Christine Feehan - Kárpátok vámpírjai 29 - Sötét ígéret (R).pdf

Sötét ígéret Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 29. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói)

16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) 21. Sötét veszedelem (rajongói) 22. Sötét ragadozó (rajongói) 23. Sötét vihar (rajongói) 24. Sötét vérfarkas (rajongói) 25. Sötét farkas (rajongói) 26. Sötét vér (rajongói) 27. Sötét bűntény (rajongói) 28. Sötét szellem (rajongói)

Következik: 30. Sötét körhinta

1. J

– oie, elhiszed ezt az éjszakát? – Gabrielle Sanders kibámult az ablakon a csillagokkal teleszórt égre. Az éjszaka mély sötétkék volt, és csillag annyi, hogy lehetetlenség lett volna megszámolni őket. Egy gyönyörű félhold koronázta meg a sötétséget. – Egyszerűen tökéletes. Minden, amiről csak álmodtam. A nászéjszakája. Régóta álmodott erről. Végre elérkezett ez az este, amire várt, és még az időjárás is együttműködött a vágyaival, mintha csak tudná, hogy ma házasodik össze álmai férfijával. – El kell készülnünk, Gabby – válaszolta Joie –, gyere vissza ide. Ellenőriznem kell, hogy megvan-e mindened, amire szükséged lehet, és még el kell „beszélgetnem” veled. Gabrielle egy rövid nevetéssel feléje fordult. – Garyhez megyek feleségül Joie, életem szerelméhez. Egészen biztosan nincs szükségem arra, hogy „elbeszélgess” velem. Minden lélegzetvételemmel szeretem Gary Jansent – suttogta, miközben húga végigsimított csupa tüll, csupa csipke ruháján, és hátralépett, hogy a legszigorúbban bíráló tekintettel is megszemlélje keze munkáját. – Daratrazanoff – igazította ki Joie egy csöppnyi aggodalommal a hangjában. – Még mindig azt csinálod, mintha ember lennél, Gabrielle. Nem az vagy. Amikor Gary Kárpátiként felemelkedett, egy valódi Daratrazanoffként emelkedett fel. A Kárpátiak népének

egyik legerősebb vérvonalát hordozza. Nem tettetheted, hogy nem az, ami. – Attól még Gary maradt – tiltakozott Gabrielle szelíden. Megfogta húga két kezét. – Örülj velem. Még soha életemben nem voltam boldogabb, mint ezen az éjszakán. Olyan sokáig vártunk, hogy együtt lehessünk. – Veled örülök – mosolygott rá azonnal Joie –, olyan gyönyörű vagy. Mint egy hercegnő. Gabrielle megnézte magát a tükörben. A ruhája pontosan olyan volt, amilyet szeretett volna. Tökéletesen illett rá, lágyan hullott alá a bokájáig, szinte örvénylett körülötte, amitől egészen éterinek tűnt. Imádta a négyszögletű, csipkebetétes dekoltázst, a testhezálló fűzőrészt, ami kiemelte karcsú derekát. Elég magas volt, hogy a hosszú ruha ne összenyomja, hanem elegánssá tegye, amit maradéktalanul teljesített is. Joie nem érti. És más sem. Egyedül csak Gary. Ő ismeri. Látja, mi van bensőjében. Olyan mélyen belelát, ahová senki más sem láthat. – Joie, én nem te, vagy Jubal vagyok – mondta bátyjukra utalva. – Nem vagyok egy kalandra vágyó típusú nő. Nem vagyok harcos sem, aki szembe megy akár az egész világgal az igazságtalanságok miatt. Én csak Gabrielle vagyok, semmi különös, olyan vagyok, mint az életem, egyszerű. Békés. Szeretek énekelni, amikor felébredek, és van, hogy egész napokat végigdudorászok. Szeretek piknikezni. Szeretem a lovakat. Mezőkön vágtatni, fatörzseken, patakokon átugratni. Imádok egy verandán ülni, és csendesen elbeszélgetni valakivel, akit szeretek. Olyasvalakivel, mint Gary. – Ó, Gabby – ölelte át Joie a húgát –, nem tudtam, hogy ennyire boldogtalan vagy. Mert az vagy, igaz? Gabrielle visszaölelte, és nagyon szerencsésnek érezte magát, amiért van egy bátyja és egy húga, aki ennyire szereti. Mindig érezte a szeretetüket. A támogatásukat. És jobban szerette volna bárminél, ha Joie támogatja élete legfontosabb pillanatában is. – Nem illek én ebbe a világba, Joie – mondta finoman, és próbálta összeszedni a gondolatait, hogy elmagyarázza. Joie is visszahúzódott tőle, és könnyes szemmel nézett rá. Gabrielle szíve

hangosabban kezdett verni. Nem akarta megbántani a húgát, de őszinte akart lenni vele. – Szeretem messziről megfigyelni az embereket, nem pedig vámpírok és alakváltók ellen folytatott őrült harcok közepén lenni. Még csak nem is tudtam, hogy léteznek olyan dolgok a világon, mint a vámpírok és az alakváltók. Kárpátiak. Lycanok. Varázslók. Jaguárok. Tiszta téboly, Joie, mint egy borzalmas rémálom. Az erőszak, a háború nem tartoznak a nagy terveim közé. Az az igazság, hogy ez az egész Kárpáti életmód teljesen idegen a természetemtől. Szerencsére soha nem hallott a Kárpáti fajról, amíg felnőtt. A vámpírokat pedig mindig mítosznak vélte. Azt kívánta, bárcsak még mindig úgy gondolná. A Kárpátiak soha nem ölnek a vérért, de a megfiatalító földben aludtak, nem mehettek napfényre és véren éltek. Vámpírokra vadásztak, akik táplálkozás közben meg is ölték áldozataikat. Apró borzongás futott keresztül rajta. Elege volt a csatákból. A háborúból. Látnia kellett, hogy valaki, akit szeret, Gary majdnem az életét vesztette egy harcban, ami nem is az övé volt. Majdnem elvesztette. Gregori egészen áthozta őt a Kárpátiak világába, nem mintha nem lett volna már addig is éppen eléggé benne. Gary valamiképpen szerves részévé vált a Kárpátiak mindennapjainak, fontos volt a számukra, még a herceg is kikérte a véleményét, Kárpáti ügyekben is. Gregori, a herceg helyettese van most Garyvel. Gary nem egy született Daratrazanoff volt. Gary Jansennek született, egy zseninek, egy diagramokhoz értő, szemüveges, magas, nádszálvékony férfinak, aki olthatatlan tudásszomjjal rendelkezett. Egy kocka volt. Mint ő. Most pedig egy kitelt termetű férfi, akinek még a járása is harcos. Szemrebbenés nélkül ment a csatákba. Igaz, azelőtt is, hogy Gregori átalakította volna. Ő pedig nézte, ahogy átváltozik, idétlen éltanulóból egy teljesen más emberré, ahogy a Kárpátiak egyre újabb és újabb feladatok terhét tették rá. Joie egy székre rogyott, mintha amit mondott neki, az egy borzalmas csapás lenne. Valószínűleg az is volt. Senkinek sem mondta még el Garyn kívül a valódi érzéseit. Imádta Garyt. Higgadt

volt és szilárd. Mindig, mindenben lehetett rá számítani. Mindenki számíthatott rá, de Gabrielle különösen. Nagyon szerette volna, ha a húga megérti. – Joie, te és Jubal a Kárpáti világhoz tartoztok, én nem. Nem akarok itt lenni. Soha többé. Joie-nak elakadt a lélegzete. – Gabby... Gabrielle megrázta a fejét. Ki kellett mondania. Azt akarta, hogy Joie megértse, mit jelent neki Gary. Mit jelentett a múltban, és mit jelent a jövőben. – Remélem, hogy a mai este után, miután feleségül vett, Gary és én elmegyünk, és egy gyönyörű kis házban fogunk élni. Semmi nagy. Semmi különös. Csak kicsi, otthonos, ami tele van szeretettel. Ezt akarom. Ez az én álmom. Gary, én, egy kicsi ház valami eldugott helyen, ahol nincsenek olyan dolgok, mint a vámpírok, ahol a nők állandóan a gyerekeikkel lehetnek, és egészséges, boldog babákat szülnek. Nincs háború. Csak béke és boldogság. Elmondta. Ez volt a puszta igazság, és Joie-nak tudnia kellett a valódi érzéseit. Joie szemöldöke összeszaladt. – Úgy érted, hogy szeretnél elköltözni innen? Ott akarjátok felállítani a laboratóriumotokat? Szeretsz itt dolgozni. Messzire akarsz menni a Kárpátoktól? A hercegtől? Gregoritól? Gabrielle kihúzta magát, és felemelte az állát. – Különösen a hercegtől és Gregoritól. – Joie a fejét csóválta, és döbbenten meredt rá. – Nem tartozom a Kárpáti világhoz, soha nem is tartoztam. Úgy tűnik, ezt egyedül Gary érti meg. Nem bánja, hogy nem vagyok vad, harcos amazon. Az a helyzet, Joie, hogy nem akarok más lenni. Én egy könyvmoly vagyok. Szeretek nyugodtan élni. – Gabrielle, ez annyira messze áll mindattól, amit te és Gary eddig tettetek. Honnan jött? Szereted a kalandokat. Milliószor jöttél jégbarlangokba velem és Juballal. Hegyet másztál. Túráztál távoli, harmadik világbeli országokban. – Elmentem barlangászni, mert te és Jubal szeretitek, és veletek akartam lenni, de nem élek-halok a kalandokért, mint te. Valójában én egy otthonülő típus vagyok.

– Megőrültél, Gabby? Te egy zseni vagy, aki folyamatosan új vírusokat fedez fel. Ha újdonságot mondanék, húgocskám. Olyan vírusokkal játszol, amik harci fegyvereknek is alkalmasak. Ha nem szeretnéd a kalandot, soha, semmilyen körülmények között nem tanulmányoznád őket. – Te a világ igazságtalanságai ellen harcolsz, én meg ezek ellen. A vírusokat értem. Meg tudom oldani a kirakóst, megpróbálok segíteni olyan dolgokban, mint hogy megállítsuk az Ebola vírus terjedését. A vámpíroknak a világon semmi értelme sincs. Egyáltalán semmi. – Ismét megborzongott. Joie soha nem tudta megérteni, hogy amikor beszabadult a laborba, amikor koncentrált valamire, amikor tanult, minden eltűnt körülötte, és semmi másra nem tudott gondolni. – Őrületes képességeid vannak a laborban, Gabby – mondta Joie –, egy zseni vagy. Nem csak Gary az. Nem okosabb nálad. – Tulajdonképpen az. A legtöbb ember két percen belül halálra unja magát a társaságunkban. Garyvel órákig tudunk beszélgetni. Igazából órákig hallgatni is tudom őt, amikor másokkal beszél. Ragyogó elme. És ő a legédesebb, legkedvesebb ember is, akit csak ismerek. Joie ismét megcsóválta a fejét. – Ő egy Daratrazanoff. Minden képességüket, tudásukat, a vérüket, az őseiket, mindent megkapott tőlük a harcosok barlangjában. Tudod, mi történt. Ott voltál. Korábban is erős volt Gabby. És most még erősebb lett. Gary soha nem hagyott hátra vadászokat a csatában. Egyszer sem. Ha kellett, a hátán cipelte őket. Gabrielle tudta ezt, mert amikor Gary majdnem meghalt, az összes közelben lévő vadász megjelent, hogy a vérüket adják neki és leróják tiszteletüket. Tudta, mert Gregori Daratrazanoff a testvérévé tette őt, a saját vérévé és húsává. A Daratrazanoff család hatalma futott az ereiben. Az volt a szívében, a lelkében. Az volt a fejében. Rendben, legalább magának el kell ismernie, hogy attól a brutális hatalomtól néha ő is visszarettent, de a férfi még mindig az ő Garyje volt. Aki kedves, gyengéd vele. Azt is látta, amit mások nem láthattak, vagy nem akartak látni. Megpróbálta már Joie-nak és

Jubalnak is elmondani, hogy ő más, nem vad, nem makacs, de csak nevettek, és azt mondták, hogy nem ismeri túl jól magát. Talán nem. De azt tudta, hogy mit akar, hogy mit akart mindig is, és az Gary volt. – Nem érdekel mi a vezetékneve, vagy hogy milyen vér folyik az ereiben, ő az enyém – jelentette ki határozottan. – Mindig is az enyém volt, és most vissza akarom kapni. Az ő élete nem a vámpírok elleni harc. Ő egy zseni, és hiányzik neki a laboratórium. Azt akarom, hogy visszatérjen oda. Amint összeházasodunk és találunk egy új otthont, fel fogjuk állítani a labort, és ő kutathat tovább a Kárpátiak problémáinak megoldásai után, de távol a Kárpátoktól, és minden más szörnyűségtől. – Joie megköszörülte a torkát, és Gabrielle pillantása visszaugrott húgára. – Csak mondd ki, Joie. Mindig egyenesek voltunk egymással. – Nem lehet megváltoztatni őt, Gabby. Gary az a férfi, aki újra és újra a tűzvonalba áll, ha a jó és a rossz közötti harcról van szó. Tévedhetetlen érzéke van a színtiszta becsülethez, és van kötelességtudata, ezért fogadta el őt Gregori már a kezdet kezdetén, amikor először találkozott vele. Gregori előtte soha nem barátkozott emberekkel, de Garyben már akkor is megvoltak ugyanezek az értékek. Hajlandó volt a tűzvonalba menni. Mint Gregori, aki szintén a tettek embere, és ez mindent eldöntött. Gabrielle megrázta a fejét. – Mert rákényszerítették, hogy olyan legyen, mint ők. De Gary helye a laboratóriumban van. Imádja a kutatást, és meg is van hozzá az agya, Joie. Csinálta is, de egyre többször rángatták el a munkája mellől, hogy menjen velük vámpírokra vadászni. Folyton Gregorival és a herceggel van. – Mivel nagyra értékelik és kikérik a tanácsait – mondta szelíden Joie –, büszke lehetsz rá. – Szuperbüszke vagyok rá – biztosította húgát Gabrielle, és tényleg büszke volt Garyre. – Ő egy zseniális elme. Gregori megváltoztatta. Joie az ajkába harapott és a szemét forgatta. – Nem Gabby. Gregori nem változtatná meg, nem tudná. Alapvetően, Gary ugyanaz a férfi maradt, aki mindig is volt. Gregori belenézett az

elméjébe, és látta, hogy ugyanúgy gondolkodik, mint ő. Azért fogadta el Garyt, mert pontosan olyan, mint ő. Persze Garynek nem voltak olyan készségei és ismeretei az élőholtak elleni harcról, de most már vannak. Nagyon biztosnak kell lenned abban, hogy ismered és elfogadod mindazt, aki ő, nem pedig csak egy kis részét. – Majdnem megölették. Sőt, bizonyos értelemben meg is ölették. – Lehajtotta a fejét, és tördelni kezdte a kezét. – Ott voltam, amikor meghalt. Ott voltam. Tudod mit mondott, amikor Gregori azt mondta neki, hogy át fogja alakítani? Gregori elmondta neki, hogy haldoklik. Mindannyian tudtuk. – A szájára szorította remegő kezét, ahogy az emlékek előtörtek, de megpróbálta magát türtőztetni. Pedig nagyon is valós hányingere volt. A tüdeje nem volt hajlandó levegőt beszívni, a szíve pedig úgy felgyorsult, hogy már azt hitte, szívrohama lesz. Soha nem fogja elfelejteni Gary látványát, szinte szét volt tépve, számtalan sebből vérzett. Megmentette Zev Huntert, Branislava Dragonseeker életpárját, aki Hän ku pesäk kaikak, Mindenek őrzője, egy nagyon hasznos tagja a népüknek. De Zev életének megmentésébe majdnem Gary halt bele. Nagyon közel állt hozzá. Borzalmas volt az a néhány óra. A legrosszabb. Soha többé nem akart keresztülmenni ezen újra. Ő nem volt gyógyító, mint néhány más nő. Neki nem ez volt az ajándéka. Nem is tudta pontosan, mi az ajándéka, egy-két partitrükköt tudott csak. Elég volt megnéznie egy térképet, hogy lokalizálni tudjon dolgokat. Mire jó ez? A családja és a Kárpátiak is azt mondták, hogy pszichés képességű, de nem volt az. Nem úgy, mint Joie, és úgy sem, mint Jubal. Ő egyszerűen csak Gabrielle. De Gary egy ajándék volt neki, és a férfi is annak látta őt. És Gabrielle majdnem elvesztette őt, az őrült Kárpáti életmód miatt. – Azt mondta, nagyobb szolgálatot tehet a népnek emberként – suttogta a szájára szorított kézzel, mintha képtelen lenne hangosan kimondani a szavakat. – Kész volt meghalni értük. Nem az ő döntése volt, hogy Kárpátivá váljon. Gregori döntött helyette. Fájdalom volt a hangjában. Tudta, hogy Joie ki is hallja belőle. Őt is úgy hozták át a Kárpáti világba. Az egész élete megváltozott, amikor majdnem megölték. Az emberi vámpírvadász társaság egy

tagja, egy ördögi, brutális támadás során többször is megszúrta. Még mindig rémálmai voltak erről, de ezt még Garyvel sem osztotta meg. Azért változtatták Kárpátivá, hogy megmentsék az életét. Ha nem lett volna Gary, azt akarta volna, hogy ne mentsék meg. Nem tartozott ide. Ez ilyen egyszerű. Mikhail, a nép hercege felajánlott neki egy választási lehetőséget. Él, vagy meghal. Persze az a saját döntése volt, hogy alakítsák át, de hatalmas szerepet játszott benne Gary. És egyedül miatta nem is bánta meg a döntését. Akkor fájdalmai voltak, és rémült volt, örült a lehetőségnek. Leginkább azért, mert tudta, hogy eljön ez a nap. Az ő napja. Amikor összeházasodik Garyvel. – Gabby – mondta Joie. A hangja mindent elmondott. Sajnálkozó. Együttérző. Gabrielle visszapislogta a könnyeit. – Tisztában vagyok vele, hogy hatalmas kötelességtudattal rendelkezik. Tudom. És ezt is szeretem benne. Amikor majd összeköt bennünket életpárokká, a lelkem eggyé válik az övével, az is egyfajta abszolút becsületbeli, és szeretetbeli kötelességgé válik a számára. Én leszek az első a számára. Ahogy te is az vagy Traiannak. Még Gregori is a legelső helyre sorolja Savannah-t. Az életpár mindig az első. – Teljesen biztos vagy benne, hogy ez a te számodra Gary? – kérdezte Joie. Gabrielle mindig megfontolta a válaszát, mielőtt megszólalt, különösen ha a húgáról vagy a bátyjáról volt szó. Vadul szerette mindkettejüket. Újra és újra átforgatta a fejében Joie kérdését. Becsapja magát? Vajon tényleg valódi a Gary iránt érzett szerelme? Annak látja, aki? Mert azt egészen biztosra tudta, hogy a férfi annak látja őt, aki valójában is. A bensőjét. Jobban ismerte őt, mint bárki más a világon. Megnyalta az ajkát. Még soha, egyetlenegyszer sem használta a Kárpáti képességét, hogy belenézzen Gary agyába. Ez igaz. Pedig megtehette volna. A férfi megengedte volna, de ő emberi módon, lassan, lépésről-lépésre akarta megismerni a társát. Szüksége volt erre. Itt rekedt a hegyek között, ahol háború háborút ért, olyan háborúk, amiből semmit sem értett, és nem akart a részese lenni.

– Szeretem Garyt, Joie. Ez mindig is így volt. Az agya szinte hihetetlen. Ha elkezd valamin dolgozni, még nézni is lélegzetelállító. Ha szagot fog, olyan, mint egy véreb. Ez fantasztikus, és hihetetlen látni. Mindig a helyes irányba megy. Ezt is szeretem benne. Hogy nem kell lebeszélnem semmiről. És hogy nem tart butának. Amikor beszélek, odafigyel rám, elfogadja, hogy én is intelligens vagyok. Együtt annyi mindent elérhetünk. – Ez máris megtörtént – mondta gyengéden húga –, higgy magadban. Te, Shea és Gary folyamatosan a problémákon dolgoztok, és már rengeteg dologra rájöttetek. – De mindig Gary fordított bennünket a helyes irányba. Talán évekkel is hosszabb idő kellett volna, hogy rájöjjünk a megoldásokra – mondta Gabrielle. – Imádom az elméjét. Ahogyan működik. Azt is, hogy gyengéd és kedves. Imádom, hogy olyan édes. – És mi van a kötelességtudatával? – kérdezte Joie. – Az is egy hatalmas része. A feddhetetlensége. Ezek hozzátartoznak a személyiségéhez. Mindig mások életét helyezi a sajátja elé. Önmagát hozza veszélyes helyzetekbe, hogy a többieket védje. Pontosan úgy, mint Gregori, ő egy pajzs. Gabrielle érzete, hogy a gyomra összeszorul. Még a lélegzet is megállt a tüdejében. – Ha egyszer életpár leszünk, és azok leszünk Joie, akkor ő már az én pajzsom lesz. Tudta, hogy így van. Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, ahogy először meglátta őt. Az övé volt. A mai este után pedig örökké hálás lesz, amiért Kárpáti. A mai az ő éjszakája. A várakozás véget ér. Joie rámosolygott. – Látom, egészen biztos vagy a dolgodban. Most már elmondhatom apának és anyának, hogy „elbeszélgettem” veled, és telve vagy boldog várakozással. – Olyan szerelmes vagyok belé, hogy néha még levegőt sem tudok venni, ha a közelben van – ismerte be Gabrielle. – Cserébe ma te is elállítod a lélegzeteket – ismételte meg Joie. – Mindig tudtam, hogy szép vagy, de ahogy ma este kinézel, Gabby... Gary egy szerencsés férfi. Gabrielle elmosolyodott. A szíve nagyot dobbant. Ő volt a szerencsés. Ő és Gary esküt tesznek egymásnak, aztán felmennek

messze-messze a hegyek közé, ahol nem fogja Garyt minden áldott éjjel megkeresni a herceg, vagy Gregori, hogy végre kell hajtania valami monumentális feladatot, amire rajta kívül senki más sem képes. Vagy hogy tegye kockára az életét valami szörnyűséggel szemben. Ezt képtelen lett volna elviselni, nem akarta átélni még egyszer. Hogy büszke lehet a társára, az csak addig jó, amíg az nem hal meg a karjai között, mert onnantól kezdve a büszkeség semmit sem ér. Gabrielle végigsimított az uszályos ruhán, és vett egy mély lélegzetet, hogy elnyomja a félelmeit. Semmi sem ronthatja el ezt a különleges éjszakát. Semmi. Ez az este az övé. Még egyszer kinézett az ablakon az éjszakai égboltra, ahol a csillagok úgy ragyogtak, mint a gyémántok. A maradék feszültség is eloszlott a gyomrából. Nem látott felhőt. Egyetlenegyet sem. Csak a csodaszép csillagtakarót, és azt is tudta, hogy miért. Gary. Ő volt az oka. A Kárpátokban könnyedén, pillanatok alatt jöttek létre viharok. És mégis csodás, tökéletes az időjárás, amikor neki erre van szüksége. Gary hozta létre ezt az éjszakát. Nem érezte ugyan a hatalom finomabb hullámait, de egyszerűen tudta, hogy ott vannak. – Vár rám. – Még várhat. Még kell valami, ami kölcsönkapott – mondta Joie, és átemelte a fején a nyakában lévő ékszert. Aprócska medál függött egy vékony láncon. – Ezt szinte soha nem veszem le. – Az ujjai közé fogta a medált. – Nos, igazából még soha nem vettem le. Abban a barlangban találtuk, ahonnan megszöktettük Traiant, a jégbe volt ágyazva. Azt hiszem, egy Varázslóé lehetett. Talán éppen apáé. Soha nem mutattam senkinek, mert nagyon ragaszkodom hozzá, nem szeretném elveszíteni. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha mindenképpen az enyémnek kellene lennie. Gabrielle megértette, hogy a húga épp valami olyat ad neki, ami nagyon fontos a számára. Elvette tőle az ékszert, a tenyerére fektette a medált, és minden irányból szemrevételezte. Valamilyen kőből volt. Leginkább kvarcra emlékeztette. Egy kört ábrázolt, ami az oldalakat érintve betöltött egy négyzetet. Bár megmunkálatlannak tűnt, mégis teljesen sima, és ragyogó volt.

Gabrielle köréje zárta az ujjait, és azonnal megérezte a melegségét. Sőt, húga jelenlétét is érezte benne, mintha Joie egy apró darabkáját tartaná a kezében. – Ezt nem fogadhatom el – suttogta. A szíve összeszorult a húga iránt érzett szeretettől, ami elárasztotta. – Ezt neked szánták. Érezlek benne téged. – Még azt is érezte az ékszeren keresztül, hogy mennyire szereti őt Joie. Vadul. Védelmezőn. Fenntartások nélkül. Végtelenül. Könnyek szöktek a szemébe. Épp ezt adja neki Joie. Húga kinyújtotta a kezét, és rásimította az övére. – Csak erre az éjszakára. A te éjszakádra. Azt szeretném, ha ott lehetnék veled valamilyen módon. Nem mehetek a termékenység mezejére veled, de adhatok valamit, ami fontos nekem, így veled mehetek, és tudni fogom, hogy nagyon boldog vagy. Megérdemled, hogy boldog légy, Gabby. – Köszönöm Joie, viselni fogom. – Gabrielle átemelte bonyolult frizuráján a láncot, a medál a mellei közé simult. – Valami kék – vigyorgott Joie, és intésére egy régimódi, kék harisnyakötő jelent meg a levegőben, és lebegett be a hosszú ruha alatt Gabrielle combjára. – Gary örömmel fogja felfedezni. Gabrielle elpirult. – Imádnivaló. Tetszeni fog neki. – Valami régi – mondta Joie kissé elkomolyodva. – Ezt Jubal adja neked. Azt mondta, ezt apa örökölte valamelyik ősétől, akiről sosem hallottunk. – És apa Jubalnak adta? De hiszen ez női – szemrevételezte Gabrielle a finoman megmunkált, ragyogóan szép, régi karkötőt. Nem tudta pontosan megállapítani, hogy milyen anyagból van. A szemek tökéletesen épnek tűntek, zárnak viszont nyoma sem volt rajta. Akarta, azonnal. Gyönyörű volt. Egyedi. És ha jól érzékeli, hatalommal bíró. Érezte a rezgéseit. – Miért neki adta ezt apa? – Azt mondta, hogy Jubal tudni fogja, kihez tartozik az ékszer, és mikor kell odaadni neki. És a bátyánk szerint ennek most jött el az ideje, és te vagy a kiválasztott – mondta Joie. Gabrielle az ajkába harapott, és átvette az ékszert Joie-tól. Azonnal úgy érezte, mintha a karkötő életre kelt volna. Meleg volt,

mint Joie medálja, de volt benne a hatalomnak egy olyan túlfeszültsége is, ami majdnem olyan volt, mint az elektromos áram. A lánc tekeregni kezdett a tenyerén, akár egy kígyó. Meg kellett volna ijednie, de semmi ilyesmi nem történt. A szíve ugyan gyorsabban kezdett dobogni, de csak a várakozástól. Ez csak az övé volt. Ahogyan Joie-é a medál, és Jubalé az ő fegyverként is funkcionáló karpántja. Ez a hihetetlenül finom, ősi ékszert pedig arra tervezték, hogy az ő részévé váljon. A tenyerébe zárta, és ezzel elfogadta. Elfogadta, hogy a hatalma valahogyan a részévé fog válni. Érezte, hogy a valószínűtlenül régi láncszemek ismét megmozdulnak, az ujjai között kikúsznak a markából, majd rátekerednek a csuklójára. Az ékszer egy pillanatra forrón felizzott, a színe is megváltozott, furcsa, vöröses, fémesen izzó lett. Gabrielle érezte a csuklóján a forróságát, de az nem égette, csak sok-sok meleget árasztott felé. Aztán a karkötő két vége összekapcsolódott. Bezárult. Levehetetlenül. Úgy érezte, mintha a láncszemek valamiképpen a csuklója részévé váltak volna. Joie elkapta a kezét. – Ez gyönyörű, Gabby, de valamiféle fegyver, mint a Jubalé. Azt hiszem, az én medálom valamiféle védőmechanizmus, de ez fegyver. – Nem tudom, mi ez, vagy ki készítette – mondta Gabrielle, és finoman végigsimított rajta az ujjaival –, de azt tudom, hogy az enyém. Nekem csinálták. Imádom, Joie. Éppen olyan érzés a csuklómon, mintha a bőröm része lenne. – Felemelte a karkötőt, hogy megcsodálja a holdfényben. Amint a fénysugarak elérték, az ékszer felragyogott, és újabb meleg impulzust küldött a bőrébe, és teljesen rásimult a csuklójára, anélkül, hogy akár a legkisebb mértékben is szorossá vált volna. Nagyon tetszett neki. Még inkább tetszett neki a tény, hogy előtte egy őséé volt, és hogy Jubal volt az, aki továbbadta neki. – Megvan a régi. A valami kölcsön, a valami kék. De még kellene valami új. Azt mondtad, hogy be akarod tartani az emberi hagyományokat, akkor meg kellene lennie mind a négynek – mondta Joie. – Minden tökéletes, Joie, nem is kívánhatnék ennél többet.

– Shea, Savannah és Raven rendeltek neked valamit. Valami vadonatújat. Byron csinálta. Emlékszel rá egyáltalán? Olaszországban lakik az életpárjával. Ékkőhívó. Őt kérték meg, hogy készítsen valami különlegeset az esküvődre. Könnyek fojtogatták Gabrielle torkát. Tudta, hogy megkeseredett a Kárpátiak irányába, amióta Gary majdnem meghalt és Gregori áthozta ebbe a világba. Úgy érezte, mintha kétszeresen elvesztette volna. Először a halál vette el tőle, aztán pedig a herceg és a helyettese. Gary teljesen Daratrazanoffá vált, a név pedig magával hozta a hatalmat és az ezzel járó felelősséget, ami hatalmas volt. De ő félrelökte azokat a barátságokat is, ami közte és néhány nő között szövődött, de ez rossz döntés volt. Nagyon rossz. – Nem érdemlek tőlük semmit, Joie – mondta halkan –, teljesen elzárkóztam előlük. Nem csak elzárkózott, nyugtalan volt és ingerlékeny, mintha valami mélyen benne megpróbálna szólni hozzá. Akart valamit. Szüksége volt valamire, de képtelen volt pontosan meghatározni, hogy mi az. Elkezdte sürgetni a házasságot, mert valamiért biztos volt benne, hogyha nem teszi, valami borzalmas dolog fog történni. Mindkét kezét a gyomrára szorította. A föld alatt ébredt a Kárpátiak alvásából, ami tulajdonképp egyborzalmas bénulás. Hallotta dübörögni a szívét. Egy szörnyű rémálom visszhangjával ébredt fel, ami késpengeként járta át a bensőjét, egy beljebb és beljebb fúródva. Erre riadt, de valami másnak a visszhangját is érezte magában. Valamit, amit nem tudott elkapni. Azt viszont érezte, hogy pontosan olyan fontos, mint amilyen megfoghatatlan. Az érzés félelmet váltott ki belőle, legszívesebben elfutott és elrejtőzött volna. Erről Joie-nak egyáltalán nem beszélt. Kizárólag csak Garynek. Ő nem nézett úgy rá, mintha nem felelne meg a Sanders család sztenderdjeinek. Joie és Jubal szétrúgták volna valaki seggét. Gabrielle csak állt Gary széttépett, összetört teste fölött, és kisírta a szemét. Rémálmai voltak, holott a Kárpátiak soha nem álmodnak semmit. Rettegés töltötte el, amikor felemelkedett. Máshol kellett volna lennie, és ez a szükség egyre csak erősödött benne, attól félt,

hogy hamarosan képtelen lesz neki ellenállni. Csakhogy ennek semmi értelme sem volt. A Kárpáti életmód egyértelműen nem felelt meg neki, és meg kellett találnia valahogyan az egyensúlyt, mielőtt megőrül. Gary az ő egyensúlya. – Shea, Raven és Savannah szeretnek téged, Gabrielle. Mindannyian észrevették, hogy visszahúzódtál, de ez teljesen érthető és elfogadható azok után, ami Garyvel történt. Mindenki tudja, hogy szereted őt. Hogyne érintett volna mélyen? Természetes, ha ilyenkor valaki rosszkedvűvé és visszahúzódóvá válik. – Ne keress mentségeket nekem – mondta Gabrielle –, ők a barátaim, te pedig a húgom vagy, mégis kizártalak mindannyiótokat. Joie szorosan magához ölelte. – A kirekesztés királynője én vagyok, Gabby. Te egy Sanders vagy. Mi, ha bajunk van, hajlamosak vagyunk rá, hogy azt megtartsuk magunknak, míg megoldást találunk rá. De az életpároddal szemben ez nem járható út. Már most figyelmeztetlek. Tudni fogja, ha feldúlt vagy, és szemrebbenés nélkül be fog hatolni a fejedbe, hogy kiderítse, mi a baj. A hímek ilyenek, mindent meg akarnak javítani. Gabrielle elmosolyodott. Nem tudta megállni. Ez volt az igazság. És az egy nagyon jó dolog, hogy Gary ismeri őt. Tudja, hogyan lehet megjavítani. Nem kell hozzá lerohannia még a személyes terét sem. Bár amióta Daratrazanoffként emelkedett fel, észrevette, hogy sokkal csendesebbé vált, de addig is csendes volt. Sokkal komolyabb lett, de mindig is komoly volt. Volt egy pillantása, amit néha elkapott, ami ugyanaz volt, mint Gregorié vagy Dariusé, Gregori öccséé, ami már-már határos volt a parancsoló tekintettel, és ami azt jelentette, hogy mindenki jobban teszi, ha azt csinálja, amit mond. De rá soha nem nézett úgy. Joie megmutatta neki a gyűrűt. Gyönyörű volt. Elegáns. Lélegzetelállító. A jobb kezének gyűrűsujjára tervezték, és abban a pillanatban, ahogy Joie rácsúsztatta az ujjára, rögtön tudta, hogy több ez, mint platina, és drágakövek. Imádta. Pont annyira, mint a kék harisnyakötőjét, Joie medálját, és a karkötőjét.

Tökéletes volt az esküvőjére. Tudta, hogy nem véletlenül azok a drágakövek vannak az ékszerben, és olyan elrendezésben, ahogyan vannak. Mindennek meghatározó jelentősége volt. Majd később pontosan utána fog nézni, mik is azok. Egyelőre csak a tényt élvezte, hogy a húga, és három barátnője osztozni szeretne vele ezen a monumentális eseményen. Csak állt egy pillanatig, sugárzónak és szerencsésnek érezte magát. Valóban úgy érezte, hogy szép, mint egy hercegnő, aki hamarosan találkozik a hercegével. Még soha nem volt ilyen boldog, mint ebben a pillanatban, tudva, hogy már odakinn vár rá. Érezte. Mindig tudta, mikor ér a közelébe. – Itt van – mondta halkan Joie-nak –, és rám vár. Joie átölelte, és arcon csókolta. – Még soha nem voltál olyan szép, mint ebben a pillanatban, Gabrielle. Remélem mindig ilyen boldog maradsz. – Garyvel leszek. Hogyne lennék boldog? – kérdezte Gabrielle, miközben visszaölelte húgát. Gombóccal a torkában az ajtó felé fordult. Azt akarta, hogy a férfi lássa az arcát, amikor belép. Hogy az elmondjon neki mindent. Hogy Gary tudja, hogy ő is ugyanúgy érez. Joie a kezénél fogva az kijárathoz vezette, eligazgatta mögötte a ruhája uszályát, majd kinyitotta előtte az ajtót, és félrehúzódott. Kristálycipői, elefántcsont színű, kristályokkal díszített fűzőjű ruhája azonnal felszikráztak, mihelyt a hold fénye rávilágított, akár a csillagok. Gary feléje fordult, és Gabrielle vett egy mély levegőt. Olyan szép volt. Valahányszor csak ránézett, úgy érezte, mintha akkor látná először. Idősebbnek látszott, mint amikor először találkoztak, de ez jól állt neki. Volt néhány sebhelye, de még azok is illettek hozzá. A haja hosszú volt és sűrű, mint általában a Kárpátiaknak. Ez egy ősibb, primitívebb megjelenést kölcsönzött neki, és Gabrielle-nek rá kellett jönnie, hogy tetszik neki. Pár ősz tincs keveredett a sötét fürtök közé. Gary néhány centiméterrel alacsonyabb volt ugyan Gregorinál, de ugyanolyan impozáns látvány. Ezelőtt sosem látta ezt benne. Ő az a

férfi volt, aki az árnyékok között surrant, átadta másnak a reflektorfényt. Most el sem tudta volna képzelni árnyékok között. És a szemei őrá tapadtak. Már nem hordott szemüveget. Előbb azért, mert olyan sokszor bocsátkozott harcba a gyerekek védelmében a vámpírok bábjaival, hogy Gregori inkább kontaktlencséket készített a számára. Aztán meg teljesen Kárpátivá vált, sem szemüvegre, sem kontaktlencsére nem volt már szüksége, semmi sem takarta el azokat a csodálatosan zöld szemeit. Imádta az arckifejezését. Ennél szebb szeretet megnyilvánulást nem is kaphatott volna. Gary egész arca felragyogott. A szája ellágyult. Az arca éppúgy átmelegedett, mint a szemei. A pillantása forró volt. Milliónyi pillangó verdesett a lány gyomrában tőle. Úgy érezte, mintha levegőt sem kapna rendesen. Megnedvesítette az ajkát a nyelvével. Gary egyszerűen gyönyörű volt. Kívül és belül is. Minden gyönyörű volt rajta. Szerette az elméjét, bár abban a pillanatban, ahogy meglátta, milyen jóképű, elegáns, fekete esküvői öltönyében, arra gondolt, hogy a testét talán még annál is jobban szereti. Nos... vagy legalábbis ugyanannyira. Feléje nyújtotta a kezét. – Gyönyörű vagy, hercegnő. Mindig hercegnőnek nevezte, amikor kettesben voltak. Mások előtt soha. Ettől úgy is érezte magát, mintha egy mesebeli hercegnő lett volna. Mindig. Nincs a földön más, aki ennyire gyengéd lenne vele, mint amilyen ő. Még ha az erőszak ott tombolt is körülöttük, abban a viharban Gary volt a sziklaszirt. – Köszönöm. Azt hiszem, különösen elegáns vagy ma te is – mondta kicsit félénken. Nem tudta miért. Gary mindenki másnál jobban ismerte őt, de akkor is, ez az esküvőjük, és a mai éjszaka után össze lesznek kötve Kárpáti módon. Nem csak a szívük, hanem a lelkük is. Titokban nagyon is tetszett neki ez a gondolat. Hogy egy egész két felét alkotják. Szerette, mert jobb volt, mint bármelyik mese. Gary magához vonta, a szemei még mindig az arcát kutatták. Végigsöpörtek a testén. Lassan. Mindenre odafigyelve. Megadva a tiszteletet annak a rengeteg időnek, amit a készülődéssel töltöttek. Mármint emberi időben számítva rengeteget. Nem Kárpátiban.

Kézzel varrtak minden egyes ruhadarabot, gondosan, nagy odafigyeléssel. Sok időbe telt, de így jobb volt. Olyannak akarta ezt az éjszakát, amiben összekeveredik az emberi és a Kárpáti kultúra. Gabrielle keze remegett, és ezt ő is észrevette. Azonnal a két tenyere közé rejtette a lányét. – Biztonságban vagy velem, Gabrielle. Mindig. Jól tudta ezt. Mindig is tudta. Imádta a férfi hangszínét. Olyan szelíd volt, akár egy simogatás. Olyan jó ember. Bármennyire is megfélemlítőnek találta Gregorit, és nem akarta, hogy Gary akár csak a legkevésbé is hasonlítson rá, képtelen volt nem csodálni a férfiban fel-felvillanó Daratrazanoffot. Az önbizalmat. A biztos tudatot, hogy képes őt biztonságban tartani. Lehet, hogy nem is olyan rossz, hogy Daratrazanoffá vált, különösen, ha el tudnak távolodni a hercegtől. Mikhail Dubrinsky, és a családja mindig is vonzani fogja a vámpírokat, és most már az elfajzott Lycanokat is. Meg akarták semmisíteni a herceget, hogy megsemmisíthessék az egész népet is. Mikhailnak van egy lánya és egy fia. Azokat is fenyegetik a vámpírok éppúgy, mint az elfajzottak. A támadások soha nem maradtak abba, és a Daratrazanoffok mindig is a herceget védték. Ha itt maradnak, nem számít, hogy ő az életárja, akit az első helyre kell sorolnia, Gary élete folyamatosan veszélyben lenne, és ezt nem akarta. Nem tudta volna elviselni. Ez tette őt alkalmatlanná a Kárpátiságra. A nép minden egyes tagjába, férfibe, nőbe, gyerekbe beleivódott, hogy a herceget és az örököseit minden körülmények között védeni kell. Gary már emberként is feltette az életét a herceg és a még meg sem született gyermekek védelmére. Most, hogy az egyik legerősebb Kárpáti család tagjává vált, kétszer olyan erős késztetést érezne erre. – Gabrielle? – szólította meg halkan, gyengéden Gary. Nem húzta még közelebb magához, és semmilyen más módon sem próbálta sürgetni. Soha nem tett ilyesmit. Nem volt vele türelmetlen. Gabrielle tudta, hogy képes a türelmetlenségre, látta őt parancsokat osztogatni néhányszor a többi férfinak, és azt olyan meggyőző erővel és határozottan tette, hogy engedelmeskedtek neki.

– Készen állok – emelte fel az állát, félrelökve a furcsa vágyat, ami futásra ösztökélte, ami állandóan megpróbált a boldogsága útjába állni. Futni? Hová? Miért? Minden, amire vágyott, itt állt előtte. És még is ott volt az az állandó, nyomasztó, homályos érzés, ami azt sugallta, hogy bármelyik percben valami rettenetes dolog történhet. És ez az érzés napról-napra erősebb lett. Egy újabb háború? Egy újabb pillanat, amikor Gary életet ment, akár a sajátjának rovására is? Megmentette Zev Huntert, és közben kizsigerelték az elfajzott vérfarkasok. Ő begázolt oda, ahová senki más sem mert, nos, ez alól csak a saját bátyja volt kivétel. – És te készen állsz, Gary? - kérdezte, mivel megnyugtatásra volt szüksége. Tudnia kellett, hogy a férfi döntése éppen olyan határozott, mint az övé. Hosszú ideig várt erre. Mindig a Kárpátiak álltak közéjük. Alig volt néhány pillanatuk magukra. Mintha csak a sors összeesküdött volna ellenük. – Több mint készen állok, hercegnő. Ez a mi éjszakánk. Meg akarok adni neked mindent, amire valaha is vágytál. – Gary csettintett, és egy ló lépdelt elő a fák közül. Gabrielle-nek a lélegzete is elállt. Magas termetű állat volt. Tiszta fehér. A farka és a sörénye szinte selyemként hullámzott a nemes állat minden egyes mozdulatára. Odament hozzájuk, és felágaskodott, de az okos tekintet közben végig Garyt figyelte. Gary átkarolta a lány derekát, és feltette a ló hátára, a ruha éppúgy folyt alá körülöttük, mint a ló sörénye. Az elefántcsontszín csipke szétterült, akár egy takaró. Gabrielle lélegzete beszorult a tüdejébe, amikor a férfi megfogta a gyeplőt, és vezetni kezdte a lovat, be a fák közé, a hegy irányába, ahol a termékenység virágai nyíltak bőséggel, ami szintén egy olyan dolog volt, amit Garynek köszönhetett a faj. Ő ültette és szaporította el a virágokat, míg már annyi lett belőlük, hogy szabadon, és vadul nőttek, megtöltve egy egész mezőt. Fehér szirmok kezdtek hullani a magasból, és szőnyeget alkottak a ló patái előtt. A magasban levelek zúgtak, és ahogy Gabrielle felnézett, esküdni mert volna rá, hogy néhány ág egyenesen meghajlik előttük, leveleik ezüstös fonákja megcsillant a holdfényben.

Farkasok kezdtek szerenádba, és tudta, hogy nekik énekelnek. Imádta. Szerette, hogy a természet veszi körül őket, és úgy tűnt, áldását adja az egyesülésükre. A ló járása olyan sima volt, hogy a legkisebb erőfeszítést sem kellett tennie az egyensúlya megtartásáért. Úgy érezte, mintha valósággal lebegne a célja felé. Aztán a paták sziklákon koppantak, ahogy feljebb értek a hegyen, és ez is hozzájárult a pillanat szépségéhez. Nem is lehetett volna tökéletesebb módja annak, hogy feljussanak oda. A férje, nem, nem a férje, az életpárja vezeti fel a lovat, amin ül, egy hihetetlen, virágos rétre. Kinek jut ilyen férfi? Csak Gabrielle Sandersnek, aki hamarosan Daratrazanoff lesz. Csak neki.

2. Az

éjszakai csillagvirágok illata egészen áthatotta a levegőt.

Gabrielle erősnek érezte, mintha valami afrodiziákum parfüm lenne. Ahogy Gary megfogta a derekát, és leemelte a ló hátáról, erős kezeitől izgalom futott keresztül rajta, és egy furcsa, bizsergésszerű félelem is végigsiklott a gerincén. Körülnézett a fehér mezőn. Fölöttük az égen szinte forrtak a csillagok, körülöttük vadul nyíltak a virágok, amiket már kihaltnak gondoltak. Gary talált rájuk Dél-Amerikában a bátyjával, Juballal, ők hozták vissza őket, hogy segítséget nyújthassanak a Kárpáti nők által tapasztalt termékenységi problémák megoldásában. De Gary volt az, aki felfedezte, hogy létezett ez a virág századokkal ezelőtt, és arra is ő jött rá, hogy fontos szere volt a Kárpátiak udvarlási szokásainak. A virág jókora volt és csillag formájú, a szirmai és az összképe nagyban hasonlított a lilioméra. A belső porzószálak csíkosak voltak, míg a bibe rubinszínű. Joie elmesélte neki, hogy a virág átveszik a Kárpáti férfiak és nők illatát, de hozzátette, hogy ehhez szükség van az életpári kötelékre kettejük között. Gabrielle olyan sokat várt Garyre, hogy nem lett volna szüksége a virágra, hogy tudja, több mint készen áll rá, de semmiféle hibát nem akart elkövetni a szertartás során. A fehér virágok kellős közepén egy baldachinos ágy állt, fehér függönyökkel. A fehér szaténágyneműn éjszakai csillagvirág szirmok voltak szétszórva. A lélegzet a torkán akadt. Felemelte egyik kezét, és Gary mellkasára simította. Ez az ő tündérmeséje. Ágy a szabadban, illatozó virágok között, ahol a csillagok ragyognak le rájuk. Gary emlékezett, mit mondott neki, miről álmodozik a nászéjszakájával kapcsolatban.

A holdfény rávetült a karkötőre a csuklóján, és az mintha csak életre kelt volna, felmelegedett, és izzó vörös-arany színekben ragyogni kezdett. Nagyon jól mutatott a kezén, finom ékszernek tűnt, de a lány tudta, hogy sokkal több ennél. Váratlanul Gary keze simult az övére, hogy elhúzza a mellkasáról, alaposan szemügyre vette az ékszert. – Ebben hatalom van. Honnan vetted? Gabrielle gyomra bukfencet vetett. Ez... veszélyesen hangzott. És egyáltalán nem illett az ő Garyjéhez. A lány az ajkába harapott. Gary teljesen Kárpátinak hangzott, egy vadásznak, aki nem fogadja el, ha megtagadják tőle a választ. Ahogy felnézett a szemeibe, azok ugyanúgy ragyogtak le rá. A szíve összerándult. – Megijesztesz Gary – mondta. De valójában nem is tudta, miért. Ahogyan azt sem tudta, hogy miért, de határozottan úgy érezte, mintha a karkötő fenyegetné a férfit, pontosan olyan gyönyörű és halálos volt, mint Gary. A férfi nem érintette meg a karkötőt, a tekintete nem mozdult az arcáról. – Ez egy fegyver, Gabrielle. Honnan vetted? – A bátyámtól kaptam. Ez a „valami régi”. Tudod – magyarázta kitartóan –, kell valami régi, valami új, valami kölcsön és valami kék. Ez a valami régi. Apám Jubalnak adta, hogy akkor juttassa el nekem, ha eljön az ideje. Jubal azt mondta Joie-nak, hogy most jött el az ideje. – Az esküvőd éjszakáján? – Nem értem, mi a baj. – Tényleg nem értette, és mégis értette. A karkötője dúdolni kezdett. Halkan, de határozottan hallotta. Gary is hallotta. Gabrielle elhúzta a kezét, és a háta mögé rejtette, hogy megnyugtassa az ékszert. Azt sem tudta, hogyan lehetne levenni, és nem is nagyon akarta. De bármilyen gyönyörű volt is az ékszer, nem hagyta volna, hogy tönkretegye az éjszakát. – Az a baj, hogy úgy tűnik, a karkötőd megpróbál darabokra vagdalni. Vedd le. Fogai ismét belekapaszkodtak az ajkába. – Nem tudom, Gary. Nem tudom, hogyan kell.

A férfi mélyet lélegzett, szemei izzó zöldekké váltak. Úgy nézett ki, mint egy ragadozó, mint egy farkas. Gabrielle is mélyet lélegzett, és megpróbálta megszólítani az ékszert, hogy viselkedjen és ne zümmögjön. – Felvettél magadra valamit, aminek fogalmad sincs a működéséről, és amit nem tudsz sem levenni, sem pedig megállítani? Mintha ütésekként érték volna a szavak. Mindegyik egy-egy csapás volt. Gary úgy nézett le rá, mintha az elméje nem lenne egészen tiszta, holott ő egy zseni volt. Oké, talán nem ez volt élete legokosabb lépése, de ez a nászéjszakája volt, a karkötő pedig a bátyja ajándéka. És az apjáé. Az az ékszer az övé. Pontosan érezte, hogy nem is lehetne jobb helyen, mint a csuklóján, egyszerűen tudta, hogy az övé. Ahogyan a medál a Joie-é, és ahogyan Jubalé a Varázslófegyver. – Nem kellett volna – ismerte el –, de ez Jubal ajándéka, és esküvői hagyománynak fogtam fel. Amikor Joie ideadta, azt hittem, hogy csak egy karkötő, egy ékszer, nem pedig fegyver. Nem akarta levenni a karkötőt. Csatlakozni szeretett volna hozzá, úgy ahogyan Jubal kapcsolódott a fegyveréhez. Tudta, hogy a bátyja az elméjével képes irányítani a csuklópántját. Gary az arcát tanulmányozta. A lány gyönyörű volt. Mindig is szép volt, de mivel Kárpátivá alakították, még inkább az lett. Nehéz volt ellenállni annak az arcnak. A szemei valódi galambszürkék voltak, a tekintetük fogjuk ejtette, és ott is tartotta. Minden lélegzetével vágyott rá. Az első pillanat óta, amikor meglátta. A Kárpáti nép a kipusztulással nézett szembe, éjjel-nappal azon dolgozott, hogy segítsen enyhíteni azokat a problémákat, és közben csak remélhette, hogy sikerül annyi időt nyerniük, amennyi alatt végleg megoldhatják őket. Gyermekek nélkül a faj nem marad fenn, bármilyen hosszú élettartamúak is a Kárpátiak. Félretette a saját érzelmeit, kívánságait, és talán valóban nagyobb szüksége volt ezeknél arra, hogy segíthessen nekik. Aztán a herceg egyik megbízása követte a másikat, számtalan feladatot kapott, volt amelyik veszélyes volt, és

volt amelyik nem. Amikor nem az ellenségeik elleni harcot tanulta, a gyerekekre vigyázott a nappali órákban, illetve amikor erre szükség volt, Mikhail és Gregori pedig szinte minden stratégiai megbeszélésre meghívta. Nem maradt ideje magára és Gabrielle-re. Már azt hitte, sosem jön el ez a nap. Az ő gyönyörű menyasszonya. Okos volt, vicces és olyan szép, hogy fájt ránéznie. Újra megfogta a kezét. Mindkettőt. A Kárpáti kultúrában a rituális összekötő szavak belevésődnek a férfiakba, még születésük előtt. És Gary lényegében újjászületett Daratrazanoffként, Kárpátiként, ezek a szavak most már éppúgy az övéi voltak, mint ősei hatalma és tudása. Azoknak a szavaknak az elmondása hozzáköti Gabrielle-t életpárként az örökkévalóságra. Lelket a lélekhez. Egyszerűen fogalmazva, szerette őt, még a legutolsó sejtjével is. Szerette benne az együttérzést, az empátiát és az elméjét. Imádta azt, ahogyan az agya működött, ahogyan egyetlen problémára koncentrált, és lépésről lépésre megoldotta azt. Tudott vele beszélgetni, és a lány megértette, amit mondott. Villámgyorsan elkapta a fonalat, amikor megpróbált elmagyarázni neki, miért tartja jó megoldásnak azt, amit kitalált. Amikor egymás mellett dolgoztak, tovább folytatva a kutatást, nagyszerű partneri kapcsolat alakult ki közöttük, amitől sokkal gyorsabban is haladtak. Őt nem kellett irányítani. Pontosan ugyanúgy gondolkodott, mint ő. Lehetetlen volt nem szeretni Gabrielle-t. A nevetése kivilágította a szobát. A napsütésével. A briliáns elméjével. Ha nem értettek egyet egy problémával kapcsolatban, mindig súlyos érvei voltak, hogy szerinte miért kellene a másik utat választaniuk. Tudta, hogy küzd a Kárpáti életmód ellen, amióta őt majdnem megölték. Csendes és rosszkedvű lett, látta az aggodalmat a szemeiben. Még a Sheával való kapcsolatából is elkezdett visszahúzódni, aki pedig a legjobb barátja volt. Shea Jacques, a herceg öccsének életpárja volt. Tudta, ezt Jacques is észrevette. Azt is, hogy egy cseppet sem tetszett neki, és megpróbálta orvosolni. Gabrielle esküvőt akart. Véglegesíteni akarta a kapcsolatukat. Ő nem veszítette el az érzelmeit, sem pedig a színeket, mint ahogyan

az a Kárpáti hímekkel történt bizonyos idő eltelte után, így soha nem kapott róla egyértelmű megerősítést, hogy valóban ő az életpárja, de azt tudta, hogy szereti Gabrielle Sanderst. Az utolsó leheletéig védené, és bármit megtenne, hogy boldoggá tegye. Biztos volt benne, hogy ha egyszer életpárok lesznek, összeköti a lelküket, és lesz egy kis nyugtuk, a lány hamar rájön, hogy nem olyan könnyű őt megölni. Számtalan csatát túlélt emberként is. Még többet élhet túl Kárpáti férfiként. Gabrielle meg fogja érteni, ha majd látja ezt az elméjében. – Mondd – suttogta a lány. – Most, Gary, amikor lesüt ránk a hold, ezen a tökéletes virágos mezőn. Köss össze minket örök időkre. Rámosolygott. – Csak azon gondolkodom, hogy milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy rád találtam. Hogy itt állhatok veled. Hogy megismerhettelek, még mielőtt bármelyikünket is átalakították volna. Tudom, hogy néhány Kárpáti hím, akár gyerekkora óta is ismeri az életpárját, de ez nagyon ritka. Nekünk a múltunk is közös, ami csak még jobban összeköt bennünket. A lány rámosolygott, a mosolya megcsillant a szemében is, és neki elakadt a lélegzete. Eljött az ő idejük. Megszorította az ujjait, figyelmen kívül hagyva a még mindig izzó karkötőt. Legalább az a figyelmeztető zümmögés abbamaradt. – Te vagy az életpárom. Az életpáromnak követellek – kezdett bele a rituális szavakba határozottan. Legszívesebben már azelőtt kimondta volna őket, mielőtt egyáltalán Kárpáti lett. Gabrielle minden volt, amit valaha is keresett egy nőben. – A tiéd vagyok. Felajánlom neked az életem. – Az övé volt. Teljes szívéből szerette. Gondolkodás nélkül feláldozta volna az életét az övéért. – Tiéd a védelmem. A hűségem. Tiéd a szívem. És a lelkem. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó szót kiejtette, valami elmozdult a bensőjében. A félelem alattomos ujjai kúsztak végig a gerincén. A gyomra egyetlen görccsé szorult össze. Feszültség emelkedett fel benne. Gabrielle karkötője lángba borult, az apró, táncoló vörös-arany lángok baljóslatúan ölelték a karcsú csuklót, és ismét megszólalt a figyelmeztető dúdolás.

Gabrielle az ajkába harapott, majd megpróbálta letolni a csuklójáról az ékszert. Meg sem moccant, mintha nem is egy különálló tárgy lenne, hanem a testének egy része. Aztán mindent megpróbált, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyja, de a szemeit elárasztotta a kétségbeesés, Gary gyomra pedig bukfencet vetett, és a bensője szinte sikoltozott, hogy el fogja veszíteni azt a személyt, aki a legfontosabb a számára. – Mi a baj? Miért hagytad abba? Gary újjászületett Kárpátiként. Egészen Kárpátiként. Nem ember volt már. Szerette Gabrielle Sanderst tiszta szívéből. És a lány viszontszerette őt ugyanúgy. Teljes szívvel. De a szertartás egy lélek két felét volt képes újraegyesíteni. Hogy a nő fénye megállítsa a férfi sötétségét. Gabrielle határozottan tiszta fény. A lelkét látta azokban a csillogó szemeiben. De nem most. Ebben a pillanatban nem volt ott más, mint vonakodás. És ugyanazt a félelmet, ami ott volt a saját bensőjében is. – Ne, Gary – mondta Gabrielle –, fejezd be. Mondd az ősi nyelven, talán úgy kell először elmondani. Ezek nem vehetnek el tőlem. Az ki van zárva. Te vagy mindenem, ami megmaradt. Nem tudom nélküled folytatni. Mondd ki a szavakat, köss össze bennünket. Tudta. Valamilyen szinten tudta. És ez a tudás erős volt benne, de még maga előtt is le akarta tagadni. Gabrielle lelke nem fog összekötődni az övével. – Gabrielle... – Ne! – Könnyek úsztak a szemében. – Értem. Ha szeretsz, megteszed. Szükségem van rád, Gary. Szeretlek. Kérlek, fejezd be. Mondd az ősi nyelven. – Gary vett egy mély lélegzetet. Az egész világ épp összeomlott körülötte. Nem tudta elképzelni Gabrielle-t egy másik férfival. Még csak abban sem volt biztos, hogy megőrizné a higgadtságát egy olyan helyzetben. Elvesztené az eszét, és megpróbálná megölni az életpárját. A lány hozzá tartozik. Ahogy ő is Gabrielle-hez tartozik. Ahogyan most nézett rá, abba belehalt, ahogyan belehalt Gabrielle is. – Kérlek drágám, értem, értünk, próbáld újra – könyörgött Gabrielle. – Te avio päläfertiilam. Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. – Ahogy az első néhány szót kiejtette az ősi

nyelven, a rettegés megtízszereződött benne. A gyomra egyetlen kőkemény görccsé vált. Kiengedte a levegőt, és megrázta a fejét. Gabrielle a fejét rázta, és kétségbeesetten próbált megszabadulni a karkötőtől. A körmeit saját bőrébe vájta, véres nyomokat hagyva hátra. – Nem hagyom, hogy ezt tegyék velünk. Mindent elvettek mindkettőnktől. Újra és újra, kivéreztettek bennünket. Téged nem vehetnek el. Ez meg azért nem működik, mert mindketten emberek vagyunk. A szabályok nem engedik. Mi segítettünk nekik, Gary. Ha te és én nem lennénk, a gyerekeik még mindig meghalnának. Tudom, Lara volt az, aki ténylegesen segíteni tudott, de te indultál el a helyes irányba. Te voltál az, aki a gyerekeket megmentette. Megérdemeljük, hogy boldogok legyünk. Magához húzta engedelmesen hozzádőlő testét. Szorosan átölelte. – Édesem, ezt nem ők csinálják. Nem velük állunk szemben. Azt akarják, hogy boldogok legyünk. – Ott álltak a mező közepén, és Gary körbepillantott, hogy aztán szorongva konstatálja, hogy a hófehér virágok már nem annyira hófehérek. És a leveleik zöldje is megfakult. Vett egy mély lélegzetet. Lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A szíve vérzett mindkettejükért. – Nem az ő hibájuk. – Hogy történhetett ez? Nem értem, hogyan történhetett – zokogta bele a lány az ingébe. Ő értette. Újjászületett. A lelke már nem egy emberé, hanem egy Kárpáti férfié. Gabrielle pedig mindig is egy másik férfihoz tartozott. Egy másik Kárpátihoz. Ő az őrzője a lelkének. Hogy még életben van-e, vagy már elment, hogy megtalálja-e, az a jövő kérdése. Gabrielle lelke nem az ő lelkéért nyúlt ki, hanem az életpárjáéért, időn és téren keresztül. – Nem érdekel – kapta fel Gabrielle a fejét, hogy felnézhessen az arcába. – Mi az esélye annak, hogy ránk találnak az életpárjaink? Komolyan, Gary, számold ki az esélyeket. Élhetnénk úgy, mint az emberek. Elmehetünk innen messze, kiépíthetünk egy másik életet, gyerekeink lehetnének, és megvalósíthatnánk mindazt a világ számára, amiről annyit beszélgettünk.

Kimondta. Ő elmenne vele. Gary szíve dadogott a mellkasában. Ez nem lenne helyes dolog, mindketten tudták, de nagy Isten, annyira akarja őt! Gabrielle volt a szíve mélyén, a bőre alatt, ő volt számára minden. De nem az ő életpárja volt, és így a lány sem volt az övé. – Ne – suttogta remegő hangon Gabrielle. – Látom az arcodon. Ne csináld ezt, Gary. Mi összetartozunk. Az emberi világban már rég összeházasodtunk volna, együtt élnénk az életünket, nevelnénk a gyerekeinket. Boldogok lennénk. Tudod, hogy így lenne. Ujjai ökölbe szorultak Gary kabátjának hajtókáján. A zsakettjáén. Az esküvői ruhájáén. A férfi újra lehunyta a szemét, és Gabrielle annyira vágyott rá, hogy ez az egész bensőjét rázta. Nekiadta magát. Nincs férfi, aki amikor az élete szerelme felajánlja magát neki, képes lenne visszautasítani, erre még egy Kárpáti sem lenne képes. Senki. A férfi lassan kinyitotta félig a szemeit. Érzékien. Mint aki vágyakozik. Nyilvánvalóan akarta őt. Szerette minden lélegzetével. Csak meg kellett volna fognia a kezét, az ágyhoz vezetnie, és Gabrielle az övé lett volna. Vele menne a kétség legkisebb árnyéka nélkül, hogy boldog lenne-e vele. Ő volt a mindene. Az éjszaka egyre fakóbbá vált a férfi körül. A színek immár nyilvánvalóan elhalványodtak előtte. Próbált nem megrémülni, de a fehér virágok már nyilvánvalóan szürkék voltak. Gabrielle haja sem volt már gazdag, árnyalatokkal telt fekete, lágyabb, élettelenebb szürkévé vált. Mindig eleven, piros ajkai is megfakultak. Újra szétnézett maga körül, és látta, hogy elvesztette a színek látásának képességét. Az élénk árnyalatok nem fokozatosan halványultak el előle, egyetlen éjszaka kitépték őket belőle. Az agya képtelen volt feldolgozni ezt az információt, és éppígy magát a gondolatot is elutasította. Nem gondolkodott el rajta alaposabban, hogy mit is jelent az újjászületés. Hogy mit is jelent az a minden irányból rázúduló hihetetlen, mérhetetlen ősi tudás, ami együtt járt a Daratrazanoff örökséggel. Megkapta hatalmuk egészét. Mindaz a készség, és tudás, amit évszázadok alatt szereztek csaták százaiban és az életben, ott volt a fejében. Mindent nekiadtak. De ezzel együtt a

sötétség is megérkezett. Elsöprően. Rettentő erővel. És most úgy zuhantak rá azok az évszázadok, mintha mindet ő maga élte volna át ezen az egyetlen éjszakán. Elrabolták az emberségét. Elválasztották tőle ezt a nőt. A szerelmét. A keze megfeszült Gabrielle görcsösen kapaszkodó ujjai körül. Közelebb lépett, szüksége volt rá, hogy érezze a testét az övén. Hogy ölelhesse. Átölelte és magához húzta. Egyik kezét a tarkójára simította, és a mellkasára vonta a fejét. Figyelmen kívül hagyva a karkötő egyre hangosabb zümmögését. – Édesem, te is Kárpáti vagy, akárcsak én. – Lehettek a szavak bármilyen keserűek is a szájában, attól még igazak voltak. Nekik már túl késő. A lány nem értette, mi történik vele. Fájdalmat okozott neki. Tudta, hogy valamiképpen fokozta a bánatát. Gabrielle úgy döntött, hogy életben marad, mert azt hitte, valami módon együtt lehetnek. Most úgy érezheti, mintha elhagyná. – Ne Gary! Kérlek! Ne hagyd, hogy elválasszanak tőlem! – Gabrielle immár visszatarthatatlanul zokogott, és szorosan ölelte. Próbált egészen közel bújni hozzá. Ha létezett pokol, ez volt az. Gary lehajtotta a fejét, hogy odasimítsa arcát a lágy fürtökre. Magába szívta őt. Az édességét. Igyekezett olyan mélyen magába vésni az emlékét, hogy soha ne szakadhasson ki belőle. – Boldoggá tudlak tenni – suttogta halkan a lány. – Tudom, hogy képes vagyok rá, Gary. Hagyjunk itt mindent, menjünk el messze, és házasodjunk össze. Élhetünk emberi életet együtt. Úgy kellene eltűnnünk, mintha meghaltunk volna, és akkor talán nem keresnek bennünket, de nem tudom elképzelni az életem nélküled. Nem vagyok rá képes. – Tudom, Gabrielle. Én is ugyanezt érzem. – Kihallotta a saját hangjából a sajnálatot. A lány is kihallotta, mert megdermedt. Gabrielle visszahúzódott, némi távolságot helyezve kettejük közé. A két keze ökölbe szorult. Felemelte a fejét, és Gary meglátta az arcán a mérhetetlen fájdalom mellett a haragot is. – Te elutasítasz engem. Visszautasítasz. Az. Esküvőm. Éjszakáján. – Ez becsületbeli ügy édesem. Te is tudod, hogy így helyes.

– Miattuk. Mindig róluk van szó. Nem hiszem el, hogy képes vagy feláldozni kettőnket. Hogy feláldozol engem. Miattuk. A könnyek patakokban futottak az arcán, még jobban összetörve a férfi szívét. Még több szín tűnt el előle a semmiben. Gary a lányért nyúlt, de az hátralépett, és megrázta a fejét. – El kell mondanom, hogy mi történik Gabrielle, hogy megérthesd. – Ha a színlátó képessége ilyen ütemben hagyja cserben, valószínűleg az érzelmei is ilyen viharos gyorsasággal fognak eltűnni. Ezt nem kockáztathatta meg. – Tudom, mi történik. Ez a nászéjszakánk. Ígéretet tettél nekem, és most visszavonod. Elutasítasz engem. Elhagysz. – Szinte hisztérikusnak hangzott, a szájára szorította a kézfejét, és még távolabb hátrált tőle. Gary gyomra egyetlen hatalmas, keserű csomó volt csupán. Gabrielle nevét mormolta, és utána lépett. De a lány kettejük közé emelte a kezeit. – Ne. Hacsak nem döntöttél úgy, hogy nem hagysz el. Menjünk el innen, és éljük az életünket, mint emberek, amíg lehet. Ez a miénk lehet. Legalább ennyi, Gary. Meg akarta adni neki. Minden erre vágyott Garyben. Hiszen ott állt előtte mindaz, amire valaha is vágyott. Szerette őt minden szívdobbanásával. Minden lélegzetével. – Édesem, csak egy pillanatig figyelj rám. Kezdem elveszíteni a színeket. Nagyon gyorsan történik. Minden szürkévé fakul. Az ősi Daratrazanoffok elfogadtak engem leszármazottjuknak, és átöntötték belém minden tudásukat. Óriási ajándékot kaptam tőlük, az erejüket, a tudásukat, sőt, a vámpírokkal való küzdelemben használt képességeiket is. Mindent. Mintha azokkal a képességekkel és hatalommal születtem volna. Gabrielle az ajkába harapott, a szemei könnyben úsztak. Látta csillogni a könnycseppeket azokon a hosszú pillákon. Abban a pillanatban, körülötte a virágokkal, fölötte a csillagokkal a lány szebb volt, mint valaha. – Hogy lehet ez? – suttogta. Gary szívében tőrt forgatott meg az aggodalom a hangjában. – Nem tudom pontosan hogyan történik, de van valamiféle kollektív tudat. Mikhail abban a barlangban hozzáfér valamiképpen a harcosokéhoz. Amikor összegyűlnek azon a helyen a múlt és a jelen

harcosai, a jelenléte nagyon erős. Ő a karmester, vagy valamiféle megtartó, ami képes összevegyíteni ezeket az erőket. Gabrielle ismét közelebb lépet hozzá, átölelte a derekát és a mellkasára hajtotta a fejét. – Mit tettek veled? – Szeretlek, Gabrielle. – A szavak, amik kiszakadtak belőle, otthagyták lemeztelenítve, kiszolgáltatva. Nem lehet az övé. Meg kellene engednie, hogy egy más férfié legyen, az pedig megölné őt. A harcos fellázadna benne. – Tudom, hogy tudod – suttogta a lány –, én is szeretlek téged. Kell lennie megoldásnak. Ha most érzed, hogy szeretsz, akkor is érezni fogod, ha elveszíted a színeket. Még mindig elmehetünk, és élhetünk együtt. Élhetnénk egy teljes életet. A legtöbb ember negyven-ötven évet kap együtt. Annyi időt mi is adhatnánk magunknak. Mi rossz lenne ebben? Gary magához szorította, érezte teste melegét. Belélegezte az illatát. Olyan hatalmas kísértés fogta el, hogy megrémítette az ereje. – Nem hozhatunk meg egy ilyen döntést átgondolatlanul, Gabrielle. El kellene mennünk innen. Távol kellene élnünk a Kárpátoktól. És ha az életpárod megérkezik, vagy az enyém... – Egyszer megkérdeztem Mikhailt, mi történne, ha egy Kárpáti férfi úgy találna rá az életpárjára, hogy annak családja van, és boldog. Azt felelte, hogy egy becsületes Kárpáti ilyenkor a hajnal elé menne, vagy kivárná, hogy a hitves meghaljon. Soha nem állna közéjük. Egy életpár boldoggá akarja tenni a másik felét. – Pontosan, Gabrielle. De arra nem gondoltál, milyen érzés lenne. Ha rád találna az életpárod, te is kényszert éreznél, hogy boldoggá tedd őt – mondta neki gyengéden, rávilágítva az igazság egy másik oldalára, amivel a lány nem számolt. – Nem tudnám meg sem, mert veled boldog lennék, így ő fel sem fedné magát – mutatott rá Gabrielle. Mindig is tudta, hogy makacs. Ez is az oka volt annak, hogy annyira elemében volt a laboratóriumban. És pontosan ilyen hevesen harcolt értük is. Fantasztikus anya lenne belőle, aki ha kell, csodálatra méltóan könyörtelen harcos is lenne a gyermekei védelmében. Mindig gondoskodott azokról, akiket szeretett.

– Nem, valóban nem mutatkozna, Gabrielle, viszont szenvedne. És talán az életét is elveszítené, ha mi önző módon csak egymásnak akarjuk szentelni az életünket. A lány felemelte a fejét, és a szemébe nézett. – Te egy zseni vagy, Gary. Mekkora esélyt adsz annak, hogy mindketten megtaláljuk az életpárunkat? – Jól tudta, hány ősi jár odakint reménykedve. Hajszálon lógva. A Kárpátiak között élt, sokukkal találkozott. Egyikük sem követelte magáénak őt. Nagyon kicsi volt az esély erre. Látta a választ a férfi szemeiben. – Pontosan – mondta Gary –, jogunk van boldognak lenni. Mindkettőnknek. Eddig a Kárpátiaknak segítettünk. De most mi kerültünk sorra. Ez most a mi időnk. Gary a tenyerébe fogta az arcát. – És ha elveszítem az érzelmeimet? Ha már nem leszek képes érezni a szerelmet, akkor mi lesz, Gabrielle? Mi történik veled? A gyerekeinkkel? – Nem tudom. A jövő soha nem biztos, Gary. Vett egy mély lélegzetet, és megcsókolta. Keményen, forrón. Éhesen. Hihetetlen íze volt. Gabrielle kinyitotta a száját, és pontosan ugyanolyan mohón viszonozta a csókot. Kétségbeesetten. Aztán csak kapaszkodtak egymásba csendesen, míg végül Gary felemelte a fejét. – Gary, őszintén mondom, nem tudom, hogyan lennék képes folytatni nélküled – suttogta a torkába Gabrielle. – Nem tudom, hogy élhetném nélküled az életem. Nagyon is megértette, ő is pontosan ugyanezt érezte. Még szorosabban ölelte, és Gabrielle teljesen a testéhez simult. Annak ellenére, hogy a férfi maga már attól félt, hogy összetöri, a lány nem tiltakozott. Ő is ugyanolyan szorosan ölelte. – Kérlek, gyere velem – suttogta a lány. – Elveszek nélküled. Te vagy a támaszom. Úgy érzem, mintha te lennél a horgonyom ehhez a világhoz, amit egyáltalán nem értek. Ha elhagysz, elsorvadok és elvisz a szél. Gary lehunyta a szemét, a szíve zokogott. – Adj egy kis időt, hogy kiderüljön, lesz-e elég időnk megalapítani a családunkat és felnevelni a gyerekeinket, mielőtt elveszíteném az érzelmeimet.

Nem foglak belerángatni ebbe, Gabrielle. Beszélnem kell Mikhaillal és Gregorival... – Ne! – mondta élesen a lány, és ismét megragadta zsakettje hajtókáját. – Tudod, hogy azt fogják mondani, hogy engedj elmenni. Ismered őket. Ez a mi kettőnk dolga. Nekünk kell döntenünk. – Édesem, még mindig ellenségként gondolsz rájuk. – Bizonyos értelemben igen, Gary. Az ellenségeim. Elvettek tőlem téged. Mindig az enyém voltál, az egyetlen ember, aki csak az enyém. – Gabrielle – elkapta a lány állát, és felemelte a fejét, hogy kénytelen legyen a szemébe nézni –, egy szerető család tagja vagy. Imádod a testvéreidet. Szereted a szüleidet. – Nagyon – ismerte be. – De nem illek oda. Nem vagyok közéjük való. Nem ismernek. Nem értenek. Annyira nem, mint ahogyan szeretném. Itt senki – tárta szét a karjait, hogy felölje velük az összes Kárpátit – még csak meg sem próbált megismerni engem. Én vagyok a magának való kutató. Egyáltalán nem számítok nekik. De te is mersz. Te engem látsz. Számítok neked. Létezem. – Megcsóválta a fejét, a szemei újra könnyben úsztak. – Nem vehetnek el tőlem, Gary. Akkor mi marad? Vett egy nagy levegőt. – Rendben, édesem. Egy kis időre van szükségünk, hogy átgondoljuk ezt reálisan. Ha egy hét múlva még mindig úgy érezzük, hogy sikeresen végigvihetjük, akkor újra beszélni fogunk róla, de alaposan végig kell gondold, hogy mi történik, ha az érzelmeimet is ilyen hirtelen fogom elveszíteni, mintha egyszerre zúdulna rám sok száz év magány. Ez nagyon veszélyes lehet a számunkra. – Te egy becsületes férfi vagy, Gary. Elmondanád, mi történik, és együtt néznénk szembe vele. Tudod, hogy ezt tennéd. – Egészen biztos volt ebben. Újra összetöri a lányt, de tudta, hogy le kell mondania róla, hiszen nem az övé. Gabrielle olyan sok reményét fektette belé. Neki nem volt már családja az emberi világban, feladta azt, hogy Gregorinak segíthessen. Csodálta őt. Eleinte csak érdekelték a Kárpátiak, és

ebből lassan, fokozatosan vágy, szinte kényszer lett, hogy segítsen nekik. A fajt a kihalás veszélye fenyegette rendkívül hosszú élettartamuk ellenére is. Alig voltak nők, és ők is képtelenek voltak gyermekeket kihordani, valamit tehát tenni kellett, és Gary elhatározta, hogy ő lesz az, aki ezt megcsinálja. Ő vezette a kutatási projekteket, Gabrielle és Shea, az orvos, pedig segítették a munkáját. Rövid idő alatt hatalmas utat tettek meg. A kutatásuk középpontjában az állt, hogyan lehetne az összes, Varázslók által mutált vírust eltüntetni a talajból. Xaviert, a mágust a barátjának hitte a Kárpáti nép, ő mégis összeesküvést szőtt ellenük, megpróbálta eltörölni a föld színéről az egész fajt, és majdnem sikerült is neki. A kárpátiak most alaposan megtisztították a talajt, ahol aludtak, és eltávolítottak minden mikrobát a testükből, ami megölte a magzatokat és a megszületett gyermekeket egy éves koruk alatt. Gary biztos volt benne, hogyha Xavier képes volt a saját céljaira eltorzítani a mikroorganizmusokat, akkor a folyamatot vissza is lehet fordítani. Már nagyon közel jártak. Érezte. Mint ahogyan mindig megérzett minden nagy áttörést. Soha nem bánta meg a döntését, hogy segít a Kárpáti népnek. Egyszer sem. Teljes mértékben elköteleződött irántuk. Mostanáig. Eddig a pillanatig. Feladni Gabrielle-t szinte lehetetlen volt. Ismét vett egy mély lélegzetet, és végigsimított a szájával a feje tetején. Bele akarta vésni ezt a pillanatot az emlékezetébe. A virágok illatát, a csillagos eget. Azt, hogy hogy nézett ki a lány a ruhájában. A bonyolult frizuráját, a beleszőtt virágokat. Még a vörös-arany karkötőjét is, amelynek lángjai körülölelték a kecses csuklót. – Tudom, mit csinálsz – suttogta Gabrielle –, én is pontosan azt csinálom. Nem fogom meggondolni magam, Gary. Téged választalak. Mindig téged választanálak. Csak téged. A férfi nem válaszolt. Daratrazanoff volt, a vérvonal minden súlyos felelősségével a vállain. Kötelességei vannak a hercegével, és a népével szemben. Most már ő a pajzs. Faja védelmezője. Minden erejével, képességével és veleszületett elméjével együtt. Tudta, hogy

hatalmas erőforrás a Kárpátiak számára, és hogy Gregori és Mikhail fel is ismerték ezt. Gabrielle-nek igaza volt, hogy a herceg és Gregori megkísérelnének véget vetni a románcnak közöttük. De azt is tudta, hogyha az erőteljes, valódi érzelmei hirtelen abszolút semmivé válnak, megpróbálnák kipárnázni a zuhanását. Az pedig brutális lesz. Elég értelmes volt ahhoz, hogy értse, hogy miért csak lassan, fokozatosan halványodnak el a Kárpátiak érzelmei, és hogy amikor a megtalált életpárjuk visszaadta nekik őket, a nő elvesztése miért sodorja a férfiakat azonnali, őrült, gyilkos őrjöngésbe, amiből már nincs szabadulás. Nem veszélyeztetheti Gabrielle-t. Rá kell jönnie, mikor fog ez megtörténni. Hogy mennyi ideje van. Ha lenne ötven éve, szemberebbenés nélkül nekiadná. Ha nincs legalább ennyije, akkor le kell mondania róla. A lány nem fog megbocsátani neki. Ez nagyon magas ár, de megfizeti, ha így biztonságban tudhatja. Gabrielle mindig is úgy fogja érezni, hogy elhagyta őt. Hogy visszautasította. – Gondold végig, Gabrielle. Én pedig végzek némi kutatást, és meglátjuk. Néhány napon belül megbeszéljük. A lány belékapaszkodott, és megrázta a fejét. – Ha hagylak most elmenni, elveszítelek. Szeretkezz velem. Add ezt nekem. Ez egy valódi kínzás volt. Úgy érezte, hogy a szíve kiszakad a testéből. – Édesem, ha megérintelek, soha többé nem lesz erőm elmenni. És azt hiszem, ezt te is tudod. Tudnunk kell, mibe megyünk bele, még mielőtt belevágunk. Kitépte magát a karjai közül. – Te már döntöttél. Istenem! Gyűlölöm őket! Gyűlölöm azt, ami vagyok! Gyűlölöm, hogy a szabályaik szerint kell élnem! Hogy olyanok diktálnak nekem és a szerelmemnek, hogy hogyan éljük az életünket, akiket nem is ismerek. Nemrég még a létezésükről sem tudtam, most pedig uralják az egész életem. Megfordult és elrohant tőle, át a csillagvirágos mezőn. A szárak feléje fordultak, ahogy átfutott közöttük, mintha meghajolnának előtte, majd összecsukódtak a léptei nyomán. Gary nézte hogyan

menekül el, hallotta a sírását, miközben lefelé rohant a hegyről, a ruhája ott örvénylett mögötte. Vele együtt sírt ő is, vérvörös könnyei lecseppentek a körülötte nyíló virágok szirmaira. Ahogy utánuk nézett, csak fakó, szürke foltoknak látta őket. Pislogott párat, hogy kitisztuljon a látása. Gabrielle távozásával minden szín eltűnt az életéből. Magával vitte őket. Sokáig állt ott. Talán percekig. Talán órákig. Nem tudta. Nem mozdult. Tudta, ha megtenné, darabjaira törne. Gabrielle magával vitte ragyogó fényét is, és otthagyta őt a sötétben. – Gary. Lehunyta a szemét. Abban a hangban túlságosan sok együttérzés volt. Mikhail Dubrinsky, a Kárpátiak hercege odaállt mellé. A másik oldalára Gregori lépett. Őrizték őt. Figyelték. Hogy a többieket védjék meg tőle, vagy hogy őt védjék? Nem tudta, de Gabrielle-nek vissza kellett érnie, amíg ő egyedül állt itt, ha a két férfi idejött hozzá. – Tudtad. – Ez vád volt. – Sejtettem – helyesbítette Mikhail. – De reménykedtem, miattad. Érzem az iránta érzett szerelmedet. És az nagyon erős. Akartam, hogy működjön ez köztetek, de az esélye... – Zéró volt – fejezte be a mondatot Gary, és a szája megtelt keserűséggel. – Nem lehet nála a lelkem másik fele, és nálam sincs az övé. Reméltem, hogy nem egy másik férfi életpárja. Attól, hogy pszichés képességű, még nem biztos, hogy életpár. Nem minden pszichés képességű nő az. Amikor átalakították, ebbe kapaszkodtam. Nem tettem feléje egy lépést sem, vártam a másikra, vártam, hogy a magáénak követelje. Senki sem tette. Az enyém volt. Az enyém. – Gary – mondta szelíden Gregori –, sajnálom. – Összetörtem őt. Iszonyú fájdalmat okoztam. – Meg fogja emészteni – mondta Mikhail. Gary most először nézett rá a hercegre. Tudta, hogy düh lángol a tekintetében, de a herceg nem hátrált meg. – Összetörtem. Én tettem ezt vele. Mindketten tudtátok, hogy szinte azonnal el fogom veszíteni a színlátó képességemet. Figyelmeztetnetek kellett volna.

Mivel egyenesen a hercegre nézett, láthatta a arcára kiülő döbbenetet. Mikhail Gregorira nézett. Gary pedig követte a pillantását. Gregori is meglepődöttnek látszott. – Elvesztetted a színeket? - kérdezte Gregori. Gary lassan bólintott. Az árulás érzése lassan elhalványodott benne, látván a döbbenetet az arcukon. – Igen. Ma éjjel. Szinte az összeset egyszerre. Amikor elment, az utolsót ő vitte magával. – Ez nagyon nem jó – mondta Gregori. – Ha veled megtörtént, megtörténhet a többiekkel is. Nem Zevvel. Ő életpár. De Luizzal igen. Ráadásul ő egy De La Cruz. Brutális lesz. – Mennyi időm van, mielőtt az érzelmeim is elvesznek? – kérdezte Gary. Gregori tekintete megkeményedett. – Ne is gondolj arra, hogy Gabriellel élj, Gary. Van fogalmad róla, mennyire veszélyes lenne az? – Ez a mi döntésünk. Azt akarom tudni, mennyi időm van. – Gary – vonta vissza a herceg a figyelmét magára –, fogalmunk sem volt róla, hogy elfogod veszíteni a színlátásodat már most, és nem pár száz év múlva. Jobban utána kellett volna ennek járnunk. Megvan benned a régiek vére, az összes emlékük, minden tapasztalatuk. Természetes, hogy te is elveszítsd a színlátásodat és az érzelmeidet, mint közülük oly sokan, akiknek nem volt életpárjuk, mint ahogyan neked sincs. Gregori az ősi nyelven káromkodott. – Gary, ha túl gyorsan veszíted el az érzelmeidet, az nemcsak veszélyes. Borzalmas. Nem lehet a közeledben Gabrielle, amikor ez megtörténik. Segítségre lesz szükséged a legelső, legsötétebb néhány hónapban. Gary önmagát átkozta. Tudta ezt. Nem akarta tudni, de tudta. Elvesztette Gabrielle-t. – Nem tudok a szemébe nézni. Ha még egyszer sírni látom, ha újra könyörög, nem leszek képes ellenállni a szerelemnek, amit iránta érzek. Mikhail lassan kiengedte a lélegzetét. – Andre megtalálta az életpárját. Úgy gondolja, hogy képes meghosszabbítani az időt az ősiek számára, mielőtt annyira veszélyessé válnának, hogy már nem vadászhatnak élőholtakra, és nem táplálkozhatnak ártatlanokból.

Gregori fel akar menni a hegyek közé, a kolostorba, hogy beszéljen Fane-el, aki a hely vezetőjének tűnik. Reméljük, hogy Andre életpárja valóban képes erre, és megtaníthatja rá a többi gyógyítót is. Talán mehetnél te Gregori helyett. Gregori megmoccant, mintha tiltakozni akarna, de elég volt a herceg egyetlen pillantása, és ismét mozdulatlanná vált. „Ha valóban képes rá, neki is segíthet.” Gregori vett egy mély lélegzetet, és egy lépésnyivel közelebb siklott Garyhez, mintha valahogyan meg akarná védeni attól, ami a jövőben vár rá. Gary egy hosszú pillanatig Gregori arcát fürkészte, majd bólintott. A küldetés időt és teret adna neki ahhoz, hogy képes legyen eltávolodni Gabrielle-től. Ez alatt idő alatt megoldást kell találnia, vagy meg kell tanulnia elfogadni, hogy örökre elvesztette őt.

3. Gabrielle átszáguldott az égen. El fog késni. Érezte. A feszültség egyre növekedett benne. A rettegés. Óriási nyomás nehezedett a mellkasára. A gyomra egyetlen görcsben állt. A szíve sajgott. Valós fájdalommal. Senki nem mondta el neki, hová küldte Mikhail Garyt, de ő biztos volt benne, hogy elküldte. A következő felemelkedésre, amikor elment megkeresni őt, már eltűnt. Ő pedig megtette, amit még csak meg sem próbált addig soha. Felhasználta mély kapcsolatát a férfival, hogy szólítsa, aztán pedig még az alakváltást is megpróbálta egyedül. És most önállóan repült. Gary válasza visszhangos, és távoli, nagyon távoli volt. Tudta, hogy nagy távolságra van tőle, de ez egy csöppet sem számított, immár követni tudta azt a keskeny lelki ösvényt. Volt rá ideje, hogy elgondolkodjon, milyen élete lenne nélküle, és tudta, hogy képtelen lenne a Kárpátokban maradni. Elmenne innen, messze mindentől, és mindenkitől, akit ismer. Kiszakadna. Tulajdonképpen mindig ezt tette. Elmerült a kutatásban, így nem kellett szembenéznie az élettel. Magányos élet volt ez. Gary volt az egyetlen, aki „látta” őt. Szüksége volt rá, hogy valódi legyen. Az életben maradáshoz. Az sem érdekelte, hogy jóformán üldözi, pokolian szüksége volt rá. Az őrült ex barátnő. A kétség leghalványabb árnyéka nélkül tudta, hogy a férfi szereti őt. Hogy tűzbe menne érte. Ha nem távolítja el a herceg és Gregori közeléből, örökre el fogja őt veszíteni. Alatta hegyek rohantak. Sűrű erdő és éles ormok képét kapta el olykor. Előtte köd, ami körülvette a kolostort, ahová az ősiek mentek, akik még nem sétáltak ki a nap elé, de már nem bíztak magukban Kárpátiak és emberek környékén. Amikor már nem vadászhattak élőholtakra. Nagyon veszélyesek voltak. Gabrielle nem akart a kolostor közelébe menni. Nem akart találkozni velük, de ha Gary úticélja ez a hely, akkor hamarabb

akart odaérni, mint ő. Becsusszant húga elméjébe, ahonnan megtudta, hogy előbb elmegy meglátogatni Andrét és új életpárját, Teagant. Aztán pedig hárman fognak a kolostorhoz érni, hogyha az ott lakók beleegyeznek, Teagan megpróbáljon segíteni rajtuk. Gabrielle úgy tervezte, hogy a kapuban kapja el őket. Követte Gary lelki ösvényét, és megtalálta az utat. A levegő lehűlt, szinte már természetellenesen. Érezte a ködbe szőtt biztonsági intézkedések figyelmeztetését, még a bőre alá is bebújt, nem tudta miért és hogyan, egyszerűen csak ott volt. A ködön belül alakok mozogtak. Gomolyogtak. Figyelmeztetéseket suttogó hangokat hallott. A sűrű, nehéz köd örvénylett, még abban a formában is eláztatta, amiben volt, a víz behatolt a tollai közé, szinte lehetetlenné téve a repülést. Könnyedén megértette, hogyan maradhattak az ősiek felfedezetlenül itt oly sok éven át. A jelzőrendszer ragyogó volt, egész évben működhetett, éjjel és nappal is. Még a kolostor tényleges helye is változott. Amint a lány megpillantotta, a köd azonnal összezárult felette, és amikor a fátyol újra szétvált, az összes épület eltűnt, pedig esküdni mert volna, hogy ugyanazt a pontot látja. Gabrielle egészen Kárpáti volt, a faj minden képességével rendelkezett. De ezelőtt még soha nem használta az ajándékait. Igazából senki sem beszélt neki róla, hogy mire képes és mire nem, ő pedig nem kérdezett. Kérdeznie kellett volna. Tudta, hogy a legtöbb átalakítást életpárok hajtják végre, akik aztán mindent megtanítanak a nőknek, amit csak tudniuk kell. Őt többen alakították át, és bár hálás volt, amiért életben maradt, beletemetkezett a munkájába, hogy ne kelljen szembenéznie egy élettel, ami annyira idegen volt a számára. Talán ha valaki tanította volna, nem érezte volna olyan elszigeteltnek magát, de senki sem gondolt rá, hogy megtegye, ő pedig nem kérhette. A hercegtől nem. És természetesen Gregoritól sem. Garyre számított. Mindig Garyre számított. Ő megtanította volna neki, amire szüksége van.

Most pedig az elméje segítségével önmagát tartotta a levegőben. Tudta, hogy minden fejben kezdődik. Érezte, hogy a tollai eláznak, de el tud mozdulni a levegőben is, ha szükséges lenne. Bármivel is próbálkoznak az ősiek, nem ijesztik el. Nem fordul vissza. Gary hozzá tartozik. Senki sem veheti el tőle. Látta a szemeiben, mennyire közel állt hozzá, hogy kapituláljon. A bagoly mozgása kezdett szaggatottá válni a ködben, ő pedig rákényszerült a váltásra, amit soha nem próbált ugyan, de nagyon is jól ismerte a molekulákat, ezen belül pedig az emberi test molekuláit is, így egyáltalán nem félt, holott először próbálta a testnélküliséget, biztos volt benne, hogy képes újra felvenni egy madár, vagy más állat alakját. A köd ismét szétnyílt, és ő megpillantott négy férfit és egy nőt felfelé kaptatni a hegyre az emberi településről kiinduló ösvényen. Olyan aprók voltak, akár a hangyák. Hálát adott az égnek, amiért ők nem láthatták a magasban a felhők és a mérföld vastag köd kettős takarója fölött. Aztán a gyomra hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül felkavarodott, ami lehetetlennek tűnt ugyan ebben a testetlen állapotban, mégis úgy érezte, hogy lezuhan az égből, és odalenn újra és újra hányni fog. Félelem öntötte el. Azt sem tudta volna megmondani, miért. Teljesen irracionális volt. Mindezt világosan tudta, mégsem volt képes tenni semmit ellene. Szerencsére a ködfátyol újra fellibbent, és ő ezúttal valóban megpillantotta a kolostor kapuját. Sőt. Meglátta Garyt. Andre kissé lemaradva követte. A többi Kárpáti Szellemnek nevezte a férfit. Volt vele egy nő. Alacsonyabb volt, mint Gabrielle, szép, kávészín bőre volt. A haja mély ébenszínű, és bár apró raszta fonatokba volt fonva, még így is a derekáig értek a tincsek. Megkönnyebbülés árasztotta el, és gyorsan zuhanni kezdett, attól tartva, hogy ha nem fér át azon az aprócska résen, ami a ködön nyílt, ismét szem elől téveszti a helyszínt. Látta, hogy Gary feléje fordítja a fejét, ahogy alakot váltva alig pár lépésnyire tőle felbukkant a ködből. Andre az életpárja elé lépett. – Gabrielle – lehelte Gary a nevét.

Meghökkent arcán mindent ott látott, amit látni szeretett volna, mielőtt lezuhant elé az álarc. – Gary. Elég időm volt végiggondolni, és hajlandó vagyok kockáztatni. Nem sok féltenivalóm van, így inkább megragadom azt, amit akarok – mondta sietve, és közben a férfi felé indult. Nem foglalkozott Andréval és az életpárjával, Teagannel. Azt sem vette észre, hogy megmarkolja, és kifehéredett ujjakkal szorítja a kolostor kapujának kilincsét. Nem volt jó érzés megérinteni, mégis ott maradt sziklaszilárdan beékelődve Gary és a kapu közé. Tudta, hogy csak néhány perce maradt, mielőtt minden elvész. Tudta, mert érezte, hogy a másik két Kárpáti hamarosan közelebb jön. Ha odaérnek, mielőtt meg tudja győzni Garyt, hogy megérdemlik az együtt töltött időt, mindent elveszít. – Gabrielle – mondta újra a nevét halkan. Csak ennyit. A lány lehunyta a szemét a szerelemtől a hangjában. Annyira igaz volt. Nyersen őszinte. Nyílt. Hogyan kérheti hát mégis azt bárki is, hogy adják fel egymást? Ha emberek lennének, összeházasodnának, és boldogságban élnék le az egész életüket. Tudta ezt, minden lélegzetével. És ugyanezt a tudást hallotta Gary hangjában is. Abban, ahogyan az ő nevét mondta. Kinyújtotta feléje a kezét. – Gyere velem. Most azonnal. Andre végrehajthatja a herceg parancsát. Ötven évet akarok. Ötvenet. Ez minden, amit kettőnknek kérek. Az örökkévalóságból, ami előttünk áll. Visszafojtotta a lélegzetét. Szemei a férfiét kutatták, hadd lássa, mennyit jelent neki. Hogy mennyire szereti. Megérdemlik, hogy együtt lehessenek. Összetartoznak. A szíve mélyén érezte. Nem, nem a lelke mélyén, az állítólag egy másik férfié. – Gabrielle. – Az olvadó érzés a szíve körül attól, ahogyan ezt mondta, azt jelentette a lány számára, hogy Gary el fogja veszíteni a csatát. A férfi soha nem akart fájdalmat okozni neki. Nemhogy újra. Az arckifejezése elárulta, amikor elfordult tőle, és ott hagyta odafenn a hegyen, az, hogy elutasította, és fájdalmat okozott neki és önmagának is, valósággal megsemmisítette a férfit. – Már eleget adtunk nekik. Mindketten – lépett közelebb hozzá.

A lány illata megfoghatatlan, szép, hipnotikus és finom volt, épp olyan, mint ő maga, körülfonta, beburkolta Garyt. Mindig elveszett, valahányszor Gabrielle ilyen közel volt hozzá. Tehetetlenné vált, meg kellett érintenie. Azt a puha bőrét. Éreznie kellett, hogy pontosan olyan puha, amilyennek látszik. Mindkét kezét az arcára simította, és figyelmen kívül hagyta Andrét, aki közelebb jött, csakúgy, mint Teagant, akinek könnyek ragyogtak a szemeiben, ahogy az embere után lépkedett. – Gary belenézett a galambszürke szempárba, és zuhant. Mindig ez történt. A lánynak igaza van. Mindketten rengeteget adtak már a Kárpátiaknak. Eleget szenvedtek. Majdnem meghaltak. – Ötven év – suttogta. Gabrielle szemei az arcát kutatták, felragyogott bennük a remény. – Utána visszajövünk hozzájuk, és az övék az életünk hátralévő része. Ha aztán megtaláljuk az életpárjainkat, az is rendben van, ha nem, akkor volt egy szép időszak az életünkben. – Édesem – próbált még mindig helyesen cselekedni a férfi –, elveszíthetem az érzelmeimet. Bármikor. Egyetlen pillanat alatt. Mi lesz akkor? – Tudni fogod, mielőtt megtörténik. Elenyésznek. Az időbe telik. De még van időnk. Az az egy dolog, amink még van. – A színlátó képességem egyetlen éjszaka alatt távozott, a házasságkötésünk éjszakáján. – Mindig emlékezni fog a látványra, ahogy Gabrielle elfutott tőle, és magával vitte a színeket is, magára hagyva őt a szürke világban. – Az érzelmeim ugyanilyen gyorsan eltűnhetnek. – Gary. Tudom. Ha elveszted az érzelmeidet, akkor majd foglalkozunk ezzel. Legyen ez az én kockázatom. Az én döntésem. Ehhez jogom kell, hogy legyen. Gyilkos vírusokkal dolgozom, gondolod, hogy érted nem vállalnék minden kockázatot? Értünk harcolok, Gary. Tudnom kell, vagyok-e olyan fontos a számodra, mint te vagy nekem. Azt akarom, hogy harcolj értem. Mindent elmondott. Bátran. Andre és Teagan előtt. Lecsupaszította a lelkét, védtelenül, kiszolgáltatva hagyta magát a férfi előtt. Gary nem tudott ellenállni neki. Érezte, hogy mosoly tör

fenn benne valahonnan nagyon-nagyon mélyről. Igaza volt. Jól döntött. Ötven év egy Kárpáti életében semmi. De nekik mindent jelent, amit valaha is akartak. – Szeretlek, Gabrielle – mondta Gary –, szeretlek minden egyes lélegzetemmel. És, édesem, soha, egyetlen pillanatig se gondold, hogy nem talállak érdemesnek arra, hogy küzdjek érted. Az életemet adnám érted. Nem vagy második, senki és semmi után. Te vagy az elsődleges prioritásom. Gabrielle arca felragyogott. Akár a napfény. Mint a csillagok a fejük felett. Fénybe borította Gary világát. Lehet, hogy a színeket nem látja, de látta a lány fényét ragyogni, akár egy világítótornyot. A szíve összeszorult a mellkasában. – Azt hiszem, Andre és Teagan el tudja végezni ezt a feladatot nélkülem is. Csak megfigyelőként akartam részt venni, ha az ősiek engedélyezik Teagannek, hogy próbát tegyen. Indulhatunk. Menjünk az Egyesült Államokba, éljünk ott. Gabrielle egy boldog kiáltással messziről a karjaiba vetette magát, és felkínálta az ajkát. Gary elkapta őt a levegőben, és szorosan magához ölelte, míg a lány a lábait fonta a dereka köré. A szája megtalálta az övét, belekóstolt. Vad kóstoló volt ez. Gabrielle soha nem hagyta, hogy bárki is meglássa a vadságát, de ő mindig is tudta, hogy ott van, a felszín alatt. Csak az övé. Azóta a pillanat óta, amikor legelőször meglátta. Átvette a csók irányítását. Keményen. Nedvesen. Egy olyan csók volt ez, ami sokkal többet is ígért. A lány szája a paradicsom volt, az íze hihetetlen. Édes. Színtiszta méz. Aztán Gabrielle teste keményen megrándult, szinte kirepült a karjaiból. Felemelte a fejét. Látta a lány tágra nyílt szemeiben a sokkot, a rettegést. – Gary – suttogta. Riadtan. Halálra rémülten. A teste ismét hatalmasat rándult. Akkorát, hogy kiszakadt a karjai közül. Sikoltva repült hátrafelé, és nekicsapódott a kolostor vastag falának. Szőlőindák kúsztak át a fal tetején, szempillantás alatt megnyúltak, hogy aztán akár a kígyók, rátekeredjenek a lány csuklóira, és felrántsák a kezeit a feje fölé. Még több inda omlott alá, a derekára csavarodtak, egészen odakötözték a hatalmas falhoz.

Gabrielle újra felsikoltott, a szemei nem mozdultak róla. – Segítség! Mi ez? Mi történik? Mi a baj? Segíts!

***

Beszéd ébresztette fel. Lágy, halk mormolás. Dallamos. Muzsikaszerű. A hangjai kiszorították a fejéből a sötétséget. Az ezüstös hangok aprócska nyomot hagytak. Szinte látta őket áramlani, kicsiny, keskeny ezüstpatakként utat törni a kérlelhetetlen sötétségen. Ívek maradtak utánuk az agyában, mint az üstökösök csóvája. A fény egyre terjedt. Lesüllyedt benne. Aleksei intett, hogy eltávolítsa magáról a földtakarót. A hangok ezüstből lassan aranyszínre váltottak. Aranyra. Nem szürkére. Nem megkopott, fénytelen fehérre. Aranyra. Ezüst és arany. Látta a hangokat táncolni a sötétség háttere előtt, felpislákoltak, akár a csillagok az égen, és darabokra szaggatták a feketeséget. Minden egyes hang újabb hatalmas falatot harapott ki a sötétségéből, és öntött a helyére fényt. Már a szemei is kápráztak belé. Gyorsan pislogott néhányat, majd félig leeresztett szemhéjjal körülnézett, hogy védje némileg a szemét. Gondosan ápolt növények egész virágzó színkavalkádját látta maga körül. Fényesek voltak. Tündöklőek. A szemei égtek, a színek intenzitása felkavarta a gyomrát. Nagyon zavarta. De mégis. Színek. Vett egy mély lélegzetet, mélyen beszívta a levegőt. Az életpárja. A közelben. A kapu előtt. Hallotta lágy mormolását. A könyörgését. Vitatkozott valakivel. Bevonta őt a tüdejébe. Mélyen. Még mélyebben. A nőnél volt az ezüst-arany hangok forrása, amik kiégették apró darabokra szaggatott lelkét. Lezárták a sebeket rajta. Megpróbálták kijavítani sok évszázad gyilkolásainak nyomait. A reménnyel teli magány rombolását, amiből aztán végül a remény is eltűnt. De a sötétség mégsem győzött, ellenállt neki egészen mostanáig.

Kényszerítette a szemhéjait, hogy ereszkedjenek még lejjebb, hogy csökkentse némileg a színek vibrálását, ami rettenetesen zavaró volt, és ha kavargó gyomorral is, de kiemelkedhessen a földből. A nő hangja ismét felcsendült a kapu előtt, feléje vitte a szél. Lágy. Esdeklő. Könnyek voltak bennük. Egy férfi mormolása követte az övét. A hang szinte gyomorszájon vágta. Veszélyes. Halálos volt. – Segítség! Mi ez? Mi történik? Mi a baj? Segíts! Az érzelmek olyasvalamik voltak, amikre már egyáltalán nem is emlékezett, így most valósággal agyonnyomták. Alig volt képes magában tartani az ujjongást, hogy megtalálta az életpárját, ugyanakkor a dühöt is, hogy egy másik férfi valamilyen módon bántotta őt annyira, hogy sírjon. A benne dúló vihar erőszakos volt, könyörtelen és követelő. Mindent megtett, hogy visszanyelje. Vissza kell szereznie az önuralmát. Túl veszélyessé válna, ha nem tenné. Aleksei az ég felé vetette magát, felörvénylett köd alakban, amit már nagyon rég nem tett meg, és meglovagolta a hirtelen feltámadó erőteljes szelet. Az életpárja sikolyai marcangolták, a színtiszta düh hullámaival árasztották el véráramát. Még sosem hallott senki hangjában annyi rettegést és szorongást, mint az övében, és ez szétszaggatta őt, forgószélként letépte róla a civilizáció utolsó zsanérját is, nem maradt más belőle, mint a tápláléklánc csúcsán álló ragadozó. Nincs menekvés előle. A nőnek sem. És annak sem, ami miatt könnyezik. Az első, amit a levegőből meglátott, a nő volt, aki hozzá tartozott, őt, és azt a férfit, aki szemben állt vele, és aki miatt könnyek folytak végig az arcán. Szép volt. Abszolút gyönyörű. A háta a falhoz szorult, mindkét karját magasan a feje fölé emelte, a csuklóit összekötözték az őrzők. Egy másik inda ölelte körül karcsú derekát. Férfi öltözéket viselt, de ezzel egyáltalán nem törődött, különösen azért nem, mert az a másik férfi úgy nézett a nőre, mintha csak ő lenne az egész világon. Ehhez viszont már túl zárt volt az a ruházat, felfedte azokat a zamatos görbéit. A növényeket Fane használta biztosítékként és őrzőként a kolostor falain, csak a dolgukat tették, felismerték, hogy a nő hozzá tartozik,

és megfogták. Ha bárki is közeledni merészelne hozzá, az indák megvédenék. Andrét azonnal felismerte, és az életpárját is, alig napokkal ezelőtt látta, hogyan próbálja meggyógyítani az a nő az életpárját egy mestervámpírral folytatott csata után. Fane, a kolostor őrzője segítséget nyújtott nekik, De Aleksei és még két másik férfi is a közelükben maradtak, hogy védelmet biztosítsanak a számukra. Az idegen viszont Aleksei életpárja felé lépett, benne pedig felüvöltött valami állatias tiltakozásképpen. Alázuhant a magasból, hogy szilárdan elhelyezkedjen a férfi és az életpárja között. – Meg merészelted érinteni ezt a nőt? Az én életpáromat? Hogy merted? – Angolra váltott, felismerve, hogy a nő azt a nyelvet használta. – A nevem Aleksei, és ő az enyém. Bár Aleksei tökéletesen megbízott a tudásában, meglepődött és kissé meghökkent rajta, amikor felismerte, hogy az ellenfele egy Daratrazanoff. Eltéveszthetetlen volt a hatalom, ami abból a vérvonalból áradt. Egyetlen becstelenné vált Daratrazanoffot sem ismert, márpedig egy másik férfi életpárját megpróbálni elvenni, bűn. Halálos bűn. Még a herceg helyettesének családja esetén is. Akcióba lendült, és gyors volt. A kolostorban töltött évek sem voltak képesek eltörölni a sebességét és évszázados harci tapasztalatait. Hogy kondícióban maradjanak, minden este összegyűltek az udvaron a többi ősivel, és gyakorolták a fegyveres harcot csakúgy, mint a kézitusát. Így formában is maradtak, és el is foglalták magukat. Tudta, hogy harcba bocsátkozni nála azt jelenti, hogy a becsületét kockáztatja, ez volt a legfőbb oka, hogy belépett a kolostorba. Túl erős volt. Túl hosszú ideje élt. Ha vámpírrá válna, sokakat megölne. De ez itt az életpárja, és ő meg fogja védeni, ha kell, az utolsó leheletével, ha kell, a becsülete feláldozásával. Gabrielle felsikoltott, és harcolni kezdett az őt megkötöző indák ellen. Andre odakiáltott egy parancsot Teagannek, aki azonnal engedelmeskedett neki, és eltűnt. Gary alig vett tudomást ezekről a történésekről. Figyelmének középpontjában a dühöngő fenevad állt, aki a magáénak követelte Gabrielle-t. A férfi magas volt és erőteljes

testfelépítésű, mint minden Kárpáti. A válla széles, a mellkasa izmos. A szemei vörösen izzottak, ördögien, mint egy ragadozónak. Úgy ütött, akár egy légkalapács, belecsapta az öklét Gary mellkasába, a szívét keresve, fehér fogai megvillantak vicsorában. A fogai megmutatták lelkiállapotát is, és az iszonyú volt. Gary villámgyorsan oldódott fel, hogy az ökle ne fúródjon a mellkasába. A Kárpáti mögé került, és a nyaka köré fonta a karját, rögzítette a fejét, hogy aztán eltörhesse a gerincét. A betolakodó hátára omló hajának tincsei hirtelen megelevenedtek, megvadultak, vagdalkozni kezdtek, és szelték a húst, akár a borotva, ahol hozzáértek. Gary érezte körülötte a féktelenül kiszabaduló, minden irányban megáradó energiát. Gabrielle már-már hisztérikus szabadulási kísérletei megrémítették. Rettegett attól a ragadozó lénytől, ami rátámadt. Éppúgy, ahogy érezte az ismeretlenből ömlő energiát, éppúgy érezte a végzetes sötétséget is benne. Meglepő módon a saját érzelmeit viszont a fenyegetés ellenére is meglehetősen könnyedén az irányítása alatt tartotta. Fogalma sem volt róla, kicsoda Aleksei, de mivel Andre egy lépést sem tett az irányába, valószínűleg nem egy vámpírrá őrült ősi. Ettől függetlenül Gary senkinek sem szándékozott megengedni, hogy megsebezze Gabrielle-t, és ennek a férfinak kellett a felelősnek lennie az indák miatt, amik fogságban tartották a lányt. Jó tíz métert rángatták hátrafelé, és keményen nekicsapták a kolostor falának. Aleksei borotvaéles hajának támadásai elől Garynek nem volt más választása, mint hátraugrani. Távolságot kell tartania, és modern fegyvereket használni. Ez egy ősi, és esetleg vámpír is, és ebben az esetben nem számított, hogy Gary mennyi tudással és erővel rendelkezik, megfelelő vadásztapasztalat nem társult ehhez a tudáshoz. Az intelligenciáját kell felhasználnia, hogy legyőzze, nem pedig az izmait. Ő volt a gyengébb, és az ellenfele tisztában volt ezzel, ami azt jelentette, hogy folyamatosan támadás alatt fogja tartani. Az egyik dolog, amit nem engedhet meg ellenfelének, hogy elhúzza az időt.

