Christine Feehan - Kárpátok vámpírjai 23.- Sötét vihar (Danutdaxon & Riley Parker).pdf

March 20, 2017 | Author: Nikoletta Leczánè | Category: N/A
Share Embed Donate


Short Description

Christine Feehan - Kárpátok vámpírjai 23.- Sötét vihar (Danutdaxon & Riley P...

Description

Sötét vihar Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 23. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) 21. Sötét veszedelem (rajongói) 22. Sötét ragadozó (rajongói Következik: 24. Sötét vérfarkas

1. – Én tényleg képes vagyok, akár még egy hétig élni egy ilyen kicsi hajón is, ahol nincs semmiféle magánélet, a nap már egészen homár-vörösre sütött, a szúnyogok folyamatosan lakomáznak rajtam – közölte Riley Parker az anyjával –, de esküszöm neked, ha hallok még fellengzős szöveget, vagy egy undorító szexuális célozgatást is Mr. én-vagyok-minden-nőlegforróbb-megtestesült-álma-légy-boldog-hogy-leereszkedek-hozzád-ról, bele fogom lökni a vízbe az idiótát. Állandóan a száját nyalogatja, és azt mondja, szeret képzelegni olyasmiről, hogy anyával és lányával… a frászt hozza rám. Riley vetett egy nyíltan undorodó pillantást Don Westonra, a szóban forgó bosszantó idiótára. Sok nárcisztikus disznóval találkozott már, amíg megszerezte a nyelvészeti doktorátusát, és még néhánnyal a kaliforniai egyetem, a Berkeley nyelvi karán is, ahol most tanított, de eddig ő vitte a pálmát. Nagy, vadállatszerű férfi volt, széles vállakkal, hordó mellkassal és viszketegséget okozó fölényes magatartással, ami nagyon bosszantotta Riley-t. Ha nem lett volna amúgy is feszült, ez a borzalmas ember akkor is azzá tette volna. Csak rontott a helyzeten, hogy az anyja most nagyon törékeny volt, ez pedig csak még védelmezőbbé tette Riley-t, és a férfi állandó szexuális célozgatásai, mocskos viccei, amit az anyja jelenlétében megengedett magának, még inkább arra késztették a lányt, hogy a vízbe lökje. Annabel Parker, a híres kertészeti szakember, aki azzal szerzett világszintű elismerést magának, hogy helyreállított több ezer hektárnyi tarra vágott őserdőt Brazíliában, ránézett a lányára sötétbarna, csillogó szemeivel, a szája megrándult, nyilvánvalóan a mosoly csiklandozta. – Sajnos piranha lakta területen vagyunk, drágám. – Ez lenne a lényeg anya – vetett egy újabb szúrós pillantást pillantást Riley Weston felé. Egyetlen előnye volt a borzasztó férfi jelenlétének, hogy kitervelni a halálát elterelte a figyelmét a hidegről, ami lassan terjedt szét a testében, és felállította a pihéket a tarkóján. Ő és az anyja, ötévente végigcsinálták ezt az utazást végig az Amazonason, de ebben az évben attól a pillanattól kezdve, hogy megérkeztek a faluba és betegen találták a szokásos vezetőjüket, Riley úgy érezte, mintha sötét felhő lebegne az egész utazás felett. Még most is valami furcsa súly nehezedett rá, a veszély auráját érezte, ami úgy tűnt, követi őket végig a folyón. Kitartóan próbálta kisöpörni az elméjéből, ám a vészjósló érzés maradt, egyre nagyobb súllyal nehezedett rá, hideg szánkázott a gerince mentén, rossz előérzetei olykor egész éjjel ébren tartották. – Talán ha valahogyan véletlenül megvágná a kezét, amikor a vízbe esik… – folytatta a tervezgetést sötét mosollyal. A diákjai figyelmeztethették volna a férfit, hogy nagyon vigyázzon, amikor meglátja azt a mosolyt. Soha nem jelentett jót, ha felvillant. A mosoly lassan elhalványult, ahogy lenézett a zavaros vízre a hajó oldala mellett, és meglátott egy ezüstös halat fickándozni benne. Tréfát űznek vele a szemei? Majdnem úgy nézett ki, mintha a piranha követné a hajót. A piranhák nem követnek hajókat. Mennek, és teszik a dolgukat. Vetett egy lopott pillantást a vezetőjükre, aki a két teherhordójuknak, Raulnak és Capának motyogott valamit, figyelmen kívül hagyva a rábízottakat, és aki távoli ismerőse volt annak az embernek, aki általában végigkísérte őket a folyón. Mindhárman nagyon nyugtalannak tűntek, folyamatosan a vizet figyelték. Ők is kissé riadtnak tűntek a hajót kísérő húsevő halraj látványától. Nagyon ostobán viselkedett. Sokszor tette már meg ugyanezt az utat anélkül, hogy kiborult volna a helyi vadvilágtól. Most viszont túlpörgött a képzelete. Mégis… úgy tűnt, mintha

minden piranha köröttük gyűlt volna össze, pedig nem látott egyetlen újabb ezüstvillanást sem a lassan előrepöfögő hajó körül. – Kegyetlen gyermek – dorgálta meg Annabel egy kis nevetéssel, amivel visszaterelte Riley figyelmét Don Weston bosszantó jelenlétére. – Figyeld, hogy néz ránk – panaszkodott Riley. – A páratartalom olyan magas volt, hogy az ing, amit a lány viselt, rátapadt, mintha a második bőre lenne. Merész ívű alakja volt, amit képtelenség volt elrejteni. Nem mert odanyúlni a kezével, hogy megemelje egy kicsit a hosszú, vastag hajfonatot a nyakán, a férfi még azt hinné, hogy őt akarja csábítani a mozdulattal. – Tényleg nagyon szeretném megpofozni ezt a fajankót. Úgy bámulja a mellem, mintha még soha nem látott volna ilyesmit, ez is elég szörnyű, de amikor téged bámul… – Talán valóban nem látott melleket soha, drágám – mondta kedvesen Annabel. Riley megpróbálta elfojtani a nevetést. Az édesanyja humora tökéletesen képes volt szétrombolni a legvadabb dühét is. – Nos, ha nem látott, annak jó oka van. Undorító alak. Mögöttük Don Weston odacsapott a tarkójára, és hangos, dühös sziszegés szaladt ki a száján. – Átkozott rovarok! Mack, hol a pokolban van a rovarriasztó spray? Riley elnyomott magában egy szemforgatást. Amennyire ő tudta, Don Weston, és a vele utazó másik két mérnök közül legalább kettő hazudott. Azt állították, hogy pontosan tudják, mit csinálnak, ismerik az erdőt, de egészen nyilvánvaló volt, hogy sem Don Westonnak, sem pedig az állandó társának, Mack Sheltonnek sem volt a leghalványabb fogalma sem az esőerdőről. Ő és az édesanyja is próbálták már elmondani úgy Westonnak, mint a társának, hogy a drágalátos rovarriasztó sprayük semmit sem ér. A férfiak izzadtak, ami lemosta a vegyszert, amint magukra fújták, de a ragacsos, viszketeg nyoma ott maradt rajtuk. Csak súlyosbította a rovarcsípések viszketését, az állandó vakaródzás pedig utat nyitott a fertőzések előtt. Még a legkisebb seb is meghökkentő gyorsasággal fertőződhetett el az őserdőben. Shelton egy tömör, mahagóni színűre égett bőrű férfi volt, hullámzó izmokkal, rácsapott a saját nyakára, majd a mellkasára is, és káromkodásokat motyogott. – Te dobtad a vízbe, te barom, miután legutóbb használtad. Shelton egy kicsivel barátságosabb volt, mint a másik két mérnök, és nem volt annyira ellenszenves, mint Weston, de ahelyett, hogy a jelenléte fokozta volna a lány biztonságérzetét, a közelségétől még a bőre is szúródni kezdett. Talán amiatt, hogy a férfi mosolya soha nem terjedt ki a szemeire. Vagy, mert mindent és mindenkit megfigyelt a fedélzeten. Riley-nak volt egy olyan érzése, hogy Weston mérhetetlenül alábecsüli a másik férfit. Weston egyértelműen az expedíció vezetőjének gondolta magát, pedig világosan látszott, hogy Sheltonnek senki nem parancsolhat. – Soha nem kellett volna vízre szállnunk velük – mormolta Riley az anyjának, alacsonyan tartva a hangját. Általában Riley és az anyja, egyedül tették meg az utat a vulkánig, de most, amikor megérkeztek a faluba, túl betegnek találták szokásos vezetőjüket ahhoz, hogy vele akarjanak utazni. Egyedül maradtak a dzsungel közepén, vezető nélkül, aki elkísérhette volna őket az úti céljukhoz, így végül az anyja úgy döntött, hogy csatlakoznak a másik háromfős csoporthoz, akik végighajóztak az Amazonason. Westonnal és a másik két bányamérnökkel a faluban találkoztak, utat szerveztek a perui Andok lábaihoz, hogy potenciális új bányákat keressenek a társaságnak, aminek dolgoztak. Két másik férfi Európából érkezett, állítólag egy kihalt növény után kutattak, ők is vezetőt kerestek, aki felvihette volna őket az Andok tövébe. Egy régész, és a két végzős hallgatója is

az Andok felé tartottak, a Cloud nép egy elveszett városát, Chachapoyas-t megkeresni, szóbeszédekből kiindulva. Az ötlet akkor teljesen logikusnak tűnt, de így, egy héttel később Riley már szívből bánta a döntésüket. Három vezető, a régész és a tanítványai, és három teherhordó és az ellátmány az előttük haladó hajón kapott helyet. Annabell, Riley, a kutatók, a három bányamérnök, a vezetőjük, Pedro a második hajón voltak a két teherhordójukkal, Raullal és Capával együtt. Csapdába esve egy hajón nyolc idegennel, Riley nem érezte biztonságban magát. Azt kívánta, bárcsak már félúton lennének a hegy felé, ahol terveik szerint szétválnak az útjaik, mindenki megy a saját vezetője után. Annabel vállat vont. – Már egy kissé késő lenne meggondolni. Úgy döntöttünk, hogy együtt utazunk velük, és most itt ragadtunk ezekkel az emberekkel. De kihozhatjuk belőle a lehető legtöbbet. Ez volt az anyja, a legforrongóbb vihar közepében is maga volt a megtestesült nyugalom. Riley ugyan nem volt médium, de szinte mindig képes volt megjósolni, ha baj közeledett. És most ez az érzés napról napra egyre erősebbé vált benne. Ránézett az anyjára. Nyugodt volt, mint általában mindig. Riley egy kicsit ostobának érezte magát, amiért aggódik, míg Annabelnek olyan sok más dolog jár a fejében. Miközben még mindig az eldobott rovarriasztón civakodtak, Weston, Shelton elé emelte a mutatóujját. – Az már üres volt. Lennie kell még. – Nem volt üres – javította ki Shelton undorodó hangon –, csak épp hozzá akartál vágni valamit a kajmánhoz. – És a célzásod éppen olyan katasztrofális, mint a szád – szólt közbe Ben, a harmadik mérnök. Ő volt a legcsendesebb a csapatban. Egyetlen pillanatra sem hagyta abba, hogy nyugtalan szemekkel fürkésszen maga köré. Riley még nem jutott döntésre vele kapcsolatban. Ő állt legközelebb ahhoz, amilyennek egy rendes mérnöknek lennie kellett. Átlagos magasságú volt, átlagos súlyú, és olyan arca volt, amit soha senki nem venne észre. Félvér volt, és talán ettől érezte kényelmetlenül magát. Semmi nem volt rajta feltűnő. Csendben mozgott, néha úgy tűnt, mintha csak egyszerűen megjelenne a semmiből, alaposan megnézett mindent és mindenkit, mintha állandóan bajra számítana. Riley nem hitte, hogy ő is Weston és Shelton társa lenne. A másik kettő összetartott, és nyilvánvalóan jó ideje ismerték már egymást. Charger magának valónak tűnt. Riley még csak abban sem volt biztos, hogy a férfi egyáltalán kedveli a másik kettő közül bármelyiket is. A bal oldali parton a szeme sarkából megpillantott egy fehér foltot, ami gyorsan mozgott, színjátszóan, akár egy gyöngyházszín felhő, tekeredett, alakot váltott, formálódott az élő rovarokból álló takaró. – Baszd meg, Charger – csattant fel Weston. – Vigyázz a szádra – tanácsolta Charger halk hangon. Weston valósággal visszahőkölt, az arca kissé elsápadt. Körülnézett a hajón, a tekintete megállapodott Riley-n, akit rajtakapott, hogy őket nézi. – Miért nem jössz ide, vagy még jobbat mondok, miért nem jön ide a mamid, és nyalja le rólam az izzadságot? Az talán segítene. Nyújtogatni kezdte a lány felé a nyelvét, abban a hiszemben, hogy szexi, de addig öltögette a nyelvét, míg bekapott egy bogarat, és felváltva köhögni és káromkodni kezdett. Egy rettenetes pillanatig, amikor „maminak” nevezte az anyját, és megtette azt a durva javaslatot, Riley fejében ténylegesen megfordult a gondolat, hogy valóban nekiugrik és letolja a hajóról.

De akkor az anyja halkan felkuncogott, mire a lány haragja eltűnt, és szóhoz juthatott szerencsétlen humorérzéke. Hangosan felkacagott. – Komolyan? Tényleg annyira arrogáns vagy, hogy nem jössz rá, hogy hamarabb lenyalnám az izzadságot egy majomról? Végtelenül közönséges vagy. A szeme sarkából látta, hogy a gyöngyházszín rovarfelhő még közelebb jött, szétterjedt, ahogy kiröppent a víz fölé. A gyomrában megmoccant a félelem. Levegőt erőltetett a tüdejébe. Soha életében nem volt ijedős, még gyerekkorában sem. Weston továbbra is őt bámulta. – Tisztán felismerem, hogy egy nő mikor akar engem, és baby, a szemeidet sem tudod levenni rólam. Nézd meg a ruháidat! Kelleted magad nekem. Megint öltögetni kezdte a nyelvét, mintha szimatolna, akár egy kígyó. – Hagyd már békén Weston, a fenébe – csattant fel Jubal Sanders, türelmetlenség élesítette a hangját –, képtelen vagy megunni a saját hangodat? Ő volt a két férfi közül az egyik, akik a növényt kutatták, de Jubal nem olyan férfinak tűnt, aki sok időt töltene laborban. Rendkívül edzettnek látszott, és kétség sem férhetett hozzá, hogy olyan ember, aki hozzászokott a nehéz külső terepviszonyokhoz. Még a testtartása is abszolút önbizalomról árulkodott, és úgy mozgott, mint egy olyan ember, aki teljes egészében uralja a testét. Útitársa, Gary Jansen sokkal inkább tűnt laborpatkánynak, alacsonyabb is volt, vékonyabb is, bár Riley megfigyelései alapján, ő is elég izmos volt. Gary nagyon erős volt. Fekete keretes olvasószemüveget hordott, de rajta is látszott, hogy pontosan úgy feltalálja magát a természetben, mint Jubal. Ők ketten az út elején, szigorúan csak maguk között maradtak, de a negyedik nap vége felére, Jubal valahogyan a nők védelmezője lett, mindig a közelükben maradt, ha a mérnökök is ott voltak. Keveset beszélt, de mindent észrevett. Lehet, hogy más nők előtt előnyös színben tüntette volna fel a védelmezés, Rileynak nem állt szándékában megbízni egy olyan emberben, aki egy laborban éli állítólag az életét, de egy harcos folyékony lazaságával mozgott. Ő és Gary is nyíltan fegyvereket viseltek. Mesterkedtek valamiben, és bármi volt is az, Rileynak és az anyjának megvolt a maga baja, semmi szükségük sem volt rá, hogy más ügyeibe is belebonyolódjanak. – Ne hősködj – dörrent rá Weston Jubalra –, az nem fogja megszerezni a lányt neked. Rákacsintott Riley-ra – ő egy igazi férfit keres. Riley érezte, hogy újabb haraghullám emelkedik benne, megpördült, hogy szembenézzen Westonnal, de az anyja finoman, visszatartóan a csuklójára tette a kezét, és odahajolt, hogy súgjon neki valamit. – Ne vesződj vele drágám. Úgy érzi itt magát, mint a partra vetett hal. Riley vett egy mély lélegzetet. Ebben az elkésett időben már nem fog erőszakhoz folyamodni szexuális zaklatás miatt, nem számít mekkora seggfej is Weston. Figyelmen kívül fogja hagyni Don Westont, míg el nem válnak egymástól az útjaik. – Úgy tudtam, hogy állítólag nagyon tapasztalt – felelt az anyjának ugyanolyan halkan. – Azt mondják bányamérnökök, akik már számtalanszor utaztak az Amazonason, de lefogadom, hogy azt nevezik utazásnak, hogy átrepültek a csúcsok fölött, és kerültek egyet a dzsungelben. Valószínűleg a világon semmi közük a bányászathoz. Az anyja egy gyors bólintással fejezte ki egyetértését, meleg tekintete is azt mutatta, hogy ugyanúgy látja. – Ha azt hiszik, hogy ez rossz, csak várják meg, míg bemegyünk az őserdőbe. Ki fognak potyogni a függőágyaikból, és reggelente elfelejtik majd ellenőrizni a csizmáikat, hogy nincsenek-e bennük mérgező rovarok.

Riley képtelen volt megállni, elmosolyodott a gondolatra. A három mérnök állítólag egy magánvállalatnak dolgozott, ami leendő bányák után kutat az ásványi kincsekben gazdag Andokban. A lány mégsem látta úgy, hogy legalább az egyikük jártas lenne az őserdő szabályaiban, és természetesen a vezetőiknek sem adtak túl nagy tiszteletet. Mindhárman sokat panaszkodtak, de Weston volt a legrosszabb és a legsértőbb, a folyamatos szexuális célozgatásaival. Leginkább azzal töltötte az idejét, hogy ugráltatta a vezetőket és a teherhordókat, mintha csak szolgák lennének, amikor éppen nem őt, vagy az anyját bámulta. – Messze innen neveltelek fel Riley. A férfiaknak néhány országban egészen más filozófiájuk van a nőkkel kapcsolatban. Egyértelmű, hogy őt úgy nevelték fel, hogy a nők tárgyak, és mert egyedül jöttünk ide, egy tucatnyi kísérő családtag nélkül, könnyűvérűnek gondol bennünket. Annabell állat vont, de a könnyű mosoly hamar elhalványult, a szemei elsötétedtek. – Tartsd a közeledben a tőrt drágám, csak a biztonság kedvéért. Tudod, hogyan kell bánni vele. Riley megremegett. Ez volt az első alkalom, hogy Annabel bármi jelét is adta annak, hogy ő is érzi, hogy valami nincs rendben. Ami eddig Riley fantáziadús elképzelésének tűnt csupán, de minimum nevetségesnek, az egyetlen pillanat alatt átlépett a valóság birodalmába. Az anyja mindig nyugodt volt és gyakorlatias. Ha úgy gondolta, hogy valami baj van, akkor baj van. Egy madár szólalt meg az erdőben a folyóparton, a hangja tisztán szárnyalt a nyílt vízen keresztül. Hogy felderítse az anyja hirtelen nyugtalanná vált hangulatát, Riley a tölcsérként a szája elé emelte a kezeit, és megismételte a hívást. Nem kapta meg azt a boldog nevetést, amire számított, de az anyja elmosolyodott és megpaskolta a kezét. – Egészen furcsa, hogy képes vagy utánozni. – Don Weston felhagyott azzal, hogy a bogarakat csapkodja magán, és őt bámulta, mintha valami mutatványos lenne egy vurstliban. – Mást is tudsz utánozni? Annak ellenére, hogy a hideg rázta a férfitól, Riley vállat vont. – A legtöbb dolgot igen. Néhány embernek fotografikus memóriája van, ami megengedi nekik, hogy résztelesen emlékezzenek bármire, amit látnak vagy olvasnak. Én fonografikus memóriának nevezem a saját tehetségem. Vissza tudok emlékezni és meg tudok ismételni gyakorlatilag bármit, amit hallok. Ez az egyik oka annak, hogy nyelvész lettem. – Elég erőteljes tehetség – jegyezte meg Gary Jansen. – Hát nem az? – csúsztatta a karját Annabell, Riley dereka köré – Amikor kicsi volt, a tücskök ciripelését utánozta, én pedig már azt hittem beleőrülök, annyit kerestem őket. És az ég irgalmazzon az apjának, ha gondatlan volt és olyan nyelvezetet használt előtte, amit nem lett volna ildomos. Tökéletesen képes volt visszaadni, még a hangja mélységét is. Riley szíve összeszorult az anyja hangjából áradó szeretet és szomorúság hallatán. Kikényszerített magából egy kis nevetést. – Abban is jó voltam, hogy a tanáraimat utánozzam, leginkább azokat, akikért nem rajongtam különösebben – vallotta be önként, egy csintalan mosollyal. – Telefonáltam az iskolából és elmondtam anyának, milyen fantasztikus tanuló vagyok. Most már hangosan felnevetett az anyja, és ez megkönnyebbüléssel töltötte el Riley-t. Ő gyönyörűnek látta Annabelt. Anyja közepes magasságú volt és karcsú, hullámos hajjal, sötét szemekkel, hibátlan, spanyolosan barna bőrrel és egy olyan mosollyal, ami mindenki mást is mosolyra késztetett körülötte. Riley sokkal magasabb volt nála, szög egyenes, kékes-fekete hajjal, ami szinte szemlátomást nőtt, mindig hosszú volt, függetlenül attól, milyen gyakran vágatta. Íves, magas arccsontja volt és sápadt, szinte áttetsző bőre. A szemei bár nagyok voltak, a színüket szinte

lehetetlen volt meghatározni, az valahol a zöld, a barna és a firenzei arany között helyezkedett el a színskálán. Az anyja mindig azt mondta, hogy ő egy újraszületése egy rég halott ősének. Tudomása szerint az anyja egész életében soha nem volt beteg, egyetlen napig sem. Nem voltak ráncai, és Riley egyetlen ősz hajszálát sem volt képes felfedezni. De most először sebezhetőséget fedezett fel az anyja szemében, és ez éppen olyan nyugtalanító volt, mint a levegő sercegése nagyobb viharok előtt. Az apja két héttel ezelőtt halt meg, és az ő családjukban a férj és a feleség csak nagyon ritkán élte túl sokkal a másikat. Riley elhatározta, hogy az anyja közelében marad. Máris érezte, hogy Annabel visszahúzódik, napról napra egyre csüggedtebbé válik, de Riley eltökélt volt, hogy nem fogja elveszíteni. Sem a bánat miatt, sem bármás miatt, ami ezen az utazáson vadászik rájuk. Kora reggel látták utoljára a fő folyót. A két hajó most felfelé tartott egy mellékfolyón,, az úti céljuk irányába. A nádasokba fulladó víz és az onnan felröpülő rovarok, pillanatról pillanatra rosszabbak lettek. Egész rovarfelhők támadták őket állandóan. Ha friss vért szagoltak ki, még több száguldott a hajók felé. Weston és Shelton őrjöngő átkozódásba kezdtek, és csapkodták minden szabadon maradt bőrfelületüket, bár mindkettejüknek illett volna megjegyezni legalább az első néhány bogárfalat után, hogy jobb lenne szorosan csukva tartani a szájukat. Ben Charger és a két kutató sztoikus nyugalommal viselte el a bogarakat, követték a javaslatokat, amiket a vezetőik és a teherhordóik tettek ezzel kapcsolatban. A helybéliek még arra sem vették a fáradságot, hogy odacsapjanak a rájuk szálló rovaroknak, amik gyöngyházszínű felhőkben, tömegével ereszkedtek le. Riley látta az elől lévő hajót, ők még közelebb is voltak a parthoz, mint a saját hajójuk, mégis, amennyire meg tudta ítélni, azon senkit nem támadtak meg a bogarak. Mögötte Annabell halkan felkiáltott. Riley megpördült és azt látta, hogy az anyját egészen ellepik a rovarok. Otthagytak mindenki mást, és beborították Annabel minden talpalatnyi bőrfelületét, aki így úgy nézett ki, mintha hatalmas hópelyhek borították volna. La Manta Blanca. Apró muslicák. Néhányan apró szúnyogoknak nevezték őket. Riley soha nem vizsgálta meg őket alaposabban, de a harapásaikat határozottan érezte. Égetett, mint a tűz, és utólag a viszketés szinte az őrületbe kergette. Ha pedig megvakarta, a harapások helye felnyílt, szabad utat nyitva a fertőzések számára. Előhúzott egy takarót az egyik ülés alól, és rádobta az anyjára, majd a földre vitte őt és hengergőzni kezdett vele, mintha tüzet oltana, hogy összetörje az apró bogarakat. – Vedd le róla – kiáltotta Gary Jansen –, így nem tudod mindet eltüntetni. Leguggolt Annabel mellé, és lerántotta róla a takarót. Annabel ide-oda hengeredett, kezei az arcát takarták, rovarok kapaszkodtak minden szabad bőrfelületén, a hajában és a ruháján is. Riley erőfeszítései sokukat összetörték. A lány továbbra is ütötte őket, próbálta megmenteni az anyját a további harapásoktól. Jubal merített egy vödör vizet, és végigöntötte Annabelen, hogy lesodorja a testéről a rovarokat. A teherhordók is vödröket hoztak, újra és újra végigöntötték anyja testét, míg Jubal és Gary a takaróval söpörték a még megmaradt, átázott teremtményeket róla. Végül Ben is odaguggolt mellé, és ő is segített leszedegetni róla bogarakat. Annabell remegett, de nem adott ki egyetlen hangot sem. A bőre a több ezer apró harapástól fényes, tüzes hólyagokat húzott. Gary turkálni kezdett a kézitáskájában, amit mindig mindenhová magával vitt, és előhúzott egy kis fiolát. Elkezdte bedörzsölni a víztiszta folyadékot a csípésekbe. Nem volt ez kis munka, olyan rengeteg volt. Jubal leszorítva tartotta Annabel karjait, hogy az ne kezdjen önkéntelenül vakarózásba, amikor az őrjítő viszketés hullámokban rázni kezdte a testét.

Riley megragadta az anyja kezét, és értelmetlen kis semmiségeket mormolt neki. Eddigi gyanúi szinte üvöltöttek a fülében. Az apró muslicák egyenesen az anyjára mentek. Ebből a társaságból Annabelnél jobban senki sem volt része az őserdőnek. Körülötte a növények buján, életerősen fejlődtek. Suttogott nekik és úgy tűnt, visszasuttognak, megölelte őket, mintha ő maga lenne az Anyatermészet. Amikor az anyja végigment a kaliforniai otthonuk hátsó kertjén, Riley szinte látni vélte, hogyan nőnek a növények ott, a szeme láttára. Ha az erdő most hirtelen mégis megtámadta Annabelt, itt valami hatalmas baj van. Annabel megszorította Riley kezét, a két kutató pedig talpra segítette őt, és segített neki visszabotladozni az alvóhelyre, amiket vékony köteleken kifeszített lepedők választottak csak el egymástól. – Köszönöm – mondta Riley a két férfinak. Mindennél jobban tudatában volt a fedélzeten támadt kábult csendnek. Nem ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy az apró, fehér rovarok senki mást nem támadtak meg, csak az anyját. Még amiket lesepertek a testéről, azok is visszafelé másztak felé, mintha csak programozva lennének. – Használd ezt a csípéseken – mondta Gary –, én tudok még majd készíteni, ha már az erdőben leszünk. Elveszi a viszketés élét. Riley elvette tőle a fiolát. A két férfi váltott egy pillantást a feje fölött, amitől a lány szíve megugrott. Tudnak valamit. Az a pillantás nagyon is jelentőségteljes volt. Mély értelmű. Félelem ízét érezte a szájában, ezért gyorsan félrefordította a fejét, és bólintott. Annabel is megkísérelt egy bátortalan mosolyt a két férfira, és azt mormolta, mennyire hálás nekik, ők bólintottak, majd gyorsan eltávoztak, hogy magánteret hagyjanak a nőknek, hogy azok elláthassák a ruha alatti harapásokat is. – Anya, jól vagy? – kérdezte Riley azonnal, mihelyt ketten maradtak. Annabel megszorította a kezét. – Figyelj rám Riley. Ne tegyél fel kérdéseket. Nem számít, mi történik, még akkor is el kell menned a hegyhez, és be kell fejezned a rítust, ha velem történik valami. Ismersz minden szót, minden lépést. Hajtsd végre a rítust pontosan úgy, ahogyan tanítottalak. Érezni fogod a földet, hogyan mozog, hogyan árad keresztül rajtad… – Semmi nem fog történni veled anya! – kiáltott fel Riley. A félelmét színtiszta rettegés váltotta fel. Az anyja szemei belső nyugtalanságot tükröztek, az a bizonyos velük született veszélyfelismerés jelent meg bennük, és valami borzalmas sebezhetőség, amit Riley még soha nem látott ott. A családjukban a házaspárok soha nem élték túl sokkal a társuk elvesztését, de Riley elhatározta, hogy az anyja lesz a kivétel. Úgy figyelte az anyját, akár egy sólyom, amióta az apja, Daniel Parker meghalt a kórházban, szívrohamban. Annabel gyászolt, de egészen nem tűnt levertnek, a végzetét várónak, egészen mostanáig. – Ne beszélj így, megrémítesz. Annabel nehézkesen felült. – Muszáj átadnom az információkat neked Riley. Ahogyan az anyám is átadta nekem. És előtte neki az ő anyja. Ha nem érek oda a hegyhez, a teher rád hárul. Egy ősi vérvonal sarja vagy, egy olyan kötelezettséggel, ami anyáról lányára száll már évszázadok óta. Anyám is ehhez a hegyhez vitt engem, és előtte ezt tette az ő anyja is. Én is elvittelek. A felhőerdő gyermeke vagy Riley, ott születtél, ahogyan én is. Ott vetted az első lélegzetedet a hegyen. Beszívtad akkor azzal együtt az erdőt is a tüdődbe, és minden mást is, ami ott él és növekszik. Annabel ismét megremegett, ezért a fioláért nyúlt, amit Riley tartott a kezében. Remegő kezekkel felhúzta az ingét, felfedte az apró szúnyogokat, amik még mindig a hasába kapaszkodtak, reszkető ujjakkal söpörte le őket. Riley visszavette a fiolát, és elkezdte szétoszlatni a nyugtató gélt a harapásokon. – Amikor anyám elmondta nekem mindezt, azt

hittem, hogy csak valami ostoba drámát ad elő, és kigúnyoltam – folytatta Annabel. – Ó persze nem szemtől szemben, de öregnek és babonásnak tartottam. Hallottam a hegyek történeteit. Peruban, abban a faluban, ahol éltünk, volt néhány öregember, akik még mindig beszéltek a nagy gonoszságról, ami még az inkák előtt érkezett, és nem tudták elűzni, még a legjobb harcosaik sem. Történeteket meséltek róla. Félelmetes, rémítő történeteket, amiket továbbadtak az újabb generációknak. Úgy gondoltam, hogy azokat a történeteket javarészt azért találták ki, hogy a gyerekeket ijesztgessék, hogy ne barangoljanak el túl messze a falutól, de megtanultam az igazságot, miután anyám meghalt. Van valami a hegyen, Riley. Valami rossz, és a mi dolgunk az, hogy ott tartsuk azt. Riley szerette volna azt hinni, hogy az anyja félrebeszél a fájdalomtól, de Annabel szemei tiszták voltak, ráadásul rémültek. Annabel valóban hitt minden egyes szót, amit mondott, márpedig rá nem volt jellemző az elszabaduló fantázia. Inkább, hogy megnyugtassa az anyját, minthogy hitelt adott volna a nonszensz gondolatnak, hogy egy gonosz lény van a hegybe zárva, Riley bólintott. – Rendbe jössz – biztosította az anyját. – Az előző utazásaink során is csípett meg bennünket Manta Blanca. Nem mérgezőek. Semmi sem fog történni veled anya. – Fennhangon kellett kimondania ezeket a szavakat, szüksége volt arra, hogy igazak legyen. – Ez csak egy bizarr véletlen. – Tudjuk, hogy az esőerdőben bármi megtörténhet… – Nem Riley – Annabel megragadta a lánya kezét és megszorította –, minden késedelem, az ideérkezésünk óta… a problémák, amióta itt vagyunk… valami történik. A gonoszság a hegyben megpróbál hátráltatni engem. Közel van a felszínhez, betegségeket, baleseteket gerjeszt. Reálisnak kell lennünk Riley. A teste ismét megremegett. Riley kutatni kezdett az egyik táskájukban és előhúzott egy levél tablettát. – Ez antihisztamin anya, vegyél be belőle párat. Valószínűleg elalszol tőle, de legalább addig sem érzed a viszketést. Annabel bólintott, és egy pohár vízzel lenyelt néhány pirulát. – Ne bízz meg senkiben, Riley. Bárki itt a hajón, lehet az ellenségünk is. Külön kell válnunk tőlük, és a saját utunkat járni, amint lehet. Riley beleharapott az ajkába, hogy ne mondjon semmit. Időre volt szüksége, hogy gondolkodhasson. Huszonöt éves volt, négyszer járt már az Andokban, amióta a felhőerdőben megszületett. Az volt az ötödik utazás, amire emlékezett. A túra az esőerdőn keresztül kimerítő volt, de még soha nem érezte magát ilyen rémültnek, mint most. Visszafordulni már túl késő volt, és ha bármi is igaz abból, amit az anyja mondott, akkor nem is tehetik meg. Hagynia kellett pihenni az anyját, utána pedig beszélnie kellett vele. Sokkal többet kell megtudnia arról, pontosan miért is kirándulnak ötévente az Andokba. Amikor úgy tűnt, hogy az anyja elaludt, a helyére húzta a lepedőt, és visszament a fedélzetre. Raul, az egyik teherhordó vetett rá egy pillantást, majd gyorsan elfordította a fejét, ő nyilvánvalóan kényelmetlenül érezte magát mindkét nő jelenlétében. Riley karja libabőrös lett. Megdörzsölte, és a hajó korlátjához sétált, hogy egy kicsit távolabb kerülhessen a többi utastól. Egy kis térre volt szüksége. Nem volt megfelelő helyiség a hajón, hogy találjon egy csendes sarkot. Jubal és Gary az egyik félreeső helyen ültek egymás mellett, az arcukból ítélve egyikük hangulata sem volt felhőtlen. Nagyívben elkerülte őket, de Bentől, a harmadik bányamérnöktől, akiről nem tudta eldönteni, hogy kicsoda is tulajdonképpen, már nem tudott elég messze eltávolodni. Ő mindig figyelmes volt mindkét nő irányába, és úgy tűnt, akárcsak Jubal és Gary, ő is valamiféle védelmezőként lépett fel velük szemben. Ben odabiccentett neki. – Édesanyád rendben van? Riley rávillantott egy kísérleti jellegű mosolyt.

– Azt hiszem. Adtam neki egy kis antihisztamint. Remélhetőleg a géllel együtt, amit Gary adott, nem fogja megőrjíteni a viszketés. Ronda kis bogarak. – Valami olyasmi lehetett rajta, ami vonzza őket – találgatott Ben, félig kérdezve, félig kijelentve –, talán parfüm? Riley tudta, hogy az anyja soha nem használ parfümöt, de magyarázatnak megtette. Lassan bólintott. – Erre nem gondoltam. Annyira bizarr volt az egész támadás. Ben szemei olyan éberen, leplezetlenül figyelte az arcát, hogy azt a lány már zavarónak találta. – Hallottam, hogy te és az anyád már korábban is jártatok itt. Történt máskor is hasonló eset? Riley megrázta a fejét, és örült, hogy nem kell hazudnia. – Még soha. – Te és az anyád miért jöttetek egy ilyen veszélyes helyre? – kérdezte furcsán Ben. Még mindig nem mozdította az arcáról a tekintetét, és nem is pislogott. – Tudomásom szerint még a vezetőink sem jártak soha azon a hegyen. Másoktól kellett információt szerezniük róla a faluban. Két nőnek ez nagyon furcsa úti célnak tűnik. Még csak falu sincs a hegyen, hogy nyelvészeti kutatásokat folytathass. Riley megajándékozta egy homályos kis mosollyal. – Az anyám kertészeti szakember, és az esőerdők szószólója, ez pedig sok helyre elvisz bennünket. De azért is jövünk ide, mert a Cloud nép leszármazottai vagyunk, és az anyám azt akarja, hogy annyi mindent megtanuljak róluk, amennyit csak lehetséges, amíg még élnek az emberek emlékezetében. – Hirtelen összeszorította a száját, és védekezően a torkához kapta a kezét. – Ez így nagyon kívülállón hangzott. Szeretem az esőerdőt, és élvezem az utazásokat anyámmal. Valójában a felhőerdőben születtem, úgyhogy azt hiszem, anyám úgy gondolta, hogy jó hagyomány lesz pár évente visszatérni ide. – Rápillantott a vezetőjükre, és lehalkította a hangját. – Mi sem voltunk benne biztosak, hogy ezek az emberek valóban tudják az utat, éppen ezért gondoltuk, hogy veletek együtt talán biztonságosabb lesz az utazás. – Én még soha nem jártam itt – ismerte be Ben. – Sok esőerdőt bejártam, de még soha nem voltam azon a különös hegyen. Nem tudom miért mondta Don, hogy már mindannyian jártunk ott. Szereti azt a hatást kelteni, hogy mindenről tud mindent. Az erdő valóban olyan veszélyes, ahogyan azt mindenki mondja? Riley bólintott. – Csak nagyon kevés ember jutott el valaha is ahhoz a csúcshoz. A hegy maga tulajdonképpen egy vulkán, bár nem tört ki az utóbbi ötszáz évben, én néha gyanakszom, hogy ébredezik, bár leginkább azért, mert a helyiek is erről beszélnek. Vannak történetek, amit generációkon keresztül adnak tovább egymásnak a törzsek, és amik szerint jobb elkerülni azt a helyet. Nagyon nehéz egy vezetőt találni, aki hajlandó odavezetni bennünket. – Összeráncolta a szemöldökét. – Igazából elkap ott egy nagyon elkedvetlenítő érzés. Minél magasabbra mászol, annál nyugtalanabbá válsz. Ben végigfuttatta mindkét kezét a haján, mintha izgatottá vált volna. – Legendák és mítoszok egész áradata foglalkozik az őserdő ezen részével. Mégsem akar róluk beszélni senki kívülállóknak, de amit hallottam, az mind arról szól, hogy valamiféle teremtmény jár arrafelé, ami emberek életére és vérére vadászik, hogy életben maradhasson. Riley vállat vont. – Gyakorlatilag, az esőerdőben minden a véredre vágyik. Természetesen én is hallottam szóbeszédeket, és a vezetőnk is azt mondta, hogy tulajdonképpen nem az inkák irtották ki a Cloud népet, és nem is a spanyolok. A helybéliek és a leszármazottaik arról suttognak, hogy egy hatalmas gonosz gyilkolt az éjszakában, elszívta belőlük az életet, és egymás ellen fordította a családokat. A Cloud nép heves volt a csatában és gyengéd családi körben, de

állítólag egytől egyig meghaltak, vagy elmenekültek a faluból az inkák közé. Amikor az inkák jöttek, hogy meghódítsák az erdőt és az embereket, a harcosok többsége már halott volt. Azt beszélik, hogy az itt letelepedő inkák szintén erre a sorsra jutottak, mindegyiküket megölte a fosztogató gonosz. A legmerészebb harcosok haltak meg legelőször. – Ez nincs a történelemkönyvekben – mondta Ben. A lányban az az érzés ébredt, hogy a férfi nem először hallja ezt az elsuttogott verziót. Sok történet volt még ezen felül is, egyik ijesztőbb volt, mint a másik. Vértelenül hagyott áldozatokról szóltak a történetek, kínzásokról, borzalmas kegyetlenkedésekről, amiket el kellett viselniük, mielőtt megölték őket. – Vámpírokról beszélsz? Riley pislogott. A férfi olyan lezseren csúsztatta ki azt a kérdést. Túlságosan lezseren. Ben Charger egészen biztosan nem bányák felkutatására érkezett ebbe az alig felfedezett régióba, ennél volt egy sokkal mélyebb célja is. Talán az ősi legendák? Írni akar róluk? Bármit is tervezett, Riley egészen biztos volt benne, hogy azokban a tervekben egyáltalán nem szerepeltek bányák. Összehúzta a szemöldökét, és átgondolta. Lehetett vámpír az a gonosz entitás, amiről beszéltek? A vámpírmítosz, a Föld minden ősi kultúrájában létezik. – Őszintén szólva, fogalmam sincs. Soha nem hallottam olyasmit, hogy azt az entitást vámpírnak nevezték volna, de a nyelvek rengeteget változnak az idők folyamán, és főleg megváltoztatják őket a fordítások. Feltételezem, hogy megeshet. A vámpírdenevérek fontos szerepet játszottak az inkák kultúrájában, és Chachapoyas-ban szintén. Legalábbis az alapján a kevés információ alapján, amit anyámtól hallottam, vagy nekem magamnak sikerült kiderítenem. Nem maradt fenn túl sok adat. – Lenyűgöző – mondta Ben –, ha lehetőségünk lesz rá, szeretnék erről még többet hallani. Érdekesnek találom a kultúrákat, és itt, az őserdő ezen részén a törzseket és a történeteiket mintha homály fedné, ami nem hagy nyugodni. Amatőrként próbálkozom egy kicsit írással is, ezért minden lehetőséget megragadok, hogy egy új területet tanulmányozhassak, annyi mítoszt ismerjek meg, amennyit csak tudok. Rájöttem, hogy nem számít hová megyek, vannak bizonyos legendás lények, amik beszivárogtak minden kultúrába, a világ minden táján. Ez nagyon érdekes. Egy halk neszre Riley megfordult, és ott találta maga mögött egészen közel az anyját. Annabel csak figyelt egy pillanatig, az arca duzzadt volt a harapásoktól, a szemei gyanakodva fürkészték Bent. Riley meglepetten meredt rá. Az anyja volt a legnyitottabb, legszelídebb asszony, akit valaha is ismert. Nem volt egyetlen általánosító, vagy gyanakvó csont sem a testében. Általában minden információt megosztott, mindenkivel békességben próbált lenni, a legtöbb ember magától közeledett felé. Riley mindig védelmezőnek érezte magát az anyjával szemben, mert ő akkor is hitt mindenkiben, amikor Riley nem tudott. Annabel pislogott egyet, és a gyanakvás eltűnt, Riley már csak az anyját látta, aki Benre nézett. A lány úgy érezte, mintha a világa elfordulna. Senki és semmi nem tűnt ismerősnek, még az anyja sem. – Pihenned kellene anya. Az a sok csípés megbetegíthet. Annabel megrázta a fejét – Jól vagyok. A gél, amit Gary adott, nagyon sokat segített. Elmulasztotta a viszketést, és a csípések nem mérgezőek, te is tudod. Gary és a barátja egészen biztosan fantasztikusan megtanulták a növények tulajdonságait, mert ez a gél tényleg működik. Ben a két férfira pillantott. Bár mindkettő nyilvánvalóan amerikai volt, Gary és Jubal valahonnan Európából utazott ide, valami mitikus növényt keresve, ami rendkívüli gyógyító tulajdonságokkal rendelkezett, és állítólag kizárólag az Andok ezen részének magaslatain nőtt.

