Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 31. Sötét Örökség

Sötét örökség Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 31. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11.Sötét mélység(rajongói)novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói)

16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) 21. Sötét veszedelem (rajongói) 22. Sötét ragadozó (rajongói) 23. Sötét vihar (rajongói) 24. Sötét vérfarkas (rajongói) 25. Sötét farkas (rajongói) 26. Sötét vér (rajongói) 27. Sötét bűntény (rajongói) 28. Sötét szellem (rajongói) 29. Sötét ígéret (rajongói) 30. Sötét körhinta (rajongói)

Következik: 32. Sötét őrszem (várható megjelenés: 2018 szeptember)

Első fejezet

Emeline Sanchez a hatalmas játszótéren játszó gyerekeket nézte kicsiny, viktoriánus stílusú háza mellett. Szeretett kinn ülni a széles, fedett teraszon, ahol a szél megérinthette az arcát. Néha ez a finom érintés volt az egyetlen megkönnyebbülés. amit az éjszaka minden percét átitató könyörtelen fájdalomtól kapott. Az eső friss, tiszta illatot adott a levegőnek. A világ fényesebb lett, megújult, a fák levelei élénk zöldek, vagy ezüstszínűek voltak. Kismadarak énekeltek egymásnak, miközben lárvákra vadásztak a faágakon. Világos vörös, apró foltocskáik kiteljesítették a birtok szépségét. A terület gazdája Tariq Asenguard volt, aki több első osztályú éjszakai klub társtulajdonosa volt. Egyedülállóan szép volt ez a hely, Emeline szeretett volna itt élni, ha a dolgok másképpen álltak volna. Tariq Kárpáti volt, egy fantasztikus ajándékokkal rendelkező ősi faj tagja, de vérre volt szükségük az életben maradáshoz. Tudta, hogy a nappali órák a föld alá kényszerítik őket, csak éjszaka jöhetnek a felszínre. Ha nem találják meg időben az életpárjukat, sokan esnek közülük az érzés ígéretének csapdájába, és válnak vámpírokká, a föld legundorítóbb lényeivé. – Emeline! – integetett oda neki egy magas, hosszú, sötéthajú, erdőzöld szemű nő a játszótérről. – Szép napunk van!

Genevieve Marten csodálatos volt. Modellkarcsú. Magas, hosszú lábakkal, amik mintha soha nem akartak volna véget érni. Vékony farmert és bőrcipőt viselt, de még ebben az öltözékben is túl elegánsnak tűnt ahhoz, hogy négy gyerekkel játsszon a játszótéren. Emeline tudta, hogy Genevieve a saját jogán gazdag, és hogy utazgatott a világban, mégis édesebb volt bárkinél, és magára vállalta azt a feladatot, hogy gondoskodik a gyerekekről, amikor Tariq és Charlotte nem tudott. Emeline egészen biztos volt benne, hogy Genevieve testében egyetlen durva porcika sincsen. – Tényleg az, ugye? – kérdezett vissza. Egy pillanatra normálisnak érezte magát, mintha lenne egy barátja, akivel megosztana egy olyan örömteli pillanatot, mint ez a szép nap. Míg odaintett, egyik hosszú, kékesfekete hajtincse az arcába hullott, eszébe juttatva, hogy hamarosan le kell majd vágnia. Mindig is szerette a haját, az volt rajta az egyetlen dolog, amit ő maga is vonzónak talált. De a dereka alá ért már, és ő túl elesettnek érezte magát ahhoz, hogy megfelelően ápolhassa. Önmagában azt is borzalmasan nehéz feladatnak érezte, hogy felemelje a karját és félresimítsa. Felsóhajtott, megpihentette az állát a tenyerében, szemei a futkározó gyerekeket követték. Imádta nézni a gyerekeket. Nem igazán ismerte a valódi boldogságot, de talán akkor állt hozzá a legközelebb, ha nézhette őket, ahogy látszólag boldogan és gondtalanul játszottak és nevettek. A szándékos önfeláldozása miatt vannak életben. A nevetésük hangja, az, hogy láthatta őket a hintákon, csúszdán, ahogy teljesen hétköznapi, normális dolgokat csinálnak, minden borzalmas pillanatot megért. Éltek. Traumatizálódtak, igen, de legalább élnek, és remélhetőleg a sebeik nagyon gyorsan begyógyulnak. – Gyere ide hozzánk – mondta Genevieve.

Szeretett volna csatlakozni hozzájuk. Nagyon vágyott erre, de a legkisebb kockázatot sem akarta vállalni. Nem gondolta, hogy Genevieve beindítaná benne a folyamatot, de ott vannak a többiek... – Teázom – szólt vissza. – Talán jobb lenne, ha te jönnél ide. Sütöttem kekszet. A gyerekek tisztában voltak vele, hogy kinn van a teraszon, gyakran megtette ezt a nappali órákban, még a legnagyobb vihar közepén is, de éjszaka soha. Éjjel benn maradt a házban, a szíve őrülten dübörgött, rettegett, hogy eljön érte. Tudta, hogy Vadim el fog jönni, csak idő kérdése, hogy mikor. Néha suttogott neki, amikor nem volt elég erős ahhoz, hogy zárva tartsa az elméjét. És ez egyre gyakrabban fordult elő. Emeline-nek gyakran voltak prófétikus álmai. És megismételhette őket újra és újra, megváltoztatva bennük apró részleteket annak érdekében, hogy megváltoztassa a történések végkimenetelét. Vadim rátalált ezekben az álmokban, csapdába ejtette, elfogta. Akkor sikerült elmenekülnie, de most ott volt a fejében, és lehetetlen volt eltüntetni onnan. – Emeline! – Egy egész kis kórus kiabált neki. Gyengéden. Szeretőn. Bár csak ritkán hagyta el a teraszát, a gyerekek tudták, hogy ott van a hátuk mögött. Többször is megmentette már őket, önmaga feláldozásával is. Persze az önfeláldozása mértékével nem voltak teljes egészében tisztában, és remélte, hogy soha nem is lesznek. Túl fiatalok, semmi szükség rá, hogy még a mostaninál is nagyobb terhet cipeljenek. – Hintázz velünk, Em – mondta Danny. Tizenöt éves volt, magas és nyakigláb, az alakja még épp csak mutatni kezdte annak ígéretét, amivé válni fog. Emeline tudta, mennyire bátor és hogy mennyire szereti a testvéreit. A szüleik halála után is együtt tartotta őket, és amikor a lányokat borzalmas

férfiak elrabolták és fogságba ejtették a város alatti alagútrendszerben, utánuk ment. Muszáj volt csodálni Dannyt. – Most nem, de van egy egész tányérnyi csokoládés aprósüteményem. És Genevieve, friss áfonyám és fehér csokoládéba mártott pisztáciám is. Tariq Asenguard magához vette a gyerekeket, példás nevelőszülővé vált, amíg az örökbefogadási procedúra lezajlik, egyaránt védte őket a barátai segítségével és egészen különleges biztonsági rendszerével, ahogyan Emeline-t is. Ő pedig nagyon hálás volt Tariqnak, de tudta, hogy nem maradhat itt tovább. Danny felszaladt a teraszra, lehajolt, puszit biggyesztett Emeline feje búbjára, magához vett egy maréknyi teasüteményt, és már futott is vissza a hintákhoz, mielőtt a két három éves, Bella vagy Lourdes reklamálhatott volna. Bella volt a legkisebb húga. Lourdes Tariq feleségének, Charlottenak árvaságra jutott unokahúga. – Kösz, Em! – kiabált vissza Danny, és egy kekszet a szájába tömött. – Nagyon finom! – Mindkét kicsi lány azonnal nyújtotta feléje a kezét, így nekik is kiosztott egyet-egyet. Fiatal kora ellenére Danny meglepő elszántsággal védte a családját. Ezt a védelmet kiterjesztette Emeline-re, Lourdesre is, és Emeline legjobb barátnőjére, Blaze-re is. A fiú segített nekik, amikor úgy gondolták, hogy minden elveszett. Danny okos fiú volt, leírhatatlanul bátor, és elkezdte utánozni azokat, akik befogadták őket. A haja egy kissé hosszú volt, mert növesztette, hogy összeköthesse a tarkóján, ahogyan a Kárpáti férfiak gyakran viselték. Valósággal csodálta Tariqot, még járni is úgy próbált, mint ő. Miután árvaságra jutottak, az utcán élt a húgaival, hogy együtt maradhassanak, amíg a lányokat el nem rabolták.

Danny nem volt hajlandó lemondani róluk, a gonosztevők után ment a kiterjedt folyosókkal, szobákkal tarkított hatalmas alagútrendszerbe, ami egy valóságos város volt a város alatt. Emeline megborzongott. Nagyon igyekezett nem gondolni rá, rázárni az ajtót az ottani, borzalmas emlékekre. Legelőször egy álomban látta meg Dannyt, később a valóságban is, amikor kiszabadították a húgait. Annak ellenére, hogy Emeline tisztában volt vele, hogy mi vár rá, mégis segített a fiúnak. Álmaiban elég sokszor látta a saját sorsát, de valakinek muszáj volt kiszabadítani a gyerekeket, vagy meghaltak volna azon a bűzös, sötét, rémálomszerű helyen. Megértette az utcagyerekeket, ő maga is az volt, tudta mennyire vágynak egy család stabilitására. Szétnézett maga körül az óriási birtokon, amit az egyik oldalról az épületek, kertek és a tó szegélyezett, míg a másik három oldalán erős, stabil kerítés magasodott. Szép, de még mindig csak egy börtön. Lehet bármilyen nagy, jól felszerelt, egyikük sem hagyhatja el. Még a gyerekek sem. Különösen a gyerekek nem. – Áfonya és pisztácia? – kérdezte Genevieve, és letette maga mellé a padra a könyvét, ahol eddig ült, hogy szemmel tarthassa a gyerekeket. – Te csináltad? – Ma reggel – csábította Emeline. Szerette Genevieve társaságát. Muszáj volt néha normálisnak éreznie magát, ha csak néhány percre is. Néha, ha valami másra koncentrált, hosszabb ideig képes volt ellenállni a fájdalomnak, pár percig nem félt, és úgy tehetett, mintha ugyanolyan életet élhetne, mint mindenki más. Ma is erre volt szüksége, éppen ez volt az egyik oka az édességek elkészítésének. – Lovagolhatsz a sárkányomon – ajánlotta fel Amelia. Tizennégy éves volt, a teste már elkezdett egy nőévé formálódni. Sűrű haja gyakran összeborzolódott a bátyjával

folytatott játékos civódások miatt. Szép szemei és gyilkos mosolya volt. Emeline imádta őt, pontosan úgy, mint a húgait és a fivérét. Tudta, milyen nagy dolog, hogy felajánlotta neki a sárkányát. Az öt különböző színű kősárkány ott sorakozott a játszótér egyik szélén. Úgy néztek ki, mintha szobrok lennének. És semmi más. Emeline tudta, hogy minden sárkányt egy-egy gyerek számára teremtettek. Igen, a szórakoztatásukra is, de leginkább a védelmükre. A játszóudvarban üldögélő sárkányok egyetlen másodperc alatt életre kelhettek, szétteríthették szárnyaikat, felrepülhettek és tüzet fújhattak. Amelia sárkánya feltűnő narancssárga színű volt, és a tinilány nagyon szerette. Emeline gyakran látta, ahogy suttog neki, hosszú nyaka köré font karokkal, gyengéden ringatózva. Felsóhajtott. Nagyon utált csalódást okozni a gyerekeknek, különösen pedig Ameliának vagy Livnek, de a teraszt nem merte elhagyni. – Nagyon szeretném meglovagolni a sárkányodat, Amelia. Gyönyörű, de inkább élvezem, hogy itt üldögélek, teát iszom és titeket nézlek. – Ez még a legszigorúbban véve is igaz volt. – Gyere, vegyél kekszet. Nem tudom ugyan, szeretik-e a sárkányok az aprósüteményt, de ha véletlenül megkínálnád vele a tiédet, majd mondd meg neki, hogy én küldöm. Amelia kuncogott, és a bátyjáénál sokkal illedelmesebb léptekkel ment oda a házhoz. Emeline háza kicsinyített mása volt a hatalmas, Viktoriánus stílusban épült főépületnek, amiben Tariq és Charlotte lakott. A kicsi ház közvetlenül a játszóudvar mellett állt. Mindig is nagyon élvezte ezt a kilátást. Tariq főépülete klasszikus boltíveivel, pilléreivel, sziklatornyaival, ívelt tetejű ablakaival, fő és mellékhajóival a Richardson féle romanika megtestesülése volt.

A tó partját lustán nyaldosta a víz. A napfény lezúdult a felszínre, a halak, madarak által felvert cseppek szemkápráztatóan ragyogtak, szépségesen tovagyűrűző hullámokat keltettek. Emeline mindig békét talált a víz mozgásának hangjaiban. Néha azt kívánta, bárcsak olyan lehetne, mint Blaze, vagy Charlotte, nem ember, hanem már Kárpáti, egy olyan ősi faj tagja, akik csodákra képesek. Akkor egyetlen intésével mozgathatná a vizet, hogy mindig hallja azt a megnyugtató hangot, arra koncentrálhasson, ne pedig a fájdalomra. Amelia elnyúlt az Emeline melletti széken. Felkapott egy süteményt, majd feléje hajolt. – Em, ugye tudod, hogy ha bármit is tehetnék érted, megtenném? Istenem! Annyira imádja ezeket a gyerekeket! Hiszen olyan csodálatosak. Hálát adott az égnek, hogy a labirintusba való belépés mellett döntött, hogy kihozhassa őket azokból az iszonyatos kamrákból. Soha nem bánta meg ezt a döntést, függetlenül attól, mekkora árat kellett fizetnie érte, és mekkorát fizet még mindig, minden egyes nap minden egyes percében. Mosolyt kényszerített az arcára. – Tudom, hogy szörnyen nézek ki, Amelia, de jobban vagyok. – Ez hazugság volt. A fájdalom egyre csak rosszabb lett. Állandóan szemmel tartotta az eget. Az éjszaka közeledett, és ő abban a pillanatban elhagyta a teraszt, amint a nap a horizont alá bukott. – Nem, egyáltalán nem – suttogta Amelia –, nem vagy jobban, Emeline. Kérlek, hagyd, hogy Tariq, vagy valaki más segítsen! A legijesztőbbek közül néhányan nagyszerű gyógyítók. Emeline akaratlanul is kisebbre húzta magát össze védekezésképpen. Maga köré fonta a karjait, mintha ezzel láthatatlanná válhatna. Az ősi faj remek gyógyító. A saját

szemével látta. Szeretett volna segítséget kérni tőlük. Bármit megtenni, ami csillapíthatja a fájdalmat. Megrázta a fejét. – Jól vagyok. Nincs szükségem rájuk. – Félsz tőlük? Én veled megyek. Amelia kinyújtotta a kezét, és végigsimított a karján a csuklójától a könyökéig. Pillekönnyű volt az érintése, mégis fájt. Emeline mozdulatlanságot kényszerített magára. Ameliát traumatizálták a város alatt történtek. Egyáltalán nem kellett volna Emeline miatt aggodalmaskodnia, amikor a világon semmit sem tehetne érte. Emeline azt akarta, hogy a tini újra gyerek legyen, bár tisztában volt vele, hogy Amelia számára már nincs visszaút a gyerekkorba. – Olyan szép napunk van, ugye? Szeretem az esőt, mindent megújít, fényessé, ragyogóvá válik tőle a természet. – Megtartotta közvetlennek a hangját, és kinyúlt a teás csészéjéért, ezt a kifogást használva fel, hogy elhúzhassa a karját az érintés elől. Amikor pedig visszatette a csészealjra, titokban lejjebb húzta felsőjének ujját, hogy eltakarja a véraláfutást. Amelia kinyitotta a száját, mintha még mondani szeretne valamit, de aztán láthatóan meggondolta magát. – Lesz még melegebb is. – Tényleg? Az nagyszerű lenne. Szeretem a jégkrémet. Amelia kivett három kekszet. – A sárkányom imádni fogja ezt. Köszönöm. Bármikor is szeretnél felülni rá, csak szólj, és akkor is, ha szükséged van rám, Em, én veled maradok. Pillantása Emeline felduzzadt karjára esett, és bár nem látta az elszíneződést, tudta, hogy ott van. – Köszönöm, drágám – Emeline szemét könnyek égették –, szórakozz jól a sárkányoddal.

Amelia tétovázott, kissé kínosan toporgott előtte, majd gyorsan lehajolt és homlokon csókolta. – Fontos vagy nekem, Em. Mindannyiunknak fontos vagy. Ugye tudod? Emeline szorosabbra fonta maga körül a karjait, egyetlen szál tartotta már csupán. Muszáj kockáztatnia, el kell hagynia a birtokot, hogy ne veszélyeztesse Ameliát és a többi gyereket. Már amikor ezt eldöntötte, akkor is tudta, hogy valószínűleg nem fogja túlélni. – Köszönöm, Amelia. Azt hiszem, néha mindenkinek szüksége van emlékeztetőre. Ő nem annyira fontos, mint a gyerekek. Olyan életet érdemelnek, amilyenben soha nem volt részük. Utcagyerekek voltak, kukától kukáig jártak, az idősebbek loptak néha, hogy gondoskodjanak a kisebbekről. Összebújva egymást melengették, amikor a tél szorítása a legkeményebb volt. Őrzőjük, Tariq Asenguard házában végre otthonra találtak. Nem veszélyeztetheti őket azzal, hogy odavonzza a létező legnagyobb gonoszt. Amelia lesétált a teraszról és lassan odament a sárkányához. Azt a benyomást keltette, mintha legszívesebben rohanna legkedvesebb barátjához, mégis megpróbálná megőrizni a méltóságát. Ez mosolyra fakasztotta Emeline-t, amire már csak nagyon kevés dolog volt képes. Amelia nyúlánk testében egy végtelenül öreg lélek lakozott. – Emeline. – Genevieve hangja távolinak hangzott, ebből tudta, hogy megint elsodródik. Néha elbújt a saját fejében, egy olyan helyen, ahová nem érhetett el semmi, sem a borzalom, sem a fájdalom, ami felfalta a bensőjét. – Biztosan nem bánod, hogy csatlakoztam hozzád? Felemelte a fejét, de ez is szinte emberfeletti erőfeszítést követelt tőle. Azt hitte, hogy legalább látszólag tartja magát, de mérhetetlenül fáradt volt. Mostanában már minden apróság lehetetlenül nehezére esett, de a gyerekek játékát

figyelni, a három éves Bella kacagását hallgatni mindig átsegítette a nehezén, balzsamként hatott a lelkére. – Természetesen örülök a társaságodnak, Genevieve – mosolygott rá a másik nőre. – Jól esik egy felnőttel beszélgetni, Blaze és Charlotte nappal alszanak, és bár igazán szeretem a gyerekeket, néha már úgy érzem, kitépem a hajam, ha nem beszélgethetek végre felnőttel. – Genevieve kecsesen leereszkedett a székre, amiről Amelia felállt. – Mire pedig ők ketten felébrednek, én már készen állok az éjszakai alvásra. – Ásított, majd töltött magának egy csésze teát. – Úgy tűnik, idős matrónává válok. Egyre korábban és korábban akarok lefeküdni. Lágy nevetése arra késztette Emeline-t, hogy ő is csatlakozzon hozzá a képtelen gondolatra, hogy koros hölgyként már napnyugtakor aludni tér. Emeline hátradőlt a székében, hogy az árnyékok lágyíthassanak megjelenésén. Egy figyelmes ember persze még így is észreveszi, hogy megint fogyott, és Genevieve figyelmes ember. – Én nem alszom túl jól – ismerte be Emeline –, zenét hallgatok, de az nem mindig segít. – Beszélned kellene valakivel – mondta Genevieve gyengéden. Emeline egyetértően bólintott. Kellene. De nem képes rá. Mégis egyetértett, hiszen Genevieve-nek igaza volt. – Blaze és Charlotte is ezt mondják. De nem akarom felidézni soha többé azt az incidenst, és beszélni sem akarok róla. Az incidens. Csak így gondolt rá, és igyekezett a lehető legkevesebb helyet hagyni a számára az elméjében. Próbálta csupán egyetlen pillanattá besűríteni az élete történetében. Remegő ujjakkal túrt bele a hajába. Egy pillanatig lélegezni sem tudott. A testében felerősödött a fájdalom, egészen

belesüllyedt a székbe, halkan felnyögött. Genevieve azonnal talpra ugrott, a kisasztalt megkerülve feléje indult. Emeline kétségbeesetten felemelte a tenyerét, hogy megállítsa a másik nőt. – Kérlek! Meg tudom csinálni. Majd én magam. – Charlotte azt mondta, hogy egy hatalmas gyógyító érkezik, már bármelyik nap itt lehet. Nagyon erőteljes. De Dragomir Kozel is nagyszerű gyógyítónak számít... – Genevieve letörten elhallgatott. – Rendben. Őt nem ajánlgatom. Mindenki ideges lesz a közelében, még Tariq is, pedig ő a legmagabiztosabb férfi, akivel valaha is találkoztam. – Kissé vonakodva visszaült a székébe. Az ősi Kárpáti nevét meghallván Emeline szorosra zárta az ajkait, a szíve vadul meglódult. Látta már a férfit, amint nagy léptekkel körbejárta a birtokot, ősz-fekete tincsei a derekáig értek, úgy nézett ki, mint valami harcos egy filmből. A testén hatalmas izmok domborodtak, az öltözéke szöges ellentétben állt Tariq mindig elegáns megjelenésével. Természetesen ő is megnézte titokban, de melyik nő ne nézte volna meg? Durvának és nagyon hímnek látszott, kemény vonalú, zord, sebhelyes arca lenyűgöző volt. Valójában álmodott is róla, és ez megrémítette. Nem mert álmodni senkiről. Volt egy ellensége, aki bármikor belenézhetett az elméjébe, ha nem volt magánál. Már pusztán ettől a gondolattól majdnem hisztérikusan felnevetett. Ha tanácsadóhoz fordulna, és megpróbálná elmagyarázni neki, hogy valaki olvassa a gondolatait, hamar egy kipárnázott falú szobában találná magát. Senki sem hinne neki. Még az az alapvető dolog is luxusnak számított, hogy arról fantáziáljon, hogy egy Dragomirhoz hasonló férfi leveszi a lábáról. Tudta, hogy a valóságban soha nem fog ilyesmit átélni, de legalább fantáziálni szeretett volna róla.

De a legrosszabb az egészben az volt, hogy az álmai menetrendszerűen valóra váltak. Ez az álom pedig éjszakáról éjszakára megismétlődött, újabb és újabb részletek adódtak hozzá. Rég ismerte már belőle Dragomirt, azelőtt, hogy ébren először megpillantotta volna. Csakhogy ennek az álomnak a végén a férfi mindig meghalt. Megmentette őt, megmentette a gyerekeket, és meghalt. Miatta. Így inkább elrejtőzött a házában, amikor meglátta őt a birtokon, soha nem találkozott vele. Egyetlenegyszer sem. Ha elkerülheti a bemutatkozást, talán a rémálma sem válik valóra. – Elpirultál. – Tényleg? – megérintette a nyakát, majd lecsúsztatta az ujjait a mellkasára, megdöbbentette milyen forróság lüktet a bőre alatt. A rémálmok mellett a fantáziák is besurrantak a fejébe, fantáziaképek erről a férfiről, bármennyire keményen is igyekezett távol tartani magát tőlük. – Mindenki kitér az útjából – ismételte meg Genevieve –, Dragomir veszélyes. – Láttam – ismerte be Emeline –, bárki láthatja, akinek szeme van. Hidd el, amikor itt van, még a házból sem jövök ki. – Ez végül is teljesen igaz volt. Nem kockáztatná a férfi életét. És... nem kockáztathatja egyetlen Kárpáti férfi életét sem, akik most a közelben vannak. Charlotte és Blaze is Kárpáti már. Az ő közelükben is nehéz megmaradnia. De Dragomir... az ősiek tényleg mindannyian figyelemreméltóak voltak, mégis egyedül Dragomir volt az, aki felkeltette a figyelmét. Nem kerülhet a közelébe. Nem sodorhatja bajba őt, vagy bárki mást. A szél egy kicsit felerősödött, megforgatta a leveleket, megkavarta őket a fák között. Az árnyékok egyre hosszabbakká váltak, a kastély árnymása egyre élesebb kontúrt öltött. Emeline képzeletében a nagy ház magasba

szökő tornyainak árnyéka mintha az ő kis háza felé lopakodott volna. Megremegett, behúzódott az árnyak közé, felsőjének ujját ráhúzta a kézfejére. – Em! Em! – Bella kiabálása vonta magára a figyelmét. Danny magasra lendítette a csöppséget, míg az az egyik kezével neki integetett, a másikkal pedig a hinta láncát szorította. Elállt a lélegzete, a szíve a torkába ugrott. – Mindkét kezeddel kapaszkodj, Bella! – kérte. – Igazán szót fogadnak neked és egymásnak is – jegyezte meg Genevieve. – Én még csak most kezdek betörni ebbe a körbe. – Én is hajléktalan voltam, mint ők – vallotta be Emeline. Ritkán beszélt a gyerekkoráról, de Genevieve a barátjává vált. Akikből olyan rettenetesen kevés volt. Nem fájt különösebben elmagyarázni neki ezt a dolgot, talán mert Genevieve annyira jó volt a gyerekekhez, egy csöppet sem érdekelte, hogy az utcáról jöttek. – Amikor rossz idő volt, felmásztam annak a háznak a tetejére, ahol Blaze-nek és az apjának volt egy bárja. Fölötte pedig a lakásuk. Blaze mindig nyitva hagyta az ablakát, én pedig bemásztam és ott aludtam. Az apja hosszú ideig úgy tett, mintha semmiről sem tudna. – Az emlék mosolyt csalt az arcára. – Jó ember volt. – Nekem mindig volt pénzem... – Nem kell ezt ilyen elítélően mondanod – vágott közbe Emeline. Genevieve halkan felnevetett, majd kifújta a levegőt. – Egy nagyon gazdag családban nőttem fel. Ez is együtt jár a maga előítéleteivel. Emeline az arcát fürkészte. Genevieve egy igazán szép nő volt. Édes volt és gondoskodó, de ebben a pillanatban nem volt nehéz leolvasni az arcáról a szomorúságot. Egy

szempillantásnyi volt az egész, és már újra mosolygott. Bujkál. Talán mindenki bujkál egy kicsit. Emeline viszont nem tud többé. A gondolat elszomorította. – Lourdes gyönyörű kislány – mondta. – Nagyon édes – értett egyet Genevieve. – Azt hiszem, vissza kellene mennem hozzájuk. Úgy látom Dannynek kezd elege lenni belőle, hogy lökje őket a hintában, ők pedig még órákon keresztül ezt szeretnék csinálni. – Jó fiú. – Tényleg az volt. Danny teljesen lenyűgözte. – Köszönöm a teát. Charlotte nemsokára felkel és átveszi őket. Utána lesz időm. Emeline bólintott, és figyelte, ahogy visszamegy a játszóudvarba. Röviden beszélt Dannyvel, aki hunyorogva felpillantott a nap állására, majd megrázta a fejét. Abban, ahogy nézett, valami megragadta Emeline figyelmét. Összeráncolta a homlokát, és próbált rájönni, mi is akar róla eszébe jutni. A fiú megdöntött feje emlékeztette valakire, akit nagyon sokszor látott. Ez fontos lenne... – Em! – Liv egyenesen előtte öltött testet, az ajkain halványan pislákoló mosollyal. – Hiányoztál. Emeline lélegzete szinte kirobbant a tüdejéből a kislány felbukkanása láttán. Liv a föld alatti városban iszonyatos dolgokat szenvedett el, és ez összekötötte kettejüket. Tíz évesen sokkal többet élt már át, mint kellett volna, a gyermekkora egyetlen pillanat alatt véget ért. Emeline egy pillanatra lehunyta a szemét, élvezte a kislány áradó szeretetét. Hogy megmenthessék az életét, Livet a Kárpátiak átalakították, teljes egészében a maguk világába húzták, úgyhogy technikailag nem is lenne szabad soha találkoznia Livvel, ez amúgy is túlságosan veszélyes lenne a gyermek számára.

– Te is hiányoztál nekem – mormolta. Ez igaz is volt. A kislány gyógyult eddig, letették a dús, gazdag földbe, hogy az elvégezhesse rajta a maga regeneráló munkáját. Úgy tűnt, Liv jól van, a bőre már nem volt sárgás színű, a szemei ritkábban látszottak kísértetjártának. – Azt hittem, néhány hétig még a földben maradsz. És még napnyugta sincs. Liv vállat vont és hátrébb húzódott. – Jól érzem magam, és Tariq azt mondta, hogy mivel fiatal vagyok és új Kárpáti, még járhatok a késő délutáni napfényben. Hiányoztak a testvéreim és te. – A játszóudvar felé pillantott, ahol Genevieve éppen visszaült a padra és felemelte a könyvét. – És ők is annyira látni szerettek volna engem, mint én őket. Emeline bólintott. – Igen, valóban nagyon aggódtak miattad. Úgyhogy igen, azt hiszem, valóban látniuk kell téged, de Liv, ez semmiképpen sem mehet a te károdra. Ha Charlotte vagy Tariq azt mondják, hogy még gyógyulásra van szükséged, tedd, amit mondanak. – Úgy, mint te? – kérdezte halkan Liv. Felsóhajtott. – Megfeledkeztem róla, milyen kis okos vagy. Liv túlságosan öreg szemei rászegeződtek. Emeline alig tudta visszafojtani a könnyeit. Livnek sosem lehet már normális gyerekkora. Soha nem lesz gondtalanul játszó kislány. – Annyira sajnálom, hogy nem értem oda hamarabb – suttogta. Liv elkapta a kezét és szorosan megmarkolta. – Eljöttél. Azt hittem, azok a borzalmas bábok elevenen felfalnak, de te eljöttél értem. Te és Blaze megmentettetek. Emeline jól tudta, hogy ez nem pusztán kettőjük érdeme. Többek közös erőfeszítésével sikerült csak. Mindenki segített. Mosolyt kényszerített az arcára. – Meg tudod mondani, Vadim még mindig képes suttogni neked?

Liv megrázta a fejét. – Teljesen eltűnt. – Meghúzta Emeline kezét, mintha fel akarná állítani, hogy végigvezesse azon az úton, amit ő bejárt. – Változz át, Em. Többé nem lesz képes hozzád férni. De Emeline tudta, hogy nem így van. Megrázta a fejét és körülnézett, hogy egészen biztos lehessen benne, hogy senki sem közeledik feléjük. Genevieve a könyvébe merült, de felpillantott néha, hogy szemmel tartsa a három éveseket. Danny olyan magasra lökte a kislányokat, hogy azok sikoltoztak, kacagtak és még többet akartak. Amelia halvány kis mosollyal az arcán nézte a kicsiket, miközben a kősárkányát ölelte, és néha odahajolt hozzá, hogy a fülébe súgjon valamit. – Mi az, Em? – halkította le a hangját azonnal Liv. Ahogyan mindig, most is teljesen egy hullámhosszon volt Emeline-nel. – Én nem lehetek Kárpáti. – Dehogynem lehetsz. Át tudnak változtatni. Nekem alig fájt, úgy megcsinálták. Ezt veled is megtehetik. – Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de Vadim... – Itt védve vagy, nem tehet ellened semmit. – Még mindig suttog. Nem tudom megállítani – felelte Emeline. – Megőrjít. És a fájdalom... – Elhallgatott. Bármennyire is Liv az egyetlen bizalmasa, mégiscsak tíz éves, túl fiatal ahhoz, hogy megbirkózhasson Emeline problémáival. – Ha hagynád, hogy átváltoztassanak, kiszednék belőled a vérét – felelte Liv. – Tudom, hogy nagyon ijesztő, de én már megtettem. Te is megtehetnéd. Emeline ismét megrázta a fejét, mindkét kezét görcsösen a hasára szorította. – Ez nem ugyanaz. Nálam nem működne. – Miért?

– Elmagyarázták már neked az életpárokat? Hogy Charlotte-é miért Tariq, és Blaze-é, miért Maksim? Liv bólintott. – Egy kicsit. Emeline vett egy mély lélegzetet és gyorsan kimondta azt, amit úgy gondolt, hogy soha, de soha nem fog hangosan kimondani. – Azt hiszem, az én életpárom Vadim. – Tudta, hogy ő az. A vámpír elmondta neki, és közben rémítően nevetett, a vérét vette és belekényszerítette a sajátját. Ha csak rágondolt is rátört a hányinger. A torka még most, hetekkel később is égett, ahogyan mélyen a bensője is. Liv hátrahőkölt, elengedte Emeline kezét, pontosan úgy, ahogyan a nő várta. Mindannyian így reagálnának. Ő tisztátalan. A föld nem hord a hátán nagyobb szörnyeteget, mint Vadim, és ő a másik fele. Talán a Kárpátiak meg is semmisítik, ha megtudják az igazságot. A barátai elfordulnak tőle, ő pedig teljesen egyedül marad, és nem lesz képes tovább megvédeni magát Vadim állandó támadásaitól. – Az nem lehet – suttogta Liv. – Pedig így van – nyomta rá az ujjait Emeline remegő szájára. Hogy befogja. Hogy visszatartsa a rettegés kitörni vágyó sikolyát. Semmivel sem lett könnyebb most, hogy megosztotta valakivel. Sőt, kimondta hangosan is, így többé már le sem tagadhatná a valóságot. Liv együttérzően nézett rá. – Nem érdekel. Ez nem változtat azon, aki vagy, Emeline. Nem vihet el. Nem engedjük neki. – Erélyesen beszélt, mintha fogadalmat tenne. – Felfal elevenen – suttogta Emeline, tudta, hogy Liv bárki másnál jobban megérti. Az ő testén ugyan nem maradnak külső nyomai a támadásoknak, de az elméjében továbbra is suttogott Vadim. Fenyegetőzött. Gúnyolódott. Iszonyú volt a tudat, hogy ott van a fejében és nem tudja eltüntetni onnan.

– Megtaláljuk a módját, hogy ki tudjuk űzni a fejedből – mondta Liv. – Sok mindent hallottam. Gyorsan tanulok. Jön egy gyógyító, aki nagyon jó abban, amit csinál. És ha nem ér ide elég gyorsan, megnézem, nem segíthetne-e Dragomir. Emeline megrázta a fejét. – Kárpátiak ne. Akkor megtudják. – Akkor majd megtanulom, hogyan kell – mondta határozottan Liv. Tudom, hogy képes vagyok megtanulni a gyógyítást. Emeline elmosolyodott – bármit meg tudsz tanulni – jegyezte meg. – Köszönöm, te édes kicsi lány. Nagyra értékelem, hogy segíteni akarsz. – Nézem őket. Mindig figyelem, amit csinálnak. És mindenre emlékszem, úgyhogy nagyon könnyű követni a mintázatot, amit a kezeikkel rajzolnak, és a szavakat, amiket kimondanak. A félelem végigszáguldott Emeline gerincén. – Kicsikém, tudod, hogy nem ismételheted meg csak úgy egyszerűen, amit ők mondanak. Sok kifejezésük Kárpáti nyelven van, és nem ismered a jelentésüket. Nem tudod pontosan, mit mondanak. – Liv vállat vont. – De azt látom, mit eredményeznek. – Édesem, most komolyan, nem mondhatsz csak úgy szavakat, amiknek nem ismered a jelentését. Ez veszélyes lehet. – Minden veszélyes – válaszolt a kislány. – A tudás a legnagyobb hatalom, nem ezt mondtad nekem? Minél többet tudunk, annál jobban rájöhetünk, mit kell tennünk. Emeline felsóhajtott. – Most ellenem fordítod a saját szavaimat. De legalább figyeltél rájuk. – Mindig figyelek rád – ölelte meg Liv. – Miért nem fekszel le egy kicsit, Em? Játszom egy kicsit a testvéreimmel, még mielőtt a felnőttek felkelnek és megkezdődnek a tanórák.

– Még pár perc – ígérte Emeline –, szeretnék a lehető legtovább a napfényben maradni. – Amikor pedig a nap leszáll, bezárkózik a házába és imádkozik, hogy ne aludjon el. Odakinn az éjszakában ott voltak a Kárpátiak, a barátai, akik ellene fordulnának, ha megtudnák vele kapcsolatban a teljes igazságot. Benn a házában pedig, a sötétben ott suttogott neki Vadim, iszonyatosabbnál iszonyatosabb kínzásokat ígért neki, ha nem hagyja el haladéktalanul Tariq Asenguard jól őrzött birtokát, és nem megy el hozzá. – Tudom mennyire hiányzott már a családod. – Te is a családomhoz tartozol, mondta nagyon komolyan Liv. – De igazad van. Nagyon hiányoztak már. Nézz csak rájuk – mutatott a játszóudvar felé –, annyira klasszak mindannyian! Felnevetett, és Emeline örömmel hallotta, hogy ez valódi nevetés. Nem hitt benne, hogy Liv valaha is újra nevetni fog. Hogy teljes egészében Kárpátivá vált, az rengeteget segített neki. – És a sárkányom is nagyon hiányzott. Összeszedtem mindazokat a dolgokat, amiket meg szeretnék tanulni, és a repülés a sárkányommal nagyon elől van ezen a listán. Emeline felpillantott az égre. A nap gyorsan ereszkedett. – Meg kell várnod Tariqot és Charlotte-ot, mielőtt ilyenekkel próbálkoznál. Tudod, hogy biztosítékok védik a birtokot Vadim, és a borzalmas barátai támadásától. – Képtelen volt megállítani a borzongást, ami a puszta név hallatán is végigfutott a gerince mentén. Vadim Malinov uralta az éjszakáit és a nappalait is. Képtelen volt szembenézni a gondolattal, hogy valaha is újra a kezébe kerülhet, vagy hogy valamelyik gyereket kaparintja meg. – Várj, Liv.

Liv ismét nevetett, a hangja olyan volt, mintha apró csengettyűk szólnának. – A felnőttek szerint mindig minden mókás dologra várni kell. Emeline megrázta a fejét. – Ez nem igaz, butus. Szeretünk, és nem szeretnénk, ha bármi is történne veled. Tudom, hogy nehéz egy magas kerítés mögött élni, ahonnan nem mehetsz oda, ahová szeretnél, nem csinálhatod azt, mint a többi gyerek, de te megtehetsz olyan dolgokat is, amiket viszont ők nem. – Ez nagyon igaz volt, és fontos, hogy Liv is megértse és belássa. A legkisebb kockázatot sem szabad vállalni, ha a gyerekek biztonságáról van szó. – Tudom – sóhajtott Liv. – Alacsonyan repülünk majd, a biztosítékok alatt. Kétlem, hogy egyáltalán keresztül tudnánk menni rajtuk. Emeline egyáltalán nem szerette azt az eltöprengő hangnemet, ahogy az utolsó mondatot mondta. – Tudom, hogy képes leszel hamarosan minden Kárpáti ajándékodat használni Liv, de türelmesnek kell lenned, hagynod kell, hogy a felnőttek taníthassanak. A tehetségeid nagy hatalommal bírnak, és ha nem kezeled őket jól, másokat is megsebezhetnek. Liv ismét nevetett, és a kacagása mintha ugyanazon a hullámhosszon rezgett volna, mint Emeline teste, szinte cirógatta idegvégződéseit és azon kapta magát, hogy újra hallani akarja. – Nem tudom rosszul kezelni őket, Em, ha nem is tudom, mik azok – válaszolt Liv. – Liviiii! – kiáltott fel Bella. – Gyere ide! – Neki is vigyél sütit. És ne feledkezz meg Lourdesről sem – mondta Emeline. Ásított, a kimerültség egyre jobban úrrá lett rajta. Valóban be kellene mennie, de szinte lehetetlennek látszott, hogy annyi erőt összeszedjen, hogy összeszedje a teás

csészéket a tálcára, és bevigye. A karjai mintha ólomból lettek volna. Liv felkapott néhány süteményt a kislányok számára, majd bátyjára pillantott és kivett még egy marékkal. – Mindig éhes – magyarázta. Emeline elmosolyodott. - Valószínűleg így van. – Odaintegetett a kislánynak. – Menj játszani. Liv leugrott a teraszról és futott, hogy csatlakozzon a testvéreihez. Mindannyian összegyűltek, Danny megállította a hintákat és közben betömött néhány süteményt a szájába. Néhányszor felnézett a sötétedő égboltra, mintha azt méricskélné, mennyi idő kell még, hogy a felnőtt Kárpátiak felébredjenek. Újra csak az a fejtartás, és Emeline-nek ismét eszébe akart jutni valami nagyon fontos dolog, de az elméje ismét cserbenhagyta. A gyerekek odafutottak a kősárkányokhoz, halkan kacarásztak. Emeline Liv nevetésére összpontosított, gyönyörűségesnek találta ezt a hangot azok után, amennyit az a gyermek szenvedett. Felkönyökölt a kisasztalra, és a tenyerébe támasztotta az állát, a feje túlságosan nehéznek tűnt, az agya pedig zsibbadtnak. Nem bánta az érzést, majdhogynem kellemes volt, és mindaddig, amíg a gyerekek közelében maradt, nem érezte a hasában azt a fájdalmat, a gondolatai közül nem emelkedtek ki orvul horrorisztikus emlékképek. Danny felsegítette Lourdest a kék sárkányra. Hatalmas volt, pikkelyes, a farka hosszú, tüskés végű. Lourdes stabilan ült a hátán, a térdeivel szorította, majd előrehajolt és a fülébe suttogott, miközben apró kezével megveregette a nyakát. Danny ezután Bellát kapta fel, és feltette a vörös sárkányra. Mint Lourdes, ő is végigcirógatta a kőpikkelyeket és tüskéket.

Danny átkarolta a derekát és a fülébe suttogott valamit. A kislány többször is bólintott válaszképpen. Emeline összevonta a szemöldökét. A fiú testtartásában volt valami, ahogyan sötét farmerében nekidőlt a sárkány karmazsinvörös testének. Az információ lassan csordogált végig az elméjén. Volt valami, valami, amit képtelen volt megragadni, amit pedig muszáj lett volna megragadnia, de az elméje egyszerűen megtagadta az együttműködést. Valahányszor megpróbálta megragadni az emléket, az mindannyiszor kijátszotta. Szél rohant végig a birtokon, felemelte a földről és megforgatta a lehullott leveleket, ezúttal a gyerekek körül. Danny felvetette magát a barna sárkányra, Amelia elhelyezkedett a narancssárgán. Olyan magabiztosan ültek rajtuk, mintha száz éve lovagolnának sárkányon. Emeline mindig megcsodálta, milyen simán, zökkenőmentes mozdulatokkal kapaszkodtak fel rájuk, de most ott volt az az emlék, valahol az elméjének legkülső perifériáján. Annyira közel. Egy rémálom... Liv halkan duruzsolva közeledett a zöld sárkányhoz. Emeline nem hallotta mit mondott, de a kősárkány tüskés farka megrándult. A hatalmas teremtmény kinyújtotta hosszú nyakát a kislány felé, aki megölelgette ék alakú fejét, mielőtt a farkán felmászott volna a hátára. Amikor elhelyezkedett az ég felé emelte az arcát. Felhők sodródtak a magasban. Sötétszürkék voltak és hatalmasak, elnyúltak a birtok felett, mint egy óriási takaró. Emeline homlokráncolva figyelte a felhőket. Nem szerette, hogy kitakarják a még hátralévő pár percnyi napsütést, és eddig nem is vette észre őket. A gyerekek nevettek, izgatottan oda-odakiáltottak egymásnak, csintalan hangjuk úgy szűrődött el hozzá, mint egy álomból, messziről, de annyira

fáradt volt, szinte képtelen volt megmozdulni, csak a fejét tudta feléjük fordítani. A szemhéjai olyan nehezekké váltak, hogy már csupán résnyire tudta nyitva tartani őket. A nap még nem ment le, de tudta, hogy ez már csak percek kérdése. Mindig visszament a házba naplemente előtt. Mert ha nem... nos, ebbe bele sem akart gondolni. Az a megfoghatatlan dolog még mindig ott motoszkált az elméjében, mint egy disszonáns hang egy szimfóniában, volt ott valami, csak éppen nem tudta megragadni, pedig tudta, hogy nagyon fontos lenne. Liv megszorította a zöld sárkányt a térdével, felemelte a kezeit és bonyolult mintázatot kezdett szőni a levegőbe. Emeline figyelte, milyen végtelenül kecsesek a mozdulatai. A mintákat kísérő mormolás bár halk volt, egyértelműen parancsolt. Mennydörgés morrant fel. Villám cikázott át felhőről felhőre. A levelek mini tornádókban forogtak a sárkányok körül. Rémálom. A rémálma. Felvijjogott a riasztó az elméjében. Élesen. Jajveszékelve. Egy árnyék kúszott elő. Sötét. Torz. Kárörvendő. Egy suttogás. Mélyen magában sikoltozást hallott. Valami keményen megrúgta a hasát, végigkarmolta a bensőjét. – Nem! – suttogta, és rettegéstől hatalmasra nyíló szemekkel pillantott a játszóudvar felé, ahol Genevieve ernyedten dőlt el a padon, mintha elaludt volna, a könyv kiesett a kezéből. – Nem! – suttogta újra, és munkára kényszerítette az elméjét az egyre jobban felerősödő, irtóztató sötét erő ellenére is, amit mintha a magasban cikázó villámok közvetítettek volna. A súlyos, sötétszürke felleg a birtok fölött tajtékzott és fortyogott, mint egy boszorkány üstje. A nap a horizont alá bukott, a sárkányok pedig széttárták szárnyaikat és a levegőbe emelkedtek, egyre magasabbra köröztek, egyenesen a sötét, csúnya felhők felé. – Nem! –

kiáltott fel Emeline és felállt. Ingatag léptekkel lebotorkált a teraszról. – Liv! Gyere vissza! Nem tudod, mit csinálsz! Várnak rád! Odakinn várnak rád! A fekete felhők szélei minden villámlásnál vörösen, narancssárgán felizzottak. Aztán tűzcsóvák hullottak alá belőlük, a sárkányokat véve célba, de bőségesen hullott belőlük a birtokra is. Liv valójában a gondosan felépített biztosítékokat bontotta le, amit a Kárpátiak minden hajnalban olyan nagy odafigyeléssel és alapossággal újítottak meg. A kislány figyelte őket, megjegyezte a mozdulataikat, amikor az előző napit eltávolították, és most lebontotta őket, szabad utat biztosítva a szörnyeknek az otthonukba. A gyerekek sikoltozni kezdtek, amikor a sárkányok felgyorsultak alattuk, hogy ki tudjanak térni a támadások elől, de a tűzgömbök követték őket, belecsapódtak a hatalmas testekbe, a narancssárga és a barna sárkány pörögve aláhullott a magasból. Vadul felmordultak, súlyos sérüléseket szenvedtek, Amelia és Danny pedig a nyakukhoz simult, míg a föld felé zuhantak. Emeline Genevieve felé rohant. Még mindig mozdulatlan volt, Liv valószínűleg akaratlanul altató varázst használt rajta, így most teljesen védtelen volt. Még három lépést sem tett meg, amikor a föld hirtelen megnyílt előtte. Majd a két oldalán. És mögötte. Rémülten megtorpant. Vadim Malinov állt előtte. Jóképűnek és fiatalnak látszott. Megtestesítette a modern férfiasság minden jellegzetességét, bármelyik magazin kitette volna a címlapjára a fotóját. Rámosolygott és mélyen, udvariasan meghajolt előtte. Elmosolyodott, a fogai tökéletesek és hófehérek voltak, az a mosoly pedig valószínűleg bárkit elkápráztatott volna, csak Emeline-t nem. Ő ennél jobban ismerte Vadimot. A szíve dübörgött, csak állt

dermedten, képtelenül a sikoltásra éppúgy, mint a futásra. Nem menekülhetett. – Végre, kedvesem. El kellett volna jönnöd hozzám, amikor hívtalak. Így most nem hagytál más választást, minthogy megbüntesselek. A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról, egy hatalmas lépéssel odalépett Emeline-hez, elkapta a haját, a csuklójára csavarta, és odarántotta a fejét a magáéhoz. – Megfizetsz az engedetlenségedért. Minden gyerek meghal.

Második fejezet A föld suttogó nyugtalansága végigrohant a talaj mélyén. Ez az aprócska rebbenés is elég volt, hogy Dragomir Kozel felébredjen a mélyben, ahol a dús ásványi anyagok táplálták a testét, gyógyították és békét adtak neki. A gonoszság indája alig érezhető volt, aprócska változást jelentett csak, keresztülsiklott a föld mélyén, és széterjedt, akár egy vírus. Kizárólag a gonoszság volt képes ilyet előidézni. És bár alig volt több, mint egy lehelet, Dragomir felismerte benne az ősi varázslatot. Abban viszont kételkedett, hogy rajta kívül más Kárpáti is észrevette volna. Vagy talán egy-kettő mégis, de ők vele együtt a föld mélyére kényszerültek, amíg a nap le nem megy. A gonosz varázs tovább ügyködött, ösvényt nyitott Tariq és Charlotte Asenguard birtoka alá. A biztonsági intézkedések nem csak a birtok körül helyezkedtek el, de alatta és felette is, így ennek nem lett volna szabad megtörténnie, de a föld mégis borzongva húzódott el, mintha egy kígyó siklott volna a mélyben. Egy árulónak kell a birtokon belül lennie, aki ismeri a szövevényes varázslatot és képes megtörni azt. Tariq ide gyűjtötte az embereket, felnőtteket és gyerekeket egyaránt, megnyitotta birtokát a rászorulók előtt, így ez az esemény most mindannyiukat veszélyeztette. Dragomir türelmes volt. Moccanni is alig tudott, amíg a nap el nem tűnt az égről, de míg erre várt, próbálta kitalálni, hogy az emberek közül ki dolgozhatott össze a vámpírokkal, hogy feltörjék a Kárpátiak védelmét. Tariqnak emberi biztonsági személyzete is volt. Talán közülük valaki?

Dragomirt sosem érdekelték a halandók, de Tariq mindig emberek körül forgott, ezért ő is vette a fáradságot, hogy bemutatkozzon a biztonsági erő tagjainak. Rendkívül hosszú élete folyamán soha nem tudta hová elhelyezni a Kárpátiakra ügyelő halandók fogalmát. Mindig fordítva szokott lenni. Egyáltalán, hogyan lennének képesek az emberek szembeszállni egy vámpírral? A nappali órákban Tariq biztonsági csapata őrzi a birtokot Matt Bennett vezetésével. A férfi a haditengerészetnél szolgált. Ő maga válogatta össze a saját elit csapatát. Minden egyes tag kitüntetéseket kapott az országuknak tett szolgálataikért. Tariq pedig kiképezte őket, hogyan harcolhatnak vámpírok ellen. Tudták, hogyan lehet végleg megölni egy élőholtat, ahogyan azzal is tisztában voltak, hogy a vámpírok és Kárpátiak létezésének felfedése halálbüntetést von maga után. De ezek a férfiak számos titkot őriztek már hűségesen, például, hogy milyen küldetésekben vettek részt a szolgálati idejük alatt. Tariq természetesen a vérüket vette, de azért megtette Dragomir is, csak hogy mindenki biztonságban legyen. Meglepődött rajta, hogy Matt milyen sztoikus nyugalommal tűrte, hogy egy ősi a vérét vegye és megvizsgálja az emlékeit. Tariqhoz hasonlóan ő is adott a férfinak egy kevés mennyiséget a saját véréből, hogy kommunikálhassanak egymással, ha szükség lenne rá, de valójában ez Dragomir számára nem volt több, mint egy újabb elővigyázatossági intézkedés. Így mindig tudta hol jár a férfi és mit csinál. Most megérintette Matt elméjét. Nagy felbontású távcsővel figyelte játszóudvarban lévő gyerekeket a birtok másik végéből. És egyáltalán nem tetszett neki, amit látott. Dragomir közelsége mindenkit nyugtalanított, beleértve ebbe Matt Bennettet is. És mindenkinek jó oka volt erre a

nyugtalanságra. Dragomir veszélyes volt. Jól tudta ezt ő maga is. Mindenkit ellenségnek vagy zsákmánynak tekintett. Ez persze még mindig nem volt mentség arra, hogy miért nem megy a gyerekek és a nők közelébe. Nagy hibát követett el azzal, hogy elutasította a kapcsolatot velük. Sokkal gondosabban kellett volna eljárnia velük kapcsolatban. Valaki meggyengítette a birtok védelmét, és a mestervámpír, Vadim Malinov mindig készen állt rá, hogy kihasználjon egy ilyen előnyt. Egészen biztos volt benne, hogy a varázslat Vadim Malinové. Az évszázadok alatt sokszor keresztezte a vámpír maga mögött hagyott ösvényét, eltért minden más vámpírétól és Kárpátiétól. Ha egy Kárpáti úgy döntött, hogy feladja a lelkét, az egyedi sajátosságai attól még megmaradtak. Kétség sem férhetett hozzá, hogy ez itt Vadim Malinov keze munkája. Várta a mestervámpírral folytatott harcot. Az ő ideje rég elmúlt, nem értette a világot, amiben élt, valójában el sem kellett volna jönnie a Kárpátokbeli kolostorból, ahol már hosszú ideje élt, mert veszélyes volt mindenkire. Az egyetlen tiszteletreméltó cél, ami megmaradt a számára, hogy elkapja a mestervámpírt és megszabadítsa a világot a gonoszságától. Aztán visszamehet a kolostor magas falakkal övezett világába, meghalni. Várta a halált. A végtelen, szürke létezés kivette belőle a vámját. Dragomir el akarta hagyni Tariq birtokát, hogy olyan keveset kelljen érintkeznie másokkal, amennyire csak lehet. Emberek vagy Kárpátiak, egyik világnak sem volt része. Nem tartozott a modern világhoz. Több száz év után abban a reményben hagyta el a kolostort, hogy talán megtalálja az életpárját. De most már tudta, még ha rátalálna is, az ő ideje már rég elmúlt. Nem tudna egy modern nővel élni és az sem élhetne vele. Túl sokáig maradt egy olyan világban, ami

minden képzeletet felülmúlóan megváltozott. Túlélt számtalan csatát és halálos sebet, de a végén nem várta semmi. Az idő, a legnagyobb ellensége végül legyőzte. A földre, az ásványokra koncentrált, amik igyekeztek elhúzódni a gonosz indája elől, míg az ott kanyargott a talajrétegek között, hogy eljuthasson tervezett céljához. Fejben maga elé képzelte a birtok térképét, összevetette a gonosz varázslat haladási irányával, hogy rájöjjön, mi Vadim terve. A gonosz árny elkerülte a főházat, ahol Tariq és Charlotte lakott, a játszótér felé fúrt, ahol a gyerekek voltak. Aztán az a vékony kis inda elágazott, kiterjedt, valóságos szövevényt hozott létre a játszóudvar, valamint a nő háza alatt. Emeline. Csak a nevét tudta, és semmi mást róla. Gondosan felmérte a helyzetet, és elkezdte felépíteni a harci tervét. Tariq és Charlotte nincsenek a birtokon, San Franciscóba utaztak, hogy együtt töltsenek némi időt. Dragomir is tudta, hogy elmentek, és az is, aki meggyengítette a birtok védelmét, a távollétüket használta fel, hogy megindítsa az akciót. Amennyire Dragomir tudta, ő volt az egyetlen, aki úgy döntött, hogy a birtok alatt alszik. Valentin Zhestokly távozott. Az életpárja túlságosan fiatal még ahhoz, hogy a magáénak követelje, ő pedig veszélyesen közel áll az átforduláshoz ahhoz, hogy a közelében maradhasson. Nincs ugyan túlságosan messze, de ahhoz igen, hogy ne érhessen vissza, legfeljebb a csata végére. A szomszédos birtok tulajdonosai, Maksim és Blaze, akik résztulajdonosok az éjszakai bárokban is, épp sorra látogatták ezeket a klubokat, és az egyik alatt töltötték a nappalt, jókora távolságra innen. Ki van még a közelben? Afanasiv Balan. Siv talán még Dragomirnál is veszélyesebb. Értékes segítség lenne, Tariq felhívására jött ide, hogy

segítsen neki a birtok védelmében. A bártulajdonos és Siv már évszázadok óta barátok. Ő talán elég közel van. Nicu Dalca is Tariq hívására jött ide. Nicu hihetetlenül gyors. Kevesen vehették fel vele a versenyt sebességben, egy csatában ő volt a brutális gyilkolás költészetének megtestesítője. Nem lehetett tudni, hogy még mindig a közelben van-e, vagy távozott az utolsó csata után. Az ősi Kárpátiak nagyon gyorsan továbbléptek, keresték a következő küzdelmet. Tomast, Lojost és Mataiast, a hármas ikreket nem látta az utóbbi két hétben. De ez nem jelentett semmit. Akár a közelben is lehetnek. Viszont arra nem építheti a tervét, hogy azonnal megjelennek. Tehát minimum öt-hét percig ki kell tartania. Ez nagyon hosszú idő. Túlságosan hosszú. Vadim tűz alá fogja venni mindennel, amit csak felhasználhat. Dragomir felsóhajtott. Szüksége lesz az emberi őrségre. Egyelőre nem tudott mozdulni, teljesen megbénult, mint napvilágnál mindig, de hallotta a gyerekek nevetgélését, és a halk beszélgetés mormolását a nő és az egyik gyerek között. A nő. Emeline Sanchez. Soha nem találkozott vele, és most ráébredt, hogy kellett volna. Sosem hallgatott bele a beszélgetéseibe, pedig bele kellett volna. Most ugyan megpróbálta, de nem tudta elkapni igazából a hangját, mintha a nő valahogyan védte volna magát. Emeline egy hatalmas kérdőjel volt, mert mindenkit elkerült, beleértve ebben Blazet, a legjobb barátnőjét és annak életpárját, Maksimot is. Ám annak ellenére, hogy semmit sem tudott róla, mégis ez a nő volt a valódi oka annak, hogy Dragomir még itt maradt. Vagyis az a furcsa megszállottság, ami vele kapcsolatban eltöltötte az elméjét. Érzelmeket persze nem érzett, már rég el is felejtette őket, úgyhogy ennek a kényszernek egyáltalán nem is lett volna szabad léteznie, de most ráébredt, hogy

túlságosan sokszor gondol a nőre, csak az nem volt előtte világos, hogy miért. Arról már nem is beszélve, hogy nem ő volt egyedül Emeline megszállottja. Vadim Malinov is az volt. Ez pedig azt jelentette, hogy ez a mostani támadás arról szól, hogy Vadim visszaszerezze Emeline-t. A napot gyorsan épülő viharfelhők takarták el. Nem látta, hiszen a fajtája módján, mélyen a földbe temetve pihent, de érezte. Minden Kárpáti megérezte, ha a föld felkavarodott. A mennydörgések mély morajai pedig elég hosszúak voltak ahhoz, hogy rezgéseket küldjenek végig a talajrétegeken is. Dragomir tudta, hogy az ő ideje rég lejárt. Meglehet, hogy vissza akart menni a kolostorba, ahol egyetlen ártatlanban sem tehet kárt, de ősi vadász volt, így azt is tudta, hogy soha nem hátrálna meg egy csata elől. Vadim mestervámpír. Az eredendő gonosz. Ez pedig Dragomir világához tartozott. Értette a gonoszt. Számtalan emberöltőt töltött a szörnyek elleni harccal. A kolostor egyfajta békét adott neki, már ha egy olyasvalaki, mint ő, valaha is békére lelhet. Mit akar Vadim Emeline-től? A gyerekektől? Tudta, hogy Vadim egyszer már elragadta a nőt, és egy kis ideig magánál tartotta, mielőtt a Kárpátiak megmentették volna. Azóta a nő távol tartotta magát a főháztól, csak a saját kis házában és néha annak teraszán tartózkodott, de az idő nagy részében odabenn, a bezárt ajtó mögött élt. Eltöprengett a nőn, és az jutott eszébe, hogy talán Vadim rávette, hogy követni akarja őt. Dragomir egész életében az élőholtakat tanulmányozta, így biztos volt benne, hogy nagyon nyomós oka van annak, hogy Vadim úgy döntött, itt marad, egy olyan területen, amin valósággal nyüzsögnek a vadászok... és nem csak hogy vadászok, de ősi vadászok. Ezek a Kárpátiak mesterei a foglalkozásuknak, tudásuk messze

túlmutat az újabb generációk képességein, leírhatatlan dolgokra képesek. Bármely más vámpír, még a mestervámpírok is menekültek volna a közelükből. De Vadim maradt. A legidősebb Malinovot nagyon intelligensnek tartották. Elsajátította és használta a modern technológiát, ahogyan azt Dragomirnak is tennie kellett volna, de mégsem tette. Vadim hadsereget gyűjtött, pszichés képességű emberi hímeket és kisebb vámpírokat betoborozva. A Kárpátiak nem foglalkoztak kellő alapossággal azzal, mire képesek ezek a pszichés képességű férfiak. Nyilvánvaló, hogy a mestervámpír valami hatalmas dolgot tervez, és az is, hogy Emeline-nek valamiféle központi szerep jut ezekben a tervekben. Egy új nevetés csatlakozott a gyerekekéhez, magára vonta a figyelmét. A hang lágy volt. Dallamos. Varázslatosan szép. Egyszerű, gyermeki mágia. Olyan különleges, hogy magára vonta a föld alatt terjeszkedő rosszindulat figyelmét is. A föld megremegett, az apró rezgések ugyan alig voltak érezhetőek, de a gonosz egyértelmű diadallal indult meg a felszín felé. Az ősi, rosszindulatú mágia ráfonódott a gyermeki altató varázslatra, sötét suttogásával lassan, kérlelhetetlenül elkezdte befolyásolni, felerősíteni azt. Dragomir összeszorította a fogait, ez volt az egyetlen mozdulat, amire képes volt naplemente előtt. Aztán a kezeire összpontosított, hogy az az elméje segítségével képes legyen megmozdítani maga felett a földet. Csak nagyon lassan moccanhatott, nehogy a mozgás figyelmeztesse a föld alatt leselkedő gonosz szétterjedt indáit. Centiméterről centiméterre emelkedett a felszín irányába. Hatalmas termetű férfi volt, sok földet kellett megmozgatnia, ami nagyon megnehezítette, hogy elkerülje Vadim figyelmét. De sok trükköt megtanult hosszú élete során.

A közvetlenül felette lévő talajréteget ugyanabban a pillanatban helyezte el maga alatt, ahogy néhány milliméterrel feljebb emelkedett. Ehhez az egyszerűnek tűnő mozdulatsorhoz nagy koncentrációra és hajszálpontos időzítésre volt szükség. Harcos volt, felvértezve minden fegyverként használható tudással, és ezen tudást a legfinomabb részletekig tökéletesítette, úgy a szemtől szembeni összecsapásokban, mint az elmével, mágiával vívott csatákban. Megtanulta az évszázadok alatt, hogy egy puha, szinte gyengéd érintés éppúgy lehet halálos, mint a legerősebb, leggyorsabb csapás. A felszín felé közeledve a bőre riadót fújt. Minél idősebb lett, minél többet gyilkolt, annál kevésbé volt képes elviselni a napfényt. Csak nagyon ritkán emelkedett fel közvetlenül napnyugtakor, tudta, hogy még a leghaloványabb napsugarak érintése is fájdalmas égési sebeket okoz neki. De most nem volt más választása. Amint lehet, talpra kell állnia, és keresztül kell húznia Vadim számításait. Abban pedig egészen biztos volt, hogy a mestervámpír gondolt egy ilyen közbeavatkozásra, számításba vette a tervei elkészítésekor és alaposan felkészült rá. Alig néhány centiméterrel a felszín alatt megállt és várt. Előbb az ujjai, majd a csuklói váltak mozgásképessé. Aztán a lábujjait, lábát mozgatta meg, gondosan ellensúlyozva az általa keltett rezgéseket, hogy a talajban szétterjedt gonosz ne érzékelje a jelenlétét. Ő maga is a föld része. Az sosem árulná el. Amikor egy-egy gonosz szál feléje indult, a talaj összetömörödött körülötte, könnyebb utat kínált az indának, elvezette a közeléből. Nem ismerte a türelmetlenség fogalmát, csak a harcot várta. Ismét megjelenítette a fejében a felszín térképét, és elhelyezte rajta az odafenn lévőket, pontosan tudnia kellett, ki hol

tartózkodik. Öt gyerek. Két felnőtt nő. Egy gyerek kivételével mind emberek. A gyerekek nevettek, fogalmuk sem volt a rájuk leselkedő veszélyről. Az egyik nő mélyen aludt, valószínűleg a nem emberi gyermek varázslatának hatása alatt. Őt nem lenne könnyű most felébreszteni. A másik nő... A másik nő érezte a veszélyt, és küszködve próbált éber maradni. Hihetetlenül erősnek kell lennie, ha képes szembeszállni azzal a varázslattal. A célpont. Emeline. Hát persze. Amikor Vadim foglyul ejtette, a vérét vette, és most éjjel-nappal suttogott neki, megpróbálta legyengíteni, rákényszeríteni, hogy elmenjen hozzá, legalábbis a nő ezt mondta Blaze-nek. Miért akarja Vadim ennyire ezt a különös, pszichés képességű nőt? Mi teszi olyan különlegessé a számára? Dragomirnak félre kellett volna tennie az önmaga által felállított szabályt, hogy nem közelít az emberekhez, és nem csak a biztonsági csapatot kezelni ez alól kivételként. Ha megtette volna, akkor most egyszerűen megfejthetné a rejtélyt, kikeresné a nő elméjéből a megfelelő információt. Tariq és Maksim túlságosan engedékenyek az emberekkel, és ezzel a vámpírok dolgát könnyítik meg. Nem a biztonságra alapuló döntéseket hoztak, hanem olyanokat, amiket az emberek elfogadnak ebben a modern világban. Ennek pedig semmi értelme sem volt és soha nem is lesz. Minden eszközt fel kell használni a gonosz legyőzésére. Ő sosem foglalkozott azzal, hogy kéréseket fogalmazzon meg, cseppet sem érdekelte, ha minden egyes mondata parancsnak hangzott. Felsóhajtott. Nem illett ide és soha nem is fog ideilleni. A gonoszt akarja legyőzni, és nem érdeklik ennek az újfajta etikettnek az átkozott szabályai. Útjára indított Emeline felé egy finom szellemi „lökést”, hogy ellensúlyozza a gonosz mágia hatását. Az enyhe

érintésben nagy adag hatalmat helyezett el. Nem parancsolhatott neki, mert ahogy a nő érzi Vadim elméjének jelenlétét, Vadim is megérezné az ő jelenlétét Emeline fejében. Nem volt benne biztos, mi annyira nagyon fontos ebben a nőben, de már pusztán az is, hogy ekkora erővel képes ellenállni a sötétségnek, ami a gyermek varázslatába fonódott, arról árulkodott, hogy hihetetlen pszichés erőt képvisel. Csak kevesen szálltak szembe Vadimmal úgy, hogy azt túl is élték. Emeline pedig folyamatosan harcban állt vele, ami azt jelentette, hogy elég erős hozzá, hogy ellenálljon neki. Dragomirnak az volt a véleménye, hogy Tariqnak, és a többieknek bele kellett volna néznie a nő emlékeibe, adniuk kellett volna neki a saját vérükből, hogy megerősítsék Emeline hatalmát és erejét. Őt aztán nem érdekelte volna, hogy a nő úgy döntött, hogy nem fogadja el a Kárpátiak segítségét. Az egész közösségre nézve veszélyes így. És végül, ha Dragomir nem állítja meg, a mestervámpír visszaszerzi a nőt, és megsemmisít mindenki mást a birtokon. A gazdag föld felszíne alatt várakozott, az pedig jeleket küldött neki, hogy nem ő az egyetlen, aki a nap utolsó sugarainak kihunyására vár. A gonosz is a napnyugtát várta. Ám még mielőtt a legutolsó fénycsóvák is kihunytak volna, megindult a támadás. A gyerekek nevetése sikoltozásba fordult. Hangos robbanások rázták meg a földet, mintha közvetlenül a játszóudvart érnék a becsapódások. A gyermekek iszonyú, rettegéssel tele sikolyai kimozdították föld alatti biztonságából. Képtelen lett volna a sorsukra hagyni őket. – „Matt, ne áruld el a pozíciódat, és ne indítsd el az embereidet a játszóudvar felé. Szólok, ha megindíthatod az ellentámadást.

– „Vettem.” – Matt hangjában nyoma sem volt érzelmeknek, mégis egyértelműen jelezte, hogy az emberi férfi felkészült a csatára. Dragomir bőre füstölt és felhólyagzott, ahogy az ég felé száguldott, ahonnan két sérült sárkány éppen lefelé zuhant. Hogy a rajtuk ülő fiú és lány hogyan tudott még így is rajtuk maradni, azt nem tudta. A barna és narancssárga sárkányok hatalmasak voltak, pörögve zuhantak alá, vérnyomokat hagytak maguk mögött az égen. Dragomir mindent matt, szürkés színben látott, így a színeket csak a szürke árnyalatai alapján tudta megkülönböztetni, megtanulta ezt a hosszú évszázadok alatt. Megnyitotta az elméjében a közös Kárpáti csatornát. – „Emelkedjetek! Csata vár ránk. Gyertek ide hozzám.” A sötét, gomolygó felhők kivilágosodtak, vörös-narancs ragyogás árasztotta el őket. Egyre élesebbé vált a ragyogás, majd újabb fortyogó, füstölgő lávaeső zúdult a játszóudvarra. Dragomir a barna sárkányért nyúlt az elméjével, elrántotta a tűzeső alól és finoman a földre lebegtette. Ezzel egyidőben a narancsszín sárkány felett is átvette az irányítást, amin egy lány ült, azt is levitte a földre a barna sárkány mellé, majd leemelte a két gyereket a sárkányokról, egy pajzsot dobott föléjük és a bestiáik fölé. – Ne nyúljatok a sárkányaitokhoz, amíg arra parancsot nem adok. – Leereszkedett melléjük. Egy szemvillanással adott nyomatékot a parancsának, és vette elejét bármiféle tiltakozásnak. – Menjetek oda az alvó nőhöz. Ha kell, rántsátok a földre, de vigyázzatok rá. – Megfogta a lány haját, rákényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Megértetted? Várj, amíg parancsot adok, hogy odamehettek a sárkányokhoz.

A lány bólintott. Rémültnek látszott, az arca sápadt volt. A tekintete elhagyta Dragomir arcát, felfelé nézett a másik két sárkányon lovagló két, három éves kislány felé. – Lehozom őket – ígérte Dragomir. – Kérem! – suttogta a lány. Valamilyen okból az a leheletnyi, halk könyörgés megérintette. Semmi sem történt. Továbbra sem érzett érzelmeket. Még a kísértés suttogását sem hallotta, hogy öljön egy pillanatnyi érzelemért, de az a lágy esdeklés valami idegen dolgot hívott életre benne, amit nem ismert fel és ideje sem volt elemezni, bár egészen aggasztónak találta. Káosz uralkodott körülötte. A gyerekek sikoltoztak, a sárkányok a veszélyes felhők fölé vitték őket. Emeline futásnak eredt, újra és újra maga elé motyogott valamit. Dragomir körül tüzes csóvák száguldoztak célt keresve. Követte az egyik röppályáját és rájött, hogy egyenesen a gyerekeket vették célba velük. Vadim megpróbál megölni öt gyereket. Dragomir kicsit meglökte a tinilányt, aki a bátyja felé botladozott. Az alvó nő felé irányította őket egy mozdulattal, és éppen akkor fordult meg, amikor Vadim közvetlenül Emeline lába előtt kitört a földből. A mestervámpír annyira a nőre összpontosított, hogy úgy tűnt, észre sem veszi Dragomir jelenlétét. Vagy ez, vagy még ez sem számít neki, és akkor mindannyian hatalmas bajban vannak. Emeline megdermedt, rémülten meredt a vámpírra. Vadim tökéletes emberi külsőt öltött magára, hibátlan, halovány bőrt, hófehér fogakat. A haja rövid volt, divatos ruhát viselt, amit mintha kizárólag rá terveztek volna, ami természetesen pontosan így is volt. – Végre kedvesem. El kellett volna jönnöd hozzám, amikor hívtalak. Így most nem hagytál más választást, minthogy megbüntesselek.

A mosoly egy szempillantás alatt eltűnt az arcáról, egy hatalmas lépéssel odalépett Emeline-hez, elkapta a haját, a csuklójára csavarta, és odarántotta a fejét a magáéhoz. – Megfizetsz az engedetlenségedért. Minden gyerek meghal. Emeline rettegő tekintete rátalált Dragomirra, de gyorsan vissza is tért Vadim arcára. – Veled megyek. Csak ne bántsd őket! A hangja hallatán Dragomir szemei égni kezdtek, fájdalmas könnyek öntötték el, a színek valósággal berobbantak eléje, örvénylettek, akár egy kaleidoszkóp, szinte elvakították. A gyomra felkavarodott, nem tudott fókuszálni, elvesztette az egyensúlyát. Előbb azt hitte, hogy Vadim vetett be ellene valami új fegyvert, amitől cselekvésképtelenné vált. – Az alkudozással elkéstél. Ha eljöttél volna hozzám a több ezer alkalom egyikében, amikor erre parancsot adtam neked, akkor megmenteném őket. Így viszont nem. Jó lecke lesz ez a számodra. Emeline keményen megrúgta a vámpírt, cipője végigszántott Vadim sípcsontján, és közben a bordái közé könyökölt. Ez tényleg fájhatott. A mestervámpír a hajánál fogva tartotta, de ez sem állította meg a nőt. – Nem fogom hagyni – kiáltott fel, miközben foggal-körömmel harcolt. A szavai olyanok voltak, akár a tőrök, felhasították Dragomir lelkét, hatalmas rést szakítottak rajta, hogy kiáradhasson belőle a sötétség. Ugyanakkor vakítóan ragyogó fény ömlött szét benne, és dúlta fel a bensőjét. Érzelmek milliónyinak áradata söpört át az elméjén, egymással versengtek melyikük kerüljön legfelülre, melyikükre koncentráljon. Sokk. Gyász. Bűntudat. Diadalmámor. Szomorúság. Izzó harag. Szinte teljesen magatehetetlen volt így, forgó gyomorral, szédülve, tájékozódásképtelenül, védtelenül a színek és az

érzelmek mindent maga alá temető lavinájával szemben. – Állj! – suttogta, azt sem tudta, hogy a szél elviszi-e egyáltalán odáig a szavát. Nem tudott sem mozdulni, sem gondolkodni a szörnyű színkavalkád és az érzelmek ránehezedő súlya alatt annyi évszázadnyi... semmi után. Túl sok volt ez, túl gyorsan. – Ne beszélj! A nő feléje fordult. A pillantásuk találkozott, és Dragomir máris megérezte magán a hatását, a lelke kiegészült és teljesen meggyógyult. Végigfutott rajta a gondolat, hogy milyen ironikus, hogy éppen most talál rá, egy mestervámpír karmai között, amikor végre beletörődött, hogy hiába találná meg az életpárját, ennek a modern kornak egyetlen asszonya sem fogadná el őt, és sohasem követelhetné a magáénak. Fölöttük a felhőkből négy vámpír tört ki. Hárman a még levegőben lévő sárkányok után eredtek, míg a negyedik egyenesen Tariq Asenguard birtoka felé száguldott a levegőben. Ők Vadim első védelmi vonala, a gyalogjai. Az újonnan vámpírrá vált Kárpátiak egy időre elvesztették védekezőképességeiket a vadászok elleni harcban. Vadim pedig betoborozta őket akkor, amikor a leggyengébbek voltak. Fiatal embereket adott nekik, hogy érezhessék áldozataik vérének lecsapolásakor, hogyan hagyja el őket az élet. Az átélt érzés olyan volt, amint amikor valaki az újabb adagnyi drog hatása alá kerül. Beletelt egy-két évbe, míg a friss vámpír már újra szabadon rendelkezett a maga több évszázadnyi tapasztalatával és sikeresen szálhatott szembe a vadászokkal. Vadim lassan elfordította a fejét és Dragomirra nézett. Úgy fordult, hogy Emeline kettejük közé kerüljön, egyik kezét a nyakára fonta, hirtelen megnyúló, borotvaéles karmát a nő torkához nyomta. – Ismersz engem, tudod, hogy megölöm. Normális körülmények között ez minden bizonnyal így lett volna. Csakhogy ebben az esetben a körülmények cseppet sem

számítottak normálisnak. – Te is ismersz, tudod, hogy egy cseppet sem érdekel, mit csinálsz, vagy kit ölsz meg. Nekem egy célom van. Elpusztítani téged. – Egyetlenegyszer sem pillantott a hosszú évszázadokig keresett nőre. Emeline az életpárja. Eddig visszatartotta tőle a hangját, nyilvánvalóan azért, mert tudta, hogy képtelen lenne egy olyan ősi Kárpátival élni, mint ő. Dragomir kordában tartotta a szívverését, nehogy elárulja, mekkora rettegés árasztotta el. Egyenletesen tartotta a légzését, mintha a nő esetleges halála semmiféle hatással nem lenne rá. – És az ártatlanok? Hagynád, hogy ártatlanok haljanak meg, csak hogy megölhess engem? – Vadim szinte köpte a szavakat, de ezúttal félelem villant a szemeiben. – Hat ártatlan? Mert a többiek megölik a gyerekeket. Semmi sem fogja megakadályozni őket ebben. Te legalábbis biztosan nem. – Az utolsó mondatnál gúnyos mosolyra húzódott a szája. Emeline csendben maradt, és már nem harcolt a vámpírral. Talán éppen ez a mozdulatlanság vonta magára Dragomir figyelmét. A nő... rosszul nézett ki. Túlságosan vékony volt, a bőre olyan sápadt, hogy szinte szürke. Derékig érő haja hosszú volt és rendezetlen. De ez sem számított. Ő volt a földkerekség legszebb nője. Dragomir hirtelen ráébredt az életpárok közötti vonzás valós erejére. Bármit megtett volna ezért a nőért. – Mentsd meg őket – suttogta. – A gyerekeket. Kérlek! Ha Vadimmal foglalkozik, a gyerekek meghalnak. Látta Livet, a tíz évest, hogyan sürgeti a sárkányát, és a két legfiatalabbét is a felhők fölé, hogy eltűnhessenek a vámpírok és a tűzeső elől. A gyerekek védelme a zsigereiben volt. A másik rettenetes lehetőség viszont belemart a gyomrába. Minden ezeréves ösztöne azt súgta, hogy maradjon a

mestervámpír nyomában. Végre megtalálta az életpárját, minden sejtje azt üvöltötte, hogy őt mentse meg. A pillantása visszatért Emeline arcára. A szeme meseszép. Rémült. Kísértetjárta. De a pillantása eltökélt. Az arcában és a hangjában minden a gyerekekért könyörgött. Az emberi gyerekekért. Soha még csak a közelében sem járt egynek sem, mielőtt Tariqhoz érkezett volna. Most pedig választania kellett, vagy az életpárja, vagy az, amit az életpárja a legjobban szeretne. A másodpercek száguldottak. – Maradj életben! – Ezzel a paranccsal felvetette magát az égbe. – „Most, Matt! Szedjétek le Vadim fejét. Ez ugyan nem öli meg, de elegendő ideig visszatartja. De Emeline-t nehogy eltaláljátok! Tegyetek meg mindent, hogy megakadályozzátok a vámpír távozását, akkor is, ha csak pillanatokra tudjátok akadályozni. Időt kell nyernünk. Jönnek a többiek.” Nem nézett le. Elzárta az érzelmeket, és megpróbálta visszakényszeríteni a szürke árnyalatokat a szemei elé a színek helyett. A tűzgolyók élénk narancsvöröse nagyon zavarta, folyamatosan felkavarva tartotta a gyomrát. Annyi esőt zúdított rájuk, amennyit csak tudott, miközben a két legkisebb gyerek mellé húzódott. Egészen aprónak tűntek az óriási sárkányok hátán, mindketten előre dőltek, karjaikkal a tüskés nyakakat ölelték, sápadt arcukat a pikkelyekbe temették. Az egyik kisebb vámpír fél arcáról eltűnt az emberiesség maszkja, mintha képtelen lenne a helyén tartani az álarcot. Rávetette magát a kék sárkányra, meghátrálásra kényszerítette, majdnem lesodorta a hátáról kicsiny lovasát. A gyermek felsikoltott a horrortól, amikor a karmai alig centiméterekkel kerülték csak el. Így viszont a kék sárkány hátát szántotta végig. A bestia csapott egyet hosszú, tüskés

végű farkával. Nem találta el ugyan vele a félarcú vámpírt, de egy másikat igen, aki épp megkerülte hatalmas testét, hogy a másik oldalról támadjon a kislányra. A vámpír felüvöltött dühében, amikor a tüskék felhasították a testét, savas vére szertefröccsent. Odakapott a gyermek felé, mintha a sárkány támadása az ő parancsára történt volna. Vadim azt mondta Emeline-nek, hogy meg fogja ölni mind az öt gyereket, a szolgái támadása tehát valószínűleg nem áll meg addig, míg végre nem hajtják a parancsát. Dragomir ugyanabban a pillanatban nyúlt a kislányért, amikor a két vámpír kétfelől megindította a támadást. A hatalmas bestia hátracsavarta ék alakú fejét afelé a vámpír felé, amelyiket már a farkával is megütött, eltátotta a száját és tüzet okádott. A lángok elnyelték a vámpírt, az felsikoltott és zuhanni kezdett a mélyen alattuk lévő föld felé. A második vámpír viszont eljutott a gyermekhez, kinyújtotta érte a kezét, íves karmai akkorák voltak, mint egy hárpia sasé. A kislány felsikoltott, és ez a hang beletépett Dragomir idegeibe, miközben a gyermek az élőholt elől menekülve a kék sárkány másik oldala felé vetette magát. A keze megcsúszott, és újra felsikoltott, amikor a semmibe zuhant. Dragomir elkapta az aprócska testet. A kicsi abban a pillanatban harcolni kezdett ellene. Nem foglalkozott azzal, hogy megnyugtassa. Nem volt erre ideje két vámpír között cikázva. A másik két lány még mindig veszélyben volt. Átvette az elméje felett az irányítást, lenyugtatta, megtudta, hogy ő Lourdes, és három éves. Rákényszerítette az engedelmességet, hogy kapaszkodjon bele a nyakába, az apró karok úgy ölelték át, mint egy nyaklánc, a kicsiny lábak igyekeztek átfogni széles mellkasát. Lourdes úgy csüngött rajta, mint egy aprócska majom, de így legalább a

karjai és a lábai szabadon mozoghattak, fegyverként használhatta őket. Egy hirtelen mozdulattal lesüllyedt a két vámpír alá, akik már képtelenek voltak irányt változtatni, és egy vad üvöltéssel egymásnak csapódtak, miközben ő már a másik apróság felé száguldott. Olyan iszonyú rettegés ült a kicsi arcán, hogy Dragomir szíve váratlanul összeszorult a mellkasában. Soha nem volt gyermeke, és nem is élt egyetlen gyermek mellett sem, aki közel állt volna hozzá. Ez a lányka pici volt, és teljes erejével kapaszkodott a sárkányába, ami ide-oda tekergőzve próbálta elkerülni, hogy a lovasát lesodorják róla. A múltban Dragomir nem is egyszer látott lerohant falut, ahol a gyermekek testei szanaszét hevertek a szüleikével együtt. Érzelmeket akkor nem volt képes érezni, és nem is emlékezett már rájuk, de most, hogy látta ezt a két csöppséget, és a harmadikat, a Kárpátivá lett Livet, mennyire bátrak, az olyan erős érzelmeket keltett benne, hogy félő volt, hogy elveszíti miattuk az önuralmát. Ez pedig mindannyiuk vesztét okozhatta volna, ha hagyja. Önmagával ugyanolyan kegyetlen volt, mint mindenki mással. Félresöpörte az érzelmeit, egyetlen célra koncentrált, meg kell mentenie ezeket a gyerekeket és aztán Emeline-t. Bár az idő lelassulni látszott, nagyon is tisztában volt a száguldó másodpercekkel. A közelből minden Kárpáti vadász elindult már. Egy-két perce harcol. Még további három-négyet ki kell bírnia. De egy mestervámpírral és a csatlósaival vívott csatában ez egy örökkévalóság volt. Liv, a tíz éves megfordította a sárkányát, hogy elvágja a négy újabb megjelenő vámpír útját, akik a levegőben materializálódtak, és a vörös sárkányon ülő másik apróság felé vetették magukat. Liv zöld sárkánya tüzet okádott, és bár elvétette a legelső két vámpírt, a harmadikat beborította

lángjaival. Az egyik oldalát a lábujjaitól a feje búbjáig elborította a tűz, így rákényszerült, hogy a föld felé induljon meg, hogy megpróbálja eloltani lángoló testét. A másik vámpír, akit a kék sárkány égetett meg, Danny és Amelia felé közelített, akik lehúzták a földre az alvó Genevieve-et, és hiábavalóan próbálták felébreszteni, még mielőtt a vámpír eljutna hozzájuk. Vadim a játszóudvar közepére vonszolta Emeline-t a hajánál fogva. Danny tétovázott, szinte kettészakadt, annyira szeretett volna segíteni Emeline-nek, és közben teljesíteni akarta Dragomir parancsát is, hogy vigyázzanak az eszméletlen Genevieve-re. Matt Bennett leadott egy lövést, a célzás tökéletesen pontos volt, a nagy kaliberű golyó belefúródott Vadim homlokába, és a tarkója úgy robbant fel, mint egy túlérett dinnye. Felüvöltött, ahogy a fél feje szétrepült, iszonyú hangjába még az épületek is beleremegtek. Emeline a földre zuhant és távolabb gurult Dannytől és Ameliától, hogy elvonzza a gyerekek közeléből a vámpírokat. Aztán talpra ugrott és futásnak eredt a háza felé. Vadim egyre üvöltött, félfejű teste rángatózott, a hangjába zsúfolt hatalomba beleremegett az egész birtok. Kinyújtotta a karjait, hogy magához parancsolja koponyájának darabjait. Abban a pillanatban, ahogy az a fej újra összeállt, Matt ismét lőtt, újra megsemmisítette. Az üvöltés ismét felhangzott, a fej nélküli test a „sas fészke” felé fordult, a birtok távoli sarkán álló torony felé, ahol Matt éppen a Dannyhez legközelebb álló vámpírt vette célba. Dragomir már rég pajzsot vont Matt rejtekhelye köré, de most megerősítette, még mielőtt Vadim ellencsapása elérhette volna az emberi férfit. A robbanás és a tűz nem tett kárt a toronyban. Emeline keresztülfutott a játszóudvaron, míg a kisebb vámpírok útját nem állták.

Dragomirnak ismét felül kellett kerekednie felbuzgó érzelmein, és közben parancsot adott Lourdesnek, hogy húzódjon egy kissé a bal oldala felé, miközben átrepült a nagy vörös sárkány fölött, és lekapta a másik kislányt a bestia hátáról. Nagyon hasonlóan reagált, mint Lourdes, rúgott és sikoltozott, míg egyetlen elmeparanccsal el nem csitította. Mihelyt hozzáért az elméjéhez, Bella ellazult, és Lourdes mellett ő is beléje kapaszkodott. Liv körülötte keringett a zöld sárkányával, aki mindig kifelé fordította a fejét, folyamatosan sakkban tartva a vámpírokat. Ez a sárkány elképesztően gyors és fordulékony volt, óriási testéből senki sem nézett volna ki ilyen mozgékonyságot. Dragomir csak most értette meg a sárkány ajándékok valódi jelentőségét, és el is döntötte, hogy ha neki valaha is lenne egy gyermeke, a fiának vagy a lányának egészen biztosan ő is készítene egy hasonló teremtményt, hogy megvédelmezze. – Liv, hozd le.” – Jól tudta, hogy a gyermeknek adott utasítást a vámpírok is hallják. Valaha ők is Kárpátiak voltak, ugyanannak a fajnak a szülöttei, mint ő, de ők úgy döntöttek, hogy feladják a lelküket. Ez viszont nem jelentette egyúttal azt is, hogy ne hallották volna továbbra is a közös csatornát. A kislány sárkánya követte a föld felé. Dragomir egy újabb töredékmásodpercet áldozott fel, hogy lehiggadjon. Három perce volt a levegőben, és már nála volt mindkét apróság, de a kisebb vámpíroknak köszönhetően, akik megakadályozták a menekülését, Vadim ismét megkaparintotta Emeline-t. Látta maga alatt a tizenéveseket, akik igyekeztek elvonszolni Genevieve tehetetlen testét a csatatérről. Aztán a fiú szembefordult az egyre közeledő vámpírral, és közben odakiabált húgának, hogy fusson. Emeline kitartóan harcolt Vadim ellen, rúgta, ütötte. Vér folyt végig a nyakán, lecsepegett a karjaira és a vállára.

Egyértelmű volt, hogy Vadim nem képes az irányítása alá vonni az elméjét, hogy megakadályozza a védekezését. A mestervámpír pedig nyilvánvalóan azért vette ismét a vérét, mert úgy gondolta, hogy azzal úrrá lehet rajta. Dragomir gyomra egyetlen görccsé ugrott össze a gondolattól, de nem ért rá elidőzni a gondolatnál, hogy mi történik a nővel. A felhőkből újabb tűzgömbök záporoztak, egyértelműen a gyerekeket véve célba. Épp csak annyi ideje maradt, hogy előregörnyedve a saját testével védje a két apró lánykát, a fehéren izzó tűzcsóvák a vállaira hullottak, végigfolytak a hátán, hosszú barázdákat hagyva maguk után. Kiiktatta a fájdalmat, és folyamatosan haladt a föld felé, szemét Liven tartotta, akinek sárkánya valóságos akrobatikus mutatványokkal kerülgette a rájuk hulló tűzbombákat. Újra valami tiszteletfélét érzett a sárkányok iránt. Jó lenne felülni az egyikre, hogy a kislányokat védhesse, és Vadimot támadhassa, miközben a bestia kitérne velük a tűzeső elől. Matt lövései tiszták és pontosak voltak, az első leterített vámpírt újabbak követték. – Matt, az embereid még mindig maradjanak rejtve, mondd nekik, hogy válasszanak maguknak vámpírt, és most a szívre célozzanak. Iktassatok ki, ahányat csak tudtok.” – Hány perc kell még a segítség megérkezéséhez? – Danny, Amelia, menjetek oda a rácshoz és hívjátok a sárkányaitokat. Liv, segítsd oda a többieket. A vámpírok, mint volt Kárpátiak, hallották a Livnek kiadott utasításait, Liv pedig vérrokonságuk folytán továbbadta azt a testvéreinek. Matt viszont nem hallotta volna őt, ha nem alakítja ki kettejük között a kapcsolatot azzal, amikor a vérét vette. A vámpírok őrjöngésben törtek ki, négyen is lecsaptak a tízévesre. Liv felkiáltott, és megszorította a térdeivel a sárkányát. A fenevad hihetetlenül szűk körben fordult meg, és áttört a vámpírokon. Éles karmok vájtak a fémesen csillogó

zöld pikkelyekbe, vércseppek spricceltek szét a levegőben. A sárkány még csak össze sem rezzent, már fordult is vissza, hogy a nyakát kinyújtva megfürössze a vámpírokat színtiszta tűzben. Az élőholtak sikoltoztak, ahogy elborították őket a lángok és majdnem Dragomirra zuhantak, amikor ő földet érve a rács felé rohant, szorosan magához ölelve a kislányokat. Az égből újabb folyékony magma eső zúdult alá, a gyereket és a Kárpáti vadászt véve célba. Dragomirnak tartania kellett a pajzsot Matten, hogy megakadályozza Vadim megtorlását, egy másikkal pedig a tinédzsereket védte. A lehulló lávacseppek összeégették a földön lévő sárkányokat, de szisszenve kihunytak a Danny és Amelia fölé emelt pajzson. – „Nem tudjuk felébreszteni Genevieve-et!” kiáltott fel az elméjében kétségbeesetten Danny. – „Életben marad. Menjetek a rácshoz! És hívjátok a sárkányokat, hogy kövessenek benneteket.” A barna és a narancssárga sárkány a játszóudvarban ültek, hordószerű oldaluk remegett, igyekeztek kilihegni magukból a fájdalmat. Danny megragadta Amelia kezét és erősen megrántotta, majd húzni kezdte őt a játszóudvartól balra lévő épület felé. Ez úgy nézett ki, mint egy hatalmas garázs, vagy raktár. A hosszú falakon nem voltak ablakok, az alján pedig egy szerkezettel felemelhető rács futott végig az épület egész szélességében a földben. Ahogy Danny és Amelia megközelítették, a rács kettényílt, felpattant és nekicsapódott az épület falainak. Liv is a szabaddá vált nyílás felé ösztökélte sárkányát, amit eddig ez a rács elfedett. Lourdes kék és Bella vörös sárkánya követte a zöldet. Három vámpír száguldott a nyílás felé rohanó gyerekek és sárkányok elé, a szájuk ocsmány vigyorra húzódott, hegyes, elfeketedett fogaik felvillantak, lebegve megálltak a földbe

vezető sötét lyuk felett, háttal a rácsoknak. Dragomir is futott, és hirtelen két újabb vámpír tört fel a földből, szinte közvetlenül a lábai előtt. Egyikük már ki is nyújtotta a kezét, hogy karmaival beleszántson az ősi testébe. A vadász néma parancsot adott, és a két apró lányka a karjai alatt átcsusszant a hátára, ott lógtak rajta, mint két kis majom, miközben ő megtorpanás nélkül futott tovább, és a lendületét felhasználva belevágta öklét a közelebb álló vámpír mellkasába. Még ekkor sem torpant meg, elfutott mellette, kiszabaduló markában pedig ott tartotta az élőholt fonnyadt, elfeketedett szívét. És már lépett is tovább, egyenesen a másik vámpír elé. Az élőholt szeme tágra nyílt, Legfeljebb egyetlen másodperc alatt történt mindez. A szív nélkül maradt vámpír felsikoltott, a mellkasához kapott, ahonnan fekete vére lüktetve hullámokban tört elő. Térdre rogyott, a szíve után sikoltozott. – „Danny. Amelia.” – Dragomir halálos pontossággal időzített, és megpördült, mielőtt támadást indított volna a második vámpír ellen. Ezzel a levegőbe repítette a két apróságot a tinédzserek felé. Már mindkettejük keze a magasban volt, Lourdes és Bella a kitárt karjaikban landoltak. Danny Bellával futott tovább, Amelia Lourdest vitte, egyenesen a három vámpír felé, akik a tátongó lyuknál várták őket. Liv a sárkányok vonulását vezényelte, bár a vörös és a kék hátramaradt Danny és Amelia mögött. Aztán egyetlen pillanat alatt nagyon sok minden történt. Dragomir a levegőbe vetette magát, hogy csontokon, inakon keresztül betörjön az útját álló vámpír mellkasába a szívét keresve, miközben a rácsok nyílásai közül három rakéta emelkedett ki, hogy tüzet, füstöt okádva egyenesen belecsapódjanak a lyuk felett lebegő három vámpír mellkasába, porig égetve a szívüket. A vámpírok szája döbbenten hatalmasra nyílt, majd aláhullottak a lyukba. A

rács lecsapódott rájuk, magával rántva a fal egy darabját is, lefedte a lyukat, és feltárta egy lift nyitott ajtaját. A hatalmas szerkezet magába nyelte Livet és a sérült sárkányokat, őket pedig Danny és Amelia követték a kislányokkal, a vörös és a kék sárkányok zárták a sort. Aztán a rácsok újra felemelkedtek, a faldarab a helyére zökkent. Az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább. Dragomir a földre hajította a két szikkadt szívet, és azonnal elégette őket. Emeline felé fordította a fejét, így láthatta, hogy újra a háza felé fut, alig egy lépéssel lemaradva mögötte pedig ott rohant Vadim.

Harmadik fejezet Ez volt a legrosszabb rémálma. A rémálom, ami az utóbbi hónapban újra és újra megjelent előtte. Emeline tudta, hogy nem kellene a háza felé futnia. Mert ha megteszi, a Dragomir nevű Kárpáti meghal. Mindig ez történt. Megpróbálta elkerülni ezt a sorsot. Gondoskodott róla, hogy soha ne találkozzanak, egyszer sem beszélt vele, de ő mégis itt volt, Emeline-nek pedig töredékmásodpercek álltak csak a rendelkezésére, hogy döntsön. Ha nem megy be a házba, akkor Vadim ismét elkapja, és már nem tudná megállítani. – Ne kövess! – könyörgött, és felrohant a lépcsőn. Tudta, hogy Dragomir már ott van. Egy lépéssel Vadim mögött. Ahogyan azt is tudta, hogy Dragomir nyomában viszont Vadim iszonyú teremtményei jönnek. Vadim legyengítette őt, a vérét vette. A nyaka vad, tűrhetetlen fájdalommal égett, ami futótűzként rohant keresztül rajta. Vadim intett a kezével, és az ajtó, amit felrántani próbált, nem moccant. Megpördült, hogy szembenézzen vele, minden erejét összeszedve hátralökte. Kétségbeesés öntötte el. Bánat. Félelem, pedig azt hitte, már túl van a rettegésen. Nekitámasztotta a hátát az ajtónak és lecsúszott rajta, míg a feneke a terasz padlójához ért, a térdeit felhúzta. Pontosan tudta mi fog lejátszódni. Dragomir a lépcsőn állt, Vadim pedig megfordult, hogy szembenézzen vele. Emeline kényszerítette magát, hogy az ősi harcost nézze. Éppen ellenkezője volt mindannak, ahogyan Vadim mutatott. Brutális izmok, hegek, derékig érő őszes fekete haj. Masszívnak látszott. Keménynek. Ijesztőnek. Még a nyakán is

tetoválások kacskaringóztak, úgy nézett ki, mint egy modern, törvényen kívüli motoros. Vadim, annak ellenére, hogy kétszer is szétlőtték a fejét, pillanatok alatt helyreállította kifogástalan, modellszerű kinézetét. Első pillantásra nem Vadimtól, hanem Dragomirtól rettegne, ami óriási hiba lenne. A lélegzet a torkán akadt, amikor a vadász megállás nélkül folytatta útját a vámpír felé. Be szerette volna hunyni a szemét, de képtelen volt rá. Rémálmaiban is látta a halálát. Újra és újra. És mindig felébredt, valahányszor a férfi elesett, így sosem láthatta a végeredményt, csak hogy feláldozza az életét az ő életéért. Most viszont úgy érezte, az a legkevesebb, hogy végignézi az áldozatát. Sőt, egy terv is körvonalazódott benne, hogy segít neki. Keze belesiklott hosszú ruhájának a zsebébe. Valahányszor megváltoztatott az álmaiban valami apróságot, azzal megváltoztatta a jövőt is. Elhatározta, hogy ezt most is megteszi, vagy ő is meghal. Az idő lelassult. Amennyire érzékelte, a levegőben kirobbant a többi vámpír, és a birtok védelmére érkező Kárpáti harcosok között az összecsapás. Tudta, hogy a gyerekek biztonságban vannak. Genevieve ugyan a nyílt téren fekszik a játszóudvarban, de most mindenkit túlságosan lefoglalt a vad harc, senki sem tör az életére. Emeline világa beszűkült, csak Dragomir és Vadim létezett benne. Úgy látta, hogy lassan mozdulnak, de tudta, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz. Dragomir nem habozott. Egyenletes léptekkel jött fel a teraszra vezető lépcsőkön. Megdöbbenésére egy emberi fegyver volt a kezében, egy olyan pisztoly, amit Tariq fejlesztett ki a biztonsági őrei számára. Ez új tényező volt, soha nem szerepelt az álmaiban. A fegyver csövéből kitörő minirakéta Vadim felé száguldott, de ő felemelkedett a levegőbe, hogy elkerülje, és Dragomirnak

rontott, hogy megakadályozza a további tüzes lövedékek kilövését. A vadász félredobta a fegyvert, és ő is felemelkedett, hogy elébe menjen a vámpír támadásának. Emeline a lehető legmesszebbre elkerülve az összekapaszkodó ellenfeleket, odacsúszott a különös fegyverhez, amit Dragomir eldobott. Vér csöppent a vállára, és azonnal tudta, hogy Dragomir vére. Vadimé égetett volna, akár a sav, bőrön, húson át, csontig. Felkapta a pisztolyt és folytatta a csúszást a terasz túlsó felébe, a széles korlát viszonylagos biztonságába. – Nem viheted el – mondta Dragomir halkan. A szavak a suttogás ellenére is eljutottak Emeline-hez. A két férfi szemben állt egymással, mindkettejük ökle mélyen a másik mellkasába fúródott. Két primitív harcos készült megölni egymást. Abban a pillanatban, ahogy Emeline meghallotta ezeket a halk, szinte lágy szavakat, az abszolút magabiztosságot mögöttük, a szíve verdesni kezdett. És a gyomra is. Felnézett a férfi arcára. Fájdalmasnak kellett volna lennie. Vadim pörölyökle a mellkasát zúzta, hogy eljusson a szívéhez, de Dragomir markáns arca semmit sem árult el. Egyenesen Vadim szemébe nézett, az öklét a mellkasába fúrta. Emeline csak nehezen szakította el a tekintetét a harcosokról, feljebb emelte a fegyvert, hogy szembenézzen a fenyegetéssel, ami az álmaiban mindig Vadim öccse, Sergey képében érkezett, hogy eldöntse az összecsapást. Ő a hátába került a vadásznak, míg a másik mestervámpír lekötötte a Kárpáti figyelmét. De ez alkalommal, még mielőtt Sergey elérhette és megtámadhatta volna Dragomirt, Emeline feltérdelt és meghúzta a ravaszt. A fegyver hatalmasat rúgott a kezében, hátralökte őt. A fém megdöbbentően felforrósodott a tenyerében, ahogy a kicsiny rakéta elhagyta a csövet, és begyújtotta saját gyorsítóját, hogy lángra lobbanhasson, még mielőtt belépett volna Sergey testébe.

El sem hitte, hogy valóban célba talált. Igaz, nem a szívébe, de a mellkasába belelőtt. Nem volt egy gyilkos találat, de hátralökte Sergeyt Dragomir közeléből. És magára vonta vele a vámpír figyelmét. A rettenetes száj vicsorra húzódott, ahogy a rakéta távozott Vadim öccsének testéből. Hatalmas lyukat hagyott hátra a mellkasában, és a lángok még mindig lobogtak a bensőjében. Emeline megpróbálta uralni a kezét is és az idegeit is, megtámasztotta a pisztolyt a korláton, nehogy elvétse a célt. Meghúzta a ravaszt, és a második rakéta is kilőtt a levegőbe. Sergey felüvöltött, ahogy belefúródott a gyomrába, sokkal mélyebbre hatolt, mint az első. A feldühödött vámpír feléje vetette magát, nem törődve a testén lángoló lyukkal. Emeline elharapott egy sikoltást és lebukott, ahogy az arca felé gereblyézett a karmaival. A karmok felhasították fejbőrét, és belemarkoltak sűrű, hosszú hajába. A vámpír félig a korláton fekve rángatta a bejárati ajtó felé, mielőtt elengedte volna, hogy megszabaduljon a testében még mindig lángoló rakétától. Abban a pillanatban, amikor ő Sergeyre támadt, Dragomir ökle betört Vadim mellkasába, megmarkolta a szívét és köréje zárta az ujjait. Vadim hátravetette a fejét, felsikoltott, majd teljes erővel belefejelt a vadász homlokába. Dragomir hanyatt esett a terasz padlóján. Vér ömlött a mellkasából csakúgy, mint a nyakából, ahol a mestervámpír karmai felhasították. De az elfeketedett szív ott volt a markában, az ujjai szorosra záródtak a díj körül. Vadim savas vére összespriccelte a padlót, a korlátot és a ház falát is, a vámpír hátrálni kezdett, majd hanyatt esett, majdnem egyenesen Emeline ölébe. A lány előhúzta a jégcsákányt a lépcső alól, ahová a harmadik álma után bekészítette. Odagördült a mestervámpír mellé. Vadim két

kézzel ragadta meg a fejét, mintha le akarná tépni a nyakáról. Emeline tekintete a szemeibe mélyedt, miközben a mellkasába tolta a jégcsákányt mindkét kezével, minden erejével. Ugyanabban a pillanatban Dragomir kidobta az udvarra a kezében tartott elfeketedett húsdarabot és már rendelte is le a villámot, egyenesen Vadim szívére irányítva azt. Azonnal hamuvá omlott. Vadim vadul felüvöltött, dühe elsöpörte a magára öltött szépséget, mintha az soha nem is létezett volna. Az arca csupán egy gonosz maszk volt, a szemei vörösen lángoltak. A fogai élesek, borzalmasak voltak, belemélyedtek Emeline nyakába. Fájdalom villant át a lányon. A vámpír fájdalmat akart okozni a harapásával, nagy kortyokban nyelte a vérét, miközben kihúzta a mellkasából a jégcsákányt és odadobta az öccsének. Sergey elkapta azt és belevágta Dragomir combjába, odaszegezve őt a terasz padlójához. Egyik keze egy másik jégcsákánnyá nyúlt, és ugyanúgy kitűzte a vadász másik combját is, szándékosan artériát döfve át. Emeline próbált harcolni, hogy elgurulhasson Vadim közeléből, de az magához szorította őt, míg Sergey a kezével szívta el Dragomir combjából az éltető vért. Aztán Vadim félretolta Emeline-t, anélkül, hogy végighúzta volna mocskos nyelvét a sebeken, amikből így továbbra is szabadon áradt a vér. A mestervámpír Dragomirra vetette magát, félrelökte onnan a testvérét, hogy az ősi Kárpáti vérből lakomázzon. Emeline belenézett Dragomir szemébe. Soha nem látott még jobban széttépett embert. A lávaeső újabb és újabb csíkokat égetett a bőrébe. Vadim feltépte a nyakát és a mellkasát a szíve közelében. Mindkét lábát átszúrták. Fáradtnak, sápadtnak tűnt, mély ráncok vésődtek az arcába, a sebhelyei, amik büszkén hirdették megnyert csatáit, szinte

fehéren világítottak. De nem látszott legyőzöttnek. Csak fáradtnak. Sergey Emeline felé fordult. Megnyalta a száját, tekintete a nyakából ömlő vérre tapadt, a fogait Dragomir vére színezte meg, ez csöpögött az álláról is. Megindult feléje, és a lánynak a torkán akadt a lélegzet. Még csak sikoltani sem tudott. Csak figyelte, ahogy rátámad, és közben tudta, hogy a többi vadász és Tariq biztonsági emberei túlságosan elfoglaltak a vámpírokkal való csatározással, senki sem fog a segítségére jönni. Dragomir alakja hirtelen elmosódott, megmarkolta Vadim nyakának hátsó részét, nekicsapta a fejét a lábának, majd megrázó erővel a terasz padlójának is. Aztán elhajította a mestervámpírt, de már ott is volt rajta, ökle ismét eltűnt a mellkasában. Vadim sikoltozott, parancsokat kiáltott a hadseregének, hogy jöjjenek és semmisítsék meg Dragomirt. Aztán harcolni kezdett, igyekezett még jobban kiszélesíteni, elmélyíteni a vadász lábain a sebeket, és közben felemelte a fejét, éles fogaival belemart, hatalmas darabokat tépve ki a húsából. Emeline rájött, hogy a pisztolyon ül. Nekinyomódott a combja hátuljának. Kétségbeesetten megmarkolta, kihúzta maga alól, és szinte azonnal tüzelt Sergey mellkasára. A rakéta átröppent a vámpír, majd Vadim és Dragomir fölött is. Újra lőtt, ezúttal egyenesen Vadim hátára célozva. Sergey a fivére mellé rohant, talpra rántotta őt, és fejbe rúgta Dragomirt. Aztán magával rángatta Vadimot a lépcsők felé, és közben rámordult hadseregük három érkező tagjára, hogy igyekezzenek, öljék meg mindkettejüket. – Csak a vadászt! – tiltakozott Vadim. – A nőt hozzátok el nekem!

Emeline szíve megdermedt, amikor Sergey gonoszul rávigyorgott, majd felkapta Vadimot, a hátára vetette, és felrugaszkodott az ég felé. Vett egy mély lélegzetet. Legalább két rakétája még maradt. De a vámpírok hárman vannak. Dragomir nem mozdult. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán él-e még. Sikerült megváltoztatnia a rémálmát, de olyan módon, hogy a férfi nem kevesebbet, hanem még többet szenvedett. Fagyosnak érezte a testét, minden izma remegett a félelemtől. Kényszerítette magát, hogy egy újabb mély lélegzetet vegyen, és megmozduljon. A vér két vékony patakban még mindig folyt a nyakából, le a vállára és a mellére. Érezte ezt, és beleremegett a bőrén mászó érzésbe. Nehéz volt rákényszeríteni összeszorult, dermedt izmait, hogy működjenek. Sikerült négykézlábra fordulnia, így indult el Dragomir felé. Ez a csekélyke távolság egy egész futballpályányinak tűnt. Már nem hallotta, nem látta mi történik körülötte a birtokon. Tudata rászűkült a három vámpírra és a magatehetetlen Kárpátira, megesküdött magában, hogy megmenti. Ráfeküdt a mozdulatlan testre, és meggyőződött róla, hogy a vámpírok nem ölhetik meg anélkül, hogy előbb őt elmozdítanák róla. Könnyen lehet, hogy ez csak másodperceket jelent, de minden másodperc számít. Ha van némi szerencséje, valamelyik vadász észreveszi, milyen dráma játszódik le a teraszán. A három vámpír fellépdelt a teraszra, és szétváltak, hogy különböző irányokból vethessék rá magukat Dragomirra. Emeline nem tarthatta szemmel mindegyiküket, ezért a két egymáshoz közelebb lévőt figyelte. Felemelte a fegyvert. – Menjetek el! – Gyűlölte, hogy ennyire fél.

Az egyik élőholt intett, hogy eltávolítsa a fegyvert a kezéből. Emeline érezte a húzást, mintha egy nagy erejű mágnes vonzaná magához a fegyvert, de az elméjében szembefordított ezzel a mágnessel egy ellenkező pólusút, ami eltolta tőle a kényszerítő erőt. A mosoly eltűnt a vámpír arcáról, összenézett a társával. Megérezte a harmadikat, aki a háta felől közeledett. Az energiája gonosz volt, zsíros, mocskos, végighaladt a teraszán és sokkal hamarabb elért hozzá, mint maga az élőholt. Felemelkedett, megfordult és lőtt, egyenesen a mellkasára. A lángok pillanatok alatt szétterjedtek az élőholt felsőtestén, felsikoltott, hátrafelé bukdácsolt, majd átugrott a korláton és futásnak eredt. A szél táplálta a mohó lángokat, ahogy elszáguldott. Emeline mozgást érzékelt, megpróbált visszafordulni, hogy szembenézzen a kettős fenyegetéssel, de akkor Dragomir is megmozdult, a karjai köré fonódtak, átgördült vele, maga alá gyűrte őt, egyetlen sima mozdulattal kivette a kezéből a fegyvert és már lőtt is a vámpírra, aki éppen rájuk akarta vetni magát. Az hátrabotladozott a korláthoz, majd átesett rajta, a mellkasát markolászta, míg a hófehér lángok felemésztették a testében a szívét. Az utolsó vámpír azonban már ott volt rajtuk, féltérdre ereszkedett Dragomir mellett, hogy a mellkasába csapja az öklét. Dragomir ismét átfordította magukat, kiragadva ezzel Emeline-t az élőholt öklének hatósugarából, és miközben ellökte őt maguktól, a lábait satuként használta, ráfonta a fiatal vámpír nyakára, és kegyetlenül megszorította. A vámpír ütött és rúgott, de a vadász lefogva tartotta. Emeline lassan felült, és rájött, hogy Dragomir is megpróbál felülni, hogy odaférhessen a vámpír mellkasához.