Hátraugrott, és előhúzta a fegyvert. Ő is részt vett a kidolgozásában, és fel is használta a vámpírok elleni harcban, amióta csak Gregori barátja lett. Azóta folyamatosan tökéletesítette. Hátraugrott, most az ő teste védte Gabrielle-t, és rászegezte a fegyvert. Aleksei megpördült, és ismét nekirontott, a vonásait rezzenetlen kőmaszk takarta, a szemei szikráztak a dühtől. A kis pisztoly pillakönnyű volt, és tökéletesen illeszkedett Gary kezébe. Megölni egy vámpírt, nem egyszerű dolog. El kell távolítani a szívét a testéből, és elégetni. A fegyver karmos acélgolyói arra szolgáltak, hogy a lehető legnagyobb sebet üssék a mellkason, és a karmok elég élesek voltak ahhoz, hogy áthatoljanak csontokon, húson, és mélyen beékelődjenek. Elég volt egy lövés, ami eltalálta a célt, a pengelemezek előpattantak az élőholt fonnyadt szívének közelében, körülfogták, és összeszorították azt. Amint a karmok összezárultak a szerv körül, éles, csikorgó hangot bocsátottak ki magukból, ami még a leghangosabb csatában is jelzett, hogy a szív készen áll az eltávolításra. A fegyver második ravasza aktiválta a kihúzást. És mindez nem tartott több ideig, mint kilőni egy golyót. A karmok bezáródtak. Aleksei hátratántorodott a fájdalomtól, keze a mellkasához emelkedett. Gary ugyanakkor lőtte ki a második golyót, amikor amikor ellenfele benyúlt a saját mellkasába, hogy eltávolítsa a karmokat. Az ősi egyetlen hangot sem adott ki. Egyet sem. Még csak nem is pislogott. Ha érzett is fájdalmat, nem mutatta, kikerülte a második lövedéket, és elmosódó sebességgel Gary felé lódult, olyan gyorsan, hogy annak semmi másra nem maradt ideje, mint a túlélésre. Aleksei egyik keze továbbra is a mellkasába mélyedt, hogy kihúzza a karmokat. Alekseinek nem volt ideje megfejteni a talányt, hogy miért sikoltozik az életpárja továbbra is, amikor aránylag biztonságban van ellenfelétől. Aztán fordult a helyzet, és a Daratrazanoff ismét közéjük került, annak pedig esélyt sem akart hagyni, hogy a nő megsebesüljön. Támadója pedig túl közel volt hozzá. Érezte Andrét megjelenni az elméjében, és folyamatosan azt mondta neki, hogy álljon meg, de ennek semmi értelme nem volt. Andre pontosan

tudja, hogy más életpárját megérinteni szigorúan tilos. Ez soha nem történhet meg. Megszegni ezt a legelemibb törvényt halálbüntetést von maga után, függetlenül az elkövető származásától. Felhasználta teljes sebességét csakúgy, mint mozgékonyságát, hogy megakadályozza, hogy az őrült Kárpáti fegyvere újra eltalálja. Szélrohamot tolt maga elé, hogy távolabb sodorja Gabrielle-től, és egy egész sorozatnyi őt célba vevő lövedéket változtatott tűzgolyóvá az égen. A két harcos lángoló dühvel csapott össze. A visszahulló lövedékek lángjai fellobbantak a szélben, és szinte körbevették őket, ahogy összekapaszkodott vele, igyekezvén még jobban eltávolítani életpárjától. Nagyon óvatos volt, hogy a tűz ne jusson a nő közelébe, de a lángok Garyt megakadályozzák abban, hogy hozzáférjen. – Állítsd meg őket, Andre! – kiáltotta Gabrielle Garyt féltve. Küzdött a kötelékek ellen, de minél erősebben harcolt, annál szorosabban tekeredtek rá, míg végül már vér szivárgott a csuklójából. – Meg fogja ölni Garyt! Semmit sem látott a falon és a tűzön kívül. Furcsa módon ez a tűz egyáltalán nem égette a bőrét. De az, hogy nem láthatta, mi történik a két férfi között, még annál is rosszabb volt, mint amikor mindennek a szemtanúja volt. – Nem tudom – felelte a férfi, majd intett előbb a jobb, majd a bal oldala felé. Gabrielle feléje fordította a fejét, a lélegzet kiszáguldott a tüdejéből. Egy pillanatig hallgatott, a szíve úgy száguldott, mintha ki akarna törni a mellkasából. Többen is voltak. Olyanok, mint az az Aleksei nevű, aki azt állította, hogy az övé. Érezte a sötétségüket. Nyomasztó volt. Szomorú. Annyira szomorú, hogy még a Gary miatti félelmeinek közepette is magán érezte bánatuk nyomasztó súlyát. Látta, hogy a harcosok feszülten figyelik, és nagyon is tisztában vannak vele, hogy vér folyik végig a karján a csuklójából. Érezték a vér szagát. Azok a szemek olykor végigpásztáztak rajta, aztán visszatértek a csuklójára. Rettegés öntötte el. Ha Gary nem menti meg, ezek a borzalmas Kárpátiak belőle fognak lakomázni. Felfalják. Addig isszák a vérét, amíg egy csepp sem marad.

– Gary – suttogta a nevét. Az egyetlenét, aki megválthatja. A szerelméét. Azét, akit magánál is jobban féltett. – Istenem, kérlek, segíts neki! Nem érdekli, ha ezek a borzalmas ősiek darabokra tépik. Ha Andre nem segít Garynek, akkor majd ő fog. Elfordította a fejét, és rámeredt a karkötőjére. Látta Jubalnak, a fivérének karpántját fegyverré válni. Képes volt irányítani, mégpedig úgy, hogy ráhangolta magát a fémre. Egyedül csak neki engedelmeskedett. Gabrielle lehunyta a szemét, és próbált kizárni maga körül mindent. A finom láncszemekre összpontosított a csuklóján. Szinte azonnal meghallotta azt a halk zümmögést, amit korábban is. Abban a pillanatban érte nyúlt, és elküldte neki a parancsát. Ki kellett szabadulnia az indák közül. Most. Ebben. A. Pillanatban. Gary Daratrazanoffot egy tehervonat erejű ütés érte, és próbálta a lángok felé tolni. Aztán Aleksei feloldódott, és mögötte öltött újra alakot, hogy elkapja a fejét, és fájdalmasan hatalmas erővel megpróbálja megtörni a gerincét. Gary alakot váltott alatta, egy hatalmas, erőteljes pitonná vált, villámgyorsan feltekeredett a testén, halálos szorításába fogta, miközben szemtől-szembe néztek egymással. Aleksei nem kezdett el küzdeni vele, ő is alakot váltott, ami egy piton szorításában hatalmas bravúrnak számított, és nem sok Kárpáti volt képes megtenni. Alig páran képesek alakot váltani, ha bármilyen formában fogságba ejtik őket. A két óriáskígyó tekergett és vonaglott, szinte csak a farkukon álltak egymással szemben, hajlott, hatalmas fogaikat mutogatták a másiknak. Ha azok a fogak belesüllyedtek valamibe, még ebben a formájukban is nagyon nehéz lett volna kihúzniuk őket. Az óriáskígyó feje közelebb jött, és minden figyelmeztetés nélkül apró, tekergőző kígyók áradtak ki a szájából, és ugrottak rá, hogy beléfúrják magukat. Aleksei kénytelen volt megállítani a tűzesőt, hogy védekezni tudjon ellenük, amik beléje kapaszkodtak, és megpróbálták a testébe fúrni magukat. Elfordította a fejét, és rászánt néhány másodpercet, hogy megtalálja a másik kígyó szívverését. Szív mindig volt, bárhogyan is próbálták védeni. Bármilyen összefonnyadt, akármilyen fekete is volt.

Arra a hangra összpontosított, míg egészen ráállt, aztán az egyik ökle visszavette valós alakját, és kilőtt a testéből, hogy belevágódjon Gary kígyójába, és mélyre fúródjon belé. A lány felsikoltott, a hangja szétszaggatta az éjszakát. A sírása végtelenül kétségbeesett, és rémült volt. Azok a sikolyok megtöltötték az agyát. A szívét és a lelkét. Hogy higgadtan harcolhasson egy olyan erővel és hatalommal, amit a Daratrazanoff képvisel, ki kell zárnia a nő rettegését. Semmit nem érezhet. Egyáltalán semmit. Csak a hatalmat, ami végigfut a testén. A csatákkal töltött évszázadok szülte önbizalmat. Tudta, hogy harcolni ezzel a férfival és megölni őt nagyon veszélyes a számára. Egy újabb ölés még az életpárja horgonya ellenére is átlökheti a szakadék peremén. Éppen ezért volt a kolostorban, hogy ne kelljen vadásznia, és ne semmisítse meg a saját életét is az élőholtéval. Amint behatolt a mellüregbe, megdöbbenésére Gary is elmozdult, a rendkívüli körülmények ellenére is, de ez nem számított. Aleksei már megragadta. Aztán Gary szemében diadal lobbant, és Aleksei azonnal tudta, hogy ez a harc egészen más, mint amikor évszázadokig vámpírok ellen küzdött. Gary ökle betört a mellkasába a szíve felé egy egészen más irányból, az előtte lévő test pedig egyszerűen elfoszlott. Gary szándékosan félrevezette az óriáskígyóval csakúgy, mint a szívverésével. Egy taktikai zseni. Ez mostantól már valódi élet-halál harc volt, és Alekseinek nem állt szándékában éppen most meghalni, amikor megtalálta az életpárját. A zseni nem számolt az ő csatatapasztalatával. Belecsapta a fejét Gary homlokába, csak épp annyira változva át, hogy kalapácsként használja koponyáját. Gary hátrabukott és hanyatt esett, Aleksei pedig azonnal ott térdelt mellette, ölésre emelve az öklét. Valami belecsapódott hátulról, egyik karjával hátranyúlva megragadta a támadót, átkapta a karcsú derekat, hogy a kolostor kapujához vágja a pillekönnyű testet.

Az utolsó pillanatban jött rá, hogy támadója a saját életpárja. Egyszerre hallotta meg kolostorbeli társainak halk tiltakozását és Andre éles, megállító parancsát. Finoman a földre tette őt, és felemelkedett, megdöbbenve a viselkedésétől. Látta, hogy társai is éppúgy meg vannak döbbenve, mint ő, egyedül csak Andre figyelte a jelenetet mély együttérzéssel. A nő csuklói véresek voltak érezte az illatát, azt a halvány, szinte megfoghatatlan, nőies illatot, ami minden egyes sejtet megszólított a testében. Elárulta őt. Megcsalta egy másik férfival. Azt a férfit próbálja védeni. A férfit, aki nem ő. Nem, Kárpáti nő nem tenne ilyet. Ott állt és bámult rá, hatalmas, rémült szemekkel. Tudta, hogy miért. Mindenki tudta, hogy miért. Csend volt. Még a szél is visszatartotta a lélegzetét, míg eldöntötte, hogy megölje-e vagy megtartsa. Nem érdemelte meg, hogy éljen, ahogy Gary Daratrazanoff sem. A férfi elárulta a saját fajtáját. És a családját, amit mindenki ismert és tisztelt. Lassan kiengedte a levegőt, és végigfuttatta rajta a tekintetét. Gyönyörű volt még halálra rémülten is. Az egész teste remegett. Felemelte kicsiny, finom kezét a szája elé, és látta, hogy az is remeg. A magassága és merész idomai ellenére törékenynek tűnt mellette. Hallotta, hogy társai felmorajlanak, elfordította a fejét, hogy lássa testet ölteni a közelükben Mikhail Dubrinskyt, a Kárpátiak hercegét, és a helyettesét, Gregori Daratrazanoffot. Elég közel ahhoz, hogy érezze a fenyegetést a megjelenésükben. Ez a fenyegetés szinte áradt Gregori Daratrazanoffból, társai pedig azonnal reagáltak rá. Közelebb jöttek és félkörbe rendeződtek a jövevények körül, beszorítva ezzel középre Andrét. Andre egy lefelé fordított kártyalap volt egyelőre, de a többiek mellette álltak. A kolostorbeli ősiek közül senki sem esküdött hűséget a hercegnek. Ő sem. És a többiek sem. Mikhail közelebb lépett, de Andre és Gregori azonnal összezártak előtte, hogy megakadályozzák a továbbhaladását Aleksei felé. Mikhail felemelte a kezét, Aleksei pedig Gary fölött maradt, az elméjével tartotta a földön a férfit, az ökle készenlétben összeszorítva várakozott, készen rá, hogy kitépje a szívét. Csak az

életpárja adott ki egyetlen aprócska hangot. Alig halhatóan halkat. A rettegés hangját. – Megérdemlik a halált – jelentette ki Aleksei, de tudta, hogy nem akarja megölni a nőt. Meg akarta tartani. Azt akarta, hogy a herceg tegyen csodát. Úgy gondolta, hogy a nő egy csoda, de nem jó csoda, a keserűség a szájában és az agyában egy kellemetlen, sötét ízzé gyűlt a szájában. Eltervezte minden mozdulatát az elméjében. Villámgyorsan megölhetné Garyt, aztán a nőt. A társai pedig vele végeznének, mielőtt úrrá lenne rajta az őrület, így megmaradna a becsülete. De nem mozdult. Várt. Egy csodára. – Tudom, minek látszik ez – mondta Mikhail. A hangja halk volt. Szinte lágy. Az a hang önmagában hatalommal bírt. Nem egy férfi kihívása volt egy vadász felé, hanem egy delejes, kényszerítő hang, ami bejutott Aleksei elméjébe, és elvette a dühét. A haragját. Az ölésvágyát. – A szavamat adom, a Kárpáti nép hercegének szavát, hogy ez nem az, aminek látszik. – Ő az enyém. – Tisztában vagyunk vele – mondta Mikhail, ugyanazon a megnyugtató hangon –, de ő ezt nem érti, és ez nem az ő, vagy Gary hibája, hanem a miénk – intett Gregori felé. – Mi vagyunk a felelősek ezért a káoszért. Gabrielle felkiáltott. Halkan. Rettegve. Félig felé fordult, hogy megpróbálja megnyugtatni anélkül, hogy kockára tenné a helyzetét. Látszott rajta, hogy halálra van rémülve. – Ne – suttogta –, Mikhail, ne. – Ő a valódi életpárod, Gabrielle. Nem fog bántani. Vigyáz rád és megvéd. Gabrielle megrázta a fejét, hatalmas könnyek gördültek le az arcán. – Nem. Nem fogadom el őt. Nem tudom. Nem kérheted, hogy ezt megtegyem. Valóban rémült volt, és Aleksei számára is nyilvánvalóvá vált, hogy egyáltalán nem érti a helyzetet. Összetörte a szívét, ahogy nézte, hogyan nyújtja a kezét kérőn Mikhail felé, miközben a vér folyt puha csuklójából. Könyörgött a hercegnek.

Próbálta megnyugtatni. Az ősi nyelven beszélt hozzá. Hamar világossá vált, hogy nem érti, továbbra is rémült szemekkel bámult fel rá. Hogy ez hogy lehet, azt nem tudta, de angolra váltott, és lefordította neki. – Nincs már okod a félelemre. Itt vagyok én, a valódi életpárod. Az a férfi nem fog megérinteni újra. A lány megrázta a fejét, a könnyek ismét ömleni kezdtek a szeméből. – Nem, nem érted. Elutasítom ezt. Nem vagyok hajlandó az életpárod lenni. Őt szeretem. Az övé vagyok. Újra elöntötte a düh. Századokig kereste a nőjét. Sivár, magányos évszázadokig. A remény aztán lassan elhalványodott, és nem maradt semmi más, csak a becsülete. Nem venné el ezt tőle csak azért, mert fél. A Kárpáti nők tudják a kötelességüket. Értették mi történik, ha egy életpárt megfosztanak a másik felétől. Bele mert szeretni valaki másba? Egy másik férfit választott? Az övé. Az ő jutalma. A horgonya. Az egyetlen reménysége. Nincs hozzá joga, hogy ezt megtagadja tőle. Érezte, hogy felemelkedik benne a vérszomj, és hogy az agyarai megnyúlnak. Nem habozhat, amikor egy Daratrazanoff el akarta venni a nőjét. Nem, amikor a lány túlságosan rémült ahhoz, hogy felfogja az igazságot. Nem habozhat, amikor minden lélegzete maga a szégyen. – Te avio päläfertiilam. Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Ted kuuluak, kacad, kojed. Élidamet andam. Pesämet andam. Uskolfertiilamet andam. – Állj meg! Hagyd Abba! – sikoltotta Gabrielle a szavakat. Őrjöngve. – Mikhail! Kérlek, állítsd meg! Meg kell állítani! Hallotta a könnyeket a hangjában, marcangolták a bensőjét, de még ez sem tudta megállítani. Nem lehetett megállítani. Még azért sem állt meg, hogy megvigasztalja. Hogy megnyugtassa, hogy biztonságban van vele. A harag tombolt benne. A vérszomj nem csillapodott. – Sívamet andam. Sielamet andam. Ainamet andam. Sívamet kuuluak kaik että a ted. Ainaak olenszal sívambin. Te élidet ainaak pide minan. Te avio päläfertiilam. Ainaak sívamet jutta oleny. Ainaak terád vigyázak.

Erőteljesen beszélt, mély, parancsoló hangon. Az ősi nyelvet használta, és úgy érezte, hogy a szavak a lelkéből szakadtak ki. Az összekötő szavak, amik még a születése előtt beléje vésődtek, összekapcsolták a lánnyal. A lelkét az övéhez kötötték. Gabrielle minden elmondott eskünél felkiáltott. Mintha megütötte volna. Mintha valahogyan kitépte volna a szívét és a lelkét. Mielőtt közelebb léphetett volna hozzá, hogy lecsillapítsa, figyelmeztető morgást hallott meg a földön fekvő Daratrazanoff felől. Határozottan morgás volt. – Gabrielle. – Csak a nevét mondta, azt is nagyon halkan. A nyers, nyilvánvaló szerelem akkora volt abban a hangban, hogy fájt hallani. Az a hang sebezhetővé tette a férfit, felfedte iszonyú veszteségét. A kétségbeesését. A tudatot, hogy elvesztette a lányt örökre. Aleksei hátraugrott, amikor a Daratrazanoff felpattant a földről. Még jobban megdöbbent, amikor belenézett a férfi arcába. Nem egyszer volt szemtanúja annak, hogyan estek gyilkos őrjöngésbe olyan férfiak, akik elvesztették az életpárjukat. Minden alkalommal ő volt az, aki megadta nekik a kegyelemdöfést, hogy megakadályozza őket becsületük elvesztésében. – Gary! A nő, Gabrielle felkiáltott, és még jobban rettegett, mint eddig. Még ő is felismerte, amikor egy férfi elveszett. Iszonyatos dolog volt látni, amikor egy remek férfit megkaparint a sötétség. Aleksei nyíltan a Daratrazanoff és az életpárja közé helyezkedett. Abban a férfiban gyilkos harag tombolt. Az őrjöngést pedig lehetetlen volt megállítani, de kizárólag csak az idézhette elő, ha valaki az életpárját vesztette el. Mi folyik itt? A nő nem lehet Gary életpárja is. Elege lett. Semmi értelme sem volt annak, ami itt folyt. Megpördült, felkapta a nőt, átvetette a vállán, és már belül is volt a kapun, mielőtt bárki megállíthatta volna. Mögötte a társai összezárták soraikat, majd lassan visszavonultak, felállítva a biztosítékokat a kívülállók előtt.

Egy cseppet sem érdekelte, mit fog tenni a herceg, Gregori és Andre a másik Daratrazanoffal, aki el akarta tőle venni az életpárját. Bezárják, a földbe küldik, hogy az meggyógyítsa, vagy egyszerűen megölik. Semmi sem számított most. Csak az életpárja. A nő, aki elárulta őt egy másik férfiért. Letette, és a lány máris a kapu felé vetette magát. Vasmarokkal elkapta a derekát, és elindult vele visszafelé. Odanyomta a hátát az épület falához, és azonnal oda is szorította hatalmas termetével, hogy helyben tartsa. Az egyik tenyerét feje mellett tette a falra, míg a másikat a hasára simította. A lány felnézett rá, óriási szemei könnyben úsztak, totális rémület ült az arcán. Érezte, hogy a szemei szinte lelángolnak rá. Nem volt hajlandó elfogadni, hogy megingassa a félelme. – Most pedig elmagyarázod nekem az illetlen viselkedésedet, és hogy tudd, te nő, büntetést kapsz, ha nem engedelmeskedsz.

4. Gabrielle dacosan meredt fel Aleksei arcába. Gyűlölte őt minden porcikájával. Gondolni sem akart a férfias arcára, arra pedig végképp nem, hogy ő ezt észrevette. Utálta, hogy érezte meleg testét, ahogyan azt is, hogy a szemeit tiszta, megdöbbentően zöldnek találta. Nem a megszokott értelemben volt jóképű, ahhoz túl veszélyesnek és durvának tűnt. Nem próbálta elrejteni senki elől sem, hogy egy ragadozó, a legkevésbé pedig előle. De ez őt nem érdekelte. A legkevésbé sem. – Engedelmesség? Ez az, amit vársz? Soha nem fog megtörténni – köpte rá szinte a szavakat, remélve, hogy ráveheti arra, hogy megölje. – Mindent elvettél tőlem. Soha nem fogom azt tenni, amit mondasz. A férfi felszisszent, a szemei kihűltek, jéghideggé váltak. Keménnyé. Félelmetessé. A keze a torkára fonódott, és Gabrielle egy pillanatig azt hitte, hogy valóban eltöri a nyakát. Vagy megfojtja. A pulzusa a tenyerébe vert. Tartotta közöttük a szemkontaktust, de nagyon nehéz volt. Nagyon, nagyon nehéz. A tátongó seb a mellkasán már összezárult, az ingén sem volt vér. Hogy hogyan és mikor csinálta mindezt, azt nem tudta, de csak még dühösebb lett rá miatta. – Soha ne vesd a szememre, hogy nem adtam esélyt a magyarázatra. Magasra emelte az állát. – Nem tartozom magyarázattal. Nincs semmi mondanivalóm a számodra. A világon semmi – köpte rá szinte az utolsó szót. A szíve majdnem megállt, amikor a fogás a nyakáról átvándorolt a hajára. Az öklére tekerte a hosszú szálakat, és semmi gyengédség nem volt a mozdulatban, amivel a fejbőrét húzva egészen közel vonta, szinte odahorgonyozta magához. Aztán megfordult, és a hajánál fogva maga után húzva arra kényszerítette, hogy kövesse.

Elfojtott egy fájdalomsikolyt, és a karját, a kezét kezdte verni. Amikor ez még csak le sem lassította, sőt, úgy tűnt, hogy észre sem veszi, megpróbált a karkötőjére koncentrálni, hogy aktiválja azt. Még az is cserbenhagyta. Harcolt, de a fogás a haján nem engedett, minden, amit tett, hogy megpróbálta megrúgni, ütötte, ahol érte olyan erővel, ahogy csak tudta, csak tovább fokozta a fájdalmat a fejbőrén. Aleksei belökte életpárját az otthona ajtaján. Minden ősinek megvolt a saját, személyes tere, ez az övé volt. Egy ház puszta csontváza. A falakon semmi. Nem voltak bútorok. Mire is lett volna szüksége? A padló földes volt. Az ő ágya abban volt. Intett, és azonnal egy puha szőnyeg terült a lábuk alá. Ez minden, amit a nő kapni fog. Megölte volna odakinn. Azelőtt. Mielőtt összekötötte a rituális szavakkal a lelkeiket. Azt kellett volna tennie. Ez egy hiba volt a részéről. Hatalmas hiba. Most már nem ölheti meg. Senki nem képes megölni az életpárját, miután összeköti kettejüket. Nem is tarthatna vele, nem mehetne a hajnal elé, az teljesen ellentmondana a természetének, éppen amiatt jött ide, a kolostorba, a magához hasonlóak közé, akik gyávaságnak tekintették ezt a megoldást. A becsülettel leélt élete hozta ide, amikor megérezte közeledő bukását. A sötétség úgy terjedt benne, akár egy vírus. Azt lélegezte magából. Várt, hogy a hatalmába keríthesse. Sok évszázadot élt, rengeteg készségre tett szert. Rettentő vámpír lenne belőle, százakat ölne meg, ha nem ezreket, mielőtt megállítanák. Tudta, hogy így van. Minden sejtjében, idegrostjában érezte. Ellökte magától a nőt, aki térdre esett. Ő hozta ilyen helyzetbe. Kárpáti, tudnia kell, milyen következményekkel jár elárulni egy életpárt. Még könnyáztatta arca sem volt képes lecsendesíteni, annyira dühös volt rá. Nem csak őt pusztítaná el, közvetve az ártatlanok haláláért is ő lenne a felelős, akiket megölne. Márpedig átfordul, ha nem fejezi be, nem teszi ezt az áruló nőszemélyt egészen a magáévá.

Megpróbálta elnyomni az érzelmeit, hogy a könnyei ne hassanak rá, ne lágyítsák meg, de a haragja túlságosan nagy volt, a sötétség a felszínre akart törni, olyan erővel, hogy reális esélye volt annak, hogy ha nem fejezi be az összekötő rítust, elveszíti ellene a harcot, és megölné nemcsak a nőt, hanem mindenki mást is, akit csak lehetséges. Az ősieknek kellene megsemmisíteniük őt, és ettől ők is átfordulnának. Miatta. Egy szajha miatt. Aki mindannyiukat veszélybe sodorta. – Vedd le a ruháidat. A szín minden nyoma kifutott az arcából, a bőre így sápadt lett, az arcát hatalmas szemei uralták. Megrázta a fejét, átkarolta magát és az ajkába harapott. Aleksei nem akarta ismételgetni önmagát. Közelebb lépett hozzá, újra elkapta a haját, és talpra húzta. Eltartott egy pillanatig, mire megküzdött azzal, hogy a lábai megtartsák. Abban a pillanatban, amint felegyenesedett, lehajolt, és belemélyesztette a fogait a nyakába jobb oldalon, ahol a pulzus olyan csábítóan lüktetett. Felkiáltott, de a férfi elengedte a haját, és magához rántotta, a testéhez szorította. A vére beömlött a szájába. Eltöltötte a sejtjeit. Rubinvörös volt. A legízletesebb, mit valaha is kóstolt. A legfinomabb. Életének rengeteg évszázada alatt a sok-sok életfenntartó táplálkozás alkalmával soha, de soha nem érzett még csak hasonlóan csodás ízt sem. Semmi sem készítette fel a nő ízére. Elárasztotta a nyelvét, szinte pezsgett, ingerelte, kijátszotta a képességét, hogy pontosan meghatározza, milyen aromák keverékét érzi. Tudta, hogy azonnal a rabjává vált. Az örökkévalóságig vágyni fog rá. És ez éppen így volt jól. Az övé, és a helye rabszolgasorban van. Nem érdemel mást. Egy ennyire alattomos nőnek nem jár életpár státusz. Táplálkozni fog belőle. És minden egyes cseppet élvezni fog, amit elvesz tőle. Míg táplálkozott, az elméjével eltüntette róla a ruhákat, de gondosan ügyelt rá, hogy eközben ne lépjen be az elméjébe. Nem mert. Nem akarta látni az árulását, és azt, hogy mit művelt azzal a másik férfival. Az átbillentette volna a szakadék pereme fölött. Nem

bírta volna ki, ha látnia kell azokat a képeket, érezni a nő érzéseit a másik férfi iránt. Az árulását. Ő maga szándékosan maradt egészen felöltözve, a nő így teljesen meztelen és tehetetlen volt a karjai között. Azt akarta, hogy tudja, semmit sem tehet. Semmit. Hogy ő irányítja. Ő fogja irányítani az életét az örökkévalóságig. Hogy nem érdemel jóságot és szeretetet. Csak megalázást és szolgasort, hogy minden igényét kielégítse. A vére tökéletes volt. Remélte, hogy minden más is az lesz vele. Nem próbálta megnyugtatni, amikor a teste felébredt. Azt akarta, hogy tudja, meg fogja hajlítani az akaratát, hogy az övé. Ő egy ősi. Az életpárja viszont egy nagyon fiatal Kárpáti, de ez nem mentség a házasságtörő viselkedésre. A keze a mellére siklott, a mellbimbójára. Meggörgette és keményen meghúzgálta, elküldte a nyelve benyomását a fejébe, amint feltekeredik rá, beszívja a szájába, és erősen megszívja. Felkiáltott. Ficánkolni kezdett. Érezte melegségének illatát, és még mindig a vérét itta. Megengedte magának, hogy belemerüljön a többi igényébe. Ezek a szükségletek most kiélesedtek, borzalmas erővel karmoltak végig a bensőjén. A teste már kemény volt. A lábai között az acélrúd az egyre növekvő szükség szörnyetegévé vált. Neki. Ennek a nőnek, aki elárulta őt. Lezárta a sebeket a nyakán, de rajta hagyta a tulajdonosi bélyegét. Pillantása a sebekre tévedt, amik körülölelték a csuklóját, és akarata ellenére felemelte előbb az egyik, majd a másik kezét, hogy a nyelvével begyógyítsa a sebeket. A tény, hogy ezt muszáj volt megtennie, és hogy képtelen volt bántani őt, csak még dühösebbé tette. Egy intéssel szétnyitotta magán az inget. – Egyél – vetette oda a parancsot hidegen. Nagyot nyelt, és megrázta a fejét, a szemei villogva meredtek fel rá. A könnyei továbbra is folytak. Lehajolt, és szándékosan végignyalta azoknak a könnyeknek a nyomát az arcán, a szájába húzta, hogy megízlelje őket. Csakúgy, mint a vérének, ezeknek is tökéletes íze volt. Elkapta a tarkóját, sebet nyitott a mellkasán az egyik körmével, és könyörtelenül odanyomta a fejét. Ismét megmutatta neki, hogy nincs választása, tudta, hogy amint a

nyelvéhez ér a vére, a nő is éppen olyan függőségbe esik az ízétől, mint amilyenbe ő esett az övétől. A szája mocorgott rajta, a lábai közötti rúd pedig még nagyobbra nőtt. Vastagodott. Mohón. Olyan éhséggel, hogy még azt is érezte, hogy a sötétség ismét közelebb csusszan. Meg kell kapnia a testét, ami az őrjöngésközeli állapotba sodorta. A kezei bebarangolták, nem finoman, választ követelve. Hallotta, hogyan gyorsul fel a lélegzete, amint egy-egy erogén zónát érintett, és ki is használta ezt. És mégis, ez soha nem a nőről fog szólni. Csak róla, és ezt az első pillanattól kezdve tudatosítani akarta benne. Megtagadhatja tőle a szerelmét és a hűségét, de a testéhez és a véréhez mindig hozzá fog férni. És mindkettőt rendkívül kellemesnek találta. A teste csupa puha ív és görbület volt. A mellei rendkívül érzékenyek. Szerette a mellbimbóit, és máris tudta, hogy órákat fog azzal tölteni, hogy a testével játszik. Nem is az ő testével. Hozzá tartozik. Mindene hozzá tartozik, és az a másik férfi soha többé nem érhet hozzá. Tudta, hogy a szexen keresztül magához köthetné. Elérhetné, hogy minden lélegzetével őt akarja. Nem szerelemmel, puszta éhséggel. Talán néhány száz év alatt túlteszi magát az árulásán. De most... Ujjai lecsúsztak a hasán. Imádta a bőre érintésének érzését az ujjain, még többet akart belőle. Egyetlen gondolattal megszabadult a saját ruháitól is, és hagyta, hogy a kezei még több érzést fogadjanak be. A meleg illat a lábai találkozásától eredt. A teste nyughatatlanul mocorgott az övén. Mégis, még jobban fel akarta izgatni. Azt akarta, hogy engedelmeskedni akarjon minden parancsának, annak ellenére, hogy azt mondta, hogy gyűlöli. Végighúzta az ujját síkos bejáratán, amibe a nő beleremegett. Elmosolyodott a feje fölött. Határozottan érzékeny, és ő ezt nagyon élvezni fogja. Nem szakította meg a táplálását, jól tudva, hogy az afrodiziákumként hat rá. Belécsúsztatta az egyik ujját lassan, érezte síkos hevét, finom izmainak fogását, meglepődött rajta, mennyire szorosak. A tiltakozása mindössze egy nyögés volt, ami végigrezgett egész merevedésén.

Tiltakozott, de annak ellenére, hogy gyűlölte őt, a teste vágyott az övére. Gondoskodott róla, hogy így legyen. Ő irányította az érzékeit. Azt akarta, hogy tudja, megteheti. Hogy ő lesz a világa. Hogy ő viszont kizárólag csak a vérét, és a testét akarja. Hogy ő lesz az egyetlen férfi, akire vágyni fog. Hogy bármit megtenne neki, mire végez vele. És hogy soha nem fog végezni vele. Ez egy örökkévalóságra szóló büntetés volt, mindkettejük számára. Ráérősen körözött az érzékeny kis rügyön, és figyelte testének összeborzongó reakcióját. Figyelte hogyan lágyul el felszült arca érzékivé. A szemei még mindig harcoltak ellene, de a teste reagált az ő hőjére és az éhségre, amit támasztott benne. – Elég – mormolta. Nem hagyhatja neki, hogy megpróbálja szárazra csapolni. Megtartotta befolyását az érzékei fölött, de továbbra sem volt hajlandó életpárként belépni az elméjébe. Nem akarta ott látni azt a férfit. Soha. Daratrazanoff. Már az vicsorgásra késztette, ha csak rágondolt. Felmordult. Szinte állati reakció volt ez. Egy rég eltűnt civilizáció szülötte volt. És ott is maradt azokban a régi időkben, mit sem tudott a modern nőkről. A nő meg fogja tanulni a helyét. Gabrielle megnyalta a kis sebet a mellkasán, és a szájának ez az apró kis érintése is forrósághullámot küldött végig férfiasságán. Többet akart. Hátralépett. El tőle. Pimaszul elsétált mellette a szőnyeg közepére, amit teremtett. – Térdelj le ide. A szemei dacosan lángoltak fel. Aleksei elmosolyodott. Lassan. Gonoszul. Éppen azt akarta, hogy szembeszálljon vele. Azt akarta, hogy gyűlölje ezt, és tudja, hogy az édességről örökre le kell mondania. Nem tudott beszélni. Megadta neki a lehetőséget, hogy beszéljen, de a nő nem élt vele, így nem volt több mondanivaló. A tekintetét fogságba ejtette, a szemeiben az engedetlenség kétségbeesésre változott, amikor tehetetlenül engedelmeskedve a parancsának lassan térdre rogyott, és négykézláb kezdett mászni feléje. Aleksei figyelte a teste mozgását. Valóban gyönyörű volt. Bárhol is látta volna meg, azonnal észreveszi. Még a legnagyobb tömegben is.

Tudta volna, hogy ő az, még mielőtt a hangját meghallja. Amire soha nem gondolt volna, az az volt, hogy gyönyörű külső mögött is lehet velejéig romlott ez a nő. Odaért a lábaihoz, térdre emelkedett, a kezei felcsúsztak a combjain. Megragadta a csuklóit, és megállította őket, ocsmány érzés fodrozódott keresztül a gyomrán. Egészen felkavarta azt. Nem akart ilyesmit látni, mint ez. Dühös volt, az érzelmek pedig még teljesen ismeretlenek a számára. Közel járt az átforduláshoz, és fogalma sem volt, mihez kezdjen a sötét suttogásokkal, a felszínre törő erőszakvággyal. De ezt nem akarja látni. Erre képtelen. Nem számít, hogy a nő bensője romlott. Az sem, hogy elárulta. Ettől még az életpárja, és ő arra készül, hogy rákényszerítse, hogy a kötés befejezéseképpen megossza vele a testét, amikor a nő azt nyilvánvalóan nem akarja. Ez pedig pontosan olyasvalami lenne, amit egy élőholt tesz. Lehunyta a szemét, és gyengéden talpra húzta. Engednie kell, hogy elmenjen, és erre egyetlen mód van. Csak egy. De ezt nem akarta anélkül, hogy az emlékezetébe vésné előtte minden porcikáját. Anélkül, hogy magához szorítaná a testét. Megérdemel legalább ennyit. Nem akarta látni a szemét. Nem akarta látni benne a gyűlöletet, amit minden lélegzetével érez iránta. Vagy hogy a másik férfit akarja. Meg fogja tenni, amit egyetlen kolostorlakó sem hajlandó megtenni, mert rossz megoldásnak tartják. Gyáva tettnek. Valahogyan, valami módon elég erősnek kell lenniük ahhoz, hogy legyőzzék a sötétséget, ami darabokra tépi a lelküket. Megesküdött, hogy addig él, amíg rá nem jön, hogyan lehet ezt megtenni. De most nem maradt más választása. Találkozik a hajnallal, szabaddá teszi az életpárját, hogy az megtalálhassa a helyét a világban. Talán a rituális összekötő szavak sem működtek úgy rajta, ahogyan kellett volna. Bárhogyan is, nem fog belenézni a szemeibe. Ráérősen ízlelgette nagyon nőies testének érzését az övén. A bőre lágyabb volt, mint bármi, amit valaha érintett. Az ő keze nagy. Kérges. Durva. Csodálatosnak érezte kutató ujjai, tenyere alatt. Igyekezett a memóriájába vésni őt, így nagyon lassan haladt. Az

arcától a lábujjaiig. Elől és hátul. Buja görbéi voltak, ezeket még több időbe került végigkövetnie, és mélyen az emlékezetébe vésnie. Vakon is ismerni akarta. Nem engedte ki az elméjét az irányítása alól, míg feltárta a testét, mert nem akarta, hogy a gyűlöletének mérge elvegye tőle ezt az egyetlen pillanatot. Az illatát magán viselve fog belesétálni a napba. Kezein puha bőrének tapintásával, az elméjébe vésett testével. Ezt még megteheti. Mivel a nő képtelen volt féken tartani testének reakcióit a felfedezőútja alatt, megismerte az erogén zónáit is. A csípője néha feléje rándult. Olykor a torkán akadt a lélegzet, máskor apró nyögés szakadt ki belőle. És ez mind a nő volt. Nem ő csinálta. Nem táplálta a testének reakcióit magára. Nem próbálta meg befolyásolni a szexszel, nem hitette el, hogy ez róla szólna. És ez így volt jól. Ez volt az ő búcsújutalma. Olyan gyengéd volt, amennyire csak képes volt rá, tudva, hogy gyűlöli az érintését. Nem akarta, hogy még rosszabbat érezzen annál, mint amit eddig tett vele. Nem olyan volt, mint aki megpróbálná elcsábítani őt, és minden más férfit a közelükben. Egyenesen a szemébe mondta odakinn, hogy szerelmes abba a Daratrazanoffba. Ha nem ment volna ennyire messzire, hagyta volna elmenni, legalábbis szerette azt gondolni, hogy hagyta volna. Az érzelmei túlságosan újak voltak, túl elsöprőek, a sötétség pedig annyira elárasztotta a bensőjét, hogy már csak nagyon kevés jóság maradt benne. Tudta, hogy félreértette a kolostoron kívülről érkező jeleket. Több száz éve volt már a kolostorban. Hallotta a kiáltását, és azt hitte, hogy megtámadták. És benne minden fellázadt, követelte, hogy siessen a segítségére. Az soha nem jutott volna eszébe, hogy egy Kárpáti nő az életpárja ellen fordulhat, de az egyértelmű volt immár a számára, hogy a Daratrazanoff is a nőt féltette, azért bocsátkozott vele harcba. Undorodott a nő tetteitől. És a Daratrazanoff tetteitől is. De leginkább a saját tetteitől. Sok évszázados élete alatt soha nem alacsonyodott le ennyire. Azt senki nem érdemli meg, amit ő tett a

nővel, legfőképpen pedig egy életpár nem. Megvetendő tettei viszont arra tökéletesek voltak, hogy megmutassák, milyen messzire ment már igazából. A nő talán megérdemli népe igazságszolgáltatását, ami halállal bünteti ezt a tettet, de amit ő csinált vele, azt semmiképpen sem. Még egyszer belélegezte az illatát, azt a csodálatos illatot, aztán leeresztette a kezét, felruházta őt, és hátralépett. A nő a földre rogyott, két karjával átfogta magát, a haja kócos volt, szép, szürke szemei könnyben úsztak, de még mindig sütött belőlük a dac. – Tedd a legrosszabbat – sziszegte. Udvariasan fejet hajtott előtte. – Elnézést kérek a viselkedésemért. – Legszívesebben karót ütnék a szívedbe, nem is csak egyszerkétszer – köpte felé a szavakat. – Átvetted az irányítást fölöttem. Kényszerítettél. Bólintott, és még egy lépést hátrált tőle. A nő nem volt biztonságban. És ő sem volt biztonságban. – Semmit sem éreztem ezer éven keresztül. Vagy régebb óta. Ez ugyan nem mentség, de már nagyon közel járok az élőholttá váláshoz, és ebben a helyzetben rád találni, a nőre, aki... – Elhallgatott. Megcsóválta a fejét. – Attól tartok, semmi mást nem láttam az árulásodon kívül. A szavamat adom neked, hogy a következő felemelkedésen szabad nőként mész ki innen. Most magadra hagylak, itt senki sem fog bántani. Menj a földbe az egyik lakatlan épületben. Ne kockáztass nyílt terepet. Gabrielle az arcát fürkészte. Teljesen úgy hangzott, mintha komolyan gondolná, amit mondott, és a remény kivirágzott a lányban. Megnyalta a száját, és megpróbálta elhallgattatni azt a furcsa vonakodást magában, ami a kibomló reménnyel együtt érkezett. – Ha valóban úgy gondolod, ahogy mondod, miért nem engeded, hogy most távozzak? A többiek még a közelben vannak. Biztonságba kísérnének. Egy elnémító pillantást vetett rá. Undorodót. Majdhogynem gúnyosat. Gabrielle nem akart semmit sem érezni ettől, mégis érzett. Ez a pillantás fájt. Bűnösnek érezte magát tőle, pedig a

világon semmi sem volt, ami miatt bűnösnek kellett volna éreznie magát. Még mindig fogságban tartja. Gary és a többiek a kapu előtt vannak. Csak ki kell jutnia, és szabad lesz. – Becsületben éltem le az életem. Nem engedem, hogy egy ilyen, mint te, egy hazug, önző Kárpáti nő, aki képes rákényszeríteni az életpárját, hogy válasszon a halál és a becstelenség között, érvényesítse az akaratát. Tudod mit jelent az a kötés, mégis megtörted. Bennem pedig túlságosan közel van már a felszínhez a sötétség ahhoz, hogy végignézzem, ahogy hozzá mész. Tudsz egy felemelkedésnyit várni. A nap elé megyek, és amikor feljössz a földből, megbizonyosodhatsz róla, hogy már nem állok közted és a szeretőd között. Gabrielle felnézett az arcába. Érezte a belőle áradó feneketlen bánatot. Úgy érezte, mintha annak súlya szinte agyonnyomná. Érzett minden évszázadot, és annak minden sötétségét. A magányt. A kopár, hideg, színek nélküli világot, az érzelmek, a gondoskodás, a család hiányát. Elviselte mindezt. És a végén... nem volt semmi. Semmi, csak ő, Gabrielle. Semmi más, csak egy nő, aki nem akarja őt. Látta mindezt a szemeiben. Kőből faragott arcvonásaiban. Ez a tudás pedig megszégyenítette őt, még ha mindent el is követett, hogy megbocsásson magának. Ő nem Kárpáti. Szerelmes egy másik férfiba, nagyon régóta az. Nem tudta az életpárokkal kapcsolatos legelemibb dolgokat sem, csak azt, amit látott. Amikor a laboratóriumban voltak, a munkáról beszéltek. Mióta átalakították, senki sem adott neki tanácsokat. Nem is vágyott rá, embernek érezte magát, nem Kárpátinak. Tudta az alapokat. Alakot tudott váltani, de sosem tette meg eddig. De táplálkozni nem tudott. Azt valaki mindig biztosította a számára. A föld felett aludt el, valaki mindig letette a mélybe, és kiemelte, mielőtt felébredt. Nem volt igazán Kárpáti. Mégis minden megdermedt benne, ahogy megérezte a belőle áradó mérhetetlenül mély bánatot, és rettenetes sejtelme támadt, mi fog történni, miután távozik. Pontosan ugyan nem tudta mi, de a vállai merev tartása erről árulkodott. Ahogyan kőarca is.

Elfordult tőle. De valami teljesen őrült és egészen megmagyarázhatatlan oknál fogva mégsem hagyhatta, hogy csak így elsétáljon. – Nem a szeretőm. Soha nem is volt a szeretőm. Nem tartok szeretőket. – Az igazság szinte magától tört ki belőle, halkan. Annyira halkan, hogy cérnavékonykára sikerült. A férfi lassan visszafordult feléje. A tekintete találkozott az övével. Kutatott benne. Tudta, hogy nem hisz neki. Az arca ugyan maradt kőből faragott, de a szemeiben megvetés ült. Ez pedig még jobban megszégyenítette. – Ne beszélj. Az az egyetlen mód rá, hogy ne ömöljön belőled a hazugság. Nem vagyok benne biztos, mennyire vagyok erős. Te... – Újra megcsóválta a fejét, és ismét elfordult tőle. Gabrielle még szorosabban ölelte magát, a félelemtől szinte tajtékzott a gyomra, már attól tartott, hogy ott fog hányni előtte. Ráadásul fogalma sem volt, miért fontos a számára, hogy a férfi tudja, hogy nem hazudik neki. – Nem hazudok. Egy laboratóriumban dolgoztam, teljesen belemélyedtem a kutatásba. Még soha nem volt időm kapcsolatokra. Nincs is rá hajlamom. Még soha nem volt szeretőm. Beleharapott az alsóajkába. Keményen ráharapott, kiserkentette a vért, és közben harcolt a vággyal, hogy elfusson előle és saját maga elől is. Hirtelen megrémült. Magától félt. Attól, ami a bensőjében volt. Ami Garyt is sakkban tartotta. Ez most ott volt a gyomrában, egyre terjeszkedett, azzal fenyegette, hogy felfalja őt. Levegő után kapkodott, amikor a férfi újra feléje fordult, és a homlokát ráncolva újra mélyen belenézett a szemébe azzal az égető tekintetével. Aleksei észrevette a vércseppet az ajkán. Le akarta nyalni onnan. De még inkább lecsókolni. Képtelen volt nem látni, milyen görcsösen öleli magát a nő. Szinte ellenállhatatlan szükségét érezte, hogy odamenjen hozzá, és gyengéden átölelje. Az egész összekuporodott alakból sütött a gyötrelem. A hangjából pedig az igazság. Ő is pontosan olyan elveszettnek tűnt, mint amilyennek Aleksei érezte magát, aki képtelen volt elnyomni a látvány miatt újra

felerősödő érzelmeit. Az életpárja. Akinek megesküdött, hogy mindig a sajátja elé helyezi a boldogságát. Elárulta ugyan, de az ő bosszúja még annál is alantasabb volt. – Elhiszem. – Egyértelmű volt, hogy fontos a nő számára, hogy higgyen neki. Mégsem változott semmi. Egy másik férfit akart. Nem őrá vágyott. Világossá tette, hogy megveti őt. A döntése még mindig ugyanaz volt, és nem volt olyan lelkiállapotban sem, hogy megossza vele a testét. Anélkül pedig, hogy befejeznék az összekötési rítust, nem akarta megérni a következő felemelkedést. – Köszönet neked ezért. – Ismét elfordult. Ez minden egyes alkalommal egyre nehezebb volt, de tudta, hogy ez a helyes. – Kérlek! Várj egy kicsit! Nem teheted meg azt, amit tervezel! – remegett a hangja. Aleksei lehunyta a szemét. El kell menekülnie tőle. Az illatától. A tudattól, hogy mennyire bizalmasan ismeri a testét. Volt ideje gondolkodni. Tervezgetni. Egy életpár gondoskodást jelent. Otthont. Családot. Valakit, aki viszontszereti. Aki a magáénak akarja. Aki elfogadja. Ez a nő ebből semmit sem akar. Bár folyamatosan utánanyúlt, aztán nem adott semmit. Nem nézhet rá újra. Túl sokat kér tőle. – Túl veszélyes lenne itt maradnom, hogy beszélgessünk. – Bár igazat mondott, nem ez volt a legfőbb ok. Nem volt mit megbeszélniük. – Ideküldöm hozzád Fane-t. Vigyázni fog rád, míg a többiek a földbe mennek. – A hangja rekedt volt. Hallotta, hogy inkább morgásként tör a felszínre, mint beszédként, gyorsan visszanyelte hát. Túl közel van. Túl közel jár a végéhez. – A legjobb az lenne, ha azonnal lemennél a földbe, hogy biztonságban legyél. Amikor felemelkedsz, elsétálhatsz. Fane ki fogja nyitni neked a kaput. Mozgás suhanását hallotta, aztán a nő ott állt előtte, elzárva a kivezető utat. De ő tovább haladt, mire a lány kénytelen volt hátrébb lépni, kezeivel önkéntelenül megtámasztotta a mellkasát, hogy visszatartsa. – Várj! Adj egy percet! Még arra sem hagytál időt, hogy végiggondoljam mindezt – tiltakozott Gabrielle. – Nem jelentheted

be nekem egyszerűen, hogy öngyilkosságot fogsz elkövetni, és nem sétálhatsz ki utána. Ez így nincs rendben. – Mi nincs rendben vele, amikor az életpárom egy másik férfit választott? – mondta halkan. – Ez mindkettőnk számára nagyon veszélyes. Nem vagyok hajlandó elveszíteni a becsületemet. Nélküled viszont élni nem tudok. Te is tudod ezt. Kötelességeid voltak velem szemben. Ellenszegültél nekik. Egy másik férfit választottál. – Ne mondd ezt! Ne gondold így! – Gabrielle kétségbeesetten megragadta az ingét. – Nem figyelsz rám. – Nem is mondasz semmit. – Mert még gondolkodásra sem hagytál időt. Elkapta az állát, és hátrafelé kényszerítette a fejét, hogy foglyul ejthesse a pillantását. – Hajlandó vagy megosztani az életedet velem? A testedet az enyémmel? Nekem adod magad? Hogy életpárokká legyünk, ahhoz minderre szükség lenne. – Megnyalta az ajkát, és ettől elkenődött rajta az a rubin csepp. A szempillái párszor megrebbentek, majd fátylat vontak kifejező szemeire. – Gondoltam. – Gyengéden lefejtette magáról az ingébe kapaszkodó ujjakat, és megkerülte. Gabrielle nézte, ahogy távolodik, és a legszívesebben a földre rogyott volna, de az nem lett volna megoldás semmire. Ez nem történhet meg. Nem lehet felelős egy férfi haláláért. Csak percekkel ezelőtt ő maga kívánta ugyan a halálba, de az, hogy ez valósággá váljon, és a férfi valóban meghaljon, egy egészen más dolog volt. Állt bizonytalanul, és figyelte, ahogy az ajtó felé int. Azonnal engedelmeskedett neki, és kinyílt. Látta odakinn az éjszakát. Érezte a szelet. A hűvös levegőt. Látta a ködbe zárt kolostor szürke fátylát. Vett egy mély lélegzetet, és utánament. Nem voltak valódi gondolatok a fejében, csak hogy meg kell állítania. Nem tudott most Garyre gondolni, és arra sem, hogy mi történik vele. Már elvesztette őt. Abban a pillanatban elvesztette, amikor beleegyezett, hogy Kárpátivá változtassák. Aleksei-nek igaza van abban, hogy tudott az életpárokról, és arról is, hogy ő is lehet

valakié, de ha úgy gondolja, hogy elárulta, akkor téved. Vagy mégsem? – Állj meg! Aleksei! Állj! – Nem tudta megakadályozni, hogy remegjen a hangja, ahogyan azt sem, hogy kihallatsszon belőle a kétségbeesés. – Adj nekem még egy percet az idődből. Nem fordult feléje. Csak ment. Gabrielle-re pedig rászakadt a kétségbeesés. Futott utána. – Én nem vagyok Kárpáti. Ember vagyok. Már azelőtt ismertem Garyt, hogy átváltoztattak. Amikor átalakítottak, azt gondoltam... – Már majdnem utolérte, de még mindig a hátához beszélt. A férfinak az igazságra volt szüksége, így neki is szembe kellett néznie vele. Ott volt, mélyen a bensőjében, ahová senki sem nézett le, még ő maga sem, de fel kellett hoznia onnan, és szembe kellett néznie vele, hogy megmenthesse ennek a férfinak az életét. – Azt gondoltam, hogy meg fognak tanítani nekem mindent, amit tudnom kell. Azt hittem, valaki segíteni fog. Tanácsokkal lát el. De senkit sem küldtek. Megtorpant. A kezét a szája elé kapta, és amikor látta, hogy az ujjai remegnek, rájuk harapott, hogy megállítsa őket. Hogy ne beszéljen. A férfi nem akarja hallani őt. Nem akarja látni. Bármi is a vétke, és épp beismerte, hogy elkövetett egy hatalmas hibát, Aleksei nem akarja hallani, amit el kellett mondania. Utálta, hogy Kárpáti. Mert nem tudott hozzá felnőni, nem tudta még az alapokat sem, hogyan lássa el magát. A húga szinte mindig eltűnt, így őt sem kérdezhette. Aztán jött az a hülye, ostoba háború a Lycanok ellen, ami egyszerre hivatott elpusztítani a Lycan és a Kárpáti fajt. Utálta illetéktelennek, tehetségtelennek, hozzá nem értőnek érezni magát. Egyre hosszabb és hosszabb időt töltött a laboratóriumban, az idő múlásával pedig egyre inkább kapaszkodni kezdett emberi múltjába. Hogyan is ne tette volna? Senki sem mutatott feléje a legcsekélyebb érdeklődést sem, nem bánt vele úgy, mintha érne valamit is, Garyt kivéve. – Aleksei – suttogta a nevét. Túl sok bűn súlya nyomta a lelkét, függetlenül attól, hogy megérdemelte-e, vagy sem. Tudta, hogy Gary bajban van. És ő nem tudja kimenteni belőle. Ő volt érte a felelős, mégsem tudja megmenteni. És most ez a férfi, aki

a legártatlanabb ebben az egész káoszban, szintén arra készül, hogy meghaljon. Miatta. Az alkalmatlansága miatt, amiatt, mert képtelen volt beilleszkedni az új életébe. Térdre rogyott. – Ne csináld ezt! – suttogta. Hogyan ronthatta el annyira az életét, hogy az eljuthatott erre a pontra? Sírt befelé Garyért. A bánat olyan mélyen lesújtotta, hogy alig látott a könnyektől a szemében. Úgy elszorították a torkát, hogy levegőt sem kapott. De nem állhat meg. Aleksei még itt van. Kell, hogy legyen valami mód rá, hogy megmentse. Nem akart túlságosan mélyen belegondolni, hogy mi lenne az a mód. „Hajlandó vagy megosztani az életedet velem? A testedet az enyémmel? Nekem adod magad? Hogy életpárokká legyünk, ahhoz minderre szükség lenne.” Megnyalta az apró sebet a száján. Ezek lennének hát azok a dolgok, amiket meg kellene tennie. Annyira gyáva lenne, hogy nem adja meg neki ezeket a dolgokat, hogy életben maradjon? Lehetetlen lenne? Lehunyta a szemét, és felidézte a bőrén a simogatását. A teste reagált, életre kelt, ahogyan korábban még soha. Mintha saját élete, saját akarata lenne. De megosztani a testét Aleksei-jel árulás lenne Garyvel szemben. Összeszorította a szemét. Másokat okolt ezért az egész káoszért, ami körülvette, de ő döntött úgy, hogy Kárpáti lesz. Az ajkába harapott, és megcsóválta a fejét. A húga, Joie nem volt Kárpáti, mégis az életpárja volt Traiannak. Amikor még ember volt. Még szorosabbra hunyta a szemét, nem akart szembenézni az igazsággal, azzal, ami vele történik. Nem értette az életpári kötést. Csak azt tudta róla, hogy nagyon erős. Nagyon intenzív. Nagyon szexuális. Nagyon minden. Az életpárok mindig együtt vannak. És a férfiak nagyon uralkodóak. De a nők nem bánták, általában csak a szemüket forgatták, és megtették, amit akartak, de a Kárpáti hímek őt megijesztették. Gabrielle nagy levegőt vett. Az egész Kárpáti élet megijesztette. Az erőszak. A vér. Ő ilyen gyáva. Látott közelről vámpírokat. Még most is beleremegett az emlékbe. De nem ők voltak az egyetlen ellenség. Önkéntelenül hátranyúlt, és megérintette a veséje magasságában a

késszúrás helyét. A fájdalom kínzó volt. Aztán jöttek a Lycanok. Visszakövetelte a régi, biztonságos kis világát. A laboratórium óvó kis burkában elrejtőzhetett. Gary adta neki azt. A kezeibe temette az arcát, amikor hirtelen minden megvilágosodott. Azért szerette tiszta szívéből Garyt, mert pontosan azt adta neki, amit akart. Nem azt, amire szüksége volt. Amit akart. El akart bújni. Biztonságban lenni. Boldogságot akart. Vészhelyzetek nélkül. Riadalmak nélkül. Csak egy édes, könnyű utat az életen át. Joie és Jubal könnyedén kezelni tudták anyjuk vulkánkitöréseit. Az apja pedig csak a fejét csóválta, és vigyorgott. Amikor kicsi volt, Gabrielle elbújt az ágy alatt, az öklét a szájába préselte, a szíve dübörgött. Mire tizenéves lett, megtanulta, hogy ne szóljon egyetlen szót sem. Egyszerűen eltűnt a fejében. Amikor felnőtt nő lett, elbújt a munkában. Elrejtőzött. Szisztematikusan. Minden és mindenki elől. Beleértve ebbe önmagát is. Ez az elrejtőzés vezetett ehhez a pillanathoz. Amibe talán két tisztességes férfi is belehal. Ő egy kutató, mégsem kérdezett a Kárpáti életről a világon semmit. Még csak a kisujját sem emelte fel a tudás megszerzéséért, holott éppen a tudás az ő világa. Miért? Ennek már önmagában is vörös zászlós figyelmeztetésnek kellett volna lennie a számára. Összekuporodott a földön, átkarolta a felsőtestét, és előre-hátra kezdett ringatózni, úgy próbálta megnyugtatni magát. Próbált koncentrálni arra, mit kellene tennie. Hiszen értelmes. És rendkívül intelligens. Nem menthette meg Garyt, és ez marcangolta. Felemésztette. A bánat és a bűntudat rettentő súllyal nehezedett rá. De mi van Aleksei-jel? Igazából ő megrémítette. Erőszakos volt. Veszélyes. És határozottan uralkodó típus. Engedelmességet vár tőle. Hűséget. Aktív részvételt a vércseréjükben. És tulajdonképpen... mindent. A teste majdnem újra beleremegett a várakozásba. A szája vágyott az ízére. Mit jelent ez, ha közben Garyt szereti? Hogy akarhat egy férfit, amikor a szíve valaki másé?

Az egészből semminek sem látta már az értelmét. Soha nem beszélgetett az anyjával semmiről, ami fontos volt a számára. Az anyjával mindig minden egy kész dráma volt. Tudta, hogy szereti a gyerekeit, annyira szereti, hogy egyengetni akarja az egész életüket. Neki nem voltak problémái a nyilvános dührohamaival, de ezek mindig megalázták Gabrielle-t. Pont mint az apjuk, Joie és Jubal is szórakoztatónak találták az anyjukat. Ő megmaradt gyereknek. Nem volt hajlandó élni az életét. Félt. Képletesen szólva, még mindig az ágy alatt volt, a szájába tömött ököllel, hogy ne adjon ki egyetlen hangot sem. Távol tartotta még önmagát is. Bezárkózott a laboratóriumba, és inkább nézett szembe halálos vírusokkal, mint azzal, hogy élnie kellene az életét. Gary biztonságot adott neki. Látta mennyire törékeny. Hogy mennyire fél az élettől. Ellenőrzött környezetet akart maga köré, és a férfi hajlandó volt megadni ezt neki. Szerette, mert kedves volt, szelíd és védelmező. De nem lehet vele. És Aleksei-t sem tudja megmenteni, ha továbbra is tíz körömmel kapaszkodik a biztonságos kis világába. És Gary szerelmébe. Vett egy mély lélegzetet. – Sajnálom Gary – suttogta. El kellett engednie őt, ha meg akarja menteni Aleksei-t, és önmagát. Az ellen nem lett volna kifogása, hogy ő meghaljon, de a lelkiismeretét semmiképpen sem terhelheti a férfi halála. Ez padig azt jelentette, hogy hagynia kell Garyt, hogy bejárja a saját életútját, neki pedig meg kell próbálnia rátalálni a sajátjára. Lassan felállt, és követte Aleksei-t a kolostor területének közepére. Nem sietett. Nem volt értelme. Tudta, hogy a Napra vár odakinn, és az még hosszú várakozás lesz. A hajnal még csak órák múlva jön el. Érezte, hogy a többi ősi figyeli. Nem látta őket, de tudta, hogy ott vannak. A gyomra összeszorult. A rettegés visszatért. De erőt vett magán, és továbbhaladásra kényszerítette a testét. Azt is tudta, hogy az ősiek messziről Aleksei-t veszik körbe, és hogy azért vannak ott, hogyha mégsem várja meg a hajnalt, ők pusztítsák el. A férfi a legszigorúbban vett igazságot mondta neki. Egyenesen odament hozzá, és lekuporodott mellé a földre. Közel. A combja hozzá is ért. Éppen csak egymáshoz ért egy pillanatig a

testük, de ennek tudatossága az egész bensőjén keresztülszáguldott. Látta a férfi testét megrándulni, így biztos volt benne, hogy ő is ugyanazt érzi. – Mit művelsz? – kérdezte. – Menj vissza, és belül helyezd magad a föld alá. – Ijesztő volt a hangja. Az arca pedig talán még ijesztőbb. A lány megrázta a fejét, és nem moccant. – Nem engedem, hogy ezt tedd, Gabrielle. Képes vagyok rá, hogy engedelmességre kényszerítselek, mint már megtapasztalhattad. Felemelte az állát, és ránézett, lényegében most először engedve meg magának, hogy lássa is. Közelről is maga volt a puszta férfiasság. Csupa kemény vonás. Egy furcsa, ijesztő módon volt feltűnő. Gabrielle elképzelni sem tudta, hogy bárki is harcba szálljon ezzel a férfival, és győztesen kerüljön ki a küzdelemből. Rendkívül halálosnak látszott, és ő egészen biztos volt benne, hogy valóban pont olyan halálos, mint amilyennek látszik. Mégis egyenesen belenézett a szemébe. – Az életpárod vagyok Aleksei, függetlenül attól, hogy ez nekem tetszik-e, vagy sem. Ez pedig azt jelenti, hogy nem fogsz itt ülni nélkülem, és várni a Napot. Bármi történik veled, az történik velem is. Hajlandó vagyok erre, ha ez az, amit akarsz. A hibák miatt, amiket elkövettem, azt hiszem, megérdemled, hogy így dönthess, de azt tudnod kell, hogy bárhogyan is határozol, azt a sorsot mindkettőnknek kiválasztod, nem csak magadnak. Az életpárodként jogom van úgy dönteni, hogy követlek bárhová, ahová csak vezetsz. Csendesen közölte a tényeket. Határozottan. Olyan halkan, hogy Aleksei-nek igazán oda kellett figyelnie, hogy megérthesse a szavait, és ő biztos volt benne, hogy a férfi valóban hallotta. Ez volt az első alkalom életében, hogy a laboratóriumon kívül összetűzésbe bocsátkozott, és szinte kiugrott rémületében az elméjéből, mégis határozott maradt.

5. T

– artod? – kérdezte Andre. – Nem veszíthetjük el. Mi történt? Hogyan történhetett ez? Ő nem volt az életpárja. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. – Gary egyszerre veszített el mindent, és ez pontosan olyan, mintha az életpárját veszítette volna el – magyarázta Mikhail. – Az érzelmek elvesztek a számára. A színek egy óra alatt. Az érzelmek pedig most, egyetlen szempillantás alatt. – Meg tudod tartani? – kérdezte újra Andre. Gregori megcsóválta a fejét. – Mikhail nélkül nem. Nagyon erős. Nem számítottam tőle ekkora ellenállásra. – Még csak fel sem merült bennünk az eshetőség, hogy egy ember szerelme is lehet olyan erős, mint egy életpáré. Nem gyakran látunk ilyet – mondta Mikhail. – De ez a veszteség az ősök miatt van, nem az életpár elvesztése okozta. Túl gyorsan történt. Mi azért menekültünk meg ettől, mert a színeket és az érzelmeket hosszú idő alatt veszítettük el, olyan észrevétlenül gyengültek lassan semmivé kétszáz év alatt, hogy szinte fel sem tűnt. Az, ha mindez egy pillanat alatt játszódik le, a tébolyba lökhet egy férfit. Gregori megrázta a fejét. – Az nem fog megtörténni. El kell innen vinnünk. Sebezhetőek vagyunk ezen a helyen. – Én is éreztem őket – erősítette meg Mikhail komoran – Emberi vadászok. A társaság idejön valaki után, erre a hegyre. De még kilométerekre vannak. – Hátramaradhatok, és levadászhatom őket – ajánlkozott Andre. – Vigyétek haza Garyt, és tegyétek a földbe. Próbáld meggyógyítani Gregori. Nem veszíthetjük el. – Valami hihetetlen nagyság van benne – mondta Mikhail szinte gyengéden –, arra rendeltetett, hogy nagy dolgokat vigyen végbe a népünk érdekében. Le kellett volna ülnöm Gabrielle-el, miután

átalakítottuk, és elmagyaráznom a Kárpáti nők kötelességeit. Nem tettem. Azt hittem, a húga megteszi. Azt gondoltam, hogy majd mások segíteni fognak neki a tudás megszerzésében, pedig végső soron ez az én felelősségem volt. És az én kudarcom, hogy nem történt meg. – Egyikünk sem láthatta ezt előre – mondta Gregori, és lenyúlt, hogy talpra húzza Garyt. Sötét düh lángolt a szemeiben. A gyógyító csak azért tudta Mikhail segítségével féken tartani testvérét, mert ugyanazon a vérvonalon osztoztak. – Valóban nem, de Gabrielle-nek segíthettünk volna alkalmazkodni az életmódunkhoz, így nem érezte volna, hogy annyira függ Garytől. Gyakorlatilag odavetettük őket egymásnak. A kezdetektől nyugtalan voltam a kapcsolatuk miatt, de nem léptem, nem avatkoztam be – ismerte be Mikhail. – Amikor pedig Gary is Kárpátivá vált, azt hittem megértik, hogy őket nem egymásnak szánták. Nem számoltam az emberi szerelem tényezőjével, ami nagyon is valódi volt. – Mikhail – figyelmeztette Gregori –, mennünk kell. – Még messze vannak. – Mikhail összeráncolt szemöldökkel a kolostor kapuja felé nézett. – Nem szeretném az életpárjára hagyni őt. Aleksei nem érti mi történt, és nagyon közel áll az átforduláshoz. – A kolostorban élők közül senki sem esküdött hűséget neked – mondta Gregori –, nem kockáztathatod meg, hogy bemenj oda. Gabrielle-nek van egy életpárja, és az, hogy hogyan döntenek, hogyan lesznek úrrá ezen a káoszon, az ő dolguk, nem a tiéd. El kell innen menned. Azonnal. Úgy lesz a legjobb. Most. A mocorgás Gregori elméjében mindkettejüket megdöbbentette. Az érzelmek hirtelen elvesztése okozta gyilkos őrjöngéssel, és az ősök emlékeiből rázúduló rengeteg évszázadnyi küzdelemmel és halállal ilyen gyorsan nem birkózhat meg egyetlen elme sem. „Érzem őket. Odalenn, a hegyoldalban. Lelkesek, hogy ölhetnek. Hagyjatok itt, távol fogom őket tartani a hercegtől.” – Gary a Kárpátiak által használt leggyakoribb útvonalat használta, így nem csak Gregori és Mikhail hallotta a szavait, hanem minden más Kárpáti is, aki azon a területen volt, beleértve ebbe az ősieket is.

Gregori egészen tisztán hallotta a testvérét. Még mindig ő volt. És valahogy más. De az elméje ugyanaz maradt. Gary elméje amellett, hogy elképesztően intelligens volt, gyors és bátor is. „Ez most neked túl veszélyes lenne” – válaszolt neki. – „Andre képes kezelni a fenyegetést. Te hazajössz velünk, hogy otthon segíts őrizni Mikhailt.” „Új fegyvereik vannak. Olyan fegyverek, amiket Andre még nem látott. Kémkedek egy ideje a Társaság után, és már sikerült is szereznem róluk pár rajzot. Nem ölhetik meg őt, és azokat sem, akik a kolostorban vannak.” Tudták, hogy Gabrielle-ről beszél. Valószínűleg az emlékei is gyorsan elhalványulnak majd. De a lányé marad meg legtovább. A szeretet emléke volt az, amibe a legtöbb Kárpáti megpróbált belekapaszkodni. A család szeretete. Testvéreké és barátoké. Gary el fogja veszíteni azt is, és ha az is olyan villámgyorsan megy végbe, mint a színek és az érzelmek elvesztése, akkor bárhol, bármikor megtörténhet. Csak a becsülete tarthatja őt életben azután. Úgy, hogy magában hordozza minden őse sötétségét, aki valaha is előtte járt. Nem fognak megölni – biztosította Andre –, és az ősieket sem fogják megölni.” – Azonnal üzennünk kell a De La Cruz fivéreknek. Nagyon oda kell figyelniük Luizra. Ugyanez fog történni vele is – mondta Mikhail. – Felhívom őket a mobilomról – villantott fel Andre egy halvány vigyort. – Képzeljétek, Zacarias beszerzett egy mobiltelefont. A testvérei pedig folyamatosan hívogatják, csak hogy az őrületbe kergessék. Josef pedig sms-ekkel bombázza. És hogy honnan tudom? Zavarias ejtett erről néhány keresetlen szót, amikor legutóbb találkoztunk. Még Gregoriba is belefagyott a gondolat egy pillanatra, ahogy elképzelte, hogy bárki is felhívja Zacarias de La Cruzt mobiltelefonon.

„El kell innen vinnünk a herceget.” – Gary szavai egyértelműen parancsok voltak, és jelezték, hogy vissza akarja maga felett venni az irányítást. Gregori már azon is megdöbbent, hogy egyáltalán elég erős volt ahhoz, hogy ezt megtegye. Váltott egy sokatmondó pillantást Mikhaillal. Gátolni a mozgásban, és megakadályozni, hogy meggyilkoljon valakit, még ő maga is csak a herceg segítségével volt képes. Ráadásul mindegyiküknek be kellett vetnie a teljes erejét, pedig a két vérvonal együttes ereje kiemelkedően nagy volt. És most Gary mégis annak a jeleit mutatta, hogy tisztán gondolkodik, holott az agyában ebben a pillanatban nem lenne helye más gondolatnak, kizárólag az ölésvágynak. – Gary jól mondja, Mikhail – értett egyet –, el kell menned innen. Andre, nyoma se maradjon, hogy itt jártunk. Mikhail felsóhajtott. – Te sosem fogsz megváltozni, Gregori. – Nem, amikor a biztonságodról van szó. – És Gary ugyanilyen borzalmas lesz. „Engedj el.” „Addig nem, amíg a herceg ilyen közel van a veszélyhez. Úgy pedig főleg nem, hogy Gabrielle odabent van a kolostorban” – sorolta fejből Mikhail helyettesének előre látható érveit, megkímélve így Gregorit a válaszadástól. „Semmit sem tehetek, amivel segíthetnék Gabrielle-nek. De a herceget segíthetek őrizni.” Mikhail felhúzta az egyik szemöldökét, ránézett Gregorira, és kissé megcsóválta a fejét. Valódi tiszta és világos gondolkodásnak tűnt, de Gary rendkívül intelligens. Rengeteg harci stratégiát dolgozott már ki. Nagyon könnyen megeshet a jelenlegi állapotában, hogy megpróbálja őket hamis biztonságérzetbe ringatni. Mikhail arra gondolt, hogy ez valóban jó jel, de túlságosan közel voltak Gabrielle-hez, és ha azok, akik felfelé jönnek a hegyen, valóban a Társaság tagjai, akik rájuk vadásznak, akkor Gary nagyon könnyen átbillenhet a sötétség peremén, ha ölnie kell a herceg védelmében.

– Indulunk – emelte ellentmondást nem tűrőn az állát a herceg felé Gregori, mire ő megcsóválta a fejét egy apró mosollyal a szája sarkában, ami meglágyította kemény vonásait. – Andre. Jó volt látni téged. Remélem, hamarosan találkozhatom az életpároddal is. Raven nagyon elégedett volt, amikor megtudta, hogy megtaláltad az életpárod. Valósággal rajong érted. – Mikhail... – Gregori végképp türelmét vesztve már valósággal morogta a nevét –, mindenfelől ellenség van. Fogalmunk sincs, hol járnak a felfelé jövők, ahogy arról sem, mi folyik a kolostorban. És még Garyt is a földbe kell tennünk. – Kijátszotta a legmagasabb ütőkártyáját, kihasználva, hogy a herceg mennyire szereti Garyt. Szerencsére Gary is megértette, hogy mire játszik, és csendben maradt. Mikhail az ég felé vetette magát, és azonnal alakot is váltott. Gregori megvárta, míg Gary testében is végbe megy a változás, hiszen természetesen a herceggel együtt ő is ott volt még az öccse elméjében. Gary olyan precízen, és olyan gyorsan váltott, hogy Gregori eltöprengett rajta, hogy vajon pontosan mennyi lehet az az információ, amit testvére agya már feldolgozott a Daratrazanoff vérvonal örökségéből? Mindenesetre riasztó gyorsasággal haladt a „megértésben”. „Mikhail jól mondta – jegyezte meg –, nagy dolgokat fogsz még véghezvinni a népünk érdekében. Nagyobbakat még annál is, mint amit eddig véghezvittél. Ragaszkodj a becsületedhez, testvér. Ragaszkodj hozzá, és amikor semmi másod sem marad, az még mindig ott lesz veled.” „Azt teszem.” Csak két szó volt, de Gregori ebből is kiérezte az igazságot. Az őszinteséget. Mindig is tudta. Abban a pillanatban, ahogy találkozott Garyvel, amikor végigsétáltak New Orleans utcáin, már biztos volt benne, hogy az az ember valahogyan kapcsolódik hozzá. Ő is a levegőbe vetette magát, és a két Daratrazanoff tette, amit mindig, elhelyezkedtek a herceg két oldalán, hogy megtegyék a hosszú utat hazáig. Sok-sok kilométerre voltak Romániától, ahol laktak, az út felemészti majd az éjszaka nagy részét.

A távolból meghallották egy puska hangját. Túl magasan voltak, fenn a ködben, a lövész pedig közelebb volt a hegy alsó részéhez, mégis mindannyian tudták, hogy nem egy vadászt hallottak, hanem a Társaság egyik tagja volt képtelen izgalmában kivárni, hogy ölhessen. „Honnan tudták meg, hogy hová kell jönniük, hogy most hirtelen megjelentek itt a semmiből?” – kérdezte Andrét, mivel elfogta az aggodalom a kolostorban tartózkodók miatt. „Teagan képes magát ráhangolni a vámpírok által keltett hangokra, és vissza is követi egyenesen a barlangjukba” – vallotta be kissé vonakodva Andre. – „Azt hiszem, az ő nagymamája van odalenn azokkal a férfiakkal, így lehetséges.” „Andre” – lehelte halkan a nevét Teagan. A hangját átitatta a gyötrelem. Mintha valami módon elárulta volna őt – „ezt nem tudhatod.” „Teagan, a legelső kötelességünk mindig a herceg. Nélküle az egész faj elvész. A fia még túlságosan fiatal ahhoz, hogy magára vegye az apja köpenyét. Túl kicsi, hogy a népünk megtartója legyen. A hercegnek életben kell maradnia, vagy mindannyian meghalunk, és a népünk kihal” – igyekezett Andre a legjobb tudása szerint elmagyarázni a dolgokat az életpárjának. Teagan nagyon fiatal volt. Ember volt, és alig pár napja alakította csak át. Azért jött a Kárpátokba, hogy megkeressen egy bizonyos követ, ami segíthetett volna neki „meggyógyítani” a nagyanyjában egyre növekvő őrületet. A nagyi a vámpírokban hitt, és ebben odáig ment, hogy vásárolt egy vámpírölő készletet is az interneten. A családja előbb megpróbálta lebeszélni erről, de nem beszélt velük róla, ezután szakemberekhez fordultak. A végén pedig, amikor Teagan azt hitte, hogy a nagymamája végképp elveszíti a józan eszét, a saját kezébe vette a dolgokat, és megtette a hatalmas utat a Kárpátokba, csak hogy ráébredjen, hogy a nagymamájának volt igaza, és mindenki más téved. A probléma abban rejlett, hogy a nagymamája nem tesz különbséget vámpírok és Kárpátiak között. Fogalma sincs róla, hogy milyen veszélyes és kegyetlen emberekkel utazik.

Teagan előjött a ködből, feléje indult, és Andrénak elállt a lélegzete, mint valahányszor, amikor csak meglátta. Gyönyörű volt, ehhez kétség sem férhetett, de több volt ennél, élő volt, eleven, élettel teli. És pillanatnyilag épp nagyon elégedetlen vele, amit az arckifejezése minden kétséget kizáróan elárult. Teagantől mindig azt kapta, amit látott rajta. Imádta a nagymamáját. A családja nagyon fontos volt a számára, az volt a mindene. Embert hozni a világukba mindig nagyon veszélyes döntés volt, hiszen nagyon hosszú időbe telt, mire teljes egészében felismerték a herceg és a gyermekei védelmének fontosságát. Képtelenek voltak megérteni, hogy egyetlen személy tartja a kezében a teljes faj jövőjét, ami könnyen külső támadásokhoz vezethetett. A nagymama, vagy báb, vagy egyszerűen csak fanatikus. Ha az utóbbi, Andre tudta, hogy meg kell majd ölnie. Ha megöli, Teagan nagyon-nagyon hosszú ideig nem fog megbocsátani neki. Mégis, ha szükséges, meg kell tennie, és az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. – Ő nem gonosz – mondta Teagan köszönésképpen –, csak félrevezették. – Függetlenül ettől, négy férfival jön, Teagan. Négy olyan emberrel, akik elhatározták, hogy idejönnek és megölnek minket. Téged. Engem. Azokat, akik a kolostorban vannak. Egyenesen hozzájuk vezeti őket. Meg kell állítanunk őket. – Nem tudtam, hogy te más vagy, amikor találkoztunk, Andre, és ő sem fogja tudni. Véletlenül az útjukba kerülhetünk, mondhatjuk azt, hogy nászútképpen kempingezünk. És mivel épp csak összeházasodtunk, egészen természetesnek fog tűnni, ha még a nappali órákban is kettesben akarunk lenni. – Teagan közel lépett hozzá, a mellkasára simította a kezét, és felnézett rá. Andre szíve vetett egy lassú szaltót, amikor lenézett rá. A világot nekiadná, ha tehetné. Ezt is meg akarta neki adni. Besétálnak egyenesen az ellenség táborába. Afelől nem volt kétsége, hogy egymaga pontosan ezt tette volna, de Teagant is belevonni ebbe, az színtiszta őrültség.

– Ez veszélyes, sívamet. Ezek az emberek már sokakat megöltek. Megtalálják az alvóhelyinket, és megölnek bennünket, amikor képtelenek vagyunk felvenni ellenük a harcot. Ártatlanokat ölnek. Kétlem, hogy valamelyikük is életében megölt volna egy igazi vámpírt. A nagymamád az, aki elvezeti őket hozzánk, visszaél egy különleges ajándékkal. – De nem tudja, hogy mit csinál – ragaszkodott az igazához a lány – ő vicces, okos, szereti a puccos dolgokat, de nem öl ártatlan embereket. Nem lenne képes ilyesmire. – Teagan. – Csak a nevét mondta gyengéden. Szerelmesen. Megrázta a fejét. – Ne. Ő a nagymamám, Andre. Felnézett rá azokkal a sötét, csokoládészín szemeivel, a hosszú, édes szempillái meg-megrebbentek, ami soha nem fogja hidegen hagyni. Mindent bevetett, és pontosan tudta, hogy mennyire fogékony rá, hogy ő jelenti számára az egész világot. De akkor is. Ez nagyon veszélyes. – Még ha úgy döntesz is, hogy megpróbálod meggyőzni őt – és ez nem jelenti azt, hogy bele is egyezem abba, hogy veszélynek tedd ki magad –, a barátait nem fogja érdekelni, hogy egyik vagy másik módot kell választaniuk. Sokszor összefutottam a fajtájukkal. Nem tolerálják a másságot. Én más vagyok. Te is más vagy. A kolostorban az ősiek is mások. És nem éjjel fognak ránk törni. Annál jobban ismernek bennünket. Amikor a nap a legmagasabban jár az égen, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk. – Tudta, hogy nem győzte meg. Szereti Trixie nagyit, és nem fog meghátrálni ebben a kérdésben. Megfogta a kezét, és egymás után szája melegébe vonta ujjhegyeit. – Csitri. – Megint a hangját használta a lányon. Puhán. Hipnotikusan. Szeretőn. Csupa selyem és bársony reszelősség, ami mindig megrázta Teagant. Egyáltalán semmi védelme nem volt a hangja ellen. – Ő a nagymamám. Ő nevelt fel. Képzeld el, milyen érzés lenne, Andre, ha meg kellene ölnöd valakit, akit szeretsz. Lehunyta a szemét. Nem is egyvalakit pusztított már el, akivel törődött. Barátokat, akikkel együtt nőtt fel. Olyan barátokat, akik

elvesztették a harcot a bennük lévő sötétség ellen, amitől Teagan megmentette őt. – Soha nem vakíthat el a szeretet, Teagan. Senki iránt. Veszélyben leszünk minden pillanatban, amit azoknak az embereknek a társaságában töltünk. Hacsak nem vagy képes megérezni a veszélyt, amiben most, ebben a pillanatban is vagyunk, mert ha mégis, akkor igazad lehet, és lehet valaki úgy is a Társaság tagja, hogy nem is tud róla. – Ő nem gonosz. – Soha nem mondtam olyat, hogy a nagymamád gonosz lenne, Teagan. – A tenyereibe fogta az arcát, és megdöntötte a fejét, hogy felnézzen rá. – Szereted őt. Biztonságban akarod tudni. Minden követ megmozgatok, hogy ezt lehetővé tegyem a számodra. De csitri, el kell fogadnod, amit mondok neked, vagy nem engedhetlek azoknak az embereknek a közelébe. Veszélyesek. Ölnek, anélkül, hogy akár kétszer is meggondolnák. Tudnom kell, hogy velem vagy. Velem. Az életpároddal. Nem a nagymamáddal. – Nem lehetek mindkettőtökkel? – kérdezte halkan, cérnavékony hangon. Végigfuttatta az ujját finom, kávészín bőrén. Gyönyörű bőre volt. Az ő gyönyörűséges empatája. – Nem, sívamet. Ezúttal nem. Azzal a tudattal kell belemennünk a helyzetbe, hogy a dolgok rosszul sülhetnek el. És ha ez megtörténik, tudnom kell, hogy számíthatoke rád a hátamnál, hogy képes vagy-e elfogadni a döntésemet, bármilyen nehéz legyen is. Teagan szemei az övét kutatták. Ezt is szerette Teaganben. Magától akart rájönni dolgokra. Imádta, hogy csacsog, amikor ideges, és a lány szerint túlságosan sokat is kimond, de teljesen komoly, amikor ezt kéri tőle. Most is tudta, mire gondol. Tudta, hogy a nagyanyja egy halálos ítélettel néz szembe, és hogy ő nem fog habozni, ha mégis kiderül, hogy az emberi vámpírvadász Társaság fanatikus tagja. De akkor is. Az ajkába harapott. Az a nagyanyja. Az a nő, aki felnevelte. Trixie-nek nehéz élete volt. Tizenöt évesen szülte az egyetlen gyerekét. Egy gyerek nevelt fel egy gyereket. Teljes szívéből szerette

a lányát, és minden ébren töltött pillanatát a tanításával, és az ellátásával töltötte. Mindent akart a lányának, ami neki nem volt. A Sherise nevet adta neki, és minden szeretetét nekiadta. Amikor Sherise a középiskolába került, szerelmes lett, és megismételte az anyja bukását, és terhes lett. Trixie szeretete átsegítette ezen. Sherise embere szerencsére szerette őt, mellette maradt, összeházasodott vele. Trixie-hez költöztek. Teagan idegesen az ajkába harapott. A nagymamája rendkívüli asszony, mondhatni zseniális, és ha esélye lett volna jó oktatásra egy másik helyen, Teagan meglehetősen biztos volt benne, hogy jó eredményt ért volna el. Így viszont abban tűnt ki, hogy csinált egy családot. Keményen dolgozott, amíg elegendő pénze lett, hogy átköltöztesse Sherise-t, Terence-t, a férjét és a babát magától egy nagyobb házba, a város egy sokkal jobb környékére. Aztán tovább dolgozott, hogy folytathassák a tanulmányaikat. Sherise-nek három lánya született, tizennyolc hónapos időközökkel. Terence befejezte a tanulmányait, és jó állást kapott, mint könyvelő, és boldogan nevelte a lányait, amíg meg nem betegedett. Meghalt rákban, pedig még alig múlt huszonnégy éves. Sherise és a három lány azonnal visszaköltözött Trixie-hez, és ő egy szóval sem tiltakozott, segített a lányának felnevelni a babákat. – Teagan. Teagan lehunyta a szemét. Nem tudott ellenállni Andre hangjának. Nem, amikor így mondta a nevét, mint most. Selyem és bársony simított végig a bőrén. Lehajolt, és a száját lapos hasára szorította, pontosan a köldöke felett. Szerette őt. Tisztán, és egyszerűen csak szerette. – Csak megmutattam az emlékeimben, hogy mit tett a nagymamám a családjáért. Az anyám nem engedett a közelébe férfiakat éveken keresztül. Aztán találkozott Charles-szal, ott, ahol dolgozott. Ő kaukázusi volt, de ez neki nem számított. Azt hitte, hogy a férfi is beleszeretett. Terhes lett velem. Oly sok év után, amit férfi nélkül töltött, végül választott egyet, és az abban a pillanatban otthagyta, amint rájött, hogy terhes. – Andre kemény mellkasát bámulta. Nem akart a szemébe nézni. Tudta, hogy amikor a

biztonságának kérdéséről van szó, a férfi kérlelhetetlen. De most a nagyanyjáról volt szó, és ő megpróbálta ezt megértetni vele. – A nagymamám karjaiban halt meg, Andre. Amikor engem megszült. Meghalt. Nagyanyám egyetlen gyereke. – Az ujjhegyével köröket rajzolt a férfi mellkasára. – Mindannyiunkat magához vett. A nővéreimet és engem is. Én újszülött voltam. Az apám fehér. – Végül mégis felpillantott. – És szeretett engem, André. Annak ellenére, hogy az egyetlen lánya, az egyetlen gyermeke meghalt, amikor engem a világra hozott. Elvettem az imádott lányát, mégis szeretett. Családot csinált belőlünk. Szerette a nővéreimet is. És ismét nekifogott, és ismét kidolgozta a lelkét is, hogy mi jó oktatást kaphassunk. Azt akarta, hogy legyen választási lehetőségünk, ami neki soha nem volt. Nekünk megadta. – Kétségbeesetten akarta, hogy megértse. – Ha mégis meg kell tenned, elkülöníthetnéd tőlük. Elvihetnéd valami biztonságos helyre, mint például a barlangunk, hogy esélyem legyen elmagyarázni neki a különbséget. Nem tehet bennem kárt, ha te is ott vagy a közelben. Érezte milyen nagy levegőt vesz Andre, és tudta, hogy meggyőzte. Bólintott. – De nagyon komolyan mondom, Teagan. Ismersz. Ha azt mondom, tegyél meg valamit, azt nem teheted vita tárgyává. Ez volt minden figyelmeztetés, de Teagan tudta, hogy tényleg komolyan mondja. Bólintott, mert ha nem teszi, akkor a férfi nem fogja ejteni a témát. Most már ismerte kívülről és belülről is, voltak bizonyos dolgok, amikből egy tapodtat sem engedett. Figyelte az elméjét, tudta, hogy hatalmas engedményt tett, ezért pedig kapnia kellett valamit viszonzásképpen. – Meg kell bíznod bennem, hogy megtalálom a legjobb megoldást a te számodra is, és a nagymamád számára is. Újra bólintott. Megbízik benne. A leghalványabb kétség sem volt benne, hogy amire a szavát adja, azt hajszálpontosan be is fogja tartani. Lábujjhegyre állt, átkarolta a nyakát, hogy lehúzza magához a fejét, így végigsimíthatott a szájával az övén. Andre elfordította a száját az övén, és átvette a csók irányítását, amitől Teagan gyomra előbb a magasba röppent, majd alászállt. Kész hullámvasút volt.

Imádta a csókjait. Teljesen odáig volt értük. A csókjai ihletet adhattak volna az egész emberiségnek. Apró, elektromos szikrákat lövöldöztek szét a testében, fehér villámot a lábai közébe, így amikor csókolta, semmi másra nem tudott gondolni, csak hogy hogyan téphetné le róla leggyorsabban a ruhát. Őszintén szólva a Kárpáti létnek ez volt az egyik legjobb oldala, a ruhák ide-oda váltogatása, és az elegánsabbnál elegánsabb csizmák a legjobb dolgok, amik valaha is történtek vele. És sem a ruhákért, sem a csizmákért nem kellett fizetni. Hát nem királyság? – Teagan. Már megint az. A neve. Begörbültek a lábujjai. Imádta ezt. Egyszerűen imádta Andrét. – Hm? – emelte fel a szemét az arcára. – Sívamet, amikor csókollak, érdemes lenne megfeledkezned a ruhákról és a csizmákról egy pillanatra. Jobban szeretem, amikor rajtam jár az eszed. Lágyan nevetett. – Andre, te kis buta. Mindig rajtad jár az eszem. Most már induljunk, még mielőtt még minden elfelejtek rajtad kívül, és otthagyom a nagyanyámat még néhány óráig túrázni a hegyen. De most komolyan, hogy a csodába gondolja a hegyi túrázást, és a kempingezést a vadonban, az ő korában? Andre megfogta a kezét, és egymás mellett sétáltak a kolostor kapujához. Magasan voltak, a ködvonal felett, így nem tartott attól, hogy meglátják őket odalentről, a riasztás pedig már kiment. Ekkor kapcsolatot teremtett az egyik ősivel, aki odabenn volt, azzal, aki vért adott neki. Ez pedig lehetővé tett egy privátabb kommunikációs kapcsolatot közöttük. „Fane.” Egy rövid ideig csend volt. Andre még abban sem volt biztos, hogy az ősi egyáltalán válaszolni fog. Azok mögött a falak mögött mindenki nagyon közel van már az átforduláshoz. Ő maga is majdnem beköltözött a kolostorba. Fane volt a hallgatólagosan elismert kapuőr, és az nagyon sokat elmondott arról, hogy mennyire maradt képes kontrollálni magát. Még nem jutott annyira messze, mint a többiek. „Itt vagyok.”

Andre összerezzent kissé a hangjától. Fane nem akar kommunikálni vele. Egyikük sem akar. Szükségük volt távolságra mindenki mástól, és most ráadásul egy nő is van azokon a kapukon belül, így valószínűleg mindannyian még feszültebbek. „Csak két dolog, és aztán elhagyjuk ezt a helyet. Az egyik egy mindannyiótoknak szóló figyelmeztetés. Van egy túrázókból álló csoport, amit egy nő vezet, egy nő, aki kapcsolatban áll az életpárommal. Ő is érezheti a dallamunkat. Egyenesen hozzánk vezeti a többieket. Ugyanaz az ajándéka, amivel Teagan képes megtalálni a vámpírok nyughelyét. A nagymamája a Társaság tagjaival találkozott össze. Új fegyvereik vannak. Tehát nagyon is benne van a pakliban, hogy megtámadnak minket. Mint ahogyan az is, hogy a nő idevezeti őket.” „Öld meg.” „Remélem, hogy ez elkerülhető, de ha nem lesz más választásom, megteszem.” „Köszönjük a figyelmeztetést.” Andre tudta, hogyha ő nem öli meg Teagan nagymamáját, és az elvezeti a társait a kolostorhoz, az ősiek megölik. Ha pedig közülük bárki rákényszerülne arra, hogy harcba bocsátkozzon és öljön, az átbillentheti őket a szakadék szélén. „A másik dolog. A nőm, akivel már találkoztál, így tudod, hogy egy valóságos géniusz, hisz abban, hogy módot tud találni arra, hogy némi megkönnyebbülést hozzon a számotokra, és szerezzen még némi időt. Én akkor találtam rá, amikor már feladtam. Azt hiszem, vannak pszichés képességű emberi nők, akik a másik felei a lelkeiteknek.” Fane ismét hosszú ideig néma maradt. – „Mindannyian évszázadokig kerestük őket a világ minden táján, és nem találtuk meg a nőt, aki megmenthet minket. És akkor még nem is beszéltünk a lehetséges elutasításról. Mint Aleksei nője. Ha egy olyan becsületes férfi számára nincs remény, mint ő, a többieknek még annyi sincs.” „Remény mindig van, Fane. Én megtanultam a leckét. Teagan megtanította. Van hozzáférésünk most egy adatbázishoz a pszichés képességekkel rendelkező nőkről. Az a célunk, hogy megtaláljuk őket még az emberi vámpírvadász Társaság előtt. Ők voltak azok, akik összeállították azt az adatbázist.” „Én már nagyon rég elzárkóztam a külvilágtól öreg barátom. Nem értem mire gondolsz.”

„Rájöttünk, hogy pszichés képességekkel bíró nők lehetnek életpárjai a hímjeinknek. Úgy véljük, hogy Vlad azokat küldte el távol a nagy háborútól, hogy életben maradjanak, akikről tudta, hogy ilyen nők az életpárjaik. Tudod, hogy jövőbelátó képessége volt. Mindannyian tudtuk. Márpedig ha tudta, hogy mindannyiunknak van életpárja, akkor nekünk csak az a dolgunk, hogy kitartsunk a megfelelő ideig, ez a valódi feladatunk, ezért küldött el bennünket.” Hirtelen megérezte a Fane-ben feltámadó érdeklődést. Szétküldeni a világban őket, hogy kivárhassák, amíg az életpárjaik megszületnek, az pontosan olyan dolog, amit Vlad tett volna. Önkénteseket hívott össze, a világ távoli zugaiba küldte ezeket a harcosokat, de voltak olyanok is, akiket ő kért fel, és Andre is a kiválasztottak közé tartozott. És a kolostor lakói közül valamennyit szintén Vlad személyesen kérte fel. „Így történhetett – hallotta Fane hangjában a töprengést –, az asszonyod pedig segíthet, hogy még egy kicsit kitartsunk.” „Úgy véljük, hogy igen. Még nem volt alkalmunk kipróbálni, de Teagan hajlandó lenne, ha közületek valaki hajlandó lenne közreműködni.” Teagan ujjai szorosabbra záródtak Andre keze körül. Fane neki is adott vért. A vadász azt mondta, hogy valami furcsa kapcsolatot éreznek a lánnyal, és talán éppen ez az. Talán épp az, hogy reményt adhat az ősieknek. Andre bízott ebben. A három hozzá legközelebb álló ősi a hármas ikrek voltak, akiknek a családja magához vette őt, amikor elvesztette a szüleit. Már messze túlságosan közel jártak mindhárman a szakadék pereméhez. Az Egyesült Államokba mentek, ő pedig azt tervezte, hogy követi őket. Remélte, hogy Teagan az ő szenvedéseiket is enyhítheti. „Beszéltél valamiféle adatbázisról. Az mi?” „ Társaság egy listát állított össze a pszichés képességekkel rendelkező nőkről, és ezt egy bizonyos helyen tartotta. Sikerült elvennünk tőlük. Felfedeztünk egy folyamatot, vámpíroknak sikerült beszivárogniuk a Társaság soraiba...” „A vámpírok sosem társulnak emberekkel, csak elpusztítják őket. Ahhoz nincs elég önfegyelmük.” „Fane. Megváltoztak. Mestervámpírok gyűjtenek maguk köré kisebb vámpírokat. A gyalogjaikként használják őket. Mestervámpírok szövetkeztek egymással Dél-Amerikában, és terveztek merényletet Mikhail Dubrinsky ellen is. A De La

Cruzokon akarták begyakorolni. Nagyon nagy veszélyt jelentenek most már a népünk számára.” Újabb hosszú csend következett, Fane próbálta megemészteni, hogy mekkorát fordult a világ, amióta ő, és a társai beköltöztek a kolostorba. – „Ez lehetetlen. A vámpírok hiúk, képtelenek ellenállni a vágynak, hogy egymást is megöljék.” – Andre nem vitatkozott. Soha nem vitatkozott. Az igazat mondta Fane-nek. Néhány mestervámpír a legravaszabbak közül a lehető legnagyobb hatalmat kereste. És mivel kisebb vámpírok vették körbe őket, akik táplálták az egójukat, lehetővé vált számukra grandiózusabb tervek megvalósítása is. – „Ez nagyon nem jó hír, Andre. Fogalmunk sem volt róla.” „Figyelmeztesd a többieket. Mindent megteszek, hogy megszüntessem a fenyegetést, de ha átjutnak rajtam, értenetek kell, mivel álltok szemben. A Társaság tagjai drogokat, olyan vegyületeket használnak, amik megbénítanak bennünket.” Fane jelen maradt az elméjében. Aztán Andre megérezte, hogy Teaganéért nyúl. Azonnal felhúzott egy pajzsot, ami megakadályozta, hogy Fane felületes vizsgálatnál mélyebbre hatolhasson. Hagyta, hogy ősi társa meglássa a lányban a szilárd elhatározást, de azt megtagadta, hogy beengedje életpárja elméjébe. Fane úgy tűnt, tiszteletben tartja a korlátokat, a legkisebb nyomást sem fejtette ki. „Ha megszabadultál a fenyegetéstől, hozd vissza ide az életpárod. Megengedem neki, hogy próbára tegye a gyógyító képességeit rajtam. Ha sikerrel jár, kétségem sincs felőle, hogy a többiek is meg fogják engedni neki, hogy velük is próbát tegyen.” Andre nem is akart ennél többet. Tudta milyen a teljes sötétségben élni, ahol az évszázadok egybefolynak, míg végül már nem is volt közöttük különbség, vagy mód, hogy számon tartsák az idő múlását. Ehhez hozzájött a vadászat, régi barátok megölése, vagy esetleg családtagoké, ami még inkább kivette belőlük a vámot, míg végül a léleknek meg kellett fizetnie a végső árat. Amikor már a suttogás is elhal, hogy ideje lenne menniük. Még egy küzdelem. Még egy ölés. Ez könnyedén átbillenthetett egy ősit a penge élén. A becsületben leélt évszázadok után ez lehetett a legrettenetesebb sors. „Arwa - arvo olen isäntä, ekäm.”(A becsület tartson meg testvérem,) – suttogta őseik nyelvén Andre. És most szó szerint így is gondolta. Arra kérte Fane-t, hogy tartson ki még egy kicsit.

„Sívad olen wäkeva, hän ku piwtä.”(Maradjon erős a szíved vadász.) – viszonozta az elköszönést Fane. Andre szorosabban megfogta Teagan kezét. – Emlékezz arra, mit mondtam neked. Rálőttek a repülő baglyokra. Nem vállalhatunk kockázatot. Túrázni fogunk, mint az emberek. Felállítok egy tábort az útvonalukon, azon a helyen, ahol sziklát másztál. Véletlenül találkozunk velük. Itt töltjük az időnket a házasságkötésünk után. – Ezt ellenőrizhetik az interneten, Andre – figyelmeztette. – Nem kötöttünk házasságot. Rámeredt. Egyszer azért, mert azt mondta, hogy nem házasok. Össze vannak kötve az ő népe módján. Házasok. El sem lehetne választani őket. Egyikük sem maradhatna életben szenvedések nélkül a másik elvesztése után. – Josef elkészítette a papírokat, Teagan. Hivatalosan is házasok vagyunk. Egyszer azt mondtam, hogy soha nem használok vezetéknevet, mert az nem jelent a számomra semmit. Ez így is volt, amíg nem találkoztam veled. Megkaptad a nevem. – Lenézett rá, szemei a lány arcát fürkészték. – Mert már nem mindegy. Figyelte hogyan lágyul el a lány szeme. Olvadt étcsokoládé. A szempillája megrebbent, és csókra emelte feléje a száját, így lehajolt, hogy teljesítse a kérését. Teagan ellenállhatatlan volt. A szája egy menedék, ami eltörli a múltat, a sötét, magányos időt, ahol az évszázadok szinte észrevétlenül váltották egymást, és ahol Andre éppúgy szenvedett, mint ahogyan a kolostorbéli ősiek még mindig szenvednek. Körbecsúsztatta a kezeit a derekán, és magához szorította, feszes kis mellei odanyomódtak hozzá. Sokkal kisebb volt nála, de puha mellei valahányszor a hasához súrlódtak, férfiassága azonnal vigyázzállásba ugrott, és keresni kezdte a meleg helyet, ahol megpihenhet. – Már nem mindegy – mormolta a szájába a lány. – Jó tudni, hogy a külvilág felé is házasok vagyunk, de a nagyanyám nemigen fog örülni. Biztos vagyok benne, hogy azért jött, hogy megakadályozza, hogy ezt a hibát elkövessem. Azt gondolja, hogy valami emberkereskedő hálózat markába kerültem, vagy hogy

valamiféle sejk el akar rabolni, hogy elvigyen a sivatagba és a háremébe zárjon. Végigsimított a tarkóján. Teagan mindig raszta fonásban tartotta a haját, amikor a szabadban voltak. A szorosra tekert aprócska fonatokat egyetlen copfba fogta a tarkóján, ami még így is a derekát verdeste. Sokszor tiltakozott ez ellen elvből. Imádta a haját, és a legjobban kiengedve szerette látni. Ennek a kérésének a lány eleget tett, amikor egyedül voltak a barlangban, és ennyivel megelégedett. Egyelőre. – Jobb lenne, ha elindulnánk lefelé a hegyről, sívamet. Tudnunk kell, mivel állunk szemben, és még jókora távolságra vannak. Most úgy akarok feléjük menni, ahogyan azt az emberek tennék. Ha rálőttek a baglyokra, mert gyanították, hogy nem a természetes vadvilág részét képezik, úgy sejtem, valaki a nagyanyádon kívül is segíti őket. – A hangja zordabb volt, mint szerette volna. Teagan finoman megborzongott, és elkapta a tekintetét. – Mire gondolsz? Talán egy vámpír utazik velük? – Azt hiszem, elég szokatlan, hogy rálőttek a három bagolyra, amik kiemelkedtek a kolostor köré biztosítéknak szánt sűrű, vastag ködből. Ha nagyanyád is dallamokat hall, talán érzékelheti a kolostort, de amikor felvesszük egy bagoly alakját, mi magunk is azzá válunk. A hangoknak tökéletes harmóniában kell lenniük. Nem az árulta el Mikhailt, Gregorit és Garyt, amikor elrepültek. Teagan azonnal megpördült, és gyors léptekkel lefelé indult a hegyről. – Andre, Trixie nagyi veszélyben van? Már tudta a választ, másképp nem kezdett volna el gyakorlatilag futni. Andre utánanyúlt, és megfogta a karját. – Csak lassan. Nászúton vagyunk, azt a szerepet kell játszanunk. Nagyanyád tudja, hogy szeretsz túrázni, mászni. Azt fogja gondolni, hogy most is épp azt csinálod, és erről mindenki mást is meg fog győzni, aki esetleg gyanakodni kezdene. – Mekkora veszélyben van? – ragaszkodott a kérdéséhez a lány. – A Társaság legalább négy tagjával utazik, akik válogatás nélkül ölnek. Fanatikusok, és ez azt jelenti, hogy az érvek semmiféle befolyással nincsenek rájuk. Az a legvalószínűbb, hogy valami más

is játékban van itt. Egy vámpír. Vagy egy vámpír bábja. Esetleg mindkettő. Ha vámpír, akkor a nagyanyád mostanra tudja, hogy bajban van. Hogy életben maradjon, nagyon-nagyon óvatosnak kell lennie. – Ő nagyon intelligens, Andre. Trixie nagyi ugyan nem részesült formálisan oktatásban, de attól még egy zseni. Ha valami nincs rendben, már tud róla. – Akkor nagyobb bajban van, mint valaha. – Andre nem akart hazudni. Nem is tudott volna hazudni neki, és az aggodalmat sem volt képes eltávolítani az elméjéből. – De csitri, biztonságba fogjuk helyezni.

6. Gabrielle visszatartotta

a lélegzetét. Még soha életében nem

látott ijesztőbb férfit, mint Aleksei, pedig elég régóta Kárpátiak és azon belül ősiek közelében élt. A levegő szinte vibrált a sötétségétől. A dühétől. Határozottan az átfordulás peremén egyensúlyozott, és ez a tudat egymagában majdnem elegendő volt ahhoz, hogy megfutamítsa a lányt. A szemeiben tüzek lobogtak. Valódi lángok. Látta őket. Kilélegzett, egészen kiürítette a tüdejét, meditatív légzésbe kezdett, mintha csak a varrónőjénél ülne, és a férfi nem ijesztené ki még a bőréből is. Azt kívánta, hogy bárcsak olyan lenne, mint a fivére vagy a húga, akik humort tudtak találni még az ilyen helyzetekben is, de az ő szája kiszáradt, a szíve pedig dübörgött. Nem moccant. A fejében határozottan ott tartotta a célt. Nem fog elmenekülni. Követi őt, bárhová vezeti. Hozzá tartozik, és eltökélte, hogy ezt meg is mutatja neki. – Tedd magad a földbe, te nő! – Aleksei szinte harapta a szavakat, zöld szemei villogtak, a szája abszolút fenyegetéssel szorult össze. Gabrielle felemelte az állát. – Követlek, bárhová is mész. Ez jogom életpárodként, ha visszautasítasz, ha nem. A férfi morgott. Semmilyen más névvel nem lehetett illetni azt a halk, durva, ijesztő, fenyegető hangot. Ilyet adhat ki egy tigris, mielőtt lecsap rád, hogy darabokra szaggasson. A lány pislantott, és beleásta az ujjait a combjaiba. A férfi tekintete a kezére esett. Ellenőrizte fehér csuklóit. – O jelä peje terád, emni! – mondta halkan a saját nyelvén a szavakat ugyanakkor, és Gabrielle ezeket talán még a morgásnál is rosszabbnak találta.