A férfi arcán megjelenő kifejezés egyértelműen elárulta, hogy egy kissé elmebetegnek tartja a két embert. Annabel megfogta Riley kezét, odabiccentett Bennek, és a hajó korlátjának közepe felé húzta maga után a lányt, ahol egyedül lehettek. A folyó összeszűkült ezen a helyen, a part menti fák hatalmas gyökérrendszerei szinte súrolták a hajó oldalát. Denevérek egész sora moccant meg magasan az ágak között, hátborzongató látványt nyújtva. Hatalmasak voltak, és fejjel lefelé lógtak a lombkoronában. Riley már gyermekként is tapasztalta ezt a látványt, de most valamilyen oknál fogva zavarta, mintha a denevérek várakoznának ott mozdulatlanul, mintha a sötétséget várnák, hogy vadászni induljanak, ezúttal emberi zsákmányra. Beleborzongott a saját drámai fantáziaképébe. Hagyta, hogy szigorú őrizet alatt lévő félelme eljusson hozzá. Érezte. A denevérek nagyok voltak, és határozottan vámpírdenevérek, amik meleg vérrel táplálkoznak, de abban kételkedett, hogy az éhségük személyre szóló lenne, és egészen biztosan nem vártak a táplálkozással arra, hogy egy hajórakománnyi ember erre járjon. Szemeket érzett magán, így hát megfordult, hogy Don Weston pillantsa meg, aki őt bámulta. Elvigyorodott, és a mutatóujját fegyvernek használva célba vette a teremtményeket. Riley elfordult. Weston igénye, hogy minden pillanatban a figyelem központjában legyen, undorította. De igazság szerint a reakciója az állatokra egy kissé hasonlított ahhoz, amit ő is érzett, és nem akart még csak hasonló dolgot sem érezni, mint az az ember. Visszafordította a figyelmét az anyjára, és megszorította a kezét. Ma reggel elhagyták a fő folyót, és megkezdték útjukat Peru egyik legeldugottabb része felé egy mellékfolyón. A dzsungel bezárult körülöttük, néha szinte karcolta a két hajó oldalát a szűkülő vízen. Az erdő állandó mozgásban volt, mintha nagyon sok állat követné őket. Majmok bámultak rájuk nagy, kerek szemekkel. Színes arák csapkodtak a fejük fölött, ki-be repkedtek a lombsátorba. Határozottan beléptek az esőerdő világába, a rejtélyek buja dzsungelébe, ami napról napra egyre csak mélyült, és egyre veszélyesebbé vált. A folyó tovább szűkült, a levegőben felerősödött az őserdő sötét, csípős illata. Felismerte a jeleket. A folyón hamarosan lehetetlen lesz tovább haladni. Rákényszerülnek, hogy elhagyják a hajót és gyalog vágjanak keresztül az erdőn. Ellentétben a legtöbb őserdővel, amikben könnyű volt gyalogolni, mert nagyon kevés dolog tudott megélni a fényhiányos talajszinten, ezen a területen sűrű volt az aljnövényzet. Riley sokat utazott, de ennek a helynek a szagát és csendjét, sehol máshol nem tapasztalta a földön. És ellentétben a korábbi látogatásaikkal, most egy kissé klausztrofóbiásnak érezte magát. – Hé Mack! – kiáltott oda Don Weston a másik mérnöknek – Mi a fene folyik itt? Esküdni mernék, hogy a dzsungel életre kelt. Idegesen felnevetett, mutatott rá egy nagyon furcsán nőtt ágra, ami mintha a hajóért nyúlt volna. Mindenki odafordult, hogy megnézze a hozzájuk közelebb eső partot, ahol a fa, mint egy nagy zöld hullám követte őket. Minden ága remegett, kinyújtózott, szétnyílt, mintha módot keresne rá, hogy megakassza árral szemben történő utazásukat. Az első hajó sértetlenül haladt át az ágak között, de mihelyt a második hajó is megközelítette azt a helyet, a levelek értük nyúltak. A mocorgás hátborzongató volt, mintha valóban életre kelt volna a dzsungel, ahogyan Don mondta. Riley szíve összeszorult. Sok alkalommal látta már ezt a jelenséget. Az anyja mindenhol magához vonzotta a növényeket, ahová csak ment. Amióta a lány csak az eszét tudta. A benne lévő vonzás ennyire erős azonban soha nem volt, a sűrű lomb már mindkét oldalon feléje nyúlt, mintha üdvözlésre tárta volna a karját, sőt, talán nőttek is az ágak pár centimétert, hogy megpróbálják megérinteni.

Soha nem volt jó dolog felhívni magukra a figyelmet babonás vezetőkkel és teherhordókkal körülvéve a dzsungelben. Riley-ban felerősödött a vágy, hogy védje az anyját. Odalépett Annabel és a part közé, mindkét kezével megragadta a korlátot, és nagyra nyílt szemekkel rácsodálkozott a szétnyíló növényekre. – Nahát! – szólt hozzá ő is a morajló beszélgetéshez. – Ez elképesztő! – Inkább hátborzongató – mondta Mack, és elhátrált a korláttól. A teherhordók és a vezetők is csak bámulták a fákat és a növényeket, majd közvetlenül Annabelre fordult a tekintetük. Összesúgtak. Riley más szemeket is érzett magukon. Gary és Jubal, szintén mindketten az anyját nézték. Csak a három mérnök bámulta az őserdőt, ami összezáródott körülöttük. A két hajó folytatta az útját ár ellen, egyre közelebb jutva a hegyhez. Fekete kajmánok, a múlt óriási dinoszauruszai süttették magukat a nappal a partokon, éhes szemekkel követték a kicsi hajókat, amik betolakodtak a területükre. Fekete rovarok óriási felhői támadtak minden szabad bőrfelületre, beleakadtak a hajba, de még a fogak közé is, ezúttal szúnyogok és vérszívó bogarak. Nagyon nehéz volt elviselni őket. Alattuk a sötét víz egyre sekélyebb lett, lelassította a haladást, és kétszer is meg kellett állni, hogy levágják a hajócsavarról a mohón rátekeredő kusza nádat. Minden váratlan megtorpanás meglódított, és a fedélzet végébe taszított mindenkit. Weston káromkodva felállt, és odatántorgott a hajó oldalához, hogy köpjön egyet. – Ez nevetséges. Nem találhattál volna egy másik utat? – követelt választ vezetőjüktől, Pedrótól. A vezető vetett rá egy feszült pillantást. – Nincs könnyű mód eljutni oda, ahová menni szeretnél. Weston megtámasztotta a fenekét a korláton, és mutatóujját a vezető elé tartotta. – Én viszont azt hiszem, most próbálsz éppen több pénzt kicsikarni, de az nem fog megtörténni haver. Pedro motyogott valamit a saját nyelvén a két teherhordónak. Ezt megeheti a dzsungel. Vagy valami hasonlónak értelmezte Riley. Nem hibáztatta őket. A vezető és a hordárok röhögtek. Weston cigarettára gyújtott, és mélyen kihajolt a sötét víz fölé. A hajó ismét megtántorodott, és mivel mindannyian egyszerre igyekeztek visszaszerezni az egyensúlyukat, ez oldalra is ringatni kezdte a fedélzetet. Weston előrebillent, és egy lélegzetelállító pillanat alatt átfordult, csak beakadt lábai kapaszkodtak a korlátba. Mindenki ugrott, hogy segítsen neki, ahogy bizonytalanul lógott ott, a karjai majdnem leértek a vízbe. Riley az övcsatját ragadta meg, míg Annabel mellette a karjáért nyúlt. Mihelyt Annabel a víz fölé hajolt, az szinte forrni kezdett a hajó oldalánál, a sáros felszín alatt a lány több vörös-ezüst villanást is látott felbukkanni. – Anya! – kiáltott Riley, és miközben Weston övcsatját tartotta, szabad kezével az anyjáért nyúlt. A férfi súlya előrehúzta mindhármukat. A többiek Annabel segítségére siettek, aki még közelebb csúszott a náddal beszőtt sötét víz felé, ami most szinte forrt az őrjöngő piránjáktól. Vér nem hullott a vízbe, úgyhogy a kavarodás teljesen logikátlan volt. Riley legnagyobb rémületére, a halak százával kezdtek felugrálni a vízből, tompa fejű keskeny testük kilőtt a folyóból, mintha rakéták lennének, háromszög alakú állkapcsukat széttárták, borotvaéles fogaik összecsattantak, rettenetes kattogó hangokat kiadva.

Bár rengeteg piranha őrjöngésről szóló történet keringett közszájon, Riley tudta, hogy az emberek elleni támadások nagyon ritkák. Több alkalommal is úszott velük együtt a vízben. Ez a bizarr viselkedés rendkívüli volt, éppen olyan zavaró és természetellenes, mint a La Manta Blanca támadás. És éppúgy, mint a Manta Blanca raj, a piranhák is eltökélten az anyját próbálták elérni, nem pedig Don Westont. Végül Jubal volt az, aki megragadta Annabelt, és elrántotta a korláttól, gyakorlatilag odadobta őt Garynek. Aztán Westont fogta meg és húzta vissza a fedélzetre. A mérnök ahelyett, hogy hálás lett volna, rácsapott Jubal kezére, majd ülő helyzetbe csúszott a fedélzeten, és hatalmas zihálásokkal vette a levegőt. Dühösen meredt Pedróra és a két teherhordóra, mintha ők hárman szándékosan meg akarták volna ölni. De a vezető és a két hordár észre sem vette a haragos tekintetet, úgy bámulták Annabelt, hogy annak láttán Riley azt kívánta, bárcsak lenne nála valami elrejtett fegyver. Mielőtt még bárki megszólalhatott volna, a hajó ismét majdnem zátonyra futott, és a bennszülöttek visszafordultak a munkájukhoz. Egy ág hajlott a partról a hajó fölé, amiről egy kígyó puffant egyenesen Don Weston csizmái elé. – Senki ne mozduljon – sziszegte Jubal, amikor a kígyó a fejét felemelve a mérnökre szegezte a tekintetét. – Ez a vipera rendkívül mérgező. Pedro, a vezető megfordult, és a háta mögül előhúzta azt a bozótvágó kést, amit mindig a keze ügyében, az övére tűzve hordott. Ám mielőtt, akár csak egyetlen lépést is tehetett volna, a kígyó villámgyorsan megfordult, és Riley felé siklott. A lány önkéntelenül hátralépett, és nekiütközött az anyjának. A kígyó már a lábai között villant, egyenesen Annabel felé tartott. Gary Jansen egyszerűen felkapta az asszonyt, és megpördült vele, a levegőben tartva a nő lábait, míg Jubal Riley-t lökte félre, és a kezét felemelve utasítást kiáltott a vezetőnek. Pedro odadobta a macsetét, Jubal elkapta az éles fegyvert, majd egyetlen sima mozdulattal leszelte vele a vipera fejét. Egy pillanatra csend támadt a fedélzeten, Gary visszaeresztette a földre Annabelt, és már csak a karját tartotta, hogy el ne essen. – Köszönöm – lehelte halkan Riley a két kutatónak. Meg sem próbálta elrejteni a tényt, hogy mennyire megrendült. Az anyja sebzett tekintettel nézett rá. Riley világa omladozott. Capa, Raul és Pedro ugyanolyan pillantással néztek az anyjára, mint a viperára, amikor először megpillantották azt. Márpedig ha a vezető és a teherhordók ellenséges érzelmekkel viseltetnek irántuk, hatalmas bajban vannak.

2. Az

éjszakák pokoliak voltak a dzsungelben. A berregés már napnyugtakor megkezdődött. Nem mintha a rovarok napközben hallgattak volna, folyamatosan jelen volt egyenletes, szilárd búgásuk, de Riley azt a hangot nagyon egyszerűen ki tudta zárni. Most valahogy mégis egészen más volt. Egy halk, állandó zaj egy olyan alacsony frekvencián, ami megrezgetett minden ideget a testben. Ráébredt, hogy már az első este óta hallja ezt a zajt, amióta beléptek az őserdőbe. Furcsa módon Riley képtelen volt beazonosítani a halk, irritáló zümmögést, még csak azt sem tudta megmondani, hogy kívülről hallja, vagy belül a fejében. Megfigyelte, hogy sokan mások is dörzsölgetik a halántékukat, közöttük az anyja is, mintha fájna a fejük, és attól tartott, hogy ugyanattól a csendes, alattomosan betörő suttogástól, amit képtelenség volt megfogni, ravaszul lerohanta őket, hogy ez is fokozza utazásuk veszélyeit. Nappal a suttogás ugyan megszűnt, de a hatásai megmaradtak. Amióta csak a dzsungelbe léptek, érzékei mintha gőzerőre kapcsoltak volna, folyamatosan, lázasan működtek. Észrevett minden gyanús pillantást az anyja irányába. Jubal Sanders és Gary Jansen állig fel voltak fegyverezve, és ő nagyon irigy volt a fegyvereikre. Azok ketten csendben mozogtak, maguk között maradtak és szemmel tartottak mindenki mást. A lány arra a következtetésre jutott, hogy sokkal többet tudnak arról, hogy mi folyik itt, mint amennyit elmondtak. Don Weston és Mack Shelton a csapat legidiótább párosa volt. Egyikük sem tett még meg nagyobb távolságot az esőerdőben soha életében, és egyértelműen rettegtek. Dühöngtek, panaszkodtak, szidták a teherhordókat, amikor éppen nem Riley-t bámulták, vagy nem szították az amúgy is féktelen bizalmatlanságot az utazók között. Ben Charger úgy tűnt, sokkal jobban ismeri az esőerdőt és az ott lakó törzseket. Kiterjedt kutatásokat végzett és jegyzetelt. Nem kedvelte sem Westont, sem Sheltont, de együtt kellett dolgoznia velük, és ettől nyilvánvalóan nem volt túl boldog. Sok időt töltött távol tőlük, a vezetővel és a teherhordókkal beszélgetett, kérdéseket tett fel nekik, és megpróbált tanulni tőlük. Riley egyikért sem hibáztatta. Ezen a ponton talán ő idegesebb volt mindenki másnál. A régész és a diákjai nagyon izgatottak voltak és úgy tűnt, észre sem veszik a feszültséget, ami keresztülfutott a táboron, bár azt észrevette, hogy éjjelenként ők is nyugtalanok voltak, amikor a tűz körül ültek. Barátságosnak, hivatástudatosnak és nagyon összeszedettnek tűntek, a küldetésükre koncentráltak. Dr. Henry Pattont, és a két diákját, Todd Dillont, és Marty Sheperdet jobban izgatták azok a romok, amikről hallottak, mint az, hogy egy nő jelenléte szerencsétlenséget hoz az utazókra. Fiatalnak látszottak és naivnak, még a professzor is, aki az ötvenes éveinek végén járt. Az ő egész világa az akadémia körül forgott. Riley kissé sajnálta a három régészt, olyan gyámoltalannak tűntek, és hálát adott az égnek, hogy ő annak idején a nyelvészetre koncentrálta tanulmányait, azon belül is a mai, élő nyelvekre, nem pedig egyetlen holt nyelvre. Szeretett utazni, élvezte a beszélgetéseket az emberekkel, élni az életet, ahelyett, hogy egy elefántcsonttoronyba zárkózzon be poros kötetekkel. Természetesen, az ősi nyelvekről is tanult, de elsősorban a nyelvek evolúciója érdekelte, és a különféle kultúrákra gyakorolt hatásuk. Rápillantott a két teherhordóra, Raulra és Capára, akikkel megosztották a hajót, amíg felfelé jöttek a folyón. Nem szerette, ahogy suttogtak, és a lopott pillantásaikat sem, amiket a függőágyában alvó Annabel felé vetettek. Talán az a rettenetes zümmögés a fejében paranoiássá tette, mint mindenki mást is, minden esetre aludni egyáltalán nem volt képes.

Nem csak a táborban lévő férfiak miatt kellett aggódnia, úgy tűnt, minden más is, rovarok és denevérek is megpróbálják éjjelente becserkészni az anyját. A negyedik éjszakát töltötte alvás nélkül, az anyjára vigyázva, és kezdtek rajta megmutatkozni az idegei elkopásának tünetei, szinte már képtelen volt tolerálni Don Weston rosszindulatú, bámuló jelenlétét. Nem akarta fokozni a feszültséget még azzal is, hogy nekitámad, de már határozottan közel járt ahhoz a ponthoz. A tűz fényesen lobogott. A lángja közvetlen fénykörén kívül jaguár hörrent fel. Úgy tűnt, hogy követi őket, de reggelente, amikor a vezetők kimentek ellenőrizni, soha nem találták egyetlen nyomát sem. Lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni azt a mély, dörmögő, reszelős hörgést. Hallotta a lassan csapkodó szárnyak hangját is Annabel feje fölött. Vámpírdenevérek telepedtek a fákra, és közben hozzá-hozzáértek a levelekhez, ellepték az ágakat, olyan számban, hogy a fa végül sóhajtani kezdett, míg próbálta megtartani a lehetetlenül nagy súlyt. Riley nyelt egy nagyot és a tűz másik oldala felé fordította a fejét. A teherhordók és a vezetők mindannyian a denevérekkel megrakott fára meredtek. A baljós teremtmények már negyedik éjszaka jelentek meg, alig másodpercek alatt, vészjóslóan sorba rendeződve. Pedro, a vezető és a két teherhordó, Capa és Raul, kissé megmozdultak az árnyékban. Mindhárman megragadták a macsetéjüket, a pislákoló lángok által megvilágított arcuk megrémítette a lányt. Egy borzalmas, szívdobbanásnyi pillanatig, a férfiak pontosan olyan fenyegetőnek látszottak, mint a denevérek. Riley lassan felült. Magán hagyta a csizmáit, számítva arra, hogy meg kell védenie az anyját. Annabel nyugtalanul aludt, olykor nagyokat sóhajtott. Az anyjának még álmában is éles volt a hallása. Az is felébresztette, ha egy macska sétált végig a padlón, de most, amióta beléptek az őserdőbe, kimerültnek és nagyon gyengének látszott. Éjszakánként kifelé fordult a tűztől a függőágyában, a fejére nyomta a kezeit, és olykor halkan sírt. Még amikor a denevérek lepotyogtak a földre, és a szárnyaikon támaszkodva köréje másztak a sűrű növényzetben, akkor sem nyitotta ki a szemeit. Riley alaposan előkészítette a védelmét, elhelyezte a fáklyáit, amiket könnyen meg tudott gyújtani, és amik egy kis tűzkört alkottak anyja alvóhelye körül. Ahogy leakasztotta a moszkitóhálót a függőágyáról, észrevette, hogy Raul lopakodik felé. Alacsonyan maradt és árnyékban, de láthatta, hogyan halad egyik sötét foltból a másikba, mintha zsákmányt cserkészne be. Riley odapillantott alvó anyjára. Attól tartott, hogy ő a teherhordó kiszemelt prédája. Dobogó szívvel, szájában a félelem ízével, Riley kicsúszott a függőágyból és előhúzta a tőrét. Egy szál késsel nekimenni egy férfinak, akinél macsete van, és aki ráadásul gyakorlott annak használatában is, tiszta őrültség volt, de Raul útja rajta keresztül vezetett, mint a vámpírdenevéreknek is, ha az anyjához akart férni. És nemcsak kése van, ha a férfi rá akarna támadni Annabelre. Riley felkapta az egyik fáklyát, amit korábban előkészített a denevérek elleni védekezésre, és beletartotta a tűzbe. Meg fogja ölni, ha kell. Már a gondolattól is rosszul lett, de megkeményítette magát, és végiggondolt minden egyes lépést. Gyakorlatiasan. Epe emelkedett a torkára, de határozott maradt. Senki és semmi nem érhet az anyjához. Eldöntötte, és ebben senki és semmi nem lenne képes megállítani, még csak az a gondolat sem, hogy amit tenni készül, az tulajdonképpen előre megfontolt gyilkosság. Raul ismét közelebb araszolt. Riley érezte verítékszagát. A férfi illata „rossz” volt a számára. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte, miközben a lábát óvatosan csúsztatva, tett egy lassú lépést anyja függőágya felé, és közben küzdőtartásba helyezkedett. Szinte úgy érezte, mintha a talaj emelkedne a lába felé, hogy minél hamarabb stabilan állhasson. Soha nem volt még ennyire tudatában a Föld szívverésének. Egyetlen levél sem

zizzent. Gally sem reccsent. Úgy tűnt, mintha a lábai pontosan tudnák, hova léphetnek anélkül, hogy zajt keltenének vagy, hogy valami a bokájára tekeredne, és ő elesne az egyenetlen talajon. Elhelyezkedett anyja függőágya előtt, egy olyan ponton, ahonnan minden irányba el tud mozdulni, hogy megpróbáljon távol tartani tőle egy támadást. Mozgás támadt a közelében, és ettől a szíve feldübörgött. Egy férfi árnyéka magasodott fel a hirtelen fellobbanó tűz egekig csapó lángjainak fényében, és fenyegetően rávetült Annabel függőágyára. Enélkül nem vette volna észre őt. Jubal Sanders teljesen hangtalan volt. Riley villámgyorsan felé fordult, hogy szembenézzen vele, de a férfi egyszerűen elsétált mellette, és Annabel függőágyának fejrészénél ő is védő pozíciót vett fel. Ha meg akarta volna ölni az anyját, Annabel már halott lenne, ha ilyen közel tudott jutni anélkül, hogy Riley észrevette volna. Oda sem kellett volna, hogy fordítsa a fejét ahhoz, hogy tudja, Gary Jansen az anyja lábainál helyezkedett el. Négy napot töltöttek már azzal, hogy hogy gyalogoljanak a létező legnehezebb dzsungelterepen, így pontosan tisztában volt vele, milyen hangtalanul képes mozogni, de még így is meglepte. Az csak a látszat volt, hogy inkább érezné magát otthon egy fehér laborköpenyben, szórakozott professzorként. Egyértelműen annak is zseniális volt. Ha beszélt vele, nem tudta nem észrevenni, milyen rendkívül intelligens, de minden ízében ugyanolyan könnyen mozgott a dzsungelben is, mint Jubal, ugyanolyan jól fel volt fegyverkezve, és nyilvánvalóan ugyanolyan jól is bánt azokkal a fegyverekkel. Örült, hogy úgy döntöttek, segítenek neki megvédeni Annabelt. A rettenetes berregés a fejében suttogássá tisztult, egy pillanatig úgy érezte, hogy az agya mindjárt felrobban. Odanyomta az ujjait a halántékára. Éppen Garyre nézett, amikor a fájdalom berobbant a koponyájába, és összekoccantotta a fogait. Ugyanabban a pillanatban kapott a férfi is oda, és rázta meg a fejét. Az ajkai mozogtak, de hang nem jött ki a torkán. A lány rápillantott Jubalra. Ő is érezte a fájdalmat. A szavak idegen nyelvűek voltak. Egybeolvadtak, mintha csak valamiféle kántálás lenne, mégis határozottan különálló szavak voltak. Riley kitűnt abban, hogy az ősi, halott nyelveket is éppúgy megtanulta, mint a ma is élőket, de nem ismerte fel még a szavak ritmusát sem, míg Jubal és Gary, egyértelműen igen. Látta a megjelenő riadalmat az arckifejezésükön, és a pillantásban, amit egymásra vetettek. Ben Charger tántorgott oda Annabell függőágyának másik oldalához, mindkét kezét a füleire szorítva. – Valami nincs rendben – sziszegte –, ez az egész róla szól. Valami gonosz, holtan akarja látni. Jubal és Gary egyetértően bólintottak. A denevérek mozgolódni kezdtek fölöttük. Raul kijött az árnyak közül, a bozótvágóját szorongatva, ugyanazt a pár mondatot ismételgetve monoton hangsúllyal. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη Riley világosan hallotta a szavakat, és a teherhordó el is ismételte azokat újra és újra. Ismerte a törzsi dialektusok többségét, amit az őserdő ezen részén beszéltek. Tudott spanyolul és portugálul. Ismerte az európai nyelveket, sőt, még az oroszt és a latint is, de ez nem olyasmi volt, amit valaha is hallott volna. Még csak nem is latin eredetű volt. És nem is a holt nyelvek egyike azok közül, amikben jártas volt, de a szavak jelentettek valamit a teherhordónak, és ahogy rápillantott Jubalra és Garyre, a két kutatónak is. Raul újra és újra elkántálta a szavakat, mélyen, torokból, mintha hipnózis hatása alatt lenne. A szemei megüvegesedtek.

Riley látott már szertartásokat, ahol bizonyos személyeket transzba ejtettek, és Raul pontosan ilyennek tűnt, amitől a veszély csak megkétszereződött. Izzadság ömlött végig a testén. Sötéten lecsepegett róla, ráfröccsent a levekre, amiken most hangyák ezrei másztak. Állandóan rázta a fejét, mintha kőkeményen harcolna a hanggal a fejében, néha visszafelé botladozott pár lépést, de aztán könyörtelenül ismét előre indult. Riley szája kiszáradt, amikor a denevérek elkezdtek aláhullani a fáról, hogy az aljnövényzeten keresztül kezdjenek el közelebb kúszni. Az apró szemek Annabelt bámulták, miközben lábakként használták szárnyaikat, úgy vonszolták magukat zsákmányuk irányába. Raul is közelebb csoszogott, a mozgása rendezetlenné, esetlenné vált a szokásos, könnyed mozgásához viszonyítva, egyre gyorsabban és egyre hangosabban mormolta a szavakat minden megtett lépéssel. Megszólalt a jaguár is, minden eddiginél közelebbről morrant fel. Riley el sem akarta hinni azt, ami történik. Egészen úgy tűnt, mintha az esőerdőben minden összefogott volna, hogy megölje az anyját. Távol tartotta a testétől meggyújtott fáklyáját, és gyorsan elkezdte meggyújtogatni a többit is, amit az anyja függőágya körül helyezett el. A tüzek fellobbantak, kialakítva egy alacsony fény- és tűzfalat Annabel körül. Raul folyamatosan lépkedett előre, holott egyértelműen látszott, hogy kétségbeesetten próbál úrrá lenni magán. Valahányszor sikerült néhány lépésnyit hátrafelé vonszolnia magát Annabeltől, a teste magától elindult visszafelé. Nem gyorsan. Nem lassan. Akár egy programozott robot. Kántált, egyre hangosabban, ugyanazt a néhány mondatot. Egy azonnal parancsot. Egy kényszert. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. A teherhordó úgy tűnt, észre sem veszi a zavaró, szárnyaikon mászó denevéreket. Zavaros szemei továbbra is Annabelre meredtek, két kézre szorította a macsetéjét, ahogy közeledett. – Riley – szólalt meg Jubal –, maradj a fénykörben és tartsd sakkban a denevéreket. Rault majd én elintézem. A lány megpróbált nem megkönnyebbültnek tűnni. Az ő kötelessége volt megvédeni az anyját, de a teherhordó ördögi arca, amiről sütött az elmebeteg, fanatikus céltudat, igazán elborzasztó volt. Visszalépett a tűzkörbe, közvetlenül az anyja mellé. Jubal Sanders a fegyverével együtt a hangját is felemelte. – Pedro, Miguel, Alejandro! – kiáltott a három vezetőnek – Állítsátok le, mielőtt lelövöm. Márpedig lőni fogok. Ha nem akarjátok, hogy Raul meghaljon, le kell fognotok őt. Nem lehetett kétséges, hogy Jubal valóban felkészült rá, hogy lelője a teherhordót. A hangjában parancs rezgett, halk, bár eltökélt hangon beszélt. Az idő lelassulni látszott. Alagúttá szűkült. Riley úgy látott mindent, mintha egy távoli álmot figyelne. A fejek elkerülhetetlen feléjük fordulásait, a félelem és a sokk arckifejezéseit. A feléjük mászó denevéreket. A teherhordó újabb lépését előre. Jubal rezzenetlenségét, kezében a fegyverrel. Miguel, Pedro és Alejandro, a három testvér Raul felé indultak sietve, míg a többiek határozatlanul felálltak, nyilvánvalóan sokkolta őket a teherhordó nyilvánvaló szándéka, hogy megöljön egy nőt. Úgy tűnt, Dr. Patton és a diákjai most vették észre legelőször, hogy valami nagyon nincs rendben. Mindhárman gyorsan felálltak, rémülten bámulták a helyszínt és elhúzódtak. A lángok hátborzongatóan fellobbantak a tűzgödörben és a földbe szúrt fáklyákon, mintha egy szellő fújt volna közéjük, pedig a levegő sem moccant. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. Raul újra és újra elmondta az idegen nyelvű kántálást. Riley most egyértelműen hallott minden szót. Felismerte a furcsa ütemet, ugyanez zümmögött a fülében, bár sokkal távolabbról, ugyanezeket a mondatokat táplálták az agyába, és mindannyiuk agyába.

Az őserdőben legalább tucatnyi hallucinogén anyag volt a közelükben, amit a vezetők, a hordárok, valószínűleg a kutatók is, és tulajdonképpen bárki más is ismerhetett a csoportból. Ez alapján bárki lehetett felelős az anyját ért támadásokért. Weston pedig csak tovább táplálta a babonát, bár úgy tűnt, ő és Shelton is nagyon nyugtalanul alszik a függőágyában, de egyikük sem riadt fel a kibontakozó drámára. A másodpercek szinte végtelenül hosszúra nyúltak. Raul makacsul haladt előre. Jubal még csak nem is pislogott. Mintha kőből faragták volna. A denevérek Riley felé kúsztak, közeledtek a fáklyák lángjához, és az Annabelt körülvevő fénykörhöz. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. A lány szíve keményen nekicsapódott a mellkasának, ugyanabban a ritmusban dübörgött, mint ahogyan a teherhordó ördögi kántálása szólt. Azonnal rájött, hogy még a denevérek is pontosan ugyanerre a ritmusra vonszolják magukat a földön Annabel felé. Körülötte minden bizarr módon imbolygott, a fák táncra keltek, a lángok a teljes szélcsend ellenére meg-megugrottak a portás kántálásának ütemére. Az ének a fejükből áradt. Valakinek a táborban célba kellett vennie Annabelt, és valamiféle hallucinogént használt, hogy elterelje magáról a gyanút. A tény viszont, hogy a fák és az állatok is reagáltak rá, a babonát erősítette. Semmi logika nem volt az egészben. Miguel és Pedro elállták Raul útját az egyik oldalról. Alejandro rohant felé a másik oldalról. Mindhárman remegtek és a homlokukat ráncolták, annyira koncentráltak, hogy kiverjék a fejükből a gonosz éneket, miközben megpróbálták megmenteni a teherhordót Jubal fegyverétől. Valahogyan Raul is rokonságban állt a három vezetővel, legalábbis Rileynak úgy rémlett, de a falusiak közül sokan álltak egymással rokoni kapcsolatban. Hálát adott az égnek a teherhordó iránt érzett szeretetükért, ami úgy tűnt, képes legyőzni a rettenetes hallucinációt is, ami csapdába ejtette Rault. Ahogy körbezárták, megragadták a kezét, és megpróbálták legelőször is a macsetét kivonni a játékból, de a teherhordó egyszerűen továbbment, még csak észre sem vette a rácsimpaszkodó három vezetőt. Hátborzongató kántálása sem bicsaklott meg. Riley végigsöpört a földön a fáklyájával, ahogy a denevérek első sora szintén odaért az anyja közvetlen közelébe, és közben az elméje megpróbálta felderíteni azoknak a furcsa szavaknak a jelentését, amit Raul ismételgetett mantraként torokhangon. Megégett hús szaga járta át a levegőt. A denevérek visszahőköltek, és összetömörültek, ahogy körbeforgatta alacsonyan a fáklyát, hogy elriassza a teremtményeket anyja függőágyától. Kettő már mászni kezdett a fa törzsén. Megdöfte őket a fáklyával, majd amikor felgyulladtak, leütötte a földre, és elrugdosta a tűzgolyókat Annabel közeléből. Hallotta a szárnyak súrlódásait, ahogy a háta mögött is kúsztak, megpördült, és azt látta, hogy a denevérek a másik oldalról is körülvették a függőágyat. Ben Charger kezében is fáklya volt, a lángok élesen kiemelték a vonásait. A mélyen vésett ráncok miatt, az arca szinte mániákusnak tűnt. A szemeiben valami dühféleség lángolt. Riley egy pillanatig aggódott az anyjáért, de aztán a férfi lefelé tartotta a fáklyát, és végigsöpört vele a vámpírdenevéreken, visszaverve, felgyújtotta őket. Gary is harcolt a függőágy végénél. Ő körbejárt Jubal mögött is, végigsöpört a fáklyájával a denevéreken, amik megpróbáltak átlopakodni a függőágy alatt abból az irányból. A szag szörnyű volt, és a feketén felszálló füstcsíkok állandó köhögésre ingerelték őket. Annabel nem ébredt fel, de forgolódott, harcolt a függőágyában, miközben a három férfi segített őt megvédeni Rileynak. Miguel és Pedro a karjainál fogva húzták el Rault az aljnövényzetben, mert nem volt hajlandó visszavonulni, de még megállni sem, kétségbeesetten próbált előre haladni, még a fegyver nyilvánvaló fenyegetése ellenére is. A kántálást ismételgette újra és újra.

A többiek káromkodtak, parancsokat kiáltottak neki, de ő meg sem hallotta, egészen mélyre süllyedt a hallucinációba. Alejandro megszerezte a macsetéjét, és távol tartotta azt egyértelműen utána kutató kezeitől. Elhúzták a tábor másik végébe, és ott tartották lefogva. A régész és a tanítványai, tétova léptekkel közelebb jöttek, és szemügyre vették a halott, vagy haldokló denevérek káoszát a földön, és figyelték, hogyan vonul vissza a többi a tűz elől menekülve a függőágy közeléből. – Minden rendben? – kérdezte Dr. Patton. – Ez nagyon bizarr. Az az ember tényleg megpróbálta megölni az egyikünket azzal a nagy, éles késsel? Úgy nézett ki, mintha valamiféle kábulatból riadt volna fel. Olyan megdöbbent volt az arckifejezése, hogy Riley-nak még a körülmények ellenére is nevethetnékje támadt. Négy hosszú napon keresztül velük együtt bolyongott az őserdőben. Meghallgatta a kígyó és a piranha támadásokat újra és újra, mivel Weston nem úgy tűnt, hogy képes beszélni bármi másról is, és mégis, a régészben szemmel láthatóan most tudatosult először, hogy valami baj van. Pislogott egy párat, amikor felfedezte Jubal kezében a fegyvert, amit az még mindig rezzenéstelenül tartott. – Valami történik itt. Riley torkából kiszökött egy aprócska hang, mielőtt megakadályozhatta volna. Hisztérikus nevetés? Talán. – Ezt az a nagy, éles kés súgta meg, az az ördögi kántálás egyenesen a pokolból, vagy a vámpírdenevérek földön kúszó hordája? Riley rácsapott a szájára, és rászorította a tenyerét. Kétség sem férhetett hozzá az adott válasza alapján, hogy teljesen hisztérikus. De komolyan. „Valami történik itt”? Mi vezethette nyomra Dr. Pattont? A tanár kicsit túlzásba vitte a szórakozott professzor figuráját. – Ennyi volt – suttogta Jubal –, most már biztonságban van. Azt hiszem, ennek az éjszakának vége. Riley beleharapott az ajkába, hogy tartózkodjon attól, hogy visszavágjon. Az esőerdő tele volt mindenféle méretű és alakú ragadozóval, és úgy tűnt, mindegyikük kizárólag azzal foglalkozik, hogyan támadhatná meg Annabelt. Hogyan lehetne hát biztonságban az anyja? Az üdvözlés érzése, a hazatérés öröme, amit eddig minden látogatásukkor megtapasztalt itt, most teljesen elmaradt. Az esőerdő most veszélyesnek, vadnak és rosszindulatúnak tűnt. Visszaerőltette a figyelmét a megmaradt denevérekre. Szerencsére már visszavonultak a fénytől, és megégetett társaik tetemeinek bűzétől. Hogy a gyomrában a görcs enyhüljön egy kicsit, Riley alaposan megvizsgálta a fa törzsét és ágait is az anyja fölött. A rovarok is visszahúzódtak. – Segítenem kellett volna – mondta Dr. Patton –, nem tudom miért nem tettem. A két diákja követte őt, csak még nála is lassabban, ők is ugyanolyan kábultnak és zavarosnak tűntek, mint a tanárjuk. Riley azonnal visszaszívta a dühös vádat. Erről az egészről a régész semennyire sem tehetett. Talán megvoltak az eszközei, talán ismerte és értette a hallucinogén növények működését, beadagolhatta volna azt az egész tábornak, de mi lett volna erre az indítéka? Mi lenne az indítéka itt bárkinek is? Fáradtan hátrasöpörte a haját az arcából. Az utóbbi négy éjszakán nem mert aludni, amióta beléptek az őserdőbe. Nem, mivel elkezdődött az a szörnyű suttogás. A véget nem érő zümmögés képes volt az őrületbe kergetni bármely épeszű embert is, és világosan rá volt a legkevésbé hatással az egész csoportban. A három vezető és a teherhordók körbeállták Rault, valami kötélféleséggel bírták maradásra. Tovább kántálta torokhangon az ismeretlen nyelvű szavakat, néha kiabált, és folyamatosan, még összekötözve is megpróbált kúszva eljutni Annabel függőágyáig. Az unokafivérei rákényszerültek, hogy odakötözzék az egyik fához, hogy megakadályozzák,

hogy ismét megtámadja a nőt. A kezeit ökölbe szorította, mintha még mindig a macsetét tartaná. Előre és hátra lengette a karjait, egy zavaró pantomim előadásban, mintha csak a levegőt szeletelné. – Mit mond Raul? – kérdezte Riley Jubalt, amint az izgalom alábbhagyott, és mindenki visszament a függőágyához. Állával a kényszeresen csapdosó teherhordó felé intett, majd Gary arckifejezését figyelte. – Látom, hogy mindketten felismertétek a nyelvet. – Belenézett Jubal szemeibe. – Ne tagadd. Láttam azokat a pillantásokat, amiket egymásra vetettetek. Kétségem sincs felőle, hogy tudjátok, mit jelentenek azok a szavak. Jubal és Gary, szinte tökéletesen egyszerre néztek át a válluk fölött Ben Chargerre. Nyilvánvalóan nem akartak beszélni senki más előtt. – Segítek neked eltakarítani a denevéreket – mondta Gary. Riley elkezdte elsöpörni az anyja közeléből a földön heverő döglött, vagy haldokló denevérek testét. Ronda, émelyítő munka volt ez. Hogy Jubal és Gary segített neki, azért volt jó, mert másképp egészen a függőágyukig követte volna őket magyarázatért. Ben néhány percig még velük dolgozott, félrerugdalták Annabel függőágya mellől a megégett denevéreket, de amikor Gary gödröt kezdett ásni az aljnövényzetbe, hogy eltüntesse őket egyetlen tömegsírban, a mérnök már jóval kevesebb kitartást mutatott. – Nem hiszem, hogy szükségetek lesz már rám ma este. Úgy tűnik, a dolgok lecsendesedtek. Riley csak ekkor figyelt fel rá, hogy a zúgás a fejében teljesen elcsitult. Bár ő maga nem hallotta már, kiolvashatta a véreres szemekből, az összeráncolt homlokokból, komor arcokból, hogy azért nem szűnt meg teljesen. – Nagyon köszönöm a segítséget. Nem tudtam volna leütni mindet nélküled. Gyorsan cselekedtél. Ben vállat vont. – Egyenesen felé mentek. Nem nézhettem tétlenül, hogy baja esik. Amúgy sem vagyok jó alvó. Ha megint történne valami, csak kiálts, és futok. Riley kikényszerített magából egy mosolyt. – Még egyszer, köszönöm. Ben elfordult tőle, mogorván maga elé bámulva dörzsölte a halántékát. Riley segített betolni a denevérek maradványait a gödörbe, amit Gary ásott, megvárta, míg Ben hallótávolságon kívülre ért, majd azonnal Jubal felé fordult. – Rendben – mondta –, már elment. Most már elmondhatod, mit kántált Raul. És milyen nyelven beszélt? Határozottan nem őshonos nyelv itt, vagy bármely Amazonas menti törzsben. Jubal valamiféle hámba csúsztatta a fegyverét, ami laza dzsekije alá volt felszerelve. Riley még csak most jött rá, hogy egészen addig nem tette el, míg Ben el nem távozott. – Egy ősi nyelv – mondta Jubal –, a Kárpátok hegyei közül származik, de már csak nagyon kevesen vannak, akik ma is értik és beszélik. Riley összeráncolta a szemöldökét. – A Kárpátokból? Hogy a fenében szólalhat meg egy műveletlen teherhordó, aki egy eldugott, Amazonas menti faluból származik, egy ősi európai nyelven, honnan ismerheti, amikor én magam például soha nem hallottam? De mindegy. Erről majd később beszélünk. Most azt szeretném tudni, mit mond. Jubal a feje fölött Garyre nézett. – Ne csináld ezt. Rám nézz, ne rá. Tudom, hogy érted, amit mond – kötötte az ebet a karóhoz Riley. – Az az ember megpróbálta megölni az anyámat. És közben folyamatosan azt kántálta, hogy hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. – Abszolút tökéletességgel ismételte el a kántálást, hibátlan intonálással, kiejtéssel, és hangmélységgel utánozva Rault. – Tudni akarom, mit jelent.