A segítségére sietett, megtámasztotta a hátát, és ez elegendő volt, hogy a vadász felemelkedhessen, és belecsaphassa az öklét a vámpír mellkasába és kihúzhassa a szívét. Emeline szorosan behunyta a szemét, de ez sem akadályozhatta meg, hogy hallja a cuppanó hangot, ahogy kihúzta a fonnyadt szervet. Átdobta a korlát fölött, villám villant és a rettentő ostor keresztülszáguldott az égbolton, hogy tüzes hegye végül elérje a szívet. A vámpír sikoltozását mintha elvágták volna, és Dragomir lelökte magáról a testét. Kissé elfordult, megragadta Emelinet, és közelebb húzta magához, az öklére csavarta a haját, hogy hátradöntse a fejét. – Nem mozdulj. – Ne! – Tudta mit akar. Megpróbálja meggyógyítani a vérző sebeket, amiket Vadim ejtett a nyakán. – Tisztátalan vagyok. – A kijelentés kicsúszott a száján, még mielőtt visszatarthatta volna. De a legnagyobb megdöbbenésére ez egyáltalán nem állította meg a férfit. Még szorosabban markolta a haját, és visszahúzta a fejét, amikor védekezni próbált. Emeline harcolni tudott volna a mágia ellen, a hatalom ellen is, de a nyers erővel szemben tehetetlen volt. A férfi nyelve elcsitította a tüzes fájdalmat. Emeline gyűlölte ezt. Gyűlölte, hogy Vadim undorító élősködőivel megfertőzött vérét ízleli a nyakán. Le kellett nyelnie, hogy lezárhassa a sebet. – Azt akarom, hogy vérezzen. Bennem vannak az élősködői, túl sok ahhoz, hogy ki lehetne irtani őket. Ne! Kérlek! Csak ártasz magadnak. – Csak Isten a megmondhatója, milyen súlyos állapotban van már így is a férfi. Azt sem értette, hogy lehet még egyáltalán az öntudatánál, amikor annyi vért vesztett. Mindenhol ott volt körülöttük, a terasz padlóján, a ruháján, Emeline-én, és ki tudja mennyit nyelt le belőle a két vámpír, amíg erre alkalmuk volt.

– Csitt – suttogta lágyan Dragomir, és közben alig emelte fel a fejét. Minden szavát, lélegzetvételét ott érezte a bőrén. – Hagyd ezt most abba. Juttass be a házba, és szedd elő a gyógynövényeidet, és minden mást, amit szükségesnek ítélsz meg a sebeim begyógyításához. Halottnak fogok tűnni, de nem leszek az. Kárpáti vérre lesz szükségem. – A szája újra közelebb moccant az ikersebekhez, amit Vadim fogai ütöttek a nyakán, és megcsókolta. – Nem vihetlek a házamba – Emeline hangja leleplezte teljes kétségbeesését –, és más Kárpátit sem. Én... – Tehetetlennek érezte magát. Önzőnek. A férfi közel jár a halálhoz. Megtette, amit kért tőle. Megmentette a gyerekeket, és a sárkányokat is. Visszajött, hogy őt is megmentse. És most itt van szinte széttépve, túlságosan sok vért veszített. Segítenie kellene neki ahelyett, hogy magát mentegeti. – Tedd, amit mondtam, asszony. Összerezzent. Most hatalom volt a férfi hangjában. Bársonypuhán suttogott, mégis parancsolt. Még Tariq, a birtok tulajdonosa sem próbált soha parancsolni neki. Mindannyian nagyon óvatosan kezelték, attól tartottak, hogy összeroppan. Ráadásul ő maga is hajlott rá, hogy megtegye, amit megparancsolt neki, egyrészt maga sem tudta volna megmondani miért, másrészt pedig a férfinak egyértelműen szüksége volt a segítségére. A nyelve simítása a bőrén... megdöbbentő volt. És egyben megnyugtató. Eltörölte Vadim fogainak borzalmát, amik felhasították és megégették. A válla fölött hátrapillantott a csatára. Fegyverek dörögtek, és mintha Genevieve sikolyát hallotta volna. Óvatosan talpra emelkedett, és megingott. Döntött. Dragomir csúszós volt, szinte mindenhol vér borította a bőrét, de még így is sikerült keresztülvonszolnia azon a néhány méteren, ami a bejárattól

elválasztotta őket. Ott egy kicsit el kellett engednie, amíg kinyitotta az ajtót. Megfordult, hogy ismét megragadja a karját. Legnagyobb rémületére többen is közeledtek feléjük. Vámpírok. Körülvették a házát. Mindkettejüket fenyegették. – „Azt hitted, hogy feladom? Soha nem adom fel, amíg nem leszel az enyém. Ha most nem jössz el hozzám, mindenkit megölünk. És minden halál a te lelkeden szárad.” – Vadim hangja gyönyörű volt, mégis ocsmány, úgy szivárgott az elméjébe, mintha mocskos, olajos iszap lenne. Felzihált, a torkához kapta a kezét védekezőn. Meg tudná tenni, hogy velük menjen? Hogy újra Vadim kezére adja magát? Borzongás futott végig a testén. Tudnia kellett volna, hogy Vadim nem fogja feladni. Őt akarja, és ha nem megy vele, a birtokon minden élő, közöttük Dragomir is meghal. Dragomir ujjai a bokája köré fonódtak, akár egy satu. – Emeline, menj be a házba. Hagyd nyitva az ajtót, de menj belülre. Ha megpróbálnak hozzád férkőzni, egyszerűen csak csapd be az ajtót. Nem léphetnek be egy házba sem meghívás nélkül. Ezt a lány is tudta. Csak éppen logika nem volt az ötletben. Megmenthetné magát. Elbújhatna a házában. És végignézhetné, hogyan ölik meg Dragomirt ott, a szeme láttára. Megrázta a fejét, és megpróbált a férfi és a várakozó öt vámpír közé lépni. Túlságosan sokan voltak egyetlen Kárpáti számára, még ha az az illető Dragomir készségeivel rendelkezik is, túl sok sebet szerzett és rengeteg vért vesztett. És akkor Dragomir felállt. Emeline-nek fogalma sem volt róla, hogyan. Ez teljességgel kizárt. Életben sem kellene lennie, nemhogy álljon. Ráadásul szó szerint belül tette őt az ajtón. – Maradj nyugton! Ha megpróbálsz távozni, nem marad más választásom, mint megállítani téged.

Dühösen felmeredt rá. – Meg fognak ölni! Nem harcolhatsz velük. – Tett feléje egy lépést, elhatározta, hogy vele együtt harcol. Ha a férfi meghal érte, ezt viszonzásképpen ő is megteheti. Csakhogy nem tudott kimenni. A lába nekiütközött valami láthatatlan akadálynak. Tapogatózva kinyújtott kezei ugyanezt tapasztalták. Ismét felnézett a férfira, a pillantásuk találkozott. Elszánt véglegesség, eltökéltség volt a Dragomiréban. Tudta, hogy az ő szemeiben viszont kétségbeesés ül. Dragomir az öt vámpír felé fordult. Emeline nekidőlt a láthatatlan akadálynak, a szíve dübörgött, a szája kiszáradt. Nem tudott félrenézni, pedig tudta, hogy itt mészárlás lesz, mégsem tudta elszakítani a tekintetét a hatalmas termetű férfiról, aki magabiztos léptekkel lement a teraszáról. Sokkal nagyobb volt, mint amekkorának a veranda szűkös korlátai között látszott. A vér és a sebek mintha pusztán arra szolgáltak volna, hogy hirdessék legyőzhetetlenségét, egy ősi harcos volt, aki a hölgyét védi. Könnyek buggyantak ki a lány szeméből. A férfi miatt. Maga miatt. Azt kívánta, hogy a férfi bárcsak tényleg az övé lenne. Olyan széttépett, olyan brutálisan sérült, de mégis hajlíthatatlanul áll a gonoszsággal szemben. Dragomir hirtelen elmosódó sebességre váltott, és Emeline nem tudta nem észrevenni, mennyire folyékony, elegáns a mozgása, olyan volt, mint egy hatalmas oroszlán, ami egyetlen hatalmas ugrással veti magát a zsákmányára. Már az első vámpíron volt, mielőtt az pisloghatott volna egyet, ökle betört a mellkasába, és a kirántott szívet dobta is félre, hogy fordulásból a második vámpír mellkasában tűnjön el véres ökle. A második szív is az első mellé puffant. Kétágú villám kacskaringózott le az égből, megsemmisítette a rángatózó

szerveket, miközben Dragomir már a harmadik élőholt felé tartott. A harmadik vámpírral már nem volt ilyen „egyszerű” a dolga, bár az ő mellkasába is belecsapta az öklét. Dragomir kimerültnek tűnt. Megkínozták. Több vámpírral, majd két mestervámpírral is harcolt, több súlyos sérülést is elszenvedett, mégis folytatta. A vámpír elfordította a felsőtestét, amikor a vadász belecsapta az öklét, és ezzel elérte, hogy Dragomirnak vissza kelljen húznia a kezét az újabb támadáshoz. Nem volt ez pusztán egy másodpercnyi késedelem, de ahhoz éppen elegendő, hogy a másik két vámpír csatlakozhasson a harchoz. Emeline megpróbálta figyelmeztetni, a nevét sikoltotta, öklével verte a láthatatlan akadályt, annyira szeretett volna segíteni neki. Mindkét vámpír a fogaival támadt rá, úgy marcangolták, mintha elevenen akarnák felfalni, mohón nyelték már így is túlságosan kevés vérét. Ő pedig a házában őrjöngött, ökleivel verte a pajzsot, segítségért sikoltozott, míg teljesen be nem rekedt. Dragomir továbbra is rendíthetetlen volt, mint egy hatalmas oroszlán egy falka vadkutyával körülvéve. Egy tapodtat sem hátrált, amíg ki nem húzta a szívet, hogy a levegőbe dobja és ott semmisítse meg egy villámmal. Abban a pillanatban, ahogy a szív elhagyta a tenyerét, szembefordult a mögötte lévő két támadóval, egyszerre mindkettejük mellkasát támadva ökleivel. A vámpírok megvadultak, rettenetes karmaikat belévájták, hosszú barázdákat szántottak a nyakába, torkába és a mellkasába. Úgy tűnt, mintha hosszú, keskeny csíkokban meg akarnák nyúzni. Emeline be szerette volna hunyni a szemét, hogy ne lássa, mit művelnek Dragomirral, de még csak félre sem tudott

nézni. A férfi arcvonásai rezzenéstelenek voltak. Nem mutatta jelét fájdalomnak, amit pedig nyilvánvalóan érzett, sem harag, sem elismerés nem villant a tekintetében, miközben a szörnyetegek a testét marcangolták. Az egyik vámpír újra és újra belerúgott a combján lévő sebbe, miközben a karmaival tépdeste a vadászt. Aztán Dragomir nagyon lassan visszahúzta zárt ökleit. A vámpírok még tébolyodottabbakká váltak. Dragomir még csak nem is pislantott a két élőholt őrjöngését a saját bőrén tapasztalva. Az egyik a szemei után kapott, megpróbálta kivájni őket. Dragomir elrántotta a fejét, kitért a karmok elől, miközben kihúzta a két szívet. Eldobta őket a terasz közeléből, ki a játszóudvarra, a két elfeketedett szerv keresztülvitorlázott a levegőn. Magasan. Az egyik vámpír felugrott utánuk, míg a másik a lépcsőn futott le. Az égen villám lobbant, megvilágította a felhőket, majd két ágra bomolva leszisszent a magasból, hogy mindkét szívet hamuvá változtassa, még mielőtt azok földet érhettek volna. A levegőbe emelkedett élőholt a vadász lábai elé zuhant. Emeline öt testet látott. A villám nem oldódott fel, mint ahogyan történnie kellett volna, újabb ágakra bomlott és egyszerre csapott le az öt holttestre. – Engedj ki! – kiáltott oda a Kárpátinak Emeline. – Gyorsan! Dragomir már tántorgott. Emeline feléje nyúlt, mintha ezzel lábon tudná tartani. A mozdulata magára vonta a férfi figyelmét, ami a kérésének nem sikerült. A vadász szétnézett a birtokon, ahol a harcok már megszűntek, majd intett a kezével. Mivel Emeline a pajzsnak támaszkodott, azonnal megérezte, amikor eltűnt. Dragomir felbotladozott a lépcsőn, és feléje indult, az ajtónál viszont elvágódott, hatalmas, tehetetlen súlya belökte

a segítségére siető Emeline-t is a házba. Az ajtó becsukódott mögöttük. Nem volt ideje eltöprengeni azon, hogy egy Kárpáti vadász lépett be az otthonába, vagy hogy milyen titkokat fedezhet fel vele kapcsolatban. Gyorsan odamászott hozzá négykézláb és föléje hajolt. Azt hitte, hogy öntudatlan, de a férfi pillantása az arcára tapadt. – Hívj be. – Mi? Nem! – Megrázta a fejét. Blaze, a barátnője azt mondta, hogy sosem jó ötlet egy Kárpátit meghívni az otthonába, hacsak nem áll készen rá, hogy megengedje nekik, hogy a hatalmukat használják odabenn. A férfi újra moccant, próbálta visszavonszolni magát az ajtóhoz. Emeline ezt végképp nem akarta. – Várj! Várj egy pillanatot! Csak hadd gondolkodjam! – Teljes pánik volt a hangjában. – Nincs idő. – A férfi érte nyúlt, a kézfejére tekerte egy hajtincsét. – Olyan gyönyörű. A színe. Gyönyörű. Úgy hangzott, mintha nem lenne magánál. Borzalmasan festett, mindenhol dőlt belőle a vér, mégis újra megpróbálta rákényszeríteni magát, hogy távozzon az otthonából. – Állj! Állj meg! – meredt le rettegve a lány a férfi mögött maradt vérnyomokra. – Le kell állítanom a szívemet és a tüdőmet. Azt így nem tehetem meg idebenn. Emeline elméje maga volt a káosz. Ha nem hívja be a férfit, az nem állíthatja le az életműködését, hiszen az hatalomhasználattal járna. Amikor Dragomir újra megmoccant, megragadta a vállát. A vadász ujjai még mindig a haját markolták, összekötve így kettejüket. Úgy érezte ezen kívül még milliónyi más, láthatatlan szál is egymáshoz köti őket, de most egyedül csak az számított, hogy valahogyan

megállítsa őt. Egy újabb apró mozdulat, Dragomir újabb centimétereket tett meg az ajtajához. Meg kell állítania. – Oké! Gyere be! Azt akarom, hogy idebenn legyél. – A szája mozdult, szinte hadarta a meghívást, miközben az elméje sikoltozva próbálta megállítani. A férfi nem tudott bejönni magától, mégis kétségbeesetten ott akarta tudni. Dragomir szájsarkai felfelé moccantak. Egyáltalán nem volt ez mosoly, Emeline szíve mégis megállt tőle. Nem lágyította el a markáns arc szögleteit, éles íveit. Inkább úgy nézett ki tőle, mint egy bukott angyal, talán maga Lucifer. Finoman kisimította Emeline arcából az előrebukott hajfürtöket. Újra felszakadtak a karmok ejtette mély barázdák a karján a mozdulattól. Újabb vér. Rengeteg vér. Rengeteg seb. És rengeteg sebhely. A Kárpátiakon csak nagyon ritkán maradtak sebhelyek, ezzel a férfival valami iszonyú dolog történhetett, ha ennyi forradást visel magán. – El tudsz jutni a kanapéig? Valami felragyogott a férfi szemeinek mélyén. Talán vidámság? – Földre van szükségem, sívamet, nem kanapéra. Kihúzta a kezét a hajából, a teste elnehezedett a karjaiban. A teljes súlyát érezte. Iszonyú nehéz volt, de Emeline összeszedte magát. Rájött, hogy Dragomir már nincs magánál. Leállította a szívét és a tüdejét, hogy ne folyassa szét a padlón azt a kevéske vért, ami még az ereiben csordogált. Egy pillanatig csak ült ott, az ölében a férfi fejével, ujjai a haját simogatták. Vastag volt, és pont úgy, mint az övé, derékig érő. Volt néhány tincs, ami selymesen puha tapintású volt, de a többségük ragadt a vértől. Felsóhajtott. De legalább nem halott. És a gyerekek is biztonságban vannak. Ellátja a sebeit, aztán utánanéz Genevieve-nek és a többieknek. – „Halott. A gyerekek is halottak. A barátnőd, Blaze is halott. Én pedig porig égetem azt a helyet.”

Az undorító hang megtöltötte az elméjét, és vele megérkezett az elsöprő fájdalom is, ami az ereiben égett, mintha az iszonyú parazitáknak, amiket Vadim a testébe juttatott, eltökélt szándéka lenne, hogy megbüntessék őt. A méhe mélyéről meghallotta a félelem és a fájdalom sikolyait. Mindkét karjával átfogta a hasát, és azt kívánta, bárcsak visszaforgathatná az időt. De... mit tenne másképp? Hagyná, hogy azok undorító zombik elevenen felfalják Livet? Ismét könnyek öntötték el a szemét, és ő halálosan belefáradt már a sírásba. Meghozta a maga döntését, és most viselnie kell a következményeit. Egyedül neki. És senki másnak. Tekintete megállapodott a férfin, aki a padlóján hevert. Kissé feljebb emelte a fejét, hogy kényelmesebben feküdjön az ölében. Tudta, hogy nincs eszméleténél és ez merészebbé tette. Sokkal hosszabb ideig ült ott vele, mint kellett volna. – Emeline! Nyisd ki az ajtót, Em! – Blaze kiabált odakinn – Jól vagy? Nyisd ki az ajtót! Emeline vett egy mély lélegzetet. Blaze McGuire volt a legközelebbi barátnője. Talán az egyetlen igaz barátja. Olyanok voltak, mint a testvérek, mégis félt beengedni Blazet. Ő Tariq Asenguard üzleti partnerének, Maksim Volkovnak az életpárja. Blaze ember volt, de most már teljesen átkerült a Kárpátiak világába. – Emeline! Ha nem nyitod ki az ajtót, esküszöm, hogy betöröm! – Kárpáti vagy, te hibbant nőszemély – mutatott rá Emeline, és gyengéden a padlóra eresztette Dragomir fejét, hogy felállhasson. – Ez pedig azt jelenti, hogy nem jöhetsz be hívás nélkül, és nem törheted be az ajtót. – Én vagyok a legjobb barátnőd. Gyakorlatilag a testvéred. Hívj be, és akkor betörhetem az ajtót.

A borzalmas események ellenére Emeline elmosolyodott. Ez volt Blaze. Egy szívdobbanásnyi idő alatt szedne szilánkokra egy ajtót, ha úgy gondolná, hogy Emeline veszélyben van mögötte. – Tudják – suttogta maga elé halkan –, ó Istenem, tudják, és ki fognak innen rúgni. Mit fogok csinálni? – Könnyek folytak végig az arcán. Szerette volna megállítani őket, már belebetegedett a sírásba, de nem talált megoldást. Az idő egyre csak telt és neki még mindig fogalma sem volt, mihez kezdjen. Nem maradhat itt. De el sem mehet. A könnyei Dragomir arcára potyogtak, gyengéden letörölte őket. Dragomir keze megmoccant, és Emeline legnagyobb megdöbbenésére felemelkedett. Minden természeti törvény szerint halottnak kellett volna lennie a férfinak, vagy legalábbis mély önkívületben aludnia. – Nincs egyedül. – Az ujjai laza karkötőként ölelték körül a csuklóját. Emeline elhúzta a kezét, a szíve pedig száguldani kezdett. Blaze, az egyetlen személy, akinek a segítségére számíthatott, elárulta volna? – Ki van veled? A hangja megremegett. Képtelen volt kizárni a szavaiból a félelmet, az ott verdesett a nappaliban. Dragomir szeme kinyílt. Egy tizedmásodperce megpillantotta a fájdalmat az arcán. Aztán vett egy mély reszketeg lélegzetet és ismét közömbösség ült ki a vonásaira. – Menj be a másik szobába és csukd be az ajtót. Majd én elintézem ezt. – Gyógyítót hoztam magammal – kiabált be Blaze –, mindenki érzi, mekkora szüksége van rá Dragomirnak. Emeline megkönnyebbülése olyan óriási volt, hogy egy pillanatra fel sem fogta, hogy ez egyúttal mit jelent még. Aztán rádöbbent. Dragomir sérülései olyan súlyosak, hogy a többi

Kárpáti is érzi őket. – Aludj tovább. Majd én foglalkozom velük. A férfi újra elkapta a csuklóját, mielőtt felállhatott volna. – Menj be a másik szobába. Én beszélek velük. Emeline szíve kihagyott egy ütemet, majd meglódult. Félelem ízét érezte a szájában. – Dragomir... – Tedd, amit mondtam, asszony! Neked titkaid vannak. Ez a gyógyító felfedné őket. Menj! – Miért teszed ezt értem? A férfi megérintette a haját. – Gyönyörű a színe – suttogta. A haja ebben a pillanatban leginkább egy szarkafészeknek tűnhetett. Egy hajkefére vágyott, de azonnal. – Menj – mondta Dragomir –, nem engedem őket a közeledbe. Hitt neki. Elviselhetetlen fájdalmai voltak, mégis acél csendült a hangjából, és Emeline tudta, hogy minden pontosan úgy fog történni, ahogyan a férfi mondja. És mindez azért, mert tetszik neki a haja színe? Aligha. Inkább azért, mert ő egy nagyon jó ember. A legjobb. Kinevezte magát a védőpajzsának, és egy tapodtat sem hátrál ebből a szerepkörből, nem számít mi történik. Emeline felemelte az állát. Kihúzta a vállait. Ideje, hogy szembenézzen a következményekkel. Amik őt terhelik, nem ezt a férfit. – Engedjük be őket. Bármit is mond... És Dragomir ismét felállt. A puszta hatalom egy folyékony, elegáns mozdulatával. Emeline fölé magasodott, majd lenyúlt érte és gyengéden talpra húzta. – Tedd, amit mondtam. – A másik szoba felé fordította. – Tartsd magad távol a gyógyítótól, míg úgy nem látom, hogy biztonságban vagy. Nem volt hajlandó engedni, bármit is mondott neki a lány, nem volt hajlandó magára hagyni Vadimmal, nem volt hajlandó biztonságba menni a gyerekekkel, és nem hajlandó

elfogadni az önfeláldozását sem. Rá fogja kényszeríteni, hogy elfogadja a segítségét. Végighúzta egy ujját az arcán, a könnyek szántotta ösvényen. A lány úgy érezte, hogy az az érintés keresztülhatol a bőrén, egyenesen a csontjaiig. – Emeline. A nő bólintott, mert másképp a férfi képes lett volna akár egész nap is ott állni, miközben a vér szivárgott belőle, amit nem engedhetett volna meg magának. Átbújt Dragomir felemelt karja alatt, és a hálószoba ajtajához ment. Aztán a résnyire nyitva hagyott ajtó mögé húzódott, és figyelte, ahogy a Kárpáti egyetlen intéssel feloldja a bejárati ajtót zárva tartó mágiát. A következő pillanatban Blaze már ott állt a keretben, hosszú, vörös haját hátratolta az arcából. – Csak a gyógyító kap engedélyt a belépésre – mondta határozottan Dragomir. Blaze félreállt, és a férfi belépett az ajtón. Emeline lélegzete a torkában akadt, de észre sem vette mindaddig, amíg a tüdeje görcsösen tiltakozni nem kezdett az oxigénhiány miatt. A férfi nem volt sem túl magas, sem túl alacsony. A hatalom úgy áradt belőle, mintha a teste képtelen lenne magában tartani az összeset, és a felesleg burokként venné körül. Mint Dragomirnál, az ő ruhája alatt is izmok hullámzottak. A haja hosszabb volt, Kárpáti módon, a tarkóján egy bőrszíjjal összefogva viselte. De a szemei voltak azok, amik azonnal magukra vonták a figyelmet. Ezüstszín szegély keretezte az ijesztően kék íriszeket. Azok a szemek egyenesen keresztülláthattak volna Emeline-en, felfedve minden titkát. Hirtelen nagyon hálás volt azért, hogy gyáván elbújhatott a hálószobájában. A rémítő szempár végigfutott Dragomir alakján, majd oldalra mozdult és megállapodott az ajtón, ami mögött

Emeline rejtőzött. A lány riadtan hőkölt hátra. Biztos, hogy nem látta meg a férfi, de ettől még nyugtalan maradt. – Te vagy az a Kárpáti, aki elárulta Alekseit az asszonyával – jegyezte meg Dragomir –, ősi, mégis nagyon fiatal. Nem hiszem, hogy formálisan be lettünk volna mutatva egymásnak. – Nem volt árulás – mondta a férfi, bár nyilvánvalóan egy cseppet sem érdekelte, ki mit gondol róla, és beljebb lépett a nappaliba. – Ülj le, még mielőtt azt is elveszted, amit meghagytak, és vele együtt az életedet is. Dragomir tétovázott. Ez most először fordult elő, és Emeline ösztönösen tudta, hogy a férfi azért habozik, mert nem akar sebezhető helyzetbe kerülni, amiben nem lenne képes megvédeni őt. Némán azt kívánta, bárcsak tenné, amit a gyógyító mond. – A nevem Gary. Daratrazanoff vagyok, de embernek születtem. – Semmiféle további információt nem adott magáról, és Emeline-nek fogalma sem volt, mit kellene jelentenie annak, hogy Daratrazanoff, hogy ez miért fontos, pedig egyértelműen érezte, hogy nagyon is fontos. Dragomir visszaült a padlóra és úgy helyezkedett, hogy egyszerre láthassa a hálószoba ajtaját, a bejárati ajtót és a gyógyítót. Emeline szerette volna, ha nála van a pisztoly, tele tüzes rakétákkal. Legalább ő is megvédhetné Dragomirt, ha szükség lenne rá. Gary odatérdelt a vadász mellé, és minden további magyarázat, vagy előkészület nélkül elhagyta a testét, hogy belépjen Dragomiréba. A gyógyító így teljesen védtelenné vált egy támadással szemben. Blaze többször is elmagyarázta már ezt a folyamatot Emeline-nek, ilyenkor a Kárpátiak nemcsak a testüket dobják le magukról, eltűnik a személyiségük is, tiszta, gyógyító energiává válnak. Vannak néhányan, akik sokkal

hatékonyabb gyógyítók, mint mások. Természetesen ő is hallotta a pletykát, hogy egy nagyhatalmú gyógyító érkezik, és mindenki abban reménykedett, hogy képes lesz kezelni a lelki sebeket is. Nagyon figyelt, így pontosan nyomon követhette, ahogy Dragomir sérülései egyesével, belülről kifelé begyógyulnak. Az idő egyre telt. Fogalma sem volt róla mennyi, de úgy érezte, hogy rengeteg. A gyógyítónak órákra volt szüksége, hogy helyrehozza a károkat az ősi testében. Gary nem állt meg addig, amíg a vadász arcán és mellkasán a karmolásnyomok is össze nem húzódtak. Még mindig látszottak, dühödten vörös vonalak formájában, pontosan mutatták, hol marcangolták össze a vámpírok, de a rettenetes szakadások, mély sebek bezáródtak. A gyógyító végül visszatért a testébe, sápadtan, gyengén, egyértelműen fáradtan. – Mindkettőnknek vérre, és lehetőleg ősi vérre lesz szükségünk. Dragomir felnézett Blaze-re. – A gyógyítónak vér kell. Csak annyi időre eresztelek be benneteket, míg vért adtok neki, aztán azonnal távoznotok kell. Blaze arcán fájdalmas kifejezés futott át, de aztán belépett. Emeline figyelte, hogyan nyúlnak meg a szemfogai, hogyan tépi fel velük a saját csuklóját, hogy aztán odanyújtsa a karját a gyógyítónak. Az fel sem nézett Blaze-re, Dragomirt tanulmányozta, míg táplálkozott. Blaze körülnézett a nappaliban. – Emeline rendben van? – Igen. – Ő a barátnőm. – Akkor nyilván tiszteletben tartod a kívánságait. Emeline ökölbe szorította a kezeit, és várt. A gyógyító udvariasan lezárta a sebet Blaze csuklóján, és még mindig

nem nézett fel a nőre, ehelyett a saját csuklóján ejtett sebet és odanyújtotta a karját Dragomirnak. – És te ki vagy neki? – követelt választ Blaze. – A védelmem alatt áll – felelte Dragomir, miközben megfogta a gyógyító felajánlott csuklóját. Emeline torka összeszorult. A férfi olyan egyszerűen, magától értetődőn mondta ki ezt a mondatot, ami neki az egész világot jelentette. Miért csinálja ezt? Miért döntött úgy, hogy megmenti a gyerekeket, miért nem Vadimot próbálta megsemmisíteni? Csak azért, mert ő megkérte erre? Az ősiek ritkán vesződtek az emberekkel. Egy életre elegendő alkalommal látta őket. Javarészt mindenkit figyelmen kívül hagynak, úgy tűnt, kizárólag a csaták érdeklik és éltetik őket. Mégis életeket mentenek. Ő tisztelte az ősieket. Tisztelte a Kárpáti népet. De azonnal kivetnék maguk közül, ha megtudnának róla mindent. Ha megtudnák, ki is ő valójában. A gyógyító Dragomirnak adta a vérét, így Blaze-nek ismét táplálnia kellett Garyt, mielőtt a férfi ismét megszólalt volna. – Le kell menned a földbe, hogy meggyógyulhass. – Majd megteszem, amikor készen állok rá – jelentette ki határozottan Dragomir. Gary kinyitotta a száját, majd be is csukta, és megcsóválta a fejét. – Ha meghalsz, azzal nem leszel a hasznára. Még nem vagy kinn az erdőből. – A hírneved messze megelőzött. Kétségem sincs felőle, hogy rendbe jövök. Mindkettőtöknek köszönöm. – Dragomir ugyanolyan folyékony eleganciával állt fel, mint mindig, és odasétált az ajtóhoz. – Megmondom Emeline-nek, hogy szeretnétek meglátogatni – tette hozzá. Blaze felkapta a fejét. – Ezt nagyra értékelném. Dragomir becsukta utánuk az ajtót és nekitámaszkodott. – Most már kijöhetsz, Emeline, biztonságos. Beszélnünk kell.

Emeline rettegett ettől a pillanattól, de tudta, hogy egyszer mindenképpen bekövetkezik.

Negyedik fejezet

– Miért nem hagytad, hogy a földbe tegyenek? – kérdezte Emeline. – Gyógyulnod kell. – Tudnom kell, miért félsz még mindig. Még a barátnődtől is félsz – bár Dragomir hangja semmi ilyesmire nem utalt, Emeline beleborzongott a felismerésbe, hogyha a férfi azt hinné, hogy Blaze valami olyasmit tett, ami miatt neki félni kellene tőle, szemrebbenés nélkül likvidálná Blaze-t és Maksimot is. Kinevezte magát a bajnokának, és esze ágában sincs erről lemondani, még ha ez azt is jelenti, hogy összetűzésbe kerül minden más Kárpátival. Gyorsan megrázta a fejét. – Blaze soha nem tenne semmi olyasmit, amivel bántana. – Csakhogy ezt már nem tudta. Nem lehetett benne biztos. – Emeline, nem csak szükségem van rá, nem csak tudni akarom, muszáj megtudnom, mitől félsz állandóan. – Ismét nem árult el semmit a hangja, de a tekintete szinte kitűzte a lányt. – Ez nagyon fontos különbség, és nem a puszta kíváncsiság vezet. Valahogyan könnyebbé vált minden, Dragomir hangja olyan gyengéd, olyan szelíd volt, mintha nem ítélné el. Lerogyott egy székre az ablak mellé. Olyan fáradt volt. És a férfinak is annak kellett lennie. – Ha elmondom az igazságot, ki akarsz majd dobni a birtokról. Vadim pedig értem jön. Ez az egyetlen biztonságos hely a számomra. – A teljes igazság csak úgy kiszaladt a száján.

– A védelmem alatt állsz asszony! Azt pedig nem osztogatom könnyedén. És vissza sem veszem pusztán azért, mert a körülmények kissé rosszabbakká válnak. Hitt neki. Talán mert... olyan rendkívüli. Lehet, hogy kissé arrogánsnak hangzik és annak is néz ki, de akkor is egy különleges férfi, aki megérdemli az igazságot. Meg kell tudnia, kit védelmez. Nem akarta elmondani neki. Nem akarta, hogy megvetéssel nézzen rá. Nem róhatná fel neki, de nem szerette volna látni a szemeiben. Olyan rövid ideje ismerték csak egymást, mégis úgy érezte, mintha többet tudna róla, mint akik egész életében ismerték, és valamiért megbízott benne. Ez pedig önmagában is nagyon furcsa volt. Nem adta túl könnyen a bizalmát. – Vadim életpárja vagyok. – Egyszerűen csak kimondta. Hangosan. Undorodott a szavaktól, felkavarodott a gyomra. És képtelen volt félrenézni a férfitól. Várta az elutasítás megjelenését az arcán. Dragomir hosszan meredt rá. – Te megőröltél. – Aztán az történt, amire a legkevésbé számított volna a bejelentése után, egy halvány mosoly körvonalazódott a férfi száján, és megcsóválta a fejét, mintha szórakoztatónak találná az elképzelést. A mosoly kissé kiszélesedett az arcán. Emeline pislantott egy nagyot. Elképzelt ezerféle reakciót, de ez nem volt közöttük. Megpróbálkozott egy mogorva pillantással. Sosem volt különösen jó abban, hogy mogorván nézzen, de az utóbbi időkig túlságosan sírós sem volt, most viszont lassan úgy érezte, mintha valamiféle elzárhatatlan csap lenne a szemeiben. – Éppen elárultam neked, hogy Vadim életpárja vagyok, és erre csak annyit mondasz, hogy megőrültem? Tudod mennyire nehéz volt ezt bevallani? – Mit tudsz az életpárokról?

Azt szerette volna, ha a férfi csinál végre valamit. Ott, az ajtónak támaszkodva túlságosan sápadtnak tűnt, de aztán eszébe jutott, hogy maga a gyógyító sem vesződött azzal, hogy vitatkozzon vele. Gary Daratrazanoff megmondta Dragomirnak, hogy a földbe kell mennie, ezért neki teljesen felesleges lenne ezt elismételnie, ha már a gyógyító sem ért el nála eredményt a megjegyzésével. Nem számíthat rá, hogy meggyőzheti a vadászt, hogy menjen le a földbe. Még arról sem tudja meggyőzni, hogy az igazat mondja neki, akkor arról még inkább nem tudná, hogy mi a jó neki. – Blaze azt mondta, hogy amikor egy Kárpáti kisfiú megszületik, a lelke kettéhasad és a másik felét kapja meg az, aki majd az életpárja lesz. És ha a fiú elbukik, a lánynak újra és újra meg kell születnie, amíg meg nem találja őt. – Ha ezt tudod, akkor arra nyilván rájöttél, hogy csupán egyetlen ilyen életpár létezik. És a két fél lélek eggyé válik, amikor a férfi kimondja a rituális szavakat. – Igen, én is így tudom. – Tehát, ha teszem fel, én mondanám el neked a rituális szavakat, azok nem működnének. Emeline bólintott. – Vadim elmondta neked őket? – A férfi legyőzhetetlennek látszott ott állva, de a lány látta, mennyire kimerült. Kihúzódott a kanapé szélére és megveregette az üres helyet maga mellett. – Kérlek, gyere és ülj le. – Elmondta neked Vadim a rituális összekötőszavakat? Emeline védtelen torka elé kapta a kezét. – Mondott... nagyon... borzalmas dolgokat. Nem emlékszem minden szóra. Harcoltam ellene. Minden, amit tett, fájdalmat okozott. – Ennyit is alig tudott elmondani, a hangja rekedt, nyers suttogássá halkult a rettegéstől.

Valami keresztülsuhant a férfi arcán, de olyan gyorsan eltűnt, hogy képtelen volt elkapni az érzelmet. – Vadim nem lehet az életpárod, függetlenül attól, amit tett, vagy mondott. Emeline megrázta a fejét. – Tudom, hogy az. – Szégyellte. Blaze és Charlotte is csodálatos férfiakra talált. Az ő életpárja viszont a vámpírok között is a legrosszabb, a világ egész történelmében. Szörnyű dolgokat művelt, számtalan férfit és nőt megölt. Gyerekeket gyilkolt. Élő kisgyerekekkel etette a bábjait. Ő volt a legrosszabb rémálom, a leggonoszabb szörny a föld hátán, és ő az életpárja. A másik fele. – Te az én életpárom vagy, Emeline. – A kijelentés halk volt, de színtiszta őszinteség csendült benne, megérintett valamit mélyen Emeline bensőjében. Felzihált. – Nem! Ne merészeld feláldozni magad, vagy azt gondolni, hogy mindenkivel szemben meg fogsz védeni! Elmondom Tariqnak. Csak időre volt szükségem, hogy megértsem, el kell hagynom ennek a helynek a védelmét. Veszélyeztetem a gyerekeket... A férfi az egyik pillanatban még lustán az ajtónak dőlt, a másikban pedig kiegyenesedett, egy gyors, majdhogynem brutális mozdulattal. Az arcán színtiszta agresszió lángolt. – Azok a gyerekek sodortak veszélybe téged, és mindenki mást is a birtokon! Elkényeztetettek, nincsenek fegyelmezve. Majd váltok róluk néhány szót Tariqkal egy másik alkalommal. – Azok a gyerekek áldozatok... – Vadim majdnem újra megkaparintott téged – szakította félbe Dragomir –, és ha az első alkalommal azt hitted, hogy az volt a pokol, másodjára megtudtad volna, hogy még csak a közelében sem jártál. Emeline megborzongott. – Felkészültem rá, hogy bevalljam Tariqnak. Nem akarom, hogy bárki más szenvedjen miattam. Köszönöm, hogy mellém álltál, és hogy még mindig folytatni

akarod, elmennél odáig, hogy mindenkinek azt mondd, hogy te vagy az életpárom. Nagyra értékelem ezt, többet számít, mint amit ki tudnék szavakkal fejezni, de... – Nos, akkor bizonyára semmi kifogásod sincs ellene, ha megpróbállak magamhoz kötni a rituális szavakkal. A lelkem úgysem fog összekapcsolódni a tiéddel, ha nem vagyunk életpár. Hogy teljesen megértsd a működését, tudnod kell, hogy ha viszont működik, az egy örökkévalóságra hozzám köt. A lány ismét megveregette maga mellett a kanapét. – Ha lefekszel ide pihenni egy kicsit, akkor elmondhatod a rituális szavakat, hogy lásd, hogy nem működnek. – A hajad fekete. Valódi fekete. Egyetlen Kárpáti sem képes meglátni a valódi feketét az első kétszáz éve után. Bár az én esetemben ehhez még kétszáz év sem kellett. Csak akkor látunk újra színeket, ha az életpárunk közelébe kerülünk és meghalljuk a hangját. Emeline nagyon is tisztában volt hajának pillanatnyi szénaboglya jellegével, a férfi mégis mintha kissé megszállottja lenne a hajának. – Azt hiszem, túlreagálod. Gyere ide és ülj le. A gyógyító egyértelművé tette, hogy a földben kellene lenned. Tudom, hogy nem adhatott elegendő vért és én sem adhatok, mert az enyém... fertőzött. – Vadim összekeverte a saját vérét egy Kárpátiéval, akit hosszú-hosszú ideje fogságban tartott már, azzal itatta meg őt. Vadim vére égetett, mint a sav, az élősködői szétterjedtek a testében, marták, égették, hogy kikényszerítsék belőle a gazdájuk iránti engedelmességet. Nem állt szándékában ezt megosztani a férfival. A férfi szemöldöke felszaladt. – Túlreagálom? – ismételte meg lassan, mintha nem értette volna jól. – Te nő, egy Kárpáti vadász nem reagálhat túl semmit. Egyszerűen csak meg akarok adni neked minden lehetőséget, hogy azt mondhasd,

nem akarod, hogy magamhoz kösselek. Tudom, hogy te vagy az életpárom. Ősi vagyok, és nem mindig értem ezt a modern világot, azt meg főképp nem, ahogyan a nők a férfiakkal viselkednek. Én úgy gondolom, hogy a becsületbeli ügyem, kötelességem és kiváltságom, hogy boldoggá tegyelek és megvédjelek, de nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek rá, mert úgy tartom, hogy az én asszonyomnak követnie kell engem bárhová, ahova csak vezetem. Emeline újra megpaskolta a kanapét. Nem akarta elmondani, hogy úgy gondolja, hogy a férfi félrebeszél, mert attól csak még dühösebb lenne. Vérre lenne szüksége és nyilvánvalóan kimerült. Az őrzőjének, a védelmezőjének véli magát, és ráadásul pokolian makacs. A becsületbeli ügye, kötelessége és kiváltsága, hogy megvédje őt? Még úgy is, hogy tudja, hogy Vadim életpárja? Taktikát váltott. – Dragomir, gyere és feküdj le ide a kanapéra, csak néhány percre. Kérlek. Ha sárkányokat kell ölnöd miattam, azt később is megteheted. Bár a mi sárkányainkat talán nem kellene, kedvelem őket. Amióta a gyerekek megkapták őket, titokban magam is szeretnék egyet. Tetszik a gondolat, hogy szabadon szárnyalhatnék az égen. – Végigsimított tenyerével a kanapé huzatán. – Kérlek. A férfi tekintete az arcát fürkészte. A szemei furcsán sárgás színűekké váltak, de korábban látta már őket csupa aranyszínben is. Meleg, olvadt aranynak a fekete szempillák alatt, amik túlságosan hosszúak voltak ahhoz, hogy egy férfié legyenek. Aztán szót fogadott neki, átment a szobán, és leheveredett a kanapéra, de a párnák helyett az ölébe fektette a fejét. Emeline-nek a torkán akadt a lélegzet. Az egy dolog volt, hogy ő maga tette a combjaira a fejét, amikor a férfi

eszméletlen volt, és egy egészen más dolog, amikor ezt ő tette meg, ébren. Olyan... intimnek érezte. – Egészen biztos, hogy nem vagy Vadim életpárja, Emeline – mondta, és behunyta a szemét a fáradtságtól, mintha képtelen lenne tovább nyitva tartani őket. – Te az enyém vagy. Emeline szíve kihagyott ettől a tényszerű kijelentéstől. Volt egy harapós él a férfi hangjában, mintha azt akarná kifejezni, hogy senkinek sem kellene megpróbálnia elvenni őt tőle. Akarta ezt a fantáziát. Ezt a férfit. Aki akkor is akarja őt, amikor úgy néz ki, mint egy boszorkány egy horrorfilmből. Aki elhatározta, hogy megmenti egy mestervámpír életpárját, aki megpróbálja átvenni a hatalmat a világ felett. A gyógyító ugyan megtisztította a vértől, és a ruháit is helyrehozta, de még most is, Gary gigászi munkája után, Dragomir úgy nézett ki, mintha valami epikus harcban vett volna részt. Képtelen volt megállni, kisimította a haját az arcából. – Bárcsak így lenne, Dragomir, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. Tudnám. Megálmodok dolgokat. Tudnám. – Tudta, hogy nem lehet olyan embere, mint Dragomir, olyan bátor, annyira becsületes. Elvesztette azt a világot. Elvesztett minden olyan világot, ahol egy jó ember lehetne a párja. A férfi feléje fordította a fejét és kinyitotta a szemét. Emeline szíve ugrott egyet. Tiszta, folyékony arany lángolt fel rá. – Nem szeretném, ha feldúlna, amikor a szertartásos szavakkal magamhoz kötlek. Tisztességesen figyelmeztettelek. Tudom, hogy a kötés működni fog közöttünk. – Megtiszteltetés lenne az életpárodnak lenni, Dragomir – mondta őszintén. – Köszönöm, hogy megmentetted a gyerekeket. És engem is. – Az utolsó mondattól összerezzent. Távol tartotta tőle Vadimot. És ez neki mindennél többet ért.

Látta a harcot, amit a gyerekek életéért folytatott, látta, ahogy lehozza a két legkisebbet az égből, látta, ahogy a két rajta csimpaszkodó apróság fölé görnyed, hogy a saját testével nyújtson nekik menedéket az égből aláhulló tűzeső ellen, a bátorsága szinte megalázó volt. Ő volt a legbátrabb férfi, akit ismert. Idegen volt a számára és tudta, hogy az ősiek csak nagyon ritkán barátkoznak emberekkel, mégis Dragomir volt az, aki visszajött érte. Aki megmentette. A lenyűgöző szempár kutatón járta be az arcát, mintha rejtett csapdák után kutatna. – Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom. – Felnyúlt, megfogta a kezét és odahúzta a mellkasára, közvetlenül a szíve fölé. A hüvelykujja lassú, finom köröket kezdett rajzolni a csuklója belsejére. – Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak követellek. Emeline érezte, hogy borzongás fut rajta végig. Forrónak érezte a férfi testét. Ez aggasztotta. Tudta, hogy Dragomirnak a földben kellene lennie, és valamilyen oknál fogva nyugtalanította, hogy a vadász megtagadta, hogy gyógyulni menjen. – Dragomir – suttogta a nevét. Féltette őt. – Tedd, amit a gyógyító mondott. – Csss... most a szavakra figyelj, amiket mondok neked. Előbb az én nyelvemen, a népem ősi nyelvén, aztán a te nyelveden, hogy megértsd a szent fogadalmat, amit teszek neked. Összekötöm magunkat. Neked adom a testem, a szívem és a lelkem. Cserébe kérem a te tested, szíved és lelked. Velem biztonságban leszel. Ujjai megszorítottak Emeline csuklóját, majd hüvelykujja folytatta a körözést, és mintha ez a cirógatás elért volna egyenesen a szívéig. Olyan hatással volt rá, amit nem értett. Amikor a saját nyelvén beszélt, a hangja mély volt és parancsoló, keresztülvibrált Emeline testén, mintha

valamiféle húrokat pendített volna meg benne, amiket kizárólag erre a hangra, erre a hullámhosszra hangoltak. Összeköti magával. Ő pedig nagyon is fogékonynak tűnt. Szerette volna, ha minden egyes szó igaz lenne, amit a férfi mondott, de tudta, hogy ez lehetetlen. – Ted kuuluak, kacad, kojed. A tiéd vagyok. Élidamet andam. Neked adom az életem. Emeline könnyei ismét megindultak. Olyan szép szavak. Természetesen az ő esetükben nem igazak, de már értette, miért annyira szerelmes Blaze Maksimba. Dragomir a szájához emelte a kezét, megcsókolta a tenyere közepét, és így tovább folytatta a rituálét. – Pesämet andam. Neked adom a védelmem. Már nekiadta a védelmét, és a testét szinte széttépték, de még mindig nem hajlandó magával törődni, és lemenni a földbe, hogy gyógyulhasson. Érezte a szavait a bőrén is, az ajkai néha hozzáértek a tenyeréhez, ettől pedig az esküje mintha egyenesen a vénáiba került volna. A vére pedig meg sem állt vele a szívéig. – Uskolfertiilamet andam. Neked adom a hűségem. Sívamet andam. Neked adom a szívem. Sielamet andam. Neked adom a lelkem. Nem tudta megakadályozni, hogy a könnycseppek végigfussanak az arcán. A torkát nyersnek érezte. A tüdeje égőn levegőre vágyott. Milyen férfi tehet ilyen esküt egy nőnek úgy, hogy azt komolyan is gondolja? Mégis, színtiszta őszinteséget hallott Dragomir hangjából. Emeline a magáénak akarta őt minden lélegzetvételével, de annyira sokkal többet érdemel nála. Ő maga a káosz. Egy borzalmas, izzó káosz. Egy olyan férfi, mint Dragomir, nem gondolhatja komolyan, hogy hozzá köti magát, még akkor sem, ha ez a kötés csak az ő fejében létezik.

– Ainamet andam. Neked adom a testem. Sívamet kuuluak kaik että a ted. Ugyanezeket várom el tőled is. A szája mintha újra mosolyra húzódott volna és Emelinenek muszáj volt megérintenie az alsóajkát. Egy könnyű cirógatás. A kényszer annyira erős volt, hogy nem tudott ellenállni, a tekintete a forró, aranyszín szempárra ugrott és elmerült benne. – Neked gyönyörű tested van, sívamet, és bár az enyém egy kissé viseltes most, biztosíthatlak, hogy megfelelően fogok gondoskodni rólad. Mindig. Emeline szíve kihagyott egy ütemet, majd rohanni kezdett. Mégis, mit gondol, hogy itt ül egy tisztességes, becsületes férfival? Moccant, hogy kicsusszanjon a feje alól, úgy gondolta, jobb, ha elfut, ha azzal megvédheti őt a legrosszabbtól. Dragomir azt hiszi, hogy már tudja róla a legrosszabbat. Dragomir az oldalára gördült és átkarolta a combjait. – Maradj nyugton. Figyelj rám, Emeline. Minden egyes szót el kell mondanom neked. Megrázta a fejét. – Ne! Nem kell Dragomir. És nem azért, mert nem akarom, hogy igaz legyen. Akarom. Minden egyes porcikám azt mondja, hogy ez életem legszebb pillanata, de te nem gondolhatod komolyan, hogy eldobod az életed. Nem hagyom. Ott van Genevieve... – Elhallgatott. Meg tudta volna ölni a nőt, ha Dragomir közelébe megy. És ez a felismerés megrázta. Mert a férfi úgy mondta a fogadalmát, mintha egészen komolyan gondolná, hogy hozzá tartozik, ő pedig annyira szerette volna, hogy igaz legyen, hogy egy része valóban elhitte, hogy ez a Kárpáti az övé. – Ainaak olenszal sívambin. Mindenkor te leszel a legfontosabb a számomra. Te élidet ainaak pide minan. Az életed az enyém elé helyezem. Te avio päläfertiilam.

Te vagy az életpárom. – Hüvelykujját végighúzta könnyei ösvényén. – Értettél engem, Emeline? Te vagy az életpárom és nem Genevieve. Nincs, és nem is lehet másik nő. Nekem csak te vagy. Vett egy kétségbeesett lélegzetet, majd kiengedte. Nem fogja tudni lebeszélni erről, és a férfinak sürgősen a földbe kell mennie gyógyulni. Ha nem ért vele egyet, ha nem azt felei, amit úgy gondolt, hogy a férfi hallani akar, akkor Dragomir akár napfelkeltéig is itt marad. Gyengéden megsimogatta a haját. Azt a gyönyörű, őszes fekete haját, ami vízesésként hull alá a derekáig. Soha nem kedvelte a hosszú hajat a férfiakon, de ennek a vad harcosnak a megjelenését nemhogy rontotta volna, hanem tökéletesen illett hozzá. Ahogyan a hosszú szempillái és telt alsóajka is. – Rendben. Megértettem. És most le kell menned a földbe, hogy meggyógyíthasson. – Még nem végeztem. Ainaak sívamet jutta oleny. Magamhoz kötlek az örökkévalóságra. Ainaak terád vigyázak. Mindig vigyázni fogok rád. – Megfordította a kezét és végigsimított az ajkaival az ujjízületein. A gesztus nyílt intimitása forróságot kergetett végig Emeline vérében. A szíve úgy tűnt, rátalált a férfiénak ritmusára. Minél több időt tölt Dragomir társaságában, annál jobban a hatása alá keríti a varázslata. – Most megkérhetlek, hogy lemenj a földbe? – Szüksége volt erre. Egy pillanatra, hogy megkeresse Maksimot és Blazet, hogy elmondja nekik az igazságot. Meg kell óvnia magától Dragomirt. – Csak miután eltávolítottam a parazitákat a véredből. – Majd utána. Ma este. Így sem lesz túl sok időd gyógyulni. – Halkan, megnyugtatóan tartotta a hangját, a következő légvételénél is fontosabbnak érezte, hogy gondoskodjon

Dragomirról. Nem akarta őt szem elől veszíteni, de a férfinak tökéletesen meg kell gyógyulnia. A gyógyító egyértelművé tette. És pokolian nem akarta, hogy Vadim undorító parazitái érintkezésbe kerüljenek vele. Eltökélte, hogy megvédi Dragomirt. Ez a legkevesebb, amit tehet érte azok után, amit ő tett. A férfi elérte, hogy újra embernek érezze magát, szépnek és tiszteletreméltónak. – El tudsz rejtőzni a házam alatt, hogy tudjam, hogy itt vagy a közelben? Fogalma sem volt róla, hogy miért tölti el félelemmel, és idegességgel a gondolat, hogy a férfi magára hagyja, de úgy érezte, muszáj folyamatosan tudnia, hogy él és jól van. – El akarom tüntetni belőled a parazitákat és meg akarlak gyógyítani. Kétszer is a vérét vettem Daratrazanoffnak, így elég erőm van hozzá. Muszáj, nem tudok úgy a földbe menni, hogy ne gondoskodhassak róla, hogy Vadim támadásának minden nyomát eltüntetem rólad. Eltávolítom a parazitáit és minden lehetséges utat, amin kapcsolatba léphet veled. Emeline belefúrta az ujjait a hajába és lehajtotta a homlokát a férfiéhoz. És folytatja. Annyira sérült, olyan széttépett, és mégsem gondol magára, a saját fájdalmaira, vagy akár arra, hogy életben marad-e vagy meghal. Egyedül csak rá gondol. Hogy ő életben maradjon. Bele tudna szeretni ebbe a férfiba. Tényleg bele tudna. De neki egyedül kell túlélnie. Felegyenesedett, szétnyitotta a kezét, a férfi haja lassan kicsúszott az ujjai közül. – Menj a földbe, Dragomir. Most dolgom van. Fontos dolgom. – Olyanok, mint mindent összecsomagolni egy zsákba, előszedni minden centet, amit elrejtett, és elmenekülni, még mielőtt a nap újra lemegy. – Nem akarom, hogy eltüntesd a parazitákat a véremből, amíg nem pihensz a földben egy teljes napot. Komolyan mondom.

– Semmi tapasztalatom nincs olyan nőkkel, akik azt hiszik, hogy utasítgathatják az embereiket. És ne tévedj, sívamet, én vagyok a te embered. A te... – összeráncolta a homlokát, egyik kezét a halántékára szorította, így próbálta megtalálni a helyes kifejezést – ... hitvesed. Férjed. Megesküdtünk. A lelkünk eggyé vált, újra egész. Nem tudok a földbe menni, amíg a nőmnek fájdalmai vannak, és te... – elhallgatott, a pillantása átkutatta a nappalit és benézett a hálószobába is. – Ki van még itt? Emeline megmerevedett, megpróbált lecsúszni a kanapéról. Dragomir karjai szorosabban fonódtak a combjára, megakadályozva a menekülését. – Senki. – A hangja vékony volt. Túl vékony. A férfi pillantása az arcára ugrott. Az aranyszín szemek nem engedték, hogy félrenézzen. – Hallom a szívverést. Nem az enyém. Nem a tiéd. Gyors. Rohanó. Azt hittem, az egyik gyereké, de még az övékénél is gyorsabban ver. – Ráncba szaladt a homloka. – Szenved. Mintha valami összeszorítaná azt a szívet. A szemei magukra hagyták Emeline szemeit. Pillantása végigfutott az ajkán. Az állán. A torkán. A mellein. Emeline egészen moccanatlanná vált, amikor az az elgondolkodó tekintet megállapodott a hasán. Nem volt képes megállítani az ösztönös, védelmező mozdulatot, odaszorította a kezét a méhére. Dragomir lassan felült. Aztán felállt. Az oroszlán kecsességével átszelte a nappalit, majd újra feléje indult, mintha ő lenne a zsákmány. Emeline megrémült, felemelte az egyik kezét, szánalmas védekezésül ellene, majd valami hisztérikus harcossággal ő is felemelkedett, hogy kimenjen a házból.

– Köd alte hän! – A mély, torokhangú szavak olyanok voltak, mint egy káromkodás. Emeline elé állt. Fölé tornyosult. Bezárta. A testük szinte egymáshoz ért. – Mondd el! – Ez parancs volt, nem lehetett másként értelmezni. – Ülj le arra a székre. – Állával a lány otthonának legkényelmesebb ülőalkalmatossága felé intett. – Mindent elmondasz. Mindent. Nem hagysz ki egyetlen apró részletet sem. Megrázta a fejét. Újra könnyek égették a szemét. Mint egy megállíthatatlan, haszontalan szökőkút. Olyan sokáig élt reménytelenül, fájdalmakkal, kínzásokkal teli heteket, félt aludni, nem tudott enni, rettegett, hogy valaki megtudja a titkait, és akkor el kell hagynia a birtok biztonságát. – Sívamet – a férfi hangja bársonysimogatássá enyhült, még a bőrén is érezte. Dragomir a tenyereibe fogta az arcát. Hatalmas kezei voltak, az ereje körülölelte. – Az életpárod vagyok. Kötelességem és kiváltságom, hogy boldoggá tegyelek. El kell mondanod a részleteket. Mindent. El kell mondanod, mit szeretnél. Hogy igazából mit szeretnél. Nem tehetem azt, ami a legjobb, amíg ezeket nem tudom. – Nem tudsz segíteni. Senki sem tud. – Átkozottul unta már, hogy sajnálja önmagát, de a legutolsó dolog az lett volna, ha csapdába csalja Dragomirt. Az ő számára nincs kiút. Tudta, hiszen heteket töltött azzal, hogy találjon egyet. – Te olyan vagy, mint egy gyönyörű hófehér lovag a filmekben, belovagolsz, megölöd a sárkányt és kimented a lányt a veszélyből. Hidd el, tudom, hogy ha bárki találhatna erre megoldást, az te lennél, de nem létezik olyan megoldás, amivel együtt tudnék élni. – Arra is van mód, hogy eltávolítsam – Dragomir hangja szelíd volt, semmiféle ítélkezés nem hallatszott belőle. Nem próbálta meggyőzni sem egyik, sem másik irányba, egyszerűen csak kimondta, amit már Emeline is tudott.

– Persze. A legelső gondolatom nekem is az volt, hogy meg kell szabadulnom tőle. A föld legundorítóbb teremtményének gyerekétől? Nem is lehetett kérdéses. Képtelen voltam még csak rágondolni is, hogy valami szörnyeteg növekszik bennem hosszú karmokkal, készen állva rá, hogy szétmarcangoljon belülről. Annyira kínzó volt a fájdalom. Rettegtem attól, mi az a förtelem, amit Vadim életre keltett és belém helyezett. Minden borzalmas horrorfilm lejátszódott a fejemben, amit valaha is láttam. – Annyira remegett, hogy alig tudott állni. A férfi lehajolt és a karjába emelte. A teste nagy volt és erős, a karjaiban biztonságban érezte magát, olyan biztonságban, amihez hasonlót egész életében nem ismert. A szívére szorítva védte őt. Hallotta erős, stabil szívverését, olyan volt, mint maga Dragomir. Legyőzhetetlen. – Te vagy a leghihetetlenebb férfi – suttogta. Nem kiabált vele, nem vádolta meg, hogy elárult mindenkit a birtokon, amikor behozta Vadim gyerekét a világ egyetlen biztonságos kis szegletébe. Egyszerűen utasította, hogy mindent mondjon el, hogy megoldást találhasson. – Ne sírj, sívamet. Járatlan vagyok a nők könnyeinek dolgában, de azt máris tudom, hogy a tieid nagyon zavarnak. Nem vagy már egyedül. – Odasétált a hatalmas, öblös karosszékhez, beleült és kényelmesen elhelyezte őt az ölében. – Mondj el mindent, Emeline. Tökéletesen bánt a hangjával. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni mély zengését, puha, megnyugtató bársonyosságát, ami mégis parancsolt. Olyan intimitást teremtett, aminek Emeline nem tudott ellenállni. Tudta, hogy helytelen az ölében ülnie, még mélyebbre bevonnia az őrületébe, de képtelen volt leállítani magát. El kellett végre mondania valakinek, csak azt nem értette, hogy miért

elegendő a férfitól egyetlen halk utasítás, hogy az összes védelmi rendszere leomoljon. – Eldöntöttem, hogy megszabadulok tőle, de aztán meghallottam, hogy sikoltozik. Sír. A baba szenved. Rájöttem, hogy amikor nekem fájdalmaim vannak, neki is. Amikor nem engedelmeskedtem Vadimnak, hogy menjek el hozzá, a parazitái megtámadtak. De nem csak engem, a babát is. Máris kínozza őt, pedig még ki sem fejlődött. Nem eléggé. – A méhére szorította a kezét és felnézett a férfi arcába. – Hogy tehet ilyen borzalmas dolgokat? – Nem képes érzelmeket érezni, hacsak nem kelt elég erőteljes érzelmeket másokban. Ezt élik át a vámpírok, amikor ölnek. Az adrenalinnal tele vértől. Akkor éreznek, ha erőteljes érzelmeket, például félelmet váltanak ki. És a negatív érzelmek a legerősebbek. Ha a bábjaik elevenen felfalnak valakit, akkor mindannyian hozzájutnak az érzelemdózisukhoz. Ha megkínoz egy meg sem született gyermeket, különösen pedig, ha ezzel téged is bánthat, az szintén érzelemdózist biztosít a számára. – Még a saját gyerekét is? – Nincsenek érzései. Nem érezhet kötődést sem. – Akkor miért akar ennyire kitartóan megszerezni? Dragomir ujjai a tarkóját kezdték masszírozni, hogy enyhítse a feszültségét. – Eszköznek. Van valami terve, és a gyerekek fontos tényezőnek számítanak benne. Vadim mindig hihetetlenül intelligens volt. Minden Malinov az. Elsajátítják, követik a technika fejlődését, és ezt a Kárpátiaknak is meg kell tenniük, hogy életben maradhassunk ebben a világban. Valami nagy dologra készül. Emeline nekidöntötte a homlokát a mellkasának, képtelen lett volna a szemébe nézni. – Tudom, hogy él, hogy kislány, van tudata, és hogy ártatlan. Ő sem akarta jobban ezt az

egészet, mint én. Meg kell védenem. Nincs senki mása, csak én. Nem tudom, életben tud-e maradni, ha tovább kínozza, hogy eljuthasson hozzám. Tudom, hogy ha a többiek tudomására jut, nagy az esélye, hogy azt akarják majd, hogy elhagyjam a birtokot, és talán igazuk is van. Nem tudom mekkora irányítást szerezhet fölötte Vadim, ahogyan nő majd. Tudom, hogy nem értheted meg... – Nem gondolkodsz tisztán, sívamet. A baba nem élheti túl a kínzását. És Vadim tudja ezt. Ahogy fejlődik, a szenvedései egyre fokozódnak. És ahogy nő majd, te egyre jobban szeretni fogod, és a vámpír ezt fel fogja használni ellened. Tudja, hogy elmész hozzá, hogy megmentsd a lányodat. Ez igaz. Tudta, hogy a mestervámpír kezébe kerül, mégis lement a föld alatti városba, hogy megmentsen olyan gyerekeket, akiket nem is ismert. Idegeneket. Az egyetlen közös dolog az volt bennük, hogy ők is utcagyerekek voltak, mint annak idején Emeline. Képtelen volt megállítani magát. Vadim jobban ismeri, mint ő magát. A baba szenvedése, fájdalmas sírása éjjel és nappal máris elkoptatta az elszántságát. Nem egyszer felvetődött benne a gondolat, hogy enged és elmegy hozzá, és ahogy a gyermek nőtt, úgy erősödött vele is a kapcsolata. Ha Vadim még ennél is jobban kínozni fogja, milyen menedék marad még a számára? Felnyögött, odakopogtatta a fejét Dragomir mellkasához. – Nem tudom, mit tegyek. Arra is gondoltam, hogy véget vetek mindkettőnk életének. Azok a nők az alagutakban. Halottak. A meg sem született gyermekeik is halottak. Nem akartam én is olyan lenni. – Mondd el, mi történt. – Dragomir hangja olyan szelíd volt, hogy összeszorult tőle a szíve. Vele soha senki sem volt gyengéd. Hajléktalan volt. Az apjára és az anyjára nem is

emlékezett, csak a rokonaira, akik mindig teherként bántak vele. Senki sem volt vele szelíd, amíg nem jött ez a férfi. Behunyta a szemét és egészen odatapadt hozzá, igyekezett belébújni, a részévé válni, bevackolódni az erejébe. Megpróbált felejteni. Igyekezett az életének azt az egyetlen óráját acélajtó mögé zárni, de nem tudta. Azok a másodpercek, percek a lelkébe égtek, és soha nem tűnnek el onnan. Nem mondta el senkinek. Még Blaze-nek sem. Nem tudta. A gondolat, hogy elmondja, újjáélesztette benne az egészet... de el kell mondania. Dragomir megérdemli, hogy tudja. Mellette áll, és ebben odáig ment, hogy bizonyos mértékben még ő maga is elhiszi, hogy az életpárja, úgyhogy egészen biztos volt benne, hogy mindenki más is elhinné. Tisztának, értékesnek érezte magát itt, az ölében ülve, a karjai biztonságban tartották, azt az illúziót keltve, mintha a gonoszságtól is biztonságban tarthatná. – Voltak ott Vadimmal mások is. Borzalmasak voltak. A fogaik hegyesek voltak, vér festette meg őket. Belevájták a karmaikat a karomba, hogy megtartsanak. Nem rendes, hosszú körmeik voltak, olyan karmok, mint a grizzly medvéknek. – Végigdörzsölte a karját a bicepszétől egészen a csuklójáig, még mindig szinte érezni vélte, ahogy azok a karmok beléástak, egészen a csontig. Az a fájdalom nem hasonlított semmihez sem, amit valaha is érzett. A sebek mélyek voltak és égtek, mintha sav került volna az ereibe. – De még így is harcoltam. Úgy gondoltam, ha harcolok, valaki odaérhet. Valaki segíthet. – Csomó gyülekezett a torkába, úgy érezte, lassan megfojtja. – Hogy valaki megment. – A hangja suttogássá halkult, ahogy életre kelt benne újra a reménytelen kétségbeesés, mint akkor, amikor leteperték a földre. – Rúgtam. Igazán nagyon keményen megrúgtam, de

csak rám mosolygott. – Megborzongott, odaszorította a homlokát Dragomir mellkasához. – Féltem. Olyan nagyon féltem. – A vallomás csak suttogva jött a szájára, nem tudott volna rendes hangon beszélni erről a témáról. Nem akarta, hogy Vadim itt legyen velük a nappaliban. – Most már biztonságban vagy, sívamet. Itt vagyok veled és nem megyek sehová. – Újra megdörzsölgette a tarkóját, a teste sziklaszilárd volt, a karjai szorosan ölelték. – Nem irányított az elméjével? Újabb remegés futott végig Emeline-en. – Próbálta. Azt hittem, dühös lesz, ha folytatom ellene a harcot, de örült neki. Miért? Miért tette ez boldoggá? Most is megpróbálta, és amikor nem sikerült neki, nagyon dühös lett. Van ennek valami értelme? Dragomir a kezeibe vette az arcát. – Erős vagy. Pszichésen erős. Erre volt szüksége egy befogadó testben. Éppen azért vadászott rád, mert ellent tudtál állni a kényszernek. Most viszont, hogy megpróbál visszaszerezni, ennek éppen a kárát látja. Visszakövetel téged, de kényszeríteni nem tud. Felnézett az arcába. A furcsa, aranyszín szemek olyan melegen néztek rá, hogy az szinte égetett. Felemelte a kezét és megpróbálta átfogni vastag csuklóját. Érezte az ujjhegyein a pulzusát. Erős. Egyenletes. Mintha teljesen jól lenne. Holott halottnak kellene lennie, vagy legalábbis eszméletlenül feküdnie a földön. Mégis itt ül, szorosan öleli őt, mintha számítana neki. Biztonságérzetet nyújtott neki egy olyan világban, amiről már tudta, hogy nem biztonságos és soha nem is lesz az. – Azokkal a hosszú karmokkal a földhöz szegeztek, mint téged a jégcsákányokkal, csak azok vastagabbak voltak. Annyira szétfeszítették a lábaimat, hogy attól féltem, hogy kitépik őket, aztán átszúrták a karjaimat és a lábaimat is

vastag szegekkel, izmokon, csontokon át, amiket aztán a földbe nyomtak. Nagyon sokan álltak körül. – Képtelen volt abbahagyni a remegést, Dragomir pedig ismét magához húzta, szinte beburkolta az ölelésébe és a mellkasához szorította. – Nem tudtam, hogy bármi is fájhat ennyire. A férfi a haját simogatta és Emeline azt kívánta, bárcsak megfésülködött volna, eltüntette volna a gubancokat a hajából, hogy szép lehessen neki. Megérdemelné a szépséget. Furcsa vágy volt ez éppen akkor, amikor felidézi élete legrosszabb pillanatait, de az érzés, amit a haján mozgó kéz kiváltott belőle, arra késztette, hogy ő is a legjobban nyújtsa a férfinak, amit csak adhat. – Vadim letérdelt a lábaim közé, és én azt hittem... – Megnyalta kiszáradt felsőajkát, az agya igyekezett elzárni előle az emlékeket, hogy megvédje. – Megérintett a petefészkeim fölött, és olyan erővel nyomta meg őket, hogy azt hittem, ki akarja vájni őket a bőrömön keresztül. Egyre erősebben masszírozta őket és aztán... – Elfordította az arcát, és kiszakadt belőle egy halk zokogás. A szájára szorította az öklét. Dragomir rögtön visszafordította az arcát a mellkasa felé, tenyere a tarkójára tapadt, a fejbőrét, nyakát masszírozta. – Nem kérném, hogy éld át újra ezt az egészet, Emeline, ha nem lenne nagyon fontos. Tudnom kell mit tett. Megszerezhetem tőled magam is ezeket az emlékeket, vagy enyhíthetem őket, hogy megkönnyítsem a terhedet, de muszáj tudnom. Nem feleslegesen kérem. Istenem! Olyan fantasztikus! Tökéletes. Emeline kétségbeesetten próbálta védeni őt, mégsem tudott ellenállni a kényszernek, hogy elmondja neki az egész borzalmas történetet. Majdnem olyan érzés volt, mintha minden fájdalmat, szenvedést leemelt volna a vállairól, hogy a

sajátjára vegye. Nekidöntötte a homlokát a mellkasának és rámeredt az ing alatt is kirajzolódó hatalmas izmokra. Azokra összpontosított, Dragomir testének szépségére, és folytatta. – Ott térdelt a lábaim között, és a ruhám hirtelen eltűnt. Levette rólam őket anélkül, hogy hozzám ért volna. Addig is sebezhetőnek éreztem magam, de ettől csak még rosszabb lett. Mindannyian engem bámultak, és vigyorogtak. Belém tette a kezét. – Eddig száguldó szíve dadogni kezdett. A szája kiszáradt. – Fájt. Nagyon fájt. Aztán úgy éreztem, hogy valami mocskos, olajos dolog kúszik át a testemen. De ő csak ott térdelt. – Ugyanúgy, mint a gyógyító? Kilépett a testéből? – Talán, de a gyógyító teljesen elhagyta a testét. Éreztem. Tisztán szellem volt, csak energia. Vadim végig a saját testében volt. – Valahogy ez a tárgyilagos beszélgetés Dragomirral segített abban, hogy csökkenjen az undora, amiért Vadim olyan bizalmasan érintette meg a testét, és ettől egy kicsivel erősebbnek érezte magát. – Nem merte megkockáztatni, hogy magára hagyja a testét más vámpírok társaságában. Nem épp a hűség mintaképei. Nem kockáztatott. Emeline, hihetetlenül bátor vagy a kedvemért. Tudom mennyire nehéz ez neked, de nekem segít megérteni. Bólintott, majd visszaszorította a homlokát a mellkasához. Miatta bátor. Ő adta vissza neki a bátorságát, amit már rég elvesztett. – Aztán hirtelen megörült, és kiabálni kezdett a többieknek, hogy most van itt a pillanat, sietni kell. Mindkét kezével kívülről és belülről is megragadta a testemet, Sergey pedig hozott egy hatalmas tűt. A fecskendő körülbelül huszonöt centis lehetett, sötét folyadékkal volt tele. Tudtam. Pontosan tudtam mi az. A tű is nagyon hosszú volt. Belém

döfte, pokolian égetett. Aztán elkezdte mozgatni, mintha keresne valamit. Iszonyúan fájt. Lehunyta a szemét, mélyeket lélegzett, szüksége volt rá, hogy a tüdejében érezze a férfi illatát. Erővel töltötte el. – Úgy tűnt, egy örökkévalóságig tart. Annyira féltem. Undorodtam attól, amit tettek. És rettegtem, hogy talán ugyanezt csinálták Ameliával. Ő még csak kislány. Tizennégy, vagy tizenöt éves. Nem igazán beszél erről, pedig próbáltam rávenni, hogy megnyíljon. Tudom, hogy vele is valami rettenetes történt. – Arra kell koncentrálnunk, amit veled tett. Segíthetünk a lánynak, ha már tudjuk, hogyan tehetjük. Mit tett ezután Vadim? – Mindenhol véreztem. Ők pedig... ők... lenyalták a testemről és a lábaim közül a vért. Szörnyű volt. Fújj! Aztán Vadim belesüllyesztette a fogait a nyakamba. – Felemelte a kezét és megérintette a nyakán a sebhelyet. – Olyan sokat vett el, hogy szédülni kezdtem, és reméltem, hogy megöl. Tudtam, hogy nem akar, de reméltem, hogy talán túl messzire megy. Olyan őrülten viselkedett, mintha ez lenne a világ legjobb vére... – hirtelen elhallgatott. – És aztán? Megrázta a fejét. A legrosszabbat is el kell mondania neki. Az abszolút legrosszabbat. – Rákényszerített, hogy igyak a véréből. Azt mondta, hogy összekeverte egy ősi Kárpáti vérével, hogy a gyermek túlélje. Éreztem a paraziták nyüzsgését magamban. És azóta nem tudok sem enni, sem aludni, minden lélegzetvételnél fájdalmat okoznak. – Semmi értelme, hogy nem fiúgyermeket nemzett neked. Azt hiszem, az egoizmusa ezt követelte volna. Emeline egy pillanatig hallgatott, majd felemelte a fejét és felnézett rá. – Azt hitte, hogy fiút nemzett. Csakhogy nem ő az egyetlen, aki képes manipulálni az emberi testet.

– Megváltoztattad a baba nemét? A lány lassan bólintott. – Igen, megváltoztattam a nemet, úgy, hogy egy női kromoszómát hordozó ivarsejttel termékenyítettem meg a petesejtet. Nem tudott róla. Annakidején sokszor megálmodtam, hogy mi fog történni velünk az alagútban. Tudtam, hogy Vadim megerőszakol és teherbe ejt. Fiúgyermeket szeretett volna. Ez volt az elméjében, valahányszor csak álmodtam róla. – Azt mondod, hogy egy hosszú tűvel a testedben, vámpírokkal körülvéve, meztelenül kiszegezve a földhöz, volt annyi lélekjelenléted, hogy gondoskodj róla, hogy a baba kislány legyen? Egyszerre volt félelem és tisztelet a hangjában. Emeline vállat vont. – Nem tudtam, hogy ki fognak szabadítani, de arra gondoltam, hogy ha valahogyan megszabadulhatok onnan, a kicsi talán nem lesz olyan, mint ő. – Asszony, te fantasztikus vagy! Megdöbbentette az egyértelmű csodálat Dragomir hangjában. Átkokra számított, nem dicséretre. És már megint ott égtek azok a hülye könnyek a szemében. Odasimította a fülét a férfi mellkasára, hogy hallgassa egy kicsit az egyenletes, állandó szívverését. – Szükségem lesz a gyógyítóra, hogy segítsen, de ki fogjuk irtani a parazitákat. Vadim nem tehet több kárt sem benned, sem a gyerekben. Ami a babát illeti, megszabadulunk Vadim vérétől. Az kínozza őt. Meg kell vizsgálnom téged, Emeline. Nem fogok hazudni. Ha gonosz, elpusztítom. Ha nem, akkor életben marad, és a mi gyermekünk lesz.

Ötödik fejezet Elállt Dragomirtól a lélegzete. Nem gondolta, hogy léteznek ilyen férfiak a világon. Ösztönösen, védőn a méhe fölé simította a kezét. A férfi hatalmas keze betakarta az övét. – Mert tudd meg, sívamet, hogy ez a gyermek az enyém lesz. Eltávolítom belőled Vadim vérét, és az enyém kerül a helyére. Aztán, ahogy telik majd az idő, a baba teljesen a miénk lesz. A tiéd és az enyém. A vérem megváltoztatja a sejtjeit, átalakítja a szerveket, helyrehozza a károkat. A gyógyító... Emeline megrázta a fejét. – Te. Csak te. Senki más nem érhet hozzá. Nem bízom benne, hogy vigyázna rá. – A puszta gondolat, hogy valaki megpróbálhat ártani a lányának, miután az a parányi lény már annyit szenvedett, elég volt ahhoz, hogy el akarjon futni. – Ez nem lesz könnyű, Emeline. Végtelenül precíz, hozzáértő beavatkozásra van szükségünk. A gyógyító tudni fogja, hogy megölöm, ha megpróbál ártani neki. A Daratrazanoffok vére folyik benne, így az sem lenne egyszerű, de nagyon hosszú ideje vagyok már ezen a földön és a tapasztalatom igencsak... nagy. Emeline még mindig a fejét rázta, ezért megfogta az állát és rákényszerítette, hogy belenézzen abba az aranyszínű szempárba. – Emeline, te vagy az életem. Elmondtam milyen férfi az, aki magához köt. Ez a legjobb neked és a gyermekünknek is. Tudom, hogy félsz, de meg kell bíznod bennem, hogy megvédelek mindkettőtöket, és hogy tudom, mire van szükséged.

– Várhatunk – mondta a lány kétségbeesetten. – Most nem vagy teljes erődnél. Vérre van szükséged. Neki is vérre lesz szüksége. Várnunk kell. Vadim most békén hagy. Először dühös volt, de most csendes. Rejtőzz el, Dragomir. – Nem tudta mit fog tenni. A puszta gondolat is, hogy a férfi magára hagyja, halálra rémítette. De ettől függetlenül ott volt benne az igény is, hogy mindent megadjon neki, amire csak szüksége lehet a gyógyuláshoz. Azt sem értette, hogy lehet egyáltalán magánál. – Vadim azért hagyott magadra, mert nagyon súlyosak a sebei. Szüksége lesz némi időre a gyógyuláshoz. Most van itt az ideje, hogy ezt megtegyük, mert most nem kell még ellene is harcolnunk. Alszik a földben. – Ott, ahol neked is kellene? – kérdezett vissza Emeline, és kezdte egy felakadt lemeznek érezni magát. Dragomir két ujjával összecsippentette az alsóajkát, és ettől a lány gyomrában egymillió pillangó repült fel. Egyszerre nem tudott lélegezni. Egy újabb simítás a száján, és legszívesebben felnyögött volna. Csókolták már meg férfiak, de a teste sosem reagált. Most fájt mindene, a vámpír parazitái ott nyüzsögtek a vénáiban és kínozták, kimerült volt, tisztátalannak érezte magát, mégis elég volt ez az aprócska érintés, és a teste életre kelt. – Most ide fogom hívni. Megrázta a fejét, de nem szabadulhatott az aranyszín szemek pillantásától. Visszatartotta a lélegzetét. Harcolni, nem sírni! Nem csak magáért, hanem a meg sem született lányáért, a babáért, akit senki sem akart. – „De én igen,” – mormolta magában a kicsinek. – „Nem is én, hanem mi. Mi akarunk téged. Vigyázunk rád és szeretünk.” – Felnézett Dragomir szemébe, és lassan bólintott.

A férfi arckifejezése lassan megváltozott. Az ajkai meglágyultak. A szemei is. – Az enyém a világ legbátrabb asszonya. Értékelem benned ezt a tulajdonságot. Köszönöm, hogy megajándékozol a bizalmaddal. Nem lesz nálam rossz helyen. – Talán megkérhetnénk, hogy hozza magával Blaze-t is. Ha valaki segíteni akar nekünk, az ő lehet. Ismét szerezhet vért. – Bizonytalanság van az elmédben, Emeline. Hallom a hangodból. Ha szükséges, megölnék egy nőt, de inkább nem tenném. De igazad van. Vérellátásra mindenképp szükségünk lesz. Talán az életpárja? Ölne érte. Ölne a gyermekükért. Volt egy olyan érzése, hogy bárhány ősit ideszólítana, hogy vért adjanak nekik. Megtenné. Csak mert ezt látná a legjobbnak az ő számára. Látta hogyan beszélnek a többiek Vadimról és arról, hogy gyerekeket próbál teremteni. Undorítónak ítélték meg. Rettegett attól, hogy a lányára is így néznek. – Először mondjuk el csak Blaze-nek, és ha vele minden rendben, megkérdezhetjük tőle, mit gondol, mit fog tenni vagy mondani Maksim, ha idehívjuk? Dragomir lassan bólintott. Emeline-nek volt egy olyan érzése, hogy csak egyvalakit szeretne a többiek közül, de nem mondott semmi többet. Megérezte a hatalomhullámot a nappaliban, és gyógynövényes gyertyák lobbantak lángra, megnyugtató, kellemes illatok töltötték meg a levegőt. A villanyok lekapcsolódtak, kellemes félhomály ereszkedett rájuk, csak a vörös-narancs apró fények pislákoltak. A súlyos függönyök az ablakokon összehúzódtak, útját állták minden kintről jövő fénynek. Szándékosan tett fel ilyen vastag függönyöket. A szeme égett a naptól és azt sem akarta, hogy bárki is tisztán lássa odabenn.

A kopogás alig néhány pillanattal a döntés után felhangzott az ajtón. Emeline vett egy mély lélegzetet és lesimította a haját. De mielőtt kérhetett volna egy percet, hogy rendbe szedje magát, vagy legalább megfésülködjön, Dragomir végighúzta a kezét a haja egész hosszán, megtisztította, kisimította azt. Egyetlen kézmozdulattal hosszú, vastag fonatba rendezte, ami a hátára simult. – Így jobb? Bólintott. – Köszönöm. Tényleg nagyon zavart. – Szükségem van egy kevésre a véredből, és neked is innod kell egy kicsit az enyémből, hogy telepatikusan tudjunk kommunikálni a kettőnk külön csatornáján. Azonnal visszahúzódott, majdnem leugrott az öléből. – Nem! Nem lehet, az én vérem tele van parazitákkal. Teljességgel kizárt. – Meg kellett ez tagadnia, hogy megvédje őt. Bármit megtett volna, hogy megvédje. Dragomir sokáig tanulmányozta az arckifejezését, majd bólintott. – Maradj itt, amíg beeresztem. És míg a házban van, arra kérlek, tegyél meg mindent kérdések nélkül, amit mondok. Ha azt mondom, hagyd el a nappalit, azonnal menj ki. Hátrányban leszek egy harc esetén, ha amiatt is aggódnom kell, hogy hol vagy. – Ismét végigcsúsztatta a száját az ujjpercei fölött. – Érted? – Igen. – Tényleg értette. Nem akarta ugyan, hogy veszélybe sodorja magát, de nem fog vitatkozni vele. És amúgy is, érvekkel eddig még egyszer sem sikerült meggyőznie. A férfi gyengéden talpra állította, és ő is felemelkedett, szinte föléje tornyosult. Emeline figyelte, ahogy az ajtóhoz sétált. Nem mondta volna meg, hogy alig néhány órája egy csatában vett részt, ami után egy fél éjszakás gyógyításra szorult. Hatalom lengte körül, ahogy mozgott, ami úgy tűnt,

betölti az egész nappalit. Felerősödött a fény, ahogy elment a gyertyák mellett, a mennyezet felé emelkedtek a lángok. Dragomir ellenállt a késztetésnek, hogy a válla fölött visszanézzen az asszonyára. A félelme szinte tapintható volt. Szerette volna lecsillapítani, megnyugtatni, de nem tudta, hogyan fog majd reagálni a gyógyító az Emeline méhében lévő gyermekre. Az ő gyermekére. Az ő lánya. Vérét kellett volna vennie Emeline-nek, de már így is olyan messze kitolta a komfortzónájából, és látta az arcán, hogy a vércsere ellen harcolna. Hihetetlenül ellenáll a kényszernek. Az a gyerekes alvásmágia egyáltalán nem működött volna rajta, ha nem ilyen kimerült. Gary Daratrazanoff közvetlenül az ajtóban állt, Blaze pedig egy lépéssel mögötte. Az ő háta mögött pedig Maksim Volkov, az életpárja. Nem nézett ki túl elégedettnek, és Dragomir egy csöppet sem hibáztatta ezért. Emeline-t nem hívhatnák meg sehová az életpárja nélkül, anélkül, hogy gondoskodni tudna a biztonságáról. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Szükségünk van a gyógyítóra. Óriási szükségünk. És vérre is szükségünk lesz. Jókora mennyiségre. Maksim, meg kell kérnem téged, hogy itt várj, amíg Emeline beszél Blaze-zel. Ez nagyon nehéz neki. Maksim és Blaze váltottak egymással egy hosszú pillantást. A férfi végül beleegyezően bólintott. Dragomir visszalépett, hogy beengedje a gyógyítót és a nőt. Blaze azonnal odasietett Emeline-hez és átölelte. Gary várakozva megállt az ajtó mellett. Nem úgy nézett ki, mint egy könnyedén sokkolható személy. Emeline megnedvesítette az ajkát. – Nem tudnám újra elmondani, Dragomir. Jobban szeretném, ha te beszélnél róla. – Remegni kezdett álltában, így inkább leereszkedett a kedvenc karosszékébe.

Dragomir odaállt mögéje, két kezét a vállára tette és csendesen elmesélte mindazt, ami vele történt, beleértve ebbe azt is, hogy valószínűleg ugyanez történhetett a legidősebb kislánnyal, Ameliával is. Míg beszélt, folyamatosan figyelte a két vendéget, nemcsak a vizuális jelzéseiket, az ellenérzéseik hullámait is. Szétengedte érzékelő receptorait a nappaliban, az elvegyült a gyertyák illatában. – Terhes vagy? Vadimtól? – Blaze arcán rettegés ömlött el. – Emeline, azonnal el kellett volna mondanod nekem! Nem lett volna szabad egyedül maradnod ezzel! – Biztos vagy benne, hogy leánygyermekről van szó? – szólalt meg Gary. Ez volt az első kérdése. El sem mozdult Emeline-ről a pillantása, furcsa szemei szinte égettek. Emeline bólintott. – Tudtam, hogy nem lányt akar, mint általában a férfiak, és reménykedtem benne, hogyha kiszabadulhatnánk, így elveszítené iránta az érdeklődését. Nem is tudom, mit gondoltam. – Hátrasimította a válla fölött az egyik hajtincsét, egyértelműen látszott, mennyire kimerült. – Tényleg nem tudom. Ösztönösen cselekedtem. Valami azt súgta, hogy ezt tegyem, és én megtettem. Legalább ebben én döntöttem. – Meglepően különleges erőfeszítés, különösen ha figyelembe vesszük, hogy Vadimról van szó, aki pszichés kényszert is használhatott volna rajtad, ahogyan testi kényszert is használt. Később, amikor majd képes leszel már erre, meg kell tudnunk mindent a megtermékenyítési rendszeréről. Talán a rendelkezésünkre bocsáthatnád a fejedben lévő képeket. – Amikor meglátta az Emeline arcán elömlő rettegést, gyorsan hozzátette – vagy inkább add át az életpárodnak, majd ő megosztja velünk. Blaze megrázta a fejét, de még mielőtt tiltakozhatott volna a feltételezés miatt, hogy Dragomir Emeline életpárja, a

gyógyító folytatta. – Mostanra a paraziták elleptek minden eldugott helyet a testedben. – Gary Dragomir felé fordította a pillantását. – Különösen a baba szívverése aggaszt – mondta Dragomir –, ha figyelsz, hallhatod, minden egyes dobbanás görcsösen fájdalmas. A gyermek nem tarthat ki sokáig ilyen kínok között. – Biztos vagy benne, hogy azt szeretnéd, hogy a baba túlélje Emeline? – kérdezte Blaze. – Mindig arra emlékeztetne, amit történt. – Élni akar – felelte Emeline. – Együtt mentünk ezen keresztül. Együtt éltük át a Vadim által okozott fájdalmat. Nem hagyom el őt. – Meg kell néznem, mi van vele. – mondta a gyógyító. – Veled megyek – felelte Dragomir. Nem közölte a gyógyítóval, hogy máris halott, ha csak egyetlen ártó mozdulatot is tesz Emeline, vagy a gyermek felé. Elengedte az asszonya vállát, és megfogta a kezét, hogy finoman megszorítsa. – Megnyugtatom a babát. Emeline nem nézett fel rá, de viszonozta a szorítást. Dragomir tudta, hogy egyetlen hajszálon tartja magát. Nagyon büszke volt rá, és abban is egészen biztos volt, hogy a gyógyító szertartás végére meglesz közöttük a telepatikus kötelék is, amit senki más nem hallhat kettejükön kívül, még Vadim sem. Amikor a mestervámpír felébred az alvóhelyén, meglepve fogja tapasztalni, hogy a kedvenc bokszzsákját már nem éri el. – „Vadim dührohamot kap, amikor felébred, és rájön, hogy már nem tudja bántani. Egészen biztosan megpróbálja majd megtorolni. Figyelni kell a babára.” – „Úgy gondolod, hogy kémeket ültetett a...”

– „Biztos vagyok benne. Megmondtam Emeline-nek, hogy van rá esély, hogy nem tudjuk megmenteni a gyermeket, de megpróbáljuk.” – Eltökélt volt ebben a kérdésben. Az életpárja a lánya megmentéséért harcol. Ő sem tehet hát kevesebbet, és azt sem engedheti, hogy a gyógyító kevesebbet tegyen. – Blaze, mit gondolsz, milyen lenne Maksim hozzáállása Emeline-hez és a gyermekhez? Emeline nagyon törékeny. Szükségünk lenne Maksim vérére, de az elítélésére semmiképp – tette fel a kérdést nyíltan Dragomir, és a nő szemébe fúrta a tekintetét, remélve, hogy megkapta az üzenetét, hogy a megtorlás gyors és brutális lenne. – Maksim szereti Emeline-t – mondta Blaze –, és természetesen mindent megtenne, hogy segítsen neki. – Az álla a magasba emelkedett. – De téged miért érdekel Emeline, vagy a baba? – Ez nyílt kihívás volt. – Blaze! – szólt rá Emeline rémülten. – Megmentett. És megmentette a gyerekeket. – Emeline az életpárom – jelentette ki határozottan Dragomir. – De az lehe... – Blaze elnémult moccanatlan, szigorú pillantása alatt. – Az éjszaka halványodik – mondta Gary. – Bocsássatok meg nekem, de az ereimben ősi vér folyik, nem tudom könnyedén venni a leghalványabb napsugarakat sem. Dragomir sem, és ráadásul teljesen kimerült. Még mindig óráik voltak, de azoknak minden percére szükségük volt. Azt kívánta, bárcsak elaltathatná Emeline-t. Blaze az ajtóhoz sietett, hogy beengedje Maksimot. Nyilván tájékoztatta már a közös csatornájukon, hogy mi történik itt, mert a Kárpáti egy szó nélkül elhelyezkedett a gyógyító mellett, hogy vért adjon, ha szükséges. Gary egy percet sem

várt tovább. Megdöbbentő sebességgel hagyta el a testét, hatalma olyan óriási volt, hogy a gyertyák fénye megbillent tőle a helyiségben. Dragomir követte. Emeline véráramában nyüzsögtek a paraziták, belefúrták magukat a sejtjeibe, elárasztották a szerveit, de a legsűrűbben a méhlepény és a baba körül voltak. Gary habozás nélkül tette a dolgát, elkezdte kiűzni az élősködőket Emeline testéből, a babát pedig Dragomirra hagyta. Emeline vére áthaladt a magzaton, a gyógyító jól döntött, amikor előbb az anya vérét kezdte megtisztítani, de a gyermek csupa fájdalom volt, folyamatosan harcolt a túlélésért. Dragomir körülölelte a lelkével, megnyugtatta és közben belépett az icipici lénybe. Az apró, kifejletlen szív tömve volt parazitákkal. Minden alkalommal, amikor moccanni próbált, mérhetetlen fájdalom járta át, botladozott. Dragomir fénye innen az agyába ment. Ott kevesebb parazita volt, sokkal kevesebb, de erőteljesebbek. Belefúrták magukat a fejletlen kis agyba, elkezdtek fészket építeni. Ezeket támadta meg elsőként. – „Tarts ki kicsikém. Megszabadulunk ezektől a dolgoktól, amik fájdalmat okoznak neked.” – Nem igazán értett a gyerekekhez, de ezzel kapcsolatban itt szimpátiát érzett. Több volt ez, mint együttérzés, úgy gondolta, annak halovány mása lehet, amit Emeline érez az apróság iránt. Óvatosan, alaposan dolgozott, kikényszerítette a picinyke agyból a parazitákat, és közben oda nem illő dolgokat, rendellenességeket keresett. Rászánta az időt, pedig sürgető kényszert érzett, hogy minél hamarabb könnyítsen a gyermek szenvedésein. – „Annyira bátor vagy, kicsikém. Nagyon bátor. Mint az anyukád.” – Tényleg az volt. Ugyanolyan higgadt és bátor maradt, mint Emeline. Keresztülhaladt az agyán újra és újra, minden alkalommal apró darabokat hagyva hátra magából. A

fejlődni vágyó agy mohón magába szívta a szellemét, az energiáját, a lelkéből áradó ragyogó fényt, amit Emeline-től kapott, és amit így megoszthatott a babával. Meggyőződött róla, hogy az agya normálisan fejlődött Vadim kínzásai és a paraziták folyamatos támadása ellenére, és amikor biztos volt benne, hogy mindent rendbetett, átköltözött a szívébe. A szív annyira tömve volt élősködőkkel, hogy az is lehetetlenségnek tűnt, hogy még dobog. Egyértelmű volt, hogy Vadim arra készült, hogy megöli ezt a gyermeket. Miért? Még mindig Emeline-t próbálja megszerezni. Lehetséges lenne, hogy a mestervámpír rájött, hogy a magzat kislány, és hogy Emeline befolyásolta a nemét? Vagy talán a baba éppúgy képes ellenállni a kényszerének, mint az anyja? Bárhogyan is volt, a szív annak ellenére dolgozott, hogy Vadim parancsára a paraziták szinte teljesen eltömítették a kamrákat. Igyekeztek elmenekülni a fénye elől, de néhányan kétségbeesetten próbálták befúrni magukat a szív falába. Az undorító kis élősködők émelyítették Dragomirt. Azon kapta magát, hogy újra és újra el kell tolnia az érzelmeket. El is felejtette már, hogy az érzelmek egyszerre jelentenek áldást és átkot. Minél hosszabb ideig dolgozott itt, annál jobban érezte a gyermeket, és annál jobban kezdett tiltakozni ellene az ösztöne, hogy magára hagyja. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telt el, de még csak a szív harmadának megtisztításánál tartott, amikor egy másik fény pásztázott végig a szerv külső falán. Tiltakozni akart az ellen, hogy Gary belépjen az apróság testébe. Hiszen még alig létezik, fejletlen, és a gyógyítónak nincsenek érzelmei, nincs benne együttérzés. Ő volt az, aminek Dragomirnak kellett volna lennie. És mégis, jól tudva, hogy a gyermeket a lehető legalaposabban meg kell vizsgálni, hiszen nagy valószínűséggel egy potenciális fegyver Vadim

kezében, szerette volna megakadályozni, hogy a gyógyító hozzáérjen a babához. Óriási mennyiségű önfegyelemre volt szüksége, hogy engedje, hogy a másik Kárpáti megtegye, amit meg kellett tenniük, hogy mindenkit megvédhessenek. – „Vissza kell térnünk a testünkbe, fel kell töltődnünk.” A gyógyító fénye halványabb lett kissé, a hangja ugyanolyan maradt, mégis kihallatszott belőle a fáradtság. Dragomir nem hagyta, hogy az elméje a saját testének fáradtságával törődjön. Visszacsusszant az inak és a csontok közé, a fájdalom, ami néhány pillanatra elöntötte, elsöprő volt. Alig néhány másodpercig tartott csak, míg kizárta, de az a néhány másodperc maga volt a pokol. Mélyeket lélegzett, lehajtotta a fejét, lerogyott a kanapé mellé, amin Emeline pihent. – Dragomir. Csak a nevét mondta. A hangja lélegzetelállító volt. Tele könnyekkel. Tudta, hogy pokolian fest. Fenntartotta a látszatot, hogy jól van, és gyorsan megvizsgálta a szervezetében a gyógyító által végzett javításokat. Sokkal jobb állapotban találta őket, mint amire számított. A sebesülései közül több is rendkívül súlyos, halálos volt. Viszont kétségbeesetten szüksége volt vérre. Ősi vérre. Valakiére a kolostorból. Még hosszú út áll előttük, mire végeznek. Még ha Blaze és Maksim is a lehető legtöbbet adja nekik, az sem lesz elég. Felemelte a tekintetét, hogy belenézzen a gyógyító furcsa szemébe. Érdekes kombináció volt. A kék írisz körül ezüstös gyűrű izzott. Különös volt. Nyugtalanító. Olyan szemek voltak ezek, amik túl sokat láttak. Gary bőre olyan sápadt volt, hogy szinte áttetszőnek tűnt. Az ősi megrázta a fejét, és Maksim felajánlott csuklójáért nyúlt. – Dragomir? – Blaze nyújtotta felé a csuklóját.

Udvariasan megfogta a felajánlott kart, és közben az elméjével a fiatalabb ősiekért nyúlt. Afanasiv Balan a közelben volt. És szintén közel voltak a hármas ikrek, Tomas, Lojos és Mataias, valamint Nicu Dalca is. Valentine Zhestokly messze járt. Dragomir visszahívhatta volna, de túl soká érne ide. Évszázadok óta ismerte ezeket a férfiakat, de messze nem olyan közelről, mint a kolostorbelieket, akik közül senki nem tette le az esküt a mostani hercegnek. Szüksége volt azokra a férfiakra a hátában, akiknek nem számít mi is a fő Kárpáti politikai irányzat mostanában. Sandu majdnem ugyanakkor érkezett a kolostorba, mint ő. Követte Dragomirt az Államokba, és egészen biztos, hogy most is a közelében van. Ahogy egyesek mondták, ha Dragomir ereiben jég van, akkor Sanduéban maga a tűz. – „Az azonnali segítségedre van szükségem, Sandu. Háború jön, aminek az életpárom és én állunk a középpontjában.” – A hívást a kettejük privát csatornáján küldte el, és közben udvariasan lezárta a sebet Blaze csuklóján, attól félve, hogy túl sokat vesz el tőle. – Nagyon erősen tartja magát, Emeline – mondta hangosan, és kissé elfordult, hogy felnézzen az életpárjára. Annyira félt, hogy a két ökle kifehéredve szorította a szoknyájának anyagát az ölében. – A gyógyító megvizsgálta, akárcsak én. „Ferro, szükségem van rád.” – Ferro egy hatalmas kérdőjel volt, de közel állt hozzá és a hűség őt is a kolostorbeliekhez kötötte. Ferro volt a legmagasabb közöttük, gigászi vállakkal, furcsa, vas és rozsdaszínű szemekkel. Ritkán beszélt, és soha senki nem akarta kihívni. Dragomir egyetlen esetre sem tudott visszaemlékezni az évszázadok alatt, hogy Ferro alulmaradt volna egy csatában. – „Megtudtam, hogy az életpárom és én halálos veszélyben vagyunk.”

Várta a gyógyító ítéletét. Tudta, hogy Gary az abszolút igazságot fogja mondani a gyermekről. Annak ellenére, hogy meg akarta védeni Emeline-t és a babát, azt a kockázatot nem vállalhatta, hogy Vadimnak egy talpalatti hely is maradjon a birtokon belül, vagy akár csak a legkisebb hatalma is legyen Emeline felett. – Megvizsgáltam a gyermeket – mondta Gary. Ahogy megszólalt, azonnal az összes szempár rátapadt. Emeline mindkét kezét a méhe fölé szorította. Dragomir az övére csúsztatta a kezét, mintha megvédhetnék a Gary által megállapított tényektől. Emeline nekitámasztotta a fejét Dragomir vállának, odaszorította az ajkait a füléhez. – Ha nem lehet megmenteni, akkor könyörületesen csináld. Nem a gyógyító. Emeline arra számít, hogy ő lesz az, aki véget vet a gyermek életének. Máris úgy gondolt arra a mérhetetlenül pici lényre, mint a saját gyermekére. Az ott benn nem Vadim gyereke. Emeline-é és az övé. – Nem kell aggódnod – folytatta Gary –, de sok időre lesz hozzá szükség. Türelmesnek kell lenned. Az agya nem mutat rendellenességeket. Természetesen továbbra is ellenőrzés alatt fogjuk tartani, de mindketten alaposan megvizsgáltuk. Még rengeteg dolgunk van. – Andor. Ha hallasz, nagy szükségem lenne rád. Háború van.” – Ha a gyógyító kiirtja az anyából és a lányából is a parazitákat, és ősi vérre cserélik a vámpír vérét, Vadim tombolni fog. – „Megtaláltam az életpárom, és nagy veszélyben vagyunk. Próbáld elérni Petrit, Isait és Benedeket is.” – Azt mondod, hogy ki tudod űzni Vadim élősködőit? Távol tudod őt tartani a kicsitől, hogy ne bánthassa? – Azt reméljük, hogy meg tudjuk akadályozni, hogy bármelyikőtöknek is árthasson. – Dragomir felnézett

Maksimra. – Üzentem a kolostorbeli ősieknek. A vérük... – vállat vont. – Ha ideérnek, kérlek, engedd be őket. Majd ők ügyelnek ránk, amíg te és az életpárod arra a fiatal lányra vigyáztok. – Ameliára – mondta gyorsan Emeline. – Blaze, nagyon oda kell figyelnetek rá! Vidd el távol a férfiaktól és kérdezd meg tőle, tett-e vele olyasmit Vadim, mint amit velem tett. Valami szörnyűség történt vele is. Néhányszor eljött hozzám beszélgetni és azt állította, hogy Charlotte-nak már mindent elmondott, de kételkedem benne. Nem hiszem, hogy a teljes igazságot elmondta volna. Tudj meg mindent tőle, hogy Gary és Dragomir neki is segíthessen. Vagy Tariq és Gary. – Úgy gondolod, hogy vele is megtették? Teherbe ejtették? – Blaze egyértelműen megdöbbent. – Tizennégy éves! – Az életkor mit sem számít a vámpíroknak – mondta Gary. – Nincsenek érzelmeik. A lány valószínűleg rettegett. És ez a rettegés megadta nekik azt az érzelemdózist, amire szükségük volt. Mások félelméből táplálkoznak. Ezért kínoznak meg mindenkit, mielőtt megölik őket. Ha nagyon-nagyon rémült volt, valószínűleg megpróbálták tovább fokozni a félelmét. Blaze felnézett az életpárjára. Maksim gyengéden megsimogatta az arcát. – Menj, o jelä sielamak, nézz rá. Amint a többiek megérkeznek, megyek és segítek neked. Blaze biccentett, majd lehajolt és megcsókolta Emeline feje búbját. Maksim utánanézett, majd felsóhajtott. – „Tudod, Dragomir, néhány Kárpáti még a gondolatát is elutasítja egy gyermeknek, aki Vadim DNS-ével rendelkezik.” – „Nagyon is tisztában vagyok vele.” – Tudta, milyen komornak hangzik. Tompának érezte magát. Felkészült rá, hogy háborúba kezdjen akár a saját fajtájával is, ha megpróbálnak kárt tenni az életpárjában vagy a gyermekben. Megsemmisítette volna a magzatot, ha a legcsekélyebb

mértékben is gonosz lenne, de ártatlan. Kislány, és kizárólag csak fény van benne. Vadim nem tudta eltorzítani valami olyasmivé, amit az eszközéül használhat. Gary felé fordította a fejét, az arcát fürkészte. A gyógyító teljesen kimerültnek tűnt. Nagy távolságból érkezett, és ennek nyomokat kellett volna hagynia rajta, de az arcán nem látszott semmi. Részt vett a harcban, amikor kiverték a vámpírokat a birtokról, de ennek sem látszott rajta nyoma. Órákat töltött azzal, hogy Emeline-t és a magzatot gyógyította, és még mindig csak türelmesen várt. A Daratrazanoff egy harcos vérvonal volt, amelyik szoros kapcsolatban állt a herceg vérvonalával. Mindig ez a család adta a herceg helyettesét. Egyaránt híresek voltak harcosokként és gyógyítóként, a természetes egyensúlyt képviselték a Kárpáti nép körében. Gary embernek született, és ha elfogadták Kárpátinak, az azt jelentette, hogy elvitték a szent barlangba, ahol meg lehetett idézni az ősök szellemeit. Ahhoz, hogy teljes mértékben közülük valóvá váljon, meg kellett halnia és újjá kellett születnie, a lelke pedig az újjászületése pillanatában megfeleződött. És valahol a világban megszületett, vagy meg fog születni egy gyermek a másik felével. Dragomir elképzelni sem tudta, milyen érzés lehet az előtte járó ősök minden terhét magán cipelni. Férfiakét, akik belefáradtak a harcokba. Olyan férfiakét, akik sosem találták meg az életpárjukat. Éppen elég rossz mindenkinek a saját terhét cipelni, akkor milyen lehet egy egész vérvonalét a vállára venni? Pillanatnyilag ő számít a létező legidősebb Daratrazanoffnak. Átvett minden tudást, minden képességet az előtte élt harcosoktól. Ez önmagában is szinte elviselhetetlen teher. – Itt az idő – jelentette ki Gary.

Dragomir bólintott. Megfogta Emeline állát és maga felé fordította a fejét. A nő odabújt hozzá, az egész vékony kis teste remegett. De legalább Vadim nem tudott róla, hogy mit csinálnak, másképp harcolt volna ellene, hogy a fájdalmukat, szenvedésüket látva abbahagyják. Emeline szemei hatalmasra nyíltak. A félelemtől. Attól a negatív érzelemtől, amit egyetlen férfi sem akar soha látni az asszonya arcán. Végigsimított a szájával az ajkain. Könnyedén. Meg akarta nyugtatni. Az érzelmei még mindig túlságosan elsöprőek, túl élénkek, túl újak voltak, de hálás volt Emeline-nek, hogy érezheti őket. Nem akarta, hogy valaha is így érezze magát, mint ahogyan most érezte. Gyengéden megfogta a karját és visszafektette a kanapéra. – Minden rendben lesz, Emeline. Blaze elfogadta a gyermeket. És így az életpárja is. – Neki azért vannak fenntartásai – jegyezte meg éleslátóan Emeline. – Fogy az éjszaka – jegyezte meg Gary. Dragomir vetett rá egy figyelmeztető pillantást. Tisztában volt vele, hogy ezen a fél éjszakán nem tudják eltávolítani az összes parazitát. És a következő estén már Vadim haragjával is szembe kell nézniük, hacsak nem sebesült meg annyira, hogy azt az éjszakát is végigalussza. De muszáj megnyugtatnia az életpárját. – Nem számít, vannak-e fenntartásai – mondta határozott hangon –, ez a csöppség megkapja a neki járó szeretetet és védelmet. Gary felsóhajtott, mintha még a magyarázat is nehezére esne. – Ivory Malinov az egyik legbátrabb és legerősebb nő, akivel valaha is találkoztam. A világ minden fényessége ott van a lelkében. Diadalmasan ragyog, ő a Kárpátiak egyik

legféltettebb kincse. Vad harcos és gyengéd nő. És ez az Ivory Malinov Vadim húga. Emeline arcán mérhetetlen megkönnyebbülés áradt szét, és Dragomir szeretett volna köszönetet mondani ezért a másik férfinak, de Gary már kilépett a testéből, hátrahagyta, mint üres kagylóhéjat, a gyorsasága pedig eszébe juttatta Dragomirnak, hogy a hajnallal is versenyfutásban vannak. Így hát követte őt, a lelke ledobta magáról a testét, és szabadon, energiaként áradt be Emeline testébe. Látta, hogy a gyógyító nem tudta elpusztítani az összes parazitát. Vadim biztosra ment, hogy teljesen elárassza velük Emeline-t. A legkisebb kockázatát sem vállalta annak, hogy elveszíti. Mi lehet a terve? Elkezdte lelkének lángoló fényével felperzselni az élősködőket. Már a fénye elől is menekültek, megpróbálták befúrni magukat a sejtekbe, elrejtőzni a csontjaiban. – „Csapdába ejthetjük őket. Mindre nem lesz időnk, de ha találnál egy jó helyet, ahol alhatsz és egész nap gyógyulni tudnál, talán holnap használhatnánk téged szűrőként.” Dragomir nem volt benne egészen biztos, hogy ez mit is jelent. – „Hallgatlak.” – Fénye szemben haladt a gyógyítóéval, hogy megakadályozzák a paraziták szökését. – „El kell távolítanod az anya vérét. Az egészet. Amint te lecsapolod, mi újjal töltjük fel. A paraziták átkerülnek beléd, és te egyszerűen kitolhatod őket a pórusaidon keresztül, mi pedig idekinn elégetjük őket. Ez egy elég pocsék, gusztustalan művelet, olyan lenne, mint egy horrorfilm. Az lenne a legjobb, ha elaltatnád a nőt. Nem kellene végignéznie.” Dragomir beszélni akart Emeline-nel, mielőtt meghozza a döntést. – „Nem hiszem, hogy túl könnyű lenne elaltatni a

beleegyezése nélkül.” – Ha egyszerű lenne, most is álmában dolgoznának rajta. Felperzselték a parazitákat, majd odébb költöztek néhány centiméterrel. A teremtmények megpróbáltak beágyazódni Emeline bordáiba, hogy ne láthassák, ne semmisíthessék meg őket. – „Vadim mestervámpír – mutatott rá Gary –, és nemcsak, hogy mestervámpír, hanem egy ősi, aki kiharcolta a maga helyét a tápláléklánc csúcsán. Egyszerűbben kifejezve, rendkívül erős. Hogy a nő továbbra is ellenállhasson a kényszerének és harcolni tudjon vele, neki is rendkívül erősnek kell lennie. Amint ősi vér fog keringeni az ereiben, és teljesen Kárpátivá válik, ez be is következik.” Dragomir várt, hogy megtudja, hová akar Gary kilyukadni. Emeline hatalma természetesen megnövekedne. Az ajándékai felerősödnének. Ő maga is erősebb lenne. Mire szeretne rámutatni a gyógyító az észrevételeivel? – „Ha teljesen ősi vérre cseréljük a vérét, át fog változni. Rengeteg kell kapnia. El kell kezdened vele a vércseréket. Ez nem lesz könnyű a magzat számára, de ahogy az életpárod hatalma nő, úgy növekszik a babáé is” – folytatta Gary. – „Van itt egy gyerek, Liv. Csak tíz éves, és Tariq kénytelen volt átváltoztatni. Minden Kárpáti összegyűlt ehhez a környékről a főépület alatt, amit Tariq gazdag földdel töltött fel. Mindannyiunk erőfeszítésének eredményeképpen sikerült minimalizálni Liv fájdalmait. Legjobb lenne, ha ott fejeznénk be a gyógyítást és az átváltoztatást. Megkérhetünk másokat is, hogy segítsenek.” Nagyon sok időt töltöttek el azon a kis területen. – „Szaporodnak?” – kérdezte Dragomir Garytől. – Azt hiszem igen. Méghozzá nagyon gyorsan. Ez Vadim óvintézkedése lehet, hogy a nő ne csúszhasson ki a karmai

közül. Sokkal többet akar tőle annál, minthogy kihordjon neki egy gyereket, Dragomir.” – „Arra készült, hogy megöli a magzatot. Teljesen eltömítette a szívét parazitákkal. Ha életben akarta volna hagyni, távol tartotta volna őket attól a szervtől. És az agyában is volt néhány. Ha ugyanúgy felügyelte a babát, mint Emeline-t, talán rájött, hogy lány, és ezt szánta megtorlásnak, amiért Emeline túljárt az eszén.” – Sokkal többet tett ennél. Tönkretette a terveit. Bárki mást megölt volna ezért. Ha előbb nem, a mai csatában meg kellett volna halnia Emeline-nek. Nem érhettél volna oda hozzá időben. Vadim hátrányba hozta magát azzal, hogy mindannyian tudtuk, hogy élve akarja a nőt.” Dragomirnak egyáltalán nem tetszett az az elgondolkodó kis mellékzönge Gary hangjában. – „Mire játszik?” – „Nem vagyok egy kiváló stratéga, de előfordulhat, hogy van valamink, amit Vadim nagyon-nagyon a magáénak akar.” Dragomir végiggondolta, hogyan végezhetne a leggyorsabban a gyógyítóval. Mert ezt fogja tenni, ha szándékosan veszélyezteti Emeline-t, hogy idecsábítsa Vadimot. – „Ez azt jelenti, hogy mindennel ránk fog támadni, amije csak van.” – „Ezért jobb, ha mihamarabb átváltoztatjuk. Őt is és a lányát is.” – Az én lányomat. A mi lányunkat. A saját véremmel töltöm fel a gyermeket.” – „Ez igazán nagyszerű, de az agya már fejlődésnek indult. Mindig képes lesz úgy gondolkodni, mint egy Malinov.” – „A Malinov vérvonal mindig is elismert volt az intelligenciája miatt, és a harcokban tanúsított rendíthetetlenségük is köztudott, ráadásul ebben nincs

különbség náluk férfiak és nők között – mutatott rá Dragomir. – „Te magad mondtad.” Egyre gyengébb lett. A harci sérülések és a fáradtság mindinkább rátelepedtek. Vérre és gyógyító földre volt szüksége. De így Emeline védtelen maradna a nappali órákra. Mostanra valószínűleg mindenki tudja a birtokon, hogy Vadim gyerekét hordja. Tariq minden pillanatban hazaérhet, és nem fogják boldoggá tenni az események ilyetén fordulatai. Neki egyedül Charlotte a fontos. Tariqnak és Charlotte-nak ugyan a földbe kell mennie, de mi akadályozná meg, hogy bevesse az emberekből álló biztonsági alakulatát? – „Túl közel jár már a hajnal. Le kell mennünk a földbe.” – Gary hangjában nem voltak érzelmek, Dragomir mégis mintha sajnálatot vélt volna kihallani belőle. Kitartóan dolgoztak, de minél többet semmisítettek meg Vadim férgeiből kombinált fényükkel, a paraziták annál gyorsabban reprodukálódtak. Dragomir elhagyta Emeline testét és visszatért a sajátjába. Nagy megkönnyebbülésére Andor, Sandu és Ferro már várták. Maksim eltűnt, valószínűleg Blaze-nek segédkezett Ameliánál. Andor visszahőkölt Gary láttán, furcsa, rozsdaszín szemei kutatón méricskélték a gyógyítót. Sandu szemeiben vörös lángok lobbantak a könyörtelen feketeségben. Egyértelmű fenyegetéssel lépett közelebb Garyhez. Az ősiek nyilvánvalóan felismerték a gyógyítóban azt, aki a testvérükkel, Alekseiel csapott össze a kolostornál. – Adjatok neki vért – mondta Dragomir és ismét lerogyott Emeline kanapéja mellett. – Keményen dolgozott, és még keményebb munka vár rá a következő felemelkedésen. – „Elárulta Alekseit, megpróbálta ellopni az életpárját.” – Bonyolultabb az a történet annál, mint amit mi láttunk belőle. Aleksei boldog. A kérdésekre később is ráérünk. Most

az a legfontosabb, hogy szükségem van Daratrazanoffra, hogy megállíthassam Vadimot, mielőtt elpusztítja az életpárom belülről kifelé.” – Az elméjén keresztül megosztotta a három ősivel a csata részleteit, és azt is, ami utána következett, beleértve ebbe azt is, hogy Gary azonnal jött, amikor a segítségét kérte. Sandu kissé vonakodva odanyújtotta a Daratrazanoffnak a csuklóját. Gary halványan rámosolygott, furcsa szemeiben óvatos kifejezés ült, a teste bár kimerült volt, nagyon is ébernek látszott. Dragomir nem tudta nem csodálni a férfit. Négy nagyon is erőteljes ősi vette körül, mégis kész volt összecsapni velük, ha rákényszerítik. Dragomir nekidöntötte a hátát a kanapé szélének, míg Emeline lecsusszant róla és odakuporodott mellé a padlóra. A lány testét puhának és melegnek érezte, míg a magáét hidegnek találta, fázott, ami azt bizonyította, hogy túl sokáig volt távol a testéből. Egyik kezével megfogta Emeline-ét, és odasimította a mellkasára, hogy aztán elfedje saját hatalmas tenyerével. – Túl sokáig voltál odabenn. Már aggódtam miattad. Nem kérdezte, hogy sikerrel jártak-e, csak azt tartotta fontosnak elmondani, hogy aggódott érte. Nem is emlékezett már olyan időkre, amikor valaki aggódott volna érte. Megszorította egy kicsit a mellkasán a kezét, majd megfogta Ferro csuklóját, aki jóformán az orra alá tolta a karját, elutasíthatatlanul. Nehéz volt nem mohón nyelni az ősi vért. Mihelyt a szervezetébe jutott, máris működésbe lépett a varázs, gyorsan szétterjedt a testében, feltöltötte a sejtjeit és a szerveit életadó energiával. Érezte hogyan árasztja el a hatalom, hogyan tölti fel, amikor a sajátja már annyira kimerült.