Újra felemelte az állát, és próbált kemény maradni, nehogy remegni kezdjen. – Nem tudom mit jelent ez. Nem ismerem a Kárpáti nyelvet. Valami megmoccant Aleksei szemei mélyén. Valami megváltozott. Nem lett szelídebb. Nem lágyult meg, de a lánynak valamiképpen mégis sokat jelentett. Nem ismerte a nyelvet. Talán csak néhány szót, de amit az előbb hallott, az egyáltalán nem hangzott jól. – Nagyjából azt, hogy a nap perzseljen fel, te nő. És valóban. Nem volt szép kifejezés. Összerezzent tőle. – Feltételezem, épp erre várunk itt, vagy nem? Itt ülünk a nyílt téren. A napfelkeltére várunk, ugye? – megpróbálkozott egy halvány mosollyal. – Legalább biztos lehetsz benne, hogy ennek az egy parancsodnak engedelmeskedni fogok. – Mi bajod van neked? Elment az eszed? Őrült vagy? Megnedvesítette az ajkát, mire a férfi pillantása azonnal a szájára ugrott. Látta a testét megfeszülni, mintha behúzott volna neki egyet. Valószínűleg tényleg elment az esze. Különben mi az istencsodájáért üldögélne a nyílt terepen, egy kolostor udvarán, amit ősiek vesznek körül, akik gondoskodni akarnak róla, hogy Aleksei valóban megölje magát? Azt hitték, hogy elárulta egyik társukat, és ezért ő is halált érdemel. Érezte magán a tekintetük súlyát, bár nem látta őket. Lehajtotta a fejét, megmarkolta ingének alját, és csavargatni kezdte az ujjai között. – Nem hiszem, hogy az lennék. Viszont akkora zavarban vagyok, amekkorában csak lehetek. – Tedd. Magad. A. Földbe! A szíve majdnem megállt. Most aztán tényleg nagyon-nagyon megharagította. Ijesztően dühös volt. Látta már ilyennek, és nem akarta újra látni. Ökle megfeszült farmere anyagán. – Nem, hacsak nem teszed azt te is. Megmondtam. A te döntésed az én döntésem. Rámeredt. A levegő besűrűsödött. Vibrált a haragjától. Egy másik kor szülötte, emlékeztette magát Gabrielle. Abban az időben a nők nem beszéltek vissza a férfiaknak. Engedelmeskedtek.

Aleksei hirtelen talpra állt, megfogta a karját, őt is felhúzta, és magához rántotta. Kemény volt a teste. Egyetlen puha pontot sem érzett rajta. Hihetetlenül erős ujjai bilincsként záródtak a karjai köré, pontosan úgy, mintha megláncolta volna. – Ha valóban az én döntésem lenne, letepernélek, és mélyen eltemetném magam a testedben. Megízlelnélek, felfalnálak, a véredet innám. A magaménak követelném minden porcikádat. Nem hagynálak pihenni, amíg a nap el nem kezdene emelkedni, akkor a földbe vinnélek, és magam mellett tartanálak, míg alszunk. Amikor pedig felébrednénk, elölről kezdeném az egészet. Szándékosan meg akarta ijeszteni. És nem volt kétséges, hogy minden szót komolyan mond. Minden egyes szót. Gabrielle alig kapott levegőt. Nem jutott lélegzethez. A fogai közé kapta alsóajkát, és megpróbálta felmérni saját testének reakcióját. Az agya üvöltött, hogy fusson, de a teste megolvadt a szavaitól. Nemcsak hogy megolvadt. Valósággal benedvesedett, a mellei pedig sajogni kezdtek. Nem értette, hogyan történhetett ez, amikor tudta, hogy egy másik férfit szeret, a teste mégis nyilvánvalóan vonzódott Aleksei-hez. A kémia működésbe lépett még így is, hogy gyakorlatilag fogságban tartotta. Ő nem volt vad. A legkisebb vadság sem volt benne, minden más esetben ilyenkorra már rég az életéért futott volna, de most nem tudott. Nem futhat el, ha meg akarja menteni Aleksei életét, márpedig megérdemli, hogy megmentsék. – Ez hát a döntésed? – Nem tudott ránézni. Egyszerűen nem tudott. A szíve kalapált, a teste reagált a férfira, az agya pedig vele üvöltözött. A kérdést csend követte. A földre meredt, félt felnézni. Rettegett a választól. Vagy visszamennek ahhoz a borzalmas, földre terített szőnyeghez, és a magáévá teszi a testét, vagy visszaülnek, és elégnek a napon. – Nézz rám. Nagyot nyelt, de továbbra is a földet bámulta. – Aleksei. Ez a te döntésed. Megmondtam, bármit akarsz, azt akarom én is, de

borzalmasan félek. Ha rád nézek, és meglátod mennyire, az befolyásolni fog a döntésed meghozásában. – Amikor mondok valamit, azt csináld, Gabrielle. A hangja most először volt lágy. Kényszerítő. Nem volt benne enyhülés. Sem engedmény. Úgy gondolta, ahogy mondta. Gabrielle behunyta a szemét, hogy megtalálja magában a bátorságot, amire szüksége lesz. Az az igazság, hogy ő sodorta végzetes bajba ezt a vétlen férfit. Majdnem átlökte a sötétség peremén. Tudta, hogy így van. Ezért ő a felelős. Érezte, hogyan emelkedik benne a sötétség, össze kellett volna szednie magát, és megnyugtatni, de ő ehelyett csak tovább szította a tüzét. Túl ideges volt Gary elvesztése miatt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Kapaszkodott a kivezető útba. De ebből nem volt kiút. Még Gary sem segíthetett. Aleksei az öklére csavarta a haját, egyértelmű figyelmeztetésképpen. Gabrielle visszanyelte a torkából azt a szörnyű, égető gombócot, és felemelte a tekintetét a férfiéhoz. Abban a pillanatban, ahogy összekapcsolódott a pillantásuk, a szíve nekicsapódott a mellkasának. Érezni a sötétségét is borzalmas volt, de látni még borzalmasabb. A démonokat, amik űzték őt. Kérlelhetetlen erejét. Ez a férfi mindenben az ellentéte volt annak, akibe beleszeretett. Kemény volt és rémítő, olyan dolgokat követelt tőle, amiben nem volt biztos, hogy képes megadni neki. De nem számított. Nélküle ez a férfi nem éli ezt túl. – Hozzákötöd az életed az enyémhez egy örökkévalóságra. – Gúny volt a hangjában, Gabrielle összerezzent tőle, mintha megütötte volna. – Rám bízod a tested. Nem tudott félrenézni. A zöld szemek áthatóak voltak, úgy érezte, mintha keresztüllátnának rajta. Bólintott. – Ez nem elég, Gabrielle. Mondd ki. Nagyot nyelt, attól félt, hogy hányni fog, és nem azért, mintha a teste nem akarná őt. Nagyon is akarta, egyre forróbbá vált. Túl forróvá. A mellei lüktettek, a lábai köze egészen nyirkossá vált. De az igazat megvallva, a rettegése viszont csak tovább nőtt minden egyes szavától.

– Igen. Türelmetlenség futott át az arcán. Az ujjai még jobban a karjai köré szorultak, egy leheletnyivel még közelebb húzta magához. Gabrielle keze önkéntelenül megtámaszkodtak a mellkasán, és megdöbbent a hőségtől, ami a testéből áradt. – Mi igen? Felnézett a színtiszta zöldbe. Nem voltak benne arany pettyek. Mogyorószínűek sem. Színtiszta, égető zöld. Vett egy mély lélegzetet, és odavetette magát a farkas fogai elé. – Az, hogy rád bízom a testem. A kijelentését hallgatás követte. Aleksei úgy tűnt, egy örökkévalóságig nézett lefelé a szemébe. Gabrielle rettegett, hogy elfogadja az ajánlatát. És ugyanúgy rettegett attól is, hogy nem fogadja el. Az ujjai az állához emelkedtek. – Nagyon közel vagyok a sötétséghez. Túl közel. Semmit sem tudok a modern nőkről. Elvárom tőled a teljes hűséget. A teljes őszinteséget. És az engedelmességet. Gabrielle kényszerítette magát, hogy állja a pillantását. Nem fog hazudni neki. – Neked adom a teljes hűségem. Az őszinteségem. Engedelmességet nem ígérhetek. Valami újra megmozdult a férfi szemében. Valami vad és szenvedélyes. És az a valami forróságot árasztott szét a lány gyomrában. – Félsz tőlem. – Igen. – Nekem kellene adnod a tested. Nem teszek a magamévá egy olyan nőt, aki nem akar engem. Ez a sötétség mélyére vetne. És nem érhetek meg egy újabb felemelkedést sem a teljes kötés nélkül. Ezért az lenne a legjobb, ha most abbahagynád a csábításomat, és lemennél a földbe. Gabrielle újabb nagy lélegzetet vett. – Akarlak. De ez nem jelenti azt, hogy nem félek. Ez vagyok én. Még sosem szexeltem. Nem tudom a legalapvetőbb dolgokat sem arról, hogyan okozzak örömöt neked, mert feltételezem, azt kellene tennem. De még ez sem

jelenti, hogy nem akarlak. Csak annyit jelent, hogy zavart és tapasztalatlan vagyok. Összeszorította a fogát. Nem képes tovább folytatni ezt. Ott állni, és győzködni a férfit, hogy fogadja el a testét szerelem nélkül. Odafigyelés nélkül. Elkezdett elfordulni tőle, de Aleksei kezei azonnal megakadályozták a további mozgásban. – Nézz rám! Tudta, hogy most jobb, ha engedelmeskedik neki. A hangja ismét szinte csak morgás volt. A tekintete az arcára ugrott, a lélegzet pedig a torkán akadt. Nem tudta ugyan megfejteni az arckifejezését, de a szíve dadogni kezdett, amikor a hüvelykujját finoman végigcsúsztatta az arcán. Az érintése éles ellentétben állt a hangjával. Szép volt a maga egészen férfias, teljesen vad módján. Gabrielle azon kapta magát, hogy remeg. Az érintése könnyed volt, édes, és mintha mindenhol érezte volna magán. Volt viszont egy része, ami azt üvöltötte, hogy elárulta Garyt. A férfit, akit szeretett. A férfit, akivel az életét akarta leélni. Egy másik része ezzel ellentétben azt sikoltozta, hogy ezt a férfit árulta el. Magára hagyta a teljes sötétségben. Becstelenségbe taszította. – Nem egyesíthetem az elmémet a tieddel – mondta, és ezúttal a hangja is olyan szelíd volt, mint az érintése. – Nem kockáztathatom meg, hogy ott találom őt. – Tudom. – Ez azt jelenti, hogy beszélned kell hozzám. – Tudom – mondta cérnavékonnyá halkuló hangon. – Nagyon félek, Aleksei. A tekintete a férfi arcára tapadt. Már tudta, hogy hajlandó lesz vele menni a biztonságba. Hirtelen lehajolt, átfogta a vállát, a másik karjával a térdei mögé nyúlt, és könnyedén a karjaiba vette. – Nem lesz visszaút ebből. Ha egyszer teljesen az enyém leszel, nem marad hely senki más számára. – Tudom – mondta újra. Nem jutott levegőhöz. Ez az egyetlen szó volt csak képes kitörni belőle, a tüdeje égett, a szíve száguldott. A

karjaival átfogta a nyakát, nem tudta, mi mást tehetne. – Nagyonnagyon félek – ismerte be. – Nem lesz velünk – folytatta a férfi, zöld szemei szinte kitűzték a lány –, nem lesz a fejedben. Értesz engem? Amikor benned leszek, csak ketten leszünk ott. Ő nem. Rám fogsz gondolni. Az én nevemet mondod, amikor megadod magad. Ez parancs volt. Egyenesen ultimátum. Gabrielle felismerte ezt. Idegesen az ajkába harapott. Nem hitte, hogy bármely más férfi be merészelne lépni az elméjébe, amikor Aleksei-jel lesz. – Gabrielle – morogta figyelmeztetően a nevét. – Senki más – kötötte meg vele suttogva a megállapodást. Ez csak szex lesz. Remélhetőleg nagyon-nagyon jó szex. Megmentette a sötétségtől a férfit. Szüksége van rá. Neki pedig arra volt szüksége, hogy megmenthesse őt. Tizennyolc éves kora óta laboratóriumokban dolgozott. Tizenkét évesen már egyetemista volt. Aztán a mesterkurzusok jöttek. Lediplomázott. Soha nem nyílt rá alkalma, hogy fiúkkal legyen. Hogy randizzon. Kísérletezzen. Hogy azt higgye, hogy szerelmes. És hogy valóban az legyen. Aleksei megfordult, és átvágott vele az udvaron afelé az épület felé, ahonnan jöttek. Az otthona felé. Ami egy lakás puszta váza. Nincs ház. Fehér kerítéssel. Nincsenek szomszédok, akikkel le lehetne ülni egy kávéra, és beszélgetni. Csak négy fal, a tető és a döngölt padló. A hely, ahol a férfi pihent, az álmainak halálát jelentette. Azóta álmodozott a jövendőbeli otthonáról, amióta gyerekként az ágy alatt kuporgott, míg az anyja a konyhában a földhöz vagdosott mindenfélét. Felépített magának egy tündérmesét, hogy ne hallja azokat az éles hangokat, az apja lágy mormolását és még lágyabb nevetését. Nem értette őrült kapcsolatukat, de az az övék volt, nem az övé. Beletemette az arcát a férfi nyakába. Azonnal meghallotta szívverésének erőteljes, szabályos pulzálását. Volt valami szilárd, végleges azokban a dobbanásokban, mintha soha semmi nem lenne képes felgyorsítani őket. Vagy éppen lelassítani. Olyan egyenletes volt, mintha bármi is történne, erre mindig számíthatna.

Aleksei talpra állította a szoba közepén. A tenyereibe vette az arcát, és kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Biztosnak kell lenned ebben, Gabrielle. Nagyon biztosnak. Ha belekezdünk, nem leszek képes megállni. Túl közel vagyok a sötétséghez. Attól, ami történt, csak még jobban megnövekedett a rám leselkedő veszély, ami immár rád is leselkedik. Nem lesz visszaút. Nagyot nyelt. Látta azt a sötétséget. Ott ült gránitból faragott vonásain, a kegyetlenség ráncain a szája körül, de legfőképpen a szemében. – Nem tudom, mit kellene csinálnom, de azt akarom, hogy jó legyen neked. Segítened kell. – Tudta, hogy az, ami végül meggyőzte őt, az a kémia volt, ami az életpári kötelék eredménye, de nem szereti a férfit. Nem várta el, hogy ő is élvezze az egyesülésüket, de a férfi számára mindenképpen akarta ezt. Aleksei egy örökkévalóságig fürkészte az arcát. Aztán vett egy mély levegőt. Gabrielle is. A szíve olyan hevesen vert, ami már-már a szívrohammal volt határos, de meg kellett mentenie ezt a férfit. Látta a küzdelmét. Látta, hogy félti őt. Tudta, hogy egy nagyszerű férfi, anélkül, hogy belenézett volna az elméjébe. Ő hozta ebbe a lehetetlen helyzetbe, és ezt akkor is rendbe hozza, ha ez lesz az utolsó tette ezen a világon. Valami pislákolt a szemei mélyén. Valami nagyon ijesztő. Pontosan tudta, melyik volt az a pillanat, amikor meghozta a végső döntést. – Tudom, hogy nem ismersz engem Gabrielle, de biztonságban leszel az oltalmamban. Jóvá fogom tenni a számodra ezt. Most inkább vagyok állat, mint ember. Nincs bennem fény, de általad megkaphatom. Tudta, hogy figyelmeztetésnek szánja, csak éppen arra nem jött rá, hogy mit jelent pontosan. Ő volt a legijesztőbb férfi, akivel valaha is találkozott, márpedig a legtöbb Kárpáti hímet ijesztőnek találta, mégis bólintott. Hátralépett tőle, és a lányt valamiért a kifosztottság érzése öntötte el. Ő volt a horgonya. A védője, bármilyen furcsán hangzott is ez. Most egészen egyedül érezte magát, és rémültebb volt, mint valaha.

Aleksei férfias vonásai kemények voltak, a szemei zöld tűzben égtek. – Vedd le a ruháidat. Körülnézett a szobában. Az éles, hideg szobában, ahol egyetlen bútor sem volt. Ami mentes volt bármiféle élet jelenlététől is, nemhogy a szeretetétől. Nem volt meleg tűz, nem voltak virágok. Nem volt fehér ló... Egy hosszú, lassú morgás morajlott fel a szobában. A következő másodpercben a férfi ujjai megfeszültek a hajában, és hátrahúzták a fejét. – Mit mondtam neked? Az a férfi nem lesz ebben a szobában. – Nem volt itt. Nem gondoltam rá – tagadta. A szemében könnyek gyülekeztek, nagyon fájt a fejbőre. Sötétség volt a férfiban. Feneketlenül mély. Látta. De azt is látta, hogy harcol ellene. – Csak gyerekes álmok maradékai. Kérlek, ne bánts. Azonnal engedett a szorítás a haján. Gabrielle megdöbbenésére az ujjai masszírozni kezdték a fejbőrét, hogy enyhítsék a fájdalmat. Tovább sokkolta azzal, hogy előrehajolt, és egy csókot simított előbb az egyik, majd a másik szemhéjára. Aztán a szája követte a könnyek útjait az arcán, eltávolította őket a nyelvével. Ez olyan... meghitt volt. Intim. Az ajkainak és a nyelvének érintései forró hullámokat küldtek szét a hasában. – Sajnálom, o jelä sielamak, nagyon nehéz az érzelmeket irányítani ennyire hosszú idő után. Megígérted, hogy nem fogsz valótlanságot mondani nekem, én pedig úgy döntöttem, hogy elhiszem. Figyelmesebb leszek veled. A tekintete elkapta az övét. – Szükségem van rád. Most. Azonnal. Az utolsó két szót már közvetlenül a szájára lehelte, és megcsókolta. És nem csak megcsókolta. Megcsókolta. Gabrielle nem is tudta, hogy egy csók ilyen is lehet. Sürgető. Durva. Majdnem fájdalmas, annyira durva. Azt gondolta, hogy szelídséget akar. Hogy gyengédségre van szüksége. Talán az elméjének igen, de a teste nagyon is reagált a férfi éhségére a szájában, arra, hogy keményen, már-már erőszakosan szinte felfalta őt. Lángok táncoltak végig a testén. Nem volt lassú izzás, a csókja egyenesen a tűzvészbe repítette.

A teste nyugtalanul feléje moccant, mert nem tudta megakadályozni, hogy reagáljon rá. A ruhái dörzsölték a bőrét. Éreznie kellett a bőrét, ezért becsúsztatta a két kezét az inge alá, ujjai felsiklottak a hátán. Érzett minden izmot és meleget, hihetetlen hő áradt belőle. És Aleksei még mindig csókolta. A magáénak követelte. Megbélyegezte. Kizárólag a szájával. Úgy csókolta, mint egy éhező. Úgy csókolta, mintha az övé lenne. A szája forró volt és követelő. Mintha a paradicsomot ízlelte volna meg. És Gabrielle teste... a teste megfeledkezett róla, ki is irányít. Az agya pedig egyszerűen leállt. Rövidre zárt. Visszacsókolta a férfit. Ténylegesen csókolta. Nem csak hagyta, hogy magával ragadja, ő is csókolta, a kezei annyit fogtak be sima, forró bőréből, amennyit csak tudtak. Nem tudta visszafogni magát. Fogalma sem volt ugyan, hogy mit csinál, de majd valahogyan figyelni fogja őt, és gyorsan tanul. Arra azonnal rájött, hogy tetszik neki a csókja, mert amikor a nyelvük egymásba gabalyodott, a karjai megfeszültek körülötte annyira, hogy már attól félt, hogy összetöri őt hatalmas erejével, de még akkor sem akarta, hogy abbahagyja. A teste életre kelt, pedig csak a szája tapadt az övére. Megelevenedett. Dalolt. Többért sikoltozott. Az ereiben elektromos hullámok rohantak. Soha még csak hasonlót sem érzett életében. Azt sem tudta, hogy egy nő egyáltalán érezhet ilyesmit. A férfi megmoccant, mire ő megragadta a karjait, és egy apró nyüszítéssel próbálta visszatartani. Ahogy felemelte a fejét, közben végigsimított a haján, eltávolította belőle a bonyolult fonatot, és Gabrielle tincsei sötét felhőként ereszkedtek az arca köré és a hátára. A zöld szemek elsötétedtek. Megteltek éhséggel. A lány szíve a mellkasához csapódott. Öle összerándult. – Kedvelem leeresztve a hajad. Viseld így a kedvemért. A szája ismét az övén volt, mielőtt tiltakozhatott volna. Nem mintha tiltakozni akart volna. Nem gondolt semmi másra, csak hogy szüksége van rá, hogy megcsókolja. A csókjai forrón égették. A keze végigsiklott a torkán, majd hátrakerült a tarkójához, hogy

megtámassza a fejét, míg a másik karja vasabronccsá vált a háta körül, miután egészen magához húzta. Aleksei ismét felemelte a fejét. Csak néhány centiméterre. Zöld szemei szinte lelángoltak Gabrielle-re. A lány lábujjhegyre emelkedve próbálta követni a száját. A férfi ugyan végigsimított az ajkaival az övén, de a csókot visszatartotta. – Megadod ezt nekem, Gabrielle? Amikor csak ketten leszünk, megadod? Leengeded a hajad, hogy én is érezhessem a testemen? A bőrömön? – Te jó ég! Te jó Isten! Ez a férfi megfosztja a levegőtől. – Az én asszonyom nem mond nemet nekem. Sosem. Megbízik bennem, hogy tudom, mi a helyes. Megadsz nekem mindent, amit akarok? – Megbabonázta, hipnotizálta sötét érzékiségével, és a lány bólintott, anélkül, hogy megtörte volna a szemkontaktust kettejük között. – És soha nem mondasz nemet nekem. Megígérheti ezt neki? Nem tudta, hogy elég erős-e ahhoz, hogy azzá formálja magát, amire a férfinak szüksége van. Annyira fél tőle. Megbíznia benne nagyon nehéz lesz. – Gabrielle – a hangja elárulta neki, hogy a férfi kezdi elveszíteni a türelmét. Lenyelte a félelmét, és megrázta a fejét. – De megpróbálom, Aleksei – ígérte. Azonnal meg is kapta a jutalmát, a szája lecsapott az övére, tüzet lehelt a torkára, aminek lángjai elérték a melleit is. Olyan érzékenyek voltak. Sajogtak. Sóvárogtak. Pedig még mindig csak a száján volt a férfié. Aleksei megrántotta a pólóját, és az rögtön eltűnt a testéről. A melltartója követte. A férfi mindkét keze a melleire siklott, rásimította a tenyerét, majd megemelte a puha súlyt. Halk kiáltás tört ki a lányból. Az érintése durva volt, nem pedig gyengéd. De nem is számított finomkodásra tőle, a csókjai messzebb nem is lehettek volna attól. Arra viszont nem számított, hogy a durvasága csak még jobban felforrósítja őt. Amikor pedig a szája végigment az állán és a nyakán, le a torkára, a lábai majdnem felmondták a szolgálatot.

– Azt hiszem, hogy... nem tudok állni – suttogta őszintén. A padlóra vitte őt, és közben eltüntette a maradék ruháikat is, és bár kipárnázta a lány számára a zuhanásukat, de csak alig, a szája viszont azonnal a mellén volt. A keze a másik mellét kereste meg, az ujjai sodorgatták, húzgálták a bimbót, míg a szája erősen szívta a másikat. Gabrielle csípője megemelkedett, hőség hullámzott át rajta, villám ágai-bogai szisszentek végig a véráramán, egyenesen az ölét véve célba. A teste mélyén feszültség kelt életre, és kezdett egyre szorosabbra feltekeredni. A légzése puszta zihálássá vált. Aleksei szája a másik mellbimbójára váltott, de az ujjai megkeresték a magára hagyottat. A lány háta feléje ívelt, többet akart, többre volt szüksége, átölelte a férfi fejét, hogy még jobban magához húzza. Fekete-ezüst cirmos haja selyemérintése a karján megvadította. Látni, hogyan lakomázik rajta, nagyon erotikus volt. A karjai ereje, a szájának forrósága csak tovább táplálták a bensőjében lobogó lángokat. Aztán a szája otthagyta a mellét, és lefelé kezdett barangolni a testén. Megcsókolta mindkét melle alatt, végig a bordáit, egészen a köldökéig. A nyelve belekóstolt minden porcikájába, ahogy lefelé haladt. A kezei pedig mindenhol ott voltak, birtokló siklottak a bőrén. Gabrielle nyugtalanul mocorgott. Ez már túl sok volt, mégsem volt elég. Gondolkodás nélkül belevájta a sarkait a szőnyegbe, és megpróbált elcsúszni. Nem tudta hová, azt sem, hogy mit akar, csak azt, hogyha ez az érzés tovább folytatódik a testében, akkor szétesik. Aleksei morgása a torka legmélyéről tört fel, a keze végigsiklott rajta, és megragadta. Keményen. A lány szíve megugrott a hirtelen agressziótól. A férfi valóban agresszívvá vált, de a hibát nyilvánvalóan ő követte el, elindított valamit a veszélyes oldalából. Felemelkedett, és a zöld szemek leragyogtak Gabrielle-re. Az arca úgy megrémítette, hogy másra nem is volt szükség. Moccanni sem mert. A kemény vonásokon látszott a felajzottság. A tekintete az arcáról egyenesen a lábai találkozásához ugrott, és egészen arra összpontosított. Ahogyan ránézett, az is maga a

sötétség volt. Mély. Nyers. Erotikus. Éhes. Gabrielle képtelen volt a torkán átjuttatni a levegőt a tüdejébe. Meztelen volt. Izmok mindenhol. A teste kemény és meleg. Erekciója hosszú volt és vastag, lüktetve szorult a hasához. Egyik kezével átfogta a tövét egy pillanatra, és a lány képtelen volt utána levenni a szemét arról az acélrúdról, amit a férfi a markában tartott. El sem tudta képzelni, hogyan is illeszkedhetne az beléje. Félelem ébredt benne, és ugyanakkor még jobban akarta őt. Az éhség, az égető vágy egyre csak épült benne. Percről-percre magasabb lett. Melegebb. Finomabb. Félelmetesebb. – Ne mozdulj – morogta Aleksei. A hangja reszelős volt. Durva. Mégis volt benne valamiféle selymesség, ami úgy cirógatta végig a lányt, akár egy simogatás. Engedelmeskedni akart neki. Megígérte magának, hogy odaadja magát neki, minden módon, ahogyan csak akarja, de ezek az érzések túl erősek voltak. Észbontóak. Aleksei újra lehajtotta a fejét, és Gabrielle-nek csapdába esett a lélegzet a torkában, ahogy a nagy kezek a combjai belső oldalára siklottak, hogy széthúzza őket, kitárva őt maga előtt. Szélesre. Nagyon szélesre. Nagyon védtelen volt így. Végtelenül sebezhető. Felkiáltott, és igyekezett nem vonaglani a szőnyegen. Próbálta azt tenni, amit mondott, de csak feküdni ott, kitéve heves, vággyal telt pillantásának, olyan nehéz volt, hogy majdnem belehalt. Aztán megérezte durva, kemény kezeit combjai belső, puha oldalán, és hallotta saját halk sóhaját elröppenni, ami az egyetlen bizonyítéka volt annak, hogy még mindig lélegzik. Nem tudta levenni róla a szemeit, a vágytól még mélyebbé váló vonásairól, amik éppen olyan nyersek voltak, mint amilyen érzékien gyönyörűek. Ujjai a középpontjához közelítettek, és elakadt a lélegzete. Nyöszörgött. Küzdött, hogy nyugton maradhasson a kedvéért, de belül volt szüksége rá, magában, hogy eloltsa a rettentő tüzet, amit gyújtott. Azt, ami még mindig egyre terebélyesedett benne. Aztán ott volt a szája. Pontosan ott. A nyelve mélyre döfött benne, majd egyre szűkülő körökben közelített apró kis rügye felé. Aztán

nyaldosni kezdte, nyaldosta a krémes folyadékot, ami a testéből szivárgott. Ezt már lehetetlenség volt megállni. A csípője rángatózni kezdett, a háta felívelt, hogy erősebben a szájához szoríthassa magát. Szüksége volt valamire, amiben megkapaszkodhatott, hogy ne sikoltson, és ne röppenjenek szét egymástól, így a hajába fúrta a kezeit, öklei szorosan megmarkolták a vastag selyemfürtöket. Aleksei nem tiltakozott, nem is vicsorgott rá most a mozgás miatt. Erős kezei megragadták a combját, törhetetlen fogással még jobban megnyitotta maga előtt, és falni kezdte. Gabrielle attól félt, hogy a szíve felrobban a mellkasában. A gyönyör olyan hatalmas volt, hogy át-átbillent a fájdalom határán. A szája könyörtelen volt, elvette, amit akart, megállíthatatlanul hajszolta őt egyre feljebb, míg már remegett a vágytól. Esdekelt. Könyörgött neki. Félt, hogy elveszti az eszét. A férfi légzése is durvává, egyenetlenné vált, arcán a maszkot felváltotta a színtiszta érzékiség. A szája szopogatta, nyelve átátvillámlott a csiklóján, tűzet árasztva belé. Ám mielőtt az felfalhatta volna a lányt visszahúzódott tőle, és felnézett a szemébe. Átható pillantása sötét volt. ragyogó. Vággyal telt. Éhes. – Ki van veled, Gabrielle? Ki adja neked az örömöt. Örömöt? A lány nem volt benne biztos, hogy a megfelelő kifejezést használta. Ahhoz ez az érzés túlságosan erőteljes volt, és túl közel korcsolyázott a fájdalomhoz. Mégsem akarta, hogy abbahagyja. A férfi ujjai belemélyedtek elolvadó, sajgó húsába. – Aleksei – sikerült kipréselnie magából a nevét, ami önmagában is egy könyörgésnek hatott –, abba kell hagynod. Meg kell állnod. – O köd belső! – köpte a szitkot a férfi az ősi nyelven, a szemeiben düh lobbant, ami csak felerősítette a már ott lévő vágyat. Aztán ismét lecsapott hajlíthatatlan szája a lányra, a nyelve csapongott és körözött, átlökve Gabrielle-t a szakadék peremén. A lány teste megugrott, halk sikolyai betöltötték a szobát. De a férfi nem hagyta abba. Nem hagyott neki időt rá, hogy magához térjen. Nyelve előcsalta a mézfolyamot a testéből, a szájába szívta csiklóját, és még keményebben támadta a szinte már őrjöngő idegvégződéseket. Még durvábban. Még kitartóbban.

Gabrielle teste hullámzott, megpróbálta felemelni a fejét. A forróság újraépült a testében. Túl gyorsan. Túl magasra. Aleksei túl magasra hajszolta. Két kézzel megragadta a csípőjét, amikor a lány a hajába markolva megpróbálta magától elhúzni a fejét. Rámordult. Mint egy állat. Egy vad, féktelen lény. A szája egy pillanatra sem hagyta abba a lakomát rajta. Habzsolta. Felfalta. Az újabb heves érzéshullámok lavinaként omlotta rá a lányra. Felkiáltott, de közben többet akart. Kétségbeesetten. Megrántotta a férfi haját. – Kérlek, Aleksei! Szükségem van rád. Most. – Mert széthullik. Elsodródik. Üresnek érezte magát. Többre volt szüksége. A férfi nyelve mélyre fúródott belé, belső izmai pedig megpróbáltak köréje szorulni. A lökéshullám a teste középpontjából gyűrűzött szét benne. Elérte zihálástól emelkedő melleit. Végiggördült a combjain. Gabrielle kinyitotta a száját, hogy sikoltson, de ekkor elérte a második hullám, ami még az előzőnél is erősebb volt, és a lélegzete elakadt. Minden gondolat kiröppent a fejéből. Széttöredezett, de ez még mindig nem volt elég. Aleksei föléje emelkedett a combjait fogva tartva, az arca ismét rezzenéstelen maszk volt, ahogy odaillesztette erekciója hegyét a bejáratához. Gabrielle megpróbálta lefelé nyomni a csípőjét, hogy felnyársalja rá magát. – Fogod még azt mondani, hogy álljak meg? – követelt választ. Durvák voltak a kezei, csakúgy, mint a hangja. Egy vicsorgáson keresztül harapta ki a szavakat, hófehér fogai felvillantak. Szelídíthetetlennek, dominánsnak, vadnak tűnt. Maga volt az ördög. És a lány nem tudott ellenállni neki. Gabrielle beleharapott az ajkába, tekintetét foglyul ejtette a férfié. Megrázta a fejét, mire Aleksei egy kicsivel beljebb nyomult. Ez égetett. Fájt. A lánynak elakadt a lélegzete, ahogy lassan megszállta a testét, a lehetetlenségig kinyújtva őt. Halkan nyöszörgött, és elfordította tőle a fejét. A férfi azonnal megállt. Érezni tudta őt magában, ahogy nekifeszült szoros izmainak, kényszerítve a testét, hogy alkalmazkodjon hozzá. Ez szexi volt. Érzéki. Erotikus. Valahol a fájdalom és az öröm között.

Nem tudta volna megmondani melyik, de azt semmiképp sem akarta, hogy Aleksei abbahagyja. – Nézz rám! – parancsolta nyersen. – És tartsd is rajtam a szemed! Gabrielle nem tudta, hogy azért akarja-e látni a szemét, hogy figyelje, mit érez, mivel az elméjébe nem akart belépni, vagy azért, hogy önmagát látja-e ott, és nem a másik férfit, amikor a magáévá teszi. Talán mindkettő. De akárhogy is, Aleksei nem fog mozdulni, amíg nem teszi meg, amit kért tőle. Felnézett az arcába. Abban a pillanatban megesküdött volna rá, hogy magát a megtestesült bűnt látja maga előtt. Az arcvonásai mélyre vésődtek. Zöld szemei vággyal voltak teli, és könyörtelen akarattal. Minden ízében ragadozónak tűnt. – Érzel magadban? Én érzem, hogyan simulsz körém. Szorosan. Olyan forrón, hogy szinte perzsel. A tested az enyém, kessa ku toro. Most nézz rám, és mondd, mire van szükséged. Mondd a nevem! Gabrielle-nek fogalma sem volt róla, hogy mit jelent a kessa ku toro, de nem hitte, hogy egy újabb káromkodás lenne. Egyáltalán nem úgy hangzott, mint amit az imént sziszegett felé. – Nem értem... – elhallgatott, ahogyan a tekintete oda esett, ahol a testük kapcsolódott egymáshoz. Aleksei ijesztően hatalmasnak látszott. De még mindig hihetetlenül szexi. Érezte, hogyan nyújtja ki őt a végsőkig, és látta szeméremajkai között mozogni az ujjait, ott, ahol szorosan köréje fonódott. – Mondd ki. - követelte kérlelhetetlenül, a hangja reszelős torokhanggá mélyült. Gabrielle tudta, hogy a férfi az önuralma határára ért. Tudta abból, hogyan a magáévá tette, vagy amikor durván, szinte vademberként csókolta. Ujjai átsiklottak a bejáratánál a folyékony tűzön, ami bevonta erekcióját, és ott csillogott a lány combján csakúgy, mint a férfi állán. A másik keze felsiklott a bal mellére, megragadta, és durván meghúzgálta a bimbót. A tűzgolyó nyílegyenesen csapódott a lány ölének közepébe. A vér szinte száguldott az ereiben. Hüvelye összerándult körülötte, még több

folyadék öntötte el, megfürdette a vastag, széles fejet, ami a testébe temette magát. Szemhéjai félig leereszkedtek, fogait kivicsorította, amíg arra várt, hogy engedelmeskedjen neki. Iszonyú sokba került neki ez a várakozás, és Gabrielle tudta, hogy egyetlen válaszszó is széttépi a férfi önuralmának utolsó szálát is. Mozdulatlanság. Feladás. Ezt akarta tőle. Teljes megadást. A lánynak nem maradt semmije. Nem volt hová mennie. Nem volt kihez fordulnia. Csak ez az egyetlen ősi maradt, akit megsértett. Egy ősi, aki inkább vad, mint szelíd. Egy ősi, aki a legkevésbé sem civilizált. Már csak Aleksei volt, és az, amit a testével csinált. – Ne hagyd abba, Aleksei – suttogta, mert kétségbeesett szüksége volt rá. A férfi szeme megváltozott. Elsötétült. Veszélyessé vált. Lélegzetelállítóvá. Tekintete Gabrielle szemébe mélyedt, és egyetlen gyors, erőteljes mozdulattal áttörte testének vékonyka pajzsát, hogy tövig belé mélyedjen. A lány úgy érezte, egészen a méhéig hatolt. Súlyos zacskója a fenekéhez nyomódott. A fájdalom hadakozott Gabrielle-ben az örömmel, feszes izmai a végletekig megnyúltak, hüvelye igyekezett magába fogadni a férfi méreteit. Ez már valóban túl sok volt. A gyönyör lerohanta, összezavarta, míg már fogalma sem volt róla, hogy mi a különbség fájdalom és mennyország között. Felemelte a kezeit, hogy visszatartsa őt, a teste elhúzódott az övé elől, de Aleksei megfogta mindkét csuklóját, és vasmarokkal a feje fölé csapta őket a szőnyegre, a szemeiben figyelmeztetés izzott. – Ne vond vissza a szavad – sziszegte –, most túl veszélyes lenne harcolnod ellenem. Még arra sem volt ideje, hogy megmondja neki, hogy nem is állt szándékában. Csak egy lélegzetre, csak egy kis térre vágyott. Egy csöppnyi időre, míg a teste hozzászokik a benne csapkodó villámokhoz, a tomboló tűzviharhoz. A nyomás túl gyorsan épült benne. Túl forrón. Aleksei szája lecsapott az övére egy vad, eszelős csókkal, ami elvette a maradék eszét is. Aztán ismét betört a

testébe, durva, kegyetlen tempót diktált, minden egyes lökése megrázta Gabrielle testét, lángnyelveket küldött szét az ereiben. Zihált, és kapaszkodott a férfiba, félt, hogy elájul az örömtől. Nem kapott levegőt. Nem érhette el a kielégülést. A férfi pedig egy pillanatra sem állt meg, hajtotta, űzte még feljebb, még akkor is, amikor neki már meggyőződése volt, hogy többre nem képes. De Aleksei mégis tovább vitte magával. Rettenetes volt. Gyönyörű. És rémítő. – Ne küzdj ellenem – sziszegte, és térdre emelkedett. – Kessake, szereted ezt. Akarod. Érzem a vágyadat, az éhségedet. A harctól csak az önuralmam vesztem el. Lazítsd el magad nekem. – Bár morogta a szavakat, a lány hallotta, hogy megnyugtatni akarja. A parancsa mögött kérés volt. – Hagyd, hogy segítsek. Gabrielle észre sem vette, hogy a teste dobálózni kezdett az övé alatt, ahogyan azt sem, hogy a bőrébe véste a körmeit. De aztán meglátta a mély karmolás nyomokat a mellkasán, és biztos volt benne, hogy a hátán is hasonlóakat visel. Úgy tűnt, egészen elvesztette az irányítást a teste felett. – O jelä peje terád, emni! – harapta ki a fogai között a szitkot a férfi. Vadul káromkodott, majd angolra is lefordította, és megszorította a combjait. – A nap perzseljen fel, te nő! Ne küzdj ellenem! Roppant erővel ragadta meg a combjait, erekciója hajlíthatatlanul, megállás nélkül vágódott egyre mélyebbre és mélyebbre benne, szemeiben a tűzviharként lobogó vágy ellopta a lány lélegzetét. Mindenhol érezte őt. Körbevette. A magáévá tette. Teste megállíthatatlanul csapódott beléje újra, meg újra, tüzének lángjai sejtről sejtre felperzselték Gabrielle-t. Rászoruló hüvely pulzálni kezdett. Belső izmai teljese erővel megragadták a vastag rudat, satu szorossággal, minden eddiginél nagyobb súrlódást kiváltva, ahogy beléhatolt. És aztán ott volt, a bensője felrobbant, az orgazmus üvöltve keresztülszáguldott rajta, mintha saját életre kelt volna. Gabrielle folyamatosan a nevét kántálta. Könyörgött neki. És a férfi lehozta neki a csillagokat. A lány megpróbálta magával rántani,

de a zöld szemek nem moccantak az arcáról, míg újra és újra beletemette magát, figyelte hogyan töredezik apró darabokra a tudata, hogyan hal meg, hogyan születik újjá. – Ez az, amit akarok – lehelte. – Gyönyörű. Én adtam ezt neked. Az életpárod. Aleksei. Tőlem kaptad. Teste még mindig rendületlenül mozgott az övében, és az első, erőszakos orgazmust a második követte, ami szinte szétszakította a lányt, sírt, tekergőzött, de a férfi mégsem állt meg. Gabrielle látása elhomályosult, és esküdni mert volna, hogy valóban látta a tűzvihart, ami felfalta a testét.

7.

Aleksei-nek látnia kellett Gabrielle arcán, hogy tudja, ő adta neki ezt az ajándékot, ezt a szépséget. Tudta, hogy túl durva volt. Túl vad. De az életpárját neki teremtették. Ő a lelke másik fele, és bár ő nem tud róla, nem ismeri fel, egy valódi vadmacska, méltó párja az ő vadember természetének. Nem akarta abbahagyni. Maga a tiszta mennyország volt mélyen a testében lenni. Villámostorok sisteregtek fel az ereiben, a lábujjaiból kiindulva végigszisszentek a testén, és egyenesen belefúródtak az agyába. Gabrielle teste megfeszült merevedése körül, majd megrázkódott, bőkezű mézfolyamban fürdette meg őt. Az erős, fojtogató érzés csak hozzáadódott a súrlódáshoz, úgy érezte, mintha egy forró, nedves selyemököl szorítaná, fejné. A lány harmadik orgazmusa is rászakadt, érezte, hogy erekciója még tovább duzzad. Győzedelmesen. Lehetetlenül. Mégis tökéletesre. A szűk hüvely pulzált körülötte, megszorította, majd újra pulzált. Újabb és újabb hullámokban. A gazdag méz perzselt és égetett, minden egyes újabb összehúzódásnál több ömlött megduzzadt, sajgó, kemény húsa köré. Lenézett a lány döbbent szemeibe. Kábának tűnt. Az ajkai duzzadtak voltak, a haja mindent beterített. Teljesen kielégültnek tűnt. Követeltnek. Az övének. Beleürítette magát, magja szinte kirobbant belőle, és beleáradt a lányba. Levegőért harcolt, és megengedte magának, hogy egy pillanatra rárogyjon, miközben az arcát beletemette a nyakába. Gabrielle szíve száguldott, pulzusa közvetlenül a fülébe vert. Hallgatta azt a kétségbeesett ritmust. Érezte, hogy a lány levegőért kapkod. Elfordította a fejét, és mélyen belesüllyesztette a fogát.

Felkiáltott, a nyaka felívelt, puha karjai pedig azonnal a feje körül voltak, beburkolták, csakúgy, mint forró folyadéka, ami ismét elárasztotta férfiasságát. Leszorította, de hagyta, hogy felszínesen lélegzethez jusson, alsótestét hozzászorította, még mindig mélyen belé volt temetkezve. És még mindig kemény volt. Erekciója nem volt hajlandó megpihenni, míg a vérét vette. Míg jóllakott belőle. Mozogni kezdett. Lassan, könnyedén siklott. Keze a mellére csúszott gyúrni kezdte. Birtokba vette a mellbimbóit. Durván. Soha nem ismételte ugyanazt a mozgássort. Minden rántás, minden csavarás újabb forró folyadékfürdővel jutalmazta. Gabrielle ujjai a hajába tévedtek, és ő imádta ott érezni őket, ahogy megmozgatták a szálakat. Imádta, ahogy ringatta őt, miközben táplálta. Bágyadt lustasággal söpört végig a nyelvével az ikersebeken, gondosan ügyelve rá, hogy a jele azért megmaradjon. Legszívesebben az egész testét megbélyegezte volna. Mindenhol. Azt akarta, hogy őt érezze mindenhol. A bőrén. A bőre alatt. A vérében. A csontjaiban. A lelke mélyén, de leginkább női magjában. Ott akart lenni minden lélegzetében, amit csak beszív. Minden lépésében, amit csak tesz. A részévé akart válni. Felemelte a fejét, és lassan, egyenletesen mozogni kezdett. Gabrielle szemei még mindig összezavarodottak voltak, mintha nem tudná elhinni, ami történt. Aleksei most érezte, hogy él. Megelevenedett. Kiteljesedett. Jóllakottnak, kielégültnek kellett volna lennie, de tudta, ha úgy lenne is, az csak nagyon rövid életű lenne a lány közelében. Benne akart élni. – Nem akartam harcolni ellened – súgta szinte félénken –, sajnálom, hogy úgy tűnt. – A csípője megmozdult, szelíden felemelkedett, hogy elé menjen az övének. Pontosan olyan telhetetlen, mint ő. Illenek egymáshoz. Felemelte róla a súlyát, megtámasztotta magát a kezeivel a két oldalán, hogy tovább csúszkálhasson ki-be meleg, barátságos menedékébe. – Az már túl sok volt. Túl gyors. Nem tudtam feldolgozni, ami a testemmel történt. – Fájdalmat okoztam? – Lehajtotta a fejét, hogy engedve a csábításának megragadja az egyik mellbimbóját, és mélyen a

szájába szívja. Megforgatta a nyelvével, meghúzgálta a fogaival, mielőtt eleresztette volna a zsákmányát. A lány levegő után kapkodott, és már érkezett is újra a jutalma, forró, síkos fürdő az erekciójára, miközben Gabrielle teste megszorította. Igen. Határozottan az ő életpárja. Szerette a durvaságát. Széthullott a durvaságától. Aleksei nem volt civilizált, és kételkedett benne, hogy valaha is az lesz. Túl sokáig élt a sötétség peremének szélén, hogy még leválaszthassa magáról az állatot, a vadembert, a démont. Soha nem lesz szelíd. Gabrielle megrázta a fejét. – Csak nagyon intenzív voltál, és ez megrémített. – Nem engedte elsiklani magáról a lány pillantását. Várt. Gabrielle az ajkába harapott. – Néha talán határos volt a fájdalommal, de aztán... – Elhallgatott, lágy, rózsaszín pír kúszott az arcára. – Tetszett – biztatta. – Kessake, ebben, mint minden másban is, légy teljesen őszinte velem. Az örökkévalóságot fogjuk együtt tölteni. Ebből pedig sok lesz. – Egy pillanatra átengedte magát az érzésnek, hogy a lány teste megszorítja, míg mélyre hatolt benne. – Tudnom kell, mit szeretsz. És neked is tudnod kell, mi tetszik nekem. – Nem értem ezt. Semmit sem értek belőle – öntötték el a könnyek váratlanul a szemeit. – Kessake – suttogta Aleksei. A nevet, amit adott neki. Kiscica. A poklot is előkarmolászta belőle. Megjelölte. Becsíkozta a mellkasát csakúgy, mint a hátát. És imádta, amit ő csinált vele. Most mégis könnyben úsznak a szemei. A karjai megfeszültek mellette, körözött egyet a csípőjével, mire a lány felemelte a lábait, a dereka köré fonta őket, és összeakasztotta a két bokáját, egészen becsomagolva őt. Tudta, hogy önkéntelenül keresi a biztonságát. Egyik karját a háta alá csúsztatta, és félig felemelte. Gabrielle lábai nem engedtek. – Mondd el – parancsolta halkan. Gabrielle teste megremegett, majd lassan felvette a ritmust, amit diktált, miközben egyre mélyebben merült belé. Egészen kitöltötte őt. A testével beszélt hozzá. Próbálta elmondani neki, hogy

biztonságban van. Hogy már mindketten biztonságban vannak. A kötés teljessé vált, már nem olyan veszélyes, mint volt, már nem veszítheti el a lelkét a sötétségben. – Gabrielle. – Mit jelent az, hogy kessake? A lány légzése ismét szaggatottá vált. A szemei összekapcsolódtak az övével, és Aleksei-nek nagyon tetszett az, ahogyan kinézett. Ő tette ilyenné. Puhává. Kábulttá. A könnyek ugyan még mindig a közelben ólálkodtak, de sakkban tartotta őket könnyed, gyengéd mozgásával a testében. A lánynak odafigyelésre volt szüksége, ezt adta hát neki. Durva volt vele. Látta kezei, szája nyomait selymes bőrén. Ahogyan látta a magjával elkeveredő vért is leszivárogni a combjára. Most gyengédségre volt szükség. – Azt jelenti, hogy kiscica. – Látta a szemeiben, hogyan tekeredik fel benne ismét a feszültség. Hallotta a légzésén. – Engem neveztél kiscicának? Nem akart többet beszélni. Az érzésekre akart koncentrálni. A színtiszta érzésekre. – Szoríts meg – parancsolta hirtelen. Gabrielle engedelmesen szorosabbra vonta körülötte a karjait és a lábait. Aleksei-nek tetszett, hogy betartja az ígéretét, és megpróbál engedelmeskedni, amikor azt kéri, hogy tegyen meg valamit. Szükség volt arra, hogy rögtön megtanulja az engedelmességet. Nem tolerálná, ha a nője ránézne egy másik férfira, és Gabrielle-el nyilvánvalóan volt valami baj, valami nem volt rendben vele, ezért történhetett, hogy egy másik Kárpáti hímmel került közelebbi kapcsolatba. Távol fogja tartani minden hímtől, amíg megtanulja, hogy a helye az ő oldalán van. Viszont az tény, hogy legalább ezer éve senki sem szállt vitába vele. Túlságosan is ragadozó volt, és egy pillantás rá meggyőzte még a legnehezebb fejűeket is erről a tényről. De akarta ezt a nőt, beszélgetni akart vele az elméjén keresztül. Biztos akart lenni benne, hogy nem fog megpróbálni elszökni egy másik férfival. Ő lobbanékony természet. Ez egészen vicces gondolat volt most, amikor épp nagyon toleránsnak érezte magát.

Így szex után. Mert tagadhatatlan volt, hogy ebben a pillanatban átkozottul toleránsnak érezte magát. Kissé igazított testhelyzetükön, és elkezdett mozogni benne, úgy, ahogyan szeretett volna. Még mélyebben. Azt az édes kis pontot kereste, amit ha megérintett, Gabrielle-nek egészen elfogyott a levegője, és furcsa kis hangok törtek elő a torkából, amit a lány maga észre sem vett, de ő nagyon is jól hallott. Hallani akarta azokat a hangokat, jobban akarta ezt, mint a levegőt. És végtelenül hosszú életet akart vele. – Olyan peje forró, és olyan peje szoros vagy, hogy alig tudok mozogni. – A hangja érdes volt, nem több puszta nyögéseknél. Érezte, hogy a lány teste megremeg. Nagyon is fogékony volt rá. A hangjára. Az érintésére. A csókjára. A férfiasságára. Fogalma sem volt róla, hogy az életpár ekkora csoda lesz. Hagyta magát elveszni a testében. Megtalálni a tökéletes ritmust, felépíteni a lányban a feszültséget, érezni hogyan tekeredik egyre szorosabbá. Váltogatta a kemény és mély, lassú és könnyű lökéseket, figyelte hogyan közeledik Gabrielle egyre jobban a csúcshoz, hogyan szorítja magához egyre erősebben. Halk, puha nyöszörgése zene volt füleinek. Szerette, hogy ezek a kis nyögések végigrezegnek egyenesen az erekcióján. A ziháló légzés gyönyörűen ellenpontozta ezeket a dorombolásszerű nyögéseket, amik minden egyes lökésénél kiszakadtak a lány torkából. Tudta, hogy ezért a nőért érdemes élni. Megéri megtartani. Nem számít, hogy nem érti a kötelességét, majd ő megtanítja neki. Fél tőle. Úgy tűnik, semmit sem tud az életpárokról, és azt sem tudja, hogy képtelen lenne valódi fájdalmat okozni neki. A hűséget pedig meg fogja tanulni. Szigorú mestertől. Újra megcsókolta, ezúttal finomabban, ráérősen, kivárta, hogy válaszoljon. Gabrielle követte az igényeit. Többet adott neki, ha többet követelt, és nagyon jó volt benne, ezzel pedig csak tovább táplálta a testében lobogó tüzet. Aleksei tudta, hogy élvezni fogja a tanítását, a felkészítését, a felvilágosítását arról, hogy mit is jelent életpárnak lenni.

Kissé megdöbbentette saját gyengédsége, szelídsége, fogalma sem volt róla, hogy akár csak nyomokban is képes ezekre az érzelmekre, főképpen pedig, ha figyelembe viszi, hogy a lány megcsalta egy másik férfival. Mégis odament hozzá, holtra rémülten is. Nem kellett a fejében lennie ahhoz, hogy érezze a rettegését, hullámokban áradt belőle, mégis megkereste, pedig nem tudhatta, hogy meg fogja-e ölni vagy sem. Joga lett volna megölni. Kárpáti nő nem tehet olyat, amit a lány tett. Ott, a kapunál. A többi ősi előtt. Becsületes férfiak előtt, akik már csak egyetlen szálba kapaszkodnak. Bármelyiküket átlökhette volna a sötétség peremén Gabrielle tette. Megérezte a kezét a mellkasán, a lány szeme az arcára ugrott, és amikor lenézett rá, a kopár félelmet látta az övén. Ráébredt, hogy morgott, és hogy az ujjai belemélyedtek a combjába, mozdulatlanul leszorítva a testét, míg ő maga egyre durvábban csapódott belé. Észre sem vette, hogy még mindig haragszik rá. Nem csak haragosan, valami mélyről jövő dühvel ostromolta. Meg kell szabadulnia tőle, ha meg akarja oldani ezt a dolgot a lánnyal, és még a következő felemelkedés előtt meg akarta oldani, így pontosan tudnia kell, mit vár el Gabrielle-től. Lassú, hosszú siklásokra váltott. Könnyed mozdulatokra. A szorítása megenyhült a lány csípőjén. – Nyugalom, kessake, biztonságban vagy. Semmi sem számít, gondoskodni fogok az örömödről. A lány szemei az övét kutatták. Beleharapott az ajkába. Minden peje alkalommal, ahányszor csak ezt tette, ő maga akarta megharapni az alsóajkát. Keze rátalált az egyik mellére. A mellbimbója kemény volt és hívogató, összefutott a látványától a nyál a szájában. Egészen lelassította a mozgását, ráérős, kínzó siklássá, megbizonyosodott róla, hogy a teste folyamatosan ráspolyozza a lány érzékeny kis rügyét, a fejét pedig lehajtotta, hogy befogja a szájába az egyik mellét. Mélyen. Keményen megszívta. Addig használta rajta a nyelvét és a fogait, míg Gabrielle már sírós nyöszörgéssel fészkelődött alatta. – Aleksei, erősebben. Erősebben akarom!

Már képtelen volt a teste vonaglását irányítani az övé alatt. Elégedettség árasztotta el a férfit a tudattól, hogy ő hozta ilyen állapotba. Miatta ilyen. Nem a másik férfi miatt. Miatta. Az ő nevét mondta, amikor édesen könyörgött, mikor parancsolt. Zihálva. Elárulva az iránta érzett vágyát. Felfedve magát. Mélyre merült benne. Erős, kemény mozdulattal. Megadta neki, amit kért. Nekiajándékozta magát. Mindezt a szépséget. Olyan sok évszázadot megélt. Figyelt. Hallott. Tanult. Mindent megtanult, amit akart. Olyan dolgokat, amiket meg is akart csinálni a lánnyal. Amiket meg is fog csinálni vele. De erre egyáltalán nem számított. Erre a tökéletes, peje szépségre. Érezte, hogy a teste magába húzza, fojtogatja. hogy a forró, selymes, nedves ököl tovább izgatja, szinte feji. – Várj! – harapta ki a fogai között – Várj meg engem! – A kezei a vállaira röppentek, a körmei a bőrébe vájtak. Megérezte a lány azonnali küzdelmét, hogy befogadhassa őt, de a teste már túl közel járt. Nagyon közel. Muszáj volt elengednie. Hogy repülhessen. – Ne! Nélkülem ne! – parancsolt rá. Akarta ezt. Szüksége volt rá. – Siess – suttogta –, Aleksei, siess, kérlek! Elég volt a hangja, az a lágy kis könyörgés. A szinte pánikban elsuttogott neve elég volt hozzá, hogy átlökje a szakadék peremén. Felnyögött, és előre lökte magát. Mélyre. Olyan mélyre, hogy Gabrielle megvonaglott körülötte. Beletemette a nyakába az arcát, és ismét hagyta, hogy egy ideig ránehezedjen a teljes súlya. Olyan puha. Telt mellei a mellkasához szorultak. Megdöbbentő érzés volt. De férfiassága most végre jóllakott, még ha csak rövid időre is, elcsendesült, és lassan megpihent a testében. Élvezte az utórengéseket, amik Gabrielle testét rázták, az öröm apró borzongásait a bőrén, az újabb és újabb folyadékhullámokat, amik férfiasságát árasztották el. Tudta, hogy örökké vágyni fog az ízére. És örökké vágyni fog a testére is. Nem állt szándékában osztozni rajta egy másik férfival, és ezt a lánynak haladéktalanul meg is kell tudnia. Most már biztonságban volt. Elmúlt a veszély, hogy vámpírrá fordul, de ha Gabrielle úgy gondolta, hogy megmenti, és aztán elsétál, azonnal

meg kell tudnia, hogy ez nem fog működni. Az örökkévalóságra vannak összekötve. Gabrielle nem létezhet Aleksei nélkül, és Aleksei sem Gabrielle nélkül. Lassan, az egyik karjára támaszkodva felnyomta a súlyát a lányról, és végigsimított a szájával az övén. Érezte, hogy lassan visszahúzódik tőle, hogy visszavonul a fejébe. Nem volt benne biztos, hogy kész követni őt oda. A haragja még ott izzott a felszín alatt, és a lány megérdemli a büntetést. Nem bízott magában, hogy mit tenne, ha meglátná azt a férfit a fejében, ha rájönne, milyen mértékű volt a lány árulása. Legördült róla, és automatikusan megtisztította magát, bár nagyon is elégedettségére szolgált látni a férfiasságán és a combjain a birtoklásának nyomait. És rajta is szerette látni. – Lefektetünk néhány alapszabályt, Gabrielle – mondta. A lány az oldalára fordult, és összekuporodott, egészen apró labdává gömbölyödött, a térdeit átkarolva magzati pozíciót vett fel. Aleksei elkapta a szemeiben a könnyek csillanását, mielőtt ráhajtotta volna a fejét a térdeire. Valamilyen oknál fogva a könnyek látványa azokban a galambszürke szemekben egy fura kis rántást okozott a szívénél. Egyáltalán nem szerette. Nem akarta, hogy hassanak rá a lány érzelmei. Nem, amíg nem tudja biztosra, hogy mi a valódi belőlük, és mivel akarja pusztán manipulálni. – Fájdalmat okoztam? – Ezt most kérdezte meg másodjára. Háttal maradt feléje, de megrázta a fejét. – Gabrielle. Ne bújj el előlem. Nem szeretem. – Tényleg nem szerette. Ha sírni akar, azt megteheti a karjaiban is. Felhúzta ülő helyzetbe. A lány ellenállt neki egy pillanatra, mire az ujjai satuként szorultak a karjai köré, figyelmeztetően. – Beszélgetni fogunk, és te rám nézel közben. Nagyot nyelt, a szája elé emelte a kezét, és bólintott. Beletelt pár pillanatba, míg elhelyezkedett, ismét felhúzta a térdeit, átfogta őket a karjaival, megtámasztotta rajtuk az állát, és végül vonakodva felemelte rá a tekintetét. A kezei remegtek. A haja végighullámzott a hátán, és körülölelte a fenekét a szőnyegen. És ott volt... ő. Ott

csillogott a combján. Nem tisztította meg magát. Ott hagyta. Magán. Magában. Megköszörülte a torkát. – Szeretnék felöltözni. Tudta, hogy sebezhetőnek érzi magát. Meztelen volt, de ez Aleksei-nek nagyon is tetszett. Szerette, hogy csak ki kell nyúlnia, és végigsimíthat rajta az ujjaival. Vagy a szájával. Kóstolgathatja. Elveheti. A szigorú őszinteség mellett döntött, bár biztos volt benne, hogy Gabrielle még az eddiginél is jobban félni fog tőle utána. – Hozzá kell szoknod. Szeretem, ha meztelen vagy. Szeretem nézni és megérinteni a tested. Szeretem a bőröd a saját bőrömön érezni. – Hozzáférést akart a testéhez, amikor csak akarta, ahogyan csak akarta. Meg kell szoknia a tényt, hogy a férfiassága nem fog nyugton maradni. Még két együttlét után sem. – Itt biztonságban vagy. Csak beszélj hozzám. Ha nem bántottalak, miért sírsz, honnan jönnek ezek a könnyek? Megnedvesítette az ajkát, és próbálta elállítani a könnyeit. – Félek tőled. – Tudom. Majd meg fogod tanulni, mikor vagy biztonságban. Addig viszont nem árt, ha félsz egy kicsit. Abban viszont biztos lehetsz, hogy meg tudlak védeni, semmi bajod sem eshet. Nagyot nyelt. – Nem akarom, hogy mérges legyél. Teljes őszinteséget akartál, és én nagyon szeretném megadni, Aleksei, de vannak dolgok, amikről nem tudok beszélni. – Arról a férfiról. Gabrielle ismét keményen beleharapott az ajkába. Aleksei elkapta az állát, és maga felé fordította az arcát. – Hagyd ezt abba. – Odahajolt, és lenyalta a frissen kiserkent apró vércseppet. – A tested az enyém. Nem akarom, hogy kárt tegyél benne, főleg abban a szép szádban. Ez az alsó ajak nagyon csábító, és ezután valahányszor beleharapsz, az én fogam veszi át a tied helyét, én haraplak meg. A lány teste megremegett válaszul halk, érzéki hangjára. Ismét elindult a mozdulat, hogy beleharapjon az ajkába, de gyorsan megállította. – Mondd el, mit érzel.

Vett egy mély lélegzetet. Aztán kifújta. Az ujjai egymásba kapaszkodtak, a tekintete újra és újra lesiklott az övéről, és a szőnyegre tapad. – Semmit sem értek ebből az egészből. Nem értem, hogyan érezhetem magam... – egy apró kis zokogás tört ki belőle, még mielőtt visszafoghatta volna magát. – Az érzéseid feléje irányulnak, mégis reagáltál rám – kapta el, és tartotta meg stabilan a pillantását Aleksei. Bólintott. – Mit mond el ez rólam? Hogy egy borzalmas ember vagyok. Akarlak. A testedet. A hangodat. Mindenre, amit mondasz, vagy teszel, reagálok, de az érzéseim, a szívem... A férfi hátrasöpörte a haját, és az arcát fürkészte. Az arckifejezését. A szemeit. Nem tettetett. Tényleg nagyon nehéznek érezte, hogy beszéljen vele erről. Nem csak az együttérzését akarta kicsikarni. Boldogtalannak tűnt. Egészen elborzadtnak. Teljesen összezavarodottnak. És ez őt is összezavarta. A lány tényleg nem tudja, mi történik vele. Hogy lehet az, hogy egy Kárpáti nő ennyire nem érti az életpárok közötti kapcsolatot? Gabrielle megrázta a fejét, fulladozott a zokogástól, és előre-hátra ringatni kezdte magát. – Mi a baj velem? Hogyan árulhat el ennyire a saját testem? Aleksei fogai hangosan összecsattantak. Az rokonszenv egy másodperc alatt tűnt el belőle. Elárulta a teste? – Nem. Akarom. Hogy. Így. Gondold. – Próbálta lehalkítani a hangját, de az szinte végigdübörgött a testén, nem érdekelte, hogy ő mit akar. A lány összerezzent, és erősen ráharapott az ajkára. De még ez sem húzhatta ki a bajból. A férfi keze kinyúlt, megragadta hosszú haját, és hátrahúzta a fejét, még mielőtt elrejthette volna előle az arcát. – Meg kell értened valamit, Gabrielle. Tisztázzuk ezt. Engem árultál el. A tested az enyém. Nem az övé. A tested pontosan tudja, mit csinál. Te viszont nem, de jobb lesz, ha gyorsan megtanulod, mert nagyon nyomorultnak fogod találni az életed, amíg ez nem történik meg. Hűséggel tartozol nekem. Minden esélyt megadtam neked, hogy nélkülem éld az életed, de döntöttél. Engem választottál. Elmondtam, hogy nincs visszaút. Most már te sem tudsz életben maradni nélkülem, ahogy én sem nélküled. Ezt most

jól jegyezd meg. Hozzám tartozol. A tested. A szíved. A lelked, és az az alattomos, hűtlen elméd. Gabrielle minden mondattól összerezzent, mintha a férfi megütötte volna. Úgy is érezte, mintha ököllel, jobbal-ballal a gyomrába csapott volna, újra és újra. Hálás volt, amiért a térdeit karolta, másképp kétrét görbült volna. Epe emelkedett a torkára. A teste elárulta őt. Ugyanakkor a férfinak igaza van. Vele kapcsolatban. Semmit sem ér. Hűtlen lett Garyhez. Az ő imádott Garyjéhez. Garyhez, aki az összes emberi dolgot képviseli a számára. Aki maga a kedvesség és a biztonság. Nem állt készen arra, hogy eldobja mindazt a kényelmet, és magához ölelje ezt a vad, durva férfit, aki nem csak a hűségét követeli, hanem a testét, a szívét, a lelkét és az elméjét is. Mindent. Mindent elvenne tőle. Csupaszra vetkőztette. Megvetette őt. Rettegett attól az élettől, amit együtt töltenének. De nem mehetett sehová. Nem volt hova futni. Tudta, hogy magához láncolta, és nem csak a vérükön keresztül, a lelküket is egymáshoz kapcsolta a kötés. Tudta, hogy nem fogja sokáig kibírni anélkül, hogy érezné a testét a magáéban. A száját az övén. Vágyna rá. A rabjává vált. Az érintésének. A férfiasságának. Eltakarta az arcát, és kitört belőle a zokogás, azzal sem törődve, hogy látja-e vagy sem. Elveszett. Hihetetlenül elveszett. Lehetséges lenne, hogy elébe mehessen a hajnalnak, anélkül, hogy ártana a férfinak? Egy pillanatig ez tűnt az egyetlen lehetséges megoldásnak. Aleksei kezei elhúzták az övét, a férfi az arcát nézte. A zöld szemek elsötétedtek, és Gabrielle tudta, a férfi kitalálta, mire gondol. Nem lépett be az elméjébe, amiért hálát is adott az égnek, mégis rémisztőbben meredt rá, mint valaha. – Ne is gondolj ilyesmire. Meg sem próbált ártatlannak tűnni, megígérte neki, hogy az igazat mondja. – Nem tudom, mit kellene tennem. Még sosem voltam férfival. Semmit sem tudok az életpárokról... – A családod miért nem tanította meg a lányát arra, hogy mit is jelent életpárnak lenni? – kérdezte szkeptikusan a férfi.

– Már megmondtam. Ember vagyok! Ember voltam – helyesbített. Hát nem elmondta már neki? Annyira ijesztő volt. És annyira kifordult magából. Talán nem is emlékszik, mit mondott neki, vagy talán nem is mondta neki, csak rosszul emlékszik. – Többször megszúrt az emberi Társaság egy tagja, akik vámpírokra vadásznak, és majdnem meghaltam. Azt hiszem, meg is haltam, és újjászülettem Kárpátiként. Nem tudom, miért engem vett célba. De Mikhail, a Kárpátiak hercege átalakított. – Aleksei szemei nem moccantak az arcáról, a pillantása szinte átégette, de nem tudta volna megmondani, hogy hisz-e neki vagy sem. Mégis folytatta, ha már belekezdett. – Pszichés képességeim vannak, egy pszichés képességekkel rendelkező családból származom, és ha esetleg ez a hír újdonság lenne a számodra, pszichés képességű embereket át lehet alakítani Kárpátivá anélkül, hogy megtébolyodnának. A húgom is életpárja egy Kárpátinak. De nekem fogalmam sincs, mit csinálok. Nem tudok vérhez jutni magamtól. Nem tudok a földben aludni, és a világon semmit sem tudok az életpárokról. – Felemelte az állát, és dacosan, dühösen rámeredt a férfira. – És vannak még rossz híreim a számodra. A legalapvetőbb dolgokat sem tudom az életpárokról. Nem tudom, hogyan kell Kárpátinak lenni, és már nagyon hosszú ideje szeretem Garyt. Tehát nem csak téged árultalak el tudatlanságból, de elárultam őt is és magamat is. Szóval ne hidd, hogy teljesen egyedül vagy a káoszban, amit okoztam. Sikerült belevonnom mindenkit. Kint volt. Elmondta neki ezt az egész szomorú történetet, és nagyon remélte, hogy hisz neki, mert nem fogja ezt újra elismételni. Gondolhatja akár a legrosszabbat is róla. Aleksei olyan sokáig meredt rá rezzenetlenül, hogy a lány már azt hitte sikoltozni kezd. Tökéletes csend volt a négy fal között. A legapróbb nesz sem hallatszott. A férfi mozdulatlan volt. Egy ragadozó, ami rá meredt, és egészen rá koncentrált. Végigfutott a hátán a hideg. A szíve nekidöndült a mellkasának, és száguldani kezdett. A vére kihűlt. – A férfi, akit azt mondod, hogy szeretsz. Ő egy Daratrazanoff. Neki tudnia kellett.

Gabrielle abban a pillanatban tudta, hogy le fogja vadászni, és megöli Garyt. Ott volt a szemeiben. Sötétzölden ragyogott benne a veszély és a könyörtelen szándék. Aleksei igazából félig vadember volt, olyan vad, mint a szabadon élő ragadozók, amik bebarangolják a földet. Meg akarta ölni Garyt, és Gabrielle biztos volt benne, hogy meg is tudná, minden tudás ellenére, amit Gary az átalakítása során szerzett. Megrázta a fejét. – Nem tudta. Ő is ember volt. Barátok lettek Gregori Daratrazanoffal. – Végigsöpört a kezével a haján, és még csak most ébredt rá, hogy mennyire fáradt is valójában, amikor alig bírta felemelni a kezét. Nem akarta ezt. – Nem Gary hibája. Már azelőtt voltak érzelmeink egymás iránt, hogy átalakítottak volna bennünket. Én voltam az, aki nem fogta fel, mivel jár valaki életpárjának lenni. – A húgod valaki életpárja, és ő is ember volt, mint te. – Volt ezekben a szavakban egy halk kis vád. Gabrielle intelligens volt. Tudta. Nem akarta tudni, de mélyen magában, ahol még önmaga elől is elrejtőzhetett, tudta, hogy a lehetőség fennáll. Csak épp meggyőzte magát, hogy ez nem fog megtörténni, mert túlságosan félt. Nem akarta, hogy valaki felfalja. Nem akarta, hogy bárki is a felszínre hozza természetének ezt az elnyomott, elfojtott oldalát, amit Aleksei mégis könnyedén megtalált. Felnyögött halkan, kétségbeesetten. Nem volt visszaút. A férfi nem enged. Tudta, hogy tudja, elárulták kérlelhetetlen vonásai, zöld szemeinek keménysége. Azt mondta rá, hogy vad. Hogy illik hozzá. Nem akarta ezt. Félt magától, attól, aki valójában volt. Milyen messzire menne? Aleksei uralni fogja az életét, ha hagyja, ha nem találja meg a bátorságát, hogy szembeszálljon vele. – Akkor felejtsd el azt a férfit, Gabrielle. Ha nem, megölöm. Nem ismersz még, nem tudod, hogy soha nem teszek üres ígéreteket. Neki nincs joga semmilyen részedhez, és én nem vagyok hajlandó osztozni vele rajtad. – Örökre meggyűlöllek, ha megölöd – suttogta a lány.

Aleksei ujjai megfeszültek a hajában, kényszerítette, hogy ránézzen. – Ha az a férfi van a szívedben és a lelkedben, számomra nem marad hely. – mondta – Te adtad magad nekem. Mindenedet. Olyan nő vagy, aki állja a szavát? – Olyan akart lenni. Megnyalta az ajkát. Tudta, hogy a férfi azt mondta neki, hogy el kell engednie Garyt, de nem értette, hogy ennél sokkal többről van szó. – Mondd!– csattant fel Aleksei, az ujjai figyelmeztetően összébb szorultak. – Ha nem vagy őszinte velem, megszállom az elméd, és magam gondoskodom róla, hogy a legeslegutolsó zugából is kisöpörjem azt a férfit. Ezt engedményként adom neked. Beszélj velem őszintén akkor is, ha tudod, hogy mérges leszek rád. Ha nem, nem kérem újra. – Tudom, hogy rossz dolgot tettem – mondta Gabrielle, és képtelen volt visszafogni felemelkedő heves vérmérsékletét –, ezért megpróbáltam kijavítani. Büntess meg, ha ettől jobban érzed magad. Nem tudom, mi mást tehetnék. Ha teljesen lemondok róla, mindent elvesztek, ami voltam. Mindent, ami én vagyok. Minden emberit. Annyira el fogok tévedni, hogy nem tudom, hogyan találhatnék vissza magamhoz. – A legteljesebb igazság tört ki belőle, még mielőtt rendezhette volna kétségbeesetten csapongó gondolatait. A férfi megint csak őt nézte. Egy örökkévalóságig. Legalábbis neki egy örökkévalóságnak tűnt. Aztán hirtelen még jobban hátrahúzta a fejét, odahajolt hozzá, és birtokba vette a száját. Gabrielle bezárta előtte a sajátját. Eltökélte, hogy nem ad magából többet. Már így is túlságosan sebezhetővé vált. Túlságosan védtelenné. Túl törékennyé. Még egy fuvallat, és talán nem is marad életben. Nem akarta tudni, hogy a teste már az övé. El akart zsibbadni, és semmire sem akart gondolni, nem akart érezni. Soha többé. Elfordította a fejét a másik oldalra, de a férfi megfogta az állát, és újra maga felé fordította. – Kessake, ne félj attól, hogy elveszted önmagad. Én mindig megtalállak. Mindig rád találok, bármilyen elveszett is vagy. Rám bíztad magad, és talán durva vagyok, talán félvad, de neked ettől nem kell félned. Gondoskodni fogok a boldogságodról. Szeretni

foglak és védeni. – Az ajkai most finoman simítottak végig a száján, szinte gyengéden, és Gabrielle szeme újra megtelt könnyekkel. Hogy lehet ennyire édes az egyik pillanatban, és annyira ijesztő a másikban? Fáradt volt. Nagyon-nagyon fáradt. – Mindent meg fogok neked tanítani azokról a dolgokról, amiktől félsz. Te intelligens vagy Gabrielle. Tudod, hogy a tudás hatalom. Félsz attól, amit nem ismersz. Erőteljes, és képzett leszel a fajtánk minden dolgában. De ez nem fog elvenni abból, aki te vagy, vagy abból, aki voltál. Csak hozzátesz. A lány odatámasztotta a homlokát az övéhez. – Van értelme annak, amit mondasz, és ez megijeszt egy kicsit – ismerte be. Felemelte a fejét. – Hogyan? Hogyan tegyem meg, amit kérsz? – Nincs más választásod, mert nekem sincs más választásom, kessake. Nem tudok osztozni rajtad egy másik férfival. Nem is fogok. Senki más nem érinthet meg. – Ezt tudom – mondta –, nem árulnálak el úgy. Még vele sem. – És valóban nem. A szavát adta neki, és igazság szerint nem volt benne biztos, hogy bármely más férfi valaha is kielégíthetné őt Aleksei után. Hogy ez még rosszabb legyen, abban sem volt biztos, hogy valaha is megengedné, hogy más férfi megérintse, beleértve ebbe Garyt is. – Egészen akarlak. Ez egy igény volt, és mindent elmondott a férfiról. Könyörtelen volt. Arrogáns. Ölni kész. Ölt is már. Kemény volt és ijesztő, minden, ami Gary nem. Gabrielle lassan kiengedte a lélegzetét, és lehunyta a szemét. „Gary” – lehelte a nevét sajnálattal. Szomorúsággal. – „Nagyon sajnálom.” – Valóban sajnálta. Mindent, de leginkább azt, hogy már Aleksei-é volt. A szíve talán nem, de döntött, és kitart a döntése mellett, nem számít, hogy mennyire rémült. Nem tudta, hogyan kellene elengedni Garyt, de meg fogja próbálni. Gary nem fog bánatot érezni az ő tettei miatt. Tudta, hogy ami neki még szerelem, neki alig lesz több egy emléknél, ha Gregorinak és Mikhailnak sikerül megmentenie, de biztos volt benne, hogy sikerül. Arról tudna, ha elmenne. Elbúcsúzott tőle, és

vett egy új, nagy lélegzetet. Kinyitotta a szemét, és azon kapta magát, hogy Aleksei zöld szemeibe bámul. A férfi nem pislogott. És nem eresztette el a tekintetét. – Elengedted? – A lány lassan bólintott. – Csókolj meg. Gabrielle megpróbált visszahúzódni tőle, de megfeledkezett a kezéről a hajában. Ez el is árulta, hogy milyen gyengéd volt vele, de most megérezte a fájdalom harapását a fejbőrén. A lány végigfuttatta nyelve hegyét a száján. Nem állt még készen erre. – Aleksei – suttogta a nevét kegyelemért könyörögve. Hogy értse meg őt. A szorítás egyszerre megszűnt a haján, a férfi keze a tarkójára siklott. – Kessake, meg kell bíznod az életpárodban. Azt akarom, hogy megcsókolj. – Még szorosabban ölelte át a térdeit, félt, hogy egészen szétesik. – Dőlj ide hozzám. Tedd a vállamra a kezeidet, és csókolj meg. A hangja szelíd volt. Türelmes. Valamiért ettől Gabrielle szíve bukfencet vetett, és legszívesebben sírva fakadt volna. Soha nem tudta mire számítson tőle, és ez olyan érzés volt, mintha mérlegen egyensúlyozna. Kényszerítette a testét, hogy ellazuljon, csak annyira, hogy el tudja engedni a lábait, és a vállaira tehesse a kezeit. Azonnal áradni kezdett beléje a forrósága. Eddig észre sem vette, hogy annyira fázik, hogy reszket. De Aleksei bőre forró volt, és átmelegítette őt is, csak a kezein keresztül. – Jó kezdés, de megfeledkeztél arról a részről, hogy idedőlsz hozzám. Azt szeretném, ha melleidet odanyomnád a mellkasomhoz, a szádat pedig a számhoz. Kutatón nézett fel a szemeibe. Nem tudta mire vélni az utasításait, de a teste határozottan reagált rájuk. A mellei hirtelen ellágyultak, és érzékenyek lettek, sajogtak, érintésre sóvárogtak. Lüktetés kelt életre az ölében. Hozzádőlt a férfihoz, hagyta, hogy a széles, izmos mellkas tartsa meg a súlyát. Aleksei egyik keze a tarkóján maradt, míg a másik a hátát karolta át, és magához szorította. Felfelé kellett billentenie e fejét, hogy lássa a száját. Tisztában volt vele, hogy valósággal bámulja a száját, különösen azért, mert már ismerte az ízét. Tudta hogyan csókol.

A nyaka köré csúsztatta a karjait, és egészen nekidőlt, hagyta, hogy csak tartsa. Hogy megvigasztalja. Törődjön vele. Hogy megmutassa neki, milyen érzés ez. Ugyanakkor egy kicsit fogolynak is érezte magát. Bekerítettnek. Általa elfogottnak. Az övének bélyegzettnek. Figyelmen kívül hagyott minden mást, ami az eszébe jutott, és csak a szájára koncentrált. A telt, érzéki ajkaira, az erős, fehér fogaira. Egy hajszálnyi nőiesség sem volt benne, nagyon is vadul hímnek látszott. Rajtakapta a szívét, hogy felgyorsul. A gyomra bukfencezett. Az öle pulzált. Hogy kizárja a saját, ráadott reakcióit, megszüntette kettejük között azt a pár centiméternyi távolságot, és egy csókot simított a szájára. Aztán egy másodikat. A nyelvével megérintette ajkai találkozását, és azok megnyíltak előtte. Gabrielle szégyellős volt. Igazán fogalma sem volt róla, hogy mit csinál, rendelkezett viszont tapasztalatokkal arról, hogyan csókolta a férfi őt, így követte a példáját. És ő hagyta, hogy kezdeményezzen, néhány észmegállító másodpercig. Feltárta szája meleg üregét, ingerelte a nyelvét, végigkövette a fogait, és csókolta, mert most magától tette, és nem azért, mert a férfi kikövetelte. Aztán egy szempillantás alatt átvette. És átsöpörte őt egy másik dimenzióba. Kizárólag a csókjaival. Kiűzött belőle minden gondolatot. Jót és rosszat egyaránt. Minden más személyt, kizárólag csak Aleksei maradt. Csak a férfi, aki ölelte. Aki még a lélegzetet is kicsókolta belőle. Aki tüzeket lobbantott benne egyedül a szájával. A teste nyugtalanul fészkelődött az övén. Aleksei férfiassága hirtelen megkeményedett, nekifeszült a combjának. Gondolkodás nélkül ráejtette a kezét, érezte, hogy rángatózni kezd az érintése alatt. Olyan volt a tapintása, mint a bársonyba bugyolált acélnak. Vastag volt. Nagyon vastag. És hosszú is. Hogyan férhet ez belé? Valahogyan mégis befért, és nagyon jó érzés volt. – Szorítsd a markodba, Gabrielle – suttogta a szájába a parancsot, és tovább csókolta. Hosszan. Nedvesen. Keményen. Nagyon finoman. Aztán a szája egyre durvább lett. A lány nem tudott

ellenállni a kísértésnek, a súlyos merevedés köré fonta az ujjait. Belelüktetett a tenyerébe. Olyan meleg volt. Bársonypuha. Acélkemény. Aleksei nem akadályozta meg, hogy folytassa a felfedezést. Végigfuttatta a tenyerét a tövétől egészen a hegyéig, ujjhegyével körberajzolta széles koronáját. – A tiéd – mondta halkan a férfi –, minden a tiéd. – Egyik karjával szorosabban ölelte át a vállát, míg a másikkal a térdei mögé nyúlt. – A hajnal itt van a nyakunkon. Most elrejtőzünk a földben, és amikor felemelkedünk, folytatjuk ezt. És, kessake – megnyalta a bőrét a füle mögött, finoman végigharapdálta a nyakát, egészen a válláig, ezer apró lángot szórva szét a bőrén –, nem gondoltál rá azóta egyszer sem, ugye? Mondtam, hogy bízz bennem. Segíthetek. Ha segítségre van szükséged, csak kérd. A tekintete végig a lányéba mélyedt, és ő bólintott, mert a lélegzet még mindig nem járt a tüdejében. Aleksei megnyitotta a földet, Gabrielle pedig lehunyta a szemét. – Még soha nem mentem a földbe ébren, csak amikor már aludtam – árulta el bizalmasan. – Lejössz velem a földbe, de nyitva hagyjuk magunk felett, és megmutatom, hogy kell ezt csinálni. Segíthetek. És mindig tudd, velem biztonságban vagy. Ha le akar gyűrni a félelem, elmondhatod, és én segíteni fogok neked. – Nem vagyok még megtisztítva. – Azt akarom, hogy velem a testedben gyere a földbe. Mire felemelkedsz, ígérem, hogy tiszta leszel. A lány nem volt benne biztos, hogy mit gondoljon erről, de egy dologban biztos volt. Tudta, miért akarta Aleksei, hogy megcsókolja. Gary eltűnt az elméjéből, ahogy előtte is mindkét alkalommal, amikor a férfi a magáévá tette. Ugyanezt a hatást érte el az is, amikor megcsókolta őt, és Gabrielle nem akart mélyebben elgondolkodni azon, hogy ez mit is árul el róla.

8.

Trixie Joanes bajban volt. Nem kis bajban, hanem óriásiban. Olyasféle bajban, amiben nagyon gyorsan holtan találhatja magát, ha nem hoz okos döntéseket. Egészen biztos volt benne, hogy ezek között a hegyek között legalább egymillió vámpír bujkál, de a vámpírölő készletét, amit az interneten vásárolt, nagyon nehéz volt itt ide-oda hurcolászni. Már maga a doboz is hatalmas volt, és nyomott vagy egy tonnát. Ez mindenhol meglehetősen kellemetlen volt, a hegyek között túrázni vele pedig szinte megvalósíthatatlan. Szóval, most tényleg, akkor mire jó? Egy jókora fadoboz, tele mindenfélével, otthon a nappaliban igazán remek ötletnek tűnt, de amikor megpróbálta maga után húzni felfelé ezen a rettentően meredek hegyoldalon, nos... a picsába az összes vámpírral! Már órák óta mászott, olykor futott is, ha tudott, ami őszintén szólva nem fordult elő túl gyakran. Ő nem sebességre termett. Egy nő formájú nő volt. Még mindig formás, de gömbölyded idomai vannak. Valódi, nőies alakja, nem úgy néz ki, mint azok a most divatos pálcikaemberszerű lányok. – Komolyan... – motyogta az orra alá, miközben a sziklákat kerülgette egy kisebb fennsíkon, és próbált egy biztonságos helyet találni, ahol leülhet és megpihenhet egy kicsit. Tényleg pihennie kellene. Ehelyett mégis a hegyek között rohangál több okból kifolyólag is, amik közül adott pillanatban, amikor a tüdeje szinte lángolt minden egyes ziháló légvételtől, egyik sem tűnt a legkevésbé sem logikusnak. Észrevett egy kisebb sziklát, ami egy óriási magaslat árnyékában állt, ami úgy magasodott fölé, akár egy kísértet. Talán ott leülhetne néhány percre. Nem akart csak úgy a nyílt terepen leülni, ahol útitársai megláthatják. Biztos volt benne, hogy azóta felfedezték az

eltűnését. Csak reménykedhetett benne, hogy azt hiszik majd, hogy visszafelé indult el, a falu felé, nem pedig felfelé a hegyen, de meglehetősen biztos volt benne, hogy Denny Jashari bármit követni tud a hegyekben. Trixie-nek nem volt még dolga ilyen idegen országbeli hiénákkal, akik azt színlelik, hogy jó emberek, amikor nyilvánvalóan nem azok. Ha a lányok közül bármelyik is ennyire rossz döntést hozott volna, mint most ő, bedobozolta volna a fülét, és hazáig rugdalta volna a seggét. Lerogyott a sziklára, nekitámasztotta a hátát, és közben egymilliomodjára is elgondolkodott rajta, hogy eldobja-e a vámpírvadász készletét. Nála nem csak hit kérdése volt már, hogy vannak-e vámpírok, meggyőzték róla, hogy a szörnyek tényleg léteznek, ahogy azt is tudta, hogy körülbelül kétlépésnyire áll csak a bolondokházától, de az igazat megvallva, nem volt képes annyi energiát összeszedni magában, hogy ez érdekelje. Most épp nem a szörnyetegek miatt kellett aggódnia idefenn a hegyen, aggódhatott helyettük a mániákusok miatt. Nem is szeretett utazni, mégis azon kapta magát, hogy a Kárpátokban van, valahol Lengyelországban. Vagy Ukrajnában. Vagy valamelyik másik olyan országban, ahol egy kukkot sem értett abból, amit beszélnek. Az egyetlen ok, amiért elhagyta az otthonát és a saját kis világát, az imádott unokája, Teagan volt. Teagan szeretett utazni, és mindig kalamajkába keveredett. Javarészt ki is mászott belőlük, mert rendkívül okos volt, de ezúttal... Nos, most szüksége van a nagyanyjára, függetlenül attól, hogy ő is így gondolja-e vagy sem. Teagan szerelmes lett. Egy külföldibe. Trixie mindent tudott arról, mi történik az emberkereskedők között és a szex iparban az olyan fiatal, gyönyörű és érzékeny lányokkal, mint Teagan. Meg kell állítania őt abban, hogy szörnyű hibát kövessen el. Nos, elsődleges prioritással most előbb magát kellett megmentenie, amihez hatalmas szerencsére lenne szüksége. Több eszének kellett volna lennie, minthogy egy egész csokornyi fanatikus társaságába keveredik.

Óvatosan szétnézett maga körül, de közben próbálta megőrizni mozdulatlanságát is. Azzal az indokkal settenkedett ki a táborból, hogy tűzifát szed. Azóta folyamatosan megy. Az utazótársai teljesen hibbantak. Bolondok. Vagy őrültek. Talán a Bibliával verhették őket hülyére, mert mindenre lőttek, csak a Bibliára nem. Komolyan hibbantak. Teagan Trixié volt. Az ő különleges lánya. A reggele, a napja, az éjszakája, a csillagai. Senki sem fogja bántani. Egy szörnyű idegen sem, aki elbűvölte a tapasztalatlan, fiatal lányt, és aki valószínűleg azért próbál összeházasodni vele, hogy az Egyesült Államokba juthasson, és nem egy elcseszett vámpírvadász kezére, aki nem képes különbséget tenni vámpírok és emberi lények között. Tisztára vérszomjasak. Trixie-t nem zavarta, hogy hihetetlenül ostobák, míg a saját intelligenciája érvényesülhetett. Az útitársai egy csöppet sem voltak intelligensek. Megdörzsölte az arcát, igyekezett úrrá lenni a kimerültségén. Régóta túrázott, és a nap már lemenőben volt. Felfelé ment a hegyen, nem pedig lefelé indult, mert valami arra kényszerítette, hogy menjen a legmagasabb csúcs, a köd irányába inkább, mint lefelé. A köd most ott tekergett, éppen fölötte, vastagon és sűrűn. Mintha valamik mozogtak volna benne, és hallotta a szél sötét hangjait is. Teagan odafenn lenne? Abban? Ha igen, akkor tényleg megmentésre van szüksége, és Trixie készen állt, hogy ezt meg is tegye. Hallotta az éjszaka zenéjét. A szél fák, sziklák között finoman változó hangját, vízcseppek halk cseppenését a hegyoldalban, még farkasokat is, mind egy szép, tökéletes harmóniába olvadt össze, hogy lélegzetelállító dallamot alkossanak együtt. Hallotta az emberek dallamát is. Néha halkan. Néha hangosan. Vidám volt. Máskor szomorú. Ez a zene mindig is ott volt benne, egészen kisgyerek korától, amióta csak emlékezni tud. A része volt. Ahogy idősebb lett, kezdte felismerni, hogyha nagyon fülel, ezek a dallamok elmondhatják, ki milyen ember. A találkozás az útitársaival a hegy lábánál azonnal meggyőzte, hogy hatalmas bajban van. Hallgatta a belőlük áradó hangokat, ahogy ott

bandukolt mögöttük, és hallgatta tódító történeteiket emberek megkarózásáról, ami felkavarta a gyomrát. Ismét felnézett a ködre. Mintákban örvénylett. Természetellenesen. Nem tudta, honnan tudja, hogy természetellenes, mert a zene, amit felőle hallott, az éjszaka részét képezte, a sűrű, szürke fátyol dallama sem nem csörgött, sem nem csikorgott, de mégis... az az odafenn kavargó pára határozottan nem volt normális. Újra megérezte a szorítást a bensőjében. A lába követni akarta az utat tovább felfelé, bele a ködbe. Nagyon remélte, hogy Teaganre van hangolódva. Mindig is tudta, hol vannak a lányok, érezte a zenéjüket. A nyom, amit követett halvány, halk hangokon szólt. A dallam Teagané volt, de úgy tűnt, egyre távolodik, mintha nem érhetné el őt. Mi a csodát képzel Teagan? Éjszaka rohangál a hegyek között egy idegen országban? Mihelyt bajba került, azonnal hátat kellett volna fordítania ennek a helynek, és irány vissza az Államokba. És rendre bajba került. Most például óriási bajba. Az a lány most valóban meg fogja tapasztalni a seggberúgását. Trixie jó formában volt. Még mindig jó alakja volt. Voltak gömbölyűségei, de sehol nem ereszkedett meg. Jól nézett ki abban az édes kis rásimuló terepnadrágban, ami szépen kiadta a formáját, és mutatósan ráncolódott a bakancsa fölött, amibe belehúzta az alját. Még mindig megvolt a karcsú dereka, amit az égtől kapott ajándékba, a haja is dús volt és ragyogó, mint világéletében. Szerette több tonnányi hosszú fonatban hordani, amit bár bonyolult volt gondozottan tartani, mégis nőnek érezte magát tőle, nem pedig egy robotnak. Titokban igazán szexi, szép fehérneműket hordott. Természetesen senki sem tudott erről a kis bűnéről, és útitársai egyikének sem állt szándékában hagyni, hogy felfedezzék a titkát. Legfeljebb ha már megölték, és volt egy olyan érzése, hogy megölik, ha utolérik. Ha nem velük vagy, akkor ellenük. Egészen elvakult rasszistának hangzottak, és mivel ő fekete volt, már egy életre elege volt belőle, hogy kevesebbre tartsák másoknál. Felsóhajtott. A hegyi ösvény meredek volt, és egyenesen a ködbe vezetett. Lehet, hogy az alakja rendben van, de azért nem egy mai

csirke, és miután szinte egész éjjel, és utána majdnem egész nap azokat a hangokat követte, fáradt volt. Sőt, rosszabb. De a legrosszabb mégis az volt, hogy az emberek, akikkel elindult, már az unokájára vadásztak, és a férfira, aki Teagannel volt. Trixie és az útitársai a hegy lábánál találkoztak egy emberrel, név szerint Denny Jasharival. Azt állította, hogy egy pár, egy férfi és egy nő, megölte a fiát és az unokaöccseit a falu mellett és a hegyen. Négy unokaöccsét és a fiát. Vagyis öt embert. És leírta Teagant. Teagan. Az ő imádott Teaganje. Mintha Teagan akár egy légynek is képes lenne ártani. Trixie-t sokkolta a hívás, amikor Teagan közölte vele, hogy találkozott egy férfival, és összeházasodik vele. Azt is elmesélte, hogy a hegyi vezetője egy sorozatgyilkos volt. És erőszaktevő. Az a hegyi vezető, Armend Jashari lehetett Denny Jashari fia. Igen. Trixie bajban volt, de Teagan is. Mindenki más előtt, nagyon gyorsan meg kellett találnia az unokáját, és hazavinni, ahol biztonságban lehet. – Túl öreg vagyok én ehhez a szarsághoz – motyogta Trixi, és felegyenesedett a szikla mellől. Úgy érezte, a hátizsákja legalább egy tonnás, és megint elfogta a kísértés, hogy eldobja a vámpírölő szettjét, de aztán eszébe jutott, hogy talán hasznát veheti még emberi alanyokon is. Jashari már szinte gyilkos őrjöngésig tüzelte a férfiakat, meggyőzte őket, hogy Teagan és az a férfi vámpírok. Égő lábain visszabotorkált az ösvényre, és elindult a furcsa köd felé. Bár a ködfátyol egészen közelinek látszott, egy újabb órányi gyaloglás után még mindig ugyanolyan távolinak tűnt. Hát ő tényleg, valóban túl öreg ehhez. Elő kellett volna húznia a karólövő fegyverét, és szépen sorban le kellett volna szednie őket abban a régi, düledező házban, ahol találkoztak, amint Jashari leírta Teagant. Fred Wilson volt az, aki felvette vele a kapcsolatot az Államokban. De a felesége, Esmeralda barátkozott először össze Trixie-vel. Megcsóválta a fejét. Hagyta, hogy átverje a vén banya. Sokat nevettek együtt, mindketten szerették a puccos holmikat, előbb csak chatszobákban beszélgettek, aztán találkoztak és barátságot kötöttek. Milyen bolond is volt.

Folyamatosan pörgött, élvezte a webes életet, Esmeralda pedig lassan behúzta a csőbe. Tudta magáról, hogy intelligens, és számíthat is az agyára, de a legtöbben általában lekezelték, mivel nem részesült formális oktatásban. Ő magát tanította, és nagyon is jól szerepelt az életben. Felnevelte a lányát és a négy unokáját, mindannyian egyetemet végeztek, diplomát szereztek. Jó munkát végzett. Esmeralda mégis kijátszotta. Az a nő nem volt a barátja. Egyáltalán nem. Valahonnan tudomást szerzett a képességéről, hogy képes ráhangolódni emberekre. A családon kívül senki sem tudott erről. Nos... kivéve azt a néhány évvel ezelőtti esetet, amikor egy hirdetésre elment egy médiumokat kereső tesztre pusztán a móka kedvéért. De ott bizalmasan kezelték az információkat. Vagyis azt mondták. Esmeralda mégis megtudta. Először egy olyan weblapon vette fel vele a kapcsolatot, ahol vámpírregény rajongók vitatták meg az általuk elolvasott könyveket. Jól szórakoztak együtt. Aztán egy idő után már nem volt mókás, Esmeralda férje, a fanatikus őrült, aki pontosan olyan, mint a Teagant megvádoló Jashari, pedig egyáltalán nem volt az. Természetesen nem tudták, hogy Teagan az unokája, másképp azonnal megölték volna. Hallotta őket sutyorogni a sátorban. Hogy hogyan fogják felhasználni őt, hogy megtalálják a vámpírokat, és aztán hogyan szabadulnak meg tőle, mivel túl sokat tud, viszont nem hisz az ügyükben. Mintha az ottléte nem lett volna elég bizonyíték rá, hogy hisz a vámpírokban. Meglehetősen biztos volt benne, hogy Jashari akarja annyira a halálát. Ő irányította a beszélgetést, a többiek általában csak helyeseltek. Trixie-nek az volt az érzése, hogy valamilyen magasabb rangot tölthet be a szervezetükben.

Végre-végre! Elérte a ködöt. Egészen pontosan egy ködfalat. Szilárdnak és áthatolhatatlannak tűnt. Tanulmányozta minden nézőpontból, és úgy döntött, hogy megtalálja a módját a bejutásnak. Azok a halvány hangok befelé hívták, a vastag pára belsejébe, így muszáj volt bejutnia. Trixie sok minden volt, de a türelmes jelző nem tartozott a repertoárjába. Lehajította a csomagját, hálásan, hogy végre megszabadulhat tőle, de annyira azért nem volt hálás, hogy ő maga is csak úgy a földre üljön, és a csini kis nadrágja piszkos legyen. Annyira édes volt, nagyon tetszett neki. Nem volt könnyű rátalálni erre a darabra, amit teljes mértékben ki tudott használni, hogy megmutassa idomait. Ha mégis megölik idefenn a hegyen, amikor megtalálják a holttestét, legalább jól nézzen ki. Egy kis területről elkotorta a port és a növényi maradványokat, mielőtt óvatosan leereszkedett volna, hogy aztán belemeredjen az előtte magasodó ködbe. A pára folyamatos mozgásban volt, örvénylett, kavargott szinte hipnotikusan, de nem a szél mozgatta. Egy láthatatlan kéz talán, de nem a szél. Érezte ugyan a légmozgást, de a pára fortyogásának köze sem volt annak sem a sebességéhez, sem az irányához. Lehunyta a szemét, hogy ne vesszen el a köd bámulásában. Ehelyett inkább teljes figyelmével fülelt, hallgatta a köd muzsikáját. Az ezüst és arany hangok lágyan énekeltek neki. Egyáltalán nem disszonáns dallamok voltak, még csak nem is hasonlítottak azokhoz a fülsértő hangokhoz, amiket Jashari és a barátai bocsátottak ki magukból. Ez a zene inkább figyelmeztetett, távolmaradást sugallt, de még ezzel együtt sem tért el a természet saját melódiájától. Tökéletesen illeszkedett hozzá. Harmóniát alkottak együtt. Ez a jelenség határozottan az itteni vadon része volt. Ezek a hangok jobban vonzották, mint élete során bármi más. Valami a bensőjében reagált rá, egyetlen pillanat alatt ráhangolódott a ritmusára. Mindig érezte, amikor a teste ráhangolódott egy dallamra. Magához ölelte. A saját szimfóniája ellenpontot alkotott, aztán harmóniába olvadt vele. Bárki, vagy bármi tette is azt a dallamot a ködbe, illik hozzá. Összetartoznak.

Annak ellenére, hogy veszélyben volt az unokája, és annak ellenére, hogy ő maga is meglehetősen nagy veszélyben volt, most először életében teljesen megnyugodott. Nem tudott visszaemlékezni, hogy valaha is lett volna ennyire nyugodt. Túlságosan elfoglalt volt mindig. Túl sok felelősség volt rajta. Megállás nélkül dolgozott. Gondoskodott a gyerekekről, tanult velük. Otthont teremtett nekik. Nem volt ideje a saját szükségleteire. A család volt az élete. A mindene. Nem pihenhetett. Azon kapta magát, hogy egyszerűen csak mélyeket lélegzik, és hagyta a hangoknak, hogy elárasszák. Hogy feltöltsék, amikor annyira kimerült volt. Sírni szeretett volna. Nevetni. Biztonságban érezte magát abba a dalba burkolva. Pedig vad volt. Megszelídítetlen. És ugyanakkor elegancia is volt benne. Kifinomultság. Olyan dolgok, amik belőle is eredtek. Az unokáinak átadta őket, de benne magában nem voltak meg. Most ott ült a porban, visszaénekelte azokat a hangokat, és életében először elegánsnak, kifinomultnak érezte magát. És biztonságban. Beletelt néhány percbe, vagy talán néhány órába, mire észrevette, hogy már körülveszi a köd. Nem látta mozogni, bár igazából nem is nagyon nézett. Érzett. Kitapogatta maga mellett a csomagját, mert a szinte haraphatóan sűrű párában nem látta. Ott volt, közvetlenül mellette, tehát nem ő mozdult, hanem a köd. Mégsem félt. Lehetetlen lett volna félni, amikor a bensőjében minden átalakult. Arannyá vált. Tökéletessé. Soha nem történt még vele ilyen ezelőtt, és nem akart lemondani róla. Nagy volt a kísértés, hogy ott üljön azon a szent helyen az örökkévalóságig, de meg kellett találnia Teagant. Még mindig nem volt benne biztos, hogy Teagan nyomát követi. Az nyilvánvaló volt, hogy a célpontja ugyanebben a ködben van. Trixie hallotta ugyan Teagan dallamának visszhangját is, de az nagyon gyenge volt, mintha még mindig nem a közelében lenne. Furcsa volt annak a ködnek a dallama. Egyenletes volt, és egyre hangosabb, és Trixie-ben minden reagált azokra a titokzatos, gyönyörű hangokra. Felállt, magára vette a hátizsákját, aminek

most szinte nem is érezte a súlyát, az a melódia annyira lekötötte, hogy oda sem figyelt rá, ez tette könnyűvé. Követte a dallamot, és egy csöppet sem érdekelte, hogy nem lát a ködben. Akár a szemét is beköthették volna, azzal sem törődött volna. Nem számított. A muzsika egyre hangosabb lett, ahogy követte. A lába magától értődően megtalálta az utat, ha volt egyáltalán. Semminek sem ment neki. Egyetlenegyszer sem botlott meg. Tudta, hogy a nap hamarosan eltűnik a horizontról, és neki menedéket kellene találnia. A köd nedves volt, és amikor előrenyújtotta a kezét, vagy elfordította az arcát, érezte a bőrén a hideg nedvességet, a finom cseppeket, ám hiába menetelt benne már jó ideje, mégsem nyirkosodott át. Úgy érezte, mintha szorosan egy kendőbe lenne csavarva, ami megvédi. Trixie megtorpant, amikor hirtelen, a semmiből egy hatalmas, széles kapu magasodott fel előtte fenyegetően. A torkán akadt a lélegzet. Álmodott egy kolostorról egy hegy tetején. Itt most minden ismerős volt neki. Álmaiban a kolostort mindig köd és rejtély burkolta be. Látott néha az álmaiban dolgokat, amikről aztán kiderült, hogy nagyon is valódiak, de ez nagyon ijesztő volt. Álmaiban odabenn a kolostorban, azok mögött a kapuk mögött volt valami annyira félelmetes, hogy sohasem mert szembenézni vele. Ehelyett rákényszerítette magát, hogy felébredjen. Biztos volt benne, hogy egy vámpír van odabenn, aki arra vár, hogy lecsapolhassa a vérét, teljesen szárazra szívja. A szíve kalapált. Erősen. Sürgetően. Annak ellenére, hogy félt, előrelépett, és a tenyerét finoman, óvatosan a kapura helyezte. Szinte megsimogatta. Abban a pillanatban, ahogy hozzáért a fához, a dallam felerősödött. Sokkal hangosabbá vált. Hívta őt. Eljutott benne egy olyan helyre, ahol mindig-mindig egyedül volt. Egyedül az éjszaka közepén, amikor a lányok már aludtak, miután ellátta őket. Mindennel, amit pénzen megvásárolhatott. Az otthonban, amit nekik teremtett. Mindig egyedül. A saját szükségleteit mindig a háttérbe tolta, hogy gondoskodhasson azokról, akiket szeret. Nem bánta, boldogan csinálta. Semmit sem bánt. Ha választhatna, ugyanezt az utat járná

be, de ez nem jelentette azt, hogy amikor az éjszaka közepén elfogta a magány, és ébren tartotta, míg fehér lappá nem ürítette az agyát, nem érezte magában azt a sajgó, hatalmas lyukat, ami soha nem fog elmúlni, amit soha nem tölt meg semmi. Tudta ezt, amikor választott, de amit cserébe kapott, az csodálatos volt. A lányok megtöltötték az életét szeretettel és nevetéssel. Nem is akart mást. De az az üresség olykor mégis felébresztette, és megkísértette. Az aranyhangok összekapcsolódtak a saját dallamának hangjaival a bensőjében. Énekeltek nekik. Megszólították az ő hangjait, és azok válaszoltak. Tökéletes harmóniában voltak egymással, és az az üres hely benne megtelt velük. Azzal a zenével, amire soha nem számított. Ott a kapuban a hangok melódiává duzzadtak, a lágy, suttogó ének előre hívogatta. Most a levegőben is látta azokat a hangokat, saját hangjai pedig csatlakoztak hozzájuk, és összefonódtak velük. Hallott egy kattanást, és a kapuszárnyak elindultak befelé, a hangok pedig átcsusszantak az egyre szélesedő nyíláson. Trixie nem habozott követni őket. Belépett a résnyire kinyílott szárnyak között, követte a táncoló hangokat egy udvarba. Mögötte a kapu bezárult. Hátranézett a válla fölött, mert nagyot döndült, és valahogyan súlyosnak, véglegesnek hangzott. A köd olyan sűrű volt, hogy nem látta, hogy lement-e már a nap, de hirtelen nagyon hideg lett. Megborzongott, és félig megfordult. Nem tudta, hogyan kell kinyitni a kaput. Amennyire ki tudta venni, volt néhány kisebb épület szétszórtan a nagyon magas kerítésen belül. Az épületeket körülvevő fal szinte barikádszerű volt, magas és vastag, hatalmas teret kerített körbe. Ez nyilvánvalóan egy erőd volt. Körbenézett, és egyre biztosabb volt benne, hogy ez egy elhagyatott erőd. Semmi sem utalt rá, hogy élne itt bárki is, és ha egykor éltek is, az nagyon rég lehetett. Mára semmi nyoma nem maradt itt emberi lénynek. Tett két lépést az erőd közepe felé. Az épületek bár nagyon régiek voltak, szilárd, hatalmas kövekből épültek. A hangjegyek visszavonzották magukra a figyelmét. A kapuhoz legközelebb álló épület fölött táncoltak a levegőben.