– Erre nem tudom a választ, Riley. Tényleg nem. Nem vagyok olyan jó abban a nyelvben, mint Gary, és nem akarok hibát elkövetni. Azt hiszem, hogy a lényegét értettem, hogy mit akar mondani, de ha rosszul fordítom, azzal csak megijesztelek… – Az a férfi, egy borotvaéles macsetével közeledett az anyám felé. Nem hinném, hogy a szavak aggasztóbbak lennének, mint ez a tény – csattant fel Riley, és rögtön el is szégyellte magát a viselkedése miatt. Szüksége volt ennek az embernek a segítségére. Kétség sem férhetett hozzá, hogy Gary és Jubal, nem csak az anyja életét mentették meg, hanem nagy valószínűséggel az övét is. – Elnézést. Segítettél megvédeni az anyámat, és én ezt nagyra értékelem. De még mindig aggódom érte, és tudnom kell, mivel van dolgom. Gary megkerülte Annabel függőágyát, hogy szemtől szembe állhasson Riley-val. – Nagyon sajnálom, hogy ez történik veletek. Nagyon rémült lehetsz. Én úgy értettem, és ez egy nagyon pontatlan fordítás, hogy „Halál az átkozott nőre. Öld meg. Öld meg.” Ez áll a legközelebb ahhoz, amit ki tudtam venni belőle. – Ránézett Jubalra. – Te is így értetted? Riley tudta, hogy a férfi azért fordítja a figyelmét Jubalra, hogy neki időt hagyjon arra, hogy magához térjen. Sejtette, hogy a fordítás valami fenyegetés lesz, de még így is úgy érezte, mintha valaki ököllel a gyomrába ütött volna, a legutolsó csepp levegő is kiszorult a tüdejéből. Kényszerítette magát, hogy lélegezzen, és felnézett a lombsátron keresztül a levelek által elhomályosított éjszakai égre. Ki vette célba Annabelt? Hiszen ő egy bámulatos, kedves nő. Mindenki szerette, akivel csak találkozott. A támadásnak a világon semmi értelme nem volt. – Raul egészen biztosan az esőerdőben töltötte az egész életét. Sok kapcsolata egészen biztosan nem volt kívülállókkal, ahogyan a többi falubelinek sem. Hogyan sajátíthatott el egy majdnem kihalt, egyértelműen idegen nyelvet? Riley küzdött, hogy távol tartsa a kihívó élt a hangjától. Gary Jansen és Jubal Sanders kétségtelenül megmentették az életét, ámde mindketten növények kutatásával foglalkoztak. Mindketten bevallottan azért jöttek az Andok lábaihoz, hogy egy olyan növény után kutassanak, amiről azt hitték, hogy már mindenütt kihalt, és ami valaha őshonosnak számított Európában, a Kárpátokban is. Ha ez a nyelv ugyanonnan ered, mint a növény, akkor mit keres mindkettő Dél-Amerikában? És micsoda véletlen, hogy mindenki, akivel együtt utaznak, ugyanazt a hallucinációt tapasztalja, aminek ősi nyelvét ez a páros megérti? Jubal a fejét csóválta. – Erre nincs magyarázatom. Hazudott. Egyenesen bele a szemébe. Az arckifejezése nem változott, jóképű arcára az aggodalom vésett redőket, az állkapcsa és a szája összeszorult, de hazudott. – Ó dehogynem, igenis van – vágott vissza a lány –, és most azonnal elmondod nekem, hogy mi ez. Gary felsóhajtott. – Mondd el neki Jubal. Legrosszabb esetben elkönyvel bennünket ugyanolyan őrültnek, mint a teherhordót. – Őszintén, mi sem tudjuk egészen pontosan, hogy mi folyik itt, de vannak gyanúink. Láttunk ilyesféle dolgokat megtörténni a világ más tájain is. – Jubal kissé habozott. – Hiszel a gonoszság létezésében? – Olyasmire gondolsz, mint az ördög, a sátán? – Hasonló, de nem Istenről és az angyalokról van szó. Riley kényszerítette magát, hogy lenyelje legelső reakcióját. Furcsa dolgok történtek az Amazonason. És az anyja kétségtelenül rendelkezett olyan képességekkel, amiket nem lehetett megmagyarázni. És ott volt még az ötévente megtett út a hegyre, és a szertartás is. A mítoszokról, legendákról, szóbeszédekről már nem is beszélve, hogy egy hatalmas gonosz

semmisítette meg a cloud népet, aztán pedig az inkákat is. Természetesen senki sem hitte el ezeket, de mi van, ha ez az igazság? – Igen – ismerte be –, hiszek a gonoszságban. Jubal ismét habozott. – Én, mi, arra gyanakszunk, hogy valamiféle ősi gonoszság van itt jelen, aminek megvan hozzá a hatalma, hogy parancsoljon a rovaroknak, és hogy nyomás alatt tartson minket, elhitet velünk olyan dolgokat, amik nem igazak. Rileynak rögtön eszébe jutott, hogy az anyja milyen ideges lett, hogy a bonyolult csapdába ejtett gonosz a hegyekben vadászik. Ők ketten azért utaztak vissza időről időre a vulkánhoz, hogy lepecsételjék azt, megakadályozzák, hogy kitörjön, és Annabel attól félt, hogy most elkéstek. Tudta, hogy a családjuk nőtagjai generációk óta járnak vissza a hegyhez, pedig az utazás még nehezebb, még keményebb volt a régi időkben, mégis megtették a hosszú és nehézkes utat ugyanarra a helyre, hogy elvégezzék ugyanazt a szertartást, amit ők. Lehetséges lenne hát, hogy ez az egész igaz? Valóban van valami gonosz csapdába ejtve azon a hegyen? Valami, amit a családja nőtagjai tartanak ott több száz, netán ezer éve is? Riley megremegett, tenyerét görcsbe ránduló gyomrára szorította. – Ez a gonosz, miért venné célba anyámat? – Egyértelműen ellene irányuló fenyegetésként tekint anyádra – mondta Gary. Valami történik. A hegyben lévő gonoszság megpróbál szándékosan hátráltatni engem. Közel van már a felszínhez, betegségeket, baleseteket gerjeszt. Riley beleremegett, ahogy visszaemlékezett az anyja figyelmeztetésére. Sokk okozta, ideges fecsegésnek könyvelte el magában akkor, de már egyáltalán nem volt ebben olyan biztos. Ez is igaz lenne? Jubal közelebb mozdult az anyja függőágyához. Riley majdnem megragadta a karját, de férfi testbeszéde védelmet árasztott. Jubal az erdőt fürkészte, a teste éberré vált. A lány, ekkor figyelt fel a csendre. A folytonos, soha véget nem érő rovarzümmögés tovatűnt, hátborzongató csendet hagyva maga mögött. Ösztönösen Riley is közelebb lépett az anyjához. Annabel vonaglott. Nyöszörgött. Izzadság gyöngyözött a testén. A kezei felemelkedtek, bonyolult mintát szőve kezdtek mozogni, megbabonázóan forgatta, mozgatta az ujjait, mintha egy szimfónia karmestere lenne, de mindegyik mozdulat sima, pontos és szép volt. Riley sokszor látta már azokat a mozdulatokat. A saját kezei automatikusan átvették, folytatták a mintát, mintha az emléke még az elméjénél is mélyebbre, magába a csontjaiba lenne bevésődve. Minden erejével megpróbálta lenn tartani a karjait, de azt képtelen volt megakadályozni, hogy a csuklója és az ujjai az anyjáéval egyszerre forduljanak, utánozva annak kecses, vibráló mozdulatait. Az anyja teste kelet felé fordult, és Riley azon kapta magát, hogy ő is abba az irányba fordul. Érezte, hogyan emelkedik fel a föld a lábai alatt, a testében mintha a fák nedvei kezdtek volna áramlani. Egy szív kalapált mélyen a föld alatt. Érezte, hogyan igazodik hozzá a saját szívverése, hogy teljes szinkronban lüktessenek. Érzett minden egyes gyökeret, amik alatta kanyarogtak a földben, hogy megtalálják a mélyben a hívogató életerőt. Érzett minden egyes növényt, mindegyikük saját karakterét, személyiségét. Néhányuk méreg volt, mások az ellenszereik. Érezte, hogyan érnek hozzá a gyökereikkel, hogyan terjednek szét a vénáiban, a szerveiben, hogyan ölelik körül legbelsőbb magját, míg az erei szinte énekeltek az esőerdő éltető erejétől. Minden fa, bokor és növény öntudata felébredt, élesen felerősödött. A szíve és a lelke értük nyúlt, és ők viszont érintették, táplálták bátorságát, alkalmazkodó készségét, az anyaföld kész volt segítséget nyújtani neki bármiben. De érezte a gonoszág egy foltját is terjedni a földben, kutatott, célt keresett. Azonban volt ott valami más is. Valami erős és bátor. Ragadozó. Védelmező. Az övé. Hirtelen visszavonult.

Úgy tűnt, Gary és Jubal egyáltalán nem jártak messze a valóságtól a saját értelmezésükkel. Ez nem tömeges hallucináció volt, hanem egy gondosan megtervezett támadás az anyja ellen, hogy késleltessék az útját a hegyre, megakadályozzák benne, hogy elvégezze az évszázados rituálét. Riley, azt viszont nem tudta volna megmondani, hogy mindez miért, és hogy mi van a hegyen. Csak azt érezte, hogy az a valami olyan kétségbeesetten ki akar jönni a hegyből, túl akar élni, hogy ehhez minden rendelkezésére álló eszközt felhasznál, ideértve azt is, hogy megöli az anyját. Szóval ez volt az, amiért az anyja olyan mélységes harmóniában kapcsolódott össze a növényekkel. Érezte őket, mert kapcsolódott hozzájuk, és nem is csak ímmel-ámmal. Riley ezelőtt soha nem érezte ezt a kapcsolatot, és valami olyasmi rémlett fel a tudata mélyén, hogy ezt a hatalmat most ruházták rá át. Ez a lehetőség pedig minden másnál jobban megriasztotta. Talán az anyja véletlenül csinált valamit álmában, hogy átadja a tudást a lányának, ahogyan mondta is: minden generáció megtette ezt a halála előtt? – Mit csinál? – kérdezte Jubal kíváncsisággal a hangjában. Nem csak kíváncsiság volt benne, hanem valami más is. Talán felismerés? Riley annyira elmerült abban, hogy lépést tartson az anyjával, a körülöttük lévő növényekből feléje áradó érzésekkel, az átalakuló érzékelésével velük kapcsolatban, megbabonázta az élet mértéktelen, megzabolázhatatlan lüktetése maga körül, hogy egészen megfeledkezett róla, hogy szemtanúi is vannak a szertartásos mozdulatoknak, amiket fenn a hegyen kellett volna elvégeznie az anyjának. Jubal és Gary is, túl sok tudással a szemeikben néztek rá. Riley vállat vont, semmi kedve sem volt elmagyarázni az anyjával kapcsolatosan bármit is, bárkinek is, pedig úgy érezte, a két férfi igazán megérdemelte volna a magyarázatot, csakhogy neki éppen egy sem volt kéznél. – Láttad már ezelőtt is ezeket a mozdulatokat? – kérdezte Jubal. – Úgy mozgatta a kezeit, mintha valami rituálét végezne. – Igen – felelte Riley olyan becsületesen, ahogyan csak lehetséges volt, mivel érezte, hogy a két férfi is úgy viselkedik vele. Mindketten kerülgették az ő és egymás tekintetét is, mintha vonakodnának kimondani valamit, amit aztán nem lehet visszavonni. – Hasonló mozgássorokat láttam már a Kárpátokban – vallotta be végül Jubal. – Amikor a hegyek mindentől távol eső részein dolgoztunk. Anyád járt ott valaha? Vannak kapcsolatai Romániában, vagy azon országok valamelyikében, amin a hegységrendszer áthalad? Riley folyamatosan a fejét rázta. – Egyszer már jártunk Európában, de a közelébe sem mentünk a Kárpátoknak. Leginkább Dél-Amerikát jártuk. Anyám nagyon sokszor jött el ide. A családunkban a legtöbb nő itt született, így anyám is. A cloud nép leszármazottai vagyunk, és az inkáké, így a családom mindig is nagy érdeklődést mutatott a világ ezen tája iránt. Az anyám itt nevelkedett, és csak akkor ment az Egyesült Államokba, amikor találkozott apámmal és feleségül ment hozzá. Ő onnan származott. – Téged örökbe fogadtak? – kérdezte Jubal. – Mert, hogy egyáltalán nem hasonlítasz anyádra. Riley összeszorította a száját. Olyan sokszor hallotta már ezt élete folyamán. Magas volt és íves vonalakkal rendelkezett, szinte áttetsző bőrrel és hatalmas, mandulavágású szemekkel. A haja olyan egyenes volt, akár a szög, és olyan fekete, akár az éjfél. Az anyja filigrán volt, csodálatos olívaszínű bőrrel, a haja göndör volt, a testalkata pedig középmagas.

– Nem adoptáltak. Úgy nézek ki, mint valamelyik ük-ükanyám. Ő volt ilyen magas és sötéthajú, ha hinni lehet a róla készült rajzoknak. Anya megmutatta nekem őket egyszer, amikor nagyon ideges voltam, amiért fölé tornyosultam mindenkinek a középiskolában. Túlságosan gyorsan beszélt, mint mindig, valahányszor ideges volt. Dühítette a sok személyes kérdés. Mit számít az, ha nem úgy néz ki, mint az anyja? Miért fontos ez? Miért érdekli őket annyira? Legszívesebben csak felkapta volna az anyját, és elfutott volna vele messze innen. Ha nem lett volna tény, hogy maga az erdő támadta meg őket, valószínűleg meg is tette volna. Az anyjának bámulatos tájékozódó képessége volt ezen a hegyen. Az előző alkalmak során a vezetőik kétszer is eltévedtek, és végül Annabel találta meg az utat. De Annabel most beteg, a támadások ellene pedig egyre erőszakosabbakká váltak, Riley nem merte elkülöníteni a csoporttól. Jubal és Gary olyan szintű védelmet kínáltak fel, aminek a visszautasítását Riley nem engedhette meg magának. – Mindkettőtöknek nagyon köszönöm a sok segítséget. Ma éjjel már muszáj aludnom egy keveset. Nem tudom, hogy az erdő miért lett ilyen csendes, de nem érzek újabb fenyegetést. Nem szeretném, ha anyám azonnal értesülne erről. Én magam akarom elmondani neki, látni szeretném, hogy neki van-e valami elképzelése arról, miért történnek ellene ezek a támadások. Időre lett volna szüksége, amit kettesben tölthet az anyjával, de ennyi utazóval, vezetővel és teherhordóval körülvéve ez szinte lehetetlen volt. A vezetők és a teherhordók, most amúgy is gyanakodva figyelték őket, és ez még nehezebbé tette valamiféle magánélet kialakítását. – Menj előre, és feküdj le – mondta Gary –, majd mi szemmel tartjuk itt a dolgokat.

3. Mélyen a felszín alatt, az Andok meleg, gazdag, vulkanikus földjében Danutdaxton egy egyre erősödő dübörgésre ébredt, és arra, hogy a hőmérséklet egyre emelkedik körülötte. Kinyitotta a szemét, az ismerős sötétség fogadta, a szúrós kénszag csípte az orrát. Az éhség, mint egy szögekkel kivert kesztyűs ököl csapott a gyomrába. Dax kezei megfeszültek, hogy ellenőrizzék kamrájának biztonsági intézkedéseit. Nem volt egyedül. A nyomás egy újabb hulláma csapódott neki. A fájdalom ellenére a támadás zord mosolyt, komor csodálatot csalt az arcára. – Stílusos, öreg barátom – mormolta. Dicsértje, Mitro Daratrazanoff, éppen olyan hajlíthatatlan ellenség volt, mint amilyen hajlíthatatlan vadász ő. Számtalan évszázad óta üldözték egymást, és ebből több évszázadot ebben a vulkánban csapdába ejtve töltöttek, nem számolták mennyi idő telt el a sírba tételük óta, de itt is folytatták a harcot, soha nem adták fel, mindketten lesték a másik gyenge pillanatait, hogy kihasználhassák azt. A harc vált a teljes létezésükké. Vad és vadász, zsákmány és ragadozó, a szerepük állandó készültségben tartotta őket, de annyira egyforma hatalommal és erővel rendelkeztek, hogy egyikük fölénye sem volt tartós soha. Dax vett egy mély lélegzetet és hagyta, hogy a fájdalom és a forróság átsöpörjön rajta. A teste mozdulatlanná vált. A falánk éhség lecsillapodott, amint a vulkán forrósága és hatalma a húsába merült, táplálta energiáját, erejét. Táplálékot nyert a földből, ugyanúgy, mint amikor egy Kárpáti táplálékot nyer emberi zsákmánya ereiből. Csak egy vérrel való táplálkozás, egyetlenegy enyhíthetné állandó éhségét. Egyetlenegy alkalom erőt adhatna neki. De az utóbbi, körülbelül ötszáz évnyi bezártság, a forróság és a nyomás egy vulkán mélyén megváltoztatták. Már nem pusztán egy Kárpáti volt, valami más lett… valami több. A húsa és a vére sűrűbb lett, keményebb, kevésbé hajlamos a sérülésre. Sokkal magasabb hőmérsékletet, erősebb tüzet volt képes elviselni. Valószínűleg beleállhatott volna egy hatalmas tábortűz kellős közepébe is anélkül, hogy akár csak egyetlen hólyag is keletkezett volna a bőrén. Vastag haját, mint a legtöbb Kárpáti, hosszúra hagyta, de már leperzselődött közel a fejbőréig, így most rövid, sűrű bundaszerűség volt, a szemei felerősítették a legcsekélyebb fényt is, ami lehetővé tette a számára, hogy tisztán lásson koromfekete környezete ellenére is. A barlangokban, ahová a legcsekélyebb fény sem jutott le, kifejlesztette a többi érzékszervét. A hőképek világosan láthatóak voltak a számára, és még a legsötétebb, leghidegebb alagutakban, kamrákban is meg tudta különböztetni a falak és a levegő rezgéseit, és így „látta” a környezetét. Ezek a rezgések suttogtak a bőre egész felszínén, ahogy felébredt gyógyító álmából, a teste megmozdult, kinyújtózott a forró földben. Keze egy hullámával szétnyitotta maga fölött a talajt, és felemelkedett pihenőhelyéről az üres magma kamrába. A fekete, keményre edzett sziklák repedésein keresztül, a szomszédos termek medencéiben fortyogó, nyugtalan láva, halvány narancsszín fénnyel világította meg az ő barlangját is. A föld morajlott a lábai alatt, és hirtelen megingott, ami majdnem kibillentette az egyensúlyából. Gőz csapott fel a megnyíló repedésekből, ezzel együtt pedig a gonoszság bomlásának ismerős bűze is feltört. De a vámpír bomlásának olajos miazmája már eltelített mindent a vulkánban, ez pedig lehetetlenné tette Dax számára, hogy visszakövesse a gonosz bűzét a forráshoz. Mert Mitro is itt volt, azon dolgozott, hogy kitörjön a kötelékeiből, és a vulkán kirobbanó erejét arra használja, hogy kiszabadítsa magát.

Nagyon sok éve harcolt már Mitro Daratrazanoff, hogy hogy kimeneküljön börtönéből. Dax pedig üldözte őt a vulkán alagútjain, barlangjain keresztül, vadászott rá, követte, arra törekedett, hogy elpusztítsa. És ugyanennyi éve annak, hogy Mitro elűzte innen az életpárját, Arabejilát, majd az ő leszármazottait, akik azért jöttek a vulkánhoz ötévente, hogy megerősítsék Mitro kötelékeit börtönéhez, és benntartsák őt, amíg Dax megöli végre. Anélkül, hogy Dax állandóan vadászna rá, harcolna ellene, és Arabejila leszármazottai újra és újra megerősítették volna a vámpír kötelékeit, Mitro már rég elszökött volna, hogy elképzelhetetlen gonoszságokat okozzon a földön. Sajnos az utóbbi néhány évtizedben, az Arabejila leszármazottai által szőtt bilincs egyre gyengébb lett. A megújító szertartások már nem nyújtották ugyanazt a megtörhetetlen erőt, mint azelőtt. A gyengülő kötések pedig azt okozták, hogy Mitro egyre közelebb került egy sikeres szökéshez. Az utolsó három alkalommal, Arabejila leszármazottja éppen jókor érkezett, hogy megújítsa a köteléket, alig pár napon, talán csak órákon múlt, hogy Mitro áttörjön. Aggodalom kúszott végig Dax gerincén. Abból ítélve, hogy a vulkán mennyire felfokozta működését, Mitro már talált egy rést börtöne falain, és dolgozni kezdett azon, hogy befolyásolja a külső világot. Ez pedig nem sok jót ígért. Mitro most sokkal korábban ébredt fel, mint Dax. Erősebb lett. Túl erős. Érintett lévén, Dax kiküldte az érzékeit, keresve azt a borzongó érzést, ami mindig egy másik Kárpáti jelenlétére figyelmeztette. Képessé vált arra használni ezt a tudatosságot az évek folyamán, hogy nyomon kövesse Arabejilát, majd a leszármazottait, amikor azok a hegyre jöttek. Az érzékei kitágultak, áthatoltak a köveken, a földön, ki a vulkán fölötti égbe, át a sűrű, trópusi dzsungelen. Több hosszú percnyi keresés után megtalálta őt. Arabejila leszármazottját. Közeledett a hegyhez, mint legutóbb öt évvel ezelőtt is, ki tudja hány évszázad óta, de még mindig órákra volt. Nem fog időben ideérni. A nő még túl távol volt, és Mitro túl erős. Dax volt a legerősebb vadásznak tekinthető az egész Kárpáti fajon belül, mégis, harc követett harcot, Mitro mindig kijátszotta. Az, hogy vér nélkül bezárták mindkettejüket a földbe, le kellett volna gyengítse őket, esetleg meg is kellett volna halniuk. De éppúgy, mint Dax, Mitro is megtalálta a módját, hogy nemhogy életben maradjon, de még erősebbé váljon. A vulkán erős nyomása, forrósága, durva környezete mindkettejüket megváltoztatta. Ha Mitro most elszökne, nem lenne senki és semmi, ami megállíthatná. Dax nem engedhette, hogy elszökjön. A suttogások állandóvá, sürgetőkké, követelőbbeké váltak. Már hónapok óta, még amikor aludt is, hangok suttogtak a fejében, mint egy leállíthatatlan kórus. Arra ösztökélték, hogy nézzen el a vulkán szívében lévő kamrába. A meleg és a nyomás ott akkora volt, a vulkán magma kamrájának közvetlen közelében, hogy soha nem volt képes néhány másodpercnél több időt eltölteni ott. De valami volt ott. Valami erőteljes és vad. Valami, ami általában nem szerette, ha zavarták. Valami, amire a föld szerint Daxnak szüksége volt, mert az évszázadok során újra és újra visszavezette abba a kamrába. A késztetés most erősebb volt, mint valaha. Minden porcikája hajszoltnak, űzöttnek érezte magát, mintha kötélen húzták volna abba a mélyen a vulkán szívében lévő kamrába. Az, ami ott volt, rá várt, és ő nem késlekedhetett tovább. Az az erő, amire szüksége volt, ott volt, csak akarnia kellett, kikövetelni. Eltávolította a védelmet a nyughelye körüli termekről, finom párává oszlott, és gyorsan áramlott a lávacsöveken, sziklarepedéseken keresztül a föld mélye felé, míg el nem érte a túlhevült kamrát.

A kamra padlója a túloldalon, egy kicsiny helyen megrepedt, és a szomszédos magma kamrából a vastag, ragyogó narancsszínű, olvadt kőzet elkezdett átszivárogni a terembe. A tócsa egyre gyorsuló ütemben nőtt. Nem kell hozzá sok idő, hogy az egész kamrát kitöltse. A terem középpontján a padlóban egy sárkány megkövesedett maradványai voltak, aminek hátsó egynegyedét már elborította a láva. A hatalmas, lélegzetelállító lény ott feküdt összegömbölyödve, szárnyait szorosan a hátához simítva, farkát a teste köré fonva, gyémánt formájú feje karmos mancsain pihent. Az egész sárkány kristállyá vált, a teste rubinná és gyémánttá sűrűsödött az intenzív hőtől és a vulkán hatalmas nyomásától. A mellkasa megsemmisült, összetört. Hatalmas, csiszolatlan drágakövek szóródtak szét a megkövült holttest körül. A lávából felemelkedő hő hatására a levegő fodrozódni kezdett a test körül, eltorzította Dax látását, míg végül már úgy tűnt neki, mintha ez egész kikristályosodott holttest remegne és mozogna. „Vedd el. Vedd el, ami marad. Vedd, amit felkínál.” A suttogások egészen megtöltötték Dax fejét, beleszédült. Előtte a hőhullámok, amik a medencévé terebélyesedő lávatócsából szálltak fel, úgy tűnt, mintha megcsillámlanának, és felvennének egy áttetsző tűzvörös színárnyalatot, de az a csillámlás… valóban sárkány alakú volt? Megrázta a fejét, megdörzsölte a szemeit, és újra odanézett. A kép még mindig ott volt… ködösen, átlátszóan, de tényleg egy sárkány rajzolódott ki a testetlen vörös ködből. Kinyújtotta felé az érzékeit, de nem érezte a gonoszság koncentrált bűzét. „A Legősibb felajánlja az erejét neked. Korábban még nem álltál rá készen, de alkalmassá tettünk rá. Vedd el, amit felkínál. Enélkül nem tudod legyőzni az ellenséget. Vedd el. Gyorsan, mielőtt elvész a vulkánban.” A föld tovább suttogott neki, ösztökélte, hogy kíséreljen meg valamit, ami a halálát okozhatja. Dax közelebb lépett. A láva forrósága olyan intenzív volt, hogy várta, melyik pillanatban lobban elevenen lángra, de barna bőre még csak fel sem hólyagzott. Egy újabb lépés odavitte a sárkányfej elé, és a körülbelül másfél méteres tóvá szélesedett lávafolyáshoz. Megérezte a hatalmat, ami a drágakővé sűrűsödött sárkányból áradt. Honnan jön ez? Járt már ebben a kamrában. Rátalált a félig összetört, kikristályosodott sárkányra, ami önmagában is döbbenetes felfedezés volt, de soha nem érezte ezt a lüktető energiát. Majdhogynem élőnek tűnt. Higgadtan még közelebb lépett, és a csillámló, színtiszta energiáért nyúlt. Egy pillanatra megérintette azt, nyers, fékezhetetlen vadság üvöltött fel válaszként. Hatalom vágódott belé, akár egy vasököl, olyan brutális erővel csapódott neki, hogy ledöntötte a lábairól. Nagyot esett, fájdalom nyilallott a gyomrába és az állkapcsába, amik a csapás oroszlánrészét felfogták. „Vedd el a hatalmat. Vedd el, amit felajánl.” – Ez egy felajánlás volt? – Dax felkelt, leporolta magát, megdörzsölte sajgó állkapcsát. – Nem sértésnek szánom drága barátom, de bármi is legyen ez, elég világosan nem akarja, hogy elvegyem. „A Legősibb ereje nélkül nem győzhetsz. El kell venned. De előbb bizonyítanod kell kiválóságodat.” – Fantasztikus. – Dax megmozgatta a fejét, megtornáztatta nyakizmait, kiropogtatta csigolyáit. Szemét a sárkány áttetsző, csillámló képére szegezte, ami a forró levegőben remegett. – Nos, akkor lássunk neki Legősibb, törjünk össze csontokat is. Újra közelebb lépett a kikristályosodott sárkánytetem fölött lebegő energiafátyolhoz, de most már megerősítette magát, felkészült a támadásra.

Az ütés érkezett is, kétszer akkora erővel, mint az előző. A hatalom, mintha gyémánt kemény karmokkal tépett volna belé. A puszta, nyers erő azzal fenyegette, hogy darabokra szaggatja, de összeszorította a fogait, és belehajolt, viszonozta a tüzet saját képességeivel. Hatalom ütközött robbanásszerűen hatalomnak, erő csapódott erőhöz. A csillogó sárkány felüvöltött, és megfeszítette a szárnyait. És megkezdődött a harc. Az energiahullámok örvénylettek a kamrában. Hatalmas erő épült fel körülötte és alatta. A kamra falai remegni kezdtek. Apró kövek és por kezdett hullani plafonon megjelenő hajszálrepedésekből. Dax csendesítő hullámokat küldött a földbe, megnyugtatta a repedező köveket. A kamrába egyre gyorsabban kezdett beömleni a láva, hátrálásra kényszerítve őt. A medence gázbuborékokat bugyogott a felszínre. A forróság egyre növekedett. A levegő szikrázott. A felemelkedő gázok tüzet fogtak, narancsszínű lángkitörésekké váltak. Dax lehunyta a szemét, és magára dobott egy pajzsot. A hőség úgy ömlött rá, akár egy tenger hullámai. Egy mennydörgésszerű, morgó hang robajlott fel az agyában. „Csak a legerősebbek remélhetik, hogy képesek megtartani egy sárkány lelkét. Elég erős vagy-e Kárpáti Danutdaxton? A sárkány az ősi Kárpáti nyelven beszélt, így Dax megérthette mondandóját. Minden egyes szó kavargott a fejében, égette az elméjét, a koponyáját, mintha lángkalapáccsal verték volna. Harcolnia kellett a késztetéssel, hogy befogja a füleit, pedig tudta, hogy az teljesen haszontalan lenne. – Csak olyan erős, hogy képes legyek legyőzni az ellenségem – felelte. Egy sárkány lelkét. Mert ez, amivel harcol, az lenne, nem? Vagy végül Mitro módot talált rá, hogy becsapja? – Te az ellenségednek gondolsz? „Nevezheti-e az oroszlán ellenségének a bolhát?” – Én lennék a bolha? Enyhén megsértődött ettől az összehasonlítástól. Az emelkedő forróságért nyúlt az egyre hízó lávató felé, magához vonzotta azt, a kezeivel izzó tűzlabdává formálta, majd hozzávágta a testetlen teremtmény középpontjához. Ahelyett, hogy a tűzgolyó átszáguldott volna a csillogó vörös ködön, felrobbant a felszínén, a lángnyelvek szétterültek rajta, majd villámgyorsan felszívódtak. A vörös ködsárkány mintha nagyobbá vált volna, úgy tűnt, a tűz csak táplálja az erejét. A meleg ellensége a hideg. Dax megpróbálta elszívni a hőséget a fátyol közeléből, de a környezet forrósága túl magas volt, csak néhány fokkal tudta csökkenteni a kamra hőmérsékletét. – Ha segíteni akarsz, akkor segíts legősibb. – mondta Dax. – Van egy hatalmas gonosz, amit bezártak ebbe a vulkánba. Míg veled harcolok, ő azon dolgozik, hogy elszökhessen. „Miért kellene, hogy érdekeljen engem az a gonosz? A pihenésemből ébresztettél fel, egyáltalán nem érdekelnek a problémáid.” – Dax egy pillanatig eltöprengett ezen. A sárkánynak valóban nem volt rá oka, hogy érdekelje a világ baja. Az ő ideje már rég lejárt. Minden, amit ismert és szeretett, eltűnt a földről. Még a teste is. „Talán nincs is más ok, mint az, hogy te egy sárkány vagy, a leghatalmasabb harcos, legalábbis én ezt hittem.” Támadt egy pillanatnyi csend. „Egy sárkány lelke óriási hatalom. Csak a legerősebb hordozók remélhetik, hogy képesek megtartani azt. Mindenki mást összetörne.” A hatalom ismét lecsapott Daxra, aki ezúttal más taktikával próbálkozott. Őt még fajának ősijei képezték, tudta, mikor kell állni a sarat, és mikor kell meghajolni, mint a fák a szélben. Ellökte magától a sárkány támadásának fő erejét, majd lebukott, és átgurult alatta, egészen közel a fenevad csillámló alakjához.

A lába belesüllyedt a lávamedence szélébe. Tüzes fájdalom mart belé, ahogy a húsa felperzselődött és elégett. Dax elzárta az elméjét a kín elől, megpróbálta elnyelni, felhasználni azt a hőt, amit a sárkány lelke is megtett, amikor hozzávágta azt a tűzgolyót. A kezei kilőttek, követhetetlen gyorsasággal mintákat rajzoltak a levegőbe, fonták, csavarták az energiát, egy csillogó hálóvá, amit aztán ráhajított a sárkány lényeg nélküli ködére. Szivárványszínben ragyogott fel az energia, ami körülölelte ellenfelét, visszatükröződött az egész teremben. Az eltökéltségét és a nyugalmát rendezte a hálóba, ami szinte áradt belőle, ezzel burkolta be a sárkányt. Érezte magát a sárkány szellemét, mint ahogy minden lényt képes volt érezni támadás előtt. Széttárta az ujjait tenyérrel kifelé maga és a sárkány között. Aztán finoman összeérintette hüvelykujjat a hüvelykujjal, mutatót a mutatóval, bezárta a hatalom körét, és ezen a körön belül szorosra húzta az energiahálót. A vadállat csapkodott és dühödten üvöltött, de hálójának szálai kitartottak. Lassan, kérlelhetetlenül, Dax egyre szorosabbra húzta a hálót. Lassan, araszolva megindult kifelé a teremből, maga után húzva a tiltakozó sárkányt is. A forróság elárasztotta, ráfröccsent, akár egy kitörő gejzír. A bőre égett. A haja megperzselődött. Nem eresztette el a hálót. Folyton utánaigazította a hatalom körét, egyre szűkebb helyre zárta a sárkány szellemét, magához láncolta azt, és elhúzta a magma medencétől, amiből gyaníthatóan az erejét merítette. Ahogy húzta, újabb, hűvösebb háló szálait kezdte fonni köré. Minden egyes szál, amit megszőtt, felerősítette a kapcsolatát a sárkánnyal. Érezte tudata nekifeszülését a sajátjának. Minden vonagló küzdelem, minden újabb hő és hatalomtámadás Dax ellen, legalább annyira ösztönös önvédelem volt, mint amennyire a harcos erejének úgymond tesztelése. Amikor Dax hálójának utolsó kis fonala is áthaladt a hatalom körén, hatalmas erő csapott ki onnan, de ez nem rá csapott le, végigszáguldott az energiafonalakon, visszakövette azokat egészen Daxbe. – Ne! Felismerve a szándékot, Dax hirtelen kiegyenesedett, és megpróbált védelmi jeleket szőni maga köré. De erőfeszítései elkéstek, a beszéd nyitva hagyott egy csatornát a hatalom második, személyes körén, egyedül ez vezetett vissza belé. A sárkány lelke feléje rohant, a fény és a forróság lüktető impulzusaival, amik beszáguldottak a szájába, és lerohantak a torkán. Energia, hőség és hatalom árasztotta el, égette belülről kifelé. Hátratántorodott, és eleresztette hatalmának immár üres hálóját. A sárkány szelleme benne volt, a bensőjét perzselte. Hatalma, tüzes jelenléte azzal fenyegette, hogy szétszaggatja a testét. Dax új hálót font, ezúttal saját maga köré, szorosan a teste köré húzta a szálakat, hogy még több erőt adhasson bőrének és csontjainak, amiket évszázadok óta sűrített már a vulkán börtöne. A bőre elsötétedett és remegni kezdett. Vörös pikkelyek fodrozódtak fel a karjain. Dax meglepetésében felemelte a kezeit, körmei kristályszerűekké váltak, karmokká hosszabbodtak… olyanokká váltak, mint a sárkány gyémántkarmai. A változás egyáltalán nem olyannak tűnt, mint egy rendes Kárpáti alakváltás. Ez eleminek tűnt, mintha a változás sejtszinten történne a testében. Dax harcolt, nem volt hajlandó lemondani a testéről a beléugrott lélek kedvéért. Rákoncentrált a kezére, hogy visszavonja a változást, hogy a körmei ismét lágyabbak legyenek, megrövidüljenek. Centiméterről centiméterre harcolt meg a saját testével, ahogy azon végigsöpört a változás, küzdött, hogy megtartsa saját formáját.

A testén belül egy másik csata is tombolt, de az nem a hús harca volt, hanem az elmék háborúja. A sárkány lelke körülvette az övét, és megpróbálta magába nyelni azt. Megpróbálta uralni őt. De a Kárpátiak ragadozók voltak, nem zsákmányok, és Dax különösen óriási készségekkel bíró, eltökélt vadász volt. Nem adta meg magát. Ahogyan nem adta fel a harcot a legszörnyűbb vámpír ellen sem, amit a világ valaha látott, ugyanúgy nem adta fel a hatalmas, ősi lélekkel szemben sem önmaga irányítását. A sárkány végigdúlta az emlékeit, lyukat ütött az elméje jelentős belső védelmén, hogy lejusson egészen a vadász lelkének mélységébe. Az élete magányához. Barátokhoz és más vadászokhoz, akik vámpírrá fordultak. Más vadászokhoz, akik érezvén, hogy ők is hamarosan vámpírrá válnak, féltek tőle és elkerülték őt. Hamarabb tudta, mint ők maguk. Felismerte a jeleket, és a közelben várakozott, hogy még azelőtt megsemmisíthesse őket, mielőtt valakinek is ártanának. A Legősibb rátalált szeretett barátok emlékére, akiket elveszejtett Mitro Daratrazanoff gonoszsága. A családéra, akik magukhoz vették őt, miután a szüleit megölte egy vámpírrá fordult régi barát. A rég eltemetett vágyra, hogy rátaláljon saját életpárjára. A szép Arabejilára, társára és barátjára, és arra a rengeteg emberöltőnyi időre, amit egyetlen pártalan Kárpáti harcosnak sem kellett elszenvednie. Vele valahogy mégis minden elviselhetőbbé vált. Az évek súlya nem nyomta annyira. Az érzelmek elvesztek ugyan a számára, ahogy idősödött, mégis úgy tűnt, mintha ott lennének a keze ügyében, ha a lány a közelében volt. Mindig is csodálta őt. Tisztelte szelídségét. Becsülte csendes erejét. És a lány nagyon erős volt. Ugyanolyan erős a maga módján, mint ő. Képes volt elviselni a romba döntött életét, amit Mitro távozása hagyott hátra. Dax egyetlenegyszer sem hallotta panaszkodni. Ó persze, a szemeiben számtalanszor látta sötétleni a bánatot. Hallotta napközben halkan sírni, amikor azt hitte, hogy ő alszik. De soha nem panaszkodott. Ahogyan azért sem okolta soha őt, hogy nem ölte meg Mitrot, amikor lehetősége lett volna rá. Dax mindig tudta, hogy Mitroval nincs rendben valami. A közelben maradt, várt a sötétségre, ami egyre terjedt Mitro lelkében, egyre nagyobb részét sötétségbe vonva annak. De amikor Mitro lelke felismerte Arabejilában az életpárját, Dax úgy hitte, biztonságban lesznek, azt gondolta, hogy a kötés hatalma távol fogja tartani Mitrot a szakadék szélétől, és meggyógyítja, ami eltörött benne. Ehelyett elszabadult ez a szörny. És Dax, akit elandalított a hamis biztonságérzet, nem vigyázott úgy, ahogyan kellett volna, nem ügyelt Arabejilára annyira, mintha Mitro nem lett volna az életpárja. Elég erősnek vélte a lányt, hogy meggyógyítsa a vadászt, hiszen annyira könnyen gyógyított meg mindent és mindenki mást, már a puszta jelenlétével. „Ő volt a Föld.” Dörrent a sárkány hangja ismét a fejében, szinte szétszaggatva koponyáját. – Igen – erősítette meg –, erősebb ajándékai voltak, mint amit valaha is láttam. „Hozzám küldött téged.” – Nem Legősibb. Ő halott. Régen meghalt. „Ő a Föld. Ő, és a lányai. Ő küldött hozzám. És most elküldi hozzád az egyik lányát.” Meglepte, hogy a sárkány tud Arabejila leszármazottjának érkezéséről, pedig talán nem kellett volna meglepődnie. A sárkányt sokkal régebben temették el ide, mint őt. Ő maga lett a hegy. A húsából sziklák lettek, tüze a hegy tüzévé vált. – Az a lány nem fog időben ideérni. Ezért, ha van a számomra átadható erőd, arra kérlek, add át most. Ha nem tudom megállítani a vámpírt, el fogja pusztítani a világot. Legősibb, gátolni fogsz, vagy segítesz nekem? Nincs több időnk. Most kell döntened. Vett egy mély lélegzetet, és leeresztette a védelmet, lemeztelenítette elméjét a sárkánynak, megmutatott neki mindent, amivel Arabejila és ő harcolt az évszázadok alatt, mindent, amit szeretett és elvesztett, mindent, amiben hitt, és mindazt, ami ellen harcolt.