Ahogy Sanduból feltöltötte magát, Gary azonnal felállt. – Napnyugtakor visszatérek. Készen kell állnunk a harcra, Dragomir. – Harcra? – ismételte meg Emeline. – Miről van szó? Dragomir nagyon utálta, hogy az asszonya fél. Becsukta Ferro csuklóján a sebet, és átkarolta Emeline-t. – Köszönöm gyógyító. Felkészülünk. Gary óvilágian, könnyedén meghajolt majd az alakja felcsillámlott és eltűnt, egyedül hagyva Dragomirt az asszonyával és a három Kárpátival, akikkel évszázadokat töltött el, olyan veszélyes férfiakkal, akik elzárták magukat a világtól, hogy az biztonságban maradhasson tőlük. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Emeline, ők itt a barátaim, de inkább a testvéreim, Sandu, Ferro és Andor. Ők azok, akikre mindig támaszkodhatok. Vigyáznak a hátunkra. Most le kell mennünk a földbe, a lehető legközelebb hozzád... Egy aprócska kis hang tört ki Emeline-ből, és egész testében megremegett, mégis bólintott, egy szóval sem említette, mennyire fél, hogy itt marad a védelme nélkül, tehetetlenül, ha Tariq elutasítja a méhében növekedő gyermeket és elküldi a biztonsági csapatát, hogy távolítsák el a birtokról. – Mielőtt lemegyünk a földbe, olyan védelmi rendszert állítunk fel, ami áthatolhatatlan és mindenkit kinn tart. Senki nem juthat be a házba, semmilyen módon nem tehetnek kárt az otthonodban. Ez egyben azt is jelenti, hogy te sem mehetsz el. Nem szeretném, hogy félj, amiért a házban kell maradnod. Ez a te és a gyermek védelmét szolgálja. A ház még barátokat sem fog beengedni. Sem a nőket, sem a gyerekeket. Nem kockáztathatjuk a babát. Emeline rásimította szabad kezét a hasára. – Biztonságban leszel. Biztonságban fogunk tartani. – Jelentette ki Dragomir határozottan, szilárd eltökéltséggel.

Emeline nem tudta nem hallani a hangjában a magabiztosságot. Felállt, felállította őt és leültette a kanapéra. Aztán a négy férfi a négy égtáj felé fordult, és elkezdtek biztosítékokat szőni, amin senki eleven nem juthatott át, csak a volt kolostorlakók. Amikor már biztosak voltak benne, hogy a védelem áthatolhatatlan, a három ősi ugyanúgy meghajolt és távozni készültek. Emeline most első alkalommal nézett fel a három Kárpátira. – Köszönöm, hogy eljöttetek. Nagyra értékelem. Sandu odabiccentett neki, és a három férfi eltűnt, hogy menedéket találjanak, még mielőtt felkel a nap. – Még mindig nem hiszed el, hogy életpár vagyunk, Emeline, de a mai nap nyilvánvalóvá fogja tenni. Nehéz időszak lesz ez a számodra, mert nem tudsz elérni, amikor szükségét érzed, hogy megbizonyosodj a jelenlétemről, de mindig tudd, hogy a közelben vagyok és vissza fogok jönni hozzád – mondta Dragomir. – Próbálj meg olyan sokat aludni, amennyit csak tudsz. A nő megajándékozta egy kicsit-hibbant-vagy-de-azért-énnagyon-kedvellek mosollyal. – Vért akarok adni neked. Emeline önkéntelenül elhúzódott, megrázta a fejét és átkarolta a felsőtestét. Dragomir nem hagyhatta annyiban a dolgot, bármennyire is ezt akarta a szíve. – Szükséged van a véremre és a gyereknek is, sívamet. Emeline nyelt egy nagyot, és megnedvesítette nyelvével kiszáradt ajkát. – Ez mit jelent? Minek nevezel? Sívamet. Mi ez a szó? – Szívem. Te vagy a szívem.

A nő hosszan fürkészte az arcát, keresett valamit rajta. Dragomir nem sietett, bár már érezte a bőrén a napsugarak kényelmetlen szurkálását, amik még a súlyos függönyökön is keresztülhatoltak. Aztán Emeline lassan bólintott, mintha megtalálta volna azt, amit keresett. – Ez tetszik. Nem kellene még bátorítanom is téged, Dragomir, de tetszik, hogy valaki úgy gondolja, hogy én vagyok a szíve. – Akarod, hogy segítsek? Hogy megkönnyítsem a számodra ezt egy kicsit? Újra a lassú bólintás, Emeline egy pillanatra sem vette le róla a szemét. Dragomir kinyúlt a kezéért, ujjai a csuklója köré fonódtak, akár egy laza bilincsként és ugyanakkor védelmezőn. Gyengéden felhúzta ültéből, aztán lehajolt és megcsókolta az arcát. A szeme sarkát. Az arccsontját. Nagyon tetszett neki. Aztán a szájsarkát. Szerette a száját. Az alakját. Az alsóajka ívét, a felsőajkának tökéletes íjformáját. Megremegett a karjaiban, majd beleolvadt az ölelésébe. Megcsókolta a fülét. Tökéletes, apró, izgalmas kis kagyló. Végighúzta rajta a nyelvét, követve vonalait. Ez újabb borzongást váltott ki a nőből, a teste még jobban ellazult. Jobb érzés volt a karjaiban tartani, mint bármi, amit valaha is ismert. Tökéletesen odaillett. Oda tartozott. Dragomir teste életre kelt, megkeményedett, fájdalmasan, lüktetően, követelőn, ami meglepte. A vére felforrósodva rohant az ágyékába. Egy gyönyörű, tökéletes pillanat volt ez, amit soha nem fog elfelejteni, és mindig kincsként fog őrizni. Emeline ott volt a karjaiban, beléje olvadt, teljesen eggyé váltak. Megcsókolta a torkát, nyaka puha bőrét kóstolgatta, és megpillantotta a pulzusát. Ugyanolyan gyors volt, mint a sajátja. Ugyanabban a ritmusban lüktettek. Tökéletesen

egyszerre. Ez annyira szép volt. Pillanatról pillanatra szebb. Végighúzta rajta a száját. A szemfogai azonnal reagáltak, megnyúltak, míg a teste tovább keményedett és vadul megsajdult. A vére egyszerre dübörgött a fülében és lüktetett férfiasságában. Oda-vissza megkarcolgatta a fogaival Emeline pulzusa fölött a bőrt, és az valósággal beledobogott a szájába. Emeline felsóhajtott. Halkan nyögött egyet. Olyan volt ez a számára, mint egy zene, amit még sosem hallott, de imádta. Még többet akart belőle. Ismét megkarcolta a fogával. A nő újra felnyögött, nyugtalanul megmoccant, közelebb bújt hozzá. A csípője finoman ringott, a hasa csábítóan mozdult merevedése fölött. Ettől a mozdulattól mintha villám sistergett volna fel Dragomir vérében, végigszáguldott az erein. Mélyen belesüllyesztette a fogait. Emeline felkiáltott. Erőtlenül beleomlott a karjaiba. Mellei és szeméremdobja nekidörzsölődött, amitől úgy érezte, menten megtébolyodik az örömtől. A vére finom volt. Tudta, hogy parazitákat is nyel le vele, de azoktól abban a pillanatban megszabadulhat, ahogy eltűnik Emeline szeme elől. Nem tudott másra gondolni, csak az ízére, ez határozottan afrodiziákum volt a számára, függőségbe ejtő, amitől többé soha nem tudna már megszabadulni, akkor sem, ha akarna egyáltalán. Óvatosnak kell lennie, nehogy túl sokat vegyen el. Egyedül lesz a házban, nélküle. Teljesen egyedül. Ez a gondolat ugyan egy csöppet sem tetszett neki, de ez volt a legbiztonságosabb addig, amíg teljesen át nem hozza a saját világába. Csak némi vonakodás után volt képes felemelni a fejét, a nyelvével lezárta a sebeket. Megcsókolta a torkát, végig, fel az álláig, majd az ajkaira szorította a száját. Az a fantasztikus, tökéletes száj, amire nem lehet nem odafigyelni.

Villámgyorsan a megszállottja lett. Túlságosan sokszor gondolt rá. – Ez... nem fájt – súgta bele Emeline a mellkasába. – Erotikus volt. Meghitt. Gyönyörű. – Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom, Emeline. – suttogta, miközben szétnyitotta az ingét. Egyik körmét megnyújtotta, és nyitott vele egy sebet a mellkasán. – A vérem is a tiéd. Erősebbé fog tenni. És a baba is közelebb kerül egy lépéssel ahhoz, hogy az én gyermekem is legyen. Igyál. Még azelőtt odahajtotta a fejét a mellkasára, mielőtt kiadhatta volna neki a parancsot, hogy az elméje maradjon távol attól, amit csinál. Egy pillanatig valamiféle gátat érzékelt az elméjében, amit egy természetes pajzs okozhatott. Érezte határozatlanságát, majd Emeline nekiajándékozta a bizalmát. A pajzs eltűnt, az ajkai pedig a bőrére simultak. Puhák voltak. Olyan nagyon puhák. Apró moccanásaik majdnem a vesztét okozta. Nem volt felkészülve arra a hatásra, amit a bőrén mozgó puha száj váltott ki. A pici nyelv végigsiklott a vágás mentén kibuggyanó vérgyöngyökön. És Dragomir teste eleven tűzoszloppá vált. Villám táncolt keresztül rajta, az agyában elektromos szikrák pattogtak. Férfiassága sürgetőn megrándult. A világ összezsugorodott, csak ők ketten voltak benne, Emeline szája, ami elvette tőle, amire szüksége volt, a teste nyugtalanul, türelmetlenül mozdult, az övét követelte, a karjai átölelték, míg ő az egyik kezét a tarkójára simítva tartotta a fejét. A pillanat kitörölhetetlenül belevésődött az elméjébe. Először tapasztalt ilyesmit. Minden tökéletes volt. Csupa érzés. Az életpárja szépsége túlszárnyalt mindent, amit az évszázadok alatt elképzelt, ami után kutatott. Eszébe jutott, hogy úgy döntött, hogy visszamegy a kolostorba, mert

érthetetlennek, magával összeegyeztethetetlennek gondolta ennek a modern kornak az asszonyait, és erre itt van a karjaiban az, aki messze felülmúlja minden várakozását, minden valaha elképzelt fantáziáját. Eldöntötte, hogy megosztja ezen felfedezését a többi kolostorbelivel, nehogy elkövessék azt a hibát, amibe ő is majdnem beleesett. Gyengéden megszakította a táplálkozást, megfogta Emeline állát és felemelte a fejét, hogy lecsaphasson a szájára, eltávolítva a vér minden nyomát az ajkairól és a fogairól. A nő lassan visszatért az álomszerű állapotból, amibe vitte, és bizonytalanul, puhatolózón visszacsókolt. Dragomir nem merte tovább feszíteni a húrt, már minden egyes sejtje folytatásért sikoltozott. – Muszáj itt hagynom téged – mormolta bele a torkába, ahogy újra végigcsókolta. – Tudom. Nem akarom, hogy elmenj, de tudom, hogy muszáj. Dragomir, köszönöm, hogy harcolsz értem. Te vagy a leghihetetlenebb férfi a földön. – Én köszönöm, hogy létezel, Emeline. Nem leszek halott. Ha szükségét érzed, nyúlj értem az elméddel. A vércserénk összeköt minket. Hallani foglak, és válaszolok, ha lehetséges. Ne próbálj meg elmenni, és ne hallgass senkire, aki megpróbál kicsalogatni. Sem a barátaidra, sem a gyerekekre. Valaki meggyengítette a biztosítékokat, beengedte Vadimot. Nem egyedül Liv volt, bár ő játszotta a főszerepet az összeesküvésben. Nem tudjuk, kiben bízhatunk. Emeline bólintott és még egyszer magához szorította. – Vigyázz magadra, Dragomir! – Közel leszek – ígérte. Nagyon nehéz volt otthagynia őt. Emeline szemei könnyben úsztak, amire a szíve fájdalommal reagált, de nem volt más választása. A nap egyre magasabbra

kapaszkodott, már égette. Még megcsókolta az arcát búcsúzóul, aztán eltűnt.

Hatodik fejezet Emeline kibámult az ablakon, és a naplementéig még hátralévő perceket számolta. Ez volt élete leghosszabb napja. A legrosszabb. Próbált aludni, de képtelen volt lenyugtatni az elméjét. Az agya újra és újra riadót fújt, megpróbálta becsapni, ragaszkodott hozzá, hogy Dragomir halott. A föld felett fekszik, iszonyú sebek borítják, olyan sebek, amikről miatta nem gondoskodott. Olyan sok időt töltött el azzal, hogy megpróbálta megmenteni őt, hogy végül feláldozta a saját életét. Nem értette, mi történik vele. Soha nem érdekelte komolyan egyetlen férfi sem. Most meg gondolni sem tud semmi másra. Sokáig próbált aludni. Aztán feladta és megmosta a haját. Eléggé gyenge volt, kétszer is le kellett ülnie közben, de szentül elhatározta, hogy amikor a férfi legközelebb meglátja, a haja nem lehet olyan boglyas, rendezetlen, mint első alkalommal. Kicsit furcsa volt mosás után kifésülnie, egyetlen gubancban sem akadt el a kefe. Dragomir. Ezt is neki köszönheti. A nap folyamán háromszor kapta rajta magát, hogy könnyek folynak az arcán. Meg kell érintenie a férfit. Látnia kell. Kétségbeesetten vágyott valamilyen, akármilyen kapcsolatra vele. Odakinn néma volt a játszóudvar. Az öt kősárkány visszatért, de most éberek voltak, a gyerekek viszont nem jöttek ki. Egy szellő zörgette meg az avart, leveleket emelt a levegőbe.

Genevieve bekopogott, majd be is kiabált, amikor Emeline nem nyitott ajtót. Megdöbbentette a hír, hogy terhes, és tudni akarta, hogy segíthet-e valahogyan. Emeline nem tudta, hogyan segíthetne. Nem hozhatja el neki Dragomirt. Követte a férfi parancsát, nem eresztett be senkit. A nap egy jó részében azzal kísérletezett, hogy egyen vagy igyon valamit, amit a gyomra képes elviselni, de minden tápláléktól hányingere volt, amióta Vadim fogságából kiszabadult, és úgy tűnt, a helyzet mostanra tovább romlott. Még a vizet is alig tudta magában tartani. És ha valami mást vett a szájába, azonnal hányni kezdett. Előre-hátra ringatta magát csillapításképpen. A baba nagyon keveset mozgott és csendes volt, mintha ő is aludna, akárcsak Dragomir. Megdörzsölte a hasát, elégedett volt, amiért a lánya elég jól érzi végre magát ahhoz, hogy aludjon. Tudta, hogy a paraziták ismét meg fogják támadni a kicsit, de Vadim még nem adta ki azt a parancsot, így egyelőre nem bántották a babát. Ezt is Dragomirnak köszönheti. Ő képes volt ezt is véghezvinni. Újra aludni próbált, de nemhogy pihenni, még feküdni sem tudott. Ahogy behunyta a szemét, mérhetetlen bánat öntötte el, muszáj volt a férfiért nyúlnia. Mindig egyedül élte az életét, nagyon nehéz volt elfogadnia, hogy szüksége van valakire, de most szüksége volt, méghozzá kétségbeesetten nagy szüksége. – Dragomir. Igazán nem akartam megzavarni az alvásodat, de úgy tűnik, képtelen vagyok elviselni, hogy ne győződhessek meg róla, hogy életben vagy. Tudom, mennyire hülyén hangzik ez, amikor napnyugtáig már csak egy óra van, de képtelen vagyok kivárni.” – A torkában dobogó szívvel várta a választ. A teste mozdulatlanná dermedt, a tüdeje visszautasította a levegőt, míg már szinte lángolt.

– „Itt vagyok, közel. Nagyon közel. Van egy kamra a ház alatt. Tariq biztonsági okokból tervezett ide egyet. Elég nagy, majdnem végigfut az otthonod teljes hossza alatt.” A levegő szinte berobbant Emeline tüdejébe, a megkönnyebbülésbe belerázkódott. Él! Közel van. Itt, közvetlenül alatta. Lekuporodott a padlóra, rásimította a tenyerét a keményfa burkolatra. Szerette a gyönyörű mintázatát, a hatalmas holdat középen, a szétszórtan elhelyezkedő csillagokat körülötte, amik finoman voltak belemetszve a fába. A bútorokat le fogja cserélni. Elkezdett úgy gondolni a házra, mint a sajátjára. Ez volt életében az első valódi otthona. Blaze apja Franciaországba küldte, amikor bajba került, de visszatért, amikor megtudta, hogy meggyilkolták. Franciaországban volt ugyan egy aprócska lakása, de nem volt ott senki, még Blaze sem, így nagyon magányos volt. – „Segített a talaj?” – „Igen. Ennek a gyógyítónak extrém módon nagy a hatalma. Kétlem, hogy segíthettem volna neked és a babának nélküle.” – „Talán bele is haltál volna, Dragomir.” – Pusztán attól, hogy kimondta az igazságot, a szíve kihagyott egy ütemet, majd száguldani kezdett. – „Megmentette az életedet. Azonnal el kellett volna rejtőznöd. Te is tudod. Borzalmas sebeid voltak.” – „Többel tartozom neki, mint egyszerű hála. Minden percet neki köszönhetek, amit életben tölthetek el veled. Készen állsz rá, hogy elismerd, én vagyok az életpárod?” Némi vidámság hallatszott a hangjából. Emeline viszont egyáltalán nem találta ezt humorosnak. – „Nem. Viszont úgy gondolom, hogy te vagy a legjobb ember, akivel valaha is találkoztam, ami furcsa, főként azért, mert nem is ember

vagy. De ez mindenképpen jelent valamit, mert amíg nem találkoztam veled, azt hittem, hogy Blaze apja volt a legjobb ember a föld kerekén. Azt hiszem, megpróbálsz megmenteni engem önmagamtól és mindenki mástól is.” – „Kislány kuŋenak minan, még mindig tagadod a nyilvánvalót, de nem számít. Az életpárod vagyok, és vigyázni fogok rád, nem számít, mi jön. Pihentél?” Emeline fejében megfordult a gondolat, hogy talán füllenthetne, de nem akart hazudni a férfinak. Abból éppen elég volt annyi is, hogy nem mondta el neki azonnal, hogy terhes. – „Nem. Ez egy nehéz nap volt. Ha tudtad volna, hogy Vadim gyerekét várom, akkor is megmentesz?” – beleharapott az alsóajkába, azt kívánta, bárcsak ne kérdezte volna meg, rettegett a válaszától. Meglehetősen biztos volt benne, hogy az igazat fogja hallani. Mostanában hallani kezdte a hangokban az apró hamisságokat. – Az életpárod vagyok, Emeline. Mindig eljövök érted, minden körülmények között. Ha semmi mást nem hiszel is el, ezt el kell hinned.” – Amikor a nő nem válaszolt, azt mondta: – „Alekseinek, a barátomnak az életpárja egy másik férfinak könyörgött, hogy vigye magával. Aleksei most mégis vele él, és mindketten boldogok.” Emeline összevonta a szemöldökét. – „Aleksei életpárja szerelmes volt valaki másba? Ez... borzalmasan hangzik. Mit lehet tudni a körülményekről?” – Komolyan érdekelte a dolog, de mindenekelőtt arra vágyott, hogy Dragomir tovább beszéljen. – „Nem tudok sokat. A nő nem Kárpátinak született, ahogyan azt mindannyian hittük, és az a másik férfi a gyógyító volt, aki segített nekem. Nem sokkal azelőttig ő is ember volt. A Kárpáti nép hercege és a helyettese, Gregori

fékezte meg. Mindkettejük ereje szükséges volt hozzá, hogy megtartsák.” – „Milyen szomorú lehetett ez mindenki számára.” Egy pillanatnyi csend. – „Azt megértem, hogy szimpátiát érzel az iránt a férfi iránt, de nem szeretném, ha más érzelmek is kialakulnának benned iránta.” Emeline összeráncolt homlokkal meredt a padló mintázatára. – „Nem hiszem, hogy aggódnod kellene emiatt. Nyugtalanít az a férfi.” – „Mi az, ami miatt kényelmetlenül érzed magad a közelében?” Ráébredt, hogy az ujjával folyamatosan Dragomir nevét írja a padlóra. – „Úgy néz rám, mintha minden titkomat ismerné, ami valaha is volt, és azt is, ami lesz. Azt hiszem, arról a vekni kenyérről is tud, amit nyolc éves koromban loptam el a nagynéném boltjából.” – „Kenyeret loptál?” – „Éhes voltam. Amikor elég nagy lettem, megpróbáltam takarítást vállalni, hogy ehessek, de a nagynénémmel nem igazán jöttünk ki, és nem szeretett a házában látni. Azt mondta, söprögethetek és törölgethetem a vitrineket ehelyett a boltban, de sajnos se pénzt nem adott ezért, sem élelmet, úgyhogy elemeltem egy vekni kenyeret. Soha semmi nem esett annyira jól.” Hosszú csend támadt. Olyan hosszú, hogy Emeline szíve kezdett felgyorsulni az aggodalomtól. Dragomirnak beszélnie kell hozzá. Folyamatosan. Szüksége volt a hangjára, hogy nyugodt maradhasson. Háromszor is újra leírta az ujjával a nevét a padlóra, mire a férfi megszólalt. – „Miért nem viselte gondodat a nagynénéd?”

Emeline fázni kezdett. – „Sokat ivott. Minden éjjel egy egész üveg vodkát. Nem hiszem, hogy utána egyáltalán emlékezett még rám.” – „Él még?” A férfi hangja szinte harapott. Fenyegetés volt benne, ami megrázta Emeline-t. Visszament a kanapéhoz, amin egész nap forgolódott. – „Nem. Fiatalon meghalt. Nem bírta a mája.” – „Mekkora szerencséje van.” – Immár titkolni sem próbálta a fenyegetést. – „Mi történt veled utána? Ki fogadott be?” Emeline felhúzta a térdeit és átkarolta őket. – „Senki. Utcagyerek voltam, mint Danny, Amelia, Liv és Bella. Talán ezért kellett megmentenek őket. És a babát.” – A hasára szorította a kezét. – „Sosem volt se otthonom, sem testvéreim. Nos, ez nem egészen igaz, hiszen ott volt Blaze. Ő mindig jó volt hozzám. Nyitva hagyta a hálószobája ablakát, akkor aludtam nála, amikor csak akartam. Aztán az apja is megengedte, hogy ott maradjak. Fizette a tankönyveimet és az iskoláimat. Még a tánctanfolyamot is. Jó ember volt.” – „Hamarosan felemelkedem, Emeline – mondta Dragomir –, és eltávolítjuk a maradék parazitát belőled és a babából. Amit tenni fogunk, az a te számodra nagyon félelmetesnek tűnhet majd. Meg kell bíznod bennem. Tudom, hogy sokat kérek, hiszen alig ismersz, de megesküszöm rá, hogy biztonságban foglak tartani, és azt teszem, ami a legjobb neked és a babának.” Emeline nagyon szeretett volna egyetlen, félelem nélküli éjszakát. Egy éjszakát, amikor szabadon lélegezhet. Elmondta az igazat, hogy Vadim életpárja, hogy a gyermekét hordja, mégsem dobták ki a birtokról. Tudják a legrosszabbat. Talán megkérik rá, hogy távozzon, de Dragomir vele megy. Nem marad egyedül.

– „Muszáj ma este?” – tette fel a kérdést, bár tudta, hogy igen. Rossz állapotban volt. Nem tudott sem enni, sem aludni. Dragomir egyetlen pillantást vet rá és tudni fogja. – „Igen. Vadim harcolni fog érted. A legutolsó kínzó parazitáját is el kell tüntetnünk a közeledből és a baba közeléből. Szükségünk lesz mindenkire, hogy átváltoztathassunk téged a lehető legkevesebb fájdalommal, hogy a baba túlélhesse.” – „Átváltoztatni engem? Mint Blaze-t és Charlotte-ot.” – Keményen beleharapott az alsóajkába. Tudta, hogy már rég arra az útra lépett. Valószínűleg inkább vámpír, vagy Kárpáti már, mint ember. – „De a baba, Dragomir. Eleget szenvedett már. Blaze és Charlotte azt mondták, hogy ez rendkívül fájdalmas.” – „Vadim parazitái eltömítették a szívét. Meg akarta ölni. Nem értem a tervét, azt sem, hogy miért támadja a gyermeket, amivel ő maga ejtett teherbe, de újra megpróbál majd az életére törni, ha ezt nem tesszük meg.” Emeline összevonta a szemöldökét, az agya sebesen járt, próbálta összerakni a képet, hogy miért viselkedik látszólag logikátlanul a mestervámpír, miért ejti teherbe, hogy aztán megölje a babát. Ennek így semmi értelme. Az ablakra nézett, figyelte hogyan süllyed a nap lassan a horizont alá. Máris sokat veszített a fényéből. Képtelen volt a boldogságot féken tartani az elméjében és tudta, hogy a férfi látja azt. Ez sem számított. Hamarosan ott lesz, vele. – „Táplálkoznom kell, aztán azonnal megyek. Tariq visszatért. Előbb vele kell beszélnem. Nem tart sokáig. Szükségem van a beleegyezésedre, Emeline, hogy beszélhessek és dönthessek a nevedben. El fogom mondani mi a terv és hogy hogyan csináljuk.”

– „Nekem kell szembenéznem vele. És bocsánatot kérni, amiért nem mondtam el az igazat és ezzel előidéztem ezt a csatát a birtokán.” – „A gyerekek engedték be a gonoszt, hogy szabadon garázdálkodhasson itt.” A kemény, határozott hangtól összerezzent. A férfi dühös. Lehet, hogy nem mutatja, de magában nagyon is az. Érezte az elméjében. – „Dragomir.” – „Adj pár percet.” Emeline a két tenyerébe hajtotta az arcát, mélyeket lélegzett, azt kívánta, bárcsak ott lenne már a férfi. Hogy bárcsak tényleg ő lenne az életpárja. De az kizárt. Egy utcakölyök, mint ő, nem kap olyan bátor, édes, nagyszerű férfit, aki felnevelné vele a gyerekét. Nem egy gazember gyerekét, hanem egy szörnyét. Neki a világ leggonoszabb teremtménye jár. – De neked nem, kicsi babám – suttogta hangosan –, te megkapod a szeretetet, ami jár neked. Nagyon-nagyon sok szeretetet. Dragomir olvasta a gondolatait, mert most, hogy végre bejutott a fejébe, esze ágában sem volt kijönni onnan. Oda akart menni hozzá, megnyugtatni őt, módot találni rá, hogy Emeline belássa, hogy ő az életpárja, és hogy soha nem hagyja el őt, de túl kevés idejük volt. Az életpárjával való bizalmas csatornáról a Kárpátiak kommunikációs csatornájára váltott. – „Tariq, azonnal találkoznom kell veled. Táplálkoznom kell, de pár perc és visszatérek.” –„Gyere fel a házba.” Dragomir elhagyta a birtokot. Sandu, Ferro és Andor egyszerre lőtt ki vele a föld alól, madáralakban emelkedtek a magasba. Nagyon sokszor vadásztak együtt, már jóval azelőtt is, hogy úgy döntöttek, bevonulnak a kolostorba. Egyre

messzebb távolodtak a helytől, ahol aludtak. Beléjük ivódott, hogy távol kell vadászniuk azoktól a helyektől, ahol éppen tartózkodnak. Mélyen a madár testében Dragomir utánajárt a furcsa érzelemnek, ami annyira zavarta. Ami annyira fájt benne. Nem ismerte a lelki fájdalmakat, mielőtt az életpárja helyreállította volna az érzelmeit. A régi barátok megsemmisítése miatt fájdalma olyan mélyen futott benne, hogy soha be nem gyógyuló lyukat ütött a lelkén. Bár az agya tisztában volt vele, hogy a személy, akit valaha szeretett, saját maga hozott meg egy döntést, hogy vámpírrá válik, és attól a pillanattól halottnak számított, de ez nem akadályozta meg, hogy fájdalmat érezzen a barátok elvesztése miatt. De ez a fájdalom más volt. Az életpárja nem hajlandó elhinni, hogy az övé. Még azután sem, hogy összekötötte magukat, és megtapasztalhatta az ezzel járó összes következményt, csak éppen nem ismerte fel őket. Miért? Egyre ezen őrölt az elméje, amíg ők négyen egy mellékút fölött keringtek, ahol három öltönyös férfi parkolt a kocsijával. Egyértelműen vártak valakire. A videokamerákkal, fényképezőgépekkel felszerelt mobiltelefonok korában a Kárpátiaknak nagyon óvatosnak kellett lennie az emberekkel való konfrontációkor. Össze kellett hangolniuk a támadást, egyszerre kellett lecsapniuk, hogy a zsákmánynak kiszemeltek ne használhassák a mobiltelefonjaikat. Arról is meg kellett bizonyosodniuk, hogy a főútról nem látja sem őket, sem a prédájukat senki. Hárman ereszkedtek le, Sandu, Andor és Dragomir, míg Ferro odafent maradt őrködni madáralakban. Kiválasztották a zsákmányukat, mögöttük bukkantak fel és azonnal átvették az irányítást az elméjük felett. Dragomir belemerítette agyarait a férfi nyakába, mély kortyokban nyelte az éltető folyadékot.

Tudta, hogy több időre lenne szüksége a föld alatt, hogy teljesen meggyógyuljon, de annak még várnia kell. Épp bele készül bonyolódni élete legnagyobb csatájába, és most már rengeteg veszítenivalója van. Emeline. Az asszonya. Ha Kárpátinak született volna, az első pillanatban felismeri közöttük a kapcsolatot. A változásokat, az azonnali kötődést. De nem Kárpáti. Embernek született. Lehet, hogy tud a Kárpátiak világáról, de nem tapasztalta meg azt. Családja sem volt sosem. A rokonai eldobták. Azt hitte, az életét áldozza fel, amikor lement a gyerekek után a város alatti alagútrendszerbe. De Vadim más sorsot tartogatott a számára. Ez pedig megvakította Emeline-t. Az álmai mindig csak addig vitték az eseményekben, ameddig beleszólása lehetett a dolgok alakításába, megváltoztathatta a kimenetelt. Ráadásul ezeknek a jósálmoknak a végkifejletei nem mindig azok voltak, amilyeneknek megálmodta őket. Valószínűleg ezért nem bízik a kettejük közötti kötés valódiságában sem. Nem hisz, mert nem hagyja hinni magát. Dragomirnak félre kell tennie ezt a sebzettség érzést, és eljuttatnia őt oda, hogy higgyen. Emeline-nek kedvességre van szüksége. Arra, hogy szeressék. Tudnia kell, hogy mindig ott lesz neki. Megtudja majd, milyen dolgok a legfontosabbak a számára és megadja azokat neki. Lezárta a nyelvével a prédája nyakán a sebet és segített visszaszállni neki a kocsijába. És már emelkedett is az ég felé. Pár perccel később Ferro is megtalálta a maga zsákmányát, és visszaindulhattak a birtokra. Tariq Asenguard remek férfi. És intelligens. A többiek furcsának tartották az érdeklődését az emberek iránt, de mindenki másnál messze jobban beleolvadt az emberek világába. Magabiztosan használta a technológiájukat,

folyamatosan kutatta, hogyan használhatnák fel azt a maguk javára. Vagyont halmozott fel, földet vett, beindította a vállalkozásait. Tudta, hogyan mossa el annyira az arcvonásait, hogy soha senki ne azonosíthassa be teljes pontossággal. És Tariq megosztotta minden tudását, a haladás minden lépését az ősiekkel is, akik sokáig voltak elzárva a külvilágtól. Nem csak intelligens, de nagylelkű is. Az életpárja pedig úgy tűnt, ugyanolyan nagylelkű, mint az embere. Talán segíthetne rábeszélni Tariqot... ha mindketten beleegyeznek, Emeline maradhatna a birtokon. Az lenne számára a legbiztonságosabb hely. Tariq sok vadászt gyűjtött maga köré, és ezzel megnövelte a biztonságot is. Vadim mégis úgy döntött, hogy itt marad, amikor a sok évszázados tapasztalat és a józan ész is arra ösztönözte volna, hogy távozzon. Ennyire fontos lenne a számára Emeline? Nem a gyerek miatt próbálja ilyen elszántan visszaszerezni. Amikor a baba szívébe irányította a parazitákat, jól tudta, hogy meg fogják ölni. Mégis ezen a környéken maradt, olyan eltökélten akarja visszakapni Emeline-t, hogy nemcsak hogy figyelmen kívül hagyja a környéken lévő ősi vadászokat, de nyíltan megtámadja a birtokot. Tariq a háza előtt várta, az oldalán Maksimmal, Lojossal és Mataiassal. Ez azt jelentette, hogy Tomas is a közelben van valahol. És Dragomir akár az életére is fogadott volna, hogy egy másik ősi, aki egy rövid ideig a kolostorban volt, Afanasiv Balan is a közelben van. Afanasiv jó barátságba került Tariqkal, amikor az felnőtt, de a kolostorbeli Testvériség tagja volt. – Én jutta félet és ekämet (Üdvözöllek, barátom, testvérem.) – köszöntötte az ősi nyelven Tariq és előrelépett, hogy a harcosok módján, az alkarját megszorítva kezet fogjon vele.

Barátom, testvérem. Az üdvözlés éppen azt mondta Dragomirnak, amire szüksége volt. Tariq választhatott volna ezer más köszöntés közül, ha nem akarná, hogy Emeline a birtokon maradjon. – Bur tule ekämet kuntamak (Jó látni testvérem.) – viszonozta egy megfelelő válaszformulával Dragomir. – Köszönöm, hogy megmentetted a gyerekeket – mondta Tariq, és hátralépett. – Most nem engedjük ki őket, amíg tisztába nem jövünk vele, mi is a helyzet pontosan a birtokon. – Míg beszélt, éles, kutató pillantása felmérte és megbecsülte Dragomir sebesüléseinek súlyosságát. – Mondd el, mire van szükséged. – El kell távolítanunk a maradék parazitát az életpáromból és a gyermekből. Vadim valósággal elárasztotta velük őket, és hatalmas szenvedést okoznak. Emeline képes volt irányítani a fogamzást, így kislánnyal viselős. Nem tudom, Vadim rájött-e, hogy megváltoztatta a magzat nemét, vagy másért, de megpróbálta megölni a kicsit az élősködőkkel, és már nagyon közel járt a céljához. Harcolni fog ellenünk. Át kell alakítanom Emeline-t, amint megszabadultunk a parazitáktól, ez pedig azt jelenti, hogy a gyermek is át fog esni az átalakuláson. Nem élhetik át a teljes fájdalmat, mert akkor a baba elvész. – Te és a gyógyító kezeskedtek ezért a gyermekért? – Óvatosan, de nagyon alaposan megvizsgáltuk. Lány, így képtelen sötétséget tartani magában. Az én véremet kapja, a fejlődő szerveit az fogja átjárni. Lényegében az én gyermekem lesz, de mindig lesz benne egy rész, ami kitörölhetetlenül Malinov marad. Az a vérvonal hihetetlenül intelligens, és veszélyes harcosok. Egy valóságos kincset fog jelenteni a népünknek.

Abban a pillanatban úgy érezte, a saját gyermekéért harcol. A baba és a vele járó felelősség immár nem csak az Emeline-é, hanem az övé is. Az ő lánya. Az ő lányuk. Tariq a legkisebb habozás nélkül bólintott. – Összegyűjtöttem az elérhető legértékesebb talajt, és apránként ide hordtam. Lenn van a ház alatt. Hozd őt ide, mindannyian összegyűlünk, hogy segítsünk. Még csak kísérletezünk, de úgy tűnik, határozottan képesek vagyunk jobban az ellenőrzésünk alatt tartani a fájdalmat és a görcsöket, ha megosztjuk. – A többiek is szívesen látnak itt bennünket? – kérdezte tompa hangon Dragomir. – Ha nem, amint felépül az átalakulás után, elviszem innen. – Mindaddig, amíg ez a birtok az enyém, szívesen látott vendégek vagytok itt – mondta Tariq. – Természetesen vannak aggodalmaink, de kizárt, hogy bárkit is Vadim martalékának hagyjunk, így a gyermeket sem, Emeline-t pedig végképp nem. A te szavad és a gyógyítóé elegendő nekünk. – Maksim felé intett. Dragomir tudta, hogy Tariq Maksimmal együtt hozta létre és üzemeltette az éjszakai klubokat, de az elismert vezető egyértelműen Tariq volt. – „Dragomir! – Emeline hangjában pánik volt. – „Támad minket! A baba...” Megfordult, és természetfeletti sebességgel félig rohanni, félig repülni kezdett a kisebb ház felé. Sandu, Ferro és Andor a nyomában járt. – „Gyere hozzám, sívamet. Itt vagyok idekinn.” – Fellépett a teraszra. Emeline szinte kivágta az ajtót, a szemei hatalmasra nyíltak a sokktól és a fájdalomtól, zihálva lélegzett. Felváltva hol a füleire, hol a hasára tapasztotta a kezeit. – Beszél hozzám! Gúnyol! Azt részletezi, mit fog tenni velem. – Hirtelen minden

szín kiszaladt az arcából. Megingott, majd a térdei felmondták a szolgálatot. Dragomir a karjaiba kapta, mielőtt elesett volna. Magához szorította, és megpróbálta összekapcsolni az elméjét az övével. Azonnal beleütközött a pajzsba, ami a kényszerektől és a parancsoktól óvta a lányt. – „Engedj be teljesen, Emeline.” – „Nem tehetem. Akkor ő is bejut.” Dragomir meghallotta Vadim érdes nevetését. Rút, csikorgó hang volt, sértette a füleit. És ugyanilyen volt a hangja akkor is, amikor beszélni kezdett. – „Már benn vagyok. Az életpárom, nem tarthatsz távol tőle, bármit teszel is. Nem űzhetsz ki belőle. Hazudhatsz neki, a véredet is adhatod, megpróbálhatod összezavarni, de én követeltem elsőként, az enyém!” Dragomir hangosan szólalt meg. – Emeline. Sívamet. Te vagy a szívem és a lelkem. Szeretném, ha bíznál bennem. Tudtuk, hogy harcolni fog ellenünk. Most pontosan ez történik. Engedj be engem teljesen. – Igyekezett higgadtan, nyugodtan tartani a hangját. Emeline beletemette a mellkasába az arcát és szorosan lehunyta a szemét, két kézzel markolta az ingét, az ujjízületei kifehéredtek. – Azt mondta, hogy bántani fog téged. Elmondta milyen szörnyűségeket akar tenni veled. – Megremegett, majd újra megremegett, de ezúttal a fájdalomtól. Dragomir átvitte Tariq otthonába. A házigazda nyitott ajtót nekik, majd intett, hogy kövesse. Végigvezette a hosszú folyosón, majd le az alagsorba, ahol egy valóságos faipari műhely volt berendezve, és mindenfelé körhinták álltak. Tariq intett egyet a kezével, és a padló egy darabja félrecsúszott. Odalenn Kárpátiak voltak, főként férfiak, de néhányuk mellett ott állt az asszonya is.

Cementfalak határolták a hatalmas mennyiségű gyógyító földet. A falak fölött fából készült táblák osztották el az óriási épület terheit, de olyan ügyesen elkészítve, hogy a támgerendák között nyílások voltak, amik beengedték a holdfényt. A cementfal tetején körbefutó galériaszerűség tökéletesen alkalmas volt rá, hogy a Kárpátiak összegyűlhessenek ott a szertartásokra. A föld szinte ragyogott, sötét volt, kövér és gazdag. A meggyújtott illatgyertyák meg-megcsillantották benne az ásványi anyagokat. Dragomir tekintete végigfutott a galérián, és végül megállapodott Blaze-en. Nagyon is tisztában volt vele, ki mozgatott meg minden követ, köszönetképpen odabiccentett neki. Tariq életpárja, Charlotte mellett állt és elég rémültnek látszott. És akkor még nem is látta az Emeline vérében hemzsegő parazitákat, amiket Dragomir viszont igen. Emeline felkiáltott, megfeszült a karjaiban. Dragomir összevonta a szemöldökét. Életpárjának egyre nagyobb fájdalmai voltak. Vadim parazitái akcióba léptek, kínozták, és ő nem tudta megakadályozni. Egy percig sem tartott a határozatlansága, eltökélte, hogy most azonnal meg kell állítaniuk Vadimot. – Nem kérem többször, Emeline. Követelem, hogy engedj be az elmédbe. – Át tudott volna törni a pajzson, de az a már meglévő mellé újabb fájdalmat okozott volna a nőnek. Soha nem akart szenvedést okozni neki, de meg kell tennie, ha csak így óvhatja meg Vadim kínzásától. Ezeknek a modern szabályoknak még mindig nem látta semmi értelmét. Emeline szenved. Ő pedig megállíthatná ezt. Emeline felemelte a fejét, a szeme tele volt fájdalommal és kétségbeeséssel. Kutatón fürkészte az arcát, majd a pajzs eltűnt az elméjéről. Mihelyt Dragomir teljes hozzáférést

kapott az elméjéhez, erős védelmet épített fel benne, hogy kizárja onnan Vadim hangját. Mindent elkövetett, hogy a paraziták okozta kíntól is megóvja, amik a csontjait rágták, befúrták magukat a szerveibe. Rengetegen voltak. A gazdájuk parancsára egész nap reprodukálták önmagukat. Az életpárjával a karjaiban lelebegett a gazdag földre. Gary már odalenn volt. Gyengéden leeresztette Emeline-t a talajra. A gyógyító azonnal lehullatta a saját testét, és tiszta energia alakjában munkához látott. Dragomir megcsókolta a nő szemhéjait, és követte Garyt. A Kárpátiak halkan énekelni kezdtek a babának az ősi nyelven egy altatódalt. Tumtesz o wake ku pitasz belső. (Érezd az erőt, ami benned van) Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. (Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek) Sas csecsemõm, kuńasz. (Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet) Rauho joŋe ted. (A béke eljön majd hozzád) Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. (Érezd a ritmust legbelül) Gond-kumpadek ku kim te. (A szeretet hullámát, ami körülölel) Pesänak te, asti o jüti, kidüsz.

(Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.)

Ezt a dalt a meg sem született gyermekeknek énekelték, akik közül oly sokat elveszítettek. Dragomir érezte annak szépségét, hogy valamennyi Kárpáti együtt énekel, hogy megpróbálják megmenteni a gyermek életét. – „Különleges halált tervezek a számodra, Dragomir. Évszázadokig fog tartani. Te fogsz táplálni minket. Táplálod a gyerekeimet. Csak takarmány leszel a nálad jobbak és erősebbek számára.” Furcsán megnyugtató volt egyszerre hallani az altatódalt és Vadim csikorgó, ocsmány, gúnyolódó hangját. Dragomir nem vette a fáradtságot arra sem, hogy válaszoljon a fenyegetésre. A vámpírnak fogalma sincs róla, mit terveznek, és ő egy halvány árulkodó tippet sem akart adni neki. Elküldte a szellemét, hogy vizsgálja meg Emeline agyát. Nem talált élősködőkre ott, és ez némileg megnyugtatta. Vadim nem kockáztatta, hogy kárt tegyen Emeline-ben. Természetesen, amint rájön, hogy végképp el fogja veszíteni, valószínűleg mindent elkövet majd, hogy megölje. Hogy megvédhesse ettől, vastag pajzsot vont életpárja elméje köré, amin a paraziták nem tudnak áthatolni. Ugyanígy járt el a szívénél, a tüdejénél, majd a petefészkeinél és a méhénél is. Gary ugyanezt tette a babával, miután kiűzte az élősködőket az anyaméhből Emeline testébe. – „Itt az idő” – mondta Gary, amint elkészültek a pajzsok. – „Daratrazanoff?” – Vadim szájából a név káromkodásnak hangzott. – Miből gondolod, hogy kihívhatsz egy Malinovot, honnan veszed, hogy nyerhetsz ellene?” Gary sem válaszolt. Dragomir csak még jobban csodálta őt, hogy képes figyelmen kívül hagyni egy mestervámpírt is, mintha csak semmi kis kellemetlenség lenne, messze az

ingerküszöbe alatt. Aztán mindketten visszavonultak Emeline testéből a sajátjukba. – Most a véredet veszem, Emeline – mondta hangosan –, pont úgy, mint amikor ketten voltunk. Csak most nagyon sokat fogok elvenni, ami azt jelenti, hogy azt vissza is kell pótolni. Sandu, Ferro és Andor felváltva adnak neked vért. A nő elhúzódott tőle és megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá. – Én segíthetek neked benne – mondta Dragomir. – Ha meg akarunk menteni téged és a babát Vadimtól, ennek meg kell történnie. Amint a véredet veszem, én már nem adhatok neked. Legalábbis azonnal nem. Én leszek a szűrő. Áthúzom magamba a parazitákat... – Nem! Ez teljességgel ki van zárva! – Emeline felállt. – Nem fogod átvinni a saját testedbe azokat a mérgező, gyilkos férgeket! Utánanyúlt és megfogta a csuklóját. Gyengéden. Hüvelykujjával a kézfejét cirógatta megnyugtatóan. – Ez már napkelte előtt megtörtént, sívamet, mielőtt magadra hagytalak. Már bennem vannak. De én nagyon rövid időn belül meg tudok tőlük szabadulni, és pontosan ezt is fogjuk tenni. Ez azzal a veszéllyel jár, hogy azelőtt kezdesz el átalakulni, hogy befejeznénk. Ha találsz rá valami módot, hogy kitarthass, tegyél meg mindent. – Míg beszélt, egyre közelebb húzta vissza magához. Türelmesen. Lassan. De hajthatatlanul. – Nem akarom ezt neked – suttogta Emeline halkan, kétségbeesetten. – Persze, hogy nem akarod. – Óvatosan lehúzta az ölébe. – El foglak zárni mindettől, hogy könnyebb legyen. Gary szelleme visszatér majd a testedbe, és elkezdi megsemmisíteni őket. Ott lesz, készen áll, amikor koncentrált támadást

indítanak majd a baba ellen. – Amikor a nő ismét tiltakozni akart, komolyra fordította a hangját. – Emeline, megígérted, hogy megbízol bennem. A nő vett egy mély lélegzetet és bólintott. Dragomir rögtön köréje fonta a karjait, egyetlen másodpercet sem akart hagyni neki, ami alatt újabb aggodalmak és kétségek gyötörhették volna. Gary ismét elhagyta a testét és belépett Emeline-ébe. Dragomir elködösítette életpárja elméjében a történéseket, majd a nyakába süllyesztette a fogait. Még az élősködők ellenére is, amik a nyelvét, torkát égették, Emeline íze fantasztikus volt. Azt még Vadim sem volt képes megrontani. Dragomir lehorgonyozta magát az elméjében, és védte őt, miközben Vadim sikoltozva utasította támadásra a teremtményeit. Csakhogy az élősködők Garyvel találták magukat szemben, aki egymás után semmisítette meg a férgek hatalmas csoportjait, amik a szív felé lódultak. Dragomir egyre szívta magába Emeline vérét és vele annyi parazitát, amennyit csak tudott. A szája és a torka felhólyagzott, az őrjöngő mikroorganizmusok marták, harapdálták. Mérgük átrohant a véráramán, megpróbálta eltelíteni, megfojtani a sejtjeit. Az izmai megfeszültek. A szervei összerándultak a szúró fájdalomtól, ami végighasított a testén. A paraziták elárasztották az egész testét, szisztematikusan támadták a létfontosságú szerveit. De még ekkor is szívta magába Emeline vérét, hogy Vadim minél több mocskos teremtményét áthúzhassa magához, és ezzel megmentse életpárját. A légzése egyre felületesebbé vált, a szíve a mellkasának csapódott, egy rekedt kiáltás próbált kitörni a torkából, amit a puszta akarata tartott csak vissza. – „Elég. Szabadulj meg tőlük” – mondta Gary.

Az iszonyatos, lüktető fájdalom ellenére Dragomir gyengéden húzta végig a nyelvét az Emeline nyakán ejtett sebeken. Aztán lefektette őt a földre, ő maga pedig felemelkedett oda, ahol a legvastagabb volt a cementfal a gyógyító föld körül. Kikényszerítette a testéből a férgeket a pórusain keresztül. Égettek és haraptak, harcoltak, támadták, hogy megölhessék, Vadim parancsa megtébolyította őket. Megbizonyosodott róla, hogy mind a cementfal tetejére hullott. Andor villámot hívott le a fatáblák rései között, amiket Tariq pontosan az ilyen esetekre tervezett, és elégette őket. Dragomir állt néhány pillanatig, összegyűjtötte az erejét, ellenőrizte a védelmét és mélyeket lélegzett, mielőtt visszatért volna Emeline-hez. Andor vele tartott. Sandu félúton lépett eléje és odanyújtotta a csuklóját. Ez a gyógyító igencsak alapos. Dragomir egy meglepett, csodálkozó pillantással nézett rá. – Figyeled a gyógyítót? Hogyan? – Beküldtünk egy apró kémet. Elvégre ez mégiscsak a te lányod. És a te asszonyod. Róla pedig jóformán semmit sem tudunk azon kívül, hogy megpróbálta elvenni Aleksei életpárját. – Gondolom, a megbocsátásról még hírből sem hallottál – bökte oldalba Dragomir. Elég nyilvánvaló volt, hogy Sandu éppúgy, mint a két másik kolostorbeli ősi nem kis gyanakvással tekintett Garyre, amíg nem látták mennyire keményen dolgozik a gyógyító, hogy megmentse Emeline és a baba életét is, és hogy mennyire felkészülten hárította Vadim túlságosan korán érkező támadására. – O jelä peje terád! – mormolta maga el Sandu. – Vedd már a vért és igyekezz!

Dragomir úgy tett, ahogy az ősi mondta, gyakorlatilag úgy vetette rá magát a vérre, mint egy éhező. Sandu vére olyan erőteljes volt, hogy a belőle áradó hatalom felért egy horogütéssel, elárasztotta energiával. Amikor végzett, köszönetet mormolt és visszaült Emeline mellé. A nő megragadta a kezét, és ez meglepte. A pajzs ellenére, amivel az itt zajló eseményektől próbálta megvédeni, meglehetősen éber volt, nagyon is tisztában azzal, hogy mi történik. – Minden rendben? – Több mint rendben. – Újra a karjaiba vette, és másodjára is beléharapott. Ezúttal a paraziták már számítottak rá, a véráramába kerülve azonnal a szíve ellen indítottak támadást. – „Andor, szükségem van rád.” – Nem hagyta abba az ivást, ellenkezőleg, igyekezett a hirtelen készségessé vált parazitákból még többet a saját testébe áthúzni. Andor elhagyta a testét és belépett az övébe. Azonnal Dragomir szívéhez ment, folyamatosan gyilkolta a támadó mikroorganizmusokat, amik megpróbáltak elmenekülni fehéren izzó fénye elől. Próbáltak manőverezni, megkerülni az akadályt, hogy Dragomir szívéhez férkőzhessenek, majd egyszerre próbálkoztak minden irányból. Andor gyors volt, hosszú félköríves csapásokkal semmisítette meg őket, de rengetegen voltak. Több tucatnyi is eljutott a szív falához, és elkezdték magukat befelé rágni, a kamrák felé. – „Elég, Dragomir. Meg kell tisztulnod, még mielőtt komolyabb kárt tesznek a szívedben” – szólalt meg ismét Gary. – „Vérre van szükségem. Ahogy magára hagyom, abban a pillanatban megtámadják a gyermeket. Mindent megtesznek, hogy megkerüljenek, még önmagukat is feláldozzák, hogy a többiek a szívhez férkőzhessenek.” – „Ferro – rendelkezett Dragomir –, te jössz.”

Ferro habozás nélkül hullatta le a testét, és lépett be Emeline-ébe. A gyógyító távozott onnan, majd a teste leroskadt a földre, és ez nyilvánvalóvá tette, micsoda gigászi harcot vívott, hogy távolt tartsa a parazitákat a baba szívétől. Az, hogy Gary mennyire gyenge, ráébresztette Dragomirt arra, milyen sok idő telt el. Lezárta a sebeket Emeline nyakán, és felállt. Az élősködők most már minden szervét egyszerre támadták, marcangolták, savat köptek mindenfelé benne. Az egész teste égett. Megbotlott. A fájdalom áttört rajta a férgek minden egyes újabb harapásakor. Ő egy ősi volt, mindenféle fájdalom és szenvedés régi jó ismerősének számított, de ez évezredek tapasztalatai ellenére is maga volt a gyötrelem. Tudta, hogy a támadások most mindent felülmúló erejűek a vámpír parancsára, de Emeline ezt napokig... hetekig érezte, mindenféle segítség nélkül. Életpárjának ereje megdöbbentő és megalázó volt, amit át kellett élnie, az pedig csak még dühösebbé tette Dragomirt. Egyedül volt ezzel a kínnal. Nem volt ott, hogy megvédje tőle, és senki más sem védte meg. – Dragomir! – Félelem rohant át rajta. Emeline félelme. Felemelte a kezét, hogy megakadályozza, hogy a nő is felálljon. Afanasiv térdelt le melléje, próbált vért adni neki. Tariq a gyógyítót táplálta. – Emeline. Maradj ott! – Parancsot töltött a hangjába, és ráparancsolt saját magára is, hagyja figyelmen kívül, amit érez, hogy mintha lángszóróval perzselné valaki belülről a testét. Emeline habozva megállt, majd visszaereszkedett a földre és megfogta Afanasiv feléje nyújtott csuklóját. De még mindig nem ivott, így Dragomir az előzőnél is erősebb parancsot küldött, hogy eltávolítsa, elmossa előle az eseményeket. Nem

is moccant, amíg az életpárja rá nem hajtotta a fejét arra a karra, és akkor kiadta a parancsot. Minden koncentrációjára szükség volt, hogy ismét feljusson a széles betonfalra. Rengeteg energiájába került odajutni, mivel arra is ügyelnie kellett, hogy egyetlen parazita se fertőzhesse meg a földet. Ez alkalommal Maksim várta ott, hogy elégesse Vadim teremtményeit és pótolja Dragomir elvesztett vérét. Míg Dragomir a pórusain kinyomta a parazitákat és a fertőzött vért, az összegyűlt Kárpátiak szünet nélkül énekeltek a meg nem született gyermeknek. Békét, erőt, szeretetet sugároztak feléje, biztatták, hogy tartson ki, maradjon, várjon. Ő megnyugtatónak találta a dalt és remélte, hogy a baba is. Rengeteg időt vett igénybe, hogy megszabadítsa magát a parazitáktól, és tisztán látta milyen óriási erőfeszítéssel védte Andor a legfontosabb szerveit. Maksim elégette a kiakolbólított parazitákat, amik megpróbáltak leevickélni a betonfal tetejéről a földbe. Gondosan ügyelt rá, hogy egy se menekülhessen el. Aztán Dragomir ivott a hatalommal telt ősi véréből, majd visszament Andor teste mellé, hogy barátja visszatérhessen belé. Mindketten a földre rogytak. Nicu és Lojos már ott is voltak, hogy ők is a vérükkel táplálják őket. Gary udvariasan lezárta a sebet Tariq csuklóján. – Készül valamire. Jól haladunk. Megszabadultunk a véráramban lévő paraziták többségétől. Van néhány, ami elrejtőzött, ezeket fel kell majd kutatnunk, de érzem Vadim haragját, igyekszik őket minél gyorsabb szaporodásra bírni. Szerencsénkre azt hiszem, nem sok szaporodóképes egyed maradt. A mestervámpír visszavonult, a lehető leggyorsabban meg kell szabadulnunk a parazitáitól. Dragomir lenézett Emeline sápadt arcára. A föld tetején feküdt lehunyt szemmel, de érezte, milyen sebesen dolgozik

az agya, próbálta felmérni mindazt, ami vele és a gyerekével történik. – Én is így érzem. Keményen le fog csapni hamarosan. – Egyetlen parazita sem indított támadást Emeline szíve, vagy agya ellen – mondta Gary –, csak a magzatot akarja megölni. – És engem. – Dragomir összevonta a szemöldökét. – Ha nem akarja megölni Emeline-t, ami mellesleg nem logikus, akkor a babára kell koncentrálni a védelmet. Rajta keresztül próbálja megsebezni az anyját. De fenn kell tartanunk a védelmet az életpárom körül is, attól tartok, ha a gyermeken keresztül nem fér hozzá, dühében benne akar majd kárt tenni. – Bár ez nem tűnt valószínűnek. Sokkal inkább úgy látszott, hogy bár a gyermeket el akarja pusztítani, Emeline-t még mindig élve akarja Vadim. Valami célja van vele. Szüksége van rá. Gary különös szemei rászegeződtek. Dragomir tudta, hogy az ő szemei is furcsák, akárcsak Ferro és Sandu szemei. A gyógyítóé mégis megdöbbentette. Gary valójában ugyanolyan ősi volt, mint ők a kolostorban. Rendelkezett minden ősének harci tudásával, mindazzal, ami a sírba szállt velük. Még csak a kísértés sem suttogott benne, az ölés közbeni érzés ígéretével. Ez sem adatott meg neki. Nem maradt semmi. Az ősikhez hasonlóan őt is a szürke üresség várta. Közéjük tartozott, a kolostorbeli Testvériséghez. – Vedd a vérét, és adj neki a tiedből – szólította fel Gary. Emeline át fog alakulni és a gyógyító tudta, hogy milyen fontos Dragomir számára, hogy az utolsó emberként töltött perceit a lehetőségekhez képest kettesben tölthessék. Hálásan odabólintott Garynek, aki azonnal kilépett a testéből, míg ő közelebb vonta magához az életpárját.

– Ez fáj – suttogta Emeline, és odasimult hozzá, mintha megpróbálna beléolvadni. – Akkor mit művelhet veled? – Én ki tudom zárni a fájdalmat. Ne aggódj miattam. Még előttünk van az átalakítás. – Az orrát belefúrta a feje tetején a hajába, és közben világosan érezte, hogyan száguldanak a percek. A Kárpátiak ünnepélyes, halk éneke békével töltötte meg a levegőt, jól ellensúlyozta a kevésnyi megmaradt parazita ördögi támadásait az anya és a magzat ellen. Minden sürgető érzés ellenére egy pillanatig csak a karjában akarta tartani Emeline-t, kitakarni az összes vért, minden fájdalmat, hogy egy pár másodpercre megpihenhessen. Végigsimított a haján. – Olyan bátor vagy Emeline. Elképzelni sem tudom milyen érzés lehet neked ez az egész. Ezen az éjszakán most először gondolt arra, hogy beljebb lép az elméjébe, hogy meglássa, megtapasztalja, mit érez. Immár nem állta útját egyetlen akadály sem. – Ne – suttogta halkan Emeline. – Pontosan tudod, mit érzek, amikor ölelsz. Biztonságot. Dédelgetettséget. Csak ezekre koncentrálok, nem a többi történésre. Mindent kockára teszel, hogy megmenthess. Dragomir szíve összeszorult a mellkasában. Lehajolt, hogy odasimítsa a száját a pulzusára, érezze, ahogy a szájába dobog, ahogy életpárjának szíve az övével egy ritmusra dobbant. Megérintette a nyelvével azt a helyet, megkarcolgatta a fogával. – Sívamet andam. Tudod mit jelent ez, sívamet? Hogy neked adtam a szívem. Te vagy az egyetlen, aki rendelkezhet vele. Örökre. Nem volt, nincs és soha nem is lehet más életpárom. Ősi vagyok, és mindig ügyeltem a becsületemre. Mindazt, ami vagyok, felajánlottam neked. Tudom, hogy Vadim azt próbálta állandóan beléd sulykolni, hogy ő az életpárod, de neked kell eldöntened,

kinek hiszel. Válassz, Emeline. Ha még mindig nem érzed a kettőnk közötti köteléket, magadnak kell döntened. – Mindig. Minden egyes lélegzetvételemmel – felelte azonnal Emeline és átkarolta a nyakát –, újra és újra csak téged választanálak. – Sielamet andam. Neked adtam a lelkem. Fényt hoztál az életembe. Reményt. Mindig te leszel az otthonom, Emeline. Soha nem számít, hol leszünk, amíg együtt lehetünk. – A nyakához szorította a fogait és ezúttal nem ködösítette el az elméjét. Hagyta, hogy teljes valóságában érezze erotikus harapását. A felvillanó fájdalmat tiszta öröm követte. Emeline torkából egy aprócska nyögés szakadt ki, ami biztosította Dragomirt, hogy az életpárja pontosan azt érzi, amit el akart érni. Törékeny teste nyugtalanul moccant közelebb az övéhez. Mélyen Emeline elméjének bensőjében Vadim egyre hangosabban sziszegett. Olyan volt, mint egy feltekeredett kígyó, ami felkészül a támadásra. Dragomir védelmezően közelebb húzta magához a törékeny testet, és hagyta önmagát néhány pillanatra beleveszni az ízébe. Bármit tett is vele Vadim, erre képtelen volt hatást gyakorolni. Örökre a rabjává vált az ízének. – „Soha többé nem lesz hatalmad felette” – suttogta bele a közös, Kárpáti csatornába. Nem érdekelte, hogy a többiek is meghallják, hogyan gúnyolja a mestervámpírt. Egy feldühített vámpír hibázik. Vadim nem kaparinthatja a kezébe Emeline-t. Újabb élősködőket szívott magába. Eltávolítja őket a testéből, mielőtt megitatja gazdag, ősi vérével, ami erősíteni fogja őt is és a babát is. Finoman végighúzta a nyelvét az életpárja nyakán ejtett seben. – Mindjárt visszajövök és befejezzük a vércserét. Emeline felmosolygott rá. – Elfogytak, ugye? Egészen másképp érzem magam.

Gary eddig benne volt, hogy Dragomir felé űzze a maradék parazitákat, de most visszatért a saját testébe, és bár az arca továbbra is rezzenéstelenül komor maradt, a bejelentése annál diadalmasabb volt. – Elfogytak – mondta. A tekintete egy pillanatra összekapcsolódott Dragomiréval. Mindketten ugyanarra gondoltak. Vadim nem harcolt elég keményen a csata vége felé. Kérdés, hogy mi ezzel a terve? Dragomir egy csókot simított Emeline halántékára, és utoljára ismét felment a betonfal tetejére. A paraziták minden lépésnél újra és újra megtámadták, a csontjait lyuggatták, a szerveit roncsolták. Rá kellett kényszerítenie magát, hogy kiegyenesedjen álltában. Az éjszaka betört a nyílásokon, amit a Kárpátiak szándékosan hagytak szabadon, hogy villámokat hívhassanak le, ha szükségük lenne rájuk. Most Sandu helyezkedett el mellette, készen állt elégetni a gonosz teremtményeket, amik Dragomir testét támadták. A vadász felbámult az egyik résen az égre. Egy szeletnyit látott csak az odafenn izzó félholdból. Villám ragyogott fel az égen, ahogy Sandu megidézte. Enyhe szellő moccant, végigsimított az arcán, míg kikényszerítette a pórusain a tekergőző, menekülni akaró férgeket. Alaposan átvizsgálta magát, hogy egyetlen egy se maradjon benn. Andor a segítségére volt ebben, odabenn világította meg ragyogó fényével a testét, hogy egy parazita se rejtőzhessen el. Bentről kifelé terelte őket, hogy Dragomir könnyebben kilökhesse őket magából. Nem nézett le a gonosz teremtményekre, inkább felfelé, az égre. Oda fogja vezetni Emeline-t. Az éjszaka az ő világa. És Emeline világává is válik. A legkisebb tétovázás nélkül őt választotta. Kész volt az átalakulásra, és teljes mértékben megbízott benne. Ez szinte megalázó érzés volt. Villám morajlott fel a magasban, hogy Sandu végigvágjon az energiaostorral a parazitákon.

Dragomir orrát egy furcsa, halovány illat érte el, amit már korábban is érzett. Volt benne valami gyanús. A nyílás felé hajolt, hogy jobban beletarthassa az arcát a lesurranó szellőbe. A villám leszáguldott a nyíláson, de ahelyett, hogy lesújtott volna a parazitákra, széles ívben irányt változtatott, Dragomirt kereste.

Hetedik fejezet Sandu elugrott a villám útjából. Újabb és újabb száguldott le a nyílásokon, sisteregtek, akár a kígyók, megtöltötték a levegőt, célt kerestek. Gary Emeline-re vetette magát, teljesen eltakarva őt a testével, míg az ősiek szétszóródtak minden irányba. Valamennyien alábuktak egy-egy sarokban, miközben a villámok sorra a földbe csapódtak Dragomir körül. A káosz közepette a parazitákra is ügyelni kellett, hogy egy se csusszanhasson a földbe. Mindannyian tudták, hogy a nagyhatalmú Varázsló, Xavier elhatározta, hogy kipusztítja a Kárpáti népet, ezért olyan mikrobákat fejlesztett ki, és fertőzte meg velük a talajt, amik vetélést okoztak a nőknél. Nem kockáztathatták meg, hogy ilyesmi itt is elterjedjen. Emeline sírása majdnem az őrületbe kergette. Minden ősi, Kárpáti ösztöne azt üvöltötte, arra akarta rákényszeríteni, hogy bármi áron, de jusson el hozzá. Védje meg, könnyítse meg az átmenetet az új életébe, és védje meg a gyermekét is. Ahogy feléje fordult, a villámok végigsorjáztak előtte, valóságos kerítést emelve csapódtak újra és újra a földbe, megrázva az egész hatalmas házat, magasra lövellve a betonteknőből a gyógyító földet. Emeline-nek vért kellett kapnia. Ő is érezte, ahogy az első fájdalomhullám kiterebélyesedett benne, ami az átváltozás kezdetét jelezte. Az életpárjának kétségbeesetten szüksége volt rá. Olyan sok Kárpáti vért kapott már, hogy az átváltozása megállíthatatlanná vált.

– „Sandu. Oda kell jutnom Emeline-hez. A villámok engem vettek célba. El kell ragadnod az irányításukat Vadimtól és a kémjétől.” Ahogy meglódult életpárja felé, Sandu egy erőhullámmal megbillentette az egyik villámot, ami így porrá égette a parazitákat. Több féreg is letekergőzött a cementfal tetejéről, de Sandu óriási lélekjelenléttel alájuk vetette magát, hogy inkább rá hulljanak, mint a földre. A teremtmények kétségbeesetten próbálták befúrni magukat a testébe, hogy életben maradhassanak és teljesíthessék gazdájuk parancsát. Sandu már mozdult is, felvetette magát újra a betonfal tetejére. Kitolta a mellkasából a parazitákat, áthúzott rajtuk egy villámot, végleg megsemmisítve őket. Újabb támadó villám reccsent a gyógyító föld fölött, szerteágazott a mennyezeten, hogy lecsapjon a kántáló Kárpátiakra. A felizzó fény megcsillantotta a föld gyógyító ásványait, úgy tűnt, mintha szikráznának. A villámostorok olyan bántó fénnyel villogtak, hogy a Kárpátiak kénytelenek voltak lehunyni a szemüket a fehér forróság elől. A pillanat, amit ezzel elvesztettek, elengedő volt ahhoz, hogy a villámok végigsorozzák a galériát, de a legtöbb Dragomir körül csapott le. Dragomir természetfeletti sebességgel, egy tigrisbukfenccel átvetette magát a többieken a villámok között, majd talpra ugrott és futni kezdett. Senki sem oldódhatott fel, ahhoz túlságosan telített volt a levegő elektromos részecskékkel. A szőrszálak felálltak a testén, a villámok továbbra is üldözték. A földnek kellett volna a leghalálosabb helynek lennie, abban akadálytalanul terjedhettek volna szét az elektromos csapások, mégis, bár tucatjával csapkodtak a fel-felvillanó ívek, a földet egyetlenegy sem érte.

Amikor már majdnem célhoz ért, a villámok szinte megtébolyodtak körülötte, folyamatosan sziszegtek, nyilvánvalóvá téve, hogy ő a célpont. Egy pillanatra habozva megtorpant, kikerülte az újabbnál újabb csapásokat és lassan, centiről centire közelített Emeline-hez. A villámok leszisszentek a gyógyító talajhoz, majd ott felszikráztak, de nem tudtak sem áthatolni, sem szétterjedni a felszínén, hogy még több rombolást vigyenek véghez, erőteljes biztosítékok védték ettől a talajt. Ahogy közelített Emeline-hez, a villámok egyre inkább oldalról vagy hátulról támadták. Egyetlenegy sem közelítette meg azt a helyet, ahol az életpárja feküdt a gyógyító megfeszülő alakja alatt, aki mélyen a talajba fúrt ujjakkal tartotta fenn a biztosítékokat. Andor és Ferro a két oldalán hasalt, a Garyéhez szőtt biztonsági mágiáik megóvták őt. De az átalakulástól nem tudták megvédeni. A három Kárpáti mindent elkövetett, hogy enyhítse a szenvedéseit, nehogy elveszítse a babát. De Emeline-nek Dragomirra, az életpárjára volt szüksége. A kötés immár örökkévaló közöttük. Egy nő keresztülmehet az életpárja nélkül is az átalakuláson, de Dragomir tudta, hogy sokkal nehezebb lenne neki. Érezte a pontos pillanatot, amikor a gyógyító és Tariq egyesítette az erejét és ellencsapást mért Vadimra. Tudta, hogy ez kettejük kombinált ereje, nincs a földön Kárpáti, aki ne ismerné fel egy Daratrazanoff keze munkáját azonnal. Gary egyszerre védte Emeline-t, és szőtte bele a hatalmát Tariqéba, hogy így vigyenek be találatot a villámok irányítójának. Abban a pillanatban, ahogy ez megtörtént, Sandu visszaszerezte az irányítást a villámok fölött. Hármas támadás volt ez, de Gary és Tariq egymásba olvadó ereje teljesen váratlan volt, nem volt előre megbeszélve sem a Kárpátiak csatornáján, sem hangosan. Ez pedig arról árulkodott Dragomirnak, hogy a

múltban ez a két ősi közelebbi kapcsolatba került egymással, mint ahogyan ő azt gondolta. Abban a pillanatban, ahogy Sandu kiszorította a helyiségből a villámokat, Dragomir Emeline mellett termett, és letérdelt mellé, még mielőtt a többiek elhagyhatták volna védelmi pozíciójukból. – Itt vagyok – szólította meg, és közben végigsimított a haján. – Csak rám nézz Emeline. Nem hagylak el, sem téged, sem a gyermeket. – Megfogta Emeline állát, maga felé fordította az arcát, el a hatalom megnyilvánulásaitól, és a szemeibe fúrta a pillantását. – Csak rám, sívamet. Csak rám nézz. Emeline felnyújtotta a kezét, végigsimított arcának durva, sebhelyes bőrén. Első pillantásra gyönyörűnek gondolta, de túlságosan durva volt ahhoz, hogy ezzel a jelzővel illesse. De most, ahogy felnézett rá, csodálatosnak találta, a legjobb külsejű férfinak, akivel valaha is találkozott. Sőt, a világ legjobb emberének. Megengedte magának, hogy belezuhanjon azokba az forró, olvadt aranyszínű szemekbe. Égetniük kellett volna, de csak tisztának érezte magát bennük. Annyira megfertőzte, átjárta a gonoszság, hogy nem gondolta volna, hogy valaha is így fogja még érezni magát. Újra végigcirógatta az arcát, követte rajta a hegeket, nem tehetett róla, szerette az érintésüket. Többet adott neki, mint az életét. Bátorságot. Reményt. Valahogyan, a legrosszabb formájában, a gonosztól mélységesen megfertőzötten is, Dragomir látta őt, látta a valódi Emeline-t. – Túlságosan gyorsan szerettem beléd – suttogta –, nem akarom ezt tenni veled, de vannak bennem valamiféle húrok, amik csakis rád reagálnak. Nagyon mélyen vannak, olyan mélyen, mint az irántad érzett szerelmem. – Figyelmen kívül hagyta a tüzes fájdalmat, ami áttört a testén. Képes volt rá, mert az az arany szempár még olvadóbbá, még ragyogóvá vált.

Mert a férfi karjai odaszorították hatalmas testéhez. Mert Dragomir az volt, aki, mindig ott állt mellette. Meg kellett hát tudnia az igazságot. – Még sosem éreztem így ezelőtt, nem adtam neki a szívemet senkinek. A szerelem olyan sok apró, vékony szála fűz hozzád, hogy az egyszerre gyönyörű és rémítő. Egy valódi vallomás volt ez, a szerelem benne pedig minden egyes pillanattal csak növekedett. Igazából nem szerette volna azt éreztetni a férfival, hogy bármiféle kötelessége lenne vele kapcsolatban, hogy ott kell állnia a háta mögött, de bármerről nézte is, olyan szorosan kötődött már Dragomirhoz, hogy tudta, nem maradna életben, ha a férfi elmenne. – Akarom azokat a húrokat – mormolta a férfi, miközben Emeline lejjebb engedte a kezét, és végigsimított izmos mellkasán. – Akarom azokat az apró szálakat, olyan sokat, amennyit csak lehetséges. Te vagy az egyetlen, sívamet. Nálam biztonságban van a szíved. Most táplálkozz. A vérem tiszta. Erős és ősi. Biztonságban át fog segíteni téged és a babánkat az átalakuláson. – A legkisebb pillantásra sem méltatta maguk körül a káoszt. Csak és kizárólag Emeline-re koncentrált. A tenyerébe fogta a tarkóját és odahúzta a fejét a mellkasához, miközben egy kissé eltávolította őt attól, amit éppen megtenni késült. Még mindig világosan tudatában volt mindennek, de elvette az emberi mivoltából adódó irtózást, így csak a vércsere szépsége maradt. Csak az, hogy megízlelhette Dragomir lényegét. Hogy a vére is az övé lett. Ahogyan a teste is az övé volt. Minden, ami ő volt. A férfi megérezte a puha nyelv első, tapogató érintését. A teste reakciója erőteljes és váratlan volt, férfiassága mintha hosszú álomból ébredt volna őrjöngő éhséggel. Bár korábban

is volt már erekciója, ez most még annál is erősebb, sürgetőbb volt. Emeline nyelvének első simításától öröm áradt szét benne. A szerelmi vallomása mélyre süllyedt benne, belevésődött a csontjaiba, beleégett a szívébe, átjárta a lelkét, akár egy nyíl, nyomot hagyott benne örök időkre. Szorosan ölelte magához, a kezével tartotta a fejét, míg egyre több ősi vért szívott magába. Érezte annak rohanását Emeline-ben, ahogy feltöltötte a testét, elárasztotta a szerveit, majd a méhlepényen keresztül a magzatot is. Átadta erejét úgy az anyának, mint a gyermeknek, táplálta szerveiket, emellett pedig meggyorsította az átváltozást. – „Már ismersz” – szólította meg a gyermeket. – Kérlek, fogadd el a vérem, amit felajánlok, hogy erős légy. Felajánlom neked a védelmem, megígérem, hogy gondodat viselem, szeretlek, és mindig vigyázni fogok rád. Légy erős miattunk, miattam és az édesanyád miatt. Ha az átalakulás befejeződik, te és ő is a mi világunkhoz fogtok tartozni. Mindig a lányom leszel, a szívem egy darabkája. Légy erős, kicsikém. Maradj nagyon erős, tudd, hogy itt vagyok, közel. A gyógyító is ott lesz veled. Hallgasd a dalt, amit a népünk énekel. Neked szól, mindannyian segíteni szeretnének, hogy velünk maradhass. Mindenki nagyon várja, hogy egészségesen megérkezz hozzánk és találkozhassanak veled.” Válaszként halovány mocorgást érzett meg az elméjében, mintha a gyermek megpróbált volna kapcsolódni hozzá. Abban a pillanatban ugyanúgy, ahogyan érezte az Emeline-t átjáró fájdalmat, érezte a magzatét is. – „Gyógyító. A baba.” Gary azonnal elhagyta a testét és az Emeline-én keresztül a magzathoz sietett, hogy amennyire lehet, megkönnyítse az átkelését a Kárpátiak világába. Ezután Dragomir elvesztette minden időérzékét, fogalma sem volt róla, hányszor tért vissza táplálkozni a gyógyító a saját testébe, hogy utána siessen újra

a gyermekhez, és megállítsa Vadim támadásait ellene. Annak a férfinak mérhetetlenül erősnek kellett lennie, hogy ezt ilyen hosszú ideig folytathassa, De Dragomir most már hitt benne. Gary ízig-vérig Daratrazanoff volt, szemrebbenés nélkül hajlandó lett volna megfizetni akár a végső árat is, hogy az a gyermek életben maradjon. Dragomir örökre az adósa marad. A Kárpátiak éneke egy pillanatra sem hallgatott el. A nők az altatódalt, a férfiak a kisebb gyógyító éneket kántálták az ősi nyelven. A harcosok kiálltak a galéria peremére, a lehető legközelebb Dragomirhoz és Emeline-hez, mindannyian annyi fájdalmat vettek át az anyától és a magzattól, amennyit csak tudtak, hogy megkönnyítsék a számukra az átalakulást. Dragomir is kizárólag kettejükre koncentrált. Pontosan tudta, mikor kell megállítania Emeline-t a táplálkozásban. Sosem fogja elfeledni azokat a lélekemelő másodperceket, amikor életpárja elküldte neki szerelmét, törődését, az érzést, hogy milyen függőségbe ejtően ízletesnek találja a vérét, hogy az öröme elég nagy volt még ahhoz is, hogy néhány pillanatra elnyomja a testében zajló hatalmas változások fájdalmát. Semmiféle fájdalmat sem érzett. Azután pedig Emeline elhúzódni, eltávolodni próbált tőle, hogy óvhassa őt. Görcsök között haldokló szervei kínzó gyötrelme ellenére még mindig őt próbálta előbb menteni, távol tartani a saját fájdalmától. Senkinek sem beszélt róla, hogy Vadim parazitái éjjel nappal gyötörték, és Dragomir rájött, hogy nem csak azért, mert attól félt, hogy Tariq kitenné őt a birtokról, hanem azért is, hogy megakadályozza, hogy a mestervámpír másoknak próbáljon ártani, ha elárulja. Nem kockáztatta meg, hogy valaki megpróbálja megtisztítani a parazitáktól, a vérét adni neki, különösen pedig Dragomirt nem szerette volna bajba keverni. Csakhogy ő nem volt hajlandó lemondani róla.

– „Kérlek! Eleget tettél már értem.” – Mindannyiunkért teszem. Érted. Értem. A babáért. Együtt csináljuk végig, Emeline. Mindhárman. Éreznem kell, amit érzel. És azt is, amit a gyermekünk érez." A lélegzet Emeline torkában akadt, majd egy zokogással szakadt ki belőle. A teste kicsavarodott a karjai között, és Dragomir egy vékony földréteget borított rá, hogy elrejtse a többi Kárpáti szeme elől. Nem azért, mintha ő szégyellte volna, hanem mert tudta, hogy Emeline szégyellős. Ezután távolította csak el a ruháját. A testhőmérséklete egyre emelkedett, és a ruhái csak akadályozták volna a levegő és a föld hűvösének áramlását a bőrén, feleslegesen növelve amúgy is rettenetes terheit. – „Ettől csak még jobban szeretlek, Dragomir” – suttogta bele az elméjébe. Még jobban megerősítette bensőséges kapcsolódásukat, holott tartalékolnia kellett volna az erejét a benne épülő újabb fájdalomhullámra. – „Köszönöm, hogy elfogadtad a lányom. Azt akarom, hogy te adj neki nevet.” A hullám elborította, a teste görcsökbe merevedett. Dragomir érezte, hogy a gyógyító azonnal magára veszi a babáról a kínt, és azt kívánta, bárcsak ő is átvehetné Emelinetől. Abban a pillanatban, ahogy erre gondolt, anya és lánya egyszerre nyúltak ki az elméjéért, mintha ő lenne az egyetlen, aki enyhítheti a szenvedésüket. Ő pedig együtt lélegzett velük. Elküldte nekik az erejét. Olyan közel húzta őket magához, amennyire csak tudta, hogy egész lényét a védelmükre állítsa. Hálát adott azért, hogy a Kárpátiak népe körülvette őket, és éppen olyan eltökéltek voltak, mint ő, hogy nem hagyják meghalni a gyermeket. Gyengéden cirógatta Emeline homlokát, kisöpörte belőle az éjfélfekete hajtincseket. Imádta minden egyes hajszálát. Gyönyörűnek látta, gyönyörűbbnek, mint eddig bármikor.

Rájött, hogy milyen erőfeszítést tett a kedvéért, megmosta és kifésülte a haját, amikor majdhogynem ahhoz is túl gyenge volt, hogy megálljon a lábán. Úgy is megtette, hogy tudta, mi vár rá. Blaze elmondta neki, milyen nehéz az átalakulás egy emberi nő számára. Tudta mivel néz szembe. A hullám lassan lecsillapodott, és Emeline kinyitotta hosszú, fekete pillákkal keretezett ibolyaszín szemeit. Senki másnak nincsenek ilyen valódi ibolyaszín szemei. Csak az ő asszonyának. Megcsókolta a homlokát. – Annyira büszke vagyok rád. – „Blaze azt javasolta, hogy lazuljak el és adjam át magam a változásnak. Lélegezzek mélyeket a szünetekben. Leginkább miattad és a baba miatt aggódom. Van olyan név, amit igazán szépnek találsz? Nem tudtam rászánni magam, hogy nevet adjak neki, amíg úgy gondoltam, hogy végül Vadim győzedelmeskedik majd.” Lenézett az ibolyaszín szempárba, és csak egyetlen név jutott eszébe. – „Carisma, ami ajándékot jelent. A legnagyobb ajándékot adtad nekem, amit csak nő adhat férfinak. Nevezzük Carismának a lányunkat. Kétség sem férhet hozzá, hogy benne hasonló tűz lobog, mint benned.” – „Bennem nincs tűz. Csak járom a saját utamat.” – „Most már együtt megyünk tovább, édes Emeline.” – Nem mondta el neki, hogy már akkor megperzselte a tüze, amikor legelőször megcsókolta. Mélyről jött, szenvedélyes volt. Határozottan lángra lobbantotta őt is, és ez a tűz azóta egyre csak növekedett benne. Már azelőtt megérezte az újra felduzzadó fájdalmat, mielőtt az megjelent volna életpárja szemeiben, az arcán. Egészen az álla alá húzta a térdeit, elfordult tőle és hányni kezdett, hogy megszabaduljon az emberi méreganyagoktól. A lehető leggyorsabban eltüntette

mellőle a toxinokat, tisztára, frissre cserélte körülöttük a levegőt. Amikor a hullám elcsitult, Emeline nem fordult vissza feléje. Érezte, mennyire megalázott helyzetben érzi magát. Csak éppen nem értette. Tisztában volt vele, hogy a méreganyagok kiürítése természetes része a folyamatnak. Tény, hogy nagyon kényelmetlen, és neki mindent meg kell tennie, hogy enyhítse ezeket a kellemetlenségeket. – Senki sem láthat téged, csak én – biztosította. – A gyógyító kizárólag a lányunkra figyel, mindent megtesz érte. A mi számunkra ez része a világunkba való bevonulásodnak, és minden egyes lépést valóságos diadalünnepként fogadunk. Emeline végighúzta a nyelvét kicserepesedett felsőajkán. Feléje fordította a fejét, hogy az arcába nézzen. – „Köszönöm. Ez nagyon nehéz, de örülök neki, mert közelebb visz hozzád.” – Vett egy mély lélegzetet és mosolyogni próbált. – „Carisma. Tetszik a hangzása. Hogy ajándéknak nevezted, az pedig olyan gyönyörű. Én is ajándékként gondolok rá, aki ártatlan és szép, amit akaratán kívül teremtett a végtelen gonoszság. Neki akarom adni a világot, Dragomir. Otthont és boldogságot szeretnék neki. Végtelen szeretetet. Azt szeretném, ha Tomas, Lojos és Mataias neki is készítenének egy sárkányt, mint a többi gyereknek. Szeretném, ha együtt repülhetnék vele a magasban, megmutathatnám neki a csillagokat. Azt akarom, hogy a gyerekkora, az élete egészen másmilyen legyen, mint az enyém.” – Rengeteg szeretetet fog kapni, sívamet – biztosította, majd ismét kinyúlt a gyermekért. – „Lańa (kislányom) erős leszel az anyád és az én kedvemért? A gyógyító a karjaiban ringat, hogy megkönnyítse az utadat a világunkba. Én egyszerre tartalak téged is és édesanyádat is. Érzel engem magadban?

Érzed őt? Érzed, mennyire szeretünk téged? Tarts ki, maradj erős a kedvünkért.”

Újra megérezte azt a szinte észrevehetetlen, halvány moccanást az elméjében, de már felismerte, tudta, hogy a lánya az. Ízlelgette magában a lańa szót. Az ő kislánya. Soha nem volt valódi családja, annak emléke, amelyikbe beleszületett, már teljesen elhomályosult benne. Most pedig már volt életpárja és egy kislánya is. – „Carismának szeretnénk nevezni téged. Anyád és én úgy gondoljuk, hogy egy óriási ajándék vagy, egy értékes kincs, és minket ért a megtiszteltetés, hogy a gondodat viselhessük. A Carisma ajándékot jelent. Megfelelőnek találod?”

Ismét az apró kis moccanás. Nagyon is tudatos. A gyermek olyan erővel üzent, amekkorával csak tudott, és félreérthetetlenül igent mondott. Benyomások érkeztek tőle félelemről, fájdalomról, de ugyanakkor bátorságról és harcról is. Dragomir szívét örökre elrabolta az az alig létező kicsiny lélek, aki máris tiszta erőből harcolt az életért. Mindig az adósa marad a gyógyítónak. Egy életen át. Az örökkévalóságig. Jól tudta, hogy Gary életpárja nem lehet olyan idős, hogy rátalálhasson, vagy talán még meg sem született, hiszen a gyógyító is csak nemrég vált Kárpátivá, de elhatározta, hogy ha bármiben is segíteni tud neki, hogy kitartson az elkövetkezendő években, azt mindenképpen meg fogja tenni. A hullám újra feltornyosult, a fájdalom ezúttal minden eddiginél erősebb volt. A Kárpátiak éneke valóságos kórussá duzzadt, újabb és újabb hangok csatlakoztak a nép közös csatornáján az ősiekéhez, akik a saját vállukra vették az átalakulás agóniájának jó részét. Nőket is hallott belépni az énekbe, akik igyekeztek megerősíteni, biztonságban tartani Emeline-t és a kisbabát, amennyire csak tőlük telt. Megállítani senki sem tudta volna sem a görcsöket, sem a test

megtisztulását, de a Kárpáti nép együttes ereje elszigetelte mind az anyát, mind a gyermeket a szenvedéstől, átsegítette őket az elsöprően erőszakos hullámon. Dragomir a karjaiba emelte Emeline-t, és megnyitotta a földet ott, ahol az a leggazdagabb volt, amit csak találhatott. Készen állt rá, hogy belehelyezze őt abban a pillanatban, amint biztonságosan kiadhatja neki és Carismának a parancsot az alvásra, hogy népük módján meggyógyulhassanak. Nem kellett volna addig a karjaiban tartani, de mégis ott tartotta. Végighúzta a feje tetején borostás állát, amiben felakadt néhány selymes szál. Szerette őket, minden egyes puha, illatos szálat, és Emeline-nek rengeteg haja volt. Ezt a színt látta meg ezer év után először. Éjfélfekete. – Már szinte túl vagy rajta, sívamet. Közel a vége. – Mi történt? Mindenfelé villámok csapkodtak. Rettenetes volt. Nem láttam sokat, mert Gary rám vetette magát és eltakart előlük. Alattam a föld mintha harcolt volna, sistergett, visszavágott, tudtam, hogy Vadim az, ellene védekezik. Tudtam, hogy megtámadott téged. Állandóan azt mondta, hogy meg fog ölni téged és a babát. Volt a hangjában valami kis remegés, mintha rögtön zokogásban törne ki, és ettől Dragomir szíve olyan nehézzé vált, hogy szinte fájt. Az a remegés miatta volt ott. Nem is emlékezett olyan időkre, amikor valaki is annyira aggódott volna miatta, hogy sírjon érte. Lecsókolta Emeline szempillájáról a könnyeket, és legszívesebben őt is megcsókolta volna. Szerette volna neki elmondani mindazt, ami a szívében volt. – A baba biztonságban van. Én is biztonságban vagyok. Ő pedig már nem beszélhet hozzád.

– A véremet vette – suttogta szégyenkezve Emeline, mintha valahogyan is megakadályozhatta volna. – Így van. Csakhogy a te véred már nem ugyanaz, Emeline. Szűrőként használtunk engem, a véred utolsó cseppjét is lecseréltük. Ősiekét kaptad helyette. Megpróbálhat ugyan beszélni hozzád, de a véred ellent fog állni a megszállásának. Amikor pedig a mi vérünkre cseréltük a véredet, lecseréltük Carismáét is. Már egyikőtöknek sem árthat. – Pokolian dühös lesz – suttogta Emeline. Szempillái lecsukódtak, hogy elrejtsék a szemeiben újra megjelenő fájdalmat. Mélyet lélegzett, mintha igyekezne teljesen feltölteni a tüdejét levegővel, amikor megérkezett az újabb hullám. Dragomir megosztotta vele az elméjét. Mintha örökké tartó, véget nem érő lángcsóva perzselte volna a szerveit. Mégsem szólt egy szót sem. Tudatában volt Garynek, aki eltérítette, távol tartotta a babától a forróságot. Érzékelte mindkét ősit, akik a kínok útjába vetették magukat, hogy amennyire lehet, megóvják az átalakulás gyötrelmétől az anyát és a lányát. Dragomir ráébredt, hogy sohasem volt teljesen tisztában a szerelem jelentésével. Persze, gyakran gondolt az életpárjára. Évszázadokat töltött el a keresésével, de azt soha nem gondolta volna, hogy ezt fogja érezni, amikor majd rátalál. Szerelmet. Egy félelmetes, rémisztő érzést, ami a legbensőbb magjáig megrázza. Fogalma sem volt róla, hogy a szerelmet az egész testében érezni fogja. Hogy fizikai megnyilvánulásai lesznek. Emeline teste elcsavarodott, görcsbe rándult, a láza tombolt, aggasztó forróság áradt a testéből. – „Gary. Szinte izzik, mint egy kemence. Nem ég meg a baba?” – aggodalmaskodott az Emeline testéből sugárzó hő miatt. – Én mindent megteszek. A hőmérsékletének rövidesen

lejjebb kell mennie. Meg kell halnia és újjá kell születnie, de ez az iszonyú forróság a babára is hatással lehet. Vele mi történik, amikor Emeline meghal?” – „Vagy elég erős lesz hozzá, hogy túlélje azokat a mindent eldöntő perceket, vagy elveszítjük.” Utálta azt a tárgyilagosságot, ahogyan a gyógyító a tényeket közölte vele. Ismerte a folyamat minden egyes lépését, de megnyugtatást keresett, valamiféle csodát remélt Garytől, azt, hogy valahogyan száz százalékig biztosítja majd, hogy a lánya visszatér, amikor Emeline megadja magát az átváltozásnak. Életpárja nem állt ellen a hullámoknak, átlélegezte magát rajtuk, nem harcolt, de nem is adta át magát az átváltozásnak. A felismerés sokként érte. Az asszonya nem enged az elkerülhetetlennek. Küzdő légvételeihez illesztette a sajátját, akadozó szívveréséhez a magáét, és várta, hogy Emeline észrevegye ezt. Nem kellett sokáig várnia. A következő hullám elcsitultával a sötét szempillák felemelkedtek, életpárja végigsimított a tenyerével a combján. – „Mit csinálsz?” Az ismerősebb, humán kommunikáció helyett az intim, Kárpátit választotta, már nem először. Beszélhetett volna fennhangon is, de itt, a Kárpátiak gyógyító helyének közelében csak nagyon kevesen és nagyon ritkán beszéltek hangosan. – Mire gondolsz? – kérdezte, és intett a kezével, hogy egy hűvös szellőt hozzon le a gyógyhely körüli nyílásokon. Teljes összhangban tartotta a szívét és a tüdejét az életpárjáéval, fájdalmasan, lassan vett csak levegőt. Igazság szerint a szívét egy egészen kicsivel még lassabbra állította, hogy elkerülje a versengést. – „Miért zihálsz? Miért akadozik a szíved?”

– Mert te is zihálsz. És a te szíved is akadozik. – A szempilláinak rebbenése magára vonta a figyelmét, egy csókot simított a homlokára, mert képtelen volt megállni. – Miért hosszabbítod meg a saját szenvedésedet? Engedd át magad, Emeline. – A hangja követelő volt. Ha nem teszi meg a saját akaratából, neki kell a kezébe vennie a dolgokat, de nem akarta megtenni ezt a lépést, amíg rá nem kényszerül. – „A baba.” – Minden erejére szüksége lesz ehhez. Minél tovább tart a fájdalom, annál kevesebb ereje marad. És neked is. Kifáradtok, te is és ő is. – „Nem akarom elveszíteni.” – A gyógyító vele van. Én veled vagyok, de őt is érzem. Bízz bennem. Add át magad nekem. Bízd rám önmagadat és a gyermekünket. Emeline megnyalta az alsóajkát. Dragomir azonnal gondoskodott a nedvességről, és bosszús volt, amiért ez már korábban nem jutott eszébe. Amikor megkezdődtek a görcsök, egy intéssel fonatba rendezte a haját, és távol tartotta azt a bőrétől, jól tudva, mennyire túlérzékennyé válik majd a fájdalmak alatt, de arra nem gondolt, hogy a megemelkedett testhőmérséklet és a méreganyagok távozása kiszáríthatja a szervezetét. Emeline ajka édes mosolyra görbült, ami sokkolta. – Még te sem gondolhatsz mindenre. És egy kissé mintha elfoglalt lettél volna. Még mindig nem mesélted el, mi történt, amikor Gary rám vetette magát.” Vadim átvette a villámok irányítását, amiket a paraziták elpusztítására használtunk. Kell lennie egy árulónak, egy kémnek a birtokon belül. Más magyarázat nincs. A biztosítékokat is így oldhatta fel.

Emeline összeráncolta a szemöldökét. – „Azt hittem, azt Liv tette, hogy a gyerekek magasabbra repülhessenek a sárkányokkal.” A reakciója a téma komolysága ellenére is érdekes reakciót váltott Dragomirból. Imádnivalónak találta a szemöldökráncolását. Könnyedén végighúzta rajta az ujját, mintha ki akarná radírozni onnan, pedig esze ágában sem volt. Inkább a memóriájába akarta vésni, hogy amikor maga elé idézi a képét, megjeleníthesse. – Éreztem a mélyben a gonoszság indáját. A biztosítékok a föld alá is kiterjedtek, a gonosz mégis megfertőzte a talajt. Liv nem tehette. Vadim keze nyomát éreztem rajta. Felismerem a mestervámpírok keze munkáját, évszázadok óta üldözöm őket, sokszor találkoztam velük. Ez Vadim műve volt. Emeline komoly erőfeszítéssel feléje fordította az arcát. Mély ibolyakék szemei, amik a legtisztább iker ametiszt kövekre emlékeztették, dorgálón szegeződtek rá. – „Ugye nem gondolod azt, hogy Liv romlott?” – Kárpáti. Feltörte a birtok védelmi rendszerét, beeresztette a vámpírokat, de valaki más is munkálkodott a háttérben, hogy mindez megtörténhessen. Liv büntetést érdemel, hogy megtanulja, mennyire rosszat tett. Ha bárki meghalt volna, annak a súlya az ő vállára nehezedne. Minden sérülés miatta következett be. Ha Vadim ismét megkaparintott volna téged... – Elakadt a hangja a lehetőségtől. Elvesztette volna. – A lánynak sok mindenre kell felelnie. – „Még gyerek.” – Kárpáti, Emeline. A mi világunkban minden elkövetett hibának következményei vannak. Add át magad nekem. Most, a következő hullámmal. Érzem, hogy közeledik, és azt akarom, hogy átadd magad nekem. Az életeteket. – „A baba...”

Még szorosabban ölelte magához, attól tartott, ha túl sokáig vár, nem lesz rá ereje, hogy átlépjen az ő világukba. – Rendben lesz. Sívamet, bízz az erejében és a szeretetedben. Ő egy harcos. Adj neki esélyt az életre. Add át nekem őt is. A következő hullám lezúdult, még mielőtt Emeline válaszolhatott volna. Elakasztotta a lélegzetét, és felnézett rá, ő pedig szándékosan követte a magáéval gyötrődő tüdejének ritmusát. Megfogta a kezét, odaszorította a mellkasára, hogy érezze szívének ki-kihagyó dobbanásait. Emeline szinte az álla alá húzta a térdeit, de a keze ott maradt a szíve fölött, a tekintete összekapcsolódott az övével. Látta benne a bizalmat. A teljes, feltételek nélküli bizalmat. Óriási ajándék volt ez, értékes, megalázó. – „Megtartalak, Emeline. Végig veled leszek.” Ott volt az elméjében, látta, hogy most először fogadja el teljes mértékben a köteléküket. Első alkalommal kísérelte meg megérinteni Dragomir elméjét. Tehette, tárva-nyitva állt előtte. Emeline az életpárja, semmit sem volt hajlandó elrejteni előle. Még most sem, amikor először nyúlt ki érte. Az asszonya ismerte a Kárpátiakat, tisztában volt vele, hogy mik. Ragadozók. Mindannyian. És ő is egy lesz közülük. Az érintése meglehet, hogy bizonytalan volt, mégis intim, minden zavaró körülmény ellenére. Dragomir teste megkeményedett, egy váratlan és igen helytelen reakció volt ez, miközben Emeline szenvedett. – „Soha nem helytelen” – suttogta a fejében. Villámgyorsan beleszeretett. Szinte azonnal. Olyan mélyen, hogy Dragomir szinte lélegezni sem tudott az érzéstől. Minden szívverése az Emeline-é volt. Rendkívüli nő volt. Azokban a hetekben, amikor Vadim támadásait kellett elszenvednie, a parazitái újra és újra megsebezték, megpróbálták rákényszeríteni, hogy tegyen eleget gazdájuk

parancsának. Kibírta. És nem csak hogy kibírta, életben tartotta a gyermekét is, amikor Vadim támadásai a magzat ellen fordultak. Most pedig meg kell halnia, és újjá kell születnie, ismét szenved... és ezúttal miatta. – „Te buta. Nem miattad. Ez az én döntésem. A baba megtartása is az én döntésem volt. Vadim is az én döntésem volt. És te is az én választásom vagy.” Emeline teste elcsavarodott, felemelkedett, az ízületei ropogtak, ő pedig tartotta, nehogy megüsse magát. De az életpárjának mindez semmit sem számított. Az elméje nyugodt volt. Derűs. Döntött és őt választotta. Dragomir Kozelt, a sebhelyes arcával, a tetoválásaival, amiket inkább belevéstek, mint tintával rajzoltak a bőrébe. Azt, aki esküt tett neki. – „Beszélj hozzám. Muszáj éreznem az érintésedet.” Volt némi él a hangjában. Ez pedig egyértelművé tette, hogy még mindannyiuk erőfeszítései ellenére is hatalmas fájdalmai vannak. – „Ne arra figyelj. Beszélj hozzám. Mondd el, mit jelentenek azok a levelek, a szimbólumok. Ez az én figyelmemet is eltereli, és tényleg tudni szeretném.” Megrázó volt, hogy a kedvéért szeretné lecsillapítani magát. Végigsimított hát nyirkos haján, és elmondta neki, amit kért a kettejük bizalmas csatornáján, hiszen ez rajtuk kívül senki másra sem tartozott. – Néhányan úgy gondoltuk, hogy az öngyilkosság gyávaság. Már a végén jártunk, szörnyetegek voltunk, óráról órára egyre rosszabbak, de nem akartunk átfordulni, meg akartuk őrizni a becsületünket. Ki akartuk várni az életpárjainkat, igazak, tisztességesek maradni a számukra. A baj az volt...

Az Emeline testében tomboló tűz lassan visszavonult, a sötét szempillák felemelkedtek. Kinyújtotta a kezét, hogy megcirógassa az arcát, míg vett egy mély lélegzetet magának és a kisbabának. – „A baj az volt...” – ösztökélte folytatásra. Hatalmas férfi volt. Magas, mint általában minden Kárpáti, de sokkal súlyosabb csontokkal és izmokkal. Emeline nem volt filigrán nő, bármennyire is lefogyott a megpróbáltatások során, mégis egészen aprónak tűnt saját óriási termete mellett. Védelmező ösztönei teljes fordulaton üzemeltek, miközben magához ölelte őt. – Csak még egyet bírj ki, sívamet. Aztán elküldünk a mi gyógyító alvásunkba. Téged és Carismát is. – „Mondd tovább.” Felsóhajtott. Remélte, hogy elvonhatja a figyelmét, de Emeline még mindig nem volt hajlandó engedni az átalakulásnak. Az asszonyának megvan a saját agya és akármire rá tudja őt venni. Könnyedén. Ez nem kecsegtette túl sok jóval, viszont hirtelen megértette, miért volt iszonyatosan nevetséges a feltételezése, hogy az ő ideje lejárt, képtelen lenne együtt élni egy modern korból származó nővel. Bármit megtenne az életpárjáért, amivel boldoggá tehetné. Lágy, nőies vidámság kavarodott fel az elméjében. – De csak az észszerűség határain belül, asszony! Te vagy a szívem, a lelkem, és én megvédem, ami az enyém. Nem fogsz mindig minden döntésemmel egyetérteni, de az életpáromként neked is minden tőled telhetőt meg kell tenned, hogy gondoskodj a boldogságomról. – „Ez az életpárosdi kétélű kard. És most mesélj tovább. Már érzem felépülni a következő hullámot, és még az eddigieknél is rosszabb lesz. Szükségem van a hangodra. A fejemben. Beszélj hozzám, így arra koncentrálhatok, milyen andalító. Ellátsz mindenféle fantáziákkal, amikhez

ragaszkodhatok, amikor a dolgok nagyon eldurvulnak közöttünk.” – Dolgok? Milyen dolgok? Szándékomban áll a legkisebb durvaság nélkül élni veled az életem. Emeline elmosolyodott, de a hullám már ismét ott tornyosult, a fájdalom elárasztotta a szerveit. Dragomir érezte felizzani Gary fehér, ragyogó energiagömbjét, ami a babát burkolta be, megremegett, elhomályosodott egy pillanatra, ahogy magába nyelte az anya testén keresztülrohanó tűz nagy részét, hogy az ne érhesse el Carismát. Dragomir az életpárja elméjében volt, ugyanúgy érezte a fájdalmat, mint ő. A Kárpáti férfiak gyógyító kántálása még jobban felerősödött. A nők gyengédebb hangja a babának énekelte az altatódalt, próbálták megtartani a kicsi erejét a végső átalakulásra. Mindannyian kivették a részüket a fájdalomból is, enyhítve azt annyira, hogy anya és lánya remélhetőleg kibírja. – „Légy erős, Carisma. Anyádért. Érted harcol. Te harcolj őérte. Értünk. Nem vagy egyedül. Mindannyian nagyon várunk. Készek vagyunk megvédeni és szeretni téged.” – Abszolút semmit sem tudott a csecsemőkről. A gyerekekről is csak annyit, hogy a szülők gyakran elrontják őket, és nem tanítanak meg nekik olyan dolgokat, ami fontos lenne a biztonságuk érdekében. A nőiesen puha, meleg érintés az elméjén elárulta neki, hogy az asszonya nevet. – „Beszélj. A hegekről.” – „Azokról, amik az arcomon vannak, vagy azokról, amik a testemen?” – „Azokról, amiket tetoválásnak nevezel.” Dragomir felsóhajtott. Semmit sem tudna megtagadni tőle, főleg egy egyszerű magyarázatot nem, ami nem is annyira egyszerű. – Nem tudom érzékeltetni, milyen volt évszázadokig

élni a sötétségben. Még a sötétséget sem tudom érzékeltetni. Végighúzta ujjait Emeline haján, az éjfélfekete szálakon, amiket annyira szeretett. – Szürke. Minden szürke. Nincsenek érzések, nincsenek színek, semmi sincs, Emeline. Csak csaták és öldöklés. Vadászat olyan férfiakra, akik valaha a barátaim voltak. Olyanokra, akikkel együtt töltöttem a gyerekkoromat, és akik átfordultak, mert nem találták meg az életpárjukat. Legnagyobb megdöbbenésére Emeline elméje végigsimított az övén. Enyhítőn. Megnyugtatón. Még borzalmas fájdalmak között is rá gondolt. Furcsa, égető érzés támadt a szemei mögött, amihez hasonlót még soha nem érzett. – „Folyamatosan beszélj. Gyorsan. Szükségem van a hangodra. Segít fókuszálni. Egyensúlyban maradni. Meg tudom csinálni, ha hallom a hangod.” – „Azt hittem, hogy a suttogás a legrosszabb, ami bekövetkezhet, megtanultam együtt élni vele, figyelmen kívül hagyni. Közben az idő csak telt. Nagyon sok idő. Aztán pedig ez is eltűnt. Már suttogás sem volt, csak az elfolyó végtelen idő. Elfáradtam, és ez veszélyes egy Kárpáti vadász számára. Minden csata, minden ölés kiveszi belőlünk a maga vámját. Tehát összegyűltünk és helyet találtunk a kolostorban. Éltünk, de mégsem. Holtak voltunk, mégis mozogtunk. Választottunk egy kapuőrt, aki közel olyan korú volt, mint mi, de nem volt hajlandó elébe menni a hajnalnak. Az ő feladata volt megakadályozni, hogy megöljünk valakit. És az ő feladata volt táplálni is minket.” – „Táplált mindannyiótokat? Milyen jó ember.” Soha senki sem hívta egyiküket sem „jó embernek”. A legtöbben inkább elmenekültek a közelükből, és erre jó okuk volt. Valamennyi kolostorlakó veszélyt jelentett az egész emberiségre.

– „Az éjszakák végtelenül hosszúak voltak. Hogy átvészeljük őket, gyakoroltuk a harcot, órákig vívtunk párokban fegyverekkel, vagy éppen puszta kézzel. Néha egyikünk állt ki az összes többi testvér ellen.” – „Egyvalaki sokak ellen.” – Emeline lélegzete elakadt, majd hosszú, ziháló sípolással tört fel belőle. Dragomir minden elképzelhetőn túl szerette őt. Neki köszönhette, azt a rengeteg erős érzelmet, ami mind az életpárja köré összpontosult. – A tintát a bőrömbe a kolostorbeli testvérek dörzsölték, miután belevésték a jeleket. Esküt tettünk, Testvériséggé váltunk, de azt a fogadalmat nem valami magasban lakó istenségnek tettük, hanem azoknak, akik a lelkeinket tartják. Azoknak, akik óvnak minket. Olyanoknak, mint te, Emeline. Azokat az esküket az életpárjainknak tettük és senki másnak.” Minden szavát komolyan gondolta annak a fogadalomnak, amivel a Testvériség részévé vált. – „Az első sor Olen wäkeva kuntankért. A te nyelveden ez annyit tesz, hogy erős maradok a népünkért. A második sor Olen wäkeva pita belső kulymet. Erős maradok, belül tartom a démont. Mindannyin tisztában vagyunk vele, hogy egy démon él bennünk. Nagyon erős, bármikor felfalhat bennünket, vagy a körülöttünk lévőket. A harmadik sor Olen wäkeva félért ku vigyázak. Ez a legfontosabb sor, ezt ismételgettük magunknak, amikor a démon túl közel került a kitöréshez. Azt jelenti, hogy erősek maradunk érte. Az utolsó sor nagyon rövid és egyszerű, de összefoglalja az egészet. Hängemért. Tudta, hogy megváltozott a hangja. Hogy az utolsó szót tisztelettel ejti ki. Ez mindig így történt. – „A hängemért csak annyit jelent, hogy őérte. Egyszerű szó, de mindent jelent. Te vagy az én mindenem. Mindig is az voltál.