Nagyon szép látványnak találta, így közelebb lépett. A zene ismét erősebbé vált. De nem Teagan dallama volt, annál sokkal férfiasabbnak tűnt. Vad. Szexis. Elegáns, és rettenetesen, fokozhatatlanul férfias. Hogy hogy lehet ilyen egy dallam, arról fogalma sem volt, de gyönyörűnek, lenyűgözőnek találta. Elment egészen az épületig, a szíve kalapált a mellkasában. A szája kiszáradt. Nem tudta, mire számíthat, de a szép, tökéletes dallam körülölelte és kitöltötte a hiányzó hangokat a saját dallamában. Csak lépkedett előre, és tudta, még ha meg is próbálná visszafogni magát, akkor sem lenne rá képes. Meg kellett találnia annak a dalnak a tulajdonosát. Ujjai ráfonódtak a durván faragott kilincsre. Az ajtó nem volt zárva. És nem volt nehéz sem, könnyedén kinyitotta, belépett és megállt. A döbbenettől eleresztette a kilincset, és az ajtó hangosan becsapódott mögötte. A hangjegyek betöltötték a szobát, körbekörbe táncoltak, és játszottak egymással, de odabenn nem volt semmi. A négy fal, döngölt földpadló, és semmi más. Nem tudta miért szeretne sírni, de végül nem tette. Fáradt volt. Kimerült. Olyan volt, mint egy gyerek, a fazékra vadászott a szivárvány lábánál, csakhogy a fazék üres volt, és ettől úgy érezte, mintha becsapták volna. Ledobta a földre a hátizsákját, és melléroskadt. A lábai annyira remegtek, hogy nem bírták megtartani. Hirtelen megrázta a fejét, nem hagyta, hogy a könnyek kibuggyanjanak a szeméből. Mégis, mi a fenét gondolt? Túl van már ő ezen az egészen. Rég elvesztette a lehetőségét a... mire? Nem akart egy férfit. A saját útját járja. Csak idegesítené. Sokszor beszélt csak úgy a fejében, és ilyenkor gyakran volt szarkasztikus,és csúnyaszájú, ha keresztbetettek neki. A férfiak az édes kis cukorfalatokat kedvelik, és ő nem volt az. Az élet jó volt hozzá, megajándékozta az unokáival, és ez nagyon sokat számított neki. Olyan élete volt, amilyet szeretett volna. Egy pillanatát sem adná fel egy férfi kedvéért. Kihúzta magát. Ez minden bizonnyal valami megbabonázó varázslat lehetett, ami előhívta belőle azt a tizenéves lányt, aki

terhes lett, és azt hitte, hogy az embere szereti őt. Igen, előcsalogathatták belőle azt a naiv lánykát, és ő újra álmodozni kezdett. Meg kell találnia a humorát és az acélgerincét, kit érdekel, hogy egyedül van? Nem engedheti meg magának az álmodozást. Feladta a saját álmait ötven évvel ezelőtt. A lányok váltak az álmaivá. Ők pedig valóban olyan életet éltek, amilyet álmodott nekik, és ez neki épp elég volt. Körülnézett. Nos, legalább menedéket talált. Fáradt volt, aludnia kellett. Biztos volt benne, hogy a férfiak, akik üldözik, nem juthatnak át a ködön. De legalábbis a nyomát nem tudják követni abban a ködben. Őt a zene vezette el idáig, őket viszont nem fogja. Kinyitotta a hátizsákját, és elővette a hálózsákot. Egy üres épületben alszik, ahol hangjegyek táncolnak körülötte. Nem fog álmodni. És nem lesz magányos. Csak és kizárólag alszik. Alapos nő volt, és hitte, hogy jobb, ha mindig mindenre felkészül, így előkészítette a vámpírvadász szett fadobozát is, elhelyezte a földön maga mellett. Ettől egy kicsivel jobban érezte magát. Volt benne egy fiola szenteltvíz és egy Biblia is. Meg mindenféle más dolgok is, de neki legjobban a kis pisztoly tetszett, ami apró, kihegyezett karókat lőtt ki. Amik viszont nem voltak olyan nagyok, mint szerette volna, bár egész sorozatnyi különböző méretűt tartalmazott a készlet. Egyáltalán nem elég nagyokat. A homlokát ráncolva vizsgálgatta őket. Ha ő tervezte volna ezt a készletet, megszabadult volna a szemét nagy részétől, és arra koncentrált volna, hogy a maradék viszont nagyobb legyen. Például nem ártana még több picsanagy karó. Az a fajta, ami már komoly lyukat üthet egy vámpír szívén, hogy az többé ne tudjon felkelni. A pisztolyt viszont akkor is megtartaná, jó messziről lehetett vele lövöldözni, és ezt szerette. Végül megtöltötte a fegyvert a második legnagyobbal, és kivette az extra nagy karót is a többi közül, és közvetlenül maga mellé tette. – Nem azért mondtam, te egy igazi karó vagy – suttogta neki fennhangon, mert a többi méret valóban ostobán nézett ki. Használhatatlanul aprónak, játékszereknek tűntek. A nagy dolgokat szerette. A merészeket. Amik még az élethűnél is nagyobbak voltak.

És masszívak. Különösen, amikor egyetlen karó állt egy vámpír és őközötte. Hanyatt fordult a hálózsákban, és felnézett a táncoló hangokra, hallgatta a gyönyörű dallamot, ami arra késztette, hogy álmodjon akkor is, ha nem akart. Amikor pontosan tudta, hogy felesleges. – Nem is akartam férfit magamnak, miután megtanultam, hogy hazudnak, csalnak és lusta trógerek. Soha egy szót sem szólt a lányunkhoz. Egyszer sem. A gyönyörű lányunkhoz. – A keze görcsösen összerándult a kicsi fegyver körül. Ha a lánya apja abban a pillanatban megjelent volna előtte, simán megkarózza. Sokáig feküdt mozdulatlanul, csak olykor törölte meg nedves arcát. Természetesen nem sírt, azok a nyomok nem könnyek voltak, csak talán némi ködmaradék. Mégis, a látása kissé tompa és elmosódott volt, amikor megpillantotta az első mozgást a döngölt földpadlón. A kellős közepén. Földgöröngyök gurultak elő odalentről egymás tetejére tolakodva, előbb csak kicsi halmot képezve, majd gejzírként kitörve. Trixie talpra ugrott, és odament a széléhez. Állt a mély lyuk fölött, és döbbenten belebámult. A gödör mély volt és hosszú. Azért volt olyan hosszú, mert el kellett, hogy férjen benne egy nagyon nagy ember. Ott feküdt a nyitott sírban – mert ez határozottan egy nyitott sír volt –, és felnézett rá. Nyitva voltak a szemei. Trixie felsikoltott. Nem volt egy sikoltozós fajta, így halálra rémült a saját hangjától. Valószínűleg még az angyalok is megrettentek tőle a mennyországban. Felemelte a kezét, és lemutatott a férfira. Az ott Isten bizony egy vámpír. És őrá bámul. Beletelt pár pillanatba, mire egyáltalán eszébe jutott az apró fegyver a kezében, és görcsösen meghúzta a ravaszt. A kis karó kirepült a pisztolyból, és magasan a férfi vállába fúródott. Összerezzent. Azok a gyönyörű kék szemek – mert azt még ilyen körülmények között is észrevette, hogy gyönyörűek – elsötétültek. Lett belőlük egy iker viharfelhő. Ráadásul teljesen meztelen volt. Minden látszott belőle. Még a legjobb része is, és bár ez volt a legrosszabb rémálma, Trixie-nek mégis meg kellett állapítania, hogy az a része valóban a legjobb. Atyavilág!

Az az idiótán apró karó nem vált be. Hátrálni kezdett, de elbotlott és fenékre huppant, a keze vakon tapogatott hátrafelé, a nagyobbik karót keresve. Éppen töltötte a fegyvert, amikor a férfi fellebegett. Úszott a levegőben. A lábai nem érték a földet. A francba, a francba! Betolta a karót a fegyverbe, és másodjára is lőtt. A lövedék a karját járta át. Nem igazán volt olyan pontos az a fegyver, mint amilyennek hirdették, és nem úgy tűnt, mintha a férfi ebbe a sebbe belehalni készülne. Egyáltalán nem. Nagyon is élőnek, és igazán hatalmasnak tűnt. Hatalmas izmok... hatalmas... ööö... minden. Felkapta a szenteltvizes fiolát, hozzávágta, és már csak későn hasított belé a felismerés, hogy elfelejtette kihúzni belőle a dugót. A férfi a levegőben kapta el az ampullát. Gyors volt. Nagyon gyors. – Köd alte hän, emni! – csattant fel. A hangja egy kész muzsika volt, még akkor is, ha nyilvánvalóan átkozódott. Attól a hangtól a gyomra vetett egy bukfencet, ami Trixie-vel tizenöt éves kora óta nem fordult elő. Ráadásul egészen biztos volt benne, hogy a férfi őt szidta. – Vissza vámpír! – sziszegte oda neki, és maga elé nyújtotta a nagy ezüst keresztet. Eddig a nagyon-nagyon drága vámpírvadász szettjéből semmi sem működött. Már csak remélni tudta, hogy a kereszt legalább tényleg ezüstből van. – És az ég szerelmére, vegyen fel valami ruhát! Hát de komolyan! Hogyan tudná a célra koncentrálni minden figyelmét, amikor ott áll előtte teljes... dicsőségében? És volt ám dicsősége. A kemény szájszél lassú mosolyra húzódott. Teljesen úgy nézett ki, mint egy férfi. Nem azok a sovány, fontoskodó fiúkák, akiket azoknak a könyveknek a borítójára raktak ki, amiket annyira szeretett olvasni. Nem, ő itt határozottan férfi volt. Kemény élek, és sok-sok, rengeteg izom. Lehet, hogy egy vérszívó vámpír, de egyben egy igazán forró, dögös pasi is. Legalább ha meghal, egy valóban fullextrás, perzselően dögös vámpír öli meg. Ezt a perverzséget talán magával vihetné a sírba, és nagyon hosszú időre a másvilágra is.

– Hölgyem, tedd le kérlek azt az ostoba keresztet, és mondd el mit csinálsz, mert eddig kilőttél az életpárodra két nyilat, és hozzávágtál egy üveget. Azt hiszem, ezek külön-külön is tiszteletlenségnek számítanak. Trixie felvonta a szemöldökét. Tiszteletlenségnek? Ó nem, ez a pasi nem fog úgy tenni, mintha méltó ellenfele lenne. – Azok nem nyilak. Karók. És több is van ott még, ahonnan jöttek, tehát ne is gondolj arra, hogy belém harapsz! A férfi mosolya a szemét is átmelegítette, és Trixie gyomra halálkomolyan újra bukfencet vetett. Csak most valamiféle vibrálás is követte a teste délebbi régiójában. Azon a helyen, ahol már rég történt ilyesmi. Amiről már el is feledett. És ami valószínűleg csupa pókháló. Ez a fickó veszélyes, és mindenképp fel kell öltöznie, másképp nem fogja tudni abbahagyni a bámulását. – Megpróbálsz megölni? – Hát persze! – vágta csípőre az egyik kezét. – Te egy vámpír vagy, én pedig rád vadászom! Szóval igen. Meg fogsz halni, ami azért elég szomorú dolog, nem szeretem, hogy el kell intéznem téged, mert a muzsikád szép, de képes vagyok elvégezni a feladatot, úgyhogy ne gyere közelebb! – meredt rá. – És némi ruhát is vegyél fel! – Hosszú ideje nem látott már meztelen férfit, olyanra pedig, mint ő, nem is emlékezett. A művészek sem faragnak különbeket, akik azokat a híres szobrokat csinálják. Meg kellett volna próbálniuk őt is kifaragni, még mielőtt vámpírrá vált. – Így elég zavaró vagy, nem tudom végezni a dolgom – közölte, még mielőtt végiggondolta volna. A szavak csak úgy kihussantak a száján. Most már tudta, honnan kapta az unokája a kényszerét, hogy mindent kikotyogjon, ha ideges. – Az a dolgod, hogy megölj? – kérdezte. A hangja szelíd volt, akár egy simogatás. Trixie érezte a bőrén a hangjegyek érintését, mintha apró ujjak lennének. Megborzongott. Semmit sem tudott tenni ellene. Álmában is hallani akarta a hangját. Egész éjjel. Pont olyan szép volt, mint a dallama.

– Valakinek csak meg kell csinálnia, és én nem szoktam kikerülni a feladatot. Te egy egészen gyönyörű hím példány vagy, de ez nem számít. Nem fogsz megharapni, és a sötét oldalra vinni. A mosolya kiszélesedett. Fehér és tökéletes fogsora volt. Egyáltalán nem vámpírfogak, ahogy azt Trixie megállapította. – Értékelem, hogy úgy gondolod, hogy gyönyörű hím példány vagyok. Be akarta hunyni a szemét, hogy pusztán a hangját és a kiejtését ízlelgesse, de ez most túl veszélyes lett volna. Minden veszélyes volt rajta. A haja nagyon hosszú volt és nagyon fekete, finom ezüst tincsekkel keveredve. Mindig úgy gondolta, hogy a hosszú haj a férfiakon kicsit ostobán néz ki, de ennek a pasinak itt semmit sem vont le az ultraférfias megjelenéséből. Meglehetősen bizonyos volt benne, hogy egy tetoválás van a hátán, ami felkúszik a vállaira is, de ez a tetoválás nem olyan volt, mint amilyeneket eddig látott, bár a gyenge fényben, ami az ablakon beszűrődött, ezt nem tudta pontosan megállapítani. – Akkor bizonyára örülni fogsz neki, hogy nem vagyok vámpír. Évszázadokig vámpírokra vadásztam, de nagyon hosszú ideje leálltam. Trixie pislantott néhányat. Tekintete a széles, izmos mellkasra esett. Aztán a legalább tizenkét kockás hasára. Súlyos, hatalmas izmok. Nagyot nyelt, és megpróbálta kordában tartani a pillantását, hogy ne haladjon tovább lefelé rajta, de képtelen volt megállítani vándorló tekintetét. Atyavilág! A fickó elképesztően jó volt. És Trixie nagy összegben fogadott volna rá, hogy a segge pontosan ugyanolyan jó. Csak még egyszer sem fordult el eléggé ahhoz, hogy láthassa. – Ha nem vámpír vagy, hogyan tudsz lebegni a levegőben, és miért alszol a földben? – kérdezte. A szájában összeszaladt a nyál a férfi testének látványától. Az ő tekintete az arcát fürkészte. Aztán a testét. Trixie érezte magán a pillantását, nemhogy a ruháin hatolt keresztül, de elért a legbensőbb magjáig. Az a mag hirtelen görcsösen összerándult. Olyan dolgokat ébresztett fel benne, amiket jobb lett volna békén

hagyni. Birtoklás volt a férfi szemeiben. Érdeklődés. És nem csak egyszerű, sima érdeklődés, hanem szexuális érdeklődés, amibe ő nem fog belemenni, nem számít mennyire is jó a pasi. Csak közvetlenül előtte ért le a lába a földre. Elegáns mozdulattal intett egyet, ezzel számtalan hangjegyet indítva útjára, amik közöttük kezdtek táncolni. Azonnal fel volt öltözve. Vékony, fekete ing feszült arra az elképesztően széles mellkasára. A nadrágja tökéletesen simult rá. Még cipő is volt a lábán. Úgy tűnt, mintha méretre tervezett ruhát viselne. És átkozottul jól nézett ki. A megölése már egyáltalán nem tűnt jó ötletnek. Ráadásul túl közel is volt hozzá. Annyira közel, hogy érezte a melegét. Ő fázott, úgyhogy a meleg jólesett. Túl jól. – Fane vagyok. A kolostor őre és felvigyázója. Trixie életében ritkán voltak olyan pillanatok, amikor nem jutott szóhoz, de most még levegőhöz sem jutott. Ilyen közelről még a jó illatát is érezte, a zenéje pedig elkeveredett az övével. Hallotta a dallamát, és tudta, hogy pontosan olyan valódi, mint amilyen szép. Hogy lehet egy vámpírnak ilyen tökéletes dallama? Ennek semmi értelme sincs. A hangok éppúgy áramlottak a bensőjébe, mint eddig. Ezüsttel, arannyal töltöttek meg minden magányos helyet, de ezúttal nem lettek semmivé. Megmaradtak. És magukkal hozták őt is. A teste megremegett, és amikor hátralépett, belebotlott a vámpírölő szett dobozába, és zuhanni kezdett. Fane elkapta az alkarját, hogy megtartsa, és maga felé rántotta. Szinte áradt belőle a hő. Atyavilág! Valósággal forró volt. És egészen biztosan észrevette, hogy ő viszont remeg, mint egy ostoba tinédzser. Ő egy idős hölgy, jócskán túl már az első virágzásán, és az összes többin is. A férfinak abba kellene hagynia, hogy olyan éhesen bámul rá. Ha csak a vérére lenne éhes, nos, abból megpróbálhatna venni. Akkor legalább az utolsó pillanatig küzdhetne az életéért. De az volt az érzése, hogy az az éhség egészen más természetű, olyasvalami, amivel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Felemelte a kezét, hogy védekezzen ellene. Nem volt sem túl magas, sem túl alacsony. Egy átlagos magasságú, gömbölyded idomokkal bíró nő volt, de most határozottan kicsinek érezte magát

mellette. A keze hirtelen túl gyenge és ostoba védekezésnek tűnt ellene. A férfi még közelebb lépett, Trixie tenyere így a mellkasához ért. Érezte rajta azokat a fenséges izmokat. Érezte a szívverését is, ami a része volt gyönyörű dallamának. Létezik, hogy a vámpíroknak ver a szívük? Eddig azt hitte, hogy halottak. – Hölgyem, mondd meg a neved. Halk, mély hangon adta ki a parancsot. Rekedtesen. Érdesen. Hízelkedőn. Trixie-nek meg kellett találnia a módját, hogy összeszedje magát, és le kell állítani a testét, hogy ne reagáljon már a puszta hangjára is. Nem egy tizenéves, hogy megszédítse egy férfi. Aki valószínűleg varázslatot szőtt köréje. Mert. Ő. Egy. Vámpír. – Ha megmondom a nevem, szerzel valamiféle hatalmat felettem? A mosolya ismét felvillant, és megcsóválta a fejét. – Sívamet, te most értelmet adsz az „aranyos” szónak. Eddig a pillanatig nem szerettem ezt a szót, mert egyáltalán nem értettem a pontos jelentését. De már tudom, hogy egy nőt definiál, aki azt hiszi, hogy vámpír vagyok, de azért olyan kérdéseket tesz fel, amire a válaszaim őt segítenék. Egy vámpír azonnal megölne téged. Vagy majdnem teljesen kivéreztetne, megkínozta, és csak utána szívna szárazra. Ők teljesen gonoszak. Ezek a dolgok pedig, amiket magaddal hoztál, teljesen hatástalanok ellene. Nos, ez egyáltalán nem volt jó hír. Egy. Csöppet. Sem. Trixie felsóhajtott. – Fáradt vagyok, és le fogok ülni, ha tényleg nem vagy vámpír, hagyj egy percig pihenni. Szinte egész éjjel és egész nap túráztam, és nem vagyok már annyira fiatal. – Azt találta a legjobbnak, ha erre határozottan rámutat, hogy a férfi levegye végre az arcáról azt az éhes pillantását. Ő már egy régi, összeszáradt aszalt szilva, fogalma sincs, mit kezdjen egy ilyen dögös fickóval. Nos, azért ahhoz elég könyvet olvasott, hogy tudja, mihez lehetne kezdeni vele, de a gyakorlati tapasztalata jóformán egyenlő a nullával. És ez amúgy sem fog megtörténni. Hogy a szavait tettekkel is alátámassza, lerogyott a hálózsákjára, és elkezdte összegyűjteni a vámpírvadász szett kipakolt darabjait. Legalább nem kell idefenn a hegyen továbbra is körbe-körbe hurcolásznia azt az idióta, marha nehéz dobozt, miután

nyilvánvalóvá vált, hogy a férfin egyetlen darabja sem működött. Egyetlenegy sem. Kidobott pénz volt az egész, és ha egyszer valaha hazajut még, mínusz hatezer csillagra fogja értékelni az eladót, az holtbiztos.

9. Fane a nője arcvonásait tanulmányozta, miközben az a földre rogyott. Valóban fáradtnak tűnt, és félelem bujkált benne. Szép bőre volt. Azt vette észre legelőször. Rózsaszirom puhának látszott. Szép, sötét csokoládészínű volt, az ujjai szinte viszkettek, hogy végigfuttassa rajta őket. Rengeteg haja volt. A közvetlenül a fejbőrén hátrafutó vékony fonatok végigzuhogtak a hátán, és leértek a derekáig. Gyönyörű volt. Szokatlan. Több, mint ezer éve nem látott színeket. És nem is érzett semmit. Az első pillanatokban nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy mi történik vele, de ő türelmes volt, kivárta, míg végül az ujjongás elnyomta a többi érzelmet. A nője ember volt, és nyilvánvalóan ötlete sem volt arra nézvést, mi is ő, és hogy mi van közöttük. Nem is vette a fáradságot, hogy felvilágosítsa róla, mennyire tévúton jár. Ő az életpárja. A jutalma, amiért annyi évszázadon át segített megtartani a Földet egy biztonságos helynek. Ő még ennyi évszázad után is képes volt magán tartani az udvariasság köpenyét, ami egyáltalán nem volt jellemző a kolostor többi lakójára. Nem az a férfi volt, aki elveszti a türelmét, vagy vitákba bonyolódik. Míg elnézte az életpárját, meglehetősen biztossá vált afelől, hogy szüksége is lesz ezekre a jellemvonásokra. Leguggolt mellé, ujjhegyeivel elkapta az állát, így kénytelen volt felnézni rá. – A neved, hölgyem. A nő dacosan nézett rá, Fane egy pillanatig azt hitte, hogy szembeszáll vele. Akkor kénytelen lenne elvenni tőle az információt, pedig nem állt szándékában még tovább ijesztgetni. Már így is egyetlen szálacska tartja csak össze. – Trixie. Trixie Joanes. Az Egyesült Államokból jöttem ide megkeresni az unokámat, Teagant.

Teagan. Tudhatta volna. Erős kapcsolatot érzett Andre életpárjával, attól a pillanattól fogva, hogy először találkoztak. Rokonságban áll a nőjével. – Találkoztam Teagannel. Biztonságban van. A nő szeme felcsillant. Kinyúlt, és elkapta a csuklóját. – Biztos, hogy ő volt? Mikor láttad? – Az előző felemelkedéskor. – A nő homlokán összeszaladtak a ráncok, és Fane-nek rögtön eszébe jutott, hogy a modern világból jött, ráadásul ember. – Tegnap este – helyesbített. – Andréval van, biztonságban fogja őt tartani. Trixie vett egy mély levegőt, megcsóválta a fejét, a keze lehullott róla, majd a hátizsákját kezdte rendezgetni. – Mennem kell, meg kell találnom. Nem tudja, mekkora veszélyben van, és az az Andre sem. – Mondd el. – Egy csapat őrülttel jöttem fel a hegyre. Fanatikusok. Otthagytam őket az éjszaka közepén. Csatlakoztak egy falubeli férfihoz, Denny Jasharihoz. Hallottam, amikor leírást adott nekik Teaganről és a férfiról, aki vele van. Meggyőzte őket róla, hogy vadásszanak rájuk, és öljék meg őket. Mindenféle furcsa fegyvereik vannak, és tudom, hogy azt tervezik, hogy engem is megölnek, miután elvezettem őket ehhez a kolostorhoz és az unokámhoz. De szerencsére arról nem tudnak, hogy Teagan rokoni kapcsolatban van velem. – Tudják –mondta Fane. – Van egy emberi Társaság, akik válogatás nélkül vadásznak mindenkire, akit vámpírnak tartanak. Az évek során többet megöltek a népem tagjai közül is, de azt kétlem, hogy valaha is találkoztak volna egy igazi vámpírral, nemhogy megölték volna. A gonoszság érződik. Más a szaga. De ők nem ismerik fel ezt a szagot, mert... – Nekik is ugyanolyan a szaguk, így nem érzik – fejezte be Trixie a mondatot helyette. Lenézett a kezére. – Sajnálom, hogy meg akartalak ölni. Tudnom kellett volna, hogy nem olyan vagy, mint ők. – A tekintete visszaugrott az arcára. – De a földben voltál. Teljesen össze volt zavarodva. Összezavarta a dallama. És az a tény, hogy a szeme láttára emelkedett fel a földből, valamint hogy

egy hatalmas, ronda, ijesztő hullának kellett volna lennie, és Trixie minden jel szerint egyáltalán nem találta annak. – Hogyan sikerült átjutnod a biztosítékokon? – kérdezte. Trixie megpróbálta elhúzni tőle a tekintetét, de a férfi nem eresztette el. Bár halkan beszélt hozzá, mégis ösztönösen megérezte, hogy a kérdésében semmi gyengédség sincs. Követelés volt. Fane-nek tudnia kellett a választ. De ő egy kicsit félt tőle, és ez majdnem kihozta a sodrából. Túl öregnek érezte már magát ahhoz, hogy féljen egy férfitól. Most, hogy esélye nyílt rá – a meztelen testének meglehetősen hatásos figyelemelterelése nélkül – alaposabban megnézte az arcát. Keménynek látszott, annyira, hogy az már szépnek tűnt, de ugyanakkor parancsolgatónak is. Neki ugyan nem fog parancsolgatni! Trixie a maga ura! Csak a biztonság kedvéért, jobb fogást vett karófegyverén. – Visszaadnád a szenteltvizemet, meg a két karót, amit kilőttem rád? – Nagyon büszke volt magára, amiért sikerült egyáltalán megszólalnia, még ha kissé indulatosan is. De egyébként meg, azok az ő holmijai. Ő vette őket, ő fizetett értük. – Szeretnéd visszakapni őket? Zord arccal rámeredt, összehúzott szemöldökkel próbálta a férfi tudomására hozni, hogy ő nem az a nő, akivel viccelhet. – Erősebbnek érzem magam tőlük. És egyébként is az enyémek. A férfi átnézett a szenteltvizet tartalmazó fiolán, majd egy lezser mozdulattal kihúzta a karjából a karót. Vér csurrant le inge ujján. Trixie az ajkába harapott. Eddig végig sem gondolta, hogy azok a kis karók ott vannak a férfiban, hogy valóban megsebezte őt. Ettől pedig rosszul érezte magát. Talán azért nem tudatosult eddig benne, hogy megsebesítette, mert az a karó olyan lehetetlenül aprócska volt, a férfi pedig túlságosan hatalmasnak, legyőzhetetlennek látszott ahhoz, hogy az a csöpp kis karóvető fegyver kárt tegyen benne. Azért titokban egy icipicit mégis elégedett volt. A készlete nem volt teljesen kidobott pénz.

Fane egy másodpercre sem vette le s szemét az arcáról, miközben feljebb nyúlt, és kihúzta a második karót is, amitől még több vér jelent meg rajta, összefoltozva az ingét. Nem mutatott túl jól. – Van egy elsősegély készletem – jelentkezett önként, bár abban nem volt biztos, hogy ismét meg akarja-e érinteni az izmait, ezúttal magától. Csak attól, hogy a mellkasához ért a tenyere, a térdei máris elgyengültek, és a kiszáradt, régi aszalt szilva teste is válaszolt, méghozzá olyan régiókban, amik már sok évvel korábban feladtak minden reményt. – Odaadom, hogy használhasd. Az állandó, rezzenéstelen, rákoncentráló pillantása idegessé tette. Az az érzése támadt tőle, mintha a férfi fel akarná falni. – Tényleg nagyon vérzel – mutatott rá. – Nincs a közelben kórház, és ha nem állítjuk el a vérzést... – elhallgatott. – Majd te adsz vért, ha szükség lenne rá. Te vagy az életpárom. És tedd le azt az ostoba fegyvert. Hajlamos vagy rá, hogy véletlenül megint lelőj. Elővette a legszigorúbb pillantását. Ettől még a lányok is megremegtek, és eltűntek a szobájukban. Mindig működött. – Nem lenne véletlen. Ne próbálj itt engem körbeparancsolgatni! Nem félemlítesz meg. Lassú mosolyra húzódott a szája, és ettől az arca is megenyhült. Tényleg muszáj ilyen jóképűnek lennie? Soha nem volt képes senkinek sem fájdalmat okozni. Ő volt az első, akivel megtette. De hát az ég szerelmére! A földből jött elő! Meztelenül. És lebegett. És felöltözött anélkül, hogy felöltözött volna. Az ujjai még erősebben szorították a fegyverét. Nem volt megtöltve, és még vissza sem kapta a két karóját. Amikor odaítéli azt a mínusz hatezer csillagos értékelést, majd odaírja, hogy a fegyverre forgótárat kellene szerelni, minimum hat töltényhellyel. Egy igazi vámpírt nyilvánvalóan nem dönt le a lábáról egy-két mini karó. És sokkal nagyobb is lehetne a fegyver. – Olvasom a gondolataidat – közölte halkan a férfi. – Nem hiszek neked. Arra senki sem képes. – Egy nagyobb fegyver? Nem arra gondolsz, hogy újra megkarózz?

A vidámság a hangjában bosszantotta Trixie-t. – Csak vegyél komolyan! Nálam van a pisztoly, nem nálad, és nem félek használni! – Becsukott szemmel lőttél. A kezed is megrándult, és mindkétszer elvétetted a célt – mutatott rá a férfi. – És akkor még nem is beszéltünk a szenteltvizes fiola elfelejtett dugójáról. Rámeredt. – Ez az arrogáns és túlságosan vidám hang nem megfelelő ahhoz, hogy rámutass néhány apró hibára. Biztosíthatlak róla, hogy idővel és némi gyakorlással jobb leszek. – Életpárom. Biztos vagyok benne, hogy tíz nőre való elszántságod van ehhez. – Pontosan. – Nagyon elégedetté tette, hogy a férfi így látja a dolgot. Legalább nem kelti rossz hírét a hegyek között, és tiszteletben tartja a vámpírvadász szettjét is, annak ellenére, hogy ilyen béna, és hogy alapvető javításokra lesz szükség benne. Az egyik pillanatban még csak közel volt hozzá, a másikban pedig már közvetlenül előtte. Pontosan előtte. A személyes terében. Trixie fegyvere már az ő kezében volt, majd messzire dobta. Úgy, hogy nem is látta mozdulni. Csak pislantott, és már ott volt. Az egész nagyszerű, hatalmas, forró testével és izmok tömegeivel ott volt az ő személyes terében. Megérintette őt. Felemelte mindkét kezét, hogy védekezzen ellene. Tenyerei a mellkasán landoltak, és lehunyta a szemét, de attól még nagyon is érezte azokat jól behatárolható izmokat. – Szeretem az elszántságodat – súgta egyenesen a fülébe. Érezte, hogyan simít végig a szája a fülén, számtalan apró bizsergés kelt életre tőle a testében, amik aztán összeálltak egy hatalmas tombolássá. Nem volt ura a reakciójának. Képtelen volt eltolni magától a mellkasát, mialatt a szája a fülén mozgott, és a nyelve lopva megérintette mögötte. Apró remegés futott keresztül rajta az érzéstől. Felizgatta. Őt nem lehet felizgatni. Rég megszelídítette már azt a szörnyeteget. Azt sem tudja, mihez kellene kezdenie egy olyan férfival, mint ő. – Ne. – Egy szó. Mindössze ennyit tudott mondani. Az elméje élei elmosódtak. Fane szája forró volt a bőrén. Csábító. Arra gondolt,

hogy ellenáll. Túlságosan is jól tudta, milyen a tűzzel játszani, de a teste hirtelen már nem a sajátja volt. Túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy megmozduljon. „Életpárom, azt mondtad, hogy ne?” A fejében hallotta a szavakat, nem hangosan. Legalábbis azt hitte, hogy hallotta. De a férfi szája a nyakán csúszkált, oda-vissza siklott a pulzusán, és ő egyáltalán nem akarta, hogy abbahagyja. Abba kellett volna hagyatnia vele, de nem akarta, hogy abbahagyja. „Te avio päläfertiilam. Te vagy az életpárom.” Trixie-nek fogalma sem volt róla, mi az az életpár, de komoly dolognak tűnt. Megpróbált koncentrálni, de a férfi szája ott volt a nyakán, a fogai oda-vissza karistolták, amit nagyon erotikusnak érzett. Szerette ezt érezni, bár az agya továbbra is megpróbált megfelelően működni, és tiltakozni. „Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Életpáromnak követellek. A hangja mély volt és szexi. Tetszett neki a hangja. De még jobban szerette a nyakán a száját. Meg is döntötte a fejét, hogy jobb hozzáférést biztosítson neki. Bármi legyen is az az életpár dolog, csak most az egyszer érezni akarta magán a száját. „Ted kuuluak, kacad, kojed. A tiéd vagyok. Tetszett neki a gondolat, hogy az övé. Természetesen csak abban a pillanatban. Nem egy fiatal lányka, aki a jövőről álmodozik. Tudta, hogy a férfiak nem maradnak vele, főleg meg nem az ő korában. Különösen, ha úgy néznek ki, mint Fane. Kezdte azt hinni, hogy valamiféle álom lepte meg. Ha igen, ő nagyon is hajlandó egy kicsivel tovább aludni. „Élidamet andam. Felajánlom neked az életem. Pesämet andam. Felajánlom a védelmem. Uskolfertiilamet andam. Felajánlom a hűségem. Ó Atyám! Még soha senki nem ajánlotta fel neki az életét, a védelmét vagy a hűségét. Érezte a szavak igazságát, a szemeit könnyek kezdték el csípni. Ez igazán nagyon furcsa egy álom. Az ilyen nagyszerű férfiak nem lebegnek fel csak úgy egyszerűen a

földből, és nem nyilatkoznak olyanokat, hogy felajánlják neki az életüket. A szája égette a nyakát. Közvetlenül a pulzusán. Trixie szíve felgyorsult, már attól tartott, hogy kitör a mellkasából. A mellei viszont ténylegesen fájtak. Nem tudta, mihez kezdjen a helyzettel. Aztán a férfi fogai bele is mélyedtek a pulzusába, az ő feje pedig hátrabicsaklott. A teste felívelt a karjaiban, és hallott egy halk nyögést, amit a harapás fájdalma csalt elő a torkából, amit szinte azonnal felváltott az öröm. Nem. Több volt ez örömnél. Tűz száguldott át az erein, egyenesen az ölébe. Úgy érezte, mintha évtizedekig Csipkerózsika álmot aludt volna, és most a mester harapása által felébredt. „Sívamet andam. Neked adom a szívem.” A hangja. Az a hang. Szexis. Csábító. Érdes. Tökéletes. El tudta volna hallgatni örökké. És nem akarta, hogy a szája valaha is megálljon a nyakán. „Sielamet andam. Neked adom a lelkem.” Ez olyan szép volt, hogy könnyek peregtek tőle a szeméből. Azt hitte, őt már nem képes megindítani semmi. Túl volt azon az időn, hogy álmodozzon, Túl volt már azon az időn, hogy álmodozzon, mégis itt volt egy álomban, ami szebb volt, mint amit valaha is remélt. Meglehetősen nagyszerű dolognak találta, hogy olyan kreatív a fantáziája, hogy képes megjeleníteni egy olyan fantasztikus férfit, mint Fane. A neve. A kiejtése. A pillantásai. Ráadásul még csak nem is fekete. Ez milyen fura dolog már? A lánya tapasztalata után sosem engedte a tekintetének, hogy elkóboroljon. Oké, ez azért nem volt teljesen igaz minden tekintetben. De tényleg csak néhány férfi volt, akiket jobban megnézett, és őket is pusztán azért, mert irtó jó seggük volt farmerben. „Életpárom. Ne nézegesd más férfiak seggét, legfőképp pedig ne azokra gondolj, amikor épp a saját eskünk szavai szólnak. Figyelj a saját emberedre.” Hűha! Ő nem mond semmiféle esküt. Arról szó sem lehet. Csak hallgat, és hagyja kibontakozni az álmát. Az álombeli pasija

parancsolgató volt és arrogáns, és szerette rajta használni a hangját. Ez rendben is volt. Mármint a hangja volt rendben, annak ellenére, hogy parancsolgatónak és arrogánsnak hangzott. Dögös volt. És mivel a férfit ő álmodja, az is teljesen rendben van, hogy dögös. „Nem akarod, hogy ne mondjam el a fogadalmat.” Már megint ott volt. Arrogáns és parancsolgató. És olyan rohadt szexi, hogy a föld bármely nője beindulna tőle, még az a korosztály is, akinek a motorja időtlen idők óta nem járt. Szóval nem. Nem akarta, hogy véget érjen ez az álom. A szája a nyakán fantasztikus volt, tiszta tűz lángnyelvei terjedtek szét tőle a testében, azok rohantak az ereiben. – Ne. Ne állj meg – mormolta. „Ainamet andam. Neked adom a testem.” Őszintén értékelte az ajándékot, bár a leghalványabb lövése sem volt, mihez kezdjen vele. Túl rég volt már. Évtizedekkel ezelőtt. Ő olyan mindig a munka, semmi játék típusú nő volt, de ezt ugyebár mégsem vallhatja be az álompasijának. Egy utolsó korty után a férfi vonakodva felemelte a fejét, és loppal végigsimított még egyszer a nyelvével azon a helyen, ahol megharapta, Trixie pedig beleborzongott az érintésbe. – Az ízed fantasztikus hölgyem. Olyan hatással van a szervezetemre, mint a kábítószer. Függőségbe ejt. Soha nem fog eltűnni ez az aroma a számból, és nem is akarom, hogy elmúljon. A fekete ing épp úgy tűnt el róla, ahogyan megjelent, egyetlen pillanat alatt, és Trixie tenyerei ismét közvetlenül az acélos izmokat, forró bőrt érintették. Felé fordította a fejét, és az orrát is odanyomta hozzá. Volt egy aprócska része, ami levált a tudatáról, és kívülről, döbbenten figyelte ezt a gesztust. Ez annyira nem volt jellemző rá. Ettől függetlenül a férfinak finom illata volt. És úgy tűnt, neki nagyon is tetszik a mozdulata. Neki pedig az tetszett, hogy hölgyemnek szólítja, ahogy soha senki más nem szólította még, viszont az unokáit sokan szólították így. Fane mormolt valamit, amit nem értett, pedig az eddigi szavait mindig lefordította, hogy ő is megérthesse. Ezúttal nem volt magyarázat, viszont Trixie azon kapta magát, hogy a mellkasát

nyalogatja közvetlenül a szíve fölött. Megkóstolta a bőrét. A pulzusát. Aztán őt magát is megkóstolta. Forró volt. Fűszeres. Függőségbe ejtő, ahogy a férfi mondta volna. Fane keze a tarkójára simult, gyengéden a mellkasa felé nyomta a fejét, miközben az ő szája ott mocorgott rajta, és magába szívta azt a tökéletes keveréket, ami afrodiziákumként hatott rá. A teste nyugtalanul mozdult Fane felé. A férfi szabad keze végigsiklott a haján, majd a csípőjére simult. Minden egyes pont, amit megérintett, szinte folyékonnyá vált Trixie testében, mintha a csontjai olvadtak volna pocsolyává. „Sívamet kuuluak kaik että a ted. Ugyanezt kérem tőled is.” Ó! Aszta! Az ő testét kéri a sajátjáért cserébe. Szerette, ahogy ez hangzott. Álmában persze. A valóságban sikoltozva futna világgá a hegyen, vagy ismét megpróbálná lelőni a vámpírölő karóvetővel. Mert... azt igazán nem tudhatná meg, hogy... ő gyakorlatilag majdhogynem szűz. Az ő korában. Ez egészen megalázó lenne. „Hän sívamak.” – Attól, ahogy az érzéki hang belesuttogta a fejébe a szavakat, szépnek és szexinek érezte magát. És az övének. Nem is tudta mit jelentenek ezek a szavak, hogy minek nevezte, de biztos volt benne, hogy valamiféle becézés. – „Te avio päläfertiilam vagy, vagyis az életpárom. Semmi szükség rá, hogy valaha is zavarban légy, vagy megalázottnak érezd magad. Mindig gondoskodni fogok rólad. Ainaak olenszal sívambin. Az életed minden időben a legnagyobb becsben tartom. Te élidet ainaak pide minan. És a sajátom elé helyezem mindenkor. Könnyek égették Trixie szemét. Még a levegőt is kilopta a tüdejéből a férfi esküjének szépsége. Őt életében soha senki nem dédelgette, nemhogy a saját élete elé helyezte volna az övét. Egy idegen volt, egy álombéli férfi, mégis azt mondta, csupa olyan dolgot, amit egy nő hallani szeretne. „Te avio päläfertiilam. Az életpárom vagy. Ainaak sívamet jutta oleny. Összekötve velem az örökkévalóságra. Ainaak terád vigyázak. Mindörökre a gondjaimra bízva. Fane keze finoman helyet kért Trixie szája és a saját mellkasa között. Ő pedig vonakodott abbahagyni az ivást, úgy érezte, mintha

ezzel a férfi valódi lényegét szívná magába. Minden szempontból tökéletes. És fantasztikusan finom. De Fane gyengéden felemelte az állát, majd a száját az övére simította. Trixie szíve megugrott. Szinte összerezzent a mellkasában. Legnagyobb megrökönyödésére még a hüvelye is megrándult. Fane csókja forró volt. Kemény. Nedves. És szexi, mint a fene. Újra megcsókolta, és Trixie arra gondolt, hogy már nem is emlékszik, hogyan kell csókolózni, de a teste beleolvadt a férfiéba, és ez annyira jó érzés volt, hogy egyszerűen kinyitotta a száját, aztán a nyelvük összekuszálódott, táncoló vörös lángokkal töltve meg a bensőjét, életre keltett valamiféle sürgetést, és egy borzalmas szükséget, ami előbb a gyomrát karmolászta, majd lesüllyedt a lábai közéhez. – Susu” – suttogta bele a szájába a férfi – „hazaértem.” Hazaért. Nem azt mondta, hogy otthon van. Mintha... ő lenne az otthona. Tudta, mit mondott. Tudta, mert ugyanazt mondták a csókjai is. Őt akarta. Ő már nem fiatal. Nem szép. Nem piszkafa termet, ami mostanság az elfogadott norma. Az ő ideje már rég elmúlt, még ahhoz is késő, hogy álmában ez történjen. Még akkor is, ha ezt túlságosan is valóságosnak érezte. Fane teste kemény volt és forró, ő pedig képtelen volt megálljt parancsolni a bőrén kószáló kezeinek. Rátalált a hátán a gerince vonalára, látni akarta rajta a tetoválást. Ujjaival végigkövette a körvonalait. Hatalmas volt, végighaladt a hátán, a vállain és a karjain folytatódott. De nem tintával készítették. Legalábbis ilyen tintát még életében nem látott. Betűszerű karakterek. Levélmintázat. Gyakorlatilag beszőtték az egész tetoválást. Majdnem megkérte, hogy forduljon meg, hogy láthassa, de azt is tudta, ha megtenné, ő túlságosan sokat tudna meg. Túl messzire menne ezzel a férfival, és nem lenne képes onnan visszatérni. Trixie-nek volt egy titka, amit szigorúan megtartott magának. Senkinek sem beszélt volna róla. Soha. Megbízott a képességeiben, hogy fel tudja nevelni a négy unokáját. Folyamatos túlórázott, keményen dolgozott, hogy otthont teremtsen a számukra. Mindenre meg tudott válaszolni, a szarkazmusát pedig külön művészeti ággá

fejlesztette. Az emberek féltek keresztbe tenni neki. Önbizalmat árasztott mindenkivel szemben. A lányok miatt harcolt a tiszteletért, és soha, de soha nem hátrált meg. De az igazat megvallva, az önbizalma nullára csökkent már a gondolattól is, hogy szexi nőnek kellene látszania. Ezt az álmot már olyan rég feladta, hogy semmiféle készsége nem maradt, nem is beszélve az akaratról. Túlságosan keményen megharcolt azért, hogy ne legyen szüksége egy férfira. Hogy ne legyen szüksége szexre. Hogy ne legyen szüksége gondoskodásra és védelemre. – Te ezt nem értheted – suttogta –, de már túl késő. Elkéstél. Az álmaimban megjelenhetsz, de nem lehetsz valódi. Szégyellős volt. Mindig hihetetlenül szégyellős volt olyan férfiak közelében, akiket vonzónak talált. Szinte görcs kötődött a nyelvére, és úgy érezte magát, mint egy buta tinédzser. Nem tudta, hogyan kell kezelni egy férfi figyelmét, így a hozzáállásával és a szarkazmusával villámgyorsan megfutamított mindenkit. Volt egy speciális viselkedésmódja, amit ilyen esetekben előjött. A tengeri boszorkány. Senki sem tudott olyan tengeri boszorkány lenni, mint ő. Úgyhogy most nagyon gyorsan meg kellett őt találnia magában, mert nem keveredhet bele Fane-nel semmi mélyebbe. Nem, ha valódi, márpedig azt, amikor megcsókolta, túlságosan is valósnak érezte. Nem érezheti azt a sürgető éhséget, ami most belülről karmolássza. Ő az a nő, aki feláldozta magát a családjáért. Ezen nem változtathat. Nem is tudná, hogyan kell. – Hän sívamak – súgta bele a férfi gyengéden egyenesen a szájába. A kedveskedés mintha végigömlött volna a torkán. Mélyen beszívta a tüdejébe... őt. Az a két szó rátalált az ereire, forró lávaként végigfutott rajtuk, belülről kifelé égetve el a testét. – Nem értem – súgta vissza. – Sem a hangját nem találta, sem a megfelelő viselkedésmódját. A tengeri boszorkány teljesen eltűnt. Vagy csak nem volt hajlandó előjönni ennek a férfinak a közelében. – Az életpárom az otthonom, és ő a Hän sívamak, a kedvesem. A kedvese. Ő nem lehet valaki kedvese.

– Én nagymama vagyok – bökte ki. – És dédnagymama is. Valószínűleg elég öreg vagyok ahhoz, hogy neked is a nagyanyád lehessek. Nem vagyok a kedvesed. Abba kell hagynod, hogy csókolgatsz, úgy gondolom, hogy van ez ellen valamiféle törvény. Vagy ha nincs, akkor lennie kellene. – Több, mint ezer éves vagyok. Egy ősi a fajtám tagjai közül. Bezárkóztam ebbe a kolostorba, mindenkitől messze. Távol a népemtől, akiket egész életemben védtem, mert már nem biztonságos közöttük lennem. Vagyis nem volt biztonságos. Most már az lesz. És lesz remény a társaimnak is. Az én gyönyörű kedvesem, az életpárom. Trixie elszörnyedt. Nem is egyszerűen elszörnyedt, hanem el-szörnyedt! – Te most őrültségeket beszélsz. Komolyan őrültség. Ha esetleg csak az angolod nem lenne elég jó, akkor az ezer év azt jelenti, hogy tíz évszázad. Senki sem él olyan sokáig. Megállás nélkül simogatta a bőrét. A másik kezének ujjai a tarkóján maradtak. Trixie fészkelődni kezdett, hogy emlékeztesse rá a férfit, hogy fel kellene egyenesednie, hiszen pillanatnyilag ő félig a hálózsákján feküdt, Fane pedig félig rajta, ez pedig nem történhet meg. Még akkor sem, ha úgy csókol, hogy az már bűn. Még ha úgy is néz ki, hogy az már bűn. Még ha ő maga is a bűn. – Az emberek nem élnek olyan sokáig – helyesbítette szelíden, és odahajolt, hogy újra végigsimítson a szájával az övén. – Nincs rá szükség, hogy remegj. Soha nem tudnálak bántani, de összekötöttem magunkat, és a szertartást be kell fejezni. Túlságosan közel vagyok a sötétséghez, nem várhatunk. Akarsz engem. Én akarlak téged. Meglökte a mellkasát, némi erőt is beleadva. Mintha egy sziklát tologatott volna, az ugyanígy nem mozdult volna egy centit sem. Igazából úgy tűnt, a férfi észre sem vette. – Van egy hírem a számodra, Fane. Minden nő akarna. De ez nem fog megtörténni. Velem nem. Vannak igazán csinos nők a faluban, csak kerülj egyet közöttük, és valamennyi szívesen eleget tesz az óhajodnak. – Fájt kimondani ezeket a szavakat. Keserű lett tőlük a szája. Biztatja a férfit, aki őt akarja, hogy találjon valaki mást. De

még mindig jobb most, mint később, amikor Fane rájön, hogy nem ő az egyetlen nő, aki elérhető, mert amikor meglátja a többieket, őt úgyis eldobná. Történt már vele hasonló. És az fájt. Nagyon. Nem akarta újra átélni. Soha. – Hölgyem, úgy gondolod, hogy nem látom, mi van a fejedben? Látlak. Mindenki más elől elrejtőzöl. Te vagy az én nőm. Az a nő, aki az enyém. És ismerem az angol ezer év jelentését. Trixie egy szörnyű pillanatig nem kapott levegőt. Nem tudta, hogy miért hisz neki, de hitt neki. Ezer éves. Tökéletes bőrrel és tökéletes fogakkal. Olyan teste volt, mint egy harcos férfinak, aki talán a harmincas évei végén járhat. Nem lehet itt vele csak így egyedül. Pff! Tényleg megőrült? – Szükségem van a fegyveremre. Ha ezer éves vagy és a földben alszol, akkor vámpír vagy, nekem pedig kötelességem megölni téged. Eltávolodott tőle. Alig pár centiméternyit ugyan, de aztán Trixie a hátán találta magát, amint felfelé bámul a szép arcába. Az a száj. Azok a szemek. A szíve a várakozástól kezdett dübörögni, nem a félelemtől. És ez önmagában is nagyon ijesztő volt. A férfi volt ijesztő. Minden ijesztő volt rajta, mert nem úgy tűnt, hogy lenne ereje ledobni őt magáról, vagy hogy aztán birokra keljenek a pisztoly birtoklásáért. Végigsimított a haján, majd a tenyereibe vette az arcát. – Kész megszállottja vagy annak az ostoba fegyvernek. Hän sívamak, ez nem öl meg engem. Nem öl meg egy vámpírt sem. Csak kapaszkodsz belé, mert félsz szembenézni azzal, hogy te vagy az életpárom. – Nem vagy ember – mutatott rá. A hangja nem volt hajlandó többnek lenni, mint puszta suttogás, és még csak a leghaloványabb gúnyt sem tudta belepréselni. A tengeri boszorkány viselkedésmódja sem adott magáról életjeleket. Védtelennek és sebezhetőnek érezte magát, megrémült, hogy tényleg képes olvasni az elméjét, mert az igazán kínos lett volna. – Megölnél azért, mert nem vagyok ember? – A szemei fogva tartották a pillantását, miközben a hüvelykujjával lassan az ajkát

cirógatta. – Megtennéd, Trixie? Meg tudnál ölni csak azért, mert nem vagyok ember? Akkor sem tudta megölni, amikor módja volt rá. Nem is akarta igazán. Még a szemét is lehunyta, amikor elsütötte a karólövőt, amire a férfi már rá is mutatott. – Nem. – Túl szép a dallama. A zenéje már egészen bebugyolálta az övét. Hallotta kettejük dalát, annak tökéletes harmóniáját. Az összetartozásukat. Fane rámosolygott, és újra végigsimított a szájával az övén. – Megmondtam, hölgyem, bízhatsz bennem, a gondodat viselem. – Képtelenségeket beszélsz. – Elhatározta, hogy nem fog elveszni a szemeiben. Nehéz volt. Sebesen zuhant abban a szép kékségben. Az esélyei, hogy ellenállhat neki, gyorsan romlottak. Ez nem történhet meg. De a férfi kezei elindultak lefelé a testén, és nagy kezei voltak. Újra érezte azt a furcsa belenyugvást, ami már az előbb is átjárta. Fane alatt feküdt, és a teste vágyott rá. – Nem kell a gondomat viselni – tájékoztatta. Fane keze becsúszott a felsője alá, ujjai végigfutottak az oldalán. A bőre felforrósodott. Vágyakozott. A férfi érintésére sóvárgott. Aztán az ujjak elérték a melle oldalát, és végigcirógatták. Trixie lélegzete a torkán akadt. Aztán egyetlen lendülettel kihussant a tüdejéből. Sikoltania kellett volna, és ismét megpróbálni eltolni magától. Az lett volna az egyetlen értelmes dolog. Egyszer mindez egy csodás emlékké válik, amire örökké emlékezni fog. Nem volt hülye. Tudta, hogy túlságosan mélyen érinti ez a dolog. Védenie kell magát, vagy végzetes sebet kap. Ami a halála napjáig sem gyógyul be. Szépnek érezné magát mellette. Szexisnek. Nőnek. Aztán a férfi eltűnne, ő pedig újra ott lenne egyedül. – Túlságosan csak a fejedben élsz. Birtokba vette a száját. Nem szelíden. Nem hízelkedőn. Elvette. Követelte. Mintha Trixie szája az övé lenne. Soha nem tudna megcsókolni ezután egy másik férfit. Soha többé. Anélkül nem, hogy ne hasonlítaná azonnal az övéhez az ízét. És nem lenne összehasonlítható. Egyetlen férfié sem érne fel hozzá. Próbált ragaszkodni a józan eszéhez. Folyamatosan kántálta a fejében, hogy ki is ő. Hogy ki volt mindig. De a csókok végigdúlták a

bensőjét, akár csak valamiféle drog. Annyira meleg. Olyan csábító. Sóvárgó. Nekiadta magát, hogy ő több lehessen. Sokkal több. Muszáj volt levegőt cserélnie a tüdejében, vagy elájul. Még mindig csókolta őt, aztán pedig az ujjai a melléhez értek, és Trixie hallotta önmagát felkiáltani. Halkan. Védtelenül. Vágyakozva a férfira. Vágyakozva még többre. Ennyi év üresség után valamiképpen megtöltött benne minden magányos helyet. Adott neki valamit, amit félt elfogadni. Réges-rég alvó teste teljesen felébredt. Szűznek érezte magát. Egy rémült szűznek. Ez egészen megalázó volt, tekintettel a korára, hiszen ő egy nő az ég szerelmére, és nem egy tinédzser, aki képtelen irányítani magát. Fogalma sem volt róla, mit kellene tennie, de többre volt szüksége. Fane úgy csókolta, mintha éhezne rá, és már ő is éhezett. Úgy csókolta, mintha birtokolná, és Trixie egészen biztos volt benne, hogy valóban birtokolja is. Legalábbis valamiféle varázslatot bocsátott rá. Keze a csupasz bőrén járt, majd lecsúszott a mellén a mellbimbójára, és a hüvelykujja egészen finom dolgokat művelt, lángnyelvek törtek ki abból a pontból a testében, és leszáguldottak egyenesen az ölébe. Aztán egyszerre a szája volt ott. A mellein. Felváltva szopogatta őket, mélyen beszívta, a nyelvével görgette, a fogaival karcolgatta, míg fel nem kiáltott szörnyű éhségében. Képtelen volt megtartani a józan eszét. A gondolatai szertefutottak előle, csak érzett, az ujjait a testén, amiket a szája követett. Azok az ujjak betaláltak a lábai közötti meleg, nedves selymességre, és elsüllyedtek benne. Trixie ide-oda dobálta a fejét, beleásta az ujjait a vállaiba, egészen biztos volt benne, hogy darabokra fog zuhanni, és soha többé nem áll ismét össze eggyé. De nem számított. Ez megérte az épelméjűsége elvesztését. Csak az itt létezett. Csak a most. A kezei. A szája. A kemény, forró teste. Már azt is elfeledte, milyen érzés egy férfi teste. Nem, még soha nem is érezte igazából egy férfi testét. Mindössze egy tizenéves ügyetlenkedett egy másik tizenévessel a sötétben. De ez a férfi pontosan tudta, hogy mit

csinál, azonnal rátalált a dallamára. A zenéjére. Úgy játszott a testén, mint egy mestermuzsikus a hangszerén. A légzése zihálásra váltott, a teste égett, a vágy olyan szorosra tekeredett benne, hogy azt hitte, belehal. Nem tudott betelni azzal, hogy megérintse, és kétségbeesésében kétszer is megpróbálta ledönteni magáról, hogy föléje kerekedjen, és nekitámadjon, hogy megkapja azt, amire szüksége volt, mert a férfi túl lassan haladt, ő pedig szinte már zokogott a sóvárgástól. – Sss... – suttogta –, itt vagyok veled. Az én gondjaimra vagy bízva, hän sívamak, és meg fogok neked adni mindent. Próbált lehiggadni. Igyekezett működésre bírni az agyát, de a teste átvette az irányítást. Nem volt már visszaút, és még csak nem is akarta, hogy legyen. A férfinak ott kellett lennie benne, mielőtt a szörnyű, kegyetlen, végtelen üresség egészen felfalná, el kell töltenie éppúgy, ahogyan azokat a magányos helyeket eltöltötte a fejében. Aztán megtörtént. Feltérdelt fölötte, a lábai között. Megérezte a bejáratánál. Hallotta hogyan engedi ki lassan a lélegzetét, ahogy óvatosan beléhatolt. Égette. Kinyújtotta. A férfinak harcolnia kellett forró, szoros hüvelyével. Egyszerre mindig csak egy kicsit haladt előre. Aztán visszavonult. Majd ismét beljebb nyomult. Vergődött alatta, a csípője feléje mozdult. Vágyott rá. Szüksége volt rá. Túl nagynak érezte. Az egész férfi túl nagy volt. Nem gondolta, hogy a teste valaha is képes lesz befogadni a méretét, ám a halk morgások, a finom, de állhatatos kezek azt mondták neki, hogy igenis birtokolni fogja őt. – Lazulj el a kedvemért, hän sívamak. Bízz bennem. Jó lesz. Annyira szoros és forró vagy. Maga a mennyország. A nirvána. Hölgyem, add nekem magad. A hangja érdes morgás volt csak. Visszább húzódott belőle, majd még mélyebbre hatolt szoros izmai között, amik nem akartak engedni neki még a vágytól síkosan sem. Annyira éhezett rá. Kezei felsuhantak a vállaira, az egyetlen részére, amit elért. Amikor visszahúzódott, mindannyiszor zokogva próbálta visszatérésre bírni. – Trixie – súgta neki gyengéden –, nézz rám.

A tekintete az arcára ugrott. Gyönyörű volt. Az éhsége pontosan olyan mély volt, mint az övé. Látta marcangoló sóvárgását. Rá. A testére. Kizárólag Trixire, nem pedig csak egy nőre, és ettől legszívesebben sírva fakadt volna. Látta magát az elméjében. Fane szépnek gondolta őt. Ugyanannyira, mint amennyire ő szépnek gondolta a férfit. A szemei égtek. Könnyek csípték. Még soha senki nem nézett így rá. Egyetlen férfi sem. Mintha ő lenne minden. Ok a felkelésre és a lefekvésre. Ok a lélegzésre. Ezt látta a szemében. Az arcán. Az agyában. – Add át magad nekem. Engedd repülni a tested. – Ez... túl magas. Túl sok – mondta Trixie. De akarta. Akarta őt. Mindent akart, amit adni tud neki. Aztán majd úgyis elveszíti mindezt a szépséget. Túl lehet ezt élni? – Mindig el foglak kapni, nem számít, milyen magasra repülsz. Add át magad nekem. Hogyan tudott volna ellenállni a hangjának? Hiszen sütött belőle a durva éhség. A nyers vágy. Még beljebb nyomult benne, összekapcsolta magukat. Trixie nagy levegőt vett, és elengedte magát. Tekintete a férfiéba mélyedt, és kényszerítette a testét, hogy ellazuljon. – Köszönöm, hän sívamak. Kedvesem – suttogta –, hihetetlenül forró és szűk vagy. Fogalmam sem volt róla, hogy ez ilyen lesz. Neked igen? Te tudtad? Ismét beljebb siklott pár centivel, a végletekig kinyújtva őt, de ez jó érzés volt. Hihetetlenül jó. Dehogy tudta. Honnan is tudta volna? Könnyek szivárogtak a szeméből. Képtelen volt megállítani őket. Nem tudta elhinni, hogy ott van a testében. Hogy kitölti őt. Elfoglalja. Akarja. De még ennél is többet jelentett az, ahogyan ránézett. Betöltötte benne azt az űrt, amit a családja soha nem volt képes, minden szeretetük ellenére sem. Ez volt az, ami minden éjjel megkísértette, amikor lefeküdt. Most itt volt. Fane. A férfi, aki idegen volt a számára, és aki mégis jobban ismerte, mint ő saját magát. – Tarts ki, kedvesem. Vegyél levegőt. Egészen a magamévá teszlek.

Nem tudta, hogyan lesz képes elviselni annyi örömöt. Nagy levegőt vett, a tekintetük folyamatosan egymásba kapcsolódott. Akarta őt. Sóvárgott rá. Magába fogadta. Fane újra és újra visszahúzódott, majd előre tört szoros hüvelyében. Erekciója égette, nyújtotta, a súrlódás közöttük pedig átlökte Trixie-t valamiféle más dimenzióba. Hallotta sikoltani magát. Érezte, hogy elragadja a dagály, és feldobja egyenesen az űrbe. Fane folyamatosan mozgott benne, egyre mélyebbre és mélyebbre hatolva, meghosszabbítva, még magasabbra borzolva a hullámokat, amik egymás után átcsaptak rajta. Dehogy is tudta. Még arról sem tudott, hogy egyáltalán létezhet ilyen. Nem kapott levegőt, mégsem akarta, hogy a férfi valaha is abbahagyja. És ő nem is hagyta abba. Ehelyett máris építette benne a következő hullámot, egyre magasabbra tornyozta, durva hangja érzékivé lágyult, ahogyan biztatta. – Ez az, én édes hölgyem – mondta. – Újra. Nekem. Megint, Trixie. Add magad nekem. És ő neki akarta adni magát, olyan hosszan és annyiszor, ameddig és ahányszor csak lehetséges az éjszaka folyamán.

10. Aleksei fuldoklás hangjára ébredt. Mellette Gabrielle teste forró volt és verejtékben úszott, a lány levegőért kapkodott, körmei belevájtak fölöttük a földbe, ahogy igyekezett a felszínre küzdeni magát. Az első gondolata az volt, hogy megnyissa neki a földet. De nem tette. Ehelyett átölelte, és maga fölé húzta a testét, a szája megkereste az övét, és levegőt fújt belé. Megtöltötte vele a tüdejét. „Kessake. Ne ess pánikba. Biztonságban vagy velem. Egészen Kárpáti vagy. Nem ember. Nem temettek el élve.” A lány kezei megragadták, az ujjai ökölbe szorultak a hajában, keményen markoltak. Belékapaszkodott. A szíve úgy száguldott, hogy Aleksei már attól félt, hogy felrobban a mellkasában, de hozzábújt, és ott tartotta a száján az övét. Gyengéd maradt. Nyugodt. Hajlandó volt az lenni a kedvéért. „Túl gyors a szívverésed. Figyeld az enyémet. Hallgasd. Lassítsd le a sajátodat, hogy ráállhasson az enyém ritmusára, kiscica.” Érezte az erőfeszítéseit, hogy kövesse az utasításait, egyik kezével végigsimított a száján, le egészen a fenekéig. Közben megtisztította a lány testét egy apró légáramlattal. Aztán otthagyta a kezét a fenekén, míg Gabrielle hozzáigazította szíve ritmusát az övéhez. Továbbra is ő lélegzett neki. Lassan. Könnyedén. Szorosan. Csodálatos érzés volt, ahogy a teste elnyúlt az övén, és a mellei a mellkasához nyomódtak. Így akart felkelni minden felemelkedéskor, bár lehet, hogy még jobban szeretne mélyen a testében, vagy a szájában ébredni. A puszta gondolattól mocorogni kezdett a férfiassága. „Pontosan ezt akartam. Jól csinálod. Most nyisd ki a szemed, és nézz rám.”

Gabrielle szíve ismét meglódult. Öklei megrántották a haját, és érezte, hogy a teste megmerevedik. – „Nem. Nem tudom megcsinálni, Aleksei.” „Mit mondtam arról, hogy nemet mondj nekem? Semmi ok sincs rá, hogy ne nyisd ki a szemed, és ne nézz az emberedre. A karjaimban vagy. A felügyeletem alatt. Csináld, amit mondtam.” „Kérlek. Kérlek. Kérlek, ne kérd ezt.” Érezte hogyan épül fel benne a félelem. Még mindig az volt a fejében, hogy elevenen eltemették. Nem nyúlt az elméjéhez, mégis tudta. Tudta, mert szabályosan elöntötte a pánik, és a teste megmutatta neki rettegésének mértékét. Abbahagyta a lélegeztetését, és megcsókolta. Gyengéden. Nagyon óvatosan. Nem is tudta, hogy képes ennyire szelíd lenni, de Gabrielle-nek most erre volt szüksége. Rábeszélésre. – „Kislány.” – suttogta az elméjébe a szót. Édes kicsi fruska. Egy kisbaba. Az övé. – „Velem biztonságban vagy. Nyisd ki most a szemed, és nézz rám. Lásd, hogy biztonságban vagy velem.” Küszködött, hogy engedelmeskedjen a parancsának. Érezte, hogy harcol, és nagyon büszke volt rá, amiért megpróbálja, amikor olyan nyilvánvalóan fél. Egyik kezével a haján simított végig, a másikkal pedig a feneke merész gömbölyűségén. Végül a hosszú szempillák felemelkedtek, és Gabrielle lenézett rá. Egyenesen a szemébe. Rámosolygott. „Tessék. Most már látod, hogy soha nem engedném, hogy bármi bajod essen? Lehet, hogy több bennem a démon, mint a férfi, de te vagy az a nő, aki a gondjaimra van bízva. Csókolj meg, Gabrielle. És ne aggódj a légzés miatt. Érezd a talajt. A földet. Lüktet fölötted, táplálja a tested. Gyógyít és regenerál. Gondoskodik rólad.” A szempillái megrebbentek. Ott tartotta a száját az övén, mert tudta, ha megmozdulna, azt hinné, hogy elveszi tőle a levegőt, és a pánik visszatérne. Alig volt képes sakkban tartani, de bízott benne annyira, hogy kövesse az utasításait. Gabrielle rá sem jött, mekkora ajándékot adott neki, a bizalmát. De ő igen. Pontosan tudta, milyen értékes ajándék ez.

A lány szemei még mindig rátapadtak, de a feszültség egy hajszálnyit enyhült a testében. Meg is jutalmazta érte, masszírozni kezdte a fenekét, majd kettejük közé csúsztatta a kezét, hogy megtalálja apró magocskáját. Abban a pillanatban, ahogy az ujja végigsiklott a bársonyos redők között, megérezte a barátságosan üdvözlő nedvességet. Imádta ezt. Imádta, hogy annyira fél, hogy tíz körömmel kapaszkodik belé, mégis nedvessé vált, amint megérintette. Készen állt rá. Kétség sem férhet hozzá, hogy ő az életpárja. Most már csak a lánynak is el kell hinnie ezt. „Látod, hogy semmi okod a félelemre? A föld a miénk. Hozzá tartozunk. Nincs szükséged benne levegőre, és bármikor kinyithatod, hogy a felszínre menj. Egyetlen gondolattal megnyithatod. Csak képzeld el, hogy nyitva van. Csináld, Gabrielle. Most.” Bár parancsolt, ujját a redői között tartotta, belécsúsztatta egy pillanatra, majd folytatta a lusta körözést a kicsiny rügy körül. A saját teste is felizgult. Férfiassága megtelt vérrel. Felforrósodott, sóvárgóvá vált. Akarta a száját ott. Szüksége volt erre, de ez most fontosabb volt. Gabrielle-nek meg kellett ízlelnie a saját hatalmát. Nem moccant róla a tekintete, de megérezte, hogy felhullámzik az energiája, és a talaj megmoccant körülöttük. Fellazult. Széthúzódott. Hideg levegő csapta meg őket. Belemosolygott a szájába. „Megcsináltad, kessake. Semmi okod rá, hogy félj. Ha nem tudsz valamit, kérdezz, és én majd megtanítalak rá.” Fellebegtette magukat a felszínre, és összezárta maguk után a földet, közben pedig végig magán tartotta a testét. Ismét a szőnyegen feküdtek. De a legkevésbé sem számított, mi van alattuk. Gabrielle éhsége szinte ököllel ütötte. Azt sem tudja, hogyan kell rendesen táplálkozni, de ezt is meg fogja tanítani neki. De még nem. Addig nem, míg más dolgokat tanít neki. Addig nem, míg a lány más dolgokat adhat neki. – Annyira féltem – súgta oda Gabrielle bizalmasan, és felemelte a fejét, de a szemei még mindig nem moccantak az arcáról. – Olyan rettenetesen féltem, hogy azt hittem, nem tudom megcsinálni.

– Meg fogod tanulni. – Az öklére tekerte a haját. – Te az a fajta nő vagy, akinek szüksége van arra, hogy tudja, mit csinál, ahhoz, hogy jól érezze magát. Ezt kell megadnom neked. A lány nyelve megérintette az alsóajkát, felhívva magára a figyelmét. Hihetetlenül szexi volt, de erről a leghalványabb fogalma sem volt. Aleksei pedig rácsodálkozott, hogy a szexi ártatlanság mit művel a vérével. – Mondd el, mit tegyek – suttogta Gabrielle –, akarlak téged, Aleksei, de nem tudom, mit kell tennem, hogy megkapjalak. – Az elsuttogott vallomás összerántotta a férfi szívét. Keményen. Mintha gyomorszájon vágták volna. A bőre túlságosan szoros lett. Fájdalmasan. Férfiassága megduzzadt, megnövekedett. Lobogott, mint egy ellenőrizhetetlen tűzvész. Az ereiben tűzvihar tombolt. – Veled álmodtam – folytatta bizalmasan a lány –, azt álmodtam, hogy bennem vagy, én pedig szabadon repültem, és már egyáltalán nem féltem. – A Kárpátiak nem álmodnak – morrant fel, egyszer mert az életpárok nem hazudnak egymásnak. Másodszor pedig azért, mert Gabrielle meg fogja ölni, még hozzá sem ért, máris az önuralma peremén egyensúlyozik, pedig megígérte magának, hogy gyengéd lesz vele. – Én igen. Folyamatosan rémálmaim vannak például arról az éjszakáról, amikor leszúrtak. Még a pengét is érzem, ahogy újra és újra belém vág. Olyan nagyon fájt. Néha nem tudom kiverni a fejemből azt a hangot. De most nem rémálmom volt. Azt elkergetted. – Megcsókolta az állát. Aztán a torkát. Aleksei lehunyta a szemét, és kiélvezte az érzést, ahogy a puha bőr, a formás idomok mocorogtak fölötte. Lehet, hogy a lánynak fogalma sincs, mit csinál, de megőrjíthetne egy férfit egyszerűen csak azzal, ha az ajkai puhán suttognának a bőrén. Hitt neki. A hangja igazul csengett, és belenézett a szemébe. Komolyan mondott minden szót. Ő kergette el a rémálmát. Felzaklatta, hogy Gabrielle-nek rémálmai vannak, amikor a Kárpátiak nem álmodnak. Neki sem kellene álmodnia. Olyan erősen kapaszkodott az emberi mivoltába, hogy még a herceg vére

sem mentesíthette ezektől a vágyaktól. De ő megteheti. El fogja venni a rémálmokat, helyettük pedig gyönyörű álmokat ad neki. – Folytasd – tanácsolta –, ne állj meg ott. A tested az enyém, Gabrielle, de az enyém meg a tied. Ha akarod, akkor vedd el. Amikor már elég, majd átveszem. A lány felemelte a fejét, hogy ránézzen. És ismét vérforralón megnyalta a száját. – Mesélj a tetoválásodtól. Ami a hátadon és a vállaidon van. Érzem, amikor... – elhallgatott. Aleksei elmosolyodott. – Amikor beindul az én kiscicám, és végiggereblyézi a hátam a körmeivel? Gabrielle elpirult, a gyönyörű, rózsás pír végiglopakodott az egész testén. – Sajnálom. Nem tudtam uralkodni magamon. – Tetszik. Éppúgy, ahogy te a durvaságot kedveled, én is. Lehajtotta a fejét a mellkasára, de Aleksei még éppen elkapta, hogy erősen beleharap az alsóajkába. Zavarba hozta, hogy tetszik neki a durvaság. – Gabrielle. – Várt. Egy rövid csend ereszkedett rájuk. Aztán végigsimított a fenekén. Egyszer. Kétszer. Néma figyelmeztetés volt ez, de nem hitte, hogy meg fogja érteni. – Nézz rám. Vett egy mély lélegzetet. A mellei nekifeszültek a mellkasának, a selymes érintés száguldó forróságot küldött egyenesen a férfiasságába. A lány újra felemelte a fejét. Elkapta a tekintetét, mert fontos volt, hogy a lány megértse, amit mondani fog neki. Nem akarta, hogy valaha is zavarban legyen, vagy szégyenkezzen amiatt, amit együtt csinálnak. – Az életpárom vagy. A lelkem másik fele. Nekem teremtettek. Engem pedig neked. Arra születtél, hogy megfelelj az igényimnek. Én meg arra, hogy a te igényeidnek feleljek meg. Érted, amit mondok? Nagy levegőt vett, és bólintott. – Meg kell szoknom ezt, ennyi az egész. A férfi mosolya kiszélesedett. – Egy csomó mindent meg kell majd szoknod. Szándékomban áll nagyon kreatívnak lenni, és feleleveníteni mindazt a tudást, amit az évszázadok alatt megszereztem, mindent ki akarok próbálni a gyakorlatban is.

Apró borzongás futott végig a lány testén. Tűz lobbant a szemeiben. – Azt hiszem, ez jó lenne. A félénkség a hangjában és a szemeiben, ami tökéletes ellentétben állt merész válaszával, újabb hőhullámot kergetett Aleksei erekciójába. – Szükségem van magamon a szádra – mondta ki neki a nyers, rideg igazságot. – Add nekem a szád, kessake, és én kielégítem minden igényed. – Beszélsz majd a tetoválásról? A szája a mellkasán kóborolt, elidőzött a mellbimbóin, a haja úgy siklott a bőrén, akár a selyem. Lehunyta a szemét, és átengedte neki a testét. Egyik keze utat talált a hajába, mert képtelen volt türtőztetni magát. Vágyott az érintésére, hogy a markába gyűjthesse. Szerette nekiadni ezt. Hatalom volt ez, amire Gabrielle még nem jött rá. A teste fölötti hatalom. Fölötte való hatalom. Érezte, hogyan cirógatja a szája, hogyan simít végig az orrával is a mellkasán. Érezte az éhségét. – Még ne – tagadta meg tőle –, várj. A várakozás még jobbá teszi. Élesebbé. Azt akarom, hogy ugyanúgy követelj engem, ahogy én követellek téged. Egy pillanatig sem habozott. A kezei végigsiklottak a testén. Aleksei a feje alá tette mindkét kezét, és lenézett rá. Gyönyörű volt. Sokkal szebb, mint amilyennek valaha is elképzelt egy nőt. – Amikor egy Kárpáti hím túl sokat öl, túl sok erőszakot lát, a sötétségben él, és az egyre nyomasztóbban kísérti a pillanatnyi érzés ígéretével. A bukáshoz az is elegendő, ha táplálkozás közben öl. Elég egyetlen döntés. Ezer év a sötétségben, érzelmek nélkül, és furcsa, fonákos módon egyedül a kísértés marad meg végig a számunkra. Furcsa, szorongó kis hang tört elő Gabrielle torkából, mintha eddig még egyetlenegyszer sem gondolta volna végig, mannyire nehéz lehet egy ősi élete. Szája lapos hasát simogatta, a nyelvével végigkövette rajta a jól kirajzolódó izmokat. A keze lekíváncsiskodott a csípőjére, felkutatta körvonalait, körberajzolta csontjait. Ráérősen. Meg fogja ölni.

Próbált koncentrálni. Adni neki valamit magából. – De mégsem ez a legrosszabb. Ha még több évszázad múlik el, ez is eltűnik. Csak a sötétség marad, és a démon benne, ami magához öleli a sötétséget. Közel húzza. Többé már nem engedheti meg magának, hogy vámpírokra vadásszon és megölje őket, mert a gyilkolás egy olyan birodalomba juttatná, ahová nem mer elmenni az addig megszerzett készségeivel és ismereteivel. Gabrielle fogai végigkaristolták a csípőcsontját. A levegő kihussant Aleksei tüdejéből. – „Kessake.” – Nem tudta megállni, hogy ezt a gyengédséget ne lehelje bele az elméjébe. A lánynak most már hozzá kell fognia komolyabban felfedezni őt, mert ezt nem lesz képes túl sokáig biztosítani a számára. A vágy keresztülkúszott Alekseien azt akarta, hogy gyűrje maga alá az életpárját. Hogy újra abban a paradicsomban lehessen vele, mint az előző felemelkedésen. – Mesélj még – súgta bele a combjába Gabrielle. A lélegzete meleg volt. A tenyerére vette súlyos zacskóját, és egyszerűen csak tartotta. – Ezért jöttünk ide. Kilencen. Nem mentünk a hajnal elé, mert ez hibás döntésnek tűnt. Becsülettel éltünk. Harcoltunk. Arra lett volna szükségünk, hogy harcban mehessünk el, de a kockázat már túlságosan magas volt. Ezért készült ez a hely, ezért vált az otthonunkká. Fane őrzi a kaput, és ő hoz vért, amikor többre van szükség annál, mint amit egymásnak adhatunk. Benne is nagy a sötétség, de korántsem akkora, mint a többiekben. Az ő feladata biztosítani, hogy erősek maradjunk. Amennyiben pedig valaki elbukik, ő az egyik, akinek a feladata lesz az elpusztítása. Gabrielle kiadott egy apró kis hangot, és ujjai ugyanakkor ráfonódtak merevedése tövére. A hangja végigvibrált Aleksei egész testén. Minden egyes peje sejtjén. – Használd a szádat, hogy nedvessé és síkossá tégy, Gabrielle – utasította, összeszorított fogai között erőltetve ki a szavakat. A lány keze finoman marokra fogta a zacskóját. Aztán megérezte nyelve simítását. Alig leheletnyi volt ez az érintés, erekciója mégis megugrott tőle. Kényszerítette magát, hogy folyamatosan beszéljen hozzá. – Kitaláltuk, hogy belekarcoljuk az ígéretünket a testünkbe.

Hogy legyen valami kézzelfogható. Valami, amit láthatunk és érezhetünk a másikon. A lány nyelve ízlelgette. Kísérletképpen megnyalta. Aztán feltekeredett a fej alatti érzékeny területre. Aleksei csípője majdnem elemelkedett a szőnyegtől. – O jelä peje terád, emni! Ha még mindig nem tudnád mit jelent ez az ősi nyelven, Gabrielle – harapta ki a szavakat, miközben az ujjai maguktól visszataláltak ismét a selymes hajtömegbe –, azt jelenti, hogy a nap perzseljen fel, te nő. Folytasd! Gabrielle iszonyatosan félt tőle, valamilyen rejtélyes oknál fogva mégsem látszott rajta a leghaloványabb visszarettenés sem kitörése hallatán. Sőt, érezte a mosolyát, miközben a nyelve fel-alá siklott férfiasságán. – Úgy látom, ezt szereted. – Asszony! – dörrent rá fenyegetően, és a hajánál fogva megpróbálta odairányítani a fejét, ahol a legnagyobb szüksége volt a szájára. Aztán az ajkai rásimultak. Bevonta tüzes forróságába. Egy olyan helyre vitte, ahová tudta, hogy örökké vágyni fog. Tudta, hogyan használja a száját, és használta is. Ösztönösen cselekedett, mégis több volt ez annál. Neki akarta ezt. Adni szeretett volna neki valamit. Érte tette, nem maga miatt. Aleksei nagyon is érezte a különbséget, és tudta, hogy ez egy határtalan ajándék. Az életpárja. Akit majdnem meggyilkolt. Tudta, hogy nem lett volna rá képes, de tény, hogy gondolt rá. Most pedig ugyanaz a nő ekkora szépséggel ajándékozza meg, és mélyen eltökélt, hogy elviszi őt egy olyan helyre, ahol még soha nem járt. Az ő vadmacskája. Hagyta, hogy Gabrielle diktálja a tempót. Hogy az önuralmának peremére sodorja. Olyan közel a széléhez, hogy már bármelyik pillanatban alázuhanhatott. Olyan közel, hogy a csípője önkéntelenül lökött a szája felé. Olyan közel, hogy ott tartotta magát a szája mélyén a tökéletes boldogság néhány pillanatáig. – Gyere ide. Nem hagyta abba. Folyamatosan mozgott rajta a szája. Lenyúlt érte, és elkapta a hóna aljánál, mert már annyira közel járt a

kielégüléshez, hogy a kontrollja elvesztésétől félt, attól, hogy a száját fogja megtölteni a magjával, nem a testét. – Azt mondtam, hogy gyere ide! – csattant fel, és magára rántotta a testét. Átfordult vele, maga alá gyűrte a testét, és széthúzta a lábait. Rászánt egy pillanatot, hogy lehajtsa a fejét, és ízelítőt vegyen belőle. Gabrielle teste feléje rándult. Finom volt. És az övé. Mindene az övé. Felhúzta a lábait a vállára, aztán megtámaszkodott a kezein, és beléhatolt. Keményen. Mélyen. Durván. Ugyanolyan szoros volt, mintha még nem tágította volna ki, nem nyújtotta volna meg az izmait. Alig tudta beerőltetni a hüvelyébe erekcióját. Felnyögött az erőfeszítéstől. Attól a hihetetlenül jó, perzselő forróságtól. A tökéletes súrlódástól. Gabrielle apró nyöszörgései, ziháló légzése csak tovább táplálta a tüzet, ami magába nyelte. Visszahúzódott, de a lány szoros izmai utánakaptak, megragadták, fogságba ejtették egy fojtogatóan szoros mennyországban. Lenézett rá, az arca maga volt a tökéletes női szépség. Puha, hibátlan bőr. Hosszú, sűrű szempillákkal keretezett hatalmas szemek. Selyemhaj. Imádta azoknak a tincseknek az érintését a bőrén. – Ezt akarom hajnalban, kessake, a fejeddel az ölemben akarok lefeküdni a földbe. Azt akarom, hogy a hajad a csípőmre, a férfiasságomra és a combjaimra áradjon. Arra akarok felébredni, hogy az ölel körbe, ami az enyém. Abban a pillanatban, ahogy beszélni kezdett, a lány tekintete az arcára ugrott, és ott is maradt. Bevallott vágya csak tovább táplálta Gabrielle tüzét. Tudta, mert érezte benne megáradni a tüzes üdvözlőfolyadékot, ami megfürdette erekcióját, látta a szemeiben még magasabbra épülni az éhséget. – Te pedig meg fogod ezt adni nekem – jelentette ki az utasítást, mert látta, hogy ő is ezt akarja. Gabrielle ellopta a lélegzetét. Az elméjét. A szívét. Apró darabonként. Nem akarta egészen átadni neki ezeket, amíg nem tudja, hogy a lány hűséges hozzá. Míg nem teljesen az övé.

– Ne – mondta halkan. – Kérlek, ne. Azt mondtad, ne hozzam őt ide közénk, és most te csinálod ezt. Ráébredt, hogy a fogása rajta durvából brutálissá vált. A csípője járt, mint egy dugattyú, keményen, mélyen, olyan erővel hatolt a lányba, akár egy vadember. Gabrielle nem harcolt ellene, nem próbált elmenekülni, ehelyett felemelte a csípőjét, hogy válaszoljon minden lökésére, segített neki, hogy még mélyebbre jusson. Finom ujjai megérintették az arcát, elsimítva róla a dühöt. – Mondd meg, kihez tartozol – harapta ki a szavakat Aleksei a fogai között. Nem habozott. – Hozzád, Aleksei. Hozzád tartozom. – És én kihez tartozom? – követelt választ, Gabrielle teste minden mély lökésébe belerázkódott. A gyönyörű szürke szemek ellágyultak. Volt egy csipetnyi birtoklás a finom vonásokon. Egy aprócska jel, hogy szeret hozzá tartozni, még ha ezt ő maga még nem is tudja. Most sem habozott. – Hozzám, Aleksei. Hozzám tartozol. A nője összezavarodott, de hajlandó volt elfogadni, amikor a dolgok tisztázódtak. Alekseinek el kellett engednie ezt. Nem az a fajta férfi volt, aki büntetlenül hagyja, hogy egy másik hím orvvadásszon a területén, de most meg kellett tennie. Csak még azt nem tudta hogyan. Meg akarta ölni Gary Daratrazanoffot. Váltani akart az uralkodó herceggel néhány keresetlen szót arról, mit kellett volna tennie, és hogy a hibája milyen sokba került mindenkinek. De legfőképpen hinni akart a nőnek, akinek épp mélyen a testébe temette magát. Aki körülvette a mennyországgal. Gyorsan és keményen vitte felfelé magával, a szemét az arcán tartotta, figyelte tehetetlen örömét, amikor szétcsúszott. Szerette a szemeiben azt a kábult pillantást, egyetlen pillanatra sem lassított, nem engedte, hogy Gabrielle teste megpihenjen a kielégülés után, tovább táplálta tüzét, egyik orgazmus belefutott a másikba, míg végül előjött az ő kicsi macskája. Vonaglott. A körmei végigszántották, a teste követelt. A csípője megemelkedett, hogy elé menjen az övének, sóvárgása és éhsége belevésődött gyönyörű arcába. Ez tetszett neki. Imádta.

Megajándékozta három orgazmussal, és mindegyiket végignézte. Szinte érezte. Elégedettség árasztotta el. Amiért nekiadhatta ezt. És amiért megbizonyosodhatott róla, hogy Gabrielle-ben éppolyan erős a függőség, mint benne. A negyedik alkalommal ő is vele tartott a csúcsra, hagyta, hogy az árhullám együtt söpörje el őket. Birtokba vette a száját, megtöltötte saját éhségével a torkát. „Vedd a vérem. Táplálkozz belőlem.” – Szüksége volt magán a szájára. De még ennél is jobban akarta, hogy Gabrielle tudja, segítség nélkül is képes erre. Az éhsége az övé is volt. Szinte ököllel verte. A lánynak táplálékra volt szüksége. És ő megadta neki. Nem mozdult. Aleksei felemelte a fejét és lenézett rá, a teste súlya még mindig ránehezedett. Érzett minden utórengést. Minden rándulást. Gabrielle szemei az arcát fürkészték, próbálták kitalálni a hangulatát. – Nem tudok – suttogta a tagadást –, sajnálom, nem tudok. Megcsókolta. Keményen. Nedvesen. Sóvárgón. Egészen addig csókolta, amíg beléje nem olvadt. Míg a teste meg nem szorította az övét, és vissza nem csókolt. Akkor végigcsókolta az állt, és lefelé indult a nyakán. „Emlékszel hogyan kóstoltam beléd? Most te kóstolj belém, Gabrielle,” – suttogta bele a kísértést a fülébe, küldte el az agyába, a testébe. Gabrielle lehunyta a szemeit a hangjából áradó hatalom elől. A teste erősen megszorította a férfit. Aleksei maga volt a bűn. A színtiszta bűn. Érezte az ízét a szájában. „Hozzád tartozom. Az ízem is a tiéd, kessake. Csak a tiéd.” – És akkor először a lány megérezte a saját fogai élét. Felkiáltott, még jobban összeszorította a szemét, és megrázta a fejét. – „Semmi szükség rá, hogy félj. Add nekem ezt, Gabrielle. Szükségem van rá.” Hallotta a saját szíve dübörgését. Mindent meg akart adni Alekseinek, amit csak szeretne. Viszonozni mindent, amit tőle kapott, de ez... Ha ezt nekiajándékozná, elveszítené az embersége legnagyobb részét. Lassan, apró részletekben adta oda neki, szinte

észrevétlenül, és most már egyáltalán nem tudta, ki is ő. Könnyek égtek a szemhéjai mögött. Annyira elveszett. Félelem fojtogatta. Sikoltozni szeretett volna. Elfutni. Harcolni énjének megóvásáért. – Állj! Az az egyetlen szó szinte sokkolta. Aleksei hangja szinte korbácsként csapott le rá, és csak akkor döbbent rá, hogy valamikor küzdeni kezdett ellene. Fuldoklott a saját sikolyaiban. Ömlöttek a könnyei, pedig annyira biztos volt benne, hogy irányítja őket. Aleksei leszorította a kezeit a feje két oldalán a szőnyegre. A teste az övén, így érezhette a súlyát és roppant erejét. Férfiassága még mindig mélyen benne, érezte hogyan növekszik és vastagszik meg benne, ahogyan a férfiban a domináns reagált az ő küzdelmére. – Sajnálom. – Beszélj hozzám, Gabrielle. Most. Mondd el az igazat. Óistenemóistenemóistenem! Megesküdött, hogy mindig igazat fog mondani neki. Megesküdött rá. Neki. Magának. De hogyan önthetné mindezt szavakba, hogy a férfi megértse? Megnyalta a száját. Nagyot nyelt. – Nézz a szemembe, és mondd el az igazat. – Ez már követelés volt. – Aleksei – suttogta a nevét könyörögve, muszáj volt, hogy megérinthesse. Horgonyra volt szüksége. Leszorította a kezeit, az arca kérlelhetetlen volt. A szemei szinte égették. Látta őt. Látta mindazt a káoszt, ami ő volt. – Add nekem. Megrázta a fejét. – Nem érted. Többé már nem vagyok én. Annyira elvesztem, hogy már nem tudom, ki vagyok. A föld alatt elásva ébredtem. A földben voltam, mint egy halott. Azt mondtad, hogy a Kárpátiak nem álmodnak, de én igen. Szörnyű rémálmaim vannak újra és újra, és nem tudok semmit tenni ellenük. Az emberek nem isznak vért. Nincs rá szükségük, nem vágynak erre, de én igen. De ha a segítséged nélkül megteszem, egy újabb darab elvész belőlem, és már így is olyan sok darab elveszett, hogy nem találom magamat. Érezte az arcán folyni a könnyeket. Gyűlölte bevallani, hogy milyen elcseszett egy valami is ő, de Alekseinek joga volt tudni.

Tudnia kell, hogy nagyon rossz vásárt csinált vele. Ahogy azt is tudta, hogy még közelebb kényszerítette a férfit a vámpírléthez, ami ellen sok évszázadig harcolt. Ránézni is alig tudott, a tekintete folyamatosan elsiklott az övé elől, mert szégyellte magát. Megalázottságot érzett. Mélységes zavart. Akarta a vérét, mégsem tette meg. Szerette a testét, mégsem volt képes mást adni neki, mint szexet, pedig olyan sokkal többet érdemelt volna. – Tartsd a szemed az enyémen. – Próbálom – felelte. – Kislány – sóhajtott fel a férfi, majd elengedte a kezeit, és átfordította magukat, most Gabrielle feküdt rajta, a testük még mindig kapcsolódott egymáshoz. Nagyon gyengéden letörölte a könnyeit a hüvelykujjával. A mozgásuktól merevedése mélyebbre hatolt benne, és Gabrielle izmai megszorították. A szíve bukfencet vetett a gyengédségétől. A hangjától. Ez nem az a kiscicás becézés volt. Tudta, hogy ez több, valami emberibb, talán kisbaba. Vagy kicsikém. De bármi is volt, megfogta a szívét. – Nem számít mennyire elveszett vagy, én meg foglak találni. Nem számít hány darabra törsz, azok mennyire szóródnak szét, hány vész el belőle, Kivétel nélkül mindet meg fogom keresni, és egyesével visszaadom neked. Az életpárod vagyok. Most már biztonságban vagy Gabrielle. Mindig biztonságban leszel velem. Megcsóválta a fejét – hogyan találhatnál meg, ha magam sem tudom, ki vagyok? – Nem számít, kicsim. Az enyém vagy. Összetörhetsz egymillió darabra. Érezheted széttépettnek, elveszettnek magad. De én megtartalak biztonsággal. Nem mehet egyetlen apró részed sem olyan helyre, ahol nem találom meg. Engedd el, Gabrielle. Engedd el, amihez ragaszkodsz. A tested bízik bennem, másképp nem lenne képes olyan magasra repülni. Lángra lobbanni nekem. Amikor megérintelek. Amikor megcsókollak. Amikor olyan durván teszlek a magamévá. A tested mégis megbízik bennem. Hagyd elmenni. Add nekem mindened, ne csak a tested. Vigyázni fogok rád.

– Nem tudom képes vagyok-e rá, Aleksei – suttogta záporozó könnyei között. – Mindent neked szeretnék adni. Akarom. Nem vagyok makacs. Csak rémült. Egész életemben az voltam. – Meséld el a legkorábbi emléked a félelemről. Túlságosan szelíd volt a hangja. Gabrielle szíve elolvadt. Nem akarta ezt. Nem akart más kapcsolatot, kizárólag a szexet. A férfi túl... minden. Túl domináns. Túl ijesztő. Túlságosan könnyen kijön a sodrából. Megnyalta a száját. Az anyjának rettenetes természete volt, és dührohamokat kapott. – Még nagyon fiatal voltam – próbálta előhívni az emléket. Hogy mikor félt először? Soha nem gondolt rá, hogy visszamenjen ahhoz az emlékhez, és teljesen megértse. – Az anyám nagyon felfűtött érzelmileg. Dühbe gurul, üt, rúg, dobál dolgokat, öt perccel később pedig nevet és csókolgat bennünket. Ez nagyon is igaz volt. Soha nem tudta, milyen hangulatban lesz az anyja. – De a hisztijei soha nem zavarták sem apámat, sem a testvéreimet. – Elhallgatott. – De téged felzaklatott, és ettől úgy érezted, hogy baj van veled, mert féltél. Lassan bólintott. – Amikor egészen kicsi voltam, egyszer eltörtem az egyik kedvenc vázáját. Nem szándékosan. Csak futottam, és meglöktem, az egyik darab pedig megvágott. Fájt, és elkezdtem sírni. Ő dühös lett, és elkezdett dolgokat a földhöz vágni. Összetört mindent körülöttem. Üvegdarabok záporoztak mindenfelé. Mozdulni sem tudtam. A szilánkok megvágták a karjaimat és a lábaimat, és nagyon megrémültem. Aztán hirtelen felkapott, és berohant velem a fürdőszobába, és aztán már ott volt az apám is. Nem mondtam el neki, hogy mit csinált, mert az apám csak vállat vont volna, és elintézte volna annyival, hogy anyád egy drámakirálynő. – O köd belső! – káromkodott Aleksei – Az apád ne találkozzon velem. Milyen férfi az, aki megengedi, hogy a nője így viselkedjen? Ezek után nem csoda, ha félőssé váltál. – És te – suttogta a lány –, neked sincsenek problémáid azzal, hogy kifejezd a haragod.

Végigsimított a haján. – Gondolod, hogy valaha is bántanálak? Teljesen össze vagyunk kötve. Túl vagyok már a sötétség kísértésén. – Nagyon ijesztő, Aleksei. És meglehetősen heves temperamentumod van – mondta Gabrielle, és próbált egy enyhébb kifejezést találni a dühkitöréseire. – Ez így van – értett vele egyet a férfi higgadtan –, vannak dolgok, amik feldühítenek, és te majd megtanulsz azokkal megbékülni. De soha nem foglak sem téged, sem a gyerekeinket dobálni. Ha meg akarlak büntetni valamiért, a büntetésed végén meg fogok bizonyosodni róla, hogy minden rendben közöttünk. Önkéntelen borzongás futott végig a lányon. – Büntetés? Felnőtt nő vagyok. A férfiak már nem büntetik a nőket. Ez kiment a divatból egy-kétszáz évvel ezelőtt. – Talán a matematikával téved valamennyit, de ez pillanatnyilag nem érdekelte. Nem fogja hagyni, hogy ez a férfi úgy kezelje, mint egy gyereket. Felemelte a fejét, és a füléhez hajolt. A nyelve megcirógatta, a fogai belekaptak a fülcimpájába, és kissé meghúzta azt. – De én nem vagyok modern férfi. Az életpárom pedig nem fog elvadulni és keresztülgázolni rajtam. A nőm vagy, nekem adtad magad. Az én világomban élsz velem. Nem lesz több olyan hiba, mint például hogy megcsalsz egy másik férfival. Gabrielle összerezzent, amikor Aleksei bevitte ezt a hatalmas verbális ütést, ami mintha a gyomorszáját érte volna. Megpróbálta kijavítani a hibáját. Megtett mindent, amit csak tudott, sőt, olyanokra is rákényszerítette magát, amikről fogalma sem volt hogyan kell csinálni, csak azért, hogy ez a férfi rájöjjön, hogy nem szándékosan árulta el. Hogy ez nem a személyiségéből fakadt. Megpróbált felülni, hogy eltávolodhasson tőle, da karjai abban a pillanatban köréje záródtak, minden mozgást megakadályozva. Elfordította tőle az arcát. Fogalma sem volt mit csinál itt. Vele. Nyilvánvaló, hogy ide sem tartozik. Nem ember. Nem Kárpáti. Még csak a családjához sem tartozik egészen, amibe beleszületett. Hogy a hajnal elé menjen, egyre jobb ötletnek tűnt. Aleksei morogni kezdett. Az ujjai a torkára fonódtak. – Még. Csak. Ne. Is. Gondolj. Erre. Soha. – Egyesével harapott ki a fogai között

minden szót. Rávicsorgott. A szemeiben valami eddig ismeretlen düh lángolt. – Harcolni fogsz a kapcsolatunkért. A szavadat adtad nekem. Vagy az nem ér semmit? Most mondd meg. Most mondd el, és én véget vetek ennek mindkettőnk számára. Tudta, hogy soha nem lett volna szabad egy újabb részével megajándékoznia. Ha megtartotta volna az egészet puszta szexnek, azt tudná kezelni. Szeretett vele szexelni. Nem az agya, de a teste igen. Ezen nem tudott változtatni. Megolvadt mihelyt megérintette, vagy megcsókolta. De ez, ez az újabb követelés... nem volt hozzá elég ereje, hogy még több darabot veszítsen el magából. Aleksei ujjai a torkára fonódtak. A pulzusa a tenyerébe vert. – Nézz rám – sziszegte. – Gabrielle nem fog ártani magának. Saját maga nem érdekelte, de ő az életpárja, meg fogja védeni mindentől. Mindenkitől. Beleértve ebbe önmagát is. Betör az elméjébe, ha nem hátrál meg. Eddig nagyon gondos volt, teljesítette a kívánságát, időt hagyott neki rá, hogy kitakarítsa az elméjéből azt a másik férfit, de vissza kell vennie a szavát, ha a lánynak továbbra is ekkora istenkáromlás jár az eszében. Teljesen össze vannak kötve. Az övé. Test. Lélek. Elme. És szív. Csak éppen még Gabrielle ezt nem fogadta el. De el fogja. – Gabrielle – sziszegte újra. Lehet, hogy megijesztette, amikor a büntetés szót használta. Az is lehet, hogy teljesen hiteles volt a felháborodása, de ugyanakkor ő mélyen a testébe volt temetve, és érezte az uralkodására adott reakcióját is, perzselően forró folyadék árasztotta el. Őt neki teremtették. Meg kell tanulnia megbízni benne, ellazulni a gondoskodásában. Nem hagyná, hogy bármi is megsebezze, de el kell fogadnia, hogy Kárpáti. Hogy életpár. És hogy mivel az életpárja túlságosan közel korcsolyázott az őrület pereméhez, maradtak démonjai. Gabrielle ekkor a legváratlanabb dolgot tette. A tenyereibe vette az arcát. Ujjai pillekönnyűek voltak az ő durva vonásain. Megrajzolta a szemöldökét, a szemét, az arccsontját, majd az állát, az orrát, és a finom ujjak végül megállapodtak a száján. – Nem veszem vissza a szavam, Aleksei – mondta –, de nem számít, mennyire leszel dühös, nem számít, hányszor vágod az

arcomba, amit tettem, azon már nem tudok változtatni. Megtettem. Elárultalak. Nem akarattal tettem, de ettől még megtörtént. Elfogadom. És azt is elfogadom, hogy ki vagy te. Másképpen éltem, és sokat fogok hibázni, mert nem ismerem ennek a világnak a szabályait. De a szavam nem veszem vissza. Aleksei észre sem vette a gyomrára szoruló ezer csomót, míg fel nem oldották őket Gabrielle megerősítő szavai. Hitt a lánynak. Össze volt zavarodva. Félt. És nyomorultul érezte magát. De nem fogja elhagyni őt. Nem keresi a hajnalt. Megbántotta őt. Érezte, hogyan húzódik vissza tőle, amikor felhozta az árulását. Nem akart annyira kicsinyes lenni, hogy a szemére hányja. Soha többé. Megízlelte a félelmet, ahogy a vonásait olvasta. Gabrielle nem volt nagy szakértője a gondolatai elrejtésének, világosan leolvasta az arcáról, hogy azon gondolkodik, hogy a hajnal elé menjen. Aleksei nem tudta mi a félelem egészen eddig, most először kúszott végig a testén. – Egy kapcsolat a bizalomról szól, Gabrielle – mondta halkan a szájára simuló ujjhegyeinek. Kinyúlt a nyelvével, és behúzott egyet közülük a szája melegébe. Finoman kitolta, majd újra beszívta. – Kicsiben fogjuk kezdeni. Egyszerre egy dologgal. Egyszerre csak egy kis darabot adj magadból, így rá fogsz jönni, hogy nem veszem el azt tőled. És te is darabokat veszel el belőlem, amikor ezt szeretnéd, vagy erre van szükséged. Amikor úgy érzed, hogy képtelen vagy feldolgozni valamit pánik nélkül. Gondolod, hogy képes vagy erre? Megnyalta a száját, a tekintete az övébe kapaszkodott. A teste már elkezdett rajta lovagolni, a csípője a saját önálló ritmusában emelkedett és süllyedt rajta. Látta öröme szépségét a szemeiben, ami lassan elnyomta a félelmet. Két kézzel kapta el a haját, ökölbe szorította ujjait a selyemtincsek között. – Kóstolj meg, kislány, emlékezz rá, mennyire jó volt. Az éhséged szinte ököllel üt, szeretném ezt megadni neked. Az első kis lépés. Nem akarom elvenni tőled ennek a diadalát. Vedd el, ami a tied Gabrielle. Nagyot nyelt, végigfuttatta a nyelvét a szája belsejében, és Aleksei tudta, hogy a szemfogai meghosszabbodtak, kiélesedtek. A hangja

bűnös kísértés volt a lány számára, tudta, ő tette azzá, de a leghalványabb kényszer sem volt benne. Azt akarta, hogy lássa; meg tudja csinálni. Hogy Kárpáti legyen. Hogy megnyissa a földet. Képes legyen táplálkozni. Hogy egy olyan nő legyen, aki elégedett. Magával. Hogy ne legyen szüksége senkire sem ezekhez a dolgokhoz, még rá sem. Rá kellett éreznie, hogy erős, mégpedig a saját jogán. Miatta akarta ezt a kicsiny dolgot, ami a lány előtt hatalmas akadályként magasodott, hogy elindulhasson a maga útján. „Meg tudod csinálni, kislány, tudom, hogy képes vagy rá. Csókold végig lefelé a mellkasom. Ahogy haladsz, ízleld a bőröm. Amíg meg nem érzed a szívdobbanásaimat. Amíg meg nem hallod, hogyan kiált a tiédnek a vérem.” Sokáig nézett rá, szemei az övét kutatták. A lábai az oldalához simultak, teljesen közrefogták. Bólintott, de még eközben sem mozdult róla a tekintete, a csípője viszont rendületlenül mozgott. Meglovagolta. Lassan. Kényelmesen. Perzselően forrón. Kezei a csípőjére siklottak, ujjai a húsába mélyedtek, miközben Gabrielle lehajolt hozzá, és egy leheletnyi csókot simított a szájára. Megcsókolta az állát. A torkát. Férfiassága szinte sírt kínjában. A komótos tempó hirtelen nem volt elég többé. De meg kellett adnia ezt a lánynak. Meg akarta neki adni. Ha átvenné az irányítást, Gabrielle nem érezhetné meg a saját hatalmát, pedig ez nagyon fontos. A szája már a mellkasán járt. Érezte a legapróbb érintését is, egy nyögés szakadt ki belőle. Gabrielle-nek sietnie kell. Muszáj sietnie. A lélegzete szaggatott zihálásra váltott, és önkéntelenül kezdte megváltoztatni a ritmust, a kezei minden ringató ritmus után felemelték a csípőjét, majd erősen visszahúzta, hogy a lehető legmélyebbre temethesse magát testének selymes rejtekébe. Megérezte a fogai karistolását. A nyelve felörvénylett, és aztán megtette. A fogai a legkisebb segítség nélkül beléje mélyedtek. Megtalálta a vénát. Ráharapott. Alaposan összekapcsolta magukat. Az erotikus fájdalmat azonnal gyönyör váltotta fel. És hihetetlen

öröm. Az ő nője. Az életpárja magától táplálkozik. Elfogad valamit, ami az övé. Először veszi az életpárja vérét magától. Ezt is nekiadta. A teste is egyedül az övé volt. Ő volt az első. Ő volt az első, akinek magától a vérét vette. Ő pedig nekiajándékozta a hatalmat. A szája mocorgott. A csípője fogságba ejtette újra meg újra. Amikor eleget ivott, végigsimított a nyelvével a tűszúrásnyi nyomokon, elkapta, és maga alá fordította. És vitte felfelé, ahogy arra szüksége volt. Ahogy arra Gabrielle-nek szüksége volt. Egyszerre zuhantak alá a szakadék peremén, beletemette az arcát a torkába. „Büszke vagyok rád, kislány. Átvetted az irányítást, és megcsináltad.” – Amikor ismét tudott rendesen lélegezni, Aleksei felemelte a fejét, és alaposan megcsókolta. – „Segítenem kell Fanenek táplálni a többieket. Lehet, hogy le kell mennünk a faluba némi vérutánpótlásért. Ne lépj be egyetlen épületbe sem, amíg nem vagyok itt. Az udvaron sétálhatsz, ott elég biztonságos. Érted?” Megvárta, amíg bólint, majd ismét megcsókolta, mielőtt távozott. A lány átfordult az oldalára, és magzati pózba gömbölyödött. Ez egyáltalán nem tetszett Alekseinek, de érezte a felemelkedő ősiek összeadódó éhségét, és nem mert késlekedni, hogy vérhez juttassa őket.

11. Te jó ég! Te jó ég! Te jó ég! Épp most szexelt egy fantasztikus férfival. Egy vadidegennel. A földön. Vagyis egy hálózsákon. Ő nagymama az ég szerelmére! Nemhogy nagymama, dédnagymama! De még ennél is rosszabb, hogy ő, aki gyakorlatilag tizenöt éves kora óta nem szexelt, így mondhatni majdnem szűz, úgy szexelt, mint egy oltári nagy kurva! Felbámult a hihetetlenül vonzó, férfiasan jóképű arcba, és arra gondolt, hogy ki kéne próbálnia újra a karóvetőt, ezúttal magán. Elvesztette a kicseszett eszét. Teljesen. Mit fog mondani az unokáinak? Semmit. Abszolút semmit. Nada. Teljességgel semmit. – A sírba visszük magunkkal – sziszegte bele a férfi meglehetősen önelégülten és kielégülten mosolygó arcába. – Mármint úgy értem, hogy... mindketten a sírunkba... érted. Körülnézett. Hol vannak a ruhái? A bugyija. Te jó ég! Meztelen volt. Meztelen. Bugyi nélkül. Egy hálózsákon. Egy idegennel. Aki minden valószínűség szerint egy vámpír. Valamiféle varázslatot alkalmazhatott rajta. Az agya szinte forrt ettől az egész eszelős képtelenségtől, de a teste moccanni sem akart. Nem volt hajlandó abbahagyni a hullámzást, és hogy csodálatosan érezze magát. Az agya ugyan megtagadta, hogy közreműködjön ebben, viszont megjelenített előtte egy képet. És az beleégett az agyába. Megesküdött volna, hogy billognyomok vannak a bensőjén. A férfi jelével. – Mit viszünk a sírba? – kérdezte Fane. Jobb lett volna, ha nem mosolyog. Összehúzott szemekkel nézett fel rá. – Ne mosolyogj! Komolyan mondom! Töröld le az arcodról azt az önelégült hímvigyort! Egy léleknek sem beszélsz arról, ami itt történt! Soha többé nem fog újra megtörténni. Felöltözöm,

lemegyek a hegyről, és felülök az első repülőgépre, amire jegyet kapok. Vett egy mély lélegzetet. A férfi nem moccant. Még mindig benne volt, érezte magában. Hatalmas volt. Majdnem fájdalmasan kitágította, de még éppen kellemes volt. El kell engednie. Megkapta, amit akart. Bizonyára ő is végzett vele. Megkaphatja bármelyik nőt, ha ezer éves, ha nem. Ennyi év után meg volt róla győződve, hogy pókhálós volt ööö... ott lenn. Ez lehet az oka, hogy Fane nem mozdul. A pókhálók ragadósak, és elakadt. – Életpárom. Csak egy egészen kicsit vagy őrült – mondta. – Azt hiszem, nagyon kreatívnak kell lennem, hogy egyszerre leállíthassam a szádat és az elmédet is. Vidámság volt a hangjában. Nevetés. Nem úgy tűnt, mintha akárcsak a legkevésbé is megfélemlítette volna az ingerült hang, vagy Trixie összehúzott szemei. Egyszerűen lehajtotta azt a nagyszerű fejét, és birtokba vette a száját, nyelve beférkőzött az ajkai közé, Sürgette, követelte a választ. Hogy befogja a száját. Erre gondolt. Így akarja befogni a száját. Megpróbált belekapaszkodni az idegességébe, de a teste megolvadt, a szája tüzet fogott, és teljesen elvesztette a gondolatmenetet. Fane alaposan megcsókolta, mielőtt a teste ismét mozogni kezdett volna az övében, hogy aztán visszahúzódjon belőle. – Sétálhatsz az udvaron, de egyetlen épületbe se menj be. Komolyan mondom, Trixie. Veszélyesek. Más ősiek is laknak itt. El kell látnom őket. Épp csak nem mondta ki. De mit is mondhatott volna? Köszönöm asszonyom az etye-petyét? Vagy mit várt tőle? Hogy átölelje? Hogy beszélgessen vele? Hogy megnyugtassa, hogy nem az a színtiszta idióta, akinek gondolja magát? Dehogynem az. A férfiak ezt csinálják. A tizenhat éves fiúk éppúgy, mint a felnőtt férfiak. Amint megkapják, amit akarnak, lelépnek. – Trixie, hagyd abba – mondta gyengéden Fane, és az arcára simította a tenyereit. – Visszajövök olyan gyorsan, ahogy csak tudok. Kimerült vagy. Várj meg, aludj addig. Amikor visszatérek, beszélgethetünk.