Míg a sárkány elméje kifosztotta az ő elméjét, hatalma próbálgatta az övét, ereje ez erejét mérte fel, és most a lelke is lerohanta, behatolt lecsupaszított lénye legmélyére, és könyörtelen alapossággal megvizsgálta. Dax úgy érezte, hogy belefullad a pokol tüzeibe. Korábban, amikor a láva égett benne, még sikerült elosztania a fájdalmat, kinyomni elméje felszínéről, és figyelmen kívül hagyni, de mindez most nem volt sehol, tárva-nyitva állt minden, így a nyers, lüktető agónia előtt is. Izzadság folyt végig a testén, hogy gőzzé váljon extrém módon felforrósodott bőrén. Dax szinte alig észlelte. Egy pokol tombolt benne. Abban a reményben, hogy elmenekülhet a színtiszta haláltusából, Dax fénylő energiává vált, olyan formára váltott, amiben általában gyógyítani szokott valakit, de még fehér fénnyé váló testtel sem menekülhetett. A sárkány lelkének hatalma, vörös tüze ott is vele volt, és kiégette őt. Testét, elméjét és lelkét egyszerre rohanta le izzó forróságával és energiájával. A mágia és az energia rácsa összekapcsolódott minden apró részecskéjével, összekötötte őket. Ahogy azok a szálak egyre sűrűbbek és feszesebbek lettek, egyre közelebb húzták egymáshoz Dax fényalakját, és a sárkány csillámló, vörös lelkét, míg végül összeértek. Az időnek az az egyetlen pillanatnyi töredéke úgy tűnt, az örökkévalóságig nyúlik, míg a sárkány saját emlékei végigszáguldottak Dax elméjén. Létezés egész korszakai zúdultak rá. Lebegő repülések. Tüzes harcok az eget uraló szárnyas óriások között. Sűrű, kegyetlenül gyönyörű dzsungel egy olyan világban, amely már létezett jóval azelőtt, hogy az első ember megjelent volna a Földön. Egy társ, karcsú és gyönyörű, széles, szélfeszítette szárnyakkal, éles, görbe, fényes karmokkal. Aztán megjelentek az emberek, acélos lándzsáikkal vadásztak a lényekre, amiktől féltek. A gyönyörű társ lezuhant a lándzsatalálatoktól megsebzetten. Őrjöngés. Tűzokádás. Vér és rombolás záporozott alá az égből. És végül az öregség, a fáradtság… egy seb, ami lecsapolta az őserőt. Egy döntés, hogy a vulkán szívében aludjon, amíg a világ elmúlik. A Legősibb, valóban ősi volt. Egy óriási, őserejű hatalom. Egy régmúlt intelligencia szülötte, abból az időből, amikor a világ még fiatal volt. Vörös sárkány. Tűzsárkány. Nem csoda, ha úgy döntött, hogy egy vulkán belsejében keres végső nyughelyet. A csoda inkább az volt, hogy egyáltalán fontolóra vette, hogy hogy megossza akár a legkisebb részét is Dax-al. Pedig pontosan ezt tette. A sárkány végtelen hosszúságú életének minden pillanata, gondolata, érzése, ösztöne és sóvárgása Dax emlékezetébe olvadt, annak részévé vált. Kettőből egy lett. Nem két különálló lény olvadt egybe, de két lélek kapcsolódott össze egy testben. Érezték a másikat, egymáshoz érhettek. A lávamedence ismét megindult, hogy immár egészen elöntse a kamrát és a sárkány kikristályosodott maradványait, a test visszaolvadt a Föld folyékony vérébe, ahonnan származott. Dax évszázadok óta élt a mélyben, a labirintusokban, olyan alaposan feltárt minden talpalatnyi helyet, amennyire az csak lehetséges volt. Tudta, hogy lávafolyó áramlik a föld alatt, egy hosszú, élénk narancs-vörös szalag, azok alatt az alagutak és termek alatt, amiket ugyanez az erő alakított ki. Ismert minden kamrát, kristályos szépséget, míg másokban forró víz gőzölgött. A köpködő, bugyborékoló sármedencéket, forró ásványvizekkel teli mélyedéseket, amikből pára emelkedett a magasba, mintha köd borítaná a barlangot. A probléma mindössze az volt, hogy Mitronak ugyanannyi ideje volt rá, hogy feltárja a környezetét, mint neki. Dax már képtelen volt megkülönböztetni a gonosz bűzét magától az eleven utálattól, az élőholt szaga mindenhol ott volt, lehetetlenné téve, hogy követni tudja, hacsak nem egy sárkány volt.

Dax érezte, hogy a sárkány kényelmesen elhelyezkedik benne, és az érzékeit teszteli. Hirtelen, mint egy bábu, Dax teste megpördült, ügyetlenül körbefordult, és botladozva elindult a bal oldalán elhelyezkedő lávakürtő irányába. Képtelen volt irányítani a testét, tántorgott, majd neki esett a falnak. Az éles sziklák végigkaristolták a bőrét, lehántva róla a felső réteget. A lávamedence vakító fényében meglátta, hogy karjának barna bőrét aranyszín korongok borítják. Lepislogott a furcsa mintázatra, majd megérintette őket. Az ovális lapocskák kemények voltak, akár a páncél. Furcsa, gyémánt kemény körmeivel megkocogtatta őket. „Pikkelyek? Mint egy gyík?” De legalább megakadályozták, hogy vérezzen. Jó tartalék lehet ez még csatákban. Fejlődött odalenn a vulkán mélyén, és még csak most kezdte tisztán látni a változásokat. A Föld csábító suttogása nem árulta el, hogy a teste elemi szinten fog megváltozni, ha hagyja, hogy a Legősibb megossza vele fizikai alakját. Mielőtt egyetlen lépést is tehetett volna, a teste ismét rángatózni kezdett, újra a lávakürtő irányába, ami egy nagy, kerek alagút volt, és kilométer hosszan haladt a csúcs alatt. Úgy érezte magát, mint egy marionettfigura, akit egy részeg bábmester forgat. Érezte a sárkány türelmetlenségét, hogy a lény érzelemmentessége egy nagyon kétélű kard. A Kárpáti hímek olyan hosszú ideig éltek, hogy semmit sem érezni óriási teher volt, vadászatkor azonban előnyt jelentett. A sárkány már alig várta a hajszát, hiszen úgy gondolta, hogy Mitro nem lehet több, mint egy bosszantó semmiség. Szenderegni szeretett volna, nem akart ébren maradni, és ezt is tervezte, mihelyt megszabadulnak Mitrotól. Dax teste ismét megrándult, a lába esetlenül felemelkedett, és egy olyan hatalmas lépést tett előre, hogy majdnem kibillent az egyensúlyából. Felbőszült, haragosan összevonta a szemöldökét. „Csak adj irányt. Ne próbáld irányítani a testem mozgását.” Hogyan akar harcolni Mitro ellen, amikor gyakorlatilag arra is képtelen, hogy egyetlen lépést tegyen anélkül, hogy elesne? A sárkánynak hosszú századok óta nem volt már teste, Daxét pedig túl kicsinek találta ahhoz, hogy megértse, hogyan kell mozgatni. A sárkány gúnyosan felhorkant. „Nem csoda, ha ekkora gonoszság uralkodik itt. Nagyon aprócska vagy Kárpáti.” „Lehet, hogy így van” – nyugtatta meg Dax. Végtére is, egy sárkány méretéhez képest ez teljesen igaz volt. „De nálad mindenképpen könnyebben tudom irányítani ezt a testet. Ha egymással harcolunk, hogyan járunk sikeresen a küldetésünk végére? Ha kielégítheti a sárkány egóját azzal, hogy elpusztíthatja Mitrot, Daxnak ez nem okozott különösebb problémát. Hatalom pulzált benne, nekifeszült a számára szűkös fizikai korlátainak. Az egész teste vibrált, az agya keményen nekizöttyent koponyája belső falának. A teste durván odacsapódott a kürtő falához, és a padlóra zuhant. El sem tudta képzelni, mennyire frusztráló lehet az egy hatalmas sárkánynak, hogy egy szűkös testben találja magát, de Dax elkészült az érvelésével. „És nekem még azt mondták, hogy a fajtád híres volt az intelligenciájáról.” – Vadul visszaütött, hatalmas erőhullámot csapott neki a sárkány lelkének. A belső robbanástól a teste ismét tántorogni kezdett. Egy pillanatra a feje úgy érezte, mintha minden egyes csont összetört volna a testében. Összeszorította a fogait és elfogadta a fájdalmat. – „Egész éjjel csinálhatjuk ezt, vagy vadászhatunk helyette a vámpírra is.” Vidámság töltötte el az elméjét. A sárkánynak rozsdás humorérzéke volt. „Apró gyík létedre elég kemény ütésed van. Hogyan csináljuk? Nem tudom működtetni ezt a furcsa, kicsi testet.”

„Ha tudod, találd meg őt, és vezess abba az irányba. Én Kárpáti vagyok. Tudom, hogy tisztában vagy vele, mire vagyunk képesek. Elmozdulhatok bármilyen alakba, amire csak szükségünk van, hogy levadásszuk. Ha a te alakodra lesz szükségünk, helyettesítesz, más esetekben egyetlen egységként működünk, te mondod merre, én pedig odaviszem magunkat. Ez elfogadható?” Egy hosszú pillanatig csend volt. „Ám legyen.” Dax nem adott időt a Legősibbnek, hogy meggondolja magát. Elindult a lávakürtőben, ami felé a sárkány nógatta. Ahogy elmozdult ködalakba, és száguldani kezdett nyílásokon, repedéseken keresztül a fekete vulkanikus sziklában, a sárkány ott volt vele, a részeként, mégis különálló tudattal és lélekkel, csak a testen osztoztak és a képességeken. Együtt, de mégis külön. Együtt erősebbek voltak, mint külön-külön lettek volna. És egyikük sem lehetett újra egyedül többé. Mindketten egy közös cél érdekében száguldottak át a vulkánon, ez volt mindenek felett az elméjükben, megállítani Mitro Daratrazanoffot, vagy meghalni. A kürtő sok kilométeren át vezetett, egy régi földalatti magma folyó maradványaként, ami sok időn keresztül változtatta lassan a folyásirányát, így széles alagutat hagyott hátra maga mögött a hegy alatt. Dax gyakran járt benne, próbálta követni Mitrot, felismerve, hogy a vámpír a kürtőn belül készül valamire, de sohasem sikerült rajtakapnia semmin. Ködként utazva elárulta volna jelenlétét, ha Mitro csapdát állított volna neki, amit gyakran meg is tett. „Várj! Itt. Nem ment túl ezen a ponton.” Dax azonnal megállt, a ködből kinyújtotta érzékeit, próbálta megtalálni, hová mehetett Mitro. Az élőhalott bűze átitatta az egész csatornát, nem érzett semmi különbséget, de megbízott a sárkány ösztöneiben. A teremtmény egy vad, valódi vadász, jól alkalmazkodott ahhoz, hogy barlangokban vadásszon. Az alagútnak nem voltak semmilyen elágazásai, legalábbis olyanok nem, amit Dax látott volna, de a sárkány megérezte, hogy a vámpír nem ment tovább az alagútban, ami azt jelentette, hogy talált egy Dax által eddig felfedezetlen utat a hegyben, vagy egyszerűen csak álcázta magát, és az ellenségére várt. Dax mozdulatlanná vált, és közben a sárkány érzékeiért nyúlt. Az élőholt egy állandó, undorító, visszataszító bűz forrása volt a Legősibb otthonában. A mítoszok és legendák teremtménye, egy ilyen természetellenes lény jelenlétét iszonyatosnak találta. Már maga a tény is felháborította a sárkányt, hogy Mitro ott volt az otthonában. A bűz a jobb oldalon volt a legerősebb. Day tanulmányozta az ottani kiugró sziklát. A fal sötétvörös, sárga és mélybarna volt. Nem tudta érzékelni, hogy Mitro bárhogyan is megbontotta volna magát a falat. Megkísérelt lassan, centiről centire közelebb mozdulni, türelme ellentmondott a sárkány egyre erősebb ellenséges érzelmeinek, amit a hívatlan, utálatos, otthonába betolakodó iránt érzett. A vadászat türelmet igényelt, aminek a sárkányban soha nem kellett igazán kifejlődnie. Dax végigsuhant a fal mentén, hagyta, hogy a köd megérintse a különböző színeket, kitapintsa a repedéseket, megvizsgálja őket alaposan, nincs-e ott valami aprócska, láthatatlan nyílás. De semmi. Alacsonyabbra húzódott, megvizsgálta a falnak minden egyes négyzetcentiméterét. A cső lefelé lejtett, a padló viszonylag sima átfedéssel csatlakozott a falakhoz. Megint csak nem találta Mitro semmi jelét, de valamiféle sürgetés kezdett felerősödni benne. Dax elégszer tapasztalta évszázados vadászként azt a hirtelen lökést, ami azt jelentette, hogy a zsákmánya a közelében van, és mesterkedik valamiben.

Várt néhány pillanatot, majd ismét megtapintotta a csövet, valami rendellenességet, nem odavalót keresve. A mennyezet odafenn tarka volt, szürke, kék és mély rozsdabarna foltok váltották egymást rajta. A padló sárga és barna színekben játszott, hatalmas sziklák hevertek rajta szétszóródva mindenhol. Apró szürke, kék és rozsdaszín pöttyök tarkították közülük háromnak a tetejét. Dax a mennyezet felé fordította a figyelmét, a köd sietősen a tarka szikla felé áramlott. A felszín itt sokkal simább volt, az apró hasadékokat, repedéseket nehezebb volt kivenni. Köd formában azonban beszivároghatott a legapróbb terekbe is, olyan mélyre, amennyire csak lehetséges volt, és a mennyezet nagy felületét is képes volt egyszerre vizsgálni. Ügyes, nagyon ügyes Mitro. Rátalált egy olyan aprócska lyukra, amit csak egy egészen apró fúróféreg* volt képes kialakítani, de abban a pillanatban, ahogy a köd megérintette, Dax megérezte az ismerős húzást, ami elárulta neki, hogy nemcsak nyomon van, hanem az a nyom forró is. Elindult befelé azon az aprócska járaton, ami beljebb szinte azonnal szélesebbé vált. A féreg, aminek az alakját Mitro felvette, óriási mértékben megnőtt, ahogy beljebb bújt a vacokba, a létrehozott törmeléket pedig oldalra tolta. Ebből hullott néhány morzsányi odalenn az alagútban arra a három sziklára. Mitro sok száz éve dolgozott már azon, hogy kijáratot találjon a hegyből, áttörjön a pajzson, amit Arabejila állított fel a hely körül. A vámpírnak időnként sikerült meggyengítenie a védelmet, főleg az utóbbi időben, amikor a nők már kevésbé voltak erőteljesek, de ha a rituálét elvégezték, a biztosíték még mindig kitartott. Nyilvánvaló volt, hogy most, hogy a vulkán kitörni készült, az asszony pedig késlekedett, Mitro ismét tesz egy próbát. Dax a legnagyobb körültekintő óvatossággal beszivárgott az élesen kiszélesedő lyukba. Minél nagyobb egy fúróféreg, annál gyorsabban és hatékonyabban képes keresztülfúrni magát a köveken. Mitro is megnövelte a maga férgét, mihelyt biztonságosnak gondolta hozzá a helyet. Ragyogó, ravasz terv volt. Dax soha nem találta volna meg azt a tűhegynyi bejárati lyukat magától. Ahhoz a vámpír bűze túl erős volt mindenfelé, főleg pedig a lávakürtőben. Mitro tett róla, hogy a jelenlétének nyoma maradjon minden egyes kamrában, minden sarokban. Tudta, hogy ez a legjobb védelem a számára. Dax a legkevésbé sem lepődött meg, hogy Mitronak sikerült egészen a külső pajzsig fúrnia a szilárd sziklafalon keresztül. Meg-megállva, óvatosan haladt, egyszer mégis nekiütődött a pajzsnak. Lehet, hogy ez gyengült az Arabejila leszármazottai által hozott megerősítés nélkül, de a biztonsági intézkedés még így is nagyon erőteljes maradt. Dax odalopakodott a nagy féreg mögé. A lény pörgött a tengelye körül, akár egy eleven fúró, a feje gyémánt keménységű fogakkal volt ellátva, míg a farka kormányként viselkedett. Dax kivárt a megfelelő pillanatig, majd materializálta a kezét, kinyúlt a ködből, és elkapta a tekergőző farkat, fogásának törhetetlen bilincsébe zárva azt. Azonnal irányt változtatott, és visszafelé kezdte húzni a férget. Mitro csapkodott és harcolt, de a kiásott alagút túlságosan szűk volt ahhoz, hogy megfordulhasson, és belesüllyessze a fogait Daxba. Próbált alakot váltani, de a vadász nem volt hajlandó elereszteni. Így Mitro sem előre nem menekülhetett, sem köddé válni nem tudott.

*fúróféreg: Csiga fajú állat, ami kövekbe szokta befúrni magát. Ahogy a lyuk kezdett összeszűkülni, Dax még inkább alakot váltott, csak annyira, hogy használhassa a lábain az előhívott gyémánt keménységű sárkánykarmokat, ami úgy vágott át a sziklán, mintha az ott sem lenne. Kiszélesítette a lyukat, és nem eresztette el a féreg farkát, miközben visszafelé haladt a lávakürtőbe. Abban a pillanatban, ahogy megérezte az alagút légmozgását, ismét alakot váltott, visszavette emberi formáját, úgy ugrott le a mennyezetről a padlóra, lehúzva maga után Mitrot is. A féreg már a levegőben hátralendítette hatalmas fúrókkal ellátott fejét, Dax teste felé kapva vele. A vadász anélkül, hogy akár csak megrezzent volna a fogása a féreg farkán, elrántotta mellkasát a pörgő gyémántfúrók elől. A föld felhullámzott, nekilökte a cső falának. A féreg megvadult, nekicsapta magát ő is a falnak, megpróbálta ráomlasztani a sziklákat Daxra. Mélyen a vadász bensőjében a sárkány egyre frusztráltabbá vált, robbanásszerű figyelmeztetés szisszent végig Dax elméjén. A hőmérséklet tizedmásodpercek alatt az egekbe szárnyalt az alagútban, gőz távozott visítva a padló több repedésén át. A föld másodszor is megremegett, megolvadt kőzet kezdett szivárogni a repedéseken keresztül. A kifúrt alagút összeomlott, elolvadt a fejük fölött, azonnal áteresztette a lávát rájuk, a kürtőbe. Dax erősen, két kézzel markolta a tekergőzve küzdő féreg farkát, elhatározta, hogy ha kell, mindketten itt semmisülnek meg a csőbe beömlő lávában. Egyre több olvadt kőzetgejzír tört fel körülöttük, kilőtték magukat magasan a levegőbe, majd a korlátokat, falakat, padlót, mennyezetet elérve szertefröccsentek. Mitro kétségbeesésében változtatott a célponton, Dax csuklóját vette célba, mélyen beleharapott a húsba. A föld ismét megrengett, és Dax a padlón találta magát. Alatta megnyílt a padló, láva ömlött be rajta. Hallotta saját kiáltását, ahogy a lábairól leégett a hús. Elvesztette a fogást Mitron. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a kiáradó láva megsemmisítené a vámpírt, de a vörösnarancs áradat fölött gyanús gőzpamacs lebbent tova. Fájdalom és harag kiáltásai töltötték meg a kürtőt. Daxnak nem volt más választása, életben kellett maradnia. A kínzó fájdalmat lehetetlen volt kizárni, de elmozdult, és közben pontosan tudta, hogy kizárólag a sárkány pikkelyeinek köszönheti a megmenekülését. Viszont a lábairól leégett a hús, azonnal a föld gyógyító erejére volt szüksége. A sors ismét Mitrot támogatta. A kürtő padlója alatt bekövetkező robbanás ugyan nem a vámpír időzítése volt, de a vulkán világosan egy jelentős kitörésre készült. A féreg teste mentette meg Mitrot, de neki is a gyógyító talajt kellett keresnie. Egyiküknek sem volt sok ideje, a vulkán nem fog rájuk várni.

4. A

– fenébe, lemaradtam az egészről! – suttogta Don Weston túlságosan hangosan Dr. Pattonnak. – Arról is, hogy denevéreket égettek meg fáklyákkal, és arról is, hogy Raul egészen elvesztette az eszét, és neki akart menni valakinek macsetével. Átaludtam az egészet. Legközelebb ébressz fel! Átnézett a válla fölött Annabelre és Riley-ra, úgy tett, mintha roppant titokzatos lenne, vagy mintha a hangja nem mennydörögne, hanem suttogna, és ők nem hallanák, miről beszél, nem tudnák, hogy róluk, ahogy libasorban haladtak az aljnövényzetben vágott keskeny csapáson. A Riley előtt haladó Annabel egy pillanatra megmerevedett, de nem fordult meg. Riley összeszorította a száját. Weston csak rontott a helyzeten. Bajt akart keverni, mert sem Riley, sem pedig az anyja rá sem hederített, ez pedig sértette az egóját. A lány nagyot sóhajtott és letörölte az izzadságot a homlokáról. Alig várta, hogy a mérnökök elváljanak tőlük a saját bázisuknál, bár Ben Charger tartotta a szavát, szemmel tartotta Gary Jansent és Jubal Sanderst. Annabel hátranyújtotta a kezét, és végigsimított Riley karján. Az érintés pihekönnyű volt, Riley mégis érezte reszketését. Az anyja nagyon csendessé vált, ritkán szólt, az arca sápadt volt, és most először látszott rajta kissé a kora. Riley igyekezett nem pánikba esni, de valóban úgy érezte, mintha az anyja visszavonulna tőle, lassan elillanna. Mindenki megállás nélkül az éjjel történt incidensekről beszélt. A fél tábor úgy nézett Raulra, mintha hirtelen sorozatgyilkossá vált volna. Nem emlékezett túl sok mindenre, pusztán egy rémálomra, aztán amikor felvilágosították, nem győzött bocsánatot kérni. Riley, ha nagyon becsületes akart lenni, szörnyen érezte magát miatta. Még mindig félt tőle, de képtelen volt nem látni a szemeiben azt a nyomorúságot, és hogy mennyire próbál ellenállni annak a parancsnak a folyamatos nyomásának, ami az elméjét szorította. Hiszen ő maga is látta, hogy minden erejével próbált visszatérni a tűzhöz, mindent elkövetett, hogy megállítsa a gépies mozgást anyja függőágya felé. Annabel nem tett egyetlen megjegyzést sem, még akkor sem, amikor Riley elmagyarázta neki, hogy ő volt a tervezett célpont. Csak reménytelen tekintettel nézett a lányára, majdnem ugyanolyan legyőzötten, mint Raul, és megrázta a fejét. Alig evett pár falatot, mielőtt ismét útnak indultak. A vezetők remélték, hogy sötétedésre odaérnek a hegy lábához. Onnan minden csoport indulhatna a maga útjára. Riley nem szerette bevallani, de nem volt annyira boldog a gondolattól, hogy különváljanak Garytől és Jubaltól, mint ahogyan azt eleinte gondolta. Mindkettejükben volt valami nagyon megnyugtató. – Bárcsak abbahagyná a beszédet – mondta hirtelen Annabel. Megdörzsölte a halántékát, mintha fájna a feje. Riley rájött, hogy Weston, még mindig a napokkal ezelőtti kígyótámadást színesíti egyre kalandosabbá, valamint arról értekezett, hogyan sütött volna nyárson vámpírdenevéreket. Szónoklata éppen olyan monoton, véget nem érő volt, mint a rovarok zúgása. – Ez egy idióta, anya – mondta Riley, és megpróbált némi humort vegyíteni a hangjába –, szereti hallani a saját hangját. – Rémült – mondta Annabel nagyon halk hangon –, és annak is kell lennie. A hangja lágy volt, de nagyon vészjósló, végigküldött egy remegést Riley gerince mentén.

A gyaloglás az őserdőben egyáltalán nem volt könnyű. Nem olyan területen voltak, ahol a fák annyira magasak, hogy nem jut át közöttük elegendő fény ahhoz, hogy az aljnövényzet megerősödjön. Itt dúsan burjánzott a növényvilág az erdő talaján, és nagyon nehéz volt haladni benne kilométereket úgy, hogy sűrű bokor, kúszónövény, és páfrányerdő fedte el még a legapróbb ösvényeket is, majdnem olyan gyorsan, mint ahogyan a vezetők kivágták őket előttük. Ez a fajta terep rendkívül veszélyes volt. Egy eltévesztett kanyar, az előttük haladó személy szem elől tévesztése a teljes eltévedést jelenthette. Riley pontosan tudta, hogyan helyezze a kezeit és a lábait, hogy lehetőleg ne érjen hozzá sem a növényekhez, sem a fákhoz. A legtöbbjük veszélytelen volt ugyan, de az ellenségesek rendkívül veszélyesek. Rendkívül nehéznek találta megállapítani egy fáról, hogy biztonságos-e megérinteni, vagy mérgező, ami azonnali bőrreakciót váltana ki. A legtöbb tökéletesen egyformának tűnt a számára, az anyja mégis, szinte ösztönösen, de pontosan tudta. A növények felismerése Riley számára mindig nagyon nehéz volt, semmi különbséget nem látott a többi, és azok között, amire a vezetők olykor rámutattak. Ismerte a tarkabarka békákat, gyíkokat, amik veszélyesek voltak az egészségre, és a levesestányér méretű madárpókokat is, minden kígyót, amivel csak találkozott, de a rovaroknak például már túl sok faja volt ahhoz, hogy visszaemlékezzen rá, melyek a különösen mérgezőek. Az anyja megbotlott, és Riley elkapta a karját, nehogy elessen. Az esőerdőben az anyja soha nem botlott meg gyökerekben. Mindig könnyedén, biztos léptekkel mozgott a növények, és a lombok között. Annabel megszorította Riley karját, és átnézett a válla fölött Raul testvérére, Capára, aki mögöttük haladt. – Mihelyt odaérünk a hegy lábához, még akkor is, ha már éjjel lesz, tovább kell haladnunk egy vezetővel és néhány hordárral. Nem számít, mennyire tiltakoznak, még ma éjjel fel kell jutnunk a hegyre – mondta határozottan Annabel olyan halkan, hogy Riley alig tudta kivenni a szavait. – Valami nincs rendben. Attól félek, hogy elkésünk. Ez az én hibám, drágám. Korábban neki kellett volna vágnom ennek az útnak. – Apának szívrohama volt anya – védekezett Riley, de szomorú szíve mélyén tudta, hogy az anyjának igaza van. Valami tényleg nincs rendben, de az éjszaka közepén felrohanni a hegyre, egészen biztosan nem oldja meg a problémát. – Mit kellett volna tenned? Leírni őt és egyedül hagyni a kórházban? Abban a pillanatban elindultunk, ahogy tudtunk. Annabell nagyokat pislogott, hogy visszatartsa a könnyeit. A férjével aludt a kórházi ágyon, és a karjaiban tartotta őt, amikor meghalt. A férfi két hétig keményen harcolt, mielőtt a szíve megadta magát a betegségnek, amivel szinte egész életében küzdött. Riley tudta, hogy a szülei elválaszthatatlanok, és hogy az anyja gyászolja a férjét minden egyes nap minden egyes percében. Annabel mindig eleven és élénk volt, de a férje halála óta sokkal visszafogottabb, eltávolodóbb lett. Az volt az igazság, hogy Riley ragaszkodott ahhoz, hogy állandóan mellette legyen, attól félt, hogy az anyja is belehal a színtiszta bánatba. Farmert és csizmát viseltek, hogy óvják magukat a növényzettől, megakadályozzák a rovarcsípéseket és a karcolásokat, hiszen mindketten jól tudták milyen nehéz egy ilyen hosszú út a dzsungelen át, mennyire nehéz haladni a sűrű növényzetben. Annabel eddig úgy tűnt, rendelkezik valamiféle természetes, vele született irányérzékkel, attól a pillanattól kezdve, ahogy leléptek a hajóról, tisztán látta az utat ott is, ahol Riley pillanatok alatt elkeveredett volna a félhomályos esőerdőben. Az anyjának mindig volt valamiféle különleges kötődése a földdel itt az dzsungelben, majdhogynem úgy, mintha lett volna valamiféle belső iránytűje. De Annabelen most annyira a zavar és az aggodalom jelei mutatkoztak, hogy ez megrémítette Riley-t. Ez, és az a megbotlás is azt mondta Riley-nak, hogy az anyja még távolabbra húzódott.

Lassan kiengedte a lélegzetét, és hátrébb maradt, hogy közelről követhesse figyelemmel anyja lépteit. A dzsungelben a legbiztonságosabb hely közvetlenül az anyja mögött volt, ezt már kisgyerek korában megtanulta. A növények mindig inkább védték, mint megtámadták volna Annabelt. Mindenhol, ahová csak az anyja lépett, a növények szemmel láthatóan nőttek azon a keskeny nyomvonalon. A páfrányok szétnyíltak, a liánok utat adtak. Néha virágok potyogtak köréje. Míg az anyja nyomában járt, nem fenyegette sem tüske, vagy szúrós növény nem árthatott neki. Úgy tűnt, már órák óta mennek. A meleg nyomasztó volt a vastag lombsátor alatt. Olykor eltűnt a buja növénytakaró a talpuk alól foltokban, ott sokkal könnyebb volt a járás, majd hirtelen dupla vastag növényzet bukkant fel előttük, olyan sűrű bozóttá összeállva, amint szinte lehetetlen volt áthatolni. Riley nagyon közelről tartotta szemmel az anyját, míg mentek, mert észrevette, hogy Annabel kezd le-lemaradozni. Jubal és Gary is lelassították a lépteiket, nyilvánvalóan ők is szemmel tartották Annabelt. Riley átvette a csomagját. Már az is jelentőséggel bírt, hogy Annabel még csak nem is tiltakozott, amikor Riley a saját vállára akasztotta az ő csomagját is. Fél óra után Ben Charger hátramaradt, és átvette Riley-tól a csomagot. A három férfi felváltva vitte azt. Annabel egyszer sem nézett fel. A vállai előre estek, egyre görnyedtebbnek tűnt, ahogy közeledtek a hegy lábához. A léptei vánszorgóakká váltak, úgy botladozott, mintha futóhomokon járna, és minden lépés rettenetes erőfeszítésébe kerülne. Még a lélegzete is súlyossá vált. Világosan látszott, hogy a vezetők erőltették a gyorsabb menetet, hogy még napvilágnál elérjék a hegy alját, amit Riley is támogatott, de úgy tűnt, az anyja nem erre készült. A lány csendesen figyelte, hogyan fordul vissza érte Jubal, a karját nyújtva neki, hogy segítsen, de Annabel megállt, megingott a fáradtságtól, a haja és a ruhája is nedves volt az izzadságtól. Meg kellett állniuk, pihenniük kellett. Szerencséjükre Weston volt az, aki keservesen panaszkodni kezdett. – Valamiféle versenyre neveztünk be? – követelt választ. A hangja minden egyes újabb lépéssel erősebbé vált. – Miguel – Jubal hangja parancsot sugárzott, ahogy megszólalt a vezető anyanyelvén – meg kell állnunk, pihennünk kell. Fél óra. Nem több, és ismét elindulunk. Hagyd, hogy igyanak és pihenhessenek egy kicsit. Utána gyorsabban fognak haladni. Miguel vetett az égre egy nagyon aggodalmas pillantást, de aztán hirtelen bólintott, és perceken belül talált egy apró, sziklákkal elszórtan megtűzdelt kis tisztást a számukra. Riley bólintott Jubalnak köszönetképpen, amikor visszavette tőle anyja csomagját, és lepakolt a fák szélénél, hogy az anyjának biztosítson némi magánteret. Hálás volt, amiért nem került még inkább a figyelem középpontjába. – Nem állhatunk meg – suttogta Annabel, mihelyt egyedül maradtak –, tovább kell mennünk, sietnünk kell. – Pihenésre van szükséged anya – tiltakozott Riley –, idd ezt meg – adta át neki a vízadagját. Az anyja megrázta a fejét. – Hátra kell hagynod, ha nem bírom. – Anya – Riley kényszerítette magát, hogy határozott maradjon. Annabel annyira sápadtnak és kimerültnek tűnt, hogy legszívesebben csak átölelte volna, és védelmezőn szorította volna a karjaiban. – El kell mondanod, mi folyik itt. Mivel állunk szemben, mi van fenn a hegyen? Nem maradhatok tovább tudatlanságban.

Annabel körülnézett egy alkalmas helyet keresve, míg végül egy kisebb sziklát pillantott meg két fa között, arra ereszkedett le. A kezei remegtek, gondosan eltakarta egyiket a másikkal az ölében. – Azok a történeket, amiket kisgyerekkorodban a hegyről és a cloud harcosokról elmondtam, nem csak rémmesék voltak Riley. Mind igaz. Az a népünk történelme. Riley nagyot nyelt. Azok a történetek valóban rémálomszerűek voltak. Egy rettentő gonosz, ami a legjobb harcosokra vadászik, kitépi a torkukat, megissza a vérüket, emberáldozatokat követel, gyerekeket, fiatal nőket, de még ezek sem képesek megbékíteni a démont. – Anya, az inkák hódították meg a cloud népet… – És erre azért voltak képesek, mert a legjobb harcosok akkorra már halottak voltak – vágott közbe Annabel. – Az emberek félelemben éltek. – A tekintete találkozott Riley-éval. – Az inkák is erős, vad harcosok voltak. Elvittek néhány cloud nőt feleségnek. Beleértve ebbe a mi ősünket is, akit Arabejilának hívtak. Ő volt az, aki továbbadta az igazságot – éppolyan gondosan, mint az ajándékait – a lányának. A gonosz folytatta a művét év év után, megölte az inkák harcosait is, akárcsak a cloud nép férfijait. Úgy tűnt, senki sem képes legyőzni a vérszomjas démont. Riley szerette kigúnyolni ezt a nevetséges történetet. Persze, ő is hallotta ezeket a legendákat, de ő olvasta a cloudok és az inkák történelmét is. Ott pedig, bár volt néhány utalás emberáldozatokra és haldokló harcosokra, de épp csak említésnyi, semmiképp sem elegendő ahhoz, hogy alátámassza azt a történetet, amit az anyja elmondott… de a gonoszság érzése a talpa alatt egyre csak növekedett, minél közelebb jutottak a hegyhez. Időnként érezte, hogy a talaj megremeg, és a furcsa események, a támadások az anyja ellen? Hogyan utasíthatná el csak úgy, amit hallott? – Folytasd. Szerette volna a fülére szorítani a kezét. A szíve túl gyorsan vert, egyszerre a Föld szívverésével. Érezte a reszketést a lábai alatt, mintha maga a föld is hallgatná őket, és igyekezne figyelmeztetni, hogy bármi is az a gonosz, az éppen elszökni készül. – Volt egy ember, aki az ősöddel együtt jött egy furcsa földről. Csatát csata után vívott vele, de nem tudta legyőzni a gonoszt. Végül Arabejila és a harcos becsalták a vulkánba, óriási áldozat árán. Az ősanyád bezárta oda mindkettőt, rengeteg évre, és megakadályozta, hogy a vulkán kitörjön, ami szabadon engedhette volna a szörnyeteget… – Senki sem élhet egy vulkán belsejében több száz évet anya, és főleg nem lehet életben még mindig – jelentette ki sziklaszilárdan Riley. Hiszen ez volt az igazság… nem? A félelem egyre erősödő íze a szájában egészen mást mondott. – Tudom, hogy bezárták őket oda, és hogy a gonosz teremtmény még mindig ott van. Érzem őt, és most minden itt lévő személy is érzi. El fogok késni, és ha kiszabadul, mindenkit meg fog ölni, újra és újra gyilkolni fog, a nyomomban lesz. Riley bosszúsan nézett az anyjára. – Ez nevetséges. Nem volt más választásod, mint apával maradni. Itt pedig késleltettek bennünket újra és újra… – elcsuklott a hangja. Az a gonosz entitás képes volt befolyásolni valahogyan az utazásukat, olyan messziről, hogy késleltesse őket? – Hogyan lehetne egyáltalán még életben ennyi idő után? Ötszáz év távlatáról beszélsz. – Él. Érzem őt. Te is érzed. A gonosz él, és itt jár a földön Riley, neked pedig az a feladatod – és az enyém is –, hogy segíts megállítani. Ezt az örökséget kaptuk, nincs választásunk. Ha az a dolog rászabadul a világra, gyilkolni kezd, és mi elbukunk. – Mit csinálunk, amikor felmegyünk a hegyre anya? Riley agya lázasan járt. Annabel eltökélte, hogy nem számít hogyan, de felmegy a hegyre és végrehajtja a rítust, amit még az anyja tanított neki. Képtelen lenne megállítani, nem számít

milyen elgyötörtnek nézett ki, úgyhogy Riley fel fogja őt vinni arra az átkozott hegyre, nem számít mibe kerül, és elvégzik a munkát olyan gyorsan, ahogyan az csak lehetséges. Az anyja nem az a fajta, aki egy fantáziavilágban él. Komolyan gondolt minden egyes szót, amit kimondott. Riley hallotta szavaiban az igazság hullámzását. – Tudod, hogy mit kell tenni – mondta Annabel –, megtanítottalak még kisgyerekkorodban. Ha sikerrel járunk, el kell jönnöd a hegyhez, amikor a lányodat várod, és itt kell a világra hoznod. A Föld része kell, hogy legyen. Az öröklött ajándékok nagyon erősek benned, erősebbek, mint bennem valaha is voltak, vagy akár anyámban. Éreztem már kicsi korodban is, hogy a Föld érted nyúl, elfogad téged abban a pillanatban, ahogy újszülöttként letettelek a hasadékba. – Letörölt az izzadságot az arcáról. – A nap hamarosan lemegy. Az a legveszélyesebb időszak, Riley. Ő nappal csendes, de éjjel át tudja venni az uralmat. Soha ne becsüld le őt. Abból, amit hallottam, megjelenhet gyönyörűként, kedvesként, de a velejéig rossz. Ha valami történik velem… – Anya! – tiltakozott Riley – Ne mondd ezt! Ne is gondolj erre! Nem fogom megengedni, hogy bármi is történjen veled. Nem hagyom. Annabel védekezően felemelte a kezeit. – Ezt nem jelenthetjük ki. Minden megtörténhet. Ha kiszabadul, üldözni fog téged. Mi fenyegetést jelentünk a számára, és meg fog tenni mindent, ami hatalmában áll, hogy kiküszöböljön bennünket. Riley megdörzsölte az arcát, mintha ezzel eltávolíthatná a fejéből a beléhasító félelmet. A lábai alatt futó energia egyre sürgetőbben remegett. Annyira tisztában volt a körülötte lévő esőerdővel, a növényzet legapróbb rezdüléseivel, magával a földdel, hogy szinte a vénáiban érezte néma sikolyukat, hogy igyekezzen, siessen. Kényszerítette magát, hogy bólintson. Az anyjának megnyugtatásra volt szüksége, hogy bármit kezelni tud, ami csak az útjukba kerül. – Azt hiszem, hogy a két kutató, Jubal és Gary tud valamit a történtekről. Megkérdeztem tőlük, mi történt tegnap éjjel, és mindketten a gonosz szót használták, mintha az csak úgy terjedne a földben, és képes lenne befolyásolni mindannyiunkat. Órákat őrködtek fölötted, és nem hiszem, hogy a segítségük nélkül megmenthettelek volna az éjjel. Ben Charger is ott ragadt velünk, ő is segített az őrzésben. Úgy tűnik, ő is észrevett valamit abból, hogy mindenkit befolyásolni próbálnak, de vele nem vitattam meg semmit. Annabel megrázta a fejét. – Nem bízhatsz meg senkiben Riley. Ez a dolog, ez a gonosz teremtmény képes ellenünk fordítani bárkit. – Továbbra is szükségünk van szövetségesekre anya – mondta Riley. – Azok az emberek eddig is segítettek, és állig fel vannak fegyverkezve. Mindketten olyan fegyvereket viselnek, amilyeneket még nem is láttam. És nem úgy tűnt, hogy érdekli őket, hogy vezetők és a teherhordók is meglátták őket ma reggel, amikor felcsatolták őket. Igazából, szerintem azt akarták, hogy lássák, és azt hiszem, ezt a mi védelmünkben tették. Annabel ismét letörölte az izzadságot a homlokáról, és rosszallóan nézett rá. Hátratolta a nyirkos fürtöket, amik az arca köré buktak. – Hogyan hozhattak át bármiféle fegyvert a vámon? És a repülőtéren? Nem találod furcsának, hogy fegyver van náluk? Mintha ők már előre tudták volna, hogy probléma lesz, és felkészültek volna rá. Riley nekidőlt az anyjának. – Őszintén szólva, egy cseppet sem érdekel hogyan hozták be az országba, vagy miért hozták őket. Megmentették az életed tegnap éjjel, és szükségünk van rájuk. Hamarosan valami rossz történik. Mindketten tudjuk. Szükségünk van azokra a férfiakra és a fegyvereikre. Igazából arra is kíváncsi vagyok, kölcsönadnának-e egyet.