Becsülettel éltem az életet magam miatt, de miattad is. Csak te vagy. Senki sem volt előtted, és senki sem jön utánad. Csak te vagy.” A borzalmas fájdalomhullám meghátrált, Emeline légzése megváltozott, kevésbé erőlködött. Szüksége volt a halálra. Szüksége volt a föld gyógyító erejére. Ellenőrizte minden porcikáját, majd ellenőrizte a lányukat is. Gary eléggé védetten tartotta őt, felügyelte aprócska szervei átváltozását, Carisma pedig kitartott a rendkívül fájdalmas átalakulás során. Dragomir kisimított életpárja homlokából egy nedves hajszálat. Vért verítékezett. Tűhegynyi rubin pöttyek szennyezték a homlokát csakúgy, mint az egész testét. Odavitte közvetlenül a megnyitott föld mellé. Hogy láthatta az ásványi anyagoktól csillogó, fekete, puha göröngyöket, az megnyugtatta egy kicsit a szívét. – „Most jön az ijesztő rész. Az élve eltemetés.” Próbált vidámnak hangzani, de érezte a horrortól való félelmét. – „Aludni fogsz és a baba is alszik. Mire felébredsz, már nem leszel a föld alatt. Majd gyakoroljuk a talaj megnyitását és bezárását, egészen addig, amíg úgy nem találom, hogy már magabiztosan, biztonságosan megy.” Csókot simított a szájára. Mint végig a megpróbáltatások alatt, most is eltávolította róla a szenvedés minden nyomát, eltűntek az apró vércseppek Emeline testéről. A méreganyagoknak már nyoma sem volt, friss, üde illat lengte körül őket. Az életpárja mégis elfordította tőle a fejét. – „Nem vagyok tiszta.” – „Teljesen tiszta vagy. A következő hullám elindulása előtt elaltatlak. Én is melletted alszom ma.” – Várt a beleegyezésére. Hosszú csend ereszkedett közéjük.

Emeline tekintete belekapaszkodott az övébe, majd végül bólintott. Dragomir azonnal a gyógyítóért nyúlt. – „Itt az idő.” – „Egyetértek. A gyerek készen áll.” Dragomir finoman megérintette a lányát, csak hogy egészen biztos legyen a dolgában. Carisma álmos volt. Fáradt. Szüksége volt rá, hogy véget érjenek a megpróbáltatások. Gary visszatért a testébe és lehuppant a földre. Tomas azonnal a csuklóját nyújtotta neki, és ő hálásan elfogadta. Dragomir újra megcsókolta Emeline-t, majd aludni küldte az anyát és a lányát is. Egyikük sem küzdött ellene. Lelebegett a mélybe az életpárjával a karjaiban. Gyengéden elhelyezte odalenn, majd visszatért a felszínre. Egy intéssel összezárta a földet. Megfordult, és Sandu már nyújtotta is neki a csuklóját. Dragomir tekintete megállapodott Tariqon. – Meg kell találnunk az árulót, aki segíti Vadimot. Ezt azonnal meg kell tennünk, még mielőtt esélye lenne újra ránk törni.

Nyolcadik fejezet Az udvariasság leghalványabb nyoma is eltűnt Dragomir arcáról. Halál volt a szemeiben és egy cseppet sem érdekelte, hogy ki látja. Évszázadokig nem volt más, mint egy könyörület és kedvesség nélküli ördögi ragadozó. Most sem hagyott érvényesülni semmi mást, csak a gyilkost, aki mindig vadászott és mindig győzött. Olyannak is érezte magát, amilyennek látszott, könyörtelennek, engesztelhetetlennek. Tariq bólintott. Az arca ugyanolyan komor volt, mint Dragomiré. – Egyetértek. Meg kell tudnunk, ki segíti Vadimot és hogyan. Megkeresem, ekäm. Neked most táplálkoznod kell és a földbe menned gyógyulni. Dragomir megrázta a fejét. – Az életpáromat majdnem elragadta egy mestervámpír, aki már egyszer megerőszakolta az elméjét és lerohanta a testét. Heteken át kínozta. Az áruló beeresztette Vadimot és a seregét erre a birtokra, veszélybe sodorva ezzel minden embert, Kárpátit, férfit, nőt, gyereket. Tariq ismét bólintott. Maksim odalépett Tariq baljára. Gary a jobbjára. Tomas, Lojos és Mataias mögéje sorakoztak. Dragomir megértette, hogy ezek a vadászok Tariqot védik, bár úgy tűnt, ő észre sem veszi maga körül a többiek helyezkedését. Ő volt ezen a helyen a mindenki által elismert vezető. Azok, akik most körbevették, egyértelműen állást foglaltak. Dragomir egy pillanatig eltöprengett azon, hogy Gary Tariqnak adta a támogatását, de ebben a pillanatban ezek az indokok egyáltalán nem számítottak. Ugyanakkor, amikor a Kárpáti vadászok felsorakoztak Tariq mögött, az ősiek is megmozdultak. Sandu Dragomir jobbjára

lépett, Andor a baloldalára. Ferro, Afanasiv és Nicu mögéje húzódtak. Afanasiv és Nicu hátán ugyanolyan tetoválás kacskaringózott, mint az övé. Elhagyták ugyan a kolostort, de a Testvériség tagjai maradtak. Ősiek voltak, jártasak mindenféle csatában, meghökkentően gyorsak, végtelenül erősek. A Testvériség örökre barátokká tette őket. Dragomir nem kérte tőlük a hűséget, sem a segítségüket a biztonsági kérdésben, maguktól döntöttek úgy, hogy szolidárisak lesznek vele. Emeline a birtokon szeretett volna maradni, és ő is úgy találta, hogy az ő és a baba biztonságának szempontjából is ez lenne a legjobb. Nem megosztás volt a célja, nem ezt akarta, és Emeline-nek sem erre volt szüksége. De ebben a pillanatban ez sem számított. Meg kell szüntetnie minden fenyegetést az életpárja közelében. Ez a kötelessége, a joga, minden másnál égetőbb szükséglete. Tariq vett két mély lélegzetet. Nem nézett a többi ősire, kizárólag Dragomirra összpontosított. – Megértelek. Az én világom Charlotte, ahogyan a tiéd Emeline. Tudod, hogy minden nőre egyformán szüksége van a Kárpáti népnek, mindegyikük ugyanolyan fontos. Meg fogok vizsgálni minden személyt a birtokon, a biztonsági erők tagjait, az idősebb párt, Mary és Donald Waltont, akik szintén itt élnek, és mindenki mást is, aki a birtokon van. Még ma éjjel a végére akarok járni ennek. Dragomir rezzenetlenül, kihívóan nézett rá. A szemei színtiszta aranyban izzottak, fenyegetően, erőszakosan. – Az asszonyom terhes. A baba életveszélyben volt, eltömítették a szívét Vadim mocskos férgei. Ha a gyógyító nem lett volna itt, Vadim visszakényszerítette volna magához Emeline-t azzal a fenyegetéssel, hogy megöli a gyermeket. Ez az áruló lehetővé tette, hogy a fenyegetés valóssá váljon, a kezére játszotta a villámokat a gyógyítás és az átalakulás során.

Tariq újra bólintott. – Megértem a haragod, magam is hasonlót érzek. – Düh – javította ki Dragomir –, jéghideg düh. Jogom van az életpárjaként, a védelmezőjeként vadászni azokra, akik kárt akartak tenni benne. – A hangja mély volt és határozott. Bár halkan beszélt, a szavai mégis eljutottak minden Kárpátihoz a helyiségben. Tökéletes csend lett. Dragomirnak valóban joga volt mindehhez. Bárkire vadászhat, bárkit megölhet, aki az életpárját fenyegeti. Dragomir követelése Emeline életpárjaként olyan alapjog volt, amit a Kárpátiak világában senki sem kérdőjelezett volna meg, még maga a herceg sem. De felért egy gyomorra mért ütéssel Tariq számára, aki úgy tervezte, hogy ő maga gondoskodik erről. Charlotte lépett oda mellé, a tenyerébe csúsztatta a kezét, és felnézett a birtok vezetőjére. – Mi az, Tariq? Mit jelent mindez? Egyértelmű, hogy mindannyian ki szeretnénk deríteni, ki árult el bennünket. Tariq túlságosan is jól tudta, mi jár Dragomir eszében. A gyerekeket évszázadokon át az egész közösség együtt nevelte. Szükség is volt erre. Ha az életpár egyik felét megölték, a társa követte, hátrahagyva a gyerekeket. A gyerekek ugyan szülők nélkül maradtak, de mindenki a gondjukat viselte, felnevelték őket. Minden harcos megosztotta velük a tudását, őket is megtanították harcolni. Amikor a gyerekek valami rossz dolgot tettek, a büntetés szigorú volt. A tetteik gyakran életveszélyesek voltak, vagy önmaguk, vagy mások számára, így a következményeknek ugyanilyen keményeknek kellett lenniük. – Valóban jogod van ehhez, Dragomir – ismerte el Tariq –, de arra kérlek, törekedj arra, hogy megértsd ezeket a gyerekeket. Emberek, és egy másik évszázadban születtek.

Dragomir egy pillanatra sem vette le a szemét Tariqról. Nem is pislogott. Rezzenetlenül rá koncentrált. – Tudod, hogy az egyik az közülük – sziszegte a vádat a puszta harag éles lándzsájával a hangjában. – Tudod. Charlotte felzihált, védekezőn a torkához kapta a kezét, de aztán felnézett Tariq kőarcára és lecsillapodott. – Gyanítom – helyesbített Tariq. – Valakinek lennie kell, egyedül csak ebben vagyok biztos. A biztonsági személyzetem tagjai közül senki sem volt annyi ideig vámpírok közelében, hogy Vadim irányítást szerezhetett volna felettük. Genevieve sem. Waltonék fel sem tűntek a vámpírok radarján. A gyerekek azok, akik elég időt töltöttek ahhoz a föld alatti városban, hogy befolyást nyerhettek felettük. De ők traumatizált gyerekek, Dragomir... Türelmetlenség futott át Dragomir arcán. Elhessegette Tariq óvatosságát. – Belefáradtam a mentségekbe, amiket a kitalálsz a számukra. Ezek a gyerekek hatalommal rendelkeznek. Az egyikük már a mi világunkba került. Meg kell felelnie a világunk szabályainak is, ahogyan minden más Kárpáti gyereknek. A többi gyerek úgy döntött, hogy ők is itt maradnak, ezeknek a falaknak a biztonságában. Élvezik a védelmet, amit az ősiek nyújtanak nekik. Ez pedig azt jelenti, hogy a mi világunk szabályai vonatkoznak rájuk is. – Nincs benned semmi kegyelem – suttogta Charlotte –, hiszen még gyerekek. – Beengedték a gonoszt a birtokra – mondta Dragomir. – Hagyták a mestervámpírnak, hogy idejöjjön, a biztonságos helyünkre, és veszélybe sodorták az életpárom. Az ittlétének minden egyes órájában kínozta Vadim Malinov, és valaki itt segítette azt a szörnyeteget, hogy kínozhassa. Acél volt a hangjában, az volt a szívében is. Hirtelen elfordult Tariqtól, és elindult a gyógyító föld másik széle felé.

– Hívd ide őket az otthonukból. Vizsgálat és büntetés alatt állnak. – Ez parancs volt. Népük törvénye szerint minden joga megvolt erre, és Tariq nem tehetett mást, mint betartani a törvényt. Hallotta maga mögött, hogy Charlotte vitatkozni kezd életpárjával, könyörög, hogy ne engedje Dragomirt a gyerekek közelébe. Félt attól, mit tenne velük. Félnie is kell egy ilyen komoly bűncselekmény büntetésétől. Feldühítette, hogy Tariq semmi mást nem tett, minthogy bezárta a gyerekeket a házukba. Genevieve felügyelt rájuk, ami önmagában is nevetséges volt. Egy egyszerű altatóvarázs is hatással van rá, a gyerekek úgy manipulálják, ahogy akarják. – Dönthetnek úgy is, hogy harcolnak a gyerekekért – mormolta Sandu. Dragomir rápillantott, az arca nyugodt, érzelemmentes volt. Tudta, hogy az arcán világosan látszik minden sebhely, amit a csatákban szerzett. – Nem kell velem tartanod. – Azt hiszem, jól teszed, amit teszel. Több mint jól. Bevallom, elég keveset tudok az emberi világról, de ezek a gyerekek a mi világunkban élnek. Ez azt jelenti, hogy be kell tartaniuk a szabályait. Nem ítélhetjük meg őket az emberi szabályok szerint, nem úszhatják meg egy fülessel, amikor élet-halál kérdéséről van szó. – Akkor mit tegyünk? – Az asszonyod a földben fekszik, és legalább ma éjjelre ott is kell maradnia. Vagy talán még hosszabb időre. Ha harcot robbantunk ki és távoznunk kell, hátra kell hagynunk. Dragomir megrázta a fejét. – Már gondolkodtam ezen. Ha összecsapunk, nekünk kell megtartanunk ezt a helyet. Szüksége van a gyógyító talajra. Akit mindenki más előtt ki kell iktatni...

– Az a gyógyító – vágott közbe Sandu. A többiek komor egyetértéssel bólintottak. Dragomir felsóhajtott. – Ő jó, túlságosan jó. Sok tapasztalt ősi emlékei segítik. Ott van a fejében minden tudás, minden tapasztalat. Nagy terhet jelent ez a számára, de egyben halálos ellenféllé is teszi. Nyilvánvalóvá tette, hogy Tariq oldalán áll. Tariq jó vezető, olyan, amilyenre szükség van itt, de a gyerekek nyilvánvalóan a gyenge pontjai. Dragomir kiment a szabadba, egyenesen a ház oldalfalához, ahol a gyógyító kamra rései a szabadba nyíltak, hogy megkönnyítsék a Kárpátiak számára a villámok lehívását. Leguggolt és beleszippantott a levegőbe, tanulmányozta a környező fákat, virágágyásokat és a földet. A virágok elhervadtak, néhány levél megsárgult és lehullott. Ez a villámokra utaló jel volt, de itt is megérezte azt a furcsa szagot, amire már a legelső villámcsapáskor felfigyelt. A személy, aki átadta az irányítást a villámok felett Vadimnak, itt állt, lebámult a gyógyító kamrába. Látta Emeline-t. Hagyta, sőt, segítette Vadimot, hogy megtámadhassa az asszonyát. Az életpárját. A gyermekét. A lány megfizet ezért. Tariq előhívta a gyerekeket a házukból. Egymás kezét fogva, lassan közeledtek, egyszerre látszottak bűntudatosnak és bűnösnek. Tariq és Charlotte megálltak a játszóudvar szélén, ahol a gyerekek összegyűltek, hogy meghallgassák, mit akar mondani Tariq. Csakhogy Dragomir belépett Tariq és közéjük, és ez sokkolta őket. Megrémítette. Danny lépett előre, miközben a tizennégy éves Amelia felé tolta a három éves Bellát. – Köszönöm, hogy megmentetted az életünket, Dragomir. Tudjuk, hogy rosszat tettünk. Repülni akartunk a sárkányokkal, de meg kellett volna várnunk, hogy Tariq a beleegyezését adja.

Dragomir rámutatott a fiúra és közelebb intette. Danny Tariqra pillantott, de annak arca rezzenéstelen maradt. A fiú nyilvánvalóan veszélyben érezte magát, lassan előrébb csoszogott pár lépésnyit. – „Maksim és a gyógyító mögöttünk van. Tomas és Lojos a jobb oldalunkon. Mataias balról. Azt hiszem, körbezártak bennünket” – jelentette Sandu. – Tariq, ha nem akarsz összecsapást, küldd el a testőreidet a közelünkből – mondta Dragomir. – Foglalkozhatunk az áruló felfedésével, de akár egész mást is csinálhatunk. Tariq összevont szemöldökkel jobbra-balra nézett, majd felemelte az állát. – Senkit sem kértem meg testőrködésre. Meghívott vendég vagy ezen a birtokon, és nem vontam vissza a meghívásomat, ez nem is áll szándékomban. Itt van rád szükség, ahogyan a többiekre is. Vadim háborút hirdetett ellenünk, meg kell állítanunk. Messzemenően jogodban áll büntetést követelni a gyerekek számára. Sebezhetővé tettek bennünket egy támadással szemben, és ez nagyon rossz véget érhetett volna. Valamint mindannyian meg akarjuk találni az árulót. Ez feltétlenül szükséges. Bízom benne, hogy emlékezni fogsz rá, ők az én gyerekeim. Ahogyan te szereted Emeline-t és a lányodat, úgy szeretem én is őket. De azt is tudom, hogy meg kell tanulniuk, mit idézhetnek elő a tetteikkel. Dragomir egyre jobban tisztelte ezt a férfit. Tariq született vezető volt, egy diplomata, de egyben ízig-vérig vadász is. Mestere volt a beszédnek, a szavaknak. Szabad kezet adott Dragomirnak, hogy megbüntesse a gyerekeket, de ugyanazzal a gondolatsorral egy kicsit meg is kötötte a kezeit. Danny kihúzta a vállait és egyenesen odament Dragomir elé. – Én vagyok a családunk feje, én vezetem a húgaimat. Ha valamelyikük csinált valamit, én vállalom érte a felelősséget és a büntetést is.

A lányok között egyszerre kitört a tiltakozó zsongás. A tíz éves Liv megrázta a fejét és bátyja felé iramodott. – Én voltam! Én csináltam! Kinyitottam a biztosítékokat, hogy repülni tudjunk a sárkányokkal. Míg szaggatottan, akadozva sietős vallomást tett, Dragomir feléje intett a kezével, Liv pedig odadermedt, ahol épp járt. Elborzadtnak tűnt. Rémültnek. A levegő megcsillámlott mellette, és egy férfi alakja rajzolódott ki a semmiből. Valentin Zhestokly kissé jobbra, egy lépéssel a gyerek előtt állt meg, teste árnyékába vonva a kislányt. Egy szót sem szólt, az arca komor volt. Liv lehajtotta a fejét, nem nézett sem rá, sem Dragomirra. Úgy tűnt, bármelyik pillanatban zokogásban törhet ki. Dragomir tudta, hogy a gyermeki arcra kiülő mélységes bűntudatnak meg kellene indítania őt, de ez mégsem történt meg. Emeline néma sikolyai visszhangzottak a fejében. A baba tehetetlen, gyámoltalan sírása. – Elfogadom, valóban te vagy a felelős a biztonsági intézkedések feltöréséért, és azért, hogy beengedted a birtokra a gonoszt – mondta Dragomir. – Ugye tudtad, mit csinálsz? Liv bólintott, majd felemelte a fejét és a szemébe nézett. – Tudtam. – Tudtad, hogy vámpírok várakoznak a birtokon kívül – jelentette ki. A gyerekek nemegyszer nevetve börtönnek nevezték az új otthonukat. Tető volt a fejük fölött, ehettek akár éjjel, akár nappal, játszótér, filmek és minden egyéb luxus a rendelkezésükre állt, amit Tariq csak megadhatott nekik, beleértve ebbe a tóban való úszkálást is. Liv zavartnak tűnt. – Nem gondoltam, hogy ilyen gyorsan ideérnek. Olyan sokan... mindenütt ott voltak. – Tudtad, hogy elveszítettük a biztonsági erőink két tagját? – Dragomir könyörtelen volt.

Danny megmoccant, mintha a húga segítségére akarna sietni, de Dragomir intett a kezével, és akárcsak Liv, Danny sem tudott egy lépést sem tenni. Charlotte felsóhajtott, a szájára szorította a kezét és az életpárjára nézett. Tariq megrázta a fejét valamire, ami telepatikusan hangzott el közöttük, de nem tiltakozott. – Családosak voltak. Valentin Liv vállára tette a kezét, de ezen kívül semmiféle reakciója nem volt. Dragomir csodálta érte. Zhestokly pontosan tudta mi Dragomir terve. Olyan taktika volt ez, amit gyakran használtak Kárpáti gyerekeknél. Dragomir intett a kezével, és hangosan visszajátszotta a meg nem született gyermek sikolyait. – Ez a lányom. Vadim kínozta, pedig még meg sem született. – Most a két emberi biztonsági őr családjának sírását játszotta vissza, akik meghaltak, hogy megvédhessék őket. – Ezek az emberek, ezek az apák és anyák, feleségek és gyerekek soha nem láthatják viszont a szeretteiket. Könnyek futottak le a kislány arcán, de állta a tekintetét, a szemébe nézett. Várakozón. Mint aki már tudja, mi jön. Ő pedig megadta azt, amire várt. – Az életpárom zokogott a szenvedéstől, amit okozott neki. – Megengedte Livnek, hogy meghallhassa Emeline néma sikolyait. Aztán megtette azt, amit az összes Kárpáti előd is megtett hasonló esetben. Lejátszotta a forgatókönyvet, ami valósággá válhatott volna. Emeline-t elrabolják. Danny, Amelia, Bella és Lourdes holtan fekszenek a földön, mellettük a halott, vagy haldokló sárkányaik. A csata hangjai, a gyerekek sikoltásai, robbanások, tűz, káosz. Úgy intézte, hogy a két legnagyobb gyerek is lássa. Egyedül a három évest kímélte. A három gyerek végül zokogva fogta be a fülét, hogy megpróbálja kizárni a meg sem történt események hangjait.

– Érted már? – kérdezte Dragomir Livet. – Tudod, miért vannak szabályok? Az idősebbek nem azért hozzák őket, hogy az erejüket fitogtassák. A szabályok tartanak mindenkit biztonságban. – Miért csinálod ezt velünk? – szakadt ki Ameliából, akinek folyamatosan peregtek a könnyek az arcán. – Ezek a dolgok nem történtek meg. – Csak azért nem történtek meg, mert észrevettem a veszélyt és gondoskodtam róla. Szeretnéd látni a hátamat, ahol Vadim tűzesője csontig égette a bőrömet és a húsomat? – kérdezte Dragomir. Liv megrázta a fejét és egy gyors, együttérző pillantást vetett nővérére. – Nagyon sajnálom, Dragomir. Soha nem akartam bántani Emeline-t. Ő volt a legjobb barátom. Ő mentett meg minket. – Az utolsó mondatot már csak elcsukló hangon suttogta. – Emeline megbízott benned. Tariq is megbízott benned. Mi mindannyian. És te elárultad ezt a bizalmat csak azért, hogy szórakozz. Semmi másért, azért, hogy szórakozz. – Hagyta mélyre süllyedni ezt az utolsó mondatot. Liv sokáig hallgatott, túl öreg szemei nem mozdultak az arcáról. – Igazad van, Dragomir. Nem gondoltam a következményekre, csak mert a sárkányommal akartam repülni. Alig vártam. – Vett egy mély lélegzetet. – Meg akartam mutatni Dannynek és Ameliának, mire lennének képesek, ha ők is Kárpátiakká válnának. Végig kellett volna gondolnom előbb. Mit tehetek, hogy segíthessek annak a két embernek a családján? – Halottak. A halálból nem hozhatod vissza őket. A családjuknak nélkülük kell folytatnia – felelte, és igyekezett nagyon valóságosnak hangzani. – Úgy is mondhatnám, hogy ezek a halálok a te válladat terhelik.

Charlotte megrázta a fejét, és tett egy lépést a gyerek felé, de Tariq megállította. Valentin egy kicsivel közelebb lépett Livhez, de csendben maradt. A kislány arcán újabb és újabb könnycseppek peregtek le, de nem nézett félre Dragomirtól, míg felfogta, hogy valóban ő a felelős mindazért, ami történt. Dragomir megcsóválta a fejét. – De nem egyedül te vagy a felelős. Van közöttetek egy másik is. Valaki, akiben bízol. Akinek hiszel. Ő suttogott bele a füledbe, hogy tedd meg, amit Vadim akar. Valaki, aki a vámpír bábja. Danny mogorván rámeredt. – Mindannyiunkat megvizsgáltak. Tariq a vérünket vette, hogy nyomon követhessen bennünket, és mindannyian beleegyeztünk. – Harcosnak hangzott. Kihívónak. Rápillantott. – Egyikőtök elrejtőzött Tariq elől a bábmester segítségével. Danny Tariqra nézett. – El sem hiszem, hogy megengeded neki, hogy ilyesmivel vádoljon minket. Úgy gondolod, hogy elárultalak? Vagy Amelia? Talán Bella volt. Egy három éves biztosan rohan segíteni Vadimnak. – Az történt – Dragomir körbejárta „zsákmányát” –, hogy az a személy megpróbált mészárlást végrehajtani a gyógyító kamrában. Kiment közületek bárki? Ha csak néhány percre is? Danny nem tudott megfordulni, hogy ránézzen. Csak keveseknek tűnt volna fel a ház felé vezető keskeny kis ösvény a fűben, ahol a megtört szálak jelezték, hogyan jutott oda az a személy, aki átvette a villámok irányítását, amikor lehívták őket, hogy a segítségükkel Dragomir elpusztíthassa a parazitákat. – Mindannyian a szobánkban voltunk, ahogy Tariq kérte. És bezárt bennünket. Ez pedig azt jelenti, hogy nem beszélhettünk egymással, mert mindannyiunknak egyedül

kellett elgondolkodnia a hibáiról. – Dacos volt a hangja. Úgy érezte, hogy a büntetés túl nagy az elkövetett bűnhöz képest. – Arra készült, hogy elbeszélget velünk arról, ami történt, és kiszabja a büntetést. – Gyógyító! – szólította Dragomir Garyt. Nem akart ő maga utánajárni ennek a dolognak. Nem akarta, hogy a nők aztán azt mondják, ő maga helyezett el bizonyítékokat az árulásra. Blaze, Charlotte és Emeline emberek voltak, emberként gondolkodtak. El sem tudták képzelni, hogy gyerekek árulják el őket, azok a gyerekek pedig végképp nem, akiket annyira szeretnek. – Azt kérem, hogy mindannyiukat vizsgáld meg, keress bizonyítékokat, hogy Vadim bábként használja őket. Garynek természetesen joga lett volna visszautasítani a felkérést, de Tariqéhoz igazította a hozzáállását. Vezető helyettesi pozícióba helyezte magát szinte automatikusan a helyi vezető mellett, ahogyan azt a Daratrazanoffok sok-sok generáción keresztül tették. Nem fogja megtagadni a kérését. Az egész birtok érdeke az, hogy megtalálják az árulót, és Gary nem érzelmeskedne, ha egy másik gyerek kerülne gyanúba. Nem is lenne rá képes. Danny mellett materializálódott. Furcsa, jégkék szemei most inkább tűntek ezüstszínűnek, pillantása végigfutott a fiún. – A beleegyezésedet adod hozzá? – Mit számítana, ha azt mondom, hogy nem? – kérdezte Danny keserűen – Nem vagyok áruló. Sosem árulnám el Tariqot vagy Charlotte-ot sem, nemhogy Emeline-t. Tudom mit követett el ellene Vadim, és tudom, hogy tudta mi vár rá, mégis eljött, hogy megmentsen minket. Mindannyiunkat. Emeline önmagát áldozta fel értünk. – És te kevesebbet tennél érte? Van benned annyi bátorság, mint benne?

Danny összeszorította a fogait. – Van. De nem hinném, hogy amit kérsz, ahhoz bátorságra lenne szükség. Tudom, hogy semmit sem fogsz találni. A vádat nem szeretem, de keresgélj csak. Daratrazanoff nem vesztegette az időt, elhagyta a testét és belépett a fiúéba. Amelia a karjába emelte Bellát. – A babát is át fogja vizsgálni? – Nem nézett Dragomirra, Tariqra függesztette a tekintetét. Mégis Dragomir válaszolt. – Hacsak be nem vallja valamelyikőtök, mindenkit át kell vizsgálni. – Már mindannyian át lettünk vizsgálva – mutatott rá Amelia –, Tariq, te magad vizsgáltál át bennünket. Ez egyáltalán nem helyes. Előbb hagytad, hogy megríkassa Livet, most pedig csak állsz, miközben ő aljaskodik velünk. Mi mindannyian szeretjük Emeline-t. Miért próbálnánk meg ártani neki? Dragomir intett, és megállította, amikor a kicsivel a karjaiban elindult a házuk felé. Körbejárta őt ugyanúgy, mint az imént Dannyt, bele-beleszagolt a levegőbe, vadászott. Fejlett szaglóérzéke volt, amire nagy szüksége is volt, amikor vámpírokat követett. Megcsapta az a furcsa szag. Szőlő, vanília és egy szinte alig érezhető, megperzselt fű illat. Közelebb lépett. Nem a baba, a lány. Biztos volt benne. Mégis elmozdult mellőle, rápillantott Sandura és feléje tolta egy szellővel a szagot. Sandu mély lélegzetet vett, beszívta tüdejébe a mérgező igazságot. Szinte észrevehetetlen fejmozdulattal bólintott, de Tariq éles tekintetét nem kerülhette el ez a kicsiny mozdulat sem, újfent bizonyítva, hogy milyen tökéletes vezető. Elkapta a kommunikációt a két ősi között.

Rászegezte tekintetét Dragomirra. – Mondd el. – Ez parancs volt, semmivel sem kevesebb. Dragomirnak egy töredékmásodperce volt csak, hogy eldöntse, összetűzésbe akar-e keveredni ezzel a férfival. – Menj a ház falához és szagolj bele a levegőbe – biztatta –, aztán gyere vissza és szagolj ide. Tariq Valentin rezzenetlen, kőmaszkszerű arcára pillantott. Az ősi nem mondott semmit. Egyszerűen csak állt Liv előtt, aki majd egy napon az életpárja lesz. Volt egy másik hasonló eset, az egyik Kárpáti nő, Francesca örökbe fogadott egy lányt. Nagyon korán kiderült, hogy Dimitri az életpárja. Ő is, mint Valentin, távol maradt, hogy megkönnyítse ezt mindkettejük számára, de azonnal megjelent, ha baj volt. Valentin az élete árán is megvédené az életpárját. Liv volt az, aki válaszolt a nővérének. – Ez nem rólunk szólt, Amelia, a Kárpátiak világáról beszéltünk. Valaki segített Vadimnak. Biztos vagyok benne, hogy nem én voltam, de azt akarom, hogy megvizsgáljanak. Tudnom kell, hogy nem én vagyok az. – Már tudod – mutatott rá Amelia –, és most újra minket vádolnak. Miért nem fogadhatják el a szavunkat? Nekünk sem tetszik jobban a gondolat, hogy áruló van közöttünk, mint nekik. Miért éppen közülünk kell kikerülnie annak, akit vádolnak? Közülük való nem lehet? – Szorosabban ölelte magához Bellát. – Dannynek igaza van. Ez sértő. Liv vállat vont. – A gyógyító megerősíti, ez minden, Amelia. Kinyitottuk a biztosítékokat. Ostoba, rossz döntés volt. Azt hiszem, ez igencsak csekély ár érte. Amelia mogorva pillantást vetett nagyobbik húgára. – Utálom, amikor ilyen logikus vagy. – Add ide Bellát – mondta Charlotte, és kinyújtotta a karját.

Amelia nem tudta eltitkolni a diadalmas pillantást, amit Dragomir felé lőtt. Legalább a kishúgát megkímélik. A vadász nem méltatta semmiféle válaszra. Csakhogy mivel felhívta a figyelmet a gyermekre, az átadás eleve gyanússá vált. Rápillantott Sandura, aki bólintott. Tariq Bellára nézett, ahogy aprócska karjaival átölelte Charlotte nyakát. Elgondolkodva fordult vissza Amelia felé. Gary visszatért a saját testébe. Megingott ugyan, de azonnal visszanyerte az egyensúlyát. Tomas a karját nyújtotta neki. A gyógyító elfogadta, mielőtt ítéletet mondott volna. – A fiúban nincsenek paraziták. – Bella a következő – jelentette ki váratlanul Tariq. Amelia megpróbált meglódulni, de egy lépést sem tehetett Charlotte felé, hogy visszaszerezze a kicsit. Gary nem vesztegette az időt. Azonnal kilépett a testéből, és Belláéba áramlott. Charlotte odaszorította magához az apróságot, míg Amelia a Kárpátiakra meredt. – Ez akkora hülyeség! – kiáltott fel. – Egy baba? Vadim egy kisbabát választott volna, hogy kiszökjön, amikor mindannyiunknak benn kellett maradnia? Hol van Genevieve? Végig ő vigyázott Bellára. – Ha jól emlékszem, amikor repülni akartatok, egy pillanat alatt elaltattátok Genevieve-et – felelte Tariq. – Elég ebből, Amelia. A végére járunk ma este. Amelia csendben maradt, de nyilvánvaló volt, hogy még mindig dühös. Dragomir az élete során gyűjtött hatalmas vagyonának utolsó dollárját is feltette volna rá, hogy a lány volt az, akit Vadim arra használt, hogy átvehesse a villámok irányítását és öljön velük. Gary nagyon hamar visszatért. – Paraziták vannak a gyerek vérében. Tariq lehunyta a szemét. Dragomir a fejét rázta. – Nem ő az.

– Nem, valóban nem ő az – erősítette meg Gary. – Egy friss szúrásnyomot találtam a combján. Magasan, ügyesen álcázva valaki egy tűt döfött belé, és beléinjektálta a férgeket. A fertőzés nagyon friss, még nem vertek gyökeret a véráramában. Meg kell tisztítanom tőlük, vagy szenvedni fog. Megölhetik. Vadim utasíthatja őket, hogy tömítsék el a szívét, mint Emeline magzatának. – A szavait egyértelműen Ameliának címezte. A tinédzser megborzongott. Dragomir szemmel tartotta. Vagy ő a földkerekség legjobb színésznője, vagy ez a reakció valódi volt. – Szedd ki őket! Most azonnal! Vedd ki azokat az izéket! Azokat a borzalmas, tekergőző, harapós kis férgeket! – Megpróbált a húga felé indulni, de Dragomir egy tapodtat sem engedte közelebb. – Mit gondolsz, ki tehette ezt, Amelia? – kérdezte óvatosan Tariq. - Csak te, Liv és a bátyád voltatok vele. A lány megrázta a fejét. – Genevieve is ott volt! A vámpírok végig ott voltak körülötte! Dragomir, te is láttad őket! Amikor Dannynek és nekem segítettél, látnod kellett őket! Dragomir előhívta az emlékeket a fejében. Amelia narancsszín sárkányát megsebesítették, irányíthatatlanul pörgött. Danny barnája is bajban volt, nem tudta megállítani a zuhanását. Ha nem avatkozik közbe, mind a tizenévesek, mind a sárkányok odavesznek. Ő küldte Dannyt, hogy vigyék ki Genevieve-et a játszótérről biztonságba. Lelassította az elméjében a visszajátszást, hogy mindent alaposan megszemlélhessen. Genevieve ernyedten ül a kőpadon, fejét a könyvére hajtja, a haját fújja a szél. Nincs tudatában a veszélynek, sem Vadimnak, sem az őt követő vámpíroknak. Vadim Emeline-nel volt távol a kőpadtól, ahol Genevieve ült. Aztán Danny megpróbálta felébreszteni a nőt, erőteljesen

megrázta. Amelia segített neki. Dragomir ezután Vadimra fordította a figyelmét, a legnagyobb kihívásra. A szeme sarkából folyamatosan figyelte a kibontakozó drámát. Genevieve nem ébredt fel. Egyáltalán nem reagált. Danny utasította Ameliát, hogy fogja meg a nő lábait, amit a lány meg is tett, de elejtette, amikor megbotlott egy fűcsomóban. Ekkor Vadim néhány kisebb vámpírt utasított a gyerekek megtámadására. De nem Genevieve megtámadására. Emlékezett erre. A mestervámpír azt mondta Emeline-nek, hogy megöl minden gyereket, amiért nem működött vele együtt. De a fenyegetésbe nem vette bele Genevieve-et. – Nem rémlik, hogy a vámpírok körülvették volna őt. Téged és Dannyt tekintettek célpontoknak – mondta, és a hangja elárulta gondolatait. – Pedig így volt, amikor a földön feküdt, és Danny megpróbálta felébreszteni. – Danny azt mondta neked, hogy fuss – folytatta Dragomir –, de nem futottál el. Szembefordultál a vámpírokkal, de mindkettő Dannyt követte. Egyik sem téged. – Ez őrület! Vadimmal harcoltál! Nem is láttad mi történt! – tiltakozott Amelia. – Már gyerekkorunkban megtanuljuk, hogy rögzítsük magunkban minden csata emlékét, hogy később visszanézve kijavíthassuk a hibáinkat. A fejemben van a felvétel. – Nos, akkor hibás a felvételed! Megpróbáltam segíteni Genevieve-nek, aztán feladtam, és a föld alatti kamrához futottam, ahová a sárkányok is mentek. Ez volt a terv, Tariqkal sokat gyakoroltuk. Azon túl eljutottunk a biztonságos szobáinkhoz. Pontosan a szabályok szerint. – A hangja kissé önelégültnek tűnt. – Milyen kényelmes magyarázat ez neked.

Míg beszélt, a fáradt Gary visszatért a testébe. Sápadt volt és gyenge. Megingott, majdnem elesett, de Lojos a földre segítette és odanyújtotta neki a csuklóját. Dragomir észrevette, hogy Amelia Lojos sebet harapó száját figyeli. A látvány szemmel láthatóan lenyűgözte. Egy csepp vér végigfolyt a vadász kézfején és a földre hullt, szinte lassított felvételként. Amelia tekintete követte. – Amelia. – Tariq hangja lágy volt és kedves. Mégis parancsolt. Amelia szinte megbabonázottan meredt a tökéletesen kerek vércseppre a földön. Dragomir finoman megnagyította kissé. Nem sokkal, az a rubin cseppecske még így is majdnem beleveszett Tariq birtokának dús, fekete földjébe, amiben a növényei, fái növekedtek és ami gyógyította az övéit. – Amelia. – Tariq hangja élesebbé vált. A lány megnyalta a száját és vonakodva elhúzta a tekintetét a fekete földön ragyogó vörös csepptől. – Megérintett valamelyik vámpír? Gyorsan pislantott egyet, az arca zárkózottá vált. – Tudod, hogy igen. Blaze megvizsgált. Nem vagyok terhes, mint Emeline. Nem engedtem, hogy belém tegyék az undorító gyereküket. Az a baba vámpír, éppúgy, mint az apja. Dragomir mindent elkövet, amit csak lehetséges, hogy ő legyen az apja, de soha nem lesz az. Honnan tudhatnánk, hogy nem a baba támadott rá? Ő akarhatta megölni. Eszébe jutott ez már valakinek? Hosszú csend támadt. Amelia végignézett a jelenlévőkön. – Csak kimondom azt, amit mindenki más is gondol. Megvádoltál, az egész családomat meg kell vizsgálni, de miért ne tehette volna ezt a baba? – Ránézett Lojosra. – Mi van veled? Aggódsz a Malinov baba miatt? Hallottam, hogy ezen a

néven beszéltetek róla. Tudod, hogy az ő gyereke, de úgy viselkedsz, mintha ez egy csöppet sem számítana. – Nem – szólalt meg Gary, mielőtt Dragomir válaszolhatott volna. – Vadim a magzatot halálra szánta. Egy lányt nem tud átfordítani és ezt ő is tudja. Eszközként viszont hasznát vehette, rajta keresztül rákényszeríthette volna az anyát, hogy eleget tegyen az utasításainak. Amelia azonnal megváltoztatta a beszélgetés témáját. – Hogy van Bella? Mindet eltávolítottad? Gary bólintott. – Mindet. Nem volt idejük túl nagy roncsolásra, vagy arra, hogy elbújjanak, mint Emeline és a magzat esetében, így viszonylag könnyű volt. Nem emlékszik sem Vadimra, sem más vámpírra. – Belenéztél az emlékeibe? – Amelia hangja vádolt. – Igen – felelte Gary. – Visszanéztem az elmúlt néhány órát. A szobájában játszott, amikor bementél, Amelia. Átverted Genevieve-et egy újabb álomvarázslattal. Tudom, hogy mágia volt, minden mágiahasználónak van egy sajátságos „aláírása”. A Genevieve-et körülvevő mágia Vadimé volt. – Azt hittem magától alszik – védekezett Amelia –, honnan ismerhetném Vadim aláírását? – Felvetted, és megpörgetted Bellát. Ő nevetett és megölelt. – Gary felállt és odament hozzá. – Ekkor csináltad. Te fecskendezted a férgeket a combjába. És közben végig nevettél rá és bohóckodtál neki. Ha érzett bármit is, az legfeljebb egy apró csípés volt. De folytattad a játékot vele, így azt is azonnal elfelejtette. Amelia megrázta a fejét. – Nem tennék ilyet. Sosem bántanám a saját húgaimat. – Mindkét kezét ökölbe szorította. – Nem gondolhatod komolyan, hogy élősködőket fecskendeznék egy totyogó combjába. Bellába. – Összefonta

maga előtt a karjait és elszörnyedve meredt Tariqra. – Nem én voltam, Tariq! Nem beszélek Vadimmal! Tényleg nem! Soha nem engedném be a gonoszságot az otthonunkba. Szeretek itt lenni. Danny és a többiek boldogok. Én is. Nem akarok elmenni. – A szavak szinte egymásba folyva estek ki a száján, ahogy a vádakat tagadta. – „Igazság cseng a szavaiból” – üzente Tariq Dragomilnak. – „Itt nem csak Vadimmal van dolgunk. Több vámpírral állunk szemben. Kinyitotta a biztosítékokat a föld alatt annyira, hogy Vadim beküldhesse a sötét mágiáját. Vadimban ott van Xaviernek, a nagyhatalmú mágusnak egy szilánkja. És vele a legsötétebb varázslatai is. Vadim irányította rám a villámcsapásokat. Ezen a lányon keresztül.” Dragomir nem tágított. Amelia hagyta, hogy Vadim befolyásolja az összes gyereket, de különösen a tíz éves Livet. Blaze nem talált élősködőket a vérében. Akkor hogyan irányíthatta mégis Vadim? – Nézz utána – könyörgött Amelia Tariqnak. Dragomirra ránézni sem volt hajlandó. – Azt akarom, hogy ellenőrizd a vérem. Tudom, hogy nem tettem ilyesmit. – Te tetted – mondta Dragomir –, Vadim valahogyan módot talált rá, hogy irányítson. – Ez nem igaz! – tiltakozott. – Tariq! – fordult a gondviselőjéhez – Esküszöm, hogy nem igaz! Sosem bántanám a kishúgom vagy Emeline-t. Vagy bárkit. Honnan vettem volna egy parazitákkal tele fecskendőt? Ezt mondd meg nekem. – Amikor felrepültem, hogy lehozzam Bellát és Lourdest – mondta Dragomir –, rengeteg ideje volt rá, hogy odaadja neked, amit akart. Nem voltál a szemem előtt. Danny a

biztonság felé futott. Ott kellett volna lenned a nyomában. De nem voltál. Így volt Danny? A fiú összeráncolt homlokkal próbált visszaemlékezni, egyetlen Kárpátira sem nézett, csak maga elé a földre. – Nem emlékszem. Minden olyan gyorsan történt. Gary felállt, és lassan Amelia felé indult, aki hátrálni kezdett előle, majd amikor beleütközött a Dragomir által emelt gátba, megfordult, mintha megpróbálna elfutni. – Maradj nyugton! – parancsolt rá élesen a gyógyító – Megbizonyosodom róla, hogy nincsenek paraziták. – Nem kellene éreznem őket? – Amelia úgy nézett ki, mintha rögtön könnyekben törne ki. – Amelia. – Tariq csak a nevét mondta. Szeretettel. Meggyőzőn. Olyan lágy parancsot kapott, ami biztosította, hogy az utasítás végrehatásra kerüljön. Azonnal engedett. Gary nem vesztegette az időt finomkodásra, hátrahagyva a sajátját, belépett a tinédzser testébe. Senki sem szólt. Amelia megállás nélkül remegett. Dragomir tudta, hogy nagyon rosszul érezheti magát, de ő befolyásolta az idősebbik húgát, Livet, hogy távolítsa el a biztosítékokat, nyissa meg a birtokot Vadim inváziója előtt. Majdnem elragadták Emeline-t, és ha a mestervámpír újra a kezei közé kaparintotta volna, nagyon kevés esély lett volna rá, hogy valaha is visszaszerezzék. Dragomir érezte magán Amelia gyűlölködő tekintetét. A lány a torkát nézte, mintha meg szeretné fojtani. Forróságot érzett azon a helyen. Mintha azon az egy ponton lassan, egyenletesen emelkedett volna a hőmérséklet. A gyógyító ítéletére várva előbb nem szentelt neki különösebb figyelmet, hogy egy emberi tizenéves megveti őt. Alig vette észre. De aztán egyre kellemetlenebb érzés járta át a torkát, és rájött, hogy a lány csinálja. Nem moccant róla a szeme.

Küldött neki egy vidámságmentes, gonosz, perverz vigyort, kihívta, hogy tegye csak a legrosszabbat, amit tud. Amelia felemelte az állát, a szemei összeszűkültek. Úgy érezte a gyűlöletét, mint valami tapintható dolgot. Mivel vadász volt, Dragomir sohasem összpontosított egyetlenegy fenyegetésre, mindig nyitva tartotta az érzékeit, hogy befogadhassa az egész képet. Tariq Ameliát figyelte. Charlotte elfordította a karjaiban Bellát, aki így semmit sem tudott a történtekről, és folyamatosan beszélt hozzá. Valami megmoccant Dragomir torkában. Egy láng csúcsa futott végig finoman a légcsövén. Túlságosan is finoman egy tinédzserhez képest. Gary ezt a pillanatot választotta, hogy visszatérjen. Ezúttal Tomas közeledett hozzá kinyújtott csuklóval. – A lányban nincsenek paraziták – mondta a gyógyító, és a rubin cseppek fölé hajtotta a fejét.

Kilencedik fejezet

Dragomir összefonta maga előtt a karjait, nekitámasztotta csípőjét a falnak és a gyógyító arcát tanulmányozta. Kissé gyűröttnek, fáradtnak látszott, de furcsa színű szemei agyafúrtnak, értékelőnek tűntek, mintha magában összevetné az összes rendelkezésükre álló tényt. Tariq visszaküldte a gyerekeket a szobáikba, közölve velük, hogy még mindig szobafogságban vannak. Tariq, Dragomir, Gary és néhány ősi bementek a főépületbe. – Ő az áruló – jelentette ki Dragomir –, nem érdekel, hogy nem találtál parazitákat. – Legnagyobb sajnálatomra – Tariq torkából egy hosszú, lassú, dühös sziszegés tört ki –, egyet kell értenem veled. Ő még csak egy gyerek, Vadim már így is traumatizálta, és most ez... Nem tudom, hogyan jut túl rajta. Dragomir visszanyelte, ami kikívánkozott belőle, és csak csendesen figyelte Tariqot. Valódi könyörület volt benne a tinédzser iránt. Előre megjósolta, hogy honnan fog előkerülni az áruló, akit egy nála sokkal nagyobb hatalommal bíró irányíthat. Tariq vérbeli vezető volt, törődött azokkal, akik a védelme alatt álltak. Dragomir rájött, hogy ez az, amiért a többiek önkéntelenül követik. Van benne szánalom. Tudja, hogy Amelia nem a szabad akaratából árulta el őket, rákényszerült a mestervámpír parancsainak teljesítésére. Dragomir viszont nem látott túl az életpárját és a gyermekét fenyegető veszélyen.

– Szerintem is ő az áruló – mondta Gary. – Éreztem benne a gonoszt, csak éppen nem találtam, pedig elhihetitek, hogy alaposan körülnéztem. – Rám támadt. – Dragomir megérintette a torkát. Még mindig érezte az utóhatásokat. – Az érintése jól koncentrált volt, a mestere keze munkája. Tariq idegesen túrt bele a hajába. – Hogyan szabadulhatunk meg tőle, ha meg sem találjuk? Gary, benned van minden reményünk ezzel kapcsolatban. Ha te nem találod meg, senki más sem fogja megtalálni. – Előbb arra kell rájönnöm, hogyan csinálja. Ha rájön, hogy tudunk róla, és arra készülünk, hogy eltávolítsuk, talán meg is öli – felelte Gary. – A legjobb, ha csak lassan és óvatosan haladunk előre, de egy pillanatra sem szabad megfeledkeznünk róla, hogy nem bízhatunk benne. Folyamatosan szemmel kell tartani. Tariq megrázta a fejét. – Túl nagy a kockázat. Kárt tehet a többi gyerekben. Máris mit tett Bellával, egy kisbabával. Charlotte még mindig aggódik miatta. Bevitte Lourdes szobájába, most ő és Blaze játszanak velük, de Ameliát bármikor rákényszerítheti Vadim, hogy csapjon le a többiek közül valakire. – Ez nagyon is lehetséges – értett egyet Dragomir. – Vadim megígérte Emeline-nek, hogy megöli az összes gyereket. Mi lenne a számára jobb módszer annál, minthogy rákényszeríti az egyiküket, hogy végezzen a többivel? Gary egyetértőleg bólintott. – Az elsődleges célpont viszont te leszel, Dragomir. Tisztában van vele, hogy te vagy a legnagyobb akadálya az Emeline-nel kapcsolatos terveinek. Ez a másik dolog, amire rá kell jönnünk. Miért akarja ilyen nagyon az életpárodat?

– Használhatnánk? – kérdezte Sandu. Amikor Dragomir ökölbe szorított kezekkel lépett feléje egyet, az ősi vállat vont. – A lányt. Ameliát. Nem láthatnánk el olyan információkkal, amivel szóra bírhatjuk Vadimot? Talán kiderülne Emeline-ről valami. – Használni? – Tariq hanga ostorként csattant. Bárki más meghunyászkodott volna, de Sandu nem véletlenül volt éppúgy a Testvériség tagja, mint Dragomir. A tetoválás végigkacskaringózott a hátán, mindenkinek tudomására hozva, hogy mit képvisel a viselője. Sosem gurult dühbe, nem is lett volna rá képes, ahogyan más érzelemre sem. – Használni – bólintott Sandu. – Az információ mindig kétirányú. Ha amúgy sem tehetjük egyértelművé, hogy tudjuk ki a kém a birtokon belül, ha a lány beszámol minden beszélgetésről, a birtok erősségeiről, gyengeségeiről, átad minden adatot, amit Vadim csak akar, ennek fordítva is működnie kell. Dragomir majdnem elmosolyodott az ősi által használt adat szóra. Sandut szó szerint minden érdekelte, a bolygó történelmétől kezdve az új technológiáig úgy szívott magába minden tudást, akár egy szivacs. Tulajdonképpen mindannyian ezt tették. A tudás elengedhetetlen volt a túléléshez. Sandu különösen magabiztosan mozgott számítógép, szoftver, és általában a technikai témákban. Az elméje minden információt mohón megragadott, elraktározott, majd még többet követelt. – Egyetértek Gary értékelésével – mondta Andor. – A gyermeket Dragomir után fogják küldeni. És Sandunak is igaza van. Ha kiszedni nem tudjuk belőle, akkor fel kell használnunk. Nagyszerű fegyver lesz.

– Ő egy kislány! Egy tinédzser! – csattant fel Tariq – Hagyjátok abba, hogy Vadim kémeként gondoltok rá! Bármit csinált is vele, Amelia nem tehetett ellene semmit. – És minél tovább marad a befolyása alatt, annál kevesebb esélyünk lesz rá, hogy képesek legyünk visszafordítani a folyamatot – mutatott rá Gary. Dragomir megpróbálta kitalálni, hogyan reagálna az életpárja erre a helyzetre. Emeline szereti ezeket a gyerekeket. Már azelőtt szerette őket, hogy egyáltalán találkoztak volna. Még idegenek voltak a számára, mégis minden éjjel becsusszantak az álmaiba, addig-addig, míg rá nem jött, hogyan mentheti meg őket. Az első néhány velük kapcsolatos álma teljes kudarc volt, a gyerekek meghaltak, de minden egyes éjjel változtatott valamit az álmon, míg lassan sikerült megtalálnia a megfelelő lépéseket, hogy életben maradjanak és kiszabadulhassanak Vadim kezei közül. – Az álmok. Emeline álmai. Erős pszichés képességei vannak, még Vadim kényszerének is ellenáll. Életben maradt és életben tartotta a gyerekeket is, amikor minden más nő meghalt a mestervámpír föld alatti városában. Ők nem voltak képesek ellenállni a Vadim parazitái okozta kínzásnak. Talán valamelyik ezek közül, vagy akár mindkettő az oka annak, hogy Vadim annyira akarja őt. – Még mindig nem jutott túl azon a látványon, ami odalenn fogadta őket. Mindenütt holttestek, amiket csak úgy félredobtak, mintha szemétről lenne szó. Vadim hosszú ideje kereste azt a nőt, aki ki tudta volna hordani a gyerekét. Tariq megnyomkodta az orrnyergét. – Charlotte is ezt mondta. Úgy tudja, hogy Emeline képes megosztani is az álmait, amikor együtt voltak, Blaze mindig ugyanazt álmodta, mint ő.

– Várjunk csak egy percig! – Gary energikus léptekkel köröket kezdett róni a helyiségben. – Meséltetek valamiféle gépekről az alagútrendszerben. Számítógépek követték nyomon a vadászokat, figyelmeztetéseket küldtek ki a vámpíroknak azon a területen, ahová megérkezett egy Kárpáti. Tehát nagyon széles körben kommunikál a hadseregével. Az sem számít, ha egy világvégi szigeten vannak, ha van internet hozzáférésük. Na de az internetet fel is lehet törni. Van néhány nagyágyú ebben a témában a mi oldalunkon is. Van egy kölyök, egy Kárpáti. Josefnek hívják, és számítógépek terén egy zseni. Ő az, aki feltörte a Morrison központ adatbázisát a pszichés képességűekről. Úton van ide. Azt minden esetre érdemes lenne megtudni, hogy Emeline képes-e megosztani az álmait egyszerre több személlyel is. A félelem jeges ujjai szorították össze Dragomir szívét. – Álmodásra akarja kényszeríteni? – Akkor nem próbálta, amikor nála volt – felelte Gary. – Az kevesebb, mint egy óra volt – mondta Tariq –, sokan voltunk a sarkában. Dragomir azon kapta magát, hogy az ősi nyelven káromkodik, és nagyon szeretne valamit megütni. Emeline tehetsége az, hogy álmodik, de erről senki sem gondolna túl sokat első hallásra. Csakhogy Emeline nem egyszerűen álmodik, prófétikus álmai vannak. Ráadásul képes volt megváltoztatni a dolgok kimenetelét úgy, hogy folyton ugyanazt álmodta, csak mindig megváltoztatott benne apró részleteket, amitől végül az egész álom megváltozott. Szó szerint kitalálhatná, hogyan lehet legyőzni bárkit, bárhol, bármikor. Iszonyatosan nagyhatalmú fegyver lenne Vadim arzenáljában. Ő is elment tesztet írni az egyik pszichés központba, és az eredményei leszaladtak minden skáláról. Vadim pedig azonnal felismerte az értékét.

– Beszélek majd Emeline-nel, hogy szerinte lehetséges-e ez. Lennie kell valami fogalmának a tehetsége hatósugaráról. Nem akarom a közelében tudni Ameliát. – Tántoríthatatlan volt ebben a kérdésben. – Ez nem lesz egyszerű – mondta Tariq. – Amelia kapcsolatban áll vele. Hasonló tapasztalatokon osztoznak. Igazából mindannyian Vadim kezére játszottunk, amikor megkértük Ameliát, hogy próbáljon beszélgetni vele. Azt hittük, mindkettejüknek jót tenne, ha legalább egymással nyíltan megbeszélhetnék azt, ami velük történt. Ha pedig egyszer elkezdenek beszélni, Charlotte remélte, hogy bevonhat egy szakembert. Végül Amelia Charlotte-tal beszélt és nem Emeline-nel, de attól tartok, hogy nem mondta el a teljes igazságot. Andor egy mogorva pillantással fejezte ki nemtetszését az ötlet hallatán. – Ilyen nagy mértékben nem keverhetjük bele az embereket az ügyeinkbe. Egy tanácsadó? – Van egy tapasztalt tanácsadónk – mondta Tariq. – Jelenleg Londonban van, de körülbelül egy hét alatt elintézi ott az ügyeit, és ideutazik. Ha neki nem sikerül, van egy másik is, Dél-Amerikában, ő is megpróbálja. Emeline-nek és a gyerekeknek joguk van újra megtapasztalni, hogy egésznek érezzék magukat. Ha az segít rajtuk, hogy egy tanácsadóval beszélnek, akkor előkerítünk nekik egy tanácsadót. – Mihez kezdünk Ameliával? – húzta vissza a társaságot a problémához Dragomir. – Mert nem közelíthet Emeline-hez, ha pedig erről tájékoztatja Vadimot is, akkor a mestervámpír rájön, hogy a terve kudarcba fulladt. – Nem feltétlenül – mondta elgondolkodva Gary. – Mindannyian feléje fordultak, rájuk villantott egy gyors, humortalan mosolyt. – Már kiváltottad a nemtetszését. Vadim

tudja, hogy ellenszenveztek egymással Ameliával, hogy nem kedveled őt. – Túl öntelt. – Vadim öntelt – korrigált Tariq. Dragomir vállat vont. – Most ő Vadim. Minden, ami kijön a száján, az Vadimé, mert ő a bábmestere, ő irányítja. – Fontos, hogy szem előtt tartsd, Amelia csak ártatlan áldozat ebben az egészben. Irányítás alatt áll, nem a saját akaratából cselekszik – jelentette ki határozottan Tariq. – Képes lenne harcolni ellene. Nem kellene hagynia, hogy teljesen elnyelje. – Tizennégy éves és nem Kárpáti, Dragomir. Nincs semmiféle pajzsa. Még Emeline előtt elrabolták, és ki volt téve Vadim erőszakának. Valahogyan sikerült megszállnia az elméjét. – Tariq hangjában nyilvánvaló dorgálás volt. Dragomir újra vállat vont. Bár tudta, hogy Tariq remek vezető, éppen azért, mert könyörület van a lelkében a lány iránt, ő nem talált hasonló érzéseket a szívében, így nem is tudott vele egyetérteni ebben a témában. A végkövetkeztetés pedig mindenképp ugyanaz: Amelia nem kerülhet Emeline közelébe. Remélte, hogy meg tudják menteni Ameliát, de az életpárját semmiképpen sem teszi kockára. – Ha Amelia előtt beszélünk, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy mivel nem találtunk benne parazitákat, neked is el kell fogadnod, hogy minden gonosztól mentesnek tekintjük. Ha mindannyian vitatkozunk veled, Vadim azt fogja gondolni, hogy szakadék nyílt közted és a többiek között, ami neki éppen kapóra jönne. Így az is logikussá válna, miért nem kedveled őt, és miért akarod távol tartani Emeline-től – mutatott rá Gary. – Vadim élvezi majd a küzdelmedet a saját világoddal szemben az életpárodért.

– Pazar. – Dragomir azonnal tudta, hogy ez Emeline-nek egy csöppet sem fog tetszeni. – Ameliát el kell látnunk apró információmorzsákkal, hogy megmaradjon a látszat, hogy folytatja a kémtevékenységet, csak hogy teljesen megbizonyosodjunk a dolgokról – folytatta Gary. Tariq felsóhajtott. – Tudom, hogy erre szükség van, de attól még egyáltalán nem tetszik. – Mit szólnátok egy barlang helyéhez? – javasolta Sandu. – Most éppen ilyenekre vadászunk. Andor talált rá, mint lehetséges aktivitási pontra, Cuyamaca területén, a Rancho State Parkban. Megvizsgálhatnánk. Ő pedig kihallgathatná, ahogy beszélgetünk róla és terveket készítünk. – Az egy elég nagy célpont ahhoz, hogy feladjuk! – tiltakozott Dragomir. – Vadim egyik odúja? Sandu megrázta a fejét. – Dehogy, a biztosítékok szánalmasak voltak. Senki sem volt benn, de úgy gondoltuk, hogy napnyugtakor visszatérünk. Ameliának azt fogjuk mondani, hogy napkeltekor várjuk a vámpírt, de már ma este elkapjuk. – Vadimnak nem lesz ideje kideríteni az igazságot, csak amikor már túl késő lesz. Elküld valakit, hogy segítse a vámpírt a vadászok ellen, így őt is elkaphatjuk. Vadim nem fogja tudni, hogy már előző éjjel megöltük a vámpírt. Arra a következtetésre fog jutni, hogy jobban kell ügyelnie a környékbeli elit vadászokra. – Gary Dragomirra szegezte a tekintetét. Mindketten várták a vadászatot. A hozzájuk hasonló férfiak nem üldögélnek és beszélgetnek túl sokáig. Nem voltak diplomaták. Ezt meghagyták a vezetőiknek, Mikhailnak, a Kárpáti nép hercegének és Tariqnak, aki az USA-ban számított elismert vezetőnek.

– Ez a legjobb, amit tehetünk, hogy megtudjuk, igazak-e az Ameliával kapcsolatos teóriáink – ismerte be Tariq. – Úgy gondolom, ahogy ti, Vadim valahogyan módot talált rá, hogy irányítsa, de jobban szeretném, ha erre bizonyíték is lenne. – Felállíthatnánk egy csapdát Vadimnak – mondta Dragomir –, és lehetnék benne én a csalétek. Tariq éles pillantást vetett rá. – Életpárod van. Emeline annyi mindenen ment keresztül, csoda, hogy össze nem roppant. És van egy lányod. Mindkettejüknek szüksége van rád. Sandu megbökte, nem testileg, hanem ennek telepatikus megfelelőjével, aminek a jelentése ugyanaz volt, csak mások nem láthatták. – „Ez azt jelenti, hogy itthon maradsz a seggeden. Az életpárod talán legyezgethetne egy széles levéllel.” – „Terád keje!” – Dragomir szinte szelíden mondta a barátjának, hogy „a tűz perzseljen fel”. – „Az az életem, amint te is ismersz, véget ért.” – Tisztára puha vagy, most hogy már van asszonyod. Lefogadom, hogy abban a pillanatban, ahogy sírva fakad, mert nem láthatja azt a lányt, be fogod engedni azt a tinit egyenesen a házadba.” Dragomir hideg, aranyszín szemei barátja felé fordultak. Abszolút semmi humorérzék nem látszott a reakcióján. – „Megölöm azt a lányt, még mielőtt hozzáérhetne Emelinehez” – fogadkozott. A ház irányába pillantott, ahol a gyerekek voltak. – „Még ne – fékezte Sandu –, ha meg kell tenni, majd én megteszem helyetted. Nem engedheted meg magadnak, hogy a te nevedhez kapcsolódjon a halála. Az asszonyod és a közösség többi tagja nehezen bocsátaná meg.” – „Jogom van biztonságban tartani az asszonyomat.”

– „El kellene már töltened egy kis időt a számítógép előtt. Azok a napok rég elmúltak, amikor megöltük az ellenségeinket, és dicsőítő dalokat zengtek a hőstetteinkről.” Dragomir összevonta a szemöldökét. – „Téged dicsőítettek dalban?” – „Természetesen. Nagyszerű tetteket hajtottam végre. Téged nem?” – „Nekem is nagyszerű tetteim voltak, mégsem dicsőített senki. Köd alte hän (a sötétség szálljon rá) Sandu! Ez így nincs rendben! Valami hiba történt. Andor is megbökte. – „Ide figyelj! Tariqnak olyan éles a szeme, mint a sasé, és titeket néz. Tudja, hogy mesterkedsz valamiben. Azt tervezed, hogy megölöd a lányt? Mert ha igen, majd én megteszem. Neked életpárod van, akire gondolnod kell.” – „Úgy nézek ki, mintha meg akarnám ölni?!” kérdezte felháborodottan Dragomir. – Mindenki emlékezzen rá; Amelia a lányom. Őt és a testvéreit a gyerekeimmé fogadtam. Megtalálok bárkit akár a világ végén is, aki kárt tesz benne. – Úgy nézek ki, mintha aki megölne egy gyereket? – kérdezte meg fennhangon is Dragomir. Az arca kifejezéstelen maszk volt. Hegek sokasága borította, de semmit sem árult el a gondolatairól. – Igen – mélyesztette a szemébe a pillantását Tariq –, pontosan úgy nézel ki. És úgy tűnik, néhányan még segítenének is benne. – Rólad írtak dicsőítő éneket? – kérdezte hirtelen Dragomir. Tariq szemöldöke összeszaladt. Úgy nézett Dragomirra, mintha hirtelen még két fejet növesztett volna. – Igen. Persze, hogy írtak. Több száz évvel ezelőtt. Rólad nem?

– Köd alte hän, (a sötétség szálljon rá) minden téged dicsőítő dalra! – Dragomir eltolta magát a faltól. – Elegem van. Vadászni megyek. Ez volt minden, amit tehetett, hogy ne reagáljon Tariq széles vigyorára. A humor még mindig túlságosan új volt neki. Hirtelen elfordult Tariqtól. Ennek a férfinak joga van megvédeni a családját, ahogy Dragomirnak is joga van. Tudta, hogy ő is megölne bárkit, aki Emeline-t vagy a lányát fenyegeti. Minden diplomatikussága ellenére, és annak ellenére, hogy sok évszázaddal utána született, Dragomir előtt nem volt kétséges, hogy Tariq vadászna rá, ha bántaná Ameliát. Viszont ez a tény sem fogja megakadályozni abban, hogy megtegye, amit helyesnek gondol. Kedvelte Tariqot, sőt, tisztelte őt. Tariq nem hagyta figyelmen kívül a tényt, hogy Amelia fertőzött. A homlokát ráncolva Garyre nézett. – Azt mondtad, ki kell találnunk, hogyan képes Vadim kémként használni Ameliát úgy is, hogy nincsenek benne paraziták. A többiek mind kifelé indultak a dolgukra, de ezekre a szavakra megálltak és visszafordultak meghallgatni a választ. – Két ötletem is van – mondta Gary –, de egyik sem túl jó lehetőség. – Halljuk őket – mondta Tariq. Gary megvonta a vállát. Széles vállai voltak, az izmai egyszerre erőteljesek és elegánsak, jól kirajzolódva hullámzottak fel inge anyaga alatt. – Xavier, a nagyhatalmú mágus képes volt szilánkokat lehasítani magából, és ezeket a szilánkokat elhelyezte néhány végtelenül szerencsétlen emberben. Azok a szilánkok valóban az ő részei voltak, rajtuk keresztül nem csak hogy láthatott és hallhatott mindent, ami a hordozója körül történt, de átvehette az irányítást is adott test felett. Xavier már halott, de két szilánkja hátramaradt, és

mindannyian úgy gondoljuk, hogy ez a két szilánk Sergeyben, Vadim testvérében és magában Vadimban rejtőzik. Tariqból hosszú, lassú sziszegés tört ki. Dragomir odafagyott a helyére. Sandu megtámaszkodott a tenyerével a falon. – Mit mondasz, Gary? – kérdezte Ferro. Ő nagyon csendes volt, csak ritkán beszélt, a hangja így meghökkentő volt, pontosan jelezte az ősiek feszültségét. – Úgy gondolod, hogy Vadim tudja, hogyan törhet le magából szilánkokat, és hogyan helyezheti azt el másokban? Mindenhol kémei lehetnének. – A szilánkok létrehozása veszélyes dolog – tájékoztatta őket Gary –, a mágiahasználó kevesebb lesz tőle. Gyengébb, a hatalma kisebb. Vissza kell szereznie a szilánkokat. Ez feltétlenül szükséges. Ha megtalálnánk azokat a darabkáit és megsemmisítenénk, soha nem kapná vissza a teljes mágikus képességeit. Ez történt Xavierrel. Csend ereszkedett rájuk. – Az pedig – folytatta Gary –, hogy Xavier szilánkja a birtokában van, azt jelenti, hogy Vadim hozzáfér Xavier tudásához is. Tariq rápillantott. – Eszedbe sem jutott, hogy ezt esetleg előbb elmondd nekünk? – Minél előbb? – kérdezte Gary, és bár a hangja változatlanul halk volt, mintha fenyegetés hallatszott volna belőle. Azok az ezüst szemek szinte átdöfték Tariqot. – Nem sokat üldögéltem tétlenül, amióta megérkeztem. Tariq udvariasan kissé meghajtotta magát feléje. – Bocsáss meg Gary, annyira aggódom Amelia miatt, bár tudom, hogy ez nem mentség. – Jelen pillanatban Amelia egy értékes eszköz a számára. Hall és lát mindent, amit a gyerek. Megtámadhatja rajta keresztül az ellenségeit. Még a biztosítékok miatt sem kell

aggódnia, hiszen Amelia belül van a birtokon. És őt is behozta magával. Valószínűleg egy percig sem tervezte, hogy benne is elhelyezi egy gyerekét. Tapasztalatból tudja, hogy túl fiatal, túl törékeny. Viszont szüksége volt rá, hogy olyasféle emlékei legyenek, mert ezek elfedhették, hogy valamelyikük belépett a testébe és hátrahagyott benne magából egy apró, de igencsak értékes darabot. – Mindannyian láttuk a „nemi erőszakot” az elméjében – mondta Tariq. – Nem pedig azt, hogy belépett a testébe, mint egy gyógyító tette volna. Mi lesz, ha megöli Ameliát? Ha meghal? – A hangja halk volt. Elkínzott. Dragomir most először teljesen bele tudta képzelni magát Tariq cipőjébe. Ha az ő lányáról lenne szó, mit érezne? Mit tenne? A tudat, hogy annak az iszonyú gonoszságnak egy kicsinyke darabja ott van a lányában, önmagában is rettenetes lenne. A paraziták is Vadim szolgálatában álltak, kínozták Emeline-t és a babát, de nem volt bennük annyi erő, hogy átvegyék az irányítást a testük felett. Vadim szilánkja viszont elég erős ehhez. És elég gonosz is. Hiszen egy darabka belőle. És az a kicsiny darab lehetővé tette, hogy átvegye az uralmat a hordozója felett. Azon kapta magát, hogy sajnálni kezdi Ameliát. Nem lenne képes harcolni Vadim befolyása ellen. Talán megbirkózott volna a parazitákkal, ha azok kínozták volna, megtagadhatta volna, hogy engedjen a fájdalomnak, de egy ember hogyan lehetne képes legyőzni egy mestervámpír erejét? – Ha Amelia meghal, a szilánk is elpusztul? – tartott ki a kérdése mellett Tariq. Gary megrázta a fejét. – Új gazdát keresne. Elhagyná a haldokló testet és egy másikat keresne. Így tettek Xavier szilánkjai is. Megpróbálnak visszajutni abba az elmébe,

ahonnan lehasították őket. Tehát minden egyes gazdaváltás egyre közelebb viszi őket a tulajdonosukhoz. – Amint a szilánk eltűnik, visszatér Amelia valódi személyisége? – kérdezte Dragomir. Gary a homlokát ráncolta és hüvelykujjával megdörzsölte a halántékát. – Így kellene lennie. De ő nagyon fiatal. Ezek a támadások ellene nyomokat hagynak benne. Hajlamos vagyok feltételezni, hogy konzíliumra lesz szüksége. – Ha átalakítanám – vette vissza a szót Tariq –, a szilánk elpusztulna? Gary megrázta a fejét. – Nem gondolkodsz logikusan, Tariq. A lányodról van szó. Túl közelről érint ez a dolog. Vadim vámpír. De eredetileg Kárpáti volt. Az emberi test halála, hogy újjászülethessen Kárpátiként, nem ölné meg őt. Ha egyáltalán történne valami, legfeljebb az, hogy a szilánk még erősebbé válna. És Vadim hozzáférhetne mindenhez, amit mi tudunk. Értesülne a gyógyító helyekről, a pihenőhelyeinkről, a birtok minden gyengeségéről, amiből igencsak sok van. – Sok? – Tariq szemöldöke felszaladt. – Azt hittük, hogy minden eshetőségre felkészültünk. Mindenféle támadási módra tervet készítettünk. – Már megtámadtak – felelte Gary –, a saját lányodon keresztül. A birtok legnagyobb gyengesége egyben a tiéd is. A szíved. Összeszeded ezeket az elhagyatott embereket, mint mások a régi borokat. Van egy emberi biztonsági szolgálatod, ami speciális alakulatoknál szolgált katonákból áll. Mindannyian túl sok harcot láttak már, bármikor összeroppanhatnak. Ott van az az idős pár, Waltonék, akik mindig kézen fogva járkálnak, mintha egy musicalben szerepelnének. Van négy utcagyereked, mind a négy traumatizált attól, amit átéltek. Van az a nő, aki nem házas, nincs életpárja, de akárhogy is nézzük mindenképp gyönyörű,

ő felügyel a gyerekekre, holott fogalma sincs róla, hogy a gondjaira bízottak akkor altatják el, amikor akarják. Van egy másik három éves lányod, az életpárod unokahúga, akinek az apját vámpírok gyilkolták meg a szeme láttára. A Kárpátiak nem így élnek. Dragomir egyet is értett a gyógyítóval, meg nem is. – Ez valóban mind így van, de létrehozott itt egy biztonságos zónát, egy helyet, ahol Kárpátiak és emberek félelem nélkül élhetnek együtt. Gary vállat vont. – Nem azt mondtam, hogy szerintem ez túl kockázatos, hanem hogy hibák vannak a rendszerben. A hiányosságokat pedig meg kell szüntetni, hogy mindannyian biztonságban legyetek. Dragomir észrevette, hogy a gyógyító úgy fogalmazott: „biztonságban legyetek”. Önmagát nem foglalta bele, mintha az egyáltalán nem számítana, hogy ő biztonságban van-e. Ugyanilyen volt Dragomir, mielőtt rátalált Emeline-re. És tudta, hogy Sandu, Andor és Ferro is ugyanilyen. Végignézett az ősieken. Oly sok férfi életpár nélkül. Egy egész faj sorsa nehezedett most alig néhány pár vállára. – Emeline itt akar maradni. A barátai közelében szeretne otthonra találni – mondta Dragomir. – Ha úgy döntök, hogy távozom, velem jön, de jobban szeretne maradni. Szeretnék földet venni, ami ezzel határos, hogy még jobban kibővíthessük a birtokot. És végig akarom járni veletek az egész birtokot Gary és Tariq, hogy megnézzük, mely gyengeségeket tudjuk megoldani. Tariq fejet hajtott előtte. – Hálás vagyok, hogy maradni akarsz. Blaze nem érezné túl jól magát Emeline nélkül. Már amiatt is nagyon szomorú volt, hogy annyira eltávolodtak egymástól, Maksim elmondta. Tudom, hogy szükséges volt, vagy legalábbis Emeline szükségesnek gondolta, de egy

Kárpáti férfinak nagyon nehéz látnia az életpárja boldogtalanságát. Dragomir azonnal tudta, hogy Tariq ezzel figyelmeztetni akarja. Elengedhetetlen volt, hogy Emeline-t távol tartsa Ameliától, de az életpárja ennek nem fog örülni. – Értem, vagyis kezdem megérteni. Mégsem tehetek mást, mint amit a természetem diktál. Emeline-nek el kell tűnnie a tűzvonalból. Gyógyító – elgondolkodó tekintete megállapodott Garyn –, lehetséges, hogy ha megpróbáljuk eltávolítani azt a szilánkot, azzal a gyereket zúzzuk szét? – Fogalmunk sincs, hol helyezkedik el pontosan. És rájönne, mit csinálunk, még mielőtt rátalálhatnánk. Ha úgy gondolná, hogy megpróbáljuk kiszedni a szilánkot, megtámadná és megölné Ameliát. – Azért jó tippünk van a helyre. Valószínűleg az agyában van a szilánk. Irányítja a cselekedeteit. Gary összeráncolta a szemöldökét. – Még mindig nem látom, hogyan cserkészhetnénk be. – Tereld el a figyelmét – mondta Sandu –, menj be azzal az indokkal, hogy gyógyítod, és nézz szét. – Átgondolom – felelte Gary. – De közben az éjszaka lassan fakulni kezd, és nekem még vadásznom is kell. – Nekem is még több vérre van szükségem. Az éjszaka valóban halványodik, a föld pedig vár. – Én pedig elültetem Ameliában a szükséges történetet – mondta Tariq. – Adjátok meg az odú koordinátáit. Ferro átküldte a kért információt az elméjébe. – A közelben vadászunk és elkapjuk, még mielőtt a nap felemelkedik. Tariq megrázta a fejét. – Ehhez túl szűk az idő. Halálvágyad van? Megsültök a napon. Sandu vállat vont. – Sültem már meg. A többiek is. Az olyan ősieket, mint mi, már nem kísérti a suttogás sem, így ehelyett

a nappal szegülünk szembe. És ennek a kihívásnak nagy ára van. – Ettől a lehetősége még megvan. – Elsősorban vadászok vagyunk – mutatott rá Andor. – Vadászó vadászok. Nem sok minden maradt nekünk. A vadászat ezen dolgok egyike. Tariq bólintott. – Akkor menjetek. Én természetesen meglátogatom még a gyerekeket, mielőtt lefekszem. Charlotte velem jön, és majd úgy beszélünk, hogy Amelia hallhassa a szobájából. Megemlítem a napfelkeltére időzített támadást. – Szükséged lesz valakire, aki legalább egy kicsit képes ellenállni Vadim kényszerének. Vagy a gyerekek nem lesznek biztonságban. Vadim kihasználhatja a lányt, rákényszerítheti, hogy megölje a többi gyereket – mondta Dragomir. – Tudom, hogy ez olyasmi, amire gondolni sem szeretsz, de a lehetőség nagyon is valós, Vadim dönthet így is. Azt akarja, hogy a lány pontosan tudja, mit csinál, csak éppen ne legyen esélye sem megállítani. Tariq bólintott. – Én azért reménykedem benne, hogy vár, tart tőle, hogy Amelia lebukik, és aztán nem veheti hasznát. – A reménykedés, amikor életekről van szó, rossz döntés – szögezte le Gary. – Találj rá okot, hogy bezárhasd. – A gyógyító elzárta a Daratrazanoff ősök minden tudását magában cipelő elméjét a többiek elől. Elfordult tőlük, és minden további szó nélkül, folyékony, elegáns mozdulatokkal kisétált, az izmai felhullámzottak ruhájának vékony anyaga alatt. Dragomir nézte, ahogy elmegy, szomorúság telepedett a lelkére. Tizennyolc, húsz év a Kárpátiak időszámításában semmi, egy pillanat csupán az évszázadokhoz képest, amit a többi ősivel együtt ő is az életpárjára való várakozással töltött el. Sandu, Andor és Ferro egyértelműen a legvégén jártak

ennek az útnak. De Gary is. Nem számított, hogy szinte újszülött az ő világukban, a vérvonal minden őse átömlött beléje, mindannyiuk emlékeit hordozta. Ez a férfi a pokolban él. Az a húsz év, amíg az életpárja felnő, a számára felér majd több tucat emberöltőnyi idővel. – Hány ember dolgozik neked? Olyanok, akikben megbízhatsz. – Húszan vannak a biztonsági őreim, akikben bízom. A vérüket vettem, úgyhogy tetszés szerint felügyelhetem őket, de belenéztem az elméjükbe is, becsületesek, hűségesek és tehetségesek. Tisztelem őket – mondta Tariq. – És van néhány új is, akiket még nem ismerek eléggé, így nem is bízom bennük teljesen. – Ők hányan vannak? – Heten. Nekik is a vérüket vettem, tudom, hogy állják a szavukat, de nem láttam őket a vámpírok elleni harckor. Az emberi harcosok számára először látni harc közben vámpírokat a valódi alakjukban... nos, elég zavarba ejtő. Ekkor tudom meg, hogy képesek-e kezelni ezt a dolgot. Ha nem képesek, kitörlöm az elméjükből. Ezek mind jó emberek és értékes segítőtársak. Dragomir bólintott. Ő soha nem számolt emberekkel egy csatában. Túlságosan sebezhetőnek tűntek a számára. Tariqot viszont mindig is lenyűgözték ezek a férfiak. Sok időt töltött velük. Tanulmányozta, kiismerte őket, és most velük vette körbe magát. Könnyedén beilleszkedett a világukba. Viszont Dragomir nem az a fajta férfi volt, aki elvet egy remek lehetőséget csak azért, mert kényelmetlenül érinti őt. Látta akcióban a biztonsági csapatot, és meglepően hatékonynak találta őket. Nem támadtak szemtől-szemben az ellenségre, amit jól is tettek, hiszen Vadim nagyhatalmú ellenfél. Az általuk kifejlesztett és használt fegyverek

lenyűgözték. Matt Bennett pedig óriási, kulcsfontosságú szerepet játszott volt a Vadim ellen vívott harcban. – Waltonék. Láttam ugyan őket a birtokon – ismerte be Dragomir – de elkerültem a párt. Kik ők? Képesek erősíteni a hely védelmét? Tariq arcán átfutott egy apró vigyor, mintegy figyelmeztetésképpen Dragomirnak. – Mindketten katonai szolgálatot teljesítettek. Ott találkoztak. Évekig éltek túlélőként. Tudják kezelni a fegyvereket, valójában egy egész arzenál van az otthonukban. Már a gyerekek érkezése előtt néhány évvel is a birtokon éltek. Kedvesen felajánlották, hogy besegítenek a birtok védelmében. Dragomirnak be kellett ismernie, hogy Tariq nem csak találomra összeszedett embercsoportokat hord haza válogatás nélkül. – Nem okozott gondot meggyőzni őket a vámpírok létezéséről? – Már tudtak róluk. Csak épp senki sem hitt nekik. Dragomir bólintott. – Értem. De gondolom magad is rájöttél, hogy még a legjobb harci készségekkel rendelkező emberek is hátrányban vannak a vámpírokkal szemben. Könnyedén átvehetik az elméjük felett az uralmat. – De pajzsok mögött nem. Dél-Amerikából hoztam az ötletet a De La Cruz családtól. Különböző országokban vannak birtokaik, ezek a birtokok pedig tele vannak emberi munkásokkal, akik a távollétükben működtetik a gazdaságokat. Ezek a családok mindent tudnak róluk, a nappali órákban ők védik a De La Cruzokat. Sok generáció óta védik pajzsokkal az embereik elméjét, és meglepő módon az újabb generációkkal ez már természetes módon vele születik. Úgy gondoltam, hogy érdemes lenne ugyanígy összegyűjtenem egy saját csapatot.

Dragomir is hallott már a De La Cruzokat védelmező emberi családokról. Nem tartotta sem jónak, sem rossznak az ötletet. Most viszont úgy látta, hogy éppen az ilyen dolgoktól kiváló vezető Tariq. Az ő agya generációkkal előre tervez. Kitartó türelemmel, lassan felépíti a saját emberi hadseregét. Földet vásárolt. Más, hasonló gondolkodású Kárpátiakat gyűjtött maga köré, és belekezdett egy olyan nagy munkába, ami hasonló erődöt fog eredményezni, mint amiben a herceg is él a Kárpátok hegyei között. – Talán tévedtem a gyengeségeddel kapcsolatban, Tariq – vállalta fel a beismerést, bár még most sem volt teljesen meggyőzve. Hiszen azt mégsem tudta megakadályozni, hogy a vámpírok a biztonsági csapat jelenléte ellenére is hatalmas csapást mérjenek a birtokra. Túl kevés Kárpáti és túl sok vámpír van az Egyesült Államokban. Ami területileg óriási. Matt Bennett viszont feltartotta addig Vadimot, amíg Dragomir elvégezte a dolgát és újra a mestervámpírral foglalkozhatott. És ráadásul egy jókora darabot sikerült megsemmisítenie Vadim szívéből, ami nem kicsit legyengíthette őt. Tariq egy főhajtással reagált a kijelentésére. – Talán – értett egyet. – Másrészt viszont rájöttem, hogy az emberek iránt érzett szeretetem egyszerre erő és gyengeség. A hercegnek köszönhetően tudjuk, hogy van néhány emberi nő, akiket képesek vagyunk átalakítani. Ez pedig remény mindazok számára, akik hosszú évszázadok óta nem találnak az életpárjukra. Az a fél lélek újra és újra megszületik, amíg a Kárpáti férfi rá nem talál, vagy amíg tovább nem lép a következő életbe. Vannak odakinn a világban emberi és Kárpáti nők, akik egy-egy vadász lelkét őrzik. – Elhagyhattuk a kolostort, mert jött három nő, és reményt adott nekünk. Azt mondták, hogy az életpárjaink ebben az

évszázadban is várnak ránk. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy ezt akkor el is hittem nekik. Talán hinnem kellett volna, de szkeptikus maradtam. Aztán meghallottam Emeline hangját és a sötét világomba berobbant a fény. Bízom benne, hogy Emeline megtalálása újabb reményt ad a többieknek, hogy ők is rátalálnak az életpárjukra. Akárcsak én, ők sem hiszik, hogy ebbe a világba tartoznának. Ősiek vagyunk, akik bezárták magukat egy kolostorba, míg a világ elhaladt mellettünk. És a nők is. Nem értjük őket. Tariq felvillantott egy vigyort. – Senki sem érti őket. Egyenrangú társas viszonyt kérnek. Értelmesek és határozott véleményük van. Jók a megérzéseik. – Ezeket mind tudom, de egyenrangú társas viszony? Ez mit jelent? – Melletted akar menni, nem mögötted. – Feltételezem, hogy nem csak szó szerint, hanem átvitt értelemben is – mondta Dragomir. Tisztában volt vele, hogy a Testvériség többi tagjának a füle szinte odatapad erre a beszélgetésre. – Mindkét értelemben. Dragomir megcsóválta a fejét. – Itt már lemaradtam. Miért baj az, ha meg akarom védeni az asszonyomat? Minden ösztönöm azt mondja, hogy ezt kell tennem. Ő hordozza az életet. A sötétségem világosságát. Mindent, ami jó a világban. – Nekünk. Mert mi tudjuk, mit veszíthetünk. Ismerjük a nők és a gyerekek nélküli világot. De ez a csapás soha nem sújtotta őket. Maguk a nők sem látják a saját értéküket. Mi tudjuk, mennyire értékesek, nagyobb kincsek, mint bármilyen drágakő, de mások nem, és néhányan úgy kezelik őket, mintha kevesebbek lennének az állatoknál. Tulajdonként bánnak velük, nem szeretett társként.

– Emeline-nek nem fog tetszeni, ha imádott nőként kezelem? – Dragomir jobban összezavarodott, mint valaha – De nem tudom másként kezelni. Nem vagyok rá képes. – Azt a részét élvezni fogja. Azt a részt viszont nem, ha bezárod, hogy ne beszélhessen Ameliával. – És Charlotte? – Neki sem fog tetszeni. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy eltereljem erről a figyelmét, de ha megtudja, mit művelek, biztos vagyok benne, hogy határozottan hangot fog adni a véleményének. Tariq hangjából határozottan vidámság csendült, amit Dragomir egyáltalán nem értett, tekintve, hogy mennyire fontos volt ez a téma. – Úgy tűnik, nem bánod, ha felbosszantod az asszonyodat. – Emeline könnyei őt megölnék. – Nem sok mindent tehetek ellene, Dragomir. Ameliával akar majd lenni, hogy segíthessen neki, és én meg fogom tiltani, mert tudom, hogy Vadim csapást mérhetne rá rajta keresztül. Nem teszem kockára Charlotte-tot. Nem fogja megérteni, vagyis inkább úgy tesz, mintha nem értené, mert a számára az, hogy segíthessen Ameliának, megéri a kockázatot. Nekem viszont nem, és soha nem is fogom elfogadni. Ahogyan neked sem fogja soha megérni kockáztatni Emeline-t. De te sem tudod jobban irányítani Emeline reakcióit, mint én Charlotte-éit. Tariq vállat vont. – Tehát a következő a helyzet az asszonyoddal: Meg kell próbálnod elmagyarázni neki logikusan a dolgokat, de egy pillanatra se feledkezz meg arról, hogy ez a te logikád. Az érzelmeid, a féltésed vezérlik. Az ő logikája teljesen más lesz, de nem kevésbé valósághű. Végül pedig meg fogod tenni, amit minden Kárpáti férfi megtesz, mert meg kell tennie, megvéded az asszonyod. Nem fog

tetszeni neki, de elfogadja, mert nem lesz más választása. A komfortérzeted ezen időszakban közelében sem lesz a tökéletesnek, de túljutunk majd ezen, és a nőd biztonságban lesz. Dragomir bólintott. – Azt hiszem, értem. De mi értelme van a magyarázatnak, ha úgysem hallgat rá? – Akkor is el kell magyaráznod. Megérdemli a magyarázatot. A kapcsolatotok nem épülhet diktatúrára. Dragomir felsóhajtott, a szíve elfacsarodott. – Nem akarok diktátor lenni, de az asszonyomnak oda kell mennie, ahová vezetem. Nem tudom, Tariq, talán túl gyorsan kötöttem őt magamhoz. Megpróbáltam meggyőzni róla, hogy azzal ellentétben, amit igaznak vélt, nem Vadim életpárja. És őszintén? Még mindig nem tudom, sikerült-e ez teljes mértékben. De most már hozzám van kötve és ez talán rosszabb, mint a hamis hit. Ha amit mondasz, tényleg úgy van, utál majd az életpárom lenni. – Minden tekintetben az életpárjaként viselkedtél. És úgy tűnt, ő érted harcol. Nem futott el. – Az teljesen más. Tariq hátravetett fejjel felnevetett. – Menj táplálkozni barátom, testvérem. Emeline rendben lesz. Már a mi világunkban van. Blaze szinte a testvére és a barátnője. Megbeszélik majd. Blaze harcos, Emeline nem az. Blaze Maksimhoz illik. Emeline hozzád. Charlotte pedig az én számomra tökéletes. Ez így működik. Mindent meg fogsz tenni, hogy boldoggá tedd, és ő is mindent meg fog tenni, hogy boldoggá tegyen téged. Menj, Dragomir, mielőtt rábeszéled magad, hogy visszamenekülj a kolostorba. Biztosíthatlak, hogy ezek a modern nők, ha olyat csinálsz, amit nem akarnak, vállat vonnak és elindulnak ellentétes irányba.

– Nem akarok elfutni tőle. Ha visszamegyek a kolostorba, őt is magammal viszem. Tariq ismét felnevetett. – Menj, kezdjünk hozzá a mi kis színjátékunkhoz. Táplálkozz, mielőtt megsemmisítitek remélhetőleg az összes vámpírt abban az odúban. Én pedig ellenőrzöm a gyerekeket, el fogom mindegyiküket szigetelni a többiektől, és meggyőződöm róla, hogy Amelia nem tud elszökni az aranykalitkából. Dragomir már rég a levegőbe emelkedett, amikor még mindig Tariq nevetése csengett a fülében. Sandu és Andor a két oldalán repült, Ferro, Afanasiv és Nicu pedig mögötte. Szerette volna maga körül tudni a többieket is. Hívást küldött ki Petrunak, Benedeknek és Isiának. Az egész Testvériségnek, és remélte, hogy eljönnek. Azt akarta, hogy lássák, életpárja van, és hogy jól teszik, ha folytatják a kutatást a sajátjuk után.

Tizedik fejezet Dragomir bőségesen táplálkozott, hiszen tudta, hogy harcra készül. A felfedezett odú igencsak távol volt a birtoktól, a Cuyamaca Rancho State Park területén. Több száz mérföldre az általános túraútvonalaktól. A kempingek és a piknikhelyek biztosították a vámpírok számára a vadászterületet. A legmagasabb szikla csúcsán egy hosszanti irányú repedés futott végig. Alig pár centiméter széles volt, de majdnem három méter hosszú, girbe-gurba vonala leért csaknem a szikla tövéig. Megállt vele szemben, a többiek széthúzódtak mögötte, figyelték a levegőt, a földet, kiterjesztették érzékeiket. A sziklába egy kényszert tápláltak, ami távol tartotta ettől a helytől az embereket. Bárki, aki a közelébe ment, úgy érezte, muszáj megfordulnia és eltávolodnia a környéktől. És pontosan ez keltette fel Andor figyelmét, tette nyilvánvalóvá előtte, hogy odúnak kell lennie a területen. Egy erdős területen képtelenség olyan helyet találni, ahol legalább a bogarak nem neszeznek. Itt viszont teljes csend volt. Mintha láthatatlan szemek figyelnének állandóan, erőszak ígérete lengte be a tájat. A talaj finoman megcsúszott a lábai alatt, ez egy újabb menekülésre ösztönző csapda volt, ha a távoltartás esetleg nem működne. Leguggolt és végigsimított a földön a tenyerével. – „Van itt valami. A talpam alatt egy csapdát észlelek. Olyasmi, mint amit az Astorok jó néhány évszázada használnak. Fridrick és Georg. Amikor a Malinovok átfordultak, ők is úgy döntöttek, hogy feladják a lelküket.

Valamelyikőtöknek vannak emlékei előző csatákból, milyen csapdákat használ még előszeretettel ez a család?” A Testvériség tagjai már réges-rég kialakították a maguk közös kommunikációs csatornáját. Nem volt szükségük a közös Kárpáti útvonalra, amit a vámpírok is hallhatnak. A nap még nem kelt fel, az odúban lévő vámpírok mozgásképesek, újabb és újabb biztosítékokat állíthatnak fel. – „Szerették felhasználni az adott környezetet, így minden sokkal természetesebbnek tűnt” – felelt Afanasiv. – „Volt még legalább három másik is, ha nem csal az emlékezetem. Talán unokatestvérek. Nem vagyok benne biztos.” – „Karl, Leon és Raban. Mindannyian Németországba mentek a Kárpátokból. Német neveket vettek fel, hogy beilleszkedjenek, és szabadon terrorizálhassák az ottani embereket” – egészítette ki Ferro. Dragomir ismét finoman végigfuttatta a kezét a felszínen. Nincs fű. Mindössze a szikla jobb oldalán egy satnya kis bokor. A növény göcsörtös volt és féloldalas, megpróbált elmenekülni a talajt megfertőző gonoszság elől. Dragomir úgy érezte, mint apró elektromos impulzusok futnának a tenyerébe. A többi ősi közül egyiknek a lába sem ért a földhöz. Csak ő ereszkedett le. – „Felhasználják a rovarokat. Egy egész szúró, maró hadseregük lehet. Megnövelik a környéken élő rovarok méreteit, felerősítik a mérgeik, harapásuk erejét. Itt skorpiók is élnek – tette hozzá az információhoz Nicu is a magáét – azokat is felhasználhatják. Megnöveszthetik őket.” – „Ez igazán jellemző lenne az Astorokra, kedvelik a drámai megnyilvánulásokat” – felelte Dragomir. – „Na, fussunk neki, lássuk, mivel van dolgunk.” – Felállt, elsétált jobbra, majd balra, előre és hátra, hogy léptei dobbanásával beindítsa a csapdát és felzavarja a bogarakat.

– „Mögötted!” – a figyelmeztetés Sandutól származott. Dragomir a levegőbe rugaszkodott, és közben megfordult, így láthatta a földből előtörő több száz skorpiót. Áradatként tódultak elő, egymásra másztak, teljesen elfedték a talajt, egyetlen, egyre növekvő, eleven szőnyeget képeztek rajta. Farkukat magasra emelték felhergelten, támadásra készen, izgatottan keresték a zsákmányt. Egyetlen ősi sem moccant. Tudták, hogy ezt a csapdát nemegyszer beindítják a környéken élő vadállatok is. A vámpírok számítanak arra, hogy a szövetségeseiknek táplálkoznia is kell. Nem kelt bennük gyanakvást, hogy valami megbolygatta a legkülső védelmi vonalukat. Mégis számítani kell rá, hogy esetleg leellenőrzik, megtehetik, hiszen a nap még mindig nem kelt fel. Dragomir és a többiek láthatatlanságba csillantak, molekulákká oszlottak az éjszakai levegőben. Vártak, pedig tudták, hogy percek gyorsan leperegnek. Dragomir biztos volt benne, hogy napfelkelte előtt már nem érnek vissza a birtokra. Ez pedig azt is jelentette, hogy teljesen Tariqra kell támaszkodnia, hogy távol tartja Ameliát Emeline-től. Várakozás közben ismét felidézte az emlékezetéből mindazt, amit a Kárpáti mondott neki. Tariq szereti Ameliát, de nem elvakult. És Amelia sem akarná bántani a többieket, ha Vadim nem kényszerítené erre. Tariq nem engedne a puszta érzelmeknek, még ha ezek az életpárja érzelmei lennének sem. Egybefüggő sárga párafelhő szivárgott elő a sziklarepedésből éppen akkor, amikor egy őz lépegetett közel a rajzó skorpiók szőnyegéhez. Azonnal lerohanták. A szegény pára kétségbeesetten felbődült a szúrásoktól. Fürtökben kapaszkodtak fel a lábaira. Az őz megpördült maga körül néhányszor, majd menekülni próbált, de néhány lépés után

összeesett. A skorpiók ellepték. A sárga pára nyilvánvaló elégedettséggel húzódott vissza a repedésbe. Dragomir eltüntette az őz illúzióját, és visszaereszkedett a felszínre, míg a többiek ismét szétterültek körülötte a levegőben legyező alakban. Közvetlenül a föld felett lebegtek, csizmáik talpa épphogy nem érintette az alattuk őrjöngő skorpiótömeget. – „Emlékszik valaki, milyen biztosítékokat használtak Astorék? Még ha változtattak is rajtuk, csak az adott tudásukból meríthettek. Világéletükben bűnlusták voltak” – kérdezett újra Dragomir. – „Te magad is emlékszel – morgott vissza Sandu – csak épp élvezed, hogy állandóan tesztelgetsz bennünket seggfej.” – „Valakinek a topon kell tartania benneteket.” – Azt hiszem, én eléggé a topon tartottalak a gyakorlótéren.” Sandu jól mondta, rengeteg órát töltött el velük a kolostor gyakorlóterén, újra és újra felelevenítve bennük a fegyveres küzdelmet. Hihetetlenül gyors volt. De még mindig nem olyan gyors, mint Nicu, aki viszont elképesztő volt. Lehetetlen volt nyomon követni a mozdulatait, Sandu viszont, mintha előre látta volna az ellenfél következő lépését. Dragomir hálát adott az égnek, amiért már ismét képes felismerni és értékelni a humort. Már egészen el is feledte, milyen viccesnek találni valamit, és hogy ez mennyire képes megváltoztatni valaki hangulatát. Sandu csak szikár tényt közölt. Csak az igazságot. De a játék a szavakkal humorossá tette a szavait, még ha ennek az ősi nem is volt tudatában. – „Üzentem a többiekért. Benedikért, Petruért és Isiáért” – tette hozzá Sandu. – „Már el is felejtettem, milyen vámpírokat üldözni, ráadásul úgy tűnik, itt egy valóságos háború van kialakulóban.”

– „Én is szóltam nekik” – ismerte be Andor. Mindenki bólintott és Dragomirnak mosolyoghatnékja támadt. Ő is kiküldte a maga hívását a Testvériség többi tagjának. – „Néha megrémít, mennyire egyformán gondolkodunk.” – „Együtt veszünk részt ebben” – mutatott rá egy kis vállrándítással Ferro. Dragomir visszatért a feladatához. – „Mindig azokat a biztosítékokat használják elsődlegesen, amit még Alycrome tanított nekünk.” – Alycrome a varázsló faj egy nagyhatalmú mágusa volt, aki rengeteg éven át oktatta a Kárpátiakat, mielőtt a fia, Xavier vette volna át a helyét. Alycrome ragaszkodott ahhoz, hogy kövessék az ösztöneiket, alakítsák ki a saját biztonsági mágiáikat, de sokaknak problémája volt ennek a feladatnak az elvégzésével. Egy kész varázslatot megszőni könnyű, de újat készíteni, megváltoztatni őket, hogy mások ne tudják feloldani, bonyolult. Dragomir és a többiek egyszerre emelték a levegőbe a kezeiket, és belefogtak a népük által ismert legősibb biztosítékokat megmutató varázslatba. Ez még egészen egyszerű volt, közel sem olyan összetett, amivé a századok alatt alakították őket. Kezeik, ujjaik magabiztosan rajzolták a szimbólumokat, a levegő megcsillant és az akadályok megmutatkoztak. A szikla körül terült el egyre szélesebb háló formában, hogy megakadályozza a belépést. – „A következő réteg is elég egyszerűnek tűnik” – mondta Ferro. – „Egy sima megtorlóvarázs. Szinte be sincs fejezve.” Dragomir is szemügyre vette a hálóra csomózott első védőmágiát. Valóságos kontármunka volt. Valaki épp csak sietve odavetette. Ezeket a vámpírokat hosszú idő óta nem üldözték vadászok, teljes biztonságban érezték magukat. Védettnek. Vadim a biztonság hamis illúziójába ringatta őket.

– „A klasszikus hétmozdulatos” – közölte a megállapításait Ferro is. – „Rosszul is van megszőve és semmi eredetiség sincs benne.” Ferronak igaza volt. Már-már nevetséges volt, mennyire nem vették a fáradságot ezek a vámpírok, hogy megvédjék a területüket. Dragomir felfejtette a következő két réteget. Körülötte az ősiek folyamatosan fürkészték a környéket, rejtett csapdák után kutattak. Ez mindig benne volt a pakliban. A vámpír látszólag könnyűvé teheti a behatolást, hogy így csalja csapdába a vadászt. Vetett egy gyors pillantást Sandura, aki megrázta a fejét. – „Azt hiszem, ezek tényleg ilyen gondatlanok. Nem látok és nem hallok semmit.” Dragomir hatástalanított újabb két réteget. Már csak egy maradt. Ez a levegőben lebegett, úgy nézett ki, mint egy sor csomó egy zsinegen. – „Rózsafüzér” – azonosították mindannyian egyszerre. A szövést a tizenharmadik században mintázták az imagyöngyökről. Azok, akik a védelem eltávolítását gyakorolták, csak rózsafüzér szövésnek nevezték. Dragomir lassan kioldotta az első csomót, majd megállt és várt. Figyelt. Képtelen volt elhinni, hogy mindössze ennyi az összes biztosíték. – „Amikor bemegyünk, szóródjatok szét. Bárhol lehetnek.” – Nem volt egészen nyugodt, de úgy gondolta, hogy ebben nagy szerepe lehet annak, hogy a bőre már erősen jelezte a rövidesen felkelő napot. – „Rájöttél, ki helyezte el a biztosítékot?” – kérdezte Andor – „Te néha-néha összefutottál velük, mielőtt átfordultak, Dragomir.” Dragomir már akkoriban sem kedvelte őket. Utána viszont elvesztette az érzelmeit, korábban, mint a többiek, és mire a

Malinovok és az Astorok átfordultak, ő már tapasztalt vadász volt. – „Szerintem Leon. Mintha az ő aláírását érzékelném.” – Valószínűleg ő volt a sárga párában.” – mondta Sandu. – „A nyavalygós legkisebb testvér. Mindig bajt csinált és aztán futott a következmények elől. Amikor meghallottam, hogy átfordultak, egyáltalán nem lepődtem meg. De egyszer sem futottam össze velük. Gondolom elkerültek.” – Minden vámpír elkerül – mutatott rá Dragomir – ahogyan minket is.” – „Jó okkal” – mondta Afanasiv. Senki sem szólalt meg többet, amíg Dragomir kioldotta a többi csomót. Miután a biztosítékok eltűntek, egy pillanatot sem vesztegetett, már benn is volt a repedésben. A többiek a nyomában. A hasadék egy keskeny folyosóra nyílt. A kicsiny barlang falai telis-tele voltak repedésekkel a földtől a mennyezetig. A belmagasság nem volt túl nagy. A normál alakjában még felegyenesedni sem tudott volna. A folyosó beljebb még jobban összeszűkült, már egy egészen kistermetű férfi vagy nő sem tudott volna átoldalazni rajta. Három keskeny beugró következett ezután, amit a víz vájt ki, kerekített le a sziklákból, ami azóta rég más utat talált magának. Por borította a lejtős falakat csakúgy, mint a barlang padozatát. Sandu guggolva öltött testet a szűk térben az elsőnél, tenyereit a padlóra is a falra simította. – „Menjetek tovább. Én meggyőződöm róla, hogy ez tiszta.” Ferro materializálódott a másodiknál, ami még az elsőnél is sokkal kisebb volt. A vadász széles vállai mindkét oldalról súrolták a falat, mégis megpróbálta ugyanúgy felderíteni, mint Sandu.

Nicu továbbintette a többieket, ő maga pedig belépett a harmadik beugróba, hogy megvizsgálja a padlóját és a falait. Ez úgy nézett ki, mintha valaki megpróbált volna kivájni egy barlangot a sziklából. Mélyebb is volt az előzőeknél, a falai simábbak, és gyanakvásra adott okot az is, hogy a mindenhová leülepedett port nemrégiben megbolygatták. Dragomir továbbáramlott a keskeny folyosón. Afanasiv és Andor követte. Aztán Afanasiv hirtelen testet öltött, hatalmas alakja szinte teljesen elzárta a szűk folyosót. Meg kellett görnyednie és oldalra fordulnia, ahogy lehajolt megvizsgálni a padozatot. Az egyik nagy törésvonal lekanyargózott egészen az átjáró közepéig. A repedésben pornak kellett volna lennie, de egyáltalán nem volt benne. Afanasiv becsúsztatta az ujjait a résbe, és megérintett egy apró követ, ami úgy nézett ki, mintha beleesett volna a nyílásba, holott épphogy a repedés nyílt meg körülötte. – „Van itt valami” – mondta. Dragomir nem ment tovább. Mellette materializálódott. Ketten végképp alig fértek a szűk helyen. Andor otthagyta őket. – „Elnézek a folyosó végéig és visszajövök.” Dragomir a padlóra koncentrált. Évszázadok óta itt állt. Nem a vámpírok alakították ki, de könnyedén kihasználták. Annak ellenére, hogy teljes sötétségben voltak, és a hegy akadályt képezett köztük és a nap között, azonnal megérezte az égést, ahogy a nap elkezdett a horizont fölé kapaszkodni. – „Csináljuk. Készen állsz?” Válaszképpen Afanasiv intett, hogy kiszélesítse a repedést. A szélek pár centiméterrel eltávolodtak egymástól. Ebbe minden belenyögött körülöttük, a falak, a sziklák nyikorogtak. Föld pergett végig a falakon, hogy aztán összegyűljön a padlón. Dragomir átáramlott a nyíláson, Afanasiv a sarkában.

Rég megszokták, hogy teljes sötétségben száguldjanak. Ahogyan ahhoz is, hogy rengeteg tonnányi föld van a fejük felett. Akkor érezték legjobban magukat, ha azt tehették, amit most, vámpírokra vadászhattak. Alattuk tér volt, hatalmas tér. Egy barlang rejtőzött a repedés alatt, aminek nem volt közvetlen kijárata a szabadba. Hideg levegő csapott le a testükre, ami jólesett a szűk átjáró áporodott forrósága után. Dragomir azonnal tudta, hogy nincsenek egyedül. A vámpírok bűzlöttek. Az élőholtak teste sokszor hamarabb elbomlott, mint rájöhettek volna, hogyan kerülhetik el ezt a bakit. A bűz jelenthette azt is, hogy sűrűn használják a barlangot, de azt is, hogy nem egy vámpír van benne. Ez utóbbi nagyon szokatlan lett volna, de azért nem eresztette el a gondolatot, csak mert a múltban ilyen ritkán fordult elő. A vámpírok önzőek és hiúk. Dicsőséget akarnak. Na és persze nem akarnak osztozni a zsákmányaikon. Másrészt viszont a legnagyobb motivációs tényezőjük az, hogy életben maradjanak. Vadim valahogyan megragadta bennük ezt a hajtóerőt, és hadsereggé kovácsolta őket. Ezek a vámpírok modern technológiát alkalmaztak és összedolgoztak. Egy mindannyiuk által elismert vezető alatt. – „Nem vagyunk egyedül – küldte ki a figyelmeztetést – talán több is van.” A támadás a sötétség mélyéről érkezett egy tűzgömb formájában, ami megvilágította a környezetét és egy pillanatra felvillantotta az egész barlang képét. Dragomir azonnal feltérképezte a helyet, a memóriájába vésett minden ívet, minden sziklát, a padlót, a mennyezetet, körben a falakat, miközben kitért a tűzcsóva elől és alábukott a földből kiemelkedő vámpír felé.

Leon volt az, és nem volt egyedül a kamrában. A kiáltására újabb három földgejzír tört fel a barlang talajából, szétterültek a levegőben, mint óriási pávatollak. A tűzcsóva fényében Dragomir kettőt felismert a három másik élőholt közül. Az egyik Ravenousnak nevezte magát. Csak nemrégiben fordulhatott át, bizonytalanul, ingatagon tört ki a föld alól. A másik, akit felismert, az Eugen nevet viselte, és szintén nemrégiben fordulhatott át. Mindketten fiatalabbak voltak nála néhány évszázaddal és lenyűgöző vadászok voltak. – „Leon mestervámpír, vagy legalábbis nagyon közel járhat ehhez” – adta tovább az információt Afanasivnak, miközben Leon felé lódult. A vámpír felkiáltott, egy tűzből font lándzsát hajított feléje, majd félreugrott balra és eltűnt egy hatalmas szikla mögött. – „Legfeljebb csak szeretne mestervámpír lenni” – felelt Afanasiv. – „Attól, hogy gyalogokat gyűjt maga köré, még nem lesz jobb a csatákban. Leon és testvérei pedig semmi más képességüket nem fejlesztették művészi szintre, kizárólag a menekülést.” Dragomirnak egyet kellett értenie az ősivel. Igazság szerint ő maga is kívül volt egy jó ideig ezen a játékon. A legutóbbi harcai voltak az egyetlen tapasztalatai, amióta belépett a kolostorba. Persze, ott is folytatták a gyakorlást, megosztották egymással a harci stratégiákat, és azt, amit a különböző Kárpátiakról és vámpírokról tudtak, de gyakorlata egyelőre nem volt túl sok. Üldözte Leont, egy újabb támadást várt tőle, de a vámpír ehelyett behúzódott Eugen és Ravenous mögé. – „Ismered a harmadikat?” – Ami kevés információja volt az első kettőről, azt azonnal átküldte Afanasivnak. Megosztotta vele a kisebb vámpírok gyenge pontjait, hogy milyen fegyverekkel bánnak jól, milyen csatákban harcoltak, mindent, ami eszébe jutott

róluk. Dragomir nem emlékezett a múltjára, már a saját gyerekkorára sem, de a csatákra emlékezett. A háborúkra. A fegyverekre. Mindezt áttolta az ősi elméjébe. Nem volt több néhány másodpercnél, és Afanasiv mindent tudott róluk, amit ő. – „Kaiser a neve. Astorékkal volt sülve-főve. Meglep, hogy nem emlékszel rá. Trükkös ördög. Jártas a hadviselésben. Véleményem szerint már évszázadok óta az Astorokkal van, valószínűleg nagy szerepe van benn, hogy még mindig élnek. Figyeld csak meg. Ő a legtapasztaltabb, leghalálosabb közöttük.” Tűzlándzsa lobbant lángra, megvilágította a barlangot, míg keresztülszállt rajta, olyan erővel dobták el, hogy beleágyazódott Dragomir mögött a sziklafalba. Kaiser ajkai vad grimaszban húzódták hátra agyarairól, amikor meglátta, kikkel áll szemben. Ha úgy döntene, hogy marad és harcol, csak nagyon kevés esélye lenne két ilyen nagyhírű ősivel szemben. Ha elfut, a napfény vár rá. Nem létezett jó döntés. Kaiser a lándzsa felé intett. Az a földre esett és közben kihunyt a fénye, a barlang ismét sötétségbe borult. Dragomirnak soha nem okozott gondot látni a sötétben, de úgy tűnt, ezt a helyet nem a szokásos homály fátyla borítja, ez vastag volt és sűrű, megnehezítette, hogy átnézzen rajta fény nélkül. Intett a kezével, és világosság árasztotta el a termet. Kaiser nem volt sehol. Leon a mennyezeten lapult, a bejárati repedés közelében. Amikor észrevette, hogy Dragomir meglátta, odakiáltott három gyalogjának, hogy támadjanak, ő maga pedig még közelebb siklott a hasadékhoz. Dragomir felemelte, majd lassan ökölbe zárta a kezét, mire a hasadék csikorogva, nyöszörögve összezárult, lehetetlenné téve Leon szökését.