Gyűlölte a hangját, mert annyira tetszett neki. Érezte, hogy a bőre alá is behatol. A bensőjébe. Félt, hogy sosem teszi túl magát rajta. De leginkább magát gyűlölte, amiért ilyen bolond. – Menj és csináld, bármit is kell tenned. – Azt akarta, hogy elmenjen. Bolond volt tizenöt évesen, és egyértelműen még mindig bolond. Egy jó ok rá, hogy miért nem volt köze soha férfiakhoz. Fane felsóhajtott. – Ne gondold, hogy távozol, mihelyt én a dolgom után nézek. Mindannyiunkat veszélybe sodornál azzal, ha kinyitnád a kaput. Rámeredt. A gyilkos pillantásával. Nem égett porrá, ahogyan kellett volna neki. – Jogom van elmenni. – Valójában nincs. Szabad akaratodból léptél be a kolostor kapuján. Egyenesen keresztülsétáltál a biztonsági intézkedéseinken, és nyomokat hagytál hátra mások számára. Körbenézett a szenteltvizes fiola után kutatva. Valószínűleg magára kell locsolnia. A férfi szexi hangjára kezdett egy újabb hang rátelepedni, ami egyáltalán nem tetszett neki. Nem egy gyerek, akit leszidhat, bár attól, hogy ott feküdt meztelenül, sebezhetőnek érezte magát. Felkapta az ingét, és áthúzta a fején, anélkül, hogy alávette volna a melltartót. – Semmi szükség rá, hogy ilyen hangon beszélj velem. Figyelmeztetlek, hogy nem vagyok gyerek, akit körbefőnökösödhetsz, csak mert szeretkeztünk egy hatalmasat. Bár igazából, amennyit én szeretkeztem, attól még nem muszáj, hogy ezt tényleg hatalmas szexnek kelljen nevezni. – Na és ott volt még az a fantasztikus csókja is, de ezt nem szándékozott megemlíteni. Ehelyett megtörölte a száját a kézfejével, majd maga mögé nyúlt, hogy lerángassa az inget a hátára. – Életpárom, hozzám képest gyerek vagy. A korod alapján nálunk épphogy felnőttnek számítanál. Világosan szégyenkezel. – Most éle lett a hangjának, a szemei is megkeményedtek. Füstösekké váltak. – Az életpárom vagy. Az életpárom velem akarna lenni, és nem érezne szégyent, amiért kifejeztük egymásnak az örömünket, hogy együtt lehetünk.

– Az örömünket, hogy együtt lehetünk? – ismételte meg Trixie. Szétnézett a karóvetője után. És nem volt finom a válasza. – Évtizedek óta nem voltam férfival – sziszegte. – Elcsábítasz, aztán úgy döntesz, hogy neked menned kell a dolgodra, én pedig maradjak itt, és aludjak. Aztán azzal vádolsz, hogy nyomokat hagytam hátra másoknak, ami keresztülvezeti őket egyenesen a biztosítékaidon. Ugyanazzal a hanggal. – Ha valaki, ő mindent tudott a hangról. Ő volt a hang királynője. Nem számított ki hány éves, hogy kicsoda, az ő hangját senki sem tudta legyőzni. Tökélyre fente. És most teljes erejével lecsapott vele a férfira. – Szoknyavadász vagy te is, mint minden más férfi, akivel valaha is összefutottam. – Életpárom – morrant rá, hófehér fogai összecsattantak, mintha ki akarna belőle harapni egy falatot – Soha ne akard hozzám vágni a szexuális viszonyaidat. Át fogok siklani a tény fölött, hogy nem vártál az életpárodra, de nem fogod az arcomba dobni a kalandjaidat. Rámeredt. Döbbenten. Moccanni sem tudott, egy pillanatra még a szája is tátva maradt. – Az én szexuális viszonyaimat? – sikerült végre kiköpnie – Átsiklasz az én kalandjaim fölött? Fane felemelkedett róla, és egyetlen mozdulattal felállt, amitől egy apró kis izgalom futott végig Trixie gerincén. Teljesen fel volt öltözve. Felpislantott rá, majd az ölére rántotta a fehérneműjét a nadrágjával együtt, azt kívánva, hogy bárcsak fel tudna állni ő is ruhástól, de ehelyett csak ült a hálózsákon, és érezte a magját csöpögni a combjáról. Még egy fürdőszoba sem volt, hogy megtisztálkodhasson. Úgy tűnt, hogy a férfi amiatt, hogy egy vadidegennel szexelt, valamiféle ribanc kategóriába helyezte, de ezért le fogja lőni, mint egy kutyát, és elássa ebben a fura épületben. – Látom, nem áll szándékodban ésszerűnek lenni, Trixie. Megmondtam, hogy beszélgetni fogunk, amint visszaértem. Jobban szeretnék veled maradni, de kötelességeim vannak az itteni társaimmal szemben, és ez veszélyes. Neked. És most már Aleksei életpárjának is.

– Nem hoztam ide másokat! – csattant fel. A bugyijával próbálta úgy-ahogy megtisztítani magát, és közben igyekezett nem belehalni a szégyenbe és a zavarba. Fane intett egyet, és Trixie abban a pillanatban nemcsak hogy egészen fel volt öltözve, de teljesen tiszta is volt. A lélegzet elakadt a torkán, amikor rájött milyen erős is Fane valójában. Fogalma sem volt róla, hogyan vette rá, hogy szexeljen vele. De arra rájött, hogy már ránézni is hatalmas hiba volt, mert ismét szexelni akart vele. Közelebb lépett, talpra segítette, átölelte és magához húzta. Nem akart engedni neki, legalábbis ezt hazudta magának, de tény, hogy még csak nem is tiltakozott. A lábai egyszerűen elgyengültek a közelében, a térdei pedig cserbenhagyták. – Trixie – mondta halkan a nevét –, miért szégyenkezel amiatt, hogy velem vagy? Nem értem. Tudom, hogy ugyanazt az örömet érezted, mint én. Magyarázd el. Kérlek. Tényleg fájdalom volt a hangjában? Azokban a gyönyörű szemeiben? Megbántotta. Ő önmagát döbbentette meg, és sajátmagára volt dühös. Elég öreg volt már ahhoz, hogy több esze legyen. Bármely más férfival talán váratlan ajándéknak tekintené az együtt töltött időt, de azt tudta, hogy ezt a férfit örökké érezni fogja a bensőjében. És ez nem Fane hibája. Hanem az övé. – A korom ellenére nem igazán vannak tapasztalataim. Nincsenek szexuális viszonyaim, és egy kicsit kínos, hogy egy olyan férfival szexeltem, akit nem is ismerek. – Ennyi. Ez minden, amit kapni fog tőle. Azt már nem állt szándékában elárulni neki, hogy valahogyan beette magát a bensőjébe, és soha nem is lesz képes onnan eltüntetni. Vagy, hogy szégyenkezik, mert tizenöt éves korában lett egy babája, mert kilenc hónappal korábban hagyta, hogy egy fiú megérintse. És most ismét megtette ugyanezt. Nem voltak randevúk. Sem udvarlás. Csak szex. És nem számít, hogy mennyire fantasztikus volt ez a szex, csak színjáték az egész, ő pedig egy idióta. Egyetlen leckét sem volt képes megtanulni hatvanegynéhány éves koráig.

– Minek neveztél? Mi az a „szoknyavadász”? Nem hangzik bóknak. Megmozdult, hogy legyen közöttük némi tér. Fane karja azonnal szorosabbra zárult a hátán, míg a szabad keze a hajába túrt. Trixienek rengeteg haja volt, de még soha egyetlen férfi sem fogta a kezébe. Az érzésre válaszként apró görcs keletkezett az ölében. Ez a férfi halálos a számára. Felemelte mindkét kezét, hogy elnyomja a mellkasát. Mihelyt a tenyerei hozzáértek a vékony ingen át az izmaihoz, a forróság szinte megütötte. Fane olyan volt a számára, mint a drog, hihetetlen gyorsasággal terjedt szét a vénáiban. Megint akarta őt. – Nem értem ezt az egészet – suttogta, és szeretett volna magára maradni, hogy jól kisírhassa magát. Egyedül. Nem akart osztozni rajta senkivel. Soha nem sírt mások előtt. Fane egy aprócska kis nyomást gyakorolt rá, hogy a teste ismét szorosan az övéhez simuljon. Nagyon szorosan. Trixie felsóhajtott és engedett, nekitámaszkodott, és hagyta, hogy megtartsa. Felismerte, hogy vigasztalni próbálja. – Tudom, hogy ez nagyon nehéz a számodra, de mindent meg fogok magyarázni, amint visszatérek. Nem leszek távol sokáig. Kérlek, tedd meg azt a szívességet, hogy belül maradsz a kapun. Tudatában vagyok, hogy van valamiféle ajándékod, ami lehetővé teszi, hogy keresztben-kasban járkálhass át a biztosítékaimon, de ez nem biztonságos. Visszajövök, amilyen gyorsan csak lehetséges, és tisztázzuk a dolgokat kettőnk között. Beleharapott az ajkába, és épp csak egy pillanatra átkarolta és megszorította a férfi derekát. Csak épp, hogy megölelje. Hogy érezze. Azt a teljesen férfias erőt. Soha többé nem lesz még csak hasonlója sem, de most, ebben a pillanatban ez az övé volt. Biccentett egyet a fejével, mintha egyetértene vele. – Trixie – újra vidámság volt a férfi hangjában –, olvasom az elméd. – Pislantott néhányat. Visszahúzódott. Ha ez igaz, akkor ez nagyon nem jó dolog. Az elméjében soha senki másnak nem lenne helye. Rengeteget cenzúrázott a gondolatai közül, mielőtt kimondásra kerültek. – Nem hagysz nekem választást. Felhelyezek

még további biztosítékokat is a kapura. Kétlem, hogy képes leszel mindet kibontani. Lesz közötte egy olyan is, hogy ha kimész a kapun életpárom, azt kizárólag egyetlen szál ruha nélkül fogod megtenni. Megpróbálta ellökni magától. Keményen. – Nem teheted! Ilyet nem is lehet csinálni. Akár egy kőszikla, egy millimétert sem távolodott tőle, pedig igazán sok energiát fektetett belé, hogy ellökje. – Természetesen, tudok ilyet csinálni. Kárpáti vagyok. Itt maradsz és megvársz, ahogy kell. Igazán élvezem az elszántságodat, de a nyílt dac, vagy önmagad veszélybe sodrása nem tolerálható. Trixie felvonta a szemöldökét. Most nem eltolni próbálta, rácsapott a mellkasára. – Nem mondhatod ezt nekem. Éppen te nem. – Mégis megtettem. Vedd komolyan a figyelmeztetéseimet, sívamet. Ha kisétálsz a kolostorból, azt meztelenül fogod megtenni. Vannak ruhák a hátizsákjában. Rendben, kisétál meztelenül, vagy sem de aztán... – Trixie, nehéz eset vagy – mondta a férfi, és intett a kezével. Megpördült. Fane hagyta, meglazította karja ölelését körülötte. De mihelyt egészen hátat fordított neki, újra átkarolta, ezúttal a hasa előtt összefonva a kezeit. A hátizsákja eltűnt. Nem maradt semmi más, csak a vámpírvadász szett fadoboza, ami sajnálatos módon egyetlen aprócska ruhadarabot sem tartalmazott, és a hálózsákja. Trixie felsóhajtott, és hátradöntötte a fejét a sziklakemény mellkashoz. Próbálta egészen üresen hagyni az elméjét, hogy Fane ne tudja kiolvasni a következő lépését. Egyelőre ugyan fogalma sem volt mit fog tenni, de nagy volt a valószínűsége, hogy elkövet egy gyilkosságot, vagy minimum súlyos testi sértést. Biztos volt benne, hogy mást nem fog tudni kiolvasni a fejéből. – Gyilkosság és testi sértés? – A vidámság a férfi puha, gyengéd hangjában, a tarkójára simuló kezével együtt maga volt Trixie veszte. Úgy hangzott, mintha ragaszkodna hozzá. Mintha törődne vele. Mintha számítana neki, és aranyosnak találná, nem pedig

zavarónak. – Az én meggyilkolásom? – kérdezte Fane, és visszafordította maga felé a karjaiban, a teste ismét szorosan az övéhez feszült. Bólintott, a melle megsajdult és érzékennyé vált. Nem nagyon volt mi mást tenni, mint bólogatni, ha olvassa az elméjét. Az az idióta karóvető nem fog beválni. Még mínusz ezer csillagnyi értékelést megszavazott az eladónak, amit érvényesíteni is fog, mihelyt hazaér. Fane felnevetett, lágyan a tenyerébe fogta az arcát, és maga felé emelte a száját. – Sokkal keményebben kell dolgoznom rajta, hogy meggyőzzelek, többet érek neked élve, mint holtan. De biztos vagyok benne, hogy egy idő után át fogod látni, mit tehetek érted. Lassan lehajtotta hozzá a fejét. Nagyon lassan. Trixie-nek el kellett volna fordítania az arcát. Bár Fane tartotta az állát, a fogása nagyon finom és gyengéd volt, kiszabadulhatott volna belőle. Nem tette. Túlságosan csábító volt a szája. A tekintete meleg volt, és ahogy az arcán járt, egyre forróbbá vált. Na és Trixie már ismerte a csókja ízét. Finoman vette birtokba a száját. Legalábbis úgy kezdte, de aztán a csókja keménnyé és méllyé vált, amitől a bensője atomreaktorként felhevült. Belülről kifelé megolvasztotta a tűzvihar, ami átrohant rajta. Amikor végül felemelte a fejét, Trixie örök szégyenére hallotta saját tiltakozó nyöszörgését. Felpislogott rá, kábának érezte magát. Gyengének. A keze ökölbe szorult Fane ingén, szabályosan kapaszkodott belé. – Trixie. Hän sívamak. El kell engedned. Nem várhatok tovább. Szükség van rám, de visszatérek, amilyen gyorsan csak lehet. – Bólintott, és felnézett rá. A tűz még mindig harapdálta egy kicsit. Nem egy kicsit. Nagyon. – Hän sívamak. – Ismételte meg a férfi lágyan, és Trixie szíve szaltót vetett. Aztán Fane felemelte a kezét, és gyengéden lefejtette az ujjait az ingéről. Pislogott néhányat, próbált kitalálni a fejében lévő ködből. A varázslatából. Hol van Trixie? A nő, akit ismer? A nő, aki szemrebbenés nélkül képes kezelni bármilyen helyzetet?

Nyomtalanul eltűnt a bensőjéből, és neki fogalma sem volt, hogyan reagáljon. – Mondd, hogy megvársz – követelte a férfi. Abban a pillanatban nekiadott volna bármit. Meztelenre vetkőzött volna, és feltekeredik a testére. Végül is már mindegy... – Trixie – került a nyögés sora Fane-re –, olvasom az elméd, te nő, és egyáltalán nem könnyíted ezt meg nekem. Ő is pontosan ezt érezte, hogy ez nagyon nem könnyű. Fane magához ölelte, a teste kőkemény volt. Forró. Édesen súlyos. Gondolkodás nélkül a dudorra csúsztatta a kezét, és amennyit csak tudott, a tenyerére vett belőle. Azonnal érkezett a válaszrándulás, és ő azon kapta magát, hogy elmosolyodik. És boldog. Akarta őt. Megint. Egy falatnyi tapasztalattal. Ő öreg. Pókhálós. Szárított aszalt szilva, mégis akarta. Ezt a gyönyörű férfit. Hátralépett, hogy a férfinak legyen helye elmenni, de a keze nem mozdult el merevedéséről. Érezte milyen perzselően forró, szinte átégette nadrágja anyagát. Ha el akar menni, Fane-nek kell ellépnie tőle. – El fogom érni, hogy könyörögj nekem – figyelmeztette halkan a férfi. – Amikor visszajövök, újra a magamévá teszlek, és könyörögni fogsz a kielégülésért, de nagyon-nagyon sokáig nem adom meg neked. Felemelte az egyik szemöldökét, és megajándékozta a leggőgösebb pillantásával, amit az unokái iskoláiban tanító pedagógusoknak tartogatott. Azok a tanárok – okkal – feltételezték az ő oktatásának hiányát, de egy ilyen pillantás után rögtön abbahagyták a lenéző viselkedést. – Nem lesz több szex, amíg nem lesz egy ágyunk szép ágyneművel. Egy ágy, ahol alhatok utána. A vadkemping nem az én világom, ahhoz pedig túl öreg vagyok, hogy a földön szexeljek. Már így is sajog mindenem, nincs szükségem még több fájdalomra. – Persze biztos volt benne, hogy annyi év kemény munka után megérdemel egy kis semmittevést. Ez a gyönyörű férfi újra akarta őt, és ha a földes padlón, ha nem, ő is akarta. De azért egy ágy jobb lenne.

Fane a nyaka köré fonta a karját, és felnevetett. – Oda fogok figyelni, hogy ne okozzak több fájdalmat, és minden kérésedet teljesítem, amint visszatértem. Újra lehajolt hozzá, végigsimított a szájával az ajkán, és eltűnt. Nem elment. Eltűnt, mint egy bűvész. És a levegővé oszlása még csak a kisebb zavarba ejtő dolgai közé tartozott. Micsoda ő? Ha vámpír, nem kellene gonosznak lennie, még akkor is, ha nem úgy néz ki, mint aki gonosz? Őszintén szólva, nem érdekelte. Egy idegen országban van, és Teaganen kívül senki sem tudja, hogy hol. Nos, még ő sem tudja pontosan. Úgyhogy, amennyit csak tud, megszerez Mr. Csodálatosból, és azt azután hazaviszi magával. Lesz egy gyönyörű titka. Oly sok évnyi üresség után felébredt a teste. Annyi egyedüllét után. Amikor vele volt, nem érezte magát egyedül. Elevennek, hihetetlenül boldognak érezte magát. Szerette a lányokat és a dédunokáit, de most először életében gyönyörűnek és különleges személynek érezte magát. – Bár – mormolta félhangosan –, még sokkal különlegesebbnek érezném magam, ha lenne itt egy ágy. Odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kinézett az éjszakába. A köd odabenn is kavargott a kolostor udvarán. Sűrű volt és sötét, mintha fátylat húzott volna az egész erődre. Tompa férfihangokat hallott. Egyáltalán nem hangzottak boldognak. Megborzongott, és kilépett az udvarra. Kimerült volt, és semmi sem tűnt valóságosnak abból, ami vele történt, amióta belépett a kolostor kapuján, mégis tudta, hogy valódi. Nem álmodik és nem hallucinál. Nem lenne képes elképzelni Mr. Csodálatost, és főként nem tudott volna szeretkezni vele, nincs meg ehhez a megfelelő fantáziája. Az unokái azt hitték, hogy megőrült, amikor elkövette azt a hibát, hogy beszélt nekik a vámpírokról. Esmeralda mutatott neki videofelvételeket, amikről először azt hitte, hogy hamisak, de végül bizonyossá vált benne, hogy valódiak. A gondolat, hogy szörnyetegek élnek az unokái közelében, megőrjítette. Egész életében védte őket, és elismerte, hogy Esmeraldának igaza van, Teagan lenne az első számú áldozat egy vámpír számára.

Odavonzanák hozzá az ajándékai. Mindenki tudta, hogy Teagannek vannak ajándékai. Pontosan olyan fogékony volt Esmeralda baromságaira, mint Fane érintésére. Biztos volt benne, hogy a magánya tette fogékonnyá. Nem volt túl sok barátja, és egyszerre azon kapta magát, hogy Esmeraldával társalog az interneten mindenféle chatszobákban, olyan gyakran, amennyi időt csak szakítani tudott erre, csak mert olyan jókat nevettek együtt. Örült, hogy van egy barátja. Újabb hang ütötte meg a fülét. Ezúttal nem egy férfié. Határozottan női hang volt, méghozzá egy síró nőé. Tompán szólt. De kétséget kizáróan sírás volt. Mintha összetört volna a szíve, és nem lenne már mód helyrehozni. Trixie mindig megpróbált keménynek és durvának tűnni, de felnevelt öt lányt, és az volt az igazság, hogy éppen olyan fogékony volt egy lány valódi könnyeire, mint Esmeralda dumájára és Fane érintésére. A hang egy épületből jött. Fane azt mondta, ne menjen be egyikbe se, de képtelen volt elviselni azt a szívet tépő zokogást. Átvágott mezítláb az udvaron, mert amikor Fane felöltöztette, a fehérneműről nem feledkezett meg ugyan, de a cipőről igen. Összeráncolta a homlokát. Nem hitte, hogy Fane egy feledékeny férfi lenne, viszont ő nem jutna messzire a hegyek között cipő nélkül. Talán mégsem véletlen volt. A talaj puha volt a talpai alatt, és egyáltalán nem érzett köveket, mintha vastag szőnyegen járt volna. Látta milyen egészséges, dús, ásványi anyagokban gazdag, bár ő nem volt az a mezítlábas nő, aki szereti a közvetlen érintkezést a földdel. Most mégis olyan érzése támadt, mintha a bakancs és a rengeteg hegymászás által feltört, sajgó talpai magukba szívnák ezeket az ásványi anyagokat, és meggyógyulnának. A hólyagok eltűntek. A sajgás enyhült. Belegörbítette lábujjait ebbe a földbe, amikor megállt az előtt az épület előtt, és az ajtóra meredve hallgatta odabentről a zokogás hangjait. Végül bekopogott. A zokogás nem csitult odabenn. Biztos volt benne, hogy bárki is van odabenn, nem hallotta a kopogását. Lejjebb csúsztatta a kezét,

és lenyomta a finoman faragott, díszes kilincset. Ez sem volt bezárva. Ahogyan Fane házának is csak teteje és négy fala volt döngölt földpadlóval, itt is ugyanez volt a helyzet. Ennek a földpadlónak a kellős közepén feküdt egy fiatal nő összegömbölyödve egy vastag szőnyegen. Bár a szőnyeg egyik sarkát magára borította takarónak, Trixie biztos volt benne, hogy alatta mezítelen. Közelebb lépett hozzá, és ekkor meglátta a jeleket a síró nő bőrén. Zúzódásokat. Szerelmi szívásnyomokat. Foltokat, amik úgy néztek ki, mintha ujjnyomok lennének. Mi lenne, ha ez itt Teagan lenne, vagy valamelyik másik unokája? Képtelen volt otthagyni. Most már amellett, hogy szert kellett tennie egy vagy két fegyverre, segítenie kellett megszökni ennek a gyermeknek is. Odament hozzá, leguggolt mellé, és a homlokára simította a tenyerét. – Édes gyermekem, megbetegíted magad. A nő felemelte nedves szempilláit, és ijedten nézett fel rá hatalmas, galambszürke, könnyben úszó szemeivel. – Sajnálom – suttogta –, megzavartalak? Hallottál? – Rémültnek hangzott, gyorsan felült, és eligazította maga körül a szőnyeg sarkát. A nő szőnyegén sokkal jobb ülés esett, mint Trixie hálózsákján. Letelepedett a szélére, meg sem várva, hogy a lány hellyel kínálja. – Trixie vagyok. Trixie Joanes. – Gabrielle Sanders. Akkor te valamilyen kapcsolatba állsz Teagannel. – A nagyanyja vagyok – mosolygott rá Trixie bátorítóan –, ismered őt? Gabrielle megrázta a fejét – csak tudom, hogy ő Andre életpárja. Ez a szó. Életpár. Nyilvánvalóan valami fontos jelentése lehetett, mert senki sem vette félvállról. Ehhez még visszatérnek. De most finoman megérintette Gabrielle vállát. – Bántott valaki? Újabb könnyek árasztották el Gabrielle szemeit. Megrázta a fejét, és hátrasimította a haját. – Nem úgy, ahogyan gondolod. Senki sem ütött meg. Én csak... egy merő káosz vagyok. Velem van baj. Nem vele. Elcsesztem mindent, és most nem tudom helyrehozni.

– Édesem, mindig van mód helyrehozni a dolgokat. Felneveltem öt lányt. Láttam és hallottam már mindent. Önmagában az is segíthet, ha beszélsz róla valakivel. Gabrielle az ajkába harapott. – Hogy kerültél be a kolostorba? Senkinek sem lenne szabad itt lennie. Trixie könnyedén legyintett – Fane az életpárom. – Ötlete sem volt, hogy ez mit jelent, de Fane ezt mondta neki, ennek a gyermeknek pedig itt most megnyugtatásra volt szüksége, és ez jó ürügy volt, amivel megmagyarázhatta neki a jelenlétét. Gabrielle szeme elkerekedett – ez fantasztikus. És nagyszerű. Csodálatos. Én Aleksei életpárja vagyok – könnyek újabb hulláma tört ki a szemeiből. Trixie a karjaiba nyalábolta, úgy ahogy volt, meztelenül, szőnyegcsücsköstől, mint ahogy ugyanezt tette a lányával és az unokáival, valahányszor az élet kegyetlen volt velük, mert biztos volt benne, hogy az élet ezzel a fiatal nővel is nagyon kegyetlen volt. Fiatalnak látszott, nagyon fiatalnak, egyedül feküdt egy szőnyegen meztelenül, zúzódásokkal tele a hegyek között egy négy fal-tető, döngölt földpadlójú épületben. – Mondd el, Gabrielle. Sok mindent láttam már az életben – és megismerte a keserűséget csakúgy, mint a kegyetlenséget. Ismerte ezeket a dolgokat. Tudta hogyan kell álmokat feladni. Tudott veszíteni. Gabrielle felnézett Trixie arcára. Gyönyörű nő volt. Finom bőre volt és hihetetlen haja. Gabrielle nem volt benne biztos, hogy hány éves, kortalannak látszott, sőt, elegánsnak, még a mezítlábassága és a terepnadrágja ellenére is. De mégis, őt már megtámadta egy férfi, aki vámpírokat akart ölni, nem engedheti meg magának, hogy ismét rászedjék. Töprengve rágcsálta az alsóajkát. Még soha nem nyomult be másvalaki elméjébe. Egyszer sem. Semmilyen indokkal. Telepatikus úton beszélgetett a testvéreivel. Tudta használni a Kárpátiak közös útvonalát, de az, hogy lerohanja valaki elméjét, vagy az övét rohanják le, az megengedhetetlenül bizalmas dolognak tűnt a

számára. Azt tervezte, hogy megtartja ezt Garynek. Ettől a gondolattól ismét előtörtek a könnyei. Trixie megsimogatta a fejét. – Felneveltem öt lányt, nem fogom hagyni, hogy itt feküdj előttem egy üres házban, és kisírd a szemeidet. Beszélj hozzám, Gabrielle. Engedd, hogy segítsek. Ha más nem, használj lelki szemetesládának. Gabrielle ismét belenézett a szemeibe. Mindenekelőtt kedvességet látott abban a szempárban, és ez megengedte még a nagyon visszahúzódó és bizalmatlan Gabrielle-nek is, hogy kikotyogja bűneit Trixie-nek. Elmondott mindent egy vadidegennek, bár úgy tűnt, Trixie érdeklődve hallgat minden egyes szót. És valóban együttérzőnek tűnt. Gabrielle-nek kellett valaki, aki előtt nem félt beszélni. Hogyan hagyhatná abba, hogy Garyt szeresse? Ez nem így működik. Nem tudja beengedni Alekseit az elméjébe, de tudta, hogy előbbutóbb a férfi megunja, hogy visszatartja ezt tőle, és elveszi magának. Megtudja, hogyan érez Gary iránt. Alekseinek esküdött hűséget, és rá vágyott. Vele voltak tele a gondolatai és az elméje. Az övé volt a teste. De az árulás ott maradt, ráadásul kettős árulás. Gary iránti érzéseivel elárulta Alekseit, Az Aleksei iránt érzett vágyával pedig Garyt. Az egész bonyolult, hosszas elbeszélés alatt Trixie egyetlen szót sem szólt. Feszülten figyelt, és Gabrielle egyik kezét dörzsölgette. – Garyé nem lehetsz? Gabrielle megrázta a fejét. – Még rosszabb, ő lassan semmit sem fog érezni. Ez csak még rosszabbá teszi ezt az én számomra, de neki szerencse. – Ha lehetne, itt hagynád érte Alekseit? – Azt nem lehet. Aleksei életpárja vagyok. Össze vagyunk kötve. Trixie összeráncolta a homlokát, mintha megkérdőjelezné a lány válaszát, majd a fejét is megcsóválta. – Nem ezt kérdeztem. Mindazok után, amik már megtörténtek, most, hogy eltöltöttél némi időt Aleksei-jel, elhagynád őt, és visszamennél Garyhez? Gabrielle kinyitotta a száját, hogy újra elmondja, ezúttal érthetőbben, hogy nem tudna, mert Aleksei nem engedné, hogy

visszamenjen Garyhez, és talán Gary sem akarná, mert előtte Aleksei-jel volt, de aztán mégis visszacsukta a száját. A Trixie által feltett kérdés nagyon is jogos és világos, akkor miért nem képes hát rá hangos és határozott igennel felelni? Két kézzel kellett volna az igen után kapnia. Azonnal, gondolkodás nélkül rá kellett volna vágnia. Mégsem tette. Miért? Pislogott néhányat, a szempilláit fátyolként használva Trixie átható pillantása ellen. – Nem tudom – vallotta be végül halkan és döbbenten. Nem sokkolta ez a dolog. Elborzasztotta. Aleksei félelmetes volt. Indulatos. Ő volt a legrosszabb rémálma. Gary édes volt és kedves. Minden, amit mindig is akart. – Nem tudom, képes lennék-e rá – zokogta a könnyek kiújult áradatával a hangjában. – Felnézett Trixie-re. – Mi a baj velem? Miféle ember vagyok? Tudom, hogy szeretem Garyt. Tudom. De Aleksei csinált velem valamit, amitől a megszállottja lettem. Vágyom rá. Nem tudom, hogy el tudnék-e szakadni ettől, de abban biztos vagyok, hogy senkivel sem lenne olyasféle szexben részem, mint Alekseijel. Úgy érzem magam tőle... – elakadt, és erősen az ajkába harapott – egyszerűen csak érzem magam – tette hozzá sután. – Nem tudom, hogyan lehetne leírni ezt de... – az égnek emelte a kezeit –, én egy ringyó vagyok! Másképp hogyan gondolhatnék egyáltalán olyasmire, hogy elcseréljem a férfit, akit szeretek egy másikra, akivel szeretek szexelni? – Szeretnéd, ha ez működne közted és Aleksei között? – kérdezte halkan Trixie, teljesen figyelmen kívül hagyva drámai kitörését. Gabrielle egészen biztos volt benne, hogy hatalmas tapasztalatokkal rendelkezik drámai kitörések figyelmen kívül hagyásában, ha valóban felnevelt öt lányt. Lassan bólintott, próbált annyira őszinte lenni, amennyire csak tudott. Minden összekeveredett és zavaros volt benne, de akkor is őszintének kellett lennie. – Aleksei megrémít. Ő a legfélelmetesebb férfi, akivel valaha is találkoztam, márpedig rengeteg férfival találkoztam közülük. A Kárpáti férfiak mind veszélyesek. Ezt mutatja minden, amit mondanak és amit tesznek. De Aleksei... ő egy kicsit más. Benne

van valami annyira sötét... – ismét elhallgatott, mert úgy érezte, megint elárulja ezzel. Semmi rosszat nem akart mondani róla a háta mögött. – Azt akarom, hogy működjön – suttogta végül halkan, de olyan határozottsággal, ami még őt is meglepte. – De bűnösnek érzed magad, mert úgy érzed, hogy a Gary iránti szerelmeddel elárultad Alekseit, sőt, még mindig elárulod? Jól értem? – kérdezte Trixie. Gabrielle beletörölte a könnyeit a szőnyeg csücskébe. – Erről van szó – ismerte be –, és amiatt is bűnösnek érzem magam, hogy bár tudtam, hogy ez lenne a helyes döntés, nem hagytam elmenni Garyt. Feslettnek, önzőnek érzem magam emiatt. Hogyan árulhattam el így Alekseit? – Nem is ismerted őt. Gabrielle felsóhajtott, és a két könyökével a helyén tartva a szőnyegsarkot beletúrt a hajába. – De amikor megismertem, ismét pálfordulást csináltam, és most Garyt árulom el. Trixie rámosolygott. – Gyermekem, szeretni valakit soha nem rossz. Soha. Van a világon mindenféle szeretet. Gary édes és kedves volt, amikor erre volt szükséged. Nem volt senkid, és nem voltak tapasztalataid sem. Ő volt az első férfi, akibe beleszerettél. Lényegében tízegynéhány évig szeretted. Gondold ezt végig. A tiedhez nagyon hasonló munkája volt, sokszor megnevettetett, de nem szexeltél vele. Nem kerestetek percenként módot rá, hogy kisurranjatok egyedül lenni egy kicsit, mert képtelenek voltatok egymástól távol tartani a kezeiteket. Gabrielle rosszallón nézett rá – nem tudom, mit akar ez jelenteni. – Aleksei kezeit távol szeretnéd tudni magadtól? – Nos... – Gabrielle elgondolkodott. Nem, ha vele van. Azt akarta, hogy hozzáérjen. Hogy csókolja. De leginkább hogy magában érezhesse. – Nem. De ez csak szex. Mi nem szeretkezünk. Ő nem szelíd. – Mégis tetszik, amit csinál.

– Igen. Nagyon. – Gabrielle egészen őszinte volt. Azon volt, hogy rendbe tegye magában ezeket a dolgokat. És ezt a rendet nagyon gyorsan meg kellett teremtenie. Mielőtt a férfi visszatér. – A szeretkezésnek rengetegféle módja van. Ha úgy érzed, hogy ez jó, akkor éppen erre van szükséged. De visszatérve Garyre. Belékapaszkodtál, mert mellette stabilitásra találtál. Körülötted minden annyira megváltozott, és nem tudtad hogyan kezeld ezt. Úgy gondolom, hogy valóban szereted őt Gabrielle, viszont nem vagy szerelmes belé. Ha valóban az lennél, nem éreznéd úgy, hogy a teljes hűséged Alekseié kellene, hogy legyen. – Tudom, hogy szeretem őt, és hogy ő is szeret engem. – Igen – értett egyet Trixie –, de kétlem, hogy valaha is szerelmes voltál belé. Legalábbis nem azzal a valódi, lélekmegsemmisítő szerelemmel. Ha az lettél volna, az olyan lett volna, mint amit Aleksei iránt érzel, mindent neki akartál volna adni. Szeretitek egymást, mert rengeteg közös van bennetek, mindketten kiemelkedően intelligensek vagytok, ugyanazokon a dolgokon tudtok nevetni. De gyermekem. Hol volt a szenvedély? – Gabrielle lehunyta a szemét. Volt értelme annak, amit Trixie mondott, de ettől csak még rosszabb lett az egész. – Gabrielle, gondold át. Ez a férfi, Aleksei megrémít. Nem adja meg az egyetlen dolgot, amire úgy érezted, hogy szükséged van. És te mégsem szívesen mondasz róla semmi olyasmit, ami rossz fényt vethetne rá. Megtagadod, hogy bármi rosszat mondj róla, és közben látom milyen nyomorúságos állapotban vagy. Van néhány lecke, amit a férfiaknak muszáj megtanulnia a nőkről, és azt hiszem, a te Alekseiednek ezeket villámgyorsan meg kellene tanulnia. – Nem érted az általam elkövetett hiba nagyságát – mondta Gabrielle. – Talán meg sem tudnád érteni. Te még ember vagy. Nem is igazán ismered a Kárpátiakat. Az árulásom iszonyatosan nagy – a homlokát ráncolva intett egyet. Abban a pillanatban ő is fel volt öltözve, bár csakúgy, mint Trixie, a cipőt szintén hanyagolta. – Hogy csinálod ezt? – követelt választ Trixie.

Gabrielle pislogott párat, mintha most eszmélne csak fel elmélyült gondolataiból. – Azért van, mert ő az életpárom. – Ez meg a másik dolog. El kellene magyaráznod ezt a Kárpáti, meg életpár dolgot, mert semmit sem értek belőle. Gabrielle lendületesen Trixie felé fordította az arcát, szőke haja átsodródott a válla fölött, a szája elnyílt a döbbenettől. Nyilvánvalóan sokkolta a kijelentése. – Azt mondtad, Fane életpárja vagy. – A szíve dübörögni kezdett. Keményen. Mi van, ha újabb hibát követett el? Nem bízhat többé a saját ítélőképességében. Mindenről teljes őszinteséggel beszélt ezzel a nővel, aki talán éppen rájuk vadászaik, vagy legalábbis segít a rájuk vadászóknak, hogy megölhessék őket. – Ezt ő mondta nekem. Csak fogalmam sincs mit jelent. Gabrielle az ajkába harapott. Elég erősen ahhoz, hogy kiserkenjen egy csepp vére. Trixie összerezzent ettől, de Gabrielle semmiféle más reakciót nem tudott kiolvasni belőle. Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Abban a pillanatban valamiféle mocorgást érzett meg az elméjében. És aztán ott volt. Ömlött belé. Melegség. Meghitt bizalmasság. Egyáltalán nem érezte inváziónak. Csak tökéletesnek. És biztonságosnak. „Kessake, mi az? Miért lettél ideges?” – Honnan tudja, hogy kiborult? Ha tudta, hogy aggasztja valami, akkor azt is tudja, hogy kisírta a szemeit. Honnan? Ha nem volt az elméjében... Hazudott volna neki? – „Nem tudok hazudni neked. Nem is akarok. A lelked az enyémhez van kötve. Érzem az érzéseidet, mint a sajátjaimat, és neked is érezned kellene az enyémeket. Az életpárod vagyok, ha szükséged van rám, oda fogok menni hozzád. Mondd el. Azonnal.”

12. Gabrielle tudta, hogy Aleksei ultimátumot adott neki. Ha nem mondja el, amit tudni akar, ki fogja szedni azt a fejéből. Vett egy mély lélegzetet. Engedelmeskedett neki. Nem azért, mert félt tőle, hanem mert aggódott érte. És aggódott a kolostor minden lakójáért. „Itt van velem egy nő. A neve Trixie Joanes. Azt mondta, ő Teagan nagymamája és Fane életpárja. Én...” – Édes istenem, hogy lehetett ennyire naiv és ostoba? Miért nem gondolkodik, mielőtt cselekszik? Most ez is itt lóg a feje fölött Damoklész kardjaként. – „Sok dolgot fedtem fel neki rólatok. Lehet akár ellenség is. Nem hiszem, de gondolhattam volna rá, hogy ezzel veszélybe sodrok itt mindenkit.” „Az mi vagyunk.” Gabrielle nagyot nyelt a hangtól, amit a férfi használt. Bársonyba burkolt acél. Reszelős, ami mintha végigsimított volna az egész bensőjén, és felgyorsította a szívverését. – „Nem értem.” „Mi vagyunk. Én. Te. A többiek. Mindannyian Kárpátiak vagyunk. Ha úgy érzed, hogy minket kockáztattál, akkor magadat is kockáztattad. És. Én. Nem. Vagyok. Ott.” Huh. Ezt aztán azonnal megkapta. És Aleksei egyáltalán nem volt boldog a döntése miatt. „Mit kellene tennem?” „Fane azt mondja, hogy a nő valóban az életpárja. Mit csinál ott veled?” A helyzet pillanatról pillanatra romlott. Valami Aleksei hangjában mégis rákényszerítette Gabrielle-t, hogy válaszoljon neki. – „Rendeznem kell magamban a dolgokat. Ő pedig olyasvalaki, akivel tudok beszélni. Talán segíthet.” Düh. Forró. Vad. Elsöprő. Ez áradt belé. Megtöltötte az elméjét. – „O jelä peje terád, emni! A nap perzseljen fel, te nő! Szabadulj

meg tőle! Velem beszélhetsz. Együtt fogjuk rendbe tenni ezt. Nem egy kívülállón keresztül. Te. Én. És senki más.” Gabrielle egészen mozdulatlanul tartotta magát. Tudta, hogy elsápadt, érezte, hogyan fut ki az arcából a vér. – „Csúnyát mondtál rám. Kárpátiul. Mert ez káromkodás volt, ugye? És állandóan azt a peje szót mondod rám.” Perzselőt, felperzselést jelent. Modern nyelvhasználatban talán a kibaszott a legközelebbi megfelelője.” A lány összerezzent. Aleksei nem csak hogy iszonyúan mérges rá, de még szidja is. Miközben ő éppen miatta próbálja rendbe tenni magát. Oké, királyian elcseszte ezt is, de legalább akarta. Abban viszont egyáltalán nem volt biztos, hogy a férfi is akarja-e. „Nos, ez egyáltalán nem tetszik.” – A perzselőt, vagy a felperzselést elfogadta volna, ha nem tette volna hozzá a kibaszott szót. A felperzselés nem hangzott olyan rossznak. És értette azt is, amire utalt. A Kárpátiaknál ez azt jelenti, hogy a nappal akarja megsüttetni, vagyis a pokolba kívánja, de azért mégsem kibaszott. „Nem te vagy a kibaszott.” „Akkor sem tetszik.” „Majd hozzászoksz. És most szabadulj meg a nőtől. Azonnal.” Gabrielle összeszorította a száját. – „Trixie nem jelent veszélyt számunkra. Ez egyértelmű. Nem parancsolhatod meg nekem, kivel találkozzak, kivel beszéljek vagy barátkozzak.” „Az én asszonyom vagy?” Gabrielle fogai közül szisszenés szökött el – „engedelmességet nem ígértem.” „Az én peje asszonyom vagy? – Gabrielle? – szólította meg Trixie, hogy magára vonja a figyelmét. – Jól vagy? Gabrielle bólintott. – „Igen, az vagyok. És én vagyok a világ legnagyobb káosza is, és rendeznem kell végre a dolgaimat. Te pedig az őrületbe kergetsz. És veled nem tudok beszélni azokról a dolgokról, amiket érzek, mert azok meg téged őrjítenek meg. Mindketten nem lehetünk őrültek.”

„Szabadulj. Meg. Tőle. Ez csak ránk tartozik. Figyelmeztetlek, Gabrielle. Ne akard túlfeszíteni a türelmem.” – Hirtelen eltűnt. Gabrielle vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. Oké. Ez ijesztő. Túl ijesztő. De nem fog diktálni neki, hogy kivel barátkozzon. Trixie értelmes dolgokat mond. Segíthet neki. Meghallgatta, amikor erre volt szüksége. – Jól vagyok, Trixie. Azon töprengtem, hogyan magyarázhatnám el neked az életpár jelentését. Meglehetősen bonyolult. Fane nem ember. Egy Kárpáti. Ahogyan Andre és Aleksei is. Hosszú életet élnek. Nagyon hosszút – hangsúlyozta. Most Trixie vett egy mély lélegzetet, és belemeredt Gabrielle szemeibe. Elhitt minden szót, amit mondott. Csomó kezdett gyűlni a gyomrába. Fane többször is használta az évezred szót. Ő pedig egyszerűen átsiklott efölött, mert az igazat megvallva a férfi annyira nagyszerűnek tűnt, hogy a varázsa magával ragadta őt, és nem is akart meghallani semmit, ami kijózaníthatta volna ebből. De ha ez igaz, azzal együtt, hogy a földben alszik, akkor... – Vámpírok – suttogta. – Nem! – mondta élesen Gabrielle – Egyáltalán nem! Vadásznak a vámpírokra. Annak szentelték az életüket, hogy rájuk vadásszanak. A Kárpáti férfiaknak nagyon nehéz életük van, Trixie. Ahogy az évek múlnak, elvesztik a színlátó képességüket csakúgy, mint az érzelmeiket. Csak egyetlen nő létezik a számukra. Csak egy. Ő visszaadhatja nekik ezeket a dolgokat. Nélküle két választásuk marad, engedhetnek a sötétségnek, elveszíthetik a becsületüket és vámpírokká válhatnak, vagy kimennek a napra, és borzalmas halált halnak. Az életpárjuk a mindenséget jelenti a számukra. Magukhoz kötik a lelküket, és akkor már biztonságban vannak. Trixie-nek kezdett nagyon-nagyon rossz érzése lenni. – Azt hogyan csinálják? Gabrielle habozott. Trixie megcsóválta a fejét – semmi jót nem jelent az, ahogyan rám nézel. Tudsz valamit, amit nekem is tudnom kellene.

– Van valamiféle pszichés ajándékod, nem? – kérdezte halkan Gabrielle – Mint Teagannek. Vagy mint nekem. Neked is lennie kell ajándékodnak. Trixie nem tagadhatta le. Hallotta az emberek dallamát. Gabrielle dala szomorú volt. Rémült. Fane dala viszont gyönyörű volt, és az ő testében minden egyes sejt reagált rá. – Igen. Miért? – A Kárpátiak a kihalás szélén állnak. Úgy kezdődött, hogy egyre kevesebb lánygyerek született. És még ezek a gyerekek is meghaltak nem sokkal a születésük után, vagy a nők egyszerűen elvetéltek. Hamarosan már túl kevés lett a nő, az életben maradt gyermek pedig még ritkább. Én is segítettem Garynek, hogy megoldást találjunk erre a problémára. A hercegük rájött, hogy a pszichés képességekkel rendelkező nők nem csakhogy életpárjai lehetnek a hímeknek, hanem sikeresen Kárpátivá is válhatnak. Át lehet őket alakítani. Ennek a szónak a hangzása egyáltalán nem tetszett Trixie-nek. – Ez történt veled is? Ezért nem vetted észre, hogy van életpárod? Mert nem Kárpáti voltál? Embernek születtél? – Ember voltam. Amikor majdnem megöltek, a Kárpátiak átváltoztattak. De ez nem akadályozta meg, hogy továbbra is emberi módon gondolkodjak, vagy hogy foggal-körömmel ragaszkodjak az emberi dolgokhoz. Nem akartam még csak belegondolni sem abba, hogy csak mert pszichés ajándékaim vannak, egy Kárpáti férfi, aki elszenvedte a sötétség évszázadait, engem keres, hogy megmentsem. Trixie félelmet ízlelt a szájában. Bármi is történik itt, az sokkal nagyobb volumenű, mint ahogyan azt ő gondolta. Egy röpke kis kalandot tervezett egy hihetetlenül dögös pasival. Tudta, hogy előbb-utóbb nagyon megégeti majd magát, de úgy érezte, hogy megéri. Nem. Tudta, hogy megéri. Máris felváltotta a fejében annak a rémült, tizenöt éves kislánynak az emlékeit. Fane mellett gyönyörűnek és szexinek érezte magát. Egy kívánatos nőt csinált belőle. Nem volt az a nő, aki gyerekes módon becsapja saját magát. Túl öreg már. Távol él innen, egy egészen más életet, de megtarthatta Fane-t az emlékeiben. És ezeket az emlékeket nem

kellett volna megosztania senki mással. Ő is adott a férfinak magából, de ő egész életében ezt csinálta. Annyi darabkája eltűnt az élete folyamán. Nem voltak álmai. Tudta, hogy magának már nem álmodhat, álmodott hát ehelyett a lányoknak, és látta, hogy jó esély van arra, hogy ezek az álmok valóra váljanak. De nem a sajátjai voltak. Egyik sem. De Fane egyedül az övé volt, és az övé is marad minden egyes emlék róla. Vett egy mély lélegzetet. Most már félt, hogy az ár, amit ezért meg kell fizetnie, sokkal, de sokkal nagyobb annál, mint amekkorára ő gondolt. – Trixie – suttogta a nevét Gabrielle –, nem kellene, hogy ezt én magyarázzam el neked. Ez Fane dolga. Vagy Teagané és Andréé. Teagan boldog. Én túl zavart és eltévedt vagyok ahhoz, hogy jó példa lehetnék rá, milyen csodálatos dolog megtalálni az életpárodat. És az én életpárom más. Nagyon más. – Neki is van tetoválás a hátán? – találgatott Trixie. Gabrielle szeme megrebbent. A szempillái félig lecsukódtak. Lassan bólintott. – Akárcsak Fane-nek. Ha a te embered más, akkor Fane-nek is olyannak kell lennie, mint ő. Hogyan más? Gabrielle megrázta a fejét. – Egyáltalán nem kellene veled beszélnem erről. Tudom, hogy ijesztő rájönni, hogy életpár vagy, de a húgom annyira boldog. Fogalmad sincs róla, mennyire boldog. Te is az leszel. Viszont Gabrielle egyáltalán nem tűnt boldognak, legalábbis Trixie nem látta annak. Most már még ideges is volt, a tekintete pillanatonként siklott az ajtó felé, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban valami szörnyűség történhet. – Túl vagyok a hatvanon, Gabrielle. Egész életemben férfi nélkül éltem. Mindenről kialakítottam a magam véleményét. Azt csináltam, amit akartam. Keményen dolgoztam, és van egy családom, amit mindennél jobban szeretek. Örömmel nézem, hogy újra gyerekek népesítik be a házam. Nem viselném el egy férfi ostobaságait, és azt kell mondanom, hogy eddig minden férfi, aki az utamba került, csak fájdalmat okozott. Percenként csapnánk össze.

Te édes vagy, és módot akarsz találni rá, hogy kiegyezz az embereddel. Én viszont csak én vagyok, és hamarosan fejbe vágnám egy serpenyővel. – Sikerült kicsikarnia egy félmosolyt Gabrielle-ből. Most először. Amikor Gabrielle mosolygott, gyönyörű arca szinte felragyogott. – Te egyszerűen lélegzetelállító vagy gyermekem. Pont, mint Teagan. Nem csoda, ha minden férfi szeme megakad rajtad. Aleksei nagyon szerencsés, hogy az övé vagy. Éreztetnie kell, veled, hogy mennyire szép és különleges vagy. Nem pedig aláásnia az önbizalmad. – Eléri, hogy szépnek érezzem magam – ismerte be Gabrielle –, úgy néz rám, mintha soha nem is látna meg más nőt rajtam kívül. Trixie egy pillanatra lehunyta a szemét. Nagyon is jól ismerte ezt a pillantást. Fane is teljes egészében őrá fókuszált. Mintha soha nem is venne észre más nőt rajta kívül. A helyzet percről percre egyre bonyolultabbá vált. – Van egy karóvetőm. Nevetségesen kicsi karókat lő ki. Nem volt nagy segítségemre, célba vettem vele Fane-t, és el is találtam. De csak nevetett, és kihúzgálta magából őket. De szívesen odaadom neked, ha úgy érzed, hogy hasznát vehetnéd – kínálta fel. Mert neki nem lesz rá szüksége. Ugyanis elmegy. Nagyon gyorsan. Máris. Talpra emelkedett. – Lemegyek a hegyről, Gabrielle. Hívnálak, hogy gyere velem, de azt hiszem, részedről ez egy nagyon rövid kirándulás lenne. Meg kell találnom a hátizsákomat, mert abban vannak a tartalék ruháim, amiket felvehetek, amikor ezek eltűnnek. Elrejtette előlem, de meg tudom találni. – Fane megfenyegetett, hogy eltűnnek a ruháid? – kapizsgálta azonnal a lényeget Gabrielle. – Igen. Nem hiszem, hogy képes lenne megcsinálni, de mivel már eddig is jó pár lehetetlennek tűnő dolgot megtett, inkább nem kockáztatok. Gabrielle érezte, hogy egy mosoly van benne megszületőben. Trixie két mosolygással is megajándékozta néhány perc alatt, pedig azt hitte, hogy soha többé nem lesz képes mosolyogni. Nagyon tetszett neki az idősebb nő. Igazán megkedvelte. Ő is felállt.

Az ajtó nem nyílt ki. Meg sem moccant. A zsanérjai sem nyikkantak. Mégis ott volt. Betöltötte az egész szobát, vibrált benne a düh. A levegő olyan nehézzé vált, hogy fojtogatta Gabrielle-t. Köhögni kezdett. Megdermedt, félt megmoccanni bármelyik irányba is. A tekintete Trixie-re siklott. Az asszony is megfagyott. Nem Gabrielle volt az egyetlen, aki úgy élte meg azt a végtelen haragot, mint egy ütést. Egészen közel hozzá öltött testet. Olyan közel, hogy még a teste melegét is érezte. Erdő illatot érzett. A hegyekét. Esőét. A haja vadul hullott az arca köré, tiszta zöld szemei rászegeződtek. Az állkapcsát összeszorította. A száját szintén. Annyira fenyegető volt, hogy Trixie önkéntelenül tett egy lépést, hogy közéjük álljon. Nem nézett Trixie-re, egyetlen pillantást sem vetett rá, tekintetének és dühének kereszttüzében egyedül Gabrielle állt. Oda sem figyelve intett egyet Trixie felé, mire ő megállt, a teste egyetlen mozdulatra sem volt képes tovább, kinyíló szájában nem alakultak ki hangok. Gabrielle tudta, hogy Aleksei fagyasztotta oda a nőt, és ez még ijesztőbb volt, mint a haragja, amitől kidudorodtak a szoba falai. – Meg szeretnéd ezt magyarázni nekem? – harapott ki minden egyes szót a fogai között. Gabrielle kiegyenesítette a gerincét. Még mindig könnyek ültek a szempilláin, érezte, hogy nedvesen tapadnak egymáshoz. Igazán fantasztikus az életpárjától ez a hatalmas együttérzés. Megnyalta a száját, a szíve úgy vert akár egy üstdob. – Nem igazán. Nem. A férfi felkapta a fejét. Ha lehetséges, még az eddiginél is jobban eltűnt a szemeiből minden más szín, maradt a tiszta haragos zöld. Ragyogó zöld. Zöld tűz lobogott bennük. Gabrielle nagyon meg volt rémülve, de ez itt előtte ettől függetlenül még mindig a legforróbb férfi volt, akit életében látott. Beleharapott az ajkába, és megdöntötte a fejét, egy ideges mozdulattal féloldalt áthúzta a vállán az összes haját. Remélte, hogy Aleksei nem értelmezi belőle az ideges részt.

– Nem igazán. Nem. – A férfi megismételt minden szót, amit mondott, mintha nem tudná elhinni, hogy azok valóban az ő szájából jöttek ki. Gabrielle még erősebben ráharapott az ajkára, és újra elemelte a nyakától a haját, mert egyszerre hihetetlenül melege lett. Aleksei rezzenéstelen tekintettel meredt a nőjére. Az az apró gesztus, amivel egy oldalra söpörte az összes haját, felfedve finom nyakát és torkát, felfedte sebezhetőségét is. Elég volt csupán ránéznie a nyakára ahhoz, hogy mélyen bele akarja süllyeszteni a fogát, és a szájában érezni az ízét. A magáénak követelni. A haja mindenhol ott volt körülötte, úgy zuhogott alá a testén, akár egy vízesés. Egyszerre volt vad és olyan peje lágy, még lélegezni is alig tudott, amikor beleásta az ujjait, vagy amikor bárhol máshol megérintette. Mindig visszavonult tőle utána, de tudta, elég egy érintés, és ismét lángra lobbanthatja benne a tüzet. Beindíthatja benne a vadmacskát, amiről már jól tudta, hogy ott lapul. – Aleksei – szisszent rá Fane, ahogy megjelent az ajtóban. Még csak le sem lassítva lépett be Aleksei lakóhelyére. Aleksei intett, hogy a másik nő, aki betört ide, és megzavarta a kapcsolatukat, felszabaduljon a hatalma alól. – Az életpárodnak nem volt joga belépni a pihenőhelyemre. – Volt némi jogos fenyegetés ezekben a szavakban. Az ősiek „saját terének” megsértése egyben a kolostor szabályainak megsértését is jelentette. – Vedd semmisnek mindazt, amit mondtam, Gabrielle – csattant fel Trixie. Vett egy mély, remegő lélegzetet, rámeredt Alekseire, és már nyitotta is a száját, hogy hangot adjon a viselkedésével kapcsolatos felháborodásának. Ám Fane azonnal ott termett közte és Aleksei között, és satu szorosan megragadta a karját. – Biztos vagyok benne, hogy az életpárom később az irántad és az irántam érzett tiszteletből bocsánatot fog kérnie emiatt, Aleksei. Most magatokra hagyunk benneteket az életpároddal. Egy tiltakozó hang szökött el Trixie torkából, de azonnal el is hallgatott, és Fane kiterelte őt Aleksei kijelölt pihenőhelyéről, egyedül hagyva végre engedetlen nőjével.

Gabrielle nagyon sápadtnak tűnt, hosszú, dús, sötét haja csak még jobban kiemelte puha bőrét. A nagyon hosszú és nagyon súlyos, sötét szempillái ugyanezt tették szürke szemeivel. Aleksei ellenállt a késztetésnek, hogy kinyúljon érte, a nyakára fonja az ujjait, ahogyan szerette volna. Várt, amíg egészen biztos nem lett benne, hogy kettesben maradtak, aztán eleresztette nyers dühét, amibe beleremegtek a falak. – Ismételd el, amit mondott – csattant fel, világossá téve, hogy ha nem teszi, amit mond, azért pokoli árat fog fizetni. A lány tekintete ráugrott. És ő meg is tartotta azt. Látta benne a félelmet. Gabrielle kezei remegtek. A teste is remegett. Amikor ennek ellenére mégsem elfelé távolodott tőle, hanem feléje dőlt, az meglepte. A tekintete szilárdan kapcsolódott az övéhez. – Elegem van, és nem igazán érdekel az sem, mit fogsz tenni velem. Megpróbáltam igazodni hozzád, hogy működhessen köztünk ez a dolog. Egyáltalán nem volt könnyű, mert nagyon féltem, mégis megpróbáltam utat találni hozzád. – Gabrielle várt. Aleksei maga is mozdulatlan maradt. Kérlelhetetlenül tartotta a tekintetét. Egy ragadozó birtokló tekintetével meredt rá, mert tudta, hogy ezzel megfélemlíti. A lány mégis közelebb hajolt. – Van egy javaslatom a számodra, Aleksei – suttogta lágyan, a szája centiméterről centiméterre közeledett az övéhez. – Légy nagyon óvatos – figyelmeztette –, már így is bajban vagy. A szép ívű szemöldökök felszaladtak. – Akkor az már nem sokat jelent, ha teszek neked egy teljesen őszinte javaslatot. Nos hát, ez lenne az. Miért nem mész el az igazán régi temetők egyikébe, mondjuk valamelyik tizenhatodik századiba, vagy annál is korábbiba? Kiáshatnál egy sírt, kereshetnél magadnak egy másik életpárt. Lennie kell ott egy csomó nőnek, akik közül válogathatsz. Lehelj életet valamelyikbe, vagy várj csak, erre nincs is szükség. Megtámaszthatnád valamivel itt a szőnyeg közepén, és soha nem szájalna vissza. De minden esetre, ha holtan, ha elevenen, egészen biztosan jobban engedelmeskedne neked, mint a mostani idomíthatatlan, idióta életpárod, mert afelől megnyugtathatlak, hogy én nem fogok!

Még mielőtt visszahúzódhatott volna, elkapta a nyakát, és ott tartotta. Érezte a tenyerén a testén végigfutó remegéseket. Teljesen felizgatta a lány. Félt, mégis szembeszállt vele. Pedig iszonyatosan meg volt rémülve. Gabrielle engedelmes természet, ami jó dolog, tekintve hogy ő viszont domináns. De most az életpárja meg sem próbált félrenézni tőle. Minden szót komolyan gondolt. Elment a falig. És ez felizgatta őt. Nem csak hogy felizgatta, mulattatta. Felvidította. Már el is felejtette milyen volt ez az érzelem. Harcolt a késztetés ellen, hogy magához rántsa, de az igazat megvallva épp a kis lázadása ejtette igazán rabul. A lány jól tudta, hogy ő erős, hogy erősebb, mint amilyenné ő válhat valaha is, még az életpárjaként is. Sokkal erősebb volt nála. Mégis szembeszállt vele, és szembenézett a haragjával is. A vér szinte rohant az ereiben. A domináns benne szélsebesen emelkedett a felszín felé. És mindezzel együtt mosolyogni akart. Ásson ki egy holttestet? Igazán? Gabrielle korántsem félt tőle annyira, mint amennyire a lány azt hitte. – Azt hiszem, lemondok a hulláról – mondta halkan, egyenesen a szájának –, inkább belefektetek némi időt az életpáromba, aki itt áll előttem, tekintve, hogy ő az egyetlen. Vakító gyorsasággal moccant, egyik karját a lány hátára, másikat a térdei mögé csúsztatta, és még mielőtt a lány tiltakozhatott volna, vagy felvehette volna ellene a harcot, már a levegőben is volt vele, elvitte messzire a kolostortól, és az esetleges újabb beavatkozásoktól. „Ha rendezni szeretnéd a dolgaidat, Gabrielle, akkor velem fogod rendezni őket, nem pedig egy idegennel. Egy idegennel, aki esetleg egy egész csapatnyi orvgyilkost vezetett a kolostorunkhoz. Azoknál az embereknél fegyverek vannak, és eltökélt szándékuk, hogy megöljenek bennünket. Mindannyiunkat. Te is hozzánk tartozol.” – Gabrielle-ből apró, döbbent zihálás tört ki, és átkarolta a nyakát, miközben a ködben száguldottak. A teste remegett a karjaiban, és Aleksei automatikusan kiigazította a testhőmérsékletét. „Egy vámpír bábjával utaznak. A vámpír Aron

Mazurnak nevezi magát, ősi, nagyon veszélyes. Andre Aron nyomában van. A bábja képes a napfényben is járni, és azért alkotta, hogy segítsen Aronnak megtalálni, és elpusztítani minket.” – Gabrielle a torkához nyomta az arcát, egészen befúrta magát oda. – „Fane és én találkoztunk Andréval. A természet segítségével elpusztítottuk a tábort, de a négy vadászt nem tudtuk megölni, mert Aron utánunk küldte a gyalogjait. Volt egy csata...” – A lánynak a lélegzete is elállt, és felkapta a fejét, hogy ránézzen. Kiolvasta a szemeiből a szorongást. Villámgyorsan végigfuttatta az ujjait a vállain és a mellkasán, nyilvánvalóan sebeket keresve. Majdnem megállította, de még idejében kapcsolt. Miatta aggódott. Az a szorongás neki szólt. Őt féltette. Ilyen pedig még soha nem történt vele. Vagy legalábbis nem emlékezett rá. – „Jól vagyok. Csak néhány könnyen gyógyuló sérülés. Ne idegeskedj.” Tetszett neki, hogy aggódott érte, talán egy kicsit nagyon is. Lehajtotta hozzá a fejét, odadörgölte az orrát és az állát a feje tetejéhez, míg vitte magával biztonságos távolságra vadászoktól és vámpíroktól, egy olyan helyre, amit évszázadokkal korábban jegyzett meg. Ez elég magasan volt a hegyen, és elég mélyen az erdőben ahhoz, hogy minden, a környezetben bekövetkező változás ellenére is fennmaradjon egészen mostanáig. Ő egy dinoszaurusz volt az ősi időkből, és fogságba esett a mai, modern világban. Tisztában volt ezzel. Azt is tudta, hogy kompromisszumot kell kötnie ezzel a helyzettel. Most már, hogy életpárja van, nem zárkózhat el egészen az életébe betolakodó modern értékektől és változásoktól. Azt is tudta, hogy a változások ezzel a nővel kezdődtek, itt a karjaiban. De a természetén még mindig nem képes változtatni. Ragadozó volt és domináns. Tele sötétséggel. Démonokkal harcolt, és azok a démonok még az életpárja felfedezése után is kísértették, és még mindig kísértik a lelkét. Leereszkedett az erdő mélyén, ahol oly sok idővel ezelőtt rátalált erre a barlangra, és lezárta azt. Minden szempontból tökéletes volt odúnak, így jól megjegyezte a helyet. Elmozdította, majd visszahelyezte elé a hatalmas sziklát, aztán pedig kívül és belül is

bőségesen ellátta biztosítékokkal a bejáratot, hogy Aron Mazur, vagy az alárendeltjei még véletlenül se fedezhessék fel, és ne találhassanak rájuk. Annak ellenére, hogy tökéletesen látott a sötétben, intett egyet, és apró fények egész sorozata gyúlt ki a keskeny folyosó falain, ami a mély kamrába vezetett. Járt a nője elméjében, még ha csak nagyon rövid ideig is, és látta, hogy közel sem értékeli annyira a puritán környezetet, mint ő. Igazított némileg a kamrán is, mielőtt odaértek volna. A mennyezet magas volt, kicsiny medencék sorakoztak a hátsó falnál. Az egyik nagyobb volt a másik kettőnél, és természetes meleg vizű források táplálták őket. Mindehhez hozzáadott még egy széles ágyat, amivel tervei voltak. Eddig nem vitte ágyba Gabrielle-t, de azt tudta, hogy az emberek erre is használják. A lány pedig ember volt. Csillagokat szórt szét a magas mennyezeten, egy könnyed szellővel megtisztította a levegőt, a falakon gyertyatartók öltöttek testet, hogy pislákoló gyertyáik fényei a falakon táncoljanak, mire belépnek. Teremtett még két széket, és egy kis tüzet is. Látott már emberek házaiban a szobákat, létrehozott hát a lánynak egy hasonlót, ami neki is tetszett. Ahogy a földre tette a lábát, Gabrielle körbenézett. Elég volt egyetlen pillantást vetnie az arcára, hogy tudja, remekül döntött. Úgy tűnt, a lány alig hisz a szemének. – Mi ez a hely? – Az otthonunk pillanatnyilag. A legbiztonságosabb. Nem hagyhatjuk a többieket magukra túl sokáig. Segítenem kell majd Fane-nek megvédeni az ősieket a merénylőktől, akik ránk vadásznak, de ma éjjel nem áll módjukban a nyomunkba szegődniük, rendezniük kell a soraikat a támadásunk után. Tehát kessake, van egy egész éjszakánk a beszélgetésre, anélkül, hogy bármi is félbeszakítana bennünket. – Szándékosan halknak tartotta meg a hangját. Semlegesnek.

Gabrielle felemelte az állát, és próbált egy lépésnyit visszahúzódni tőle. Aleksei keze kígyóként csapott le az övére, megakadályozva a mozdulatot. – Ássak ki egy régi sírt? – ismételte meg a szavait. A hatalmas szürke szemek ellágyultak, és mintha egy csipetnyi vidámság is megcsillant volna bennük. – Akkor jó ötletnek látszott. Most már nem annyira tűnik annak. Azt hiszem, a hulla igazán boldog lett volna a szőnyegeddel a régi helyen. De ez tetszik. – Ismét körülnézett a kamrában. – Gabrielle. – Csak a nevét mondta halkan. Lágyan. Visszafordult feléje, a szemeiben némi óvatosság ült. Végre. Csak jutottak már valamire. Azt akarta, hogy lássa őt. És csak őt lássa. Lehajolt, és birtokba vette a száját. Gondolkodás nélkül. Gabrielle teste azonnal a saját szükségével reagált az igényére, ő pedig odahúzta magához, a nyelvével mélyen a szájába döfött, forrón, sürgetőn csókolta. A lány nem habozott. Kinyílt előtte. Megvadult neki. A szája éppen olyan falánk volt, mint az övé. Minden józanságára és önfegyelmére szüksége lesz, hogy ne csókolja állandóan. A teste máris forró volt, kemény és fájó. Tudta, hogy nekiadná magát. Habozás nélkül az övé lenne, pontosan úgy, ahogyan visszacsókolta. Semmit sem tartana vissza. A teste az övé. Nekiadta, hogy lássa, mennyire elkötelezett vele szemben. Ő pedig azt hitte, hogy jó időre meg is elégszik vele, de rájött, hogy még többet akar. Azt a kicsinyke lázadást. Az a „kiáshatnál egy sírt” befúrta magát a bőre alá. Végül felemelte a fejét, a tekintete megkereste a lányét. – Mondd el, mire lenne még szükséged ma éjjel? Nézz körül. Ruhák? Vagy másvalami, amitől kényelmesebben érzed magad. – Igazából megkérdeztem a húgomtól, hogy hogyan lehet azt a ruhadolgot csinálni – ismerte be Gabrielle. – Szeretem a szép ruhákat. Mielőtt Kárpáti lettem, esténként, amikor egyedül voltam a kényelmes kis lakásomban, elkortyoltam egy üveg bort. Jó volt elveszni az erejében a halálos vírusokkal végzett munka után. – Mi mást akartál még megtanulni a húgodtól? – vezette Aleksei kézen fogva keresztül a szobán a pattogó tűz melletti székhez.

– Az első dolog, amit meg akartam tanulni, az az alakváltás volt. Imádtam a repülés gondolatát. Tiszta, tökéletes szabadságnak látszott. A férfi még soha nem gondolt így erre. Egyszer sem. Alakot váltani és repülni, neki magától értődő dolog volt. Az alakváltás képességére sosem tekintett különleges ajándékként, de így látva, Gabrielle szemén keresztül, a szárnyalás az égen egy egészen új értelmet nyert. – Mikor tanultad meg? Az ajkába harapott, és lehajtotta a fejét, a haja sötét felhőként ereszkedett köréje, elrejtve előle az arckifejezését. Intett a kezével, és egy testhez simuló zsinóros nadrág jelent meg rajta, amit épp csak a csípője tartott meg. A felsője nagyon rövid volt, épp csak a rekeszizmáig ért, a szabadon maradt puha bőrsáv izgatta Aleksei fantáziáját. – Gabrielle – mondta kérőn –, megállapodtunk, hogy beszélgetni fogunk egymással. Nem szeretsz engem az elmédben. Megpróbáltam tekintettel lenni a magánéletedre akkor is, amikor megérintettem az elméd. – Megváltoztatnád ezeket a székeket arra a képre, ami a fejemben van? Ez volt az első alkalom, hogy behívta az elméjébe, hogy megosszon vele valamit. Egy egyszerű szék képét ugyan, de mégiscsak meghívta. Ez, és a tény, hogy az öltözéke több bőrt mutatott meg belőle, mint amennyit valaha is szabadon látott nőn, sürgető rohanásra késztette a vérét az ereiben. – Ezt az öltözéket tisztességesnek tekintik a modern világban? Nem panaszkodom, de a nők ilyen ruhákat hordanak? Ránézett a hosszú szempillái alól. Az arca lágy volt, a szeme szelíd, bukfencre késztette a férfi szívét. – Igen. Egyes nők még ennél is kevesebbet viselnek. Szeretem ezeket a holmikat, amikor pihenek. Az emberi világban ezt az öltözéket teljesen hétköznapinak tekintenék. – Ez a ruha nem a csábítást szolgálja?

Lassan megrázta a fejét, de a szemeibe és az arcára kiülő kifejezés újabb hőhullámot küldött végig Alekseien. – Később majd megmutatom, milyen ruhát vennék fel, ha el akarnék csábítani egy férfit. Férfiassága felmeredt minden elszántsága ellenére, hogy ellenőrzés alatt tartja a testét. Adni akart rá esélyt Gabrielle-nek, hogy rendezze a vele kapcsolatos dolgait. Az intenzív szex nagyon is fantasztikus volt, ahányszor csak egymásba gabalyodtak, csakhogy ez nem hozta el neki a lány szívét, és ő a szívét akarta. Lassú mosolyt küldött feléje. – Alig várom, hogy lássam. Mutasd meg a széket, amit szeretnél. Lassan töltötte be az elméjét. Könnyedén. Gabrielle leeresztette előtte a pajzsait. Ő pedig vigyázott, hogy ne kíváncsiskodjon, ne nézzen körül. Azt akarta, hogy hozzászokjon, hogy mindenéhez teljes hozzáférést biztosítson neki. Mindene az övé, és ő mindenét akarta is. Nem állt szándékában semmiféle korlátozást elfogadni a kapcsolatukban. A szék, amit kért, nagyon kényelmesnek tűnt. Mély volt. Széles. Kárpitozott. Azonnal megváltoztatta a kamrában a székeket, de közben tisztában volt vele, hogy a lány nem válaszolt az alakváltással kapcsolatos kérdésére. Elkerülte a választ. De ő nem követte el azt a hibát, hogy megkeresse azt az emlékei között. – Jó lesz? – kérdezte, és a tűzhöz közelebb álló szék háttámlájára ejtette a kezét. Gabrielle rávillantott egy elégedett mosolyt, és nyomban el is helyezkedett a széken. – Tökéletes. Ő is elfoglalta a mellette lévőt. El kellett ismernie, hogy valóban nagyon, már-már dekadens módon kényelmes. – Tetszik? A lány kérdése bizonytalan volt. Habozó. Megfogta a kezét, a szájához húzta, és végigcsókolta minden ujjpercét, mielőtt újra elengedte volna. Azonnal visszahúzta őket az ölébe, és szorosan összefonta másik kezének ujjaival. – Nagyon. Mikor tanította meg a húgod az alakváltást? – szándékosan szelíden tartotta a hangját, jól tudva, hogy általában

úgy hangzik, mintha folyton követeléseket fogalmazna meg, vagy parancsolat osztogatna. Megnedvesítette az ajkát, és idegesen felnézett rá, közel sem volt már olyan ellazult, mint amikor a karjaiban tartotta. Maga felé fordította az arcát. – Nyugodj meg, Gabrielle. Biztonságban vagy velem. – Válaszra nyílt a szája, de végül mégsem szólalt meg, ehelyett vett egy mély lélegzetet. – Rá kell venned magad, hogy beszélj hozzám. Beszélgetnünk kell, hogy megismerjük egymást. Tiszteletben tartom, hogy azt szeretnéd, hogy várjunk, mielőtt megosztanád velem az elméd. De ha úgy érzed, hogy az könnyebb lenne... Megrázta a fejét. – Még ne. Még nem állok készen rá. – Látom, kislány. Akkor viszont nem marad más hátra, mint hogy beszéljünk. Bólintott. – Tudom. Tisztában vagyok ezzel. Csak... – felemelte a fejét, és az arcát fürkészte – azt mondtad, hogy büntetni fogsz. Nos, lehet, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de haragszol rám, és azt mondtad, ha nem csinálom, amit mondasz... – megint elhallgatott. – És emiatt vagy ideges? Bólintott. Az ajkába harapott. Az ujjai szinte fojtogatták egymást az ölében. Finoman rátette a kezét az övére, hogy megállítsa a mozgást. – O jelä sielamak, még ha megbüntetnélek is, ha veszélybe sodrod magad, soha nem okoznék fájdalmat. – Hogyan sodorhatnám magam veszélybe? Hallotta azt a kis élt a hangjában. Tudhatta volna. Nem világíthatná be a sötétségét a tüzével, ahogy teszi, ha nem lenne benne szenvedély. Ha nem lenne gerince. Teljesen félreértette. Közel sem volt olyan alázatos, mint gondolta. Csak szerette volna, ha elégedett vele. Azt akarta, hogy bocsássa meg neki a korábbi árulását, ami így a tények teljes ismeretében már nem is volt akkora árulás, mint ahogy először gondolta. Tetszett neki a gondolat, hogy a kedvében akart járni. Nagyon is tetszett. – Az a nő a merénylőkkel utazott ide. Én pedig nem voltam ott, hogy megvédjelek. Ezek az emberek egyszer már fenekestől

felforgatták az életed. Azt mondtad, hogy megtámadtak, és a hercegnek át kellett alakítania, hogy megmentsen. Nem az életpárod változtatott át, másvalakinek kellett megtennie. Mert nem voltam ott, hogy ügyeljek rád. Gabrielle szaporán pislogott párat, és Aleksei azonnal tudta, hogy felfedett előtte valami nagyon fontosat, amit a lány meg is értett. A haragja sokkal inkább szólt önmagának, mint neki. Utálta magára hagyni, hogy segítsen táplálni az ősieket, és meggyőződjön róla, hogy biztonságban visszatértek a földbe, mielőtt visszamehetett volna hozzá. Tovább hátráltatta a mestervámpír segédeivel történt összecsapás, és azalatt az idő alatt valaki behatolt pihenőhelyére, amit teljesen biztonságosnak gondolt az ő számára. Annyira biztonságosnak vélte, hogy még óvintézkedéseket sem helyezett el körülötte, hogy azok megvédjék. A védelme lebegett előtte. Gabrielle-nek. Mindig. Biztonságban. Kellett. Lennie. – Aleksei. Csak a nevét mondta. A szíve megfordult a hangjától. Egyedül abból, ahogyan a nevét kimondta, tudta, hogy mindent megbocsátott neki. Olyan volt, mint a muzsika. – Az én kötelességem és kiváltságom, hogy minden bajtól megóvjalak – mondta. – Majd jobban odafigyelek – mondta a lány. – Te pedig nem tudhattad, hogy ő is ott lesz. Hallotta, hogy sírok, és egyszerűen bejött – ismerte be. – Még csak nem is hallottam. Ettől ő egy kicsivel sem érezte jobban magát. – Miért sírtál? Nagyot nyelt. Aleksei tudta, hogy az igazat fogja mondani neki, ami nagyon nehéz lesz, de Gabrielle a szavát adta, hogy őszinte lesz hozzá. Az iránta érzett csodálata és a tisztelete ismét nőtt egy kicsit. Az igazat ígérte neki, és nem számít, miről van szó, azt is fogja adni neki. – Ringyónak éreztem magam. Szeretek szexelni veled. – A szemei most kerülték a pillantását, vakon belebámultak a tűzbe, míg folytatta a vallomást. – Sőt, Aleksei, nagyon szeretek. Többet akartam. Amikor veled vagyok, csak rád gondolok, és úgy éreztem, hogy ezzel elárulom Garyt. – A tekintete az arcára ugrott, és

kijavította magát. – Mármint hogy... őt. – Nyilvánvalóan félt kimondani a másik férfi nevét előtte. Ennek pedig egyedül ő az oka. Miatta van, és így azonnal egyértelmű az is, hogy miért nem képes vele beszélni az érzéseiről. Ezért fordult egy vadidegen felé. Újra. És ez teljesen, totálisan az ő hibája. – Amikor elmentél, és én erre gondoltam, akkor viszont úgy éreztem, téged árullak el újra. – Gabrielle, soha nem árultál el engem. Tévedtem, amikor ezt gondoltam. Nem tudtam, hogy ember voltál. Nem vezetett senki úgy, ahogyan kellett volna. Ezek az én hibáim, nem a tieid. Sok száz évig nem éreztem érzelmeket. Eltűntem, bezárkóztam még a saját fajtám elől is, hogy megvédhessem őket. Még most is ott van a sötétség és a démonjaim a bensőmben. – Ez nem feltétlenül rossz dolog, Aleksei – mondta a lány bátortalanul. Aleksei nagyon szerette a hangját, amikor így beszélt vele. – Szeretem, hogy egy kicsit ijesztő vagy. Izgalmas. – Tudod mi az igazán izgalmas? – kérdezte tőle. A lány szemei elsötétedtek. Parázslottak. Szexi volt, mint maga a bűn. – A gondolat, hogy megmutatod a ruhát, amiben elcsábítanál egy férfit.

13. Aleksei nem moccant, hajlandó volt teret adni Gabrielle-nek. Azt akarta, hogy a lány tegye meg a következő lépést, hogy megmutassa, hogy ő is annyira akarja, mint amennyire ő vágyik rá. Mert neki kezdett hatalmas szüksége lenni rá. Nem egy életpár hűségére, hanem egy valódi életpár fogadalmára, ígéretére. Azt akarta, hogy Gabrielle is akarja. Hogy lássa őt. El kellett ismernie, hogy eddig nem adott neki túl sokat. De azt tervezte, hogy ezen nagyon gyorsan változtatni fog. – Néha beletelik egy pár kísérletbe, mire tökéletesre sikeredik egy-két ruha, és valamit mindig, elkerülhetetlenül kifelejtek – ismerte be Gabrielle. Szerette, hogy ezt is elmondja neki. Apróság volt az egész, de mégis egy darab a lányból, valami, amit neki adott magából. – És az alakváltás? Abban is követsz el hibákat? – Ez aggasztó lenne. Hogy Gabrielle ruhái nem sikerülnek mindig tökéletesre, az még akár nagyon kellemes is lehet, de az alakváltás veszélyes, ha valaki nem tudja pontosan, hogy mit csinál. És egyáltalán nem tetszett neki, hogy a lány vonakodik beszélni vele erről. Vett egy mély lélegzetet. – Azon az éjszakán váltottam először alakot, amikor idejöttem, hogy vitába szálljak Garyvel – beleharapott az ajkába – ööö... vele –, helyesbített. – Kislány – becézte a kicsikéjének az anyanyelvén –, nyugodtan kimondhatod a nevét előttem. Nem csak te vagy az, akinek kompromisszumokat kell kötnie. Nekem is engedményeket kell tennem. És hajlandó is vagyok rá. – Lassan. Nagyon lassan. Ki akarta tépni azt a férfit a szívéből, de ezt a lánynak nem kellett hallania. – Mesélj az alakváltásodról. Ha már jó ideje átváltoztattak, miért várt a húgod ilyes sokáig azzal, hogy megtanítson neked valamit?

– Az én hibám volt – mondta Gabrielle sietve. – Joie nagyon elfoglalt. Sokszor hosszú időre eltűnik. És én is elfoglalt voltam, rengeteg kutatást végeztem. Megérintette az elméjét. Egyszerűen nem tudta visszafogni magát. Gabrielle egyértelműen óvatosan válogatta meg a szavait, nem akarta, hogy nagyon sokkal kevesebbre értékelje a húgánál. Elállt a lélegzete. – Honnan a csodából vetted az ötletet, hogy kevesebbet érsz, mint a húgod? Vagy a bátyád? – egyszerűen kitört belőle, még mielőtt cenzúrázhatta volna magát. Igazából még soha életében nem is cenzúrázta önmagát. A lány elméje messze több volt, mint pusztán zavaros. Valóban hitte is ezt a nevetséges ostobaságot. Látta a pillanatot, amikor visszavonult tőle. Érezte. Elkapta a fejét, és maga felé fordította az arcát. – Nem vagy kevesebb senkinél. Más nem végezhette volna el azt a rengeteg munkát, amit te elvégeztél. – Amint megkértem rá, azonnal megmutatta – suttogta Gabrielle cérnavékony hangon. Aleksei szívét mintha marokra szorították volna. Az anyja tette ezt Gabrielle-el. Kicsinek és tehetetlennek érezte magát. Nem olyan volt a személyisége, hogy kezelni tudta volna az anyja dührohamait. Túlságosan kicsi gyermek volt még. Túl érzékeny. Túl intelligens. Védekezésképpen eltemette magát az ismeretszerzésben, és senki sem vette észre, hogy tulajdonképpen visszavonul, befelé fordul az elméjébe, és ott él. Túlságosan fiatal volt a többiekhez képest a magasabb iskolákban, ahová idő előtt került, ő pedig egyszerűen ismét eltűnt a tanulmányaiban és a saját fejében. Rájött, hogy ez rutinná vált Gabrielle-nél. Amikor ismét trauma érte, leszúrták azok a merénylők, akik Kárpátiakra vadásztak azzal az ürüggyel, hogy vámpírok, újra visszahúzódott az elméjébe. És senki sem vette észre. Még a húga sem. A herceg sem, aki felelős volt érte. Senki sem gondoskodott róla. Nem tanították meg neki a Kárpáti lét legalapvetőbb dolgait sem. Táplálkozni. A földben aludni, ahol regenerálódhat és védve van. Nem ismert egyetlen biztosítékot sem. Nem tudott alakot váltani. Nem csoda, ha

kevesebbnek gondolta magát másoknál. Úgy tűnt neki, hogy értéktelen a számukra. Egyedül Gary vette észre. Aleksei már rájött, a lánynak szüksége volt a Daratrazanoff barátságára. A segítségére. Valakire, akivel beszélgethetett, akivel megoszthatta a munkát, akivel nevethetett. Aki figyelt rá. Nem csoda, ha úgy érezte, hogy szerelmes abba a férfiba. Ő volt az egyetlen, aki valódi kedvességet és érdeklődést mutatott iránta. Felemelkedett a székéből, széttolta Gabrielle combjait, közéjük ékelte magát, és letérdelt a lábai közé. A két tenyerébe fogta az arcát. – Nélküled már vagy elmentem volna ebből a világból, vagy vámpír lennék, Gabrielle. Nélküled, anélkül, hogy rád gondolhattam volna minden felemelkedéskor, meghaltam volna a sötétségben, ami egyre növekedett bennem. Megesküdtem, hogy soha nem válok becstelenné, érted. Te tartottál meg épelméjűnek. Ezt mind te csináltad. A lány lélegzete elakadt. De aztán megcsóválta a fejét – nem, Aleksei. Ezt mind te csináltad. Egy becsületes férfi vagy. Ellenálltál a sötétségnek. Aleksei nem eresztette el a pillantását. – Neked tettem azt a fogadalmat, Gabrielle. Az esküm, ami belefolyik a levélmintába a hátamon, az életpáromnak íródott. Hozzád szól. Neked. Akár rád találtam, akár nem, tudtam, hogy vagy. Láttalak, ott a fejemben. A szívemben. Tudtam, hogy édes vagy és szenvedélyes. Hogy megadnád, bármit kérnék is. Ez vagy te. Mindig megadod, amit kérek. – Nem engedelmeskedtem neked – suttogta. – Én nem az engedelmességről beszélek. Amikor megkértelek, hogy viseld leengedve a hajad, amikor kettesben vagyunk, igent mondtál rá. Megadtad, amit kértem. Valahányszor kértem valamit, mindig igent mondtál. Megadod, amit kérek. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogy ilyen gyönyörű vagy, de ismertelek. Beszéltem hozzád. Minden felemelkedéskor, mielőtt vadászni mentem, elmondtam, hogy ott leszek neked. Hogy megkapsz mindent, amit akarsz, vagy amire szükséged van. Hogy vigyázni fogok rád. Hogy

megvédelek. Hogy szeretni és dédelgetni foglak. És mindezt komolyan is gondoltam. Te mentettél meg. Te, és senki más. Gabrielle ismét megcsóválta a fejét. – Ezért voltál hát annyira dühös. Most már jobban megértem. Elárultalak, amikor a legnagyobb szükséged lett volna rám. Felnézett az arcára. – Nem, o jelä sielamak, ami azt jelenti, hogy lelkem fénye, mert pontosan ez vagy nekem. A lelkem fénye, amikor már semmim sincs. Amikor már semmi sem vagyok, csak sötétség. – Aleksei – súgta a nevét. Tiltakozva, tagadólag. – Te vagy a legfontosabb személy a világon. Tudom, hogy félsz tőlem. Vannak démonjaim. Magam vagyok a megtestesült sötétség. Én akarom irányítani a világomat. Magamnak akarom a nőmet. Azt akarom, hogy hű legyen hozzám. Ezek közül egyikkel sem könnyű együtt élni, együttesen pedig különösen nehézzé teszik az elfogadást. Nem lesz könnyű feladat elviselned engem, de azt minden pillanatban tudnod kell, hogy te vagy az életemben a legfontosabb. – Az idő legnagyobb részében halálra rémítesz, Aleksei – ismerte be a lány. Végigsimított sötét haján. – Tudom, kislány, de a tőlem való félelem kényszerít rá, hogy életre kelj. – Gabrielle vett egy mély lélegzetet, lassan kiengedte, és bólintott. Ezt is megadta neki. Zavarban volt, és nem volt hajlandó bevallani, de attól még megadta neki a bebocsátást. – Nem tudom leállítani azt, aki vagyok, Gabrielle. Mindig irányítani akarok. Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy észben tartsam, hogy te viszont modern vagy, de évszázadokat töltöttem el egyedül, ragadozóvá váltam, senki sem jelentett valódi kihívást a számomra. Amikor kihívsz, az megőrjít. Arra késztet, hogy uraljalak. Hogy megmutassam, kihez tartozol. Szükségem van arra, hogy engedj nekem. A lány halványan rámosolygott, ujjai végigcirógattak az állkapcsa vonalán. – Van abban jó is, ha másvalaki hozza meg a döntéseket, különösen, ha én utólag minden egyes döntésemet

megkérdőjelezem. Én sem tudok más lenni, mint ami vagyok, Aleksei, az engedelmességről már nem is szólva. Halkan felnevetett. – Akkor azt hiszem, mindketten élvezni fogjuk az engedetlenségedet. – Ez lehetséges? – Ó igen, én kis ártatlanságom, nagyon is lehetséges. Meg fogod tanulni a leckét még ezen az éjszakán. Még rengeteg leckénk van, amit együtt élvezhetünk. Gyakoroljuk az alakváltást is, hogy tudjam, biztonságosan képes vagy rá. Addig folytatjuk, míg ráérzel a saját erődre, és úgy nem fogod érezni, mintha Kárpátinak születtél volna. Nos, hogy hangzik ez a terv? Gabrielle bólintott. Most először fordult elő, hogy teljesen ellazult, sőt, boldognak tűnt. Aleksei végigfuttatta a mutatóujját a testén, a torkától kezdve egészen az öléig. Egyértelműen. Birtoklón. Követelve őt. – Kezdheted mindjárt azzal, hogy megmutatod a csábítás ruháit. – Nem hiszem, hogy csábító ruhákra lenne szükséged ahhoz, hogy elcsábulj – mondta Gabrielle, és félig lehunyt pillái mögött a tekintete hirtelen felforrósodott, fülledtté vált, ahogy lenézett a férfi dudorodó nadrágjára. – Azt hiszem, hogy máris meglehetősen... el vagy csábulva. – Aleksei szemöldökei a magasba emelkedtek. Gabrielle ugratta. Még soha életében nem ugratták, vagy ha igen, akkor olyan rég, hogy már nem is emlékezett rá. De csodálatos íze volt. A lány mosolyának. A hangja dallamának. Az ugratásnak pontosan olyan íze volt, mint Gabrielle-nek, megtöltötte a száját azzal a fantasztikus ízzel, aminek annyira a rabjává vált, amire annyira vágyott, és amire abban a pillanatban is égető szüksége volt. – Mi a kedvenc színed, Aleksei? A lány hangja rekedtes volt. Érzéki. Attól a hangtól a vér szinte dübörögni kezdett az erekciójában. – Színem? – ismételte meg. – Lennie kell egy színnek, amit jobban kedvelsz a többinél.

Egyáltalán nem értette, hogy merre halad a beszélgetésük, de hajlandó volt a lánnyal tartani, mert szép szemei a paradicsomot ígérték neki. – Szeretem a tüzet. Vörös. – Hát persze – Gabrielle-nek elakadt a lélegzete, ahogy magába szívta Aleksei férfias illatát. Tudhatta volna, hogy a vörös lesz az. A férfi égetően mély pillantásán tartotta a sajátját, és közben lassan, nagyon lassan végigsimított a testén, hagyta, hogy az ujjhegyei végigcsusszanjanak a melle oldalain, megrajzolják vékony derekát, lefussanak a csípőjén. A combjain folytatta az érintést. És egész idő alatt a legmerészebb, legszexisebb női fehérnemű képén dolgozott az elméjében, amit valaha is látott. A mélyvörös kombiné anyagát szakaszonként virágos csipke törte meg, egyszerre felfedve és elrejtve, de mindenképp sejttetve az idomait. Az elülső része egy fűzőutánzat volt, a sok cikkcakkban önmagát keresztező szalag jól takart, de rengeteg bőrt meg is mutatott. A vörös necc harisnyát harisnyatartó rögzítette, az elején annak is megjelent a virágos csipke. Az apró, vörös tanga csupa nyúlékony csipkéből állt, és Gabrielle gondoskodott róla, hogy alatta sima és csupasz legyen a férfi számára. Aleksei hátrarogyott a sarkára, az arca megkeményedett, a vágy még magasabbra lobbantotta a tüzet a szemeiben. – Állj fel – suttogta szinte rekedten. A forróság rohanvást bomlott ki Gabrielle teste mélyén. Aleksei nem húzódott hátrébb, így amikor felállt, testének középpontja éppen egy vonalba került a férfi szájával. Már ez önmagában egy egész tegeznyi tűznyilat küldött végig a testén. Egészen biztos volt benne, hogy legalább egy mini orgazmust élt át, pusztán a férfi arckifejezésétől. Nyirkos forróság árasztotta el az apró tangát, és tudta, hogy teljesen el fog ázni, mire leveti. – Járkálj. Lassan. Körbe a szobában. Azt tette, amire utasította. Tudta, hogyan kell megfelelően sétálni, és azt akarta, hogy a férfi nézze. Szerette közben figyelni a szemét. Különlegesnek és gyönyörűnek érezte magát, amikor így nézett rá,

mint most. Mintha egy éhező farkas tökélte volna el, hogy felfalja. Aleksei ragadozó volt, és ő volt az étlapján az egyetlen fogás. Tudta, hogy tetszik neki a melle és a feneke. Ívesek voltak, lágyak, mégis teltek, és mindig kiemelt figyelmet szentelt nekik. Elfordult, és ringó léptekkel távolodni kezdett, hogy megmutassa neki a csupasz feneke félgömbjei között eltűnő pimasz kis vörös csíkot. A férfiból lassú sziszegéssel tört ki a lélegzet, amitől Gabrielle mellbimbói kihegyesedtek. Már fájt érte. Sajgott. Aleksei még hozzá sem nyúlt. Egyetlen ujjal sem. Térdelt a földön, őt nézte, a szemei égtek a vágytól. Hihetetlen tűzzel. Mindez miatta. Ezelőtt soha nem érezte szépnek magát, vagy különlegesnek, de most igen, ahogy ott sétált előtte körbe-körbe, és megmutatta neki a testét. – Az enyém – helyesbítette a férfi, világosan megmutatva, hogy még mindig a fejében van. – Ez a test az enyém. A gondjaimra bíztad. Idegesnek kellett volna lennie, amiért a fejében volt a tudta nélkül, de igazából nem bánta. Abban a pillanatban nem. Azt akarta, hogy tudja, mennyire a kedvében akar járni. Hogy neki akarja ezt adni. Hogy nekiadja magát ajándékba. – Állj. Megállt a kamra közepén, háttal neki. De érezte. Közel magához. Közvetlenül mögötte. Reszketett, de igyekezett mozdulatlan maradni. Csal állt ott vörös csipkében és harisnyában, és nagyon szexinek érezte magát. Aztán a keze átsöpörte a bal válla fölött a hátáról a haját. Érezte a tarkóján a lélegzetét, és behunyta a szemét, miközben vett egy mély, ziháló lélegzetet. Imádta, hogy olyan magas és erős. Szerette, hogy akkora hatalmat áraszt magából. Ha csak ránézett is életre kelt a teste, de olyan helyzetekben, mint ez, ellenállhatatlan, hipnotizáló hatással volt rá, amitől minden sejtje riadókészültségbe élesedett. Elárasztotta a saját vágya és szüksége. De Aleksei még mindig nem érintette meg. Fájt érte. Könyörögni akart neki, hogy tegye a kezeit a melleire, mégis csendben maradt. Várakozott. Lélegzetvisszafojtva. Még annál is jobban vágyott rá, hogy nekiadja magát, mint amennyire a férfi akarta őt.

A szája a nyakához ért. Egy érintés. Lágy. Gabrielle megremegett. A mellbimbói ikerkavicsokként meredtek előre. Öle megfeszült. Halk nyögés szökött ki a torkából. Képtelen volt visszatartani. Aztán megérezte magán Aleksei fogai fullánkjának fájdalmát, amitől megugrott. Az érintés azonnal megszűnt. Az ajkába harapott, dühös volt magára. Vett egy nagy lélegzetet, és újra mozdulatlanná dermedt. A várakozástól egyre hangosabban dörömbölt a szíve, a testében egyre szorosabbra tekeredett fel a feszültség. A szája visszatért a tarkójára. Érezte a nyelvét átsiklani a harapás nyomán. Az ajkai is végigsimítottak érzékeny bőrén, aztán a fogai másodszor is beléharaptak. Nem moccant. Nem kiáltott. Hagyta, hogy az érzés újra és újra átmossa. A forró lángok. Olyan szép volt. Olyan tökéletes. Attól félt, hogy a szíve kitör a mellkasából. „Az én asszonyom. Nagyon is a kedvemre teszel, Gabrielle.” Az egész bensője megolvadt attól az elméjébe suttogott dicsérettől. Nem is emlékezett rá, miért is nem akarta ott tudni a férfit. Most úgy érezte, megtalált benne minden magányos helyet, minden árnyékot, minden fájdalmas emléket, és a helyükre önmagát töltötte. Az erejét. A meggyőződését, hogy ő gyönyörű, hogy különleges. A kezei a vállára simultak. Az érintés annyira könnyű volt, hogy meg sem nagyon kellett volna éreznie, mégis úgy tűnt Gabrielle számára, mintha bélyeget sütött volna rá. – „Meg kell ölnöm minden férfit, aki lát a csábításnak ebben a ruhájában.” Nagyot nyelt. Aleksei nem tréfált, és elég erős volt ahhoz, hogy sok-sok módon megölhessen egy embert. Megnedvesítette az ajkát. Az érintéséért rimánkodott. Szüksége volt rá. „Felvennéd egy másik férfinak?” Az ujjhegyei lefelé indultak a háta ívén. Érezte a forróságát a leheletvékony anyagon keresztül. A tenyere végigsiklott meztelen fenekén, egy újabb görcsöt küldve át Gabrielle ölén. Tudta, hogy a tangája átázott. A lábai remegni kezdtek, elég volt a pillekönnyű érintés, hogy elgyengüljenek. Megrázta a fejét. – „Csak neked. Neked akartam adni ezt.” – Rájött, hogy valóban ez az igazság. Szeretett ott állni abban a szobában, amit neki hozott létre, és tudni, hogy a szemei rajta

vannak. Az övé. Alekseié. Az övé akart lenni. Valahol, valamilyen módon ráébredt Trixie bölcsességének igazságára. Az ismerős dolgokba kapaszkodott. Szüksége volt rá, hogy valaki észrevegye. Hogy megoszthasson dolgokat. Mindig szeretni fogja Garyt, de el kell engednie, hogy ő is megtalálhassa az életpárját. Hogy lehessen életpárja. Ő Aleksei kezébe tette magát. Egészen. Nekiadta a teljes bizalmát. Arra is rájött, hogy ott állni előtte merész, szexi fehérneműben, és várni, ahogyan ő vár most a férfira, a teljes bizalmát követeli meg. Aleksei erre kérte, és ő az önvédelem legesleghalványabb gondolata nélkül átadta magát neki. A tenyerei simogatták, gyúrták csupasz fenekét, egyre több reszketést küldve végig a gerincén. A térdei összeomlással fenyegették. Aztán a férfi keze minden figyelmeztetés nélkül lecsapott a fenekére. Fájt. A forrósága spirálisan végigcsavarodott a testén, egyenesen a csiklójáig. Nyöszörögni kezdett. Nem tudta elfojtani az apró hangot. „Ne mozdulj” – súgta a fejébe. A hüvelye rángatózni kezdett. Sóvárogva, üresen. Úgy érezte magát, ahogyan egy lepke érezheti a láng vonzásában. Egy nagyon forró láng vonzásában, aminek mégis képtelen ellenállni. Aleksei kitolta a komfortzónájából, mégis ment vele, önként. Mert bízott benne. Tudta, hogy ennek egy jókora része az életpári kötésből adódik, de abból is, hogy biztonságban érzi magát vele. Ami ellentmondás, hiszen ugyanakkor meg is ijeszti. Maradt mozdulatlan, és többre vágyott. Muszáj volt többet kapnia. Aleksei meleg keze ismét simogatta meztelen fenekét. aztán a keze beljebb csúszott, követte az eltűnő keskeny vörös csíkot. Rátalált a nedvességre. Ami megmutatta neki, mekkora szüksége van rá a lánynak. „Az asszonyom engem akar.” „Nagyon.” A nagy kéz ismét lecsapott a fenekére, ezúttal kicsit nagyobb erővel. A forróság áttört rajta, életre keltette minden idegvégződését. Négy újabb kemény ütés érte, lángra lobbantották a

fenekét, összeadódó forróságuk meg sem állt a teste középpontjáig. Felkiáltott, kitolta a fenekét, még több tüzet akart. Még több hőt. Alekseit. A férfi keze megsimogatta feneke égő félgömbjét, majd a másikat is. Gabrielle visszatartotta a lélegzetét. Sóvárgott. Két villámgyors, csípős ütés után Aleksei mélyre merítette benne két ujját, síkos nedvessége azonnal eláztatta, a hüvelye ökölbe szorult körülöttük, és megpróbálta még mélyebbre húzni őket. Lejjebb engedte a csípőjét a keze felé, és körözött vele egyet. Muszáj volt mozdulnia. A férfi azonnal visszahúzta a kezét. Gabrielle majdnem felzokogott. „Aleksei.” A szája újra a nyakához ért. Csak a szája. A tenyere visszatért a fenekére. A lány lehunyta a szemét, és egészen mozdulatlan maradt, nem akart többet veszíteni. Az érintését. A száját. Egy újabb ütés ismét útjára indította a lángokat testének középpontja felé. Aztán újra ott volt a keze, elsimogatta a forróságot, dörzsölgette apró körökben, annyi érzést keltve életre a lányban, hogy felnyögött. „Nem hiszem, hogy állva tudok maradni, Aleksei” – ismerte be, attól félve, hogy a lábai elé rogy. „Akkor menj az ágyhoz, de nagyon lassan, hogy nézhesselek. Térdelj fel rá négykézláb. Felém arccal.” Azonnal mozdult, mert tudta, ha nem teszi, utána kúsznia kell. A lába nem fogja megtartani. Szinte rázta a várakozás és a vágy, míg megtette az utat az ágyig. Lassan. Szerette, hogy a férfi nézi. Az égés a lábai között már az egész testére kiterjedő parázslássá vált. Alig tudta visszatartani magát attól, hogy könyörögni kezdjen neki, hogy tegye a magáévá. Elhelyezkedett pontosan úgy, ahogy mondta neki, feléje fordulva. Ránézett. A férfi teljesen meztelen volt, merevedése kőkeményen kiteljesedett. A keze férfiasságán csúszkált, az volt a legszexisebb dolog, amit Gabrielle valaha is látott, ahogy Aleksei ujjai laza mozdulatokkal fel-alá jártak vastag férfiasságán. Az arcvonásai elmélyültek, a szemeit felforrósította az iránta érzett vágy. Érzékinek látszott, és egészen rá összpontosított. Éhesen. Birtoklón.

Gabrielle testében még magasabbra lobbant a tűz. Érezte milyen forró a hüvelye a szoba hideg levegője ellenére is, és ezt nagyon szexinek találta. A fenekén még mindig érezte keze melegét, a simogatásait, a cirógatásait, a csattanós ütéseket, amik életre keltették az idegvégződéseit. „Olyan gyönyörű vagy.” Hosszú haja leomlott körülötte, a vége szétterült a takarón. A mellei megfeszítették a csipkés anyagot, teltnek, szinte fájdalmasnak érezte őket. A fűző szalagja ingerelte kihegyesedett mellbimbóit, legszívesebben mocorogni kezdett volna, hogy fokozza ezt az érzést, de Aleksei pillantása a helyén tartotta. Pillantása a kezére esett, ami ökölbe szorult merevedése körül. Tudta mit fog tenni, és akarta azt. A szájában összegyűlt a nyál, ahogy eszébe jutott az íze. A hüvelye kétségbeesetten pulzált. Közelebb ment hozzá, és elkapta a haját, hogy annál fogva felemelje a fejét. Látta a gyöngyházszín cseppeket férfiassága széles fején. A nyelve előbukkant a szájából, nem tudta visszatartani. Megnyalta a száját, tekintete a díjára szegeződött. Aleksei odadörgölte azokat a cseppeket az ajkaira, aztán az arcát kezdte cirógatni forró húsával. Gabrielle bujának és szexinek érezte magát. „Nyisd ki a szád nekem. Nézz rám, kessake. Látni akarom a szemed.” A kezein támaszkodva tartotta magát a takarón. Meg kellett bíznia a férfiban, és tudta, hogy az pontosan ezért állította ebbe a testhelyzetbe. Hogy megmutassa neki, mennyire megbízik benne a teste. Ott volt a fejében. Pontosan tudni fogja, mennyire akarja ezt. Ahogyan abban a pillanatban értesül arról is, ha valami nem tetszik neki. Ismét megnyalta az ajkát, és felnézett rá. Te jó Isten! Az a tűz. Az a forróság. A szemei félig lehunyva, az arcáról nyers érzékiség sugárzott. Ez megerősítette a lányt. Úgy érezte, bármit képes lenne megtenni érte. Vele. Kinyitotta a száját, a tekintete az övébe mélyedt.

„Akarod? A tiéd. Mondd, hogy akarod. Mondd el, mihez szeretnél kezdeni vele.” Közelebb tolta hozzá a merevedését, Gabrielle érezte a belőle áradó hőt csakúgy, mint férfias illatát, és szinte megvadult tőlük. Ezért kergette az őrületbe Aleksei. Ezért tolta kívül a komfortzónáján. Azt el tudta volna neki mondani aránylag egyszerűen, hogy nagyon akarja őt, de hogy pontosan mit akar vele csinálni, azt nagyon nehéz volt megfogalmazni. Nem volt egyszerű áttörnie a saját maga által felállított korlátokon. Megengedni a férfinak a teljes intimitást. Pedig nagyon akarta. El akarta mondani neki a saját igényeit, fennhangon vagy bensőségesen, mert érezte, hogy nagyon fontos Aleksei számára, hogy tudja, mit szeretne, mit élvez. Tisztában volt ezzel. „A számban akarlak érezni” – súgta végül az elméjébe, és tudta, hogy a férfi pontosan érzi, milyen kényelmetlen neki ez a kijelentés. De ahogy a kényelmetlenségét olvasta, olvasta a lelkesedését is. Tudja, hogy a teste lángol, és teljesen elázott. Már a combjain érezte saját nedvességét. Azt meg el sem tudta képzelni, hogy a tangája milyen nedves lehet. „Mit akarsz csinálni kiscicám?” „A számba akarlak venni. Nyalogatni és szopni akarlak, amíg el nem telik a szám az ízeddel.” „És aztán?” „Aztán mélyen magamban akarlak tudni. Azt akarom, hogy a magadévá tégy.” „Finoman, vagy durván?” „Bárhogy. Ahogy csak akarod. Szeretem, amit velem csinálsz.” Tudta, hogy helyesen válaszolt, mert a férfi az ajkához érintette erekciója széles fejét, és elkezdett lassan behatolni. Ha teljesen őszinte akart lenni magához, Gabrielle számára a szexnek ez a része volt a legijesztőbb. Nem tudta, hogy szeretni fogja-e. Azt sem tudta, mit kellene csinálnia. Természetesen sokszor elképzelte, hogy majd a férjével csinálja, és az elképzelés nagyon is jónak tűnt, de részleteiben soha nem merte végiggondolni, mit is kellene tennie, így azt sem tudta elképzelni sem, hogy tetszhet neki ez az egész.