Eltökéltséget öntött a hangjába, mintegy felszólítva az anyját, hogy szálljon vele vitába. Nyilvánvaló, hogy Annabel nem gondolkodik tisztán, másképp belátná, hogy képtelenek erre a feladatra egyedül. De Annabel csak vállat vont, és újra megtörölte az arcát, a vállai előre estek, a fejét lehajtotta. Riley keményen beleharapott az ajkába. Az anyja határozottan feladta, és ő ezt nem engedheti. Meg kell találnia a módját, hogy azt érezze, hogy feladata van, hogy bármi is az a gonosz entitás, van esélyük ellene. – Anya, ha ez az Arabejila, az ősünk képes volt rá, hogy egy vulkánba csalja ezt a gonosz, népeket gyilkoló szörnyet, és ott is tudta azt tartani, ezen felül az ősanyáink, egészen veled bezárólag megakadályozták évszázadokon keresztül, hogy a vulkán kitörjön, akkor ketten együtt mindenképp meg tudjuk csinálni. – Igyekezett a lehető legtöbb önbizalmat belepréselni a hangjába. – Nem vagyunk kevesebbek, mint ők. Ugyanazt a vért hordozzuk. Az erdő válaszol neked, és most már nekem is. Érzem a föld szívverését… Annabel finoman ringani kezdett előre-hátra, és megcsóválta a fejét. – Én nem. Már nem. Ezelőtt a szíve az enyémmel ütött. A vérem a fák nedveivel együtt futott az ereimben és a földalatti folyókban. Én már elvesztettem. Akkortól kezdve halványul folyamatosan, amióta apád meghalt. Riley magához szorította. – Hagyd ezt abba, anya. Ezt az egészet. Szedd össze magad. Te egyszerűen feladtad, mert apa meghalt. Láttam a nagyinál ugyanezt a dolgot. Nem hagyhatsz itt Peruban veszélyekkel körülvéve. Szükségem van rá, hogy erős legyél. Te vagy az, aki elhúzódik azoktól az ajándékoktól, amiket kaptál, és elhúzódsz tőlem is. A lányod vagyok. Az egyetlen gyereked. Mit tegyek, ha most feladod? – Az anyja térdére tette a kezét, és ellágyította a hangját. – Arra tanítottál, hogy harcos legyek, hogy soha ne adjam fel. Most bármi is ez, nem számít milyen rossz, sikerrel kell járnunk, ártatlan életekre kell vigyáznunk. Szóval végezzük el a munkát, és ne nézzük mi az ára. Végigcsináljuk ez a dolgot, és sikerrel járunk. Annabel felnézett, a tekintete találkozott Riley-éval. Egy pillanatra megjelent benne az eltökéltség szikrája, amit Riley mindig is látott azokban a szemekben. De aztán könnyek borították el. – Tudom, hogy nem voltam önmagam, drágám. De az az igazság, hogy apád és én nagyon közel álltunk egymáshoz. Még lélegezni sem tudok nélküle. Annyira összeillettünk, mintha egyetlen ember lennénk, nem pedig ő és én, így most nagyon nehéz nélküle boldogulnom. – Anya – hajtotta a vállára a fejét Riley –, teljesen természetes, hogy így érzel. Apa csak nagyon rövid ideje nincs velünk. Még időd sem volt rá, hogy megbékélj a halálával. Ahogy nekem sem. Épp csak elvesztettük, még otthon kéne ülnünk, és gyászolnunk, nem itt az esőerdőben hegyet mászni idegenekkel, és mélybe zárt gonoszokkal foglalkozni. Annabel nagyot nyelt, és ismét hátralökte azokat az arca mellé göndörödő hajfürtöket. A nedvesség és a hőség, rugógöndör spirálokba tekerte fel barna hajtincseit. Annabel kinyúlt, és megérintette Riley szálegyenes vastag, hosszú haját, ami a göndörödés leghalványabb jelét sem mutatta, még ebben a pokoli páratartalomban sem. Egyetlen vastag, hosszú fonatba tekerte, hogy távol tarthassa a nyakától és az arcától. – Olyan szép vagy Riley, és annyira más. Ide tartozol. A lelked ide húz, ha tudsz róla, ha nem, és a Föld szólít téged. Érzem. Biztos vagyok benne, hogy te is. Hallgasd, amit mond neked. Bízz az ösztöneidben. Riley szíve nagyot ugrott. Az anyja ismét úgy beszélt, mintha búcsúzna. A keze remegett, ahogy a haját simogatta. Annyira törékenynek nézett ki, hogy a lány szíve belesajdult. Nyilvánvalóan nagyon szeretett volna segíteni a lányának, de ebben a legyőzött állapotában képtelennek érezte magát rá. Az eltökéltségének az a felvillanó szikrája túlságosan kevés ideig tartott ki. Riley lassan kiengedte a lélegzetét.

– Több vizet kell innod anya – tanácsolta, feladva azt, hogy megpróbálja feléleszteni Annabel önvédelmét. A legjobb, amit tehetett, hogy felkíséri az anyját a hegyre, és megakadályozza, hogy bárki is megölje. Ehhez viszont jobb fegyverre volt szüksége, mint ami neki volt. Jubal a bal oldalukon telepedett le, nem messze tőlük. Gary a másik oldalon üldögélt, diszkréten távolságot tartva, Ben pedig előttük talált megfelelő pihenőhelyre, szinte távol tartva tőlük mindenki mást. Riley nem számíthatott az anyjára, így ezekre az emberekre kellett támaszkodnia, hogy segítsenek neki megóvni Annabelt. Gondosan meg kellett terveznie minden lépést, fel kellett készülnie minden vészhelyzetre. Ez azt is jelentette, hogy a saját csomagján kívül az anyjáét is vinnie kell. Mindig vittek magukkal saját vízszűrőt. Évek óta túrázott, így pontosan tudta, hogyan lehet életben maradni, de fegyverre mindenképpen szüksége volt. – Anya, pihenj itt egy kicsit. Azt akarom, hogy megedd ezt. – Odanyújtott egy magas fehérjetartalmú protein rudat. – Vissza kell nyerned az erődet. Én megyek – intett Jubal irányába –, és beszélek vele pár szót. – Nem bízhatsz meg bennük – sziszegte Annabel összevont szemöldökkel. – Tényleg nem. A gonosz egyaránt tud szépnek és jónak, de durvának és rettenetesnek is tűnni. Nem tudhatod, ki van a mi oldalunkon. – Talán nem anya – kényszerítette bele az anyja kezébe a protein rudat Riley –, de momentán fegyverre van szükségem, és neki van. Edd meg ezt, és csak várj itt, míg visszajövök. Ne mozdulj. Gyanakvás surrant be Annabel szemeibe. Az ujjai óvatosan zárultak be a rúd körül, mintha felmerült volna benne a gondolat, hogy talán a saját lánya akarja megmérgezni. Riley szíve szinte megszakadt érte, amikor elfordult tőle, leeresztette a vállait, és lehajtott fejével együtt a háta is meggörbült. Most valóban úgy érezte, hogy Annabel elhúzódik, elhatárolódik tőle. A pillantása egyszerre volt legyőzött és vádló. Riley megcsóválta a fejét, és kihúzta a vállait. Az anyja egyértelműen beteg volt, a gyász egyszerűen működésképtelenné tette. Riley összeszorította a fogait, és odasétált Jubalhoz. Gyakran hátrapillantott a válla fölött, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem megy oda az anyjához, míg távol van tőle. – Riley – üdvözölte Jubal egy kis bólintással. A tekintete nyugtalanul járt a táboron, fenn, a fák magasában, és lenn a földön is. – Anyád rendben van? Megrázta a fejét. – Kimerült, de fel akar menni a hegyre. Talán, ha odaérünk, jobban fogja érezni magát. Legalábbis ebben reménykedem. – Meddig fel a hegyre? – kérdezte Jubal. – A rengések egyre rosszabbakká válnak. A hegy nem tört ki több száz éve, de ez nem jelenti azt, hogy nem is fog. Nem vagyok róla meggyőződve, hogy biztonságban leszünk a hegyen. Gary próbál nekünk néhány adatot szerezni. Várnia kell a műholdas válaszra, de meg kell tudnia, hogy változott-e a hegy alakja. Ezeket a vulkánokat rendszeresen lefényképezik az űrből. Riley felsóhajtott. Ezek szerint a rengések a többiek előtt sem maradtak észrevétlenül. – Még valami, ami miatt aggódni kell. Szerinted tényleg ki fog törni? Jubal elgondolkodva összehúzta a szemöldökét. – Nagyon úgy tűnik. Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb ötlet felmenni oda, bár a növény, amit keresünk, valószínűleg fenn van a romoknál. Ha pedig azok a növények tényleg ott vannak, nekünk szükségünk van rájuk. – Nézd – Riley úgy döntött, kiteríti a lapjait, ha arra van szükség. Egyszerűen nem volt elég keze hozzá, hogy elvégezze a munkát, és közben az anyját is megvédje bármitől, ami csak rátámad. Az eltökéltség egyre csak növekedett benne, mennie kellett, és meg kellett

állítania, ami ki akart jönni a hegyből, bármi legyen is az. – Tudom, hogy te és Gary állig fel vagytok fegyverkezve. Igazából nem is titkoljátok senki előtt. – Úgy gondoltam, hogy ez talán segít elrettenteni bárkit, akinek az jutna eszébe, hogy egy éles macsetével darabokra vagdaljon valakit a társaságból – mutatott rá Jubal. Riley összerezzent, érezte, hogy megérdemli azt az apró megrovást. Szó nélkül lenyelte. – Nem szeretem, ha bárki beleavatkozik az ügyeinkbe, így az utolsó dolog, amit szeretnék megtenni, az az, hogy a tietekbe ütöm az orrom. Jubal rámosolygott, de vidámság nem volt a szemeiben. Megértés viszont talán igen. – De? – bátorította. – Hogyan hoztátok be ezt a rengeteg fegyvert az országba? Néhányukhoz még csak hasonlót sem láttam soha. Nem vihettétek fel őket a repülőre. – Van néhány hajókkal és magánrepülőgépekkel rendelkező barátunk ebben az országban. Összeszedtek mindent, amit csak kértünk, amíg arra vártak, hogy ideérkezzünk. Ezek a növények ugyanolyan fontosak nekik is, mint nekünk. Sehol máshol nem nőttek, csak a Kárpátok hegyei között, ott viszont kipusztultak. Ha az itteniek valóban ugyanazok, fogalmad sincs, milyen fontos lenne a számunkra, hogy megtaláljuk. Hallotta a hangja mögött az izgatottságot. Az igazat mondta neki, vagy legalábbis az igazságnak egy részét. Volt egy sürgető, türelmetlen igény a férfi hangjában, és Isten segítse meg, Riley nagyon hálás volt ezért. Nem kell egyedül mennie. – Fegyverre van szükségem. Jubal tekintete találkozott az övével. Riley nem volt hajlandó félrenézni. Szüksége volt arra a fegyverre, és nem fog visszavonulni, nem fogja meghátrálásra kényszeríteni. Nem nézheti hisztérikus nőszemélynek sem, mivel nem volt hisztérikus. Teljesen komoly volt. Jubal szemöldöke felszaladt. – Lőttél valaha fegyverrel? – Igen. Jó céllövő vagyok. Az apám legjobb barátja rendőr volt, és elvitt a lőtérre tíz éves koromban, és azóta is járok. – Lelőni egy emberi lényt nem olyan könnyű dolog, Riley. Ha habozol… – Az éjjel a tőrömmel is megpróbáltam volna megölni Rault – mondta, és komolyan is gondolta. – Nem habozok, ha az anyám élete a tét. Nem fogok habozni akkor sem, ha meg kell védenem őt – jelentette ki. – És mi van, ha magadat kell megvédened? A lány felemelte az állát. Még mindig nem volt hajlandó félrenézni, rezzenetlenül állta a férfi tekintetét. – Nem vagyok nebántsvirág Jubal. Ha meg kell védenem az életemet, minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem. És senki sem árthat anyámnak, amíg ez rajtam múlik. Adsz egy fegyvert? Jubal a homlokát ráncolta, majd előhúzott egy pisztolyt a dzsekije egyik belső zsebéből. – Mondd meg nekem, mi ez. Tudta, hogy azt hiszi, hazudott, amikor azt mondta, hogy lőtt már. Édesen rámosolygott. – Egy negyvenötös Glock 30 SF van a kezedben, erőteljes, kiváló fegyver. Keresztapámtól ilyet kaptam a tizenhatodik születésnapomra. Ennek elég kicsi a markolata, és ez az én kisebb kezemnek éppen megfelel, úgyhogy egészen jól illik hozzám. Jubal felsóhajtott. – Bármi is van odafenn Riley, ez nem fogja leállítani. – De megakadályozza, hogy bárki, aki velünk utazik, megölhesse az anyámat. Jubal a kezébe nyomta a Glockot. Az ujjai lassan bezárultak a markolat körül. Ellenőrizte a tárat, hogy meggyőződjön róla, hogy tele van. A férfi átadott neki egy tartaléktárat, amit a zsebébe csúsztatott, és ráhúzta a cipzárt. – Riley!

A lány megpördült, és meglátta feléje rohanó anyját. Annabel arca hófehér volt, a szemei hatalmasra nyíltak a rettegéstől. Mögötte a föld szinte életre kelt, levesestányér nagyságú tarantula pókok jöttek elő a növényzetből, ereszkedtek le a fákról, mindannyian koncentráltan egyetlen irányba tartottak, megállíthatatlanul haladva előre. Riley rohanni kezdett, hogy megállítsa Annabelt, még mielőtt az berohanna a sűrűbe. – A tarantulaharapás nem végzetes, anya. Nyugodj meg. Kiszabadítani őket a hajunkból sokkal irritálóbb, mint maga a csípésük. – Üldöznek engem – ragadta meg keményen Riley karjait Annabel. Lehalkította a hangját, a fogai között sziszegett, a szemei vadul jártak, a haja kócos volt. Szinte démoninak tűnt. – Üldöznek, hát nem látod, Riley? Meg akarnak ölni. Riley nem tudta pontosan, hogy mit okozhat ekkora méretű tarantulák többszörös harapása, de nem akart kockáztatni. Elkapta az anyja karját, és Gary Sanders felé húzta, aki a legközelebb állt egy kis vízfolyás partjához. A pókok bizonyára nem követik őket a vízbe is. Annabel visszafojtotta a zokogását. – Nélkülem kell folytatnod Riley. Én nem tudok… – Hagyd abba! – csattant fel Riley, míg keresztülvonszolta az anyját köveken, páfrányokon, hogy odaérjen vele a vízhez. – Meg tudunk tenni bármit, amit meg kell tennünk. Te tanítottál meg erre. Hátrapillantott. Jubal, Gary és Ben már fel is vettek egy védelmi vonalat a pókokkal szemben. Megállította anyja lendületét, mielőtt még az beleléphetett volna a vízbe. – Előbb hadd nézzem meg alaposan anya – intette óvatosságra. Bár piranha abban az aprócska vízben nemigen fordulhatott elő, de a rovarok és állatok furcsa támadásai után semmit nem szeretett volna figyelmen kívül hagyni. – Csak akkor megyünk bele, ha átjutnak a többieken. Gary előhúzott egy csövet a válla mögül, és előrelépett. A tábor többi lakója csak abban a pillanatban értesült a bajról, amikor a lángszóró elkezdett tüzet okádni magából. Minden fej feléjük fordult. Riley örült, hogy ő és az anyja a fák árnyékában maradtak. Úgy tűnt, mintha a három férfit támadták volna meg, nem pedig őket. Jókora távolságra voltak tőlük. Hogy megerősítse az illúziót, gyorsan lehuppant a víz partján egy lapos kőre, és maga mellé húzta az anyját is, mintha csak ott telepedtek volna le pihenésképpen az árnyékban. Előre megjósolható volt, hogy Weston és Shelton hatalmas felhajtást csinálnak, Weston tulajdonképpen elmenekült a pókok elől. Holott, nemhogy nem feléje haladtak, hanem épphogy távolodtak tőle. De ez egyáltalán nem számított. Számon kérte a vezetőket. – Egyenesen egy gyilkos pók kolónia kellős közepén választottatok pihenőhelyet! Megpróbáltok megölni mindannyiunkat? Feljelentelek benneteket, soha többé nem kaptok egyetlen vezetői megbízást sem! Riley a szemeit forgatta, a vezetők pedig figyelmen kívül hagyták a férfit, rohantak, hogy segítsenek a három férfinak. A teherhordókkal egy szoros kört vontak köréjük óvatosan. A régész és a tanítványai, már-már nevetségesen döbbent pillantásokat váltottak egymással, mintha egyáltalán nem értenék, hogy mi folyik itt. Mindhárman csak álltak ott tátott szájjal, miközben a földön szinte nyüzsögtek a növényzet takarásából előkerülő hatalmas, szőrös pókok. Az elképzeléseiket a régészeti terepmunkákról bevallottan nagyban befolyásolták az Indiana Jones filmek, de Dr. Patton és a diákjai most villámgyorsan átadták a feledésnek ezt a fantáziát. Riley ténylegesen hallotta a pókokat a lehullott avarban haladni, de aztán Gary lángszórója, annak szaga és hangja, minden mást elfojtott pillanatok alatt. Annabel a kezeibe temette az arcát, és előre-hátra ringatta magát. Riley átölelte a vállát, hogy megvigasztalja. Annabel halkan felnyögött. – Túl késő Riley. Néhány óra és lemegy a nap.

– Pár perc, és indulunk – biztatta. – A vezetők felvisznek bennünket a hegyre, és véget ér ez az egész. Olyan közel vagyunk már. Annabel tovább ringatózott, Riley pedig a vállát simogatva próbálta nyugtatni, de közben az utazó társaság tagjait figyelte, megpróbálta kiszűrni, ki az, akire számíthat, ha a dolgok még jobban elromlanának. Mert a föld remegése határozottan azt mondta neki, hogy még a jelenleginél is sokkal rosszabb dolgok készülődnek. Mindhárom vezető rohant, hogy segítsen a három férfinak a pókokkal szemben. Nem úgy tűnt, mintha egy kicsit is félnének tőlük. Valójában nagyon is gyengéden felemeltek néhány példányt, és az ellenkező irányba fordítva útjukra engedték őket. A módot, ahogyan a három bennszülött a tarantulákat kezelte, lenyűgözőnek találta. Egyértelműen megmenteni akarták őket, nem elpusztítani. A madárpókok összezavarodottan forgolódtak körbe-körbe, kerülgetve a forró lángokat. Gary kikapcsolta a nagyon is hatékony lángszórót, amikor ő is, mint Riley, észrevette, hogy a vezetők finoman irányítják az állatokat, elterelik őket mindenkitől, vissza az esőerdőbe. Egyik teherhordó sem segített, Riley ezt is megjegyezte. Közel húzódtak egymáshoz, és suttogva beszélgettek. A lány szíve összeszorult. Mindenképpen fel kellene vinniük néhány hordárt a hegyre, és legalább ketten kísérik Jubalt és Garyt is, a vezetőjükön kívül. – Gyerünk anya – mondta –, indulunk. A drámának vége. A vezetők elintézték a pókokat, mi pedig folytathatjuk az utat. A föld ismét megremegett. – Sietnünk kell – suttogta Annabel –, siess Riley! Felpillantott az égre. A nap rövidesen leereszkedik. Riley közvetlenül az anyja mögött helyezkedett el azon a keskeny ösvényen, amit az elől haladó vezetők vágtak az aljnövényzetben, hogy megtegyék az utolsó kilométereket a hegy lábáig. Később még vár rá egy vita a saját vezetőjükkel, hogy felvigye őket a hegyre. Most az volt a legfontosabb, hogy haladjanak. Annabel nyugtalansága percről percre nőtt. Ben és Jubal haladt Annabel előtt, míg Gary úgy döntött, ő zárja a sort az utolsó teherhordó után. Riley hálás volt, amiért távol maradhattak a többi férfitól, jókora távolság volt Weston, Shelton és közöttük. Amikor végre tényleg elindultak, megszűnt a suttogás a hordárok között is, mindenki arra figyelt, hogy hova lép a keskeny csapáson, kivéve Annabelt, aki Jubal pólójának hátára szögezte a pillantását, de legalább a halk motyogást abbahagyta. A suttogások a fejükben egy órával napnyugta előtt kezdődtek. A napfény lassan elhalványult, az egyre nyúló árnyékok félelmetes szörnyekké változtatták a környező növényzetet. Riley most közvetlenül megfigyelhette a szüntelen zúgás hatásait mindenkin. Nála a hang csak távolian, háttérzajként szólt, de még az anyja is ismét motyogni kezdett tiltakozóan. Talán azért, mert valaki, akit szeretett veszélyben volt, de úgy tűnt, Riley érzékei minden egyes megtett lépéssel tovább élesedtek, és egyre inkább tudatában volt mindennek a környezetében. Azon kapta magát, hogy olyan dolgokat is meglát, amit máskor soha nem vett volna észre. Különleges, egyedi leveleket. A buja növényeket, páfrányokat, a hatalmas fatörzseken az egekbe futó liánok virágfüzéreit. Életében először teljesen lenyűgözte a növények növekedése. Képes volt meghallani a föld életerejét, egy lüktető ritmust, ami majdhogynem teljesen elnyomta az értelmetlen suttogásokat, amik megpróbáltak betörni a fejébe.

Néhány pillanatra, amikor az alkony halotti lepelként kezdett ráereszkedni a tájra, a környező növényi élet mindig félelmetesnek tűnt a számára, de most különösen gyönyörűnek, sőt, megnyugtatónak látta. Az esőerdő színei még élénkebbnek tűntek az este közeledtével, fatörzseken, és földön kúszó virágok bontották széjjel a szirmaikat. Nedvesség csöpögött mindenhonnan, de ez most idegesítő zaj helyett kész melódiának tűnt Riley számára. Úgy érezte, hogy most először ismerte fel egészen a föld, most jelezte feléje teljes elfogadását. Az ellenségesség, amit érzett, egy másik különálló forrásból származott, és volt még néhány gyengébb, finomabb erő, amit nem tudott azonosítani, de úgy érezte, át- meg átszövik az erdőt, mint egy betegség. Mögötte az egyik teherhordójuk, Capa, motyogni kezdett az orra alatt a saját nyelvén, elelakadva az Annabel felé nyúló, érte centimétereket növő liánok és virágok gubancában. Riley közelebb húzódott az anyjához, és gondosan ügyelt rá, hogy pontosan a nyomaiba lépjen, így a teherhordó már nem tudta kétséget kizáróan megállapítani, hogy az anyja miatt válik még sűrűbbé, még áthatolhatatlanabbá az aljnövényzet. Az anyja hátranézett a válla fölött egyenesen Riley-ra, látszott milyen végtelenül kimerült. A szája mégis apró mosolyra húzódott. – Szeretlek. Riley érezte is, szinte áradatként borította el Annabel mérhetetlen szeretete. Fújt neki a tenyeréről egy puszit. A lombkoronában a majmok hirtelen felrikoltottak, és az esőerdőben kitört az általános hangzavar. Majmok követték minden mozdulatukat, fölöttük futottak, lendültek ágról ágra, leveleket, apró gallyakat dobáltak le rájuk. Valamennyien ágakat lóbáltak fenyegetően, és a fogaikat mutogatták, ami Riley számára szintén egy ismeretlen jelenség volt. Ő úgy tudta, hogy a majmok, mint a többi vadon élő állat is, tartják a távolságot az embertől. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül a hátára zuhant valami, és egyenesen a földre lökte. Éles karmok ragadták meg a vállát, szántottak végig hátizsákján. Újra és újra megütötték, egyre több majom ugrott le a fákról, összeadódó súlyuk egészen a földre szorította. Annabel sikoltott, Jubal káromkodott. De Capa kántálásának hangja még a majmok zsivaján is áttört. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. Riley őrjöngve parancsokat sikoltozott Jubalnak és Garynek, minden erejét megfeszítve harcolt a majmokkal, és ezzel egyidőben megpróbálta előhúzni a zsebéből a Glockot.

5. Riley

addig tekergőzött, míg kiszabadult a gyapjasmajom halom alól, és térdre emelkedve, mindkét kezével stabilizálva megragadta fegyvere markolatát. Nem látott semmit. Több tucatnyi szürke, vörösesbarna, fekete és olívaszínű majom tolongott közte és Annabel között. Még azok is, amik őt felborították, az anyja felé ugrottak, és Riley nem látott mást, mint szőrös testek tömegét, és kizárólag őrjöngésszerű visítozást hallott. Nem mert az állatokra lőni, attól félt, hogy Annabelt találná el. Az anyja ismét felsikoltott, rémült hangja keresztülvisszhangzott Riley elméjén. Igyekezett minél magasabbra emelkedni, nehogy a földre vigye újra a főemlősök következő rohama. Minden egyes gyapjasmajom olyan hét-nyolc kilogrammot nyomott, a súlyuk, a mennyiségük és a tény, hogy a magasból vetették le magukat, elegendő volt ahhoz, hogy mindenkit leverjenek a lábukról maguk alatt. A zúgás a fejében, az a borzalmas ének, egyre erősödött, egyre parancsolóbbá vált. – Hän kalma, emni hän ku köd alte. Tappatak ηamaη. Tappatak ηamaη. Hallotta a szavakat, ott visszhangoztak az elméjében újra és újra, akár egy mély, torokhangú kántálás, kissé ahhoz hasonlított, mint amit tibeti szerzetesektől hallott. De ez a hang a legelemibb szinten zavarta, még a pihék is felmeredtek tőle a tarkóján, a koponyáját mintha belülről hasogatták volna, ahogy keresztülszáguldott az idegrendszerén, és a végén már legszívesebben ő is sikoltozott volna, mint a majmok. Riley megpróbált odébb gurulni a rohamozó teremtmények elől, de azok akár a csiriz, rátapadtak, belekapaszkodtak a hajába, ruhájába, csomagjába, és úgy szorították, mintha az életük múlna ezen. A gyapjasmajmok általában sokkal magasabban éltek, fenn a hegy oldalában, a felhőerdőben, és a világon senkire nézve nem jelentettek fenyegetést. Körülbelül negyvenfős csoportokban éltek, de ezek az állatok itt, akik a magasból alávetve magukat rátámadtak a csoport minden tagjára, jóval többen voltak negyvennél. Riley zokogva dobálta le magáról a majmokat, egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy a fogaikkal éppúgy kapaszkodnak beléje, mint a karmaikkal, és hogy valahányszor messzire dobott magától egyet, az őt magát is megsebesítette. Villámgyorsan talpra állt, és körbeperdült, hogy tájékozódni próbáljon. Mindenfelé gyapjasmajmokat látott, és az emberek megpróbáltak védekezni ellenük, pont, mint ő. Közéjük rúgott, amikor az egyik belemélyesztette a fogait a lábába, és megpróbálta a földre húzni, de közben megpillantotta az anyját, aki a sűrű bozótban harcolt a megtébolyodott főemlősök ellen. Az egész színhely valószínűtlen, teljesen szürreális volt, a vér, a sikolyok és az agresszió rémálma. Egy fegyver ugatott fel mögötte, és valahonnan előle felelt rá egy másik. Előre lódult, rúgott és káromkodott, lendületesen tört az anyja irányába. Kétszer is rálőtt egy-egy majomra, amik egyenesen az arcára akarták vetni magukat. Abba az irányba futott, amerre látta, hogy az anyját vonszolják. Annabel sikolyai hangosak voltak és döbbentek, akár egy állaté, ami iszonyú kínt szenved el és retteg. Riley nem látta őt a testektől. De arról sem volt fogalma, hol lehet a teherhordó Capa, vagy akár Gary, így nem volt rá módja, hogy a gomolygó főemlősök testei közé lőjön, bár minden egyes sejtje szinte követelte ezt.

A gyapjasmajmok hatalmas tömegben érkeztek, sokkal többen voltak, mint negyvenen, és gyorsabban ugráltak alá a fákról, mint ahogyan az emberek képesek lettek volna talpra állni. A csata, mintha egy horrorfilm jelenete lett volna, gonosznak és teljesen irreálisnak tűnt. Az anyja sikolyai hirtelen elhallgattak. Riley szíve megugrott, és újabb dózis adrenalin árasztotta el a testét. A hallgatás a sikoltozásnál is összehasonlíthatatlanul rosszabb volt. Átkozódva, zokogva folytatta a harcot a megtébolyodott főemlősökkel, hogy utat törjön közöttük, átverekedje magát az egyetlen szilárd tömbnek tűnő testek tömegén, és eljusson oda, ahol legutoljára Annabelt látta. Mindent vér borított, egész tócsák sötétlettek belőle a földön. Ahogy elrúgott magától egy újabb agresszív majmot, karmazsinvörös ív spriccelt fel a levegőbe, szétfröccsent a közeli bokrok levelein, a fatörzseken és a majmokon. Egy pillanatig azt hitte, hogy a majom vérzik, de akkor meglátta őt. A teherhordót. Nem Rault, hanem a testvérét, Capát, amint újra és újra lesújt véres macsetéjével. A szíve megállt. Nem látta ugyan, mire irányul a támadás, a majmokra, vagy az anyjára, de rengeteg volt a vér. Túlságosan sok. Egy újabb ördögi rúgással leterített egy támadó majmot, és akkor megpillantotta az anyját a földön. Meghúzta a ravaszt újra és újra, kiürítette az egész tárat Capára, miközben futott előre, de teljes bizonyossággal tudta, hogy már késő. A helyére csattantotta a második tárat. Vele egy időben Gary is lőtt, a golyók az oldalán léptek be a testébe, megpördítették azt. Nem törődve vele, hogy a tűzvonalba rohan, Riley ütötte, rúgta, lőtte a majmokat, hogy odajusson az anyjához. Capa elzuhant, a macsete kifordult a kezéből. Gary tovább tüzelt a főemlősökre, amik körülvették a lány anyját. Riley félrelökte az utolsó páfrány leveleit is, majd megtorpant, nagyra nyitotta a száját, és egy olyan hatalmas, fájdalmas sikoly szakadt ki belőle, hogy a hangszálai majdnem belerepedtek. Csak bámult a bokrok közötti horrorra, a sokk egészen megbénította. Még csak abban sem volt biztos, hogy a valóságot látja, nemhogy fel is foghassa azt. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy tömegmészárlást látna. Az elméje próbálta elhitetni vele, hogy mindaz a vér, ami eláztatta a bokrokat és a földet, a majmoktól származik, de teste valamiféle transzba esett, elzsibbadt, lefagyott a sokktól, és valahol legbelül tudta, csak nem lett volna képes elfogadni az igazságot. Rengeteg vér. Húst nem látott, csak ruhafoszlányokat és hajat. Kényszerítette a testét, hogy előrelépjen, a torkára keserű epe emelkedett. – Nem, Riley. – Karok jelentek meg körülötte, megakadályozták, hogy továbbmenjen. Kéz simult az övére, gyengéden kihúzta a markából a Glockot. – Gyere el innen. Nem tehetsz semmit, és nincs rá szükség, hogy lásd ezt. Gary hangja rendkívül gyengéd volt, és mintha a lány valahonnan nagyon messziről hallotta volna. A világ elhalványult, és kivetette magából. A gyomra felkavarodott, megpróbálta elfordítani a fejét az összevagdalt testtől, de képtelen volt rá. Olyan sötét volt a vér. Göndör hajtincsek hevertek a földön és a bokrok ágain, a páfrányokon, kuszán és véresen. Látott ujjakat, egy kéz darabját. A ruhafoszlányok vérben áztak. Egy három méteres körön belül semmi sem volt, ami ne vöröslött volna. Lehetetlen lett volna megmondani, mit rejtenek a sötét, sűrű, összeboruló levelek. Tudatára ébredt az esőerdő hirtelen csendjének. Semmiféle hang nem hallatszott. Még a rovarok zúgása sem. Nem volt lövöldözés. Kiabálás. Visítás. A zümmögés a fejéből eltűnt, hogy felváltsák azt saját néma sikolyai. A világ elmosódott körülött, majd kiélesedett, hogy aztán újra elmosódjon.

– Riley – szólalt meg újra közvetlenül a füle mellett Gary, a hangja nyugodt volt és egyenletes – velem kell jönnöd most. Az nem segít, ha nézed. Kezei arra ösztönözték fagyott testét, hogy elinduljon, hogy mozduljon, de a lány nem volt ura a mozdulatainak, remegett, a harag és a bánat vulkánként tört fel belőle, a föld remegése egyenesen keresztüláramlott a testén, a szíve meg akart állni, a tüdeje megtagadta, hogy levegőt vegyen. Megpróbálta elmondani Garynek, hogy képtelen lélegezni, nem kap levegőt. A vér illata túl nehéz volt, átjárta az egész környéket. A férfi egyszerűen ölbe vette, és elvitte onnan. Capát pillantotta meg, saját vérének tócsájában feküdt, macsetéje pár centiméterre hevert a kezétől. A teste épnek tűnt, bár az élet már belőle is elfolyt a földre. Kitört belőle a zokogás, és megszorította Gary karját, őt érezte egyedül valósnak a megőrült világban. Képtelen volt felfogni, hogy Annabelt ilyen barbár módon lemészárolták. Az elméje nem volt hajlandó összefüggően gondolkodni, de a teste tudta az igazságot, válaszképpen pedig lefagyott, összeomlott. Abban sem volt biztos, hogy képes lenne megállni a lábán, ha az élete múlna rajta. Gary végül letette egy puha növényszőnyegre nem messze az anyja meggyilkolásának színhelyétől. Tudatában volt valamilyen szinten az útitársainak, mintha színészeket látna egy darabban. Látta lassú reakcióikat. Ahogyan feléje fordultak. A döbbenettől elnyíló szájakat. Halott majmok tetemei borították a földet mindenfelé, fokozva a helyszín borzalmát. Riley körül minden elkenődött, és beletelt néhány pillanatba, mire rájött, hogy a könnyei homályosítják el a látását. Azok a majmok, amik nem menekültek el azonnal a fák lombjai közé, pontosan olyan zavarodottnak tűntek, mint ők, tétován tántorogtak körbe-körbe, mintha elvesztették volna az irányérzéküket. A szeme sarkából érzékelte a három vezetőt is, akik igyekeztek rendbe szedni magukat, letisztítani, eltakarítani a gyapjasmajmok támadásának minden nyomát. A három testvér rá sem pillantott a majomtetemekre, az esőerdő és a két holttest felé vetettek zavart pillantásokat, amik épp a látómezejükön kívül voltak. Halk, visszafogott hangon beszélgettek egymással, mielőtt megnézték volna, mit lehet kideríteni a történtekről. Jubal a kis tisztás közepére sétált, hogy mindannyian jól láthassák a gonosz támadás során széttépett, véres ruháit, ami elmondta, hogyan próbálták megmenteni Annabelt, és hogyan állította meg Capát Gary és Riley. A három vezető tétovázott, de tovább nyomultak lassan előre a testek felé, a nyakukat nyújtogatták, kezeik a fegyvereik markolatán nyugodtak. Dr. Henry Patton felemelkedett a földről, és odasietett Marty Sheperdhez, hogy segítsen a tanítványának. A fiatal férfi szinte hisztérikusan sírt, nekitámadt dr. Pattonnak is, megütötte őt, mire Todd Dillon is odafutott, hogy megpróbálja megnyugtatni. Marty megpróbált talpra állni, de szinte azonnal visszazuhant a földre, és a másik két férfi aggodalmasan hajolt fölé. Riley előre-hátra billegtette magát, képtelen volt feldolgozni a tényt, hogy az anyja meggyilkolva fekszik alig néhány méternyire tőle. Lenézett a dús avarra, több száz, talán több ezer év növényi életének, halálának és újjászületésének tanújára. A feje fölött az ég lassan sötétült. Felnézett, és közben lenyúlt, belemélyesztette a kezét a fekete, puha földbe. Egyre magasabbra tornyosuló felhők kavarogtak, örvénylettek fölöttük vészjóslóan. A szél még a lombsátor alatt is megkavarta a haját, míg a magasban, a lombsátorból kiemelkedő ágak szinte már őrjöngésszerű hajladozásba kezdtek.

Vett egy mély lélegzetet, majd kiengedte. Hosszú, sírós nyögés szakadt fel a torkából. A hangra a megmaradt majmok is elmenekültek a fák ágai közé, felkapták a gyász hangjait, és szertevitték azt az esőerdőben. Ahelyett, hogy felfelé indultak volna a hegyen, természetes lakóhelyük, a felhőerdő felé, a majomcsapat elfelé távolodott a hegytől. Don Weston és Mack Shelton is előbotladozott. Mindketten elfutottak, amikor a majmok elkezdtek leugrálni a fákról. Úgy tűnt, egyikükön sincs egy karcolás sem. Ezek szerint elég messzire futottak a csatából ahhoz, hogy kitérjenek a főemlősök támadásai elől. Mindketten zaklatottnak tűntek. – Mi az ördög történt itt? – követelt választ Don a professzortól, holott a saját szemükkel is jól látták a szőrös testeket a földön, és megharapdált, összekarmolt, véres társaikat. – Azt hittem, a majmokkal lehet a legkisebb gondunk. Miguel hátranézett rá a válla fölött. – A majmok nem támadnak emberekre. – Van egy hírem a számodra te zseni – horkant fel borzongva Weston –, mégis csak megtették. Veszettek lettek volna? Ténylegesen hátrahőkölt, és Mack teste elé emelte a karját, hogy őt is visszatartsa attól, hogy a többiek közelébe menjen. Jubal felsóhajtott. – Nem voltak veszettek Don, de fertőtlenítenünk kell minden egyes karcolást, mielőtt valaki fertőzést kapna. Marty, szükségem van rád ehhez, Todd, te pedig segíts neki. Kezdjétek magatokkal. Az orvosi készletek a csomagokban vannak. Ha megbizonyosodtatok róla, hogy megtaláltátok a legkisebb karcolást is, és bekentétek antibiotikummal, segítsetek a többieknek is. Riley mindezt csak nagyon távolról hallotta. Azt is tudta, hogy mit csinál a férfi, ráveszi a két megrendült diákot az együttműködésre, aktív tettekre sarkalja, hogy segítsen visszazökkenteni őket. Neki egyetlen izma sem volt képes mozogni. Nem lehetett visszazökkenteni. Valamilyen furcsa okból úgy érezte, hogy teljesen elzsibbadt. Az elméje küzdött, hogy feldolgozhassa a történeteket, és valamilyen szinten tisztában volt vele, hogy sokkot kapott, mégis képtelen volt összeszedni magát. Beleásta az ujjait a földbe, az egyetlen valós dologba, amibe kapaszkodni tudott. Felvett belőle kétmaréknyit, és szorosan rázárta az ujjait, és csak hagyta magának, hogy sírjon. A könnyek elhomályosították a látását, végigfolytak az arcán, majd lehullottak a földre, de hallotta, hogy a többiek kezdenek kijönni a sokkból, jönnek-mennek, teszik a dolgukat Jubal utasításai alapján. Jorge, Fernando és Hector, a négy megmaradt teherhordó közül három, mindannyian unokatestvérek, határozatlanul megközelítette Jubalt a baloldalról, gondosan ügyelve rá, hogy ne kerüljenek közelebb hozzá, mint a vezetők, akik pontosan szemben helyezkedtek el a férfival. Ben Charger szándékosan mögéjük ment, nagy zajt csapva, így nagyon is tisztában voltak a jelenlétével. A hordárok lassan körülfogták Jubalt, a kört a negyedik teherhordó, Raul zárta be. Gary mintegy hanyagul, oda sem figyelve követte a férfi mozgását, de ő is feltűnő zajt csapva, mint Ben, így a bennszülött tisztában lehetett a jelenlétével. Nyíltan a kezében tartotta a fegyverét. Miguel megállt Jubal előtt. – Ki sebesült meg? – Nem megsebesült, meghalt – javította ki Jubal. – A teherhordód megölte Annabelt. A maradványai ott hevernek a bokrok alatt.

A sűrű bozót felé biccentett a fejével, de a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Miguelről, és egy milliméternyit sem hátrált. Miguel tekintete követte Jubal biccentésének irányát. Nagyot nyelt, és tett egy lépést az egyre sötétülő bozót felé. – És hol van Capa? Vele mi történt? – Ő is halott – felelte Jubal, a hangja zordnak tűnt, volt benne egy határozottan figyelmeztető színezet. – elkéstünk azzal, hogy megállítsuk. A csend ismét leereszkedett, ezek a hírek mindenkit megráztak. Az emberek egymásra néztek. Miguel bólintott, és ismét a véres bozót felé indult. A testvérei csendben követték. A hordárok nagy ívben kerülték meg Jubalt, aki lassan körbefordult, hogy mindannyiuknak a szemébe nézhessen. Két oldalról Gary és Ben fogták közre mindannyiukat, nyilvánvalóan nem bíztak a reakciójukban, amit az unokafivérük halála válthat ki belőlük. Don, és Mack kissé távolabbról követték a vezetőket, és a nyakukat nyújtogatva próbáltak kivenni valamit. Riley visszatartotta a lélegzetét, amikor a férfiak megközelítették a bozótot. Nem akarta, hogy bármelyikük is így lássa az anyját. Üvölteni akart, elzavarni őket a testtől, különösen a két mérnököt. Világosan felismerte a pillanatot, amikor meglátták a holttestet. A hordárok hátraléptek, a vállaik, és a hátuk megmerevedett. Nézték Capa testét, és ami Annabelből megmaradt. Kétség sem férhetett ahhoz, hogy mi történt. Don előrehajolt, újra és újra öklendezett. Mack fulladozott, a szájára szorította a kezét és elfordult. A lány azt is pontosan érezte, mikor fordították rá elborzadt tekintetüket. Nem volt hajlandó rájuk nézni. Ha nagyon mozdulatlan marad, akkor az agya talán nem hullik szilánkokra, és a szíve nem ugrik ki a testéből. De a sikolyok akkor is ott maradnak a fejében, örökre bezárva oda. Don lassan felegyenesedett, vetett még egy pillantást a bozótba, majd sietve elfordult. Lassan odament Riley-hoz. Csak állt ott néhány pillanatig, és a torkát köszörülte. – Nagyon sajnálom édesanyádat Riley. – Nem nézett rá. Bólintott, és még mélyebbre nyomta a földbe az ujjait. Annyira zsibbadt volt, hogy semmi mást nem volt képes érezni, csak a földet a kezein. Mack is odacsoszogott, kényelmetlenül, de jó szándékúan. – Annyira sajnálom Riley. Erre nincsenek szavak. Rettenetes. Újra bólintott, képtelen volt bármit is válaszolni nekik. Az életösztöne rángatta vissza a katasztrófa széléről. Nem vesztheti el teljesen az irányítást. Meg kellett találnia a módját, hogy működésre bírja az agyát, hiszen el kellett döntenie, mi a teendő. A négy teherhordó felvette unokafivére holttestét, és még mélyebbre vitték a bozótba. – Mit csinálnak? – kérdezte Jubal Miguelt. – Megfelelően eltemetik – mondta Miguel –, a mi szokásaink szerint. Gondoskodni fogunk… Ahogy a három vezető közelebb lépett Annabelhez, Riley egész teste fellázadt. Úgy tűnt, még a talaj is hevesen tiltakozik alatta, beleremegett az ellenkezés hullámába. Az egész felszín legalább öt centis hullámokat vetett, a remegés végigszáguldott a testén is. „Érezte” a föld tiltakozását, és ezzel egyidőben a sürgetést is, elöntötte a cselekvés kényszere, az igény, hogy csináljon valamit, csak éppen abban nem volt biztos, hogy mit. – Ne hagyd, hogy megérintsék – szólalt meg kérőn – Jubal, nem nyúlhatnak hozzá. Miguel feléje fordult, a szemei bánattal teltek meg. – Nem akartuk, hogy ez történjen Riley. Soha nem akartuk, hogy anyád meghaljon. Capa nem volt önmaga. Ő egy szelíd ember volt, felesége van és egy fia. Soha senkit nem bántott volna, ha eszénél van. Meg kell adnunk anyádnak a végtisztességet, a ti népetek módján. Tudta, hogy a vezető őszinte. Hallotta a hangján, látta az arcán, de egy sokkal mélyebb erő hajtotta. Nem érinthetik meg az anyja testét.