Afanasiv lecsapott, előrenyújtott ökle beleszáguldott Ravenous mellkasába, izmokon, csontokon hatoltak át az ujjai, karmai tépdesték a húst, hogy hozzáférjen a szívéhez. Kiszakította azt a vámpír mellkasából, és a földre dobta. Ravenous fejjel előre vetette magát a szerv után. Afanasiv megvárta, míg az élőholt megfeszülő ujjainak hegye majdnem eléri, mielőtt saját tüzes lándzsáját belevágva kitűzte volna a kiszáradt, összeaszott szívet a padlóhoz. A lángok fehérből forró narancssárgává válva fellobbantak, megvilágították Ravenous arcát. Az ajkai hátrafeszültek, a puszta rettegés néma sikolyára nyíltak, ahogy az ujjait belemerítette a lobogó tűzbe, hogy visszaszerezze a szívét. Leon lerákolt a plafonról az egyik oldalfalon, az ő arcát is megvilágította a kisebb vámpír szívét elégető lándzsa fénye. Ő nem tűnt olyan ijedtnek, mint amilyennek lennie kellett volna. Dobpergésszerű hang árasztotta le a barlangot, egy hívás, és Leon válaszolt rá. Dragomir ebből tudta, hogy más gyalogok is vannak még ebben a barlanghálózatban. De ez nem számított, hiszen biztos volt benne, hogy Testvériség többi tagja elviszi az igazságszolgáltatást ezekhez a vámpírokhoz is. Követte Leon minden egyes mozdulatát, minden lépését, mint egy furcsa táncban, ő a padlón, a vámpír pedig a barlang falán. Leon tekintete felizzott, izgalom és adrenalin fényesítette meg a szemeit, vörös lángok lobbantak a mélyén. Dragomir értett ebből a figyelmeztetésből, megpördült, hogy szembenézzen Kaiser támadásával. A vámpír többtucatnyi hasonmásával vette körül, ezekkel együtt rontott rá. Az ősi alábukott, átbújt közöttük, amögött magasodott fel újra, amelyik a valódi, hús-vér vámpír volt. Azért tudta melyik az, mert ennek a szeme egy töredékmásodpercre Afanasiv felé villant. Aprócska dolog volt ez, mégis árulkodó.

Megragadta két kézzel a fejét, és még mielőtt az élőholt kitéphette volna magát a fogásból, óriási erejével féloldalra rántva elroppantotta Kaiser gerincét, majd félredobta a testet. Leon a másolatok felé intett, átvette felettük az irányítást. Mindannyian újra Dragomir felé fordultak. Afanasiv Leon felé indult, amint elégette Ravenous szívét. Ez a villámcsapásnál néhány másodperccel hosszabb ideig tartott, de a barlang kialakítása miatt lehetetlen lett volna ide villámot lehívni. Így hát rögtönöznie kellett, tűzlándzsáját a lehető legforróbbra hevítette fel. Leon, mintha egy szimfóniát vezényelne le, mindkét karját a levegőbe emelte, és megindította a másolatokból álló seregét a Kárpáti vadász felé. Azok lerohanták Dragomirt, karmos kezeik a szemeit keresték, a mellkasa után kaptak, igyekeztek eljutni a szívéhez. Dragomir a saját feladatára koncentrált. Ha megsemmisíti a szívet, a másolatok eltűnnek. Kaiser feje jobb oldalra dőlve billegett, majd hátragördült a nyakán, mint groteszk paródiája annak, ami valaha a Kárpáti hím volt. Kaisernek nem volt szüksége a fejére a manőverezéshez. Felnyúlt, hogy megigazítsa, közben pedig rámosolygott az ősire. Abban a pillanatban, ahogy a feje a helyére került, már a levegőben is volt, Dragomir arca felé vetette magát, hogy a karmaival megpróbálja megvakítani. Dragomir sztoikus nyugalommal állta a támadásokat, tűrte a fájdalmat, majd előrelendített öklével várta Kaiser becsapódó testét, aki saját lendületével valósággal felszúrta a mellkasát a kezére. Vér csorgott a szemébe, tekintete mégsem moccant a vámpír arcáról, míg összezárta ujjait a szíve körül és elkezdte kihúzni azt. Mögötte Leon megduplázta a másolatok számát. Mögéje furakodtak, teljes erőből támadtak, amíg kihúzta a szívet.

Kaiser maga is keményen küzdött, karmaival tépdeste Dragomir mellkasát, a vállait marcangolta, billegő fejével igyekezett hozzáférni a nyaki artériájához, hogy felszakíthassa azt. Dragomir hirtelen felemelte Kaiser testét a földről, öklével a mellkasában, és lendületből körbeperdítette maga körül. Az éppen lecsapó másolatok így az ősi Kárpáti helyett saját gazdájuk hátába fúrták bele az ökleiket, csontokat törve izmokat tépve. A vámpír felsikoltott a hátába fúródó öklök okozta fájdalomtól, Dragomir pedig kihasította belőle a szívet. Magasra dobta a levegőbe, és már utána is dobott egy tűzből font lándzsát. Az összes másolat és maga Kaiser is a levegőbe vetette magát, hogy elérjék a szervet. Leon felemelte a kezét, hogy eltérítse a lándzsát, de Afanasiv az első után küldött egy másodikat is. Átszaladtak néhány testen, amik mohón nyújtózkodtak az immár lefelé zuhanó szív felé. Az egyik egyenesen Kaiser valódi testét járta át. Ő volt a legközelebb az aszott szívhez, kifeszült, hogy elkaphassa. A lándzsa a hátán tört be a testébe, közvetlenül a gerincén keresztül, és a hasán bukkant elő, lángba borítva egész alakját. Az első mögött suhanó második lándzsa telibe kapta a szívet. Mire a földre zuhant volna, már hamuvá omlott. A másolatok eltűntek, Kaiser lángoló teste a barlang padlójára zuhant. Egy pillanatra tökéletes csend lett. Aztán Leon kilépett a hatalmas szikla mögül, ahol ismét menedéket keresett. Rájuk mosolygott. – Rég láttalak benneteket. – Ha időhúzásra játszol, Leon, azt elfelejtheted. Másokat is hoztam magammal. Ők most éppen a gyalogjaidra vadásznak. – Dragomir tisztában volt vele, hogy ezt Leon valószínűleg már maga is tudja, hiszen a gyalogjai nem siettek a segítségére. A mestervámpír beszorult, és most csak abban

reménykedhetett, hogy az ősieket is ledönti a lábáról a nappal együtt érkező letargia, bénaság. Ősiek voltak, túl sok vadászat volt már a hátuk mögött, még a kora reggeli órákban sem tehetik ki magukat a napfénynek súlyos következmények nélkül. Leon vállat volt, majd egy ujjával megérintette a sziklát. Aztán kettővel. Bármilyen idegesnek és legyőzöttnek próbált látszani, Dragomirt nem csaphatta be. Nem várta ki, hogy meglássa, mire készül Leon, feléje lódult. A barlang megremegett. A padló felhullámzott. Föld ömlött végig a falakon, előbb meg-megállva, majd egyre szélesedő folyamokban. A mennyezet nyikorgott, sóhajtozott. Dragomir lendülete akkor sem tört meg, amikor óriási repedések nyíltak meg a plafonon. Skorpiók törtek ki a sziklából, robbantak elő a lábai mellett a földből, elborították a lábszárát, felmásztak a combjára, felmeredő farkaikkal mérget fecskendeztek a húsába. Dragomir még csak nem is fékezett, ökle rendíthetetlen elszántsággal fúródott bele Leon mellkasának szilárd falába. Hatalmas szikladarabok hullottak a fejükre. Körülöttük ez egész hegy remegett, mozgott, mintha hatalmas földrengés rázná. Afanasiv felnyögött, ahogy a mennyezet egy hatalmas darabja aláhullott. Ott állt a barlang közepén, a lábai széles terpeszben, a térdei kissé meghajlottak, a válla fölé tartott tenyerein és a hátán pedig ott nyugodott több tonnányi kő és föld a hatalmas lezuhant mennyezetdarabon, amit megtartott, hogy Dragomir folytathassa a harcot, és megszerezhesse a mestervámpír szívét. Leon lassan felemelte mindkét kezét, körmei tőrkarmokká nyúltak, belevágta őket Dragomir nyakának két oldalába, átvágva ezzel az ütőereket. A vadász nem moccant, még akkor

sem, amikor a vámpír végighúzta a húsában ezeket a karmokat, és a vére messze spriccelt. Leon nagyra nyitotta a száját, hogy minél többet felfoghasson ebből az értékes folyadékból. Nagyokat nyelt, míg skorpióserege egyre feljebb rajzott Dragomir lábain. – „Egy kicsit igyekezhetnél!” – csattant fel Afanasiv. Nem olyan könnyű kihúzni egy vámpír szívét. A vére savas, átégeti a bőrt, csontig marja a húst. Dragomir úgy érezte, mintha az ujjai elégnének. Nem is érezte velük a szívet, csak a kínzó fájdalmat, ahogy összezárta a markát valami körül, amit a keresett szervnek vélt. Elzárt magában minden érzést, minden fájdalmat, és húzni kezdte kifelé. Leon szinte fürdött a vérben, odadörgölte az arcát Dragomir vállához, mint egy macska, mohón falta a vért, ami végigfolyt a vállain és a mellkasán. Belemártotta a kezeit, és mohón lenyalta őket. Úgy tűnt, észre sem veszi, hogy a vadász ökle lassan visszahúzódik a mellkasából. Amikor a skorpiók felértek Dragomir mellkasán a vérig, Leon elzavarta őket, lehullottak az ősi testéről és visszahúzódtak a földbe a szikla alá, ahonnan előjöttek. Dragomir megtántorodott, és térdre zuhant a skorpióméregtől és a vérveszteségtől legyengülten. Leon elkapta és a földre eresztette szinte gyengéden, szorosan átfogta, nyalta, itta róla a vért eufórikus őrjöngésben. Dragomir kinyitotta az öklét és lepillantott. A szív ott pulzált a markában, feketén, fonnyadtan, de élőn. Megrándult a tenyerében, készen rá, hogy visszatérjen gazdája mellkasába. Leon túl közel volt, de Dragomir kissé elmozdult, mintha felajánlaná neki a nyakát és azon a förtelmes sebet. Leon mohó, diadalittas hangot hallatott. Dragomir elfordította az öklét, és leengedte a földre a szívet, adva neki annyi lendületet, hogy néhány méternyire elguruljon tőlük. A

látása elhomályosodott. Még ekkora kínok között is érezte az égen egyre feljebb kúszó nap okozta égést. A bőre füstölögni kezdett, majd felhólyagzott. Leon azt sem vette észre, hogy az ő bőre is füstölög, és felhólyagzik a napfénytől. Nem számított, hogy a föld alatt voltak, a felszín még mindig túl közel maradt hozzájuk. Hamarosan a fajtájukat sújtó bénulás is eléri mindegyiküket. Dragomir egy tűzlándzsát materializált a magasban, egyenesen lefelé irányította, a szív közepére, és a lángok elnyelték a szervet. Leon felemelte a fejét, csak most ébredt tudatára annak, hogy mi történt. De aztán elmosolyodott és átfogta Dragomir fejét. – Te is meghalsz. Ugye tudod? Megöltelek. – Még akkor is mosolygott, amikor a második lándzsa a testét ütötte át. Dragomir igyekezett elkúszni a halálos lángoktól, de nem jutott messzire. A gyengeség lecsapott rá. A lábai használhatatlanokká váltak. Átfordult a hátára és felbámult a mennyezet óriási hiányzó darabjának a helyére. Afanasiv óvatosan kihúzta egyik kezét az iszonyú teher alól és egy megtartó varázs szövésébe kezdett. A lehullott sziklák felemelkedtek, a lerombolt mennyezet kezdte felvenni eredeti alakját. Sandu és Andor amint lehetett, leereszkedtek hozzájuk. Sandu letérdelt Dragomir mellé, és elismerően füttyentett. – Ziláltnak tűnsz – jelentette ki. – Tudom. – Több mondanivalójuk nem is volt. Ferro csatlakozott hozzájuk, mindketten gyógyították és vért adtak neki, kiűzték belőle a mérget, próbálták megmenteni Dragomir életét. Mindegyiküknek felhólyagzott a bőre, mire abbahagyták a munkát és elrejtőztek a nap hátralévő részére.

Dragomir napnyugta előtt ébredt. Életében először úgy, hogy mindene fájt. A teste a legkisebb mozdulat ellen is tiltakozott. Csak feküdt, a talaj olyan érzés volt fölötte, mint egy meleg takaró. Tudta, hogy szüksége van a gyógyítóra. A sebei ismét halálosak, bár nagyon szerencsésnek bizonyult. Leon az idiótasága ellenére is mestervámpír volt, elképesztő készségekkel. Évszázadok óta nem juthatott hozzá ősi Kárpáti vérhez, Vadim nyilvánvalóan nem osztotta meg alárendeltjeivel Val vérét. Abban a pillanatban, ahogy az ő vérét megízlelte, a mohó sóvárgás az utolsó csepp eszét is elvette. Dragomir tisztában volt vele, hogy ez jelentheti a legnagyobb vámpírok bukását. Viszont nem hatna Vadimra, aki hosszú éveken át ketrecben tartotta maga mellett Valentint, és belőle táplálkozott. Az ősi vér nem okozna olyan sokkszerű eufóriát benne, mint másokban. Az egyik legnehezebb módja a vámpírok legyőzésének az, hogyha hagyják őket halálos sebeket ejteni és engedni, hogy majdnem szárazta szívják a vadászt. Megmozgatta maga felett a földet az elméjével. Egyszerre megérezte az éjszakai levegő hűvösét. Sandu, Andor és Ferro keményen dolgozott Afanasivon és Dragomiron, míg Nicu megtisztította a barlangot, és megkereste a legdúsabb, legjobb gyógyító képességgel rendelkező földet a barlangban. Dragomir egyedül feküdt abban a teremben, ahol előtte Leon keresett menedéket. Megmoccant kissé, a teste merev volt. A lába szinte lángolt. A karja egészen könyékig, ameddig belemerítette a vámpírok

mellkasába, fájdalmasan lüktetett. Éhes volt. Valósággal éhezett. És ismét hálát adott az égnek, amiért megtalálta az életpárját. Egyetlen ember sem lett volna biztonságban a közelében, amikor ebben az állapotban volt, ha nem lett volna horgonya, aki a fényben tartsa. – „Dragomir? Azt álmodom, hogy szükséged lenne rám. Nem talállak, de a gyógyító nem engedi, hogy felébredjek és megkeresselek.” Megdermedt. A szíve majdnem megállt. A Kárpátiak nem álmodnak. Vagyis általában nem álmodnak. A történelmük során néhányan ugyan beszámoltak rémálmokról, de ezt a jelenséget senki sem vette komolyan. Nos, nagyon úgy nézett ki, hogy a nő, akit Vadim annyira akar, azután is tovább álmodik, hogy Kárpátivá vált. Dragomir nem is tudta melyik az elképesztőbb, az, hogy álmodik, vagy az, hogy a föld alatt, alvás közben is képes utánanyúlni és megtalálni őt. – „Azt álmodod, hogy szükségem van rád? Mindig szükségem lesz rád, életpárom. Te vagy a legfontosabb nekem.” Csend támadt. Maga elé képzelte Emeline imádnivaló szemöldökráncolását. Azon kapta magát, hogy mosolyog ahelyett, hogy elviselhető szinten tartaná a testében a fájdalmat. – Remekül játszol a szavakkal, de tudom, hogy megsérültél, és hogy a sebeid súlyosak. Ha engeded, hogy felébredjek, elküldhetem hozzád a gyógyítót.” – „A gyógyító hamarosan úton lesz hozzám. Üzenek érte.” – Imádott Emeline fejében lenni. Szerette azt, ahogyan a nő rá gondolt. Hogy aggódik miatta. Vele akart lenni. Nem is, egyszerűen muszáj volt Emeline-nel lennie. – „Miért nem ébresztetted már fel?”

– „Csapdát állítottunk itt, és ha a közös csatornán üzenek neki, mindenki megtudja, hogy megsebesültem. Harcolnom kell, nem csaléteknek lenni. Én ittam a gyógyító véréből, de ő nem ivott az enyémből.” Újabb csend. Dragomir érezte, hogyan pörög Emeline elméje, hogy megérthesse mindazt, amit hallott. – „Teljes vércsere kell ahhoz, hogy két személy között kialakuljon a kettejük kommunikációs csatornája.” –Emeline kimerültsége szinte ököllel verte a koponyáját. Nem akarta, hogy beszéljen, nem akarta, hogy álmodjon. – „Tehetetlen vagyok a látomásokkal szemben. Egy barlangban voltál és rovarok támadtak rád. Azt hiszem, skorpiók.” Dragomir megérintette a lábát, ami mintha egy nemlétező tűzben égett volna. – „Sok vért vesztettél.” A nyakához emelte a kezét, a Leon tőrkarmai okozta sebekhez. Nyersnek érezte őket. A mozdulattól szétnyíltak a hátán is a karmok ejtette hasadások, és égni kezdtek. – „A szemeid.” A szemei is pokolian fájtak. Végigsimított a jobb szemhéján, majd a halántékán. – „Nem gyógyulsz úgy, ahogyan kellene. Az ősiek és a föld megpróbálnak ugyan segíteni, de nem tudnak. Ezt álmodom, Dragomir. És tudom, hogy a látomásom valódi. És azt is tudom, hogy a vámpír tett veled valamit, valami borzalmas dolgot, amiről nem tudsz.” Dragomir vett egy mély lélegzetet, ami aztán a torkán akadt. „Te is meghalsz. Ugye tudod? Megöltelek.” Leon ezt mondta neki. Kijelentette. Dragomir azt hitte, arra gondol, hogy nem állíthatják el a nyakán a vérzést, és nem gyógyíthatják meg mire a nap ledönt mindenkit a lábáról. De az ősiek kitartóak.

És ki is tartottak. Miközben szinte elevenen égtek, a Testvériség tagjai megtették, amire szükség volt, hogy megmentsék egyik társukat. Leon valami másról beszélt tehát. Valami egészen másról. – „Tudnom kell, hol vagy pontosan. Elérhetem Blaze-t, aki viszont a gyógyítót éri el. Mondd azonnal, Dragomir.” – „Tudják. Csapdát állítottunk itt. Mondd neki, hogy pontosan ide jöjjön.” – Átküldte a koordinátákat. Talán mindketten tévednek, de ezt nem találta valószínűnek. Nem tudott mozogni. Nem is akart mozogni. Letargia húzta le az elméjét. A teste izzott, akár egy kemence. Kényszerítette magát, hogy egy kissé felemelkedve lenézzen a lábaira. Duzzadtak voltak és feketék. – „Úton van.” – Emeline hangja megnyugtató volt. Hűvös szellő suhant át a barlangon, végigsimított az arcán és a testén. – „Hogyan csinálod ezt?” – „Az álmomon keresztül kapcsolódunk egymáshoz. Megváltoztathatok olyan dolgokat, amik még nem történtek meg. Tudom hol vagy, van róla kép a fejemben, én csak hozzáadom, amit jónak látok.” Olyan magától értődően mondta, mintha erre mindenki képes lenne. Az ő asszonya. Érdemes volt várni rá. Megért minden egyes évszázadnyi semmit. Tudta mikor bukott alá a nap, visszaadva a világot a Kárpátiaknak. Sandu, Andor és Ferro azonnal ott voltak mellette, összevont szemöldökkel konstatálták, hogy még nem emelkedett fel. – Nicu és Afanasiv kimentek vadászni. Amint visszatérnek, elmehetünk – mondta Andor. – Nem nézel ki jól, Dragomir. Nem is láttam még ilyet. – Azt hiszem, végül Leonnak mégis sikerült kitalálnia valamit, amit senki másnak sem, pedig világéletében lusta

volt még arrébb menni is – próbálkozott humorral Dragomir. – A gyógyító már úton van. Álljatok készen. Vadim vámpírokat küld ide, amint fel tudnak emelkedni. Nem szívesen veszítené el Leont és a gyalogjait. – Eugen megszökött, Dragomir – mutatott rá Andor. – Egyenesen Vadimhoz megy, és elmondja neki, hogy itt vagyunk. – Végül mindenképpen. De nem azonnal. Akkor be kellene ismernie, hogy magára hagyta Leont. Pihenőhelyet keresett. A hajnal már hasadt, amikor elillant. Még mindig jó esélyünk van rá, hogy Vadim ideküldi néhány alárendeltjét Leon segítségére. – Lehunyta a szemét és várt. Csak egyszerűen érezte Emeline-t. Az asszonya egészen addig megingás nélkül tartotta közöttük a kapcsolatot, míg Gary Daratrazanoff testet nem öltött mellette. – „Légy jó” – mormolta akkor, és elhalványult az elméjéből. Egyszerre végtelenül kimerültnek érezte magát, az elméje automatikusan kapott az életpárja után. De csak ürességet talált a helyén. Mély, gyógyító alvásban volt, ott, ahol eddig is lennie kellett volna. Azt kívánta, bárcsak ott fekhetne mellette, testét az övé köré fonva. – Találkoztál már ilyesmivel, Gary? – kérdezte. Az ősiek visszavonultak, csak Sandu maradt mellette. Ott várt az árnyékban, hátha a gyógyítónak vérre, vagy a segítségére lesz szüksége. Igazság szerint ő is pontosan olyan éhes volt, mint a többiek, mégis hátramaradt, hogy megvédje Dragomirt és Garyt, ha Vadim katonái bejutnának. – Igen, láttam már ilyet. Ami nem azt jelentette, hogy a saját szemével. A Daratrazanoff ősök nemcsak minden csatajártasságukat, emléküket árasztották át az elméjébe, ezekkel együtt érkezett a mérhetetlen gyógyító tapasztalat is. Habozás nélkül

lehullatta magáról a testét és belépett Dragomiréba, anélkül, hogy magára akár egy gondolatnyi időt is szentelt volna. Az idő egyre telt. Odakinn közben fellángolt a csata. Vadim három újabb vámpírt küldött, hogy legyenek segítségére Leonnak és a gyalogjainak, kapják el a Kárpáti vadászokat. Az ősiek gyorsan elvégezték a dolgukat, majd többször is fordultak vérért, hogy Dragomirt táplálhassák, de legfőképpen, hogy megóvják Garyt a teljes kimerüléstől. Hosszú órákig dolgozott, mire úgy vélte, hogy sikerült megszabadulnia a méregtől, ami utat talált a csontokba. A skorpiók újra és újra átlyuggatták a csontokat, egyenesen a velőbe fecskendezték a mérgüket, ami szétterjedt az egész szervezetben. Nem volt egyszerű, de Garynek végül sikerült megfordítania a haladási irányát, és megszabadítani Dragomirt a méregtől. Az ősiekkel körülvéve visszatértek a birtokra, hogy Dragomir végre megpihenhessen a földben Emeline mellett. Senki sem tudta hol fog aludni Gary, de senki sem követte el azt a hibát, hogy erre rákérdezzen.

Tizenegyedik fejezet Emeline az otthonában, az ágyában ébredt. Egy puha, rózsa vörös hosszú ruha volt rajta. Még ki sem nyitotta a szemét, amikor ráébredt, hogy nem érez fájdalmat. Egyáltalán. Dragomir illatát érezte, mélyen beszívta a tüdejébe. Vad volt, mint mindig. Veszélyes. És finom. Bárhol felismerte volna ezt az illatot. Mindkét kezét védőn születendő gyermeke fölé simította, és már azelőtt elmosolyodott, hogy felnézett volna. – Itt vagy velem. – Hol máshol lennék? – A hangja mély volt és simogató. – Nyisd ki a szemed. – Mindig halkan beszélt. És Emeline imádta ezt. Lágy volt és szelíd, mégis parancsoló. Kinyitotta a szemét, a tekintete aggodalmasan futott végig a férfin. Tudta, hol vannak rajta a sebek. Mindet látta a látomásában. Mintha ott lett volna, amikor a vámpírokkal küzdött. Dragomir világa elképesztően messze volt az övétől. Mindig azt hitte, kemény élete volt utcagyerekként, de a Kárpátiak még csak nem is ugyanabban a ligában játszanak. Soha nem lett volna elég bátor, hogy belépjen oda, ha nem jön Dragomir. Rásimította hatalmas tenyerét a kezeire. – Gary ellenőrizte a babát, jól van. Táplálni foglak benneteket. Neki is vérre van szüksége, akárcsak neked. Összerezzent a szótól. Vér. Egyáltalán nem tetszett neki, és tudta, hogy Dragomir szándékosan használta, hogy hozzászoktassa a gondolathoz. Vett egy mély lélegzetet, felült és végigsimított a ruháján. – Ezt te csináltad nekem? – Megdörzsölte ujjai között a puha kelmét. – Gyönyörű. –

Gyönyörűnek érezte magát. A hajához kapta a kezét. Kifésülve, derékig érő vastag fonatban simult a hátára. – Mindenre gondolsz. – Megszokod majd, hogy a véremet vedd, sívamet. Ez... erotikus lesz a számodra. Emeline gyomrában bizsergés terjedt szét lassan. A világon mindent erotikusnak talált Dragomiron. A hegeit. A még nyers sebeket is, amik a szemhéjain futottak végig, mutatva, hogy majdnem elveszítette a látását. A hosszú, ősz-fekete haját, ami vízesésként hullott alá a vállaira, és ami ugyanolyan puha volt, mint a sajátja. A tetoválásait, amik éppúgy végigvonultak a mellkasának izmain, mint a hátán. Összeszedte a bátorságát. – Mondd meg, mit csináljak. – Nem volt benne biztos, hogy képes lesz rá, de a férfi és a lánya kedvéért mindenképpen meg akarta próbálni. A férfi rámosolygott. – Semmit sem kell csinálnod. Majd én segítek. – Maksim is segít Blaze-nek? – Nem tudom. De nem is érdekel. A mi módszerünket majd mi magunk alakítjuk ki. Gyere ide hän ku kuulua sívamet. – Gyengéden odahúzta az ölébe. Egyetlen fantáziálásában, még a legvadabban sem jutott el odáig, hogy valaha is az ölében fog ülni. Nem is emlékezett, hogy bárkinek az ölében ült volna, még gyerekkorában sem, Dragomirral mégis biztonságban, védettnek érezte magát. A férfi végigsimított az orrával a nyaka oldalán, lassú cirógatással siklott bőr a bőrön. Ettől az apró, egyszerű érintéstől valamiért feszültség tekeredett fel a gyomrában, az öle felforrósodott. Megnedvesítette nyelvével a felsőajkát. Dragomir szája is bejárta ugyanazt az utat, mint az orra, hosszú, lassú simogatással, amit a fülcimpájánál kezdett el, és

lefelé haladt egészen a nyakán lüktető pulzusáig. Emeline szíve várakozóan felgyorsult. Bármennyire is tartott attól, ami történni fog, az érzés inkább erotikus volt. Ahogy ölelte. Ahogy a szájával simogatta a bőrét. A nyelve végigsiklott a pulzusán. A fogai óvatosan megkarcolgatták. Alig érezhetően. Oda-vissza, amíg nem tudott másra koncentrálni, csak erre a kicsi mozgásra. Az érzésre. A gyomra remegett. Az öle lüktetett. A mellbimbói megkeményedtek a ruha alatt. Várakozóan lehunyta a szemét. Nem mozdult. Dragomir kezei végigsiklottak a ruhája vállán, majd le a hátára, aztán érezte, hogy az anyag lesiklik a melléről. Hűvös levegő cirógatta meg a bőrét. Lenézett meztelen melleire, a lágy vörös kelme egy puha halomba omlott a derekánál. A férfi fogai közben megállás nélkül karistoltak a pulzusán, megcsipkedték, meghúzkodták a bőrét. Az apró harapások helyéről mintha lángszóró ontotta volna szét a forróságot a testében. Minden csípés egyenesen az ölébe lőtt tüzes nyilakat. A légzése szaggatottá vált. A mellei egyre gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. Dragomir egyik tenyerét az állára simította, másikat a bal mellére. Kemény tenyere jó érzés volt melle puha bőrén. Mellbimbóján sétáló hüvelykujja szikrákat csiholt a testében. Csonttalannak érezte magát, beleolvadt az ölelésébe. Nyitott szájjal csókolta végig lefelé a nyakát. A fogai harapdálták, karcolgatták, ahogy lefelé araszolt rajta. A torkáról a melle ívére csókolta magát. Nem számított rá, hogy ez ennyire szexi lesz. Minden idegvégződése életre kelt, és kizárólag az érzésre összpontosított. A hatalmas kéz birtoklón a mellére szorult. Erősen meghúzta a mellbimbóját. Beleremegett a fájdalom aprócska

harapásának erotikus sokkjába. Aztán fogak mélyedtek a jobb melle felső ívébe. Több volt ez, mint egy szúrás, valódi harapás volt. A fájdalom egy pillanatra elvette a lélegzetét, hogy aztán egy villanással eltűnjön és átadja a helyét valami másnak. A tiszta örömnek. Bűnös gyönyörnek. Annyira erotikus volt, hogy képtelen volt bármi másra is gondolni azon kívül, hogy átadja magát a férfinak. Karjai a feje köré kulcsolódtak, gyengéden simogatta a haját. Dragomir ivott, és közben besiklott az elméjébe, hogy megossza vele, milyen érzés a számára magába szívnia a vérét. Férfiassága kőkeménnyé merevedett. Lüktetett benne a vér. Pulzált Emeline-ért. Megrándult minden egyes újabb kortytól. Olyannak érezte az ízét, mint a valaha volt legfinomabb borét. Függővé vált tőle. A rabjává vált. A teste érte égett. Mindaz, amit tenni szeretett volna vele, ott volt a fejében, annyira könnyű volt látni. Emeline mindazt ki is szerette volna próbálni vele. Minél többet osztott meg vele Dragomir a teste reakcióiból, annál követelőbben válaszolt erre az ő teste. A férfi kezei bejárták a testét, végigsimította a bordáin, le a derekáig. Aztán a nyelve végigsöpört a fogai nyomán, lezárva ezzel a sebeket. Ujjai belesiklottak a hajába, hátrahúzta a fejét és mélyen, mohón megcsókolta, a nyelve besurrant a szájába, hogy megossza vele a saját ízét. Az éhség azonnal megjelent. Tudta, hogy ennek nagy része Dragomir sóvárgása volt az ő vérére, de határozottan érezte a saját vágyát is. Vért akart. Szüksége volt rá. Lehet, hogy iszonyatos volt rágondolnia, de a mohó vágy ettől függetlenül jelen volt. Elmozdult a férfi karjaiban, a karjait a nyaka köré fonta, odadugta az arcát a nyakához. Megcsókolta újra és újra. Forró, finom csókokkal. Szexin. Vadul. Egy kicsit talán önmagából is kivetkőzve. Önmagából kivetkőzve szeretett

volna vele lenni. Annyira akarta őt, hogy abba bele sem mert teljesen gondolni. Most ő irányította a csókokat, ő tapadt a férfi szájára, az ő nyelve hívta táncra Dragomirét. A kezei megpróbálták félretolni az ingét, azt kívánta, bárcsak eltűnne az anyag. És valóban eltűnt. A tenyere csupasz bőrt érintett. Megcsókolta a borostaárnyékos állat. A combjai köze belebizsergett. Látta ezt a képet a férfi fejében, a feje a lábai között volt, azok a sörték lángra lobbantották az idegvégződéseit. Ezt akarta. Mindent akart tőle. Megharapdálta az állát, végighúzta fogait a nyakán. Egy pillanatig elidőzött a pulzusán, élvezte, hogy a szájába dobog. Érezte az azonnali reakciót is az ölében. Már teljesen nedves volt. Üres érzés töltötte el. Szüksége volt rá, hogy Dragomir betöltse. Kiegészítse. Végigcsókolta a durva sebhelyeket a mellkasán. Megharapdálta a súlyos izmokat. A férfi merevedése szinte már tombolt, és ő érezni akarta. Átemelte rajta a lábát az ölében ülve, a vörös ruha egészen a derekára gyűrődött. Bugyi nem volt rajta, csupasz szemérme csúszkált a férfi combjain, amikor előrehajolt, hogy rászorítsa a száját a mellkasára. A fogai meghosszabbodása egy kissé meghökkentette, de a hívás túlságosan erős volt ahhoz, hogy ez érdekelje. – „Mondd meg, mit tegyek. Most azonnal szükségem van rád.” Az erős karok a feje köré fonódtak. – „Az ösztöneid remekül működnek. Fel foglak emelni. Annyira készen állsz már rám.” Valóban készen állt. Minden egyes légvételével egyre jobban vágyott rá. Akarta az elméjét. Akarta a testét. Az enyém! Dragomir nekiadta magát. Esküvel fogadta, hogy az övé. A

szíve, a lelke. A teste. És ő igényt tartott a legkisebb porcikájára is. Végignyalta mellkasának kőkemény izmait kopogó pulzusa fölött. Olyan tisztán hallotta a szívverését. Erős volt. Megnyugtató. Izgató. Dragomir megmarkolta a csípőjét és felemelte, hogy merevedése a bejáratához szoruljon. Emeline újra megnyalta a pulzusát, az éhség szinte marcangolta. A vérére van szüksége? Vágyott vad ízére. Pontosan emlékezett rá, kóstolta már és nagyon ízlett neki. Dragomir ujjai a csípőjébe mélyedtek, de Emeline volt az, aki felnyársalta magát a férfiasságára. Gyorsan, türelmetlenül ereszkedett rá, képtelen volt visszafogni magát. A lélegzet kiszaladt a tüdejéből, ahogy kitöltötte, behatolt megfeszülő izmai közé, kinyújtotta, égette szoros hüvelyét. Felemelte a fejét és felzihált, apró nyögésében öröm keveredett némi fájdalommal. – „Ez még nem minden.” Maga az ördög kísértése. Bársonyos hangjától izmai összeszorultak a merevedése körül. Egy aprócska mozdulat, és mégis folyékony tűz árasztotta el tőle a hüvelyét. Érezte Dragomir örömét, amikor megragadta őt, mintha egy selymes ököl szorult volna köréje. Még mindig tartotta a csípőjét, pedig Emeline mozogni szeretett volna. – „Engedd, hogy a tested hozzászokjon a méretemhez. Koncentrálj másra.” A hangja újabb összehúzódást váltott ki, igyekezett beljebb húzni magába, még mindig többet akart. Szinte nyöszörgött a vágytól, annyira szeretett volna mozogni, de a férfi rásimította egyik tenyerét a tarkójára és visszahúzta a mellkasához a fejét. A szívverése olyan volt Emeline számára, mint egy világítótorony fénye a viharos tengeren, hívta, vonzotta. Nem tudott ellenállni neki. Előrehajolt, megbillentette a csípőjét a

merevedésén, és belemélyesztette a fogait a mellkasába, közvetlenül afölött a kitartó, egyenletes dobolás felett. Az íze berobbant a szájába. Tökéletes volt. Rabul ejtő. – „Mind a tiéd, sívamet.” A suttogás az elméjében éppen olyan bensőséges volt, mint Dragomir férfiassága a testében. Soha nem érzett még ekkora örömöt. Szikrák pattogtak előtte, tűz lobogott benne, de mindez csak a szenvedélyét fokozta. Érezte a férfi sötét szerelmét és éles, borzalmas vágyát, ami olyan hatással volt rá, mint valami afrodiziákum. Az ő vére. Az ő íze. Sötét és tiltott. Nagyon-nagyon bűnös dolgokat tett a testével. Emeline lovagolni kezdett rajta, a férfi kezei pedig irányították, hogy felvehesse a megfelelő tempót. Mellei a mellkasához dörzsölődtek, mellbimbói a csípőjének minden egyes mozdulatára még jobban kihegyesedtek. Képtelen lett volna abbahagyni a mozgást, vagy a táplálkozást. Leereszkedett rajta, szoros köröket írt le, majd újra felemelkedett, vadul lovagolt. Elveszett a vágyban, a sóvárgásban, az éhségben. Az érzés gyönyörű volt. Rettenetes. Dicsőséges. Nem kaphatott belőle eleget. Dragomir keze a szája és a saját mellkasa közé csúszott. Egy néma parancs. Egy pillanatra átfutott a fején, hogy ellenáll neki, de a merevedése még jobban megduzzadt, kinyújtotta őt, égette hüvelyének szoros izmait, és egyetlen ép gondolata sem maradt. Hagyta, hogy a nyelve automatikusan végigsimítson a fogai által ütött apró sebeken. Azonnal hátravetette a fejét, felemelkedett, lecsúszott rajta, majd újra felemelkedett. Nem akarta, hogy valaha is vége legyen. Így akart élni, egyként vele, egy bőrben, megosztani mindent, az öröm úgy száguldott át rajta, mint gyémántszín üstökös az éjszakai égbolton. Tiszta volt és tökéletes.

– „Olyan gyönyörű vagy, hogy megríkatsz” – suttogta bele az igazságot a férfi elméjébe. Annyira intim volt ez az egész. Tudta, hogy a férfi látja őt. Minden bűnét. Minden fantáziáját. Mindent, ami ő volt. Emeline azt akarta, hogy tudja, mennyire sokat adott neki. Hitt benne akkor is, amikor mások talán kidobták volna, amiért Malinov gyermekét hordja. Dragomir ezt lehetetlenné tette. Visszavonhatatlanul magához kötötte, amikor azt állította, hogy egy vámpír életpárja. – „Annyira szégyellem, hogy nem jöttem rá azonnal az igazságra. De nem tudtam elhinni, hogy egy olyasvalaki, mint te, az életpárom lehet.” Még mindig nehéz volt elhinnie. Sebezhetőnek és rémültnek érezte magát. Dragomir magát a csodát adta neki. És ő nem értette meg. Az olyan emberek, mint ő, már akkor szerencsésnek mondhatják magukat, ha úgy élhetik le az életüket, hogy tele a gyomruk és tető van a fejük fölött. És most Itt van neki Dragomir, úgy érezte, hogy bármikor elszakíthatják tőle. – „Nem vagyok gyönyörű. Az te vagy, Emeline. Rád nézek és eláll a lélegzetem.” – Felült, hátradöntötte Emeline hátát az ágyra, föléje emelkedett, szétterpesztett lábait odasimította saját csípője két oldalára. Fantasztikus volt, ahogy mélyre hatolt benne újra és újra, egy lassabb égésre csillapítva a lángokat mindkettejükben. – „Többet akarok.” – Tehetetlennek érezte magát a súlya alatt. Végigfuttatta a tenyerét a hátán, egészen a fenekéig, belevájta az ujjait, igyekezett rákényszeríteni, hogy gyorsabban, agresszívabban mozogjon. Köréje fonta a lábait, összekulcsolta mögötte a bokáit, hogy még mélyebbre húzza. Dragomir lemosolygott rá. – „Jó a lassú. Imádom ezt.” Annyira közel volt már a kielégülés. A feszültség egyre nőtt benne. Egyre szorosabbra tekeredett, míg már sikoltani és

karmolni szeretett volna. De ehelyett felnézett a férfi sebhelyes, mégis gyönyörű arcába. Nem tudta, hogy képes ilyen érzésekre. Az erejük megrázó volt. Megijesztette. Nem, ez nem jó szó, megrémítette. Világéletében csak magára támaszkodhatott. Nem bízott meg könnyedén senkiben. Szinte csak két emberben egész életében, Blaze-ben és az apjában. És most a világa rászűkült erre a férfira. Akit alig ismer... Dragomir puha csókokat simított lehunyt szemhéjaira. Végigkövette a szájával az arccsontja vonalát, majd a szájsarkát. Nyelvével kitapogatta az ajkait és addig ingerelte, míg szétnyíltak, hogy beengedjék. Megcsókolta újra és újra. – „Ismersz engem, Emeline. Jobban ismersz, mint ahogyan bármelyik másik nő ismerhet egy férfit. Mindenemet neked adom. Ha majd rászánod magad és belenézel az elmémbe, mindent látni fogsz, jót és rosszat egyaránt.” Addig csókolta, míg már egyáltalán nem volt képes gondolkodni. A tűz fennen lobogott benne. A férfi teste az övében volt. Csípőjük szorosan összesimult, a szája pusztító hatással volt érzőidegeire, míg a teste jól olajozott acélgépezetként nyújtotta ki újra és újra az izmait, míg a végén már minden légvételét, minden szívdobbanását érezte a merevedése köré fonódva. – „Ez a kifejezés nem mutat jól az arcodon. Nem kell félned, Emeline. Jó kezekben vagy.” Míg szelíden beszélt a fejében, a csípője lassan visszahúzódott tőle. Emeline-t sokkolta a mozdulat, összeszorította körülötte az izmait, próbálta benn tartani. Aztán Dragomir visszatért, erőteljesen benyomult, amitől elállt a lélegzete, kevés híján az eszméletét is elvesztette. A férfi lassan feltérdelt, merevedése más szögből hatolt belé,

Emeline izmai összezáródtak körülötte. A súrlódás hihetetlen volt, minden ép gondolat kiröppent tőle a fejéből. Kizárólag csak érezni tudott. Még többre volt szüksége. Dragomirnak igaza volt, valóban jó kezekben volt. És nem csak a teste fölött vette át az uralmat, ami megrémítette. Annyiszor akarta nekiadni magát, ahányszor csak a férfi akarja. Az öröm, amit érzett, messze túl volt mindenen, amit valaha is gondolt volna. Már a szívét veszélyeztette. – „A szíved is jó helyen van, Emeline. Én vagyok az őrzője. A sajátomat neked adtam, és bízom benne, hogy a lehető legjobban bánsz vele. Szerinted én magam kevesebbet tennék meg azért a nőért, aki fontosabb a számomra, mint az életem?” Ez kőbe volt vésve. Kiolvasta az elméjéből, amit ebben a pillanatban olyan tisztán olvasott, akár egy nyitott könyvet. Úgy gondolta, ahogy mondta. A szíve biztonságban van. Már csak arról kellett volna meggyőznie magát, hogy méltó erre, ami nehéz lesz, hiszen gyerekkora óta plántálták beléje a tudatot, hogy értéktelen. – „Csak érezz, Emeline, ne gondolkodj.” A csípője ismét előrelendült, tűzcsóvát indítva útnak Emeline-ben, aki felsóhajtott az örömtől. Képtelenség volt gondolkodni, amikor Dragomir megmoccant, így inkább teljesen elengedte magát és mindent hátrahagyva engedte, hogy a férfi magával ragadja egy másik birodalomba. Tűz perzselte. A lángok végigrohantak az erein, átterjedtek minden porcikájára. Dragomir megragadta a csípőjét, gyorsabban, erőteljesebben kezdett mozogni. Pontosan úgy, mint amire vágyott. Amire szüksége volt. Ami után éhezett. A feszültség iszonyú rugója egyre szorosabbra tekeredett fel benne. A férfi arcára kiült a testi érzékiség maszkja.

A feszültség benne egyre magasabbra épült, míg mocorogni kezdett a férfi alatt, felemelte a csípőjét, hogy elébe menjen a lökéseinek. A tüdeje izzott a légszomjtól. Minden sejtje éber és eleven volt, kizárólag arra összpontosított, ahogy a testük egymásnak feszült és ez a feszültség már-már fojtogatta. El kellett érnie, hogy megenyhüljön. Emeline gyönyörű volt. Hihetetlenül szép. Dragomir a szemeit figyelte. Fátyolosak voltak. Kábultak. Hosszú szempillái meg-megrebbentek, a mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, hasizmai egy ritmusban hullámzottak lökéseivel. Nyers érzékiség színezte lágy rózsaszínre az arcát. Sötétvörösre az ajkait. Kihúzódott, és figyelte, hogyan vesz mély lélegzetet. A mozdulattól ismét megemelkedtek a mellei, ez pedig a láz újabb hullámát küldte végig a férfi testén. Férfiassága még jobban megduzzadt. Mintha villám hasított volna végig benne, amikor életpárja szemei hatalmasra nyíltak és felragyogott bennük a gyönyör sokkja. Emeline ajkai közül szinte kiszakadt a neve, ami felért egy újabb villámcsapással. Csípője minden mozdulatra az izmai felhullámzottak, fodrozódtak körülötte, izgatóan, perzselő forrósággal, amikor keményen egymáshoz csapódtak. A légzése már pusztán szaggatott zihálás volt, gyönyörű szemeiben szinte pánikszerű vágy lobbant a megkönnyebbülésre. Annyira közel járt már a csúcshoz, mégsem nyúlt érte, nem adta át magát a szenvedélyüknek, az önkontroll elkerülhetetlen elvesztésének. Minden mozdulata újabb villámcsapással ért fel a teste számára, míg már egészen egybefüggővé vált az érzés. – „Most, sívamet. Engedd el, add át neki magad. Emlékezz, Emeline. Soha nem hagynám, hogy lezuhanj, mindig elkaplak.”

Emeline kétségbeesett, tehetetlenséget tükröző pillantása belekapaszkodott az övébe, miközben ő egy hajszálnyit változtatott a behatolás szögén, hogy eltalálja azt az édes kis pontot, aminek érintésétől remegés rázta meg a nő egész testét. A szemei nagyra nyíltak. Hangtalanul, csak sóhajtva mondta azt az egy szót. Lágyan. Tisztelettel. Fantasztikusan szép volt, ahogy a nevét suttogta. – „Dragomir.” – Magába szívta ezt a levegővel. Mélyen a tüdejébe. Összekötötte őket. Minden kötés a helyére került, test a testhez, lélek a lélekhez, elme az elméhez és most a levegőn is megosztoztak. Emeline ziháló légzésének muzsikája felhangosodott. A teste szinte rászorult az övére, elborította tüzével. Olyan szűk volt, hogy szinte fojtogatta. A saját lélegzete is szinte kiszakadt a tüdejéből, aláfestésképpen életpárja zihálásának. Érezte, hogyan gyűlik össze benne a sötét erő, az öröm olyan erőteljes volt, hogy az már a fájdalommal volt határos. És egyre gyűlt, emelkedett, száguldott. És aztán jött a forró, robbanásveszélyes kielégülés. Emeline feszes izmai végig szorították, fogva tartották, cirógatták. Édes, mégis brutális harmónia volt ez, sötét és tiltott, egyszerre borzalmas és gyönyörű. Azt akarta, hogy soha ne érjen véget. Emeline Dragomir karjait szorította, azokat a kőkemény, jól kirajzolódó izmokat, amik az egész testét jellemezték. Egyetlen felesleges grammnyi zsír sem volt rajta. Emeline maga a káosz, míg a férfi a... tökéletesség. Minden tökéletes, amit tesz, amit mond. Épp az ellentéte neki. Hiszen ő olyan kontrollálatlan. Például most sem képes abbahagyni, hogy simogassa. Hogy vágyjon rá. És megpróbálja mindezt ráerőltetni a férfira... Dragomir hangosan kacagott fel. A teste egészen elfedte az övét, a súlya jó részét a könyökein tartotta, míg a két tenyerébe vette az arcát. A hatalmas test súlyos volt, és félre

sem tudott nézni, de mindez nem érdekelte. Imádta az érzést, hogy ott fekszik rajta. És a reakciót sem volt képes kordában tartani. A hatalmas kezek finom gyengédséggel tartották az arcát, hogy kénytelen legyen felnézni rá, amikor megpróbált elrejtőzni a tekintete elől mély zavarában. Annyira gyönyörű. Az arca. Csupa férfiasság. Csupa tökéletesség. Elveszne nélküle. Biztos volt ebben. Fogalma sem volt róla, mivel viszonozhatná azt, hogy őt választotta, de elhatározta, hogy valahogyan módot talál rá, mint ahogyan arra is, hogy életben tartsa a kapcsolatukat. – Rám erőltetni dolgokat? Mindig ott vagyok az elmédben, sívamet. Nem gondolhatod komolyan ezeket a dolgokat. Akarlak téged az éjszaka és a nappal minden egyes pillanatában. Egy csipetnyi erőltetés sem kell hozzá. Sokkal inkább azt kell folyamatosan észben tartanom, hogy vannak bizonyos betartandó társadalmi normák, nem tehetlek a magamévá a teraszon, a játszóudvaron, a fák között. Bárhová is megyünk, együtt megyünk. Súlyos merevedése kicsúszott Emeline testéből, ő pedig legszívesebben tiltakozott volna. Megtöltötte a testét csakúgy, mint ahogy megtöltötte a szívét. Nélküle üresnek, magányosnak érezte magát. – Soha többé, Emeline. Soha többé nem leszel magányos. Ott vagy a fejemben, ahogyan én is ott vagyok a tiédben. Ha bármikor szükséged van rám, vagy csak ha szeretnél egyszerűen megérinteni, tudnod kell, hogy bármikor megteheted, mindig itt leszek. – Vért ittam. És ez volt a legszebb, legerotikusabb dolog, amit valaha is csináltam életemben. – A vallomás egyszerűen csak kiszaladt belőle, el is öntötte rögtön a vad szégyen. Elfordította a tekintetét a férfitól, nem akarta, hogy bárki más is megláthassa, mi van a lelkében, hogy szeretné újra és újra

átélni ezt az érzést. Márpedig ez a vágy ott volt. Egyfajta telhetetlen éhségként. – Nézz rám, sívamet. Dragomir hangja olyan gyengéd volt, hogy elfacsarodott tőle a szíve. Hogyan képes ennyire jól bánni a hangjával? Nem csak a fülére hatott, hanem az összes érzékére, végigsiklott a testén, megcirógatta a bőrét, felgyújtotta idegvégződéseit. Szerette hallgatni. Azt kívánta, bárcsak a testében lenne még a férfiassága, kinyújtva, perzselve őt, bárcsak újra fellobbantaná benne a tüzet. – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá. – Lélegezned kell, és én nehéz vagyok. Felülök és ölbe veszlek. – Még mondta, de már tette is, esélyt sem hagyott neki a tiltakozásra. Emeline aggódott, hogy kettejük összekeveredő nedvei foltot hagynak az ágyon, de ez eltűnt abban a pillanatban, ahogy Dragomir a karjaiba vette és felemelte, hogy az ölébe ültesse. Meztelenül ült a karjai között, mégis csupaszabbnak, védtelenebbnek érezte az elméjét és a szívét, mint ruhátlan testét. – És most nézz rám, Emeline. Ezúttal parancs volt szelíd hangjában. Néha, amikor meghallotta benne, mint most is, késztetést érzett, hogy ne engedelmeskedjen, pusztán csak azért, hogy meglássa, mit tenne akkor a férfi. Dragomir halkan felnevetett. – Látom már, olyan nőt rendeltek mellém az égiek, aki egy örökkévaló kihívást nyújt a számomra. De nem kell aggódnod, sívamet, nagyon élvezem a csatákat. Az öröm, és a boldog várakozás a férfi hangjában lehetővé tette, hogy Emeline felnézzen rá. Nem tudott nem rámosolyogni. Nem számított, hogy a vérét vette a férfinak, és ráadásul élvezte is, ahogyan az sem, hogy életében először

szinte agresszor volt a szexualitásban, boldog volt. Így akarta őt látni mindig. A vonásai kissé lágyabbak lettek, amikor nevetett. És most nevetett. Ő, akinek a szája abban is gyakorlatlan volt, hogyan kanyarítsa felfelé, mosolyra a sarkait, nevetett. És Emeline világosan érezte a boldogságát. És valahol mélyen a bensőjében azt is tudta, hogy ő adta ezt a boldogságot a férfinak. Minden más szertefoszlott a fejében, és szorosan odabújt Dragomirhoz. – El sem tudom hinni, hogy itt vagy velem – suttogta, és beletemette a torkába az arcát. Belélegezte őt. Az ajkaival a bőrét kóstolgatta. – Az életem nem volt más csak fájdalom és rettegés. Te megszüntetted ezeket. Reményt adtál, hogy a lányom életben marad, és a többiek sem fogják kivetni maguk közül. Rettegtem és egyedül voltam. Te mindezt megváltoztattad. Visszahoztad a reményt és a szépséget az életembe. Köszönöm Dragomir. Esküszöm, hogy életem minden percét azzal töltöm majd, hogy boldoggá tegyelek. A férfi ujjai beletúrtak a tarkóján a hajába, és Emeline hirtelen azon kapta magát, hogy az arca elemelkedik Dragomir nyakától és belebámul egy aranyszín szempárba. – Te a lelkemet adtad vissza, Emeline. Az életemet. A mérleg több, mint egyensúlyban van közöttünk. Sőt, inkább dől a te javadra. Mégis, nagyon jól hangzik, hogy boldoggá akarsz tenni, különösképpen mivel tudom, hogy nem vagyok egy könnyű természetű férfi. Vészjelzés siklott végig a gerincén. Halk. Épp csak figyelmeztető. Valami megérzésféle. Összeráncolta a szemöldökét. Korábban is figyelmeztette már erre Dragomir. Ijesztőnek látszott. Odakinn, mások jelenlétében ijesztően is viselkedett, de vele soha nem volt más csak finom és gyengéd. – Ezt már említetted. Hogy érted pontosan?

Lassan egészen felült az ölében, vonakodva eltávolodott tőle. Ha beszélgetni fognak, akkor ruhapáncélra van szüksége. Szétnézett a ruhája után kutatva. Az egy gyönyörű ruha. Dragomir adta neki. – Én csináltam neked. Emeline szemöldöke felszaladt. Az a ruha meseszép volt, mind anyagában, mind a szabásában. – Hogyan? Azt állítod, hogy ruhákat és minden mást is tudsz... teremteni? Bólintott. – Bárcsak ne kellene bevallanom az igazságot, mert szeretem azt a pillantást, ahogyan most nézel rám, Emeline, mintha mindent képes lennék megtenni, de valójában te is készíthetsz ruhát magadnak, vagy bárki másnak. Amikor lemegy a nap és felemelkedsz, egyszerűen tisztának kell gondolnod magad és kitalálni, mit szeretnél viselni aznap éjjel. Apró mosoly suhant át Emeline száján. – Hogy mi? Semmi zuhanyzás? Pedig alig vártam, hogy együtt zuhanyozhassak veled. Az olyan... szexi lehet. – Mutasd meg. A szinte morogva kiejtett két szó újabb borzongást küldött végig a gerincén, de ez nagyon is kellemes volt. Finom. Érzéki. Minden tőle telhetőt megtett, hogy megelevenítse a fantáziaképet, amit már sokszor maga elé képzelt. A férfi felemeli, ő pedig a csípője köré fonja a lábait. Víz ömlik mindkettejükre. Aztán a szája Dragomir férfiasságán. A férfié az ő lábai között. Zavarba ejtő volt ugyan, de azt szerette volna, ha Dragomir látja, miket fantáziált róla már azelőtt is, hogy a magáénak követelte volna. A jelenetek egyre futottak az elméjében, közben pedig érezte, hogy a férfi egyre jobban és jobban megkeményedik alatta. Érezte forró lüktetését csupasz fenekén. Ha folytatják ezt, kizárt, hogy ellent tudjanak állni egymásnak. Ki sem

merészkedhetnek nyilvános helyre. Szándékosan megmoccant, érzéki, lassú mozdulatokkal csúszkálni kezdett a férfi ölében. – Látom már a zuhanyzás előnyeit – mondta a férfi. – Remek. – Lesiklott az öléből a padlóra. – Örülök, hogy belátod, hogy az embereknek is vannak előnyös ötleteik. – Megpaskolta Dragomir térdeit. A férfi engedett a ki sem mondott kérésnek, és széjjelebb nyitotta a combjait, hogy Emeline beférjen közéjük. – Sok évszázadban láttam, hogy a nők a férfiak lábainál térdeltek. Ezt mindig nagyon furcsának találtam, de most már belátom, hogy nagyon hasznos dolog lehet. Emeline felvigyorgott rá. – Kész szerencse, hogy ilyen tanulékony vagy Dragomir. – Nagyon tanulékony vagyok. Emeline a markába szorította férfiassága tövét, és lassan, erotikusan simogatni kezdte. A tekintete nem mozdult Dragomir arcáról. A férfi hátradőlt, a feszültség, ami mindig jelen volt a vállaiban és az arcán, most eltűnt. A vonásai lágyabbakká váltak, álla kemény vonala megenyhült. Így is gyönyörűnek találta. Maga volt a férfiasság, a merevedésétől a markában dübörögni kezdett a szíve, az öle összerándult. Képtelen volt ellenállni, a kísértés túlságosan nagy volt. Megtámaszkodott Dragomir térdén, előrehajtotta a fejét és végignyalt férfiassága csúcsán. Borzongás futott keresztül a férfi testén, öröme elárasztotta Emeline elméjét. Imádta, hogy azonnal érezheti, mit vált ki belőle az érintése. Látta magát az ő szemeivel. Dragomir a föld legszexisebb teremtményének találta. Imádta nézni a testét, a mellei ringását, megkeményedett mellbimbóit, amik elárulták neki, hogy szereti azt, amit éppen csinál.

A szemei rátapadtak, amikor lehajtotta a fejét, és a férfiassága vége eltűnt a szájában. Szerette érezni magán az ajkait. Szerette, ahogy megtáncoltatta a nyelvét a fej alatt. Minden egyes mozdulatától újabb forróság rohant keresztül rajta. Emeline érzett mindent, amit ő érzett, és a teste reagált rá. A paradicsomot ajándékozta Dragomirnak. Imádta, hogy minden mást kisöpört a fejéből, egyedül csak ő maradt benne. Perzselően, forrón. Színtiszta gyönyörrel. A férfinak sosem volt még része hasonló kényeztetésben. És Emeline imádta, hogy ezt ő adhatja meg neki. Ahogyan azt is imádta, hogy bár abban a pillanatban képtelen volt egy épkézláb gondolatra, hatalmas teste mégis gyengéd maradt, még akkor is, amikor a csípője önkéntelenül feléje lökött. Tudta, hogy olyan extázist ad neki, amit a férfi soha nem várt volna el tőle. Nekiadta a teljes megadását. Mindent. Csak neki. Szerette, ahogy kitörölhetetlenül beleég a férfi elméjébe a kép, hogy ott térdel előtte a padlón, kezeivel a térdein, ajkai között a férfiasságával, miközben a mellei minden mozdulatnál végigsimítottak a combjain. Az ő képe égett bele Dragomir elméjébe. Ez a kép. Ez az érzés. A férfi képe viszont az ő elméjébe égett bele, az arckifejezése, az érzések, amiket kiváltott belőle. Tudta, hogy ettől a pillanattól éppúgy függővé vált, mint a vérétől, vagy attól, ahogyan a magáévá tette. Mindig vágyni fog rá, hogy ismét megadhassa neki ezt az érzést, hogy újra valósággá változtassa a fejében gondosan elraktározott képet. Érezte hogyan duzzad meg még jobban, hogyan válik még forróbbá. Aztán megérezte azt a vad aromát, ami kizárólag Dragomiré volt. És amit kizárólag csak neki tartogatott a férfi. Mélyen, torokhangon nyögött fel, egyik keze a tarkójára simult, és ott tartotta őt, amíg a szája, nyelve újra és újra

végigfutott rajta, lenyalogatva az utolsó cseppeket is. Zihálva lélegzett, egész testében remegett a gyönyörtől. És ezt ő adta neki. Az elégedettség egy igazán remek érzés. Ott maradt a padlón térdelve, onnan nézett fel rá. Az ő embere. Mikor történt ez? Hogyan? Talán soha nem fogja úgy érezni, hogy megérdemli őt, de tudta, látta az elméjében, hogy a férfi mindig boldog lesz vele. – Beszélgettünk valamiről, de elfelejtettem mi volt az – mondta –, egy kicsit elterelődtem. Remélem nem bánod. – Egy csöppet sem – felelte a férfi, akinek a tekintete még mindig a szájára tapadt, amikor a nyelvével megnedvesítette az ajkait, és hátrahúzódva leült a sarkaira. – Te vagy a legszebb nő, akit valaha is láttam. Ennyi évszázad alatt rengeteg nőt láttam, de hozzád még csak hasonlót sem. A legcsodálatosabb az volt, hogy a férfi elméjéből tudta, hogy a bók az utolsó szóig őszinte. Tényleg úgy látta, hogy ő a világ legszebb nője. Ezt ugyan Emeline butaságnak tartotta, de nem emelt szót ellene. Felmosolygott rá, mert Dragomir boldoggá tette. Hihetetlen, elképesztő módon megváltoztatta az életét egészen rövid idő alatt. – Sokszor álmodtam rólad Dragomir. Előbb a hétköznapi fantáziák jöttek, mint például a zuhanyzás, de megrémültem, amikor arról kezdtem álmodni, hogy meg akarsz menteni és ebbe belehalsz. Megálmodtam Vadim érkezését, és azt is, hogy a nappali padlóján fekszel, körülötted pedig minden csupa vér. Mozdulatlan voltál, azt hittem halott vagy. A szíve belesajdult még a gondolatba is. A torkában hatalmas csomó keletkezett, amit nem tudott lenyelni. A férfi halálának gondolatát egyszerűen képtelen volt kezelni. – Nem akartam találkozni veled, abban a pillanatban bejöttem a házba, amint megsejtettem, hogy a közelben vagy,

hogy ne ismerkedjünk meg, ne akarj a segítségemre sietni, de te mégis megmentettél. – Ott léptél ki az álomból, ahol a padlódon feküdtem. – Kinyúlt, megfogta egy hajtincsét és gyengéden meghúzta. Bólintott. – Képtelen voltam továbblépni azon a pillanaton, amikor légvétel és szívverés nélkül feküdtél a véredben a padlón. Miattam. – Kényszeríteni kellett volna magad, hogy folytasd... – Nem. – Emeline határozottan megrázta a fejét, észre sem véve, hogy a mozdulat egy kissé meghúzza a fejbőrét a hajtincs tövénél, amit a férfi fogott. – Képtelen voltam rá. Próbáltalak megmenteni Dragomir, de nem hagytad. – Szerencsére. – Lehajolt és egy csókot nyomott a feje búbjára. – Érdekelnek az álmaid. Mesélj róluk. – Mindig is voltak, amióta csak emlékszem. – Orrát odadörgölte a férfi combjához, mert képtelen volt megállni. Dragomir teste meleg volt és kemény. Az övé. Mert a férfi nekiadta magát. Mindent, ami ő. Szeretett így ülni, a padlón, a lábai között, ahol a teste körülölelte. Biztonságban érezte magát. És ott volt az az érzés, hogy ez a férfi az övé, bármit tesz, bárhogyan érinti meg, attól jól érzi magát. – Nagyon fiatalon kezdtem álmodni. Igazából először észre sem vettem, miféle álmok ezek, de az idők folyamán rájöttem, hogy néhány helyről, ahová eljutottam, előzőleg már álmodtam. Amint jobban odafigyeltem rájuk, világossá vált, hogy nem csak a helyeket, hanem a történéseket is megálmodom napokkal, olykor hetekkel előre. Egy gyerek számára ez nagyon rémítő. Azt hittem, talán a túl élénk fantáziám okozza a problémát. Amikor egyedül vagy, rémülten, éhesen, az emberek nagyon kegyetlenek tudnak lenni. Bosszúként néha csúnyákat gondoltam róluk, és előfordult, hogy később álmodtam is velük. Attól féltem, hogy

én magam okozom a rossz dolgokat azoknak, akiket nem szeretek. – Sívamet – mormolta halkan Dragomir. Simogató keze a hajában gyengéd volt és megnyugtató. Nem volt hozzászokva az együttérzéshez, könnyek gyűltek a szemébe. Örömkönnyek. Eddig a pillanatig azt sem tudta, hogy ez mit jelent. Dragomir mindent megváltoztatott, még azt is, hogy milyen perspektívából látja a dolgokat. – Ha rosszat álmodtam, és az nem történt meg azonnal, úgy kezeltem, mintha még ezután történne meg. Minden éjjel előhívtam, és apró dolgokat változtattam meg benne. Rájöttem, hogy nem tudom megakadályozni, hogy megtörténjenek, de a végkimenetelt módosíthatom. Megváltoztathatom a saját reakcióimat. Úgyhogy újra és újra lejátszottam a fejemben az eseményeket, változtattam jelentéktelen dolgokon, míg sikerült elérnem a megfelelő eredményt. Az álmok legtöbbször nem váltak valóra, de amikor mégis, pontosan tudtam, hogy mikor mit kell tennem. – Mesélj arról az álmodról, amiben lementél Vadim föld alatti városába. Emeline érezte, hogy az agya leáll. Nem akarta újra átélni azt a rémálmot. Még Dragomir kedvéért sem. Megrázta a fejét. A férfi a két tenyerébe vette az arcát, hüvelykujjai az arccsontjait cirógatták. – Nem kérném, ha nem lenne fontos, sívamet. Itt vagyok veled. Nem férhet hozzád, sem a lányunkhoz. Most biztonságban vagy. Válaszd le magadról, és meséld el úgy, mint egy egyszerű álmot. Úgy, mintha álom maradt volna. Csak neki. Emeline tudta, hogy bármit megtenne érte, olyan dolgokat is, amik nagyon nehezek a számára. Ha ezt akarja tőle, ha erre van szüksége, akkor ezt adja neki. Nem ajánlotta

fel, hogy segít eltávolodni neki az emlékektől, ebből tudta, hogy Dragomir a teljes verziót akarja. – Évekkel a bekövetkezés előtt kezdődtek ezek az álmok. Az álmaim nem mindig történnek meg a valóságban, még az ismétlődőek sem, így sosem tudom, mi válik valóra és mi nem. Ebben az esetben sem voltam benne biztos, hogy ez meg fog történni, bár nagyon eleven volt és minden éjjel előjött. Aztán egy napon szemtanúja voltam, amikor vámpírok gyilkoltak egy sikátorban, és én tudtam, hogy valóságosak, bár mindenkinek az ellenkezőjét mondtam, mert nem akartam, hogy bezárjanak. Lenézett a kezeire. Remegtek. – Az álom újra és újra előjött. A lányokat levitték abba a lenti városba. Vadim bábjai minden éjjel elevenen felfalták Livet. Blaze és én nem tudtuk megakadályozni. Amelia vérét teljesen lecsapolták a vámpírok, és hagyták őt meghalni egy sarokba dobva. Bellát... – elhallgatott egy pillanatra, a szájára szorította remegő kezét. – ... végül ugyanazok a bábok falták fel, akik a nővérét. És Dannyt is minden éjjel táplálkozásra használták a vámpírok. Blaze és én minden éjjel lementünk az alagutakba, hogy megpróbáljunk beleavatkozni a történések folyamatába. Előbb csak jelentéktelen dolgokon módosítottunk, hogy felmérjük, mik a lehetőségeink és milyen eszközeink vannak. Hogy milyen gyorsan kell futnunk, mit találunk egy-egy ajtó mögött, amikor odaérünk. Minden éjjel megelevenítettem ezt az álmot és megosztottam Blaze-zel. – Hogyan osztottad meg Blaze-zel? Emeline összevonta a szemöldökét. Fogalma sem volt, hogyan magyarázza ezt el. – Könnyedén. Veled is megoszthatom. Azt hiszem, ugyanúgy, ahogy veled bejutunk egymás elméjébe.

Dragomir olyan villámgyorsan egyenesedett fel, hogy attól Emeline szíve megugrott. A férfi lusta, elégedett tekintete egyetlen szempillantás alatt vált élessé, forró aranyszínben izzó szemeiben intelligencia csillant. – Képes voltál bejutni emberek elméjébe? Bárkiébe? Még mielőtt átváltoztál volna? Emeline keményen beleharapott az alsóajkába és ez csak akkor tudatosult benne, amikor a férfi végighúzta az ujját a szája vonalán, hogy enyhítsen a harapáson. – Nem hiszem, hogy bejutottam a fejükbe. Csak akkor történik, amikor álmodom. Akkor kapcsolatba tudok lépni bárkivel. – És ha ekkor kapcsolatba tudsz lépni másokkal, képes lennél akár mindenki mással is megosztani az álmodat, mondjuk ezen a birtokon belül? – Persze. Nem mintha olyan óriási erőfeszítésbe kerülne. Csak kinyúlok értük, ahogy érted is kinyúltam. Ha Blaze messzebb volna, akkor nehezebb lenne, de ha neked jó kapcsolódásod van vele, vagy Maksimmal, én pedig valamelyikőtöknek át tudnám adni az álmot, ő természetesen megoszthatná a többiekkel is. – A hangja egészen magabiztos volt, hiszen teljesen biztos volt ebben. A férfi bólintott. – Honnan szerzett erről tudomást Vadim? Mert tudott róla, igaz? Amikor fogságba ejtett, biztosan megemlítette. Emeline bólintott, tekintetét a férfi szájára szegezte. Nem mondta ezt el senkinek. Még Blaze-nek sem. Rettegett attól, hogy bármit akar is Vadim, a Kárpátiak inkább megölik őt, minthogy megkaphassa, amire vágyik. Azt mondogatta magának, hogy ez a gyerekkorából fennmaradt félelem miatt van, amikor senki sem akarta őt, a személyt, csak azt, amit tehet értük. – Kérdéseket tett fel. Nem válaszoltam.

– Még akkor sem, amikor megkínzott, hogy válaszokat csikarjon ki belőled. Honnan tudta mégis? – Bementem egy tesztre a Morrison Pszichológiai Központba. Elmondtam, hogy meg tudom osztani az álmaimat. Annyira ostoba dolog volt ez tőlem. Csak olyan mókás dolognak gondoltam, mint a vásárokon a parafenoménok. Úgy véltem vicces lesz végigcsinálni, úgy tenni, mintha nem is lenne valós a képességem. Ez volt életem legnagyobb hibája, ez indított el mindent. – Én hálát adok az égnek ezért a hibáért. Nem lennél itt nekem, ha nem követted volna el.

Tizenkettedik fejezet A tó vize olyan volt, akár az üveg. Emeline soha nem ment a partjára, de még a kikötőhöz sem. De most békésnek és gyönyörűnek találta. Egész életében vonzódott az éjszakához, egészen addig, amíg le nem ment abba a föld alatti városba, ahol minden árnyékos szegletben szörnyek leselkedtek. De Dragomirral kéz a kézben sétálva ismét átjárta az éjszaka nyugalma és békéje. A férfi összefűzte ujjait az övével és egyenesen a partra vezette. Szerette a sötét égen ragyogó ezüst holdat. A feje fölött szétszórt csillagokat, amiket mintha találomra dobáltak volna oda, mégis különleges mintákat rajzoltak ki. A bogarak, békák hangjai csak hozzátettek a hely szépségéhez. – Megértem, miért választotta ezt a helyet Tariq, hogy letelepedjen – mondta. – Itt minden megvan. Tó, erdő és mégis közel van a város. – És könnyen is védhető. Dél felől Maksim földjével határos, én pedig a kelet felől elterülő birtokot fogom megvásárolni. – Ahhoz nagyon sok pénz kellene – figyelmeztette a férfit. – Sok évszázada élek. Gazdag voltam, mielőtt beléptem a kolostorba. A legtöbb Kárpáti az. Megtanulod mire van szükséged, és megszerzed. – Jó ezt tudni. Nekem egy vasam sincs. Vagyis nem sok. Dolgozom, így bankszámlám azért van. Vagyis ezelőtt a vámpír őrültség előtt dolgoztam, de vagyonra sosem tettem szert.

Dragomir lepillantott rá, megvárta, míg felnéz és rámosolygott. – Dehogynem, épp most tettél szert egy vagyonra. Bármi a tiéd lehet, amit akarsz. Eljuthatsz bárhová. – Ki akarok menni a tóra. Egy csónakkal. Vagy kajakkal. De egy álló szörfdeszka is megtenné. Még sosem voltam a vízen, csak a teraszról figyeltem azokat, akik odakinn vannak és vágyakoztam a tapasztalatra. – Akkor ma éjjel megszerezzük neked ezt a tapasztalatot. Hogy van a mi kis Carismánk? Nem okoz hányingert? – A férfi hirtelen megállt, eléje fordult, így őt is megállította. Mindkét kezét rásimította a hasára. – Remekül van – felelt Emeline. Képtelen volt nem mosolyogni. A babát boldognak és elégedettnek érezte. Amikor a lábát mozgatta, vagy kinyújtózott, már érezte, mint egy pillangószárny rebbenését, de egyáltalán nem keltett benne hányingert. – „Szép estét Carisma kisasszony. Az apád beszél hozzád. Remélem minden rendben veled. Ki fogom vinni anyádat a tóra és remélem, hogy nem okozol neki hányingert. Tetszeni fog neked az érzés, olyasmi lesz, mint a hintaszék, amit anyukád szerint nagyon élvezel.” Emeline felnevetett, és ez a hang sokkolta. Derűs volt és gondtalan. Ő soha életében nem volt derűs és gondtalan. Nem tudta milyen nem aggódni amiatt, hogy mikor ehet legközelebb, hol hajthatja álomra biztonságban a fejét. És ezek a félelmek megmaradtak, újra és újra felkavarodtak benne már akkor is, amikor dolgozott és sajátmagának bérelt lakást. – Imádom, hogy beszélgetsz vele. A férfi úgy tűnt zavarba jött, már amennyire ez lehetséges volt az ő szörnyen férfias arcával, és szigorúan őrzött kifejezéstelen maszkjával. Emeline ezen ismét csak kénytelen

volt mosolyogni. – Rajtakaptalak, Dragomir. Csak úgy teszel, mintha kőkemény rosszfiú lennél. A férfi megfogta a karját és elvezette a dokk végébe, ahol egy kicsi kenu ringatózott a vízen. – Nyugtalanítasz engem, Emeline. Úgy döntöttél, hogy nem akarsz látni mindent, ami én vagyok. Soha nem pillantasz bele azokba a dolgokba, amiket a népemért tettem. – Azokra a dolgokra gondolsz, amiket kénytelen voltál megtenni, hogy biztonságban tarthasd a világunkat? – vetett egy gyors pillantást a férfi arcára. – Azokra a dolgokra gondolok, amiket úgy döntöttem, hogy megteszek. Én ragadozónak születtem, sívamet. Most is ragadozó vagyok és a következő életemben is ragadozó leszek. Ne tévessz össze semmi mással. – Tökéletesen egyensúlyozva belépett a kenuba és a karját nyújtotta érte. A fogása erős volt és stabil, ahogy átemelte a csónak végébe, ahová egy háttámlás ülőkét szereltek. A kicsiny hajó végei ugyan a hagyományos módon felfelé kunkorodtak, de Tariq egyértelműen a kényelmi szempontok figyelembevételével tervezte. Egy kicsit aggódott amiatt, hogy Dragomir úgy érzi, nem lát vele kapcsolatban mindent. Természetesen nem, de a lényeget azért jól látja. Kedves és bátor. Felajánlotta neki magát. Habozás nélkül elfogadta a gyermeket. Miért említi hát akkor ezt újra és újra? Elhelyezkedett kényelmesen vele szemben, és figyelte, hogyan veszi a kezébe az evezőt. Egyetlen erőteljes húzástól a kenu szinte kilőtt a sima vízen. Az érzéstől szinte elakadt a lélegzete. Szerette a nyugodt, biztonságos siklást a tó felszínén. A víz színe egyre változott, attól függően, hogy megvilágította-e a hold egy darabkája, vagy éppen sötétségbe

burkolózott. Ahogy eltávolodtak a part fényeitől, a felszín egyre sötétebbé vált. – Ez gyönyörű. – Felnézett a csillagokra, és közben az egyik kezét belemártotta a vízbe. – Köszönöm. Olyan sok élményt adtál nekem, amit sosem gondoltam volna, hogy megtapasztalhatok. Mindegyiket nagyra értékelem. – Szeretem megadni neked, amit akarsz, Emeline. – Egy újabb erőteljes húzás még jobban eltávolította őket a parttól. Tekintete bejárta a férfi arcát, majd lejjebb ereszkedett a mellkasára, és a karjaira. Ez a férfi az övé. Mindez a hamisítatlan férfiasság az övé. – Imádom tudni, hogy az enyém vagy. – Kicsit szégyenkezve mondta ki, de azt akarta, hogy tudja. Ez fontosabb volt, mint palástolhatatlan zavara. Dragomir megérdemli, hogy tudja, mit jelent a számára. – Biztonságban érzed velem magad? – Milyen furcsa kérdés. Természetesen biztonságban érzem veled magam. – Összeráncolt szemöldökkel töprengett rajta, hova akar kilyukadni a férfi ezzel a kérdéssel. – Akkor miért markolod olyan erővel a kenu peremét, hogy kifehérednek az ujjízületeid? Lepillantott a kezeire. A férfinak igaza volt, tiszta erőből markolta a csónakot kétfelől, és valóban fehérek voltak az ujjízületei. És imádta az ingerkedő hangsúlyt a férfi hangjában. – Csak növelem az esélyeimet. Dragomir szemöldöke felszaladt. – De azzal ugye tisztában vagy, hogy akkor is szárazon a partra vihetném magunkat, ha a kenu felfordulna? Egyáltalán nem tetszett neki ez a tárgyilagos kérdés. – Biztos vagyok benne, hogy képes lennél rá, de jobban szeretném, ha pontosan addig maradnánk a vízen, ameddig akarunk.

– Így az emberek gondolkodnak. Ők nem tudnak repülni. De mi igen. – Ez a „mi”, első körben csupán kenuzni szeretne és élvezni a vizet. Később jöhet a repülés is. Figyeltem a sárkányokon szálló gyerekeket, és nem tagadhatom, egy kicsit irigyeltem őket. – A Kárpáti lét szépsége, hogy mindkettőt megteheted. Repülhetsz magad is, bármilyen alakban, amit kiválasztasz, és repülhetsz sárkányon is, ha igazán ezt szeretnéd. – Fogok is. – Óvatosan térdre ereszkedett, és egyenként lefeszegette az ujjait a kenu pereméről, hogy aztán átkarolja a férfi lábszárát és a térdeire fektesse az állát. – Emlékszel még rá, milyen volt először repülni? Dragomir megrázta a fejét. – Az évszázadok során az emlékeim elkoptak. Még az érzelmek és színek visszatérése után sem kaptam vissza szinte semmit a gyerekkoromból. Emlékszem minden egyes vámpírra, mindegyikük harci stílusára, milyen odúkban rejtőznek el előszeretettel, mik a biztonsági intézkedéseik, de képtelen vagyok visszaemlékezni anyám arcára. Ez fájdalmasan hangzott, a férfi arca mégsem rezzent. Emeline rájött, hogy valószínűleg eltolja magától, vagy fel sem ismeri a szomorú, illetve negatív érzéseket. Nem tekintette a magáénak őket. Érezte őket, de nem mint a sajátjait. Emeline nem tudta eldönteni, hogy ez jó, vagy rossz dolog-e. – Én nem gondolok túl sokat a szüleimre – mondta, hogy visszaadhasson neki valamit cserébe azért, amit megosztott vele. – Sosem volt valódi családom. Talán ezért harcoltam olyan keményen Carisma megmaradásáért. Hallottam, hogyan sikoltozik a fájdalomtól, hát hogyan gyűlölhettem volna? Ő is egy ártatlan volt, aki fogságba esett Vadim világában. Odadörgölte az állát a férfi térdéhez, majd

ráfektette az arcát. – Kizárólag azért hozta létre, hogy aztán csapást mérjen rá, tudod, mennyire gyűlöli az ártatlanságot. Támadt egy kis csend. Két erőteljes evezőcsapástól a kenu párhuzamos irányba fordult a parttal. – Erre még nem is gondoltam, de igazad van. Pontosan ezt csinálta. – Előre elhatározta, hogy megöli a gyerekeket, Dragomir. Mindet. Valamilyen célja volt velük is. És nem csak az, hogy tudta, velük becsalogathat a föld alatti városba. Okkal üldözte azokat a gyerekeket. Megpróbáltam tudakozódni a tehetségeik felől, de aztán rájöttem, hogy Vadim ott van a fejemben és velem együtt ő is megtudná, mire képesek, úgyhogy abbahagytam a kérdezősködést. Nem engednek túl közel könnyedén magukhoz senkit, de azt hiszem, Blaze, Charlotte és én mindenki másnál közelebb kerültünk hozzájuk. De azt hiszem, ebbe bele kell vennem Tariqot is. Viszont úgy hiszem, senki sem tudja egészen pontosan, mik a képességeik. – Valentin tudja. A kisebbik lány, Liv az életpárja. Ami az elméjében van, az Val elméjében is ott van. – Erre nem is gondoltam. Azt hittem, ő távozott. – Volt az a zavar a villámokkal, amikor átalakítottunk. Visszajött, hogy megvédje Livet. – Nem is értem mitől annyira biztos benne, hogy ő az életpárja. Liv túl fiatal. Azt hittem szexuális érettség kell a kapcsolódáshoz. – Az valóban hatalmas szerepet játszik a dologban – ismerte be Dragomir. – Néha az idő múlása tudatja a férfival, hogy az életpárja valahol a közelben van. A színek ugyan elhalványulnak a szemei előtt, de nem váltanak át teljesen szürkébe. Az érzelmei is elgyengülnek, de nem szűnnek meg egészen, és megmarad a szexuális vágya is. Az sem múlik el. Hallottam több ilyen dologról is, ami felhívhatja a hímek figyelmét arra, hogy alaposan nézzenek szét a környékükön.

De a legtöbbünknek nem adatik meg ez a luxus. Valentin valószínűleg akkor jött rá a dologra, amikor Vadim odadobta neki a gyereket, hogy táplálkozzon belőle. Olyan régóta éheztette, hogy valószínűleg úgy gondolta, Val nem lesz képes ellenállni a gyilkolásvágynak. De Vadim balszerencséjére az életpárját vetette oda neki. – Mihez kezd most Valentin? – Őrzi a lányt, míg el nem éri a megfelelő kort. Mi mást tehetne? Túlságosan fiatal, hogy a magáénak követelje, így ez a lehetőség eszébe sem jut. – Dragomir vállat vont, és egy újabb erőteljes evezőcsapás után a kenu továbbsiklott a vízen. Emeline rájött, hogy közelebb mentek a parthoz, és azt is sejtette, hogy azért, mert bár szerette a vizet, kissé ideges lett tőle. Megnyalta az ajkait. – Nem tudok úszni. Soha nem nyílt rá alkalmam, hogy megtanuljak. Inkább táncoltam. Dragomir arcán nem jelent meg sem megdöbbenés, sem elítélés. A tekintete ellágyult, a szája sarkán pedig újra megjelent az az aprócska mosoly, amivel mindig sokkolta őt. – Emiatt már nem kell aggódnod, sívamet. Kárpáti vagy. Úszhatsz, repülhetsz vagy táncolhatsz a csillagok között. A torkán akadt a lélegzet. Imádott táncolni. Teljesen el tudott veszni benne. – Blaze apja befizetett táncórákra. Egy hajléktalan voltam, éjjelenként beszöktem a lánya ablakán, és ő befizetett táncórákra. Ez még annál is jobb volt, mintha rendszeresen enni adtak volna, bár az az igazság, hogy sosem zárták el előlem sem a szekrényeiket, sem a hűtőt, akkor nyitottam ki, amikor csak akartam. – De nem akartad. – Dragomir kiemelte az evezőt a vízből, és teljesen rá összpontosított. Emeline megrázta a fejét. – Akkoriban senkiben sem bíztam meg teljesen. Ő nagyon jó ember volt, mégsem mertem nekiadni a teljes bizalmam. Eleinte, amikor még kicsi voltam,

az utcák nagyon félelmetesek voltak a számomra. Ahogy nőttem, más problémák jelentkeztek. – Még most sem adod könnyedén a bizalmad. – Nehéz elhinni, hogy valóságos vagy – ismerte be, és az ujjaival rajzolgatni kezdett a vízre, mintha csak a keze táncolna a csillogó felületen. Odaadta a férfinak a szívét és a testét. Biztos volt benne, hogy képtelen lenne tovább élni nélküle, de ettől függetlenül Dragomirnak igaza volt. Volt egy része, ami nem bízott benne, hogy a harcos vele marad. Talán soha nem lesz képes egészen elhinni, hogy vele marad. – Pedig maradok. És ha táncolni akarsz a csillagok között, akkor táncolni is fogsz. – Ha bármikor táncolni szeretnél a csillagok között, a felhőkön, vagy akár a mólón, én készen állok – biztosította a férfit. A gyerekek hangját sodorta feléjük a szél, és Emeline elmosolyodott. Még nem látta a gyerekeket, hiányoztak neki. A hang felé fordította a fejét. Dragomir erőteljes evezőcsapásaitól a kenu szinte szelte a vizet. Danny Lourdest lovagoltatta a hátán. Bella mellettük futott és reklamált, hogy ő következik. A jelenet ismerős volt a számára. Danny folyton cipelte a legkisebbeket. És a két apróságnak is ez volt a kedvenc időtöltése. Liv kezében egy könyv volt, Amelia mellett sétált, és beszélt nővéréhez, de a szavait elvitte az enyhe szellő. Élénken gesztikulált, olykor megállt, hogy részletesebben kifejtse a véleményét. Amelia átvette tőle a könyvet, amikor húga széles gesztusai már azzal fenyegettek, hogy a könyv széles ívben berepül a tóba. Aztán Amelia a földre mutatott, Liv pedig leguggolt és felvett egy kavicsot, és megkacsáztatta a tó felszínén. Aztán Amelia következett. Mindketten nevettek.

– Szeretem ilyennek látni őket – mondta Emeline. – Olyan fantasztikusak. Szeretnél több gyereket is, Dragomir? – Rásimította a tenyerét a hasára, ahol a baba fészkelődött biztonságban. A férfi összeráncolta a homlokát, a szíve összeszorult a mellkasában. – Ahányat csak akarsz. – A tekintete a tó helyett a gyerekeken időzött. Emeline kiegyenesedett, mindkét kezét a hasára simította védelmezőn. – Dragomir, nem akarsz gyerekeket? Mert ha nem... – Hátrébb húzódott. Neki van egy kisbabája. Ha a férfi nem akarja, az problémát jelent. Hatalmas problémát. – Persze, hogy akarok gyerekeket. Miért kérdezed ezt? – Ismét a vízbe merítette az evezőt, és meglódultak a sima víztükrön. A férfi dühös volt, Emeline pedig pánikba esett. Egy újabb bizonyíték arra, amit érzett. Méltatlan Dragomirhoz. Nem elég jó neki. Valaki olyannak való, aki képes szeretni és leélni vele az életét. Vele csak a probléma van. Melyik férfi akar olyan nőt, aki állandóan attól retteg, hogy elhagyja? – Emeline. – Halkan, gyengéden mondta a nevét, a tekintete azonnal a férfi arcára ugrott. A szemei forró, olvadt aranyként izzottak. – Mindenképpen akarlak téged. Gyerekekkel. Gyerekek nélkül. Mindig te leszel a világom. Nincs más, és soha nem is lehet más. Tudom, hogy nagyon nehéz megérteni az életpárok fogalmát, de végül elfogadod majd. Mondhatnám, hogy hagyd abba az aggodalmaskodást, de látom, hogy azzal nem mennénk semmire. – Megpróbálom, Dragomir – ígérte Emeline. – Egy pillanatig azt hittem, hogy nem akarsz gyerekeket, mert én szeretnék. Mindent akarok. Családot, otthont, egy férfit, aki annyira imád engem, mint én imádom őt. – Lehajtotta a fejét és a kenu aljára, majd a vízre meredt, bárhová, csak a férfi

átható tekintetű szemeibe ne kelljen néznie. – Azt akarom, hogy ő is ezt akarja. Különösen a gyerekek esetében. – Én is ugyanezt akarom – biztosította a férfi. – Minél több lányunk lesz, annál többet adhatunk a Kárpáti népnek. Emeline lehajtotta a fejét, hagyta, hogy a víz szelíd ringatása lecsillapítsa. – Erre nem is gondoltam. Hogy a gyermekünk megment majd egyet a Kárpáti férfiak közül. Azok a nők... – Lehunyta a szemét és megrázta a fejét, próbálta kiverni a fejéből az előtoluló emlékeket. – Milyen nők? – kérdezte Dragomir. – Vadim föld alatti városában. Mind pszichés képességű volt. Ezt ő maga mondta nekem. Meg azt is, hogy nem voltak elég erőteljesek, hogy megfeleljenek a céljainak. A holttesteket egymásra dobálták. Láttam félig kifejlődött magzatokat, volt néhány teljesen kifejlett is, mind halott. Azok a nők, akik meghaltak, életpárok voltak, ugye? Életpárok, akikre vadászok várnak. – Több, mint valószínű. A veszteség óriási. A lelkek újjászületnek majd, de arra nincs garancia, hogy a vadászok tudnak-e addig várni. Ez is Vadim tervének a része volt. Ha elpusztítja az életpárokat, még több vadász fordul át, akik a hadseregét erősítik. – Ha tudják, hogy újraszületik... – Azt nem, hogy mikor születik újjá. Melyik században. Hol. A világ hatalmas, és jó néhány vadász évszázadok óta tart ki. Ha ebben nincs más támasz, mint a becsület, úgy nagyon nehéz. Emeline fürkészőn az arcába nézett. Ő is szenvedett. Ez ott volt a kemény, férfias vonásokban. Dragomir nem volt szépnek nevezhető a szó hagyományos értelmében, a vonásai ahhoz túl szögletesek, túl férfiasak voltak. Szinte brutálisak. Mégis gyönyörű volt és érzéki. Az arcán és a testén viselt

sebhelyek pedig csak fokozták ezt. Veszélyesnek látszott. Ha besétált egy szobába, biztos lehetett benne, hogy magára vonja a figyelmet, és a legtöbb embert megrémíti. Talán mindenkit. – Utálom, hogy ilyen sokáig kellett várnod. – Te megéred a várakozás minden egyes pillanatát. – Őszinteség csengett a hangjában. Emeline arrafelé fordította a fejét, ahol a gyerekek játszottak. – Hallgasd a békákat. Milyen sokan vannak. Úgy hangzanak, mintha összegyűltek volna, hogy koncertet adjanak. – Hangos kis micsodák – jegyezte meg Dragomir. – Ha meg akarlak táncoltatni a csillagok között, ennél jobb zenére lesz szükségünk. Jól hangzott a tánc a csillagok között. Most először megengedte magának, hogy egészen ellazuljon. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett a csillagképekre a fejük felett. Az ég gyönyörű volt, olyan sötétkék, ami már szinte fekete, a hold, és a csillagok izzó forgácsainak hátterében. Volt ugyan néhány sodródó felhő, de ezek inkább tűntek hívogatónak, mint fenyegetőnek. Újabb gyereknevetés vonzotta magára a figyelmét. Megjelent a Walton házaspár is, Dannyvel beszélgettek, aki a két legkisebb lányka kezét fogta. Mary Waltonnak volt valami a karjaiban. A férje, Donald vállára egy hatalmas fegyver volt kanyarítva. Emeline olyan gyorsan ült fel, hogy majdnem belöttyent a víz a kenuba. – Az Isten szerelmére! – A Dannyvel beszélgető, nevetgélő párra szegezte a tekintetét. – Dragomir! Fegyver van náluk! Mindkettejüknél! Annyira édes pár. A csónakházban laknak. Én még nem voltam náluk, de a gyerekek azt mondják szép és

otthonos a házuk. Miért van Marynél pisztoly? És Donaldnál puska? Megsebesíthetik magukat! – Tudomásom szerint, ismerik a használatukat. És mindketten elég jók benne. – Gondolom, a gyerekeket védik. Utálom, hogy Bella és Lourdes ezt látják. És szegény Liv. Csak tíz éves, és Vadim borzalmas teremtményei majdnem felfalták elevenen. Ha nincs Valentin, soha nem jutott volna ki onnan. Nem tudtam volna segíteni neki és Blaze sem. Valentin mentette meg. A békák egyre hangosabbakká váltak, majd csatlakoztak hozzájuk a tücskök is. Emeline halkan felnevetett. Alig tudta elhinni, hogy nevet, nem pedig Vadim föld alatti városára, a férfiak, nők, gyerekek ellen elkövetett borzalmakra gondol. A tücskök és a békák hozzáadtak valami varázslatfélét az éjszakához. – Hallod? Minden pillanatban arra számítok, hogy elkezdenek kórusban énekelni egy dalt. – Már énekelnek – mondta a férfi. – Táncolj velem, sívamet. Azt hiszem, elegendő információhoz jutottam a fejedből, hogy képes legyelek vezetni egy keringőben. – Letette az evezőt, a kenu magától siklott tovább a vízen, távolabb a gyerekektől, közelebb Waltonék csónakházához. Sötétebb, félreesőbb hely volt ez. Dragomir könnyedén, tökéletes egyensúllyal felállt és a kezét nyújtotta neki. Emeline habozott. Még mindig egy kenuban voltak, és ha rosszul mozdul, mindketten beleborulnak a vízbe. Lehet, hogy a férfinak igaza van és tud úszni, de nem akarta a sötétben próbára tenni az elméletét. Dragomir hófehér fogai megvillantak, ajkai arra a lágy, lenyűgöző mosolyra görbültek, aminek megcsodálásába Emeline mindig belefeledkezett. – Emeline. Ez most komoly? Tényleg azt hiszed, hogy hagynám, hogy beleess a vízbe?

Különösen, hogy tudom, mennyire félsz ettől. Ez kegyetlenség lenne. Nagy kegyetlenségre vagyok képes, de az sosem irányulhat az én szeretett nőmre. Nyújtsd a kezed. – Újra kinyújtotta feléje a magáét. Emeline szíve őrülten dübörögni kezdett, akár egy dob, de nem volt benne egészen biztos, hogy a félelemtől. Belecsúsztatta tenyerét a férfiéba és hagyta, hogy talpra segítse. A kenu szinte meg sem rezzent. Biztos volt benne, hogy Dragomir tartja. Miatta. Aztán a férfi megmozdult, átkarolta a derekát és elemelte szandálos lábait a deszkáktól. A másik kezével felemelte az övét. A tartása tökéletes volt, akár egy mestertáncosé. A vállára simította a kezét egy hagyta, hogy közelebb húzza. Szorosan magához. Közelebb, mint eddig bármelyik táncpartnere. Fantasztikus volt a teste. Erős. Férfias. Színtiszta Dragomir. Egyetlen más férfi sem lenne képes ennyire felkavarni. Ahogyan ilyen intenzív érzéseket adni sem, mint amilyeneket Emeline kapott. Biztonságban érezte magát, szépnek, szexinek, okosnak. Dragomir minden egyes szóra odafigyelt, amit csak mondott. Nekiadta az erejét, elérte, hogy reménykedjen, még ha csak pár percig is. Dragomir szinte beburkolta a testét az övével, irányította a mozdulatait. Ha volt valami, amiben Emeline szakértőnek számított, akkor az a tánc volt, hiszen táncosnő volt, és úgy ítélte meg, hogy partnere műértő mozdulatokkal emeli lassan a csillagok felé. A dalt, ami újra és újra felcsendült a fejében, átküldte a férfi elméjébe is. Dragomir életre keltette a zenét, mélységet adott neki, és ritmust, amit Emeline még a saját teste mélyén is érzett. Alattuk a gyerekek tovább játszottak, Liv és Amelia kavicsokkal kacsázott a tóparton, Danny a két kislánnyal és

Waltonékkal együtt beszédbe elegyedett Genevieve-vel, aki szintén csatlakozott hozzájuk. A jelenet egészen szürreálisnak tűnt. De Dragomirt abban a pillanatban ez egy cseppet sem érdekelte. Csak Emeline számított és az ő boldogsága. Tökéletes összhangban mozogtak a ritmusra. A tánc olyasvalami volt, amit életpárja szeretett, ő pedig valóságos profivá képezte magát a fejéből, így egyre feljebb és feljebb irányította magukat bonyolult lépésekkel, mintha egy láthatatlan lépcsőn haladnának, míg felértek a felhők fölé. Lehetővé tette, hogy Emeline rálépjen az egyikre, mint puha, bolyhos padlóra. Megforgatta és visszahúzta magához. Körülöttük ragyogtak a csillagok. A felhő sodródott az égen, és ő tovább ringatta magukat a zene dallamára. Mindig óriási önuralma volt, de amikor Emeline-ről volt szó, a teste kerekperec elutasította, hogy engedelmeskedjen a parancsainak, fellázadt ellene, önállósította magát. Férfiassága sürgetőn megkeményedett. Lehetetlen volt, hogy Emeline ne érezze fájdalmas, lüktető merevedését, hiszen az odaszorult a hasához. – Szeretem, hogy kívánsz, Dragomir – suttogta a nő. Odahajtotta a fejét a mellkasára, közvetlenül a szíve fölé. – Mindig ezt akarom. Biztos akarok benne lenni, hogy ha belépek egy szobába, azonnal a tudatában leszel a jelenlétemnek. Én mindig megérezlek. A makulátlan ingébe belesuttogott szavak felkavarták a férfi sóvárgását, a vágy keresztülszáguldott rajta. – Amikor legelőször megláttalak az udvaron a többiekkel, arra gondoltam, hogy te vagy a valaha élt legszexisebb férfi. – Elfordította a fejét, megtámasztotta az állát a mellkasán, hogy felnézhessen a szemébe. – Álmodoztam rólad. Fantáziáltam. Éjjelenként álmodtam veled. Vadim támadása előtt sem

sokszor, utána meg egyáltalán nem jutott eszembe a szex. De miután megpillantottalak, másra sem tudtam gondolni. Nagyon is elégedett volt azzal, hogy a férfinak szabad belépése van az elméjébe. Nem kellett mindent kimondania, mégis megadhatta Dragomirnak, amit neki szeretett volna adni. Egyszerűen csak átnyújthatta, mint egy semmi kis ajándékot. Pontosan olyan szégyellős volt a szex kérdéskörében, mint a kapcsolatuk részleteiben, és most mégis megosztott vele egy olyan információt, ami egy kissé kínos volt a számára. – Nem osztottad meg velem az álmodat. Pír szökött Emeline arcába. Hosszú szempillái megrebbentek. – Nos... tényleg nem. Ez olyan... privát álom volt. Nem akartam megosztani veled azokat a dolgokat, amiket műveltél velem. – Jó dolgokat? – Álmomban jó dolgok voltak. A valóságban ebben nem vagyok egészen biztos. Például együtt váltunk füstté. El tudod ennek képzelni a gyakorlati kivitelezését? – Azt tervezem, hogy egészen kreatív dolgokat művelünk majd. Van ezzel valami problémád? – nyögte bele a nő nyakába. Fogai belecsíptek a fülébe. – Nincs. Csak úgy hiszem, az egész világot képesek lennénk tűzbe borítani. – Mutasd meg az álmod. – A hangja sötét volt és bűnösen csábító. Emeline megcsóválta a fejét. – Most táncolunk. – De ehhez egy felhőt használunk, sívamet – mutatott rá. Emeline képtelen volt nem nevetni a helyzet abszurditásán. Egy felhőn táncolnak. Senki sem táncol felhőn. Senki sem táncol a csillagok között. Meg kellett adnia, Dragomirnak igaza van.

– Túl sok ruha van rajtunk ahhoz, hogy megmutassak bármit is – mondta. A vére már forrt, úgy rohant az ereiben akár az eleven tűz. Öle sóvárogva lüktetett. Megízlelte a férfi száját és még többet akart. Azonnal tudta mit fog tenni Dragomir, és valóban, a ruháik egy szempillantás alatt eltűntek. Meleg keze, ami eddig a hátára simult, lesiklott a fenekére. Ujjai gyúrták, simogatták, újabb és újabb hőhullámokat indítva el a testében. – Mutasd – parancsolta. Bármit megtett volna érte. Súlyos merevedése odasimult a hasához, és Emeline azt akarta, hogy benne legyen. Most azonnal. A keze végigcsúszott a csípőjén, hogy megtalálja és átfogja vastag tövét. Finoman megszorította, majd lehajtotta a fejét, hogy lenyalhassa a fejéről az előszivárgott folyadékgyöngyöket. Pontosan olyan jó íze volt, mint amilyenre emlékezett. A mozdulattal kizökkent a ritmusból, így amikor újra felegyenesedett, ismét fel kellett vennie. A férfi egy pillanatra sem hagyta abba a táncot, megtartotta kettejük ritmusát. Emeline nem csak gyönyörűnek, szexinek is találta. A mellbimbói minden mozdulatra hozzádörzsölődtek Dragomir mellkasához, izzó tűznyilakat kilőve az öle felé. A hatalmas kezek a fenekére simultak, odanyomta hozzá merevedését. Emeline megakadályozni sem tudta volna, hogy a combjai a csípőjére fonódjanak. Annyira jó érzés volt. Dragomir mindig ilyen jó érzéseket keltett benne. Beleveszett a reakciókba, amit kiváltott belőle. – Te kis lázadó, ha nem mutatod meg, nekem kell rájönnöm. – Mmm... – nem bánta, ha magától akar rájönni. Hagyta, hogy megláthassa a fejében a különböző képeket. Túl sok szexuális tapasztalattal ugyan nem rendelkezett, de olvasott

könyveket. Tonnaszámra. És az érdeklődése kiterjedt az erotikus tartalmú írásművekre is. Dragomir keze megszorította a fenekét, kizökkentve a gondolatmenetből. A férfi durva tenyerének dörzsölésére újabb forrósághullám érte el az ölét. Odanyomta magát hozzá. – Rendben. Megmutatom, még mielőtt túlságosan önállóvá válsz. – Áttolta a fejébe a fantáziát. Dragomir mögéje nyúlt, teljesen az irányítása alá vonta a testét. Moccanni sem tudott volna, nemhogy elesni. Míg az egyik karjával megtartotta, egészen hátradöntötte a felsőtestét. Szabad kezével, majd férfiasságával ingerelte, annyira éhessé, vágyakozóvá téve őt, hogy szinte már magánkívül nyöszörgött kielégülésért. Emeline magánkívül akart lenni. Szexi akart lenni. Azt akarta, hogy a férfi teljesen vegye el az eszét. Dragomir karjai hirtelen szorosan köréje fonódtak és felegyenesítette, maga a gyorsasága és az ereje elérte, hogy Emeline szíve gyorsabban kezdjen száguldani, félelem száguldjon át rajta egyenesen az ölébe. Összekeveredett benne az izgalom a félelemmel. Tudta, hogy a férfi olvas az elméjében, figyeli az érzéseit, és csak remélhette, hogy rájön, pontosan ez az, amit akar, ennek a két érzelemnek a tökéletes keveréke. Dragomir egyik karja acélpántként a dereka körül maradt, míg a másik tenyere a tarkójára simult, és elkezdte ismét hátradönteni a felsőtestét. Tudnia kellett volna, hogy a férfi igencsak kreatívan értelmezi a táncot. Végül egy párnázott padon találta a felsőtestét. A mellbimbói felfelé meredeztek a csillagok alatt, a hajába lágy, nyirkos felhőfoszlányok bújócskáztak. Lebámult maguk alá a felhőrétegeken keresztül a tóra, a szíve dübörgött. Ebben a pozícióban sebezhetőnek, védtelennek érezte magát.

Emeline az ajkába harapott és megpróbált felegyenesedni. Dragomir keze azonnal, figyelmeztetően csattant a fenekén, hogy a szúró fájdalmat azonnal szét is dörzsölje meleg tenyerével. Aztán a keze előre siklott a lábai közé, ujjai a csiklója körül köröztek, megdörzsölték, majd eltávolodtak tőle. Zihálás tört fel Emeline-ből. A következő ütés a feneke másik oldalán csattant, és az egész mozdulatsor lejátszódott újra. Az ujjai kegyetlenül gyötörték, majd megérezte a nyelvét is, ami a testéből előszivárgó nedvességet ízlelte meg. Nem kapott levegőt. Nem tudta mi lesz a férfi következő lépése. Újra a fenekére csap? A nyelvével kényezteti? Netán a fogait használja? Vagy az ujjait? Lehunyta a szemét és átadta magát a gonosz, bűnös érzéseknek, amiket Dragomir ébresztett benne. Soha senkivel nem érezte még így magát. A feszültség egyre csak nőtt és nőtt benne, tudta, hogy a kielégülés szökőárja hamarosan elsodorja. Már nagyon közel járt, annyira közel, de akkor hirtelen Dragomir ujjai eltűntek. Elhúzta tőle a száját is. Képtelen volt visszafogni a halk nyöszörgést, ami feltört belőle, a csípője megmoccant, megpróbálta vele elérni a férfi kezét. A száját. A férfiasságát. Szüksége volt rá. Az érintésére. Nagy Isten! A száját akarta. Muszáj volt visszaszereznie a száját. Vagy bármit belőle. Dragomirnak csinálnia kell valamit! Ismét felnyögött, a fogai között sziszegte a férfi nevét. Az erős kéz visszatért, de nem az ölére. Dragomir átfordította, alá került, a szája rátapadt a bal mellére, erőteljesen megszívta, tüzes hullámokat indítva ezzel útnak a véráramában. Hüvelyk és mutatóujjával összecsippentette a jobb mellbimbóját, forgatta, gyűrögette, ugyanarra a ritmusra, amit a szája diktált. Olyan forró volt. Olyan hihetetlen. Emeline alig volt képes követni a rajta átsuhanó érzéseket.

A férfi egy pillanatra sem állt meg. A szája a mellén maradt, de érezte magán végigsuhanni a kezeit a fenekére, keményen, gyorsan újra odacsapott, majd szétdörzsölte a forróságot, miközben egyik ujjával beléhatolt. És a szája... valósággal felfalta őt. Fogai a melleit karcolgatták. Aztán már ismét a mellbimbója volt az ajkai között. A párhuzamos ingerlések azonnal forráspontra hevítették. Felsikoltott a frusztrációtól, amikor mindez hirtelen teljesen abbamaradt. Csak a saját rongyos, érdes légvételeit hallotta, ahogy levegőt próbált juttatni égő tüdejébe. Dragomir ismét átfordította magukat, már Emeline feküdt a padon, ő pedig ott állt előtte, megragadta a haját, hogy megtartsa a fejét és férfiasságával behatolt a szájába. Hálás volt érte, hálás lett volna bármiért, amit tőle kap, összezárta körülötte az ajkait és keményen szopni kezdte. A nyelve táncolt rajta, simogatta. Dragomir visszaküldte az elméjébe ezt a képet, amit az övéből olvasott ki, a csípője feléje lendült. – Ez az, sívamet, teljesen vegyél be. A hangja érdes volt a vágytól. Arra ösztönözte Emeline-t, hogy még jobban átadja magát a feladatnak, hogy pontosan akkora sürgetést ébresszen a férfiban, mint amekkorát ő maga érzett. Megkísérelt a kezeivel a merevedése után nyúlni, de egyszerűen képtelen volt megmozdítani őket. Valahogyan a pad alá szorultak. Dragomir lehajolt hozzá, a szájába vette az egyik mellbimbóját és erősen megszívta, majd a fogaival karistolta végig melle dombját, miközben férfiassága a szájába süllyedt. Aztán megérezte a férfi száját, fogait az ölében, a csiklójánál. Az élvezet cunamija megrázó erővel csapott le rá, átsodorta az orgazmus peremén, beleremegett az egész teste, a mellei, a combja, a szája, az öle erőteljes összehúzódásokkal lüktetni kezdett. Úgy tűnt, soha nem ér véget. Kinyitotta a száját, hogy

sikoltson, de Dragomir merevedése beljebb nyomult, követelve a törődést. Aztán hirtelen eltűnt, és Emeline még levegőhöz sem jutott, amikor megérezte a széles fejet a bejáratánál, lassan benyomult, kikényszerítette a behatolást szorosra záródott izmai között. Aztán már mindenütt ott volt. Mögötte, erőteljes mozdulatokkal beléje hatolva. Alatta, a szája rátapadt a mellére. Előtte, megtöltötte a száját forróságával, tüzével. Függőségbe ejtő ízével. Ez túl sok volt, Emeline túlterhelődött. Az orgazmusa abba sem maradt. Újra és újra elárasztotta. Egyik a másikba futott. „Édesem. Abba kell hagynod. Nem bírom. Nem megy tovább.” – De ez hazugság volt. A teste újra a magasba emelkedett, vasmarokként ragadva meg a férfi merevedését, mintha szentül elhatározta volna, hogy most aztán kegyelem nélkül magával ragadja őt is. Egyáltalán nem akarta, hogy abbahagyja, de már az a veszély fenyegetett, hogy elveszíti az ép eszét. A gyönyör túlságosan erős volt. Dragomir olyan erősen húzta meg a haját, hogy az már fájt. Vonakodva felnézett rá. A férfi csípője előredöfött, mélyen beletemette magát forró hüvelyébe. – „Nézz rám. Láss engem. Ott vagyok benned. Körülötted. Mindenféle módon a tiéd vagyok. Minden képzeletet felülmúló gyönyört adok neked. Vigyázni fogok rád. Biztonságban tartalak. Megkapsz mindent, amit szerettél volna életedben, mert szeretlek, és megadhatom neked ezeket.” Emeline úgy érezte, mintha még nagyobbra duzzadt volna benne, hüvelye köréje szorult, a súrlódás újabb és újabb tűzcsóvákat indított útnak a testében. Érezte, hogy mélyen a testében Dragomir gyönyöre elszabadul, megtöltötte a magjával, ami benne is elindított egy újabb hatalmas orgazmust.

Aztán csak feküdt a padon, még ahhoz is kimerült volt, hogy megmoccanjon. Dragomir finoman, gyengéden mozgott benne, szinte megnyugtatóan. Emeline rájött, hogy ismét képes mozgatni a kezeit, így elő is húzta őket, hogy cirógassa velük a férfit, lehúzta magához a fejét és megcsókolta. – Miért van mindig olyan jó ízed? Dragomir kelletlenül visszahúzódott belőle és végigsimított a combján. – Olyan ízem van, amilyennek elképzeltél. Gyere, segítek felülni. Emeline-nek moccanni sem volt kedve. – Tiéd a kreativitási díjam. Örökre. – Ezek a te gondolataid voltak, én csak kiegészítettem a sajátjaimmal. Ez igencsak érdekessé teheti majd a szexuális életünket. – Ha még ennél is érdekesebb lesz, azt nem élem túl. Ez őrülten szexi volt. – Megérezte a férfi kezét a derekán, majd Dragomir az ölébe emelte. Átkarolta a nyakát és beletemette az arcát a mellkasába. – Teljesen kikészítettél. – Már Kárpáti vagy. Lélegezz, sívamet. – Miért nem estünk le a tóba? – A vékony felhőfátylon keresztül is látta a tó tükrén megcsillanó hold képét. Teljesen valószerűtlennek tűnt, hogy alig telt el némi idő. Biztos volt benne, hogy egész éjjel szexeltek, mégis minden ugyanolyan volt odalenn. A tó. A hold. A gyerekek. Csak ő volt más. Felnézett a férfi arcába. Végigfuttatta ujjait azokon az imádott hegeken. Annyira sokat adott neki a férfi. Semmi sem készíthette fel erre az éjszakára. Csónakázás a tavon. Tánc a csillagok között. Szex a felhőben. Vad, őrült szex, ami a velejéig megrázta. És nem azért, mert vad volt és őrült, hanem mert színtiszta szerelem volt az egész. Minden egyes lökés. Ha gyengéd volt, ha erőszakos, kemény, brutális, szelíd, mind egy-egy szerelmi vallomás volt. Dragomir így vallott neki

szerelmet. Jól tudta, hogy ez történt. Érezte a szívében. Eltöltötte őt magával. Körülölelte. Eszébe jutott, amit a férfi akkor mondott, amikor még benne volt. – Olyan szerelmes vagyok beléd – vallotta be halkan –, annyira szerelmes, hogy gondolkodni is alig tudok. Dragomir végigsimított az arcán. – Ez jó dolog Emeline. A szíved biztonságban van nálam. – Tudom. – És valóban tudta, odáig merészkedett, hogy elkezdett hinni ebben.