Csakhogy nem számolt a férfi ízével. És a ténnyel, hogy Aleksei az övé. Ő pedig a férfié. Ahogyan azzal sem számolhatott, hogy az életpári kötelék ennyire erős lesz közöttük. Azt sem vette észre, mennyire biztonságban szeretné érezni magát, és hogy mennyire szeretne iránymutatást kapni a világhoz, amiben nem akart élni. Aleksei mindezt megadta neki, sőt, ennél is többet. Ő egyszerűen Aleksei volt. Ő pedig valami különlegeset akart adni neki. Valamit, amire mindig emlékezni fog. Nem használhatta a kezeit, de úgy találta, hogy a férfi belátására bízva lenni nagyon is szexi, és izgalmas, hiszen meg kell bíznia benne. Nagyon gyengéd volt, és ez meglepte. Nagyon szelíd. Ő pedig befogadta a szájába, a nyelvével alaposan letapogatta, felkutatta azoknak a cseppeknek a forrását, amiknek forró fűszeres íze és hűvös erdő illata volt. Mint Alekseinek. A férfi félelmetesen nagy volt, így azt nem tudta megtenni, amit az összes könyv írt, de úgy tűnt, Aleksei nem bánja. „Peje tüzes. Perzselően forrónak érezlek. Mintha egy nedves, szoros kéz fonódna rám. Pontosan olyan, kessake. Maga a tökéletesség.” – Megragadta a haját, és egy kicsivel közelebb húzta a fejét, így egy kicsivel mélyebbre is csúszott a szájában. Tetszett neki, hogy annyira óvatos. Szerette, ahogy a szemei szinte égették az arcát, miközben ő szopta, használta a nyelvét és a száját, hogy örömet okozzon neki. De leginkább azt szerette, hogy Aleksei imádta, amit csinált vele. Látta az arcán. A szemeiben. A testén. Érezte ott, a szájában. „Elég, kiscicám, vagy nem vállalok felelősséget azért, ami történni fog.” Az ajkaival belékapaszkodott, miközben a férfi lassan csúszott kifelé, a kezével megszorítva súlyos merevedésének tövét. „Gyönyörű vagy, Aleksei. Imádtam, hogy a számban voltál.” – El akarta mondani neki, hogy folytatni szeretné, hogy még többet akar, hogy nagyon-nagyon jó örömet okozni neki, de a teste már remegett a vágytól. Megfordította, míg már háttal volt neki, és végigsimított a gerincén. Egyik karját a dereka köré fonta, és kihúzta egészen az

ágy széléig, épp csak a térdei maradtak a matracon. Aztán a lapockái közé simította a tenyerét, és gyengéden lefelé nyomta. Azonnal eleget tett a ki nem mondott kérésnek. A fejét és a mellkasát a matracra eresztette. A feneke emelkedett csak a levegőbe. „Magasabbra. Told feljebb a csípőd.” Dübörgő szívvel megtette. Ebben a pozitúrában a férfi igazán mélyre tud hatolni benne. Tökéletesen összekapcsolhatja őket. Alig kapott levegőt a várakozástól. Mozdulatlanul várt. Hűvös levegő érintette meg forró bejáratát, és lehunyta a szemét az érzésektől, amik keresztülsöpörtek rajta. Olyan nehéz volt a várakozás. Nem látta őt. Nem hallotta. Csak várt, hogy megérintse végre. A keze váratlanul csapott le a bal fenekére, és ez annyira meglepte, hogy megugrott tőle, a testét újabb forró folyadékhullám árasztotta el. Az ütés nem fájt, csak égetett, nagyon erotikus módon, és Aleksei tenyere azonnal el is simogatta, szétdörzsölte a bőrén a bizsergést. Aztán egy rántást érzett a tangáján, és az eltűnt, a férfi letépte róla. Az elvesztésével teljesen védtelenné vált előtte. Csak a vörös kombiné, a harisnyakötő és a harisnya maradt. Aleksei keze végigsiklott a combja belső oldalán, mohón sóvárgó ujjai fel-le száguldottak rajta. Nagyot nyelt, és próbált mozdulatlan maradni a kedvéért. Igyekezett nem könyörögni, nem zokogni, holott már-már kétségbeesetten vágyott rá. És még csak ezután kezdte el igazán kínozni. Újabb ütések csattantak, soha nem ugyanazon a helyen, elég kemények ahhoz, hogy újabb és újabb hőhullámokat indítsanak el a testében, érzékennyé tegyenek minden egyes idegvégződést, de egyszer sem olyan erősek, hogy fájdalmat okozzanak. Gabrielle még soha nem élt át ennyire erotikus élményt. Azt sem tudta, hogyan lélegezze át magát rajta. A feszültség egyre szorosabbra és szorosabbra tekercselődött fel benne, míg már tudta, hogy hamarosan összeroppan. „Aleksei” – próbálta figyelmeztetni a férfit. Nem fog tudni tovább várni, de azt ösztönösen tudta, hogy a férfi még nem akarja, hogy alázuhanjon az orgazmusba. De annyira közel járt már hozzá. Olyan

nagy szüksége volt rá. Ez már túl sok volt. Túl nagy forróság, túl sok tűz. Egyre magasabbra csaptak benne, nem volt kegyelem, nem volt megállás. „Ne!” Az az egyetlen parancsszó végigvibrált a testén. Még magasabbra lökte. Levegőt kényszerített a tüdejébe, és eltökélte, hogy kitart a kedvéért. De aztán az ujjai belédöftek, és ő felsikoltott. Majdnem összetört. Keményen küzdött, hogy visszatartsa magát. „Nem bírom.” „Bírod. Nem mehetsz el, amíg nem szólok.” Játékos hangulatban volt. Gabrielle megremegett a sürgetéstől, amikor a férfi ujjait a szája váltotta fel. A nyelve mélyen alábukott benne, és ő felnyögött, próbálta odadörgölni magát a szájához. Az azonnal eltűnt, ő pedig felkiáltott csalódottságában. „Türelem, kessake. Hamarosan előjön a kessa ku toro, az én kis vadmacskám.” A hangja eltökéltebbé tette, mint bármi más. Vett egy újabb mély lélegzetet, és várt. Nem kellett sokáig várnia. A szája visszatért, és tovább folytatta a kínzását, elsodorta egészen a perem széléig, a csiklóját szopogatta, de használta rajta a fogai élét és a nyelvét is, de mindig megállt, mielőtt átbukhatott volna a szakadék szélén. És valahányszor visszahúzódott, mindig egy kicsivel erősebb ütést mért a fenekére, ami minden egyes alkalommal újabb tűzhullámot kergetett végig Gabrielle testén, újabb lángnyelvek nyaltak végig a bőrén, áradtak szét a véráramában. „Aleksei” – suttogta könyörögve a nevét. „Mi az? Mit szeretnél, kessa ku toro? Mondd el.” „Téged. Bennem. Kérlek baby. Nem hiszem, hogy túlélem ezt.” Az ujjai a csípőjébe vájtak, és belécsapódott. Mint egy légkalapács. Keresztültört a feszes izmokon, mélyre furakodott, rákényszerítve a testét, hogy helyet adjon hatalmas méretének. Síkos volt a saját folyadékától, de a súrlódás mégis olyan nagy volt, annyira jó, túlságosan is jó, hogy felsikoltott, nem tudta hogyan tarthatná magában a rengeteg érzést, ami elárasztotta. „Várj meg.”

Istenem! Istenemistenemistenem! Ezt a mantrát ismételgette magában, miközben próbálta egyben tartani a kedvéért széttöredező testét. Keményen beléhatolt újra, még több láng süvöltött át Gabrielle testén. Úgy érezte, mintha egészen átvette volna felette az uralmat a férfi. Egyértelműen ezt követelte. Színtiszta, kizárólagos birtoklást akart. És ez maga volt a mennyország. A tökéletesség. De még ez sem sokáig volt képes egyben tartani. Annyira közel járt már. A legeslegszélén, de Aleksei a leghalványabb jelét sem mutatta, hogy meg akarna állni. Rábízta, hogyan oldja meg, hogy ne elégüljön ki, ő rendületlenül haladt tovább. „Nem bírom. Tényleg nem, Aleksei. Túl közel vagyok.” Megállt. Egészen mozdulatlanná vált. Belétemette magát, olyan mélyen, hogy Gabrielle már attól tartott, hogy egészen a méhéig fúrta magát. Érezte, hogy hatalmas, egészen betöltötte őt, teljesen kifeszítette belső izmait. „Ne! Ne állj meg! Nem hagyhatod abba!” Megdörzsölte a fenekét, a megnyugtató simogatás lefutott egészen a combjáig. „Nagyon finom vagy. A rabja lettem az ízednek. Órákig akarok még falatozni belőled.” – A hüvelye összerándult körülötte, olyan erővel ragadta meg, hogy gyakorlatilag fojtogatta a férfiasságát. – „Imádom, hogy ekkora szükséged van rám. Hogy a tested vágyik az enyémre, és ezt nyíltan el is mondja. Szűk vagy, perzselően forró, egyszerűen tökéletes. Ha benned élhetne, az sem lenne soha elég egy férfinak.” „Kérlek! Kérlek! Kérlek!” – nem érdekelte, hogy könyörög. „Úgy éhezel rám.” – Előrehajolt, megcsókolta a gerincét, az ujjai a csípőjébe markoltak. Gabrielle visszatartotta a lélegzetét. Aztán Aleksei belécsapódott. Egyszer. Még egyszer. Felzihált. Nagyon közel járt. Már nem lesz képes megállítani a szökőárt. Az érte nyúlt, átcsapott fölötte, elébe vágott. Megrázta. Felfalta. Sikított. Zokogott. Az egész teste rázkódott megállíthatatlanul, a mellétől egészen a combjáig csaptak a hullámok. És nem állt meg, a hullámok egyre csak jöttek, míg már

úgy érezte, hogy ebbe belehal. És éppen amikor már azt gondolta, hogy az ijesztően hosszú orgazmus végre csillapodni kezd, Aleksei ismét belécsapódott. Újra és újra mélyre hatolt benne, a magja forró sugarakban tört ki belőle, elárasztva Gabrielle-t, ami kiváltott a lányból egy újabb orgazmust, ami pontosan olyan elsöprő volt, mint az első. Míg egyik kezével a csípőjét markolta továbbra is, Aleksei a másik karját a dereka köré fonva megtartotta őt, miközben a lány teste megragadta, és szabályosan fejte. A lábai kizárt, hogy megtartották volna, már azt sem tudta, hogy eddig hogyan bírták el a súlyát. Aleksei folytatta a lökéseket, míg Gabrielle már végképp elveszítette az időérzékét, az elméje elszállt egy másik helyre, egy másik birodalomba, csak annyit tudott, hogy a férfi nagyon sok időt töltött benne. Édesen sajgott belül. A férfi feltérdelt mögé az ágyra, és eligazgatta, magasabbra csúsztatta őt is, míg az arca már a párnához simult. Gabrielle minden mozdulatuknál érezte, hogy a teste fellüktet Alekseié körül, szorosan rámarkol, nem szívesen engedné el. Igaza volt, a teste valóban nyilvánvalóvá tette, hogy vágyik rá. És tudta, hogy ez mindig így lesz. Míg gyengéden mozgatta, úsztatta magukat a térben, végig ott térdelt mögötte. A keze finoman sürgette, hogy tolja hátra rá a fenekét, ami tovább hullámzott és pulzált körülötte. Végigcsókolta a gerincét, a saját nyelvén mormolva hozzá, megsimogatta a fenekét és a combjait. Aztán nagyon óvatosan kihúzódott belőle. Gabrielle nem tudta visszatartani a veszteség miatti csalódásának apró kiáltását. Segített neki elnyújtózni, az oldalára fordította, magával szemben. Megcsókolta a szemeit. Az orrát. Finoman végigsimított a szájával az övén, és az állát is megcsókolta. – Jól vagy? – Tökéletesen. – Szóval élvezted a büntetésed? – kérdezte, miközben odadörgölte az arcát a nyakához. Még a mosolyát is érezte a pulzusán. – Mert én

nagyon. Szerettem nézni, ahogy lenyűgöző színűvé válik a bőröd, a kezem pedig élvezte simogatni a forróságát. – Uh... ööö... bajban leszel Aleksei, ha ez volt a büntetés. A végén én leszek az évszázad rosszkislánya. A férfi keze utat talált a rugalmas csipke alá. Megkereste és meghúzgálta az egyik mellbimbóját. – Ez egy nagyon szép és cseles lepel. Imádom nézni a tested, de ha már muszáj eltakarni, ez elég szexi hozzád. Nagyon szexi vagy Gabrielle. Közelebb húzódott a melegéhez. – Köszönöm. Szeretem, hogy tudod, mit akarsz, Aleksei. Így nekem nem kell aggódnom miatta. Nagyon aggodalmaskodó vagyok. Sosem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekszem, és tetszik, hogy átveszed ezt tőlem. Egy csöppet mozdított rajta, épp csak annyira, hogy hozzáférjen az orrával a melléhez. A lány teste ismét felpulzált. Igazán nagyon éhes volt a férfira. És nem úgy tűnt, hogy Aleksei akár a legkevésbé is kifogásolná, hogy ennyire akarja a testét. – Szeretek dolgokat bizonyos módokon tenni, Gabrielle. Az életpárom vagy, a lelkem másik fele. Teljesen természetes az, hogy illesz a szükségleteimhez, ahogy én is illek a te szükségleteidhez. – A nyelve rácsavarodott a mellbimbójára a kombinén keresztül, mintha a nyúlékony szövet izgatná a fantáziáját. Gabrielle azt kívánta, bárcsak ízt is adott volna az anyagához. Talán majd legközelebb. – Szeretem a „bizonyos módjaidat” – mondta. – Ha bárki valaha is azt mondta volna, hogy tetszene egy elfenekelés, meggyőződésem lett volna, hogy teljesen elment az esze, és azt mondtam volna neki, hogy nem vagyok gyerek. Aleksei ismét odadörgölődött a melléhez. – O jelä sielamak, egy erotikus elfenekelés nagyon távol áll attól, amikor egy férfi rommá veri a nőjét. Ha nem élvezted volna, egy pillanatig sem folytatjuk. – Még megbüntetsz? – Természetesen, nem. Még rengeteg kreatív ötletem van, amiktől könyörögni fogsz a bocsánatért.

Beleborzongott az érzéki hangba. Rájött, hogy a „büntetés” nem maga a tenyerének csattanása volt a fenekén, hanem a vágy egyre magasabbra építése benne, míg már végül könyörgött neki a kegyelemért. Halkan felnevetett. – Nagyon kreatív vagy. Ezt igazán nagyra értékelem, Aleksei. A férfi ajkai még mindig a csipkén jártak, behúzta a mellbimbóját vele együtt meleg, nedves szájába. Gabrielle még mindig hiperérzékeny volt, a szájában érezni magán a csipke anyagát nagyon szexi és izgalmas volt, lángnyelveket küldött egyenesen a hüvelyébe. Lüktetett és sajgott. Sóvárgott. Sürgősen szerelnie kell a sóvárgásaira valamiféle kapaszkodót. Szerette, hogy a testük annyira illik egymáshoz. Szerette, ahogy a szája szopogatta a mellbimbóját. Szerette, hogy a derekára fonta a karját, és szerette, hogy az egyik combja eltakarja az övét, míg a másik a két lába közé ékelődött. Biztonságosnak érezte. Érzékinek. Tökéletesnek. Hirtelen mindent tudni akart róla. – Amikor az életpárodra gondoltál, milyen világot képzeltél el magatoknak? Hol akartál élni? Kissé elmozdította a fejét, és kieresztette a szájából a mellbimbóját, hogy aztán széles, lapos mozdulatokkal a nyelvével cirógassa tovább. – Csak arra gondoltam, hogy boldoggá teszem az életpárom. A magaménak követelem, és ő végez a sötétséggel. Néha úgy képzeltem, hogy továbbra is élőholtakra vadászom. Arra nem gondoltam, hogy démonok laknak majd bennem. Vagy hogy ennyire könyörtelen a sötétség. Végigsimított a mellkasa csupasz bőrén, egészen lapos hasáig. Szerette minden egyes izmát. És volt belőlük rengeteg. A leggyönyörűbb hat kocka, amit valaha is látott. Szerette, hogy úgy tűnt, élvezi az összebújást vele. Hogy annyira erős. Hogy egy olyan világban, ahol folyamatosan csúszott kifelé a lába alól a talaj, Aleksei volt a kőszikla, az állandóság, a horgonya. És egyszerűen imádott szexelni vele. – És veled mi a helyzet, Gabrielle? Te mit szeretnél? Már nyitotta a száját, hogy leírja neki álmai otthonát. A házat. A kertet. A fehér kerítést. A gyerekeket, a nevetést és a nagyon-

nagyon fontos teraszt. De aztán ugyanolyan gyorsan vissza is csukta a száját. Tudja még egyáltalán, hogy mit akar? Ezek egy ember álmai voltak. Mik a Kárpátiak álmai? – Kislány. Az ő szava a kicsikéjére. Olyan lágyan mondta, hogy az kifordította Gabrielle szívét. Megolvasztotta a bensőjét. Aleksei az elméjében volt. Érezte őt ott. Eltöltötte benne az üres, magányos helyeket, éppúgy, ahogy a férfiassága betöltötte a hüvelyét. Már a részévé vált. Az egész elméjében ő volt a legjobb rész. – Beleástam magam a kutatásba, mert ez volt a legkönnyebb módja, hogy elzárkózzak a világ elől, Aleksei. – Az igazat akarta megadni neki. Mindkettejüknek szüksége volt az igazságra. – Azt gondoltam, ha majd feleség és anya leszek, már nem akarom többé csinálni, de a kutatás, amit végzek fontos, és jó vagyok benne. – Úgy érted, hogy folytatni akarod Garyvel a kutatást? Összerezzent a férfi nevének hallatán, és csak akkor ébredt rá, hogy most gondolt rá először, amióta szeretkeztek, és most is Aleksei hozta fel. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kieresztette. Hagyta elmenni az álmait. Elengedte Garyt. Szereti őt. És mindig is szeretni fogja. Mindig is érezni fogja vele a kapcsolatot, de Trixienek igaza volt. Szerette őt, de nem volt belé szerelmes. Kezdte azt hinni, hogy fogalma sincs róla, mi is a szerelem, de az életét Aleksei köré szerette volna szőni. Úgy akarta érezni magát, mint ott, abban a pillanatban. A részévé válni. Kiegészíteni. Elégedetté tenni. Felvidítani. Azt akarta, hogy az arcába nézzen. Hogy egészen rá fókuszáljon. Elismeréssel. Hatalmas vággyal. – Egyszerre veszítette el a színlátó képességét és az érzelmeit. Láttam az arcán. A szemeiben. Elveszett a kutatásunk számára, így még inkább fontos, hogy én folytassam – mondta. – Azt hiszem, hogy tudta, hogy ez fog történni, talán a jövőbe látás az ajándéka. Nem tudom mi is pontosan a pszichés képessége. Sosem beszéltünk erről. Rájött, hogy ez valóban így van. A végtelenségig képesek voltak a kutatásaikról, a Kárpátiakról és a csecsemőikről beszélgetni, de

nem osztottak meg az életükből egyetlen személyes részletet sem a másikkal. – Ezzel azt akarod mondani, hogy azt szeretnéd, ha az otthonunk a Kárpátokban lenne, a herceg közelében? Itt akarod felállítani a laboratóriumodat? Aleksei hangja szigorúan semleges maradt. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy tetszik-e neki, vagy ellenére lenne a gondolat. Beleharapott az ajkába, és tétovázott, hogy az igazságot mondja-e neki, vagy megpróbálja kitalálni, hogy mit szeretne a férfi. – Gabrielle. – Ez alkalommal parancsolt a hangja. Irányt mutatott. Gabrielle szíve majdnem kiugrott a mellkasából. Szerette ezt a hangot. Szerette, hogy gyengéd, szelíd, majdhogynem szeretőből egy szempillantás alatt tudott sötétté, félelmetessé, vaddá válni. Tudta, hogy biztonságban van vele, így ez csak a férfi érzékiségét, nagyon is szexi vonzerejét fokozta. A hangja felizgatta, a vágy ujjai végigsuhantak tőle a hátán, a combján, az öle ismét pulzálni kezdett. – Az az igazság, Aleksei, hogy nem tudom. Szeretném eldönteni, de nem tudom, hol akarok élni. Tudom, hogy dolgoznom kell. Tudom, hogy nagyon fontos, hogy a nőink teherbe eshessenek, és ki tudják hordani a babáikat. Nagyon fontos lenne még, hogy természetes úton táplálhassák az újszülöttjeiket, és hogy sokkal több leánygyermek élje túl az első életévét. De ezek nem pusztán egyetlen problémából adódnak. Rengeteg oka van, hogy ez történik a Kárpáti fajjal. Xavier több fronton is támadást indított, és meglehetősen nagy sikerrel járt. Rengeteg munkába fog kerülni, mire megtaláljuk az összes csapdát, amit kihelyezett, és módot találunk rá, hogy megfordíthassuk őket. – És te meg tudnád ezt csinálni? – egyértelmű csodálat volt a hangjában – Hihetetlenül okos életpárom van. Gabrielle azon kapta magát, hogy szinte felizzik belülről. Nagyon tetszett neki, hogy a férfi intelligensnek gondolja.

– Valóban úgy hiszem, hogy tudok segíteni. Talán nem fedezek fel minden egyes szálat, és nem tudom felszámolni az összeset, de szeretném megpróbálni. – Fane azt mondja, hogy a nőjének hamarosan vissza kell térnie az Egyesült Államokba az unokájával és Andréval együtt. Rám is itt van szükség, míg valaki átveheti a helyem, hogy őrizzem a kaput és az ősieket odabenn. De ha Teagan valóban képes arra, amiről úgy gondolja, hogy meg tudja csinálni, tényleg segít tovább kitartani a megmaradtaknak, és ők elhagyhatják ezt a helyet, hogy megkeressék a világban az életpárjukat, akkor mi is elmehetünk innen. – Ezért küldték ide Garyt. Neki kellett volna rájönnie, hogy a gyógyítóink megtanulhatják-e a módszert, amivel segíthetnek a vadászainknak, vagy erre egyedül csak Teagan képes. – Még csak észre sem vette, hogy már önmagát is belefoglalja a csoportba, amiről beszél. Egyre inkább kezdte elfogadni, hogy már nem ember, hanem Kárpáti. – Josef, aki bár egy nagyon-nagyon fiatal Kárpáti, aki mégis magasan képzett a számítástechnikában, megszerzett egy adatbázist, ami pszichés képességekkel rendelkező nők nevét és lakcímét tartalmazza. A Kárpátiak most próbálnak eljutni hozzájuk, hogy megvédjék őket. A vámpírok is vadásznak rájuk csakúgy, mint az emberi Társaság orvgyilkosai. Ha Teagan képes egy kis időt adni az ősieknek, én talán tudok némi iránymutatást nyújtani nekik az életpárjaik felé. – Hogyan? – kérdezte ismét tökéletesen semleges hangon Aleksei. – Fura egy ajándékom van. Igazából még soha nem tudtam hasznát venni sehol, de rá tudok koncentrálni valakire, és ha közben a térképet nézem, meg tudom mondani, hogy hol van az a hely, ahová ha elmegy, csodálatos dolgok fognak történni vele. Nem tudom tényleg segítene-e, de ha bejelöljük a címeket egy térképen, és az ősi ott áll előttem, talán működhet. Aleksei végigsimított a haján. – Te egy csoda vagy, Gabrielle. – Lehet, hogy nem is működik – mutatott rá. – Mindig is egy ostoba kis partitrükknek gondoltam a képességem. Bár igazából

eddig még nem is jutott eszembe, hogy egy ősi jelenlétében próbáljam megtalálni a potenciális életpárját. – Ha így áll a helyzet, akkor maradunk a Kárpátok között, bár figyelmeztetnem kell téged, kislány, hogy én túl ősi vagyok. A sötétség bennem él, és képtelen leszek valaha is egészen megszabadulni tőle. Démonjaim vannak, amiket nem fogok tudni végképp legyőzni. Nagyon ősi időkből származom. Ez pedig azt jelenti, hogy senki sem érhet hozzá a nőmhöz. Nem teheti rá a kezét, a száját pedig végképp nem. Nem ölelheti, nem csókolhatja meg, még üdvözlésképpen sem. A tested egyedül az enyém. Mindened. Nem tudom meddig leszek képes elviselni másokat a közeledben, de a kedvedért megpróbálom. Láttam a fejedben, hogy hosszú órákat, utóbb már egymásba olvadó éjszakákat töltöttél munkával. Amikor azt mondom, hogy elég, nem lesz vita. Jössz velem. Hozzám. Érted? Gabrielle egy modern nő volt, így teljességgel érthetetlen volt a számára, hogy miért villanyozza fel ez a követelés, de tény, hogy felvillanyozta, azonnal nyirkos lett tőle. Bólintott. – Néha úgy belefeledkezem a munkába, hogy egyszerűen megszűnik számomra az idő. De ott leszel te... Aleksei odahajolt hozzá, és beleharapott a nyaka és a válla találkozásánál lévő érzékeny pontba. Keményen. De a fogai épp csak egy kicsit süllyedtek belé. – Nem. Te fogsz erre odafigyelni. Adok időt a munkádra, de az elsődleges kötelességed mindig én leszek. Amikor szólítalak, odajössz hozzám. – A szája ott mocorgott a bőrén, a nyelve elvette a harapás kicsiny fullánkját. – És ha a testedet akarom, bárhol, bármikor nekem fogod adni magad. Ez is tetszett neki. – És ha én akarom a te tested? – kérdezte kihívóan. – A tiéd vagyok? Nem tétovázott. – Igen. – A testem is a tiéd. Ez nem olyan, mint a büntetésed, nem fogom meghosszabbítani a várakozásod.

Ez sokkal inkább hatott érzékinek, mint fenyegetőnek, Gabrielle beleremegett. – Ha ez így van, Aleksei, akkor akarom a tested. Most. És követelem a szádat vissza a mellemre. – Ez az én életpárom. Gyakran van szüksége az emberére. – Folyamatosan szüksége van az emberére. Nagyon-nagyon szereti magában érezni.

14. Trixie iszonyatosan dühös volt. Túl öreg ő ehhez a szarsághoz. Hogy férfiak diktáljanak neki, mit tegyen, mit ne tegyen. Hogy elhallgattassák egyetlen intéssel. Egyetlen intéssel. Egyáltalán, mi a helyzet azzal az intéssel? Ilyesféle hatalom nem alkalmazható emberen. Semmiképpen. Ilyesmi nem történhet meg. Ment Fanenel, mert nem volt választása, de mihelyt visszatértek abba a pocsék házutánzatba, és eleresztette őt, azonnal ellépett mellőle, keresztülment a szoba földpadlóján egyenesen a hátizsákjához. – Elmegyek. Hazamegyek – közölte anélkül, hogy ránézett volna a férfira. Nem tudott ránézni. Vagy a közelében lenni, érezni a teste melegét, belélegezni az illatát. Volt a férfiban valami, ami olyan volt a számára, mint egy mágnes, így hát nem mert kockáztatni. – Velem nem lehet így bánni. Az a férfi visszaél azzal a lánnyal, és velem is visszaélt. Te pedig folytattad... – A tekintetét a csomagjára szegezte, ami ott volt közvetlenül előtte. – Trixie. Fane egyszerűen csak a nevét mondta. Gyengéden. Lágyan. Olyan halkan, hogy alig hallotta, mégis végigvibrált a testén, akárcsak a dallama. Túlságosan is jól hallotta. És látta is a hangjegyeket lebegni a szobában. Az övét. A sajátját. Összekapcsolódva megalkották kettejük szimfóniáját, ami gyönyörű volt. Ezt sem volt hajlandó nézni. Nem akart tudomást venni a létezéséről. Haza kell mennie. Sőt, haza is megy, és senki nem állíthatja meg ebben. Még a földkerekség legdögösebb pasija sem, aki életében először ajándékozta meg észveszejtő orgazmusokkal. Felkapta a semmirevaló vámpírvadász szettet, és elkezdte kidobálni belőle azokat a dolgokat, amiknek a legkisebb hasznát sem látta. Nem szándékozott magával vinni semmi haszontalanságot. Megtartotta a fegyvert és az extra nagy karót, de csak mert ez volt az egyetlen rendelkezésére álló fegyver. Míg

betömködte a fiolákat és a karót a hátizsákjába, a kezébe akadt egy magazin, amit elő is húzott. Teljesen ártalmatlan dolognak tűnt, de ő jól tudta, hogyan használhat egy látszólag ártalmatlannak tűnő tárgyat is védekezésre. Tudta, hogy pánikba esett. Összesen kétszer pánikolt be életében. Először akkor, amikor a szülei az utcára dobták, amiért terhes lett. A házukhoz legközelebbi sikátor eldugott sarkában három kőkemény napot töltött zokogással, azután felállt, és elhatározta, hogy rendes életet teremt magának és a gyermekének. Másodszor pedig akkor, amikor ott állt a lánya teste mellett, és figyelte, hogyan illan el belőle az élet, miközben az orvosok kétségbeesetten próbálták megmenteni. Most ugyanúgy nem tudott rendesen lélegezni, mint amikor ezek megtörténtek. Amikor mindent beletömött a hátizsákjába, és megpróbálta összegöngyölni a hálózsákot is, rájött, hogy nem jut elegendő levegőhöz. Bolond volt. Olyan bolond. Hogyan lehetett ennyire hülye? Nem tizenöt éves már. Tudta, hogy nem kockáztathatja az egész családját, az életüket egy rövid kaland kedvéért. Ez pedig nem több ennél. Egy fellángolás. Egy pillanat csak, amikor ez a férfi, ez a vadidegen elérte, hogy gyönyörűnek és szexinek érezze magát. Elérte, hogy nőnek érezze magát, ne pusztán üres héjnak. Ostoba! Ostoba! Ostoba! Lehajtotta a fejét, és igyekezett mély lélegzeteket venni. Bármik is voltak ezek a férfiak, nem számít milyen gyönyörű volt a dallamuk, milyen édes és szomorú, veszélyesek és hatalmasak. Nem akart a részese lenni ennek. Volt egy családja. Akiket szeretett. Emberek, akiket védett. Bármilyen varázst bocsátott is rá Fane, az eltűnt. Most pedig elmegy. Majd később rendbe teszi a fejét is. Legkésőbb a hosszú repülőúton visszafelé az Egyesült Államokba. Megérezte a hőt a hátán. Fane férfias illata beburkolta. Amikor levegőt vett, őt szívta magába. Az illatát. A jelenlétét. Nagy, erős kéz siklott a tarkójára, szelíden, de kitartóan kezdte lefelé nyomni a fejét. – Lélegezz hän sívamak – mondta lágyan,

A hangja biztonságba bugyolálta, mint lepkét a bábja. És azonnal kivetette rá a vágy hálóját is. A hangja mély volt, és olyan lágy, hogy Trixie egy pillanatra úgy érezte, hogy a férfi törődik vele. De az esze jobban tudta. Fane hallgatásra kényszerítette. Ez nem éppen egy gondoskodó dolog. Nem volt hajlandó sírni. Több medencényi könnyet elsírt tizenöt évesen, amikor egyszerre hagyta magára a családja és a barátja. Szinte a földbe döngölték, de ő megkeményedve állt belőle talpra. Nem értette, hogy ez az újabb ütés miért hatol benne annyira mélyre. Hogy miért fáj annyira. Lélegezett. Még ezt is élesnek és fájdalmasnak érezte. Érezte a férfi ízét a szájában. Érezte őt mélyen magában. Mekkora bolond is volt. Egy vén bolond. A szemei sarkába nyomta az ujjait, és közben megpróbálta kipislogni belőlük az égést, mindeközben pedig igyekezett teljesen figyelmen kívül hagyni a nyakát masszírozó ujjakat. Nagyon jól csinálta. Gyakorlottnak tűnt. Ebben is. Tudnia kellett volna, mire játszik. Hogy elcsábítsa. Hogyan tud valaha is szembenézni ezzel az emlékkel anélkül, hogy fészkelődni kezdene zavarában? – Hagyd abba, Trixie – dorgált a férfi hangja –, semmi okod sincs rá, hogy zavarban legyél. Teljesen természetes, hogy reagáltál rám. Ki nem állhatja a hangját. És az érintését. Pusztán ezzel a két dologgal mindig sikerült rést ütnie a pajzsán, de nem fogja megengedni, hogy ez újra megtörténjen. Vett egy utolsó mély lélegzetet, aztán felegyenesedett. Még mindig nála volt a magazin, emelkedés közben visszaejtette az összegöngyölt hálózsákot a hátizsákra, gyors mozdulattal összegöngyölte az újságot, távolabb lépett egy lépésnyit a férfitól, megfordult, és támadott. Többször is megütötte, remélve, hogy hátratántorítja. De nem mozdult. Sziklaszilárdan állt. Nem hátrált. Magas volt, a keményre tekert magazin ütései a gyomorszáját érték. Amikor ez hatástalannak bizonyult, még lejjebb csapott, a „minden férfi rémálma” területre, de onnan meg egyszerűen lepattantak az ütései. Úgy. Tehát azzal próbálja megmutatni a fölényét vele szemben,

hogy egyáltalán nem védekezik az ütései ellen. Nagy hiba. Kitört, és a torka felé döfött az újsággal. A férfi elkapta a csuklóját, odarántotta magához, kicsavarta az ujjai közül a magazint, és félredobta. Trixie harcolt vele. És erős volt. Fane hagyta, hogy küzdjön, nem tett többet annál, mint hogy köréje zárta a karjait, és szorosan magához húzta. Lehetetlenség volt megfordulnia a karjaiban, de Trixie-nek még így is sikerült a sarkával néhány jól irányzott rúgást elhelyeznie a sípcsontjain. Megállás nélkül harcolt, és közben folyamatosan szidta őt, a leggonoszabb jelzőkkel illette, amik csak az eszébe jutottak, de a férfi nem reagált, és még csak azért sem tett semmit, hogy elhallgattassa. Egyetlenegyszer sem rezzent össze, még akkor sem, amikor a sarja becsapódott a sípcsontjába. Egyszerűen sztoikusan, csendben állt. Trixie végül teljesen kimerítette magát. A légzése szaggatott zihálássá vált, harcolnia kellett a könnyei ellen is, annyira gyámoltalannak érezte magát. Úgy lógott a karjaiban, mint egy rongybaba. Mihelyt felhagyott a küzdelemmel, Fane háttal fordította, és egészen odahúzta magához, a másik karja viszont acélpántként ott maradt a dereka körül. Szabad kezével előresimította a nyakáról a haját, át az egyik vállán, és odaszorította a száját. Trixie igyekezett nem hagyni, hogy befolyásolja az a könnyed érintés, de a teste megborzongott. A vágy ujjai végigsiklottak a hátán egy alattomos támadással. – Hän sívamak, tudom, hogy fáj, és hogy még mindig félsz, de nem hagyhattam, hogy veszélybe sodord magad. Aleksei képtelen lenne ártani az életpárjának. Már befejezték a rítust, biztonságban van. De ettől függetlenül még mindig rendkívül veszélyes. Keményen dolgozunk azon, hogy megtartsuk az egyensúlyt itt a kolostorban. Nem veszünk részt csatákban. Ha Aleksei tett volna bármit is, vagy mondott volna olyat, amit feléd irányuló támadásnak értékeltem volna, akkor megvédelek, és kettőnk közül valaki meghal. És az életpárja szintén elvész. Egyszerűbb, és minden fél számára biztonságosabb volt téged elhozni onnan, hogy

mindent elmagyarázhassak. – A szája füléhez közelített. – Sajnálom, hogy felidegesítetted magad rajta, hogy nem mondhattad ki, ami a fejedben volt. Velem úgy beszélhetsz, ahogy csak akarsz. Megnyerőnek és szexinek találom az elszántságod, de Aleksei nem. Ő... a démonjaival küzd. Még az életpárjával együtt is, aki kiegyensúlyozza őt, nagyon tömény maradt benne a sötétség. Akik itt élnek, azok nagy többsége ugyanilyen. Meg kell, hogy védjelek ettől a veszélytől. Trixie lehunyta a szemét, és próbálta nem hallani, amit mond. Igyekezett nem hinni az őszinteségnek a hangjában. Próbálta nem észrevenni a nagyon is kemény, hatalmas testét, ami szorosan hozzányomódott. Nem akarta érezni milyen kemény mindenhol, nem is beszélve a nekinyomódó merevedéséről. Ennyire volt képes, hogy ne dörzsölje hozzá magát. – Engedj el. Haza akarok menni. – Tudod, hogy nem tehetem, Trixie. – Mozdulatlanná vált, a szíve olyan hangos dobolásba kezdett, hogy biztos volt benne, hogy visszhangot ver a négy csupasz falon. – Vissza fogunk térni a családodhoz – mondta halkan Fane –, ígérem. Ha befejezzük a szertartást, elhívjuk Teagant, hogy kipróbálhassa, képes-e meggyógyítani az ősieket annyira, hogy elhagyhassák ezt a helyet. Ha mégsem működne, már megbeszéltem Aleksei-jel, hogy neked haza kell menned, és én veled tartok az Egyesült Államokba. Megrázta a fejét. Nem viheti őt haza. Az unokáihoz és a férjeikhez. Mit fognak gondolni? Így is azt hiszik, hogy elment az esze. Ha megjelenne egy olyan férfival, mint Fane, aki jóval fiatalabbnak néz ki nála... – Te szép vagy, Trixie. Egészen gyönyörű. Összetartozunk. És ezt már te is tudod. Láttam a fejedben a beszélgetést Gabrielle-el. Tudod, mi az az életpár. – Valami hiba történt – mondta Trixie nagyon halkan. Olyan halkan, hogy meg kellett keresnie a hangját, mert volt egy része, amelyik meg szerette volna tartani őt. Nem tudta miért. Ő egy független nő, akinek a saját józan esze parancsol, és aki nem szeretné megosztani egy parancsolgató férfival az életét, márpedig

abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy Fane parancsolgató. És képes elhallgattatni. Ez pedig teljességgel elfogadhatatlan. Őt nem lehet elhallgattatni. Nehéz harcot vívott azért, hogy eljusson oda, ahol most tart. Egyetlen férfi sem fogja ezt elvenni tőle. – Ez egy rettenetes hiba. Rossz személyt ismertél fel. A szája a tarkóján járt, aztán lesiklott a nyakára, oda, ahol a pulzusa vert. – Tudod, hogy nem hiba. Te is érzed. – A nyelve belekóstolt a bőrébe. Felörvénylett rajta. Trixie feje a saját akaratából lassan hátrahajlott, és kissé oldalra dőlt, hogy jobb hozzáférést biztosítson neki. Meghívta. A pulzusa száguldott, és ugyanabban a ritmusban lüktetett testének titkos része is. Érezte, hogy a méhe összeszorul, a görcs kiterjedt a hüvelyére is. A levegő felforrósodva száguldott ki a tüdejéből. Akármilyen keményen is próbálta, egyszerűen képtelen volt megakadályozni, hogy a teste válaszoljon a férfinak. Fane szája forró volt. A nyelve örvénylett rajta, a fogai erotikusan karistolták a bőrét. A várakozás a testében egyre csak növekedett, egyre forróbbá vált, de egyelőre nem tudta volna megmondani mire, csak akarta... szüksége volt rá. Aztán Fane fogai belemélyedtek, az ő teste pedig ívbe feszült, felemelte a karjait, hogy átölelje a nyakára hajtott fejét. Zavarosnak érezte a gondolatait, mintha egy homályos, bűnös álmot látna, ami a vágy dárdáival döfi át a testét, azok átszáguldottak rajta, és egyenesen testének középpontjába fúródtak. Tűz terjedt szét a combjaiban, felfelé csapott a hasa irányába, egészen a melléig, a ruhája anyaga durván dörzsölte a bőrét. Hallotta magát nyögni. Halkan. sóvárgón. Éhesen. A férfi szája tovább mozgott a nyakán, és ő tudta, hogy szívásnyom marad utána rajta, mint egy idióta tinédzseren. Arra gondolt, hogy tiltakozik, de a teste már túlságosan eltávolodott tőle, nem hozzá tartozott. Megérezte az ízét a szájában. Ez nagyon furcsa volt. Ismerte az ízét, bár fogalma sem volt róla, hogy ez a tudás honnan jön, de hirtelen sóvárogni kezdett rá. Érezte mozogni a fejében, mintha az agyát simogatta, cirógatta, nyugtatgatta volna, halkan suttogott neki az anyanyelvén. Fogalma

sem volt mit súg neki, de lágy volt és szexi, biztos volt benne, hogy nagyon szép dolgokat. Biztos volt benne, mert a körülöttük szálldosó hangok a leggyönyörűbb szimfóniává álltak össze, amit valaha is hallott. Úgy tűnt, hogy még a saját nyögései is részei a melódiának, kísérik a tőlük, belőlük áradó dallamot. „Joŋesz éntölem, fél ku kuuluaak sívam belsö. Gyere hozzám kedves. Palj3 na éntölem. Közelebb. Aćke éntölem it. Tégy még egy lépést felém. Ńůp@l mam. A világom felé. Sõl olen engemal, sarna sívametak. Merj velem lenni, hallgasd a szívem énekét.” – A nyelve végigsöpört a nyakán, majd maga felé fordította, hogy szembenézzen vele, még mindig szorosan a testéhez ölelte. – „Tõdak pitäsz wäke bekimet mekesz kaiket, emni.”– Megint a saját nyelvén beszélt, és aztán lefordította a fejében a szavakat, amiket ki sem mondott hangosan. – „Tudom, hogy van bátorságod szembenézni bármivel, hölgyem.” A keze az ingéhez emelkedett, és végig kinyitotta előle. Nagyon finoman megfogta Trixie kezét, és rásimította a mellkasára, közvetlenül a szíve fölé. – „Érezd. Te vagy a hän ku vigyáz sívamet és sielamet” – ismét a fejében suttogta a szavakat, és eltöltötte magával. Az erejével. A vágyával. Lefordította ismét, amit a saját nyelvén mondott, és ez maga volt a költészet. – „A szívem, és a lelkem őrzője.” Trixie előrehajolt, hogy rásimítsa száját forróságot lehelő bőrére. Érezte, hogyan gyorsul fel a férfi szívverése. Hívogatta őt. A daluk felduzzadt, erőteljesebben szólt. „Joŋesz éntölem, fél ku kuuluaak sívam belsö. Gyere hozzám kedves” – ismételte meg – „Gyere közelebb, Trixie. Szükségem van rád.” A férfi ujja végigsiklott a mellkasán a pulzusa fölött,ő pedig ösztönösen követte az útvonalát. Fane rásimította a tenyerét a tarkójára, a saját fejét pedig hátravetette, a lélegzet szaggatott zihálással tört ki belőle. Trixie újra a szájában érezte azt a fantasztikus ambróziát. Ismerős volt a számára, és nem tudott vele betelni. Nyaldosta az apró gyöngyöket, aztán a férfi sürgető

mozdulatára szívni kezdte, egyre többet vonva be belőle a szájába. Az íze felrobbant a nyelvén, akár a pezsgőbuborékok. Fane tisztában volt vele, hogy tisztességtelenül kihasználja az életpárját, de akkor, ott még ez sem számított. El akarta hagyni őt. Volt egy élete messze a Kárpátoktól, amiről nem volt hajlandó lemondani. Ezzel együtt tudott élni. Nem állt szándékában bezárni őt a világába. Trixie nem tudna itt élni. Úgy gondolta, ha elég időt ad neki rá, hogy hozzászokjon a gondolathoz, hogy léteznek Kárpátiak a világában, akkor a nő eggyé válik majd vele, és nem számít hol élnek. Andre a mestervámpírt üldözte. Ez pedig azt jelentette, hogy az emberi orvgyilkosok, a mester bábja és a kisebb vámpírok mindannyian a kolostort próbálják meg elérni. Ő volt a többi ősi védelmezője. Nem hagyhatja, hogy harcba bocsátkozzanak. Egyetlen ölés is átlökhetné őket a sötétség peremén. Tudta, hogy Aleksei ott állna mellette, de bár befejezte életpárjával a kötést, egyáltalán nem volt még biztos, hogy mennyire terjedt szét benne a sötétség, vagy hogy továbbterjed-e egy újabb öléssel. Nem volt eleven enélkül a nő nélkül. Trixie egyáltalán nem úgy látta magát, mint ahogyan ő látta. Ő emberként látta magát. Öregként tekintett magára. Kárpáti mérték szerint még csak egy gyerek volt, aki alig lépett ki a tizenéves korából. Tudta, hogy hozzá képest meg főleg nagyon öregnek érzi magát, ami különösen szórakoztató volt. Szorosan közel állt hozzá, a szája mozgott a bőrén, magába itta a lényegét, az ő teste pedig megkeményedett. Fájón. Újra akarta őt. Beszélniük kellene, rendezni a dolgaikat, de kizárt, hogy a teste ezt kivárja. Hiszen olyan gyönyörű. Különösen a bőrét szerette. A színét. A tapintását. Azt, ahogyan az izmai mozdultak ez alatt a tökéletes lágyság alatt. Azt, ahogyan azok a buja ívek és görbék a paradicsomba csalogatták. A második csere. Már olyan közel van. Egy kell még, és teljesen átlép az ő világába. Nem lenne képes nélküle sokáig kényelmesen érezni magát, de járt az elméjében, és tudta, hogy hatalmas eltökéltség van benne. Teljes eltökéltség. Hölgye egy pillanatig sem

habozna kényelmetlen helyzetbe kerülni, vagy feláldozni magát, ha olyasvalakiről lenne szó, akit szeret. Így szerette a családját, és ennek Fane-t nem tekintette a részének. Még. „Elég” – suttogta halkan a fejébe, de be kellett illesztenie a kezét Trixie szája és a mellkasa közé, hogy elváljon a pulzusától. Hogy elvonja a figyelmét a mellkasán gyorsan begyógyuló sebről, és mert semmire sem vágyott jobban, maga felé emelte az arcát, és birtokba vette a száját. A nyelve összekuszálódott az övével, amitől a testét a vágy izzó vasszögei járták át. Trixie keze besiklott az inge alá, meleg bőrét keresve. Tenyerének finom mozgása a mellkasán, a testének követelőző hozzányomódása éppen olyan csodálatos és gyönyörű volt, mint első alkalommal, amikor megérintette. Újra megcsókolta. Érezte puha bőrét, selymes haját. Még mindig elárasztotta a csoda érzése a puszta ténytől, hogy van, létezik, valódi. Hogy ilyen gyorsan tüzet fog a csókjától, és ennyire forrón éget, azt soha nem feltételezte volna egyetlen nőről sem. Intett a kezével a háta mögött. Azt mondta, nem szexel vele ismét egy tisztességes ágy nélkül. Így hát biztosított egyet, miközben csókolta. A szája maga volt a varázslat. Órákig tudta volna csókolni, és az sem lett volna elég. Gyengéden tolni kezdte maga előtt, egészen addig lépdeltette hátrafelé, míg a térdhajlata hozzá nem ért a matrac széléhez. – Az ágyad, hän sívamak, ahogy kérted. Csak kérned kell, és a tied. Trixie összezavarodottan pislogott. Kábán. Megpróbált előkeveredni a sötét fátyol mögül, amit ő szőtt köré. De a szája újra ott volt az övén, még mielőtt sikerrel járhatott volna. Imádta ezt az összezavarodott arckifejezését. A szemeit. Az ártatlanságot, amit ott látott. Ő adta neki az első orgazmust. És azt tervezte, hogy megpróbál még nagyon sokat adni. Neki akarta adni ezt. Többet érdemelt, mint amit valaha is megengedett magának, és ha rajta áll, meg is fog neki adni mindent, amiről valaha is álmodott. Az sem baj, ha Trixie nem álmodik magának. Nagy álmai voltak a lányával kapcsolatban, éjjel-nappal padlót söpört, irodákat takarított, bárok vécéit, hogy ne az utcán legyen, mire megszületik a baba. Dolgozott, míg elegendő pénze nem lett egy apró szobára egy

panzióban, aztán pedig még keményebben dolgozott, hogy félretehessen valamennyit, és kiköltözhessenek onnan egy lakásba. Minél többször nézett bele az elméjébe Fane, minél több emlékét látta, annál jobban tisztelte és csodálta őt. Ennek a nőnek acélból volt az akarata. És valószínűleg örökölte tőle a lánya és az unokái is. Járta a maga útját a világban, és nem várt el semmit senkitől. És az övé volt. Ez a csodálatos nő, aki annyira szereti a családját, hogy lemondott a saját álmairól, hogy ők vigyék valamire. Vigyázott a lányokra. Fane ismét megcsókolta. Hosszan. Keményen. Újra és újra. Neki akarta adni azt, ami egyre erősebbé épült benne. A tiszteletét. A csodálatát. A tényt, hogy fel fogja fedni minden titkos álmát, azokat is, amiket még magának sem mondott ki, mind meg fogja tudni, és mindet valóra váltja, mert az ő hölgye megérdemli azokat. – Ágy? – mormolta bele a szájába, és a sötét szemek körülnéztek. Fane hanyatt döntötte rajta, és közben eltüntette a ruháikat, muszáj volt a bőrüknek egymáshoz érnie. Trixie nem tiltakozott, sőt igazából a kezei simogattak, felfedeztek. – Szeretem a tested – gyónta meg. Kikotyogta, majd teljesen megdöbbent magán. Fane felemelte a fejét, hogy lenézhessen rá. Mosolygott. Hát hogyne mosolygott volna, amikor ilyeneket mond neki? Amikor nyilvánvaló, hogy pontosan így is gondolja? Szerette, ahogy Trixie pillantása bejárta. Az arcát. A testét. A keze végigsimított a mellkasán, majd lefelé folytatta az útját, az ágyéka felé. Az egész teste megfeszült. – Köszönöm, kedvesem. Több mint elégedett vagyok, hogy tetszik a külsőm. – Én is. Nagyon. Mindig emlékeztetnem kell rá magam, hogy valódi vagy. Azt ugyanis nem hiszem, hogy meg tudnék álmodni egy olyan gyönyörű férfit, mint te. Mocorogni kezdett alatta, egyértelműen próbált elhúzódni a tüzetesebb felfedezési próbálkozásai elől. Elkapta a gondolatait. Túl öreg. Túl merész görbéi vannak egy olyan világban, amelyben már

nem értékelik a nőkön a görbéket, és az íveket. Bár mindig gondosan odafigyelt, hogy vigyázzon magára, hogy fitt maradjon, és a lehető legjobban nézzen ki, nem akarta, hogy ő lássa a testét. Fane ezen változtatni akart. Azonnal. – Te tényleg szép vagy, Trixie, egy valódi, gyönyörű nő. – Megfogta a csuklóit, felemelte a feje fölé, majd egy kézzel könnyedén odaszorította őket a matrachoz. Ez a mozdulat tökéletes magasságba emelte a melleit, csábították őt. Lenézett rá. Éhesen. Hagyta, hogy meglássa, hogy éhezik. Birtoklón. Hagyta, hogy azt is meglássa. – Fane – suttogta tiltakozón a nevét, a tekintete elsiklott az övéről. Megrázta a fejét. – Én ezt nem bírom. – De bírod. Értem. – Újra lecsapott a szájára. Hagyta, hogy megérezze a vágya ízét. – Nem tudlak meggyőzni szavakkal, sívamet, hadd mutassam hát meg a testemmel. Hadd mutassam meg, mekkora szükségem van rád. Lásd az éhségemet rád. Csak rád. Az én világomban nincs más nő, és soha nem is lesz. Csak te. Trixie lehunyta a szemét, és megpróbálta kizárni a fejéből az őszinteséget, amit az arcán látott. A szemeiben. Ugyanez a zord, nyers éhség volt a veszte korábban is. Megszerezte a testét, utána pedig otthagyta. És aztán... – Kedvesem. Állj. – Fane újra lehajolt hozzá, apró csókokat hintett előbb a szemhéjaira, majd mindenhová az arcára. – Nyisd ki a szemed, és nézz rám, így tudni fogod, hogy igazat beszélek. Nem tudok hazudni az életpáromnak. Trixie képtelen volt visszafogni magát. A hangja olyan kényszerítő hatással volt rá, hogy kinyitotta a szemét. Olyan szép szemei voltak. Mint két zafír. Soha nem jutott még csak eszébe sem, hogy vonzónak találjon egy hozzá hasonló férfit. Hiszen olyan hatalmas. Ijesztően nagy. Soha nem hagyta, hogy a férfiak megijesszék, mert a lányoknak ő volt az egyetlen védelme, de ha szigorúan őszinte akart lenni magával, Fane egy nagyon ijesztő férfi volt. Nem azon a démoni ijesztő módon, mint Aleksei, de az évek során megtanult olvasni az emberekben, és az ő Fane-je határozottan olyan férfi volt, akinek nem akarnád keresztezni az útját.

Megnedvesítette az ajkát. Nyelt egy nagyot. Nem tiltakozott, csak nézett egyenesen a férfi szemébe, a szíve pedig dübörgött. Trixie eddig szándékosan nem tudatosította magában, hogy mekkora fájdalmat okozott neki a férfi, amikor olyan hirtelen otthagyta. Valami mást akart. Valami másra lett volna szüksége. Nem is tudta pontosan, hogy mire, de úgy érezte, hogy Fane elhagyta. Nem mozgathatta a kezeit, mert a férfi leszorítva tartotta őket a feje fölött, és ettől nagyon védtelenné és sebezhetővé vált. Előzőleg is védtelennek és sebezhetőnek érezte magát, ezért ez most nyersen, mélyen vágott belé. Fane felnyögött. – Elmagyarázom. Nem akartalak elhagyni, Trixie. Nem volt más választásom. Nem engedhetem meg, hogy az ősiek éhsége fokozódjon. Táplálni kellett őket. Veszélyesek. Túl veszélyesek. Minden áldott este úgy emelkednek fel, hogy bármelyik pillanatban egy rémálommá válhatnak. Én vagyok az, aki közöttük és a világ között áll. Most, mivel Aleksei egészen befejezte a kötést az életpárjával, segít nekem. Nem vállalhattam a legkisebb kockázatot sem, bármennyire is maradni akartam, és kényelembe helyezni téged. Fészkelődni kezdett annál a szónál. Neki nincs szüksége kényelemre. Felnőtt nő, megoldja ezt saját maga. De az nem sokat segített ennek bizonyításában, hogy könnyek égtek a szemhéjai mögött. Sírt egy sikátorban, amikor még egy gyerek volt. Sírt egy kórházi ágy mellett, amikor elvesztette a lányát. Nem fogja hagyni magának, hogy sírjon egy férfi miatt, aki miután használta a testét, elhagyta. – Nem figyelsz arra, amit mondok. Összerezzent az enyhe dorgálásra a hangjában. Hallotta ő, csak nem akarta hallani. Nem akarta figyelembe venni, hogy ez lehet az igazság. Nem tarthatja meg a férfit, nem viheti haza. Fogalma sem volt róla, hogy mit kezdjen vele, és gyűlölt ott feküdni hatvanegynéhány éves testtel, védtelenül, sebezhetően, amikor Fane annyira fitt, és tökéletes volt. Nem volt helyes. Ő nem lehet senki életpárja. Nem lehet Fane egész világa. Haza kell mennie, magára kell zárnia az ajtót, ki kell rekesztenie az egész világot.

Fane-ből mély, dübörgő torokhang tört elő, végigvibrált Trixie testén, nedves forróság öntötte el tőle a lábai közét. A férfi tekintete olyan forró volt, ahogy végigpásztázott a testén, hogy a hüvelye görcsbe rándult tőle, a vére pedig forrón száguldott teste középpontjába. Nem kellene ennyire nehéznek lennie, hogy ellenálljon neki. Ő erős. Vasból van. Tudta, mégsem volt képes megállítani teste megolvadását, a sóvárgását, a szükségét a férfira. Mielőtt tiltakozhatott volna, Fane újra lehajtotta hozzá a fejét, és az arcával végigsimított az övén. Egy teljesen egyszerű, hétköznapi mozdulat volt ez, Trixie szíve mégis dübörögni kezdett, a gyomra viszont mintha megolvadt volna attól, ahogy az a borostaárnyékos áll finoman végigdörzsölte az arcát. Megnyalta a fülét, felfedezte fülkagylóját, majd ösvényt csókolt lefelé a torkáig. A hőség a combjai között tovább fokozódott. Fane megcsókolta a nyakát, leheletfinoman, alig érintve az ajkaival, és ettől Trixie-ben olyan érzés támadt, mintha imádná őt. Nyomott egy csókot a szegycsontja apró mélyedésébe is. Pillangók röppentek fel a gyomrában. A nagy kéz cirógatta, követelte a testét. – Elengedem a kezed, de azt akarom, hogy tartsd ott. Felfedező hangulatban vagyok. Nagyon alaposan, milliméterről-milliméterre, fejből akarom tudni a tested. – Végigcsókolta melle ívét. – Megteszed? Szükségem van erre, Trixie. A hangja nyerssé mélyült. Színtiszta, hamisítatlan szexé vált. Bűnös szexé. Tudta, hogy figyelmen kívül kellene hagynia a kísértését, de egyszerűen nem volt rá képes. Még mindig a szemébe nézve lassan bólintott. – Nézd a kezem. A szám. Lásd a szépséget, amit én látok. A tested a legszebb dolog a világon. Az enyém. Az én kincsem, amire mindig vigyázni fogok. Azt mondta, amit Trixie szerint a legtöbb férfi soha nem mond ki egyetlen nőnek sem, Fane szavai viszont tökéletesen beépültek a dallamukba. Amikor lassan végigcsókolta a melle domborulatát, nem tudta visszatartani a testét, az megvonaglott, és a férfi felé ívelt, szüksége volt a szájára. Olyan nagy szüksége, hogy az mindent legyőzött. Fane egyetlen pislantás nélkül nézte a melleit, a szemei

egészen rá összpontosítottak, hihetetlenül éhesek voltak, és olyan forróak, hogy Trixie már attól félt, hogy spontán öngyulladással lángra lobban tőlük. Aztán felemelte a tekintetét a melleiről, és ismét a szemébe nézett. – Nézz magadra. Már zihálsz. A lélegzeted szaggatottá vált. A tested puha, szinte elolvadt. Tetszik, hogy ez miattam van – Birtokló mozdulattal végigsimított a combjai találkozásán, és figyelte a reszketést, ami a tenyere érintését követte. – Fogadok, hogy már nedves és befogadó vagy nekem. Az vagy, hän sívamak? Készen állsz rám? Készen állt. És emiatt az örökkévalóságig zavarban lesz. Fane valahogyan elérte, hogy ez az egész jó dolognak hangozzon. Nagy dolognak. Mintha ő lenne a legszexibb nő a világon. Vagy annál is több. Már önmagában az, ahogy ezeket mondta neki, még forróbbá tette. Fane másik keze lassan lesiklott a mellei között, végig a hasán – ami sokkal puhább volt, mint amilyet Trixie szeretett volna –, majd megállt a levegőben a szeméremdombja felett. Még több folyékony forróság árasztotta el. A szája olyan közel hajolt a bal mellbimbójához, hogy érezte a lehelete melegét. A csípője megrándult, a háta újra felfelé ívelt, a szája felé, és ő képtelen volt megállítani ezt. Szüksége volt rá. Még nyögés is elszökött a torkából, halk volt ugyan, de árulkodó. Megnedvesítette az ajkát, és a férfi forró pillantása már ott is volt a nyelve hegyén. A szemei vágyról árulkodtak, de volt ott valami más is. Valami, amit félt a nevén nevezni, mert tudta, hogy azt az érzelmet soha nem kaphatja meg tőle. Fane mozdulatlanná dermedt. Várt. Tudta mire vár. És nyert, mert Trixie bólintott. Készen állt rá. Mindig készen fog állni rá, nem számít hova veti őket a jövő. Soha nem volt egyetlen férfié sem, egyetlen alkalommal teljesen nekiadja magát. Fane elmosolyodott, a fogai nagyon erősek és nagyon fehérek voltak, lágy mosolyától pedig még lélegezni is alig tudott, azután meg végképp nem, amikor visszahajtotta a fejét, és apró csókok egész sorozatával borította be a melleit. Elkezdte az egyik oldalon,

módszeresen bejárta azt a halmot, majd átcsókolta magát a másikra. Imádta őt, követelte, és mindez olyan valódinak tűnt, hogy ismét könnyek gyűltek össze a szemhéja mögött. Még soha senki nem érintette meg így. Még soha senki nem szánta rá az időt, hogy életre keltse a testét. – Tudtam, hogy a hölgyem üdvözölni fog. Köszönöm, kedvesem. Te nem is tudhatod milyen sokat jelent a számomra a vágyakozásod. Tetszik, hogy ott hagytad a karjaidat a fejed felett, ahogy kértem. Azt is köszönöm. Nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy milyen nehéz volt Trixie számára mozdulatlanul feküdni túlfűtött tekintete alatt, amikor a saját testével is küzdenie kellett, hogy ne nyúljon az övéért. Megmagyarázhatatlan módon nagyon örült annak, hogy Fane törődött vele annyira, hogy ezt észrevegye. A keze a bal mellére simult, míg a szája a jobb mellbimbóját vette birtokba, és erősen megszívta. Trixie felkiáltott, tűzkorbács vágott végig a bensőjén, a mellétől egészen az öléig. A hüvelye felhullámzott. Majdnem orgazmusa lett. Pusztán a szájától a mellén. „Milyen érzékeny vagy. Milyen fogékony. Számíthat egy férfi valaha is ekkora ajándékra?” Ráérősen lakomázott a mellén. Nem volt erre jobb szó. Ő pedig élvezte, zihálva szorította az öklébe a párnát a feje felett, a puszta akaratereje tartotta vissza tőle, hogy ne fúrja az ujjait a hajába, és ne húzza még közelebb magához. A teste lázas volt. Üres. Kétségbeesett. Fane keze mindenhol ott volt, simogatta, gyúrta, meghúzgálta a mellbimbóját, míg a másik újra lecsúszott, tenyere birtoklón a szeméremdombjára simult. a nyelve, a fogai is beszálltak a lakmározásba, és ettől Trixie könyörögni kezdett. – Fane, én is meg akarlak érinteni. Nem tudok csak úgy feküdni itt. Ez túl jó ahhoz. Felemelte a fejét – csak még pár perc, hän sívamak, engedd még néhány percig. Meghal szívrohamban. Vagy hőgutát kap. A második mini orgazmus a semmiből jött, mégis bármit megadott volna a férfinak,

amikor az így nézett rá. Ismét bólintott, mert úgy tűnt, Fane-nek szüksége van a válaszára. Újra elmosolyodott, és gyönyörű volt. Olyan tökéletes. Mindene. Soha, de soha nem fogja elfelejteni ezt a mosolyt, vagy azt, ahogyan ránézett, mintha ő lenne a világon az egyetlen nő. Beleégeti ezt az emlékezetébe, hazaviszi magával, hogy újra álmodhasson majd vele. Megengedi ezt magának. Vele fog álmodni. A szája elhagyta a mellét, végighaladt a bordáin és a hasán. Trixie fészkelődni kezdett, hatalmas erőfeszítésébe került, hogy ne próbálja eltakarni magát. A férfi hasa minimum tizenkét kockás, ha nem huszonnégy, egy dekányi felesleges zsír sincs rajta. Ő pedig mindenhol puha, különösen pedig a hasa. Nem egy fiatal lány, hanem nő... „Hagyd abba, Trixie. Az én hölgyem vagy.” – Fane a fejébe suttogta a szavakat. Beleremegett a bensőségességébe, legalább annyira, ha nem jobban, mint amikor a testében érezte. Szerette, hogy a hölgyének hívja. – „Az én hölgyem szép és szexi. Mindene. Imádom azt az íves, buja testét. Szeretem, ahogy érzed magad tőlem. Nem érdekel a világ többi része, és soha nem is fog érdekelni, hogy mik a szépség jellemzői a számukra. Az én számomra mindig te leszel a női szépség megtestesítője.” Most valóban megjelentek azok a könnyek. Trixie nem volt képes megállítani őket. Nem lehetett nem hallani Fane hangjában az őszinteséget. Az igazságot hallotta tőle. Valóban így gondolt a testére. Tényleg nőként gondolt rá. Érezte csókja bélyegét a köldökén. Aztán a csókok végigkövették az egyik csípőcsontját, majd a másikat. Megcsókolta a combját, és a lélegzet kiszáguldott Trixie-ből. Előbb az egyik combján simított végig, aztán a másikon, a szája pedig követte keze útját. Végigcsókolta a lábszárát, majd a lábfejét is, Aztán felemelte őket, és a saját dereka köré simította, így amikor feljebb húzódott, a nő teste megnyílt előtte. A csiklója lüktetett, a hüvelye pulzált. Forró vér rohant az ereiben, a férfit hívva. Aztán egyszerre ott volt a szája. Finoman. Nem falánkul. Nem őrülten. Gyengéden. Alig érezhetően. Mégis az

őrületbe kergette. Úgy kortyolt beléje, mintha a legfinomabb bor lenne. Teste mézének minden cseppjét külön megízlelte. Használta a nyelvét, hogy az is részt vegyen ebben a lassú, ráérős felfedezésben. Egy kényelmes követelés volt ez. Trixie viszont úgy érezte, hogy megtébolyodik tőle. A teste beleremegett a szája legelső érintésébe, aztán viszont súlytalanul, boldogan lebegni kezdett. De a férfi egy icipicit sem változtatott a tempón. És abba sem hagyta, amit csinált. Folytatta a kínzását a kezével és a szájával, míg az a gyötrelem szinte fokozhatatlan örömmé vált. Trixie már kezdte azt hinni, hogy tényleg megbolondul. Nem tudta tovább ott tartani a kezeit, ahol a férfi kérte. Muszáj volt megérintenie. És a teste sem volt képes nyugton maradni. Csípője a szája felé emelkedett, megpróbálta előidézni a robbanást, de Fane nyelve csak körüljárta a nyelvével a csiklóját, majd megnyomta egy kicsit, és visszavonult. Két kézzel kapta el a fejét, hogy visszatartsa. – Fane – zihálta a nevét. Tényleg meg fogja őrjíteni. Mélyen beléje döfte a nyelvét, a csiklóján pedig a hüvelykujja vette át a helyét. Trixie nagyon közel járt. Hihetetlenül közel. Aztán az az ujj eltűnt, és a férfi ismét csak forró folyadékát ízlelgette. Falta, mintha a kedvenc eledele lenne. De mielőtt magához térhetett volna egy kissé, a fogai éle hussant rajta végig, majd a szájába szívta. Trixie felsikoltott, és könyörögni kezdett. – Fane, kérlek! Szükségem van rád. Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, már ott is volt rajta. A súlya ránehezedett. A forrósága beborította. Átvetette a lábait a karjain, megtámaszkodott mellette a matracon, és beléhatolt. Nem lassan. Nem ráérősen. Keményen. Mélyen. Mohón. Tökéletesen. Pontosan úgy, ahogyan arra Trixie-nek szüksége volt. A kielégülés hulláma már az első lökésnél átcsapott a feje fölött. Darabokra tört. Feloldódott. És Fane egész végig az arcát nézte, mintha ő lenne a legszebb dolog, amit életében látott. És nem állt meg, vitte még magasabbra, miközben az ő teste összeszorult, pulzált, fojtogatta, perzselő forrósággal préselődött

köréje. A második orgazmus az elsőből indult ki, nem volt olyan könnyed, viszont sokkal élesebbé vált. És meleg volt. Annyira forró. Fane kezei a feneke alá siklottak, megemelte, és sürgette a csípőjét, hogy eléje menjen a lökéseinek. Erősebben. Mélyebben. Egy újabb hullám sodorta el. Megrázta. Felfalta. Trixie a nevét sikoltotta, és a vállait szorongatta, miközben a férfi rendületlenül folytatta a mozgást. Egy pillanatra sem állt meg. És neki sem hagyta, hogy kifújja magát. Már építette a következő hullámot. Még magasabbra. Még elsöprőbbre. A feszültség akkorára nőtt Trixie-ben, hogy attól félt, nem lesz képes egyben tartani magát, ha az kirobban. Érezte, hogy Fane még tovább vastagszik, a lehetetlenség határáig kifeszítve őt. Végignézte az eddig orgazmusait, és most lecsapott a szájára. Az övé forró volt, szinte tüzes. Aztán beletemette az arcát a nyakába, és Trixie megérezte, hogy a fogai átlyukasztják a bőrét a pulzusa fölött. Az apró kis fájdalomfullánk ismét átbillentette a szakadék szélén, de ezúttal magával rántotta a férfit is. A lehető legmélyebbre hatolt benne, majd ott is maradt mozdulatlanul, csak a szája tapadt a nyakára. Trixie átkarolta a nyakát, és tartotta a fejét. Különös módon hallotta, hogy a szívük teljes káoszban, őrülten, mégis tökéletes szinkronban ver. A mély dobbanások beleolvadtak a dallamukba. A hangjegyek körülöttük felrobbantak, teleszórva a levegőt arany, és ezüst szikrákkal, ahogy a melódiájuk a diadalmasan felerősödött. Gyönyörű volt. Tökéletes. Hagyta a látását elvakító könnyeknek, hogy végigfolyjanak az arcán. Eddig nem tudta, hogy egy férfival – a megfelelő férfival – ez ennyire jó lehet.

15. Fane

hatalmas termetű férfi volt, és a súlya egészen

ránehezedett. Trixie egy kicsit nehezen jutott levegőhöz. Mégsem akarta, hogy megmozduljon. Érezte hogyan lüktet benne férfiassága, koncentrikusan terjedő körökben újabb és újabb hullámokat indítva el az őt testében is. Ez annyira jó volt. Olyan csodálatos. A férfi végigsöpört a nyelvével a pulzusán, nyomott egy csókot a válla és a nyaka találkozására, mielőtt felemelte volna a fejét. A pillantása végigsöpört az arcán, és azonnal meglátta a szemeiben és az arcán a friss könny nyomokat. – Hän sívamak. Csak ennyit mondott. Azon a fantasztikus hangján. Trixie tudta már mit jelent. A kedvesének nevezte. Még soha egyetlen férfi sem adott neki gyengéd, szerető becenevet. Ő egyből kettőt is adott. Még soha egyetlen férfi sem tartotta úgy a karjaiban, mintha többé nem akarná elereszteni, és nem nézett rá egyszerre hihetetlenül gyengéden és megrovón. Lehajolt, és megízlelte a könnyeit. A súlya még jobban ráereszkedett. És minden egyes mozdulata egy újabb hullámot indított el Trixie testében. Még mindig összekapcsolódtak. Lustán mintákat rajzolt az ujjaival a férfi hátára. – Mondd el, miért sírsz. Nem tudott félrenézni azoktól a kényszerítő, csodaszép szemektől. – Te olyan szép vagy, Fane. Ez pedig gyönyörű volt. Bárcsak megtehetném... – Elhallgatott. – Haza kell mennem. Vissza az életemhez. Ez egy meseszerűen csodás álom, de nem hiszem, hogy képes lennél együtt élni az én hozzáállásommal és nagyon erős véleményemmel. Kétlem, hogy egyetlen férfi is együtt tudna ezzel élni. Amit nekem adtál, az több, mint amit életemben valaha is kaptam, és...

Megcsókolta. Trixie gondolatai azonnal szertefutottak. Csak a szája maradt és az övében finoman mozgó teste. Olyan gyengéd volt. Olyan csillapító. Aztán kicsúszott belőle, és legördült róla, de a birtoklásából egy cseppet sem volt hajlandó engedni, húzta maga után, az oldalára fordította, hogy szembenézzenek egymással. Egyik térdét becsúsztatta a combjai közé. A másik az övé tetejére simult, szinte odaszegezte. A karja a derekára fonódott. Trixie felnézett rá, az idegesség jeleit kereste rajta. Mert ő ideges volt. Már majdhogynem reménykedett is benne, hogy a férfi is az, de ő csak vidám szikrákkal a szemeiben nézett le rá. – Az életpárom vagy. A lelkünk össze van kötve. Nem lehetünk messze egymástól. Trixie összeráncolta a homlokát. Fane ezt úgy mondta, mintha ez az életpárság egy hétköznapi dolog lenne, és rajta kívül mindenki más tudná, hogy pontosan mit jelent. Tudta, hogy már maga a gondolat is könnyeket fog csalni a szemébe, hogy elhagyja őt, de neki volt egy élete, amihez vissza kellett térnie. Ugyanakkor mozdulni sem akart. Fane magához szorította, egészen közel húzta, dörzsölte, simogatta, gyengéden masszírozta a testét. Trixie sosem gondolta volna, főleg ennyi év ágymagány után, hogy odabújós típus, annyira, hogy most is maradt, és hallgatott, ahelyett, hogy elfutott volna. – Te és Gabrielle is úgy használjátok az életpár szót, mintha tudnom kellene, mit jelent. De ő legalább egy kicsit el is magyarázta. Hogy sötétségben éltek, amíg nem találjátok meg a megfelelő nőt... Fane odadörgölte az állát a feje tetejéhez. A keze végigsimított a melle ívén, hüvelykujja a mellbimbóján, amitől borzongás futott végig a testén, és egy egész tegeznyi tűznyíl fúródott hüvelyébe. – A Kárpáti férfiak számára csak egyetlenegy nő van, Trixie. A tévedés kizárt. A rituális szavak, amik összekötik a lelkünket, már a születésük előtt belevésődnek a hímekbe. Miután elmondjuk ezt az esküt, a két fél összekötődik, és nem lehetnek távol egymástól túl sokáig. A kötés azt is lehetővé teszi, hogy telepatikus úton bizalmas, privát beszélgetést folytassunk. – Trixie vett egy mély lélegzetet, és

már nyitotta a száját, hogy megszólaljon, de fogalma sem volt, mit mondhatna. – A sötétség nem elég jó szó, hogy leírja azt a poklot, amiben élünk, amíg az életpárunkat várjuk. A világ szürke és sivár, és végül már csak a tisztesség tart vissza bennünket attól, hogy a rossz útra lépjünk. A vámpírok olyan Kárpátiak, akik feladják a lelküket egy pillanatnyi érzésért, amit akkor élnek át, amikor ölnek. Ebből is látszik mennyire nyersen rúttá és kétségbeesetté válik világ a számunkra. – Csókokat simított a füle mögé és a nyakára. Trixie szíve felgyorsult. Fane keze megnyugtatón simogatta a derekát, az ujjait szélesre tárva, hogy annyi bőrt érinthessen, amennyit csak lehet. – Valahol mégis hiba történt, Fane. Nem én vagyok az a nő a számodra. – Elveszítjük a színlátó képességünket és az érzelmeinket. Mindkettő lassan halványul csak el, így nem halunk bele, nem zár magába bennünket az őrület, de lassan, évek alatt végül teljesen eltűnnek. Minden ölés, amit az igazság nevében követünk el, tovább mélyíti a sötétséget. Minél tovább élünk, ez annál sűrűbbé válik. Amikor megtaláljuk a nőt, a saját nőnket, az életpárunk visszaadja nekünk a színeket és az érzelmeket. Érezzük, átélhetjük milyen tökéletesen szép dolog a szeretkezés. Látjuk milyen fantasztikusan puha a bőre, érezzük magunkon selyemhajának érintését. Amikor csókolózunk, az a számomra valami extázisféle, minden érzés egyszerre önt el, és nagyon intenzívek. Trixie megnyalta az ajkát. Olyan bágyadtnak érezte magát, hogy mozdulni sem tudott, de ugyanakkor nyugtalanság kúszott belé. Ez a hely soha nem lehetne az otthona. Az ő korában nem hagyhat mindent maga mögött, hogy kövessen egy férfit, nem számít, hogy az mennyire érdemes lenne rá. Viszont a puszta gondolat is, hogy elhagyja őt, összemorzsolta a bensőjét. – Fane, azt mondod, hogy ezt én tettem veled? Én adtam vissza a színlátásod, miattam érzel érzelmeket? – Pontosan ezt tetted értem. Trixie lehunyta a szemét, szomorúság áradt keresztül rajta az egyszerű kijelentés nagyságától. Mindig is intelligens volt, most is

azonnal megértette a koncepciót és tudta, mit jelent, hogy kötődnek egymáshoz. Lélek a lélekhez. Lehet, hogy gúnyolódna ezen a fogalmon, vagy remekül szórakozna valakin, aki ilyen értelmetlenségben hisz, ha nem a férfi mellett feküdne jóllakottan, meztelenül, egy fantasztikus szex után. Nem hinne ilyesmiben. Soha. – Nagyon örülök neki, Fane. Te remek férfi vagy. – Vett egy mély lélegzetet – de én ember vagyok, nem Kárpáti, és az egész életem egy más helyhez köt. – Ezzel tisztában vagyok, Trixie. A fejedben vagyok. Látom az életed, és hiányolom a magadnak szóló álmaidat. Mindenkinek adtál magadból egy darabot, szétosztottad az egész életed, de magadnak nem hagytál meg belőle semmit. – Csókot simított a halántékára, a keze pedig lejjebb lopakodott a lábai közé. – Én születtem arra, hogy mindent megadjak neked. Hogy óvjalak és boldoggá tegyelek. Valóban boldoggá. – Boldog vagyok, Fane. – Tudom, hogy szereted a családod, de megtaláltam benned az ürességet. Azt a helyet, ahol ugyanolyan magányos vagy, mint én. Amitől távol tartasz mindenkit, egyedül csak te láthatod. Most már az enyém, én töltöm be. Behunyta a szemét. Akarta a férfit. Jól tudván, hogy nem lehet vele. Jóformán az egész életét férfi nélkül élte le. Lehetetlen, hogy most fogadjon be egyet az életébe. Fane nagyon édes volt, de nyilvánvalóan nagyon ijesztő is. Veszélyes. Magán viselte ezt az arca, minden vonása, széles vállai. Még a mozgása is. Férfias volt, üvöltött róla, mennyire hím. És parancsolgató. Trixie is parancsolgató. – Fane, nagyon hosszú ideje élek egyedül, saját döntéseket hoztam, nem csak magamnak, hanem az unokáim számára is. Van egy bizonyos vérmérsékletem. Visszabeszélek. Nem illenék hozzád. A végén folyamatosan veszekednénk, nem tudnál együtt élni velem. A nagy kéz végigsimított a haján. Soha nem szerette, ha valaki megérintette a haját. Egy örökkévalóságba telt elkészíteni azokat az apró fonatokat az ő hajtömegéből. Azt valahogy mégsem bánta,

hogy Fane simogatja és masszírozza a fejbőrét. Jó érzés volt, hogy érinti. Nagyon jó. El tudott benne veszni. Elfelejteni az összes érvét, és azt akarni, hogy ott maradhasson vele örökké. Örökké. A szó ott maradt a fejében, újabb és újabb visszhangot vert. Ezek a férfiak a földben alszanak. Nagyon hosszú ideig élnek. Mi mást csinálnak még? Megnedvesítette hirtelen kiszáradt száját, és igyekezett nem megmerevedni, de muszáj volt, mert a férfi cirógató ujjai megálltak a bőrén, és mélyebben haraptak belé, mintha fogva tartaná. – Mit jelent az, amit mondtál, hogy táplálnod kellett az ősieket? – Nem biztonságos a számukra elhagyni a kolostort, és vadászni indulni. Trixie-ben minden megdermedt. A fejében megjelent a nagyon erotikus kép, hogy milyen gyakran járta be Fane szája a nyakát, még a fogai harapását is érezte. – Vérre? Mint a vámpírok? Véren élsz? – Igen. Szorosra zárta a szemeit, és mozdulatlanul tartotta magát. A szíve kopogott. Kérdezett, bár már sejtette a választ. Nem csoda, hogy az emberek, akik tudtak a vámpírokról, összekeverték őket a Kárpátiakkal. – Mi a különbség? – kérdezte halk, és sajnos remegő hangon. – Mi nem ölünk táplálkozás közben. Tiszteletteljesen bánunk az emberekkel, és gondoskodunk róla, hogy ne szenvedjenek el traumát, és ne emlékezzenek semmire. – Teagan? – kérdezte halkan – Olyan lett, mint te? – Ő Andre életpárja. – Fane a tenyereibe vette az arcát, és a szemébe nézett. – Egészen neki szenteli magát, mint én neked. Soha nem érheti baj mellette, és mindent el fog követni, hogy boldoggá tegye. Azt tervezi, hogy átköltöznek az Egyesült Államokba. Végigsimított a szájával az övén. Trixie ajkai remegtek. Az ő Teaganje. Az imádott unokája. Ezek itt a vérét vették. Megpróbált távolabb gurulni Fane-től. El kell jutnia Teaganhoz, és meg kell találnia a módját, hogy megvédhesse.

– Hän sívamak. – Fane azon a hangon ejtette ki a kedveskedést, ami mindig széttépte őt belül. A karjai szorosra záródtak körötte, és ő tudta, hogy hasztalan lenne küzdeni ellene. – Én is a véredet vettem, és élvezted. Sohasem fenyegetett veszély felőlem. Egy pillanatig sem. Soha nem tudnálak bántani, de még végignézni sem, hogy bármi árthat neked. Nálad van a lelkem. Te vagy a fény a sötétségemben, te mutatod a kivezető utat. Te vagy a susu. Végre az enyém. Trixie megrázta a fejét – Teagan... – Boldog. Hamarosan találkozunk velük. Nagyon hamar. Három teljes vércserére van szükség, hogy az átalakulás végbemenjen. Már kétszer cseréltünk vért. Ez egyáltalán nem hangzott jól. – Fel kell ülnöm. És a ruháim is kellenek. – Szüksége volt páncélra. Térre. Két vércsere? Mit jelent ez? A csere szó azt feltételezi, hogy ő is a vérét vette a férfinak. Képek emelkedtek fel benne, homályosan ugyan, de ott voltak. A szája Fane mellkasán, az íz, amit nem tud eltüntetni a fejéből. És amint rágondolt, a sóvárgás is elöntötte, újra vágyott rá. Ismét küzdeni kezdett a fulladással, levegőért kapkodott. Fane lehajolt hozzá, és levegőt fújt a szájába. Mindkettejük helyett lélegzett. Lekényszerítette a tüdejébe, erős kezei biztosan, szorosan tartották, és vigasztalni próbálta, miközben széttépte az egész világát. Amikor újra felemelte a fejét, a szemei lelángoltak Trixie-re, tekintete birtoklón járt az arcán. – Én nem vagyok képes erre. Nem lehet, Fane. Ez nem helyes. – Hallod magad, sívamet? Azt mondod, hogy nem. De akarod. És pontosan tudod, hogy helyes. Egymáshoz tartozunk. Te is érzed, ismerlek téged, ott vagyok benned. Egyszerűen félsz, hogy elveszíted a családod, de nem fogod. Gondoskodni fogok a boldogságodról, Trixie, és téged a családod tesz a legboldogabbá. Miért hangzik ennyire magabiztosnak? Miért van értelme annak, amit mond, ha ennek az egésznek nincs semmi értelme? – Gabrielle azt mondta, hogy nagyon kevés nő és gyermek van köztetek, és mindenki ennek a problémának a megoldásán

dolgozik. Az én fogamzó képességem ideje már rég lejárt. Túl öreg vagyok. Nem vennétek a hasznomat. – Az igazat mondta, hogy eltántorítsa magától a férfit, még ha ezzel felaprította is a saját szívét. A gyerekek nagyon fontosak a Kárpátiaknak. Megtudta ezt Gabrielle-től, és mivel Fane megosztotta vele az elméjét, tőle is elkapott gondolatokat. A gyerekek nagyon sokat jelentettek neki. – Természetesen lehetnek gyerekeink. Ha átalakítalak, a korod a Kárpáti számítás szerint épphogy csak egy a kamaszkorból kilépett nőé lesz. A mi gyerekeink körülbelül ötven éves korukban válnak éretté. Tökéletes korban vagy. Hatalmas adag adrenalin zúdult szét Trixie ereiben, elhengeredett Fane mellől, és talpra ugrott a párnát magához szorítva. Amikor felállt, megütötte vele a férfit. – Én. Nem. Akarok. Gyerekeket! – Minden egyes szavát egy újabb ütéssel hangsúlyozta ki még jobban. Fojtott, gurgulázó hang tört ki Fane-ből, és ő gyorsan visszarántotta a párnát, nehogy maradandó sérülést okozzon neki. Mindenesetre úgy tűnt, anatómiailag nem tett nagy kárt benne. A szemeiben szikrák táncoltak, és nevetésben tört ki. – Asszony, te egyszerűen rajongsz az erőszakért! Szerette a nevetését. A férfi felült, amikor megpróbálta ismét lebirkózni a párnával. Fane nevetése beszivárgott a bensőjébe, a szíve megolvadt, a gyomra lassú szaltót vetett. Kőkemény combok csapdájában találta magát hirtelen. Olyanok voltak, mint két tölgyfa. Erősek. Jól kirajzolódó izmokkal. A tekintete a férfiasságára esett, és a mosoly lassan eltűnt az arcáról. Nagyon... ínycsiklandónak látszott. – Te tényleg gyönyörű vagy, Fane – szorította magához védekezésképpen a párnát. Hogyan is hagyhatná el? Hogyan fordulhatna el a szükségétől? Az éhségétől? Mindattól, amit felkínált neki? Gondolkodás nélkül a selymes bőrű merevedés köré fonta az ujjait. Olyan meleg volt. Perzselően forró. Megrándult a kezében. Pulzált. Életre kelt. Olyan vastag és hosszú volt, hogy eltöprengett rajta, hogyan fért el benne.

– Trixie, majd én vigyázok rád. Vigyázok rád és megvédelek. A vérmérsékleted egy olyan jellemvonás, amit nagyon is élvezek. Amikor megelégelem, azt tudni fogod. Emlékezz vissza rá, az életpárok egy egész két fele, és mindkét félnek boldoggá kell tennie a másikat. Ez egy szükség, egy igény. Trixie megnyalta az ajkát, a kezét lassan végigcsúsztatta Fane erekcióján. A férfi lenyűgözte. Ha összeszorította körülötte az ujjait, az a fantasztikusan izmos hasa felhullámzott. – Gabrielle kisírta a szemét. És amikor bejött az életpárja, úgy nézett rá, mintha meg akarná ölni – mutatott rá. – Ő volt a legijesztőbb férfi, akit valaha is láttam, és egy csöppet sem változott meg az arca, amikor látta az asszonya könnyeit. – Aleksei gondoskodni fog a boldogságáról, Trixie – mondta finoman Fane. Az ujjai köré fonta a sajátjait, hogy egy erőteljesebb fogásra, gyorsabb mozdulatokra késztesse. A lélegzete szaggatottá vált. – Nem tudja kihasználni őt. Vannak problémáik, amiken dolgozniuk kell, de meg fogják oldani, mert nincs más alternatíva. A kötésük erős. Még én is érzem, amikor a közelükben vagyok. Felnyúlt, megfogta hajfonatainak tömegét és finoman meghúzta, rávéve Trixie-t, hogy térdeljen le az ágy elé. Most szőnyeg borította a földes padlót, mély, süppedős, akár egy birkabőr, kényelmesnek találta a testhelyzetet. Kezdett megfeledkezni róla, miről is beszéltek. Azt tudta, hogy fontos volt, de Fane éhsége szinte marcangolta. A vágya. És rájött, hogy valóban igaza volt, ki akarta, de nem is, muszáj volt kielégítenie. A hajával a kezében előre sürgette a fejét. Trixie megnyalta az ajkát. Aztán megnyalta a fejét is, amiből két csepp gyöngy szivárgott elő, és az ismerős íz azonnal betört a szájába. Elárasztotta a sóvárgás. „Lehetnek gyerekeink ötven vagy száz év múlva is,” – súgta a férfi, bizalmasan egyből az elméjébe tolva át a szavakat – „Időre van szükségünk, hogy egészen megismerjük egymást.” „Én felneveltem a családom. Már megcsináltam.” – A férfinak tudnia kellett. És mégis, ahogy tiltakozott, elméből elmébe, érezte, hogyan hátrál el benne valami a tiltakozástól. Valójában soha nem

nevelt fel egy gyermeket sem egy férfival. Egy erős férfival. Egy olyan férfival, aki kitart mellette és segíti. Soha nem volt része ebben. Akarta ezt egy réges-rég elfeledett álmában, de elfogadta, hogy sosem lesz benne része. Megnyalta az egyszerre puha és kőkemény, gyönyörű fejet, és az ízét kóstolgatta. – „Még soha nem csináltam ezt.” „Most sem kell, ha nem akarod.” A szavai ellenére a férfi keze maradt a hajában, másik ökle pedig fel-le siklott a merevedésén Trixie kezével együtt, aki egyszerre nézte és érezte a borzongató örömöt, ami Fane-t átjárta. Szerette, amit művelt a férfival. Tetszett neki, hogy képes rá. Fane hatalmas volt és erős. Gyönyörű. Mégis ilyen érzéseket tudott kiváltani belőle. Minél mélyebbre nyomult az elméjébe a férfi, annál világosabban érezte, amit ő. Fane pedig hagyta. Nem csak egy kicsit, hanem egészen. Látta benne a sötétséget. Látta, hogy harcra termett. Hogy képes ölni. Látta az árat, mit fizetnie kellett, a zord magányt, és képes volt azonosulni a férfival. A kötelességét tette. Úgy döntött, hogy teszi a kötelességét, akárcsak ő. Fane-nek szüksége volt rá. Trixie lehajtotta a fejét az övéhez, és megcsókolta: Érezte ettől hogyan kezd rohanni a vér az ereiben, vagyis valójában nem tudta volna megmondani, melyikükét érzi. Fane őt akarta. Őt. Trixie Joanest. Az ő korában. A testének minden egyes sejtjével akarta. Mindent, ami ő. Látta Trixie egész bensőjét. És csodálta. Tisztelte. Szerette a vérmérsékletét csakúgy, mint azokat a felháborító támadásait ellene. És nem csak kedvelte ezeket. Szerette. Megnevettette velük. Elgondolkodtatta. És ezt is ő csinálta vele, létrehozta benne a tüzet. Megalkotta a paradicsomát. „Akarj te is engem, Trixie” – lélegezte a kérést az elméjébe. Megbabonázó hanga a fejében mintha apró ujjak cirógatása lett volna. Trixie szerette, amit csinált vele, szerette, hogy a teste beleremeg az örömbe, az elméje összezavarodott. Tudta, hogy az, hogy a nyelvével is kísérletezik a testén, azt Fane még jobban szereti. Hogy az elméjében volt, az egy bámulatos ajándék volt. Tudta mit kell tennie. Követni tudta az elméjét, az erotikus képeket,

amik megjelentek a fejében, a rajta keresztüláradó örömöt. Az íze annyira ismerős volt, és olyan tökéletes, hogy többet akart belőle. Az egészet. „Akarj te is engem, Trixie.” Felnézett rá, miközben mélyebben a szájába húzta férfiassága fejét, és megforgatta a nyelvét körülötte. Azonnal érezte a választ. A szemét figyelte. Azokat a csodaszép zafírszemeket. „Mondd. Mondd ki, hogy eljössz hozzám, a világomba, és engem is beengedsz a tiédbe. Mondd ki. Mondd, hogy te is annyira akarod, mint én. Hän sívamak. Kedvesem.” Nem tudott lemondani róla. Egyszerűen nem volt rá képes. Fane egy ajándék volt. A férfinak meggyőződése volt, hogy ő a csoda, és tudta, hogy mindig is az marad a számára, de azt nem vette figyelembe, hogy ő volt az, aki eltöltötte Trixie-t. Az üres helyet benne, ahol mindig egyedül volt, ahol mindig sóvárgott valami után. Egész életében. Ahol mindig tudta, hogy soha senki nem fogja őt igazán szeretni. De Fane megtette. És meg is fogja tenni. Ez a gyönyörű, csodálatos férfi. „Nagyon akarlak.” Abban a pillanatban, ahogy megadta neki, amit kért, Fane érte nyúlt és magára rántotta, egyenesen az ölébe. Keze a lábai közé siklott, csak hogy megnyugtassa magát, hogy biztosan készen áll rá, és már tolta is lefelé az erekciójára. Trixie lélegzete egy kiáltással szakadt ki a torkából, sokkolták a testen végigszáguldó lángnyelvek. Aztán Fane szája már ismét a nyakán volt, és ez alkalommal nem volt sem köd, sem fátyol. Csak a szája, csak a fogai, amik ráharaptak dübörgő pulzusára. Felkiáltott, az öröm léggömbként nőtt benne egyre nagyobbra, majd szétpukkant és elárasztotta az egész testét. Érezte, amint a férfi erős szívásokkal, mohó kortyokban issza a vérét. Egyáltalán nem tűnt ijesztőnek. A legkevésbé sem. Sokkal inkább volt érzéki, és közben a teste is mozgott az övében. Trixie csípője felemelkedett, Fane hatalmas kezei pedig igyekeztek rajta gyorsabb tempót diktálni. „Lovagolj meg, sívamet. Így, pontosan így.”

Trixie átölelte, és fel-le siklott rajta, Egy tüzes spirálban forróság örvénylett keresztül rajta. A férfin. Mindkettejükön. Az öröme annyira éles volt, hogy szinte levegőt sem kapott. De még többet akart adni Fane-nek. Felemelte a fejét, de csak egy pillanatra, míg a nyelvével végigsöpört fogai nyomán. Aztán csókolta a nyakát, a vállát, majd a száját. Megízlelhette a száján azt az ambróziát, amit a férfi sehol máshol nem kaphatott meg. Trixie-nek is tetszett az az íz. „Adj többet. Adj nekem mindent, ami te vagy.” Ez színtiszta kísértés volt. Bűnös. Gyönyörű. Mennyei. Odahúzta Trixie száját a mellkasához. „Ott, kedvesem. Fogadj el mindent, ami én vagyok. Nincs olyan részem, ami nem a tiéd.” – belekóstolt a feltörő bíborvörös gyöngyökbe, és azok ízletesebben voltak, mint a legfinomabb, legnemesebb bor. Maga a férfi. Minden, ami Fane volt. Az övé. Nagyot kortyolt. Mélyet. Mindeközben a kezei belemélyedtek a csípőjébe, megtartották, és a férfi erőteljes, mély lökésekkel átvette tőle az irányítást. Betöltötte azt az üres helyet a lelkében. Megtöltötte az agyát, minden zugot benne, ahol eddig a magány lakott. Messze űzte onnan. „Örökké szeretni foglak, Trixie.” – suttogta az elméjébe – Majd ha készen állsz egy új családra, csak szólsz, és együtt megcsináljuk. Bármi, amit szeretnél, és meg tudom adni, a tiéd.” Belemarkolt a hajába, és finoman meghúzta, hogy jelezze, elég volt, és Trixie pont úgy, ahogy ő, végignyalt a seben, mintha bezárhatná azt, vagy mintha még egy utolsó kóstolót magával akarna vinni az ízéből. Fane átfordította magukat úgy, ahogy voltak, összekapcsolódva, és Trixie arcát nézte, miközben mozgott benne. Olyan gyönyörű volt. Imádta azt, ahogyan a nője az életét élte. Hogy a szomorúság mellett ismerte a boldogságot is. A lehető legteljesebb életet élte, és megtanította ugyanerre a szeretteit is. Megértette a magányát. Életpárjának éppen akkora szüksége volt rá, mint neki Trixie-re. Magával ragadta, túl a szakadék peremén, és ő is hölgyével tartott,

aztán ott maradt mélyen benne. Érezte is a szépségét. És az elégedettségét. Imádta, ahogy egészen ellazult alatta, mert megbízott benne. Megcsókolta újra és újra, mielőtt legördült volna róla, őt is magával húzva, aztán rásimította tenyerét puha hasára. – Ez nem lesz könnyű. Andre elmondta, hogy az átalakulás nehéz, de át foglak segíteni rajta, hän sívamak, bízz bennem, hogy át tudlak segíteni rajta. Trixie lusta köröket rajzolt a hasára. – Átalakulás? – A te világodból az enyémbe. Nem lehetünk külön egymástól. Míg le nem megy a nap, én nem járhatok fenn. Legyőz a bénulás. Ha pedig közeledik a hajnal, le kell mennem a földbe. Trixie pislogott. Mozdulatlanná dermedt. – Én nem alhatok veled a földben, Fane. Megfulladnék. – Nem, ha előbb átalakulsz – mutatott rá a férfi. – Olyan leszel, mint én. Ettől még láthatod a családod, ne aggódj. Csak szervezés kérdése... – Veled akarok lenni, Fane: Elfogadtam ezt – mondta Trixie –, és nem vonom vissza a szavam. De nem fogom emberek vérét szívni a túlélésért, és nem alszom a földben, mint egy vámpír. Túl öreg vagyok ehhez a hülyeséghez. Komolyan. Jobb, ha figyelsz rám, mert ebben az én szavam a törvény. Pontosan így gondolom. Majd alszom melletted egy matracon, akkor is, ha lefog az a bénulás, és halottnak tűnsz, de nem a földben. Még kempingezni is utálok. Azt mondta, „az ő szava a törvény”. Ez tetszett neki. Teljesen abszurd dolog volt persze, de attól még tetszett neki, hogy így gondolja. Nagyon. A hölgye bátor volt és heves vérmérsékletű, Fane egészen biztos volt benne, hogy gondolkodás nélkül szembeszállna egy vámpírral is, ha úgy hozná a helyzet. – Már látom, téged is szemmel kell majd tartanom, ha elindulok vámpírra vadászni. Nyilvánvalóan az a fajta nő vagy, aki fogná azt az ostoba vámpírvadász szettet, és megpróbálna segíteni.

– Az én vámpírvadász szettem nem ostoba – tiltakozott azonnal. Csak aztán a tántoríthatatlan hangját tönkretette egy kuncogással. – Oké, egy kicsit ostoba. A túlnyomó része teljesen használhatatlan. – Utálom ezt mondani, sívamet, de az egész nem több puszta szemétnél. Azonnal megérezte a keze alatt a Trixie hasán áthullámzó görcsöt. Életpárja levegő után kapkodott és megragadta a csuklóját. A szeme tágra nyílt a rémülettől. Fane mélyen belemerült az elméjébe, hogy felügyelje és támogassa. – Itt vagyok – emlékeztette halkan. Kilehelte a fájdalmat, ahogyan az emberi nők szokták szülés közben. Bizonyos szempontból valóban az volt ez is. Egy ember halála volt ez, és egy Kárpáti születése. Még azzal együtt sem számított ekkora fájdalomra, hogy Andre figyelmeztette, hogy nagyon nehéz lesz. Szinte átégette Trixie-t. Halálos agónia volt. És Trixie mégsem adott ki egy hangot sem. Egyetlenegyet sem. Sem egy sikoltás, sem egy kiáltás, még egy nyögés sem volt. A tekintetét ott tartotta a férfi szemein, és amikor Fane egy nedves kendővel próbált enyhíteni túlforrósodó testen, megszorította a kezét, hogy visszanézzen rá. Hallotta a tiltakozást a fejében, és tudta, hogy megbízik benne, hogy átsegíti ezen, ez pedig azt jelentette, hogy a szeme nem moccanhatott az övéről egyetlen pillanatra sem. Hányinger fogta el, a teste borzalmas áron szabadult meg az összes toxintól, úgy tűnt, a hányás soha nem fog véget érni. Brutális volt és csúnya, Trixie mégsem tiltakozott. Amikor a teste remegni kezdett, erősen tartotta, és fogta a kezét, amikor életpárja már nem volt képes tartani az övét. „Hän sívamak, olyan bátor vagy. Nagyon-nagyon bátor. Már majdnem kész.” Fane folyamatosan beszélt hozzá, hol angolul, hol az ősi nyelven, és mindvégig tartotta. Ringatta. Mesélt neki az életéről. Azokról az éjszakákról, amikor azokba az álmokba kapaszkodott, amiket az életpárjáról szőtt. A nőről, aki egy éjjelen majd az övé lesz. Elmagyarázta neki a Kárpáti életet. Elsorolta az ellene szóló érveket

csakúgy, mint a mellette szólókat. Halk és megnyugtató hangon szólt hozzá, de leginkább azt akarta, hogy tudja, ott van vele. Az elméjében. Vele együtt éli át az átalakulás brutalitását. Amikor rájött, hogy az irtóztató fájdalom hullámai lassan csökkenni kezdenek, és biztos volt benne, hogy már megteheti, lehajolt hozzá, és a füléhez érintette a száját, bár az elméjébe beszélt. Azt akarta, hogy érezze magán csókjának simítását, amikor szól hozzá. – Elküldelek aludni, Trixie. Nem kell tovább elviselned ezt a terhet. Meg tudom tenni ezt érted.” Megrázta a fejét, az ujjai megfeszültek az övéin. – „Teagannek is át kellett mennie ezen? Andre ugyanolyan jól bánt vele, mint te velem?” Fane egyáltalán nem érezte úgy, hogy jól bánt volna vele. Trixie volt az, aki szenvedett. Megpróbálta ugyan magára húzni a kín nehezét, de egyszerűen lehetetlen volt. És aludni sem küldhette, amíg nem volt biztonságos. Most viszont Trixie nem akart aludni. Látta és érezte a kimerültségét, egy újabb fájdalomhullám tört át a testén. Csak úgy, mint a legelsőt, ezt is kilélegezte. – Igen, kedvesem – mormolta neki hangosan –, Teagant Andre változtatta át. Ez egy nagyon fájdalmas folyamat. És nem tudunk annyi fájdalmat elvenni, mint szeretnénk. Biztos vagyok benne, hogy jó volt hozzá. Andrénak a Hold vele emelkedik fel és vele nyugszik le. Trixie hallgatott, várta, hogy a fájdalom alábbhagyjon. – Tudod, ez nem csak fájdalmas, de nagyon megalázó is, hogy így látsz. A tekintete még mindig rátapadt. Fane kikényszerített magából egy megnyugtató mosolyt, holott legszívesebben sírt volna a fájdalom miatt, amin keresztül kellett mennie. – Ha ilyen fájdalmas, egész életet megváltoztató dolgon mész keresztül, mindig veled leszek. Soha többé nem maradsz egyedül. Újabb fájdalomhullám tornyosult föléje. Világossá vált, hogy a legrosszabb még mindig nem ért véget. Hátrasimította a haját, majd egyetlen intéssel megtisztította őt is és az ágyat is, csakúgy, mint a padlót.

– Ez még jól jöhet – sikerült elmosolyodnia Trixie-nek. A keze még mindig az övébe kapaszkodott. – Mindig utáltam a háztartási munkát. – Bízd csak rám – mormolta neki Fane, és széttárt ujjait gyengéden rásimította a gyomrára, ahol tudta, hogy úgy érzi, mintha forrasztópisztollyal dolgozna valaki. Trixie szorítása meg sem rezzent a kezén. Lehajolt és megízlelte a könnyeket, amik a szeméből szivárogtak. Nem kellett tudnia, hogy vérvörösek. – Azt mondtad, hogy átsegítesz engem ezen, és végig éreztem, hogy ott voltál. Hallgattam a dalunkat. – A dalunkat? Bólintott. – A te dalod és az én dalom összekeveredik, már nem is tudom, hol kezdődik a tied, vagy hol ér véget az enyém, mert teljesen eggyé válnak. Még mindig nem értette teljesen, hogy miről beszél. Látta Trixie fejében az ezüst és arany hangjegyeket körülöttük a levegőben, néha eltávolodtak, aztán újra közelebb jöttek. De egyáltalán semmit nem látott belőlük, ha nem volt ott az elméjében. – Így találtam meg ezt a helyet – Trixie levegő után kapkodott, a szorítása felerősödött a kezén, miközben mély lélegzetet vett, hogy ismét keresztüllélegezze magát a fájdalmon. Fane vele együtt lélegzett, tekintete nem eresztette el. Benn Trixie fejében látta a hangjegyeket bíborrá és rubinná válni. A hangok olyan fényesen ragyogtak, hogy bántották a szemét. A rubin és bíbor hangokhoz más hangok is keveredtek, lilák, feketék. Bánatosak. Fájdalmasak. Tudta, hogy kettejük dala már egészen összeolvadt. – Eláll tőled a lélegzetem – mondta halkan. – Még ebben az iszonyú fájdalomban is szépséggel veszel körbe. A dalod csodálatos, Trixie. Csupa szeretet és elfogadás. Megnyalta kiszáradt ajkát – akárcsak a tiéd. – Összeillünk. Bólintott. – Nem lesz könnyű együtt élni velem. Hallotta a hangjában a figyelmeztetést. Trixie nagyon keménynek gondolta magát. Fogalma sem volt róla, mennyire

veszélyes is valójában Fane. Rá ugyan soha nem lenne veszélyes, de vadul vigyázni fog rá. Azt az életet akarta neki, amit fiatal lányként álmodott magának. Ott fog állni a háta mögött, és elkapja, valahányszor elesne. Egyáltalán nem bánta azt a csöppnyi kis hajlamát az erőszakra, nagyon mulattatónak találta, márpedig a legtöbb dolog egyáltalán nem szórakoztatta. – Nem leszek könnyű eset, Fane – figyelmeztette újra –, azt hiszem, ez is azok közé a dolgok közé tartozik, amire illik a régi mondás, hogy vigyázz mit kívánsz. A szájához emelte a kezét, és végigcsókolta minden ujjízületét egy olyan bizalmas gesztussal, ami remélte, hogy elmondja Trixienek, mit érez iránta. – Bíztál bennem, Trixie. Megajándékoztál ezzel. – Bízom benned Fane. Nem tudom mikor történt, soha nem bíztam egyetlen férfiban sem, de tudtam, hogy ott leszel velem, bármilyen rossz lesz is. És tudnom kellett, min ment keresztül Teagan, hogy életpár lehessen. Azon tűnődtem, hogy vajon szívesen tette-e, vagy rákényszerítették? Fane összerezzent. És tudta, hogy Trixie is érezte a fejében azt az összerezzenést. És a testén is, a kezeik még mindig összekulcsolódtak. – Mondhatnám, hogy nem volt más választás, hän sívamak, de választás mindig van. Én nem maradnék életben nélküled, és Andre sem maradt volna életben Teagan nélkül. Alekseit... – egészen közel hajolt hozzá – nagyon nehéz lett volna elpusztítanunk. Elképzelhetetlenül képzett. Mindenki az, itt a kolostorban, az ősiek közül. Trixie szeme az arcát fürkészte. Lassan elsodródott. A szempillái le-lecsukódtak. Mégsem küldte el aludni. Épp eleget várt már el tőle, és készségesen be is lépett az ő világába. Nem számított ekkora agóniára az átváltozás során, mégis sztoikus nyugalommal tűrte. A hölgye. Az övé. A hosszú, sötét évszázadok alatt lassan elfogyott a hite, hogy valaha is megtalálja az életpárját. Feladta a reményt. És feladták a többiek is a kolostorban. – Szükséged van rám? – suttogta álmosan.

– Jobban, mint a levegőre. Mindig szükségem lesz rád. Soha nem kell aggódnod amiatt, hogy máshol keresem a boldogságom. Te vagy az otthonom. Az én csodám. És hidd el, a sötétség annyi évszázada után pontosan tudom, mennyire értékes vagy. – Fane. Csak a nevét mondta. Dorgálón. Megdorgálta, amiért megpróbálta megnyugtatni. Azt gondolta, hogy boldogabb lenne egy fiatalabb, éretlen nővel, de Trixie már sok mindent látott életében, és becsülettel szembenézett minden nehézséggel. A legelső helyre a családot tette. Odaadó volt és nagylelkű, pontosan úgy, ahogyan szeretkezett is. Minden jellemvonás megvolt benne, amit egy nőtől akart. – Hadd mondjam el, Trixie. Megérdemled, hogy halld. Te vagy a világom. Soha ne félj beszélni a fejedben. Mondd ki, amit gondolsz. Ha lesz olyan alkalom, hogy a szókimondásod veszélyes lehet, hidd el, tudjuk kezelni. Halványan rámosolygott. – Úgy érted, hogy elhallgattatsz? – Csak ha muszáj. De nem látok esélyt erre a közeljövőben. – Csak hogy tudd, ha elhallgattatsz, meg fogom torolni. Halkan felnevetett. – Efelől semmi kétségem sincs, kedvesem. – Végigsimított a haján – Aludnod kell, Trixie. Mire felébredsz, teljesen meggyógyulsz. Megköszörülte a torkát, és most először nézett rá rémülten. – A földben kell aludnom? Nem akart hazudni neki, de szerette volna enyhíteni egy kicsit a sokkot. Az emberek esetében ez volt az egyik legnehezebben leküzdhető akadály. A földben aludni nekik olyan volt, mintha elevenen eltemették volna őket. Elkapta a gondolatot a fejében. Trixie-nek ez százszorta rosszabb volt, mint a vérivás. Az ő vérének ízét kifejezetten szerette. – Akkor csak aludj el, és majd aztán viszem le magunkat oda. A talaj meggyógyítja a tested. Nem ébredsz fel, mielőtt visszahoználak a felszínre. – Hogy lehetsz biztos ebben?