Talpra erőltette magát és megrázta a fejét. Az egész teste gyengének tűnt, a lábai gumiszerűnek, de muszáj volt felállnia. A föld felemelkedett, hogy a talpai alá simuljon, és kiűzze belőle a sokkot. – Senkinek se engedd, hogy hozzáérjen – ismételte meg túlnézve Miguelen, egyenesen Jubalnak címezve a szavait. Aztán kényszerítette magát, hogy belenézzen a vezető szemeibe. – Nekünk is megvannak a magunk szokásai Miguel, és nekem ügyelnem kell erre. Kissé rémítőnek találta, hogy ott, mindannyiuk szeme láttára közelítse meg a halálnak azt az iszonyú, horrorisztikus helyét, de meg kellett tennie, még akkor is, ha egészen összeomlik tőle. Fogalma sem volt róla, hogy mit kell tennie, de a késztetés most, hogy mozgásra bírta magát, még erősebbé vált benne. Weston és Shelton egy szó nélkül elhátráltak tőle, hogy utat adjanak neki, és lassan az anyja teste felé lépkedhessen. Riley tudatában volt a csoportra nehezedő súlyos csendnek. A két diák, aki elfoglalta magát azzal, hogy fertőtlenítse magán, és a professzorukon a sebeket, most megállt és őt figyelte, ahogy megközelítette a sűrű, vérpettyes bozótot. – Mondd el, mire van szükséged Riley – lépett mellé Gary –, segítünk neked. Minden egybevetve, a lánynak fogalma sem volt róla, hogy mire van szüksége, de bólintott, és várt néhány pillanatot, mielőtt az anyjára nézett volna. Óvatosan közeledett, igyekezett megacélozni magát, felkészülni Annabel megcsonkított testének látványára. Ez nem az anyja, emlékeztette magát, csak egy üres, hátra maradt héj. Az anyja már rég eltűnt, és ismét azzal az emberrel van, akit oly sok éven keresztül szeretett. A szél megérintette az arcát, ahogy közelített a sűrű aljnövényzethez, mintha vigasztalni akarná, mintha a könnyeket szerette volna kilopni a szemeiből. Magasan tartott a fejét, kihúzta magát, mély lélegzetet vett, majd hagyta, hogy a tekintete lassan mozogva centiről centire egyre lejjebb csússzon a bokrokon. A gyomra felkavarodott, a torkában gombóc keletkezett, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja. A föld ismét megbillent alatta, mintha csak finoman ösztökélte volna, hogy előrelépjen. A sűrű növényzet mélyén Riley közvetlenül a felszín alatt érezte a föld szívverését. A pulzusa ritmust váltott, felvette annak szilárd, megnyugtató ütemét. Az erei bizseregtek, ez a bizsergés végigfutott az egész testén, ahogy rákapcsolódott arra a láthatatlan hálózatra, ami átszőtte az egész bolygót. A növény és állatvilág körülötte életet lehelt a levegőbe, ő pedig befogadta azt a tüdejébe. Érezte, hogy valami a bensőjében megmozdul, feléled, tudatára ébred. Minden egyes lépessel, amit a brutális gyilkosság helyszíne felé tett, egyre csak több lett, és egyre biztosabb volt benne, hogy mit kell tennie. Az erei lüktettek és égtek, elektromos impulzus rohant végig a testén, úgy érezte, mintha a vére összekeveredne a fák leveleiben surrogó nedvekkel, összekötné valami módon az egész természettel. Mint egy alvó sárkány, ami először ébred fel, energiaívek áramlottak át rajta, míg minden sejtjét fel nem töltötték. Az elméje képekkel telt meg egy életről, amit nem is élt, nem is ismert korábban, mégis oly ismerős volt. Felismert mindent, mintha a tudás mindig is ott lett volna az agyába vésve, és csak ezekre a pillanatokra várt volna, hogy felébredhessen. Riley megállt, minden mozdulatlanná vált benne, hogy megpróbálja elnyelni a hatalmas változásokat, amik villámgyorsan történtek a testében és az elméjében. Körülötte mindenki belehalványult a háttérbe, pedig az érzékei mintha felerősödtek volna. Súlyos, nedves pára lógott a levegőben. Minden egyes cseppet érzett a bőrén, belélegezte a tüdejébe. A lába alatt ismét megmozdult a föld, előrefelé nógatta. Pontosan tudta, mit kell tennie, megtisztítani az anyja testét, megszentelni és visszaadni azt a Földanyának. Annabel a Föld lánya volt, csak kölcsön adta őt egy rövid időre, és most tisztelettel és hálával vissza kellett küldeni őt hozzá.

Meg kellett állapítania a négy égtáj fekvését, hívni a nekik megfelelő elemeket, amik összekötik az energiákat, De először tisztelegnie kell az anyja teste előtt, meg kell tisztítania, el kell rendeznie azt. Riley az ég felé emelte a kezeit, a pára súlyos cseppjei szinte hozzásimultak a bőréhez. Eső felelt a hívására, csendes, finom, szitáló, szinte hangtalanul cirógatta Annabel holttestét, összekeveredett a vérével, amitől úgy tűnt, mintha megelevenedne, a cseppek legördültek a levelekről, és az ágakról, és lassan leszivárogtak a föld mélyébe. Amikor az utolsó csepp is eltűnt, Riley a légáramlatoknak kiáltott, amik a lombsátor alatt bujkáltak, és arra vártak, hogy felhasználja ezt az elemet is. Az eső azonnal abbamaradt, a szél körüljárta a testet, mint egy természetes ventilátor, és megszárította Annabel maradványait. Mélyen Riley testén belül mintha elektromos áram gyulladt volna fel, kezeit tenyérrel kifelé az anyja felé nyújtotta, és egy bonyolult mintát szőtt velük a levegőbe. Teljesen biztos volt minden mozdulatban, egy pillanatig sem habozott, végül a szövés életre kelt, egy alacsony, kék, éteri láng lobbant a maradványok felett, majd azonnal eltűnt. Lehajolt, és egy marék földet vett a kezébe. – Földanya, visszaküldöm hozzád a lányodat. Köszönöm neked az élete ajándékát. A boldogsága éveit. Az emberiségnek tett szolgálatait. Ahogy mormolta a szavakat, elmorzsolta a dús földet anyja teteme fölött. Aztán ismét északra nézett, visszahívta a levegő hatalmát. Amikor légáramlatok ismét örvényleni kezdtek körülötte, délre nézett, a föld erejét hívta. A föld felelt a hívásra, megremegett, életre kelt. Keletnek fordult a tűz erejéért, és a holttest körül, alacsony, táncoló lángok lobbantak. Észak felé fordította az arcát a víz hatalmáért, hogy tisztítsa meg, újítsa meg. A kezei ismét felemelkedtek, és új mintába kezdtek, akár egy zenekar karmestere, miközben halkan mormolta a nagy erejű szavakat. – Levegő, föld, tűz és víz, halljátok imámat. Lásd meg a lányod, tekintsd őt ma éjjeltől újra a gyermekednek. Segítsd át őt ezen a nehéz helyzeten, gyógyítsd meg. Égessen a tűz minden barbár vadságot. Engedd, hogy a szél elsöpörje a negatív hullámokat. A víz megtisztítja a halotti máglyát, a föld megújítja. Levegő, föld, tűz, víz mind egy-egy gyűrűt vonjon köré. Fogadd őt, öleld át, háromszor kösd magadhoz. Föld, fogadd vissza ma éjjel lányodat, mindig szorosan, közel tartsd őt magadhoz. Senki ne zavarja a béke ezen helyét, és ezen a körön belül anyám is találjon békére. Fenn éppúgy, mint lenn. A föld nagyot sóhajtott. Riley érezte. Hallotta. Ez volt a válasz a rítusra és az imádságára. A talaj remegett, hullámzott. Életre kelt. Annabel szétfröcskölt, tócsába gyűlt vére elsüllyedt a mélyben, a helyén zöld növények, és virágok nyomakodtak elő a földből, és szökkentek az ég felé. A föld ismét megrázkódott. A szétroncsolt porhüvely alatt az őserdő talaja berogyott, és lehúzta Annabel testét a megnyíló mély hasadékba. A fekete, ásványokban gazdag föld összezárult felette, és azon a helyen is azonnal apró, új, zöld életek ütötték fel a fejüket, kezdtek nyújtózkodni az ég felé. Annabelnek, vagy a rengeteg vérnek nyoma sem maradt. A növénytakaró subasűrűségűvé vált, az egész hely a szépség egy apró oázisává vált. A csillagos éjszakában a virágtenger kellős közepén pedig ott feküdt Földanya felajánlása, az anyja nyaklánca. Azt a darabot nemzedékek hosszú során át adták tovább, és Annabel soha éltében nem vette le. Riley óvatosan helyezve egyik lábát a másik után lassan körbejárta anyja nyughelyét, és hagyta, hogy a béke beszivárogjon a csontjaiba. Belépett a hófehér virágok valószerűtlenül sűrű kicsiny mezőjébe, és kétfelől a földre simította a tenyerét az anyja után maradt ajándék mellett. Szárak és szirmok nyújtóztak felé. A talaj felfutott a kézfejére, üdvözölte őt.

A kapcsolat egy tűzcsóva erejével söpört végig rajta, tombolt a testében, kibomlott az agyában, a Föld érte nyúlt, üdvözölte lányát, megosztotta vele ajándékait. A tudás gyorsan növekedett, terjedt az ereiben, a csontjaiban, belepréselődött minden sejtjébe. Érezte a bolygó magjának szívverését, hallgatta az igazság suttogását a teremtésről. A növények sóvárgón feléje nyújtózkodtak, finom indákat csavartak a csuklói köré, hogy megérinthessék. A fák a teljes szélcsendben egészen mélyen meghajoltak, hogy kinyilvánítsák tiszteletüket. A szél megérintette a bőrét, szinte érezte hűvös arcán meleg lélegzetét. A talaj körülfonta az ujjait, és mintha enyhítette volna rettenetes bánatát. A torkában égő gombóc lassan zsugorodni kezdett, majd átadta a helyét a megkönnyebbülésnek. Mélyre ásott ujjai, amik még egyetlen utolsó érintést kerestek az anyjához hirtelen megérezték a gonoszság egy gyenge visszhangját. Az anyja megszentelt nyughelye eltaszította magától a gonosznak azt a sóhajtásnyi suttogását, de Riley gyomra felkavarodott. Minden, amit az anyja a múltról és a vulkánról elmondott, igaz volt. Győzelem árasztotta el a talajt, durva diadal, hogy az anyját brutálisan meggyilkolták, így a gonosz kiszabadulhat, ismét szabadon mozoghat, ártatlanokat falhat fel. Riley szíve dadogni kezdett. A gonosz távozott a vulkán irányába. Elemi sürgetés árasztotta el. Oda kellett érnie a hegyre, még mi előtt az a szörnyűség, bármi legyen is az, elszabadulhatna onnan. Gyorsan kihúzta a kezeit a földből, és a füstölgő hegy felé nézett. Lenyúlt a hófehér virágszőnyegre, kiemelte az ékszert a szirmok közül, az ajándékot, amit Földanya adott az ő nagyon távoli ősének. Az ujjai megremegtek, ahogy végigfuttatta őket a tüzes achátszemű jókora ezüstsárkányon. A karmok egy obszidián gömböt tartottak. Csak bámulta az ékszert, és előtódultak a fejéből az emlékek, például amikor az anyja először mutatta meg neki, micsoda kincset tart a nyakában, a ruhája alá rejtve. A vékony lánc, amin eddig függött, most eltűnt, Úgyhogy Riley a zsebébe csúsztatta az ajándékot, és behúzta rajta a cipzárt. Gary a kezét nyújtotta neki, és Riley hagyta, hogy felsegítse. Most nézett először útitársaira. Mindannyian őt nézték, az arcukon együttérző kifejezéssel. Rájött, hogy az erdő teljesen elfedte azt, amit csinált, a faágak egészen a bozótig hajlottak le, hogy elrejtsék a megtisztítási rituálét az illetéktelenek szemei elől. – Ki kell tisztítanunk a sebeidet – mondta Gary. – Mennem kell – felelte Riley. – Nincs erre időm. Gary megrázta a fejét. – Tudod, hogy nincs más választásod. Fertőtlenítjük a harapásokat és a karmolás nyomokat, és már indulhatsz is. A többiek egyesével odasomfordáltak Annabel nyughelyéhez, megérintették Riley vállát, és bólintottak neki, egyesek mondtak egy csendes imát. A vezetők is a végére értek a saját szertartásuknak. Riley, míg Gary eleven tűzcsíkokká varázsolta a sebesüléseit a fertőtlenítővel, a hordárok felé fordította a fejét. – Nem volt hibás – mondta. – Capa. Nem az ő hibája volt. Miguel megfordult, hogy nézzen. – Köszönöm, hogy ezt mondod. – Nem érzitek a különbséget? – kérdezte Riley – Az a borzalmas, folyamatos zúgás teljesen megszűnt. Au! – Megpróbálta eltolni magától Gary kezét. A férfi teljesen figyelmen kívül hagyta, és továbbra is kente rá a csípős folyadékot. – Nem érzitek világosabbnak magatokat? A rettegés eltűnt. A feszültség. Két ember meghalt, mindannyiunknak nagyon feszültnek kellene lennünk, de ehelyett inkább mégis eltűnt a küszöbön álló katasztrófa érzése.

Ben válaszolt neki, aki a közelben állt. – Én is észrevettem. A professzor és a diákjai vissza akarnak fordulni. A vulkán pedig határozottan felébredt. Nem tudom, mennyi időnk van, amíg kitör, és mi sem szeretnénk a közelében lenni, amikor megindul. Riley megcsóválta a fejét. – Visszafordulhatnak, és ti is mind visszafordulhattok, de nekem tovább kell mennem, és nagyon gyorsan oda kell érnem. Nincs vesztegetnivaló időm. Ben összevonta a szemöldökét. – A vulkán egy nagyon is valós probléma Riley, aminek a létezése fölött nem hunyhatsz szemet. – Nem tudom megmagyarázni, de nincs más választásom. Ha kell, egyedül megyek. Többször is jártam már ezen a különös hegyen, megtalálom az utat, ha szükség lesz rá. Őt magát is meglepte, hogy ez az igazság. Felpillantott az örvénylő felhőkre. – Az éjszaka gyorsan közeledik. Alig egy óránk van, és egy nagyon sűrű dzsungelrészen kell keresztüljutnunk. Gary és Jubal váltottak egy hosszú, beavatott pillantást. Riley nem őket kérdezte. Ők ketten pontosan olyan jól tudták, mint Riley, hogy bármilyen gonoszság is van csapdába ejtve azon a hegyen, ha kitör onnan, nem lehet megállítani. Elfogadták az igazságot, csakúgy, mint ő. Ha már ezelőtt is tudtak róla, csak nem árulták el neki, a lányt ez sem érdekelte. Fel fog menni arra a hegyre, és semmi sem állíthatja meg. – Weston és Shelton is vissza akarnak menni – mondta Ben. – Egyetlen teherhordó sem akar továbbmenni – háborgott Weston, kissé védekező hangsúllyal. – Néhányuk talán már itt is hagyott bennünket. Az a kettő, aki a társát temette el, nem jött vissza. – A föld állandóan remeg – mutatott rá Mack a nyilvánvalóra. – Kétség sem férhet hosszá, hogy kitörés közeleg. Olyan messze akarunk lenni ettől a hegytől, amennyire az csak lehetséges. Riley bólintott. – Teljesen egyetértek. Mindannyiótoknak vissza kellene menni, amilyen gyorsan csak lehetséges. Nekem nincs választásom. Felmegyek a hegyre. – Félretolta Gary kezét, erő és elszántság költözött belé. – Most megyek. Nincs rá időm, hogy mindenkivel vitatkozzak. Miguel sóhajtott egy nagyot. – Én veled megyek. A testvéreim visszakísérhetik a többieket. Mindkét testvére tiltakozóan megrázta a fejét. Miguel, Annabel nyughelye felé intett a kezével. – Őt cserbenhagytam. A lányát nem fogom. Jubal felkapta a csomagját és a vállára lendítette. – Mehetünk. Gary egy szó nélkül csatlakozott mellé a saját holmijával. Ben Charger sorakozott fel harmadikként. Weston káromkodott az orra alatt, és nemcsak, hogy a saját hátizsákját kanyarította a hátára, de lenyúlt, és a Riley-ét is felvette. – Egy darabig majd viszem én. Shelton megcsóválta a fejét. – Megőrültél? A fenébe is Don, mindketten meghalunk, ha a hegy kitör! El kell innen húznunk a csíkot, amilyen gyorsan csak lehet, de az ellenkező irányba. Don vállat vont. – Épp csak megcsináljuk, amit kell, és aztán pokoli gyorsan futunk. – Diktáld a tempót Miguel – adta ki a parancsot Jubal –, még alkonyat előtt el akarjuk érni a hegy lábát, ha lehetséges.

Miguel odaintett még a testvéreinek, aztán egyetlen szó nélkül elindult. A professzor és a két diákja hátra maradt a másik két vezetővel, és a két hordárral, akik hevesen vitatkoztak maguk között. Az utolsó pillanatban Hector felkapta a legnagyobb csomagnyi ellátmányt, és Miguel után sietett, míg unokafivére csak a fejét csóválta utána. Weston, és Shelton becsatlakoztak a vezető és a teherhordó után. Jubal állt be mögéjük, miután odabólintott a régésznek és a diákjainak. Riley felkapta az anyja csomagját, és a vállára vette. Még most ébredt rá, milyen viharvert és elgyötört a teste a majmok támadása után. Követte Jubalt. – Sok szerencsét! – kiáltott oda Gary a hátramaradóknak, ahogy Riley mögött lépdelt, nyilvánvalóan felkészülve rá, hogy megvédje őt. Riley nem nézett vissza. A sürgetés egyre erősödött benne, amint rájött, hogy minden megváltozott körülötte. A fókusza. A tudatossága. A lábai úgy tűnt, mintha maguktól találnák meg a megfelelő helyeket, gondosan elkerültek minden kockázatos helyet. Az erdő mintha kizárólag az ő kedvéért lélegzett volna kétszerannyi oxigént, hogy növelje a teljesítményét, gyorsabban haladhasson a keskeny csapáson. Tudta mi van előttük, mielőtt befordultak volna egy kanyarban. Élőlényként érezte az erdőt, ami bátorítóan suttogott neki, információt osztott meg vele, tanácsokat adott. A tempó gyors volt, a föld remegése, a rengések egyre sűrűbben követték egymást, és egyre erősebbekké váltak, ahogy az éjszaka elkezdett leereszkedni. Még mindig jelen volt a csoporton belül az a ritmus, és az a nyugalom, ami soha azelőtt. Riley úgy érezte, mintha minden utazónak is a része volna, ahogy haladtak a sűrű, gubancos növényzet között. A háta mögött Gary haladt, érezte nyugalmát és barátságát, éberségét, tettrekészségét, készen állt bármire, pontosan úgy, mint az előtte haladó Jubal. Ben Charger nagy léptekkel rótta az erdőt, mozgása magabiztos volt. Don és Mack egy kissé távolabb voltak tőle, mindketten idegesek voltak, és küzdöttek a nehéz tereppel, bár mindketten teljes elszántsággal próbálkoztak. Ők épp csak nem a saját elemükben voltak. Miguelből viszont, aki ismerte az utat és a veszélyeket a területen, szinte sugárzott a félelem. Minden inda, minden ág, a legutolsó páfrány is, ami keresztezte az útjukat, megérezte hatalmas fekete pengéje erejét, egy-egy tiszta csapással mindent eltávolított az útjukból. Riley olyan bensőségesen érezte a hosszú indák leválasztását a tövükről, hogy szinte lerohanta a földre hulló darabok elmúlása. A bozót megpróbált visszavonulni a penge elől, finom rezgésekkel figyelmeztették egymást előttük a növények. Halkan suttogni kezdett az orra alatt, elnézést kért minden egyes vágásért. Annyira kellett sietnie. Nem volt ideje félreértések elkerülésére, oda kellett érnie, vagy talán maga az esőerdő is elvész. Nyisson inkább utat nekik, engedje át őket. Riley lélegzete elakadt. Hányszor hallotta az anyját halkan suttogni, szinte énekelve, amikor átvágtak a sűrű dzsungelen? Minden lépéssel egyre többet érzett a földdel való kapcsolatából, és ez közelebb hozta hozzá az anyját is, felélesztette az emlékeket. Megérintette egy levágott ághegy csonkját, egyfajta tiszteletadásként. Azonnal egy fényes folyadék szivárgott elő, hogy megérinthesse az ujját. A növény éltető ereje hűvös és ragadós volt, nyugalmat bocsátott az elméjére, segített arra összpontosítania, amire kellett. Egyik lábát rakta a másik után, és közben megengedte a kezeinek, hogy az utolsó lehetséges pillanatig érintsék a megsebzett növényeket.

Érezte a változást a bensőjében, összeszűkült tüdeje kitágult, mélyre szívta a tiszta oxigéndús levegőt, mialatt sorra érintette a növényeket, amik mintha csak mind levettek volna valamennyit róla bánata terhéből, és csökkentették a félelmét attól, ami jön. A föld remegései folytatódtak, és ez már-már extrém sürgetéssel árasztotta el, szüksége volt rá, hogy siessenek, még gyorsabbak legyenek, és ehhez még hozzáadódott a vezetőjük által érzett félelem tudata is. Miguel pontosan tudta, mit jelentenek azok a remegések, egy közelgő vulkánkitörést. Ő volt a felelős az utazókért, és úgy érezte, hogy cserbenhagyta Annabelt. Apránként változtatott haladásuk irányán, olyan finoman, hogy az szinte észrevehetetlen volt, de Riley felerősödött érzékei teljesen ki voltak hegyezve a célra, mintha egy térkép lett volna a fejében, amin be volt jelölve a pontos hely, ahová mennie kell. Nem hibáztatta Miguelt. Hogyan is tenné? Érezte, hogyan húzza a férfi vállait egyszerre a bűntudat és a kötelességérzet. Egy emlék emelkedett a lány elméjének felszínére, az egyik gyerekkori útjukról, ahol vihar támadt, tombolva döngette a menedék lombtetőjét, amit a vezetőjük sebtében húzott fel a számukra. Őt betakarta anyja ereje és ölelése, aki halkan énekelt neki, hogy elmulassza a könnyeit. Ez a rég elfelejtett emlék juttatta eszébe, mit is kell tennie. A dal halkan, puhán szólalt meg, alig suttogás volt csak, de emlékezett minden szóra, minden hangra abból a rég elfelejtett utazásból. Az anyja végig ezt a dalt énekelte, míg végigmentek a sáros ösvényeken a zuhogó esőben. A sorok felcsendültek a fejében, erőt gyűjtöttek, mielőtt énekelni kezdte volna őket. Nem telt sok időbe, és minden előtte haladó lassítani kezdett a léptein, hogy közelebb kerülhessen hozzá, jobban hallhassa. Riley diktálta a haladás tempóját. Jubal hátranyúlt, és megérintette a vállát. Ránézett és bólintott, nyilvánvalóan egészen tisztában volt azzal, hogy nyugtatni próbált mindenkit, és teljesen egyetértett vele. Riley meggyorsított a lépteit, sorra előzött meg mindenkit, és közben egyesével finoman megérintette az embereket, levéve róluk ezzel a terheiket, és énekelt, minden egyes lépéssel növelve saját önbizalmát és hatalmát. Utolérte Miguelt. Tisztán látta, mekkora erőfeszítéssel igyekezett vigyázni rájuk. A bűntudata szinte tapintható volt, de mellette mélységes szomorúságot is érzett. Megértette, hogy a férfinak szüksége van arra, hogy mindannyiukat meg tudja védeni, és ezért még a dühét is megkockáztatta, amikor megpróbálta őket biztonságos irányba eltéríteni a vulkántól. Elébe vágott, a dala halk zümmögéssé halkult. A kezei felemelkedtek, és egy mintát szőttek, míg dalolt a dzsungelben. Az út megnyílt előttük, az ágak és a levelek visszahúzódtak, hogy átengedjék őket, gyorsan átjuthassanak rajtuk. A lábai alatt a föld egyre ösztökélte a sietségre. A Kényszer egyre nőtt és erősödött benne, míg már minden mást felfalt. Felfigyelt a csendre, mintha még a rovarok is visszatartanák a lélegzetüket az érkezésére várva. Érezte hogyan növekszik a nyomás a talpa alatt. Mintha a többiek is mind érezték volna vele együtt a sürgetést, megduplázták a sebességüket, mindannyian a dal ütemére lépdeltek. A föld minden eddiginél erősebben megremegett, annyira, hogy mindannyiukat ledöntötte a lábukról, ahogy elérték a hegy lábát. Riley beleásta a kezét a talajba, érezte annak forróságát, és óriási erejét. Azonnal tisztában volt vele, hogy a rosszindulatú gonosz győzedelmessége emelkedik a gázokkal, akár a dagály. Megsebzett tekintettel nézett fel Jubalra. – Túl késő. Elkéstem.

6. A Föld vért sírt. Sűrűt, akár a méz, a bánat áradt, átjárt mindent. Halott! Arabejila végre halott! Ha megtehette volna anélkül, hogy magához vonzza a vadászt, Mitro táncra perdült volna. Megcsinálta! Megsemmisítette az egyetlen nőt, aki képes volt legyengíteni őt. Alig tudta kordában tartani vidámságát. Igaz, nagyobb hatást várt, például hogy a föld majd hullámzik, vagy rengeni kezd tiltakozásul, netán megpróbál visszavágni neki, de semmi ilyesmi nem történt. Ő erősödött, míg a nő gyengült. Évszázadokon keresztül érezte lassú hanyatlását az életpárja nélkül, nélküle. Nem volt képes várni, ahogyan ő tette. A nőnek szüksége volt arra, hogy ő életben maradjon, mégis úgy döntött, hogy az arrogáns Kárpáti vadász mellé állt, amikor azt hitte, hogy együtt képesek legyőzni őt. A lány rosszul döntött. Ismét bebizonyosodott, hogy ő az erősebb, a jobb, sokkal intelligensebb és ravaszabb, mint a többiek. A vadász és a kurvája elvesztette a játszmát Mitro felsőbbrendű képességeivel szemben. Egész végig tudta, hogy ki fogja játszani őket. Újra és újra bebizonyította, hogy kiérdemelte a legjobbnak járó helyet, amiért ő volt a herceg jobb keze, mielőtt az félretolta volna, mivel rettegett tőle, és félt attól, hogy mások is felismerik, hogy ő, Mitro, vezetőnek született, és a herceg ellen fordultak volna. Még sérült volt a vadásszal való utolsó találkozójuk miatt, mégis sikerült nála hamarabb felemelkednie, vagy talán a vadász elégett a magmában. Tudta, hogy ez nem igaz, de tetszetős gondolat volt. Senki sem győzheti le őt. Sem a híres Danutdaxton, sem Arabejila. Most, hogy Arabejila halott volt, szinte beleszédült a győzelembe. Összpontosítania kell. Végre-valahára minden együtt van, amire szüksége van. A keresése sikerrel járt, most már sérthetetlen. Semmi sem állíthatja meg. Arabejila halott, és újdonsült kincse birtokában nem született olyan vadász a földre, aki megsemmisíthetné. A világ és annak minden gazdagsága, egyedül az övé. Mitro lassú, megfontolt mozgásra kényszerítette magát, holott legszívesebben rohant volna az elvékonyodott kéreghez, hogy felnyomja azt, és kijusson. Sikerrel járt ott, ahol sokan mások elbuktak volna, mert nem elég türelmesek és kitartóak. Rettenetes hibát követtek el azzal, hogy egy vulkánban ejtették csapdába. Börtönnek, egy kínzókamrának szánták, de ő csak nagyobbá lett idebenn, valami többé. Ráadásul felbecsülhetetlen kincsre talált, és rengeteg ideje volt rá, hogy megtervezze a bosszúját, azt a bosszút, ami nem ismer határokat. De még előbb el kellett kerülnie a vadászt, és átjutni az akadályon, amit Arabejila és a bérencei állítottak eléje, hogy a vulkán közepében tartsák. Folyamatosan vizsgálta a gátat, és az elmúlt rengeteg évben fokozatosan elvékonyította azt egy helyen, anélkül hogy a vadász észrevette volna. Nagyon ravaszul járt el, hosszú időkre távol maradt a területtől, nagyon óvatos volt, soha nem hagyott maga után nyomot. Más helyeken is kialakított vészkijáratokat, ha a valódi kijáratnál valami balul sülne el. Ez volt az ő nagy lehetősége, esze ágában sem volt kockára tenni, nem árulhatta el túl hamar a jelenlétét. Nem kockáztathat meg egy újabb csatát sem a vadásszal. Ahogyan ő változott valami nagyobbá, Danutdaxton is, a könyörtelen vadász, akit gyerekkora óta ismert. A „Bíró”, így nevezték. Már kisfiúként is komoly harcos volt, és a herceg ebből hatalmas ügyet csinált.

Mitro mindent elkövetett, úgy tett, mintha a barátja lenne, de azt kellett látnia, hogy körülötte mindenki hasra esik tőle, amit igazán undorítónak talált. Ő intelligensebb volt nála, sokkal intelligensebb, mint Danutdaxton valaha is lesz, és a hercegnek ezt látnia kellett volna. Mindenkinek látnia kellett volna. Sokszor megsértették. Mindannyian féltékenyek voltak rá, különösen a testvérei. Azt mondták rá, hogy beteg, hogy fekete a szíve, csak azért, mert ő nem olyan tisztán és érzelemmenetes ölt, mint a „Bíró”. Ő egyszerűen élvezte, ha az átkozottak szenvedtek. Megérdemelték. Elítélték őket, akkor neki mért nem lehetett egy kis szórakozása, ha már rászánta az időt és a fáradságot, hogy elfogja őket? Mi köze hozzá bárkinek is, hogyan szállítja le a halott ellenséget? És az emberi takarmányok. Csak étel, a pokolba is! A nőik pedig játékszerek. Érzett, amikor belebámult a szemeikbe, és az engedélyük nélkül a magáévá tette a testüket, míg a hozzájuk tartozó férfiak csak rémülten figyeltek. Annyira tehetetlenek voltak. Akár a gyerekek. Vagy mint az állatok, amiket elfogott és órákig kínzott. A szenvedésük, figyelni, ahogyan az élet lassan elszáll a szemeikből, az nagyon szórakoztató volt. A herceg és a testvérei, csak nem akarták beismerni, hogy ők is ugyanilyen jól szórakoznak, nekik is pontosan ilyen a természetük. Azt mondták róla, hogy nem civilizált. A herceg pedig meg akarta őket szelídíteni, le akarta igázni természetes ragadozóösztöneiket. Mitro nagyon keményen próbálta megértetni a herceggel, hogy ezzel mekkora kárt okoz a népüknek. A férfiak elveszítették az érzelmeket, de csak, mert elnyomták a valódi természetüket. Életpár nélkül is érezhetne, egy nő nélkül, aki lebénítja, szabályok közé erőlteti, még távolabbra vezeti attól, ami a valódi természete, elvész a lényege annak, aki ő, és ezzel valószínűleg így van a többi vadász is. A nők megbéklyózták őket, nyulakká változtatták, pedig őket arra szánták, hogy a tápláléklánc csúcsán legyenek. A testvérei megpróbálták megakadályozni, hogy elmondja a javaslatait a hercegnek, mindannyian túl gyávák voltak. Tudták, hogy igaza van, de féltek a száműzetéstől és a kegyvesztett státusztól, ha a nyavalygó herceg nem ért egyet az álláspontjával. Ő nem félt. Tudta, hogy igaza van. Neki megvolt az ereje és a megfelelő hatalma, hogy azt tegye, amit tennie kellett. Meglehetett bármije, amit csak akart, az lehetett, ami lenni akart, anélkül, hogy oda kellett volna figyelnie egy nyámnyila férfi parancsaira. De most a dolgok végre megváltoznak. Arabejila halott, ő pedig hamarosan szabad lesz, uralni fogja a Földet, ahogyan annak kezdetektől fogva lennie kellett volna. Nagyon lassan és óvatosan lebegett felfelé, ügyelve rá, hogy ne használjon számottevő energiát, hiszen tudta, bármilyen zavar a hatalomban odavonzza a vadászt. Emlékeztette magát, mennyire közel jár a célhoz, már csak arra kellett figyelnie, hogy lassan mozogjon, csak sodródjon az emelkedő gázokkal az akadály felé, és eljusson ahhoz a nagyon vékony falhoz. Tökéletesen kell időzítenie. Érezte, hogy a vadász már úton van. Ezek szerint nem halt meg, de Mitro nagyon is jól ismerte, tudta, hogy az nem menne olyan könnyen. A szíve nagyot rándult, ami elektromos hullámot küldött át az egész testén. Egy pillanatra ugyan megfosztotta a levegőtől, de mégis mélységes elégedettséggel töltötte el. Érezte, amit mások nem. Változott, fejlődött, hogy megfeleljen a magasabb céloknak. A bebörtönzése csak erősebbé és eltökéltebbé tette. Kijátssza Danutdaxtont és elmenekül. Arabejila nélkül, aki képes követni őt, a vadász elvesztette az előnyét. A vénái lüktettek és égtek, ilyen sok év után a sóvárgása a vérre most erősebb volt, mint valaha, sóvárgott rá, hogy láthassa a rémületet és az undort, az iszonyú rettegést, míg dönt

áldozata élete, vagy halála fölött. Mindig a legerősebb harcosokat ölte meg, de előtte sokáig kínozta őket, hogy a többiek lássák, mennyire felesleges harcolni ellene. Egész falvakat fordított egymás ellen. Feláldozták neki a gyerekeiket, amikor azt kérte tőlük. A fiatal lányaikat. Az elsőszülött fiukat. Falta magába a rettegésüket. A félelem éppen olyan fontos volt a számára, mint a vér. Ugyanúgy szüksége volt a finom, ízletes rettegésre, mint a táplálékra. Minél tovább gondolkodott az előtte térdeplő, remegő, az életükért könyörgő emberekről, a kényszer annál erősebbé vált. Most pedig túl hosszú ideig volt már táplálék nélkül, végtelenül sóvárgott a rettegéstől adrenalinnal megtelt vérre, amit az áldozataiból ihat. Kinyújtóztatta az izmait, és tovább emelkedett a gát irányába, ami ott tartotta őt, a vulkán csúcsa felé, ott kellett legyen, mire a hegy kitör. Arabejila nélkül, aki lecsendesíthetné azt, a robbanás katasztrofális méretű lesz, kilométerekre onnan is letarol, elpusztít mindent. A tervében minden a helyére került, semmi sem állíthatja meg. Sem egy ostoba nő, sem egy Kárpáti vadász. Szabad lesz, és uralkodni fog! Szél száguldott a hegyen, míg a sötét felhők a légkör felső pereméhez emelkedtek, szinte forrtak, tajtékzottak, sötét, vészjósló haraggal. Villám bomlott ágakra az égen, sistergő elektromosság ostorai csaptak át egyik felhőről a másikra. A tenyere alatt Riley érezte a felemelkedő gázokat, azok ártalmas füstjét és valami mást is, valami rémségesen gonoszt. Ezek a férfiak körülötte vele jöttek, és ő a biztos veszélybe vezette őket. Ha itt maradnak, ahol vannak, és ő nem lesz képes lelassítani a vulkán kirobbanását, vagy átirányítani, mindannyian meg fognak halni. – Miguel, fogd az embereket, és menjenek innen azonnal – rendelkezett, de közben már lekapta a válláról anyja csomagját. – A vulkán ki fog törni. Érzem a föld alatt épülő nyomást. Még ennél is több, érezte a gonosz diadalérzetének kiteljesedését, ami a felszín alól sugárzott. Ha eddig nem hitte volna el teljesen, amiket az anyja mondott, most mindenképp elhiszi. A rosszindulat olyan éles volt, hogy a gyomra felkavarodott. Ez volt az a forrás, ami arra koncentrált, hogy megölje az anyját. A hordárok éppúgy, mint a majmok, csak az eszközei voltak. Vidámság és győzelem érzése sugárzott a földből. A rengések folytatódtak, az őserdő szinte már folyamatosan remegett. Riley nem várt arra, hogy Miguel tegye, amit mondott neki, mindannyiuknak tudniuk kellett, hogy a kitörés közel van. Futni kezdett a keskeny ösvényen, ami felfelé vezetett a hegyre. Még nem lépett be a felhőerdőbe, de már a közelében járt. Visszanézett a válla fölött, látta a habozó férfiakat. - Menjetek már – sürgette őket –, futás! – Riley, már túl késő – kiáltott utána Gary, de szavainak ellentmondva felkapta a csomagját, és utána futott. – Nem mehetsz fel a hegyre, amikor az épp kitör. Riley nem reagált az aggodalmára, még csak nem is lassított. Ha nem tudja valahogyan enyhíteni, vagy elirányítani a kitörést, még a régész és a tanítványai sem lesznek biztonságban. A robbanás egy atombomba erejével érne fel, kilométereken belül mindent elpusztítana. Hallotta maga mögött Gary csizmáinak dobbanásait, majd egy másik és egy harmadik hang is csatlakozott hozzá. Nem számított. Nem tudják megállítani. Mindenkinek magának kellett döntenie ezen a ponton, ő megpróbált megmenteni mindenkit, tenni egy utolsó erőfeszítést, hogy a csapdában tartsa azt a gonoszt a vulkán mélyén, bármi legyen is az.

Minden lépésnél szondázta, figyelte a föld rezgéseit, remegéseit. Milyen közel van? Mennyi ideje lehet még? Olyan messzire kellett jutnia, amennyire csak lehetséges volt, de már arra is kellett időt kellett adnia magának, míg kapcsolódik a vulkánhoz, és végrehajtja a szertartást. Meg kell próbálnia visszazárni a gonoszt a hegy gyomrába, lecsendesíteni, elirányítani a kitörést az utastársaitól. Azért csak imádkozhatott, hogy ne legyenek emberek a hegy túlsó oldalán, mert ha nem tudja egészen leállítani a robbanást, meg kell kísérelnie csendesíteni, irányítani a kitörést, olyan távol maguktól, amennyire az csak lehetséges. A föld erősen rengett, mennydörgő hangot adott ki, kibillentette az egyensúlyából. Gary ragadta meg a karját, hogy megtartsa, együtt futottak tovább, Jubal pedig közvetlenül mögöttük. Azt kívánta, bár ne követték volna, de egy része titokban örült neki, hogy vele vannak. Meglehetősen biztos volt benne, hogy ezt nem fogja túlélni, de a jelenlétük megadta neki a szükséges eltökéltséget és bátorságot. Nem önmagáért harcolt. A következő rengés minden eddiginél erősebb volt, hosszú percekig tartott, figyelmeztette rá, hogy kifut az időből. Hirtelen megállt, és ledobta anyja csomagját a földre. – Itt kell megtennem. Nem ott vagyunk, ahol lennünk kellene, de ha van egy kis szerencsénk, meg tudom csinálni. – Segíthetünk – mondta Gary –, vettünk már részt pár rítuson. Csak mondd el, mire van szükséged, mit tegyünk. Riley nem kérdezte meg honnan tudják, hogy rítust készül végrehajtani, amikor még ő maga sem tudta pontosan, mit kell tennie. Erre most nem volt idejük, de ha valami csoda folytán, vagy a vakvéletlennek köszönhetően sikerrel járnak, a két férfinak számtalan kérdésre kell felelnie. Feltépte anyja csomagját, és egy kis szorosan összekötözött fűzfaágakból készített seprűt vett elő. Sietve egy kis kört kezdett söpörni maga és a három férfi köré, épp csak akkorát, amiben elfértek. Az óramutató járásával ellenkező irányban mozgott, félresöpörte az avart, és míg dolgozott, egy imát suttogott, a négy elemet hívta. Többször is látta, hogyan végzi az anyja a rituálét a vulkánon, de most, hogy rajta volt a sor, szemernyire sem volt magabiztos. Vissza kell vernie a gonosz hatalmat, ami átitatja az egész hegyet, a már meglévő szálakhoz hozzá kell szőnie saját erejét, hogy azok elég erőssé váljanak ahhoz, hogy korlátok között tartsák a gonoszt, megakadályozzák, hogy kiszabaduljon. – Használj sót – utasította Garyt –, körbe a körön. – Jubal, a zsályát. – Megvan – mondta Jubal. Meggyújtotta a zsályát, és háromszor körüljárta vele a kört, megtisztította a területet, és közben halkan kántált az orra alatt. – Mi a fenét csináltok? – követelt választ Ben. A föld folyamatosan remegett, a rengések egyre erőteljesebbekké és hosszabbakká váltak. – El kell mennünk innen. – Próbáld utolérni Miguelt és a többieket – tanácsolta Gary anélkül, hogy felnézett volna. Tovább alakította nagy gondossággal a só kört. – Nem, bármit is csináltok, segíteni akarok – mondta Ben –, de ez elmebeteg egy ötlet. – Nem érzed a gonoszságot? – sziszegte Riley. Most már igazából érezte őt, hatalmas hullámokban rosszindulatú diadalmámort árasztva közeledett hozzá anyja gyilkosa. Az anyja megölése miatt biztonságban érezte magát, fogalma sem volt róla, hogy a nyomában van.