Tizenharmadik fejezet Dragomir biztonságban levitte Emeline-t a dokkhoz, és addig tartotta a karjaiban, amíg a nő egészen biztosnak nem érezte a talajt a talpa alatt. Szándékosan a csónakházhoz közel ért földet életpárjával, távol attól a helytől, ahol Liv és Amelia kacsáztak a kövekkel. Ránézett a két lányra. Amelia őket figyelte. Átkarolta Emeline derekát, az álla alá nyúlt, hogy felemelje a fejét, és megcsókolta. Keményen. Birtoklón. Mélyen és nedvesen. Életpárja azonnal elolvadt a karjaiban, a teste puhává, hajlékonnyá vált, a nyaka köré fonta a karjait. Dragomir imádta a száját. Annyira fogékony volt. A csókjaira. A férfiasságára. Emeline szája mindkettőt szerette, és ezt nem habozott megmutatni neki. – Tetszik a kreativitásod –suttogta a szájába Emeline –, szándékomban áll felderíteni minden egyes négyzetcentiméteredet, ha majd kettesben leszünk. – Egy hatalmas tömeg közepén is lehetünk kettesben – nevetett rá gonoszul Dragomir. Emeline visszahúzódott annyira, hogy felnézhessen rá. – Hogyan? – Akár ezen a helyen is teljesen meztelenre vetkőztethetnélek, vagy visszavihetnélek a padra és a magamévá tehetnélek. És senki sem látna semmit, ha én nem akarnám. – Egy éjszakai klubban is? Tánc közben is meg tudnád csinálni? – A vágy egy színtiszta borzongása futott végig Emeline gerince mentén. A hüvelye összeszorult. Mindkét

reakcióját megosztotta a férfival, áttolta őket az elméjébe. Dragomir teste is azonnal reagált. – Látom már, a tánc mindig meghozza az étvágyad. – A közeledben egyébként sincs probléma az étvágyammal, de igen, a tánc fokozza a hangulatom. – Akkor minél előbb meg kell látogatnunk egy éjszakai klubot. Felvehetnél nekem valami nagyon szexi holmit. Emeline lábujjhegyre állt, megcsókolta a torkát, majd fogai belecsíptek a bőrébe a pulzusa felett. Az akció forróságot gerjesztett az egész testében. A férfiassága újra megmoccant. – Régimódi férfi létedre meglehetősen modern ruhákat teremtesz. – Rájöttem, hogy erre szükség van. Bár a te fehérnemű viselésedet továbbra is ellenzem. Tisztára értelmetlen. Nem mondom, nagyon szexi, ha azon kívül nincs rajtad más, de egyébként egy csöppet sem hasznos, csak megnehezíti, hogy hozzád férjek. Elkapta egy nagyon rövid szoknya, egy összeillő fekete melltartó és bugyi, valamint egy áttetsző blúz felvillanó képét Emeline fejében. Intett a kezével és életpárján megjelentek a ruhadarabok. – Szép. De még mindig értelmetlennek találom. – Ismét intett, eltávolította a bugyit és a melltartót. A keze végigsiklott a combján, hogy a szoknya alatt végigsimítson csupasz fenekén. A másik keze az átlátszó blúzon keresztül rátalált a nő egyik mellbimbójára. Emeline megborzongott és odanyomta magát a kezéhez. Dragomirnak tetszett, hogy ennyire érzékenyen reagál rá. Szerette, hogy nem tiltakozik a testén kóborló keze miatt, és hogy élvezi a simogatásokat. Éppen tökéletes volt az ő számára. – Szeretnéd, ha a többi férfi is látná a testem?

A gyomra azonnal összeszorult a gondolattól, hogy más férfiak lehetnek az asszonya közelében. Az idők jöttek, majd mentek, de ebben a tekintetben teljesen primitív maradt. – Mondtam, ha én nem akarom, senki sem láthat. – Hogy akarja, az pedig soha nem fog megtörténni. Emeline belecsípett a fogaival az állába, majd a tenyerével megpaskolta ugyanott. Dragomir izmai összehúzódtak. Férfiassága követelőn felágaskodott. Szinte szétrepesztette nadrágja elejét. Azt is szerette, ahogyan a teste reagált az életpárjára. Érzett. Ténylegesen, valóságosan érzett. – Tudod mi az az exhibicionista? – kérdezte ugrató hangon Emeline. – Persze. – Emeline azt hitte, csak azért mondja, hogy ő folytassa a gondolatmenetét, pedig tényleg tudta. – Szóval, ha azt mondanám, hogy el akarok menni egy klubba ilyen ruhában, hagynád, hogy a többi férfi lásson? Dragomir ismét megcsókolta. Keményen. – Nem akarnád ezt. Ismerlek. Tudom, mit szeretsz és mit nem. Ki akarod próbálni, de félsz a saját reakciódtól, ezért megpróbáljuk majd szépen lassan, fokozatosan, hogy azonnal megállhassunk, ha mégsem tetszene. Felizgat a nyilvános helyen való szeretkezés gondolata, de arra egy csöppet sem vágysz, hogy meglássanak, vagy megérintsenek. Emeline egyetértően bólintott. – Tényleg nem akarom, hogy más férfiak lássanak. De mégis, mit szólna mindehhez az életpár? – Ha nem lenne vele gondja, akkor hagyná, hogy lássanak, de ha ez nem tetszene neki, akkor még mindig kelthetné azt a hatást, hogy látnak, holott nem így lenne. Bárhogyan is, megkapnád, amit szeretnél. Az életpárok egymáshoz vannak teremtve, teljesen összeillenek. Boldoggá teszik egymást. Ha

egyiküknek ehhez hasonló vágyai vannak, jó eséllyel a párja sem különbözik tőle sokban. A békák kórusa egy fokkal feljebb csavarta a hangerőt, valóságos szimfóniával hívogatták egymást. A tücskök is belehúztak, próbálták tartani velük a lépést. Dragomir intett, és Emeline ismét a hosszú ruhájában volt. Éterinek tűnt és elegánsnak. Dragomirnak tetszett, ahogyan kinézett. Bár neki mindenben tetszett, abban az átlátszó blúzban is. Kezdte elhinni, hogy mégiscsak képes ebben a modern, technikával telezsúfolt időben együtt élni egy nővel, aki egyenrangú társa akar lenni. Átfogta Emeline vállát, és elindultak a gyerekek felé. Nem úgy tűnt, mintha a nő tiltakozni akarna a finom irányítás ellen, sőt, még csak észre sem vette. Nekitámasztotta a vállának a fejét és átkarolta a derekát. – Minden egyes lépésnél mintha éreznélek magamban. – Fájdalmaid vannak? – Dragomir összerezzent és azonnal megállt, hogy szembeforduljon vele. – Át kellett volna vizsgáljalak, és meg kellett volna gyógyítanom téged. Olyan aprócska vagy, és elég erőteljesen szexeltünk... Emeline felnevetett rá. – Erőteljesen? Így nevezed? Drágám, nagyszerűt, csodálatosat, félelmeteset szexeltünk. Ez volt a világtörténelem legjobb szexe. Élvezem ezt a finom kis fájdalmat és nem szeretném, ha elvennéd. Tetszik az érzés, hogy minden lépésnél úgy érzem, hogy bennem vagy. Nagyon szexi. Dragomir szíve összefacsarodott. Ténylegesen fájt. Na de a szív nem fájhat attól, hogy túlságosan szeret, ugye? Mert ő pontosan ezt érezte. A fájdalom pedig nagyon is valós volt, megdörzsölte a mellkasát, hogy csökkentse némileg. De ez nem hozott megkönnyebbülést, hiszen Emeline felnézett rá, és ő tudta, hogy mindez a gyönyörűség egyedül csak az övé.

Emeline bensőjében minden, de minden megvolt, amit egy férfi csak kérhet. Kívülről pedig egyszerűen tökéletes. Annyira tökéletes, amennyire egy emberi nő tökéletes lehet. Tudta, hogy életpárja emberi mértékkel nézve is gyönyörű. A saját mértékével nézve pedig messze-messze túlszárnyalta minden elképzelését. Valami moccant a fűben. Egy hörcsög dugta ki a fejét a lyukból. A hold egy apró darabkája fénypászmát eresztett a földre, megvilágította az apró teremtményt. Az orra hegye furcsán, fehéren csillogott. Dragomir végignézett a gyepen, és egyre több fehér, ragyogó pontot fedezett fel. Tízet. Húszat. És még többet. A lények kibújtak a lyukakból és a hátsó lábaikra álltak. Nem hörcsögök. Ezek valami mások. – Emeline, oda fogunk lebegni a házhoz. Kezdődik. Menj Livért. – Késlekedés nélkül hívta a többi Kárpáti vadászt. – Mi az? A magasban felhuhogott egy bagoly. A fák ágai körülöttük megremegtek, elhajlottak a több száz madár súlya alatt, amik leszálltak rájuk. – Egy újabb támadás. A házadban biztonságban leszel. Ha te már védve vagy, segíthetek a többieknek. Emeline hátranézett, majd megpróbált visszafordulni. – A gyerekek. Dragomir nem eresztette el. Tovább vitte a ház felé, és nem engedte, hogy a küzdelme felpuhítsa elszántságát. – Dragomir... – kezdett bele. Odavitte a bejárati ajtóhoz, kinyitotta és szabályosan betolta rajta. – Itt kell maradnod. – Egy körkörös mozdulatot tett a kezével és körben az épületen minden ablak és ajtó bezáródott. Emeline még akkor sem tudná elhagyni a házat, ha megkísérelné a Kárpáti képességeit használni. Vetett egy

gyors pillantást dühös arcára, majd megfordult és visszatért az udvarra. Vadim nem követ el akkora hibát, hogy felfedi Amelia szerepét, de a gyerekeket fenyegetheti, és valószínűleg megpróbálja megmutatni Emeline-nek, hogy a Kárpáti vadászok jelenléte ellenére is hozzájuk férhet. Hogy még több mágiát adjanak a biztonsági intézkedésekhez, annak semmi értelme sem volt, amíg Vadim szilánkja Ameliában belül volt ezeken a biztosítékokon. Vigyáztak a gyerekekre, így szemmel tarthatták Ameliát is, esténként összejöttek, de a vadászok különösen éberek maradtak. Most pedig Amelia ott van Livvel. A közvetlen közelében. A kislány Kárpáti és egy vadász életpárja. Elsőrangú célpont. A madarak szárnyra kaptak, alacsonyan repültek, hatalmas tömegük alatt mintha még a levegő is felnyögött volna. A gyerekekre, Waltonékra és Genevieve-re támadtak. Csipkedték, a karmaikkal hasogatták őket. Dragomir villámgyorsan dobott rájuk egy pajzsot, és már maga mögött is hagyta őket. Látta megtestesülni Tariqot és vele a gyógyítót, de már érkezett Maksim is, valamint a hármas ikrek, Tomas, Mataias és Lojos. Dragomir feladata a többi ősivel együtt az volt, hogy odajussanak Livhez és Ameliához. Száguldott a pázsit felett, ami tele volt olyan lényekkel, amiknek hörcsögöknek kellett volna lenniük, mégsem azok voltak. A mutánsok valósággal előrajzottak a földből, rávetették magukat a vadászokra, felfutottak a lábaikon, felmásztak a karjaikra, hátukra. Harciasan harapdálták őket. Óriási metszőfogaikkal jókora darabokat téptek ki a Kárpátiak húsából, miközben a madarak a pajzsról lepattanva tettek egy kört és visszatértek egy második támadáshullámra. Az időzítés tökéletes volt, a vadászokat lefoglalták a szörnyű fogakkal rendelkező mutáns lények, ezalatt pedig a madarak

megpróbálták kitépni a kicsiket Danny karjai közül. A fiú lefeküdt a földre, és maga alá húzta a két apróságot. Genevieve az ő hátára vetette magát, hozzáadva egy újabb réteget a kislányok védelméhez. A mutáns hörcsögök a földön lódultak feléjük, rákényszerítve Genevieve-et és Dannyt, hogy mégis felálljanak és kitegyék a karjaikban tartott egy-egy csöppséget a madarak támadásainak. Tariq és Gary egyszerre mozdultak, kettős védelmet emeltek minden egyes ember köré, aminek hatására a madarak nekirepültek egy láthatatlan falnak, és a földön támadó mutáns lények is újra és újra fennakadtak a pajzson. Tariq kezéből tűzcsóva csapott ki, végigsuhintott vele a pázsiton, elpusztítva annyi mutáns hörcsögöt, amennyit csak elért. A maradék eltűnt a lyukakban, hogy a háta mögött jöjjenek újra felszínre. Ott viszont Gary várta őket a maga lángszórójával. Azok, amik ezt a csapást is túlélték, ismét visszahúzódtak a föld alá, hogy egyesítsék erőiket, míg a madarak harmadjára is lecsaptak. A föld Dragomir szeme láttára megmozdult, mintha egy zöldes barna szőnyeg hullámzana a felszínen. Békák. A lányok felé ugráltak, ellepték őket, és a víz széle felé kezdték vonszolni áldozataikat. Amelia felsikoltott, megpróbálta lesöpörni őket. – Fogd meg a kezem! A kezem! – Teljes erőből nyújtózkodott a húga felé, de Livet elszakították tőle. A békák puszta tömege elegendő volt ahhoz, hogy belesodorja a kisebbik lányt a tóba. Amelia utána vetette magát, lebukott a víz alá, majd nagysokára levegő után kapkodva a felszínre jött, hisztérikusan körülnézett és ismét alábukott.

Dragomir pontosan ott csapódott a vízbe, ahol Liv eltűnt. Meglátta őt, a békák rákapaszkodtak, kicsiny testét több ezernyi hüllő vonszolta a tó feneke felé. Amelia ismét lebukott, a pillantásuk találkozott a mélyben. Az őrjöngő, kétségbeesett tekintet egy szempillantás alatt eltűnt, a lány szemei ezüstbe fordultak. Izzó ezüstté váltak, tele diadalmámorral és gyűlölettel. Amelia egyenesen feléje vetette magát, olyan sebességgel, hogy az alakja elmosódott. A szeme sarkából Valentint pillantotta meg, aki torpedóként száguldott Liv felé. A békák ragadós talpaikkal és nyelvükkel tartották a lányt a tó fenekén. Ahogy Valentin közeledett, hatalmas ökörbékák vetették magukat a hátára és a karjaira, hogy megakadályozzák a mágiahasználatban. De a vadász megingathatatlanul úszott tovább Liv felé. Halak vették körbe a Kárpátit, próbálták elvágni az életpárjától. Hatalmas, mutáns ragadozók tépték, marcangolták a testét valamiféle táplálkozási őrjöngésben. Dragomir kivárta Amelia támadását, majd oldalra húzódott előle, és ahogy elsuhant mellette, keményen megütötte. Vadim megmutatta magát. Tudnia kellett, hogy Dragomir fel fogja ismerni a jelenlétét a lányban. Egymásra bámultak. A vámpír nyíltan felfedte magát előtte. Azt tervezte, hogy feláldozza Ameliát, hogy kárt tehessen a gyerekekben. Ez pedig aggasztotta Dragomirt. Ha Vadim hajlandó elveszíteni a kémét, az csak azért lehet, mert valami sokkal nagyobb dolgot tervez. Legnagyobb megdöbbenésére hirtelen megérezte Emeline jelenlétét a fejében. Életpárja áttúrta az elméjét, hogy megkeresse a házból való kijutás módját. „Hagyd abba! Nem tudok koncentrálni, ha te veszélyben vagy. És a lány meghal.” – Megpróbálta megmenteni a tinit, jobbára azért, mert közel állt Emeline-hez, és azért is, mert

Tariqhoz tartozott. És mert nem engedhette, hogy a vámpír akár egyetlen gyereknek is ártson, ha megakadályozhatja. Félig-meddig arra számított, hogy Emeline harcba száll vele, de nem ez történt. Továbbra is ott érezte ugyan az elméjében, de már nem kutakodott, teljes csendben maradt. Míg Amelia túlfutott teste megállt és megpördült, Dragomirra egy óriási, mutáns hal csapott le hátulról. A lány újra feléje vetette magát, az arcát egészen eltorzította a gyűlölet. A szemeiből Vadim nézett rá. Az ezüstszín szempárban vörös lángok lobogtak. A tinédzser késsel vágott feléje, amit valahol a ruhája alatt kellett rejtegetnie eddig. A penge a karja alá siklott, hogy a bordáihoz férkőzhessen és közben kihasított egy szeletet a húsából. Megragadta a lány csuklóját, hogy rákényszerítse a kés elengedésére. Amelia keze kinyílt, a penge süllyedni kezdett a tó feneke felé, de egy hatalmas hal a szájába kapta, és Dragomir felé indult vele. Mindkét keze tele volt, igyekezett lefogni a tinit, összefonódó testük hol erre, hol arra fordult. Emeline figyelmeztetően felszisszent. Az utolsó pillanatban, amikor a figyelmeztetés már szinte izzott a fejében, Dragomir ellökte magától a lányt és szembefordult a hallal. A penge belefúródott az alkarjába. Azonnal tudta, hogy az élét Vadim egyik kotyvalékával kezelték. „Hagyd most el a fejem Emeline. Lehet, hogy meg kell ölnöm. Végig akarod nézni? Azt akarod, hogy azzal a tudattal éljem le az életem, hogy tanúja voltál az egyik ölésemnek?” – El kellett mennie. Biztonságban maradni. Az ő testében már nem volt biztonságban, a méreg terjedni kezdett. Amelia felé fordult. A szíve elnehezült. Tudta, hogy Vadim meg akarja ölni a lányt. És ha tudná, hogy Emeline figyeli, akkor a lehető legbetegesebb, legkitekertebb módot

választaná, amivel a legnagyobb fájdalmat okozhatja a tininek. – „Sívamet, távoznod kell. Kérlek.” – A bordái egyre jobban égtek, már alig tudta kizárni a fájdalmat. Az alkarján mintha egy óriási lyuk tátongott volna, ami egyre csak növekedett. Nem vette a fáradságot arra sem, hogy megnézze, úgysem számítana mit lát. Meg kellett akadályoznia, hogy Vadim a tóban tartsa Ameliát. Mert a vámpírnak mindössze ezt kellett tennie, hogy megölhesse a tinit. Dragomir azt is látta, hogy Amelia rájött, Vadim ott van benne, és arra kényszeríti, hogy kárt tegyen az általa szeretett emberekben. Kétségbeesés volt a pillantásában, mielőtt Vadim átvette volna a teste felett az uralmat. Megpróbált vele harcba szállni az irányításért, a húga felé pillantott. Kétszer is a fuldokló gyermek felé fordult, hogy megpróbálja kiszabadítani, de Vadim mindkétszer visszafordította Dragomir felé. „Liv mellett Amelia is célpont. A gyerekekre akar csapást mérni,” tájékoztatta a vadászokat, miközben a tizenéves felé úszott. – „Ha megöli Ameliát, a szilánkját lehetetlenség lesz megtalálni. Kapcsolódik egy halhoz, vagy egy békához és visszatér a mesteréhez. De hogy jött be újra? Nem Amelia engedte be. Nem ismerte a biztosítékokat, és nem látta azt sem, amikor felállítottuk őket.” Az ősiek mindent elözönlöttek, leúsztak a mélybe Liv megmentésére, a békákat, halakat távolították el Valentinról, és körbevették Ameliát, hogy ne menekülhessen el. Dragomir látta a szemében, melyik volt az a pillanat, amikor felismerte, hogy Vadim meg fogja ölni. Hogy nem fogja kiengedni a tóból, belefojtja a vízbe. „Mentsd magad, Dragomir. Igen, szeretném, ha Amelia életben maradna, de érzem, hogyan terjed benned a méreg.

Szállj ki most azonnal. Hagyd, hogy a többiek mentsék meg. Gyere ki onnan!” Dragomir szíve összeszorult a mellkasában. Pontosan tudta mibe kerül ez Emeline-nek. Szereti a gyerekeket. Az életét áldozta értük, vállalta a legborzalmasabb kínzásokat is, hogy megvédje őket. És most mégis őt választotta, megkockáztatva, hogy a vadászok nem érnek időben Ameliához, ha ő elhagyja a helyét. „Nincs más választásom, Hän sívamak. Nem engedhetem, hogy a gyerek meghaljon. Várj rám, és tudd, hogy minden másnál fontosabb vagy a számomra.” – Ez végső búcsúnak ugyan nagyon kevéske volt, de Emeline-nek tudnia kellett, hogy mennyit jelent a számára az, hogy őt választotta. Amelia rávetette magát a víz alatt, hogy kikaparja a szemét. Dragomir elkapta a derekát és hatalmasakat rúgott a halakba, békákba, amik a húsát marcangolták. Vörösbe fordult körülötte a víz. A mutánsok megpróbálták tőle elszakítani Ameliát, aki maga is ütötte, karmolta és rúgta őt, igyekezvén elszabadulni tőle. Aztán hirtelen elcsendesedett, és kinyitotta a száját. Nyelni kezdte a tó vizét, mintha csak levegőt venne. Megragadta a derekát és kilőtt a tóból az ég felé. A magasban fejjel lefelé fordította, hogy a víz kifolyjon a tüdejéből, mire a mólóhoz ér vele. A madarak élesen felvijjogtak, amikor meglátták őket, és körözni kezdtek fölöttük, felkészülve a támadásra. Dragomir pajzsot húzott maguk köré és elkezdte kipumpálni a maradék vizet a lány tüdejéből és gyomrából. Abban a pillanatban, ahogy a víz feltört Amelia száján, az oldalára fordította. Megkereste a pulzusát, hogy megbizonyosodjon róla, hogy életben marad, és Vadim nem tud elmenekülni belőle. A madarak őrült módon sikoltoztak,

zuhanóbombázással próbálták áttörni a pajzsot. Minden gonosz teremtmény, amit a mestervámpír alkotott és manipulált, most Dragomirra támadt. Tudta, hogy túl közel van a tóhoz. És hogy Vadim túlságosan sok teremtménye veszi körül. Ha a vámpír sikeresen megöli Ameliát, a szilánk kimenekülhet a lány testéből és jó eséllyel visszatérhet mesteréhez. „Azonnali beavatkozásra van szükség. Belépek Amelia agyába, vigyétek a biztonságos szobába. Ott leszek az elméjében, megakadályozom, hogy Vadim megölhesse.” Hátra kellett hagynia a testét védtelenül, de arra nem maradt ideje, hogy azt is a szobába teleportálja. Meghallotta Emeline halk sírását. – „Ne! Ne csináld ezt!” – A hangjából áradó fájdalom szinte összetörte a szívét. Annyi érzelmet küldött neki, amennyire csak képes volt, átadta neki a szívét, miközben sebezhetően maradt testét elárasztották Vadim mutánsai. Amelia elméje egy valóságos csatatér volt. Vadim minél előbb holtan akarta látni, hogy elszabadulhasson belőle. Gonosz szilánkja megparancsolta a lány tüdejének, hogy ne vegyen levegőt. Dragomir belekényszerítette a lélegzetet. Megérezte a mestervámpír tehetetlen haragját, amikor az rájött, hogy nincs egyedül Amelia elméjében. Az élőholt dühe feltekeredett, akár egy kígyó, és keményen lecsapott. Az iszonyú hanghullámok végigszáguldottak a lány agyán élesen, fájdalmasan. Vadim megpróbálta egy időben kiűzni Dragomirt a lányból és megállítani áldozata szívét. A végtelenül fájdalmas hanghullámok középpontjában Dragomir újra és újra bevezette a levegőt Amelia tüdejébe, majd hirtelen rájött, hogy nem hallja már a vad, tomboló szívdobbanásokat. Rögtön elektromos impulzust küldött a

szervbe, rákényszerítette, hogy értékes vérrel lássa el a testet csakúgy, mint az agyat. Tudatában volt a testet felemelő Tariq megjelenésének, aki a gyógyítóval és a többiekkel együtt gyorsan megérkezett. Sandu is ott volt, ő vitte Dragomir testét, míg a többi ősi vigyázott rájuk. Mindkettejüket bevitték abba a házba, ahol a gyerekek voltak, átrohantak rajta, majd leereszkedtek a mélybe, a biztonságos szobákhoz. Minden gyereknek külön szobája volt, és ha egyszer leereszkedtek a földbe, olyan biztonsági intézkedések zártak össze körülöttük, ami mögött senki, még a legerőteljesebb szörnyek sem férhettek hozzájuk. Amelia testét lefektették az ágyra. Dragomirét az ágy elé, a padlóra. Gary gyorsan kilépett a saját testéből és beszállt a harcba. – „Beszélj!” – Ez parancs volt, nem kérés. „Megpróbálja leállítani a szívét és a tüdejét, kétségbeesetten meg akarja ölni, hogy kijuthasson. Ha átveszed Amelia életben tartását, én vadászhatok rá.” „A méreg, amit a testedbe juttatott, halálos. Nem sok időd maradt volna, de azzal, hogy kiléptél a testedből, megállítottad a szívverésed is. A méreg nem terjedhet.” Bár ez elég vigasztaló volt, Dragomirnak még csak eszébe sem jutott eddig, mi történhet hátrahagyott testével. Nem volt rá ideje. – „Liv él?” „Igen, Valentin és a többiek kihúzták a tóból. Erős lány, egy közülünk. Valentin megparancsolta neki, hogy lélegezzen a víz alatt, és megtette. Elsőre, minden gyakorlás nélkül.” „Hallod ezt Amelia? Liv él. Minden gyerek túlélte. Te sem hagyhatod, hogy legyőzzön.” – Válasz nem érkezett, de Dragomir nem is igazán számított rá. A lány kómában volt. Nem volt esélye sem egy Vadimmal vívott harcban. Hiszen ember. Egy tizenéves. Fel sem tudja

dolgozni azt a mérhetetlen gonoszságot. A mestervámpír szándékosan megmutatta magát neki, és azt is, hogy ő okozza az összes bajt, ő próbálja megölni Dragomirt és Emeline-t. Vadim azt akarta, hogy könyörögjön a halálért. Hogy keresse azt. Gary egy ősi gyógyító volt, egy kiemelkedően erőteljes vérvonal minden felhalmozott tudásával. És egyben ugyanannak a vérvonalnak minden csatatapasztalatával rendelkező vadász is volt. Villámgyorsan mozgott a tinédzser testében, és egyik végzetes sebet a másik után gyógyította be, amit Vadim okozott a tinilány szervezetében. Szívrohamok, agyvérzés, a tüdő folyadékkal való feltöltése, Vadim mindennel megpróbálkozott, a gyógyító pedig egyik helyről a másikra száguldva hozta helyre a károkat. Dragomir moccanatlan maradt, figyelte az Ameliát érő támadások sorozatát. Az ilyen támadásokban mindig volt minta. Minden esetben. Ez ellen senki sem tehetett, még egy olyan ősi vámpír sem, mint Vadim. Az évszázadok alatt szinte tökéletes önfenntartási módszert fejlesztett ki, rájött mik azok a dolgok, amik minden körülmények között működnek. Vadim tisztában volt vele, hogy meg kell ölnie a lányt, hogy a szilánkja kiszabadulhasson belőle. Mindazonáltal, ha nem öli meg, a Kárpátiak talán meg sem találják benne azt a szilánkot, megölni pedig nem fognak ezért egy ártatlan gyereket. Miért iktatja ki Vadim a saját kémét? Miért csinálja ezt? Dragomir elhalványította szelleme fényét és átsuhant Amelia agyán, hogy megtalálja azt az apró, elszíneződött helyet, ahová Vadim szilánkja beékelhette magát. A vámpírnak bázisra volt szüksége, ahonnan elindíthatja a támadásait, ami azt jelentette, hogy az agyban kell lennie. A szilánk nem vándorolhat. Elsodorná a véráram, elvinné távol az agytól, ahol Vadim már nem vehetné semmi hasznát.

Lassan, aprólékos gonddal kutatta át az agy felületét. Xavier, a nagyhatalmú mágus volt az első, aki szilánkokat helyezett el önmagából másokban, hogy szemmel tarthassa az ellenségeit, és megfigyelhesse a csatákat. Sergey és Vadim is hordott magában egy-egy szilánkot a varázslóból, és ez lehetővé tette a számukra, hogy alkalmazzák a mágiáit, ha szükségük volt rá. A Kárpátiak közül senkinek sem volt tapasztalata az ilyen szilánkok üldözésében, mert Xavier volt az egyetlen, aki ezt a tiltott technikát alkalmazni merte. Végigjárta Amelia agyát, de semmit sem talált. Egyetlen sötét foltot sem. Semmit, amit gyanúsnak látott volna. Egy pillanatra elöntötte a kétség. Tévedett volna azzal kapcsolatban, hogy hol van Vadim, hogy honnan osztja a parancsait a tüdő és a szív megállítására? Aztán az agytörzsre összpontosította a figyelmét. Végignézte ugyan az egész agyat, de valamiért egészen biztos volt benne, hogy Vadim helyében ő az agytörzset választaná a szilánk helyéül. A mozgásirányító központ. Irányítania kellett Amelia mozdulatait, amikor átvette a villámok irányítását a gyógyhely fölött, és akkor is, amikor a lány Dragomirral harcolt a víz alatt. Éppen megindult az agy mentén az agytörzs felé, amikor Amelia teste megrázkódott. Az idegsejtek valósággal felrobbantak a közelében, elektromos ívek húztak át közöttük. Dragomir villámgyorsan körüljárta a heves fényjáték megvilágította agytörzset. És ott volt. Egészen biztos volt benne. Egy apró, görbe szilánk a nagyagy egy sekély árkában. Közelebb lebegett, annyira eltompította saját fényét, amennyire csak lehetséges volt. Az elektromos kisülések egyre ritkultak, ahogy a roham alábbhagyott. Dragomir végtelen, türelmes lassúsággal pusztán csak sodródott, amíg jó pozícióba nem került Vadim szilánkja fölött.

„Azt hiszem, megtaláltam. Tartsd magadon a figyelmét,” – mondta a gyógyítónak. Gary fehéren felizzó fényével válaszolt, ami pajzsot vont Amelia szíve köré, hogy Vadim ne okozhasson újabb szívrohamot neki. A szinte láthatatlanul apró folt megrezzent, majd Amelia agyát mérhetetlen düh és gyűlölet hullámai árasztották el. Dragomir nem várt tovább. Rázúdította szelleme teljes fényerejét a sötét, pusztító szilánkra, amit Vadim a tini lányba helyezett. A szilánk azonnal felhólyagzott és füstölni kezdett. Megpróbált elmenekülni, még beljebb fúrni magát, ez pedig lehetővé tette Dragomir számára, hogy még közelebb menjen, és teljesen elégesse az apró forgácsot. A harag szinte szétvetette az agyat, Amelia teste felemelkedett, majd visszacsapódott az ágyra. Egyszer. Kétszer. Újra és újra. Tariq megfogta és a matracra szorította. Dragomir egészen biztos volt benne, hogy hallja Emeline-t zokogni. Abban a pillanatban, ahogy annak a sírásnak a hangja végigvisszhangzott az elmén, Vadim szilánkja fékevesztett kegyetlenkedésben tört ki. Egyik kínhullámot a másik után küldte át Amelia testén. Tudta, hogy nem mentheti meg a szilánkját, és azt akarta, hogy legalább Emeline iszonyatosan szenvedjen. Így hát megkínozta a tinédzsert, annyi fájdalmat okozott neki, amennyit csak tudott, miközben az harcolt ellene, és mindent megtett, hogy életben maradjon. A szilánk egyék hasadékból a másikba kúszott, Vadim azt remélte, hogy Dragomir elvéti a célzást, és létfontosságú agyi szövetet semmisít meg, a lányt pusztítva el a forgács helyett. Emeline egyetlen szempillantás alatt felismerte, hogy Vadim tudja, hogy Dragomir elméjében van, és őt bünteti Amelián keresztül azzal, hogy még nagyobb kínokat okoz a tinédzsernek. Távolabbra siklott, életpárja elméjének leghátsó

zugába, remélve, hogy ezzel enyhítheti Amelia szenvedéseit, de Dragomir elmondhatta volna neki, hogy ezzel már elkésett. Vadimnak szándékában áll a lehető legnagyobb szenvedést okozni a gyermeknek abban a reményben, hogy ezzel megsebezheti a nőt is, akinek fontos a lány. Dragomir távol tartotta magától az érzelmeket. Neki feladata volt, meg kellett semmisítenie az időzített bombát, amit Vadim elhelyezett a lányban. Nem menekülhet el. A fele ugyan már elégett, de ami maradt, még az is hatalmas károkat okozhat. Könyörtelenül üldözte az apró szilánkot. Valahányszor forró, fehér fénye keresztülpásztázott rajta, még több hólyag jelent meg rajta, még jobban füstölt. Hallotta Vadim sikolyait, a mestervámpír mindent érzett darabkája haláltusájából. A hatalma lecsökkent. Egy részének elvesztése kritikus volt a számára. Dragomir már így is kiszakított egy jókora darabot a szívéből. Ez a veszteség csak tovább gyengítette. Dragomir megszólította a vámpírt a közös Kárpáti csatornán. – „A testvéred lesz az, akit a többieknek követnie kell. Téged egy tizenéves emberi gyermek is legyőz. Ennek a szilánknak az elvesztésével megcsappan a hatalmad is, és a követőid nagyon is tisztában lesznek lecsökkent képességeiddel.” A tigris bajszát cibálta, de azt akarta, hogy a többi vámpírban, különösen pedig Sergey Malinovban tudatosuljon, hogy Vadim sem legyőzhetetlen. A múltban a vámpírok túl hiúak és önzőek voltak ahhoz, hogy összefogjanak. A Malinov testvérek véghezvitték azt, ami addig senkinek sem sikerült, megalakították a saját vámpírhadseregüket. Még más mestervámpírok is csatlakoztak Malinovékhoz. Ez pedig sosem látott fenyegetést jelentett a világ számára.

A Kárpátiak folyamatosan fogócskát játszottak a vámpírokkal. A Malinovok századokkal ezelőtt elterveztek valamit és volt türelmük ahhoz, hogy meg is valósítsák. Vadimnak ebben hatalmas szerepe volt. Ha Dragomir elhinthetné a kétség magvait a követőiben, az nagyon előnyös lenne a vadászok számára. Amelia testét ismét elkapta a roham, most még hosszabb időre, mint az előbb. A sercegő elektromos ívek segítették Dragomirt, hogy könnyebben szemmel tarthassa a szilánkot, ami végül mégis eleresztette az agyat és igyekezett elsodródni a vérárammal. Fehéren izzó fényének egy nyalábjával megragadta, nem engedte elszökni. Újabb része feketedett el és omlott hamuvá. Vadim felüvöltött haragjában és fájdalmában. „Úgy fog szenvedni, ahogy még soha senki nem szenvedett!” Dragomir nem felelt a fenyegetésre, bár egy cseppet sem tetszett neki a magabiztosság Vadim hangjában. Minden józan megfontolás szerint a mestervámpírnak el kellett volna hagynia ezt a területet. Túl sok volt itt a vadász. Vadimnak tudnia kellett, hogy a vadászok a legjobb tudásukat fogják bevetni ellene. A nyomában járnak és megpróbálják megölni. Ha őt nem is sikerül, a követőit megtizedelik. És mégis maradt. Bármi is az, amit Emeline-től akar, az annyira fontos, hogy felülírja a menekülésvágyat és kompenzálja a veszteségeket. „A gyermek nem képes többet elviselni. A teste összeroppan a rohamok súlya alatt,” – figyelmeztette Gary. A támadásokat ugyan elháríthatta, de nem állíthatta le Amelia szervezetének természetes védekező mechanizmusát. Dragomir szorosan követte Vadim szilánkjának utolsó apró darabkáját. Nagyon kicsi volt, ám még mindig veszélyes. Nem

merte megkockáztatni, hogy elmeneküljön a fénye elől. Csak elég közel kellene jutnia hozzá... A töredék kétségbeesésében megpróbálna rejtekhelyet találni egy idegsejt rétegben. Tudta, hogy így történne. Nem várt hát tovább, ráirányította lézerként összegyűjtött fénynyalábját, és addig égette, amíg nem maradt belőle csak hamu. Mennydörgés gördült végig az égbolton, belerázkódott az egész birtok. Odakinn az utolsó megmaradt mutánsok Emeline házát vették körbe, valami repedés, bejárat után kutattak. A madarak a kéményt vették célba. Újra és újra nekirepültek az ablakoknak, vadul vijjogva igyekeztek áttörni az üveget. A hörcsög mutánsok ellepték a teraszt, a külső falakra, ajtókra békák tapadtak. Dragomir kilépett Amelia testéből és visszatért a sajátjába. Keresztülhasított rajta a fájdalom. Lepillantott a karjára, vagyis arra, ami megmaradt belőle, egy fekete, elüszkösödött csonk, amiről lehasadozott a bőr. Emeline felzihált. – „Hadd menjek oda hozzád.” „Pont ezt akarja. Nem hagyhatod el a házad biztonságát, amíg minden teremtményét el nem intézzük. A gyerekek biztonságban vannak. Csak ez számít.” „De nem nekem. Nekem te számítasz. Oda kell mennem hozzád.” Dragomir mellett Gary is visszatért a testébe, megbillent a fáradtságtól. Andor azonnal a csuklóját nyújtotta neki, hogy a gyógyító táplálkozhasson. – Le kell állítanod a szíved és a tüdőd Dragomir. Ismerem ezt a szert. Ugyanaz a méreg, amit Leon is használt. Xavier alkotta meg, nem Leon, Sergeynek vagy Vadimnak el kellett érnie érte a mágus emlékeit. Felfalja az izmaidat éppúgy, mint a csontjaidat, ha nem állítom meg. Üsd ki magad azonnal. – Gary kurta szavai szinte haraptak,

mintha végtelenül belefáradt volna már, hogy újra és újra el kell mondania a többieknek, hogy mit tegyenek, és főképpen abba, hogy erre többször is sort kell kerítenie. Tariq Dragomir vállára tette a kezét. – Köszönöm, hogy megmentetted Ameliát. Ügyelni fogok Emeline-re. – A házát teljesen ellepték Vadim teremtményei. És van még valami, Tariq. Nem Amelia Vadim legnagyobb fegyvere. Ő végig feláldozható volt. A szilánkot sem akarta elveszíteni, de végül még arról is hajlandó volt lemondani. Tudd, hogy messze nincs itt a vége. Valami sokkal rosszabb van még a tarsolyában. És az idebenn van. Hogyan támadhatott meg bennünket ismét? Hogyan juthatott át a biztosítékokon? – Dragomir! – Gary hangja figyelmeztetően csattant. Egyre homályosodó elméjében felmerült a lehetőség, hogy a gyógyító talán még az előtt álomba kényszeríti, mielőtt teljes egészében megérttethetné Tariqkal és a többiekkel, hogy minden eddiginél nagyobb veszély leselkedik a birtokra, és az ott élő halandókra és halhatatlanokra egyaránt. „Kérlek, tedd, amit kér!” – suttogott Emeline az elméjében – „Könyörgöm, Dragomir. Tedd meg. Értem.” Nő. Mintha átokként ülne rajta a félelme. Neki kötelezettségei vannak. A becsülete megkövetelte, hogy segítse Tariqot és a többieket, de az asszonya... nos, ő képes összetörni a szívét. Hogyan utasíthatná el a kérését? Hogyan, amikor csendesen zokog, annyira félti őt? Érte retteg. Miatta. Teljesen körbevették Vadim teremtményei, igyekeznek rátörni ajtót, ablakot, átrágni magukat mindenen, hogy hozzáférhessenek, de Emeline kizárólag csak rá gondol. Felpillantott Sandura. Sandu bólintott. Dragomir pedig tette, amit Emeline kért, leállította a szívét és a tüdejét, hogy a gyógyító beléphessen a testébe és tehesse a dolgát. Sandu lépésről lépésre megfigyelte a méreg eltávolításának menetét.

A Testvériség tagjai mindig támogatták egymást. Viszont Garyről csak nagyon keveset tudtak. Nyilvánvalóan veszélyes vadász, és magasan képzett gyógyító volt, de a szemeiben maga a halál ült, egy olyasféle hidegség, amit eddig kizárólag a kolostorbeli ősiek tekintetében láttak. Ők pedig azért voltak azok mögött a magas falak mögött, hogy ne tehessenek kárt másokban. Gary hátába nem véstek tintával esküt, ami emlékeztethetné rá, hogy becsület jelent mindent. Hogy a népükért élnek. Hogy ezért vállalják a magányt. Pedig szüksége lett volna erre az emlékeztetőre. Sandu közvetlen közelről figyelte meg, hogyan követi a gyógyító a méreg útját. Úgy tűnt, egy hosszú, sötét szalag kúszik végig Dragomir testében, a szíve felé közelítve. Sűrű volt akár az iszap, és végtelen lassúsággal mozgott. Minden, amihez hozzáért, elsötétedett, összeaszalódott. A test külső része elfeketedett, a bőr felhólyagzott és megrepedezett, odabenn pedig a fekete métely mély barázdákat vésett a csontokba is. Amikor vénát, artériát érintett, annak fala azonnal megrepedt, és kiáradt a vér. „Ha már úgyis idebent vagy, akár munkához is láthatnál. Nekem a károkat kell helyrehoznom, az ereket, artériákat, minden mást, amit megérintett. Te pedig pusztítsd el.” Sandu a gyógyító fehér fényére meredt. Mégis, hogyan állíthatná meg azt a lassan hömpölygő halált? Mindent megéget, amihez csak hozzáér, így egyszerűen az útját állni egy cseppet sem lenne okos gondolat. „Hogyan lehet elpusztítani? Még sosem láttam ilyet.” – Megosztotta a képet, amit látott a Testvériség többi tagjával. „Azért nem találkoztál vele, mert eredetileg Xavier fejlesztette ki. Sergeyt mindig is érdekelték a mérgek, és a szervezetre kifejtett hatásuk. Ha meg kellene tippelnem, hogy a két testvér közül melyik túrta fel Xavier ez irányú

emlékeit, Sergeyre fogadnék. Ez a nagyhatalmú mágus által felfedezett méreg egy újfajta keveréke. Rendkívül veszélyes, még arra nézve is, aki használni próbálja.” „Mégis rákente még a lány késének pengéjére is. És a víz sem mosta le róla.” „Valóban nem. Mivel a méreg túl sűrű.” – Miközben a gyógyító magyarázott, megállás nélkül dolgozott, hogy helyreállítsa a károkat Dragomir érrendszerében. – „Ez a méreg a sötétség szüleménye. Fekete mágia szükséges a létrehozásához. Az összetevőit csakis a legsötétebb éjszakákon lehet begyűjteni, az erdők legmélyén, ott, ahol a föld a legfeketébb.” Sandu mindent továbbadott a többieknek, amit a gyógyító mondott. – „Tehát a fény megöli a sötétséget. Ezt akarod mondani nekem.” Gary nem sietett a válasszal. Sandu elhelyezkedett a szalag előtti tiszta területen. Lelke fehér fényét rávetítette a sötét folyamra. A sárbarna folyam megbolydult, felhullámzott, és igyekezett elhúzódni arról a területről, amit a fény megérintett. „Hogyan terelhetném a testén kívülre? Felfalja a húsát.” „Ez az egyetlen módja a megállításának. Teljesen el kell szakadnod a testedtől, szellemmé kell válnod és kiszorítani a szervezetből a folyamot, miközben valaki másnak gondoskodnia kell róla, hogy folyamatosan helyrehozza a kiszivárgás helyén keletkező károkat.” Sandu végképp belépett Dragomir testébe, miután megbizonyosodott róla, hogy a Testvériség tagjai minden egyes szót jól hallottak, és Afanasiv elkezdte kívülről begyógyítani társuk sebeit. Hármuknak is órákba, és rengeteg vérbe került eltávolítani az összes mérget. Mire végeztek, már közeledett a hajnal.

Az ősiek visszavitték Dragomirt Emeline házába. Maksim és a többiek addigra elpusztították Vadim minden teremtményét. Charlotte, Blaze és Genevieve nagy nehezen ágyba fektette a gyerekeket, a Walton házaspár pedig felügyelt rájuk. Tariq és Ferro visszatértek Amelia szobájába, hogy megbizonyosodjanak felőle, immár gyógyító alvásba merül. Sandu megnyitotta Emeline házának padlózatát, majd megmutatta a nőnek hogyan zárhatja és nyithatja fel a talajt. Leeresztette Dragomir testét a gyógyító földbe. Emeline-nek sikerült magától lelebegnie, még ha egy kissé nehézkesebben is, mint amilyennek ez messziről látszott. Dragomir köré fonta a karjait, szorosan maguk köré gyűjtötte a földet, a férfi fejét is betemette, de a sajátját fedetlenül hagyta. Egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy eltemesse önmagát. – Én is megtehetem –ajánlotta fel neki Sandu. Emeline csak a fejét rázta, a karjai szinte rászorultak Dragomirra a talajtakaró alatt. Túl gyorsan lélegzett, a szíve szinte száguldott. Sandu figyelmen kívül hagyta a mozdulatát, egyetlen intéssel mély álomba küldte Emeline-t csakúgy, mint Dragomirt, és betakarta őket a lehető leggazdagabb földdel. Magának fölöttük nyitott fekhelyet, hogy felkészülve várhasson bármilyen ellenséget, aki megpróbálna rájuk törni. Emeline egy Kárpáti nő. Dragomir életpárja. Ráadásul a méhében hord egy leánygyermeket. Az az aprócska magzat pedig a kezében tartja egy újabb Kárpáti vadász életét. Senkinek sem fogja megengedni, hogy árthasson neki. Ferro és Andor is a ház alatt tért nyugovóra. Egyikük Dragomir jobb, a másik a bal oldalán helyezkedett el. Afanasiv és Nicu sem mentek messzire, egyikük az első, a másik a hátsó terasz alatt feküdt.

Mire a nap felkelt, már csak az emberi biztonsági személyzetre áradhatott le ragyogó fénye.

Tizennegyedik fejezet – Amelia olyan messze ment, hogy egyikünk sem képes elérni őt – mondta Emeline-nek Dragomir, miközben odahúzta magához, hogy táplálja. – Tariq reménykedik benne, hogy te is megpróbálod. A gyógyító úgy véli, hogy nem akar visszajönni. Tudja, hogy Vadim arra kényszerítette, hogy megpróbálja megölni a húgát és a többi gyereket. Azt is tudja, hogy őt használta fel, hogy hozzád férkőzhessen. Charlotte és Blaze már megpróbálták. Gary is megkísérelte és Tariq is. Danny és Liv el sem mozdul az ágya mellől, de ez sem működik. Semmi sem működik. Még nem beszélt vele a parancsolgatásról, amivel megakadályozta, hogy harc közben segítsen neki, de a férfi most olyan szomorúnak tűnt Amelia miatt, hogy Emeline nem tudta megállni, kinyúlt és átkarolta a nyakát, miközben táplálkozott. Nagyon finom volt az íze. Tökéletes. Őszintén szólva, Emeline abban a pillanatban kizárólag csak hálás volt, amiért Dragomir életben van. „Belevetetted magad a harcba anélkül, hogy akár csak egyetlen gondolatot is szántál volna arra, hogy mibe fog ez neked kerülni” – mutatott rá. – „Ez ijesztő Dragomir. Az a mérgezett penge megölt volna. Annyi mindenbe belehalhattál volna tegnap éjjel. Egy másodpercig sem mérlegeled a lehetséges következményeket, bármit megteszel, hogy megnyerd a csatát.” Dübörgő szívvel, szájában a félelem ízével ébredt. Teljesen összezavarodott, azonnal érte nyúlt, attól félt, hogy elveszítette. Dragomir gyorsan bebizonyította neki, hogy

nagyon is életben van, a teste belemerült az övébe, lángnyelvekkel perzselte végig a bensőjét, míg már gondolkodni sem tudott. Aztán elment táplálkozni, és a távollétében ugyanaz a riasztó érzés árasztotta el Emeline-t. Nem akarta szem elől téveszteni, és ettől sóvárgónak, függőnek érezte magát. Dragomir tenyere a haját simogatta, ami már ébredéskor is teljesen gubancmentes volt, a férfi mégis kifésülte, pusztán csak azért, mert mint mondta, szerette ezt csinálni. A földben aludt el és az ágyában ébredt. Meztelenül. Dragomir szájával a testén. A kezei olyan gyengéden suhantak rajta, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. Aztán amikor már csak feküdtek egymás mellett és ölelkeztek, a férfi a hasára simította az ajkait és beszélt a babához, szeretetének és megnyugtatásának hullámait küldve el neki. – Kárpáti vadász vagyok, Emeline. – A hangja éppen olyan szelíd volt, mint a keze, tökéletes ellentétben azzal, ahogyan harcolt. Mint ahogyan tökéletes ellentét mutatkozott a viselkedésében, ha róla volt szó, vagy a vámpírokról. Érzelmeknek még csak a nyomát sem találta az elméjében, amikor a tó mélyén volt, még csak Amelia iránt sem érzett semmit. Most viszont itt, vele, csupa érzelem volt. Gyengéd és megfontolt. – Vadászom az élőholtakra és megsemmisítem őket. Emeline végigfuttatta a nyelvét a mellkasán ütött két aprócska lyukon, és közben magába szívta az utolsó, fantasztikus cseppeket. A világon mindent szeretett Dragomirban. Azt, ahogyan megérintette, az ízét, a férfit, aki volt, de kezdte úgy érezni, hogy még nagyon sok mindent nem tud róla. Hozzáférése volt az elméjéhez, a gondolataihoz, mindenhez, ami ő volt. Dragomir nem emelt eléje korlátokat,

hagyta, hogy láthassa őt, megismerje erőszakos múltját, de ő sosem kutakodott. Nem akart. – Tudom, hogy mindig is ezt csináltad. Vámpírokra vadásztál. Azt is tudom, hogy ennek óriási szerepe van abban, hogy mindannyiunkat biztonságban tartsatok – vallotta be a férfi szemébe nézve. – De ahogy beleveted magad a harcba... mint akinek nincs semmi vesztenivalója, mintha nem érdekelne, hogy akár meg is halhatsz, az megrémít. – Nem ismerek más módot. – Még csak nem is pislantott, és Emeline gyomra összeszorult. A férfi vadnak tűnt. Veszélyesnek. Mint egy ragadozó. Újra és újra átgondolta a szavait. – Azt akarod mondani, hogy továbbra is ugyanúgy fogsz vámpírokra vadászni, mint ahogyan világéletedben tetted. A férfi tekintete elkapta az övét. Emeline úgy érezte, mintha fogságba ejtette volna. Egyikük sem nézett félre. Mintha valamiféle csatát vívtak volna, amit Emeline nem értett. Mintha a férfi visszatartotta volna a lélegzetét. Várakozott. Egy örökkévalóságig csak nézték egymást. – Dragomir. Mondd el. Olyan mozdulatlan volt. Úgy ölelte magához, mintha bármelyik pillanatban összetörhetne. Ez annyira nagyon nem a férfihoz illő viselkedés volt. Ő mindig magabiztos. Már-már az arroganciával határos módon magabiztos. – Nincs más mód arra, hogy harcba szálljak a vámpírok ellen és győzhessek. A hangja csakúgy, mint az arckifejezése, semmit sem árult el. Egyáltalán semmit. Még mindig várt, lélegzetvisszafojtva, mintha valamiféle láthatatlan penge bármelyik pillanatban lesújthatna rá. Emeline elszalasztott valamit. Valami nagyonnagyon fontos dolgot, amit azonnal fel kell magában idéznie. Beleharapott az alsóajkába, a szíve elkezdte követni a férfi

szívének ritmusát. Amint összeilleszkedtek, Dragomir megfogta a kezét és odasimította a mellkasára. – Szükségem van arra, hogy elmondd, mi a baj – suttogta Emeline. Tényleg szüksége volt rá. Gyűlölte ilyen kiborultnak látni a férfit. Fájt olyannak látnia, mintha Dragomir azt hinné... Mit is? Hogy úgy fel fogja idegesíteni, hogy elutasítja őt? Ennek a gondolatnak ugyan semmi értelme sem volt, de a kínos érzés mégis vele maradt. – Dühös vagy rám. – Nem, nem vagyok. – Hogyan is lehetne dühös? Megmentette Ameliát, még úgy is, hogy ő megmondta neki, hogy őt választja, amikor úgy érezte, hogy Dragomir döntési helyzetbe került, hogy a tinit, vagy önmagát mentse-e meg. – Sívamet. A kedvessége elsöprő volt. Keresztülszáguldott Emeline-en. A szívén. Amikor így hívta, az elmondta mit jelent ő a férfinak, milyen végtelenül szereti. És nem csak kedvesség volt ebben a szóban, a hangja valósággal lágyan, gyengéden simogatta. Mindig ezt érezte, ahányszor így szólította. – Dühös vagy rám, mert úgy gondolod, hogy anélkül ugrottam bele a harcba, hogy gondoltam volna rád és a gyermekünkre. Haragszol, mert amikor veszélybe kerültem, nem engedtem, hogy oda gyere hozzám. Már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de végül be kellett csuknia. A férfinak igaza volt. Nem akarta, hogy harcoljon a vámpírral, hiszen az megölhette volna. Többször is súlyosan megsérült. És valóban dühös volt, minden nő nevében, amiért bezárta a házba, amikor kitört a csata. – Oké, tényleg az vagyok – ismerte be. – De nem értem, miért vagy attól ilyen ideges, hogy én dühös vagyok. Két ember között mindig adódnak véleménykülönbségek.

Dragomir megcsóválta a fejét, mutatóujjával végigsimított a kézfején. – Ez nem egy egyszerű véleménykülönbség Emeline. – A hangja lágyabb volt, mint valaha. És szomorúbb. A szeme is szomorú volt. – Nincs választásom. Hogy hazatérhessek hozzátok, harc közben ki kell tolnom téged és a gyermeket az elmémből, úgy kell küzdenem, ahogyan mindig is küzdöttem. Ha megosztom a figyelmem, ha veled vagyok elfoglalva, téged féltelek, azzal csak lehetőséget adok az élőholtnak arra, hogy megöljön. Nem ismerek más módszert a csatára. Emeline szíve megsajdult. Ténylegesen, fizikailag fájt. Levegőt kényszerített a tüdejébe. Ő nem gyenge. Magához kötött egy férfit, aki egész életében az első sorban harcolt. Aki szentül elhatározta, hogy mindig biztonságban tartja a körülötte lévőket. Dragomir ettől Dragomir. És ha szereti őt, akkor el kell fogadnia ezt. Ahogyan azt is, hogy a férfi vigyáz sajátmagára is. Végigsimított a nyelvével az alsóajkán korábban ejtett apró, lüktető sebeken. Nem tetszett neki, ahogy a férfi beleveti magát a harcba anélkül, hogy önmagára is gondolna, de ha úgy van, ahogy mondta, hogy ez szükséges ahhoz, hogy túlélje, akkor meg kell barátkoznia a gondolattal. A férfi pillantása nem mozdult róla. Egyetlenegyszer sem nézett félre. Érezte, hogyan nyúl ki a gondolataiért. Végtelenül intim volt az érzés, ahogy végigsimított az elméjén, éppen olyan, mint amikor a kezével érintette a bőrét. – Értem Dragomir. Tényleg értem. Mindent megteszek, hogy ne aggodalmaskodjak túl sokat. – Legalábbis megpróbálja. – De szeretlek. És ha egy nő szeret egy férfit, akkor aggódik érte. Ezt nem tudom csak úgy leállítani. Dragomir a szájához emelte egy csókra a kezét. Még mindig a szemeibe fúrta a pillantását. – És mi van a többivel?

Emeline azonnal rájött, hogy a „többi” aggasztja legjobban a férfit. – Azzal is tisztában vagyok, hogy egy teljesen más korból származol, ahol a nőknek sokkal kevesebb joga volt, és rászorultak a férfiak gondviselésére... – A Kárpáti nők soha nem voltak jogfosztottak – szakította félbe a férfi. – Imádjuk őket. Nagyra becsüljük. Tudjuk, milyen óriási hatalommal bírnak. – Blaze és Charlotte, Tariq és Maksim oldalán állhatnak. Együtt mennek a csatába. – Mi köze van ennek hozzánk? Valódi zavar tükröződött a férfi arcán. Emeline felsóhajtott. – Dragomir, nem zárhatsz be. – Másképp nem maradtál volna biztonságban. Ha őszinte akart lenni magához, be kellett vallania, hogy valóan nem maradt volna a házban. Minden bizonnyal megpróbált volna segíteni. De ő nem egy harcos nő, nem olyan, mint Blaze. Soha nem is volt olyan. Viszont mindig a saját feje után ment, ő hozta meg a saját döntéseit. Már egészen kicsi gyerekként is. – Talán mégis ott maradtam volna... – Nem maradtál volna – szögezte le a férfi –, semmi talán, Emeline. Rohantál volna, hogy segíts a gyerekeknek, anélkül, hogy gondoltál volna magadra, a babára vagy rám. – Nekem kell döntenem. Most először nézett félre róla a férfi, de nem elég gyorsan, még megláthatta a szemében a fájdalmat, mintha összetörte volna az egész világát. Emeline a nyaka köré fonta a karját. – Beszéljük meg, Dragomir. A párok ezt így szokták megoldani. A férfi megrázta a fejét. – Nincs mit megbeszélni, Emeline. Ezer éves vagyok. Vannak dolgok, amiket nem tudok magamban megváltoztatni. Az egyik ilyen, hogy muszáj biztonságban tartanom téged és a gyerekeinket. Tudnom kell,

hogy védve vagytok, mielőtt csatába megyek. Te talán úgy találod, hogy ésszerű magadat és a meg sem született gyermekünket bajba sodorni. Én soha. – Te viszont megteheted, csak mert nagyobb és erősebb vagy? – Bárhogyan is igyekezett Emeline távol tartani a harciasságot a hangjából, ez nem sikerült tökéletesen. Dragomir újra megcsóválta a fejét. – Azért teszem, mert nem tehetek másként. Minden én akarok lenni, amire szükséged van, Emeline. Erre neked nincs szükséged, nekem viszont igen. Egy kapcsolatban kompromisszumokra van szükség. Meg kell tanulnom a modern szabályokat, hogy boldoggá tehesselek. Bizonyos dolgokban viszont neked kell lemondanod a modernségről, hogy boldoggá tégy ezzel. –Az nem számít, hogy Blaze együtt harcol Maksimmal? Ismét fejcsóválás. – Blaze jó harcos. Te nem vagy az és nem is leszel. Látom az elmédben, sívamet. Bármin képes vagy megkönyörülni. Határozott vagy és bátor. Harcolnál az oldalamon, de borzalmas árat kellene fizetned érte. Semmi szükség rá, hogy bizonygasd nekem, vagy bárki másnak, hogy képes vagy harcolni. Azt akarom, hogy megtanuld kezelni a modern fegyvereket, amiket vámpírölésre fejlesztettek ki. Azt akarom, hogy profi módon kezeld mindet. Azt viszont nem akarom, hogy azért vesd magad a tűzvonalba, mert azt gondolod, hogy ezt kellene tenned. – Miért feláldozhatóbb a te életed az enyémnél? – Nem feláldozhatóbb. Nekem évszázados tapasztalataim vannak, esélyed sincs rá, hogy felzárkózz ehhez. Emeline, ténylegesen te vagy a lelkem másik fele. Én vagyok az, akire szükséged van, és te vagy az, akire nekem szükségem van. Blaze az, akire Maksimnak van szüksége. Nekem nem lehet egy harcos a társam. Nem nekem való. – Újra megcsóválta a fejét, aranyszín szemei visszatértek a nő arcára. Elkapta és

fogvatartotta a pillantását. És várta az ítéletet. Várta, hogy Emeline azt mondja neki, képtelen együtt élni vele úgy, ahogyan ő szeretné. Emeline meg szerette volna nyugtatni, de előbb a saját szívében kellett elmélyednie, hogy valóban képes-e együtt élni egy ilyen férfival. Mindig félre fogja tenni őt, ha harcolni megy. És soha nem fogja abbahagyni a csatázást. Nem teheti most sem, amikor életpárja van, és nem teheti akkor sem, ha gyerekeik lesznek. Vámpírok ellen harcol. Ez mindig így marad, ő pedig mindig aggódni fog érte. Jobb lenne, ha mellette harcolhatna? Ő nem olyan, mint Blaze. És nem is lesz olyan. Nem szerette az összetűzéseket, és annak ellenére, hogy Blaze apja vele is kijáratta az önvédelmi tanfolyamokat, nem szeretett harcolni sem. És mégis, a tudat, hogy Dragomir veszélyben van, és ő nem tehet semmit... Ha megsérül és elzárja magát tőle, abba beleőrül. Most ő rázta meg a fejét. – Kompromisszumra kell jutnunk, Dragomir. Elfogadom, hogy ne menjek a csatába. Eszem ágában sincs újra szembenézni egy vámpírral. Tényleg. Másrészről viszont meg kell tanulnom megvédeni a magam és a gyerekeink életét is, de ha szükséges, a tiedet is. Nem lehetek egy félős kis egér, aki otthon üldögél, várva, hogy a nagy, erős harcosa hazatérjen. – Soha eszembe nem jutna egy félős kis egérhez hasonlítani téged – tagadta felháborodottan a férfi. – Azt akarom, hogy megvédd magad, a gyerekeinket és engem is, ha szükséges. Amit nem akarok, az az, hogy önkényes döntést hozz, mint amit tegnap is megtettél volna, ha a dolgok rosszra fordulni látszanak. A szavadat kell adnod, hogy ebben az ügyben ráhagyatkozol az én iránymutatásomra.

– Csak ha te is a szavadat adod, hogy kérni fogod a segítségemet, amikor szükséged van rá, még a legrosszabb körülmények között is. – Tudod, mi történik egy Kárpáti hímmel, ha elveszíti az életpárját? Emeline lassan megcsóválta a fejét. Volt valami abban, ahogyan Dragomir feltette a kérdést, amitől gyorsabban kezdett verni a szíve. Egészen biztos volt benne, hogy nem fog tetszeni neki a válasz. – Két választási lehetősége marad. Vagy öngyilkos lesz, vagy vámpírrá válik. És ezt villámgyorsan el kell döntenie. Képtelenség elviselni egy hirtelen, azonnali váltást a fény és a teljes sötétség között. Miután eltűnik minden, aki szép. El tudod képzelni milyen vámpírrá válnék azzal a tudással, ami a fejemben van? Elpusztítanám a világot. Ez az egyik legnagyobb félelmem. Mindig is ez volt. Ezért csatlakoztam a Testvériséghez. Ezért éltem a kolostorban, miután elérkeztem ahhoz a ponthoz, ahonnan már nem lett volna visszatérés a vámpírrá válás útjáról. – Nem válnál vámpírrá. – Ha elmennél, azzá válnék. Emeline szíve érezte a férfi hangján, hogy ez a színtiszta igazság. De miért hozza fel ezt érvként? – Én nem vagyok Blaze. Nem akarok vámpírok ellen harcolni. Csak azt akarom, hogy megértsd, a saját döntéseimet nekem kell meghoznom. El kell magyaráznod mindazt, amire szükséged van, hogy boldoggá tehesselek. De döntenem nekem kell. Nem kényszeríthetsz. Az diktatúra lenne, nem partnerség. – Pontosan tudom, miféle férfi vagyok, Emeline. Ismét megjelent a szomorúság a hangjában. Nem hitte el, hogy képes lenne úgy elfogadni őt, ahogy van. Azt hitte, hogy el fogja utasítani. Emeline-ből kiszakadt a lélegzet. Ismerte

ezt az érzést. Egész életében végigkísérte. Ő is úgy élt, hogy senki sem fogadta el. Dragomir ezzel ellentétben elfogadta őt pontosan úgy, amilyen volt. Gyűlölt harcolni. Mégis harcolt, amióta csak az eszét tudta, harcolnia kellett az emberekkel, harcolnia kellett az élelemért, azért, hogy tanulhasson. Dragomir mindezt tudja róla, mert vele ellentétben ő belenézett az elméjébe, és alaposan megjegyzett mindent. Ő viszont gyáva, nem merészkedett be a férfi emlékei közé. Nem akarta látni kopár életének rútságát, pedig ha vette volna a fáradságot, hogy megismerje, most pontosan tudná, mire lenne szüksége. Vett egy mély lélegzetet. Bármire is adja a szavát, Dragomir elvárja tőle, hogy meg is tartsa azt. Ha arra adja a szavát, akkor valóban biztonságban kell maradnia. Képes lenne rá? Ha a férfi veszélyben lenne, mint múlt éjjel, vagy a gyerekek, vagy másvalaki, képes lenne a házban maradni és hagyni, hogy a többiek nélküle menjenek a csatába? – A szavamat adnám. Tudom, hogy szükséged van erre. – De nem teheted. – Még nem – ismerte be vonakodva. – El kell jutnom addig a pontig, ahol már világosan látom, hogyan is működik ez, még mielőtt a becsületszavam adnám rá. – El tudod fogadni, hogy biztonságos helyre vigyelek Emeline? Mert ezt fogom tenni. Tévedés ne essék, mindaddig, amíg a szavadat nem adod, minden egyes csata előtt biztonságba helyezlek. Kihallotta a hangjából a kérlelhetetlen elszántságot. Be fogja zárni. Leveszi a válláról a döntés felelősségét. Neki pedig el kell fogadnia ezt, vagy... vagy mi? Elveszíti őt? Ezt a gondolatot elfogadhatatlannak találta. Idegesen összefonta az ujjait. – Egyelőre védj meg, ha valami történik Dragomir, de

hagyd nyitva az utat az elmédhez, hogy eljuthassak hozzád, ha megsérülsz, és nem marad más választásom. Megkönnyebbülés lopózott az aranyszín szempárba. A férfi lassan bólintott. – Köszönöm Emeline. Tudom mennyire nehéz megadnod nekem ezt, és nagyon nagyra értékelem, hogy mégis megteszed. A lehető legnagyobb körültekintéssel fogom csak használni az engedélyedet, olyan takarékosan, amennyire csak lehet. Emeline odahajolt hozzá, hogy megcsókolja. A szemeibe nézett, de a szája ettől nem lett kevésbé lenyűgöző. Vad íze volt. Ő pedig imádta ezt. A veszély ízét. Dragomir vad is volt, veszélyes is, és mégis az övé. Tehát bátornak kell lennie, szét kell néznie végre az elméjében, végig kell néznie annak a rettenetes ürességnek az emlékeit, ami képes volt rákényszeríteni a legbecsületesebb férfiakat is, hogy a föld leggonoszabb teremtményeivé váljanak. Dragomir bűnösen jól csókolt. Ez maga volt a mennyország. Kiélvezte minden másodpercét, mert gyűlölte a szemeiben azt a pillantást látni, amikor a férfi azt hitte, nem akarja őt annyira, mint amennyire Dragomir akarja őt. Élvezte a csókját, mert szexibb és izzóbb volt mindennél, forró tűzviharral árasztotta el. Végül a szíve fölé hajtotta a fejét. – Szeretlek, Dragomir. – Tudom, hogy ezt hiszed, Emeline. Tudom, hogy az életpárod vagyok, és azt is tudom, hogy azt mondtad, te magad választottál engem, de nem vagyok egy könnyű személyiség. Esküszöm, hogy megadok mindent, amit csak tudok, mindent, amit szeretnél, vagy amire szükséged van, de a jogot, hogy az oldalamon harcolj, nem adhatom meg, amikor vámpírok ellen csatázom. Soha nem leszek az a férfi, aki képes lenne erre.

Ő sem gondolta magát valamiféle harcias amazonnak. Inkább afféle nő volt, aki gondolkodás nélkül veszélybe sodorta önmagát, ha egy gyereknek szüksége volt rá. – Olyan sokan voltunk az utcán, Dragomir. Otthontalan gyerekek. Fiúk. Lányok. Mindig történt valami baj. Legtöbbször én is ugyanúgy elfutottam, mint a többiek, de néha elkaptak valakit, és ha nem mentem vissza és nem segítettem... – elcsuklott a hangja, próbált nem visszaemlékezni azokra a veszélyekre, amik egy védtelen gyereket fenyegettek az utcán. – Nem az van a természetemben, hogy harcoljak, hanem hogy védjem meg a gyerekeket. Aznap este először a férfi elmosolyodott, és Emeline rájött, hogy eddig erre várt. Ebben reménykedett. Erre volt szüksége. – Mindenkit, Emeline. Mindenkit megpróbálsz megvédeni. Lehet, hogy nem akarsz harcba bonyolódni, de képtelen vagy nem odarohanni, amikor mindenki más retteg. Csodálattal a hangjában mondta mindezt, szavai megnyugtató balzsamként hatottak a nőre, pedig egészen biztos volt benne, hogy Dragomir egyetlen pillanatig sem fog habozni, hogy valahová újfent bezárja őt, hogy biztonságban legyen, ha a helyzet úgy kívánja. – Mihez kezdünk Ameliával? Emeline tudta, hogy a férfi szándékosan vált témát, de mivel az előzőn egyelőre nem volt több megbeszélnivaló, így ráhagyta. – Nem tudom, hogy elérhetem-e őt, Dragomir, de ha elviszel hozzá, megpróbálhatom. A férfi felemelkedett a maga utánozhatatlanul folyékony, elegáns módján, és őt is talpra húzta. Felöltöztette, ismét egy hosszú szoknyát teremtett rá, ami a bokája körül hullámzott. Egy empirikus darab volt, merészen karcsúsított felsőrésszel, puffos vállal, és egymásra boruló anyagú ujjvégekkel. A dekoltázsa V alakú volt, ám nem túl mély. Emeline kellemes

viseletnek találta, tetszett neki, ahogyan a bokái körül örvénylett. – Nappal titokban ruhakatalógusokat nézegetsz? – kötözködött a férfival. A férfi homloka ráncba szaladt, zavarba hozta a kérdés. – Nem tudom mit jelent az, amit mondasz, én csak belenézek az elmédbe és ott látok képeket. Emeline nevetésben tört ki. Ő volt az, aki katalógusokat nézegetett. Egész életében ezt tette, bár soha nem volt rá pénze, hogy az ott látott ruhadarabokat megvegye. Most viszont már megengedhette volna magának, hogy megalkossa őket, mégis jobban szerette, ha a férfi választotta ki számára az öltözéket. – Szép darab – ismerte be, és végighúzta a tenyerét a lágy szöveten. – De miért szürke? Azt gondoltam volna, hogy ez egy olyan szín, amit legszívesebben az egész további életedben elkerülnél. – Én is így gondoltam – felelte a férfi és megfogta a kezét –, de a fejedben lévő képen is szürke volt, mégsem hasonlított egy csöppet sem arra a szürke világra, amiben éltem. Ez egy szép, erőteljes szürke, és jól kihangsúlyozza a fekete rátéteket. Tudtam, hogy jól illik majd a hajadhoz és a szemedhez. – Végigfuttatta a kezét Emeline csípőjének vonalán. – Azt akarom, hogy minden pillanatban gyönyörűnek érezd magad. És meglehetősen erőteljes képek vannak a fejedben a favorit ruháidról. – Tényleg? – Erről meg is feledkezett. Régen valóban ranglistát állított fejben a vágyott modellekről. De ez most valahogy olyan régmúltnak, távolinak tűnt. Minden olyan gyorsan változott körülötte. – Tényleg. Ráadásul állandóan bővül, ahogy kisugárzod felém. Remekül tudom használni.

Kiléptek a bejárati ajtón, és Emeline legnagyobb megdöbbenésére mindent a legnagyobb rendben talált. Fű zöldellt mindenfelé, nyomuk sem volt a hörcsöglyukaknak, a virágágyások újra épek voltak. Az udvart nem borították tetemek. A játszótér sértetlenül állt, mászókástól, hintástól, csúszdástól. Még a kősárkányok is ott ültek, a gyerekekre várva. A tó szebb volt, mint valaha. – Mekkora szerencse, hogy Kárpáti vagy, egy kézmozdulattal eltünteted egy-egy csata után a káoszt. A férfi halkan felnevetett, a szájához emelte Emeline kezét és végigcsókolta az ujjait. – Te is Kárpáti vagy. Mindenre képes vagy, amire én. Csak el kell képzelned az elmédben, és kész is. Azokat a dolgokat fogom megtanítani neked legelőször, amiket a legjobban szeretnél. Erről megfeledkezett. Pír futott végig a nyakán, de nem foglalkozott vele. Tetszett neki a gondolat, hogy sok mindent megtehet pusztán azzal, hogy rá gondol. – Repülni szeretnék, aztán pedig egy sárkánnyal felszállni. Amint lesz egy lélegzetvételnyi időnk, erre taníts meg. – Tudhattam volna, hogy ez lesz a legelső a listádon. Így lesz. Nem nehéz. – Úgy emlékszem, hogy a gyerekek ott laknak – mutatott Emeline a tóparthoz közel álló ház felé, amitől elfelé sétáltak. Dragomir megrázta a fejét. – Tariq és Charlotte úgy döntöttek, hogy most már velük lakjanak. Az emberi világ törvényei szerint örökbe fogadták őket. Szerintem Tariq úgy gondolja, hogy Ameliát hamarosan át kell alakítani. Nem hiszi, hogy másképpen túljuthat ezen. Túlságosan nagy trauma érte az elméjét. Először a Vadim föld alatti városában átélt horror, aztán pedig, hogy őt használta fel, hogy ártson azoknak, akiket szeret. Azt akarja, hogy a gyerekek a közelükben legyenek.

Emeline megcsóválta a fejét. – Nem fog beleegyezni az átváltozásba, amíg Bella ember marad. Többször is beszéltünk erről. Ő gondoskodik a húgáról annak születése óta. Nem akarja, hogy valaki más csinálja ezt helyette. Dragomir vállat vont. – Én nem vagyok Tariq. Az ő gyerekei, joga van azt tenni, ami szerinte helyes. – Mit akarsz ezzel mondani? – Emeline felnézett a férfira, a gyomra összeszorult. – Csak azt, hogy én azt tenném, ami a legjobb a gyerekem számára, függetlenül attól, mit hisz ő erről. Ha átalakításra lenne szüksége, egy szempillantás alatt döntenék. Ha Bella az enyém lenne, őt is átalakítanám. Így amikor pihenek, ott lennének mellettem, és nem kellene aggódnom, hogy valami baj történik velük. – És Danny? Támadt egy kis csend. – Danny problémás eset. Soha nem gondoltam volna, de amikor Garyre nézek, rá kell jönnöm, hogy egy fiú átváltoztatása messze nem ugyanaz, mint egy lányé. Egy férfiba be kell vésődnie a rituális szavaknak. El kell fogadniuk az ősöknek. Az egész, sok évszázados vérvonalnak. Dannyt Tariq őseinek kellene elfogadnia. Ez kockázatos lenne a számára. Nem is kicsit. – Miféle kockázatról van szó? – Beszéltem már arról, milyen kockázattal jár egy Kárpáti hím számára, ha elveszti az életpárját. Egyszerre tűnik el minden érzelme, és ugyanakkor a színeket is elveszti. A fényből minden átmenet, fokozatosság nélkül a sötét ocsmányságába zuhanni, az óriási trauma. Elmezavart okoz. Ez történt a gyógyítóval is. Azt mesélték a többiek, hogy a Kárpátiak hercegének és a helyettesének, Gregorinak együttes erejére volt szükség, hogy megakadályozzák az átfordulását.

– Úgy gondolod, hogy ez történne Dannyvel is? – Maga a gondolat is félelmetes volt. – De hiszen ő még csak egy fiú. – Nem tudom, mi történne. Az én időmben még szó sem volt emberek átváltoztatásáról. Nem volt rá példa. Nem hallottam olyanról, hogy egy fiúgyereket változtattak volna át. Nálunk a gyerekek gyereknek számítanak, amíg az ötvenedik évüket be nem töltik. Danny a mi világunkban egy csecsemőnek számít. Meg kell halnia és újjá kell születnie Kárpátiként. A lelke kettészakad, és valahol a világban megszületik egy gyermek az ő lelkének másik felével. Ha Tariq helyében lennék, konzultálnék a herceggel, és mindenki mással is, akinek fogalma lehet róla, mi történhet a fiúval. – Kizárt, hogy Amelia belemegy az átváltozásba, ha ebből bármit is megtud. A bátyjával maradna. – Újra elmondom, ilyen esetekben én nem adnám meg a gyereknek a választás jogát. Megtenném, ami a legjobb neki. Emeline a hasához emelte a kezét. Ő is ezt tette a gyerekével. Nem így tesz minden szülő? Felsóhajtott. Amelia ember, Tariq és Charlotte viszont Kárpátiak. Ha a család minden nőnemű tagját átalakítják, csak Dannyt nem, mi történik? Ez mindenképp szakadáshoz vezetne. – Ne emészd magad ezen, sívamet. Tariq bölcs férfiú. Ezért követik a többiek és ezért maradtam én is, amikor már tovább kellett volna állnom. Van benne valami nagyon erőteljes, és én azon kaptam magam, hogy védeni akarom őt és azt, amit itt fáradságos munkával létrehozott. Hihetetlenül intelligens, módot talált rá, hogy felzárkóztassa a Kárpátiakat ehhez az évszázadhoz. Hűséges a herceghez, állandó kapcsolatban áll vele. Bízz benne, hogy megtalálja azt a megoldást, ami a legjobb a családja számára, ahogyan mi is megtaláljuk a saját megoldásainkat.

Emeline-nek tetszett ez a hozzáállás. Az, hogy mekkora tisztelettel beszélt Tariqról, és az is, hogy Dragomir egy része ragaszkodott hozzá, hogy a férfi maradjon és segítsen megvédeni őt és a többieket. Dragomirral együtt pedig jött az egész Testvériség. Ők mindig hűségesek maradtak egymáshoz. – Nem értem Vadim miért nem adja fel és távozik, amikor olyan sok ősi vadász van itt. Tariqnak olyan fegyverei vannak, amikkel képes lepusztítani a vámpírokat. Miért nem alakít ki Vadim magának egy másik irodalmat egy olyan helyen, ahol nincsenek vadászok? Dragomir kinyitotta a főépület bejárati ajtaját és belépett az előcsarnokba. Emeline megtorpant. – Kopogtatni szokás. – Előre értesítettem Tariqot az érkezésünkről. Azt mondta menjünk fel a lépcsőn, és a legelső hálószoba az. Elmosolyodott. Nem volt benne biztos, hogy valaha is hozzászokik a Kárpátiak telepatikus kommunikációjához. – Szeretnék telket venni itt. Tariq és Charlotte szomszédságában. Talán egy darabka tópartot is, bár félek a víztől. Dragomir tekintete az arcára ugrott. – Miért? Vállat vont, és a szavakat keresgélte, nem szeretett volna úgy hangzani, mint egy rémült gyerek. – Álmok. Csak rossz gyerekkori álmok. Az én hibám, hogy nem tanultam meg úszni, Blaze apja megtanított volna. De én nem akartam, mert ahhoz be kellett volna mennem a vízbe. Dragomir előtte lépett fel az első lépcsőfokra, majd hátranyújtotta érte a kezét. Egyértelműen azért, hogy védje őt. Emeline nem ehhez volt szokva, de nagyon tetszett neki. Oly sokszor próbálta elképzelni, milyen is lenne, ha egy férfi védelmezné őt. Ha szeretné. Ha mindennél fontosabb lenne a számára. De ez sosem történt meg. Blaze és az apja csodálatosak voltak, és ő nagyon szerette mindkettejüket, de

ők ott voltak egymásnak. Bár jól tudta, hogy Blaze apja akkor sem dobná ki, ha nem viselkedne minden pillanatban tökéletesen, a lelke mélyén mégis ettől rettegett állandóan és mindent elkövetett a helyes viselkedés érdekében. Odafenn Tariq lépett a lépcsőkorláthoz, az aggodalom ráncaival a homlokán. Amikor felértek, eléjük ment. – Emeline. Köszönöm, hogy eljöttél. Még Gary sem éri el. Azt hittük, hogy Livnek majd sikerül, de azt mondja, hogy Amelia túl messzire ment. Nem biztos, hogy visszakaphatjuk. Ha te sem érsz el eredményt, nem marad más választásom, mint átalakítani. Gary még abban sem biztos, hogy az segíthet. – Mindent elkövetek, hogy segíthessek neki, Tariq, de én nem vagyok gyógyító. Nem tudom, hogyan kell azokat a dolgokat csinálni, amivel ti kezelitek egymást. Az egy óriási ajándék, de nem vagyok benne biztos, hogy én is kezelni tudom. – Melletted leszek – biztosította Dragomir. Emeline nem volt róla meggyőződve, hogy Amelia szempontjából ez lenne a legjobb. A lány félt Dragomirtól. Minden gyerek félt tőle, de Amelia különösen. Tudta, mert beszélgettek erről. Amikor először látta, Dragomir nagyokat lépett, hosszú haja vízesésként omlott alá a derekáig, aranyszín szemei tele voltak forrósággal és veszéllyel. Emeline várta, hogy a hangját is meghallhassa, de a vadász két futó lépés után felemelkedett az égre, majd eltűnt. Lélegzetelállító volt. A teste az állandó fájdalom ellenére is reagált a férfira, és ahogy megfordult, mögötte Amelia is az égnek arra a pontjára szegezte a tekintetét, ahol a Kárpáti eltűnt. Összenéztek, elnevették magukat, és megállapodtak benne, hogy a pasi bár pokolian dögös, olyasvalaki, akitől jobb távol maradni. Látta Amelia szemeiben a félénk csodálatot, de a

félelmet is. Dragomir hatalmas volt, a külseje ijesztő, rosszfiús. Emeline is tartott tőle, így még csak meg sem kísérelte megváltoztatni Amelia érzéseit a férfival kapcsolatban. – Hadd üljek le mellé pár percig – kérte. Elindult, hogy elmenjen Tariq mellett, de Dragomir elkapta a karját és visszahúzta magához. – Miért félsz a víztől, sívamet? – kérdezte halkan. Emeline gyomra csomóba ugrott. Hányingere lett. Mosolyt kényszerített magára és megrázta a fejét. – Gyerek voltam még, Dragomir. Úgy tűnt, a férfi megmakacsolja magát és ragaszkodni fog a válaszhoz, de végül csak az álla alá nyúlt és felemelte a fejét.– Csókolj meg. Bárhol és bármikor. Emeline beleolvadt az ölelésébe és megcsókolta. Mindig éhezett rá. Ellenállhatatlanul. Olyan íze volt, mint a bűnnek, a szexnek és a szerelemnek. Rengeteg szerelemnek. Újra és újra megcsókolta, azt kívánta, bárcsak egyedül lennének, majd hirtelen elhúzódott tőle és haragosan összevonta a szemöldökét. – Teljesen összezavarsz. – Így olyan dolgokra fogsz gondolni, amiket szeretsz, nem olyanokra, amitől félsz. Légy erős mindkettőtökért. Nekem születtél – mondta –, én pedig neked. Az olyan gyerekeknek, akik eltévedtek, mint Amelia, erős, bátor nőkre van szükségük, akik irányítják őket. Tedd azt, amihez a legjobban értesz. Emeline nem gondolta, hogy bármiben is különösebben jó lenne, kivéve talán a táncot. Az viszont nem olyasmi, amire másoknak túl nagy szüksége lenne. Rápillantott Tariq homlokán az aggodalom véste barázdákra. Közös hálószobájukból Charlotte is kijött, vörösre sírt szemekkel, a szintén könnyes szemű Liv vállát ölelve. Valentin, akár az

árnyék, hangtalanul, zord arccal követte őket. Csupa reményvesztett arc. Ez világosan látszott. – „Mindannyiuknak bennem van az utolsó reménye. Mi lesz, ha én sem tudok segíteni?” – nyúlt ki az egyetlen személyért, akiről egészen biztosan tudta, hogy mindig ott lesz mögötte. – „Ez nem róluk és nem is nekik szól. Ez csakis kettőtök, Amelia és a te ügyed. Ami veled történt, az történt vele is. Vadim és a szolgái mindkettőtöket bántottak. Ő még csak egy gyerek. Alig tizennégy éves. Többszörösen traumatizált. Retteg. Vadim benned paraziták formájában ütött tanyát, de benne egy valódi része volt. Rákényszerítette, hogy parazitákat injekciózzon a három éves húgába. Megpróbálta megöletni vele Livet. Tudod, hogy harcolt ellene? Egy mestervámpír ellen. Ott a víz alatt, amikor Liv fuldoklott, és felismerte, hogy a húga meg fog halni, Amelia megpróbált harcba szállni Vadim befolyása ellen. Ez egyenesen fantasztikus, Emeline. Sívamet, te pontosan ilyen vagy. Ugyanazt tette, amit te is tettél volna.” Vett egy mély lélegzetet és felnézett a szeretett férfi arcába. Dragomir sokkal bátrabbnak és tökéletesebbnek gondolta, mint ő magát. Az ő szemében talán olyan is volt. Legalábbis szeretett volna az lenni. Vissza kell hoznia Ameliát. A kamaszlánynak látnia kell mennyire bátor és tökéletes ő maga is. Muszáj módot találnia rá, hogy visszahozza. – Szeretlek – mondta halkan. Azt akarta, hogy ezt a többiek is hallják. Hogy tudják. Mert az ő embere olyan bátor és tökéletes. Mindig hajszálpontosan tudja, mit kell mondania, amivel őt is bátorrá teszi. Belépett a hálószobába, majd némi habozás után becsukta maga után az ajtót. Vannak magánügyek, olyan dolgok róla és Ameliáról, amik nem tartoznak senki másra. Leült az ágy

mellett álló székre és megfogta a tini kezét. A lányka olyan sápadt volt, hogy már-már szürkének tűnt. Megdöbbentő volt látni tágra nyílt szemeit. A tekintete üres volt. Távoli. Amelia nem volt ebben az üres héjban. Hosszú ideig csak nézte a gyermeket. Nemrég még olyan gyönyörű volt. Vadim bántotta mindkettejüket, és így már egyikük sem volt az, legalábbis nem érezte magát annak. De aztán Emeline esetében Dragomir közbelépett. Ugyanazt kell neki is megtennie Amelia esetében. A gyógyító, Tariq, Charlotte, Liv, mindannyian megpróbálkoztak a Kárpáti módszerrel, hogy visszaszerezzék. De senki sem nyúlt ki érte, senki sem próbált olyan messze menni utána, hogy magához ölelhesse. Ennyit tehetett Emeline. Az igazság, és az obszcén történtek összekötötték őket. Isten a tudója, mennyire nem vágyott újra átélni azt az időt, de Amelia ott ragadt, és nem volt más mód rá, hogy visszahozza onnan, csak ha érte megy. Vett egy újabb mély lélegzetet, és kihúzta a vállát, hogy vadonatúj bátorsága jobban kifejezésre jusson. – Kicsikém – üdvözölte a lánykát –, tudom, hogy távol vagy tőlünk, valahol, ahol biztonságban érzed magad. Ott, ahová a szörnyek nem juthatnak el. Tudom, mert magam is volt egy darabig egy ilyen helyen. Minden rendben, nincs ezzel semmi baj, mindannyiunknak szüksége van néha egy kis szünetre. Ez nem gyávaság, hanem önfenntartás. De tudnod kell, nem maradhatsz ott. Gyengéden végigsimított Amelia karján. – Tudom mi történt Amelia. Azok a borzalmas vámpírok és Vadim körülvettek és lefogtak. Leszaggatták a ruhámat. Néhányuk nyalogatott. A nyelvük fekete volt, göröngyös a rajtuk tekergőző parazitáktól. Miután hozzámértek, mocskosnak éreztem magam.

Rezzenetlenül figyelte Ameliát. A test nem moccant. Újra megsimogatta. Valóban megrezzent a szempillája, vagy csak azért véli úgy, mert ezt szerette volna látni? Képes lenne rá? Átélni újra az egészet Amelia kedvéért? Meg kellett tennie, hiszen ez volt az, ami elől Amelia elmenekült, amit képtelen volt elviselni, tudnia kell, hogy nincs egyedül. – Amikor Dragomirnak mondtam el, mi történt, szándékosan kihagytam részleteket, amiket én magam sem akartam tudomásul venni. Nem akartam, hogy bárki is tudjon róluk. Amit akkor éreztem, amikor Vadim kitapintotta a petefészkeimet, azt, amikor belém erőltette az ujjait. – Elfúlt a hangja. Borzongás futott rajta végig. Majdnem Dragomirért nyúlt, de visszatartotta magát, tudta, hogy ennek közte és Amelia között kell maradnia. Ez a lányka még gyermek. És a vámpír hozzá is pontosan úgy nyúlt, mint egy felnőtt nőhöz. – Bennem, Amelia. Bennem volt a keze. Iszonyúan mocskos lettem tőle. Úgy éreztem, hogy sohasem leszek képes lemosni magamról az érintését. – Összefűzte az ujjait Ameliáéval és várt. Amikor felnézett a tini arcára, annak könnyek folytak le a halántékán, a szemei pedig csukva voltak, nem meredtek mozdulatlanul, üresen a semmibe. – Olyan borzalmas volt, olyan iszonyatosan fájt – suttogta Emeline az igazságot. – Tudtam, hogy azt akarta, hogy fájjon. Bántani akart, mert a fájdalom örömet okoz neki. A félelem pedig még nagyobb örömet, és én tudtam ezt, mégsem voltam képes abbahagyni a sírást. Képtelen voltam feladni a harcot. Elérte, hogy gyengének és gyámoltalannak érezzem magam. Hogy szennyesnek, értéktelennek tűnjek magam előtt. Nem akartam, hogy ezt bárki is megtudja, de én tudtam. Tudtam milyen hatással volt rám, amiket mondtak. Halk zokogás tört fel belőle, amihez azonnal csatlakozott Amelia zokogása. A tini ujjai összeszorultak az övéi körül.

– Aztán belém tette azt a tűt. Soha semmi nem fájt annyira, mit az. Annyira vastag volt, olyan hosszú, és ahogy belém ürítette a fecskendő tartalmát, az olyan iszonyatosan rémítő és fájdalmas volt, hogy nem kaptam levegőt. Mindannyian nevettek, és a véremet nyalogatták. Vadim pedig belém süllyesztette a fogát, ami borzalmas volt. Én is olyan helyre akartam menni, Amelia, ahol biztonságban vagyok, ahol nem érhetnek el. Még akkor sem, amikor arra kényszerített, hogy igyak a véréből. – Suttogta a legutolsó legnagyobb titkát, amit a legjobban szégyellt. Ami a legmegalázóbb volt. A fekete, maróan savas, parazitáktól hemzsegő vér, ami végigfolyt a nyelvén és a torkán. – Aztán még több vért itatott velem, ezúttal pohárból. Néhány csepp az arcomra fröccsent, a számra tapadt, és a többi vámpír egymással verekedett, hogy lenyalhassák. De az övé lett. Vadimé. Egyetlen intésével megállította a többi vámpírt, és ő nyalta le. Ismét megborzongott. Tudta, hogy a könnyek végigfutnak az arcán. Amelia felé pillantott, aki őt nézte. A tekintetük egymásba kapcsolódott, mindkettejükében ott ült a közös iszonyat, amit átéltek. – Te vagy az egyetlen, akinek elmondhatom ezt az egész rettenetes történetet – mondta Emeline. – Te vagy az egyetlen, aki megérti, mit éreztem. Mit érzek még mindig. – Mintha soha többé nem lehetnék jó és tiszta – suttogta Amelia. – Mindent elvett tőlem, és aztán velem bánttatta a többieket. Dragomirt. Ő érted harcolt, utána meg értem, Vadim mégis elérte, hogy megsebezzem őt. – Ismét lehunyta a szemét. – És Livet is. – Nem te sebezted meg Dragomirt és Livet sem. Még ha ez történt is, az nem te voltál, hanem Vadim. Értsd meg, Amelia.

Nekem is meg kellett értenem, amikor már biztos volt, hogy babát várok, és a paraziták ott voltak benne... – Bellában is. Hogyan vehetett rá erre? Hogyan követhettem az utasításait? – A vámpírok képesek elvenni az akaratunkat. Vadim pedig különösen erős, és te mégis harcoltál ellene. Dragomir azt mondta, olyan bátor voltál, mint én. Úgy gondolja, hogy fantasztikus voltál. Pontosan ezt a kifejezést használta. – Ezt mondta? – kérdezte Amelia hitetlenkedve. – Ezt mondta – biztosította Emeline. – Tudom, hogy nagyon nehéz a többiek szemébe nézni, de édesem, amit érzünk, az a saját félelmünk és bűntudatunk, nem pedig az, amit ők éreznek az irányunkban. Ezt csak Vadim ültette el az elménkben. Azt akarja, hogy félelmet, bűntudatot érezzünk. Nem szeretné, ha valaha is normális életet élnénk, mert ez azt jelentené, hogy veszített. És én azt akarom, hogy veszítsen. Olyan sokan vannak, akik szeretnek téged. Azt akarják, hogy velük légy, és nem egy olyan világban, ahol nem lehetnek melletted. Nem kell elmenned sehová sem, hogy elkerüld Vadimot. Tariq és Charlotte úgy szeretnek, mintha a saját lányuk lennél. – Én... tisztátalan vagyok. – Akkor én is tisztátalan vagyok? – nézett egyenesen a szemébe Emeline. Amelia összezavarodott. – Nem. Te csodálatos vagy. Szeretnék olyan lenni, mint te. Gyönyörű és bátor. – Ugyanazt tette velem is, mint veled – mondta Emeline. – Ha én nem vagyok tisztátalan, akkor te sem. Dragomir szerint mi ketten teljesen egyformák vagyunk és ő már csak tudja. Csend lett. Amelia lehunyta a szemét, halántékán a könnyek újabb áradata indult meg. – Annyira félek Emeline – suttogta. – Nem tudom, lesz-e elegendő bátorságom.

– Kicsikém, én itt leszek veled. Ahogy Tariq és Charlotte is. És Dragomir is melletted marad. Danny, Liv, Bella és a kis Lourdes is. Genevieve-et majdnem erőszakkal kellett elvinni mellőled. Azt akarom, hogy erre gondolj. Ugyanolyanok vagyunk te, meg én. Egy szörny ért hozzánk, de még mindig talpon vagyunk. Olyan erősek leszünk együtt, hogy ha Bellára, vagy Lourdesre támad, netán Dannyt, vagy Livet üldözi, mi leszünk azok, akik megállítjuk. Meg fogom tanulni azoknak az új fegyvereknek a kezelését, és hogy hogyan ölhetjük meg a vámpírokat, ha kell. Mi leszünk a többiek utolsó védelmi vonala. Emeline kinyújtotta a tini felé a kezét. – Gyerünk, Amelia! Együtt meg tudjuk csinálni. A lányka előbb tétovázott, de aztán bólintott, és erősen megszorította Emeline kezét.

Tizenötödik fejezet – Eddig minden egyes alkalommal Vadim volt a támadó fél – mondta Tariq és végignézett az ősieken, azokon a férfiakon, akikre rábízta a családját. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy visszaüssünk, és ha már ütünk, nagyot üssünk. Tudom, hogy szinte mindannyian San Diegót és a környező természetvédelmi parkokat, hegyeket járjátok, megfigyeltek, nyomokat kerestek, de eddig még nem akadtunk semmire. Az ősiek összenéztek és megcsóválták a fejüket. – Nem sok mindenre – jelentette Tomas –, kihúznak a víz fölé és ott elveszítjük a nyomukat. Ellenőrzöm a hajókat. Mindannyian ellenőrizzük őket. A kikötőből, dokkokból, raktárak környékéről egyszerűen nyomtalanul felszívódnak. – Még a legfiatalabb vámpírok is – tette hozzá Lojos. – Szándékosan rájuk pályázunk, mert ők hajlamosak nyomokat hagyni maguk után, amik alapján könnyebb megtalálni őket. Észrevettük, hogy mindig egy idősebb társaságában járnak. Vadim nem kockáztatja még az újoncokat sem. – Ez önmagában is aggasztó hír – sóhajtott fel Tariq. – A mestervámpírok sosem törődtek az új vámpírokkal. Legfeljebb feláldozható sakkfigurákként használták őket. Dragomir Garyre nézett. Az ő fejébe rengeteg évszázadnyi harci tapasztalatot tuszkoltak bele. Gary feléje fordult, ezüstbe játszó jégkék szemeinek pontos színét nagyon nehéz volt meghatározni. Megrázta a fejét. – Ha valaha is egy mestervámpír hasonlóan cselekedett, én nem tudok róla.

Sandu dobolni kezdett az ujjaival az asztalon. – Mi húzza ide ennyire? Valóban Dragomir életpárja? Emeline? Leánymagzatot hord. Az a gyerek haszontalan a számára, és egyébként is, már megpróbálta megölni. Már Ameliát sem használhatja fel többé. Mire vár? Miért van még itt? A föld alatti városa megsemmisült. – Hirtelen megdermedt, és rámeredt Dragomirra. – Azt szemmel tartottuk? – A legutóbbi ott jártunkkor még ugyanúgy volt, teljesen romba döntve – válaszolt neki Mataias. – Maga Vadim rombolta le a legjavát. Nem akarta, hogy fényt derítsünk a titkaira, bár a legtöbbre így is sikerült rájönnünk. Dragomir megcsóvált a fejét. – Vadim ravasz. Semmit sem hagyott hátra, ami elvezethetne hozzá. Vagy olyat, ami értékes a számára. Azok a dolgok, amikre hagyta, hogy rátaláljunk, már semmiféle hasznot nem hajthattak a számára. Afanasiv Tariq felé hajolt az asztal fölött. – Ha maga Vadim döntötte romba a városát, akkor rendbe is hozhatja könnyedén. Vagy egyszerűen csak álcázta, mi pedig néhány futó pillantás alapján azt látjuk, amit láttatni akar velünk. Tariq bólintott. – Egyet kell értenem. Vadim Malinov mindig is nagyon intelligens volt. Stratégiában pedig minden Malinov kiemelkedő. Miután vámpírokká fordultak, mi hajlamosak lettünk rá, hogy áttegyük őket a meggondolatlan kategóriába, mivel negatív érzelmek hajtják őket. De ez a Malinovok esetében nem igaz. Ők összetartottak, és volt egy tervük. – Vadim nem olyan, mint a többi mestervámpír, akiknek követtem a nyomát és megsemmisítettem őket – tette hozzá Dragomir. – Ellene nem lehet felhasználni a hiúságát. A gúnyolódás sem működik. És a kényszer sem. Szinte mindig teljesen higgadt marad.

Tariq előredőlt. – Nem értem miért áldozta fel Ameliát. A kémjét a mi táborunkban. Nem tudhatta, hogy rájöttünk. Azt már eddig is tudtuk, hogy türelmes. Várhatott volna, és utasíthatta volna, hogy egyesével ölje meg a gyerekeket. Vagy Genevieve-et. Valami ilyesmit vártunk. Miért nem ezt tette? – Próbára teszi az erőnket, gyenge pontokat keres – ötletelt Nicu. Csekély veszteségeket szenvedtünk el, mert sokan vagyunk. De eddig még nem láttuk, mire képes ő, ha minden erejét beveti. Az volt a legerőteljesebb támadás, amikor megpróbálta visszaszerezni Emeline-t, és ő maga is eljött. És rengeteg vámpírt hozott önmaga védelmére. Csend hullott rájuk, csak Sandu ujjai doboltak tovább az asztalon. Odahaza, a Kárpátokban a haditanácsot mindig a harcosok barlangjának szent magányában tartották, ahol az ősök meghallgathatták és mérlegelhették a döntéseiket. Itt, az újvilágban, ahol a technika az úr, és be kell illeszkedniük az emberek közé, mindössze egy masszív tölgyfaasztalt ülhettek körbe. Tariq egy hosszú sziszegéssel eresztette ki a levegőt. – Nem tudok rájönni, mire készül, de bármi legyen is az, köze van San Diegóhoz. Egyetlen vámpír sem maradna másképp egy olyan területen, ahol ennyire sok vadász van. Dragomir hallotta a hangjában a frusztrációt. Hasonlót érzett ő maga is. Rápillantott a többi kolostorbelire. Bizonyos tekintetben szerencsések, amiért nem éreznek semmit. Megértik Tariq idegességét, de nem osztoznak vele benne. Vadásznak. Erről szól az életük. Egyedül, vagy csoportosan. Csak egészen árnyalatnyi dolgokban különböztek egymástól, abban, hogyan ejtik el a zsákmányaikat. – Azt akarom, hogy figyeljétek a tengerpartot – szólalt meg Tariq. – Tomas, Lojos, Mataias, folytatnátok a járőrözést a dokkoknál?

– Persze – válaszolt Tomas mindhármuk nevében. – Ki kell terjesztenünk az átvizsgálandó területet, csakúgy a víz fölött, mint a part mentén. Szétszóródunk a tenger mentén, befogunk annyi területet, amennyit csak tudunk. – Vállalom – jelentkezett önként Nicu. – Megyek veled – mondta Afanasiv. – Jó, dolgozzátok ki a részleteket. Vadim és a serege tudják, hogy keressük őket, szóval maradjatok láthatatlanok. Még ha ráakadtok is egy vámpírra, ne adjátok semmi jelét. Követnünk kell őket a csapatukhoz, hogy megtudjuk, mire készülnek – kérte Tariq. – Én ránézek újra a föld alatti városra – jelentette ki Dragomir. – Ha elrejtett ott valamit Vadim, meg kell találnunk. Tariq bólintott. – Ha még használja, könnyen lehet, hogy több vámpírja is őrzi. Amennyiben van ott még valami, tudnunk kell, hogy mi, és mit akar vele. Azt hiszem, veled megyek... – Nem – jelentette ki Gary határozottan. A többiek is megrázták a fejüket és önkéntelenül úgy mozdultak, mintha legszívesebben körülvennék Tariqot, így kényszerítve rá, hogy otthon maradjon. Tariq meghökkent. Fürkészőn végigtanulmányozta az ősiek arcát maga körül. – Mi az? – a kérdést Garynek tette fel. – Téged védeni kell. Majd mi vadászunk. – Világéletemben vadásztam – mondta Tariq. – Jól tudom, hogy ebben a csapatban sokan erősebbek, gyorsabbak nálam, de azért nekem is sikerült egészen idáig életben maradnom. Megteszem, amit meg kell tennem a népünkért, ahogyan mindig is megtettem. Dragomir megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a figyelmét. – Ez egy új világ. Egy olyan környezet, amivel mi

többiek még küszködünk, hogy megértsük, és felzárkózhassunk hozzá. Te ismered ezt a világot. Megosztod velünk a tudásodat, de nekünk még ezt fel kell dolgoznunk, meg kell tanulnunk, hogy természetesen kezeljük. Te emberek közt töltötted az utóbbi jó néhány évszázadot, úgy illesz közéjük, mintha oda tartoznál. Érted a technológiájukat, mi több, továbbviszed, felhasználhatóvá teszed a mi számunkra is. Szükségünk van rád. Mindegyikünknek. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy bármi is történjen veled, vagy Charlotte-tal. Tariq összevonta a szemöldökét, és barátjához fordult. – Maksim, te ugyanúgy járatos vagy ebben, mint én. Maksim megcsóválta a fejét. – Ez közel sem így van, Tariq. Te döntöttél úgy, hogy emberek között élsz. Évekig tartott, mire nekem is mindent megtanítottál. Köztük élek, köztük dolgozom, mégis folyamatosan úgy érzem, mintha lépéshátrányban lennék. Te tartod a tempót. Méghozzá könnyedén. Ha túl akarunk élni, olyanná kell válnunk, mint te vagy. Mindannyiunknak. – Ha az életpárjaink emberek lesznek, és úgy tűnik, egyre több ilyen életpár van, minél hamarabb meg kell értenünk őket – tette hozzá Afanasiv. – Ebben a században a humán technológia elérte azt a fejlettségi szintet, ami már veszélyt jelent ránk – mutatott rá Sandu –, muszáj tisztában lennünk például a kamerákkal és a működésükkel. – Értenünk kell a számítógépek működését, a szoftvereket – toldotta meg Tomas –, ezek is a kor veszélyei közé tartoznak. – Gyakorlatilag mindent meg kell tanulnunk – szólalt meg Ferro is. – Ez pedig nem egyszerű, főleg azok számára, akik az utóbbi évszázadokat elszigetelve töltötték.

Tariq idegesen beletúrt a hajába. – Sajnálom. Többet kellett volna foglalkoznom veletek. Úgy tűnt, nagyon gyorsan tanultok. Nem gond, bármelyikőtökkel szívesen megosztom a tudásom, csak kérnetek kell. Nem tolhatom át csak úgy az egészet az elmétekbe... – Senki sem gondolja azt, hogy elhanyagoltad volna a kötelességedet a népünkkel szemben – szakította félbe Gary – , sőt, ellenkezőleg. Te vagy itt a mindenki által elfogadott vezető, tehát biztonságban kell maradnod. Dragomir elharapta a torkából előkívánkozó nyögést. Tisztában volt vele, mennyire nehéz az ősieknek tekintetbe venni az érzelmek kiváltotta reakciókat, de a legjobb úton haladtak afelé, hogy meggyőzzék az otthon maradásról Tariqot, egészen addig, míg Gary ki nem ejtette a biztonság szót. Biztonságban nőket és gyerekeket tartanak, nem pedig Tariq kaliberű vadászokat. Tariq szemeiben tűz lobbant. Mindig ott volt benne valahol mélyen ez a tűz, de most teljesen nyíltan megmutatkozott. Rámeredt Garyre. – Én nem vagyok vezető. Van hercegünk. A neve Mikhail Dubrinsky, és hűséget esküdtem neki. Ő a népünk vezetője. Gary bólintott. – A legtöbben esküt tettünk neki. – Végignézett a Testvériség jelenlévő tagjain. – Van ugyan néhány kivétel, de a legtöbben Mikhailt ismerjük el a nép vezetőjének. Ha utasításokat küldene, azok, akik esküt tettek neki, nem tehetnének mást, mint engedelmeskedni a parancsainak. A valószínűtlenül furcsa szempár megpihent Tariqon. A Daratrazanoff vérvonal szinte kivétel nélkül nagyhírű harcosokat vonultatott fel, és az évszázadok során olykor megjelent a családban ez a különleges szemszín. Az ezüsttel

keretezett jégkék szempárnak egészen biztosan volt valami jelentősége, még ha Dragomir nem is tudta, hogy mi az. – Nem így van, Tariq? – kérdezte a gyógyító. – Természetesen engedelmeskednénk Mikhailnak – felelt Tariq. – A fontosabb ügyekről napi szinten teszek neki jelentést, ami minden történést magában foglal. Remélem lesz valami ötlete azzal kapcsolatban, miért viselkedik Vadim úgy, ahogy viselkedik. – Üzent neked. Akkor kaptam meg, amikor előzőleg felemelkedtem, de épp támadás alatt álltunk és a gyógyító képességeimre volt szükséged. Aztán pedig túl fáradt voltam ahhoz, hogy átadjam az üzenetét. – Gary az asztalon eléje tolt egy darab papírt. Tariq vonakodva nyúlt csak érte. Nagyon lassan felemelte, majd elolvasta. Az arca elsötétedett. Összeráncolta a homlokát és megcsóválta a fejét. – Nem értem. Mi célból küldte ezt nekem? – Kék szemei Garyre szegeződtek. – Nincs szükségem sem testőrre, sem pedig másodparancsnokra. Én magam sem vagyok parancsnok. Éjszakai klubokat vezetek Maksimmal. Van egy birtokom, és remélem, hogy ti vásároljátok meg a környező földeket, és a közelben maradtok. Néhány szomszédos telek az enyém, azt felajánlom megvásárlásra, de a többit magatoknak kell megszereznetek. Gary megcsóválta a fejét. – Szándékosan félremagyarázod Mikhail írását. Ez utasítás Tariq. Nem kérés. Tariq az asztalra dobta a kis cédulát, majd ideges energiától hajtva felállt. Megrázta a fejét. Gary nem moccant még akkor sem, amikor Tariq már-már fenyegetően közel lépett hozzá. Asenguard szinte mindig elegáns és higgadt volt. Most mégis inkább az önuralma határán ingadozó ragadozónak tűnt. – Ez nincs így rendben. Kérjen meg valaki mást.

– Parancs, Tariq. Nem kérés, utasítás népünk fejedelmétől – ismételte Gary. – Azért küldött, hogy mérjem fel az Államokbeli helyzetet. Itt káosz van. Nem Vadim az egyetlen mestervámpír. Több vadászra van szükségünk. Ezenkívül kell egy erőd, hogy megvédhessük a családjainkat és a körülöttünk élő embereket. Te felismerted ezt, és neki is kezdtél a megvalósításnak. – Mert én voltam éppen itt – védekezett Tariq. Gary megcsóválta a fejét. – Számítottál erre, mégpedig jóval azelőtt, hogy egyáltalán megtörtént. Éppen ezért célpont lettél. Vadim tisztában van vele, hogy az elméd felér az övével. Te vagy az Egyesült Államok kijelölt vezetője. Csak Mikhailnak tartozol elszámolással. Minden ideérkező vadász a parancsnokságod alá tartozik... Tariq elvicsorodott, egyetlen ugrással Gary mellett termett és megragadta a karját. – Nem adok parancsokat a vadásztáraimnak! Gary nem zavartatta magát. – Ebben a kérdésben nem vagy döntési helyzetben. Ahogy egyikünk sincs. Nézz már körül! Még mielőtt Mikhail ideküldött volna engem, az ősiek már itt voltak, és teljesen spontán módon beálltak a vezetésed alá. Mikhail pedig pontosan úgy felismerte a vezető képességeidet, mint mi itt az asztal körül mindannyian. Tariq körbenézett, felmordult, majd fel-alá kezdett járkálni a helyiségben. Bár a Kárpátinak széles, erős vállai voltak, Dragomir mégis szinte látta őket meghajlani a rá helyezett felelősség súlya alatt. – Én itt maradok, hogy védjelek. Mikhail egy Daratrazanoffot küldött neked, hogy életben maradhass. És végre is hajtom a parancsát, ha akarod, ha sem.

Dragomir felkapta a fejét. – Én ott voltam, Gary. A kolostornál. Remélem, a herceg tudja, hogy az életpárod Párizsban van. Gary megpróbálta a pillantásával beléje fojtani a szót. – Ő még legfeljebb egy csecsemő. Ha lesz rá időm, majd keresni fogom, de még jó néhány év áll előttem. Valentin beszélhetne róla, mennyire nem könnyű egy gyerekkorú életpár közelében lenni. A pokol egyik bugyra lehet. Tudom mikor született, azt is, hogy hol, és ez messze több, mint amivel a legtöbbünk rendelkezik. De még évek múlnak el, mire az enyém lehet. – Furcsa szemeinek pillantása visszatért Tariqra. – Addig is, megvannak a magam parancsai, és szándékomban áll végre is hajtani őket. Maksim megveregette maga mellett a széket, ahonnan Tariq felpattant. – Gyere és ülj le, öreg barátom, ne járkálj itt felalá, akár egy tigris. Mindenki tudja, hogy vezetésre születtél. Szükségünk van a képességeidre, ki kell találnod, mit tervez Vadim. Tedd le magad, és villantsd fel nekünk az intelligenciádat. Tariq egyesével végigfürkészte minden ősi arcát. – Az a véleményem, hogy mindannyian megőrültetek, de Maksimnak igaza van. Rá kell jönnünk, mit akar Vadim. Nagyon nem tetszik, hogy beáldozta Ameliát. A saját szilánkját is. Nem lenne már kéme közöttünk? Milyen rejtett csapdát állított? – Megtámaszkodott az asztalon, és végigfuttatta a tekintetét az egybegyűlteken. – Újra és újra visszatérek ehhez a kérdéshez. – Milyen rejtett csapdát hagyott hátra Amelia helyett? Dragomir is ezen töprengett egész idő alatt. Ha Vadim mondhatni értelmetlenül feláldozta Ameliát, akkor soha nem is játszott lényeges szerepet a tervei között. Csak egy báb volt a számára. Egy figyelemelterelés. – Lennie kell másvalakinek

is itt, aki információval láthatja el, valaki, akit nem vet oda zsákmánynak, nem áldoz fel, nem öleti meg, mert még felhasználhatja, ha szüksége lesz rá. Ha tudja, hogy a legnagyobb ellensége Tariq, ennek olyasvalakinek kell lennie, akihez felnőttként kell viszonyulni. Olyasvalaki, aki előtt Tariq beszélhet. – De ki az? – csapott tenyérrel az asztalra Tariq, és belemélyesztette a tekintetét Dragomiréba. – És hogyan? Mindenkit ellenőriztünk. Az egész biztonsági szolgálatomat. Én magam végeztem a vizsgálatot. És Waltonékon is, holott ők sosem voltak közvetlen kapcsolatban Vadimmal, vagy a serege bármely tagjával. Genevieve? Rögtön megkért, hogy ellenőrizzem, és ez meg is történt. Rendben van. Akkor kicsoda? Kit hagytunk ki? Dragomir újra és újra átforgatta az agyában a lehetőségeket. – Kihez férhetett hozzá? Emeline-hez és Ameliához biztosan. Liv is volt a fogságában. Előbb táplálékként dobta oda Valentinnek, aztán bábként használta. Mi van Dannyvel? – Soha nem volt ugyanabban a helyiségben, mint Danny – felelt Tariq. – Bella? – folytatta Dragomir. – Ugyanabban a helyiségben zárták ketrecbe, ahol Liv volt. – Tehát vele is csinálhatott valamit. – Megnéztük. – Tariq Gary felé intett a fejével. – Ellenőriztük. A gyógyító végezte a vizsgálatot. Paraziták voltak a vérében, de megszabadultunk tőlük. – Talán csak a parazitáktól – mondta Gary. A hangja szigorúan semleges maradt. – Mindössze annyit tudunk, hogy megszabadítottam az élősködőktől. Semmi mást nem kerestem, tehát ha létezik egy második szilánk, azt valószínűleg nem találtam volna meg.