– Én nagyon erős vagyok, Trixie, nem kell aggódnod. Ott leszek veled, és később majd megtanítom, hogyan tudod kinyitni a földet te magad. A tekintete sokáig nem moccant rajta. Kutatta. Végül bólintott. Megkönnyebbülés söpört végig a férfin. Muszáj volt elvennie végre a fájdalmát. Kiadta neki a parancsot, és Trixie azonnal mély alvásba merült. Csak ekkor nyitotta meg az ásványi anyagokban gazdag földet, ami segíthette a gyógyulás folyamatát.

16. A fogadóbeli szoba nagyon kicsi, és nagyon zsúfolt volt. Gabrielle a félelem ízét érezte a szájában, de meg kellett próbálnia. Natalya megöli ezt a férfit. Ezt az emberi lényt. Brent Barstowot. Annyira összezavarodott minden. Az egyik pillanatban még az őssejt kutatásról beszélgetett Natalyával, a következőben pedig már ott volt Barstow is, egy pisztolyt szorítva a fogadósné fejéhez. A fogadósné családját odalenn túszként tartották. Olyan gyorsan történt minden. Az élete is épp ilyen gyorsan, egy pillanat alatt változott meg. Nem kapott elegendő levegőt. Natalya annyira közel állt hozzá, hogy elveszítse az önuralmát, és darabokra szaggassa azt a férfit. Gabrielle-nek meg kellett próbálnia csillapítani a helyzetet. Mindig is ez volt a szerepe, ő lépett az egymással hadban álló felek közé, és igyekezett épelméjűséget vinni elmebeteg helyzetekbe. Miután Barstowot lefegyverezték, Natalya készen állt rá, hogy széttépje. Gabrielle azt tette, amit mindig is. Kettejük közé lépett. Tudta mi következik. Ezerszer is újra átélte a pillanatot, és mégsem akadályozhatta meg magát, hogy Barstow elé lépjen. Egy másodperc múlva megérezi az első, a veséjébe fúródó szúrást. Kettő. Három. Négy. Aztán megpördíti, és a mellkasába szúr. Újra és újra. A haldoklás ismét megkezdődik. Melegséget érzett a hátán, és megfordult, mert ez eddig még soha nem fordult elő. Mindig jéghideg volt minden. Ez volt a rémálma, újra és újra átélte a támadást, a forgatókönyve soha nem változott, mert nem változhatott. De most, amikor megfordult, Aleksei állt közte és a kés pengéje között. Tudta, hogy ő fogta fel a pengét, azok a szúrások az ő testét értek. A szemei az arcán voltak. Felemelte a kezét, és finoman kisöpörte az arcából a haját.

Érezte a belőle sugárzó fájdalmat, de a férfi nem moccant. Nem nézett félre tőle. És akkor megérezte, hogy eltölti a fejét hatalmas erejével. A karjaiba vette, ringatni kezdte, és kivitte abból a szörnyen kicsi szobából, ahol nem tudott lélegezni. Ahol képtelen volt megállítani a saját hülye, idióta tettét, és elé lépett a gyilkosnak. Ahol nem állíthatta le a szúrások után a testébe robbanó iszonyú kínt. „Biztonságban vagy, Gabrielle. Nyisd ki a szemed. Itt vagy velem, és én soha nem fogom megengedni, hogy bajod essen.” Mélyen beszívta a friss levegőt. Még mindig nem nyitotta ki a szemét. Csak érezni akarta maga körül a férfi karjait. Aleksei elérte, hogy biztonságban érezze magát. Soha nem érezte nagyobb biztonságban magát, mint amikor vele volt, ami tiszta őrültség volt, mivel egyetlen pillanat alatt halálra tudta ijeszteni. Mégis közelebb bújt hozzá. Hogy érezze sziklaszilárd mellkasát, acélos karjait. Ott akart maradni, és csak vele álmodni, csupa édes álmot. Megérezte a szája simítását a halántékán. – „Tele van az elmém csupa édes erotikával.” Gabrielle elmosolyodott. Nem tudta visszatartani. –„Miért nem vagyok meglepve?”– Mégis felemelte a szempilláit, és belefeledkezett abba a lehetetlenül zöld szempárba. Olyan átható volt. Olyan gyönyörű. Annyira kifejező. Aleksei most szinte gyengéden nézett rá, ezt a kifejezést eddig még sosem látta az arcán. A gyomra bukfencelt egyet, a szíve olvadásnak indult. – Hogy csináltad? Hogyan állítottad meg a rémálmot? – érintette meg az arcát. Merész tett volt ez, még sosem érintette meg magától, hacsak nem volt annyira forrón erotikus a helyzet, ahol már képtelen volt visszafogni magát. Most viszont végig akarta követni a vonásait, tenyerével hátra akarta söpörni azokat a makacs selyemfürtöket, amik az arca köré hulltak. – Megmondtam, kessake, az én nőm nem rémálmodhat. Most sem. És soha sem. Bármi kiborít, azonnal szólni fogsz. Hátrasöpörte a haját, szerette érezni az ujjain a selymes szálakat. – Köszönöm. Tudom, hogy érezted a kés pengéjét. –

Megborzongott, és közelebb húzódott hozzá – Nem akartam ezt neked. – Tudom, de az életpárod vagyok, Gabrielle, mindenkor a gondjaimra vagy bízva. Nem érhet baj, még álmodban sem. – Elfordította a fejét, és a szájába húzta egy ujját. – Senkitől sem fogsz félni soha többé, még a saját anyádtól sem. Mindig ott állok majd közted és a kellemetlenségek között. Gabrielle szíve vadul verni kezdett. Minden, amit a férfi mondott, tagadhatatlanul igaznak, erőteljesnek, nyersen őszintének hangzott. Minden szavát komolyan gondolta. Az eszébe véste, hogy távol kell tartania az anyjától. Gabrielle szerette az anyját, annak ellenére, hogy kétségtelenül ő volt a dráma és a hisztéria királynője. A családja mindig mindent ráhagyott, de Gabrielle tudta, hogy Aleksei erre nem lenne hajlandó. A szemébe nézett, és a mellei hirtelen megsajdultak, a lábai közét nedvesség öntötte el. A férfi szemhéjai félig leereszkedtek. Szexin. Tele éhséggel iránta. A lány szerette ezt. Bármit is csinált Aleksei, minden érzékinek tűnt a számára. Az erotika a természetéből fakadt. Megérintette a kemény ajkakat a szájával. Éhség árasztotta el. Előre akart hajolni és belesüllyeszteni a fogait egyenesen a pulzusába, ami olyan hívogatóan lüktetett a nyakában. De még ennél is többet akart. Legszívesebben felmászott volna rá, és tetőtől talpig végigkóstolja. Azt kívánta, bárcsak elég bátor lenne ehhez, de csak nézett rá kissé tehetetlenül. Aleksei keze végigsimított haja egész hosszán. Ujjai között átpergette a szálakat. Fogai az ujjhegyét karcolgatták, apró kis szikrákat csiholva a véráramában. – Gabrielle, van róla bármi fogalmad, hogy mennyire a kedvemre való lenne ez? A magaménak követeltem a tested minden egyes négyzetcentiméterét. Amikor meg akarlak csókolni, vagy csak megérinteni, ha fel akarlak falni, vagy benned akarok lenni, elvárom, hogy megadd nekem ezt. A te szükségleteidnek miért kellene kevésbé fontosaknak lenniük, mint az enyémeknek? A tiéd vagyok. Ami azt jelenti, hogy a sajátodnak követelheted a legutolsó hajszálamat is. És nem csak a testemet, kessake, az elmémet, a

lelkemet és a szívemet ugyanúgy. Ha én számítok rá, hogy nekem adod mindezt, neked is jogod van ugyanezeket elvárni. Gabrielle-nek tetszett, ahogy beszélt. Szerette a gondolatot, hogy ezt akarja a férfi. Lassan ráérzett az Aleksei felé vezető útra, óriási haladást ért el onnan, ahonnan indult, amikor is ráébredt, mennyire elrontott mindent, és hogy ő az életpárja. Félénk volt vele, de főként azért, mert Aleksei folyamatosan forrón izzott, ő pedig nem tudta, mihez kezdjen ezzel. És leginkább azért nem tudta, mert a férfi veszélyes volt, a türelme pontosan olyan hevesen és forrón égett semmivé, mint amilyen heves és forró a szexualitása volt. – Nem megmondtam, hogy megtanulsz majd jobban kezelni? Előre kell haladnunk, nem visszafelé tekintgetni. Te nem tehetsz semmiről. Utána kellett volna néznem ennek az egész ügynek a fejedben. Láthattam volna, mi történt, és azonnal tudtam volna, hogy ártatlan vagy. Ha van bocsánat ilyesmire, talán bocsátanod a bűnöm. Gabrielle-nek ez egyáltalán nem tetszett. Aleksei ősi volt, és sokszoros áron megfizetett már mindenért. Sötétségben harcolt évszázadokon át. Lehet, hogy ő nem tudott a létezéséről, de Kárpáti volt, és a lehetőség, hogy a férfi létezik valahol a világban, nagyon is valóságos volt, és nagyobb figyelmet kellett volna fordítania erre. – Nincs mit megbocsátanom, Aleksei – mondta határozottan –, a világon semmit, és kérlek, soha többé ne mondd ezt újra. Látlak téged. Ott vagyok benned. Nemcsak hogy becsületes vagy, hanem nagyszerű férfi is. A legjobbat érdemled. Látta, hogy a homlokát ráncolva tiltakozni készül, így gyorsan odahajolt és a szájára tapasztotta az övét. Ez nagyon merész dolog volt. Ijesztően merész. És izgató. Simított rá egy csókot, majd a nyelvével végigkövette ajkai találkozását, ahogyan azt gyakran a férfi is tette vele. Aleksei egyszerre kinyitotta a száját neki, a nyelve besiklott a fogai mögé, simogatta, cirógatta, egyre magasabbra lobbantva a tüzet. Még az a csók is forró, és kicsit vad volt vele, amit ő kezdeményezett. Aztán Aleksei átvette, és a csók még forróbbá és még vadabbá, ellenőrizhetetlenné, perzselővé vált. Beleárasztotta magát az

elméjébe, nem törődve vele, hogy mennyire áll készen erre. Ideje volt, hogy végleg hagyja elmenni Garyt, és elengedje az emberi létet, hogy egészen átadhassa magát ennek a férfinak. Például azzal, hogy mindent elfogad tőle. Aleksei is elfogadta őt. Nem volt ugyan tökéletes, de senki sem az. Ahogyan a férfi, ő is követett el hibákat. Így illettek egymáshoz. Fogalma sem volt róla, miért érzi magát vele biztonságban, amikor annyira rémítő, de kétségkívül így volt. Így tudta megmutatni neki, hogy teljesen elkötelezte magát mellette. Hogy egészen az ő világához tartozik. Hogy feltétel nélkül megbízik benne. Megcsókolta a férfit újra és újra, a nyelvük éppúgy tökéletes harmóniában kapcsolódott össze, mint szívdobbanásaik. Szerette a száját, és azt is, ahogyan használta. Szerette a melleire simuló kezeit, a mellbimbóit váratlanul sodorgatni, húzgálni kezdő ujjait, tűz száguldott át tőlük a testén. Úgy tűnt, ha a teste sóvárogni kezd, a férfi mindig megadja neki, amire szüksége van. De most Gabrielle akart a támadó fél lenni, a maga módján akarta megkapni őt. Tudta, hogy Aleksei nem ad neki túl sok időt. Ha szexre került a sor, mindig átvette a kezdeményezést, de Gabrielle-nek tetszett, hogy ő is képes erre. Minden jel arra mutatott, hogy most hajlandó átadni neki a kezdeményezést, és a lány akarta is azt. Tenyereivel a mellkasát nyomva rávette, hogy hanyatt feküdjön, felismerve, hogy ez az első alkalom, hogy egy ágyban ébredt fel vele, abban az ágyban, amit tőle kapott, abban a gyönyörű, teremnyi szobában, amit neki teremtett. Felemelte a fejét, alig néhány centinyit távolodva csak el, a tenyereibe fogta az arcát, és elnyúlt rajta, maga alá szorítva a testét. Érezte vastag, kemény merevedését a hasához szorulni, és egy része azonnal birtokba is akarta venni, de még nem. Még előbb a sajátjának bélyegzi minden egyes porcikáját. Csókot simított mindkét szemhéjára. Elsötétültek, a mély zöld megtelt éhséggel. Vággyal. Valamivel, amit nem mert a nevén nevezni, a szíve mégis felismerte, mert feldübörgött, a lába köze pedig lüktetni kezdett ugyanabban a ritmusban. Megcsókolta az orrát, azt az egyenes, arisztokratikus orrot, ami tökéletesen

illeszkedett erős vonásokkal bíró, férfias arcába. Megcsókolta mindkét oldalát annak a hihetetlenül tehetséges szájának. – Szeretem a szád – suttogta bele –, szeretem, ahogy megcsókolsz, és azt is, amikor felfalsz odalenn a lábam között. Éhesen. És szeretem a hangod is. Az enyém vagy, Aleksei, a magaménak követellek. Minden porcikádat. – Nagyon merésznek érezte magát. A férfi szeme még jobban elsötétedett. Még szexisebb lett. Maga a színtiszta érzékiség. Utat csókolt az állához, ahhoz a nagyon makacs, nagyon férfias, mindig borostaárnyékos állához, amit nagyon szexinek gondolt. – Szeretem a borostáidat is, nagyon erotikus, amikor a combom belsejéhez, a hasamhoz dörzsölődik. Ez a legcsodásabb, legérzékibb, legbűnösebb dolog, amit valaha is éreztem, és annyira illik hozzád. Mindent meg akart neki adni. Megérdemelte. Tudta, hogy képes szétesni csak attól, ha a férfi ránéz, amikor pedig a tárgyra tér, esélye sincs sok ideig kitartani. Így most nagyon szexivé akarta tenni ezt a kis felfedezőtúráját, hogy Alekseinek is olyan jó legyen, mint amilyen neki lenni szokott. Tovább suttogta hát a vallomásait neki, bízva abban, hogy a férfi megérti, mit adott Gabrielle-nek, és hogy milyen nagyra értékeli azt. Tűzforró nyomot csókolt végig a nyakán, eltöltött néhány pillanatot a fülénél, majd a pulzusánál, ami olyan erőteljesen vert. – Szeretem, hogy a szívverésed mindig olyan erős és egyenletes. Hogy támaszkodhatnék, hogy támaszkodhatok az erődre. Még akkor is biztonságban érzem magam melletted, amikor halálra ijesztesz. Nem tudom miért, de nem is érdekel. Jól érzem magam így. Szükségem van erre. Imádom, szeretem, amit adsz nekem. Végigcsókolta a vállát. Szerette, hogy olyan széles volt, kötélizmú karjai erőteljesek. Szerette a tetoválását is, bár az teljesen eltért azoktól, amiket addig látott, nem tintával vitték fel a bőrre, sokkal inkább úgy tűnt, mintha valami borotvaéles dologgal belevésték volna. Lefelé indult a mellkasán, figyelmen kívül hagyva saját éhségét. Természetesen akarta az ízét, vágyott rá, hogy egészen eltöltse a

férfi lényege, de tervei voltak, és ragaszkodott hozzájuk. Mindet meg akarta valósítani, még ma. Meg fogja mutatni Alekseinek, hogy az övé, olyan módon, hogy az soha többé ne legyen kétségbe vonható. – Szeretem azt az izmos mellkasod, és azokat az ínycsiklandozó kockákat a hasadon. – Végig mindet kinyomozta a nyelvével, lassan lefelé csúszva a csípőjén, és lehunyta a szemét, amikor a férfi a térdeivel széttolta a lábait, hogy azok a combja oldalához simuljanak, teljesen kinyitva őt előtte. Tudta, hogy Aleksei már érzi üdvözlő folyadékának illatát, de nem volt hajlandó zavarba jönni. Most nem. Talán soha többé. Aleksei az övé volt, és ő elvette, ami az övé. Volt hozzá bátorsága, hogy megtegyen egy ilyen nagy dolgot. Tenyere átfutott felforrósodott bőrén, megjegyezve mennyire kemény. Igazából Aleksei testén semmi puha rugalmasság nem volt, de ezt is szerette. Érezte a kezeit a hajában, és nagyon tetszett neki a változás, ami a lepedőn fekvő hatalmas testen ment végbe. Azt is imádta, hogy a hasizmai felhullámzanak pusztán attól, hogy a szája olyan közel került a merevedéséhez. A látványtól szépnek és különlegesnek érezte magát, amit úgy gondolt, hogy soha sem fog megtapasztalni. A férfi nagy volt. Erőteljes. Vastag. Sóvárgó. El sem tudta hinni, hogy képes befogadni, de Aleksei volt, és ő tökéletes volt. Végigsimogatta combjai oszlopait. Aztán a belső felükre siklottak az ujjai, és széttolta a lábait. Aleksei helyet adott neki a lábai között, és amikor Gabrielle felnézett rá, a gyomra tüzes görcsbe ugrott, megáradó vére pedig egyenesen a csiklójába juttatta azt a forróságot. Aleksei szemei színtiszta érzékiséget sugároztak. Erotikát. Hő áradt belőlük. Megteltek vággyal. Az ujjai finomak maradtak a hajában, de érezte az egyre növekvő éhséget benne. Fel kellett gyorsítania a dolgokat, vagy nem lesz ideje befejezni. A tenyerére emelte súlyos zacskóját. Bársonypuha volt. Köréje zárta gyengéden az ujjait, majd odahajolt, hogy megcsókolja. Hallotta Aleksei zihálását, és elmosolyodott. Határozottan elért egy nyílt vallomást. A szájába vette, az ajkai ingerelték, a keze

felfedezte. A férfi majdnem elemelkedett a matractól, de végül mégsem. Nekiadta ezt Gabrielle-nek. Viszont határozottan morgott. – Kessake, bármit is akarsz csinálni, legjobb lenne, ha gyorsan tennéd – figyelmeztette. – Szereted ezt. Tudtam, hogy így lesz – mondta Gabrielle. végignyalta az erekcióját, majd megpöccintette a nyelvével a fej alatti érzékeny kis területet. Aleksei ujjai ökölbe szorultak a hajában. – Megölsz, Gabrielle. Soha nem rövidítette le a nevét, és a lány ezt is szerette benne. Szerette ujjai harapását a fejbőrén. Szerette a durva hangját. Úgy nézett ki, hogy mindent szeret, amit a férfi csinál. Nem gondolta, hogy lenne bátorsága továbbmenni, de mihelyt a nyelve felörvénylett a férfi erekciójának fején, és megérezte az ízét, azt a férfias, függőségbe ejtő aromát, ami színtisztán Aleksei volt, tudta, hogy többet akar. Az egészet. És meg is szerzi magának. Ráérősen látott neki. A férfi azt akarta, hogy siessen, érezte a sürgetést, ami szinte áradt belőle. Felmordult, amikor a szájába szívott belőle amennyit csak tudott, bár éppúgy kifeszítette a száját, mint a hüvelyét, de ez nagyszerű érzés volt. Olyan tökéletes. Aleksei csípője finoman megemelkedett, a keze hirtelen a lányéra siklott merevedése tövén, így még szorosabban fonódtak köréje az ujjai. – Elég volt, Gabrielle – harapta ki a szavakat a fogai között –, abba kell hagynod, mielőtt túl késő lenne. Éppen azt akarta, hogy túl késő legyen. Mélyre húzta a szájába, erősen szívta, és meg-megpöccintette azon a helyen, amitől megőrült. Az ökle ugyanabban a ritmusban járt férfiassága tövén fel-le, ahogyan a szája a csúcsán. Szorosan. Forrón. Nedvesen. Aleksei hihetetlenül kemény volt. Bársonyba tekert acél. Imádta. „Azt mondtad, minden az enyém, amit csak akarok. Ezt akarom.” Csend. Felpillantott, és attól, amit az arcán látott, megállt a szíve, bár a szája nem. Aleksei szemeiben hihetetlenül sötét vágy csillogott, amitől Gabrielle saját testében is egyetlen pillanat alatt a robbanásig felszökött a feszültség. A férfi arckifejezése már-már vad volt, és a lány tudta, hogy az önuralma határa felé taszítja, de egyszerűen akarta ezt. Nagyon, nagyon akarta.

„Kérlek, Aleksei. Add nekem ezt.” Azonnal meglátta a tekintetében a kapitulációt. „Fordulj meg. Felém legyen a feneked. Szeretném a számat a lábaid között tudni. Csak így kaphatod meg, amit akarsz.” Gabrielle öle összerándult. Erősen. Anélkül, hogy levette volna a férfiról a száját, átfordult, és lassan megülte a mellkasát, aztán pedig az arcát, hogy megadja neki, amit akart. A férfi nyelvének legelső mozdulatára a teste megremegett, és széthullott. Ez is remekül mutatta, mennyire tetszett neki az, amit csinált. Meg kellett állnia egy rövid időre zihálni, amíg a teste széttöredezett. De Aleksei nem állt meg, a nyelve tekergett, szopogatott, pöckölgetett, ismét építeni kezdte benne a feszültséget. Gabrielle rá összpontosított, az ízére és az egyre nagyobb lángokkal lobogó örömre az elméjében. Akarta ez a férfinak. Neki akarta adni. A saját ötlete volt. Az ő ajándéka Alekseinek. Bár kezdett rájönni, hogy egy kicsit talán önző dolog is, hiszen ő is nagyon élvezte. Felnyögött, és a hangja végigvibrált a férfi merevedésén. A nyers vágy hosszú, lassú szisszenése szökött ki Aleksei fogai közül. – Ez az, kislány, ez maga a tökély. Gabrielle-nek tetszett a saját hatalma, de még jobban tetszett neki, hogy ezzel örömöt adhat a férfinak. Teljesnek érezte magát tőle. Egésznek. Amikor Aleksei vele volt az elméjében, nem számított milyen rossz dolgok történtek, nem volt egyedül, nem rémült meg. Boldog volt. Eleven. A férfi elérte, hogy vibrálóan élőnek érezze magát. Aleksei csípője agresszívan mozogni kezdett alatta. Folyamatosan odaszorította a lány öklét a férfiassága tövére, de Gabrielle olyan mélyre vezette a szájában, amennyire csak tudta, és érezte hogyan terjed szét a férfiban a tűz. Azokat a villámostorokat ő adta neki. Ezt mind Gabrielle csinálta. Érezni, hogyan mozdul a szája ellen, az ujjait a hajában fantasztikus volt. „Szeretem ezt, Aleksei. Szeretem, hogy ekkora örömöt érzel, és szeretem, hogy én adom neked ezt.” A férfi nyelve visszaköltözött a lábai közé, ujjai keményen megragadták a haját. Mélyre hatolt a szájába, mielőtt a lány

vehetett volna egy nagyobb lélegzetet. Ellazult, engedte, hogy egészen a torkáig behatoljon. Aleksei erekciója még jobban megduzzadt, és pulzálni kezdett. Megtöltötte a torkát azzal az afrodiziákummal, ami színtisztán ő maga volt. Újabb és újabb forró hullám tört fel belőle, és Gabrielle ha nehezen is, de eltökélten tartotta vele a lépést. – Az én köröm jön, kessake – sziszegte a fogai közt Aleksei. Most az következik, amit én akarok. Te már kiszórakoztad magad. Szerette azt a durva bársonyosságot a hangjában, az egyik biztos jele volt annak, hogy az önuralma szélére sodorta. Nyaldosni kezdte, minden cseppet kisajtolt belőle, a hangja sürgetése ellenére túlságosan is ráérősen. És annak ellenére, hogy az ujjai belemélyedtek Gabrielle csípőjébe, hogy mozdulatlanul tartsa, mély morgás dübörgött fel a mellkasában. A lány érezte, hogy borzongás fut végig a hatalmas testen, és tudta, hogy Aleksei mozdulni sem fog, amíg ő nem végez. És ő nem fog végezni, amíg a szájában van, amíg ki nem facsarja belőle az utolsó cseppet is, és amíg egy hajszálnyi erekciót is érzékel rajta. Márpedig még mindig kemény volt. Akár egy szikla. Csak neki. – Elégedett vagy? – emelte feljebb a férfi Gabrielle fejét, de csak egy kicsit. Elmosolyodott, és meleg levegőt lehelt rá. Tetszett neki, hogy volt bátorsága elvenni, ami az övé. – Nagyon. – Végeztél? Végigfuttatta a nyelvét az ajkain, majd előrehajolt, és megcsókolta merevedése fejét, lelopva róla az ízének legutolsó maradványait is. – Most végeztem. – Nem csak elégedettség és egy kis huncutság volt a hangjában. Határozottan diadal is. Aleksei egy pillanatnyi időt sem áldozott rá, hogy bármit is hozzáfűzzön a szavaihoz. Döntött. Gabrielle ezt is szerette. Kemény kézzel elkapta a csípőjét, és négykézlábra rántotta, és ahogy mögéje térdelt, lefelé nyomta a hátát, míg végül a feje a matracra simult, a feneke pedig a magasba meredt. Egyetlen erőteljes mozdulattal beléhatolt, mintha hazatérne, átnyomakodott szűk, síkos, perzselően forró izmai között, mélyre hatolt, hogy egészen eltöltse.

A gyönyörűséges érzésektől Gabrielle-nek elállt a lélegzete. Még a lehetségesen túl is kifeszítette a férfi, a tüzes súrlódás máris kezdte magába nyelni. Aleksei férfiassága kiteljesedett, és kőkemény volt, és neki nagyobb szüksége volt rá, mint bármi másra a világon. Az öröm, amit érzett, határos volt a fájdalommal. Már ezelőtt is folyamatosan a szakadék szélén billegett a kezétől és a szájától. – Aleksei – próbálta lihegve a testében egyre emelkedő szökőár fölött tartani a fejét –, nem tudom visszatartani. Nem tudom... – Engedd el, kessake. Adj nekem mindent. Add nekem. Az egész teste megfeszült a szavaitól, majd atomjaira robbant. Aleksei megállás nélkül tovább mozgott benne. Könyörtelenül. Kitartóan. Gabrielle teste megmarkolta az övét, pulzált körülötte. A vérének rohanásával újabb forró hullámok gyűrűztek szét benne. A férfi felvette a tempójukat, keze a mellére siklott. Tenyerére emelte a lágy, telt halmot, ujjai megtalálták a mellbimbóját. – Újra – követelte – Most Gabrielle! Újra! Gabrielle felszisszent, amikor erősen meghúzta a mellbimbóját, amiből kiindulva tűz rohant rajta keresztül, újabb rengéseket keltve életre a testében. A harmadik orgazmusa egészen egybefolyt a negyedikkel. A férfi nevét zokogta, hátrafelé nyomta magát, hogy ellen tartson a rendületlenül folytatódó egyenletes, erőteljes lökéseknek. Olyan mélyre hatolt. Már úgy tűnt, hogy befúrja magát a méhébe, és ott is marad. Ez magának a paradicsomnak tűnt, de valahogyan lélegzethez kellett jutnia. Alekseinek abba kellene hagynia, hogy összeszedhesse magát, de nem volt megállás. Már újra felfelé vitte őt, csípője gyors, kemény mozdulataival, vadul tört belé, akár egy légkalapács, szinte brutális erővel tette a magáévá. – Újra, kislány. Add nekem újra. – A hangja érdes volt. Nyers. Színtiszta szex. – Nem tudom. Nem bírom Aleksei. – Ebbe bele fog halni. Túlságosan magasra vitte, túlságosan szorosra tekeredett benne a feszültség, a teste már összetört. Tudta, hogy a férfié. Tisztában volt vele. Aleksei megmutatta neki. A teste már nem az övé volt, és soha senki más nem érhetné el, hogy így érezze magát. A férfi fogai hirtelen a nyakába süllyedtek, és

ismét meghúzta a mellbimbóját, míg a másik keze végigsiklott a testén, és csalhatatlan magabiztossággal megtalálta a csiklóját. – Most, Gabrielle. Újra akarom, most. – Ez annyira Aleksei volt. Parancsolt, és a lány nem mert nem engedelmeskedni. Nem is tudott nem engedelmeskedni. A férfi lehetetlenné tette az egetföldet megrázó kezeivel, férfiasságával és szájával. Gabrielle sikoltott. Beleremegett az egész teste. Egy újabb, hatalmas lökéssel Aleksei mélyen belétemette magát, míg a lány hüvelye vonaglott körülötte, megragadta erekcióját, és fulladásig szorította. „Olyan forró. Peje forró, kiscicám. Imádom, amikor szétesel nekem. Ahogy mindent megadsz. Feszes vagy és forró, ez maga a peje paradicsom.” Gabrielle összerogyott volna alatta, ha a karja nem tartja meg a derekánál fogva. Gyengéden leeresztette a matracra, és lassan kicsúszott belőle, és közben a kezei megnyugtató mintát simítottak a lány hátára és fenekére, aki úgy érezte, hogy már órák óra remeg és borzong folyamatosan. „Hallgasd a szívem, Gabrielle. Engedd a tiédnek, hogy azt kövesse.” Rájött, hogy a tüdeje szinte lángol. A torkát nyersnek érezte. Pontosan úgy, mint az ölét. Kielégítettnek, de nyersnek. Elfordította a fejét, hogy férfira nézzen, és elmosolyodott. – Azt hiszem kidörzsölődtem. Belül. – Megérintette a torkát, a másik keze pedig eltűnt a teste alatt a csípőjénél. Aleksei azonnal megértette. Azonnal a hátára fordította, és már ott is volt fölötte, az arca aggodalmasnak tűnt. Egyik tenyerét a torkára simította, míg a másik az ölét takarta be. Gabrielle érezte őt a testében mozogni fehér fényként, tiszta szellem alakban, forró energiájával Kárpáti módon gyógyította. Nem várta ezt tőle egy ilyen semmi kis kellemetlenség miatt. Egy nagyon finom kellemetlenség miatt. Aztán a nyers érzés eltűnt, és csak a finom maradt. Azon kapta magát, hogy a zöld szemek pillantását keresi. A birtoklás mellett, ami mindig jelen volt benne, most megjelent valami más is, valami, ami tetszett neki. Ragaszkodást látott. Talán valaminek a kezdetét.

Megérintette a száját az ujjaival. Tudta, hogy a férfi már ott él benne, a lelke mélyén. Magáénak követelte a testét is. – Köszönöm, hogy elvetted a rémálmom. Minden éjjel visszatért, amióta megtörtént. – Közéjük léptél. A férfi és a Kárpáti nő közé. Miért? Aleksei felkapta, mint egy tollpihét, és védelmezőn magához ölelte. Legalábbis Gabrielle védelmezőnek találta azt, ahogyan a karjaiba vette. A szíve feldübörgött válaszként. A nyaka köré csúsztatta a karjait, míg a férfi belegázolt vele a sekély, gőzölgő medencébe. Amikor leült, továbbra is az ölében tartotta. – Nem tudom miért tettem. Amikor gyerek voltam, mindig az ágy alá bújtam hasonló alkalmakkor, amikor pedig felnőttem, ezt a viselkedésformát vettem fel. Amikor anyám elveszti az eszét, és hiszti rohamot kap, mindig tárgyakat dobál. Mindig odaálltam közé és a húgom közé, hogy ne árthasson neki. Nem mintha valaha is bántani akarta volna. Csak éppen vannak ezek a vak, romboló dühkitörései. Mindig gyorsan véget értek, és már újra mosolygott, gondoskodott rólunk, és megengedte, hogy fagylaltot együnk. Azt hiszem, ott, a szobában egyszerűen csak automatikusan ugyanazt tettem. Odabújt a torkához, és megnyalta a bőrét. Alekseinek mindig olyan jó íze volt. Nagy keze a tarkójára siklott, és közel tartotta magához a fejét. – Vedd el, amire szükséged van, kislány, az éhséged ököllel üti a gyomrom. Utána vadászni megyünk, megtanítalak rá, hogyan kell táplálékot szerezned magadnak. Nem akarom, hogy ezt használd, de vészhelyzet esetére mindenképp gyakorolnod kell. – Nem akarod, hogy vadásszak magamnak? – A gondolat, hogy elcsábítasz, magadhoz hívsz egy férfit a hangoddal, egy csöppet sincs rám jó hatással. Viszont a készség megszerzésére szükség van. – Miért? – ragadta meg a lány a vállát, hirtelen félni kezdett az októl, de muszáj volt tudnia.

– Most már vadászhatok vámpírra, és ennek során megsebesülhetek. Lehet, hogy egy napon neked kell vért szerezned a számomra. Gabrielle nagy levegőt vett, és lassan kifújta. Idegenkedett a gondolattól, hogy emberekre vadásszon, az viszont, hogy Aleksei megsérülhet, határozottan felidegesítette. Végigsimított az ujjaival a pulzusán. Olyan erős. Stabil. Az ő kősziklája. – Miért kell visszatérned a vámpírvadászathoz? Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Ez a kérdés csak úgy kicsúszott. Úgy érezte magát, mint egy nyafogó gyerek, nem pedig egy felnőtt nő, aki elfogadja azt, hogy Aleksei ezerszer is volt már veszélyes helyzetben, és hogy pontosan tudja, mit csinál. Nagyon önző volt. Féltette őt. Féltette magát. Tudta, hogy a Kárpáti vadászok vámpírokkal harcolnak. Gyilkosokra vadásztak, és megállították őket. Szükség volt erre. – Kislány – a hangja annyira gyengéd volt, hogy Gabrielle szíve bukfencet vetett tőle –, Kárpáti vagy, tudod milyen veszélyekkel kell szembenéznünk. A vámpírok és az emberek részéről. Vannak bizonyos készségeim, és most, hogy már biztonságban vagyok a sötétségtől... – Nem – rázta meg a fejét a lány, és odabújt a nyakához, hagyta, hogy a pulzusa a fülébe doboljon. – Látom benned, Aleksei. Látom a harcod a démonokkal. Látom a sötétséget. – Ez nem ugyanaz, Gabrielle. Már nem fenyeget a vámpírrá fordulás veszélye. Mindig oda kell majd figyelnem magamra mások közelében. Te vagy a földön az egyetlen személy, aki bizonyosan tudom, hogy biztonságban van mellettem. Bárki más... – megcsóválta a fejét. – Ami pedig a démonjaimat illeti, úgy vettem észre, hogy nagyon is jól tudod kezelni őket. – Megkereste az állát, hogy felemelje a fejét, és a szemébe nézzen. – Az én édes asszonyom. Készen áll rá, hogy bármit megadjon, amire csak szükségem van, akkor, amikor arra szükségem van. Minden egyes felemelkedéskor farkasszemet nézel a démonjaimmal, Gabrielle, de soha nem hátrálsz meg.

Gabrielle belebámult a fantasztikusan zöld szemekbe, és megengedte, hogy beléjük zuhanjon, hogy beléjük fúljon. Gyönyörű férfi volt, függetlenül attól, hogy Aleksei ezt tudta-e, vagy sem. Ő tudta. Felismerte a valódi arcát, még mielőtt ténylegesen megmutatta volna neki. És ő majdnem elpusztította ezt a férfit. Eleinte úgy gondolta, megérdemli, hogy a démonjai tomboljanak benne, de aztán rájött, hogy soha nem bántotta. Kiforgatta ugyan a komfortzónájából, de ugyanakkor annyi örömmel halmozta el, hogy olykor már úgy gondolta, talán bele is hal. – Félek a világodtól – ismerte be. – Még mindig. – Tudta, miért ragaszkodik a megszokotthoz. Azért választotta Garyt, mert ő osztozott vele az emberi világ ismeretében egy ismeretlen, veszélyes helyen. Aleksei ujjai végtelen gyengédséggel pörgették át hajszálait. – Gabrielle, ez a te világod is. Most már velem vagy itt. Soha többé nem kell félned. Sok évszázados jártasságom van csatákban. Ezerévnyi tapasztalatom. Kevés vámpír, vagy báb tud olyat mutatni, amit még nem láttam. Neked mindig védve kell lenned. Ettől függetlenül úgy élheted az életed, ahogy akarod. Lehet olyan házunk, amilyet szeretnél, vagy visszamehetünk a hegyek közé a herceg közelébe, hogy folytathasd a munkádat. Félelem nélkül választhatod bármelyiket. Ahogy a testedet a gondjaimra bíztad, abban is megbízhatsz, hogy mindenkor megvédelek. A lány tekintete a vonásait kutatta. A szemeit. Látta már Alekseit dühtől fújtatva és látta jégkockákkal vér helyett az ereiben, de ez a mostani Aleksei teljesen új volt. Kedves. Édes. Könnyek csípték a szemét. Égették a torkát. Gyorsan pislantott néhányat, hogy ne csináljon teljesen hülyét magából. Lassan bólintott. – Vedd a vérem, mielőtt úgy döntök, hogy újra szükségem van rád. Gabrielle szerette ezt a rekedtes hangját. Jó ideje tudta már, hogy megint akarja, hiszen ott ült az ölében, a bizonyíték a fenekét nyomta, de a férfi eltökélte magát, hogy megmutatja neki, hogyan kell vadászni, és bár ő is vágyott rá, tetszett neki az a gondolat, hogy kimenjenek a szabadba egy kicsit.

Visszahajtotta az arcát a nyakára, és belélegezte férfias illatát. Az íze már a szájában volt, az éhség a gyomrát karmolászta, és ez segített neki túllépni a gátlásain. Legalábbis azt mondogatta magának, hogy ez csak éhség, de ha szigorúan őszinte akart lenni magával, akkor el kellett ismernie, hogy inkább van szó Alekseiről. Mindent akart tőle. Beleértve abba ezt is. A férfi valahogyan az erotika részévé tette számára a táplálkozást. Megnyalta a pulzusát, érezte hogyan ugrik meg a nyelve alatt. Átölelte a nyakát, és még közelebb fészkelődött hozzá, a mellét az oldalához nyomta, miközben Aleksei a fejét vonta egészen magához. Szándékosan használta rajta a fogait, fel-alá karistolt a nyakán, fokozta benne a feszültséget. A férfi az érintés mestere volt. A csók mestere. Ő pedig gyorsan tanult. Mint mindig. Úgy érezte, mintha a férfi teste magához vonzaná. Karjai izmai sziklakeményre szorultak össze körülötte. Erekciója megrándult a feneke alatt. Megcsókolta a pulzusát alig érintve, pillekönnyed mozdulattal. Aleksei felnyögött, ujjai megfeszültek a hajában. – A tűzzel játszol, kislány. Ha szeretnél azzal eltölteni hosszú-hosszú időt, hogy a lepedőn hanyatt fekve velem játszol, addig, amíg el nem engedlek, akkor folytasd. Az önuralmamnak megvan a maga határa. Gabrielle belemosolygott a pulzusába, nagyon élvezte, hogy képes elérni, hogy elveszítse az önuralmát. A „büntetés”, amivel fenyegette, nem volt túlságosan ijesztő, valószínűleg nem sokszor akar majd „jó” lenni. Mégis, szeretett volna kijutni egy kicsit. De azt nem tudta megállni, hogy miközben engedelmeskedett neki, ne csusszanjon be az elméjébe, hogy átélhesse vele együtt az érzéki harapást. Az íze átrohant rajta, és átrohant Alekseien is. Érezte öröme intenzitását, amiért a nyakából táplálkozik, amit olyan szívesen felajánlott, sőt, aminek elfogadására egyszerűen parancsot adott. A lényege volt ez. Gazdag. A lány már rájött, hogy egy ősi vére egészen más. Alekseinek az íze is pont olyan volt, mint ő maga. Veszélyes. Forró. Gazdag. Férfias. Nagyon-nagyon erős. Aleksei, aki közé és a rémálma közé állt, aki elűzte tőle a múltat. Ha erre is képes...

Lehunyta a szemét, és tovább ízlelgette, az ujjai besurrantak a hajába. Aleksei olyan szorosan ölelte magához, hogy majdnem összeroppantotta, keze a testén járt, a mellét gyúrta, majd a bordáin át lecsúsztak az ujjai a csípőjére. Aztán felfelé indultak a hátán. Úgy tartotta, úgy érintette, mintha mindent ő jelentene a számára. Könnyek égették Gabrielle szemét ettől a szépségtől. Annak szépségétől, hogy ő volt a férfi mindenségének középpontja. Kizárólag. Egyedül csak ő. Végigsöpört a nyelvével a harapásnyomon, és a vállára hajtotta a fejét. – Te tényleg nagyon szép vagy, Aleksei – suttogta –, olyan szép, hogy néha elveszed a lélegzetem. A férfi egy pillanatig hallgatott. Nem moccant. Gabrielle érezte, hogyan keményedik, feszül meg a teste. A keze ismét megtalálta az állát. Nem akarta, hogy meglássa a nevetséges könnyeit, így makacsul a vállába fúrta az arcát. Pedig tudhatta volna. Aleksei nem fogad el nemleges választ. Semmiben sem. Keze határozottabb fogást vett az állkapcsán, felemelte a fejét, a tekintete végigsöpört az arcán. – Kessake. Gabrielle szíve gyorsabban kezdett verni. Birtoklás volt abban a szóban. De valami sokkal több is. A szemei lángoltak az arcán. Megbélyegezték. A jele mélyre égett a lányban. A hangjától, ahogyan a kiscicájának nevezte a saját nyelvén. – Majdnem meghaltál, Aleksei. Majdnem elveszítettelek. A világ is majdnem elveszített, mert olyan bolond voltam, hogy nem értettem meg, mekkora ajándékot kaptam. A hüvelykujja végigsimított a könnyek nyomain az arcán. – Azt akarom, hogy hagyd ezt abba. Most azonnal Gabrielle. A hangja lágy volt és bársonyos, de ettől még ugyanúgy parancsolt. Erőteljes. Mégis gyengéd. A lánynak fogalma sem volt róla, hogy képes valaki erre egyszerre, de Aleksei határozottan képes volt. Végigkövette az ujjával a könnyei nyomait az arcán, és egy határozott mozdulattal letörölte őket. Odahajolt, a szájával lelopta a

szempillájáról az utolsó cseppeket, aztán a nyelvével minden nyomot eltüntetett. A kezei a csípőjére simultak, ujjai erősen megmarkolták, és megfordult vele ott, a medencében. – Tedd szét a lábaidat és ülj az ölembe kessake, már majdnem készen vagyunk, és mehetünk vadászni. Igazából nem hagyott neki választást, de Gabrielle nem is akart választást, azonnal átemelte a lábát a csípőjén, a mellkasához nyomta a mellét, és mélyre temette magában a férfiasságát, a férfi szája az övére tapadt, és minden eltűnt körülötte egyedül Aleksei kemény teste maradt, és az öröm, amit okozott neki.

17. –

A férfiak

erősebbek, tőlük egy kicsivel többet vehetsz el,

különösen, ha nagytermetűek. Ha el tudod kerülni, ne lépj a házukba, akkor sem, ha meghívnak. Ha be kell menned, akkor pedig ragaszkodj az eredeti tervedhez, a vérszerzéshez. Ez egy védelem a számunkra, és valamennyire a tiszteletünket is kifejezi irántuk. Nem lenne nehéz meghívást elérned, ha csábításra használnád a hangod, de bizonyos kockázattal is jár a számodra. Gyerekek lehetnek odabenn. Családtagok. Ez nem jó dolog, kessake. Gabrielle az árnyak között állt Aleksei oldalán egy kocsma mellett. Az égből ezüstös cseppek hullottak, de a férfi távol tartotta tőle az esőt, a dereka köré font karjával magához húzta, és menedéket nyújtott neki. Beledőlt az ölelésbe, szerette maga körül érezni a védelmét. Biztonságban érezte magát vele. Remegett, bár nem tudta volna megmondani, hogy az idegességtől, vagy az izgatottságtól. Még soha senki nem szakított arra időt, hogy megtanítsa ezekre a készségekre. Aleksei pedig azt akarta, hogy megtanulja, és képes legyen ellátni magát. A lánynak tetszett a hozzáállása. Nem volt benne biztos, hogy képes lesz-e elcsábítani bárkit is, hogy vért szerezzen tőle, de meg akarta próbálni. – Érted Gabrielle? Ez fontos. Csak akkor menj be egy házba, ha nem találsz máshol megfelelő zsákmányt, vagy vészhelyzet van. – Értem – mondta halkan, és felnyúlt, hogy végigsimítson a férfi arcán. – Figyelek rád. És hálás vagyok, amiért időt áldozol arra, hogy taníts. Belesimította a kezébe borostától érdes állkapcsát, majd elfordította a fejét, hogy belecsókoljon a tenyerébe. – Élvezem az együtt töltött időnket. – Alácsúsztatta a kezét a hajának a tarkóján, előrehúzta az egész tömeget a bal válla fölött,

aztán leejtette a kezét. Ez szabad hozzáférést biztosított neki a csupasz bőréhez a jobb oldalon, ahol a fülét sem takarta már el a haja. – A legjobb, ha olyan helyeket keresel, mint ez, ahol számos jelölt közül tudsz válogatni. Ha lehetséges, mindig befelé igyekvőt válassz. Ők még nem ittak semmit, nincs bennük méreg. Vészhelyzetben a kifelé jövők is megfelelnek, de az ő vérük nem olyan jó. Gabrielle megnedvesítette a száját, egyre inkább tudatosodott benne a férfi ereje, éhsége és hatalma. Amikor mozgott, folyadékszerűen áramlott, tökéletes harmóniába olvadt minden csontja és izma, amikor pedig megállt, egészen mozdulatlanná vált. Lehetetlenség lett volna elrejteni a hatalmát, de Aleksei meg sem próbálta. Amikor nem akarta, hogy lássák, elfátyolozta inkább a jelenlétét, ahelyett, hogy megpróbált volna elkeveredni a környezetében. Gabrielle megérezte a férfiban a hirtelen változást, hogy koncentrál valamire, beleborzongott a hátán végigfutó izgalomba. Még soha nem érezte magát elevenebbnek. Aleksei szája közvetlenül a füléhez ereszkedett, és a lánynak feszültség tekeredett a gyomra köré. – Ő jó lesz, kislány. Használd a hangod. Vonzd magadhoz. Csald az árnyak közé. Itt leszek, ügyelni fogok rád. Gondoskodom róla, hogy semmi ne üthessen ki balul. A lány újra megnyalta az alját, hallotta hogyan száguld a szíve. Vajon meg tudja csinálni? Odamenni egy férfihoz, és elcsábítani csak a hangjával? Magával húzni az árnyak közé, aztán pedig hátrahagyni egy homályos emlékkel egy beszélgetésről, amin kívül nem történt semmi más? Végigmérte a kocsmához közeledő férfit. Fiatal volt, a húszas évei közepe felé járhatott, erősnek látszott. Érezte, hogy Aleksei karjai lehullanak róla, és ő tett néhány lépést, hogy az árnyak közül kikerülve keresztezze a fiatalember útját. A férfi szemei azonnal rátapadtak, elmosolyodott, hosszú, céltudatos léptei lelassultak. Gabrielle visszamosolygott rá, és felemelte az állát. Megállt ott, ahol volt, hagyta, hogy a férfi menjen oda hozzá, és míg várakozott, ujjait végigfuttatta hosszú selyemhaján. A fiatalember pillantása a

mellére esett, ami megemelkedett a mozdulattól a blúza alatt, majd visszatért az arcára. – Gyere velem – mondta halk, hipnotikus hangon. – Gyere ide, most rögtön. – Kinyújtotta feléje a kezét – szükségem van rád. El sem tudta hinni, hogy az a búgó, érzéki hang az övé. Tudta, hogy Aleksei adott neki önbizalmat, magától sosem lett volna ennyire csábító. Gyönyörűnek és szexinek érezte magát. „Gyönyörű vagy és szexi, kislány. Nyúlj az elméjéért, teljesen az ellenőrzésed alá kell vonnod, nem elég, ha csak elcsábítod.” Aleksei hangja nem csak gyengéd volt, ezúttal határozottan kihallotta belőle a büszkeséget is. Ez egyszerre meglepte, és fel is villanyozta Gabrielle-t. Aleksei egy féltékeny férni, nem akarná, hogy egy másik férfi megérintse. Az volt a legutolsó dolog, amire számított tőle, hogy ténylegesen segíteni fogja. Minden eddiginél jobban csodálta ezért. A férfi megfogta a feléje nyújtott kezét, és egészen közel lépett hozzá. Ez egyáltalán nem tetszett Gabrielle-nek. A fiatalemberből áradó égető szexuális vágyat egyértelműen rossznak érezte. Csak egy apró felületen érintkezett a bőrük, mégis legszívesebben elrántotta volna a kezét. Majdnem hátralépett. De ekkor Aleksei jelent meg a fejében, érezte támogató erejét. „Tetszik, hogy nem kedveled az érintését, Gabrielle. Nagyon jól csinálod. Nyúlj az agyáért. Vedd át felette az irányítást, akkor nem tud szexuális fantáziákat szőni rólad.” Hálásan Aleksei irányításáért Gabrielle nem gondolkodott tovább azon, hogy vajon képes-e rá. Vett egy mély lélegzetet, és nyomást fejtett ki, hogy áthatolhasson a férfi elméjét védő természetes pajzson. Egy pillanatra felkavarodott a gyomra az egyértelműen támadó cselekedettől. „Semmilyen módon nem okozol neki fájdalmat. Ezzel őt véded. Ne aggódj annyira. Maradunk utána is, hogy gondoskodjuk a biztonságáról. Ha lehetséges, ezt mindig tedd meg. Soha nem vehetünk el még véletlenül sem túl sok vért, és mindig odafigyelünk, hogy utána se essen bajuk.” – Aleksei hangja simogatta. Kedves volt. Támogató. Meggyőző.

Tudta, hogy ha meghátrálna, ha azt mondaná neki, hogy nem képes megtenni, akkor sem lenne ideges, de szüksége volt a bátorítására. Azt akarta, hogy okkal legyen rá büszke. De még ennél is fontosabb volt, hogy ha a férfi valaha is bajba kerülne, szüksége lenne rá, hogy ő vérrel lássa el, vagy gyógyítsa, így mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy megtanulja. A férfi agya mindenféle képekkel volt tele kettejükről, amint a földön vonaglanak. Nem foglalkozott ezekkel, átvette az irányítást, megnyugtatást sugárzott feléje, és elültette egy rövid beszélgetés emlékét a fejében. Odavezette egészen Aleksei közelébe. Aleksei keze a tarkójára simult, és áthúzta őt a másik oldalára, távolabb a férfitól, aki engedelmesen állt előttük, majd a fiatalemberért nyúlt. Gabrielle csendesen figyelte, hogyan veszi át tőle az irányítást Aleksei, hogyan csillapítja, nyugtatja meg a férfi elméjét, mielőtt mélyen a nyakába süllyesztette volna a fogait, hogy igyon. Közben pedig megerősítette benne az emléket egy szép turistalányról, aki iránymutatást kért tőle. Gabrielle is a férfi elméjében maradt, hogy biztos lehessen benne, hogy nem fél, és nem tudja, mi történik vele. Nem tudott segíteni azon, hogy ne lássa, hogy ez egy jó ember, aki az „igazi” nőt keresi, de ismeri a falu összes lányát és asszonyát, így tudja, hogy egyikük sem az a számára. Jól nevelt volt, szerette a szüleit és keményen dolgozott. Őrlődött aközött, hogy maradjon-e, és segítsen az apjának az üzletében, vagy induljon el a világba, hogy megtalálja a nőt, akit szerethet. Ettől csak még jobban megkedvelte, még gondosabban odafigyelt, hogy védve legyen. Aleksei szorítása felerősödött rajta. Szilárdan az oldala mellett tartotta, és végül felemelte a fejét. Egyik kezével a férfit tartotta, és hagyta, hogy szép lassan lehuppanjon egy fából ácsolt durva padra mellettük. – Nem kapcsolódhatsz hozzá, kislány. Ez nem egészséges. És én nem akarom. Jobban szeretem, ha hagyod, hogy vágyjak rád és tápláljalak. El foglak vinni a vadászataimra, hogy kiélesítsük a készségeidet, de több férfit nem fogsz bevonzani.

Gabrielle összerezzent. Őszintén szólva, úgy érezte magát, mintha megütötték volna. Már majdnem azt kívánta, hogy bárcsak fizikai lenne az az ütés, talán az nem lenne ennyire fájdalmas, mint ez, hogy Aleksei ilyen tapintatlanul emlékeztette. Megpróbált elhúzódni, de az acélkar mozdulatlanul tartotta. Megfogta az állát, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Csak ugrattalak, Gabrielle, nem szemrehányást akartam tenni. Eszembe sem jutott Gary. Már értem mi történt közted és közte, nem hibáztatlak. Tévesen értelmeztem, és alapjaiban rosszul kezeltem azt a helyzetet. Azt akarom, hogy nagyon jól megjegyezd, amit most mondtam neked, és elengedd végre azt a szerencsétlen történetet. Egyszerre volt édes és dühítő. Egyszerűen megparancsolta neki, hogy engedje el a füle mellett, milyen kíméletlenül beszélt vele, felejtse el az egészet, csak azért mert ő azt mondja. Halovány mosoly világította ki egy pillanatra a férfi arcát, de amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is. – A szemed tüzesen lángol, amikor dühös vagy rám, kiscicám. Tetszik. – Megfogta a kezét, és a nadrágja elején domborodó dudorra húzta. – Ha ezzel a tűzzel nézel rám, olyan kemény leszek, mint a kőszikla. Leginkább azért, mert azonnal eszembe jut, milyen gyorsan lángra kapsz te magad is, ha megérintelek. Nem tudta pontosan, mit is kellene tennie, így figyelmen kívül hagyta, amit a tenyere érzékelt. – Nem lehet egyszerűen megparancsolni, hogy felejtsek el valamit, és elvárni, hogy az úgy is történjen. El kellett volna onnan vennie a kezét, elvégre mégiscsak egy falu egyik utcáján voltak, de Aleksei keze keményen szorította magához az övét, ha megpróbálná elhúzni, abból csak harc lenne. A férfi, akit táplálkozásra használtak, halkan felnyögött. Gabrielle megmoccantotta a tenyerét, próbálta figyelmeztetni Alekseit, hogy a prédája kijön a bűvölet alól. Sőt, másik két férfi közeledő, súlyos lépteit is hallotta. Aleksei nem volt hajlandó lemondani a kezéről, de mindkettejüket mélyebbre húzta az árnyak közé. Szabad kezével maga felé

fordította Gabrielle állát. – „Soha nem hoználak zavarba, és főleg nem engedném meg egy másik férfinak, hogy láthassa, ami az enyém, és csak az enyém. Nyugodj meg, amikor az érintésed akarom, vagy én akarlak megérinteni, mindig gondoskodom erről. Meg kell bíznod benne, hogy megvédem magunkat a kíváncsi szemektől.” „Ez egyszerűen...” – azt akarta mondani, hogy exhibicionizmus, mert az volt, annak ellenére, hogy elhitte, hogy képes kivédeni mások pillantásait. A férfi egyértelműen arra utalt, hogy sokkal többet is fog tenni annál, minthogy rászorítja a kezét a nadrágján keresztül a férfiasságára. „Ez egyszerűen olyan, mint a mennyország, Gabrielle. Ha hozzám érsz, mindig ott érzem magam. Senki sem lát bennünket. Csak mi ketten vagyunk.” A búza alá csúsztatta a kezét, megsimogatta a mellét a csipkemelltartó alatt. Aztán a melltartó eltűnt, és a hüvelykujjai a csupasz mellbimbóin simítottak végig. Gabrielle lélegzete elakadt, villámívek suhantak át a testén, egyenesen az ölébe. Aleksei szája rátapadt az övére, és a világ megszűnt létezni. Az agya leállt. Az épelméjűsége elillant, nem maradt más, csak a férfi szája és kezei. Aztán a szája hirtelen eltűnt. A feje két férfi felé fordult, akik nem messze tőlük megálltak. Egy halk, hosszú sziszegő hang tört ki belőle, ami a háta mögé parancsolta Gabrielle-t. Rájött, hogy a melltartója újra a helyén van, az öltözéke pedig teljesen rendezett. Gyorsan pislogott néhányat, hogy az agyát is újraindítsa. Szüksége volt rá annak megértéséhez, hogy mi történik. „Aleksei?”– A friss tiszta levegő körülöttük hirtelen sötétté, zavaróvá és súlyossá vált. A lány a hasára szorította a kezét, és megpróbált kikukucskálni hatalmas termete mögül. Egyik kezével ismét maga mögé söpörte, ezúttal erővel. – „Maradj!” – tolta a szót az elméjébe parancsolón, és figyelmeztetően. Ha nem engedelmeskedik, ki fogja belőle kényszeríteni. Hagyta, hogy lássa, komolyan gondolja. Gabrielle elkapta a hátán az inget, és szorosan megmarkolta. Nem húzta. Nem harcolt vele. Nem tiltakozott, nem állt ellen a férfi elméjének

most, hogy valós veszélyben voltak, pedig még mindig haragudott rá. Aleksei a két férfit fürkészte, akik a harmadikhoz közelítettek, akiből táplálkozott. Mindkettő romlott volt. Mindkettő vámpírtól bűzlött. Egyértelműen a kocsmába indultak, és amikor megérintette az elméjüket, az is kiderült, hogy találkozójuk volt ott. Attól tartott, hogy tudja kivel. Vagy inkább mivel. Nem egy emberrel. Megosztotta a megszerzett információkat Gabrielle-el. A lány ujjai még szorosabban markolták az ingét, de mozdulatlan maradt, csak az agyába furakodott egy kicsivel beljebb. „Tudod irányítani őket?” Rájött, hogy a fiatalembert félti, akit a padra ültettek. „Igen, de kapcsolódnak ahhoz, aki odabenn várja őket, és a kocsmában teltház van ma este. Ha megtudja, hogy egy vadász van idekinn, nem fog békésen távozni. Vérfürdő lesz.” – Izaak? Mi a baj? Túl sokat ittál? Lengyelül beszélt, nem angolul, de Aleksei lefordította a szavakat a fejében, így Gabrielle is érthette. Egyikük megragadta Izaak gallérját, majd mozdulatlanná dermedt. – Romlottá vált. Gabrielle ujjai belemélyedtek Aleksei hátába. „Úgy értettem, hogy azt mondtad, senki sem fog tudni róla. Hátrahagytunk valami jelet?” Alekseiből ismét egy hosszú, dühös sziszegés tört ki. A nő azt hiszi, hogy ilyen szánalmas hibát követne el? – „Nem foglak megfenyíteni ezért a sértésért, túlságosan össze vagy zavarodva, de sosem hagyok hátra sem bizonyítékokat, sem jeleket. Valami másról van itt szó. Valamiről, amit még nekem is meg kell értenem. Ritkán bukkanok olyan rejtélyre, amivel még nem találkoztam.” – Nagyon óvatosan besiklott Izaak elméjébe, és ott egészen csendessé, mozdulatlanná vált, hogy ne hívja fel magára a bábok figyelmét. „Vámpírok?”

„Emberek, de vámpír irányítja őket. Persze ők erről nem tudnak. Azt hiszik, hogy vámpírra vadásznak. Az élőholt kihasználja őket, hogy Kárpátiak nyomára akadjon.” „Megláttak engem Izaak agyában? Onnan tudják mi történt? Másképp honnan tudhatnák? Bejuthatnak a fejébe?” Aleksei óvatosan járt el, előbb alaposan körülnézett. Rendszerint egy báb egy puszta test volt, amit a vámpír kénye-kedve szerint felhasznált. Használhatta a szemét, hogy lássa, amit a báb lát. Az elméjén keresztül mozgathatott másokat. Meglehetősen biztos volt benne, hogy a báb felfedezte, hogy Izaakot táplálkozásra használták, és ezt minden bizonnyal azonnal továbbította is a mestere felé. És lehet, hogy éppen ez fogja előcsalogatni azt a bizonyos mestert. Személyesen akarja majd megvizsgálni Izaakot, hogy lássa, mivel áll szemben. – Öld meg, Denny – mondta a másik. – Öld meg, mielőtt átváltozik olyanná, mint ők. – Még nem Vaugn. El kell vinni a kunyhóba, és kiszedni belőle mindent, amit tud. Nálad van a drog? Amikor ezeket mondta, Denny angolra váltott. Vaugn lehetett az egyik messziről érkezett vadász. „Denny helybéli, az a Denny Jashari, akinek a fia az unokaöccseivel együtt sorozatgyilkos volt. Megpróbálták megölni Teagant, Andre életpárját. Andre gondoskodott róluk, de Denny egyértelműen a helyi vámpírvadász társaság feje. Titokban működnek, leginkább azokat az embereket veszik célba, akik nem tetszenek nekik. Megvádolják, hogy vámpírok, és megölik őket. Andre elmondta, hogyan vadásztak Teaganre” – tájékoztatta a részletekről Gabrielle-t. Továbbra is ott maradt Izaak fejében, és arra várt, hogy mit tesz majd Denny és Vaugn. Vaugn Izaak köré csúsztatta a karját. – Kelj fel, fiú. Sétálunk egyet. Izaak együttműködött vele, szédülve próbált talpra kászálódni. Denny hirtelen felkapta a fejét, felegyenesedett, és óvatosan körülnézett. Úgy tűnt, mintha ténylegesen, egyenesen ránézett

volna Alekseire. – Ereszd el, Vaugn! – parancsolta – Azonnal ereszd el! Vaugn azonnal eleresztette Izaakot, aki megpróbált belékapaszkodni, hogy ne essen el, de Vaugn ellökte magától, és a fejét forgatva körülnézett, az arcán feszültség ült. Aleksei megérezte a félelem szagát. Még hátrébb tolta magától Gabrielle-t. Már tudta, mi következik. Kinyílott a kocsma ajtaja, zene és nevetés áradt ki rajta az utcára. Egy férfi sétált ki a csepergő esőre. Magas volt, jóképű és magabiztos léptű. A jóképűsége túlságosan is szélsőséges volt. Kortalannak látszott, könnyed léptekkel mozgott. Denny és Vaugn felé fordította a fejét, mire mindkét férfi mozdulatlanná fagyott. – Jó estét – küldött mindkettő felé egy mosolyt, de ez a mosoly sem az arcát nem ragyogtatta fel, sem a szemeiben nem tükröződött. Ehelyett inkább fenyegetőnek tűnt. Túlságosan közel állt meg hozzájuk. – Nem szóltál, hogy hadifoglyokat szedtek. – Használták – felelt neki Denny természetellenesen magas hangon. Mintha fojtogatnák. Mintha nem jutna elegendő levegőhöz. – És te ezt honnan tudod? – Te tanítottad meg, honnan lehet tudni, Aron mester. Megérintettem, és hideg volt, olyan kevés vére maradt, hogy elszédült. – Denny ujjai többször is odalopakodtak a saját nyakára, önkéntelenül igyekezve eltávolítani onnan a láthatatlan, fojtogató ujjakat. – És mégis, azután, hogy ekkora ajándékot adtam neked, hogy segítsem az ügyeteket, nem gondoltad úgy, hogy tájékoztatnod kellene erről a férfiról? – A vámpír halk volt. Nyugodt. A hangja halálos. Aleksei ismerte őt fiatal korából. Aron Mazurnak nevezték. Andre a nyomában járt, így biztos volt benne, hogy a Szellemnek nevezett Kárpáti vadász is itt lesz valahol a közelben. – Úgy gondoltam, nem zavarlak ilyen semmiséggel, hacsak nem szerzünk meg fontos információkat tőle – dadogta Denny. Zihált. Próbált levegőhöz jutni. – Vaugn hozott egy szert, azt akartuk

használni, hogy információt húzzunk ki belőle, amit aztán azonnal eljuttattunk volna hozzád. Aron ugyanolyan hidegen és alattomosan nézett a bábjára, mint eddig. – Azt hiszed, hogy nem tudom, mi van a fejedben, Denny? Leszakíthatom a koponyatetődet, hogy lássam az egész rothadó agyad. Tudod, mi vagyok. Vaugn egy gyalog, semmi több. Mindketten csak gyalogok vagytok, de te meg akartad mutatni neki, hogy neked is van hatalmad. Azt akartad, hogy féljen tőled. Az egód ismét a vesztedet okozza. – A szeme sötétvörösen izzani kezdett. – Azt hittem, hogy ezt már egyszer letisztáztuk. Vagy akarsz egy újabb leckét? Aleksei megérezte Gabrielle homlokát a hátán. Hátranyúlt, és megkereste szabad kezét, összefűzte az ujjaikat, és előrehúzta a lány kezét a combjára. A csuklóján a finom karkötő tüzes lángokkal ragyogott, tiltakozott a levegőben terjengő gonoszság ellen, de amikor megérintette, a felületét mégis hűvösnek találta. Tudta, hogy láthatatlanok, de még arra is ügyelt, nehogy felkavarják a levegőt. Rájött, hogy Gabrielle még soha nem volt ilyen tömény gonoszsághoz ennyire közel. A vámpír úgy dönt, hogy feladja a lelkét, és szándékosan kínozza áldozatait, mielőtt megöli őket, hogy minél nagyobb adrenalin lökethez jutasson a vérükből. Teljesen gonosz, és Denny Jashariban méltó emberi párjára talált. Gabrielle-t többször is megszúrta egy ember, akit megfertőzött a fanatizmusával egy olyan alak, mint Jashari. A Jashari vérvonal egyértelműen degenerációval küzdött, olyan férfiak származtak belőle, akik nőket kínoztak, erőszakoltak és öltek meg. Nem volt túl bonyolult Aron Mazurnak rátalálnia Denny Jasharira, és inkább besoroznia őt a gyalogjai közé, mint megölni. De Mazur ettől függetlenül azt akarta, hogy alázatosan kétrét görnyedjen, szolgaként hajbókoljon előtte. Aleksei tudta, hogy Gabrielle meg van rémülve. Egész testében remegett, a rémálmai készültek a felszínre törni, de amikor megfogta és a combjára szorította a kezét, elcsendesedett, a légzése követni kezdte az övét. A szíve egyenletesen vert az övével egy ritmusban. Megajándékozta ezzel. A bizalmával. A lehető

legnagyobb végveszélyben érezte magát, és ennek ellenére is megbízott benne. Lassan lehajolt, és felemelte a kezét a szájához, és míg végigcsókolta minden ujjízületét, hüvelykujját végighúzta a karkötője láncszemein. Ez egy fegyver volt, ami azonnal életre kelne, és a lány segítségére sietne, ha szükség lenne rá. Nagyon szerette rajta látni, különösen, amikor egyébként teljesen meztelen volt. Szerette tudni, hogy az védelem mindig ott van. Meg kellett mutatnia a lánynak, milyen sokat jelent a számára a teljes bizalma, még akkor is, ha ellenfelének semmi esélye ellene. Aztán visszasimította a combjára a kezét. Denny hátratántorodott, távolabb a mestervámpírtól, egyértelműen rémült volt, a keze a torkát markolászta. Az arca egyre vörösebbé vált, megduzzadt. Nem volt nehéz meghallani, hogy levegőért kapkod. Vaugn felváltva nézett egyikükről a másikra, nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, hogy mit tegyen. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy gyalognak nevezték, viszont nem akart kihívni maga ellen egy olyan férfit, mint Aron Mazur. Végül nem próbált segíteni Dennynek. Lassan elhátrált a két férfitól. Aron elmosolyodott, felfedve fehér, nagyon hegyes fogait. – Azt hiszem most végre megértetted, Denny. – Intett egyet a kezével, mire a férfi a földre rogyott, és vett egy mély, ziháló lélegzetet. A vámpír nem törődött vele tovább, Izaak felé fordította a figyelmét. Aleksei megszorította, majd elengedte Gabrielle kezét. – „Lépj lassan hátra. Adj teret nekem, és akkor se fedd fel a jelenléted, hogy úgy gondolod, hogy bajban vagyok,” – tolta az utasítást az elméjébe. – „Most semmi esetre se engedetlenkedj, Gabrielle.” A lány hátrébb lépett. Aleksei még mindig nem volt elégedett. Gabrielle több alkalommal is bátorságot mutatott. Rávetette magát, hogy megvédje Garyt. Odament hozzá az udvaron, pedig előzőleg megmutatta neki nem csak a sötétségét, hanem a démonjait is, tudta, hogy az életét kockáztatja. Minden kétséget kizáróan a legnagyobb rettegése ellenére akkor is megpróbálna közbelépni, ha úgy gondolná, hogy ő elveszti a csatát.

„Add a szavad, hogy egész végig rejtve maradsz, vagy nem lesz más választásom, minthogy idekösselek.” „De, Aleksei. Mi van, ha...” – felemelte a kezét, hogy elhallgattassa. „Most.” – Majdnem köpte a szót. Fogytán volt az idejük. Mazur bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy abbahagyja ezt a kis showt, és megpróbálja birtokba venni Izaak elméjét, akkor pedig elszabadul a pokol. „Csak a kedvedért, de tudd, hogy ez a legnehezebb dolog, amit valaha is kértél tőlem.” Nagyon is jól tudta ezt. Nem is volt benne egészen biztos, hogy képes lesz tartani a szavát, ha azt hiszi, hogy bajban van. „Andre a közelben van. Nem tudom, mennyire közel. Ha baj történne, elérheted őt a közös csatornán. Ide fog jönni hozzád.” Csak ennyit mondott. Elengedte Gabrielle-t, és a sötétségért nyúlt magában. A démonokért, amik folyamatosan űzték. Bizalmasan vették körbe, mint régi barátok, ismerős köpenyként terültek rá, hogy elfedjék minden érzelmét, nem látszott már más belőle, csak a harcos, a ragadozó. Várt. Ugrásra készen összehúzta magát. Nyugodt volt. A szíve sziklaszilárdan vert. A légzése nem változott. A szörny is ott lapult benne, közvetlenül a felszín alatt, összekuporodva várakozott vele együtt. Azonnal megérezte Mazur támadását Izaak agya ellen. A vámpír egy fájdalomlándzsával akart lyukat ütni benne, szándékosan kegyetlenül. Izaak felkiáltott. Felüvöltött a fájdalomtól. Térdre csúszott, kezeit a feje köré kulcsolta. Vaugn még hátrébb ugrott egy lépésnyit, azt latolgatta, hogy elfut. Denny viszont közelebb kúszott, és elvigyorodott, nyilvánvalóan élvezte Izaak kínzását, pedig a fiatalember olyasvalaki volt, akit kisfiú kora óta ismert. Aleksei egy pillanatot sem várt tovább. Keményen lecsapott Mazurra, hogy véget vessen a csatának, még mielőtt egyáltalán elkezdődött volna. Csapdát állított Izaak elméjében, és hatalmas erejű nyomást fejtett ki onnan a mestervámpír romlott elméjére, áttört minden akadályon, ami a rohadó agyat takarta. Pontosan,

csapott le, mélyre hatolt, és azonnal átvette az irányítást a vámpír felett, ahogyan ő tette a bábjaival és gyalogjaival, ami után az ő rendelkezésére álltak. Mazurnak nem maradt választása, kétségbeesetten menekülnie kellett, amikor az elméje kezdett darabokra törni. Nem maradt rá energiája, hogy megtartsa magán az emberi kinézet álcáját. A romlás és a rothadás súlyosan előrehaladott jelei előtűntek, a hús semmivé foszlott a csontvázszerűen vékony testről. Tűhegyes végű fogait vörös és fekete foltok szennyezték. Az orra nem volt több, mint egy lyuk az arcában, a szemei beestek üregükbe, vörös pontokként izzottak. Felvisított dühében és félelmében, amikor dús fekete hajtengerének képe szertefoszlott, nem hagyva maga után mást, mint alig pár hosszú, szürke szálat, ami a csupasz fejbőrébe kapaszkodott. Még a szaga is öklendeztetően mocskossá vált. Aleksei ököllel is lesújtott rá, betört a mellkasába, és a levegőbe emelte, hogy a vámpír saját súlya is hozzáadódjon karja erejéhez, kézfeje még mélyebben ágyazódjon be a mellüregébe. Az ütés akkora erejű volt, hogy berobbant csontokon, izmokon keresztül egyenesen a megfeketedett szívhez. Fekete vér ömlött végig Aleksei karján, a bőre valósággal sisteregve füstölt és égett, mintha sav ömlött volna rá, és Gabrielle felnyögött. Aleksei viszont meg sem rezzent. Denny kúszni kezdett a hegyek még sötétebb árnyai felé. Vaugn viszont egy tőrt húzott elő, és megindult Aleksei felé. A lánynak minden csepp önuralmára szüksége volt, hogy ott maradhasson, ahol volt. – „Aleksei!” – próbálta figyelmeztetni, de érezte, ahogy a penge a hátába siklik. Jéghidegen. Tűzforrón. Látta mögötte Vaugn alakját, de azt nem vehette ki onnan, ahol állt, hogy pontosan mit csinál. Csak Aleksei elfeketedő karját látta, és égett hús szagát érezte. Vett egy mély, szaggatott lélegzetet. Nem segíthet a férfinak a mestervámpírral szemben, de képtelen volt Vaugn mesterkedését is mozdulatlanul nézni. Megmozdult, de nem történt semmi. Egyáltalán semmi. A lábai szilárdan tapadtak a földhöz, mintha gyökeret vertek volna. Nem tudott mozdulni. A szíve feldübörgött a

félelemtől. A gyomra görcsbe rándult. Talán ott kell állnia, és végignézni, hogy Alekseit lemészárolják. A férfi megpördült, még mindig a levegőben tartva az öklére nyársalt mestervámpír testét, az alkarja egészen eltűnt a mellkasában. Mazur iszonytatóakat sikoltott, a förtelmes hang szinte végiggördült az utcán, sértette a fülét. Úgy visított, mint egy sebesült állat, mégis megpróbálta hosszú, töredezett karmaival szétmarcangolni Aleksei arcát. A vadásznak legtöbbször sikerült elkerülnie azokat a veszélyes karmokat, bár ejtettek néhány mély, és hosszú vágást az arcán, és a vállain. Egyértelmű volt, hogy a vámpír a szemét igyekszik kivájni, vagy a nyaki ütőerét felhasítani. Aleksei szembepördült Vaugn-al, aki még mindig a hátát döfködte, és rádobta a mestervámpír testét egyenesen a tőrére. A penge markolatig süllyedt Mazur háta közepébe, a lendület pedig méterekkel hátrébb sodorta Alekseitől az egymásba gabalyodva bukdácsoló két testet. Aleksei alkarja is felszínre került az élőholt mellüregéből, markában tartotta a vámpír elfeketedett, összefonnyadt szívét. Azonnal a földre ejtette, és a magasba nyújtotta a karját egy villámért. Az elektromos korbács leszisszent. Elágazott, majd mindkét villája belecsapódott, és porrá omlasztotta a fekete szívet. Mialatt ez lezajlott, Mazur talpra ugrott, és megrohamozta Alekseit, és belevájta iszonyú fogait a vállába. Aztán hirtelen megdermedt, a szája egy újabb, minden eddiginél rettenetesebb üvöltésre nyitotta, de ezúttal néma maradt. A földre rogyott, és a villám azonnal utat is talált hozzá, hamuvá porlasztotta a testét. Aleksei laza mozdulattal megfürdette karját a vakítóan ragyogó hófehér fényben, majd Vaugn felé fordította a tekintetét. Gabrielle térdre rogyott, és hányni próbált, újra és újra. Üres, száraz öklendezés volt ez csak, a gyomra így reagált arra, amit az agya nem tudott feldolgozni. Még mindig nem tudta mozdítani a lábát, és tudta, hogy Aleksei dühös lesz rá, de pillanatnyilag ez sem érdekelte. A világ újra összeomlott körülötte. Azt hitte, hogy képes lesz erre, vele tud élni a világában, lehet az, akire szüksége van, és a férfi lehet az, akire neki van szüksége, de rájött, hogy nem. Soha

nem lehet megfelelő életpár egy olyan ősi harcos számára, mint Aleksei, világosan érezte. Vaugn rémülten meredt előbb a villámostorra, aztán a hamura, majd Alekseire, aki még mindig rezzenetlen arckifejezéssel állt ott. Megpróbálta magát talpra lökni a földről, hogy elmenekülhessen, de egyszerűen odafagyott. Végignézte a horrort, ahogy a villám tökéletesen tisztára égetett mindent. Mennydörgés robajlott fel. Nem tudta nem nézni a hófehér, forró energiaostorokat, amik felperzselték a pusztulást, mohón felfalták a fekete savcseppeket, és egyre közeledtek felé. Ő nem sikoltozott. Nem volt rá ideje. Csak a kezét emelte fel tiltakozásul. Kinyitotta a száját, de az egyik ostor ekkor elért hozzá. Még csak nem is érezte az égést. Eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Aleksei Gabrielle felé fordult, a szemeiben valamiféle fenyegető düh égett. A lány érezte, hogy elengedi, mégsem mozdult. Még mindig zihált. Még mindig öklendezett. Égett hús szaga járta át a levegőt. Nézte, ahogy a férfi Izaakhoz lép, és a feje oldalára simítja a tenyerét. Látta hogyan lép ki a saját testéből, kiszolgáltatva hátrahagyva azt, hogy belépjen a fiatalemberébe, és meggyógyíthassa az agyát, valamint eltávolítsa mindannak az emlékét, ami történt. Aztán gyengéden lefektette a férfit a padra, és elültette benne egy remek éjszaka emlékét, amit a barátaival töltött a kocsmában. Amint biztos volt benne, hogy az ember rendben lesz, legyintett egyet, eltüntetve a harc minden szagát, eltakarítva a földről a küzdelem legutolsó maradékait is. Csak eztán oldotta fel a gátat, amit sebtében emelt köztük, és a kocsma között, és ami megakadályozta, hogy odabenn bármit is látni, hallani lehessen abból, ami itt történt. Ezután Gabrielle felé fordult. Az életpárja felé. Még mindig térdelt, és még mindig könnyes volt a szemei, könnyei egybefüggő nyomokat hagytak az arcán. Visszanyelte a haragját, tudta, hogy az ő féltése váltott ki belőle ilyen reakciókat. Ha sikerül megmozdulnia, mielőtt megállíthatta volna, felhívta volna magára Mazur és Vaugn figyelmét, Denny-ről már nem is beszélve, bár

Jashari gyávaságát már rég elrejtették a fák, de Gabrielle-nek baja eshetett volna. Ezzel együtt sem volt szíve ahhoz, hogy megfenyítse, amikor úgy nézett ki, mint akinek darabokra szakadt a szíve. – Gyere ide hozzám – mondta halkan. Megrázta a fejét, és a férfi szíve összeszorult a mellkasában. Gabrielle nagyon lassan csóválta meg a fejét. Hajthatatlanul. Azonnal megérintette az elméjét, de a puszta, üres tér, amit ott talált, nem jósolt semmi jót. Nem vette a fáradságot, hogy vitatkozzon vele. Odament hozzá, a karjaiba emelte, átszáguldott vele az éjszakai égen, és közben hagyta, hogy az eső verje őket, mindkettejükről eltávolítva a saját testéből folyó vért. Gabrielle szemében még mindig könnyek voltak, de érezte, hogy megmozdul a karjaiban, visszanyeli a torkát is elszorító könnyeket, hogy ösztönének kényszerétől hajtva a szájával és a nyelvével gyógyítani kezdje azokat a sérüléseket. Aztán a két kezébe fogta az arcát, és ott folytatta ugyanezt, oda sem figyelve arra, hogy mindeközben a levegőben vannak, ami egyre hidegebb lett, ahogy felfelé haladtak a hegyen a barlangjuk felé. Végig hullottak a könnyei, míg az arcát gyógyította, és azalatt is, míg felkutatta a rajta az összes többi sérülést, míg kitapintotta, és begyógyította a hátán a tőr ütötte legkisebb sebeket is. Mire elérték a barlangot, feloldotta a biztonsági intézkedéseket, és ott feküdt a lány fejével az ölében az ágyon, már igazán nem tudta volna megmondani, melyikük az idegesebb, ő, vagy Gabrielle. – Elég már, kislány. Csak megint hányingered lesz, pedig semmi szükség ezekre a könnyekre. Jól vagyok. Te is. Nem történt semmi. A finom ujjak ökölbe szorultak, és verni kezdték a combját. – De történt – jelentette ki zokogva –, el kell mennem. El kell hagynom téged. Nem tudok itt maradni veled. Aleksei megfeszült. A gyomra egyetlen hatalmas csomóba ugrott. A keze görcsösen markolt a dús selyemhajba. Figyelmeztetnie kellett magát a légzésre. Ki. Be. Várakoznia, hogy úrrá legyen a dühén. Várnia, hogy stabilan uralja a démonjait. – Gabrielle, az életpárom vagy. Mi nem hagyhatjuk el egymást. Beszélj hozzám. Mondd el, mi folyik a fejedben. Igyekszem udvarias

lenni, és teret hagyni neked, de ha nem tudod abbahagyni a sírást, újra rosszul leszel, így nem marad más választásom, mint megszerezni az információt, ami beteggé tesz, hogy segíthessek a rosszulléteden. Mondd el. – Nem tudom ezt végigcsinálni. Bárcsak soha ne alakítottak volna át. – Eltakarta az arcát, és a szívszaggató, fogcsikorgató sírás ismét felerősödött. Aleksei átpörgette az ölében fekvő lány fején a hajszálakat az ujjai között, és kizárólag a légzésre figyelt. Ki. Be. Sakkban kellett tartania a démonokat. A nője fájt. Szörnyen szenvedett. Ez pedig elfogadhatatlan volt a számára. – Kiscicám, az életpárom vagy. Már annak is születtél. Hozzám tartozol, az én világomhoz. Miből gondolod, hogy nem így van? Átkarolta a combját, és magához szorította. – Én nem tudok segíteni. Segítenem kellett volna, amikor szükség volt rá. Joie, a húgom azonnal ugrott volna. Aleksei végigsimított a töméntelen selyemszálon. – Kislány – súgta halkan a becézést –, te megpróbáltál ugrani. Én akadályoztam meg. – A különbség... – megpróbált felülni, és elhúzódni tőle. Aleksei nem engedte. A fejére simította a kezét, és megakadályozta a mozgásban. Addig tartotta fenn a nyomást, amíg az ellenállás megszűnt, és a lány ismét zokogni kezdett a combjára omolva, mintha az, hogy képtelen felvenni ellene a harcot, egy újabb hatalmas bűne lenne. – A különbség az – folytatta alig érthetően a sírástól –, hogy a húgomnak hagytad volna, hogy segítsen, mert ő tudja, hogyan kell. Ő nem kezdene el hányni. Ő nem hátráltatna, hanem előny lenne a számodra. Egy újabb zokogásvihar csapott le rájuk. Ezúttal maga Aleksei emelte fel, hogy a mellkasára húzza az arcát. Szorosan a karjaiba csomagolta. – Elég ebből. Hagytam folyni a könnyeidet, mert szükséged volt rá, hogy kiadhasd őket. Sokkolt az erőszak és féltettél engem, de most már hagyd abba, mert rosszul leszel. Le kell állítanod. Komolyan mondom, Gabrielle.

A lány ujjai ismét ökölbe szorultak, és most a mellkasát kezdték verni. – Nem mondhatod azt, hogy hagyjam abba a sírást, és nem várhatod el, hogy engedelmeskedjek! – De igen, mondhatom, kislány. Most azonnal hagyd abba. Láthatóan nem érted az egész életpár dolgot, és nagyon világosan el kell erről beszélgetnünk. Ehhez pedig szeretném, ha rám néznél, és nem eltakarnád az arcod. Nem akarok könnyeket látni a szemedben, amikor erről beszélek. Látnom kell, hogy megérted. Gabrielle csak még jobban az ingéhez szorította az arcát. Érezte, hogy a könnyei átnedvesítik az ingét, mégis hagyott időt neki, hogy engedelmeskedhessen. A másodpercek óráknak tűntek, mielőtt vett néhány mély, csuklásokkal tűzdelt lélegzetet, és felemelte a fejét, hogy engedelmeskedjen neki. Aleksei a haja alá csúsztatta a kezét, és a tarkójára simította az ujjait. Még a könnyáztatta arcával is gyönyörű volt. Hatalmas szemeinek pillantása találkozott az övével, és úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. A teste mindig így reagált, valahányszor Gabrielle ránézett. Amikor a közelében volt. Bármikor. Végigsimított szabad kezével az arcán, mintha eltörölhetné az összes könny nyomát. – Ez az, amiért te vagy az életpárom Gabrielle. Nem a húgod. A húgod nem lenne jó az én számomra. Soha nem illene ide. Nem illene hozzám. Ha azt mondom, tegyél meg valamit, te mindent megpróbálsz legjobb tudásod szerint, hogy úgy tegyél, ahogy kértem. Azt hiszed, hogy nem éreztem a küzdelmedet önmagaddal, míg én csatáztam? Nagyon keményen kitartottál a kedvemért. A természetedből adódik, akár tudsz erről, akár nem, hogy segíts másoknak. Mégis próbáltad nem tenni, mert én ezt kértem. – Parancsoltad – helyesbített egy jól hallható kis bosszúsággal a hangjában. Nem mosolyodott el, bár szeretett volna. – Parancsoltam – értett egyet. – Olyan férfi vagyok, aki parancsolgat a nőjének, és számít az engedelmességére. És arra is nagyon odafigyelek mindig, hogy a gondját viseljem. Minden szempontból. Gondom lesz rá, hogy boldog legyen, hiszen azzal, hogy engedelmeskedsz nekem, éppen

azt adod meg, amire szükségem van, kislány, tehát boldoggá teszel. – Mondtam, hogy nem vagyok benne biztos, hogy meg tudom csinálni ezt az engedelmesség dolgot. Most már nem tudta megállni, felnevetett. Halkan. Gyengéden. A lány tudta, ő jelent mindent a számára, mégsem nevetett vele. – Értem én, Gabrielle. De próbálod. Pont ez az, amitől olyan nagy ajándék. Ha könnyű lett volna ott állnod a csatatér szélén, ha nem számított volna, hogy talán bajban vagyok, akkor engedelmeskedni sem lett volna nehéz, és ez az egész nem jelentene semmit. Szükséged volt rá, hogy segíthess, és mégis harcoltál, hogy azt tedd inkább, amit kértem. – De a végén nem engedelmeskedtem. – Biztos vagyok benne, hogy gyakran fogsz engedetlenkedni. Ebben ez a legnagyobb ajándék, hogy bár nehéz, mégis megpróbálod nekem adni, és teljesen mindegy, hogy végül sikerül-e vagy sem. Bár csatában soha nem fogom hagyni, hogy segíts. Nem vagyok az a fajta életpár, és soha nem is leszek. Az én nőm biztonságban marad, ott, ahol hagyom. Erről nem nyitok vitát. Soha nem is fogok. A húgod soha nem illene hozzám, Gabrielle. Egymillió év alatt sem szoknánk össze. Nem akarnék olyan nőt, aki az oldalamon küzd. Ehhez túlságosan... – Soviniszta vagy? Nevetett, és egy csókot simított a szájára. Édes volt, és mint mindig, hatalmas kísértést jelentett a számára. – Azt akartam mondani, hogy védelmező, de a soviniszta is megteszi. – Gyűlöltem az egészet. Utáltam a tudatot, hogy meghalhatsz, gyűlöltem, hogy csontig marta a karod a vámpír vére. Hogy Vaugn többször is a hátadba szúrt egy tőrt. – Megborzongott, és ujjaival végigkövette a sebhelyeket az arcán, amik, bár már összezárultak, még elevenek voltak. Gyengédség volt az érintésében. Az volt a szemében is. Aleksei szíve meglódult a mellkasában. Gabrielle soha nem nézett még rá így. Puhán. Szerelmesen. Nem akart erre a szóra gondolni. Nem

tudta, hogy mit tenne vele a csalódás, ha a lány nem ezt az érzelmet érezné, így inkább elkerülte a fejét. Teret adott neki. És időt.

18. Gabrielle

mocorogni kezdett, elhelyezkedett Aleksei ölében.

Ráült terpeszben. Szorosan hozzásimult. Úgy tűnt, a férfi mindig kemény a számára. Mindig készen áll rá. Odadőlt hozzá, és miközben végigcsókolt az arcán minden egyes sebet, és karomnyomot, a szeméremdombját odadörgölte ahhoz a dudorhoz. Nem tudta mit érez, egyszerűen csak teljesnek érezte magát. Kerek egésznek. Befejezettnek. És egyedül csak a férfi volt képes elérni, hogy így érezzen. – Komolyan mondtad, Aleksei? Nem vagy csalódott, hogy nem olyan nőt kaptál, aki az oldaladon harcol? – Lehetetlen lenne csalódottnak lennem miattad, kislány. Aleksei keze végigsiklott a hátán, majd a csípőjén, ezzel a mozdulattal a ruhát is eltüntetve róla. Lehajtotta a fejét, hogy lecsapjon a szájára. – Nincs sok időnk kiscicám, és vannak dolgok, amiket meg akarok csinálni veled. Olyan dolgok, amikre szükségem van tőled, és te meg is fogod adni nekem őket – mormolta a szájába a parancsot, míg a kezei a derekát fogták át. – Már megadtam az engedelmességet – mutatott rá a lány, és a száját kereste. Könnyedén felemelte magáról, az ágyra fektette, és követte őt, a szájával éppúgy leszorítva, mint hatalmas testével. „Látom már, miért van az ágy olyan csábító hatással az emberekre.” „Nagyszerű, igaz?” – Gabrielle elvesztette magát a szájában. Csupa hő és tűz volt az egész. Nem hitte, hogy bárki is képes lenne úgy csókolni, mint ő. Amikor csókolta, ha közben a Holdat kéri tőle, azt is megpróbálta volna megszerezni, hogy nekiadhassa. „Tényleg nagyszerű.” – Aleksei végigcsókolta a nyakát. – „Tedd a fejed fölé a kezeidet, kislány, szeretem, ahogy kiemelkedik a melled, mint valami csodálatos áldozat. Alaposan ki akarom

élvezni az időt, hogy imádjam a tested, mielőtt vissza kellene mennünk a kolostorba. Mindig magamon akarom tudni a szemeidet. Ne nézz félre.” Gabrielle belenézett a szemébe. Abba a nagyon zöldbe. Abba a vággyal teltbe. Akkora sóvárgást látott ott, hogy a saját teste azonnal reagált rá. Nem vette le róla a szemét, és teljesítette a kérését, lassan a feje fölé emelte a karjait. Fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el, vagy hogy hányszor követelte a férfi teste az övét. A szája, a fogai, a nyelve, a kezei mindenhol ott voltak, őt követelték, újra és újra a magasba emelték, egyik orgazmusa összeolvadt a másikkal. Már úgy érezte, meghal, még mielőtt magával ránthatná Alekseit is a kielégülésbe. Vonaglott az ágyon, a nevét zokogta, és könyörgött neki. „Mondd meg, ki a te életpárod” – követelte a férfi, miközben a vállaira rántva a lábait feltérdelt, egészen kiszolgáltatva magának a lányt. Odairányította erekciója fejét a bejáratához. – „Hagyd ott a kezed, ahol mondtam, Gabrielle” – csapott le rá a parancsa ostorként, miután teljesen kitolta a komfortzónájából, ahová Gabrielle nagyon is szívesen követte. – Nem tudom – csapkodta a fejét jobbra-balra –, neked kell ott tartanod. Érte nyúlt, vagyis megpróbálta. Csakhogy a csuklói nem moccantak a matracról. Tekintete visszaugrott a férfi arcára. – Aleksei – lehelte. Szaggatottan. Zihálva. A férfi felemelve tartotta a csípőjénél fogva, és Gabrielle megpróbálta feltűzni rá magát, de Aleksei nem engedte. Igyekezett visszanyerni maga felett az ellenőrzést, a melle hullámzott az erőlködéstől. – Kérlek, Aleksei. Mondd meg, mit akarsz. – Azt akarom, hogy megmondd, ki az életpárod. Pontosan tudd ezt, Gabrielle. Belépek az elmédbe, amikor belépek a testedbe. Addigra tudnod kell, kihez tartozol. Megnyalta az ajkait, hogy megnedvesítse őket. Aleksei többet kér most, mint a testét. Tudta. De nem érdekelte. Ő talán a legingatagabb személy a föld hátán, de ez a férfi már utat talált a bensőjébe. Lélek a lélekhez. Mindig szeretni fogja Garyt. Tudta, és elfogadta ezt, de azt is tudta, hogy most már helyesen szereti, úgy

szereti, mint azt a férfit, aki látta és megmentette őt, amikor senki más nem látta. – Te vagy az életpárom, Aleksei – suttogta. Igazat adott a férfinak. Egészen kinyitotta előtte a tudatát. Hadd lássa őt. Hadd lássa, mennyire és hogyan szereti Garyt, és azt is, hogy a szerelem, amit az életpárja iránt érez, már réges-rég túlmutat mindenen, amit valaha is el tudott képzelni, és tudni fogja, hogy nem kell aggódnia a Gary iránti érzései miatt. – Ő elveszett a számodra – mondta halkan a férfi –, túl van már az érzelmeken. Talán a rólad szóló emlékei megóvhatják azon az úton, ami rá vár, bármi is legyen a sorsa. De te az enyém vagy. Teljesen, egészen az enyém. Bólintott. Ő is így érezte. – A tiéd vagyok, Aleksei, és elégek. Szükségem van rád, azonnal. Azon a módon válaszolt neki, ahogy Aleksei mindig is válaszolt, a saját módján. Keményen, gyorsan mélyre hatolt benne. Valahol a teste közepében ismét széthullott, de közben rájött, hogy visszakapta a kezeit, így rögtön fel is használta őket, belekapaszkodott a vállaiba, és mélyre ásta belé a körmeit, míg a férfi elsodorta a szakadékba, és még akkor is ott lüktetett benne, amikor a kamrában lassan elhaltak sikolyainak és zokogásinak visszhangjai. Érezte milyen képtelenül kifeszíti. Szinte lehetetlenül. Rég nem jutott már levegőhöz, de Aleksei szemei nem mozdultak róla. Látta hogyan árasztotta el a gyönyör. Érezte örömének végzetes hullámát, ami a lábujjaiból kiindulva végigsöpört a testén egészen feje tetejéig, hogy a hatalmas hullám mindkettejüket elsodorja. Beletemette az arcát a nyakába, és hagyta, hogy az egész súlya ránehezedjen egy percig, mielőtt felemelte volna a fejét, hogy lenézzen rá. Felkönyökölt a feje két oldalán, és a kezeibe fogta az arcát. Zöld szeme szinte lelángolt rá. – Minden rendben, kislány? – kérdezte. Gabrielle szíve bukfencet vetett a hangja szelídségétől. – Hogy ne lenne rendben? – A teste még mindig hullámzott. Egészen jóllakottnak és szeretetbe bugyoláltnak érezte magát.

– Velünk kapcsolatban. Minden rendben? Érted már miről is szól az életpár? Nem csak annyi, hogy ki illene legjobban az én személyiségemhez, vagy a tiédhez. Mi nem a legjobban illünk, hanem tökéletesen illeszkedünk. Összetartozunk. Te hozzám. Én hozzád. A legtöbb nő képtelen lenne velem élni. Gabrielle megrázta a fejét. – Ez nem igaz. – Kislány. Ez így van. Én a régi időkből származom, ahol a férj kiment vadászni, és elvárta, hogy a felesége otthon várjon rá, és a családot védje. Sőt, a férfi azt is elvárta, hogy a nő boldogan tegyen eleget az ő igényeinek. Te is gondoskodsz a szükségleteimről, méghozzá boldogan. – De csak, mert annyira megkönnyíted, Aleksei. – És amikor majd mások közelében élünk? Akkor is könnyű lesz, amikor a barátaid és a családod azt várják el, hogy szembeszállj velem minden kanyarnál? Amikor megtiltom az anyádnak, hogy dührohamokra ragadtassa magát a közeledben? Amikor nem leszek hajlandó visszavonulni addig, amíg egészen bizonyos nem leszek benne, hogy semmi nem okozhat fájdalmat neked, vagy nem sebesíthet meg fizikai módon? Mert, Gabrielle, erre mindre számíthatsz tőlem. – Tudom. Sokat gondolkodtam rólad, így erről is. – Valóban sokszor megfordult a fejében ez. Fel-alá dörzsölgetni kezdte a férfi karjait, érezte a jól kirajzolódó izmokat. Gyönyörű férfi volt. Amint túljutott azon, hogy aggódjon amiatt, hogy mások mit fognak szólni a kapcsolatukhoz, azon kezdett gondolkodni, hogyan tudna együtt élni vele, hogyan tehetné boldoggá, tekintettel Aleksei meglehetősen nehéz természetére. – Az a helyzet, hogy az arrogáns főnökösködésed először megőrjített... – Arrogáns főnökösködésem? – humor volt a hangjában. – Te is tudod, hogy arrogáns vagy, Aleksei, és szeretsz főnökösködni. A mosoly eltűnt a férfi arcáról. – Azt akarom, hogy pontosan tudd, mibe vágsz bele, Gabrielle. Nem az a fajta férfi vagyok, aki tétlenül üldögél és beszélget másokkal. Soha nem éltem emberek közelében,

nem is tolerálom annyira az embereket, mint ahogy ők azt úgy érzik, joggal elvárhatják. Gabrielle az arcát fürkészte. Nagyon komolynak tűnt, de nem mondott semmi olyat, amit ne tudott volna eddig is. – Mit akarsz ezzel mondani, Aleksei? – Egyáltalán nem tetszik, hogy az jutott eszedbe, hogy nem vagy méltó életpár a számomra. Soha nem fogok beletörődni, hogy valaki, legyen ez akár az anyád is, félelmet keltsen benned, csak mert hisztériázni támad kedve. Az apádnak és a testvéreidnek meg kellett volna védenie ettől. Nem tették. De én megteszem. Ha ez a nő, akit tudom, hogy szeretsz, csak egyetlen tárgyat is felemel, hogy hozzád vagy a gyerekeinkhez vágja, egyszer és mindenkorra gondoskodni fogok a problémáról. Érted? Nem akarom, hogy úgy vágj bele a kapcsolatunkba, hogy azt hidd, csupa szép dolgot szereztél magadnak. Megérintette a száját két ujjával. – Soha nem írnálak le szép dolognak, Aleksei. Édes viszont tudsz lenni. Olykor. Rájöttem, hogy életemben először veled biztonságban érzem magam. Szeretem az apámat és a bátyámat. Tényleg. Imádom a húgomat. De az otthonomban, ahol felnőttem, soha nem éreztem magam biztonságban. Soha nem éreztem, hogy valamelyikük is elém állna anyámmal szemben. Lehet, hogy tévedek, hiszen végül is soha nem támadott meg, de téged ismerlek. Tudom, hogy nem engednéd, hogy hozzám vágjon dolgokat, vagy megüssön engem vagy az eljövendő gyerekeinket. Azt is tudom, hogy ha engem feldúlna a viselkedése, azonnal megállítanád. Tehát nagyon is szükségem van az ilyesfajta védelmedre, hogy az erődre támaszkodhassak, így megtenni, amikre rákérdeztél, soha nem lenne teher. A zöld szemek lelángoltak rá. A belőlük áradó hő fokozódott. Érezte, hogy férfiassága ismét megfeszíti hüvelye belső falát, összerándul benne, de ez nagyon finom érzés volt. Tökéletes. Teljesen helyénvaló. – Szóval tisztában vagy vele, hogy nem fogok igyekezni, hogy a családod és a barátaid megszeressenek. Nem érdekel, ki szeret és ki nem. – Az arca ellágyult, és megharapdálta a lány állát, ami a

forróság újabb hullámát küldte át Gabrielle-n. – Rajtad kívül. Azt nagyon szeretném, ha te kedvelnél. A lány nem tudta visszatartani, halkan felnevetett. – Azt hiszem, biztonságban vagy, Aleksei. Nagyon úgy tűnik, hogy kedvellek. – Az jó – a teste lassan siklani kezdett az övében –, már aggódtam. – A legkevésbé sem aggódtál. Ha azt hinnéd, hogy nem kedvellek, egyszerűen megparancsolnád, hogy tegyem túl magam rajta. – Az ujjai belemélyedtek a vállába – nem kezdheted újra megint az egészet. – Azt hiszem, hogy tévedsz, kislány. Eléggé biztos vagyok benne, hogy újrakezdhetem. Gabrielle felkacagott, a nevetése végigcsengett a barlangon. A nevetése valódi volt, rájött, hogy boldog. Nagyon boldog. Nem volt egy fehér léckerítéses háza nagy tornáccal, egy barlangban volt, magasan a Kárpátokban, és boldogabb volt, mint amire életében valaha is vissza tudott volna emlékezni. Átkarolta Aleksei nyakát, lehúzta magához a fejét, és a szája megtalálta az övét. A férfi megkönnyítette a dolgát, a csókjai felgyújtották az egész világát. És ő szerette ezt. Nagyon is. Odaadta neki magát. Átengedte magát a tűznek, amit létrehozott. Hagyta, hogy biztonságban érezze magát, szeretettel körülvettnek. Egymillió évig sem lehetett volna meggyőzni arról, hogy Aleksei lesz az a férfi, aki mellett ennyire boldognak érzi majd magát. Ismét elveszítette az időérzékét. Elveszett abban, amit a férfi a testével művelt, és amit ő művelt a férfiéval, de túlságosan is rövidnek találta, amikor ismét felöltözve találta magát a barlangban. Aleksei kivezette a felszínre, odakinn megálltak egy kis időre, amíg visszahelyezte a biztosítékokat. Gabrielle tudta, hogy visszamennek a kolostorba. Ahol négy falon kívül nincs semmi más. – Gabrielle? Megfordult. Aleksei ott állt mögötte magasan, férfiasan, hosszú haja összekötetlenül omlott alá, a szél tetszése szerint járt-kelt a tincsek között, bele-bele fésült. A kezét nyújtotta feléje. Gabrielle egy hosszú pillanatig tanulmányozta. Nagy, erős keze volt. Nagyon erős. Vett egy mély lélegzetet, és a tenyerébe

csúsztatta az ujjait. Aleksei magához húzta. Közel. Szerette, hogy mindig ezt csinálja. Szeretett hozzáérni. Minél nagyobb felületen. Átkarolta a derekát. – Mi az? – Szeretek itt lenni. A kolostort viszont nem szeretem. – Az igazság az egyetlen mód volt, amivel bánni lehetett Aleksei-jel. Tudta, hogy ha megpróbálná elkerülni az egyenes választ, itt állnának az idők végezetéig, amíg el nem mondaná neki az igazat, vagy míg a férfi el nem veszítené a türelmét, és meg nem nézné a fejében a választ. – Nem maradunk ott örökre. Tudom, hogy fontos a munkád. A lehető legrövidebb időn belül kialakítunk magunknak egy otthont a közelben, hogy folytathasd a kutatásaidat. A szájához húzta a kezét, végigsimított ujjízületein. – Lesz egy szép otthonunk, Gabrielle. Olyan, amilyet akarsz. – De nem fogsz hosszú időkre eltűnni? – képtelen volt távol tartani a félelmet a hangjából. Elkomorodott. – Eltűnni? Mégis, mit gondolsz, hová mehetnék? – Vámpírra vadászni. – Nem hagylak itt. Ha el kell mennem valahová, te is velem jössz, Gabrielle. – Volt a szemeiben egy kemény eltökéltség, mintha azt hinné, hogy megszabadulni próbál tőle. Gabrielle közelebb hajolt hozzá, még szorosabban ölelte a derekát, és hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen rá. – Örülök. Nem akarom, hogy nélkülem menj bárhová is. – Tudod, hogy Gary nem dolgozhat veled – mondta mintegy rendeletképpen a férfi. – Nem akarta, hogy Gregori átalakítsa, még akkor sem, amikor annyira közel járt a halálhoz. Tudta. Nem tudom, honnan tudta, de azt mondta, több hasznot képes hajtani a Kárpátiaknak emberként, mint Kárpátiként. Ő egy zseni. Hihetetlen az agya, Aleksei. – Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy a férfi számára mit jelent Gary, és hogy talán zokon veszi, hogy ilyen lelkesen beszél róla. A szájára csapott. – Sajnálom – suttogta –, nem gondolkodtam. Óvatosan elhúzta a szájától a kezét, és a szíve fölé simította. – Ez volt az első alkalom, amikor úgy beszéltél róla, mint egy

munkatársadról, akit csodálsz, és nem egy férfiról, akivel le akarod élni az életed. Miután láttam a gyerekkorod és az életet, amit azóta éltél, különösen az átalakításod óta, hálás vagyok neki az irántad tanúsított barátságáért. A tudat, hogy volt valaki, aki törődött veled, és igyekezett boldoggá tenni, egyáltalán nem idegesít fel, Gabrielle. A Daratrazanoff már nem képes érezni, de emlékezni fog, és ha valóban az a férfi, akinek látom őt a fejedben, ellenőrizni fogja, hogy boldog vagy-e. Kapcsolatban marad veled, még ha távolról is. – Ez nem okoz neked problémát? – Nem akarta, hogy Aleksei haragudjon rá, vagy ami még rosszabb, ismét harcba bocsátkozzon Garyvel. – Nekem itt vagy te. Nekem adtad magad. Egy hihetetlenül értékes ajándék, amit tudom, hogy soha nem fogsz visszavenni. Az enyém vagy. Nem az övé. És soha nem is leszel az. Tudom milyen érzés szeretni téged, Gabrielle. Ő már nem érezheti, de emlékszik rá. Ez mindig nagyon nehéz lesz a számára. A lány nagyot nyelt. – Szeretsz engem? – Nem tudta elhinni. Hogyan szerethetett volna bele, amikor... Aleksei erősen a mellkasára szorította a tenyerét. – Kislány, ne! – figyelmeztette. Nem akarta, hogy hibáztassa magát valamiért, amiről ő úgy gondolta, hogy egyáltalán nem az ő hibája volt. – Megegyeztünk, hogy azt a témát nem hozzuk fel többé. Hogy is ne lennék szerelmes beléd? Gabrielle nem látta magát úgy, ahogyan ő látta. Nagyon intelligens. Kedves. Édes. Sebezhető. Gondviselésre volt szüksége, ő pedig olyan férfi, akinek szüksége van arra, hogy egy nő gondját viselhesse. Egy olyan nőre volt szüksége, aki csupa fény, és aki visszaráncigálhatja a szakadék pereméről, ha túl közel merészkedik hozzá, nem pedig olyanra, aki maga is harcolni akar. Rá volt szüksége, hogy gyakran az eszébe jusson, hogy él, és mert a démonok egy pillanatra sem pihentek meg benne, így, amikor félt, hogy elveszíti magát, mindig a lányért nyúlt, aki kedves szelídségével tartotta meg. Ez pedig sokkal fontosabb volt a számára, mint valaki, aki az oldalán harcolhat.

Ez a nő Gabrielle volt. Irtózott az erőszaktól. Megbetegítette. Ő pedig hálát adott ezért az égnek. Megtanítja majd neki, hogyan védheti meg magát, mert ez fontos. A lány számára. A gyerekeik számára. És neki magának is. Tudnia kellett, hogy amikor nem vele van – bár ez nem fog gyakran előfordulni –, képes megvédeni magát, ha muszáj. Ezt az egyetlen dolgot kivéve pontosan úgy akarta az ő Gabrielle-jét, ahogy volt. Sebezhetőnek. Édesnek. A természete és az intelligenciája bőségesen elegendő, hogy őt boldogságban tartsa. Az pedig csak a hab volt a tortán, hogy az ágyában is hihetetlenül forró. Gabrielle az oldalába temette az arcát. – Azt akarom, hogy szeress, Aleksei. Esküszöm, hogy bármit megteszek, hogy boldoggá tegyelek. Rámosolygott. A lánynak nem is lesz választása ez ügyben, mert kizárt, hogy más lehetőséget is nyújtson a számára. De úgy gondolta, jobb, ha erről hallgat. – Andre és Teagan úton vannak felfelé a kolostorhoz. Ott találkozunk velük. Fane beszélt az ősiekkel, megkérte őket, hogy engedjék, hogy Teagan megpróbálja meggyógyítani őket annyira, hogy kimehessenek megkeresni az életpárjaikat. Andrénak egy fiún, Josefen keresztül hozzáférése van egy adatbázishoz pszichés képességű nőkről. Ha képes lennél kapcsolódni az ősiekhez, és iránytű lehetnél nekik az életpárjaik felé azzal a bizonyos „partitrükköddel”, amiről beszéltél, talán megadhatnánk nekik a jövő reménységét. – És ha Teagan elbukik? Vett egy mély lélegzetet, és lassan kifújta. Gabrielle túl intelligens ahhoz, hogy ne tudja, mi következne ebből. Nem maradna más választása, mint továbbra is a kolostorban maradni, hogy átvegye a kapuőri szerepet Fane-től. Fane-t mindenképpen mentesíteni kellett a feladat alól, hogy elrepülhessen Andréval, Teagannel és az életpárjával az Egyesült Államokba. – Nagyon sajnálom, kiscicám, de nem mehetnék el, védenem kellene az ősieket. Akkor itt maradnánk. Láttam az álmaidat a házról és az udvaron játszó gyerekekről...