– Tedd a dolgod Riley – szólt rá Jubal –, Bennek majd később is ráérünk elmagyarázni, már amit el tudunk. Riley hálás volt neki. Ki kellett zárnia a pillanat iszonyú sürgetését, kirekesztenie minden mást is. Meg kellett találnia a teljes nyugalmat és fókuszt, ha volt egyáltalán bármi esélye is ekkora gonoszsággal szemben. Intett a férfiaknak, behívta őket a védelem körébe, amit épp kialakítottak. Még ha vereséget szenved is, abban egészen biztos volt, hogy ezt az apró területet, és benne a többieket meg tudja védeni. Elindult a körben, felidézte a legragyogóbb fényt, amit csak el tudott képzelni, közben a két kezében tartva a magasba emelt egy fekete, kétélű athamét*. Amikor a kör teljesen elkészült, Riley negyedekre osztotta azt a négy égtáj felé. Hívta az elemeket. A levegőt keleten. A tüzet délen. A vizet nyugaton. Végezetül északnak suttogott, és a földért kiáltott. Az Anyaföldért. Kényszerítette az elméjét, hogy kitakarja a férfiakat, és azokra a véderőkre koncentráljon, amik körülötte áramlottak. Letérdelt a kör közepén, mélyen belefúrta kezeit a földbe, és teljes erejével arra koncentrált, hogy megkösse a gonoszságot. Gyorsan, keményen csapott le, felhasznált minden csepp erőt, amivel csak rendelkezett. – Összekötlek téged a sötétséggel, kártevő. Magamhoz kötlek és azokhoz, akiket megbabonáztál, maradj a sötétségben, bezárlak téged ide, soha senki ne láthasson. A reakció azonnali volt. Sokk. Félelem. Düh. Rovarok bújtak elő a földből, a körük felé rohantak, vadul kattogtak, erőszakosan berregtek. Denevérek csaptak le rájuk minden oldalról, de a szent körön semmi sem hatolhatott át. Nehéz, áradó rosszindulat nehezedett rájuk. Villám ágazott el az égen, hosszan üvöltő elektromos ív, keresztülsistergett, ropogott az éjszakán, hogy egyenesen a lábuk előtt csapódjon be a földbe a körön kívül. Aztán tűzcsóvák egész sorozata jött, mint egy meteorzápor, ahogy a gonosz viszonozta a támadást. Ben el akart futni, de a másik két férfi megragadta, és mozdulatlanul tartották. – Ne hagyd el a kört. Ez most az egyetlen biztonságos hely – figyelmeztette Gary. – És ne hívd fel magadra a figyelmet – tette hozzá suttogva Jubal. – Az életéért harcol. Vagy képes Riley benntartani a vulkánban, vagy rászabadul a világra, és még távolról sem láttál mindent abból, amit képes megtenni. Nem szeretnéd felkelteni ennek a lénynek az érdeklődését. Riley egészen figyelmen kívül hagyta őket, jóformán még a jelenlétükkel sem volt tisztában. Minden figyelmeztetés nélkül megmozdult valami a testében, felkúszott benne, egyenesen a torkára. Agyarak támadtak rá. Égő sav fojtogatta. Színtiszta gyűlöletbe mártott karmok hasítottak belé. Ez a teremtmény volt az, ami megölte az anyját, és most már tisztában volt a jelenlétével, teljes figyelmével rá koncentrált. Megtagadta, hogy beengedje az elméjébe az utálkozást. Ez volt a dolga, a munkája. Nem lehetett benne rosszindulat, nem nyithatott neki kaput, hogy betörhessen az elméjébe. Illúziókkal játszott, de ő erősebb volt. Nem engedelmeskedett a kényszernek, hogy odakapjon a torkához, hogy megtapogassa, hogy a kiáradó vér, amit érez valódi-e, vagy sem. Egy újabb halk kántálást suttogott, hogy leláncolja a gonosz entitást. – A fényt hívom, vegyen körül engem, helyezzen biztonságba, és tartsa a gonoszságot, hatalmas károk okozóját a földben, kövesse a nyomait a forráshoz, küldje vissza rá saját támadását, ragyogjon tűzként, terjessze ki védelmét, hogy a gonosz elbukjon ma éjjel.

A gonosz entitás azonnal, keményen lecsapott válaszként a nyakára, újra és újra. Nyers hús, égető fájdalom, széttépett torok. A lélegzet alig jutott át összetört légcsövén, tátongó nyaki vénájából ömlött a vér, eláztatta a ruháját, szétfröccsent a földön. – Találd meg őt. Kösd meg. Láncold le a gonoszságot. Tűzben kovácsolt vassal. Sziklába ágyazva. A Föld suttogott neki. Vigasztalta és megnyugtatta. Riley mélyen a talajban tartotta a kezeit, ujjai ökölbe szorultak, és megállapította, hogy fogva tartja a gonoszt, és nem is volt hajlandó elengedni, nem számított mennyire küzd, tekereg, csapkod és az sem, hogy hányszor döfött belé, hogyan próbálta kitépni egész bensőjét. A fájdalom szinte felrobbant benne, akár egy csillag, és tudta, ha most lenézne, felhasítva látná a hasát, amiből éltető vére széles sugárban ömlene a földre. – Hívom a szellemeket és a Földet. Alkossatok egy burkot, ahonnan nincs megszületés. Fekete kristályból készítsétek, hogy magába zárja, megkösse, és ott tartsa a gonoszt. „Arabejila. Emni hän ku köd alte. Tõdak a ho aδasz engemko, kutenken aδasz engemko a jälleen. Andak a irgalomet terád it.” A hang megtöltötte az elméjét. Jegessé változtatta a vérét. Riley kizárta magából a félelmet. A védelem körében van. Nem volt hajlandó félni. Nagy erőfeszítések árán sikerült félrelöknie a félelmét, és azokra a szavakra koncentrált, amiket a lény mondott. Nevén nevezte az ősét. Nem értette a szöveg többi részét, de azt azonnal felismerte, hogy ugyanaz a nyelv, mint amin a teherhordó motyogott maga elé újra meg újra. Ez a gonosz entitás ismerte őt, vagy ami valószínűbb, az ősét, és azt hitte, hogy az még mindig életben van. Ez a felismerés egy fontos kis ismeret birtokába juttatta, ami nem állt a rendelkezésére korábban. Bárki, vagy bármi is volt ez a gonosz lény, ő sem volt mindenható, követett el hibákat. Azonkívül… a mennydörgő fenyegetés mögött megérezte a hangjában a félelmet. Félt Arabejilától. Tekintve, hogy ő volt az, aki réges-rég bezárta a vulkánba, és évszázadokig ott is tartotta, ez tökéletesen érthető is volt. Sőt, azt is megkockáztatta, hogy ő lehet az egyetlen dolog, amitől a lény fél. Márpedig ha a gonosz entitás fél Arabejilától, bizonyára oka is van rá, hogy féljen tőle, ez pedig azt jelentette, hogy valami módon sebezhető. Vett egy mély lélegzetet, még beljebb zárta az ökleit, minden eddiginél szorosabb fogságba ejtve a lényt. Egy újabb rengés rázta meg a hegyet, ledöntötte a férfiakat a lábukról. Mélyen a földbe temetett kezein Riley érezte, hogyan emelkedik fel a vulkán. A robbanás leszakítaná a hegy tetejét, és több kilométeres körzetben mindent letarolna. Senki sem lenne biztonságban, még a régészek és a teherhordók sem, akik jóval korábban elindultak. Őket is elérné, és valamennyi közelben lakó törzset is. Nem volt más választása, mint hogy megpróbálja megnyugtatni az iszonyú erőt, ha pedig erre nem képes, legalább elfordítani magukról a robbanás fő irányát, ha egyáltalán lehetséges. – Világosság ragyogása, mutasd meg fényedet, engedd, hogy lássam a mélységet, ahol minden elkezdődött, csatlakozz hozzám és a tűzhöz, hogy megköthessem, megfordíthassam. Lágyan, ékesszólóan kántálta a szavakat, kezeivel mélyen a talajban, cirógatta, lecsendesítette a földet, utat mutatva neki a tajtékzó, megolvadt kőzet és a felszabadult gázok elvezetéséhez. – El kell innen mennünk, azonnal! – kiabált Ben. – A vulkán ki fog törni! Jubal és Gary szilárdan fogva tartották, ujjaik a karjaira fonódtak, belül tartották a körön. – Nem futhatsz el egy vulkán elől – mutatott rá Gary –, Riley most az egyetlen reményünk. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de az nyilvánvaló, hogy a hegy reagál rá. – Mi a fenét csinál? – követelt választ Ben.

Riley figyelmen kívül hagyta őket, a föld energiáját és hatalmát terelgette. A föld remegett, folyamatosan rengett, világosan érezte, hogyan növekszik az ereje. – Tűz, irányíts engem, fény, vezesd a kezem, hogy harcolhassak, mutassátok meg, hogyan találjam meg a saját tüzem, amivel irányíthatom a vulkán hatalmát. Nem hitte, hogy a robbanást képes lesz megakadályozni, de már érezte a választ a jelenlétére. Minden csöpp energiájára szüksége volt, hogy rávegye a vulkánt, változtasson irányt, hogy elterelje a többiektől, ez pedig azt jelentette, hogy lazítania kellett a gonosz lényt fogva tartó szorítása erején. Lehunyta a szemét, és meghozta a döntést. Ha ők meghalnának, amúgy is megszökne. Mindkettőt nem képes megtenni. Hirtelen elhúzódott, és küldött egy hangtalan imát az ég felé, hogy a kötés kibírja a vulkánkitörést. Azonnal megérezte a rosszindulatú vidámság visszhangját, és a gúnyos nevetést. De ez a kudarc most nem számított, a legfontosabb a robbanás átirányítása, a vulkán megnyugtatása, és a hatalmas katasztrófa elhárítása volt. – Vörös láng, sárga fény, tereld el a tüzet, szorosan fogd kardod és tőröd, kétélű fejszéd, sárkány vére, tartsd meg ezt a vulkánt, szalamandra, ami a tűzben él, hozz létre alagutat, amin elfolyhatnak a lángok. Hamu lövellt a levegőbe. Több helyen megnyílt a föld, gőzt lövellve a magasba. Tüzes sziklák röppentek a levegőbe, kis lyukakat ütve a hegy oldalába, mintha a nagy hegynek valami módon mindenképpen meg kellene nyilvánulnia. Ágas-bogas villámok cikáztak keresztül az égen. Riley szilárdan kitartott, nem volt hajlandó meghátrálni. – Villámok háromszöge, segíts a fénynek, tartsd meg a hatalmát, add hozzá erődet az övéhez. – Vett egy mély lélegzetet és elküldte imáját a magas égnek éppúgy, mint a Föld mélységének. – Anyaföld, alázatos lányod még egyszer a segítséged kéri. Te élsz, lélegzel, állandóan változtatod természetes állapotod. Tűz üvölt benned, de a lányod könyörög, nyomd el azt a tüzet, küldd el messze tőlünk. A kitörés szükséges, mint ahogyan minden növekszik a világban, mégis áldásodat kérjük erre. Ez volt a legtöbb, amit megtehetett. Vagy lecsendesíti a vulkánt, hogy minimalizálja a kárt, vagy mindannyian odavesznek. Arabejila hihetetlen módon becsapta őt. Mitro szét akart tépni valami melegvérűt. Dühe egyre nőtt, míg küzdött a szoros kötelékekkel, amik fogva tartották. A nő sokkal erősebb volt most, mint valaha. Az érintése egy csöppet sem volt habozó. Az évek során úgy tűnt, csökken az ereje, de most elképesztően erőteljes volt, egy olyan erő, amire nem számított. Valahogyan másnak érezte most, de sok évszázada volt már, hogy megízlelte meleg vérét, ami az egyetlen általa elkövetett hiba volt. Azonnal meg kellett volna ölnie. Amint a vérét vette, összezárta magukat örökre. Akkoriban nagyon gyengének gondolta őt, de most már egyáltalán nem volt az. Nem hátrált meg, nem könyörgött neki. Keményen, és gyorsan csapott le, a legkisebb habozás nélkül, ami eddig soha nem volt rá jellemző. Elvicsorodott, összeszorította fogait és agyarait, a düh és a gyűlölet táplálta az erejét. Még csak arra sem méltatta, hogy beszéljen hozzá. Az életpárja, ha tetszik ez a nőnek, ha nem, az ő tulajdona. Ő dönti el, hogy életben hagyja-e, vagy hagyja meghalni. Ez egyedül az ő döntésén múlik. Mindig ő volt a felsőbbrendű, és mindig az is lesz. Még keményebben küzdött a szoros kötelékek ellen. Arabejila mindig kapcsolatban állt a Földdel, de ez a kötés most erősebbnek tűnt, mint valaha. Mihelyt a nő rákényszerült, hogy máshová figyeljen, neki azonnal ki kellett volna tudnia szabadulnia, de a kötések erősen tartottak.

Nem tudott mozogni, képtelen volt az akadály irányába emelkedni, aminek az elvékonyításán annyit dolgozott. Átkozta Arabejilát, átkozta a tényt, hogy egyedül ő volt képes felkavarni őt. Meg kellett volna bizonyosodnia róla, hogy valóban meghalt. Ő volt az oka, hogy a vadász újra és újra megtalálta őt, századokon át… és ő ejtette csapdába is. Ő tartotta itt. És most ismét ő volt az egyetlen dolog, ami közte és a diadala között állt. Ez a nő valóban csak átok volt az életén, és ha nem képes megszabadítani magát rövid időn belül a láncoktól, amiket rátett, itt is marad, örökre csapdába esve. Ismét erőlködni kezdett, arra koncentrált, hogy megtaláljon minden tüzes szálat, ami a börtönéhez köti őt. Arabejila szorosra szőtte a varázst, és maga a Föld erősítette meg a szövést. Mindig végtelenül undorítónak találta, ahogyan az élő növények a nőre reagáltak őhelyette. Az első években próbálta megfigyelni, hogyan sétál virágokkal, növényekkel dúsan megrakott réteken, ahol minden szinte szökellve indult növekedésnek feléje, és aztán ő is megpróbálta ugyanazt tenni, de a Föld vele nem volt hajlandó szóba állni. Az elutasítás annyira totális, olyan azonnali és visszavonhatatlan volt, hogy megutált minden növényt. Megvetett mindent, ami egy gyenge nőt választott helyette. Mindig egydimenziósnak látta Arabejilát, minden szempontból jónak. Fogalma sem volt róla a nőnek, hogyan lehet egyáltalán bármi más lenni. Tanulmányozta a kötést, ami a vulkánhoz láncolta. A szövés nagyon sok dolgot elárult ellenfeléről. Arabejila fejlődött az évszázadok alatt, ahogyan ő is fejlődött, sokat változott, és emiatt erősebb is lett. Sőt, mi több, az a szövés azt mondta neki, olyan ellenféllé vált, akivel számolnia kell, a nő most semmiféle személyes nyomot nem hagyott hátra. Még érzelmeket sem, ami segíthetett volna legyőzni. Ez felbosszantotta. Nehezednie kellett volna Arabejila dolgának. A szövésben bánatnak kellett volna lennie, és legalább egy csipetnyinek abból a nevetséges reményből, amit képtelen volt elnyomni akkor is, amikor kapcsolatba kerültek ezelőtt. Nem számított mit tett, mennyire romlott volt, a nő makacsul kitartott amellett a kis remény mellett, hogy megmentheti őt. Soha nem jött rá, hogy neki semmi szüksége arra, hogy megmentsék, és nem is akarja azt. Az idióta nő. Még a gondolat is bántó volt, hogy azt hitte, belőle is olyan nyulat csinálhat, mint más nők a fajtársaiból. A visszaemlékezés azokra a napokra, tiszta gyűlölettel árasztotta el. Meg fogja semmisíteni Arabejilát, ha eljön az ideje, de előbb ki kell innen szabadulnia. Nem fogja legyőzni egy hülye tehén, egy nő, aki azt hitte, hogy különleges, csak azért, mert virágokat tudott növeszteni. A hegy nagyot rengett, és szinte azonnal megérzett egy finom változást. Arabejila egészen elfordította tőle, és a szövéstől a figyelmét, abbahagyta a megkötözését. Le kellett küzdenie magban a vágyat, hogy harcoljon, hogy pánikba essen, amikor a robbanás már ennyire közel volt. A fogva tartó szövés egy szálára koncentrálta a figyelmét. Egyszerre csak egyre. Ki kell törnie abból a láncból, el kell szöknie. Megpróbált felidézni minden apró részletet, amit Arabejiláról megtudott a mostani találkozásukkor. Meg volt döbbenve. Egyenesen elborzadt. Annyira biztos volt benne, hogy a nő halott. Nem válaszolt, nem beszélt hozzá, ő pedig elfeledkezett róla, hogy átkutassa az elméjét, még amíg lehetősége volt rá. Teljesen mozdulatlan maradt, és érte nyúlt. Ha tudná, hogy milyen szavakkal kötötte meg, könnyedén kibonthatná a láncait. Csak be kell jutnia a fejébe. Hiszen az életpárja. A vére válaszolna a hívására, de az érintésnek leheletfinomnak kellett lennie.

Elnyomott magában minden haragot, ami hatalmas bravúr volt, amikor Arabejila volt a felelős mindenért, ami az életében elromlott, és legszívesebben már azt tervezgette volna, hogyan ölje meg őt, és mindenkit, akivel hacsak a legkevésbé is, de törődik a nő. Érintése a vastag kötelékeken nagyon óvatos és leheletfinom volt, összeköttetést keresett a nővel. A vére megmozdult, de hideg maradt. Csendes. Üres. Egyáltalán nem volt kapcsolat. Ha nem tudná, hogy nem úgy van, biztos lenne benne, hogy a nő halott. Kísérletezett, különböző taktikákat alkalmazott. A sürgetés egyre fokozódott benne, ahogy a vulkán morajlott, gázok szisszentek fel a levegőbe. Alatta az egyre erősödő tűzvihar azzal fenyegetett, hogy kirobban. Hirtelen valami megváltozott, mintha a szövés kilazult volna, már nem feszült rá olyan szorosan, mintha Arabejila nem rögzítette volna őket, mielőtt másfelé kezdett volna figyelni. Nagyon keményen tartotta eddig, de ez a halálszorítás most hirtelen megszűnt. Diadalmasan, keményen lecsapott a szövésre. Erősebbek maradtak átütő csapása után, mint ahogyan azt gondolta. Nyomást fejtett ki rájuk, immár pánikban harcolt, félt, hogy a küzdelme odavonzza a vadászt. Danutdaxton is valami több lett ott a vulkánban, lényeges volt, hogy ki tudja játszani. A láncai még egyszer keményen ráfeszültek, majd teljesen maguktól lehullottak róla. Mitro izgatottan azonnal emelkedni kezdett az akadály felé, ahhoz a pontjához, ahol századokat töltött azzal, hogy meggyengítse azt. Már csak másodpercekig tart áttörni, és a vulkánból feltörő gázokkal együtt a felszínre emelkedhet. Diadalmámor söpört rajta keresztül. Vidámság. Győzelem ízét érezte. Senki és semmi nem állíthatja meg. Dax keresztülszáguldott a dühödten fortyogó vulkánon, akár egy sárkány, az alsó kamráktól indulva felfelé igyekezett, a gát irányába. Azonnal megérezte az apró különbséget, a simogatást, a megnyugtatást, egy puha kéz cirógatta a vulkánt, enyhítve a közeledő katasztrofális robbanást, ami elfújta volna a hegy tetejét, és kilométerekre innen is elsöpört volna mindent. „Arabejila?” – küldte el tapogatózó érintését, de semmit sem talált, a lány már eltávozott a Földről. Érezte a távozását. Érezte a hegy gyászát, amikor elment. A vérének szólítania kellett volna az övét, ha még életben lenne. És mégis, az üdvözlés és a hatalom érintése, ott voltak. Erősebben, mint eddig. Csend felelt a hívásra. Arabejila már közel járt, és azt is tudta, hogy valaki megpróbálja megnyugtatni a vulkánt, a vércseréjük után tehát fel kellett volna tudnia venni vele a kapcsolatot. Sokáig barátok voltak már Mitro árulása előtt is, de hogy aztán századokig együtt utaztak, az elmélyítette a barátságot. Arabejila körül lenni olyan volt, mintha érzelmeket érezhetne. Nagyon különleges volt, vigaszt nyújtott népük harcosainak, és Dax gyakorlatilag harcosnak született. Tehetsége volt hozzá, hogy ráakadjon a gonoszságra. Kiszagolta, látta a bensőkben, és az első pillanatban látta Mitro rothadó bensőjét is, amikor legelőször találkoztak. A Föld suttogott neki, amíg átszáguldott a tüzes kamrákon, elmondta neki, hogy egy nő van odakinn, erőteljes, gyógyító, a Föld valódi leánya. Dax tudott róla, mihelyt belemerítette a kezeit a földbe, a vulkán válaszolt neki, vibrált, mocorgott. Érezte az azonnali reakciót, és nem csak a vulkántól, a talajtól, a föld szívétől, de a saját vérében is.

Ismerős, mégis ismeretlen. Arabejila volt, de most valahogy… több. Ez a nő olyan erő volt, akivel számolni kellett. Ahol Arabejila lágy és gyengéd volt, ennek a nőnek tűz és forróság rejtőzött a bensőjében. Száguldott a lávakürtők labirintusában, üregeken, barlangokon keresztül az akadály irányába. Nem volt kétséges, hogy Mitro úgy hitte, megszökhet a vulkán kitörésekor azokon a kis területeken keresztül, ahol évszázadok óta vékonyította a pajzsot. Dax soka nem adta semmi jelét, hogy tisztában van vele, mit ügyködik Mitro. Soha nem kapta rajta az élőholtat azon, hogy a gátat manipulálja, és minden nyom eltűnt, de Mitro egyetlen dologgal nem számolt, az erős kötvénnyel az életpárok között. Mitro szándékosan megtöltötte a gonoszságával a hegyet, úgyhogy a szagáról Dax képtelen lett volna megtalálni, az átjárt minden borotvaéles sziklát és lávamedencét. A vészkijárat már réges-rég elkésett. A vámpírnak eszébe sem jutott, hányszor cserélt vért egymással Dax és Arabejila, amíg Mitrora vadásztak, és amint ritkulna a gonosz fertőzése körülötte, Dax felhasználhatná a vérkötvényt, hogy a nyomában legyen. Kikereste a pontos helyszínt az emlékei közül. Arabejila vére folyamatosan hívta Mitroét, és mivel a Föld leánya volt, állandó kapcsolatban volt vele, Dax vére egy idő után elkezdte utánozni. Neki csak hallgatnia kellett rá. Most a sárkány lelkével, ami szintén benne lakott, akkora előnye volt, mint még soha ezelőtt, a Legelső érzekei, a szaglása, a látása messze fölötte jártak a sajátjainak. A vulkán forrósága pedig inkább táplálta, mint legyengítette. A Legelső és Dax egyre sikeresebben oldották meg, hogy egy testen osztozzanak, és ugyanazokon az érzékszerveken osztozzanak. Most is pontosan tudta, hol van Mitro. Érezte, hogy a vámpír küzd a kötelékek ellen, amivel a nő fogságba ejtette. Mitro annak a helynek a közelében esett fogságba, majdnem egészen a pajzsnál, ahová Dax gondolta, hogy tart. Dax elküldött egy kis hálát Arabejilának, és a nőnek. Végre elpusztíthatja a vámpírt, teljesíti a kötelességét a népe iránt. Szabad lehet, elindulhat a következő életbe. Gyorsan halad, kitartóan emelkedett a kamrák, alagutak, kürtők kilométereken át futó útvesztőjében. A lávamedencék vészjóslóan bugyborékoltak. A gőz és a hőség összekeveredtek, sűrű ködöt alkottak. Arra használta a sárkány szemeit, hogy viharos gyorsasággal átszáguldjon a vulkánon egy versenyautó sebességével Mitrohoz, míg az elakadt. A vulkán vett egy mély lélegzetet, a forgószél elállt, rettentő nyugalom harangozta be az iszonyú kitörést. Dax érezte a pillanatot, amikor a nő figyelme elterelődött a fogva tartott Mitrotól arra, hogy megakadályozza a katasztrofális kitörést. Nem hibáztatta, az embereket akarta menteni, csakúgy, mint ő. Fokozta a sebességét, átszelte az utolsó két kamrát, ami elválasztotta a gyenge ponttól, ahová remélhetőleg Mitro is igyekezett. Hallotta Mitro vidám kuncogását, ahogy ledobta magáról a meglazult láncokat, és rohant az elgyengített pont felé. Dax oldalról csapódott neki, belevágódott a testébe, félresodorta, leütötte, távol a céljától. Mitro felüvöltött csalódottságában és haragjában, próbált elkanyarodni, hogy növelje kettejük között a távolságot. Dax túl erős volt, túl gyors, mellkas csapódott mellkasnak, Majd izmokon, húson, csontokon keresztül belevágta az öklét a vámpírba, hogy elérhesse a szívét.

Dax belebámult Mitro mindig fekete szemeibe, egy elmezavarodott, lélek nélküli szörnyébe. Már eleve hibásan született, és aztán szántszándékkal megsemmisített minden jó dolgot az életében. Dax ujjhegye megérintette az elfeketedett, kiszáradt szívet. Gyémánt kemény karmai mélyre hasítottak a vámpír mellkasában, hogy a markába szoríthassa a szervet, aminek eltávolítása gondoskodna Mitro haláláról. Mitro sikoltozott, csapkodott, karmai Dax arcát hasogatták, véres, mély barázdákat szántottak a bőrébe a szemeitől egészen az állkapcsáig. Befúrta az öklét mélyen Dax mellkasába, próbálta elérni a Kárpáti szívét, még mielőtt az húzta volna ki az övét. Az izzó, olvadt kőzet feltört a kamrában, a hatalmas robbanás szétzúzta az Arabejila által felállított gátat. A hőmérséklet olyan magas volt, hogy a pajzs egyszerűen elolvadt, akárcsak a bőrük. Mitro arca elkenődött, mintha túlságosan megnyúlt volna a bőre, és lecsúszna a koponyájáról, csontjairól. Dax tudta, hogy még az ő bőre sem képes sokáig ellenállni a vulkánkitörés forróságának, ami pedig évszázadok óta akklimatizálódott a vulkán magjának hőmérsékletéhez. De nem számított. Semmi sem számított, csak hogy megsemmisítse Mitrot. A vámpír kitéphette volna Dax szívét, és belevethette volna a megolvadt kőzet bugyborékoló, vörös-narancs tavába, ami kitartóan terjeszkedett feléjük, az is megérte volna, ha cserébe Mitro eltűnik ebből a világból. Dax ujjai még mélyebbre ástak Mitroban, míg a vámpír egyre szélesebb lyukat hasogatott a vadász mellkasában. Egy pillanatig úgy érezte, mintha az élőholt egy életlen késsel trancsírozná a testét, de Dax azonnal elzárt minden fájdalmat, és csak a feladatra figyelt. Ujjai összezáródtak a szív körül, és elkezdte kihúzni azt. A vámpír sikoltott, őrjöngött, dühöngött, míg egyik keze Dax arcát hasogatta, a szemeit igyekezvén elérni, addig a másik tovább fúrta magát a vadász mellkasába, hogy megölhesse őt, mielőtt késő lesz. Dax kihúzta a szervet a testből, és miközben egyenesen Mitro szemébe nézett, hagyta, hogy a haszontalan szerv aláhulljon a markából a tűzverembe. Nem érzett gyűlöletet a vámpír iránt, nem érzett diadalt, vagy szomorúságot. Az összeaszott szív még azelőtt elégett, hogy elérte volna az olvadt kőzet fortyogó üstjét. De ahelyett, hogy élettelenül összerogyott volna a kezei között a vámpír, ahogyan annak lennie kellett volna, Mitro ajkai visszahúzódtak az agyaráról egy mosoly paródiájaként, megmutatva fekete, felhúzódott ínyét, csipkézett szélű, foltos fogait, amik vészjósló csattanással csapódtak össze. A diadalmas, aljas, nagyon is élő vámpír hirtelen előrehajolt, és és belemélyeztette a fogait Dax torkába.

7. Az ég lassacskán elsötétült, hatalmas árnyék húzódott lassan a fejük fölé. Hangos morajlások harangozták be előre a föld hatalmas rázkódásait. Sűrű hamufelhő tört fel, egyenesen kilőtt az égbe, mint egy hatalmas fekete torony, majd terjeszkedni kezdett, kavarogva emelkedett. Perceken belül szinte áthatolhatatlan feketeség vette őket körbe. Eleredt az eső, a porszerű cseppek a felerősödő szél hátán utaztak. Riley olyan kimerült volt testileg és szellemileg is, hogy alig tudta felemelni a fejét. A teste ólomnehéznek tűnt, minden erő elfolyt belőle. Térdelt a földön, és megpróbált gondolkodni, hogy mit is kellene tennie most, de az agya egész egyszerűen nem működött. Bámult a három férfira a sötétség fátylán keresztül. Mintha tetőtől talpig eltorzult volna az alakjuk. Mindhárman a földön guggoltak, próbálták átvészelni a végtelennek ígérkező újabb rengést. Rájött, hogy a cseppek nem vizet tartalmaznak, a nagyobb hamuszemcsék hullottak alá, befedve a testüket, betakarva az egész hegyet, a körülöttük lévő fák lombját, és lehetetlenné teszi, hogy felnézzen. Villám reccsent át az égen. A mennydörgés rájuk zuhant. Az elektromosság szinte harsogott körülöttük, szikrák táncoltak a testük körül, fényudvarok övezték a fejüket. Az ágyúdörrenésszerű hang sértette a füleit, a fejében visszhangzott. Kén szaga telítette a levegőt. Ben talpra emelkedett, óvatosan egyensúlyozva próbálta ellensúlyozni a föld könyörtelen remegéseit. – Villámgyorsan el kell futnunk innen ezek után. Nem maradhatunk itt. Túl közel vagyunk. Köhögött, a tenyerével eltakarta az orrát és a száját. Aggodalom élesítette meg a hangját, bár nyilvánvaló volt, hogy próbál összeszedett maradni. – Ben – mondta Jubal nyugodt, egyenletes hangon –, egy vulkánt nem lehet lehagyni. A futás nem segít, ha kitör. Vagy itt is biztonságban vagyunk, vagy sehol. – Ha szerencsénk van, a fő robbanás a másik oldalon fog bekövetkezni, és akkor életben maradunk, ha elég gyorsan képes vagyok egy menedéket építeni a számunkra – próbálta biztosítani őt Riley, holott még ő maga sem volt biztos önmagában. Ben sorra rájuk bámult, majd kirobbant belőle a félelem és a felháborodás. – Menedéket? Ugratsz? Ez egy vulkán! Ha itt maradunk, meghalunk! – Nem egy sátorról beszél – csattant fel Gary. – Ha futunk, akkor viszont mindenképpen meghalunk – tette hozzá csendesen Jubal. A lányhoz fordult. – Riley? Képes vagy megcsinálni? Tényleg szükségünk van arra a menedékre és tényleg, most azonnal van rá szükségünk. Riley leült a sarkaira, fáradtan letörölte az arcáról a hamut, és próbált még egyszer annyi erőt találni magában, hogy újra az Anyaföld segítségét kérje. Behunyta a szemeit. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán képes még bármi mást is tenni magukért. Azért jött ide, hogy megakadályozza, hogy az a gonoszság a világra szabaduljon, de mindenben elbukott. Megbukott abban, hogy megvédje az anyját, nem sikerült ketrecbe zárnia a gonoszt, nem tudta megállítani a vulkánt. Arra sem sok esély volt, hogy magukat megmentse. Annak ellenére, hogy ő maga javasolta, hogy talán menedéket építhetne, valóban úgy tűnt, hogy a gondolat éppen olyan nevetséges, mint amilyennek Ben találta. Mégis, mit gondolt?

Vett egy mély lélegzetet, köhögött, a mellkasa szorult, a tüdeje égett. – Riley? – zökkentette ki a gondolataiból Jubal. Izzó kövek repkedtek a magasban, feléjük zuhantak. Lilásvörös salak és kőeső zúdult rájuk. A három férfi a testével próbálta védeni Riley-t, felemelt kezeikkel a fejüket védték. Hallotta Garyt felzihálni, amikor egy kő hátba vágta. Egy másik egy szikláról pattant vissza Ben feje közelében. Jubalnak igaza volt. Meghalnának, ha futni próbálnának, és meghalnak, ha itt maradnak vulkánbiztos, vagy mi a fészkes fene menedék nélkül. Ha egyáltalán képes építeni ilyesmit, most azonnal hozzá kell fognia. Eltakarta a száját és az orrát, megpróbált egy mély, tiszta lélegzethez jutni, aztán ismét a talajba fúrta a kezeit. Kétségbeesés volt a hangjában, ahogy kántálni kezdett. – Tér, bőségszaru, orsó, kasza, só és pajzs, Auriel hatalmát hívom. – A szavak maguktól buktak ki a száján, és helyesnek érezte őket. Úgy érezte magát, mintha valami rég elfeledett emléket csapolt volna meg. Megdöbbent, amikor a talaj emelkedni kezdett, követte a só körét, hogy villámgyorsan földfalakat húzzon köréjük, ívelt, görbült, kerekedett, míg végül egy földbarlangban találták magukat. – Achát, jáspis, turmalin, fedjétek be a helyet, ne érhesse tűz. A hamu mindenhol ott volt, a szájában, az orrában, megakadt a torkán. Az izzó kövek zápora tovább folytatódott körülöttük, mély tölcséreket vájtak köréjük a becsapódó sziklák, szertecsapódó szilánkokkal szórva meg menedéküket. Kis repedés jelent meg a földön, elfutott egészen a védelem köréig, de ott megállt. Riley lehunyta a szemét, és imádkozott, hogy legyen ehhez elég ereje. Érezte, hogy a Föld reagál az érintésére, megnyugtatást küldött neki, amit máris ismerősként üdvözölt. A védelem körén kívül a fal tovább hízott, vastagodott, masszív sziklával egészült ki, ami az iszonyú forróság ellen is védelmet jelentett. A falak egyre magasodtak, föléjük hajoltak, míg végül kialakították fölöttük a mennyezetet, egyetlen kicsi nyílás maradt rajta középen. – Rubin, gránit, gyémánt ereje, zárjatok el bennünket a veszélytől, helyezzetek biztonságba. Ahogy kántált, a tűzvörös összes árnyalata felsorakozott a falakon, és elkezdték befedni a mennyezeten lévő nyílást is. A kinti robaj elhalványult, bár a rengések könyörtelenül folytatódtak, míg odafenn az utolsó kis nyitott rész is bezárult fölöttük, teljesen elfedte őket. Riley lerogyott, miközben a föld rengett és hullámzott körülöttük. Olyan kimerült volt, hogy gondolkodni sem tudott. Megtett mindent, amit csak tudott. Vagy túlélik, vagy nem. A mérgező gázoktól és a kőzáportól sikerült megvédenie magukat, de ha a hegy kitör, és az elképzelhetetlenül forró láva rátalál kicsiny menedékükre, egy cseppet sem fog számítani, hogy kinn vannak, vagy benn, a forróság megolvasztja a sziklákat is, és valószínűleg megfulladnak, még mielőtt a magma elérné őket. Tökéletes sötétség volt a barlangban, amit Riley létrehozott. Jubal lámpát gyújtott, és leszúrta a földbe. A tető és a fal szikráztak a drágakövektől, gyönyörű, majdhogynem megnyugtató izzást bocsátottak ki. Jubal ámulva nézett szét a drágakővel zsúfolásig rakott falon. – Ez bámulatos Riley. Ha élve jutunk ki innen, ha nem, mindent köszönök neked. Gary átnyújtott a lánynak egy üveg ásványvizet, amit a hátizsákjából húzott elő. – Tessék. Idd meg. Nagyon kimerült lehetsz. Riley a kezét is alig volt képes felemelni, hogy átvegye a palackot. A karjait ólomsúlyúnak érezte, és majdnem ugyanannyira remegtek, mint a föld alattuk. – Ha a hegy úgy istenigazából kitör, ez semmit sem fog érni. Ugye te is tudod? – Sikerült menedéket építened a számunkra hamuból és törmelékből – mutatott rá Jubal. – Azt hiszem, a robbanást is minimalizáltad, és elterelted tőlünk a fő csapásirányt.

– Ez marhaság! – csattant fel Ben. – Hogy a fenében csináltál barlangot a semmiből? Mi vagy te? Ha valaki ezt elmesélné nekem, az életben nem hinném el. – Sok dolog van ezen a világon, amit mi emberek csak nagyon nehezen hiszünk el – mondta halkan Gary –, könnyebb fantáziaként elkönyvelni bizonyos eseményeket, vagy úgy tenni, mintha meg sem történnének. Riley nyilvánvalóan rendkívül tehetséges… – Ez nem tehetség – mondta Ben – senki sem képes olyasmire, amit csinált. Ez inkább valami feketemágia, amiben el sem tudom dönteni, hogy hiszek-e egyáltalán. Bár meg kell mondanom, az utazásaim során találkoztam már pár furcsa dologgal, de ez… Elcsuklott a hangja. Riley vetett egy lopott pillantást az arcára. Az árnyékok tompította fényben a férfi arca ráncosnak, stresszesnek tűnt. Nem hibáztatta. Ő úgy nőtt fel, hogy ilyen különös dolgokat látott, amiket az anyja tudott csinálni, de még gyerekként is tudta, hogy ezeket mások soha nem fogadnák el, például hogy növények nőttek az anyja lábai nyomán, feléje nyúltak, amikor közel volt hozzájuk. Nem volt olyan magyarázat, amit Bennek adni tudott volna, és lett volna egy szemernyi értelme is. Azok a dolgok, amikre a családja képes volt, neki normálisak voltak, de másoknak egyértelműen nem. – Nevezd csak nyugodtan pszichés képességnek – mondta Jubal –, rokonságban van a Földdel, és az reagál rá. Remélhetőleg a kapcsolatuk van elég erős ahhoz, hogy elirányítsa tőlünk a vulkán kitörését. – Rokonságban áll a Földdel? Irányít egy vulkánkitörést? Ez csak üres fecsegés – mondta Ben. – Lehetetlen. Szent szar, most láttam ezt az őrületet a saját szememmel, de a francba is, ez lehetetlen! Gary szemöldöke felszaladt. – Az lenne? Honnan tudod, mi lehetséges, és mi nem? Indonéziában például, az emberek évszázadok óta hiszik, hogy a szultánjaik képesek lecsendesíteni a vulkánkitöréseket, megszelídíteni őket. Egészen biztosak benne, hogy képes megvédeni őket a hegyek dühétől. Ha végiggondolod, csak ezen az úton is számtalan lehetetlen dolgot láttunk. Mialatt beszélt, törmelék, és sziklák döngették fölöttük a tetőt, megrázó erővel belécsapódva. Riley ellenállt a kísértésnek, hogy befogja a fülét. Minden újabb hatalmas döndüléskor megugrott a szíve a mellkasában. A félelemnek a szájában réz íze volt. Egy újabb robbanás rázta meg őket, a hegy tombolt, ők pedig egyik oldalról a másikra billegtek. Riley belekapaszkodott a földbe, mélyre ásta benne a két kezét, megpróbálta kitapintani, hol zajlik a legnagyobb kitörés, és hogy az milyen nagy. Ugyanakkor arra is használta a talajt, hogy lehorgonyozza magát. Mégis keményen nekicsapódott Garynek, a fejük összekoppant. A férfi szemüvege elrepült. Ben rázuhant Annabell csomagjára, esés közben a válla nekicsapódott a kis barlang drágakő falának. Jubal volt az egyetlen, aki megtartott valami egyensúlyféleséget, úgy vészelte át az újabb és újabb hullámokat, mintha térden állva szörfözne. – Mindenki rendben van? – kérdezte. Mindannyian bólogattak, a sokk egy kissé megviselte a hangjukat. – Úgy tűnik, hogy ez messze volt – kockáztatta meg a kijelentést néhány perc múlva. Riley szíve stabilabb ritmust vett fel. Nagyot nyelt, többször próbálgatta, hogy képes-e egyáltalán beszélni. – Én is úgy érzem, hogy messze van, a hegy túloldalán. Annyit tudok, hogy ott több repedés is nyílt, hogy kieressze a nyomást, így a robbanás nem volt katasztrofális, inkább csak olyan böfögésféle. Azt hiszem, ez volt a legerősebb. – Pillantása találkozott Gary komor tekintetével. – Nem tudtam megtartani, és lenyugtatni a vulkánt egyszerre. Tehát ha igazunk

van, robbanás történt a másik oldalon, és nem égünk el itt elevenen, mindenképpen foglalkoznunk kell majd vele, bármi is az. A kudarc keserű ízét érezte. A gerince mentén a félelem szánkázott, de a földbe nyomott ujjai, amiket összeszorított, hogy megkapaszkodjon… reménykedtek. Elkapott egy másik megfoghatatlan jelenlétet. Hímnemű. Hatalmas. Erős. Az érintése mégis gyengéd volt, a Föld gyermeke volt ő is, akárcsak Riley. Azonnal megnyugvást érzett. Nem volt egészen egyedül a világban. Röpke bepillantást nyert a nyugalmába. Az eltökéltségébe. Olyasvalaki volt, aki soha nem adja meg magát, soha nem vonul vissza. A lélegzet a torkán akadt. Egy pillanatra úgy tűnt, megérinti az elméjét, a kapcsolat nem volt több, mint egy gyengéd simogatás. Tudta, hogy a másik éppen annyira tisztában van az ő jelenlétével, mint ő az ismeretlenével. Abszolút semmiféle gonoszságot nem érzett felőle. Egészen más volt. Olyan… nemes. Nagyon élénk benyomásokat kapott róla, erőteljes volt, félelmet nem ismerő, tökéletesen megbízott a saját erejében. Egy pillanatig belé akart kapaszkodni, erős horgonynak használni a körülötte felrobbanó világban, amikor minden kaotikusan dühöngött körülötte. Eltűnt, még mielőtt visszakövethette volna hozzá az utat. Egy halk, tiltakozó hang csúszott ki a torkán. Most először érzett reményt. Abban a pillanatban képtelen lett volna megmagyarázni, de nem volt annyira egyedül. Értette a Föld suttogásait, felszívta az összegyűlt információt, amikor a talajba merítette a kezeit, érezte a közeli rokonságot, és a szükséget, sőt, kényszert, hogy törődjön a környezettel és a növényekkel maga körül. Egy őrző volt, egy vigyázó, és valahol valaki más is járta ezt a bolygót, akinek ugyanez volt a munkája. Eszébe jutott, hogy talán egy kicsit beleőrült anyja megölésébe, hogy valamiféle mély pszichés törést szenvedett el, és alig tudta visszanyelni a feltörő hisztérikus nevetést. Nem engedheti meg magának, hogy elveszítse az eszét. Most nem. – Bármi is az a gonosz entitás, - aki egyébként nekem hímneműnek tűnik, - ugyanazon a nyelven beszél, amin a teherhordó kántált, amikor megölte az anyámat. És azt hiszem, sikerült megszöknie a robbanáskor. – Nagyot nyelt, a pillantása találkozott Jubaléval. – Sajnálom. Mindent megpróbáltam. Ha anyámat nem ölték volna meg, talán ő többet tehetett volna. Ben óvatosan felállt, gyorsan átfutott a barlang másik oldalára, ott leült, és a hátát nekivetette a falnak, ügyelve rá, hogy rövid mozdulatokat tegyen. – Valakinek el kellene mondania, mi a fene folyik itt. – Két kézzel hátrasimította a haját az arcából, a tenyere megtelt hamuval. – Mert kezdem úgy érezni, hogy megőrülök. Tényleg megállította a vulkánt? Mármint úgy értem, hogy még élünk, vagy nem? – Pillanatnyilag még igen – mondta Gary. – Azt hiszem, hogy sikerült minimalizálnia a robbanást, és azt is átküldte a hegy túloldalára. A nyílások, amik a közelünkben jelentek meg, csak a nyomást enyhítették. – Milyen régóta van meg ez a különös képességed? – kérdezte Ben, a hangja ingadozott a félelem és a szarkazmus között. – Mióta anyám meghalt – felelte Riley, és egy kissé zavarban érezte magát. Újra érezni akarta azt az erőt, azt a megfoghatatlan komfortérzetet, erőt, bátorságot akart meríteni belőle, csak még egyszer. Csapdába esett egy barlangban, és arra várt, hogy elevenen megfőjön, kimerültebb volt, mint bármikor életében, csak össze akart gömbölyödni magzati pózba, és elbújni. – Hogyan csináltad ezt? – követelt választ kiabálva Ben – Arra tisztességes személy nem képes, hogy egy barlangot növesszen a fejünk fölé, vagy, hogy magakadályozza, hogy egy vulkán kitörjön.