– O köd belső – káromkodott Tariq –, de hiszen csak három éves. – Nem ő az egyetlen, akit számításba kell vennünk – mondta kelletlenül Dragomir. – Vadim Emeline-nel volt a leghosszabb ideig. Hagyhatott benne is szilánkot. Vagy a babában. Lehetséges ez, Gary? Amikor teherbe ejtette Emeline-t, hagyhatott hátra a magzatban egy töredéket magából? És ha a kicsi meghal, mi történt volna a szilánkkal? Mert az egészen biztos, hogy meg akarta ölni Carismát. Tökéletes csend lett, mindenki Gary válaszára várt. Dragomir úgy érezte, mintha elárulta volna Emeline-t és a saját lányát. Valahányszor táplálta Emeline-t, a vére egy része eljutott a magzathoz is, és egyre inkább az ő gyermekévé tette. A szervei és az agya az ő ősi vérétől fejlődtek ki. – „Sajnálom, sívamet, de muszáj tudnunk.” Az életpárja soha nem tűnt el teljesen a fejéből, ahogy ő sem lépett ki egészen az övéből. Emeline túlságosan sok mindenen ment keresztül, és még mindig nem hiszi el teljesen, hogy ő valóságos. Nem akart hazudni neki, sem pedig eltitkolni előtte, mi történik körülötte. Megadta ezt neki, mert a nőnek erre volt szüksége. De Dragomir azzal is tisztában volt, hogy nem Emeline az egyetlen, akinek megnyugtatásra van szüksége. Ő maga sosem volt egy könnyű természet. A többiek gyakran inkább elkerülték. Könyörtelen és engesztelhetetlen volt, ha erre volt szükség, és tudnia kellett, hogy az asszonya mégis, ennek ellenére is mindig vele marad. Hogy gondját viselheti, és védheti. Hogy boldoggá teheti. Szeretheti és tisztelheti. De mindenekelőtt biztonságban tarthatja. Amennyire meg tudta ítélni, ezek nem olyan tulajdonságok voltak, amiket a modern nők nagy becsben tartanának. Ugyanolyanok akartak lenni,

mint a férfiak, ugyanolyan jogokat és kötelességeket akartak. És neki fogalma sem volt, hogyan valósíthatná ezt meg. Tudta, hogy Emeline sosem lesz alkalmas arra, hogy harcba szálljon egy vámpír ellen. Persze meg fogja tudni védeni az otthonát, a gyerekeiket és önmagát, de az nagyon veszélyes lenne a számára, ha ő keresné fel egy vámpír barlangját. Egy mestervámpír még öngyilkosságra is ráveheti. Nem, nem hagyhatja, hogy ez megtörténjen. Viszont elvenni tőle a választás jogát, az nem olyasmi, amivel Emeline együtt tudna élni. Ő pedig nem talál megoldást erre a helyzetre. Egy másik férfi talán meghagyná a döntési jogát, és megtanulna együtt élni a következményekkel, de ez a férfi nem ő. És soha nem is lesz az. – „Elég legyen ebből, Dragomir! Az életpárod vagyok. Te magad mondtad, és én hiszek neked. Érzem hogyan erősödnek közöttünk a kötés szálai minden egyes lélegzetvételemkor. Ez pedig azt jelenti, hogy tisztelsz engem és boldoggá próbálsz tenni. De azt is jelenti, hogy én is megpróbálom ugyanezt. Tudom, hogy nem lesz könnyű a házban maradnom, amikor minden porcikám azt sikoltja, hogy menjek és mentsek meg egy gyereket, de ha ez a biztonságodat jelenti, és azt, hogy csak így vigyázhatsz mindenkire, valahogy meg fogok békélni vele.” Tudta, hogy jelen pillanatban ez a legtöbb, amit Emeline megígérhet neki, és csak még jobban szerette azért, hogy ezt meg is tette. A szíve úgy megtelt szerelemmel, hogy szinte már fájdalmasan feszítette. Emeline. A szíve. A lelke. Nem volt rá mód, hogy kifejezze az iránta érzett érzelmeit. – „Köszönöm. Sajnálom, hogy belevettelek titeket Vadim lehetőségeibe anélkül, hogy előbb beszéltem volna erről veled. Nem gondoltam át ezt még igazán.” – De folyamatosan rágta belülről. Ha Vadim feladta Ameliát, akkor

lennie kell a birtokon belül egy másik szemének és fülének, aki teljes inkognitóban van, olyasvalaki, akire sosem gondolnának. – „Én magam is biztos szeretnék lenni benne. Ez nem árulás.” – „Előbb veled kellett volna beszélnem.” A melegség hulláma árasztotta el. Az asszonya. Maga a tökéletesség. Aki egyáltalán nem olyannak látja magát, mint amilyennek ő látja, de Dragomir eltökélte, hogy ez egy napon majd így lesz. – Emeline? Vagy a magzat? – kérdezte Gary halkan, nyilvánvalóan elgondolkodva. – Nagyon is lehetséges, hogy hordozza egy darabkáját. Ha pedig megölte volna a gyermeket, a szilánk egy befogadó testet keresett volna magának. Ez pedig nem lenne más, mint Emeline. Viszont a gyermek agyát ellenőriztük. Nem volt ott semmi. A szilánkok nagyon aprók, megtörténhetett volna, hogy átsiklunk felette, de ezt nem hiszem. – Nem engedte, hogy a vámpírok megöljék Emeline-t, és ő maga sem próbálkozott ilyennel akkor sem, amikor megtehette volna – sorolta az ellenérveket Dragomir. – Azt hittem, a baba miatt, vagy mert valami más célja van vele. Nem lehetséges, hogy benne helyezte el Vadim a darabkáját? És ha így van, hogyan találhatjuk meg anélkül, hogy a mestervámpír értesülne róla? Ha rájönne, hogy tudunk róla, villámgyorsan lépne, és megpróbálná megölni Emeline-t csakúgy, mint a babát. Mert hiszen meg kellene ölnie ahhoz, hogy a szilánk kiszabaduljon és új gazdatestet keressen magának. – Túljárunk az eszén – mondta Tarig. – Emeline-nek rosszullétet kell színlelnie. Olyan mértékűt, hogy szükségessé

váljon a gyógyító elhívása. Minden porcikáját alaposan meg kell vizsgálni, és ha talál valamit, azt nem árulni el neki. Az ötlet visszatetszést váltott ki Dragomirban. Vadim annyira sok mindent elkövetett már Emeline ellen. És most odabenn van Ameliával, a lánnyal beszélget. Hallotta minden gondolatát, érezte minden egyes érzelmét. De nem csak ő, Amelia is. Emeline felelevenítette a legborzalmasabb emlékeit, hogy elérhesse a tinit és visszahozhassa maguk közé. – Van még valaki, aki elegendő ideig volt Vadim közelében ahhoz, hogy beleültethesse egy szilánkját? – kérdezte Tariq. – Én – szólalt meg Valentin. – Sokáig voltam a közelében. Nem hinném, hogy úgy tervezte, hogy élve kiszabadulok, úgyhogy elég kevés rá az esély, de nagyon szeretném, ha a gyógyító engem is megnézne. És azt akarom, hogy Livet is átvizsgálja. – Voltál bármikor is öntudatlan? – kérdezte Gary. Valentin bólintott. – Néha el-elvesztettem az eszméletem, miután megkínoztak. Állandóan az éhhalál szélén tartottak és lecsapolták a vérem. Az idő nagy részében nagyon gyenge voltam. Lett volna rá alkalma. – Kell valaki, aki elmegy Dragomirral a föld alatti városhoz – mondta Tariq. – Ne feledkezzetek meg róla, ez csak információgyűjtés. Ne bocsátkozzatok összecsapásba, ha nem okvetlenül szükséges. Miután felmértük a helyzetet, felállítunk egy átfogó cselekvési tervet. De mindenekelőtt te, Gary és Dragomir átvizsgáljátok az áldozatokat, hogy találtoke bennük bármilyen, Vadim jelenlétére utaló nyomot. – Állandóan érzékelem őt – mondta Dragomir. Gary bólintott. – Minél hosszabb ideig van egy személyben a szilánk, még akkor is, ha a mestervámpír nem használja, ha teljesen inaktív, a fertőzés egyre terjeszkedik. Ezért érzed őt. Kettőnknek együtt képesnek kell lennünk kizárni az áldozatai

közül az ártalmatlanokat, vagy legalábbis leszűkíteni a gyanúsítottaink körét. – Kezdjétek velem – Valentin ösztönösen nem Dragomirra és nem is a gyógyítóra, hanem Tariqra nézett beleegyezésért – és Livvel. Tariq bólintott. – Aztán azt szeretném, ha Bellát zárnátok ki. Dragomir megrázta a fejét. – Többen kellenek. Sandu is meg tudja csinálni. Ahogy Andor és Ferro is. Én Emeline-t és a babát akarom megnézni. – Én veled tartok – tiltakozott Sandu –, nem vagyok gyógyító. Dragomir szigorú pillantást vetett rá, de Sandu csak vállat vont. Nem volt hajlandó visszavonni az elhatározását. – „Köd jutasz belső!” – Bár a „sötétség essen beléd” egy elég durva Kárpáti káromkodásnak számított, Sandu közömbös arccal állta a tekintetét még azután is hogy Dragomir besziszegte ezt kettejük privát csatornájára. – „Nagyon is tudod, hogyan kell gyógyítani. Csak nem akarod csinálni!” – „Csak nézz rá Tariqra, mire ment a felelősségvállalásával. Most már nincs is más választása. A gyógyító nem fogja engedni vámpírokra vadászni. Én nem esek ugyanebbe a hibába.” – „Veridet peje te istenverése!” – szidta tovább Dragomir. Sandu felhúzta a szemöldökét, de továbbra is a fejét csóválta. – „Te is foghatnád a nődet és elmehetnél innen. Mi követnénk és megvédenénk mindkettőtöket. Vadim vagy utánad menne, vagy nem. De akárhogy is, távol lennénk ettől az őrült helytől. Az emberi férfiak érthetetlenek, az emberi nőknek pedig idióta igényeik vannak.”

Dragomir nem volt hajlandó még magának sem bevallani, hogy ez utóbbi kijelentéssel félig-meddig ő is egyetért, úgy meg végképp nem, hogy az asszonya hallotta, mit beszélnek. – Dragomir, tudom, hogy azonnal szeretnéd megvizsgálni Emeline-t, de ő most eléggé zaklatott. Jobban szeretném, ha megkímélhetnénk – mondta Tariq szelíden. Dragomir lehunyta a szemét. Annyira önző, hogy egy másik férfinak kell rá figyelmeztetnie, mi lenne a legjobb az életpárjának? Biztos volt benne, hogy Vadimnak nyoma sem maradt benne. Semmiféle jel nem utalt rá. – „Osztozom az igényedben, Dragomir. Talán mégis felhasznál. A gondolatot, hogy egy aprócska szilánkja bennem, vagy Carismában lehet, nem bírom elviselni. Azt akartam, hogy engem ellenőrizz elsőként. De minden rendben. Tudok várni. Bella egy kisbaba. Először őt kellene megnézni. De az is logikus, hogy előbb Valentint és Livet vizsgáljátok meg. Én tudok várni.” Ez volt ő. Tudhatta volna. Ismét maga elé helyezett mindenki mást. Eddig csendesen üldögélt Amelia mellett, de most azt tervezte, hogy azonnal visszatér a házába és bezárkózik, nehogy Vadim használni tudja a szemeit. – „Megyek hozzád.” – „Ne, maradj. Nézd meg a többieket. Kiülök a teraszra és hallgatom az éjszakát. Attól mindig jobban érzem magam.” De Dragomir ettől egy cseppet sem érezte jobban magát. Az életpárja az első. Mindenki előtt. A harcosok tanácsánál is előbbre való. Annál is, hogy megtalálják Vadim kémét. Felállt. – Az életpáromnak szüksége van rám. Gondoskodnom kell róla. Ez pedig magában foglalja azt is, hogy utánanézek, találok-e bármilyen bizonyítékot arra, hogy Vadim lehasított magából egy második szilánkot is.

Gary is felállt. – Veled megyek. Azt hiszem, szüksége lenne egy gyógyítóra. Valentin, amint visszajöttem, téged ellenőrizlek. Bár nem hinném, hogy Vadim benned rejtette volna el önmaga egy részét. Az túl kockázatos lenne. Vadász vagy, vadászösztönökkel. Nem tartana sokáig, míg gyanút fognál, és lelepleznéd. Nem, a nők és az emberek sokkal jobban illenek ehhez a tervhez. Vadim merész, de roppant intelligens. Olyasvalakire van szüksége, aki maga a fény, valakire, akiről senki nem feltételezné, hogy gonoszságra képes. Dragomir nem várta ki a megbeszélés végét. Kisietett a főépületből, egyenesen a kicsi házba, ahol tudta, hogy Emeline fel-alá járkál. Úgy tűnt, gyalogutat szándékszik koptatni a padlóba. A leomló szürke ruhát viselte még mindig, ami körülölelte az alakját. A haját bonyolult fonatban viselte, amit azonnal alaposan szemügyre vett, amint belépett, hogy majd ő is előállíthassa pusztán emberi módszerekkel. Ahogy belépett, feléje fordult, majd szinte a karjaiba vetette magát. Apró zokogás tört fel belőle, amikor végül elhúzódott. – El sem hiszem, Dragomir. Biztos, hogy én vagyok az. Ezért nem próbált megölni. Ennek eddig nem volt semmi értelme. Amint megtudta, hogy kislányt hordok, és hajlandó volt meg is ölni őt, az én hasznomat nem vehette volna. – Túlgondolkodod. Ideges vagy, de én ott vagyok az elmédben, és tudok a képességedről, hogy képes vagy megálmodni a jövőt, amivel hatalmas előnyre tehetne szert. És vannak olyan dolgok is az elmédben, amiktől félsz, ezt pedig felhasználhatja, hogy cselekvésre bírjon. – Nyomott egy csókot a homlokára. – Együtt fogjuk ezt is végigcsinálni, ahogy minden mást is. Emeline vett egy mély lélegzetet, és bólintott. Tekintete az arcára tapadt.

– „Itt vagyok az ajtódban, Dragomir. Hívj be. Azt hiszem, az életpárod nagy hasznunkra lehet, annak a kulcsára is rátalálhatunk az elméjében, hogy miért van Vadim még mindig ezen a területen. Amikor korábban jártam a fejében, egészen különös dolgokat láttam.” Mint ahogyan Dragomir is. Mostanában gyakran járt Emeline fejében. Keresgélt, kóborolt, hogy minél jobban megérthesse. Ez pedig azt jelentette, hogy végignézte az emlékei között a Blaze-zel és az apjával töltött időt. Az utcán túlélt éveket. Az emlékek sokszor elszomorították, még többször feldühítették. Mégis ment tovább, egészen kicsiny gyerekkoráig. – „Álmodik. És az álmai gyakran válnak valóra.” – „Mindennek ő a kulcsa, Dragomir. Sandu és a többiek is idekinn vannak. Olyanok, mint a farkasok, nyugtalanul várnak a vadászatra. Irányt akarnak kapni. Meg kell adnunk nekik a célpontot, hogy azt tehessék, amiben a legjobbak.” Jóval többről volt szó ennél. A Testvériség tagjai veszélyesebbek voltak, mint a farkasok, és ennyi juh között élni nem sokat segített abban, hogy lecsillapodjanak. – Meghívlak az otthonomba, gyógyító. Kérlek, lépj be szabad akaratodból. – Gary ellen fordította a saját fegyverét, pusztán a szórend megváltoztatásával. Gary bejöhetett volna a saját hatalmát használva is, de azzal, hogy a saját, szabad akaratából lépett be, visszaadta Dragomirnak a helyzet feletti uralmat. Ez a hatalom ősidők óta alkalmazott egyensúlyáról szólt. Egy vámpírt, vagy egy Kárpátit meg kellett hívni egy házba, ami addig zárva volt előtte, de ha a szabad akaratukból léptek be, az a ház tulajdonosának hatalmát erősítette.

– Sandu, Andor, Ferro, ti meg egyszerűen gyertek be. – Tudnia kellett volna, hogy követni fogják. Őt tartják a vezetőjüknek. Talán valóban ő az. Védő ölelésébe vonta Emeline-t, és egy csókot nyomott a feje tetejére. – Mindketten belépünk a szilánkot keresni. Életpárja megrázta a fejét. – Te csak védd a babát. Engedd, hogy a gyógyító kutasson. – És téged ki fog védeni? Nélküled a baba sem élhetné túl. Rád fogok vigyázni. – Én segíthetek a gyógyítónak – mondta Sandu. Dragomir dühös pillantást villantott rá. – Csak nem megtaláltad hirtelen magadban a gyógyító képességeidet? Sandu vállat vont. – Most nem az a téma, hogy tiltsuk el a csatáktól a vadászainkat, ha más hasznos képességük is van. Csináljuk meg. Én leszek a gyermek pajzsa. Te megkeresed azt a kuly-t (férget), aztán egyszer és mindenkorra elpusztítod. Ő pedig még tovább gyengül. – Mindannyian úgy gondoljátok, hogy tényleg bennem van, ugye? – kérdezte Emeline. – Meglehetősen nagy az esélye – felelt neki Dragomir –, te lennél a legjobb esélye. Életpárja egy szempillantás alatt visszahúzódott a fejéből, és Dragomirra azonnal lesújtott a veszteségérzet. Megragadta a nő alkarját és megvárta, amíg felnéz rá. Eltartott egy ideig, Emeline tekintete folyton félresiklott az övé elől. – Ne csináld ezt. Együtt csináljuk végig. Teljesen mindegy, hogy a szilánk ott van. Tudjuk mire képes Vadim, és szembeszegülünk minden egyes lépésével. Semmivel sem tudja elérni, hogy kevesebb légy. A világon semmivel. – Tudja, mit csinálunk. Minden pillanatban tudja, mikor beszélgetünk, vagy mikor... – Elhallgatott és megrázta a fejét. – Ha elhagyom a házat, figyeli a gyerekeket. A barátaimat.

Téged. Hallja, amit egymásnak mondatok. Amit mi mondunk egymásnak. – Elakadt a hangja. Dragomir szíve összeszorult a mellkasában. – Ez nem így működik, Emeline. Csak azért, mert benned, vagy valaki másban van egy szilánkja, még nem tudja mindenkiről, hogy mit csinál. Ki kell nyúlnia a darabjáért. El kell hagynia a testét és beleszállni a szilánkba. Ez mindig veszélyes a számára. Pont úgy, mint amikor mi gyógyítunk, a teste védtelenné válik. Ha megtámadják, ha egy másik vámpír úgy dönt, hogy megöli, bajban van. – Csapdát állítottál neki, amikor Ameliát használta. Honnan tudtad, mikor hall? – Még amikor nem moccant is, keresztülment az emlékein, amikor pedig aktívvá vált, körüllengte a fertőzöttség érzése. Ameliánál éreztem ezt – mondta Dragomir. – Nálad nem. – Irányította őt – mondta Emeline –, utasította, hogy bántson másokat. – A teste valahol biztonságban lehetett, amikor elrendezte az összehangolt támadást. Soha nem hagyná el enélkül hosszabb időre a testét – biztosította Dragomir. – Meg kell tudnunk. Vigyázni fogok rád. Hagyd, hogy a gyógyító belépjen a testedbe, és átvizsgálja. Én is ugyanezt fogom csinálni. Sandu pedig vigyáz Carismára. – beletúrt az orrával a hajába, majd lefelé végigsimított a homlokán és az orrán, hogy végül megcsókolja. A nő nagyon is tisztában volt a körülöttük álldogáló férfiakkal, ezért nem csókolta vissza, csak belékapaszkodott. – Emeline? – Ha nem sikerült teljesen meggyőznie, akkor még több időt fog szánni rá. Az életpárja bólintott, lehunyta a szemét és beletemette az arcát a mellkasába. Dragomir a kanapéhoz hátrált, végigfeküdt rajta és őt is lehúzta maga mellé. Köréje fonta a

karját, mielőtt kitört volna a testéből, tiszta, gyógyító szellemként. Gary ugyanilyen gyors volt, ők ketten egyszerre léptek be, néhány másodperccel Sandu előtt. Gyorsan maguk mögött hagyták a testet, egyenesen az agy felé tartottak. Vadim ugyanazt a mintát követte valószínűleg, ami neki a legjobban bevált. Viszont ez jó tippet adott a gyógyítóknak is, hogy hol keressék. Ameliában a szilánkot a nagyagy egyik barázdájában találták. Vadim azért választotta a nagyagyat, mert az volt felelős a mozgásért, a koordinációért, a hallásért, a látásért, az ítélőképességért, és Vadimnak teljesen az irányítása alá kellett vonnia az áldozatát. Miután elérték Emeline agyát, a két gyógyító kétfelé kezdte meg a keresést. Dragomir tudta, hogy Sandu ugyanezt csinálja a babával. Nem hazudott Emeline-nek. A babát is át kellett vizsgálni, és ezt el is mondta volna neki, ha megkérdezi. Ha van szilánk, azt meg kell találni. Megszabadulni is sokkal könnyebb lenne tőle, ha Vadim nem értesülne a keresésről időben. Mindenképpen érezni fogja a lelkük melegét, és talán nem is lesz képes ellenállni a kísértésnek, hogy ellenőrizze az eseményeket, különösen, ha eszébe jut, hogy a felfedezés veszélye fenyegeti. – „Az asszonyod teljesen össze van zavarodva. Én emberként éltem, Dragomir. Te viszont csak Kárpáti nőkben és férfiakban gondolkodsz. Emeline nem ismeri a kultúránkat. Nem érti az életpárok kötését.” Dragomir kihallotta a figyelmeztetést Gary hangjából. – „Mondd ki egyenesen, amit mondani akarsz.” – „Az utcán élt. Hajléktalanként. A családja eldobta. Ugyanúgy, mint ezek a gyerekek, akiket Tariq magához vett, ő sem érezte, hogy valaki akarná őt. Hogy szeretnék. Ez van most is benne. A tény pedig, hogy Vadim gyerekével terhes...

– „Az én gyerekemmel.” – Igen, teljesen a te gyereked lesz, de egy része már kialakult, mire te megjelentél, és az mindig Malinov marad. Ez nem feltétlenül rossz dolog. Ivory Malinov fantasztikus harcos és csodálatos nő. Emeline azt hiszi, hogy hamissággal lépett a birtok területére. Vadim gyerekét hordta és tele volt a parazitáival. Csak attól, hogy érezte őket tekergőzni a véráramában, szennyesnek érzi magát. Szexuális úton terjedő betegségként tekint rájuk.” – „Ez nevetséges.” – „Ilyen az emberi gondolkodás.” Dragomir gyűlölte Emeline ezen gondolatait. Nem akarta, hogy kevesebbnek gondolja magát nála. Vagy bárki másnál. – „Most elmondtuk neki, hogy valahol benne ott van Vadim egy szilánkja. Hogy képes azon a kicsiny darabkán keresztül is irányítani a cselekedeteit. Hogy rákényszerítheti, hogy eláruljon téged és mindenki mást a birtokon.” – „Képes ellenállni a kényszerének.” – „Ezt ő nem látja. Újra és újra azzal szembesült, hogy nem elég jó. El akar menekülni. Hogy neked jobb legyen. A Kárpáti népnek. A gyerekeknek.” Dragomir majdnem visszazöttyent a saját testébe. Az asszonya azon gondolkodik, hogy elhagyja őt. – „Az életpárok nem élhetnek egymás nélkül.” – „Ő nem Kárpáti, nem érti ezt a kapcsolatot. Emlékezned kell rá, úgy gondol magára, mint olyasvalakire, akit mindig elhagytak. Meg fogja győzni magát, hogy a te érdekedben teszi.” Dragomir hagyta, hogy lelke megfürdesse Emeline agyát a melegében, szerelmében. Azt akarta, hogy tudja, mit érez iránta. Hogy hogyan éreznek iránta a többiek. Hát nem vette észre, hogy az olyan ősiek, mint Sandu, nem lennének itt, nem

vennének részt aktívan a keresésben, ha nem tisztelnék őt? Ha nem tekintenék a közösség részének? – „Itt van. Vadim nagyon jól elrejtette, de megláttam a sötétségét az asszonyod fényében. Még csak el sem tudja homályosítani. Remélem az ő érdekében, hogy nincs most itt.” Dragomirban eddig nem is tudatosult, mennyire szeretné, ha valaki másban lenne Vadim szilánkja. Ha tehette volna, átveszi Emeline-től. Garynek igaza van, az életpárja már így is méltatlannak gondolja magát. Módot kell rá találnia, hogy ellensúlyozza ezt az érzést, meg kell mutatnia, mennyire a magáénak tekinti már őt a Kárpátiak közössége. Befogadta őt és a babát. A baba... szinte sokkolta a felismerés, hogy a probléma nem csak abból adódik, amilyennek Emeline érzi magát, hanem része az is, hogy nem hiszi, hogy a Kárpátiak elfogadnák a lányát, még akkor sem, ha Dragomir vére csörgedezik az ereiben. Ez olyasvalami volt, amivel felvehette a harcot. Pontosan tudta, mit kell tennie. A herceghez és az otthoni Kárpátiakhoz fordulni nem volt éppen kellemes a számára, mivel még nem volt hajlandó letenni Dubrinskynak a hűségesküt, de Emeline-ért meg fogja tenni.

Tizenhatodik fejezet Emeline az ablakon bámult kifelé. Dragomir és a többiek körbeálltak az udvarban, hogy kitalálják, mi a legjobb módja annak, hogy megszabaduljanak a szilánktól, amit Vadim bele rejtett. A szíve olyan nehéz volt, hogy úgy érezte, ezer darabra törik. Már nem volt visszaút. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A legutolsó. Minden tőle telhetőt megtett, hogy rendben legyenek a dolgok közte és Dragomir között, igyekezett rendbe hozni mindent a többiekkel, de nem számított mit tett, mindig jött valami új katasztrófa. – Emeline. Lehunyta a szemét. Biztos volt benne, hogy Tariq küldte hozzá Charlotte-ot és Blaze-t, hogy biztosítsák, minden rendben lesz, de semmi sem lesz rendben. Ő mindig a lány lesz az utcáról. Megváltoztathatta még a faját is, de nem lehet más, mint aki. Ő az a lány. Ujjhegyeivel megérintette az arcát és megdöbbent, amikor vérszínű könnycseppeket látott rajtuk. Egy pillanatig csak bámult a vérre, nem értette. Vért könnyezik? Csak ült, és fagyottnak érezte magát. Nem szólt ki az ajtón. Nem bírta volna elviselni Charlotte és Blaze szánakozó arckifejezését. Ő az a lány, aki a kukából szerezte az élelmét. Aki egy vámpírtól vár gyereket. Egy olyan vámpírtól, aki képes irányítani őt egy szilánkjával, amit elrejtett benne. Az agyában. Ahol gondolkodott. Érvelt. Ahol megosztotta az álmait Dragomirral. Felemelte a fejét, hogy újra kinézzen az ablakon. Ő a legtökéletesebb férfi a világon, jobbat érdemel nála. Sokkal

jobbat. Figyelte őt, a szíve össze-vissza kezdett kalapálni, elárasztotta a szerelem. Dragomir védi őt. Figyel rá. Úgy kezeli, mintha királynő lenne. A férfi megfordult és ránézett. A tekintete még az ablaküvegen át is megbabonázó volt. A szerelem fáj. Nagyon fáj. Világéletében megpróbált tisztességes lenni. Még akkor is, amikor rúdtáncot vállalt, hogy segíthessen Blaze-nek eljutni azokhoz az emberekhez, akik megölték az apját. Még el sem mondta Dragomirnak, hogy egy sztriptízbárban is táncolt. – „Látni akarom azt a táncot. Add elő nekem. Csak nekem.” Szeretné, de ez nem fog megtörténni. Dragomir nem maradhat egy ilyen fertőzött nővel. Túlságosan jó ember. – „Válaszolj az ajtón kívül állóknak.” A hangja. Milyen gyengéd. Még a parancsai is gyengédek. Megrázta a fejét, és ettől vércseppek hullottak az ablakpárkányra. Abba kell hagynia a sírást. Borzalmasan rossz Kárpáti. A Kárpátiak rengeteg mindenre képesek, de ő még a könnyeit sem képes elállítani. – „Sívamet. Te vagy az életem. Engedd be az érkezőket, hagyd, hogy a barátaid beszéljenek veled, vagy itt hagyom a harcosok körét és odamegyek hozzád.” Megtenné. Gondolkodás nélkül ott hagyná a többi férfit, hogy odamenjen hozzá. És a többiek megtudnák, hogy ő egy magatehetetlen csecsemő. Dragomir fittyen hányna erre, de Emeline nem akarta, hogy annyira gyengének gondolják, hogy ott kell hagyni miatta egy fontos gyűlést. Egy olyan gyűlést, amitől távol kellett tartaniuk őt. Elővigyázatosságból, ha Vadim úgy döntene, hogy megjelenik a szilánkban és belehallgat, mit terveznek a Kárpátiak. Márpedig valami nagy dolgot terveznek. – Emeline. – Ez Blaze volt. Természetesen őt is megkérték, hogy jöjjön el. Blaze volt az egyetlen barátja egész élete során.

– Kérlek, nyisd ki az ajtót és hívj be. Tudod, milyen makacs vagyok. Nem fogok elmenni. Charlotte is itt van velem. Csak beszélni szeretnénk veled. Emeline pillantása Dragomirra rebbent. Tudta, hogy minden egyes szót hall a harcosok körében is, mégis úgy nézett ki, mintha a teljes figyelmét a témának szentelné. Emeline teste fájt, az izmai sajogtak, mintha lefutotta volna a maratont. Az agya is fájt, annyira igyekezett kitalálni, mihez kezdjen. Belefáradt már a rettegésbe, de az igazság az, hogy ez a rémálom soha nem fog véget érni. Amikor egyedül volt a házában, az őt éjjel nappal kínzó parazitákkal, és hallgatta a lánya haldoklásának sikolyait, ugyanerre a következtetésre jutott. Most, miután felgyúlt benne a remény, csak még rosszabb lett, amikor újra kialudt a fénye. Vadim olyan módon jelölte meg, amitől soha nem szabadulhat. – „Nyiss ajtót a barátaidnak. Vadim programozta beléd, hogy azt hidd, arra születtél, hogy eláruld a Kárpáti népet. Azt mondta, hogy az ő életpárja vagy. Elmondta újra és újra, miközben megerőszakolt. Ez a nemi erőszak egyszerre volt fizikai, mentális és érzelmi erőszak. Éjjel-nappal suttogott neked a paraziták segítségével, hogy fenntartsa veled a kapcsolatot. Megfosztott az alvástól, betegen tartott, gyengén, még enni sem tudtál. Emeline, szisztematikusan ízekre szedett, és rávett, hogy elhidd azokat a dolgokat, amikről pontosan azt akarta, hogy igaznak gondold.” Leeresztette a szempilláit, képtelen volt állni a férfi tekintetét még az ablaküvegen keresztül is. Hát nem tudja, hogy ő is része Emeline hatalmas problémájának? Olyan jó hozzá. Annyira jó ember. Meglehet, hogy azt hiszi, hogy évszázadokkal le van maradva a mai kortól, de melyik férfi lehetne nála édesebb? Támogatóbb? És ő úgy érezte, mintha csalna vele szemben. Hiszen mit ad neki viszonzásképpen?

Vadim gyerekét. Még több fájdalmat, újabb szenvedést. Egyik támadás érkezik a másik után. Mikor lesz ennek vége? Megcsóválta a fejét. Tudta, hogy Vadim nem áll le. Soha. Előbb, vagy utóbb Dragomir egyszer nem lesz elég gyors, és a vámpír megöli. A kitörni készülő zokogás elfojtására a szájára szorította az öklét. Hova mehetne? – „Az ajtóhoz. Engedd be a barátaidat, hogy veled lehessenek, amíg távol vagyok. Én vagyok az, akiben megbízhatsz. Te magad fogadtad el a vezetésemet. Hinned kell, Emeline. Tudom, hogy függetlenedni szeretnél, és úgy hiszed, hogy nem vagy hozzám méltó, de én ezt nem így gondolom. Úgy hiszem, a társak támaszkodnak egymásra, ha a szükség úgy hozza. Ez nem gyengeség, hanem erő. Most életedben először, amikor úgy érzed, hogy a világ összedől, támaszkodj rám. Válaszd az én utam, sívamet. Tedd meg a kedvemért.” Természetesen úgy fog tenni, ahogy a férfi kéri. Mi mást is tehetne, amikor simogató hangja végigcirógatja az elméjét és helyrehozza összedőlt világát? Mozgásra kényszerítette dermedt testét. Lassan talpra erőltette magát, a tekintete nem moccant a férfiról. Lesimította magán a gyönyörű ruhát, amit ő alkotott neki és vett egy mély lélegzetet. – „Csak neked, Dragomir, mert neked bármit megtennék.” Körülölte a szerelem. Dragomir szerelme. Mint valamiféle gyógyító balzsam. Elárasztotta az elméjét, körülfonta a szívét. Az érzelem egyre mélyebbre merült benne, rátalált a lelkére, azt is körbebugyolálta. Ez a szerelem mély volt, maradandó és végtelen. Feltétel nélküli. Látta és érezte is, ettől pedig elszégyellte magát, hogy nem erősebb a férfi kedvéért. Ha azt kéri, hogy támaszkodjon rá ebben az őrületben, megteszi. Még akkor is, ha úgy érzi, jobb lenne Dragomirnak nélküle.

– „Nem maradnék életben nélküled. Olyan gyenge lennék, hogy azt elképzelni sem tudod. Te vagy az erőm. Sötét világom fénye. Csak még nem értetted meg ezt.” Emeline átkarolta magát, és odasétált a bejárati ajtóhoz. A férfi elérte, hogy rendkívülinek érezze magát. Élete egyik legrémesebb pillanatában, tudván hogy Vadim egy szilánkja rejtőzik benne, egy szörnyé, aki arra vár, hogy munkába állítsa a kémeként, Dragomir valahogyan mégis azt éreztette vele, hogy szép, ártatlan, és csodálatos. Nem tudta hogyan csinálja ezt, de ebben a pillanatban nem is érdekelte. Emeline-t nem érdekelte, ha mások gyengének látják. Rá fog támaszkodni, ahogyan kérte, és bízik abban, hogy mellette marad. – „Vér van az arcomon. Csupa maszat vagyok. Borzalmasan festek.” – Már tiszta vagy. Mindössze arra van szükség, hogy elképzeld magadban a képet, sívamet, jelen esetben a tiszta arcot, és megvalósul. Most én megtettem helyetted, de amikor egyedül vagy, gyakorolj.” – „Köszönöm.” – Kinyitotta az ajtót, Blaze és Charlotte álltak odakinn széles mosollyal az arcukon, a karjuk telepakolva csomagokkal. Hátrébb lépett és invitáló mozdulatot tett a kezével. – Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott az ajtóhoz jönnöm. – Nem számít – mondta Charlotte. – Hoztunk néhány félelmetes dolgot. Este érkeztek, néhány Párizsból, a többi a Kárpátokból. Blaze ledobált odabenn mindent, amit hozott, majd szorosan magához ölelte Emeline-t, fittyet hányva a személyes térre. – Olyan izgatott vagyok, muszáj látnom, mit küldött neked a herceg! – Dragomir megüzente, hogy terhes vagy. Azt akarta, hogy Ivory Malinov tudjon róla, vérrokona születik hamarosan.

Emeline-ben bennszorult a levegő, végül már az egész tüdeje égett. – „Beszéltél a Kárpátiaknak Carismáról?” – „Büszke vagyok arra, hogy a lányunk egy napon egy harcos életpárjává válik majd. Több mint valószínű, hogy ő maga is egy harcos lesz, akárcsak te, védelmezi majd az otthonát és a gyerekeit. Ivory nénikéjéről hihetetlen legendák keringenek. Egy farkasfalka kíséri, és együtt vadászik az életpárjával, Razvannal. Egy időben ő volt a Kárpáti történelem egyik legmegvetettebb alakja. Most viszont az egyik legnagyobb híresség.” – „Védelmezi az otthonát és a gyerekeit?” – Emeline azt sem tudta, nevessen-e vagy sírjon. Dragomir már a lánya helyett is döntött. – „Nézd meg az ajándékaidat.” Emeline nem volt benne biztos, hogy pozitívan értékeli a történteket. – „Előbb talán erről is beszélned kellett volna velem.” – „Meg akartalak lepni. Carisma a mi gyermekünk Emeline, de az összes többi Kárpátihoz is tartozik, megérdemlik, hogy üdvözölhessék őt. Biztos voltam benne, hogy ajándékokat fognak küldeni.” Ajándékokat? Emeline rámeredt a kanapén heverő rengeteg csomagra. – Ajándékokat? – mormolta félhangosan. – Genevieve is jön – mondta Charlotte. – Felnőtt társaságra van szüksége. Azt mondta, ha még egy órát a gyerekekkel tölt, elkezd gagyogni, mint egy csecsemő. Emeline nem tudott nem elmosolyodni. Aprócska volt ugyan, de valódi. Még nagyon az elején járt a terhességnek, de a változás már kezdett megmutatkozni, főképpen Dragomir gondoskodásának köszönhetően. A bőre és a haja ezerszer, tízezerszer jobban nézett ki. Nem voltak fájdalmai, eltűntek a szenvedés véste árkok az arcáról.

– Dragomir megüzente a Kárpátiak hercegének, hogy terhes vagyok. – Egyik kezével megtámasztva megtartotta az ajtót, arra várva, hogy Genevieve is odaérjen, aki szinte már futott az ösvényen. – És erre nézd csak meg. Ajándék hegyek. Alig várom, hogy meglássam, mit küldtek – mondta Charlotte. – Tariq napi szinten tartja a kapcsolatot a herceggel, és azt mondta, hogy Mikhail és Raven nagyon izgatottak lettek, amikor megtudták, hogy kislányt vársz. Kétségbeesetten nagy szükségünk van rájuk. Befutott Genevieve is, kissé lihegve, de annál szélesebb mosollyal. – Lourdes nyűgös volt, nem akart fürödni. Köszönet Istennek Ameliáért. Van érzéke a gyerekekhez. – Egy gyors öleléssel üdvözölte Emeline-t, majd egy-egy hasonlóval Blaze-t és Charlotte-ot is. Amelia. Emeline rettenetesen boldog volt, hogy Amelia rendbe jön. Nem változtathatta meg azokat a dolgokat, amik vele történtek, de most már legalább elkezdhet gyógyulni. – Fantasztikusan tud bánni a kicsikkel, ugye? – Eltöprengett. Ameliát is felhasználta Vadim. Az ő szilánkja nem maradt inaktív, Vadim ténylegesen megparancsolta neki, hogy kémkedjen és ártson a birtokon élőknek. Azt mondta neki, hogy ezért nem ő a felelős. Ő egy ártatlan áldozat. Fogai belekaptak az alsóajkába. Hazudott Ameliának? Titkon megveti őt azért, ami vele történt? Azok miatt a dolgok miatt, amit az akaratán kívül tett? Természetesen nem. Mi a fene baja van, hogy míg ezt mondja és ezt is gondolja Ameliával kapcsolatban, önmagára nem tudja ugyanezt alkalmazni? – „Belefáradtál már az önsajnálatomba?” Dragomir lágy nevetése megmelengette a szívét. Imádta, amikor nevetett. Tudta, hogy ez nem fordul elő túl gyakran,

talán éppen ezért érezte fergeteges győzelemnek, ha megnevettette, még azt a saját kontójára tette is. – „Hän sívamak.” A becézés végigsimított az elméje falán. Mint egy cirógatás. Kedvesem. Szerette, hogy így szólítja. Vagy a szívének. Néha a lelkének. De legjobban a kedvesemet szerette. – „Pesäd te engemal.” – „Ez nem tudom mit jelent.” – „Azt jelenti, hogy velem biztonságban vagy. Biztonságban érzed magad? Tudod, hogy bármit megtennék érted? Pesäd te engemal. Biztonságban vagy velem.” Annyira szerette a férfit, hogy szinte szétfeszítették az érzelmek. Szeretett volna odaszaladni hozzá, köréje fonni a karjait, és csak szorosan ölelni. Így állni a végtelenségig, hogy Dragomir tudja, ő is biztonságban van vele. Nem megy ő sehová. Ha Amelia képes szemlesütés nélkül szembenézni a Kárpáti világgal, ezt Emeline is megteheti, főleg hogy egy ilyen különleges férfi áll az oldalán, mint Dragomir. – „Végtelenül szeretlek Dragomir.” – „Az remek dolog, mivel én sem kevésbé téged.” – Hagyd végre abba a beszélgetést az embereddel csajos idő következik – mondta Charlotte, és elhúzta az ajtót Emeline támasztó keze alól, hogy határozottan becsukja. – Így ni! – Honnan tudod, hogy vele beszélgettem? – kérdezte némi méltatlankodással Emeline. – Kiül az arcodra egy ütődött kifejezés, valahányszor ránézel, és ez csak tovább romlik, ha még beszélgetsz is vele – válaszolt Charlotte. – Nincs is ütődött arckifejezésem – tiltakozott Emeline, bár magában elismerte, hogy valószínűleg mégis van. – Nagyon is van – tromfolt Blaze –, csupa nyál és bociszem. – Megfogta a kezét és odahúzta a kanapéhoz. – Amikor

gyerekek voltunk, olykor kifiguráztunk egy-egy nőt amiatt, ahogy a férfiakra néztek. Rengeteget kuncogtunk ezen, és megfogadtuk, hogy mi soha nem leszünk ilyenek. Emeline rámeredt. – Remélem, nem azt akarod mondani, hogy hülyén viselkedem Dragomir közelében. – Nem azt akarom mondani, bébi, de azért vannak letagadhatatlan jelek – felelt Blaze. – A szemed álmodozóvá válik, és kiül az arcodra egy gyönyörű, de nagyon ütődött olyan-rettenetesen-szerelmes-vagyok mosoly. – Erre inkább nem mondok semmit – mondta Emeline, és leereszkedett a kanapéra. A három látogató felkacagott, a nevetésük olyan ragadós volt, hogy muszáj volt csatlakoznia hozzájuk. Tényleg ütődöttnek érezte magát Dragomir közelében, főleg ha még beszélt is hozzá azon a gyengéd bársonyhangján. – Látni akarom, mit küldött a herceg – mondta. De mégis jobban érdekelte Ivory reakciója. Elfogadja vajon Carismát vérrokonának? Charlotte egy nagy gonddal becsomagolt dobozt nyújtott oda neki. Emeline elvette, és azonnal megérezte a csomagból áradó hatalmat. Bármit is küldtek, annak a legmélyébe védőmágiát helyeztek el. Összeszorította a száját és felnézett a barátaira. – Máris érzem az erejét. – Jó energiája volt. És erőteljes. Óvatosan leszedte róla a csomagolópapírt, anélkül, hogy elszakította volna, és kiemelte a gyerekágy méretű lepedőt. A világos, négyzetekből álló anyagot nyilvánvalóan szerető és gondos alapossággal varrták. Felvette a mellékelt levelet és gyorsan átfutotta. – Minden egyes négyzetet egy másik Kárpáti pár készített el a herceg környezetéből.

Ravent és Mikhailt egy erdő, egy holló és egy korona jelképezte. Megérintette a kockát, és szinte robbanásszerűen elárasztotta az erő és a biztosítékok megnyugtató lüktetése. Nagyon erősek. A herceg öccse, Jacques és az életpárja, Shea által hozzátett kocka szintén az erdőt ábrázolta, de egy békés, idilli képben. A mikor azt a négyzetet érintette meg, felragyogtak rajta az ezüstszín csillagok, akár a gyémántok. Gregori, Mikhail másodparancsnoka, és az életpárja, Savannah, a herceg lánya is egy erdei képet jelenített meg, ezen a leveleknek volt ezüst fénye, és ahogy Emeline megérintette, esküdni mert volna, hogy nevetést hall. Az érintésére négy kicsinyke bagoly tátogatta a csőrét a fák lombkoronájában. Kétszer is végighúzta rajta az ujjait és a többiek előrehajolva hallgatták a csengő gyerekkacagást. Emeline magához szorította a lepedőt, és a szemeiből ismét megindultak a könnyek. Gyönyörű, alaposan átgondolt ajándék volt ez, rengeteg időt követelt a különböző pároktól, összefogást a Kárpátiaktól. Nem csoda, hogy akkora hatalom árad belőle. Minden egyes pár beleágyazott valami védelmező és megnyugtató, békés üzenetet a babának. Az ő babájának. Nem is, az ő babájuknak. Ezt Dragomir érte el, miatta küldtek ilyen hihetetlen ajándékot. Üzent a hercegnek. Emeline tudta, hogy még nem tette le neki a hűségesküt, mégis kapcsolatba lépett vele, hogy tájékoztassa a Kárpáti nép legfrissebb, legzsengébb hajtásáról. És valami elképesztően fantasztikus fogadtatásban részesült a hír. A szíve szinte sajgott, annyira tele volt érzelmekkel. Dragomir szereti őt és szereti Carismát, erről árulkodott minden egyes cselekedete. Végigsimított a kicsiny babalepedőn. Carisma rúgott egyet, mozdulata ugyanolyan simításféleség volt, mint amikor Dragomir hangja érintette meg az elméjét.

– Gyönyörű – suttogta Blaze, és végighúzta a kezét azokon a négyzeteken, amiket elért. – A biztosítékok nagyon erősek – mondta Charlotte –, meg fogják védeni, amíg a felszínen kell aludnia. – Én nem érzek semmiféle biztosítékot, de az tény, hogy csodaszép – tette hozzá Genevieve. – Életemben nem láttam még ilyen mesés bébilepedőt. Ahogy megérintem, valamiféle megnyugtatás árad belőle. – Tariqnak és Dragomirnak meg kellett küldeniük a hercegnek a bölcső méreteit, ami még készül. Tariq szeret fával dolgozni. Csak a kezeit használja, semmi mágia, a munkái mégis varázslatosak. Ő is ágyaz beléjük biztosítékokat. Dragomir megkérte, hogy segítsen neki elkészíteni a saját faragású bölcsőjét. Ez nagyon tetszik. Meg is mondtam Tariqnak, hogy majd amikor mi is babát várunk, azt akarom, hogy ő faragja neki a bölcsőt. Dragomir megkérte Tariqot, hogy segítsen neki bölcsőt készíteni. Neki. Carisma számára. Anélkül, hogy neki egyetlen szót is szólt volna erről. Ez annyira jellemző rá. – Ő annyira... – keresgélte a megfelelő szavakat. Nem léteztek. Dragomir hihetetlen, és ez még csak a közelébe sem jut annak kifejezésére, amit róla gondol. – Azt mondta Tariqnak, hogy szereted a sárkányokat, ezért a tervben mindenképpen szerepelnie kell sárkányoknak. Szerintem ez nagyon klassz ötlet – mondta Charlotte. – Beszéltél vele erről? A sárkányokról. Nagyon különlegesek. Emeline megrázta a fejét. – Mit értesz az alatt, hogy különlegesek? – A fejtámla egy kitárt szárnyú hím sárkány. A lábrésznél egy ugyanilyen nősténysárkány. Azt akarta, hogy a babát mindketten tartsák, mindketten védelmezzék. Hogy

szeressék, ahogy ő mondta. A faragványok meseszépek és Tariq, akárcsak Dragomir, erős védőmágiát rejtett el a fában. Emeline óvatosan letette a lepedőt a kisasztalra, felállt és odament az ablakhoz. Megérintette az üveget és rászegezte a tekintetét Dragomirra. Ő éppen beszélt a fejét csóválva, a többiek pedig figyelmesen hallgatták. Aztán hirtelen elfordította a fejét, és egyenesen ránézett. Az arcfonásai kifürkészhetetlenek, hideg kőmaszkszerűek voltak. De abban a pillanatban felmelegedett, amint a tekintetük összekapcsolódott. – „Szükséged van rám?” – „Csak nézem a férfit, akit szeretek.” – A szíve annyira tele volt, hogy szinte túlcsordult. És akkor mi van, ha Vadim benne hagyta egy szilánkját? Dragomir kiveszi. Dragomir hegyeket is képes megmozgatni. A férfi rámosolygott, a mosoly ugyan aprócska volt, de egyedül neki szólt. Egyetlen mosolya drágább volt Emelinenek, mint bármilyen kincs. Apró mozdulattal odaintett neki az üvegen keresztül, majd visszafordult a barátaihoz. Felfedezte, hogy Dimitri és Skyler nem csak egy kockányit tett hozzá a lepedőhöz, hanem egy apró, puha farkas figurát is küldött a babának az ágyba. A farkas is mágikus tulajdonságokkal bírt, de Emeline nem volt benne biztos, hogy mik ezek, vagy hogy mire képesek. Meg kell majd kérdeznie Dragomirt. Egy másik csomag Párizsból érkezett Gabrieltől és Francescától. Francesca, aki híres volt a takaróiról, egymaga egy egész paplant küldött. Hímzettnek tűnt, és Emeline csak egészen közelről látta, hogy steppelésről van szó. A bonyolult jelenetet, amit ábrázolt, egészen apró anyagdarabocskák alakították ki, megformálva hegyet, sziklát, erdőt és patakot. A fák közül farkasok kukkantottak ki, madarak szálltak a

lombkoronában, néhány sárkány nyújtott nyakkal ivott, míg mások összezárt szárnyakkal ültek a sziklákon. A takaró legapróbb mozgása is életre keltette az egész képet. Tudta, hogy Francesca nevezetes arról, hogy mindig tökéletesen eltalálja, mire van szüksége a vásárlóinak, olyan híressé vált, hogy magazinok foglalkoztak a munkáival. A paplanon visszaköszönt a farkasok témája csakúgy, mint a sárkányok. Nagyon tetszett neki, csakúgy, mint a hatalom, és a béke, ami hullámokban áradt a műalkotásból. Érezte a szeretetet, amit minden öltésbe belefoglaltak, és tudta, hogy Carisma is érezni fogja. – El sem hiszem, hogy elérte ezt. Soha nem gondoltam volna, hogy a Kárpátiak így üdvözlik majd a lányunkat. Ez mindent jelent a számomra. Charlotte elmosolyodott. – Erős természetű egy embered van. Tariq azt mondja, úgy érzi, mintha egy hurrikánt, vagy tornádót próbálna megszelídíteni. Azt szeretné, ha itt maradnátok, de ez egyedül csak rajtad áll. Dragomirt egy csöppet sem érdekli, hol van, mindaddig, amíg te boldog vagy. Egészen egyértelművé tette ezt. És ezzel arra is rávilágított, hogy ha azt szeretnénk, hogy itt maradjatok, mindenkinek boldoggá kell tennie téged. Emeline képtelen volt visszafogni magát. Felnevetett. Ez egészen úgy hangzott, mintha a férfi parancsot adott volna az egész világnak, hogy tegye boldoggá őt. – Ő tesz boldoggá engem. – Ezt rossz helyre címezte. – „Te teszel boldoggá engem.” – A herceg teljes körű védelmét és áldását küldi – olvasta át a levelet Charlotte. – Azt hiszem, Ivory eljön a szülés idejére. De remélem, nem tervezi, hogy tetoválni fogja a babát. Emeline felkapta a fejét és rámeredt. – Hogy mi?

– Ivory úgy néz ki, mintha telis-tele lenne farkas tetoválásokkal, de azok valójában egy falkányi halhatatlan farkas. Amikor szüksége van rájuk, vagy vágyik a társaságukra, életre kelnek, és védelmezik őt. Tariq azt mondta, hogy ez fantasztikus, de mi lenne San Diegóban a farkasokkal? Egyértelművé vált, hogy fel kell vennie a kapcsolatot Ivoryval, és kipuhatolni, milyen ajándékot tervez hozni Carismának. – „Készen állunk, ha gondolod.” Emeline a mellkasához húzta és szorosan magához ölelte a takarót. A vidámsága egy szempillantás alatt eltűnt. A férfiak felkészültek. Leviszik abba a biztonságos szobába, ahol Amelia is volt, és megpróbálják anélkül megsemmisíteni a szilánkot, hogy ártanának neki, vagy a babának. Sandu. Gary. Dragomir. Mind veszélyben lesznek. Miatta. Megnyalta a száját, félelem ízét érezte. – Rám várnak. Blaze összevonta a szemöldökét, körülnézett, majd ki az ablakon a körben álló férfiakra. – Miért, Emeline? Mit akarnak tőled? Nem szóltak senkinek. Ránézett Charlotte-ra. Nem, ő tudta. Tariq elmondta neki. – Vadim még nem végzett velem. Ahogyan Ameliában, bennem is itt van egy szilánkja. Még nem aktiválta, legalábbis látszólag nem, de el kell távolítanunk. – Emelt fővel beszélt, nem volt hajlandó szégyellni magát. Dragomir éppúgy szereti, mint ő a férfit, kizárt, hogy továbbra is gyáva maradjon. Nem adhat úgy tanácsokat Ameliának, hogy azt önmagára nem alkalmazza. – Ó, édesem! – Blaze megragadta a kezét. – A vámpírt meg kell ölni.

Ez olyan igazi Blaze féle megnyilvánulás volt. Általában eljutott a végső megoldáshoz, az öléshez. – Ez így van – értett egyet. – Eleget rabolt el már az életemből, el kell tűnnie. És azt akarom, hogy a többi gyereket is átvizsgálják, biztosra kell mennünk. – Még tegnap éjjel megtörtént – mondta Charlotte. – Egyikükben sincs a legapróbb részecskéje sem Vadimnak. És miután belőled is eltávolítjuk, többé nem férhet hozzá a birtokhoz. Biztonságban leszünk. Emeline gyomra összeszorult, óvatosan rásimította a kezeit a babájára, mintha megvédhetné. Mintegy baljós jelként, felhő takarta el a holdat. Még a szél is ezt a pillanatot választotta, hogy megrázza a leveleket az ágakon az ablakon kívül. – Azt hiszem, mindaddig, amíg Vadim él, mindannyiunknak ébereknek kell lennünk, még itt is, a birtok biztonságában. Kihúzta a vállait, amikor Dragomir kivált a csoportból és elindult a ház felé. Emeline megtagadta, hogy bármilyen külső jelét adja belső remegésének. Azonnal letette a takarót, de még egyszer végigsimított rajta, hogy bátorságot és békét gyűjtsön, majd odasietett az ajtóhoz. Félúton volt lefelé a külső lépcsőn, amikor Dragomir odaért hozzá. Átfogta a derekát, felemelte, mint egy tollpihét, hogy aztán egy félfordulattal letegye a földre. Az ez apró, táncszerű mozdulat megszédítette Emeline-t. Átkarolta a férfi derekát és felnézett rá. – Vége a szupertitkos megbeszélésnek? Dragomir összehúzta a szemét. – Te a stratégiai tanácskozásunkról beszélsz? – Így nevezitek? Nem vagyok benne biztos, hogy túl sok köze lenne a stratégiához. Azt hiszem sokkal inkább lehetett mellkas döngetés. A férfi szemöldökei felszaladtak. – Mellkas döngetés?

Bólintott. – Tudod, olyan én-vagyok-a-legmenőbb féle. A legrosszabb rosszfiú a városban. Vagy ilyesmi. Előrántás és méregetés. – Előrántás és méregetés? Feltételezem, hogy most már farkakról van szó. Volt a férfi hangjában némi ígéret a bosszúra az ugratás miatt, de ez pusztán az izgalom bizsergését küldte végig Emeline gerincén, egy cseppet sem ijesztette meg. De ki is rémülne meg, amikor nagyon úgy tűnt, hogy bajba kerülni egy határozottan jó mókának ígérkezik? Hagyta, hogy a keze lecsússzon Dragomir derekáról a csípőjére, és végigsimítson a még lejjebb egyre markánsabban megmutatkozó dudoron. – Elég ezt a szót meghallanom, és máris éhezem. – Bajba fogsz kerülni. – Imádok bajba kerülni – ismerte be félig lehunyt szemekkel. Dragomir keze lecsúszott a hátáról a csípőjére. Dörzsölte, masszírozta, simogatta a fenekét. Emeline remélte, hogy senki sem járkál a háta mögött, de a férfi árnyékai, Sandu, Andor és Ferro természetesen ott voltak valahol. Mégsem tiltakozott, bár tudta, hogy kellene. De a férfi keze túlságosan jó érzéseket keltett. Forróság áradt szét a testében, elűzte a félelem hidegét. Most csak Dragomir létezett a kemény testével és a csodálatos kezével. Nem tudott másra gondolni, csak a bensőjében egyre magasabb lángokat vető tűzre. Elindultak a főház felé, ahol Tariq és Gary várakoztak. Emeline tudatában volt minden lépesnek, amit megtettek. Annak, hogy a hatalmas test mennyire óvja az övét, a kidolgozott izmok minden hullámzásának, a karokban rejtőzködő hihetetlen erőnek. De leginkább a kezét érzékelte, ami továbbra is masszírozta a fenekét. Aztán az ujjai már a

combján suhantak, hosszú ruhája alatt, csupasz bőrt cirógattak. – Mindenki lát bennünket. – Senki sem lát. Soha nem engedném, hogy meglássák a tested. Az az enyém. Csak hozzám tartozik. Szeretem a bőröd tapintását. Olyan puha. Sok évszázados létezésem alatt soha semmit nem éreztem ilyen puhának. – Az ujjai rajzoltak egy gyors kört a combjára. – Itt kellene lennie a nevemnek. – Végigfuttatta a combja belsején a hüvelykujját. Ujjízületei a bejáratához súrolódtak. – Forró vagy már nekem, sívamet? Azt nagyon imádom. Még mielőtt válaszolhatott volna, a férfi elhúzta a kezét a combjáról, és a dereka köré fonta a karját, miközben egy szinte észrevehetetlen mozdulattal egy aprócska szellőt gerjesztett. Emeline körülnézett és látta, hogy Amelia siet feléjük. Annyira belemerült Dragomir kezeinek varázslatába, hogy megfeledkezett minden másról. Hálás volt a férfira, amiért az figyelt a környezetükre is, odadörzsölte az arcát a mellkasához. – „Csodálatos vagy.” – hagyta, hogy minden szerelme beleömöljön a hangjába. – „Olyan kemény vagyok, mint a kő, és kétlem, hogy gyorsan elmúlna. Varázslatra lesz szükségem.” – Dragomir határozottan frusztráltnak hallatszott. Majdnem felnevetett. – „Igazad lehet. Én meg csinálok egy ellenvarázslatot.” – Aggódtam miattad – mondta üdvözlés helyett Amelia –, olyan szomorúnak tűntél. Dragomir megállt, hogy a tini megölelhesse Emeline-t. Ő pedig megsimogatta a lány haját. – Bennem is találtak egy szilánkot. Olyat, mint benned. Úgy tűnik, a mi életünkben folyamatosan ugyanazok a gondok merülnek fel.

Amelia lélegzete a torkán akadt, de hamar egy aprócska mosolyt kényszerített az arcára. – Rátaláltál Dragomirra, és ő boldoggá tesz. Látom rajtad. Ha találok egy olyasvalakit, mint ő, talán én is boldog lehetek. – Találni fogsz olyan férfit, aki boldoggá tesz – erősítette meg Dragomir. – De addig is itt leszel velünk. Vigyázunk rád, és biztosítjuk a boldogságod, amíg ő el nem jön. Emeline-nek tetszett, amit hallott. Egészen úgy hangzott, mintha itt maradnának, és segítenének megvédeni a gyerekeket. Ő mentette meg őket, áldozatokat hozott értük. Azt akarta, hogy boldogok és egészségesek legyenek. Szeretett volna része lenni az életüknek. – Nem fogod elvinni tőlünk Emeline-t? – Amelia hangja türelmetlen volt, bár igyekezett az arcát érzelemmentesen tartani. – Egy család vagyunk. Része az egésznek. Vehetünk itt birtokot, ahol felépíthetjük a saját otthonunkat, de csak összenyitnánk a tereket, hogy kétszerannyi hely legyen játszani – biztosította Dragomir a tinédzsert. – Én nagyon szeretném ezt – mondta Amelia. – Ki fogod venni a szilánkot? – Igen – felelt a férfi. – Épp oda megyünk. És vigyázok rá. Amelia megállt, és csak odabiccentett elköszönésképpen, ahogy ők továbbmentek a ház felé, a félelem ott ült ugyan a szemeiben, de nem volt hajlandó tudomást venni róla. – Nagyon bátor – mondta Emeline, miközben Tariq kinyitotta előttük az ajtót. – A legnagyobb szoba végéből nyílik az a hely, ahová menni akarunk – mondta Tariq. Az előcsarnokból nyíló óriási, gyönyörű helyiség felé intett. Emeline végigfuttatta tekintetét a faburkolatú mennyezeten és a keményfa padlón, miközben átment a túlsó falhoz. A

házigazda ott intett egyet a kezével, kinyílt egy eddig észrevehetetlen ajtó, ami egy kisebb szobába vezetett. Belépett. Nagyon hasonlított egy pánikszobához, de ezt vámpírok és nem emberek távoltartására alakították ki. Vagy talán mindkettőre. Első pillantásra egy sírboltra emlékeztette. Hirtelen elfelejtette, hogyan is kell levegőt venni. Dragomir átkarolta a derekát, és magához húzta. Lehajolt hozzá, a szája megérintette a fülcimpáját, miközben telepatikusan szólalt meg, ami bizalmassá tette a kommunikációjukat. – „Csak rám gondolj és arra, mit szeretnék csinálni veled. Nem érdekel, hogy a többiek a közelben vannak. Nagyon lassan le szeretném venni rólad ezt a ruhát, minden egyes apró gombot kigombolni, aztán hagyni, hogy egyetlen puha kupaccá omoljon a lábaid körül. Érezz engem. Annyira kemény vagyok neked. Mostanában mindig az vagyok.” Lehetetlenség volt bármi másra is gondolni, amikor ilyeneket mondott. – „Gondolj arra, amikor benned vagyok. Amikor én vagyok a pajzsod és a pusztítód. Csak rám gondolj. Tedd meg ezt a kedvemért.” Bólintott. – „Megpróbálom.” – Egyáltalán nem volt nehéz. A férfi teste olyan szorosan feszült az övéhez, hogy kőkemény férfiassága emlékeztethette rá, milyen volt, amikor benne volt. Dragomir leült és az ölébe húzta őt, kemény merevedésére ültette, átkarolta a derekát, az állát megtámasztotta a vállán. Hihetetlenül gyorsan ledobta a testét és Gary azonnal követte őt. Ahogyan Sandu és Ferro is. És Emeline megdöbbenésére Andor is csatlakozott. Megpróbált rájönni, miért van szükség öt Kárpátira, hogy nyomon kövessék Vadim szilánkját, ha a mestervámpír nincs is a darabkájában, hogy megvédje magát. Beletelt néhány

pillanatba, hogy rájöjjön, amikor Dragomir elhagyta a testét, az elméjéből is visszahúzódott. Az érzés, hogy a kezei és a szája érintették, cirógatták, teljesen elterelte róla a figyelmét, hogy már nincs a fejében. Vett egy mély lélegzetet. Volt itt valami, valami nagyon veszélyes az emberére, másképp nem hagyta volna magára csak így. Soha. Néha megmoccant, olykor el is távolodott kicsit a fejétől, de leginkább állandóan ott volt, bár állítása szerint csak a felszínen maradt. Most Emeline nyomult be óvatosan az ő elméjébe, finoman megérintette, épp csak annyira, hogy lássa, mit csinálnak. Nagyon gyorsan mozgott az agyában és Gary követte. Sandu a magzat közelében várakozott, készen rá, hogy megvédje őt. Ferro és Andor az agya két oldalán helyezkedett el, abban a magasságban, ahol a szilánkot lokalizálták. Dragomir szemével látta. Sötét, vékony holdsarló alakú folt volt az egyik barázdában. Sosem vette volna észre, de most, ahogy meglátta, baljós, mocskos érzése támadt tőle. Aztán Dragomir fénye halványodni kezdett, annyira, hogy a végén már alig tudta kivenni. Hogy csinálja ezt? Hiszen a lelke ragyog. Mit követel tőle az, hogy csökkentse a fényét? Aztán hallotta, hogy a férfi tüdeje és szíve lelassul. Most sebezhetőbb volt, mint valaha. Emeline visszatartotta a levegőt. Tudta mit jelent ez. Legszívesebben felsikoltott volna, de nem tehette, mert azzal figyelmeztette volna Vadimot és veszélybe sodorta volna Dragomirt. Az embere annyira vakmerő, hogy képes a veszély útjába helyezni magát. Beszélgettek ugyan erről, de semmi sem készíthette fel rá, hogy milyen félelmetes dolgok végrehajtásához ragaszkodik Dragomir. Finoman, alig érintve olvadt bele a szilánkba, és megkezdte az utazást. Hosszú volt. Emeline érezte, hogyan távolodik tőlük a lelke. Aztán meghallotta a tenger hangját. Hullám

hullám után tört meg a sziklákon. Érezte, hogy a talaj a hullámok ütemére mozog alatta. Újra a tenger morajlása. Dragomir közelebb ért, és ő hirtelen megpillantotta a vizet. Sötét volt, ijesztő és végtelennek tűnt. Egy hajó horgonyzott a közelben. Vadim és a többiek várakoztak. Emeline érezte a mestervámpír vidámságát. A hajón férfiak és nők voltak. Valamint több gyerek. Amikor a vámpírok lecsaptak az éjszakai sötét égboltról, kitört a pánik. Sikolyok íveltek fel. Lehunyta a szemét, de nem volt hajlandó elválni Dragomirtól. Ha a férfinak látnia kell a mészárlást, az a legkevesebb, hogy ő végighallgatja. Egy örökkévalóságnak tűnt, Dragomir teljesen a háttérben maradt, mindent hallott és érzett, amit Vadim. Figyelte az iszonyatos mészárlást. Aztán Vadim ismét a levegőbe emelkedett San Diego felé. Kétszer is belecsapódott a vízbe, sokáig lenn maradt a mélyben, de mindvégig egy vastag cső közelében maradt, amikor feljött levegőért. Emeline szíve megugrott. Felismerte azt a csövet. Látta már. Dragomir lassan visszahátrált, majd helyet adott Garynek, hogy munkához láthasson. Gary elképesztően precíz volt. Már kétszer is megcsinálta, így pontosan tudta, hogyan kell megsemmisíteni egy szilánkot. Tűlézerként összpontosuló fénye telibe találta a darabkát, végigpásztázva a felületén rétegről rétegre roncsolta szét a sejtjeit. Vadim odaszáguldott a szilánkhoz, és egy pajzsot dobott eléje, hogy megakadályozza a további támadást, tanulva a két legutóbbi esetből. Mélyen belehasított Emeline agyába. Kínzó fájdalom száguldott át a fején. Felsikoltott, rángatózni kezdett Dragomir karjaiban, próbálta kiszabadítani magát, hogy elfuthasson. Andor lendült akcióba, szelleme benyomult Emeline agya és a szilánk közé, hogy az ne érhessen hozzá. Vadim hátrahagyta

az agyat, és az oxigénhiányos véráramba vetette magát, ami sebesen vitte a szív felé. Végighasította az erek hármas falát, réseket nyitva rajtuk. De Ferro azonnal ott volt, fehéren izzó fénye levakította a mestervámpírt, amikor újabb réteget semmisített meg a szilánkból. Vadim kénytelen volt abbahagyni az erek roncsolását, hogy túlélhesse a támadást. Beszáguldott a szívébe. Emeline érezte ujjongó diadalmámorát. Dragomir és Gary már ott várták. Míg Ferro és Andor az agytól üldözték, ők loppal elfoglalták a helyüket a szívnél. Amint Vadim beért, a két lélek összekapcsolódó, vakító fehéren izzó fénye befogta és gyorsan égette a sejtjeit. A szilánk összetekeredve igyekezett megmenteni magából akár csak néhány sejtet is, miközben hamuvá omlott. Vadim lassan elveszített magából egy újabb darabot, a félig kitépet szíve mellett. Még mindig harcolt, hogy megvédje a maradékot, még ha mindössze csak néhány sejtről volt is szó. Kétségbeesetten megpróbált lejutni az alsóbb régiókba, hogy a köldökzsinóron keresztül eltűnhessen a magzatban. De Andor ott volt és útját állta. Dragomir a nyomában, Gary és Ferro pedig a két oldalán. Négyük fénye megsemmisítette a maradék sejteket is, és végül a szilánk megszűnt létezni.

Tizenhetedik fejezet A tenger finoman ide-oda mozgatta, mintha bölcsőben ringatná a rengeteg sós víz. A fekete, üvegszerű felszín alatt a tengeri hínárok hosszú indái előbb egyik, majd másik irányba hajoltak. A szárak az óceán fenekéről nyúltak a magasba, odalenn szinte egybefüggő zöld lombkoronát alkottak. Úszás közben Emeline a széthajló ágak között olykor megpillantotta a tenger élővilágát. Halak tűntek el, bukkantak fel a víz alatti erdőből, néha egy-egy villanásra meglátott egy barrakúdát, vagy tonhalrajt, ami üldözte őket. A színek hirtelen robbanásai varázslatosan széppé tették a helyet, bár az évek során sokszor elgondolkodott már rajta, hogy nem ő képzeli-e ide ezeket a kápráztató színeket. Fókák siklottak át a hínárindák között, néha megálltak, hogy megnézzék őt maguknak. Legtöbbször a sziklazátony mellett úszott, ahol a pasztellszínű korallok között újabb tengeri teremtményeket vehetett szemügyre. Homárok bújtak elő a repedésekből, polipok, angolnák leselkedtek üregeik homályából. Tündérrózsa terpeszkedett a homokon, és bár éjszaka volt, táplálkozó idő, még csak most kezdett mocorogni. Az algaerdő tíztől ötven méteres mélység között fordult elő általában, de az itteni még mélyebbre merészkedett, a léggyökerek szertefutottak az egyenetlen aljzaton. Számtalanszor járt már itt, úgy ismerte ezt a helyet, mint a saját otthonát. Már nagyon fiatal korában felfedezte a hínárerdőt. Most is belevetette magát ebbe a csodavilágba, de előbb óvatosan oldalra pillantott, hogy megbizonyosodjon

róla, hogy Dragomir vele van. Egyáltalán nem félt. Az álmok az ő erőssége voltak. Pontosan tudta, hogy mit csinál, ahogyan azt is, mit kell megmutatnia a férfinak. Amikor először vitte magával Dragomirt, megosztva vele az álmát, a férfi a kezdeti sokk után teljes csendben maradt, átengedte neki az irányítást, hagyta, hogy vezesse. Az óceán fenekéhez egészen közel maradtak, az indák között egyenesen a hatalmas csövek felé haladtak, amik több kilométer hosszúak voltak. Hatalmas volt az átmérőjük, még a legmagasabb férfi is simán fel tudott bennük egyenesedni. És elég szélesek is ahhoz, hogy akár többen is megálljanak bennük egymás mellett. Ahelyett, hogy követte volna a csöveket a nyílt óceán felé, visszafordult San Diego felé. – „Várj, ezt fel kell derítenem. Tudnom kell, mi folyik itt.” Emeline megállt, majd visszament hozzá, megragadta a karját és megrázta a fejét. Oly sokszor megtette már ezt. Amikor újra és újra felidézte az álmot, meg tudott változtatni apró részleteket, ezt tette éjszakáról éjszakára gyerekkora óta. Folyamatosan kereste a hálózat végét. – „Ugyanolyan, mint a katakombák. Emberek vannak odabenn, akiket elkaptak a vámpírok.” – Rémültnek hallotta a saját hangját az elméjében. Nem tehetett semmit, hogy megóvja őket. Vagy megmentse. Tudta, hiszen hónapokat, éveket töltött azzal, hogy módot találjon a segítségnyújtásra. Végül feladta, és folytatta a kutatásait, próbálta eldönteni, hogy ezek itt valóban vámpírok, akiknek a létezésében senki sem hisz, vagy csak azért tűntek annyira valódinak, mert ő még olyan fiatal volt. – „Nem tehetünk értük semmit. De van valami, amit nagyon fontos lenne látnod. Azt hittem, hogy nem is valódi, mert olyan sok évvel ezelőtt álmodtam, de... kövess.”

Megpróbált határozott kérést préselni a hangjába. Neki nem volt meg az a domináns jellemvonása, mint a férfinak, hogy lágyan, gyengéden szóljon, mégis parancsoljon mindennek és mindenkinek maga körül. Így muszáj volt hangsúlyoznia, hogy ragaszkodik az induláshoz. Menniük kell. Megrázta a fejét, és abba az irányba mutatott, amerre haladniuk kellett. Dragomir feléje kezdett úszni, elfogadta a vezetését. Te jó ég, mennyire szereti őt, amiért megbízik benne! Szeretett mindent, amit Dragomir mondott, és hogy minden, amit ő mondott fontos volt a férfinak. Nem volt olyan derűlátó, hogy úgy gondolja, valaha is képes lesz ehhez hozzászokni. Tovább vezette őt a csövek mentén a folyó torkolata felé a hínárerdőben. Amikor odaértek, megkereste azt a keskeny nyílást, ami a föld alatt futott felfelé a folyón. Átbújt rajta, majd felfelé kezdett úszni a folyón Dragomirral a nyomában. Tisztában volt vele, hogy hol van, mint ahogy máskor is mindig tisztában volt vele. Nem számított, hogy ez pusztán egy álom, amit megoszt vele, a férfira adott reakciói ugyanazok maradtak. A testének minden egyes sejtje érzékelte. Gyönyörűnek érezte magát. Szexi érzés volt. És biztonságban érezte magát. Ez viszont új volt. A korábbi álmaiban soha nem érezte magát itt biztonságban. Rég megtanulta, hogy az álmok veszélyesek lehetnek. Megmutatta neki a föld alatt futó ereket. A város alatti mély csatornarendszer elvezetett a tóhoz is, aminek partján Tariq felhúzta az erődítményét. És elvezettek azokhoz a csatornákhoz is, ahol segített megmenteni a gyerekeket Vadimtól. – „Mutasd meg a tó felé vezető utat.” Tétovázott, de jól tudta, hogy a férfi is érzi vonakodását. – „Csapdákat állított nekem.”

Érezte Dragomir megdöbbenését. Az erős ujjak a csuklója köré fonódtak, és odarántotta magához. Egyik karjával átkapta a derekát és egészen odaszorította magához. – „Hogy érted, hogy csapdákat állított? Vadim tud róla, hogy álmodsz ezekről a víz alatti utakról? Így utazik a város alatt?” Bólintott. – „Túl fiatal voltam még, hogy felmérjem annak fontosságát, hogy elbújjak előle, amikor először ezeken a vizeken jártam álmomban. Nem tudtam, hogy itt vannak, ahogy azt sem, hogy ez milyen jelentőséggel bír. A térkép a fejemben van, bármikor elő tudom húzni. Nagyobb területet fedeztem fel, mint ő. Én az összes helyet bejártam, ahol az óceán összekapcsolódik a szárazfölddel.” – „Miért nem mondtad el ezt nekem azonnal? Miért nem mondtad el Tariqnak?” Számonkérés volt a hangjában. Emeline úgy érezte, hogy némileg valóban megérdemli ezt a csípős kérdést. Talán valóban el kellett volna mondania Tariqnak, csakhogy akkor még nem volt biztos a dolgában. Eszébe sem jutott párhuzamot keresni a csőhálózat és a tó között. Nem jött rá, hogy Vadim birodalma milyen hatalmas kiterjedésű a föld alatt. – Gyerek voltam még, amikor véletlenül felfedeztem az algaerdőt. Csodaország volt ez egy árva gyerek számára. Egy hely, ahová elmenekülhettem. A lehető leggyakrabban álmodtam róla. Amikor először felfedeztem a csővezetéket, figyelmen kívül hagytam. Aztán követtem. Felderítettem a katakombákat, a halottakat, amiket felfüggesztettek a csövekben kialakított üres kamrákban. Olyan volt, mint valami horrorfilm. Tíz, vagy tizenegy éves voltam. Még abban sem voltam biztos, hogy ez valóságos.”

– „Sívamet.” – Csak egyetlen szerelmes szó. Az összes düh eltűnt a hangjából, nem maradt, csak a simogató lágyság. Emeline imádta, hogy még a bőrén is érzi a hangját, az elméjében is, de még a testében is. – „Nem tudom, miért jártam mégis vissza. Vonzott valamiért. Minden éjjel megfogadtam, hogy távol maradok, de képtelen voltam megállni. Felfedeztem újra és újra a tengerfeneket, beúsztam minden egyes csővezetékbe, aztán egy nap, úgy tizennégy éves lehettem, megláttam őt. Az egyik csőbeli kamrában volt. Akkor először találkoztam ezen a helyen bárki élővel. Elöntött a lelkesedés, hogy végre találtam valakit, aki nem halott. Majdnem előjöttem a sziklák mögül, ahol bujkáltam. Őszintén szólva, Dragomir, olyan régóta álmodom ezt, hogy már abban sem voltam biztos, nem én találtam-e ki.” Megremegett a hangja. Nem tudta megakadályozni. Soha nem felejti el azokat a pillanatokat. Ez az álma volt az első, ami megrémítette azzal, hogy valóra válhat. Miközben San Diego utcáit és tengerpartját járta, és látta, hogy a turisták milyen jó pénzeket fizetnek a helybélieknek, hogy búvárexpedíciókra vigyék őket a hínárerdőbe, sokszor eszébe jutott, hogy talán egy szörny építi ki odalenn hatalmas birodalmát. Senki sem hitte el, bárkinek is beszélt róla. Elmondta Sean McGuire-nek, Blaze apjának, hogy a vámpírok léteznek, és mesélt a rémálmairól is. Hiába volt sok minden igazolható tény abból, amit elmondott, az, hogy mindezt csak álmodta, nem igazán segített az ügyén. – „Folytasd. Tudnom kell.” – „Figyeltem, ahogy int a kezével, és felébreszt egy nőt. Azt hittem halott, de csak aludt. Rámosolygott és a kezét nyújtotta neki. A nő félelme olyan óriási volt, hogy még

akkora távolságból is szinte sütött. Éreztem az ő félelmét és... Vadim örömét. A nő félelme táplálta. Magába szívta, és az megerősítette őt. Olyasmi lehet a számára, mint valami afrodiziákum. Amikor újra elmosolyodott, láttam a fogait. Megragadta és magához húzta a nőt. Ő fizikailag nem tudott harcolni ellene, de éreztem, hogy küzd. Vadim is érezte, és ez izgalomba hozta.” Megborzongott, félelem ízét érezte meg a szájában, mint mindig, valahányszor arra az éjszakára gondolt. Látta hogyan süllyeszti a nő nyakába a fogait, és szívja ki a vérét. – „Amikor felemelte a fejét, a szája és a fogai véresek voltak. Úgy is hagyta. Megfordult, hogy elmenjen, de hirtelen megfordult és mintha egyenesen rám meredt volna. Nem moccantam. Odament az egyik ablakhoz, és kinézett. Intett egyet, és a tengeri moszat kettévált, nem rejtett el tovább. Bámultuk egymást.” Dragomir megsimogatta a haját. Érintése pontosan olyan stabil és megnyugtató volt, mint a szívverése. – „Tehát meglátott. Tudta, hogy nézel ki.” – „Olyan volt, mint egy vadászkopó, csak ő az ablakon keresztül szívta magába az illatot. Megpróbált rákényszeríteni, hogy odamenjek hozzá, éreztem a parancsa húzását, de ellenálltam. Ez megdöbbentette. És sajnos felkeltette az érdeklődését is. Nem hiszem, hogy túl sokan lennének képesek ellenállni neki.” – „Jól gondolod. A tény pedig, hogy csak tizennégy éves voltál, szintén fokozhatta a kíváncsiságát. Az meg végképp, hogy álmodban voltál ott. Hogy irányítod az álmod. Már tisztán látom, miért akart annyira megszerezni.” Emeline ismét megborzongott és a férfi mellkasához szorította az arcát. A lehető legközelebb szívének egyenletes dobbanásaihoz. A horgonyához. – „Elhátráltam és

elmenekültem. Mégsem voltam képes abbahagyni, hogy visszajárjak.” – „Visszavonzott.” Emeline összeszorította a száját. – „Talán. Gondolkodtam ezen. Aztán elkezdtem rájönni, milyen rengeteg helyhez van hozzáférése. Nekiláttam feltárni a birodalmát. Évekbe telt, mire a végére értem. – „Feltérképezted a föld alatti átjáróit, a közlekedőútjait. A föld alatti városának elhelyezkedését is ismered. Mert van neki, ugye?” Bólintott. – „Amikor visszatértem Franciaországból, hogy segítsek Blaze-nek megtalálni Sean gyilkosait, legelőször úgy gondoltam, hogy a hatóságokhoz fordulok, de természetesen azt hitték, hogy őrült vagyok, és Vadim egyébként is sokakat megfélemlített közülük. Mélyen beépült a bűnszervezetekbe, és a sajátját is növelte pszichés képességű emberi férfiakkal.” – „Miért nem mondtad el Tariqnak?” – „Én csak Vadim után kerültem a közelébe. Féltem, hogy megtudja, hogy terhes vagyok. Vadim azt suttogta, hogy ő és a többi Kárpáti elutasítanának. Féltem, hogy el kell hagynom a birtokot. Tudtam, hogy odakinn Vadim elkapna. Alig kerültem kapcsolatba Tariqqal, vagy a többiekkel, legfeljebb csak Blaze-en keresztül, igyekeztem minél jobban elrejtőzni előlük.” Dragomir felemelte az állát. – És miért nem mondtad el nekem?” – „Igyekszem. De előbb nekem magamnak kellett rájönnöm, mit is jelent ez az egész. Nem tudtam összeilleszteni annyi darabkát, amennyit szeretem volna. Éjszakáról éjszakára kimentem, és átjárókat, újabb csatornarendszereket kerestem, igyekeztem megállapítani,

mekkora kiterjedésű a birodalma. De egy ideje már próbálom abbahagyni ezeket az álmokat.” Dragomir megdermedt. – „Próbálod? Még mindig napi szinten álmodod ezt?” – „Gyakran. Nem tudom abbahagyni.” – „Találkoztál más alkalommal is Vadimmal?” – „Amint megláttam, rögtön kiléptem az álomból és egy ideig elkerültem azt a helyet. Úgyhogy igen, volt néhány találkozásunk, de mindig azonnal felébredtem, ha megpillantottam.” – „Tudott Blaze-ről és az apjáról? Emeline-nek egyáltalán nem tetszett az irány, amerre a beszélgetés tartott. – „Fogalmam sincs mit tudott rólam, valahányszor találkoztunk az álmaimban, mindig úgy éreztem, mintha valamit cseréltünk volna, csak nem tudtam mit. Egyre hamarabb képes voltam megérezni az érkezését, még mielőtt megjelent volna. De a közelembe soha nem jutott. És határozottan nem vette a vérem.” – „Féltél tőle.” – Ez egy teljesen tárgyilagos kijelentés volt. Persze, hogy félt tőle. Ki ne félt volna? Nem kell azért zavarba jönnie, vagy szégyellnie magát, mert félt egy mestervámpírtól. Bizonytalanul bólintott, nem volt benne biztos, hová akar kilyukadni ezzel a megállapítással Dragomir. – „Nagyon. Valahányszor megláttam, megrémültem. Folyton az járt a fejemben, hogy módot fog találni rá, hogy csapdába ejtsen.” – „De nem tette. Hagyta, hogy bejárd a vízi útjait. Az ő személyes birodalmát. Emeline, nem ő alakította ki a birodalma térképét, hagyta, hogy te fedezd fel. Ő csak követett és figyelte, hogyan tárod fel. Hamarabb ismerted teljes egészében, mint ő.”

Homlokráncolva megrázta a fejét. – „Ez nem így van. Én csak azt követtem, ahol már járt. Az álom...” – hirtelen elhúzódott a tekintete megtelt kétséggel. A szemei nagyra nyíltak, védekezően a torka elé kapta a kezét. – „Dragomir! Azt mondod, hogy segítettem neki?” – „Nem, természetesen nem segítettél neki, de ő utat talált az álmaidba.” – „És én feltérképeztem neki az egész birodalmat. Sőt, többet.” Dragomir megrázta a fejét. – „Nem, Emeline.” – Egy pillanatra elcsendesedett, majd kiült az arcára a felismerés. – „Nem ismeri! Tud az átjárók létezéséről, de arról fogalma sincs, hogyan lehet eljutni hozzájuk. Egyedül csak te tudod. Ezért van rád szüksége. Vadimnak fogalma sincs azoknak a helyeknek a hollétéről, ahová menni akar. Annyit tud, hol lehet be és kijutni a föld alatti városból, és talán a tóhoz vezető utat is ismeri, bár ezt kétlem, de szüksége van a többi információra is. Ezért kutat utánad kezdettől fogva. És halvány fogalma sem volt róla ki vagy, amíg el nem mentél arra a pszichés tesztre.” – „Az álmaimat? A képességemet, hogy feltérképezzem az óceán alját, a kapcsolódásokat a folyókhoz és a tavakhoz? A többi városhoz? Ezt követte?” – „Sokkal többről van szó. Te különleges vagy még a pszichés képességűek között is. Blokkolhatod a kényszerét, parancsolni tudsz az álmoknak, annyira erős vagy, hogy még a mérgezett vér sem tudott megölni. És az egész kontinenst feltérképezheted neki.” – „Mégis meg akart ölni.” – „Nem hinném, Emeline. Ott voltam benned, az ereidben. Állandó szaporodásra kellett kényszerítenie a parazitáit, mert folyton megölted azokat. A véred. Ha nem ösztökélte

volna sokasodásra a kártevőit, megszabadítottad volna tőlük a tested, és még csak nem is a Kárpáti módon, hanem olyan antitestek termelésével, amik elpusztítják őket.” Emeline összevonta a szemöldökét. – „Nem értem, mit akarsz ezzel mondani?” – „Azt akarom mondani, hogy mindkét fél számára óriási értéket képviselsz. Ismered Vadim erődjének a helyét, legalábbis álmaidban ismered. Olyan antitesteket hoztál létre, és mivel megosztottad velem a véred, most már én is képes vagyok rá, hogy egy bizonyos pontig immunisak lettünk a féregfertőzésre. Ez pedig azt jelenti, hogy minden gyereket, nőt és vadászt szintén immunissá tehetünk. Nem csak azt hitte, hogy te megadhatod neki azt a gyereket, akit annyira akart, te magad vagy a legnagyobb díj a számára.” Megrázta a fejét. Ő csak egy térképet készített a föld alatti folyók, patakok és csatornák érhálózatáról. Megtalálja az összes föld alatti folyót, ami a tengerbe tart, eredjen bárhol, folyjék bármerre. Úgy ismerte mindet, akár a tenyerét. Évek óta visszajár éjjelenként és próbál módot találni rá, hogy megállítsa a vámpírt. Vagy találjon valamit, amivel meggyőzhet másokat. Blaze-nek sosem tett említést a víz alatti álmáról, miután Sean egyszerű rémálomnak nevezte. Egyszer alvóhelyet keresett magának éjszakára, amikor meglátott két vámpírt egy sötét sikátorban, ahogy hajléktalanokból táplálkoztak. Sean Párizsba menekítette őt, aztán pedig megölték. Hazajött, hogy segítsen Blaze-nek megtalálni a gyilkosokat. Hazajött, holott akkor már tudta, hogy Vadim elkapja, teherbe ejti, mire a többiek megtalálják és megmentik. – „Vigyél el a városába.” A szíve felgyorsult. Megrázta a fejét. – „Őrzik. Ha közelebb megyünk, meglehetősen nagy az esélye, hogy belefutunk

néhányukba. Próbáltam már átcsusszanni az őrök között. Néha sikerült. A legtöbbször azonban nem, és nagyon gyorsan fel kellett ébrednem.” – „Most is felébredhetünk, ha bajba kerülünk.” Emeline-nek nem tetszett az ötlet. Nyugtalan volt. Az átjáró Vadim városához szűk volt, remek hely egy támadásra. Azt is tudta, hogy Vadim dühös. Amint belépett az álomba, érzékelte a vízben. A haragját. Vissza akarta szerezni őt, szüksége volt rá, hogy az ellenőrzése alatt tarthassa. Nem akarta, hogy Dragomir csapdába essen. Csak Vadim birodalmának kiterjedését szerette volna megmutatni neki. Tudta, hogyha átadják az információt Tariqnak, ő akkor sem fogja elhagyni San Diegót, viszont talán megtalálhatják Vadimot és megtervezhetnek ellene egy támadást. Ő ugyan nem lenne képes együtt harcolni a vadászokkal, de érezhetné legalább, hogy ő is tudott adni ehhez valamit. Inkább magával hozta Dragomirt, ahelyett hogy beszélt volna neki erről, hogy kétsége se maradjon afelől, hogy nem őrült meg, és nem rémálmodik. Elindult, és vezetni kezdte Dragomirt annak a föld alatti folyócskának keskeny föld alatti szalagja mentén, ami a Tariq birtokával határos tavat táplálta. Ott elfordult, hogy visszatérjen a fő áramlathoz. Ahogy elindult, a férfi megragadta a karját és berántotta maga mögé. Legnagyobb rémületére egy tátott szájjal rájuk rohanó cápát pillantott meg, ami éles fogai közé kapta Dragomir alkarját majd megfordult, és villámgyorsan tovaúszott. A vér azonnal elárasztotta a sötét vizet, úgyhogy amint Emeline utánuk lódult, szinte egy vörös alagútban haladt. Nem mert véget vetni az álomnak Vadim egyik teremtényének akciója közben. Meglehet, hogy Dragomir teste mélyen a föld alatt, biztonságban van, de a lelke ott

száguldott előtte tova a vízben. Éberebbnek kellett volna lennie. Hiszen jól tudta, hogy Vadim csapdákat helyezett el ezen vízi utak mentén. Ilyesmi még soha nem történt, de nem is hozta még magával soha Dragomirt. Ráadásul itt nem lesz esélye ismétlésre. Arra számított, hogy mint eddig, éjjelről éjjelre majd javítgathatja, korrigálhatja az álmot, például azzal, hogy felfed egy csapdát. Még nagyobb sebességre kapcsolt. Az, hogy szinte minden éjjel úszott, álmaiban nagyon gyors és erős úszóvá tette. Meglehet, hogy a lábujját sem meri nyílt vízbe mártani ébren, de álmában bárki seggét szétrúgta benne. Az is előnyére vált, hogy pontosan tudta, hol sekélyek és hol mélyek a csatornák, hol ereszkednek meredeken a mélybe, és hol vetnek egy hatalmas, lusta S kanyart, mielőtt ismét kiegyenesednének. Ismert olyan apró ereket is, amik szinte csak pár cseppnyi vízből álltak, ami alig volt elegendő ahhoz, hogy átjusson rajtuk. Ezek voltak a gyorsátkelők, amik összekötötték egyik vízi utat a másikkal. Gyűlölte, hogy elveszítette Dragomirt. A férfi máskor támaszkodhatott Kárpáti hatalmára, de az álmaiban ezek nem működtek. Kisgyerek volt még, amikor álmodni kezdett a hínármezőkről, akinek fogalma sem volt róla, hogy léteznek Kárpátiak, és létezik erejük. Átkozta magát, amiért talán örökre belehúzta az álmába, miközben ráfordult a legszélesebb tengerbe ömlő folyó felé futó keskeny érre. Lenyúlt a lábszárhoz, amire egy kicsiny tőrt ragasztott. Ezt azután kezdte viselni, hogy először összefutott Vadimmal tinédzserkorában és rájött, hogy a vámpír vadászik rá. A pengét az alkarjához szorítva szorosan a markába zárta. Úszás közben a szűk helyen a combjai hol egyik, hol másik oldalon ütődtek a sziklafalnak, lehorzsolva a bőrét, mégsem lassított. Szinte nem is érezte az égő sebeket, amikor befordult egy

kanyarban, és a fenevad szeme felé vágott, aki a szájában tartotta Dragomirt. Újra próbálkozott, a penge ezúttal beleszaladt a szörny szemébe. A cápa kinyitotta száját és vadul vergődni kezdett, orra és farka örvényt vetett a vízben. Még több vér áradt ki, ami akár egy féreg, vékony szállá nyúlva lebegett tova a vízen. Dragomir átfogta a derekát és szorosan tartva tolni kezdte elfelé maga előtt. Emeline megragadta a karját és elengedte az álmot. Általában egyszerűen kinyitotta a szemét és az álom véget ért. De most nem volt ilyen egyszerű a dolga, a nap még magasan az égen járt. Egy töredékmásodpercre kinyitotta a szemét, aztán totális pánikba esett. Élve eltemették. Ki kell jutnia. Ki kell ásnia magát. Egy örökkévalóságig tartott, mire egyáltalán rá tudta venni a kezeit, hogy megmozduljanak, addigra már fuldoklott, a laza föld megtöltötte a tüdejét. Hirtelen szétnyílt fölötte a föld, és ő a ház alatti pince mennyezetére meredt. Mélyeket lélegzett, igyekezett felülni, és köhögni. – „Lélegezz egyenletesen. Nincs föld a tüdődben. Ezt csak az emberi elméd képzeli.” – Dragomir hangja szelíd és megnyugtató volt. – „Fordítsd el a fejed és nézz rám.” Nem akarta megtenni, hátha a férfi téved és ő teljesen egyedül el van temetve elevenen. Körülbelül négy méter mélyen feküdt. A föld alatta élettől duzzadó, ragyogó fekete volt, a pince padlódeszkái akkurátusan félrerakva egymásra, hogy majd újra a helyükre rakhassák őket. Fellátott a mennyezetig kiélesedett éjszakai látásával. – „Sívamet, egy nagyon egyszerű dolgot kértem tőled.” Valóban az volt, és mégsem. Emeline szíve olyan hangosan vert, hogy az valóságos mennydörgésként dübörgött a fülében, de annak nem látta értelmét, hogy Dragomir

megpróbálná becsapni. Lassan feléje fordította a fejét. Ott volt, különleges aranyszín szeme rászegeződtek. Még a sebhelyeit is gyönyörűnek találta, akárcsak szögletes, nagyon férfias állkapcsát. Még a mélyben, a fekete földben fekve is elegánsnak tűnt. Végigfuttatta rajta a tekintetét. Ott, ahol a karját megharapták, véres volt a ruhája most is, hogy már felébredt. Miatta. – „Sajnálom. Át kellett volna kutatnom minden helyet, ahová el kellett mennünk, és megkeresni a csapdákat, mielőtt megosztottam volna veled az álmom.” – „Hihetetlen vagy, Emeline és még csak nem is tudsz róla. Még egy cápa sem rettentett vissza. Már gyerekként feltérképezted Vadim vízi útjait, és jobban ismered őket, mint ő maga.” – Megdöbbentő módon büszkeség hallatszott a hangjából. És tisztelet. Emeline elmosolyodott. – „Nem is tudok úszni. Vagyis nem nagyon. Félek attól, hogy bemenjek a vízbe, mert tudom, mi van ott.” – Ez egy vallomás volt. Kissé szégyellte, hogy nem olyan, mint mások, nem keresi a víz enyhülését egy forró nyári napon, vagy éjszakán. – „Minimum tíz emberre való bátorságod van, Emeline. Ha csak egy csipetnyivel is több lenne, rémületben tölthetném az örökkévalóságot, hogy az asszonyom milyen őrültségre készül éppen.” Emeline kiteljesedettnek, boldognak érezte magát még akkor is, ha tudta, hogy Vadim és a seregei láthatatlanul bejárhatják egész San Diegót. De hogyan fogják elpusztítani, ha meg sem találják? Ha olyan sok kijárata van? – „Ez a vadászok munkája, Emeline. Te már elvégezted a tied. Értékes információkkal láttál el bennünket. Megtalálhatjuk és megsemmisíthetjük az összes általa felépített helyet. Most már sokan vagyunk, többen, mint azt

Vadim gondolná. És neked köszönhetően már a hely is megvan, ahonnan kiindulhatunk. Ott pedig nyomokat fogunk találni a többihez.” Emeline vett egy mély lélegzetet. – „Közeledik a naplemente. Csak egyszer, szeretnék egy olyan éjszakát veled, amikor nem kerülnek veszélybe a gyerekek, vagy valaki más. Csak egyetlen éjszakát.” A férfi nevetése lágyan csendült fel a fejében. – „Azt én is szeretném. De eljön majd. Egy örökkévalóságunk van együtt. Hamarosan kizárólag csak a kisbaba zavarhat meg bennünket.” – „Charlotte azt mondta, saját kezűleg csinálod a bölcsőt. És hogy Tariq segít benne.” Súlyos sóhaj kelt a fejében. Olyan igazi férfiasan gúnyolódó. – „Charlotte-nak nem kellett volna erről beszélnie neked. Meglepetés lett volna a számodra. Szeretnék adni valamit, és a gondolatot, hogy Tariq csak úgy, a puszta kezével készít dolgokat, nagyon vonzónak találtam. Arra gondoltam, hogy az, amit arra szánunk, hogy őrizze Carisma biztonságát, nézzen is ki jól.” – „Charlotte sárkányokról beszélt.” – „Kedveled a sárkányokat, így ez a motívum használhatónak tűnt. A hímet meglehetősen egyszerű volt megcsinálni, de a nőstény szépségét és halálosságát igazi kihívás volt visszatükrözni a fában.” – „Mikor csinálod egyáltalán? Folyton velem vagy.” – „Igazából nem tartunk annyi harci tanácsot, mint te azt hiszed.” Emeline azon kapta magát, hogy kacag. Hogy nevet. A napnyugta közelebb lehetett, mint gondolta, mert a hangja visszhangot vert a háza alatti pincében. Megnyalta a száját. – Szörnyű vagy.

– De bejött. – Azt hittem, az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. A férfi az oldalára gördült. Nyújtózkodott. Erőteljes izmai ínycsiklandóan hullámzottak a bőre alatt. – Kizárólag csak akkor, ha meglepetésről van szó. Belefúrta az ujjait a hajába, hogy teljesen maga felé fordíthassa a fejét és lecsapjon a szájára. Forróság hullámzott végig Emeline-en. Dragomir szája maga volt a Paradicsom. Pontosan tudta hogyan csókolja, és ő átadta magát a fantasztikus szája okozta gyönyörnek. Újra és újra megcsókolta. A tűz már valósággal tombolt benne, amit semmi mással nem lehetett kioltani, csak ha ott érezhette a férfi testét a magáéban. A karjaiba vette és fellebegett vele, miközben folyamatosan csókolta. Parancsolón. Követelőn. Emeline úgy felforrósodott, hogy már attól tartott, hogy lángra lobban és porrá ég, mielőtt elheverhetnének az ágyon tisztán, gyógyult testtel. Imádta, hogy a férfi ezt csak úgy megteheti. Elég volt arra gondolnia, hogy frissek és tiszták és már meg is történt. Dragomir ledobta az ágy közepére és az ökleire támaszkodva a két oldalán föléje hajolt. – Mondtam már ma, hogy szeretlek? Miközben feltette a kérdést, lehajolt és végignyalta a mellbimbóját. Előbb az egyiket, majd a másikat, hegyes kis csúcsokká varázsolva őket. Aztán rásimította a száját a jobb mellére, erősen megszívta, majd ugyanezt tette a ballal is. Dragomir szája könyörtelen volt, Emeline pedig olyan érzékeny, hogy már tényleg azt hitte, menthetetlenül lángra lobban. A férfi a fogait is végighúzta rajta, mire a teste mélye folyékony forrósággal reagált. Aztán az erős kezek megragadták a bokáját, és a férfi hasra fordította, majd megmarkolta a fenekét.

– Fantasztikusnak, egy valódi ínyencfalatnak tűnsz Emeline. Nem is tudom, mit szeretnék jobban, felfalni egészben, vagy elmerülni a feszes, meleg tested belsejében. – Megragadta a csípőjét és térdre emelte. Egyik kezével a matracra simította a fejét. Emeline megtámaszkodott az alkarjain és hátranézett a válla fölött. A teste lüktetett a várakozástól. Dragomirnak nem kellett ezért túl sokat tennie, elegendő volt a puszta tény, hogy felébredtek. A férfi végigsimított a bejáratán ellenőrizve befogadó készségét. – Imádom, amikor ilyen vagy. Egészen nedves a kedvemért. Hátrafelé tolta magát, hogy újra magán érezze a kezét. – Teljesen nedves vagyok a kedvedért. Annyira akarlak, hogy majdnem belehalok. – És ez igaz is volt. A tüdeje szinte lángolt levegőért. Túlérzékenynek érezte magát. Szinte nyersen fájdalmasnak. Kiszolgáltatottnak. Egy cseppet sem érdekelte, hogy a férfi megtudja, mennyire szereti. Hiszen tudta, fordítva is ugyanígy van. Imádta, hogy olyan könnyedén megtartja, hogy az ujjai cirógatják, ingerlik, és amikor csalódottan felkiált, ha eltávolodnak, már vissza is térnek, simogatnak, vígasztalnak. Ez egy gyönyörű szenvedés volt. Az éhsége pedig nőttön nőtt tőle. Imádta ezt. És már ott is volt a gonosz szája, a bűnös nyelve, simogatta, ingerelte, mélyen belédöfött. Falta a belőle áradó mézet, szopogatta, a fogával ingerelte a csiklóját. – Dragomir. – A nevét is alig tudta kimondani, de ez az egyetlen szó is tele volt sürgetéssel. – Nem tudom, mit akarsz, sívamet. Konkrétabbnak kell lenned. Még ezt is imádta. A teste még több folyékony forrósággal reagált. – Téged, magamban. – Annyira zihált, hogy alig tudta kimondani ezt a két szót is.

– A nyelvem máris benned van – felelt a férfi, miután beleízlelt a friss nektárba. – Mmm... olyan jóízű vagy. De talán az ujjaimat szeretnéd. Felváltotta a nyelvét előbb egy, majd két ujjával, belemerült forró, nagyon szoros hüvelyébe. Emeline szinte felsikoltott frusztráltságában. – Nem az ujjadat! A farkadat akarom! – Belepirult abba, hogy ezt kimondta, de tudta, hogy Dragomir éppen ezt akarta, és amikor megadta neki, amit kért, a teste még jobban felforrósodott. Képtelen lett volna nem hátrafordulni és nézni, ahogy a Dragomir feltérdel, szemei rátapadtak a merevedésére, amit megmarkolt a tövénél. A csípőjét csavargatta, hátrafelé nyomta a fenekét, így próbálván rávenni, hogy siessen. A férfi hirtelen előrehajolt és megharapta. A fájdalom apró tüskéje újabb hullámnyi nedvességet indított el benne, biztos volt benne, hogy már a combja belső oldala is nedves tőle. – Kérlek drágám! Siess! – Gyengéden szeretnéd? – A bejáratához illesztette merevedése fejét, és beléhatolt épp csak annyira, hogy érezze a feszülést, de nem eléggé ahhoz, hogy kitöltse. Frusztráltan ismét hátratolta a fenekét, igyekezvén feljebb vonni magába őt. – Hamuvá égek. Most azonnal szükségem van rád! – A kérlelés mellett a hangjában immár megjelent a követelés is. Dragomir felnevetett, és előredöfött. Keményen. Lángnyelvek süvítettek keresztül Emeline-en. Fehéren izzó villám. Ebben a szögben, ahogy a derekánál tartva lefogva tartotta, egészen mélyre tudott hatolni, tűzzel árasztva el a nő bőrét és ereit. Ez nagyon jó volt. Olyan nagyon jó. Jobb, mint bármi más a világon. Szerette hallani a nevetését. Szinte gondtalannak tűnt. És ezt ő adhatta meg neki. Nézte az arcát, amit csodaszépnek

látott. A kemény vonások, de még a vésett tetoválások is mintha meglágyultak volna, vágy keveredett szerelemmel a férfi arckifejezésében. Ez ragyogott a szeme olvadt aranyában. Gyönyörűség volt nézni. Látta a rajta ugyanazt az érzést, ami őt is szinte szétvetette. Forró, ragyogó, vad szerelmet. Aztán már nem tudott gondolkodni, kizárólag csak érezni. Dragomir olyan magasra röpítette, hogy éppen csak hogy megállt a kielégülés szakadékának peremén. És ezt újra és újra megismételte, míg a teste már olyan feszültté vált, mint egy felhúzott rugó. Elérkezett a tűréshatárához. Hallotta a saját hangját. A könyörgését. A bosszú ígéretét. De a kifejezés a férfi arcán, ami olyan volt, mint egy bukott angyalé, akinek olyan közel sikerült kerülnie a mennyországhoz, amennyire csak lehetséges, kárpótolta a teste éhségéért. – „Tied vogyok, ainaak. Tet vigyázam. Peje míca. Valami ilyesmit morgott a fogai között. A Tet vigyázam kifejezést tisztán értette, és tudta, hogy azt jelenti: szeretlek. A többi jelentésében egyáltalán nem volt biztos, de a szavak gyönyörűek voltak, ahogy kiejtette őket. Dragomir haja úgy omlott az arca köré, mintha egy reneszánsz festő álmodta volna vászonra. Ellopta Emeline lélegzetét. Ez a férfi a szíve. A lelke. És tudta, hogy ő is ugyanezt jelenti Dragomir számára. Azt nem értette miért és hogyan, de tisztában volt vele, hogy nagyon különleges a férfi számára. És ezt minden egyes pillanatban éreztette is vele. Nem tudott megszólalni száguldó szívvel, villámok hasogatta testtel, pattanásig feszülő gyönyörrel a bensőjében, amibe szinte már beleőrült. – „Szeretlek, Dragomir, de muszáj...” – „Pontosan tudom, mire van szükséged.” Mozogni kezdett. Olyan gyorsan, olyan erőteljesen, olyan mélyre hatolva, hogy Emeline szinte úgy érezte, egyetlen

testen osztoznak ők ketten. Az arcán tartotta a szemét még akkor is, amikor megfogta hátulról a nyakát és lenyomta a fejét a matracra. Hallotta gyors, erőteljes szívveréseit. Ez a dobogás válaszra talált az ő legbensőbb magjában. Az arca. Egy bukott angyal arca. A legszebb a világon az ő számára. Nézte hogyan fut át rajta az öröm. A szemei sötét óarannyá váltak. A vágy és a szerelem mélyre vésődött vonásaiban, színtiszta érzékiségbe öltöztetve arckifejezését. Ujjai rászorultak a nyakára és a csípőjére. – „Most míca. Velem együtt.” Merevedése még jobban megduzzadt benne, kifeszítve az izmait, kiteljesítve az izzó, brutális súrlódást, amit acélizmú csípője a ki-be mozgással keltett. A parancsot halkan, szelíden súgta, mély, selymes hangján, ami egyetlen pillanat alatt átrepítette Emeline-t a szakadék szélén. Forró magja elárasztotta hüvelyének falát. Felszáguldott az égbe, hogy aztán szabadesésben zuhanjon alá. Szárnyalt. Egyszerre volt ez gyönyörű és rémítő. Az orgazmus újra lerohanta, mielőtt földet érhetett volna, olyan erővel söpört át rajta, amit még soha nem tapasztalt. Minden sejtjét megrázta a vihar. És egész idő alatt nézte a férfi arcát, figyelte mit tesz vele, amit ad neki. Ez maga volt a tökéletesség. Két kézzel belekapaszkodott a takaróba, hogy nehogy kirepüljenek az éjszakai égboltra. A férfi mindenhol ott volt körülötte óvón. Tartotta, amikor lerogyott, és levegő után kapkodott, a szíve fel akart robbanni, és azt sem tudta, kicsoda ő egyáltalán és hol van. Csak azt tudta, hogy ott van vele. Csak az arcát látta. A keze simogatta, nyugtatta. A szája suttogott neki, míg végigcsókolta a gerincét. A férfiassága lüktetett benne, összekötötte kettejüket, minden szívdobbanással hirdetve Dragomir szerelmét. Extázist adva

Emeline-nek. Mindent megadva neki, amire csak szüksége volt. Aztán a férfi visszahúzódott, és ő felkiáltott, ahogy a súlyos merevedés végigsiklott túlérzékennyé vált idegvégződésein, újabb gyönyörhullámot hívva életre benne. Dragomir karjai köréje fonódtak, az oldalára fektette, és köréje gömbölyödött hatalmas testével védelmezőn. Egyik tenyere a hasára siklott, ahol a gyermekük növekedett. – Valahányszor hozzád érhetek, azt egy valóságos csodának érzem. – Félresöpörte a haját az állával. Borostájának finom dörzsölése a bőrén újabb forrósághullámot indított útjára Emeline-ben. – Hihetetlenül puha a bőröd. Az évszázadok alatt olyan sokszor gondoltam rád, elképzeltelek, de a valóság sokkal jobb, mint bármi, amit a fantáziám valaha is megteremtett. – Én álmodozni sem mertem soha olyasvalakiről, mint te – vallotta be. – A szempillái lesodródtak, hogy csak érezze a férfit. Magába szívta az illatát, a teste érzését a sajátja mögött, erős karjainak ölelését. Biztonságban érezte magát. Életének egyetlen olyan szakaszára sem emlékezett, amikor biztonságban érezte magát. Most pedig a férfi ezt jelentette a számára. Dragomir belecsókolt a nyakába, majd finoman hanyatt fordította. Ő az oldalán maradt, föléje hajolt és megvárta, amíg kinyitotta a szemét. Hosszú, hullámos haja mindkettejüket betakarta, amikor lehajolt és megcsókolta. A bőrét, a szemhéját, az orrát, és legvégül a száját, amitől ezer pillangó kelt szárnyra Emeline gyomrában. Aztán végigcsókolta a torkát, a melleit, itt elidőzött néhány percig, csak aztán haladt tovább lefelé a köldökéig. A nyelve vett egy villámgyors kóstolót, majd tovább kóborolt és közben a saját nyelvén suttogott a babának. Beszélt hozzá. Megnyugtatta.

Emeline-t elárasztotta a szerelem. Képtelen volt visszafogni. Megtöltötte a szívét, a lelkét, túl is csordult rajtuk, és neki fogalma sem volt, mihez kezdjen ennyi érzelemmel. Csak a férfi haját tudta simogatni remegő kézzel, és megfogadni magának, hogy megtalálja a módját, hogy visszaadhassa neki mindazt, amit tőle kapott. – Minden percben ezt teszed, amikor velem vagy – suttogta bele Dragomir a bőrébe. Megcsókolta a pocakját, ahol a baba mocorgott. – Adtál nekem egy gyermeket. Mi lehet ennél nagyobb ajándék? Nekem adtad a szerelmed, a szíved, a lelked. Nekem adtad magad. Semmi sincs ennél több. Te vagy az én csodám. – Mondja ezt az a férfi, aki sárkányokat farag a gyermekünk bölcsőjére. – Nem akart sírni. A vérkönnyek maszattal járnak. – Tudom, hogy megint arra a tanács izére kell menned, de megmutatnád előbb, hogyan csinálhatok ruhát magamnak? A repülést is? És talán a tisztálkodás sem ártana. Dragomir felnevetett, az ágy szélére gurult és a kezét nyújtotta neki. – Csak képzeld el fejben, mit szeretnél viselni. Lásd az elmédben magad frissen zuhanyozottnak, tisztának, megszárított hajjal. A részletek a legnehezebbek. Oda kell figyelmed a részletekre. Emeline szemöldöke ráncba szaladt. Hogy lehetne ez ennyire egyszerű? Elképzelte magát frissen, tisztán, egy puha, fehér, finom rózsamintával díszített ruhában. Ez volt az egyik kedvenc ruhája, a katalógust, amiben látta, szinte naponta végiglapozta. Éppen azért választotta ezt, mert minden részletére emlékezett. Aztán azon kapta magát, hogy már viseli is, puhán körülölelte a bokáját, ahogy izgatottan felugrott örömében, hogy működött. – Megcsináltam! El sem hiszem. Én csináltam! – A férfi nyaka köré fonta a karját és megölelte. Teljesen felöltözött és minden tökéletesnek

látszott. – Kitakarítok minden szobát. Ez jó lesz gyakorlásnak. Aztán beszélek Livvel a sárkányokról és arról, hogyan lehet reptetni őket. Dragomir megcsókolta. – A takarítás rendben. Livvel beszélni a sárkányokkal nem feltétlenül jó ötlet. Az a gyerek elég nagy bajban van anélkül is, hogy segítenél neki még nagyobba keveredni. – Az ajtó felé indult, de ez már egy teljesen más Dragomir volt. Félelmetes és rémítő. Egy veszélyes ragadozó, ami hangtalanul, folyékony mozdulatokkal suhan át a földön csakúgy, mint az épületeken. Ez pedig éppúgy ellopta Emeline lélegzetét, mint az, amilyen gyengéden vele bánt. A férfi megállt az ajtóban és visszanézett. – Azért mielőtt kimennél sívamet, mégiscsak vegyél fel alsóneműt. Személy szerint nekem semmi problémám a melltartó és a bugyi nélküliséggel, de nem vagyok benne biztos, hogy örülnél neki, ha más is felfedezné a hiányukat. Az ajtó becsukódott utána, és Emeline hangosan kacagni kezdett, két tenyerét a babája fölé simítva. Életében először maradéktalanul boldognak érezte magát.