– Az álmok változnak, Aleksei – szorította egy ujját a szájára Gabrielle –, és az egy gyerek álma volt. Te vagy az otthonom. Te. Nem egy ház, és nem egy udvar. Bárhol otthon lehetünk, ahol együtt vagyunk. Azért a munkám fontos. Igazából úgy érzem, hogy óriási haladást értünk el. Shea remek orvos, egészen biztosan a helyes úton tart majd bennünket, főleg, ha mindannyian kivesszük a részünket az ötletelésből, és most, hogy Gary elment, mindenképp szükség van rám. – Akkor, ha maradunk, mihamarabb fel kell állítanom a laboratóriumodat a kolostornál. – Megtennéd? Rámosolygott, és megcsóválta a fejét. – Kislány, én egy önző férfi vagyok, egészen csak magamnak akarlak. És ezért soha nem is fogok bocsánatot kérni, de annyira önző azért nem vagyok, hogy ne lássam, hogy milyen jelentőséggel bír a munka, amit az egész népünk érdekében végzel. Ha visszatérünk a Kárpátokba, talán felajánlom a szolgálataimat a hercegnek. Még nem tettem hűségesküt neki, és azt hittem, soha nem is fogok, de most már van egy családom, abban kell gondolkodnom. Gabrielle nevetésben tört ki. – Micsoda hatalmas feladat. Hűséget esküdni a hercegnek. Egy álmogorva pillantást vetett rá, pedig titokban a világ legszebb hangjának találta a nevetését. – Te nő! Évszázadok óta kizárólag a saját törvényeim szerint élek. Nem vállalok el megbízásokat bárkitől. – Talán még a mellkasodat is verhetnéd egy kicsit – javasolta a lány még mindig nevetve. Magához ölelte. – Induljunk felfelé a hegyen a kolostorhoz. Ezért a beszólásért pedig most te magad fogod szabályozni a testhőmérsékletedet. Gabrielle átölelte és hozzábújt, és még csak most eszmélt rá, hogy amióta a férfinak adta a hűségét, az folyamatosan gondoskodott róla, hogy melegben és biztonságban érezze magát. És ő még csak nem is gondolt erre. Ő egyelőre nagyon is hadilábon állt ezzel a hőmérséklet dologgal éppúgy, mint a hangerőszabályzással.

Gyakorolnia kellett volna, de a feje mindig a munkával volt tele. Amíg nem jött Aleksei. Most vele volt tele. Arra is rájött, hogy az agya egy bonyolult rejtvényként tekint a férfira, amit megpróbált megfejteni, de valószínűleg soha nem jön rá a végleges, tökéletes megoldásra, ami teljesen rendben is volt. Szerette, hogy a férfi szabályozta a testhőmérsékletét. Nem szólt egy szót sem, de ahogy felfelé haladtak az egyre nagyobb hidegben a hegyoldalon, ahol a sűrű köd vészjóslóan gomolygott, szándékosan nem tartotta magát melegen. Várt. Megborzongott. A meleg azonnal érkezett. Elmosolyodott magában. Aleksei. Vigyáz rá akkor is, amikor azzal fenyegetőzik, hogy nem fog. Csak még jobban szerette ezért. A ködöt zavarónak, szinte nehéznek érezte magán. Figyelmeztető suttogásokat hallott, és ez alkalommal már felismerte, hogy ezek biztosítékok. Visszaemlékezett rá, hogyan haladt át rajtuk, amikor Garyt kereste. Annyira rémült volt. Most, hogy Aleksei ölelte, egyáltalán nem félt. Rájött, hogy nem is váltott alakot, hogy áthatolhasson a ködön. Aleksei azonnal észrevette, hogy zaklatottá vált, és még jobban magához szorította, amitől visszatért a biztonságérzete. Még soha nem mérte fel, hogy mennyire figyelmes is vele valójában a férfi. – „Kezdek beléd szeretni.” – Muszáj volt elmondania ezt neki. Hiszen a férfi azt mondta, hogy szereti. Mindig eléje helyezte magát, és óvatosan bánt vele, észben tartotta, hogy ő nem született Kárpáti. Hát hogyan is ne lennének heves érzelmei iránta? Egész végig ott volt az orra előtt, csak olyan hosszú ideig hitte, hogy Garybe szerelmes, hogy nem vette észre, hogy mennyire szereti valójában Alekseit. Trixie-nek mindvégig igaza volt. Egészen más volt ez. Nem volt szemernyi kétség sem benne, hogy ő és Gary, bár boldog életet éltek volna együtt, az nem lett volna ehhez fogható. Nem hagyta volna ott valamiért, amit nem ismer, akkor viszont soha nem lett volna egy Alekseie. Küldött egy imát az ég felé, hogy Gary találja meg az életpárját, és hogy amikor megtalálja, legyen minden ízében olyan boldog, mint most ő.

Megérezte Aleksei ajkának simítását a haján. „Nem a legjobb módja, hogy ezt akkor közöld velem, amikor a levegőben vagyunk, kiscicám. Amikor ilyeneket mondasz, megkeményedek. Azt hiszem, szexelni még tudnánk is repülés közben, de melegen tartani, miközben elérem, hogy darabokra törj nekem, azt elég nehéz lenne anélkül, hogy lezuhannánk.” Odaszorította a férfi mellkasához az arcát, és nevetett. – „Téged a világon minden keménnyé tesz. Afelől pedig kétségem sincs, hogy gond nélkül megoldanád, hogy akár többször is darabokra hulljak a kedvedért, közben a meleget is tartani tudnád körülöttem, és még csak le sem zuhannánk. Épp eléggé tehetséges vagy ehhez.” „Végre. Örülök, hogy elismered.” Gabrielle most fedezte fel, hogy ez a szeretetteljes csipkelődés végig ott volt a férfiban. Szerette, hogy van humorérzéke, és kötekedhet vele, Aleksei legfeljebb viszonozza azt, nem csinál belőle problémát. És egy így tökéletesen rendben is volt. Érezte válasznevetését. Szerette ezt a hangot, hiszen tudta, hogy nem nevetett gyakran – ha nevetett egyáltalán –, mielőtt a magáénak követelte őt. A kolostor kapui feltornyosultak előttük, alighogy kiléptek a ködből. Ujjaival csavargatni kezdte Aleksei ingét. – Nem voltál túl kedves Trixie-vel, Aleksei – mutatott rá –, talán szeretnéd helyrehozni ezt a hibádat. Aleksei közvetlenül a kapu előtt tette a földre. – Miért is kellene nekem emiatt aggódnom? Hallotta a kihívást a hangjában. Alig néhány perccel ezelőtt tisztázta, hogy egy kicsit sem érdekli, hogy mit gondolnak róla mások. Sem a családja. Sem a barátai. Senki véleménye nem érdekelte. Közelebb bújt hozzá, és végigfuttatta a kezét a mellkasán. – Trixie segített nekem. Rengeteget. Muszáj volt beszélnem valakivel... elhallgatott, amikor a férfi teste kőkeménnyé vált, minden izma összehúzódott. – Aleksei, figyelj rám egy pillanatra. Tudom milyen fontos a számodra, hogy te és én együtt dolgozzunk a problémáinkon. Én is ezt akartam, de annyira féltem tőled, és úgy

szégyelltem magam, akkora bűntudatom volt, hogy nem tudtam beszélni. – Bármikor beszélhetsz velem, Gabrielle. Én vagyok az, akivel beszélned kell. A lány felemelte a kezét, és beletúrt a hajába. Minden pillanatban nagyon is tisztában volt vele, hogy Aleksei férfi, ő pedig egy nő. – Tudom-tudom – mondta gyorsan –, de akkor hálás voltam neki, amiért figyelmet szentelt nekem, még ha nem is hittem el, hogy van értelme annak, amit mond, hogy ha valóban szerelmes lettem volna Garybe, és ő is belém, akkor nem lettünk volna képesek egymástól távol tartani a kezünket. – Megkockáztatott egy gyors pillantást a kőarcra. Határozottan olyan volt, mintha gránitból faragták volna ki. Felsóhajtott. – Csak rontok a helyzeten. Azt akartam, hogy tudd, ő segített nekem. Ez minden drágám. Rendet kellett tennem a fejemben, és ő segített ebben. A férfi keze végigsimított az arcán. – Drágámnak neveztél. Még egyszer sem becéztél. – A zöld szemek az arcát fürkészték, és Gabrielle gyomra bukfencet vetett. – Ez tetszik, kessake, nagyon is tetszik. Hihetetlenül szexi volt. Minden, amit csinált. Ahogy megérintette. Ahogy ránézett. A hangja cirógatta, elkábította. Felvillantott rá egy gyors mosolyt. – Lehet, hogy tényleg nem fontos kijönni senkivel. Azt hiszem, simán képes leszek a kolostorban élni, és egész éjjel csak téged bámulni. Ez tökéletesen elegendő lesz a boldogságomhoz. – Beleharapott az ajkába. Erősen. Ez honnan jött? Csak úgy kibökte? Hangosan? Halvány pír kúszott az arcára. A férfi mosolya egy kisebb rengést keltett életre az ölében, a melle ténylegesen bizseregni kezdett. A világon semmit sem kellett tennie, még csak a száját sem nyitotta ki, és ő már elolvadt. – Arra az esetre, ha még ezen a felemelkedésen nem mondtam volna, te vagy a világon a legszebb nő, kessake, akit valaha is láttam. – Lehajolt, és egy pillakönnyű csókot simított a szájára. – Andre és az életpárja néhány pillanat múlva megérkezik – figyelmeztette.

De ekkor már ő is megérezte a zavart a ködben. Nem tudta, hogy azért-e, mert Aleksei agyán keresztül hozzá is eljutottak a biztosítékok figyelmeztető üzenetei, vagy azért, mert a Kárpátiságból vett leckék más készségeit is felerősítették. Az utóbbit remélte. Már Aleksei világához tartozott, és szerette volna azt egészen magához ölelni. Másodpercekkel később egy hatalmas bagoly ereszkedett a földre, néhány méternyire tőlük. Aleksei azonnal közé és az épp alakváltó madár közé suhant. A mozdulat teljesen természetesnek látszott, mintha üdvözölni készülne a saját alakját felvevő Andrét a Kárpáti harcosok hagyományos módján, egymás alkarját megszorítva, de Gabrielle tudta, hogy ez sokkal több ennél. Megint arra használta a testét, hogy őt védje. Várt, amíg a maguk nyelvén üdvözölték egymást, de amikor Aleksei ezután sem hívta oda magához, előrébb lépett egy lépéssel. Többször is látta már Andrét, de még soha nem beszélt vele. Akkor is ott volt, amikor megpróbálta rávenni Garyt, hogy menjen vele. Nem vágyott rá, hogy szemtől szembe kerüljön vele, de úgy gondolta jobb most, mint később. Teljesen készületlenül érte Aleksei mozdulata, ami megint teljesen elvágta őt a férfitól. „Várj, amíg az ő életpárja is csatlakozik hozzánk.” Nem értette mi történik. Külsőleg Aleksei nyugodt volt és barátságos, de érezte, hogyan tekeredik fel benne a feszültség, mint egy támadásra kész kígyó. – „Azt hittem, hogy ti ketten barátok vagytok.” „Azok vagyunk. De téged soha nem kockáztatnálak. Soha. Hozza csak ki a nyílt színre az életpárját, mielőtt a közeledbe juthatna.” Gabrielle felnyúlt, és az öklébe markolta a hátán az inget. Összekapcsolta magukat. Kapaszkodnia kellett valamibe. Kényszerítenie kellett magát, hogy lemondjon természetének örök békéltető oldaláról, és ott maradjon, ahol Aleksei akarta, hogy legyen. És így könnyebb volt. Tudta, hogy Andre tanúja volt annak, hogyan árulta el a barátját – márpedig Aleksei a barátja volt –, hogy tudja, milyen közel hajszolta életpárját az őrülethez, nagyon

megalázó volt a számára. Gyűlölte, hogy tudja, hogy ő elutasította Aleksei jogos igényét rá. „Ezt a témát már ejtettük, Gabrielle.” – Aleksei hangja egyszerre volt szigorú, és megnyugtató. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan csinálja. – „Nem kell többé zavarban lenned miatta. Értesz engem? Engedd el.” Gabrielle felsóhajtott. Már megint. Úgy követeli, hogy felejtsen el valamit, mintha az egy hurok lenne, amiből egyszerűen kihúzhatja a fejét. Mostanra a fél Kárpáti világ tud a dologról. Ahogyan ő is tudta, hogy Garyt elvitte Gregori és a herceg gyógyulni a harcosok barlangjába. Minden Kárpáti tudta. A hírek a közös útvonalon futottak. Rájött, hogy az árulásáról is ezen a közös útvonalon beszéltek. „Ez nem olyan egyszerű, Aleksei. Ő is itt volt.” Hátranyúlt maga mögé, elkapta a kezét, előrehúzta, hogy aztán a combjára simítsa a tenyerét, és rászorítsa a kemény izmokra. Már nem először csinálta ezt, és Gabrielle-t olyan mélyen érintette a gesztus, hogy rá kellett hajtania a homlokát a hátára, és mélyeket lélegezni, hogy távol tartsa a könnyeket a szemétől. „Édes és főnökösködő.” „Szereted, hogy főnökösködő vagyok.” A hangjából mindenféle szexi és nagyon erotikus dolog áradt. Képekkel is megtelhetett a feje, mert azok elárasztották Gabrielle agyát is. Néhányuktól mélyen elpirult, és most nagyon örült, hogy elbújhat hatalmas termete mögé, és Andre nem láthatja az arcát. „Lekötözni egyáltalán nem szexi.” – Pedig amit a képen látott, az nagyon is az volt. „Az lesz, ha én csinálom veled.” Az egész teste beleborzongott a válaszba, óvatosságból úgy döntött, hogy talán jobb lenne visszatérni az előző gondolatmenethez, és akkor rájött, hogy már egyáltalán nem aggasztja, hogy beszélnie kell Andréval. Túlságosan lefoglalták az Aleksei elméjében látott képek, és arra gondolt, hogy mindet ki akarja próbálni.

Pillanatokkal később egy kisebb termetű bagoly kezdett körözni felettük, majd spirális vonalban leereszkedett Andre mellé. Teagan sokkal világosabb bőrű volt, mint a nagyanyja, viszont mindketten gyönyörűek voltak. Gabrielle a vonásaiban is felismerte Trixie-t. Hihetetlen mennyiségű haja volt, és pontosan olyan raszta fonatokban viselte, mint Trixie. Abban a pillanatban, ahogy Teagan megérkezett, Aleksei maga mellé húzta Gabrielle-t, magához szorította és átölelte a derekát. Azonnal bemutatta. Andre is bemutatta Teagant. Aleksei bekapcsolta a báj magasfeszültségű mosolyát. – A nagymamád meglátogatta Gabrielle-t, és én roppant hálás vagyok neki ezért – mondta köszönésképpen –, ő egy nagyon bölcs nő. Gabrielle szíve ismét dadogni kezdett. Aleksei ezt miatta csinálja. Ez egyáltalán nem olyasmi volt, amit a férfi mondani szokott, ezt ösztönösen érezte. Barátságos volt Teagannel, mert azt tervezi, hogy jóváteszi a viselkedését Trixie-vel szemben. A kedvéért. Mert ő kérte, és tudta, hogy Trixie számít neki. Ettől egy kicsivel még jobban szerette. Teagan azonnal felragyogott. – Hát nem az? Alig várom, hogy Andre találkozzon vele, bár egy kicsit aggódom miatta, hogy talán használni próbálja majd rajta a vámpírvadász szettjét. Gabrielle-t szinte sokkolta az Aleksei által mellékesen megemlített információ. – Fane mesélte, hogy rajta valóban használta a fegyvert, nevetséges kis fanyilakkal próbálta megkarózni. – Ó Istenem! – mondta Teagan. Mindkét nő felpillantott Andre szenvtelen arcára. Andrénak még a szája sarka sem rándult meg. Ahogy Alekseié sem. Végül a két nő egymásra nézett, és nevetésben törtek ki, és Gabrielle nem is tudta pontosan, hogy Trixie merész támadásán nevetnek-e, ami bizonyára sokkolta Fane-t, vagy ezen a kettőn itt, akik nem voltak hajlandóak nevetni még egy nyilvánvalóan vicces dolgon sem. – Egy fiolányi szenteltvizet is hozzávágott, csak a dugót felejtette el kihúzni belőle. Nem mintha más végeredménye lett volna, ha kihúzza, Fane legfeljebb egy kicsit nedves lett volna – szállította

Aleksei a következő csemegét ugyanolyan rezzenéstelen arccal, amikor kezdett lecsendesedni a nevetésük. A két nő már az oldalát fogta a kacagástól, a férfiak meg sem rezzentek. Gabrielle a szemét forgatta. – „Aleksei, jól gondolom, hogy a macsó, arrogáns, parancsolgató férfiak még tévedésből sem nevetnek más macsó, arrogáns, parancsolgató férfiak előtt?” „Ha nevetnénk, elveszítenénk a macsó, arrogáns, parancsolgató állapotunkat.” – Aleksei elkapta az állát, és maga felé fordította a fejét – „Ami elég kemény feladatnak tűnik most, hogy ugratsz és a szemed forgatod rám.” „Az neked nem jelent kemény feladatot, ha az életpárod ugrat és a szemét forgatja rád.” „De igen, ha te ugratsz, és forgatod a szemeidet, mert az jelent valamit.” Gabrielle belebámult az átható zöld szemekbe. A szíve dadogott. A gyomra bukfencezett. Az öle görccsel reagált. Telitalálat. A pillantásával. Az intim szavaival, amik egyenesen a fejében szólaltak meg. A szavai visszhangzottak benne. „De igen, ha te ugratsz, és forgatod a szemeidet, mert az jelent valamit.” Tudta mire gondol. Ha ugratja és a szemét forgatja rá, azt azért teszi, mert kényelmesen érzi magát vele. Hogy már ismeri annyira, hogy tudja, nem lesz ideges a bohóckodásától. Hogy még tetszik is neki. Hogy a szerelme egyre nő iránta, és hogy Gabrielle hozzá tartozik. Hogy teljesen elfogadta, hogy Alekseihez tartozik. Odalépett szorosan eléje, a derekára csúsztatta a karját, és nem érdekelte, hogy Andre és Teagan tudnak Garyről. – „Most szeretném, ha kettesben lennénk, és a számba vehetnélek. Mindent megtennék, hogy megmutassam neked azt a figyelmet, amit neked szándékozok áldozni drágám.” A férfi szemei összeszűkültek. Gabrielle a hasán érezte a válasza kemény bizonyítékát, ami egyre csak növekedett. „Kislány, jobban ismersz már annál, hogy ilyeneket mond körülöttem. Vagy ha nem, gyorsan meg kell tanulnod. A magamévá tehetlek akár itt is, a kolostor falánál, anélkül, hogy

bárki is meglátna bennünket. Ha folytatod, pontosan ez is fog történni.” Gabrielle halkan felnevetett a fejében, a szemei nem mozdultak róla, hogy Aleksei láthassa, a fenyegetése egy cseppet sem ijeszti meg. Ha ezt akarja, ő készen áll, hajlandó követni. Hagyta, hogy ezt megláthassa a szemeiben is. Esze ágában sem volt megrémülni valamitől, amiről tudja, hogy elképzelhetetlen örömöt okoz. Ha pedig senki sem láthatja meg őket, kit érdekel, hogy hol vannak? Aleksei megcsóválta a fejét. Gabrielle érezte, hogy lassan elmosolyodik a fejében. Tetszett neki, hogy a lány kiegyezik a fenyegetéseivel. „Majd odafigyelek, hogy minél gyorsabban lebonyolítsuk ezt itt, mert mindig szeretek a szádban lenni, kiscicám, de különösen akkor, amikor a fejemből elcsent egyik képet akarod megvalósítani.” Gabrielle az ajkába harapott. Keményen. Tetszett neki a gondolat, és az itteni dolguk hirtelen már nem is tűnt annyira fontosnak. Keresztülmentek a kapun, Aleksei keze a hátára simult, irányította őt, lágy, intim nevetése ott csengett a fejében.

19. Gabrielle figyelte a találkozást Trixie és az unokája között. Trixie szinte becsomagolta a karjaiba Teagant, és jobbról-balról megcsókolta. Mindkét nőnek könnyes volt a szeme. Aztán a férfiak odaléptek melléjük, és ők a derekukra fonták a karjaikat, hogy még mindig könnyes kis mosolyokkal bemutassák őket. Andre gálánsan meghajolt, és apró csókot lehelt Trixie homlokára, míg Fane kezet csókolt Teagannek. Gabrielle örült, hogy megoszthatta velük ezt a boldog pillanatot, még ha távolról is, mert az ősiek, akik a földből, vagy az épületekből előkerültek, nagyon félelmetesek voltak. „Még ha Teagan valóban adni is tud nekik egy kis időt, Aleksei, nem hiszem, hogy jó ötlet lenne ezeket a férfiakat szétereszteni a modern világban.” Gabrielle keményen beleharapott az ajkába, ujjai öntudatlanul a karkötőjét simogatták a csuklóján. Talán azért, mert az megnyugtatóan meleg volt. Nem volt semmi probléma, Aleksei közte és a hét férfi között maradt, akik félkörben körülvették őket, és ő nagyon is örült neki, hogy ott volt. Sziklaszilárdan. Biztonságosan. Látta, hogy Trixie ugyanígy érezhet. Szinte odatapadt Fane oldalához, és aggodalmas pillantásokkal követte a Dragomir nevű ősihez közelítő unokáját. Andre Teagan mellett haladt, szorosan, nagyon védelmezően ölelte. Az ősiek egyszerre voltak gyönyörűek és borzalmasak. A feszültség úgy besűrűsödött, hogy szinte késsel lehetett vágni. Ezek az ősiek már nem férfiak voltak. Sokkal inkább voltak démonok, akiktől a saját fajuk is félt, Fane, Aleksei és Andre pedig ugyanolyan hatalmas és veszélyes volt a saját módján. De még ők is előbb csak a nők nélkül, nagyon óvatosan közelítették meg az ősieket, hogy meggyőzzék őket, engedjék, hogy Teagan megpróbáljon segíteni nekik a gyógyító kő segítségével.

Most ezek az ősiek, bár félmeztelenül, de békésnek tűnőn a földön üldögéltek körülöttük, Gabrielle-nek mégis az az érzése támadt, mintha egy tigrisketrecbe keveredett volna, hét, hónapok óta nem etetett nagyragadozó közé. Vagy évek óta nem etetettek közé. Hatalmas termetűek voltak, a felépítésük olyan, mint Alekseié, kemény izomkötegek domborodtak rajtuk mindenhol. Az arca mindannyiuknak furcsán, klasszikusan szép és férfias volt, mintha valamennyiüket a föld legkeményebb és legszebb kövéből faragták volna ki aprólékos gonddal. Mindannyiuknak tetoválás fedte el az egész hátát, felkúszott a vállaikra, körülölelte a karjaikat, az életpárjaiknak tett ígéreteik beleolvadtak az ősi levélmintázatba. Mindannyiuknak hosszú, fekete-ezüst haja volt. Mindnek voltak sebhelyei, ez pedig végzetes sérüléssel járó csatákat mutatott, amiket mégis sikerült valahogyan túlélniük. És itt a hasonlóság közöttük véget is ért. Dragomir teljes figyelme Teaganre összpontosult, ahogy közeledett hozzá, aranyszín szemei egészen tiszta óaranyszínűek voltak, mintha egyenesen keresztülláttak volna a nőn. A fogai nagyon fehérek voltak. Ezt Gabrielle onnan tudta, hogy egészen összeszorította őket, mintha az, hogy Teagan belépett a személyes terébe, valamilyen módon fájdalmat okozott volna neki. Mivel érezni nem tudott, így Gabrielle biztos volt benne, sokkal inkább önmagát igyekszik visszatartani, nehogy ő okozzon fájdalmat a lánynak. Úgy tűnt, mintha jég futna az ereiben, hidegebb volt körülötte még a sarkokon mért legalacsonyabb hőmérsékletnél is. Több mint félelmetes volt. Gabrielle megragadta Aleksei kezét, amikor Dragomir mellkasából halk, mély, dübörgő morgás tört fel. Andre megállította az előrelépni készülő Teagant, visszahúzta maga mellé, és szorosan átkarolta. Dragomir morgása elárulta, hogy a távolság közöttük elérte a tűréshatárát. Gabrielle karkötője most már határozottan meleg volt, mintha kezdene felébredni. Megpróbálta elhallgattatni apró kis zümmögését, de szerencsére az olyan halk volt, hogy az ősiek csupán egyetlen pillantásra méltatták.

Teagan letérdelt Dragomir elé a kővel a kezében. Az kerek volt, lapos és matt. Mégis ragyogott, mintha óaranyból lenne, pontosan olyan volt a színe, mint az ősi szemeinek. A kapcsolatot, ami létrejött, Gabrielle is azonnal megérezte. Ugyanakkor, mintha madzagon rántották volna a térképek irányába, amik szétteregetve hevertek a kolostor udvarának földjén. Azonnal ellépett Aleksei mellől, odaguggolt eléjük, és föléjük emelte a tenyerét. Trixie elakadó lélegzete elárulta neki, hogy a nő is látja már azt a Dragomirból kiáramló valamit, amit ő dalnak nevez. Teagan lehunyta a szemét, és lágy énekbe kezdett. Gabrielle egészen megdöbbent, ahogy látta felragyogni a lány auráját, ami kiterjeszkedett térdelő alakja körül, majd kinyúlt, körülvette és magába ölelte Dragomir auráját is. A férfi aurája rétegről rétegre rakódott tömény sötétségből állt. Teagan aurája ezzel szemben hűvös volt, friss és zöld, mint a tavasz. Ahogy az az üde aura nyújtózkodott és magába fogadta a feketét, szivárványszínek kezdtek beszivárogni a sötétségbe. A látvány olyan lenyűgöző és váratlan volt, hogy Gabrielle alig tudta levenni róla a szemét, hogy felmérje a többi ősire gyakorolt hatását. Mindannyian rezzenéstelen arccal figyeltek, de halott szemeikben a lány meglátott végre valami mást is. Ők nem láthatták ugyan a tényleges színeket, de azt igen, hogy különböző árnyalatú szürke sávok hígítják fel a feketeséget. Az egyikük, a Sandu nevezetű, tökéletes ellentéte volt Dragomirnak, az ő tekintetében jég helyett tűz égett, fekete szemei mélyén vörös lángok lobogtak. Isainak zafírkék szeme volt, ő előrehajolt, hogy jobban lásson. Petru folyékony higany színű pillantása hátborzongató volt, mintha egy vulkán működne a bensőjében, ami ha kitörne, felolvasztaná az egész világot. Gabrielle ismét végigsimított melegedő karkötőjén, majd Alekseire pillantott. Fane-nel és Andréval együtt úgy bámult Teaganre, mintha egy csoda kelt volna életre előttük. És valóban ez is történt. A színek átütötték a sötétség legfelső rétegét, ragyogó sávokkal töltötték meg Dragomir könyörtelen szürke világát. Gabrielle rájött, hogy senki sem élhet hosszú ideig abban a világban

anélkül, hogy el kellene szenvednie a hatásait. A tudat, hogy ezek a férfiak évszázadokig elviselték ezt, mély tiszteletet ébresztett benne irántuk. Aleksei is elviselte. Az ő Alekseie is ott élt abban a borzalmas, könyörtelen homályban. Egy árnyékvilágban, ahová rajta kívül senki más nem juthatott el. Gary pedig még csak nem is lassan, hanem szinte egyik pillanatról a másikra zuhant ebbe a világba. Egész életében látott színeket és voltak érzelmei, és ezek után megtapasztalni az előtte járó összes Daratrazanoff ős sötétségét, elveszíteni a színekkel együtt az érzelmeket is, hogy ne kergetnének az őrületbe bárkit is? Legszívesebben sírva fakadt volna. Sírva is fakadt. Csakúgy, mint Trixie. Mindannyian érezték. Az iszonyú teher túl sokáig nehezedett ezekre a férfiakra. Aleksei odalépett mellé, keze végigsiklott a vállán, majd a tenyere rásimult a tarkójára, hogy stabilan tartsa. „Drágám – suttogta bele az elméjébe –, te is ilyen voltál. Elviselted mindezt. És én...” „Te az én saját, személyes csodám lettél, és pontosan ugyanígy eltoltad a színeiddel magad elől a sötétségemet. Ha megfigyeled, Teagan ragyogása nem terjed mélyebbre a legfelső rétegnél. A te színeid bennem a sötétség gyökerébe fúródtak. És ezt te adtad nekem, Gabrielle. Te.” Szinte megalázta. A hangja cirógatásával. A gyengédséggel a szemeiben. Alig tudta állni a pillantását, amikor így nézett rá, és tudta, hogy minden szavát komolyan gondolja. És ettől ő is elhitte. Érezte, hogy még mélyebbre csúszik a bűbája alá. Nemhogy csúszott, egyenesen zuhant az iránta érzett szerelembe. És nem mélyebbre, hanem egészen elmerült benne. Teljesen. A férfi szeme felizzott. – „Ne nézz így rám, amikor ilyen fontos dolog közepében vagyunk. Egyedül kell lennünk, amikor nekem ajándékozod ezt a pillantást, kessake.” A tűzvész lassan már megszokott reakcióként száguldott át a testén. Nőiességének magja megfeszült, görcs hullámzott végig rajta. Egy kis mosolyt villantott a férfira, és visszafordult az események felé.

Benedek – egy újabb tetovált hátú, fekete-ezüst hajú, különlegesen éjfekete szemű ősi – folyékony mozdulattal talpra emelkedett, és néhány lépéssel közelebb ment Dragomirhoz, hogy megpróbálja kideríteni, mi történik. Gabrielle tudta, hogy nem látja a színeket, de egyazon lelki úton osztoztak mindannyian Dragomirral, így a benne lezajló változást ők is érzékelték. És az ősiek is látták a fekete auráját lassan megfestő, a szürke legkülönbözőbb árnyalataiban játszó sávokat. Trixie is közelebb lépett egy kicsit, és a fejét kissé megdöntve hallgatózott. Ő is a közös útvonalat használta, így mindannyian tisztán hallhatták az ősiekből áradó gyászos dallamokat és láthatták a komor hangjegyeket. Aztán egy dallam kiemelkedett a többi közül, hangjegyei erőteljesebb alakot öltöttek. Nem csak gyászosak voltak ezek a hangok, vegyültek beléjük vad, zsákmányra vadászó ragadozó hangjai is. Gabrielle beleremegett azokba a hangokba, tudta, hogy Dragomir dalát hallja. A hangjegyek megpördültek a levegőben, és a földön szétteregetett térképek fölé lebegtek. Gabriel megállapította, hogy a hangjegyeket éppúgy átitatja a mérhetetlen sötétség, mint az ősit, akiből kiáradnak. Andor, az indigókék szemű ősi hirtelen felállt, és kinyúlt a hangjegyek után, mintha megérinthetné őket. Derékig aláomló haját szellő lebbentette meg, az izmok felhullámzottak a bőre alatt, amitől a tetoválása mintha életre kelt volna. Fane habozás nélkül Andor és Trixie közé lépett, finom figyelmeztetésként, hogy a nők megpróbálnak ugyan segíteni nekik, de ez nem jelenti azt, hogy túl közel engedik hozzájuk őket. Abban a pillanatban, ahogy Fane megmozdult, hogy Andor elé lépjen, felpattant a hetedik ősi is, Ferro. Az ő szeme volt mindannyiuk közül a legszokatlanabb. Vasszínű volt, és még rozsdafoltok is voltak benne. Minden ízében ugyanolyan átható volt a tekintete, mint Alekseié, vagy talán még kicsit jobban is. Magas volt. A vállai talán a többi ősiénél is szélesebbek. Még a többi hatalmas termetű Kárpáti hím között is kiemelkedően impozáns látványt nyújtott. A föld felett suhant Trixie felé, a látványtól Gabrielle-nek még a lélegzete is elállt. De nem a nőre figyelt, a

hangjegyek babonázták meg, és az, ahogyan azok Gabrielle fölé táncoltak. A lány az ajkába harapott. Nem tetszett neki ez a figyelem. Egyáltalán nem. Ahhoz volt szokva, hogy napokig, hetekig, hónapokig egyedül dolgozik éjszakánként a laboratóriumban. Nem volt olyan élénk – néha túl élénk - személyiség, mint az anyja, de még annyira sem, mint a testvérei. Ő mindig beleveszett a háttérbe, és ezek után hét ősi teljes figyelmének fókuszába kerülni egyáltalán nem volt kényelmes érzés. De ezt most muszáj volt elviselnie. Meg kellett próbálnia segíteni nekik az ostoba kis partitrükkjével. Talán jobb lett volna, ha egyáltalán meg sem említi Alekseinek. A karkötőjéből apró lángok törtek elő, de nem égettek, melegen, megnyugtatóan nyaldosták a bőrét. Idegesen megdörzsölte a csuklóját. Teagan mindent megtett Dragomirért. Trixie kiválogatta a többi közül dalának hangjait, és elküldte azokat Gabrielle-hez. Most hát rajta volt a sor, hogy megmutassa neki azt a helyet a világban, ahol talán rátalálhat az életpárjára. Andre ezután felveszi majd a kapcsolatot Joseffel, aki összeállítja az adatbázisból az azon a környéken élő pszichés képességű nők listáját. Gabrielle szíve hevesen vert. Teagan hihetetlen munkát végzett. Megdöbbentőt. Egy valódi csodát vitt végbe. Trixie a kezébe adta a kulcsot. Most már rajta áll, hogy ki tudja-e nyitni az ajtót, esélyt adva rá Dragomirnak, hogy megtalálja az életpárját. Itt, a kolostor földjén guggolva, úgy érezte, hogy erre nulla esélye van. És azt is tudta, hogy még ha sikerül, akkor sem fog pontos helyszínt kapni. Ez nem így működött. Az országok hatalmasak. Óriási területeket foglalnak magukba. „Meg tudod csinálni.” Aleksei. Ő hitt benne. Maga a hangja elég volt, hogy megszilárdítsa, a tarkójára fonódó ujjai pedig teljes stabilitást biztosítottak neki. Vett egy mély lélegzetet, és elengedte önmagát, a személyiségét, mindent, ami ő volt. Nagyban hasonlított ez ahhoz, ahogyan a Kárpátiak egymást gyógyították. De ő nem vált fehér, gyógyító energiává, egyszerűen csak a tudatát tágította ki, hogy

elérje az univerzumot. Vele volt Dragomir dala. Sötét volt és veszélyes, elvadult és durva, erőszakos és gyászos, pontosan olyan, amilyenné kényszerűségből válnia kellett. Magával vitte, amikor az energia, amivé vált, a földre fektetett térképek fölé siklott. Eleinte egyáltalán semmit sem érzett. De nem hagyta, hogy ez ránehezedjen. Ha hagyta volna, akkor visszazuhan a saját testébe, ezt pedig nem engedhette. Ebben a pillanatban ő volt egy talpig becsületes férfi utolsó reménysége. Sokkal többet érdemelt annál, mint amit kapott. Nem tudta, hogy léteznek-e egyáltalán annyira erős nők, akik képesek kezelni ezeket az ősieket, akikből a civilizáltság legutolsó nyomai is kivesztek. Még csak távolról sem volt bennük semmi emberi. El sem tudta képzelni, milyen lesz, amikor ezek rászabadulnak a modern világra, még azzal együtt is, hogy Andre felvértezi őket mindazzal az információval, amit ő megszerzett, és ezt megfejelik azzal, amit Fane és Aleksei az életpárjától megtanult a mai világról. Aztán megérezte a húzást. A semmiből jött, és először csak nagyon halvány volt, majd egyre erőteljesebben rángatta a céltartomány felé. Egyesült Államok. Kalifornia északi része. Kalifornia hatalmas állam. Gabrielle igyekezett még egy kicsit szűkíteni a tartományon, de nem tudott. Megrázta a fejét, és ujjhegyével egy kört rajzolt a térképre a köré a pont köré, ahonnan a legerőteljesebben érezte a húzást. – Sajnálom – mondta – ez minden, amit tehetek. Azt hiszem, ebben a tartományban van, de ez még így is óriási terület. Tökéletes csend volt. Az ősiek úgy bámulták azt a kört, mintha még mindig látnák Gabrielle ujja nyomát. Dragomir megköszörülte a torkát. Amikor megszólalt, a hangja olyan rekedt volt, mintha időtlen idők óta nem beszélt volna hangosan. – Úgy gondolod, hogy az életpárom létezik, és valahol ezen a helyen van? A körön belül? Egy másik kontinensen? Gabrielle nyelt egy nagyot. Bólintott. – Sajnálom, hogy semmi közelebbit nem tudok mondani, de talán Andre segíthet jobban leszűkíteni a helyszínt. Az ősiek hosszú, sokatmondó pillantást váltottak.

„Kessake, az egész világot bejárták, többször is. Visszaadod nekik a reményt. Te, Trixie és Teagan. Ez elképesztő.” „Lehet, hogy tévedek. Egyáltalán nem tudom, mennyire biztos ez. Eddig csak embereken próbáltam, és csak dolgokat találtam meg ezen a módon.” „Soha senkinek nem beszéltél a képességedről? A hercegnek? Gregorinak?” Vállat vont. Mindig is partitrükként gondolt a képességére, nem pedig úgy, mint valami hasznos dologra. Eszébe nem jutott volna, hogy ezen a módon életpárokat lehet megtalálni. – „És szükségem volt hozzá Dragomir dalára, amit csak Trixie adhatott meg.” – Megadtam a helyet Josefnek. Kikeresi az azon a környéken élő pszichés képességű nőket az adatbázisból. De Dragomir, ez nem jelenti azt, hogy okvetlenül az egyikük az. Nem minden pszichés képességű nő ment el a tesztekre az intézetekbe. Az egész területet át kell kutatnod – figyelmeztette Andre. Dragomir bólintott. Ő is felállt folyékony mozdulattal, az izmai fodrozódtak, mint amikor egy hatalmas ragadozó nyújtózik. Mélyen, óvilági gesztussal meghajolt a három nő felé. – Soha nem tudom meghálálni. A segítségetekért, hogy megtaláljam az életpárom, ha sikerül végül, ha nem, végtelenül hálás vagyok nektek. – Aztán végignézett a többi ősin, akivel az utóbbi száz évben, vagy még többen osztozott a kolostor magányán. – Ne habozzatok. Arwa - arvo olen isäntä, ekämak. „A becsület tartson meg benneteket testvéreim.” – fordította Gabrielle-nek Aleksei. Andre a Kárpáti harcosok hagyományos módján összekulcsolta alkarjait az övével. – Minden pszichés képességgel rendelkező nő adatát el fogom küldeni neked azon a területen. Teagan és én hamarosan követünk az Egyesült Államokba. Tomas, Mataias és Lojos előre mentek, és én megígértem, hogy csatlakozom hozzájuk. Hamarosan ott leszünk, ha segítségre lenne szükséged. Dragomir Fane-re és Alekseire nézett. Közelebb lépett hozzájuk, Fane-ért nyúlt. Trixie életpárja erősen megragadta az alkarját. – Arwa - arvod mäne me ködak – mondta Fane.

„A becsület tartson vissza a sötétségtől” – súgta Aleksei Gabrielle fejébe. „Ez olyan szép” – súgta vissza. Tényleg az volt. Ezek a férfiak szentül elhatározták, hogy segítenek egymásnak kitartani. Dragomir ezután Alekseihez fordult, szorosan megmarkolta a karját. Aleksei viszonozta a fogást. – Arwa - arvo olen gæidnod, ekäm, „A becsület vezessen testvérem” – ismételte el angolul Gabrielle-nek. Az ősi még egyszer mélyen meghajolt a nők felé, majd kilőtt az ég felé, és több mint száz év után először elhagyta a kolostort. Az indulását hosszú, néma csend követte. Egy hűvös szellő rohant keresztül az udvaron. Teagan moccant meg elsőként, újabb követ vett elő. Indigókék színe volt. A két tenyerére fektette, és letérdelt vele Andor elé. Mozdulatlanul várt. Lassan, nagyon lassan, mintha nem is értelmes lény, hanem egy sarokba szorított állat lenne, a férfi visszaült a földre, tekintetét a lányra szegezve. Egész éjjel dolgoztak, és minden ősinek sikerült némi megkönnyebbülést szerezniük. Sokkoló volt mindenki számára, hogy úgy tűnt, valamennyiük életpárja ebben a korban él. Vajon Mikhail apja tudta ezt, amikor úgy döntött, hogy szétküldi a világban ezeket az ősieket? Tudták, hogy Vladnak jövőbe látó képessége volt, így nagyon is könnyen megtörténhetett. Egyikük sem tudta meddig fognak kitartani Teagan szivárványszín csíkjai az aurájukban. Néhányuk esetében, mint Andor és Ferro, a színek még a legfelső réteget sem tudták teljesen elfoglalni. Trixie mégis ki tudta válogatni a dalukat, Gabrielle pedig mindegyiküknél megérezte a húzást. A nők több kontinensen szóródtak szét, de mindegyiküknek képes volt pontos irányt mutatni. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó ősi is az ég felé rúgta magát, a három nő összeesett a kimerültségtől. Sápadtak voltak. Vérre volt szükségük. Aleksei a karjaiba nyalábolta Gabrielle-t, és a mellkasához ölelte. – A következő felemelkedésen megkeresem Denny Jasharit, elviszem hozzá az igazságszolgáltatást – mondta a többieknek.

– Két Mazur gyalogot megsemmisítettem – jelentette be Andre –, a harmadik eltűnt. – Valószínűleg lelépett – mondta Fane. – És a többi emberi vámpírvadász? – kérdezte Aleksei. – Úton a legközelebbi reptér felé – mondta Andre, és átkarolta az imbolygó Teagant. Trixie undorodva felhorkant. – Gyávák. Fred és Esmeralda Wilson átvertek engem. Esmeralda úgy tett, mintha a barátom lenne, de hallottam, amikor ő és Fred megbeszélte a többiekkel, hogy megölnek, amint elvezetem őket hozzátok. Már panaszkodtak a hidegben való túrázás miatt. Jay Benson is velük volt. Együtt utaztunk a repülőn, és gyakran kávéztunk együtt az Államokban. Ő is holtan akart látni. Fogadok, hogy már egy repülőn ülnek, ami az Államokba tart. – Lehuppant a földre, és ezen ő volt a legjobban meglepődve. – Nem fognak megmenekülni – mondta halkan Fane, miközben érte nyúlt. – Hazamegyünk, mihelyt Josef végez minden papírunkkal. A következő felemelkedésre meg kell lenniük. Aleksei bólintott. – Gabrielle és én megsemmisítjük a kolostort, és eltüntetjük a legutolsó nyomát is, aztán pedig a herceghez megyünk, hogy elmondjuk neki, hogy a három nő képes volt segíteni az ősieken. – Valószínűleg másokat is el akar majd küldeni hozzájuk – mondta Andre. – Egyértelmű, hogy amit ők hárman tettek az hatalmas siker az ősiek számára, legalábbis reményt, időt és irányt adott nekik. – Az elég nehéz lesz, ha Gabrielle a Kárpátokbeli laboratóriumában dolgozik, Trixie és Teagan pedig az Államokban lesznek – mutatott rá Aleksei. Andre bólintott. – Okvetlenül szükséges, hogy Gabrielle laboratóriuma itt álljon? Nem dolgozhatna az Egyesült Államokban? Gabrielle szíve megugrott. Szórakozottan megdörzsölte a csuklóját a még mindig halovány lángokkal égő karkötő fölött, miközben Andre kérdését fontolgatta. Nem volt otthon már nagyon hosszú

ideje, de az anyja és az apja az Államokban éltek. Távol maradt, mert az anyjának még mindig hatalmában állt, hogy bántsa. Már nem félt tőle, de megvetette a dührohamait, és úgy tűnt, a kor sem érlel semmit anyja viselkedésén. „Érdekelne ez téged? Az Egyesült Államokba élni Trixie és Teagan közelében?” Kedvelte Trixie-t. Nem csak bölcs volt, igazán törődött is az emberekkel. Úgy tűnhetett, hogy olyan kemény, akár a kő, de a szíve szelíd volt és a lelke gyengéd. Ha ők hárman egymás közelében élnének, mindenben tudnák támogatni egymást. „Még eszembe sem jutott, hogy ott éljek – ismerte be –, azt viszont tudom, hogy a kutatás mennyire fontos, nem akarom, hogy bármi is veszélyeztesse. Mégis, valahogy tetszik a gondolat, hogy ez is a lehetőségek között van. Neked mi a véleményed?” „Azt hiszem, én boldog leszek bárhol, ahol te az vagy Gabrielle. Ha ott élünk, tiéd lehet álmaid háza, amennyiben megfelelően dús föld van alatta.” A lány szíve újra megugrott. Aleksei látta az álmát, és ő elég régóta álmodott róla ahhoz, hogy a férfi pontos képet kaphasson róla. Nem volt már ugyan szüksége rá többé, de mégis boldog volt, hogy Aleksei számon tartja. Belecsúsztatta a kezét a férfiéba. – „A valóság jobb, mint bármilyen álom, Aleksei. Ha lesz rá lehetőségünk, hogy az Államokba költözzünk Trixie és Teagan közelébe, annak nagyon örülni fogok, de bárhol boldog leszek, ahol letelepszünk.” – Gabrielle? – unszolta válaszra Andre – Tudod végezni a munkád távol a Kárpátoktól is? Teagan és Trixie családja az Államokban van. Ők nem maradhatnak itt. Felállíthatunk neked ott is egy mindennel felszerelt laboratóriumot. Senki sem élhet úgy olyan hosszú ideig, mint mi, anélkül, hogy ne halmozna fel vagyont. Bármit beszerezhetünk, amire csak szükséged van. Trixie bólintott. – Jó lenne, ha közel lennél, Gabrielle. Imádta Trixie személyiségét. Egyértelműen az a fajta nő volt, aki nevén nevezte a dolgokat. Még mindig különös óvatossággal méregette Alekseit.

– Őszintén szólva, nem tudom. Az összes minta itt van, amivel eddig dolgoztam. A talaj, és a... – elhallgatott. Tanulmányozott biológiai mintákat, amiket azoktól a nőktől kapott, akik többszörös vetélésen mentek át, valamiféle közös rendellenességet keresett bennük, ami megmagyarázná, miért nem tudják kihordani a magzataikat, és hogy miért nem képesek szoptatni őket, hogy ellássák a kicsiket a megfelelő tápanyagokkal. – A babák régen képesek voltak az anyjukkal együtt lemenni a földbe, most nem képesek, legalábbis az első néhány hónapban nem. Egy-két esetben évekig sem. Sok nő nem tudja megfelelően táplálni a csecsemőjét különféle pótlások nélkül. Ennek pedig oka van. Lehet környezeti probléma, mint amilyen a parazita is volt, de... – Újra elhallgatott, felismerve, hogy a többieket valószínűleg egyáltalán nem érdekli a munkája. – Csak azt akartam mondani, hogy ezt tulajdonképpen bárhol csinálhatom. – Lehajtotta a fejét. – Hajlandó lennék az Államokban élni, ha Shea vállalná, hogy ellát mindennel, amire szükségem van azoktól, akik itt élnek. Aleksei ujjai a hajába fésültek. – Ha jobban szeretnél az Államokban élni, Gabrielle, váltok néhány szót a herceggel, és el fogjuk rendezni ezt a dolgot. A munka, amit végzel, túl fontos ahhoz, hogy ne érezd közben magad kényelmesen, és boldogtalan legyél. Találunk megoldást. Gabrielle Teaganre és Trixie-re nézett. Ők hárman segíthetnek más ősieknek is, de csak ha mindhárman együtt maradnak. A hírük máris terjed a Kárpátiak közös csatornáján, és különösen akkor fogja őket sok ősi felkeresni, ha a kolostorból elindult hetek rátalálnak az életpárjukra. – Biztos vagyok benne, hogy szívesebben élnék Trixie és Teagan közelében, ha működtetni tudom a laboratóriumot. Segíthetünk más ősieknek is, és... – „Talán még Garynek is.” – A gondolat elszökött, mielőtt megállíthatta volna. Idegesen felkapta a fejét, Tekintete találkozott Aleksei zöld szemeivel. Felemelte az állát. – Segíteni akarok Garynek megtalálni az életpárját – mondta határozottan. Így is gondolta. És azt akarta, hogy Aleksei tudja, hogy valóban komolyan gondolja.

Aleksei bólintott, a tekintete meleggé, puhává vált, és úgy tele volt érzelmekkel, hogy Gabrielle szíve azonnal tócsává olvadt a mellkasában. – Természetes, hogy szeretnél neki segíteni, kislány, nem is várnék el kevesebbet tőled. A férfi tekintete az arcát fürkészte, és az a lassú, sodródó pillantás most mást is rejtett magában birtokláson kívül. Valami többet. És attól a többtől Gabrielle szíve szinte vibrálni kezdett. Szerelem. Tisztán és egyszerűen. – Táplálkoznod kell. – Intim szavak. Hipnotikus hang. Gabrielle felnézett rá, és úgy érezte, hogy fejjel előre belezuhan egyenesen abba a zöld ikermedencébe. Olyan fantasztikus. Annyira szép és vonzó. Észre sem vette, hogy Andre magával vonja Teagant az udvar egy eldugottabb részére, és hogy Fane úgy bebugyolálta védelmezőn a karjaiba Trixie-t, miközben nyilvánvalóan vért adott neki, hogy a nőből szinte nem is látszott semmi. Neki csak Alekseire voltak szemei. Átsiklottak az udvaron, egyenesen a robusztus kőfalhoz. Biztonságban érezte magát. Mint egy széfben. És nagyon-nagyon szexinek. Attól, ahogy Aleksei nézett rá. Ahogy a karjaiban tartotta. Tudta, hogy vérnél sokkal többet fog kapni. Érezte kemény vastagságát a csípőjéhez dörzsölődni. Azt is tudta, hogy el fogja rejteni magukat, hogy körülveszi a csend burkával, ahol senki sem láthatja, és senki sem hallhatja őket. Szerette, hogy akkor teszi a magáévá, amikor csak akarja, és azt is szerette, hogy szinte állandóan akarta. Ettől szexinek és fontosnak érezte magát. „Te nő, szexi vagy. Senki és semmi nem fontosabb a számomra az egész világon nálad. Tudom, hogy a tested már várja az enyémet.” Várta. Aleksei ezt nagyon jól látta. Éhség karmolászta. Gyengeség. De ezek egy cseppet sem számítottak. Csak az, hogy a közelében volt. Keményen. Forrón. Finoman. Végigsimított a vállain, majd beletúrt a hajába, átpergette az ujjai között a szálakat. – Szeretem az illatodat, Aleksei – suttogta, miközben belefúrta az arcát a nyakába –, férfias. Olyan, mint az erdő, mint a hegyek illata.

Friss, tiszta, kicsit vad. Az ízedet is szeretem. Vágyom rá. Néha, amikor rád gondolok, érezlek a számban – vallotta be kissé félénken. Aleksei a tenyerére emelte a melleit, gyengéden gyúrni kezdte őket. Eddig a pillanatig észre sem vette, hogy a ruhái eltűntek, és már pusztán tüzes karkötőjét viseli. A hűvös hegyi levegő ellenére dekadensen forrónak érezte a bőrén. – Öleld át a nyakam, kislány, és tartsd is ott a karjaidat, először a te köröd jön. Vedd a vérem. Vegyél el bármit, amire szükséged van. Lesz elég időm vadászni, mielőtt visszatérek hozzád, de arra már nem lesz elég, hogy újra a magamévá tegyelek, mielőtt pihenni térünk. Szerette azt a szerelmes, követelő hangját. Imádta, hogy tudja, hogy nem lesz ideje rá, hogy mélyen beletemesse magát napfelkelte előtt, ha most nem ragadja meg az alkalmat, és hogy ez fontos volt a férfinak. Kezei a fenekére siklottak, és könnyedén felemelte őt. Gabrielle a csípője köré tekerte a lábait, és a száját kereste. Szerette csókolni. Egyenesen imádta. A végtelenségig tudta volna csókolni. Ráérősen fogott hozzá. Érezte, hogy erekciójának feje odaszorul a bejáratához, de tovább csókolta, mert a csókjára ugyanúgy szüksége volt. „Kiscicám. Te vagy a világom.” Megint megcsókolta. És újra. A férfi valahogyan a világává vált, és még csak észre sem vette, hogy ez mikor történt. Csak azt, hogy most már az. Hogy szeret örömet okozni neki. Hogy szereti boldoggá tenni. Látni szereti látni az arcán a ragyogást, amikor beszélgetnek. „Te pedig az enyém vagy.” Nem döfött beléje erősen, mélyen, ahogyan azt várta, fokozatosan eresztette magára, minden tökéletes porcikája tökéletes lassúsággal töltötte el. Hátradobta a fejét és felzihált, hagyta, hogy az érzés magával sodorja. Színtiszta boldogság. Aleksei. Mindig ezt kapta tőle. „Vedd a vérem, kislány.”

A hangjából áradó sürgető szükség majdnem ugyanakkora volt, mint Gabrielle éhsége. Belefúrta az arcát a nyakába, hallgatta vérének surrogó árapályát. Olyan meleg. Erős és hatalmas. És mindez az övé. A szíve ritmusa rendíthetetlen, mint ő maga. Mindig az ő kősziklája lesz. Mindig számíthat rá. Megnyalta a pulzusát. Elkapta a fogaival a fülcimpáját, hogy érezze, hogy beleborzong. Hogy érezze magában tovább duzzadni az erekcióját, ami még inkább kifeszítette izmait. Az aprócska harapás fájdalma csak fokozta az örömöt, ami futótűzként terjedt szét Alekseiben. „Gabrielle.” Sziszegte csak a nevét az elméjében, és tudta, hogy a férfi ugyanazt az örömöt érzi, amit ő, ahogy lassú körökben mozgatni kezdte a csípőjét, fel és le, intenzív súrlódást előidézve kettejük között, ahogy a teste szorosan megragadta. Nem törődött a figyelmeztetésével, apró harapásokkal végigrágcsálta a nyakát a fülétől egészen a válláig. A kicsiny fájdalomfullánkokat a szájával simította el. Szerette, hogy férfiassága még tovább duzzad, hogy szorosabban markolja meg a csípőjét, hogy erőteljesebben rántja magára, követelve, hogy egészen fogadja be őt. Újra felemelkedett, majd visszacsúszott rá, szorosan a fogságába ejtette, körözött egyet a csípőjével, és hallgatta, hogyan száguld ki Aleksei tüdejéből a levegő. Ezt is imádta. Érezte ujjai görcsös harapását a fenekén, sokatmondó, parancsoló üzenet volt ez, és a lány mélyre süllyesztette a fogait a pulzusába. Aleksei ujjai még jobban belemélyedtek a bőrébe, és felkiáltott. Az egyedülálló íz betört Gabrielle szájába, életre keltette minden idegvégződését, hirtelen mind jelzéseket kezdett sugározni az agya felé, a férfi vére lényegében úgy viselkedett a testében, mint egyfajta afrodiziákum. Átvette az irányítást, megtámasztotta a lány hátát a falnál, és vele hajolt, hogy ne szakadjanak el egymástól, közben pedig sürgetőn, erősen beléhatolt. Jó érzés volt. Nagyszerű. Tökéletes. Maga a boldogság. A tűz a melleiből indult ki, és leszáguldott az ölébe. A már jól ismert feszültség, egyre szorosabbra és szorosabbra

tekeredett benne. Gabrielle két kézzel markolt a hajába, belekapaszkodott, és élvezte, hogy egészen körülveszi őt, ott van a testében csakúgy, mint a szájában. Érezte hogyan tölti fel élettel minden egyes sejtjét, hogyan áraszt beléjük erőt és hatalmat. Kitöltötte éppúgy, ahogyan férfiassága kitöltötte a testét. Ugyanakkor az elméje is beáradt az övébe, elfoglalt minden üres helyet, elsöpörte a magány utolsó maradványait is. A teste a kezdetektől fogva a férfi tulajdona volt. Aztán a lelkét követelte, és ő nekiadta azt is. És már tudta, hogy a szíve is az övé. Minden, ami ő volt. Minden porcikája kívül és belül egyértelműen Aleksei tulajdona volt. Megnyalta a nyakát, lezárva ezzel a két lyukat, amit ütött rajta, és megpihentette a fejét a vállán, kiélvezve a pillanat ízét. Mindent, ami ő volt. Aztán megcsókolta a torkát, a nyakát, egészen fel a füléig. Hozzáérintette az ajkait, hogy érezze is a suttogását, amikor elmondja neki, ami a szívében van. Ami ott volt a lelkében már a kezdetekkor is. Ami a testében és az elméjében is ott volt. – Szeretlek, Aleksei. Mindennel, ami én vagyok. Szeretlek. A tiéd vagyok. Mindenem a tiéd. A férfi felemelte a fejét. A zöld szemek pillantása találkozott az övével, birtokló tüze úgy tűnt, felperzseli Gabrielle-t. A teste egyre gyorsabban, és keményebben követelte az övét. A lány nyöszörgött, visszaejtette a fejét a vállára, és ráharapott, nehogy hangosan felkiáltson. – „Muszáj...” „Nem. Várj meg!” Csakhogy ez lehetetlen volt. Túl magasra repült. A feszültség már tüzesen égette, minden sejtje kielégülésért zokogott. – „Aleksei” – zihálta a nevét. „Várj.” – Kérlelhetetlen volt. Erőteljes, már-már durva lökésekkel hajtotta még magasabbra, magasabbra még annál is, mint amit még lehetségesnek gondolt, de Gabrielle várt. Várt a kedvéért, bármit megtett volna, amit csak kér, az ujjai szorosan markolták a haját. – Most, kessake, én kicsi macskám. Add nekem. Gyere velem. Várt, visszatartotta magában a szökőárt, várt akkor is, amikor úgy gondolta, hogy már nem tud, hogy ez lehetetlen, csak azért, mert a

férfi ezt akarta. Színek robbantak a szeme elé, szétsugároztak az agyában. A teste felrobbant, átszáguldott egy másik dimenzióba, vonaglott és hullámzott, fejte a férfiét, feszes izmai fojtogatták. Aztán megérezte az ő gyönyörét is, Aleksei felnyögött, az ujjai olyan mélyen haraptak a fenekébe, hogy Gabrielle tudta, hogy ott maradnak rajta a nyomai, de még ezt is szerette. Mindent. Amint lélegzethez jutott, felemelte a fejét. – Aleksei? – Csak egy perc, kessake, csak egyetlen percet adj, hogy az agyamba véshessem a szavaidat. Hogy elfogadjam, hogy ez valóban igaz, és nem az elmém akar becsapni. Nekem adtad magad? Gabrielle odadörzsölte az arcát a nyakához, élvezte selymes haja cirógatását. A leghalványabb nőiesség sem volt azokban a tincsekben. Inkább olyan érzése támadt tőlük, mintha egy ősi korokból származó harcos ejtette volna fogságba. Ami igaz is volt. Tagadhatatlanul roppant készséges fogoly volt, de tudta, hogy nem kerülhetné el, akár akarná, akár nem, és ez izgalmas volt a számára. – Neked adtam magam – ismételte meg, hiszen tudta, hogy feleletre vár. És ő maga is várt. A szíve a mellkasának csapódott. Szinte puffant. – Mindent, ami te vagy? – követelt választ. – Ezt kérted drágám, hát ezt adom. – Tudod, hogy nem vehetsz vissza valamit, amit elajándékoztál – szólt a világos, egyértelmű figyelmeztetés. Csókot nyomott a pulzusára. Sziklaszilárd. Az övé. – Tisztában vagyok vele. – Add a szád, most azonnal. Belemosolygott a nyakába. – Mindig elviselhetetlenül főnökösködő leszel, ugye? – Ebben biztos lehetsz. Add a szád. El kell mennem vadászni, és azt akarom, hogy velem legyen az ízed, míg távol vagyok. Azt tette, amit kért, megcsókolta, úgy, ahogyan kellett. Forrón. Vadul. Abszolút bizalommal. Egészen megnyitotta előtte az elméjét, mindent odaadott, amit csak Aleksei akart. Hagyta, hogy lássa, mennyire szereti a testét, a csókját, a férfiasságát, és azt, amit ezek képesek csinálni vele. És még ennél is többet megmutatott neki.

Hogy vele teljes biztonságban érzi magát életében először, egy olyan világban is, amit nem teljesen ért. Hogy mekkora szüksége van rá, és mennyire vele akar lenni. Hogy sziklaszilárd, rendíthetetlen pulzusa mennyire megnyugtatja, hogy egészen nekiadja az életét, azt vele akarja tölteni, bármi is történjen. – Te most nekem adtad az egész világot – mondta halkan Aleksei. – Az én világom te vagy – felelte. És így is gondolta. Aleksei kelletlenül kicsusszant belőle. – Mennem kell, Gabrielle. Maradj Trixie és Teagan mellett, amíg a nap emelkedni nem kezd. Aztán menj a lakhelyemre, és használd az ottani földet. A köd és a kapu megvéd. Fane erős biztosítékokat szőtt, ezért ne próbáld meg elhagyni ezt a helyet semmilyen körülmények között. Andre és én is hozzátesszük a magunkét a biztosítékokhoz, mielőtt távozunk, így minden rendben lesz, amíg visszatérünk. – Gabrielle megcsóválta a fejét, miközben a féri lassan a földre eresztette, és egyetlen intéssel felruházta. Aztán ugyanezt megtette magával is. – Átvettük hogyan kell megnyitni és bezárni a földet. Meg tudod csinálni, ha kell, kislány. Elvárom, hogy azt tedd, amit mondok. Egyáltalán nem leszek elégedett, ha nem fogadsz szót. Most a biztonságodról van szó. – De visszajössz. Visszajössz, még mielőtt a földbe kellene mennünk. – Megmarkolta az ingét, hirtelen félelem árasztotta el. Még csak a lehetőséget sem akarta megfontolni, hogy talán nem tér vissza. Hirtelen nagyon ideges lett, a gyomra görcsbe ugrott. Nem is most kezdődött, ébredt rá hirtelen. Azóta feszült volt, mióta szembenéztek az ősiekkel. – Nem látok semmi problémát, Gabrielle – mondta halkan –, de mindig fel kell készülni egy esetleges vészhelyzetre. Tudnod kell vigyáznod magadra, ha én esetleg bajba kerülök, és kések. Egyszer gyerekeink lesznek. Meg kell tanulnod, hogyan védheted meg őket. Gabrielle erősen az ajkába harapott. – Nem vagyok jó az erőszakban, Aleksei, de soha nem hagynám, hogy bárki vagy bármi árthasson a gyerekeinknek. – Megdörzsölte a karkötőjét, és legszívesebben két kézzel markolta volna a férfi ingét, hogy ott

tartsa maga mellett. Tudta, hogy volt értelme annak, amit mondott, de az egész alapgondolat nyugtalanná tette. – Vagy neked – egészítette ki a férfi. – Ha téged baj ér, kislány, engem is baj ér. Ami veled történik, az velem is történik. Amikor magadat véded, engem is védesz. Lassan bólintott. Soha nem fogja megengedni, hogy bármi is árthasson Alekseinek, ha meg tudja akadályozni. – Lemegyek a földbe, ha muszáj lesz. – Azon tűnődött, hogy Trixie és Teagan elsajátították-e már ezt a tudást. Ha igen, mindketten sokkal erősebbek, mint ő. Ha nem, akkor pedig neki kell segítenie őket. Aleksei egy mosollyal jutalmazta. – Ez az én nőm. Nem tudta nem érezni magában azt a meleg izzást, amit a férfi szavai életre hívtak a bensőjében. Visszasétáltak a másik két nőhöz. Trixie és Teagan is magukon viselték a saját izzásuk jeleit. Nem ő volt az egyetlen, akit a falhoz vittek. A három nő sokatmondó mosolyt váltott egymással. Trixie a kezét nyújtotta Gabrielle-nek. – Ti csak menjetek fiúk, és keressetek magatoknak valami innivalót. Mi jól megleszünk. Itt van a vámpírvadász szettem, velünk minden rendben lesz – jelentette ki, amikor Gabrielle megfogta a kezét. – Asszony! Nehogy megpróbáld bárkin is használni azt az átkozott készletet, főleg pedig rajtunk ne, amikor visszatérünk! – figyelmeztette Fane. A figyelmeztetése sokkal hatásosabb lett volna, ha nem nevet közben. Egyértelmű volt, hogy tréfásnak, szórakoztatónak találja az életpárját. – Én is akarok egy olyan készletet – mondta Gabrielle –, talán még javíthatnánk is rajta. – Mindenképpen tökéletesítenünk kell rajta – értett egyet Trixie, –a mostani formájában teljesen kidobott pénz. Teaganből kitört a nevetés. – Trixie nagyi, te javíthatatlan vagy. Fane csatlakozott Teagan nevetéséhez, majd ő is a levegőbe emelkedett Andre és Aleksei után, akik a falu felé indultak, hogy megfelelően erős testalkatú férfiakat keressenek táplálkozás céljából.

20. Gabrielle intett, és mindhárom nő számára egy-egy kényelmes széket teremtett, amin hátradőlhettek, és nézhették az égen a legkitartóbb csillagokat. Az éjszaka hűvös volt, így hozzáadott a kényelemhez egy kis tábortüzet, ami meleg fényével és halk pattogásával is hozzájárult a kellemes hangulathoz. Lassan, alaposan körülnézett, annak ellenére, hogy tudta, a három ősi együttes ereje védi a kaput, és szőtte még sűrűbbre a ködbéli biztosítékokat. – Van néhány dolog, ami igazán kedvelhető ebben a Kárpátiságban – jelentette ki elégedetten Trixie. Kezeit a tűz felé nyújtotta, és acélos tekintete az unokáját kezdte fürkészni. – Tudod, hogy azért jöttem, hogy megkeresselek. És én magam hoztam rád egy nagy rakás bajt. Nincs bolondabb egy vén bolondnál. – Trixie nagyi – lehelte halkan a nevét Teagan. Gyengéden. – Azt hiszem, a sors vezetett ide Fane-hez. Be kell vallanom, soha nem gondoltam volna, hogy lesz egy férfi, aki így néz rád, és akire így nézel. Gyönyörű. Trixie mogorva pillantást vetett az unokájára. – Ez a pasi azt hiszi, hogy képes kezelni engem, és a fejébe vett egy másik ostobaságot is. Hogy a temperamentumom aranyos. Aranyos. De még ennél is rosszabb, hogy amikor előadom neki a tengeri boszorkányt, csak nevet. Egy kicsit sem bosszantja fel. Aztán pedig... – hirtelen elhallgatott, és még mogorvábban nézett maga elé a tűzbe. – Ostobára csókol – fejezte be a mondatot helyette Teagan nevetve. – Elég a hülyeségekből. Mit fogunk mondani a nővéreidnek? Teagan azonnal elkomolyodott. Vett egy mély lélegzetet. – Azt, hogy mindketten szerelmesek vagyunk, nagyi. Tényleg azok vagyunk, viszont azt soha nem mondhatjuk el nekik, mik vagyunk valójában. Gondosan ügyelnünk kell rá, hogy mindig teljesen emberinek tűnjünk. Ha úgy döntünk, hogy abban a világban élünk,

és az életpárjaink is beleegyeznek ebbe, akkor is követnünk kell a Kárpáti faj szabályait. A herceg fennhatósága alá tartozunk, és az emberek nem tudhatnak rólunk, még a családunk sem. Gabrielle is a tűz felé tartotta a kezeit. Hideg kúszott végig a gerince mentén, a táncoló lángok ellenére. Lassan felegyenesedett ültében, miközben hallgatta, hogyan ugratja egymást a két nő. Újra szétnézett maga körül, nem értette a hideget, amit úgy tűnt, hogy a többiek nem is érzékelnek. Az őrző biztosítékaik annyira erősek voltak, hogy úgy vélte, még egy mestervámpír sem tudná megkerülni vagy hatástalanítani őket. Aztán a karkötője hívta fel magára a figyelmét, zümmögni kezdett, egyre hangosabban, egyre erőteljesebben, szinte türelmetlenül. Kitartóan. Az apró vörös lángok fellobbantak rajta, és most melegebbek voltak, mint eddig bármikor. Égetni ugyan nem égettek, de határozottan forróak voltak. – Mi az Gabrielle? – kérdezte Trixie. – Nem tudom. Te nem érzel semmi furcsát? Nem hallasz valami dallamot, ami nem hangzik túl jól? – Az érzés nem tágított, és bár igyekezett rábeszélni magát, hogy semmi sem fog történni, mégis félt. Túlságosan is félt. Aleksei eltűnt, és talán amiatt van az egész, hogy távol van tőle. Ezért nem érzi magát hirtelen biztonságban. Fogalma sem volt róla, mire képes, vagy nem képes titokzatos karkötője. Talán csak nem kedveli az ősieket, és azoknak túl hosszú ideig koncentrálódott a hatalma a kolostorban. Mielőtt Trixie válaszolhatott volna, felugrott, és sietve a kapu felé indult. – Azt hiszem, jobban érezném magam, ha még több biztosítékot helyeznénk fel – mondta. – Láttam hogyan történik, de én magam még soha nem csináltam ilyesmit. – Nyilvánvalóan paranoiás volt, és ebből most csodaszép bemutatót tartott a másik két nőnek, de Aleksei nélkül nem segíthetett magán másképp. A hideg már nem futkározott rajta, ehelyett jéggé dermesztette az egész gerincét, reszketett, mint a nyárfalevél, a teste libabőrössé vált. – Andre, Fane és Aleksei megháromszorozták a biztosítékokat – mondta Teagan.

– Tudom. Tudom – ismételgette Gabrielle, de a rögeszme nem tágított. A gyomra felkavarodott. Elkezdett maga körül ismeretlennek tűnő anyagokat, bármi szokatlant keresgélni a fal mentén csakúgy, mint a kicsiny házak tetején. Fogalma sem volt róla mit keres. Valamit. Ami nem illik oda. Talán. – Fejtettem már meg őket – állt fel Teagan is, hogy odamenjen hozzá, és közvetlen közelről figyelje, mit csinál. – Valószínűleg rájönnék arra is, hogy hogyan lehet megfordítani, és úgy beállítani őket. – Követte Gabrielle-t a kapuhoz. Trixie ülve maradt, és néhány pillanatig lehunyt szemmel hallgatta a természet zenéjét és a szél játékát. – Hallom a hegy dalát – számolt be észlelésének eredményéről – és a te dallamodat, Gabrielle. Nyilvánvaló, hogy félsz, de én nem találok semmi olyasmit, ami miatt félni kellene. Gabrielle megrázta a fejét, és megállt. Hihetetlen. Egy óriáscsecsemő Aleksei nélkül. Megígérte neki, hogy megtanulja megvédeni a gyerekeiket. Ő lenne a férfi utolsó védvonala, de egyszerűen egy gyáva, aki mindig mindentől fél. – Egy merő ostobaság az egész – ismerte el –, és egy kicsit nevetséges is. – Megpróbálkozott egy apró, öngúnyos nevetéssel is, ujjai ismét a karkötője után nyúltak, amin immár határozottan világítottak az apró, dühödtvörös lángok. A láncszemek ragyogtak a fényükben. – Mindig is azok közé tartoztam, akik félnek bizonyos helyzetekben. Én soha nem indulnék el egy lakókocsival, mint te, Teagan. Soha sehová nem utaztam magam. Joie, a húgom és Jubal, a bátyám egy pillanat alatt ejtenek ki bármit a kezükből, és már úton is vannak. Én inkább az a tervezgető típus vagyok, és jobban szeretem magam körül a négy tömör falat. Sajnálom, ha titeket is felidegesítettelek. Trixie hirtelen kihúzta magát ültében, és felemelt kézzel csendet kért. Gabrielle becsukta a száját, majd erősen az ajkába harapott. Egy újabb rétegnyi jég rakódott a gerincére, és ezúttal még a levegőt is súlyosabbnak érezte. Baljóslatúnak. A szél elcsendesedett. Visszatartotta a lélegzetét. A levegő szellő nélkül, egyetlen pillanat alatt változott friss, tisztáról nagyon sűrűvé, nehézzé, olajossá.

– Most azonnal be kell mennünk az egyik épületbe és Teagan, máris kezdj el biztosítékokat szőni köréje – rendelkezett Gabrielle, és futtában szinte kirántotta Trixie-t a székéből. – Sietni kell! Alig néhány percünk van! „Aleksei! Mondd el, mit tegyek?” – mert most már egészen biztos volt benne. Egy vámpír van a közelben. Az elméje megsúgta. És a karkötője is erre próbálta figyelmeztetni. – „Idebent van velünk. Érzem őt, Aleksei. Hogyan juthatott át a biztosítékokon? Miért nem láttuk?” „Maradj higgadt Gabrielle. Nézz körül. Érzem a veszélyt a kapcsolatunkon keresztül, de látnom is kell, hogy segíthesselek. Ha egész végig molekuláira bomolva ott lebegett a kolostor fölött, míg az ősiekkel dolgoztatok, akkor megcsinálhatta. Már akkor be kellett jutnia. De nagyon ősinek, és nagyon képzettnek kellene lennie ehhez. Valószínűleg Aron eltűnt harmadik segédje lehet.” „Ó Istenem! Ez ugye azt jelenti, hogy rendkívül erős?” „Útban vagyok hozzád.” A hangja lehiggasztotta. Megnyugtatta. Az ő imádott kősziklája. A horgonya a viharban. Kényszerűségből vett a fertőzött, mocskos levegőből egy lélegzetnyit, és húzni kezdte Trixie-t a négy fal viszonylagos biztonságába. Ha bejutnak, és képesek biztosítékokat szőni maguk köré, talán kitarthatnak, amíg a vadászok visszaérnek. Trixie futni kezdett vele a legközelebbi épület irányába, ami történetesen Fane házikója volt, és most már az ő arcára is kiült a rémület. – Nem hallom a dallamát. „Trixie nem hallja a dallamát.” „Nem is fogja, mert amíg molekulaformában van, nincs neki dallama. A levegő része. Érzed a sűrűségét. Az ocsmányságát. Ott van.” – Csak legyünk belül. Teagan, siess!– sziszegte Gabrielle, és betolta maga előtt az ajtón Trixie-t. Tett egy lépést Teagan irányába, és megérzett egy kezet a hajában. A vámpír a magasból zuhant alá, ereszkedés közben öltött alakot, szörnyű vasöklébe markolta Gabrielle hosszú haját. Olyan erővel rántotta vissza, hogy háttal nekizuhant, a lábai kimentek alóla, és

még csak a fejét sem tudta feléje fordítani, hogy ránézzen, amire pedig Alekseinek mindenképp szüksége lett volna. Teagan szinte csúszva fékezett, a két kezét békítőn emelte fel. – Mindannyian őrizzük meg a nyugalmunkat – mondta halkan. „Nem látok rá – mondta Gabrielle Alekseinek –, elkapott, és nem tudok kiszabadulni.” „Ne harcolj vele. Csak akadályozd. Úton vagyunk visszafelé. Hencegni akar majd. Beszélni. Engedd neki. Bátorítsd.” Gabrielle egy pillanatra lehunyta a szemét, és rákényszerítette magát az engedelmességre. Ellazult, nekitámaszkodott fogvatartójának, mintha feladta volna. Az figyelmeztetés nélkül hajtotta le hozzá a fejét, és belevájta a fogait a nyakába. Sikoltott. Mindennél jobban fájt, amit csak el tudott képzelni. A maró, égető érzés mintha egészen a csontjaiig hatolt volna, a fogak a húsát tépték. Teagan is felsikoltott, és futni kezdett feléjük. Trixie az épületből tört elő fegyverével a kezében, és már lőtte is ki egymás után a karókat. Az egyik a vámpír Gabrielle fölé hajló nyakát ütötte át. A második pontosan a torkát találta el, ahogy elfordította a fejét, hogy izzó vörös szemeivel megkeresse az új célpontot. – Ereszd el! – kiáltott rá Trixie. Gabrielle csuklóján a karkötő lángjai önálló életre keltek, magasra lobbantak, szétnyíltak, elhagyták az ékszert, és kígyózó mozdulattokkal tekeregve villámgyorsan felsiklottak a vámpír vastag csuklójára. Rászorultak, átvágtak bőrt, húst, csontot, akár a vajat, majd mohón végignyújtózkodtak az élőholt karján, aki felsikoltott és eleresztette Gabrielle-t. Teagan elkapta Gabrielle karját, és távolabb rántotta a magas alaktól, akinek szemei Trixie-n rögzültek. Gabrielle nyakából ömlött a vér a hatalmas, tépett sebből, amit az élőholt ejtett rajta, hogy hozzáférjen ahhoz, amit legjobban akart. Teagan olyan távolra húzta az élőholttól, amennyire csak lehetséges volt, és segített neki a földre ülni. Gabrielle a vámpír felé fordította a fejét, hogy Aleksei használhassa a szemét, láthassa az élőholtat, aki képes volt ilyen

hosszú ideig lapulni és türelmesen várakozni, hogy bosszút állhasson a három vadászon. A mozgástól csak még szélesebb sugárban kezdett dőlni a vér a nyakából. A vámpír egy borzalmas, csikorgásszerű hangot adott ki magából, miközben eloltotta a karján a lángokat, a sötét lyukak, amiknek mélyére beesve a szemei vörösen izzottak, Trixie felé irányultak, ahogy a nő felé lépett. Trixie hátralépett, de bátran elengedett még egy karót. A mellkasa közepén találta el az élőholtat. Az vicsorgott, egyszerűen lesöpörte magáról a lövedéket, és nekirontott Trixienek, felemelte épen maradt karját, az ujjait összeszorította, az alkarja és az ökle egy hatalmas kalapács formáját vette magára. Annyira gyors volt, hogy a gyilkos csapásig töredékmásodpercek sem maradtak hátra. Trixie hozzávágta a fegyvert, és megfordult, hogy elfusson, de már ő is tudta, hogy elkésett. Mintha nagyon távolról hallotta volna Gabrielle és Teagan sikolyát. Megbotlott, elesett, és mintha robbanás történt volna, forró levegő égette meg a bőrét. Úgy tűnt, a húsa elsorvad, összetöpörödik az erőfeszítéstől, hogy elkerülje annak a természetellenes utálatosságnak még az érintését is, nemhogy az ütését. Hanyatt gördült, és ott állt felette, borzalmas, egyenetlen fogait vörösre festette Gabrielle vére. Fekete vér csepegett egyenletesen a csonkból, ahol nemrég még a csuklója volt. Csontvázszerű arcát vérmaszk borította. Ép karja felemelkedett, hogy lesújtson, és Trixie tudta, hogy halott. Becsukta a szemét, és imádkozott, hogy Teagan és Gabrielle fussanak. A csapás nem érkezett. Másodszor is felhangzott a vámpír torkából az a szörnyű, morgó zörgés, mintha fuldokolna. Óvatosan kinyitotta a szemét, és meglátott egy másik férfit is. Nem volt annyira magas, mint amilyenek általában a Kárpátiak, de a haja végigfolyt a hátán. Nem volt olyan robusztus felépítésű sem, mégis színtiszta izomból állt a teste. Látta felhullámzani azokat az izmokat az inge alatt, amikor távolabb penderítette tőle a vámpírt.

– Gary – lehelte a nevét Gabrielle. Hogy hogyan ért oda, hogyan jutott át a biztosítékokon, hogy megmentse Trixie-t, az egy óriási rejtély volt. Gabrielle félelemmel telten bámulta a férfit, akit mindeddig Gary Jansenként ismert és szeretett. Az a férfi eltűnt. A helyén egy ősi harcos állt. Egy Daratrazanoff. Szinte áramlott, amikor megmozdult. Suhant. Az ereje hatalmas volt, ahogy megakasztotta a vámpír lesújtó karját, majd maga előtt taszítva távolabbra kényszerítette az elesett nőtől. A mozgása abszolút önbizalmat sugárzott, az arca szenvtelen volt, a szemei hidegek, védelmezően Trixie elé tartott karja akár egy acélpillér fogta fel a csapást, míg a másik ökle egyenesen betört a vámpír mellkasába, a szívét keresve. Trixie talpra ugrott, és a harcoló feleket óvatosan, a lehető legnagyobb ívben elkerülve odament a másik két nőhöz. Teagan Gabrielle mellett térdelt csukott szemmel. Egyértelmű volt, hogy Andre irányítja, hogyan kell gyógyítani egy sebet Kárpáti módon. Gabrielle-ből elszökött egy halk, döbbent hang, a szemét nem vette le egy pillanatra sem a csatázókról. Gary egy akadémikus. Annyi esze van, amennyit a legtöbb ember fel sem tud fogni. Képességeivel szolgálta a világot, azután pedig a Kárpátiak világát, úgy, ahogyan senki más nem tudta volna. Gabrielle jól tudta, hogy az az agy még mindig ott van, de az ő Garyje már nem volt ott. Az ősök belétöltötték magukat, a vérükkel együtt megkapta az emlékeiket is. Jót és rosszat. A képességeket csakúgy, mint a sötétséget. Félre akart nézni ettől az erőszaktól. Valahogyan hibásnak, istenkáromlásnak tűnt, hogy Gary harcol az élőholttal, nem pedig Aleksei. Egy tudós a finom lelkével, egy költő, egy férfi egy olyan aggyal. „Kislány.” – Csak ezt az egyetlen becézést suttogta bele a fejébe bensőségesen. Behunyta a szemét, és érezte maga körül a szerelmét. Nem volt már elveszett, nem lehetett, amikor ott volt neki Aleksei. „Eltűnt, Aleksei, szinte teljesen eltűnt. Néztem őt, és alig ismertem fel. Olyan, mintha idősebb lenne ezer évvel.”

„Idősebb is.” Tudta, hogy Aleksei a rideg valóságot mondja. Nem rejtette előle cukormáz mögé az igazat. Keményen beleharapott az ajkába, és legszívesebben sírt volna Garyért. Befelé sírt is. „Gabrielle, ezt nem te okoztad. Átalakították, aztán elvitték a harcosok barlangjába a befogadásért. Ha Gregori nem ismeri el a családja tagjaként, csak fél életet élhetett volna. Kárpáti lett volna és mégsem, az életpár reménye nélkül. Senki sem tudja pontosan, hogyan is működik ez. Andre azt mondja, csak nagyon kevés hímet változtattak át. Amíg a herceg át nem alakította az életpárját, azt sem tudták, hogy ez egyáltalán lehetséges az okvetlenül bekövetkező őrület nélkül. Arra pedig még soha nem volt ok, hogy egy emberi hímet alakítsanak át.” „Amíg el nem esett a harcban, a Kárpáti nőket és a gyerekeket védte” – mondta Gabrielle, és nagyon igyekezett nem keserű lenni. „Életben van, kislány, és ez hatalmas ajándék.” „Ő nem Gary. Nem tudom ki ez a férfi, de nem Gary. Láttam hogyan változik idővel a testalkata, hogyan alakulnak ki a harci képességei. Mindig is egy harcos volt, védte a gyerekeket, de most teljesen más. Úgy néz ki, mint...” „Gregori. Mint minden férfi a Daratrazanoff családban.” „Igen.” „Mert pontosan az is. Éppen az, akivé válnia kellett, hogy teljes mértékben a világunkhoz tartozhasson. Ahogyan te megváltoztál, megváltozott ő is.” Aleksei téved. Lényegében ő még mindig Gabrielle. Nem volt vak. Tudta, hogy néz ki, látta, hogy megerősödött, de belülről ugyanaz a Gabrielle maradt. De Gary már nem Gary. Ő egy személyben minden Daratrazanoff ős, aki valaha is előttük járt a földön. Egy vámpírvadász. Képzett. Könyörtelen. Képes kiszakítani és a földre dobni egy szívet. Képes iszonyú sebeket elviselni szemrebbenés nélkül, amíg a dolgát végzi. Képes villámot lehívni, elhamvasztani a megfeketedett, ráncos szívet, megfürdetni a karját és a felsőtestét a fehérizzó energiában, hogy megszabaduljon az

élőholt savas vérétől, majd aztán a vámpír testére irányítani a villámostort. – Aha! – suttogta oda neki Trixie. – Tehát, így kell ezt csinálni! Nem hiszem, hogy bele lehetne dugni egy villámot egy palackba, és a vámpírvadász szett részeként az interneten árulni. – Én sem hiszem nagyi – mondta Teagan, a hangja még a nagyanyjáénál is halkabb volt –, többször is láttam már hogyan csinálja Andre, de valahogy nem tudom elfogadni valódinak. Gary feléjük fordult, és Gabrielle szíve nekicsapódott a mellkasának. – „Aleksei?” – Itt vagyok, kislány – mondta a férfi, és tényleg ott volt, hosszú léptekkel elsietett Gary mellett, hogy átölelje Gabrielle-t, és megvizsgálja a nyakán a sebet. „Oda kell mennem hozzá.” „Tudom. Csak egy percet adj, hogy leellenőrizzem, hogy a sebedet a lehető legjobban megtisztították és meggyógyították, amíg le nem jutunk a földbe.” „Tudom.” Egyetlen rövidke szó, de ez mindent elmondott a lánynak. Mindent jelentett a számára. Megérezte magában ragyogó fényét. Nem volt öntudat, nem volt egó. Csak Aleksei tiszta, fénylő lénye. A nyakánál lüktetve megállt. – Teagan – mondta Aleksei halkan –, köszönöm. Nagyszerű munkát végeztél. Teagan rámosolygott. – Andre már tanít. Andre és Fane Gary elé álltak. Gabrielle látta, hogy üdvözlik a Kárpáti harcosok módján. Alkar az alkarhoz. Így mindketten sebezhetőekké váltak. Trixie életét egészen biztosan megmentette Gary. Nélküle a másik két vadász sem érhetett volna vissza időben, hogy megmentsék a saját életpárjukat, Trixie-t megmenteni pedig esélyük sem lett volna. Gary szemei a két köszönetet mondó harcosról Gabrielle-re vándoroltak. Egészen végig érezte a testében azt az átható pillantást, még a lábujjaiban is. Kicsit zavarba ejtő volt belenézni Gary szemeibe, és látni, hogy ő már nem Gary. Ez egészen világosan látszott.

Még a szeme is más volt. Mindig szemüveget viselt. Most a szemei mélykékek voltak, majd tintafeketére változtak, aztán pedig, miután pislantott, kékeszöld színűek lettek, akár a tenger. A szíve kalapált, amikor Aleksei átkarolta a derekát, és gyengéden a férfi felé tolta. „Nem hiszem, hogy képes leszek végigcsinálni, Aleksei. Talán ha...” Talán ha micsoda? Ha még idejében felismerte volna, hogy Gary nem az életpárja? Változtatott volna az egyáltalán valamit a dolgokon? Nem Gary határozta el, hogy Kárpátivá válik. Gregori döntött helyette, amikor olyan iszonyatos állapotban volt. Ő is ott volt. De nem tudta volna megállítani Gregorit. Senki sem tudta volna megállítani, még a herceg sem. Gregori nem sok embert szeretett életében. Ezek közül az egyik Gary volt. „Oda kell menned hozzá, Gabrielle. Ott leszek veled. Közel. Benned. Az elmédben. De meg kell tenned, te is tudod.” – Aleksei ment vele néhány lépésnyit, majd megállt, lehetővé téve, hogy az utolsó néhány métert egyedül tegye meg. – „Kislány, ne érj hozzá. Semmilyen okból sem. Azt nem lennék képes elviselni, így az összes érintett érdekében tartsd magadnál a kezeidet. Ő most messze a legősibb mindannyiunk közül.” Utálta ezt. Utálta, hogy Gary annyi mindent adott a Kárpátiaknak, és a végén önmagát is elveszítette. Felemelte az állát, és közelebb lépett hozzá. Megérzett valami vad illatot. Valami szelídíthetetlent. Mint egy csapdába esett állat, ami nem jártas a civilizációban. Gary. Az ő Garyje. Idáig jutott. Nagyon-nagyon messze távolodott tőle. Andre és Fane az életpárjaikhoz mentek, így kettejüknek jutott némi személyesebb tér. Gary. A férfi tekintete az arcát fürkészte. Közömbösen. Hűvösen. Távolian. Gabrielle Aleksei elméjéért nyúlt, szüksége volt az erejére, hogy túlessen ezen. – Fantasztikus voltál. Köszönöm, hogy a segítségünkre jöttél. – Tudnom kellett, hogy minden rendben van-e veled, Gabrielle. Beleborzongott azoknak a hideg szemeknek a pillantásába. Gary örökre eltűnt. Azokban a szemekben a sötétség elleni küzdelem évszázadainak pokla égett. Benne öltött testet minden

Daratrazanoff ős, és már nem volt visszaút, az a férfi soha nem térhet vissza, aki volt. Közelebb lépett hozzá, próbálta benne megtalálni a férfit, akit szeretett. Akit mindig szeretni fog. Ott kellett lennie valahol benn. Azt a finom lelket, akinek az agyához senkié sem érhet fel. – Gary – halkan mondta a nevét, így próbálva meg előhívni őt. Előcsalogatni az alól a mély, kérlelhetetlen sötétség alól, amit a kolostorbeli ősiekben is látott. – Boldog vagy? Jó hozzád az életpárod? Megborzongott és átkarolta magát. Még a hangja is más. Harcolnia kellett a könnyeivel. Bólintott. – Nagyon jó hozzám, Gary. Ő valahol odakinn van. A tied. A te életpárod. A férfi szemei megint színt váltottak, még hidegebbek lettek, még távolságtartóbbak. Az ősiek kétségbeesése, hogy meg kell találniuk az életpárjaikat, már benne is dolgozott. Gabrielle tudta, hogy a hajnal közel, hamarosan mindannyiuknak a földbe kell mennie. Kelet felől sötétszürke sávok jelentek meg az éjszaka mélykék szövetén. De akkor is... – Teagan segített az ősieknek, Gary. Lehetőséget adhat neked is rá, hogy tovább kitarthass. Próbáljuk meg. Trixie kiválasztja a dalod... – Nem csak az enyém. Gabrielle hátrapillantott Trixie-re. A másik két nő közeledése szinte sürgető volt. – Mind a tiéd – felelt halkan Trixie. – Látom a hangjaidat, és azokat is, amik eredetileg másokéi voltak, de belekeveredtek a te saját dalodba, és létrehoztak egy új, teljesen más melódiát, ami egészen egyedi, és már kizárólag csak a tiéd. Próbáljuk meg. Megmentetted az életemet. Megmentetted az unokámat. Kérlek! Engedd, hogy megtegyük ezt érted! Gabrielle nem látta Garyben a remény leghalványabb szikráját sem. Harcolnia kellett magával, hogy ne lépjen oda hozzá, ne ragadja meg a karját, és ne rángassa oda a még mindig a földön heverő térképekhez.

– Lehet, hogy még rosszabb lesz, ha megtudom, hogy nem létezik – mondta ki Gary, amit gondolt. – Semmi sem lehet rosszabb annál az állapotnál, amiben most vagy – avatkozott közbe Aleksei. – Átéltem. Nincs remény. Csak könyörtelen sötétség. És talán a kísértés suttogása. A tudat, hogy senki közelében sem lehetsz anélkül, hogy kockára tennéd a becsületed. Add meg nekik, amit kérnek. Ha nem magadért, az ő kedvükért. Gabrielle kedvéért. Gabrielle csak önmagában ezért is beleszeretett volna, és ezt el is kellett mondania neki. Kimondani. Nyilvánvalóvá tenni, hogy annak ellenére, hogy Gary itt állt előtte, és az egész bensője sírt és sajgott érte, Alekseié volt. – „Ez vagy te. Ezért vagyok szerelmes beléd.” „Tudom, kislány, érzem. A fejedben vagyok, szorosan ölelem az elméd. Közel jár hozzá, hogy beleegyezzen. Nincs sok időnk, mielőtt ránk tör a hajnal. Mivel most még nálunk is idősebb, nem fog tudni idekinn állni még a leggyengébb derengésben sem. Győzd meg.” – Pár pillanatnyi szünet következett. – „De érintés nélkül.” Még csak észre sem vette, hogy kinyúlt Gary felé, mintha visszatarthatná a beléje áradó feneketlen sötétséget. Visszarántotta a kezét, és rászorította a combjára. – Kérlek – mondta halkan, gyengéden –, tedd meg. Ha nem működik, legalább megpróbáltad. Még ha nem is találunk irányt, ami az életpárod felé mutat, Teagan akkor is enyhítheti benned a sötétséget. – A kedvedért, Gabrielle. Az ő emléke legalább ott volt Gary fejében. Enyhítheti a szenvedését. Lehet, hogy nem képes érezni a szeretetét, de emlékszik rá. Eléggé emlékszik rá ahhoz, hogy ezt megtegye érte. Teagan ránézett Gabrielle-re, és a térkép felé pillantott, nyilvánvalóan sürgette, hogy vigye oda magával a férfit, hogy némileg felgyorsíthassák a folyamatot. Trixie már egybegyűjtötte dalának hangjait, és terelte őket Gabrielle felé. Gary dala sötét és baljós volt, pontosan annyira veszélyes, mint bármelyik másik kolostorbeli ősié. Szinte fájt.

Gabrielle Aleksei erejére támaszkodva összeszedte magát. Ott volt a fejében, szorosan ölelte. Tudta, hogy férfi oda akar menni hozzá, a közvetlen közelében akar lenni, és óriási önfegyelemmel tudja csak távol tartani magát tőle. Ezért csak még jobban szerette, amiért megadta neki ezt az időt Garyvel. Hogy megadta Garynek, amire szüksége volt. Teagan elmélyülten válogatott a kövei között, kereste melyik illene legjobban Garyhez. Gabrielle küldött egy csendes fohászt az ég felé, hogy nála legyen a megfelelő. Gondolni sem akart rá, hogy nincs Teagannél az, amire szükség van. A lány folyamatosan a hegyeket járta, összegyűjtött minden követ, amik beszéltek hozzá, de mi van, ha... Teagan összeráncolta a homlokát, és több követ is kisorakoztatott maga elé. – Még sohasem vonzott magához egynél több egyszerre – vallotta be –, de most nagyon úgy tűnik, hogy ezekre mindre szükség lesz. Ez nem hangzott túl jól. Gabrielle az ajkába harapott, olyan erővel, hogy egy rubin vércsepp jelent meg a foga nyomán. Gary tekintete azonnal a szájára ugrott. Aleksei morgása szinte morajlott a mellkasában. Gary és Gabrielle közé suhant, lehajtotta a fejét, és nyelvével lelopta a lány szájáról azt az apró cseppet. „Ne kísértsd. Nagyon a végén jár. Az ősöknek, akik testet öltöttek benne, nem volt életpárjuk. Mindegyikük kiállta a sok évszázados sötétséget, aminek a végén nem várta őket jutalom. A nap elé mentek, hogy megmaradjon a becsületük. Ha Teagan mágiája nem működik rajta, neki is hamarosan követnie kell őket. Nincs az a harcos, aki képes lenne hosszú ideig magában hordozni minden ősének démonjait.” Gabrielle érezte a köztük lévő kapcsolatot még a lábujjaiban is. A lelke felismerte a kijelentések valódiságát. Megremegett, és az erejét keresve mélyen belélegezte a férfi illatát. Tudta, hogy ez remény nélkül nem fog menni. Aleksei nem hazudott. Teagan egyszerre lágyan énekelni kezdett, tavaszi zöld aurája felizzott, és áramlani kezdett Gary felé. A gyógyító, megnyugtató zöld középpontjában szivárvány színkör kezdett spirális

örvénylésbe. Egyre újabb és újabb színek lobbantak benne, tekeregtek, tapogatóztak, próbáltak utat találni a Garyt körülvevő irgalmatlan sötétséghez. Gabrielle visszatartotta a lélegzetét, dermedtre rémült, hogy a színek nem tudnak majd belékeveredni. A sűrű, tömör felhő először áthatolhatatlannak látszott, de a zöld talált egy hajszálnyi repedést, egy alig észrevehető rést, beáramlott és a pókháló vékony szállal elkezdte beszőni a feketeséget. Gabrielle majdnem megint az ajkába harapott, de megérezte a száján Aleksei ujját, így félbeszakította az önkéntelen mozdulatot. Rájött, hogy a férfi nagyon is tisztában van a rossz szokásával, és hogy teljesen őrá összpontosít, nem pedig arra, hogy Teagan sikerrel jár-e, vagy sem. A szivárványszínek próbálták követni az úttörő zöldet, kavarogtak a súlyos, tömör, sötét tömeg felületén. A helyzet reménytelennek látszott. Azon a cérnavékony zöld szálon kívül semmi más nem jutott be. És akkor Gabrielle megérezte a hatalom egy finom lökését. Először Andre csatlakozott Teaganhoz. Aztán Fane. És utoljára Aleksei. A három ősi együttes ereje sietett Andre életpárjának segítségére. Az óriási hatalom betört, kiszélesítette a hajszálrepedést a fekete aura pajzsán. Egy mély lila szín ömlött be a zöld mellé, kanyarogva a nyomában járt, a két szín összefonódott. A vörös követte, szétfutott a friss zöld pókhálófonalak mentén. Az indigó jött a nyomában, de az már újabb utakat tört magának, úgy tűnt, mintha egy finom pókháló kezdene kialakulni. Leheletvékony. De ott volt. A sárga és a kék következtek, ugyanazt a bejáratot használták, és ugyanúgy a zöld fonalakra támaszkodva futottak szét, mint a többi szín, egy kicsivel megvastagítva, megerősítve a háló szálait. Teagan megingott, és lerogyott a kövek mellé. Kétszer is megpróbált megszólalni, de végül Andre felnyalábolta, és elfordult vele a többiektől. Gabrielle tudta, hogy táplálja. Érezte a vér illatát a levegőben. Gary tekintete is követte őket, orrcimpája megremegett, ahogy lélegzetet vett. Gabrielle azonnal ráeszmélt, hogy Gary sebeit nem gyógyították. Meg sem kérdezték tőle, vannak-e sebei. És vért sem ajánlott fel neki senki, hogy pótolja, amit elvesztett. Kinyitotta a száját.

„Ne!” Ez határozott parancs volt. Gabrielle visszacsukta a száját, és összeszorította az ajkait. „Adok neki vért, és meggyógyítom, amint ti végeztetek vele. Teagan annyit segített neki, amennyit csak tudott. Ez is valami, ad neki némi megkönnyebbülést. Hogy meddig, vagy mennyit, azt nem tudom, de nem engedem, hogy megérintsd. Sem azt, hogy gyógyítsd. Vagy tápláld. Értesz engem?” Tudta, hogy a válaszára vár. Rápillantott. Úgy nézett ki, mintha a vad indulat bármelyik pillanatban kitörhetne belőle. Érezte is a dühét, mintha közvetlenül a koponyája belsejét verte volna. „Megértettem.” – Ez nem igazán volt így. Gary sosem bántaná. „Ő nem az a Gary, te is tudod.” A Trixie által feléje terelt dal nem ezüstszín hangjegyekből állt. És nem is aranyszínűekből. Vadak voltak. Brutálisak. Merészek. Erőteljesek. Lehetetlen volt úgy hallgatni ezt a dalt, hogy ne rázza meg azt, aki hallgatja. Trixie körülvette Gabrielle-t ezekkel a hangokkal, és ő magába nyelte őket, megtöltötte velük a két tenyerét. A bőre bizsergett. Fájdalmasan. Égetőn. Még a karkötője is átforrósodott a csuklóján. Felzihált, és majdnem megállt, de nem hagyhatta őt cserben. A többi ősi közül senkinek a dala sem okozott fájdalmat. Tudta, hogy ez az ősök fájdalma, amikkel elárasztották Garyt. Lecsendesítette a lélegzetét, és mozgatni kezdte a kezeit a térképek felett, megpróbálta elengedni a testét, ahogy azt kell, hogy segíthessen neki. Mást nem tehetett, mindannyian furcsa tehetségének kegyelmére voltak bízva. Kérlek! Kérlek! Kérlek! Kényszerítenie kellett magát, hogy abbahagyja ezt a kántálást a fejében. A valóságot kell látnia. Ha talál valamit, annak valódinak kell lennie. És ha nem működik, ha nem talál semmit, azt is el kell fogadnia. Iszonyú sokk lenne, de nem lenne más választása, mint a beletörődés. Meghallotta Aleksei légzését. Egyenletes. Állandó. Az ő sziklája. Ott volt vele, ő mozgatta a tüdejét, benne volt minden szívdobbanásában. A bal keze hirtelen balra rándult. Finoman.

Olyan finoman, hogy először attól félt, hogy ő csinálta. De nem, ismét megtörtént. Apró rebbenés. Kinyitotta a szemét, és lenézett. A jobb kezével óvatosan egy kört rajzolt aköré a pont köré, ahol legerősebben érezte a vonzást. Franciaország. Gary életpárja valahol Franciaországban van. Csak ki kell tartania, amíg megtalálja őt. Diadalmasan elmosolyodott. Adni tudott neki valamit. Reményt. Egy esélyt. Ennyit adhatott. Ez volt a legtöbb, amit tehetett érte. – Josef már keresi az adatbázisban a pszichés képességű nők címeit. Amint elkészült, küldöm őket, Gary – mondta Andre –, de ne feledd, nem biztos, hogy közöttük lesz, azon a körön belül bárhol lehet, és elég nagy területről van szó. Aleksei lépett közelebb Garyhez, és feléje nyújtotta a csuklóját. Ekkor hirtelen Fane siklott be kettejük közé, ő is a karját nyújtotta feléje. – Engedd meg. Trixiért. Azért, amit az életpáromért tettél, felkínálom szabad akaratomból. Vedd el, amire szükséged van. Fane figyelmeztető pillantást vetett Alekseire, egyértelmű jelzést küldve neki, hogy lépjen hátrébb. Nem bízott meg abban, hogy Gary nincs olyan közel az átforduláshoz, hogy ne próbálná meg szárazra szívni Alekseit, és ez még kétségbeesettebbé, még szomorúbbá tette Gabrielle-t. Megragadta Aleksei ingének hátát, hogy testileg összekapcsolja magukat. Nem volt benne biztos, hogy azért, mert ő is fél, és vissza akarja tartani, vagy csak egyszerűen azért, mert muszáj volt megérintenie, hogy képes legyen túlesni ezen. Végignézni, ahogy Gary távozik. Egyedül. – Az asszonyod busásan megjutalmazott már – mondta Gary. – Vedd csak el – mondta Fane –, hosszú út áll még előtted. Gary megfogta a csuklóját, és ivott. Amikor végzett, hátralépett, és halkan elmondta nekik, hogy annyit vett el, amennyire okvetlenül szüksége van. A sebeit majd ő saját maga begyógyítja. Hát persze, hiszen egy Daratrazanoff. Meghajolt Gabrielle felé. – Légy jó, Gabby – mondta halkan, és eltűnt.

Az egyik pillanatban még ott volt, a másikban pedig sehol sem. A feszültség azonnal lecsökkent a három vadászban. Gabrielle-ben is, aki eddig a pillanatig rá sem jött, mennyire feszült. – Le kell mennünk a földbe – mondta Fane. – Majd én megszövöm a biztosítékokat, és elrendezem a ködöt. A következő felemelkedésen indulunk az Egyesült Államokba. Aleksei, te és Gabrielle csatlakoztok hozzánk? Gabrielle kieresztette a lélegzetét, lerogyott egy kicsit az egyik székbe. Kimerült volt. A Kárpáti hímeknek viszont úgy tűnt, ez csak a szokásos ügymenet. Vámpírok, emberi vadászok, halálos sebek, veszélyes ősiek náluk minden éjszaka előforduló események. „Hát unatkozni egészen biztosan nem fogok.” – Nagyon halovány humorkísérlet volt ez, de pillanatnyilag ennyi tellett tőle. „Gondoskodni fogok róla, kiscicám.” Felhúzta a székből a lányt, átkarolta, és bevonta teste menedékébe. – Elmegyünk a herceghez, és beszélünk Jacques életpárjával, Sheával, hogy tudja-e biztosítani Gabrielle számára a szükséges mintákat, hogy tovább tudja folytatni a munkáját. Aztán utánatok megyünk, felépítjük a házunkat a tieitek közelében, és berendezzük a laboratóriumot. Fane bólintott, és a kezét nyújtotta Trixie-nek. Ő nem habozott, azonnal a tenyerébe csúsztatta az ujjait. Ahogy elfordultak, hogy elvégezzék a biztosítékok körüli munkákat, Gabrielle még hallotta Trixie-t. – Komolyan, Fane. Csinálnunk kell egy tisztességes vámpírvadász szettet. Ez az ostoba fegyver teljesen használhatatlan volt. – Hölgyem, ha egy csöpp eszem lenne, a térdemre fektetnélek, amiért egyáltalán megpróbálkoztál vele. Nagy veszélybe sodortad magad. – Odahúzta a kezét a szájához. – És mégis végtelenül büszke voltam rád. Aleksei és Gabrielle beléptek az épületbe, ami több mint száz évig volt a férfi menedéke. Minden különösebb bevezető nélkül intett a kezével, és megnyitotta a földet. Mély volt. Hűvös. Ásványi anyagokban gazdag. Gabrielle látta, mennyire dús. A hűs talaj szinte szólította.

– Vedd le a ruháidat, kiscicám – rendelkezett Aleksei. Keze végigsimított a melle külső oldalán, amitől a lány mellbimbója megsajdult. Intett a kezével, és eltüntette a ruháit. – Lebegj le. És nyisd szét a lábaidat nekem. Csináltam hozzá odalenn elég helyet. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de érezte, hogy a szeme már csillog, és hogy mint minden egyes esetben, a teste máris elárulta. Így hát inkább tette, amit mondott, és érezte, hogy felforrósodik, az öle síkossá válik. Üdvözli a férfit. Ráereszkedett, teljesen betakarta. Maga alá szorította. A puha földet bámulatos volt a csupasz bőre alatt érezni. De a férfi kemény teste még bámulatosabb volt fölötte. Ráérősen használta a száját, a nyelvét, és a fogait a mellein, az ujjai mozogtak benne, újra és újra eljuttatva őt a szakadék pereméig. Elűzött a fejéből minden ép gondolatot. Elvette az utóbbi néhány óra rémálmát. Valami gyönyörűt adott cserébe. És aztán benne volt. Keményen. Durván. Alekseiesen. Tökéletesen. Kisikoltotta magából az orgazmust, ami szökőárként ragadta el őket, és vitte egy másik birodalomba. Aztán mozdulatlanul feküdt alatta, ölelte, a haját simogatta, beletemette az arcát a nyakába. – Szeretlek, Aleksei. – És valóban így volt. Annyira tele volt a feje az iránta érzett szerelemmel, hogy alig tudott gondolkodni. Aleksei a lehető legmélyebbre temette magát belé, és megcsókolta. Miután elküldte aludni, még hosszú ideig benne is maradt, azon a helyen, ahol a világon a legjobban szeretett lenni. Magába itta az illatát. A nyelvén érezte az ízét. Szereti őt. Ez egy csoda. És az övé. Tudta, hogy azzal fogja tölteni az életét, hogy boldoggá tegye. Azt is tudta, hogy Gabrielle minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy bármit megadhasson neki, amit csak akar. Végigcsókolta a torkát. – Én is szeretlek, kessake – suttogta, és a parancsára bezárult felettük a föld. A teste mélyen a lányéban maradt, a fejét lehajtotta abba az édes mélyedésbe a nyaka, és a válla közé, megengedte, hogy a szíve és a tüdeje abbahagyják a

munkát a következő felemelkedésig. Benne fog felébredni. Pontosan ott, ahol lenni akar.

Vége