Tizennyolcadik fejezet

Szél kavarta a leveleket a földön, játékosan fel-feldobva őket a levegőbe. Föld, betondarabok és más építési hulladékok hevertek szerteszét az elhagyott épület mögötti sikátorban. Az egész tömb üres üzletekből állt, olyan volt, mint egy kísértetváros. Az enyhe szellő magánjátszótérnek használta a sikátort, végigsimított, átfutott a törmeléken. Elsiklott a piszkos üvegű ablakok mentén, mintha be akarna kukucskálni, milyen állapotban maradtak a boltok, amikor a tulajdonosaik hátrahagyták őket. Dragomir a szél segítségéven sodródott abba az irányba, ahová menni akart. Sandu és Ferro a főutca irányából, az üzletek frontoldala felől közelítettek, mindannyian vámpírtevékenység nyomai után kutattak. Andor vállalta el a tetőket. A vadászok egy csoportban szelték át a várost, az Emeline által felfedezett földalatti hálózat térképét követve. Átadta azt Dragomirnak, miután behúzta az álmába, és ott hagyta ébredés után is. Tariq, Maksim és az emberi biztonsági szolgálat erői a birtokon maradtak. Az asszonyaikkal elkezdték kiképezni a gyerekeket, Waltonékat, Emeline-t, Genevieve-et és a biztonságiakat a vámpírok elpusztítására. Nem vették félvállról a gyakorlást. Nem számított, hogy gyerekekről, nőkről, vagy idősebbekről van szó, mindenkinek meg kellett tanulnia a harcot, hogy életben maradhassanak és másokat is megvédhessenek. Álmukból felébresztve is tudniuk kellett, hogyan tehetik ezt meg.

A Kárpátiak mindig vadászok voltak. Bár más-más készségeik és erősségeik voltak ugyan, mindegyikükben ott gyökerezett az igény, hogy vadásszanak mindenre, ami veszélybe sodorhatja a népüket. Velük született ez a késztetés. Egyesekben erősebb volt, mint másokban, de bármelyikük is akadt ellenség nyomára, vadásztak rá, becserkészték és megsemmisítették. Ez nem személyes bosszúvágy volt. Nem volt korrektség, nem voltak szabályok. Egyszerűen ráálltak egy célpontra és megsemmisítették azt. Dragomir csapata öt ősiből állt. Sokszor vadásztak már együtt, ismerték egymás gondolkodásmódját. Vért cseréltek mindannyian, így a közös Kárpáti út mellett egy külön privát csatornán is társaloghattak, ez pedig előnyt jelentett nekik a vámpírokkal szemben, akik nem hallhatták a szavaikat. Hatalmas szerencséjük volt, a szétküldött hívásaikra mások is válaszoltak a Testvériségből. Benedik máris csatlakozott hozzájuk. Ő volt az ötödik tag Dragomir csoportjában. Olyan hideg volt akár egy jéghegy, különleges, éjfélfekete szemei sosem pislogtak. A tömb másik vége felől haladt a sikátor felé. A másik csoportot is ősiek alkották, mindannyian mostani, vagy volt Testvériségi tagok. Afanasiv, Nicu és Valentin csatlakozott Petruhoz és Isiához. Félelmetes csapatot alkottak, gyorsan haladtak a tenger felé. Tomas, Lojos, Mataias, Andre és Gary alkották az utolsó csapatot. Pillanatnyilag épp a Nemzeti Part fölött haladtak, ahol a víz föld alatti folyókban futott. Ezek a folyók kapcsolódtak közvetlenül a Tariq birtoka mellett lévő tóhoz. Dragomir eleresztette az elméjével a másik két csoportot, hiszen tudta, hogy erősek, ellent tudnak állni bármekkora viharnak, amit Vadim az útjukba küldhet. Az ő csapatának az volt a feladata, hogy észrevétlenül lejusson a föld alatti

városba, megfigyeljék, min dolgoznak az élőholtak, majd végleg elpusztítsák őket. A szél őket segítette. Természetes volt, nem keltette fel a vámpírok gyanakvását. Kívülről a sikátor úgy nézett ki, minta senki sem járt volna arra, amióta megsemmisítették a lejáratokat és a termeket az alagútrendszerben. Tanulmányozta a törmeléket a bejárat előtt minden szögből, a szellővel együtt könnyedén megérintette. Érezte rajta a gonoszság fertőzését. Nem volt erős, alig több, mint egy halovány árnyék. Rendes körülmények között átlépett volna rajta, mint egy rég arra járt vámpír nyomán. Emeline-nek köszönhetően azonban tudta, hogy a vámpírok továbbra is használják a föld alatti várost, ahonnan a gonosz szaga áradt. A szél egy pillanatra sem csendesült el, így semmilyen riasztás nem indult be. Az előrehaladás lassabb volt, mint szerette volna, de ez nem frusztrálta. Az ő munkája az ellenség levadászása volt, és ehhez olykor türelem kellett. A szél besiklott egy repedésbe, és mögötte teret talált. Üres teret. – „Itt egy bejárat” – jelentette a Testvériségnek –, „bemegyek.” Belépni az alagutakba klasszisokkal veszélyesebb volt, mint kinn tartózkodni, ahol a szellője még természetes volt. Át kellett változnia egyetlen hűvös fuvallattá, ami lejutott a kinti éjszakából. – „Van egy másik lejárat a bolt padlójában, ahol vagyok” – jelentette Sandu is. – „Lemegyek.” – „Légy óvatos. Én fuvallatot használok.” – „Ne aggódj, príma álcát találtam, egy fekete boszorkánymolyt. Kissé kicsi, tizennégy centiméter a szárnyfesztávolsága, de az élőholtnak eszébe sem jutna, hogy egy vadász ilyen alakban kémkedhet utánuk. Mindazonáltal azt hiszem, megnövelem a

szárnyfesztávolságát tizennyolc centiméterre, hogy hihetőbb legyek.” Dragomir kis híján fuldoklani kezdett. Aztán inkább mégis ráhagyta Sandura. A fekete boszorkánymolyt a halál hírnökekét övezték legendák. És mindjárt tizennyolc centis? Na, ez jól kezdődik. Talán jobb lett volna, ha nem osztja meg a humorát egyikükkel sem. – „Újabb bejárat, kinn az utcán.” – Ez Ferro volt. – „Fekete boszorkánymolyként megyek be. A méretemnél fogva egy kicsivel nagyobb szárnyfesztávolságra lenne szükségem. Mit szólnátok tizenkilenc centiméterhez?” Dragomir felnevetett volna, ha aktuális alakja ezt lehetővé teszi. A többiek nem is tudnak róla, milyen humorosakat mondanak, de ő nagyon viccesnek találta. És most, hogy ő visszanyerte az érzelmeit, automatikusan megosztotta azokat a többiekkel. Olyan rég volt, hogy bármelyikük is érzett valamit, hogy szinte már azt sem tudták, mi az a humor. – „Ha ezen a vonalon haladunk tovább, akkor nekem minimum húsz centiméteres szárnyfesztávolságra lesz szükségem” – szólalt meg Andor is. – „Sandu, remélem, nem érzed ettől kényelmetlenül magad.” – „Tekintettel arra, hogy ha nagyobbak lesztek tizenhéttizennyolc centinél, felhívjátok magatokra a figyelmet, és a legelső vámpír szétzúz benneteket, nem hiszem, hogy én fogom magam kínosan érezni.” – „A fenébe! Ezzel megvétóztad az én huszonkét centis szárnyfesztávolságomat!” – mordult fel Benedik. – „A harmadik üzlet hátsó falánál megyek be.” Dragomir szíve összeszorult a mellkasában. Azt a bejáratot, pontosabban kijáratot ismerte. Vadim azután használta, hogy teherbe ejtette Emeline-t. – „Légy különösen körültekintő. Az közvetlenül Vadim privát odújába vezet.”

Átlebbent a törmelék halom felett, és egyenletes légáramlásként leereszkedett a föld alatti folyosóra. Kőtörmelék és föld borította áthatolhatatlan halmokban a padlót. Egy szikla torlaszolta el a kamrát, ahol Livet, Bellát, és még hátrébb Valentint tartották. Kísérleteket végeztek eleven gyerekekkel. Ezeket a gyerekeket aztán felfalatták Vadim emberevő bábjaival. Úgy, hogy ezen gyerekek többsége még élt. Hálát adott az égnek, amiért vadász „üzemmódban” távol tudta tartani magától az érzelmeket. Ez a hely felfordította a gyomrát, és megpróbálta elárasztani bánattal. Elkezdett távolabb sodródni tőle, és nagyon örült, hogy semmi jelét sem látta sem Vadimnak, sem a szolgáinak. Hirtelen megtorpant, állva maradt a levegőben, nem sodródott tovább. Nem tévedhet. Bár nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy Vadim talán ismét használja ezeket a kamrákat, nem engedhették meg maguknak, hogy alapos ellenőrzés nélkül hagyják. Kisiklott a légáramlatból, és olyan lassan, hogy el ne indítson valamilyen riasztót, becsusszant egy apró nyílásba a sziklatömb és a kamra fala között. Első pillantásra üresnek tűnt a helyiség. Már majdnem elfordult, hogy távozzon, de akkor a levegő megmoccant, és alakok csillámlottak meg egy töredékmásodpercre. Áttetszőek voltak, látni lehetett rajtuk keresztül a kamra piszokkal, vérrel borított falait, mennyezetét és padlóját, és a dermesztő, vészjósló karmolás nyomokat is a sziklában. Dragomir egy sarokba hátrált végtelen óvatossággal, majd teljesen mozdulatlanná dermedt, és Kárpáti látásával koncentrált a kamra közepére. Néhány pillanatba telt csupán, mire a szellemképek elkezdtek hús-vér alakot ölteni. Az egyik ketrecben egy meghatározhatatlan korú nő volt. A kezeit összekötözték a csuklóinál, és a feje felett rögzítették a rácsokon. Egyenetlen, durva, harapások okozta hegek

borították a nyakát és a karjait, de még magasan a combját is, amiről felhúzták a szoknyáját. A haját egy fájdalmasan feszes lófarokban húzták hátra. Meg tudta állapítani, hogy nagyon magas, és annyira vékony, hogy szinte átlátszott az alakja. A haja sűrű volt és hosszú, a sötét szálak közé ősz csíkok vegyültek. Az arca és a teste fiatalnak tűnt, de volt benne valami, ami arról árulkodott, hogy korosabb. Egészen kiszáradtnak tűnt, üveges és megtört volt a tekintete. Az egész teste tele volt véres horzsolásokkal. Lehajtva tartotta a fejét, de hirtelen minden előjel nélkül felnézett, egyenesen abba a sarokba, ahol Dragomir olyan mozdulatlanul lebegett. A nő vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte. A feje megmoccant, szinte alig észrevehetően a hátsó helyiség felé biccentett, ahol Valentint tartották fogva annak idején. Mondani akar neki valamit. Vagy talán figyelmezteti? Tudja, hogy ott van. Észlelte a jelenlétét még akkor is, amikor a vámpírok sem lettek volna képesek. Mit árul el ez erről a nőről? Ki ő? A vámpír egy hosszú kőasztal mögött jelent meg, és elkezdett körülötte járkálni. Magában motyogott és közben gyilkos pillantásokat vetett a válla fölött a fogolyra. A nő ismét lejtette a fejét, legyőzöttnek tűnt, de Dragomir tudta, hogy messze nem az. A padlót friss vér borította, kicsiny, véres lábnyomok vezettek mellőle a belső kamrába. Dragomirnak nagyon nem tetszett a tény, hogy a nő már tudja, hogy nincs egyedül a kamrában olyan közel egy vámpírhoz. Meg kellett tudnia mi van a másik kamrában, mielőtt lépéseket tenne az élőholt ellen. Ráadásul úgy kell megölnie a vámpírt, hogy az ne riadóztathassa a föld alatti várost.

Vadim egy varázslatot szőtt a kamrák fölé, ahonnan egyszer már kifüstölték. Átvizsgálták már ezt a helyet nem egyszer, és úgy vélték, a mestervámpír elhagyta a környéket, holott még mindig használta a kamrákat. Csak most már jobban elrejtette. Lassan megmozdult és végigsiklott a kamrán anélkül, hogy megmozgatta volna a levegőt. A vámpírt teljesen lefoglalta a mormogás, nyilvánvalóan dühös volt a rá kiszabott feladat miatt, vagy a parancs miatt, hogy hagyja békén a rabot. Legalábbis erről árulkodott, hogy hol dühödt pillantással méregette a nőt, hol pedig a száját nyalogatva. Dragomir biztos volt benne, hogy ráparancsoltak, tartsa magát távol tőle. Hirtelen minden figyelmeztetés nélkül kitárult a belső kamra ajtaja, nekivágódott a mögötte lévő kőfalnak, majd visszacsapódott, és aztán újra kinyílt, de ezúttal egy hatalmas termetű vámpír állt a nyílásban. Dragomir azonnal felismerte. Eugen. Sikeresen kiszabadult ugyan a barlangból, ahol rajtaütöttek, de a napfény mély sebeket hagyott rajta. Súlyosan összeégett. Az arca egyik felét egy ezüstlap fedte, ami a széleknél furcsán összeforrt a bőrével. Mintha egy maszkot viselt volna, és amikor megszólalt, a húzódó, feszülő bőr semmiféle teret nem hagyott a mimikájának. – Lássunk hozzá Artur, elegem van a várakozásból. Nincs erre egy egész éjszakám. Artur rámeredt. – Még táplálkoznom kell. Éhezem. Ő pedig olyan finom illatot áraszt. A vére biztosan... erőteljes. Épp csak megízlelem. Éhes vagyok! – Az utolsó mondat már szinte nyafogásnak hatott. – Szart sem érdekel az sem, ha éhen döglesz. De azt nem fogom hagyni, hogy engem is megöless. Sergey akarja azt az információt és én azt mondtam neki, hogy megszerzem.

Eugen ekkor elvicsorodott, hátrafordult és visszaintett valami felé, ami eddig láthatatlan maradt mögötte. – Látom ma éjjel ideges vagy egy kissé. – Vele kapcsolatban nem ígértem neki semmit – felelt Artur kissé nagyképűen, de közben vetett egy gyors pillantást az ajtóra, mintha bármelyik pillanatban kiléphetne rajta Sergey Malinov. Dragomir közelebb óvakodott a nyitott ajtóhoz. Meglátott odabenn egy másik nőt, aki nagyon fiatalnak tűnt, talán a húszas évei elején járhatott. Oda volt láncolva a falhoz, és ő sem volt jobb állapotban, mint a másik nő. Talán még rosszabbul járt. Nagyon megverték. Az arca duzzadt volt és csupa véraláfutás. Véres sebek keresztezték a bordáit, a jobb karján jókora vágás látszott. Eugen visszalépett a lányhoz, megragadta a torkát, hüvelykujjával feltolta az állát. – Ha nem adod meg az információt, amit Sergey akar, akkor bántani foglak, az eddigi az sehol sincs ahhoz képest, ami következik. – Rosszindulatú mosolya feltárta hegyes, fekete foltos fogait. – Vagy megmondom neki, hogy mindezidáig megtévesztetted, és valójában fogalmad sincs, hogyan lehet visszavonni Xavier varázslatát. Dragomir továbbra is a padló felett lebegett, és egyre lopta a millimétereket Eugen felé, de ezek a szavak megállították. Xavier egyike volt a valaha született legerősebb Varázslóknak. Tökéletesen, színtisztán gonosz volt, majdnem sikerült teljesen kiirtania a Kárpáti fajt. Aztán hirtelen felkavarodott mögötte a levegő, és mindkét vámpír megremegett, a félelem ráfagyott az arcukra. Eugen világéletében harcos volt. Nem egy újsütetű vámpír. Igazából Dragomir úgy gondolta, a legjobb úton halad afelé, hogy mestervámpírrá váljon, de bárki is közeledett a kamrához, az

színtiszta félelmet keltett az élőholtban. Mindkét helyiségben szinte felvibrált a félelem. A két nő is félt. Artur villámgyorsan kínzóeszközöket kezdett dobálni egy tálcára. Ez színtiszta pszichológia volt az emberek számára. Egy vámpírnak nincs szüksége ezekre a dolgokra a kínzáshoz. Dragomir az idősebb nőt figyelte. A tekintete a bejáratra tapadt, de a Kárpáti vadász megérezte a figyelmeztetését, és a lökésszerű kényszerét, hogy hagyja el a kamrát. Hagyja sorsukra őket. Valósággal ledermedt, ahogy megérezte azt a finom lökést. Közelebb lebegett a ketrechez és alaposabban szemügyre vette a nőt. Nem ember volt. Egy ősi. Egy ősi Kárpáti. A Malinovok megkaparintottak egy Kárpáti nőt. Képtelen volt beazonosítani. Túl sok idő telhetett el az eltűnése óta ahhoz, hogy még felismerje. Hallott természetesen híreket eltűnt nőkről, de azóta évszázadok teltek már el. Nem emlékezett rá kik voltak azok, és hogy megtalálták-e őket valaha is. Eugen ujjai egyre szorosabban fonódtak a falhoz láncolt nő torkára. Fájdalmasan összeszorította a légcsövét. A nő a ketrecben azonnal reagált, nekivetette magát a rácsoknak és Eugen felé rúgott. Nem kiabált, meg sem szólalt, csak nekicsapta a testét a rácsoknak, Eugen mégis sziszegve fordult feléje. – Hagyd abba, vagy megölöm! A ketrecben lévő nő azonnal elernyedt. A láncon lévő lány hörögve kapkodott levegő után, köhögött, majd mély lélegzeteket vett. Aztán kinyílt a kamra varázslattal elrejtett külső ajtaja, és belépett Sergey Malinov. Dragomir többször is találkozott vele. Az öt testvérből álló csoportból Sergey semmivel sem tűnt ki. Harc közben szinte eltűnni látszott, sosem fejtette ki a véleményét, jobban szerette egyszerűen követni a fivéreit.

A kamra hőmérséklete több fokkal lesüllyedt. Sergey jóképűnek tűnt, egy ebből a századból származó férfinak. Először a ketrecben lévő nőre nézett. Rámosolygott, és kissé meghajtotta felé magát egy óvilági gesztussal. – Jó estét Elisabeta, remélem jól aludtál. A nő lehajtotta a fejét, még mindig nem szólt egy szót sem. Bár leeresztett szempillái mögött a tekintete félelmet sugárzott, a testének minden egyes porcikája dacolt a mestervámpírral. Sergey szemöldöke felszaladt. – Na de tényleg, Elisabeta, unom már ezt a viselkedést. Ez a lány nincs rád jó hatással. Elisabeta mintha egy szempillantás alatt összezsugorodott volna, sokkal kisebbnek és legyőzöttnek látszott. Sergey a másik kamrában a lány mellett álló vámpírhoz fordult. – Megszerezted a szükséges információt? Eugen sárgás-szürkés arca, ha lehet, még jobban elsápadt. – Nem volt elég idő. És nem reagál a... Sergey felemelte a kezét, egy ujját eltartotta a többitől, hosszú, vastag karmot növesztett rá egy szempillantás alatt. Csapott egyet, és Eugen felsikoltott, ahogy az arcának egészséges felét szinte kettéhasította. A mestervámpír, lazán, oda sem figyelve vitte véghez mindezt, az arckifejezése sem változott. Dragomiron végigfutott a hideg. Sergey sem gyengébb, sem kevésbé veszélyes nem volt, mint a testvérei. Tökéletesen ura volt a helyzetnek. Teljesen az irányítása alatt tartotta. Mindkét nő egészen elcsendesedett, mintha halálos mérgű vipera siklott volna a közelükbe, aminek nem szerették volna felhívni a figyelmét magukra. Sergey egy pillantásra sem méltatta Eugent, a fiatal nőre koncentrált. A láncok, amik fogva tartották egyszerre füstölni kezdtek. A nő felzihált, de nem sírt. A bőr a csuklóin, ahol a bilincsek hozzáértek, elkezdett felhólyagosodni.

– Azt javaslom Julija, hogy add meg nekem, amit akarok, másképp nem veszem semmi hasznodat. Elfogyott a türelmem. – Pattintott az ujjaival, és a láncok a földre zuhantak, majd tekergőzni kezdtek, akár a kígyók. A mögötte álló asztal felé intett, és a lány teste megrándult, és elindult feléje, minden egyes lépés ellen harcolva. Sergey többször is megszökött már a halál elől, és az a laza könnyedség, amivel a hatalmát kezelte, Xavierre emlékeztette Dragomirt, ez pedig eszébe juttatta, hogy a mestervámpírban ott rejtőzik a nagyhatalmú mágus egy szilánkja. Elég nyilvánvaló volt, hogy nagy hasznát vette, rengeteg tudáshoz segítette hozzá. Ez pedig különösen veszélyes ellenféllé tette. Mindvégig a háttérben maradt, így egy vadász sem ismerhette fel, hogy sokkal erősebb, mint a testvérei. És ravaszabb is náluk, nem sajnálta a befektetett időt és energiát hatalmának elrejtésére. Meghagyta a ragyogást a fivéreinek, hogy ő maga a háttérben a legfélelmetesebbé váljon közülük. Ő volt a legszokatlanabb vámpír a Kárpátiak történelmében. Elrejtette ezeket a képességeket a testvérei elől is? Dragomir összevetette őt Vadimmal. Vadim mindig is vezéregyéniség volt. Mindenkit irányított, beleértve ebbe Sergeyt is, az övé volt mindenből az oroszlánrész, amit megszereztek. Mindig ő táplálkozott elsőként, és ő hozta meg a döntéseket. Vadim kevesebbre tartotta magánál a testvérét, és ezzel nagy hibát követett el. Sergey szépen csendben saját sereget toborzott bátyja háta mögött. Volt egy terve, egy stratégiája, és eddig úgy tűnt, működik. Ám mielőtt Dragomir bármibe belevághatott volna, meg kellett tudnia mi folyik itt. Információra volt szüksége. Biztosítást kellett volna kérnie arra az esetre, ha valamelyik vámpír elhagyná a kamrát, de ahhoz energiát kellene felhasználnia, azt pedig Sergey észlelné. Egészen mozdulatlan

maradt. Ha Sergey megpróbálja megölni a lányt, nem marad más választása, mint közbelépni, információ és biztosítás, ide vagy oda. Julija odaért a kőasztalhoz, a szemei Sergey-re tapadtak. Félelem volt a tekintetében, de dac is. Harcos pillantás volt ez és dühös. A ketrec felől megnyugtató, békítő hullámok kezdtek áradni. Mindannyian érezték, a vámpírok, a vadász és a dühödt nő is. Sergey felnézett, az arca ellágyult. Rámosolygott Elisabetára. – Látom, eltökélt szándékod, hogy mindannyiunkat a varázsod hatása alá vond, kedvesem. Nincs egyetlen átlagos csont sem a testedben. Megadnék neked bármit, amit kérnél, akkor is ellenem szegülnél. El kell vinnünk innen téged. Meg kell találnunk az utat. Vadim azt akarja, hogy kiürítsük a városnak ezt a részét. Ha pedig megtudja, hogy továbbra is idejárok, arra is rájön, hogy erre jó okom van, idejön, és megtalál téged. Én megvédelek tőle. A legkevesebb, amit tehetsz, hogy hálából megmondod ennek az idióta Varázslónak, hogy adja át a megfelelő bűbájt. Nem segít nekünk Elisabeta, és ezt nem hagyhatom tovább. – Ha elviszed innen, tudja, hogy úgy elrejted, hogy a Kárpáti vadászok sosem találják meg – szólalt meg Julija. – Ha átadom a varázslatot, azzal nem segítek neki, csak ártok. Sergey elgondolkodva fürkészte a Varázsló lány arcát. Eugen és Artur is hátrébb léptek, mintha az erőszak kirobbanásának veszélye fenyegetne. – Sok évet töltöttem azzal, hogy megtaláljam Xavier közvetlen leszármazottait... – Hát, nem sikerült megtalálnod. A vámpír keze úgy csapott le, akár a villám, arcul ütötte a lányt, majd megmarkolta a karját, és átfordította, hogy felfedje az alkarján lévő anyajegyet. – Ez a nagy mágus jele.

Az ő leszármazottja vagy. Senki más nem születhet ezzel anélkül, hogy vérrokonságban állna vele. – Sziszegve ejtett ki minden szót. Hangsúlyosan ejtett ki minden egyes szót, mintha egy értetlen gyerekhez beszélne. – Tudom, hogy ezzel a jellel születtem – felelte Julija. Nem érintette meg kivörösödött arcát. Nem dörzsölgette a hólyagokat a csuklóján. Olyan mérhetetlen nyugalommal meredt fel a vámpírra, ami meghazudtolta évei számát. – Xaviero közvetlen leszármazottja vagyok. Vagy talán Xayvioné. – Vállat vont. – Az is lehet, hogy Xavieré. Ki tudja? Tudom, hogy szerettek osztozkodni. Legalábbis Xaviero és Xayvion. Mindenesetre, sokkal erőteljesebb vagyok, mint hiszed. – Tisztában vagyok vele. Tisztában voltam vele akkor is, amikor alkalmad nyílt a szökésre, de mégsem mentél el, maradtál, hogy segíts Elisabetának. Ő nagyon becses a számomra. – Taktikát váltott, a hangja ellágyult. – A bátyám kegyetlen lenne hozzá. Elisabeta és én is az adósaid vagyunk. – Felemelte a fejét, hogy rámosolyogjon a ketrecbe zárt nőre. – Mert érzelmeid vannak, amikor a közelében vagy. Xavier fogságba ejtett egy Kárpáti nőt gyerekek reményében. Vadim kísérleteket folytat gyerekek reményében. Te mit akarsz? Egy gyereket? Nem hiszem. – Julija hangja elgondolkodóvá vált. – Azt hiszem egyszerűen vágysz azokra az érzelmekre, amiket ad neked. Elisabeta teszi lehetővé, hogy világosan tervezz és gondolkodj. Elfojtja a negatív jellemvonásaidat, nem igaz? Sergey fejet hajtott. – Okos kislány. Soha nem fogom elengedni. Ha nem tudsz segíteni, akkor nem veszem semmi hasznod, tehát azt javaslom, nagyon gyorsan találd ki, hogyan bonthatjuk fel a varázslatot, ami itt tartja őt.

A lány felsóhajtott. – Ez nagyon komplikált. Olyan mágiát használtál fel Xavier emlékei közül, aminek nem ismerted a pontos következményeit. – Már megmutattam neked. Dragomirnak ismét az a benyomása támadt, hogy Sergey türelme egyre vékonyodik. De ahogy ez tudatosult benne, a kamrát ismét elárasztották a béke hullámai. Nem csak Sergeyre volt hatással Elisabeta békehulláma. A két másik vámpírt, a Varázsló lányt és Dragomirt is átjárta a nyugalom érzése. – Igen, Sergey, megmutattad – válaszolt Julija. – De nem az egész emléket. Több kell. Elkezdtem feloldani, de nagyon bonyolult. Összetett. Xavier Kárpátiak visszatartására alkotta meg ezt a bűbájt. Sokáig tartotta fogva vele az áldozatát, ahogyan te is Elisabetát ugyanazzal a módszerrel, de ezt a varázslatot rendkívül nehéz visszavonni. Nem vagyok rá képes anélkül, hogy látnám az egész emléket. A hangjából maga az igazság szólt, Dragomirnak mégis az volt az érzése, hogy a lány nagyon közel járhat a megoldáshoz, vagy talán már el is érte. Az nyilvánvaló volt, hogy egy varázslat tartja Elisabetát a városnak azon a részén, amit Vadim ki akar üríteni. Sergey pedig nem volt képes hátrahagyni a foglyot, akiről a testvére még csak nem is tudott. Ez pedig Dragomir számára újabb komplikációt jelentett. Még ha megölné is mindhárom vámpírt, nem tudná kiszabadítani Elisabetát, hacsak a lány tényleg el nem tudja távolítani a visszatartó varázst. Sergey keze minden figyelmeztetés nélkül újra lecsapott, nekinyomta Juliját a kőasztalnak. – Most azonnal feloldod a varázst, vagy meghalsz. – Nem volt harag a hangjában. Hideg, számító gyilkos volt. Ez volt az a férfi, akitől Elisabeta félt. Akitől a vámpírok is féltek. Végigszántott hosszú karmaival

Julija alkarján, majd intett egyet, és a lány felemelkedett a földről, és hanyatt nekicsapódott a kőfelületnek, akár egy emberáldozat. Elisabeta kétségbeesetten rugdalta a ketrecet, de még mindig nem szólalt meg, egyetlen hangot sem adott ki. A fogva tartó varázs része lehetett az is, hogy nem tudott beszélni. Ennek volt értelme, Xaviernek szüksége volt foglyának hallgatására, amikor Kárpátiak voltak a közelben. Mi mást adhatott még át Sergeynek? Julijának volt esélye elmenekülni, mégsem tette. Maradt, kockára tette az életét, hogy segíthessen Elisabetának. Ez sokat elmondott a jelleméről és a bátorságáról. Dragomir nem engedhette, hogy Sergey megölje a Varázsló lányt, még akkor sem, ha ez azt jelenti, hogy a többi vámpír esetleg elszökhet. Sergey hirtelen felkapta a fejét és körülnézett a kamrában. Tekintete elakadt Elisabetán, aki lehajtotta a fejét. A mestervámpír rámosolygott. – Szereztél magadnak egy leckét, kedvesem. Tudod, hogy büntetést érdemelsz azért, amit tettél. – Nagyon halkan ejtette ki a szavakat, fehér fogai összeszorultak. Elisabeta megborzongott, a padlóra szegezte a tekintetét. Visszafordult a kőasztalon fekvő mágushoz. Egyik hosszú karmával, akár egy jégcsákánnyal, átdöfte a torkát, és szinte odaszegezte a kőasztalhoz. Elfordult a kitűzött testtől, és a másik kezével Elisabeta felé intett. Dragomir legnagyobb rémületére a Kárpáti nő teste elkezdett feloldódni, áttetszővé, a részévé válni a sziklának, amin a ketrece feküdt. – Tartsátok életben, vagy ti is meghaltok – vetette oda Sergey vámpírszolgáinak. – Ha megmarad, nagy jutalomban részesültök. – Ezzel eltűnt. Egyetlen szempillantás alatt. Olyan gyorsan, hogy Dragomir nem látta mozdulni sem. A

kamra ajtaja alatt kellett távoznia, vagy rajta keresztül, mert ki nem nyitotta. Az egyik pillanatban még ott állt, a másikban pedig már hűlt helye volt. Julija torkából szökőárként dőlt a vér. Köhögött, és telespriccelte az egész kamrát. Eugen ugyanakkor ugrott oda hozzá, mint Artur. Összeütköztek, végül Eugen szorította a kezét a sebre, de olyan erővel, hogy a lány nem tudott lélegezni. A Kárpáti nő még mindig feloldódott alakban volt, akkor sem volt képes látni őt Dragomir, ha közvetlenül odanézett. Csak egy üres ketrecet látott. Ott volt a horog is, amivel a kezeit a feje fölött rögzítették. Csak éppen a nő nem. Mintha magába szívta volna a kő, és nem maradt volna belőle semmi. – „A kamrában. Sergey menekül.” – figyelmeztette a többieket Dragomir. – „Minden vámpír távozik” – közvetített Ferro –, „olyan gyorsan, hogy fele már el is tűnt.” – „Hagyjátok őket. Azok Sergey katonái, nem Vadimé.” – Mihez kezdjen Julija mágikus eredetű sérülésével? És Elisabeta börtönével? – „Gary, óriási szükségem van rád.” – Neki megvannak a szükséges képességei. Sandu is jó, de Gary sokkal jobb. Ha időben odaér, talán megmenthet Juliját. Sandu rontott a kamrába, a nyomában Andorral. Utóbbi nem vesztegette az időt, rávetette magát Arturra, indigószín szemeinek pillantása éppen olyan metsző volt, mint Sergey karmai. Tintafekete haja karvastagságú fonatban hullt a hátára egészen a derekáig. Elsöpörte az útjából Eugent, és öklével beszakította Artur mellkasát. Dragomir Eugen mögött öltött testet, belecsapta a hátába az öklét. Takarékos, gyors, erőteljes ütés volt ez, áthatolt a bordacsontokon, eljutott egyenesen a fonnyadt szívig.

Eugen megrándult, felvisított félelmében és gyűlöletében. Tombolni kezdett, letaszította Juliját a kőasztalról. Sandu kapta el a lányt magabiztos kezekkel, és már rá is nyomta a tenyerét a nyakán tátongó sebre. Távolabb vitte, és a padlóra fektette az asztal másik oldalán, a lehető legtávolabb az egymással harcoló vadászoktól és vámpíroktól. A lány küzdeni kezdett ellene, de ő egyszerűen csak intett a kezével, és Julia teste máris mozdulatlanná vált, csupán a szemei sugározták mélységes dühét. Sandu a torkán tartotta a kezét, így hagyta maga mögött a testét üres héjként, védtelenül, egy kamrában két vámpírral, hogy tiszta szellemmé váljon. Villámgyorsan felmérte a lány testét számba vett minden egyes kínzások okozta kárt. A fogoly rengeteg mindent elviselt az idők folyamán. Iszonyatosan sok heget talált, ami azt jelentette, hogy a megpróbáltatások hónapokkal, vagy talán fél évvel ezelőtt kezdődtek a számára. De az is lehet, hogy már egy éve. Sandu nem időzött sokáig sehol, még a friss horzsolásoknál, vérző sebeknél sem, igyekezett minél előbb eljutni a torkán tátongó lyukhoz. Azt a vérzést kell először elállítania. Ha nem teszi, a nő nem marad életben. Belülről kifelé összecsukta a sebet. Károsodott a gégecsöve. Sergey valósággal felaprította. Ha azt akarja, hogy valaha is újra beszélni tudjon, ezt azonnal helyre kellett hoznia. Hosszú időbe telt, míg egymáshoz illesztette a széttépett darabokat, és amikor épp csak hozzáfogott a gége helyreállításához, valaki vagy valami nekicsapódott, és az oldalára döntötte, a lelkét pedig valósággal kitépték a nő testéből, hogy visszazuhanjon a sajátjába. Egy csizmás láb lépett a combja mellé, közelebb a lányhoz. Előre vetette magát, hatalmas testével egyszerűen betakarta a nőét. A csizma felemelkedett és egy erőteljes rúgással a fejét

vette célba, de ekkor a vámpírt hátratántorodott, és botladozva próbált elmenekülni Dragomir elől. Dragomir egy jól irányzott fejrúgással térítette el Eugent Sandu és Julija közeléből. Egy gyors pillantással meggyőződött róla, hogy még mindketten életben vannak, miközben átugrott fölöttük, hogy tovább üldözze az élőholtat. Eugen igyekezett egy másik alakot felvenni, de Dragomir már meg is ragadta, lehetetlenné téve ezzel az átváltozást. A falhoz lökte, és ezúttal szemből tört be a mellkasába, hogy a megfoghatatlan szíve után kutasson. Eugen üvöltött, és a levegőbe vetette magát, magával rántva Dragomirt is. A földet érés után végiggurultak a kamrán, savas vére eláztatta a vadászt, csakúgy, mint a padlót. Amikor megállapodtak, ő került felülre, egy töredékmásodpercig egymás szemébe meredtek. Dragomir még eközben sem állt meg, ujjai nyughatatlanul, könyörtelenül ástak egyre mélyebbre a szívet keresve. Eugen mögött egyszerre Andor magasodott fel, fenyegetően rohant feléjük, indigószemei vadságot, arcvonásai brutalitást sugároztak. Teljes testsúlyát és lendületét kihasználva lesújtott a vámpír hátára azon a lyukon keresztül, amit Dragomir ütött Eugen bordáira. A vámpír felüvöltött, hátradobta a fejét, hogy megpróbáljon kitérni a Kárpáti hátulról érkező támadása elől. De Dragomiron ülve nem volt elég helye lendületet venni, egy komolyabb manőverhez, így inkább hirtelen előrevetette magát, és a homlokával beleszáguldott az alatta fekvő vadász arcába, megpróbálván összetörni a koponyacsontját. Amikor még ezzel sem tudta rábírni, hogy eleressze, beléharapott a nyakába, és a széles sugárban kiömlő gazdag, ősi vér fölé tartotta a száját. Abban a pillanatban, ahogy megízlelte azt a vért, a világ felragyogott körülötte. Beszűkült. Vágyat érzett. Sötét, iszonyú

sóvárgás árasztotta el, amitől képtelen volt megtisztítani a fejét. Még többet akart ebből a vérből. A mellkasán és a hátán ütött lyukak óriásiak voltak, ásítva várták, hogy ez a vér begyógyítsa őket. Dús volt. Éltető. Az egyetlen íz, amit a további életében érezni akart. Tudatában volt, hogy Dragomir kiszakítja a szívét, és hogy Andor a haját megragadva olyan erővel rántja hátra a fejét, hogy a nyakában megreccsentek a csontok. De nem számított. Egyedül csak az számított, hogy újra hozzáférhessen ahhoz a vérhez. Látta is, a saját kezén. Ragyogó rubin cseppek. A legtisztább vér gyöngyei, amit valaha kóstolt. Többet kellett kapnia belőle. Villám szisszent le a kamra mennyezetéről, belecsapódott a padlón heverő fekete szívbe, hamuvá omlasztotta. A fehéren izzó energia felszívta a vért a földről, csakúgy, mint a Kárpáti harcosokról. Sandu, aki eddig a Varázsló lány fölött egyensúlyozta karjain a testét, hátrahúzódott. – A vérzést megállítottam, de beszélni még nem tud – jelentette be, és óvatosan visszaemelte a nő testét a kőasztalra. Andor aprólékos gonddal befejezte a két halott vámpír testének megsemmisítését. – Gary már úton van – felelte Dragomir. – A nő neve Julija, a Varázsló fajhoz tartozik, Xavier, vagy valamelyik ikertestvérének leszármazottja. Sergey egy Kárpáti nőt is tart itt, akinek Elisabeta a neve. Andor szeme nagyra nyílt. – Elisabeta egy nagyon fiatal lány volt. Traian Trigovise húga. Ha hazamentem és a közelében voltam, olyan volt, mintha lennének érzelmeim. És minél tovább időztem a társaságában, annál tovább tartott a hatás. Évszázadokkal ezelőtt eltűnt. Egy nap egyszerűen nyoma veszett, és senki sem tudta mi lett vele. Nem találtunk nyomokat. Tudom, hogy Traian évszázadokig kutatott utána.

Sokkal fiatalabb volt nála, legalább ötszáz évvel. Vagy talán még többel. – Ő lehet az – bólintott Dragomir. – Visszafogta Sergeyt, hogy ne veszítse el az önuralmát. „Ferro, Benedik, merre vagytok?” „Leromboljuk a várost. A vámpírok villámgyorsan elinaltak. Szisztematikusan átkutattunk minden helyiséget, de nem találtunk senkit.” Sergey nyilvánvalóan feláldozta két gyalogját, hogy megmentse a serege többi részét. Valószínűleg megérezte az ő jelenlétét. Juliját pedig szándékosan sebesítette meg olyan súlyosan a mestervámpír, hogy feltartsa őket a gyógyításával, vagy másképp a lány meghal. – A gyógyító már úton van – ismételte meg. – Nem hagyhatjuk el ezt a helyet addig, amíg rá nem jövünk, hogyan szabadíthatjuk ki Elisabetát. – Odasétált a ketrechez, körbejárta és alaposan szemügyre vette, megpróbálta meglátni benne a láthatatlant. – Valahogyan a ketrec mögötti fal részévé tette. A szikla részévé. Legalábbis úgy tűnt, mintha a falban tűnne el. – Rápillantott a mágus leszármazottjára. A lány szemei nyitva voltak, gyanakvó pillantással méregette őt, de tekintete mélyén már ott pislákolt egy halovány reményszikra is. – Vissza tudod hozni? Ismered a varázslatot? Vett egy mély lélegzetet, és a torka megfeszült. Sandu föléje hajolt, megfogta a kezét és megrázta a fejét. – Ne beszélj. Várd meg a gyógyítót. Nem akarhatsz maradandó károsodást elszenvedni. A lány tekintete az arcára ugrott. Sokáig fürkészte, majd visszafordult Dragomirra és bólintott. Megkönnyebbülés árasztotta el a vadászt. – Meg tudod fordítani a varázslatot, ami itt tartja?

A nő arcáról egyértelműen le lehetett olvasni, hogy tőlük is megpróbálja megvédeni Elisabetát. Nem bízott bennük és ezt nem is lehetett a rovására írni. Nem ismeri őket. Talán úgy gondolja, Sergey színjátékának résztvevő, aki így próbálja kicsalni belőle az információt. Julija tekintete végigfutott a szörnyű seben a nyakán, és a véren, ami eláztatta mellkasán az inget. A homloka ráncba szaladt, felpillantott Sandura. – Azt akarja, hogy gyógyítsalak meg – fordította le a gesztust Sandu. – Nem vagyok gyógyító! Egy peje vadász vagyok! – Fejezd be a siránkozást. Nem kellett volna könyékig belemerítened a karodat a savba – mondta Dragomir. „Merre vagytok?” – Ez már Petrunak és Isiának szólt. – „Újra kell osztanunk a csapatokat.” – „Végképp fel kell számolnunk ezt a csővezetékrendszert. Vadim a tengerben pillanatok alatt eltűnik. Létrehozta idelenn a saját városát, és hozzá egy valóságos svédasztalt,” – felelt Petru. – „Egyesítenünk kell az erőinket, és elpusztítani mindent idelenn. Még most. Ma éjjel.” – „Gyertek vissza a föld alatti városhoz. A harmadik csapatot is visszahívom. Rátaláltunk két nőre, akiknek gyógyításra van szüksége. Az egyiküknek mindenképp a gyógyító helyre kell mennie. Azt hiszem, megoldottuk Elisabeta Trigovise eltűnésének rejtélyét.” A döbbent csend szinte már fülsértővé vált. Elisabeta legendás alakja volt a Kárpáti történelemnek, képes volt időlegesen visszaadni a harcosoknak az érzelmeiket, még sokkal azután is, hogy elveszítették őket. Teljesen nem tudta rendbe hozni őket, de sokkal könnyebben viselték a terhüket a közelében. Egyetlen mosolyától az egész világ megtelt örömmel.

Dragomir nem látta még azt a mosolyt, de a békét már megtapasztalta. Tartós volt, megnyugtató. A nő szétsugározta az egész kamrában, amikor szükségét érezte. Nyilvánvaló volt, hogy megőrizte a képességét, de az is, hogy sürgősen vérre lenne szüksége. Az éhsége is elért Dragomirhoz, de olyan gyengén, hogy alig észlelte, és csak addig, amíg bele nem olvadt a kamra falába. – „Elisabeta?” – A suttogás futótűzként rohant végig a Kárpáti elméken. A varázslatos lány. Mindazok, akik valaha is találkoztak vele, sosem felejtették el. Angyalként tekintettek rá, az ajándékára pedig csodaként. A kislány ugyan gyönyörű nővé serdült, de angyali önzetlensége gyermeki maradt. Nem egy harcos óceánokat szelt át pusztán azért, hogy megpihenhessen a közelében. Ha valóban Elisabetát találták meg, azzal felülmúlhatatlan kincs birtokába jutottak. – „Vadim tartotta fogva?” – Benedik szavai támadóak voltak. – „Nem hinném, hogy Vadim akár a puszta létezéséről is tudna. Sergey fogságában volt. Meglehetősen régóta rejtegetheti őt a testvére elől. Sokkal veszélyesebb, mint valaha gondoltuk volna. Valójában úgy hiszem, ő a valódi ellenfelünk. Vadim önmagát tekinti vezetőnek, és Sergey eközben szép csendben felépített egy saját hadsereget. Rengeteget tanult a nagy mágus szilánkjától.” – „Azt hittem, Vadim is birtokol egy szilánkot” – mondta Ferro. – „Önmagában az, hogy rendelkezik vele, még nem jelenti, hogy használta is,” – mutatott rá Dragomir. A kamra szűkös terébe szinte berobbant egy óriási hatalom. Gary Daratrazanoff söpörte félre az álcatörmeléket a bejárati ajtó elől, és lépett be lobogó hajjal. Vékony inge alatt felhullámzó izmai lenyűgöző nyers erőről árulkodtak.

Tekintete előbb a Varázsló lányra villant, majd Dragomir nyakára, aztán pedig végigsiklott a falon és megállapodott az üres ketrecen. – Érzem a jelenlétét – mondta halkan. – Hihetetlenül erőteljes, egy valóságos áldás az olyan férfiaknak, mint például én. Mielőtt megpróbálnánk visszahozni, megteszem, amit tudok a mágus nőért és érted, Dragomir. Eléggé le fogják szívni az erőm a sérüléseid. Sandu oldalba bökte Dragomirt. – Mondtam, hogy már igazán megtanulhatnál egy kicsit gyorsabb lenni. Dragomir felmutatott neki egy nagyon durva kézjelet.

Tizenkilencedik fejezet Dragomir a harcosok tanácsát a nagyobbik kamrában tartotta, miközben a másikban Gary a fiatal Varázsló lányt gyógyította. Tariq is csatlakozott hozzájuk, és abban mindannyian egyetértettek, hogy a város alatt futó alagútrendszert teljes egészében meg kell semmisíteni. Az emberek, akiket Vadim lehurcolt oda svédasztal gyanánt, csak vegetáltak, képtelen voltak a gyógyulásra. Épp csak annyi épelméjűségüket hagyta meg, hogy képesek legyenek félni. Az élőholtaknak szüksége volt az áldozataikat elöntő pánikra. Az adrenalin volt az a kábítószer, amire minden vámpír vágyott. A feladat egyáltalán nem volt kedvükre való, de nem volt más választásuk. Néhányan nekiláttak kidolgozni részleteket, míg Dragomir átment a kisebbik kamrába, ahol Gary dolgozott a mágus lányon, az ősiek pedig ellátták a szünetekben vérrel. – Helyre tudtam hozni a sérülést, de pár hétig még nem beszélhet. Ha mégis megteszi, maradandó károkat szenvednek a hangszálai. – Gary Julija felé fordult. – Ezt nem tudom eléggé kihangsúlyozni. Leírhatod, amit mondani szeretnél, vagy még jobb lenne, ha vért cserélnél valakivel, akkor telepatikusan beszélhetnél. Julija egyértelmű tagadással rázta meg a fejét. Felmeredt a gyógyítóra. Az vállat vont. – Te tudod. Ha segíteni akarsz Elisabetának, ez az egyetlen mód. Nekem van ugyan egy halovány tervem, de az útmutatásod nélkül, a válaszaid nélkül nem tudok

segíteni, pedig mindenkit minél hamarabb el kellene vinni Vadim városából. Julia szemöldöke idegesen megrándult. Kérdőjelet rajzolt mutatóujjával a levegőbe, majd rámutatott a gyógyítóra. – Dragomir azt mondta, nem láttad teljes egészében a varázslatot, ami idezárta Elisabetát a városba. Én nagyon régi emlékekhez is hozzáférek. Meglehet, hogy az őseim láttak, vagy hallottak valamit, ami segíthetne. A lány rámutatott Garyre, félrehajtotta a fejét és megdörzsölte a nyakát, majd szorosra zárt ökleit az ölébe ejtette. Daratrazanoff megrázta a fejét. – Én nem kötlek magamhoz. Dragomirnak életpárja van. Biztonságosabb kapcsolatot létrehoznia veled, mert ha én átfordulok, veszélybe kerülhetnél. Az viszont lehetetlen, hogy ő átforduljon, amíg Emeline él. Julia egy örökkévalóságnak tűnő ideig ült mozdulatlanul. Dragomir mindeközben nagyon is tisztában volt az idő múlásával. A többiek közül néhányan már el is indultak a tenger alatti csővezetékek felé, hogy felszámolják, ő pedig egy harcos, csatlakoznia kellene hozzájuk. Tariq visszaindult a birtokra, hogy előkészítse a gyógyhelyet Elisabeta számára, ha sikerrel járnak. Ha pedig nem, Gary vállalta, hogy a föld alatti városban marad, és vigyázz rá, itt keres magának alvóhelyet, majd kitalál valami tervet a Kárpáti nővel kapcsolatban. Látnia kell a varázslatot. Még ha a végletekig bonyolult is, Julijának és Garynek együtt volt rá esélye, hogy megértsék. – Nem maradhatunk itt túl sokáig. Sergey nem fog könnyedén lemondani a főnyereményéről – mondta a vonakodó lánynak. – Támadást indít, amint tudomást szerez Vadim víz alatti városának megtámadásáról. A vadászaink

nagy rész ott van, ez pedig minket, itt maradókat sebezhetőbbé tesz. Julija összeszorította a száját. Végül a nyakára mutatott. Dragomir nem adott neki időt rá, hogy esetleg meggondolja magát. Óvatosan, tisztelettel ért az elméjéhez, kissé elszigetelte attól, ami történt, de nem lépett túl a felszínen. Még ez is meglehetősen nehéz feladat volt. Nagyon erős pajzs védte Julija elméjét. Kizárólag a nő beleegyezése segítette hozzá a sikerhez. Odanyújtotta neki a csuklóját, miután bezárta a nyakán saját fogainak nyomát. A lány vett egy mély lélegzetet, bólintott és megköszörülte a torkát, mintha meg akarna szólalni. – Ne! – mondta Gary – Mindent tönkretennél. Azt akarod, hogy többet vegyen el? A lány bólintott. – Az nem segítene. Neked kell beengedned a fejedbe. Tudatosan. Nagyon körültekintő lesz, nem fog semmi olyasmihez hozzáérni, amit nem szeretnél vele megosztani. Mindketten tudjuk, hogy ezt nem azért teszed, hogy hamarabb meggyógyulj, hanem mert a barátodon akarsz segíteni, de nekem elhiheted, a vére mindkettőt elő fogja segíteni. Julija Dragomirra szegezte a tekintetét és bólintott. Beengedte az elméjébe, hagyta, hogy elködösítse az emlékeit arról, ami következett, egészen addig, míg be nem fejeződött. Aztán Dragomir lezárta a csuklóján a sebet, és ránézett. – „Rendben vagy?” – Belevonta kettejük beszélgetésébe Garyt is. – „Nem szédülsz, nem vagy gyenge?” Julija megrázta a fejét, majd megérintette a torkát. – „Még fáj.” – Sajnálom – felelt Gary hangosan –, a sérülés nagyon súlyos volt.

A nő bólintott. – „Köszönöm, hogy helyrehoztál.” – Felállt és odasétált a ketrechez. – „Meg kell fordítanom a varázslatot, amit Sergey használt. Xavier ugyanígy rejtette el Rhiannont. Megakadályozta abban, hogy akár egy hangot is kiadjon és elrejtette a Kárpátiak szeme elől. Végsőkig fokozta vele a kínjait, hogy olyan közel voltak hozzá azok, akik megmenthették volna, mégis teljesen rejtve maradt előttük.” – „Honnan tudsz te erről?” – Dragomir bár megérintette a lány emlékeit, arra nem volt ideje, hogy alaposabban átvizsgálja őket. Próbálta nem hagyni, hogy a gyanakvás besurranhasson a fejébe, ahonnan a nő kiolvashatná. – „Sergey gyakran elmesélte ezt a történetet Elisabetának. Azt akarta, hogy lássa, ő mennyivel jobban bánik vele. Nem hagyta, hogy Vadim, vagy a többi testvére tudomást szerezzen róla. Soha. Nagyon óvatos volt. Mesélt Rhiannonról, arról, hogy Xavier gyermekeket nemzett neki, majd megölte. Sergey azt mondta, ő sosem kényszerítené rá, hogy gyereket szüljön neki.” Ez egy igencsak nagy jelentőséggel bíró kijelentés volt. Dragomir egy hosszú pillantást váltott Garyvel. – „Minden idők leghatalmasabb kincse,” – mondta Gary. – „Persze, hogy nem gyereket akart tőle. Őt magát akarta.” – „Elisabeta megbízott bennük. Miután a húguk, Ivory eltűnt, gyakran meglátogatták. Nem gondolt semmi rosszra, amikor Sergey egyszer egyedül ment el hozzá, és megkérte, hogy menjen el vele egy helyre, amit a húga emlékére emelt.” Julija egészen közelről körbejárta a ketrecet, tüzetesen megszemlélte lenn a padlónál, fenn a tetejénél, és ott is, ahol a sziklafalhoz támaszkodott. Dragomir látta, hogy megbotlik, de gyorsan kiegyenesedett, kihúzta a vállait és felemelte mindkét kezét.

– „Elég erős vagy ehhez?” Julija szemöldökei összeszaladtak. – „Koncentrálnom kell. Egyetlenegyszer láttam a varázslatot.” – Ezután intett egyet a kezével, és ő is eltűnt a sziklában. – „Attól nem leszünk előrébb, ha mindeközben fenékre esel a gyengeségtől” – sóhajtott fel Dragomir, majd megacélozta a hangját. – „Válaszolj a kérdésemre.” Julija ismét megjelent, a homlokát ráncolta, és megrázta a fejét. – „Kissé rozoga vagyok” – ismerte be. – „Hajszálpontosan el kell ismételnem a mozdulatait visszafelé.” – Ismét járkálni kezdett a ketrec körül, majd megállt. – „Csak hogy tudd, ha elkezdesz összecsuklani, el foglak kapni. És nem szeretném, hogy azt hidd, ha érted nyúlok, hogy meg akarlak támadni. A lány tekintete végigfutott az arcán. – „Míg az elmémben jártál, én is bekukkantottam a tiédbe. És ott csak egy nő számára van hely. Ő teljesen kitölt téged. Harcolnál és meghalnál érte. Soha nem ártanál nekem, nem támadnál meg, kivéve, ha őt fenyegetném valamivel. Ha elvágódnék, mindenképpen örülnék, ha megtartanád a fejem.” Mindkét férfi hátralépett, amikor az ifjú nő ismét felemelte a kezeit. Egy nagyon összetett mintázatot kezdett szőni a levegőbe. Gary is intett egyet, és az elképesztően sűrű szövés látható formában felfénylett a levegőben, a szálak tekeregtek, körbecsavarodtak egymáson. Iszonyatosan bonyolult volt, a Varázsló mégis megingás, vagy megállás nélkül dolgozott. Izzadság ütött ki a homlokán. Az apró gyöngyök végigfutottak az arcán, csiklandozták a bőrét. Dragomir szinte hallani vélte az elméje zakatolását. A szavak, amiket meg kellett fordítania, sötétek és ocsmányak voltak, annyira csúfak, hogy ha kimondták volna őket, a föld is beszakadt volna alattuk. Bár

Julija ajkai mozogtak, nem ejtette ki a szavakat hangosan, csak a fejében jelenítette meg őket, de ettől a bizalmasságtól csak még förtelmesebbé váltak. A szövet lassan kezdett fellazulni. Amikor egy sorozat teljesen kinyílt, Julija egyetlen pöccintéssel eltüntette a szálait. Fel-alá járkált munka közben, a ketrec egyik oldalától a másikig. A kezei nem rezzentek, még akkor sem, amikor a térdei elgyengültek, és Dragomirnak át kellett karolnia a derekát, hogy megtartsa. Stabilan, de gyengéden fogta, hogy ne akadályozza, hanem azonnal a segítségére legyen, amikor egyik helyről a másikra kellett mennie. Dragomir többször is látta megvillanni a ketrecben Elisabetát. Néha feltűnt a felső rácsokhoz bilincselt karja. Csak pillanatok voltak ezek, aztán újra eltűnt. Amikor másodjára is megpillantotta, rájött, hogy a nő mindent hallott és tisztában van vele, hogy segíteni akarnak neki. És bár ők csak töredékmásodpercekig látták, ő végig látta őket. Véres könnyek futottak végig az arcán. El sem tudta képzelni, mit tenne, ha Emeline lenne odabenn. Ha csak ránézett Elisabetára, valósággal hányingere lett a mérhetetlen dühtől. Sergey borzasztó régóta tartotta fogságban. Milyen visszafordíthatatlan károkat okoztak benne a börtönben töltött évszázadok? Kiszabadulni valószínűleg maga a megváltás a számára, de ilyen borzasztóan hosszú idő alatt mi történt az elméjével? Szerette volna magához ölelni, dédelgetni, megnyugtatni a bátyja, Traian helyett. Rápillantott Gary kifejezéstelen vonásaira. Még ő is a Kárpáti nőt nézte. Volt benne valami delejesen vonzó. Valami, ami magához húzta és lecsillapította a Kárpáti harcosok elrongyolódott lelkét. Julija eltökélt munkája nyomán a legutolsó fonat is kibomlott. A lány ezt is elpöccintette, majd lerogyott.

Dragomir nem engedte elesni, felemelte, és a kőasztalra fektette. – Csak pihenj itt egy percig. Leszedjük Elisabetáról a láncokat, csak aztán látunk a következő varázslathoz. Vérre is szükséged van. Nagyon gyenge vagy. Adok az enyémből. – Garyhez fordult. – Te pedig Elisabetának adsz. Elisabeta egy szót sem szólt. Dragomir abban sem volt biztos, hogy egyáltalán tudna-e. Hosszú szempillái eltakarták a nő tekintetét. Gary a ketrechez lépett, intett a kezével és a lakat a földre hullt. Felpillantott a láncokra és azok is leestek. Elisabeta karjai ólomsúllyal zuhantak le. Meg sem próbálta mozdítani, vagy megdörzsölni őket, hogy meginduljon bennük a vérkeringés. Gary összevonta a szemöldökét, nagyon óvatosan megfogta a kezét és hüvelykujját a pulzusára csúsztatta. – Elisabeta? Gary Daratrazanoff vagyok. Ő pedig Dragomir Kozel. Elviszünk innen és leteszünk a gyógyító földbe. Vérre is szükséged van. – Nem érkezett válasz egyre gyengédebbé, meggyőzőbbé váló szavaira. Gary a körmével hosszú vágást ejtett a csuklóján, és odatartotta a nő elé. Elisabeta rápillantott a vérre, majd a sűrű szempillák lassan megemelkedtek, és végül teljesen nyitott szemmel felnézett a gyógyító arcába. – Azt akarom, hogy fogadd el a vérem – mondta Gary. Amikor erre sem érkezett válasz, parancsot csempészett bele a hangjába. – Elisabeta, azonnal magadhoz veszed a vért. A nő sóhajtott egyet, majd kezeit az ölében tartva előrehajolt a felajánlott csuklóra. Szája végigsiklott a vágáson, nyelvével megérintette a rubinszínű ősi vér cseppjeit. Gary odaszorította a szájához a karját, és talán mert ezt engedélynek, vagy kérésnek vette, a nő táplálkozni kezdett. Szája mozgása szinte gyermekien lassú és finom volt.

Dragomir, aki figyelte mindezt, aggódni kezdett. Gary szólt rá Elisabetára, hogy hagyja abba, és ő azonnal meg is tette. És ismét csak ült mozdulatlanul, leeresztett szempillákkal. Válasz minderre Julijától érkezett. – „Több száz évnyi fogság arra trenírozta, hogy mindig tegye azt, amit mondanak. Az engedetlenség kivétel nélkül súlyos következményekkel járt.” – Julija felsóhajtott. – „Mégis harcolt értem. Hogy életben tartson. Sergey bántotta érte, mégsem hagyta abba. Ki fog jönni ebből, ha ki tudom hozni onnan. A varázslatot, ami ott tartja, Xavier alkotta, rendkívül bonyolult. Megpróbáltam egy párszor felbontani, amikor nem volt itt senki, de nem tudtam.” Dragomir összehúzott szemekkel végignézett a mágus megviselt arcán. – Akkor szabadultál volna ki innen, amikor akarsz, igaz? A lány vállat vont. – „Azt mondta, hogy hagyjam itt, mentsem magam, de nem hagyhattam magára. Mindenki halott, aki valaha is fontos volt a számára...” – Ez nem igaz – tiltakozott Dragomir. A ketrecben lévő nő felé fordult. – Nézz rám – parancsolta neki a legerőteljesebb hangján. Megvárta, amíg Elisabeta felemeli a fejét, de a nő nem nézett egyenesen a szemébe, hanem valahová az arcára. – Nem igaz, hogy minden szeretted halott. A bátyád, Traian még mindig él, és megtalálta az életpárját. Kutatott utánad, de semmiféle nyomot nem talált. Mások is kerestek. Az ajándékaidra most nagyobb szüksége van a népünknek, mint valaha. Sok harcosunk évszázadok óta vár az életpárjára és nem találják őket. Nincsenek asszonyaink. Így nagyon nehéz életben tartani a fajunkat. Az ajándékod enyhülést nyújthat a várakozóknak, erőt adhat nekik, hogy ellenálljanak a sötétségnek. Szüksége van rád a népünknek. Azt akarják, hogy otthon legyél. Szeretnénk, ha hazajönnél velünk, Elisabeta.

A Kárpáti nő Julija felé pillantott, majd visszafordította pillantását Dragomirra. Vett egy mély lélegzetet, bólintott, de még mindig nem szólt. Ismét könnyek jelentek meg a szemében, a rubin cseppek végigfutottak az arcán. A látványtól Dragomirnak egyetlen hatalmas csomóba szorult a gyomra. – Mutasd meg – kérte Gary Juliját. – Azt, ami a fejedben van. Hadd lássam a varázslatot, amivel idekötötte ehhez a helyhez. Minden részlet ott van az elmédben. Dragomir mindkettőnkkel kapcsolatban van, rajta keresztül én is látni fogom. Julija nem habozott. Dragomir fejébe bezúdultak a képek, amiken Sergey fel-alá járkált Elisabeta ketrece előtt. A lábai meglehetősen bonyolult mintát rajzoltak a rácsok elé, a kezei még nehezebbeket a levegőbe. És ennek a kettőnek tökéletes összhangban kellett lennie. Sergey ki tudja mióta a sötét mágiának parancsolt, olyan szavakkal, amiknek soha nem lett volna szabad megszületnie. – Nagyon régen hozták meg az áldozatot, ami lepecsételi ezt a varázslatot – mondta Gary. – Xavier a kamrájába vitt, és feláldozott érte egy fiatal Varázslót. – „Honnan tudod ezt?” – kérdezte Julija feléledő gyanakvással a hangjában. – Amikor rájöttek, hogy Xavier szembefordult a népünkkel, az egyik ősöm részt vett a nyomozásban. Sok borzalmas dolgot fedeztek fel Xavier otthonában. Gyorsan kellett távoznia, így sok minden ott maradt a jégbarlangjának falaiba zárva, azok az emlékei is, amikben felidézi az ott elvégzett varázslatai nagy részét. Ez a kép, éppen azért, mert embert áldozott fel érte, különösen élénk maradt.

– „Azt mondod, hogy minden, ami ebben a kamrában történt, lenyomatot hagyott a falakban?” – kérdezte döbbenten Julija. Gary bólintott. – Természetesen. Minél erőteljesebb emlék, annál mélyebbre maródik. Ha valakinek van hozzá tehetsége, képes kiolvasni mindent, ami történt. A gyanakvás most először tűnt el teljes egészében Julija arcáról. – „Ezt valóban megtehetjük, Elisabeta!” – mondta, és leugrott az asztalról, megfeledkezve róla, mennyire gyenge volt, mielőtt Dragomir a vérét adta volna neki. Dragomir rámosolygott. – Vért cseréltél Elisabetával. Így ő is végig benne volt a körünkben. Én meg még azt hittem, hogy ódzkodsz a vércserétől. – „Tudom, hogyan működik az a Kárpáti életpár szarság. Egy szót sem fogok szólni senkihez, akinek nincs életpárja, és ha szükséges, nőkkel cserélek ugyan vért, de férfiakkal nem.” Dragomir azon kapta magát, hogy hálás mosollyal gondol Emeline jól fejlett humorérzékére. Ezt a csöpp mágust iszonyatosan nehéz lenne táncba vinni, ha egy Kárpáti harcos életpárjának bizonyulna. – „Gondolod, hogy hozzá tudsz férni ennek a kamrának az emlékeihez?” – kérdezte Garyt kettejük privát csatornáján. – „Láttam az ősöm emlékében, hogy működik,” – biztosította Gary – „De hogy én is reprodukálni tudom-e, arról fogalmam sincs.” – Lássunk neki. – Egy árnyék suhant be az elméjébe és befészkelte oda magát. Szeretett volna már visszatérni Emeline-hez. Julija vett egy mély lélegzetet és újra felemelte a karjait. Koncentrációt sugárzott a teste minden egyes porcikája. Rápillantott Elisabetára. – „Ezúttal megcsináljuk barátnőm, szabad leszel.”

– „Fel sem tudom ezt fogni.” A hang, ami megszólalt az elméjében, a legszebb volt, amit Dragomir valaha is hallott. Ez a hang pusztán önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy háborúkat, öldökléseket állítson meg, akkora erő volt benne, hogy talán még egy vámpír is elfelejthette tőle néhány pillanatra, hogy elveszítette a lelkét. Elisabeta mérhetetlen kincs. Nem csoda, hogy Sergey megtartotta magának. Vele minden vámpírt meggyőzhetne, hogy csatlakozzanak az ügyéhez. Használhatta a hangját önmaga biztos alapon tartására, hiszen a társaságában néhány percig újra érezhetett. Ismét gondolkodni tudott a sötétség káosza nélkül a fejében. A nő rabjává vált, mint egy kábítószerfüggő. Rápillantott Garyre, tudta, hogy ő is ezt érzi. Tudta, hogy a gyógyító tisztában van vele, mennyire fontos ez a nő Sergey terveihez. Ha elveszíti, mit nem tenne meg, hogy visszaszerezze? Mivel nem menne szembe ezért a hangért? Egy ilyen ajándékért? Ami a föld összes vámpírját mögéje állíthatja? Mindegyikük megpróbálná megszerezni őt, ha tudomást szereznének a hangja áldásáról. Julija lábai bonyolult tánclépésekre mozdultak, kezei kecsesen szálltak a levegőben egy teljesen más motívumot követve, mint amit a lábai diktáltak. Közben pedig végig mozgott a szája, sötét, rút szavakat lehelt, amik teljes ellentétben álltak mozdulatai kecses eleganciájával. Dragomir beleborzongott a hang nélkül elsuttogott varázslat rettenetébe. Teljesen elhúzódott Emeline-től az elméjében, és most örült, hogy megtette. Életpárjának semmi szüksége nem volt erre az ocsmányságra azok után, amit Vadim csinált vele. Julija kibontotta a varázslat szövetének nagy részét, mielőtt megtorpant és Garyre pillantott. Egyszerre Xavier, a hatalmas mágus képe jelent meg az elméjükben, az emléket a

láthatatlan ősök memóriája táplálta, ami most már Gary emlékezetéhez tartozott. Julija ismét mozdult, immár lassabban folytatta a dermesztő táncot, a szemét lehunyta, befelé fordult, minden figyelmével rátapadt a sötét Varázsló hangjára és mozdulataira, hogy visszafordítva azokat kiszabadíthassa Elisabetát. Minden kéz és lábmozdulata végtelenül lassú és gondosan kiszámított volt, nehogy hibázzon. A varázslat iszonyú súlya ránehezedett. Nem törődött vele, hogy a sorról sorra kibontott, sötét, vészjósló mágia undorító, nyálkás bevonatot képezett az elméjükön. Márpedig ha Dragomir érezte, ő hogy ne érezte volna? Tisztelete a Varázsló lány iránt egyre csak nőtt. Nem torpant meg. Egyetlenegyszer sem. Nem számított milyen iszonyatos volt ez az egész, ahogyan az sem, hogy mindannyian tudták, melyik az a pillanat, amikor ez a varázslat egy ártatlan áldozat véréből elnyerte az erejét. Elisabeta halkan felkiáltott, majd a szája elé kapta a kezét. Ez volt a legelső tudatos mozdulata. Julia arca sápadt volt, annyira, hogy már-már áttetszőnek tűnt, keskeny vállait valósággal lehúzta a mérhetetlen bűn súlya. Remegés rázta az egész testét, de a kezei, lábai mégsem inogtak meg. Az elméje szorosan kapaszkodott Dragomiréba, és amikor látta, hogy a két férfinak szilárd elhatározása, hogy kiszabadítják Elisabetát a börtönéből, a Kárpáti nő is előrébb merészkedett. Nagyon fiatal volt még az eltűnésekor. Alig látott húsz nyarat. Sergey alakította jóformán az egész életét. Ő formálta azzá, aki lett. Dragomir rájött, hogy elképesztően törékennyé vált, nagyon óvatosan kell majd bánni vele. Az életpárja talán rég eltűnt már a világból, ő pedig élhet majd egy magányos létezésben, ami bár óriási tiszteletben áll a Kárpátiak világában, végül mégiscsak az ő saját, személyes pokla lehet.

Megrázta a fejét. Nem szabad erre gondolnia. Emeline nem adta fel a legrosszabb körülmények között sem. Az a tény pedig, hogy Elisabeta harcolt Julijáért, még akkor is, ha Sergey kegyetlenül megbüntette ezért, azt sugallta, hogy a nő eltökélt. A nők hihetetlenül erősek tudnak lenni. – „Tartsd meg” – suttogott Gary, amikor Julija még tovább lassult, és a teste már szinte rázkódott a remegéstől. Dragomir a fiatal nő mögé lépett, két kezét a derekára téve átvette tőle csekélyke súlya zömét, nehogy elessen. Nagyon koncentrálnia kellett, hogy követhesse bonyolult lépésit anélkül, hogy akadályozná. De még a segítsége ellenére is teljesen kimerült. A vére nélkül pedig soha nem is lett volna képes végigcsinálni. Amikor az utolsó fonál kibomlott és elpöccintette a semmibe, valósággal összeomlott, és a földre zuhant volna, ha ő nem számít erre. Felnyalábolta és ismét a kőasztalra fektette. – Vérre van szükséged – mondta, és már parancsolt is. De egész idő alatt Elisabetát nézte. Mint ahogyan a többiek is. Vártak. A nő térden állva maradt a ketrecében, és kissé elveszetten nézett maga köré. Gary közelebb lépett a fém rácsokhoz, és a kezét nyújtotta neki. – Most már elhagyhatod a ketrecet, Elisabeta. A nő szemöldökei összeszaladtak. Vett egy mély lélegzetet és lassan a kezét nyújtotta. Egész testében remegett. Gary az ujjaira zárta a sajátjait, és finoman maga felé húzta, hangtalanul adva a parancsot, hogy engedelmeskedjen a kérésének. Elisabeta lassan, tétován felemelkedett a sarkairól, mintha attól tartana, hogy Gary bármelyik pillanatban rákiabálhat. Amikor a szorítás nem enyhült a kezén, hagyta, hogy előre

húzza őt a ketrec elejébe, ahol a térdei már kívül voltak a rácsokon. Ott rémülten felsóhajtott és majdnem visszahúzta a lábát, de Gary megrázta a fejét. – Minden rendben. Nézd csak. Már elhagyhatod a ketrecet. Azt akarom, hogy gyere ki belőle. Elisabeta nagyot nyelt, a szempillái megrebbentek. A légzése felgyorsult. Valósággal pánikba esett. – „Mennyi ideje tartotta azon a szűk helyen?” – kérdezte Juliját Dragomir. A mágus megrázta a fejét. – „Nem tudom. Nagyon régóta. Fél a nyílt tértől.” Dragomir kiértékelte a helyzetet. Elisabeta nem egy modern nő. Azt várná, hogy egy Kárpáti férfi vegye át az irányítást egy olyan helyzetben, ami nem ismerős a számára, és amitől fél. Azonnal meg is tette, és nem csak azért, hogy a segítségére siessen, hanem mert az aggodalom egyre csak növekedett benne. – Elisabeta, elviszlek a föld gyógyító biztonságába. Ha a nyílt éjszakai égbolt túlságosan rémítő a számodra, hunyd le a szemed, és hajtsd a fejed a mellkasomra, hogy ne lásd. Bízz bennem, biztonságban foglak tartani. Az életpárom itt van az elmémben, hogy ő is ezt tegye. Értesz engem?” Emeline-ért nyúlt. – „Szükségem van rád. Találtunk egy nőt, akit évszázadokig tartottak fogságban. Halálra van rémülve. Szeretném, ha segítenél nekem, míg ölbe veszem és elviszem a birtokra.” – Természetesen segítek, Dragomir. Bármiben, amit csak szeretnél.” – Azonnal válaszolt neki, még mielőtt megmutathatta volna, milyen borzalmas körülmények között élt Elisabeta. Egyszerre megérezte beözönleni az elméjébe a másik felét. A jobbik részét. Ott volt puhán és megnyugtatón, gyengéden a másik nőért nyúlt, hogy melegséggel vegye körbe

törékeny elméjét, míg ő a szintén törékeny testet nyalábolta fel. Szilárdan magához ölelte Elisabetát és intett Garynek, hogy hozza Juliját. Még mielőtt a mágus lány tiltakozhatott volna, kiemelte Elisabetát a ketrecből, majd Gary Juliját, ő pedig a Kárpáti nőt köddé változtatva villámgyorsan végigszáguldottak a romok között, és átszivárogtak a felszínre vezető kicsiny nyíláson. Abban a pillanatban, ahogy kiemelte a ketrecből, Elisabeta elhúzódott tőle, mintha csak harcba akarna szállni vele, de végül mégis a mellkasába temette az arcát. Tudta, hogy sír, de rákényszerítette magára a nyugalmat, miközben a pillekönnyű test megállíthatatlanul remegett a karjaiban. – „Itt vagyok veled” – suttogta Emeline a fejében. – „Dragomir nagyon erős. Nem fog leejteni.” – „Túl nyitott! Túl nyitott!” – sikoltott fel Elisabeta, a hangjából sütött a rettegés. A légzése és a szívverése annyira gyors volt, hogy Dragomir kezdett aggódni, hogy elveszítik, még mielőtt elhelyezhetnék a gyógyító földben. Annyira megszokta az engedelmességet, hogy nem harcol, még akkor sem, ha minden idegsejtje, minden íze erre ösztönzi is. Emeline minden tőle telhetőt megtett, hogy reményben és békességben fürössze az elméjét. Dragomir megváltoztatta a fogást, egyik karját a nő feje köré fonta. – „Így jobb? Érezd az éjszakai szellőt. Gondolj azokra a dolgokra, amit gyerekkorodban láttál és szerettél.” – „Ez nem mond neki túlságosan sokat” – jelezte Emeline – , „szörnyen fiatal lehetett még. Itt vagyok veled Elisabeta. Emeline a nevem. Vadim engem is elrabolt egy kicsi időre.” Elisabeta lehiggadt egy kicsit. – „Ismerlek téged. Te mentetted meg a gyerekeket. Láttalak. Nem tudtalak

figyelmeztetni, hogy Vadim csapdát állított neked. Sergey ellopta a hangom.” Dragomir hálás volt Emeline-nek, amiért ezzel a fordulattal tökéletesen elterelte Elisabeta figyelmét arról, hogy repülnek, és hogy mi folyik körülötte. Mesélt a nőnek a gyerekekről, és arról, hogy mi történt velük azóta. A birtokra értek, miközben az életpárja azt ecsetelte, hogyan röptették a sárkányaikat a gyerekek, amikor nem kellett volna. Így újrahallgatva a történetet, még Dragomir is talált benne némi humort. Tariq már meg is nyitotta a földet, mire odaértek, és Dragomir elhelyezte Elisabetát a legdúsabb, legerőteljesebb földben, amihez csak hozzáférhettek. Gary finoman talpra állította Juliját, majd leereszkedett a földbe és közel Elisabeta fejéhez leguggolt. – Meggyógyítalak, még mielőtt leteszünk a földbe. Csak feküdj nyugodtan és hagyd, hogy megtegyem. Elisabeta bólintott, de nem nézett sem rá, sem Dragomirra. A szemei Julijára tapadtak. A mágus elmosolyodott. – „Megcsináltuk. Mondtam, hogy találni fogunk kiutat.” – „Magamra fogsz hagyni.” – Nem sok időre. Mire felébredsz, itt leszek.” – Ez egy egyértelmű ígéret volt. – „A gyógyító azt mondja, az három hét.” – „Ha három hét kell hozzá, akkor három hét lesz. Ezek itt jó emberek, Elisabeta. Engedd, hogy segítsenek. Tudom, hogy új és ijesztő ez a számodra, de meg tudod csinálni. Te Kárpáti vagy. Sergey vámpír. Maga a gonosz. Semmit sem tehetsz azért, hogy ezt megváltoztathasd.” – „Megpróbáltam.” – „Nincs lelke.” Gary váratlanul visszatért, és a Julijára vetett pillantása elárulta, hogy minden szót hallott. Kétségtelenül bejárta Elisabeta fejét is, hogy elősegítse a gyorsabb felépülést. Egy

intés, és a Kárpáti nő már aludt is, mélyen, távol tőlük és Julijától. Bezárta fölötte a talajt. – Tariq Asenguard vagyok – mutatkozott be a házigazda Julijának, miközben átmentek a házon. – Örülnék, ha nálunk maradnál. Julija megrázta a fejét. – „Dolgom van. Nagyon fontos dolgom. Viszont visszatérnék, ha nem bánnád.” Dragomir előre tudta Tariq válaszát. – Bármikor szívesen látunk. Julija kezet nyújtott Dragomirnak. – „Öröm volt találkozni veled.” – Ugyanígy búcsúzott Garytől is. – „Mindkettőtökkel. Nélkületek soha nem lettem volna képes kiszabadítani.” Figyelték, ahogy elmegy, autó, csomag és minden nélkül, egy törékeny, megfáradt nő. Minden ösztönük azt üvöltötte, hogy menjenek utána, de egyértelművé tette, hogy egyedül akar maradni, és az előtte álló feladat nagy jelentőséggel bír a számára, így nem volt más választásuk, mint elfogadni a döntését. Dragomir alig várta, hogy odaérjen végre Emeline-hez. Életpárja a teraszon állt, Genevieve-el és Ameliával beszélgetett, de a tekintete nem moccant róla, miután megpillantotta. – „Tariq, a víz alatti város nagy része elpusztult, de a vámpírok többsége nem tartózkodott ott” – jelentette Afanasiv. – „Ugyanez a helyzet a föld alatti és a Nemzeti Park alatti várossal is. Úton vagyunk vissza.” Tariq a magas torony felé fordult, aminek a tetejében Matt Bennet, az emberi biztonsági szolgálat vezetője állt őrségben. Parancsra várt. – „Legyetek éberek. Az embereid álljanak készen.” Dragomir alaposan körülnézett. Az a sötét árnyék a bensőjében egyre jobban szétterjedt. – „Emeline, küldd a

gyerekeket a biztonságos szobába. Amelia is menjen velük. Te és Genevieve pedig maradjatok odabenn.” Egyetlen kérdést sem tett fel, nem kérdőjelezte meg az utasításait, lehajolt, hogy váltson néhány szót Ameliával, majd higgadtan befelé invitálta Genevieve-et. Dragomir büszkén figyelte, mennyire normálisnak látszik minden mozdulata egy külső megfigyelő számára. Amelia leugrándozott a teraszról és odament Dannyhez. Nevetve átkarolta, majd közelebb hajolva súgott neki valamit. Együtt mentek el Belláért és Lourdes-ért, a hátukra vették őket és lovacskázni kezdtek velük. Livet vették üldözőbe, aki kacagva futott előlük a főépület felé, kiabálva bíztatta testvéreit, hogy próbálják elkapni. Alig tűntek el az ajtó mögött, amikor megérkezett Maksim és Blaze. Charlotte követte a gyerekeket a házba. Donald Walton vadonatúj fegyvere hatalmasat dörrent az éjszakában. A magasban narancsszín izzás lobbant. Maksim azonnal a levegőben volt, a tó felé száguldott. A csónakházból fellőtt rakétára egy másik felelt, amit az őrtoronyból lőttek ki. – „A víz alatt jönnek. A föld alatti folyókon, amiket Emeline mutatott nekünk” – mondta Dragomir. – „Megtalálta a módját, hogy hatástalanítsa a vízben a biztosítékokat.” – Ez egy megrendítő csapás volt. Óriási. A semlegesítő varázslat minden valószínűség szerint Xavier elméjéből származik. – „Ez megmagyarázza, miért mindig alulról érkeztek a támadások.” Dragomir is a levegőbe vetette magát, a tó felé siklott, ahol Donald lecserélte rakétapisztolyát éles fegyverre, aminek hangjához már Maryé is csatlakozott. A hatalmas dörrenések visszhangot vertek a víz felszínén. Dragomir látta a teremtményeket kiemelkedni a sötét, ragyogó vízből. Valamennyien kilőttek az ég felé. Matt és a csapata azonnal célba vette őket a birtok viszonylag jól

elrejtett sarkán álló toronyból és az épületekből. Viszonylag szabadon mozoghattak közöttük a Tariq által létrehozott alagútrendszeren keresztül. – „Ne menjetek a vízbe” – figyelmeztette a többieket Dragomir. – „Van egy meglepetésem Vadim serege számára.” Tariq meglátta a felszínre emelkedni Vadimot, aki két másik vámpírt használt eleven pajzsként. Nem hívták fel magukra a figyelmet, igyekeztek a legmélyebb árnyak között elérni a partot. Dragomir rájött, hogy Vadim valószínűleg Emeline házához talált el. A mestervámpír biztos volt benne, hogy minden ősi távozott, a városaiban, élelmiszerraktáraiban vadásznak, védtelenül hagyva a birtokot. Hangtalanul siklott végig a tóparton, hogy Vadim hátába kerüljön. Ismét a játszótéren érte utol. Belecsapta öklét a hátába, felhasználva az erejét, hatalmát és a lendületét, hogy betörjön a csontok, inak, szövetek közé, és odabenn mélyen ásni kezdjen, hogy az ujjai közé kaparintsa a szívet. Mintha felismerné őt, mint aki ellopta egy darabját, a szerv mintha feléje ugrott volna. Vadim haragja és félelme az egekbe emelkedett. Üvöltve fordult meg, parancsokat osztogatva testőreinek. Hangja elnyomta még a fegyverek dörgését is. A két vámpírnak, aki a biztonságát volt hivatott szavatolni, még arra sem volt ideje, hogy megkerüljék Dragomirt, mire a vadász kirántotta és távolabb a földre dobta a szívet. Villám bomlott ágakra fenn az égen, megvilágítva Vadim döbbent vonásait. A támadás túl gyors volt, túl váratlan, olyasvalami, amire nem volt felkészülve. A vámpírok egyike odaért Dragomirhoz és hátralökte őt Vadim közeléből. A villám a mestervámpír szíve mellett szisszent le a földbe. A másik vámpír a földre zuhanó Vadimra

vetette magát, hogy a testével védelmezze mesterét. Dragomir felismerte benne Sergeyt.

Sergey Malinov bánatos arckifejezéssel fordult testvére felé. Lopva kinyúlt és eltakarta egyik kezével Vadim szívét, míg a másik karjával bátyját ölelte. – Sajnálom Vadim. Nem vettük észre, mögülünk támadott. És most már túl késő. Nála a szíved. Add át nekem Xavier szilánkját, és én módot találok rá, hogy legyőzhessem. Talán még azt is meg tudom akadályozni, hogy elégessen. – Meggyőzést, gyengédséget, kedvességet préselt a hangjába. Bánatot. Vadim felüvöltött. Fekete vér ömlött belőle. Egy újabb üvöltés újabb vértengerével egy ezüstszürke szilánk is a felszínre került a torkából. A mágus darabkája felismerte, hogy a másik vámpírban is van egy töredék mesteréből. Könnyedén belépett a testébe a fülén keresztül, azonnal megkereste az agyat, ahol ráakadt a nagyhatalmú Varázsló másik darabkájára. – Így van jól, Vadim. És most hadd próbáljam megállítani. – A tekintetében megtartotta a szomorúságot, holott belülről határtalan diadalmámor árasztotta el, mint ahogy a víz áttör a gáton. Felnézett, és odaintette Vadim egyik idióta gyalogját. Vidámság árasztotta el. A tervei a legjobb úton haladtak a megvalósulás felé. A vámpír odasiklott melléje. – A segítségedre van szükségem Vadim mellett – mondta halkan, de azért ügyelve rá, hogy a bátyja minden szót halljon.

– Dragomir ellopta a szívét, vissza kell szereznem, nem számít, milyen árat kell fizetnem érte. Vigyázz rá addig! Sergey felállt és hátrahúzódott, majd hangtalanul visszatért a vámpír mögé, aki jobbra-balra nézegetett, nem is sejtve, hogy a veszély mögüle érkezik. Mélyen belecsapta az öklét a hátába, kirántotta a szívét és oldalra dobta, majd lerendelt egy villámot, és elégette a testet is és a szívet is, mielőtt felemelte volna a testvérét. Mindkettejüket azonnal láthatatlanná tette. Most már csak az volt hátra, hogy visszaszerezze legértékesebb tulajdonát. Régóta birtokolta már őt. Hozzá tartozik. Fél tőle annyira, hogy pontosan azt tegye, amit mond neki. Molekuláira bomlott a levegőben. Lassan mozgott, hogy ne vonja magára a figyelmet, miközben a csata tombolt körülötte, Vadim idióta serege küzdött, egy embertől megszállott férfi irányítása alatt, aki helyett már nagyon régóta Sergey volt a valódi vezető, és ezek az ostobák még csak nem is tudtak róla. A három legjobbját küldte el, hogy öljék meg Dragomirt, és az új gyógyítót, azt a Daratrazanoffot. Az az átkozott család mindig olyanba ütötte az orrát, ami egyáltalán nem tartozott rájuk. Elisabeta felé nyúlt, hogy megérintse az elméjét, próbált kapcsolatba lépni vele. Semmit sem talált. Csak ürességet. Szinte pánikba esett. Itt kellett lennie valahol a birtokon. A házba nem léphetett be. Még ekkora távolságból is érezte a biztosítékok taszításának erejét. Ha a nő odabenn lenne, azt tudná. Elisabeta az ő része. Évszázadok óta együtt vannak. Gondoskodott róla. Nélküle arra sem lenne képes, hogy életben maradjon. Nem volt más választása, mint a birtokon maradni és megtalálni őt.

Dragomir érezte, hogy agyarak vájnak a vállába, karmok marcangolják a karjait, darabokat tépnek ki a mellkasából. Ő és a vámpír tovasiklottak a lendülettől a földön és nekiütköztek az egyik kősárkánynak, ami megállította őket. A szeme sarkából látta, hogy egy vámpír, történetesen Sergey felmarkolja Vadim szívét, de aztán Dragomirnak az életéért kellett harcolnia, amikor egy második is csatlakozott első támadójához, hogy megöljék. A második meg sem próbálta legyengíteni, egyenesen nekiesett a mellkasának, újra és újra belecsapott az öklével, egyre mélyítve rajta a lyukat. Dragomir megragadta az első vámpír nyakát, nem törődve azzal, hogy a fogai hatalmas darabot tépnek ki a nyakából, megreccsentette a nyaki csigolyáit és messze dobta, mielőtt a második felé fordult volna. Elkapta támadója öklét és maga felé rántotta. A mellkasának csapódó ütés hatalmas erejű volt. Viszont az élőholt lendületének segítségével Dragomir ökle elsőre elsüllyedt támadója mellkasában. Ujjai ráfonódtak a szívre. Ahogy kivonta a testből, az első vámpír ismét rátámadt, agyarakkal, karmokkal kétségbeesetten marcangolta a hátát. Aztán a vámpír egyetlen szempillantás alatt eltűnt és Gary Daratrazanoff állt a helyén. Ő tépte le Dragomirról a vámpírt, és miután elhajította, szilárd, magabiztos léptekkel ő maga is megindult utána. Dragomir elégette a szívet csakúgy, mint a vámpírt. Sergey és Vadim irányába nézett. A levegő megtelt elektromos feszültséggel. A tó felett. A játszótér felett. Gary gerjesztette. Villámok valóságos sorozata lobbant az égen, az éjszaka sötétjét nappali világosság váltotta fel.

Dragomir látta a hamut azon a helyen, ahol Vadim feküdt. Féltérdre ereszkedett, és próbálta rekonstruálni a történteket. Sergey megkaparintotta Vadim szívét, aztán pedig mind a szívet, mind pedig a fivérét elégette. Végigjátszotta a maga játékát, majd begyűjtötte a koronát. Óvatosan körülnézett. Gary csatlakozott hozzá. – Tariq felgyújtotta a tavat, villamos árammal semmisített meg minden vámpírt. Maksim és a biztonságiak elintézték azokat, akik kijutottak a partra. Vadim nagyon gyenge lehetett, miután elveszített magából három szilánkot, és a szíve egy jókora részét is. Nem tudott világosan gondolkodni és logikus döntéseket hozni. Dragomir a hamvak felé intett és azokat elsodorta a szél. – Sergey átvette a vezetést. – Tudtuk, hogy ez megtörténhet. – Gary a nagy ház és az alatta elterülő gyógyhely felé fordult. – Fenn és lenn is megerősítettem a védelmet. Sergey nem férhet Elisabetához. – De meg fogja próbálni. – Folyamatosan próbálkozik. – Gary felsóhajtott. – Bizonyosan rájöttél, hogy most már Xavier azon szilánkja is benne van, ami Vadimban volt. A nagyhatalmú mágus sosem hagyta volna, hogy egy egyszerű villám megölje egy részét. Ott van Sergeyben. Még több emlékéhez és készségéhez hozzáfér. Könyörtelenebb és erőteljesebb ellenféllel nézünk szembe, mint amikor még Vadim is az oldalán harcolt. Dragomir bólintott. – A lehetetlenségig meg kell neki nehezítenünk, hogy Elisabeta nyomai után szimatolhasson. Az a nő megérdemli a békét. Nem teheti meg, hogy felébreszti és magához rendeli, ugye? Gary megrázta a fejét, egy mosoly halovány árnyéka moccantotta meg kemény szájsarkát. – Gondoltam erre, amikor a földbe tettem, és alvást parancsoltam rá. Nem tudja

megtörni azt a varázslatot, még akkor sem, ha Xavierrel összedolgozva próbálja. A nő pihenni fog. De amikor felemelkedik, olyan hatalmas problémái lesznek, amiket még el sem tudunk teljesen képzelni Dragomir. Dragomir a ház felé pillantott, ahol életpárja az ablaknál állva várta őt. Megtette, amit kért tőle, pedig tudta, hogy mennyire nehéz volt ez a számára, még ha a csata rövidnek is bizonyult, Emeline csendes és mozdulatlan maradt az elméjében, lehetővé tette, hogy kizárólag csak a harcra kelljen összpontosítania. Nagyon hálás volt neki ezért, és még jobban tisztelte az erejét. – „Szeretlek.” – Megindult a ház felé. A gyógyító ugyanabban a pillanatban ejtette a vállára a kezét, ahogy Emeline megszólalt a fejében. – „Hagyd, hogy Gary meggyógyítson. Egy merő káosz vagy, és a vérfoltokat csak nagy nehezen tudom eltávolítani a padlóról.” A hangjából áradó szerelem mindig felizgatta. Tisztelgő mozdulatot tett feléje, majd hagyta, hogy a gyógyító elvezesse.

Huszadik fejezet – Ne csalj! – mondta Dragomir. – Be van kötve a szemem – kacagott Emeline –, hogyan tudnék csalni? – Át tudnál nézni a szemkötőn, de jobb, ha nem teszed – figyelmeztette mély, morajló hangon, hogy éreztesse, komolyan gondolja. Ő vezette maga után, és gondoskodott róla, nehogy bármiben is elbotoljon. – A meglepetés azt jelenti, hogy nem láthatod, amíg nem állok rá készen, hogy megmutassam. – Szinte minden este valamilyen meglepetéssel állsz elő – mutatott rá Emeline –, teljesen elrontasz. – Te rontasz el engem. – Egészen közel hajolva a füléhez suttogott, meleg lélegzete megborzongatta a nőt, felgyújtotta a vágyát, ami viszont a férfiét lobbantotta lángra. – Valahányszor letérdelsz elém és a szádba veszel, miközben a tekinteted az enyémbe kapcsolódik, a világom maga lesz a színtiszta Paradicsom. Amikor pedig azt a dolgot csinálod a nyelveddel, teljesen végem van. Emeline képtelen volt visszatartani a lágy nevetést éppúgy, mint a lábai között meginduló folyékony forróságot, amivel a csábító hangra reagált. – Különösen szeretlek tisztára nyalni. Olyankor mindig megjelenik az az elképesztő kifejezés az arcodon. – Szándékosan ő is annyira gonosz volt, amennyire csak tudott. Dragomir felnyögött. – Ne beszélj erről! Nyílt térben vagyunk, és meglehetősen biztos vagyok benne, hogy több tucat szempár szegeződik ránk. Ha nem így lenne, itt és most

felkapnálak, a derekam köré fonnám a lábaidat és a magamévá tennélek. Őrülten fel tudta vele izgatni, amikor ilyeneket mondott. Emeline innentől kezdve nem is tudott másra gondolni, mint hogy mennyire vágyik a férfira. A hatalmas kéz apró mozdulatokkal egyre lejjebb siklott a hátán, egyenesen a fenekére, hogy a szoknyán keresztül megsimogassa. Az anyag ugyan vékony volt, de nem eléggé vékony. Őt magát akarta érezni, bőrt a bőrön, nem pedig a ruhákat, amik elválasztják őket egymástól. – Most egy különleges meglepetésem van a számodra – mondta Dragomir –, úgyhogy viselkedj! Ismét felnevetett, majd meg is állt, hogy szembefordulhasson vele. Végigcsúsztatta a mellkasán a kezeit, hogy megtalálja az arcát. Ujjhegyei végigsuhantak a száján. Nem akart lemaradni a mosolyáról, és tudta, hogy most mosolyog. Szerette, amikor mosolygott. Ez miatta volt. Ő érte el nála. És semmivel sem tehette volna boldogabbá Emeline-t. – Te kezdted. És most is a te kezed van a fenekemen. – Lábujjhegyre emelkedett és megcsókolta azt a tökéletes szájat. – És még szúrós is vagy. – Még egy szó és elfenekellek – mormolta, de a kezei már a hajában jártak, és megcsókolta őt. Igazán csókolta. Mintha nem létezne holnap. A csókja felfalta őt. Elárasztotta. Őrült függőségbe sodorta. Olyan sokféle csókja volt. Édes. Puha. Gyengéd. Kemény. Nedves. Lehengerlő. És Emeline mindet szerette. De ezt, ahogyan most csókolta, különösen kedvelte, azonnal elfelejtett tőle maga körül mindent. Bár, ha teljesen őszinte akart lenni magához, bármelyik csókjától elfelejtett maga körül mindent,

mégis ezt kedvelte a legjobban. Teljesen átadta magát a férfinak, amikor az így csókolta. A teste beleolvadt Dragomiréba, a karjai szinte önként fonódtak a nyaka köré. Semmit sem látott, de ez nem számított, tudta, hogy ott van vele. Hogy mindig ott lesz. Hogy biztonságban van mellette. És a szíve is biztonságban van nála. Dragomir felemelte a fejét, odadörgölte az állát a hajához, majd lehajolt, hogy végighúzza a száját a nyakán lüktető pulzusán. – Imádom az illatodat, Emeline. Csakúgy, mint az ízedet. Képtelen vagyok betelni vele. A nyelve is végigsiklott a lüktető éren, majd előbukkanó agyarai is, mintha képtelen lenne ellenállni a csábításnak. Emeline egész bensője gonosz hívogatással reagált. Azt akarta, hogy harapjon, az annyira erotikus. Olyan gyönyörű. Ma este már kétszer szeretkeztek, egymáshoz tapadtak ágyának lepedőjén, mintha ugyanazon a bőrön osztoznának. Imádták egymás testét. – Tartsd a karjaidat a nyakam körül – suttogta a férfi –, és szorosan kapaszkodj. Ez volt minden figyelmeztetés, és Emeline már a karjaiban is volt, a levegőben száguldottak. Nevetett és beletemette az arcát a mellkasába. Imádta a meglepetéseit, még ha valóban meggyőződése is volt, hogy teljesen elrontja velük őt. És képtelen volt lépést tartani vele. Dragomir nagyon jó volt abban, hogy rátaláljon mindenféle kívánságlistára a fejében, és aztán egyik tételt a másik után váltotta valóra róluk. Megpróbálta ő is ugyanezt tenni, de a legtöbb kívánsága arra vonatkozott, hogy őt boldoggá tegye, biztonságban tartsa, a maradék pedig szinte kizárólag szexuális jellegű volt. Minden este beszélgetett a magzattal, hatalmas tenyerét az apró halomra, száját a bőrére simítva. Elsuttogta a babának

mennyire szereti, és hogy alig várja. Hogy szeretné a karjában tartani. Emeline pedig ettől csak még jobban szerette őt. A férfi ugyanúgy gondolt a babára, ugyanúgy akarta, mint ő. Valahányszor vért cseréltek egymással, Dragomir véréből egyre több keringett Carisma ereiben. – „Még mindig képtelen vagyok elhinni, hogy elment.” – Tudta, hogy Dragomir csupán a hangjából is tudni fogja, kire gondol. – „Annyi éven át hatással volt az életemre. Annyira rettegtem, hogy néha még mindig arra gondolok, hogy talán becsapott minket, úgy tett, mintha meghalt volna, hogy fellazítsa az elővigyázatosságunkat.” – „A Kárpátiak elővigyázatossága soha nem lazul fel, Emeline. Az öccse megölte. Láttam a hamvait.” – „Az nem lehet, hogy csak egy trükk volt, Dragomir? Hogy Sergey egy másik vámpírt ölt meg, és Vadim még mindig életben van?” Csend lett. Emeline szíve a fülében dübörgött. Beleharapott az alsóajkába. Szerette volna, ha a férfi megnyugtatja, de ő hallgatott inkább, mintsem hazudott volna neki. Sosem hazudott. Átok ez, vagy áldás? – „Dragomir?” – Gondolkodom. Lehetséges lenne? Kitéptem a szívét, aztán megtámadtak. Láttam a testvérét a közelében. Aztán Sergey megidézett egy villámcsapást és Vadimot elégve. Hogy láttam-e, hogy az valóban Vadim volt? Nem. Úgy gondolom, hogy ő volt az. Mi oka lenne Sergeynek arra, hogy életben tartsa Vadimot? Nincs közöttük testvéri érzés. Vámpírok.” – „De Sergey érzett valamit. Elisabeta érzelmeket és önuralmat adott neki, nem így van? Van egy terve. Azt mondtad, valójában eddig is ő állt Vadim mögött.” – Most már félt. Szerette volna lehúzni magáról a szemkötőt és

körülnézni. Már nem Tariq biztonságot nyújtó birtokán voltak. Dragomir messzebbre vitte őt. Aztán egyszer csak földet ért a lába, de a férfi nem hagyta, hogy levegye a kendőt a szeme elől. – Nem engedem, hogy Vadim elrontsa az életünket. Az enyém vagy, Emeline. Ha életben van, idővel majd felfedi magát. Olyan biztosítékokat gyakorolhatunk be addigra, amik megvédhetik a mieinket. Gary rájött, melyik az a varázslat, ami átsegítette őket a vízen. Azt már nem használhatják újra. Éberek leszünk. Van egy kisbabánk. Tariq és Maksim a szomszédaink, és a Testvériség is a közelben van. – A szomszédaink? – ütközött meg a szón Emeline – Miben sántikálsz? Dragomir odavonta magához, a hátát nekitámasztotta a mellkasának. – Most már leveheted. Kitessékelte a fejéből a gondolatot, hogy Vadim talán életben van, és felnyúlt, hogy kioldozza a kendő csomóját a tarkóján. Lassan eresztette le a szeme elől. Közvetlenül előtte egy hatalmas ház terült el. Mediterrán stílusban, U alakban épült, középen egy jókora udvarral, amit három oldalról is a falak vettek körbe. Rengeteg fa volt a környéken, soraik végigfutottak a környező dombok oldalán. – Mire gondolsz? – Azt hiszem arra, hogy hogyan is kellene újra levegőhöz jutni – ismerte be. – Mindig azt hiszem, hogy ennél jobbat már nem is adhatsz. Ez... tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Amikor egy saját házról álmodoztam, ezt képzeltem magam elé. Csak egy mese volt az egész, elképzeltem, hogy lehetne egy nagy családom, de mégis élhetnék magánéletet az emberemmel. Alig várom, hogy belülről is lássam. – Rengeteg fa van a birtokon, Emeline. Szükségem van rá. Egy vad területre. Tariq ide tartozik. A megfelelő ruhát viseli,

senki sem jön rá, hogy ő a farkas a juhok között. De én nem vagyok ilyen. Szükségem van a szabadságra. És a Testvériségnek is szüksége van a vadonra. – Itt maradnak? – Mozdulatlanul várta a választ. Azt akarta, hogy maradjanak. De ez annyira önző dolog volt. Mindannyiuknak mennie kellene, a világ és az életpárjaik már várják őket, de a védelmük felbecsülhetetlen értékű volt. Neki pedig ott volt a babája, akire gondolnia kellett. – Egy ideig. Amíg egészen meg nem bizonyosodnak róla, hogy biztonságban vagyunk. Elisabeta is itt van, minden kétséget kizáróan biztosak akarnak lenni benne, hogy Sergey nem férhet hozzá. – Folyamatosan próbálkozni fog, ugye? – Megborzongott. – Éppen úgy, ahogy Vadim is képtelen volt lemondani rólam. – A víz alatti utakat felkutatták és elzárták – mondta Dragomir. – Vadim mindig is az volt a testvérek közül, aki fel akarta használni a modern tudományokat és a technika vívmányait. Kísérletekre van szüksége, de most, hogy minden városa megsemmisült, újra kell építenie. Te most nem vagy annyira fontos a számára. – Úgy beszélsz, mintha te is azt gondolnád, hogy még mindig életben van. A férfi felsóhajtott. – Nem tudhatom. Azt hittem, hogy halott, de amikor megérintettem azokat a hamvakat, nem éreztem semmit. Egy mestervámpír hagy maga után valamit, legalább egy sötét foltot, amit aztán lassan magával sodor a szél. Volt ott valami zavaró, de nem engedtem meg magamnak, hogy elmélyüljek benne. Halottnak akarom tudni őt, akárcsak te. A szíve egy részének és a három szilánkjának elvesztése drasztikusan lecsökkentette az erejét. Nem tudom mennyi ideig tart, ha egyáltalán lehetséges kiheverni ilyesmit. Mindenesetre, ez lesz az új otthonunk, ha beleegyezel.

Határos Tariq birtokával, így elég lesz csak kiterjeszteni annak biztosítékait. Akkor a gyerekek és Genevieve nyugodtan járhatnak-kelhetnek Maksimnál és nálunk is. Még a sárkányaikon is repülhetnek. Akárcsak te. Emeline hátrafordította a fejét és gyanakvón felnézett rá. – Van sárkányom? A férfi mosolya visszatért, gyönyörűséges ívre feszítve tökéletes alsóajkát. – Természetesen, neked is van saját sárkányod, sívamet. Az izgalom adrenalint kergetett Emeline ereibe. – Hol? – kérdezte. Dragomir megfogta a kezét, és a ház mellett a nagy udvar felé vezette. Volt ott egy hatalmas, kényelmes terasz és egy játszótér a gyerekeknek. A játszótér egyik sarkában két kősárkány ült egymás mellett. Az egyik egy arany óriás volt smaragd szemekkel. Emeline a torkához kapott, megtorpant, teljesen elcsendesedett és levegőért kapkodott. Megtette érte. Csak neki. Megajándékozza egy aranysárkánnyal, csak mert azt mondta, hogy sárkányon szeretne lovagolni. Édes istenem! Dragomir. Az ő embere. – El sem hiszem, hogy igazi – suttogta. Elfordította a fejét, hogy felnézzen a férfira. – Nem hiszem el. És te sem lehetsz valóság, drágám. Ki csinálna ilyet? A férfi nem szavakkal válaszolt. Az öklére csavarta a haját és hátrahúzta a fejét, olyan erővel, hogy a fejbőrébe belemart egy szikrányi fájdalom, majd megcsókolta. Ezúttal keményen. Nyelve csatába szállt az övével. A fogai belekaptak az alsóajkába, meghúzták, majd a nyelve elsimította az aprócska fájdalmat. – Valóságos vagyok, Emeline. Nagyon is valódi. Nevetett, holott legszívesebben sírt volna, örömkönnyek égették a szemét. Az ő gyönyörű embere. A férfi megragadta a

kezét, és maga után rángatta, míg gyakorlatilag már mindketten futottak a sárkányok felé. Csak amikor már elég közel jutottak, akkor terelődött a figyelme a másikra. Lila volt, puha levendulaszínű, és egészen aprócska. Emeline a férfi nyaka köré fonta a karjait. – Neki is csináltál egyet. – Igen. – Dragomir végigcsókolta az arcát az állától a homlokáig. Forró volt. Tűzforró. Izzó láva futott Emeline ereiben. Beleharapott a férfi állába, majd lefelé csókolta magát a mellkasán, miközben a keze a nadrágszíjára tévedt. – Hol a te sárkányod? – A nadrág szétnyílt, és előugrott a kőkemény merevedés. Emeline lélegzetvisszafojtva nyúlt alá a golyóknak. – Olyan gyönyörű vagy. – Én magam vagyok a sárkány, Emeline. – Rátette a kezét a vállaira, és gyengéden lenyomta maga előtt a puha fűbe. Intett a kezével, és egy mákszemnyi ruha sem maradt rajta. – Jobban szeretem, ha meztelen vagy, amikor a szádba veszed a farkam. Szeretlek nézni. A testedet. Látni, milyen édesen mozdul a szád rajtam, hogyan szegezed rám a tekinteted. Ez nagyobb örömet okoz, mint azt el tudnád képzelni. Mindezt Emeline is tudta. Ott volt a fejében, amikor végignyalt a hosszán, majd mélyen a szájába vette. Ahogy akkor is az elméjében maradt, amikor feléje mozdult. Gyorsabban. Lassabban. Nem számított. Hiszen mindegyik örömöt adott a férfinak. Az sem számított, hogy Vadim él-e. Akkor és ott nem. Akkor nem, amikor az emberével volt, átvette tőle az irányítást, és figyelte, hogyan ül ki a színtiszta érzékiség a sebhelyes arcra. Akkor nem, amikor a vágy elsötétítette a szeme aranyát, megragadta a haját, és a csípője óvatosan feléje lökött. Dragomir az övé. Mindenestől. Mindennel együtt. Nem a ház, nem a sárkány, nem a Kárpáti nép elfogadása volt az, amire

neki és a gyermekének szüksége volt. Az Dragomir volt. Ha ő vele van, és tudta, hogy ez mindig így lesz, az neki több mint elegendő volt.

Vége

1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot,

válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb

betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz

kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.]

Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti

gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak.

[Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.] Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.] O kuly pel engem. [Fél tőlem]

Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [Felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják megmenteni a babát. Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz. Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső. [Érezd az erőt, ami benned van] Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. [Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek] Sas csecsemõm, kuńasz. [Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet] Rauho joŋe ted. [A béke eljön majd hozzád] Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső.

[Érezd a ritmust legbelül] Gond-kumpadek ku kim te. [A szeretet hullámát, ami körülölel] Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. [Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]

5. A föld gyógyítódala Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak Ai Emä Maγe [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid.] Me tappadak, me pusmak o maγet. [Táncunk meggyógyítja a földet] Me sarnadak, me pusmak o hanyet. [Az énekünk is gyógyítja a földet] Sielanket jutta tedet it, [Összekapcsolódunk veled] Sívank és akaratank és sielank juttanak. [A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik] Második versszak Ai Emä Maγe, [Ó Anyatermészet]

Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid] Me andak arwadet emänked és me kaŋank o [Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk] Põhi és Lõuna, Ida és Lääs. [Északról és délről, keletről és nyugatról] Pide és aldyn és myös belső. [Fenn és lenn, és belül is] Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama. [A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá] Juttanak teval it, [Összekapcsolódunk most veletek] Maγe maγeval. [Föld a földhöz] O pirä elidak weńća. [Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére

fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek. Sarna Kontakawk (a harcosok ének) Veri isäakank–veri ekäakank. [Atyáink vére, fivéreink vére] Veri olen elid. [A vér élet] Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. [Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat] Verink sokta; verink kaŋa terád. [A vérünk összevegyül, és szólít titeket] Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. [Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább.

agba - óh aina - test ainaak - örökre ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni aldyn - alatta, alul alə - fölötte, fenn alte - átkozódni, szitkozódni and - ad arvo - érték arwa - dicséret arwa-arvo - becsület arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés)

arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés) arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés) arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés) asti - amíg avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső bur - jó, nagyszerű, remek bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés) ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csecsemõ - kisbaba, csecsemő csitri - fruska (nő) eći - esni, zuhanni ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak ekä - testvér elä - élni eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés) eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés) elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje emä - anya Emä Maγe - Természetanya elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés) En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem

eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés) és - és että - hogyan fáz - fázik fél - társ, barát fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ fél ku vigyázak - drága barát, társ fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gæidno - utca, út gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hän agba - ő az, ez az hän ku - előképző, az aki, az ami hän ku agba - igazság hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője hän ku meke pirämet - védő hän ku pesä - védelmező, vigyázó hän ku saa kućзaket - csillagjáró hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó) hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj) hany - föld, rög, hant hisz - hinni, bízni ida - kelet irgalom - könyörület, irgalom isä - apa (főnév) isäntä - A ház ura it - most jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige)

jelä - napfény, nap, fény jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás) o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás) o jelä sielamak - lelkem fénye joma - haladni, menni joŋe - gyere, térj vissza, jöjj joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés) jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juo - inni juosz - Igyál és élj (elköszönés) juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés) juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaśwa - birtokolni kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés) karpatii - Kárpáti käsi - kéz keje - süt, éget, kiéget kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kidü - felmerül, felkel, felébred kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik

köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás) o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás) köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás) koje - ember, férj, hím kola - meghalni kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés) koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kond - egy család, egy klán gyereke kont - harcos kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív) Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás) ku - ki, mi, melyik kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés) kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel (elköszönés) kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket kumpa - hullám kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés) kuulua - tartani, megtartani lääs - nyugat lamti (or lamtз) - síkság, rét lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lańa - lány, lánygyerek

lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. lõuna - dél (égtáj) löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mana - visszaélés, átkozódás, elrontás mäne - ment, mentés maγe - föld, Föld, terület, hely, természet me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul myös - is nä - tőle ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige) odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala) olen - lenni, létezni

oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó óv - véd, védelmez, megóv pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil - életpár, vagyis feleség peje - égni peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás) pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés) pide - fenti pile - meggyullad, fellobban pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) piros - vörös, piros pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése põhi - észak pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa rauho - béke reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás sas - csst (kisgyereknek, babának) saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) sarna kontakawk - harci kántálás

saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés) sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem sokta - keveredni, körbe fordulni soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás) toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés) tule - találkozni, összejönni tumte - tapintani, érezni, érinteni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér veri elidet - élete vére veri ekäakank - fivéreink vére veri isäakank - apáink (őseink) vére veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben: találd meg az életpárod veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt

értelemben: az ősök vérére (Kárpáti káromkodás) veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás) vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wäke kaδa - álhatatosság wäke kutni - kitartás wäke-sarna - átkozódás, szidalom, wäkeva - erőteljes wara - madár; varjú weńc - teljes, egész wete - víz