– Az elég nyilvánvaló, hogy a vulkán kitörését nem akadályoztam meg – mutatott rá Riley –, és már másodjára vádolsz meg azzal, hogy az ördöggel cimborálok, és ezt tényleg nem értékelem. Te is itt voltál. Láttál mindent, amit tettem. A világegyetem segítségét kértem, nem az ördögét. Képtelen volt a fáradságot távol tartani a hangjától éppúgy, mint az undort, még ha ez nem is volt egészen tisztességes Bennel szemben. Mindarra tekintettel, ami történt, valahogyan ki kellett törnie a félelemnek a férfiból. Ha nem rá számított volna mindenki, hogy megmenti őket, talán belőle is kitört volna. De hogyan magyarázhatná meg mindazt, ami történt, amikor még ő maga sem érti? A bánat minden előzetes figyelmeztetés nélkül tört ki belőle, pislogott egyet, mire könnyek forró áradata rohant végig az arcán. Az anyját akarta, szüksége volt rá. Minden annyira gyorsan történt, és Riley-nak fogalma sem volt, mit csináljon. Gary egyszerűen eléje lépett. – Higgadj le Ben. Tudom, őrületnek tűnik mindaz, ami történik, de csak azért, mert még soha nem találkoztál korábban semmivel sem, ami egy kicsit is hasonlított volna erre, ez még nem lesz kevésbé valóságos, vagy kevésbé veszélyes. Ha egymás között is háborúságot gerjesztünk, az csak ront a helyzeten. Jubal és én olyan dolgokat láttunk már, amitől mások visítva menekültek volna egyenesen a bolondokházába. De az igazság az, hogy a gonosz létezik, szörnyek járnak a nyomunkban éjszakánként, és néha csak az olyan emberek állnak köztünk, és a teljes megsemmisülés között, mint Riley. Azt kívánom, bár ne lettél volna részese ennek, de sajnos az voltál, egy bátor ember vagy, úgy döntöttél, hogy megvéded Riley-t, ahelyett, hogy elfutottál volna, mint mások. És ez a döntés, bár csodálatra méltó, a veszély útjába sodort, számodra érthetetlen hatalmaknak tett ki. Amíg a közelünkben vagy, a közepében leszel ennek, és nem tudok rá garanciát vállalni, hogy a helyzet javulni, vagy romlani fog. Tehát arra van szükség, hogy megőrizd a hidegvéred, és ne vádold Riley-t. Ha rátámadsz, az egyikünknek sem fog segíteni. Riley önkéntelenül megcsodálta nyugalmát, tárgyilagosságát, világos magyarázatát. Garyben volt valami végtelenül megnyugtató. Semmi dráma. Semmi egoizmus. Csak maga a jelenléte. Ivott egy újabb kortyot. A torka száraznak tűnt, a szervezete szomjazott. Szüksége volt… de nem tudta mire. Egyszerűen csak hirtelen elfogta a vágyakozás valamire. A kimerültsége ellenére, az ereiben keringő vér égett, a pulzusa megugrott, és rátalált egy furcsa ritmusra. Elevenebbnek érezte magát, mint valaha, és fogalma sem volt róla, hogy ezt a vulkán drámai megelevenedése, tüzes lélegzete okozza-e, vagy azért történik, mert kapcsolódott egy pillanatra valakihez, aki megajándékozta a nyugalommal a totális káosz közepén. Vagy talán az érzelmei intenzitása okozza, a félelméé, a bánatáé, vagy pusztán az adrenalin hatása. Bármi volt is, pontosan olyan vibrálónak érezte magát, mint amilyen fáradtnak. – Csak nagyon nehéz mindent beleverni a fejembe – mondta most már nyugodtabb hangon Ben. – Vicces dolog, hogy a folklórban mindig a vérfarkasok és a vámpírok érdekeltek, Bigfoodtól kezdve a yetiig minden, beutaztam a világot, azon erőlködve, hogy bebizonyítsam, hogy ahol füst van, ott tűz is van. Egy mini tengeralattjáróban még a Loch Ness-i szörny után is lemerültem. Mentem azután, amit ti megmagyarázhatatlannak neveztek, meg akartam találni, de a sorozatos csalódások után nemigen hittem már benne. Vagy talán soha nem is hittem igazán. De ez… – megcsóválta a fejét és megtörölte kézfejével a száját – veletek maradok, bár gondolom, nem okozok vele nagy meglepetést, ha azt mondom, egy kicsit be vagyok ijedve. Jubal rávigyorgott, hamu feketítette arcából kivillantak hófehér fogai. – Üdv a világunkban. Akkor lennél igazán őrült, ha egy kicsit se félnél.

Riley hirtelen felállt, átsietett a három férfihoz a barlang túlsó felére, hogy szembenézzen a három férfival. Leült, felhúzta a térdit, és megpihentette rajtuk az állát. – Én határozottan rémült vagyok Ben. Sokszor jártam már ennél a hegynél, de soha még csak hasonló sem történt. Ben egy feszült mosolyt küldött neki. – Azért kösz a barlangot, amit fölénk húztál. A forró lávába fulladás nem az a halálnem, amiben el szeretnék hunyni. Riley megpróbált rátalálni egy mosolyra, és csak remélni tudta, hogy sikerült. – A piroplasztik folyam nekem sem tartozik a legmókásabb elképzeléseim közé. Jubal megköszörülte a torkát. – Biztos vagy benne, hogy bármi is volt az, ami a vulkánba volt zárva, elszökött? Riley bizonytalanul bólintott. – Szabad. Nem tudtam megtartani. – Újra érezte a kudarc keserű ízét. – Ti pontosan tudjátok mi az, ugye? – Amikor sem Jubal, sem Gary nem válaszolt, felsóhajtott. – Nézzétek. Együtt vagyunk ebben a slamasztikában. Kint van. Éreztem őt. Tudom, hogy valódi. Meg kell mondanotok, mivel van dolgunk. – Én is tudni szeretném – értett egyet Ben. – Bármi legyen is az, nem létezik, hogy őrültebb dolog legyen, mint az, aminek a szemtanúja voltam. Jubal megdörzsölte az orrnyergét, a szemei összetalálkoztak Gary pillantásával. – Nem számít hogyan tálaljuk, azt fogod mondani, hogy elmebetegek vagyunk. Ben vállat vont. – Magamról máris azt gondolom, hogy elmebeteg vagyok, akkor ez is belefér. Az egészből egy körömfeketényi sem tűnik valóságosnak. Még mindig haboztak mindketten. Riley-nak egyáltalán nem tetszett, ahogyan egymásra néztek. Érezte, hogy a pulzusa megugrik. Ennél jobban már úgysem tudna félni, vagy igen? Az ismeretlentől való félelem mindig rosszabb, mint a biztos tudás. Arra legalább megpróbálhatna felkészülni. – Tudnom kell, mi az a gonosz, Jubal. Hallottam beszélni. A hangja legalább egy percig a fejemben volt, és végtelenül mocskosnak éreztem. – Megremegett. – Azt hiszem, hogy utánam fog jönni. – Mit mondott? – kérdezte Gary. – Ugyanazon a nyelven beszélt, mint a teherhordó, mielőtt megölte az anyámat. – Behunyta a szemét, és felhasználta azt a bizonyos „fonografikus” memóriáját, ami lehetővé tette a számára, hogy bármely madár, vagy állat hangján tökéletesen válaszolhasson nekik, és ami nagyon tehetséges nyelvésszé tette. – Azt mondta: Arabejila. Emni hän ku köd alte. Tõdak a ho aδasz engemko, kutenken aδasz engemko a jälleen. Andak a irgalomet terád it. – Nem ismerte a szavakat, így azt sem, hogy mit jelentenek, de a hangot, a hangsúlyokat, pontosan ugyanolyan undorítóan és mocskosan sikerült kiejtenie, mint ahogyan hallotta, így mindenki összerezzent. – Az egyetlen szó, amit felismertem, az az Arabejila volt. Ez egy nagyon szokatlan név. Az ük-ük-ükanyámat hívták így, és már ő is egy másik ősanya után kapta a nevét. – Gary és Jubal hosszú pillantást váltottak egymással. Riley felsóhajtott. – Mondjátok el, mit jelent. Ezen a ponton én is úgy vagyok vele, mint Ben, kétlem, hogy még bármin meg tudnék lepődni. – Azt hitte, hogy olyasvalaki vagy, akit ismer – fogott bele Gary. – Ha van olyan ősöd, akit Arabejilának hívtak, akkor az történhetett, hogy amikor megérezte a jelenléted, az érintésed ismerős volt a számára, és ha azt hiszi, hogy te ő vagy, az ajándékaid és a képességeid hihetetlenül erősek lehetnek. Valószínűleg azt hiszi, hogy te vagy Arabejila. – Az a rokonom, akinek ez volt a neve, nincs életben már vagy… Elcsuklott a hangja, és ránézett Benre. Bármi volt is abban a vulkánban, egy nagyon ősi, de máig élő gonoszságnak kellett lennie. Mennyi ideje járnak már a családja nőtagjai ide az Andokba, hogy ötévente

végrehajtsák a rítust? Összeszorította a száját, és odadörzsölte az arcát a térdeihez. Ha ezt az ősi lényt az ő egyik őse rekesztette el a vulkánban, akkor valószínűleg úgy áll a dolog, hogy van oka rá, hogy kissé dühös, és bosszúálló legyen. – Lényegtelen. Le tudod fordítani, amit mondott? – Ismételd el újra – kérte Gary – megteszem, ami tőlem telik. Megtette, lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót, gondosan ügyelve rá, hogy a legutolsó hangsúly is a helyén maradjon. Gary megdörzsölte az állkapcsát, és egy pillanatra lebámult fekete kezére, beletörölte a hamut a farmerjába, majd amikor a kezei ugyanolyan piszkosak maradtak, vállat vont. – Emni hän ku köd alte. Tudtommal ez azt jelenti, átkozott nő. – Éreztem, hogy ez a kifejezés ismerős – mondta Riley. – A teherhordó is ezt kántálta újra és újra. Átkozott nőnek nevezte az anyámat. – És most téged – tette hozzá Jubal. Riley ösztönösen a talajba fúrta a kezeit, megnyugtatásra volt szüksége. Már biztos volt benne, hogy az a gonosz entitás utána jön. Nem volt rá szükség, hogy Gary kimondja, hallotta a haragot és a gyűlöletet abban a hangban. De hallotta a félelmet is. Ő ugyan nem Arabejila volt, de az a gonoszság mégis félt tőle, és Riley több, mint boldog volt, hogy rokonságban áll azzal a nővel. – Tõdak a ho aδasz engemko, kutenken aδasz engemko a jälleen. „El sem tudom elhinni, hogy…” – összeráncolta a szemöldökét, és Jubalra nézett – Elszökni? „El sem tudom hinni, hogy elszöktél előlem?” Jubal bólintott. – Nekem is ez jött ki. És valami olyasmi, hogy „nem térhetsz vissza.” Gary is bólintott. – „Nem tudom, hogyan menekültél el előlem, de nem lehetsz itt megint.” Ez a legközelebbi értelmes fordítás, amire csak képes vagyok. Egyértelműen úgy gondolja, hogy ismer téged. – És a vége? – ragaszkodott a teljességhez Riley – Andak a irgalomet terád it. – Ez azt jelenti, hogy „most nem kegyelmezek neked” – hadarta a szavakat gyorsan Gary, mintha minél hamarabb túl akarna lenni rajta. – Tehát ki is ő? – követelt választ Riley. Gary a hamus kezét törölgette a hamus farmerjába, még véletlenül sem nézett rá. – Attól félek, egy vámpírral van dolgod. Egy nagyon erőteljes vámpírral. Egy valódival. Ki fogja tépni a torkod, és szárazra szívja az ereidet. Az emberek szenvedésével és rettegésével táplálkozik. Kétség sincs bennem afelől, hogy mit zártak be abba a hegybe. Riley tátott szájjal bámult rá. Nem számított arra, hogy azt fogja hallani, hogy vámpír. A vámpírok mitikus démonok regényekben és filmekben. A leghalványabb fogalma sem volt ugyan, hogy mit fog mondani Gary, de talán legkevésbé a vámpírra számított. A férfi nagyon komoly volt. Lopva rápillantott Jubalra. Igazság szerint ő is véresen komolynak látszott. – A fegyvereitek alapján ti pontosan erre számítottatok. Nyilvánvalóan mindenről tudtatok. Gary megrázta a fejét. – Nem, ez nem igaz. Tényleg azért jöttünk ide, hogy egy nagyon különleges növény után kutassunk, amit régóta kihaltnak gondoltunk. Egy kalandorokból álló kis csoport járt erre tavaly, és az egyikük megjelentetett az interneten, a blogján egy fényképet a növényről. Egy barátunk pedig történetesen rábukkant a képre, és elküldte nekem, mivel tudta, hogy érdeklődöm a ritka növények iránt. Jubal és én, mindketten izgatottak lettünk a hírtől. Kapcsolatba léptem azzal az emberrel, aki a képet készítette, aki szóban is leírta a növényt, így már biztos voltam benne, hogy az az, amit keresünk. Felvettük a kapcsolatot egy vezetővel, és indultunk.

– De a vezetőnk megbetegedett, vetette közbe Jubal – éppúgy, mint a tiétek és Dr. Pattoné is. – És a miénk – tette hozzá Ben. Gary bólintott. – Tehát egyszerre maradtunk mindannyian vezető nélkül, és úgy gondoltam, mivel mindannyian ugyanarra a területre igyekszünk, egy jó ideig együtt haladhatunk, aztán pedig mindenki megy a maga útján, amikor a hegyhez érünk. Annál a pontnál még fogalmunk sem volt róla, hogy valami baj van. – Csak akkor kezdtünk el gyanakodni, hogy talán élőholttal van dolgunk, amikor azok a különös események elkezdődtek, és egyértelműen mind anyádat vette célba – egészítette ki Jubal. – A gonoszságot ki lehet tapintani, amit mindketten éreztünk már ezelőtt is. Ben megrázta a fejét. – Nem, ez nem lehet. Vámpírhitet tanulmányoztam a világ minden táján, és elismerem, egy részem szerette volna azt hinni, hogy létezik valami olyasmi, mint a filmeken. Belefutottam egy csoportnyi emberbe is, akik nagyon is hisznek a vámpírokban, és azt állítják, hogy vadásznak rájuk, megölik őket. Valamennyien tökkelütöttek voltak. Komplett diliház. Olyan dolgok, mint a vámpírok, nem léteznek. Azok, akiket ezek az idióták megöltek, vagy betegek voltak, vagy egyszerűen csak másképpen éltek, vagy valami problémájuk volt azzal, hogy a napon legyenek. Minden áldozatukat megvizsgáltam, egy sem volt vámpír. Az a néhány ember, aki úgy viselkedik, mintha vámpír lenne, és vérért ölnek, állami elmegyógyintézetekben vannak kényszergyógykezelés alatt. – Ez igaz – értett egyet Gary –, pontosan tudom kik azok, akikről beszélsz. Én egyszer régen közéjük keveredtem, és igen, válogatás nélkül ölnek. Célba vesznek valakit, aztán elferdítik a tényeket, hogy illeszkedjen ahhoz, amit hinni akarnak, de mindez nem befolyásolja azt a tényt, hogy vámpírok valóban léteznek. – Ha ez igaz – vetette fel Ben –, hogyhogy nem tud róla senki? Riley-nak el kellett ismernie, hogy ez egy remek kérdés. A térdére hajtotta a fejét, de a pillantása Garyn maradt. Igazat beszélt, hitte is, amit mondott. Jubal úgyszintén. Egyikük sem keltette elmebeteg benyomását. Ő maga is érezte a gonoszt, amikor a talajba süllyesztette a kezét. Sőt, még a hangját is hallotta. Mindezek tények voltak, nem lehetett letagadni őket, mint ahogyan szerette volna. – Hogyan volt rá képes, hogy irányítsa a majmokat, a denevéreket, a piranhákról és a kígyóról már nem is beszélve, hogy azok megtámadják az anyámat, ha egyszer csapdában volt a vulkánban? – kérdezte, nem várva meg, hogy Jubal, vagy Gary válaszoljon Ben nagyon is logikus kérdésére. Hitt Garynek, és ez éppen ettől volt az egész olyan szörnyen ijesztő. – A vámpírok nagyon erőteljesek. Ha ez egy vulkánba zárva is életben maradt, még a szokásosnál is erőteljesebb lehet. Több évszázada volt rá, hogy növelje a hatalmát, mint amit el tudunk képzelni. Riley egy pillanatra behunyta a szemét. Kieresztett a világba valami igazán gonoszat. – Ő lenne, akiről a népek szájhagyományai szólnak, ami elpusztította a cloud, majd az itt élő inka népet, megölte a legjobb harcosaikat, falvakat pusztított el? Azt hitték, hogy a gonosz egy istenség, aki nő és gyerekáldozatokat követel, mégsem békél meg soha. Létezhet, hogy ennyire öreg? – Igen – válaszolt egyszerűen Gary. Riley szeretett volna egy aprócska gombóccá gömbölyödni, és elbújni a talaj kényelmébe. Még ideje sem volt gyászolni az anyját, és hirtelen úgy túlterhelte a szomorúság, hogy gondolkodni is alig tudott. Nem is akart gondolkodni. Nem akart beszélni, vagy hallani többé. Be akarta fogni a füleit, mint egy gyerek. Ehelyett nagyon sóhajtott, és kényszerítette fáradt testét, hogy egyenesebben üljön, mint eddig.

– Szóval, van nálatok akkor karó, vagy meg kell elégednünk a meglévő fegyverekkel? Nagyon bátortalan kis vicckísérlet volt ez, de adott körülmények között ennyire futotta. Ben kuncogott. – Karó? Viccelsz? – A karó nem működik – mondta Jubal –, a szívet kell elégetned. Lelőheted őket, leszúrhatod, megkarózhatod, még a fejüket is levághatod, de ha nem égeted el a szívüket, akkor regenerálják önmagukat. Egy nyögés szökött ki Riley torkán. Hát persze, hogy el kell égetni a szívét. Minden más túlságosan könnyű lenne. Ben a szemét forgatta. – Na, most mondom azt, hogy te megőrültél. – Bárcsak azt mondhatnám, hogy csak mi találtuk ki – mondta Gary –, de nem. Mindenki veszélyben van most. Mi mindannyian. Minden törzs, az útitársaink, akik megpróbáltak elmenekülni a dzsungel elől. Vérre lesz szüksége, és megöl bárkit, akivel találkozik. És nem csak a vért veszi el, hanem az emlékeket is, megtanul mindent villámgyorsan, hogy beilleszkedjen, bárhová is megy. Az elmúlt több száz év ismereteinek hiánya semmit sem jelent, pár napon belül behozza a lemaradást. Riley dörgölni kezdte a szemöldökei közét, hogy meg időben megszabadulhasson egy kezdődő fejfájástól. – Akkor meg kell találnunk a többieket, és meggyőződni róla, hogy biztonságban vannak. Ben rosszallóan nézett rá. – Te tényleg bele akarsz vágni ebbe? Ez egy megölhetetlen-Isten-vámpír, aki akkor sem hal meg, ha átütsz a szívén egy karót. Még akkor sem, ha ledöfjük, vagy lelőjük. A lány lassan bólintott. – Nem akarok belevágni Ben, de muszáj lesz. Azok az állatok teljesen a természetükkel ellentétesen viselkedtek, és valami arra kényszerítette Capát, hogy megölje az anyámat. Nevezd, aminek csak akarod, de én tudni akarom, hogyan lehet megölni, bármi legyen is az. Tudni akarom, mire számíthatok, ha szembetalálkozom vele, nem akarok több meglepetést. Ben mogorván nézett rá, de bólintott. – Azt kell mondanom, hogy sajnos igazad van. – A vámpírok nagyon ravaszak tudnak lenni – magyarázta Jubal. – Az illúziók nagymesterei. Tűnhetnek gálánsnak és jóképűnek is, tökéletesen elfedik, kik és mik is ők valójában. Beférkőzhetnek a fejedbe, rávehetnek, hogy megtegyél bármit, amit akarnak. Odamész hozzájuk, ha azt parancsolják, és hagyod, hogy kitépjék a torkod. Odaadod nekik a gyerekeidet, vagy bármely más szerettedet, akit csak kérnek. – Nagyszerű – mondta Riley – ez az elképzelhető legrosszabb szörny, ugye? Ezt akarod mondani. Vagyis pontosan ezt is mondod. Tehát fegyverek mellett, lángszóróra is szükségem lesz. Láttam, hogy neked van egy Gary. Kölcsönkérhetem? Meglehetősen biztos vagyok benne, hogy a vampi nem kedvel különösebben. Elég világossá tette. – Én azt mondom, hagyjuk itt ezt a poklot abban a percben, ahogy tudjuk – mondta Ben – Bármi legyen is ez, éljen piranhákon. – Nem fog – mondta Gary – ,egy vámpír, emberekből táplálkozik. – Egyetértek azzal, hogy neked és Riley-nak minél előbb el kell mennetek innen – tette hozzá Jubal –, nekünk pedig meg kell találnunk a többieket, és ki kell őket vinnünk az őserdőből, vissza a civilizációba, olyan gyorsan, ahogyan csak lehetséges. – Valakinek eszébe jutott már, hogyan fogunk kimenni innen? – tette fel a kérdést tétován Ben. Minden szem Riley-ra szegeződött. Ha a vámpír nem tudott bejutni, talán itt maradhatnának hosszabb ideig. Vállat vont.

– Nem tudom, de még abban sem vagyok biztos, hogy nyugodtan kimehetünk. A föld még reng, és a talaj is forró, ha belemerítem a kezem. Míg beszélt, ismét mélyre tolta az ujjait a földbe. Ahogy eddig is, teste azonnal reagált az ujjaira, tenyerére tekergőző energiára. Megnyugtató melegség szivárgott a pórusaiba. Egészen mozdulatlan maradt és hallgatózott. A Föld nyikorgott és nyögött, lágyan suttogott. Mintha az anyja hangját kapta volna el, annak egy halovány visszhangját, mintha nevetne, vidáman, dallamosan utazott át a sziklákon, és a talajon, hogy megtalálja őt. Könnyek szorították össze a torkát. Behunyta a szemit és nagyokat lélegzett. Eleinte csak a férfiak lélegzését hallotta. Néha egy-egy megrendítő erejű becsapódás dörgött végig a tetőn a feje fölött. Kényszerítette magát, hogy kitakarja a zavaró dolgokat, és mélyre tolta a tudatát a földbe, egy kapcsolat után kutatott, amivel elérhette az információk vénáját, és ami úgy tűnt, épp a hatókörzetében van. Hallotta a morajlásokat, és tudta, hogy csak rá kell hangolódnia, hogy képbe kerüljön a világon zajló eseményekkel. Egy kész üzenetközpont állt a rendelkezésére, csak még nem tanulta meg pontosan, hogyan is kell használnia, de ahányszor belesüllyesztette a kezeit a dús földbe, egyre több rejtély kulcsára talált rá, ami az anyját övezte. Bármilyen ajándékot is hagyott hátra a lányára az anyja, az ott volt bezárva a földbe, de hogy felfedezze az örökségét, az egyedül rá várt. Úgy gondolta, ha megtalálja a helyes szavakat, azzal magához hívja a titkokat. A többiek számítottak rá, mindenképpen a végére kellett járnia. Vett egy mély lélegzetet, lassan kiengedte, és elnyomta a késztetést, sürgetést magában, hogy csináljon valamit. A férfiak eltűntek, és velük együtt a jelenlétük neszei is. A barlang fala szétfoszlott előtte. A félelme és a bánata is eltávolodott, míg végül nem maradt más, mint a tüdejének és a szívének ritmusa. Pár percen keresztül csak lélegzett, hagyta, hogy ez az egyszerű, mechanikus mozgás teljesen kinyissa, megtisztítsa az elméjét. Felfigyelt egy ritmusra, ami örökkévaló volt, és egészen a Föld legbelsőbb magjáig volt visszakövethető. Ujjhegyein keresztül érzékelte az egyre táguló, forró gőzfelhőket, és úgy érezte, bensőséges kapcsolatban áll azzal az őscsillaggal, aminek felrobbanása újabb csillagokat szült, közöttük a Napot is, és létrehozta a Holdat és a Föld bolygót is. Ténylegesen látta a teremtést az elméjében, az összeomló ködöt, ami kihűlt és lassan forgó koronggá laposodott. A Föld feszínét, amit teljesen elfedett az olvadt kőzet lüktető, végtelen óceánja. Érezte ezt a bugyborékoló magmát a felszín alatt, a rajta vándorló kontinentális lemezeket, a magas hegyeket, a mélységes szakadékokat, a vastag, láncszerű indákat, amik minden kontinens alatt mélyen a tenger alá vezettek, és összekötötték a bolygó minden részét, és ez mind-mind össze volt kötve vele is. Eljutottak hozzá az első halk suttogások, morajok töltötték meg az elméjét, az előtte élő nők hosszú sora köszöntötte őt közösségükben. A szíve dalolt, amikor felismerte anyja és nagyanyja ismerős, megnyugtató érintését.

8. Dax belenézett a vámpír gyűlölettel teli, diadalittas szemébe. Csakúgy, ahogyan a vulkán megváltoztatta őt, megváltoztatta Mitrot is, átalakította valami mássá. Több száz évet töltött a forró környezetben, hogy kibírja a nyomást, a gázokat és a hőséget Mitro is alkalmazkodott. Az idők folyamán lassanként felvette egy mutáns gyík alakját. Mély barázdák húzódtak végig a vámpír koponyáján, míg a bőre szinte túlságosan is ráfeszült a megvastagodott csontra. Leperzselődött haja szálegyenesen, tüskésen meredt az ég felé. A szemhéjai nehezebbekké váltak, és maguk a szemei, a lélek ablakai, tükröződés nélküliek, egészen feketék voltak, még a szeme fehérje is eltűnt, ami elárulta, hogy nem lakozik már benne lélek. A lávafröccsenések mély sebhelyeket hagytak védtelen bőrén, szinte az egész testfelületén. Nyálkával borított, megsárgult bőre enyhe záptojás szagot árasztott. A kamra forogni kezdett. A mérgező gáz, amit az élőholt megvastagodott, rücskös bőre árasztott, letargiát idézett elő és elsötétítette az elmét. Dax működésre kényszerítette az agyát. Elégette a vámpír fonnyadt szívét, de az még mindig él. Hogyan? És hogyan ölhetné meg bármilyen vadász is ezt a vámpírt, ha az akkor sem hal meg, amikor meg kellene neki? Végtelen idők óta üldözte az élőholtakat, de ilyesmivel még soha nem találkozott, és nem is hallotta hírét. A hegy megremegett. Egy robbanás visszhangzott keresztül a kamrán. Mániákus, csikorgó nevetés áradt el a fejében. Míg egyenesen a szemeibe bámult, Mitro még mélyebbre tolta az öklét a mellkasába. A kín lángolóan forró volt, ellopta Dax lélegzetét. A karmok téptek és marcangoltak, inakat, izmokat szaggattak szét, hogy lyukat fúrva közéjük elérhessék a Kárpáti dobogó szívét. Egy vigyor gúnyrajza öltött alakot a vámpír arcán, visszahúzódott, fekete ínyében felvillantak a fogazott szélű, sötét foltos fogak, hogy a nyaka felé kapjanak, miközben karmos keze megragadta a szívét. Abban a pillanatban minden megváltozott. Dax már nem rendelkezett a szabad halál luxusával, míg Mitro ezen a világon marad. Élnie kellett, nem számított, akar-e, vagy sem. Visszahúzódott, és figyelmen kívül hagyta az iszonyú gyötrelmet, ami keresztülvágott rajta, felegyenesedett, vett egy mély lélegzetet, és tüzet fújt egyenesen Mitro rosszindulatú arcába. A vámpír felüvöltött, meghátrált, és közben gonoszul megcsavarta a mellkasából üresen visszahúzott öklét. Mitro oldalra vetette magát, hogy elkerülje a lángok egyenletes, kitartó sugarát, ami a vadász torkából áradt, sikoltása betöltötte az egész kamrát. Élénkvörös vér permetezett a levegőbe Dax felszakított mellkasából. Mérgező, savas, hatalmas fekete cseppek fröccsentek át a kamrán Mitro nyitott mellkasából, és égtek hamuvá, ahogy Dax testéhez értek. Tüzes gázgömbök robbantak körülöttük, keresztülszáguldottak a zárt téren, krátereket vájtak a falakba. A repedéseken, amik a nyomukban keletkeztek, még több mérgező gáz, és narancs-vörös láva fröccsent ki. Mitro az elvékonyított gátat kalapálta, újra és újra nekicsapta magát, akár egy faltörő kos, közben pedig igyekezett kitérni a felfelé száguldó, harsogva üvöltő tüzes gázbombák elől, amik az alatta bugyborékoló magma medencéből emelkedtek ki. Dax a vámpír után vetette magát, ujjai hegyével nyúlt utána, hogy a megragadja a bokáját és annál fogva rántsa vissza.

Ezer apró tű fúródott a tenyerébe, mintha lángra kapott volna a keze. Az első gondolata az volt, hogy elengedi, de mégis kényszerítette magát, hogy megtartsa és visszafelé húzza a vámpírt, a buborékokat böfögő lávató felé. Mitro a szabad lábával beletaposott a Dax mellkasán lévő sebbe. Fájdalom robbant át a vadászon. Egy pillanatra minden elfeketedett előtte. A teste leállt, ujjai elengedték a bokát. Lefelé zuhant a levegőben, mire magához tért. Mitro már ismét a pajzsnál volt, barázdált koponyájával döngette újra és újra, ugyanazon a helyen. Dax felfelé száguldott, hogy megpróbálja ismét elkapni. A hegy fenyegetően felmorajlott, majd néhány másodpercnyi csend után ismét, aztán pedig hatalmasat robbant. A harcosok irányíthatatlanul sodródtak, agyrázkódást okozó erővel csapódtak a falaknak. Dax is nekicsapódott a szikláknak, mielőtt visszanyerhette volna az egyensúlyát. A forróság szinte lángra lobbantotta. A füléből vér csöpögött. A látása elhomályosult. A kamra tele volt gőz és gázok keverékével, a hirtelen megnövekedett nyomás szinte széttépte. Abban a pillanatban érezte, hogy a Legősibb felemelkedik benne, hogy megvédje. A teste hozzászokott az évszázadok alatt a vulkáni környezethez, de egy vulkánkitörést sem ő, sem Mitro nem élhetne túl, és ezt a sárkány is tudta. A legöregebb villámgyorsan a birtokába vette, a lelke felemelkedett és szétterült körülötte, hogy magába foglalja Daxot. Először karmazsinvörös és narancssárga pikkelyek nyelték el Dax testét, zökkenőmentesen, hatékonyan pattantak ki a bőréből, és simultak rá a feje tetejétől a lábujjaiig. A kemény burok beborította a hatalmas tépett sebet is a mellkasán, de a vére tovább szivárgott a pikkelyek között, összefoltozva a skarlátvörös mellkast. Dax hozzászokott az alakváltáshoz, de ez egészen másmilyennek tűnt. Amikor a Kárpátiak elmozdulnak, a test lényege nem szervezi újra alapjaitól kezdve önmagát, most mégis ez történt. Érezte hogyan növekszik meg a tömege, a csontjai megnyúltak, átalakultak. Szárnyak sarjadzottak ki a hátán, hajlékonyak, rugalmas bőrűek, amik a végtelenségig képesek kitartani, és vitorlázni egy elkapott tengeri légáramlaton. A körmei meghosszabbodtak, borotvaéles gyémántkarmokká görbültek. Az erő és a mozgékonyság nyers, elemi érzései áramlottak át az erein. Nem egy vadász volt, aki felvette egy sárkány alakját, ő maga volt a sárkány. Hatalmas. Erőteljes. A tűz mestere. Az ég királya. És bár az öntudata még mindig ott volt, a Legősibbé is ott volt, időtlenül ősin és hatalmasan, és ugyanolyan halálosan. A szárnyak szétnyíltak, a sárkány a levegőbe emelkedett. A hosszú, barázdált farok belecsapott a lávamedencébe, vörösen izzó folyékony kőzetet fröccsentett szét a barlang falain. De fájdalom helyett az iszonyú forróság csak erősítette. Győzedelmesen, kihívóan felüvöltött, és újabb tűzsugarat okádott a vámpír felé. De még mielőtt a forró lángfelhő betakarhatta volna, Mitro alakot váltott, nagy, pikkelyes fekete sárkány lett belőle, keményen nekicsapódott a pajzsnak, és végre áttörte azt. Világgá üvöltötte a diadalát, míg a hegy böfögött, pára és lávakitörések emelkedtek a magasba a keskeny rések felé. Egy rövid, lélegzetnyi szünet után, a hegy kitört. Hatalmas nyomással tódultak ki a gázok, hamut és olvadt kőzetet köpködött az égre a vulkán, leszakítva a hegytetőt. Mindkét sárkány igyekezett félrehúzódni, de a robbanás ereje átsodorta őket a hegy másik oldalára. A tüzes, vörös sárkány zuhanni kezdett az égről, képtelen volt tájékozódni, szinte megvakult az erdő fölé nyúló tüzes hamu és gázfelhő közepén. Villám reccsent keresztül az égen, a levegőt mintha vörös és narancssárga tűzijátékok csíkozták volna. Hamu és fehéren izzó sár zúdult alá. A félig megolvadt sziklák tüzes ágyúgolyókként száguldottak a levegőben.

Lávafolyam indult meg a hegy oldalán tátongó sebből, úgy nézett ki, mint egy hosszú, széles szalag, ami kanyarogva, fényesen áradt az erdő felé. A fák felrobbantak a közelében, tüzes bombáik szétterítették a lángokat. Izzó szempár törte át a hamut és a sötét felhőket, hogy megkeresse a küzdő fekete sárkányt. A vörös szárnyak hatalmas lendülettel vitték az óriási testet a levegőben. A tapasztalat más volt, mint bármi, amivel Dax eddig találkozott. Ott volt a Legősibbel, ő maga a régi Dax volt, mégis együtt érzett és gondolkodott a sárkánnyal, ugyanakkor teljesen különálló volt tőle. Majdnem olyan érzés volt, mintha az öntudata látogatóban lenne egy sárkány testében. A teste nem a sajátja volt, sőt, neki nem is volt teste. A kettősségbe belekábult, kissé elszigeteltnek érezte magát. De még jelenlegi helyzetétől való idegenkedése sem tudta feledtetni vele a vért, ami a pikkelyek között folyt a sárkány mellkasából. Mitro nagyon súlyosan megsebesítette, és a seb megmaradt az átalakulás után is. Dax tudta, hogy mielőbb meg kell állítani a vérveszteséget. A sárkány azonban mit sem törődött a mellkasáról csepegő folyadékkal. A harag és a dominancia borította el a Legősibb agyát, ahogy a bukdácsoló vámpír irányába száguldott, aki a sajátja helyett egy meglehetősen nagy, fekete sárkány alakját viselte. A legősibb bedőlt balra, takarásra használta a hamufelhőt, hogy meglovagolhassa a vulkánkitörés szuperforró légáramait, és felülről csaphasson le Mitrora. Amikor föléje ért, a Legősibb szorosra zárta a szárnyait, mondhatni fejest ugrott a levegőben, halálos sebességgel zuhant át a füstön és a hamun. Mitro csak akkor pillantott fel a vörös sárkányra, amikor az hatalmas csattanással levegőt merített hirtelen széttárt szárnyai alá, mellső és hátsó lábait is felhúzta, karmai csapásra, markolásra nyíltak. Dax előbb ezt hitte, hogy a fekete sárkány menekülni fog, de amikor az ehelyett kihívóan felüvöltött és felvette a harcot Dax irányába lendülve, rájött, hogy Mitronak a leghalványabb fogalma sincs róla, hogy a Kárpátiak által is felvehető gyengébb sárkány alak helyett, itt most egy valódi sárkánnyal került szembe. Mitro azt hitte, hogy fölényben van. A Legősibb teljesen magabiztos volt, övé volt a nagyobb termet, nagyobb hatalom, a jobb pozíció és a lendület. Az ölés gyakorlatilag biztosnak látszott. A sárkány belsejében Dax azzal küzdött, hogy megbirkózzon az érzelmek vad viharával. Világéletében harcolt, és mindig érzéketlen hatékonysággal ölt. A sárkány nem. A sárkánynak a küzdelem volt maga az élet, tele vadsággal, nyersességgel, és a szívdobbanásaiban dübörgő érzelmek olyan élénkek voltak, hogy a vadász szinte meg tudta ízlelni, képes lett volna megérinteni, látni, szagolni egyesével mindegyiket. Tiszta, hófehér diadalmámor, amit tüzes, vörös agressziólángok csíkoztak az aranyfolyam ragyogású büszkeség zászlaján. Dax érzékei és elméje örvénylettek a túlterheléstől. A vörös sárkány belecsapódott a kisebb feketébe, összekapaszkodtak, és együtt hullottak alá az égből. Szárnyaikkal vadul csapkodtak, mindkét sárkány az egyensúlyát kereste, és igyekezett felülkerekedni a másikon. A hosszú nyakak tekergőztek. Agyarak csattogtak, pikkelyes irhát szaggattak, gyilkos fogást kerestek. Hátsó lábaikon a karmok megtörhetetlen szorítással kapaszkodtak egymásba, míg a mellsők összekuszálódtak, a sebezhető hasak után kutattak. A Legősibb nagyobb is volt és erősebb is, mélyen belevájta a karmait Mitro hasába, és végighasított alul a páncélozott bőrön, hogy a puha, védtelen belső szervekhez jusson. Karmai minden mozdulatával beljebb hatolt, pikkelyeket, vérző húsdarabokat szakított ki. A fekete sárkány belsejében Mitro, sokkosan a fájdalomtól, az őrülettől hajtva felsikoltott.

Biztos volt a győzelmében, biztos a testi fölényében, Danutdaxtonnal szemben, de Dax csapásai közül mind mélyre hatolt, míg Mitroé mind lecsúszott a gyémánt kemény, áthatolhatatlannak tűnő vörös pikkelyekről, amik mögé a vadász elrejtőzött. Mitro nem értette. Hogy lehetséges ez? Vadul vonaglott, de képtelen volt kiszabadulni a vörös sárkány kérlelhetetlen szorításából. Csapdába esve egy halálos csatában, amiben hirtelen ráébredt, hogy talán nem győzhet, Mitro Danutdaxton egyetlen lehetséges gyenge pontja ellen kezdett brutális támadásokat indítani, a szíve fölötti páncélra mért csapásokat, ahonnan még sárkány alakban is vér szivárgott a rettenetes sebből, amit ő ütött rajta. Gonosz eltökéltséggel és démoni sebességgel, Mitro egy egész sorozatnyi ütést vitt be arra a pontra. A domború mellkas behorpadt, de még mielőtt átszakadhatott volna, Dax agyarai mélyen belesüllyedtek Mitro vállába, és kitépték a hús és az inak egy hatalmas darabját. A vonagló, üvöltő, tépő, marcangoló két óriási vadállat a föld felé zuhant az égből. Másodpercekkel a becsapódás előtt a két sárkány elszakadt egymástól, szélesre tárták a szárnyaikat, hogy befogják a szelet, és elrepüljenek ellentétes irányokba. Mitro keményen verdesett a szárnyaival, kétségbeesetten igyekezett visszakapaszkodni a magasba. A vörös sárkány céltudatos eltökéltséggel üldözte. Az a céltudatos, nyugodt, hajlíthatatlan, eltökélt vadász volt, aki soha nem adja fel az üldözést. Nem tudta lehagyni Daxot, és bár még mindig nem értette, az is világos volt, hogy nyilvánvalóan nem tud fölé kerekedni az erejével sem. Mitronak sürgős szüksége volt valami előnyre. A szemei obszidián szín csíkokká szűkültek, a vulkánból feltörő sötét, hullámzó hamufelhőre koncentráltak. Kirobbanó sebességre kapcsolt, és egyenesen belerepült a felhő forró, fekete szívébe. A Legősibb szemein keresztül Dax látta, hogy Mitro eltűnik az izzóan forró hamufelhőben. Ahogy eltűnt a látómezejükből, a szél kezdett csigavonalban mozogni a felhő körül. „Mit művel?” – A körbe forgó szél összegyűjtötte egyetlen stabil, tömör örvénnyé a hamu forró részecskéit a vámpír körül. – „Azt hiszi, hogy elbújhat abban a felhőben?” A legősibb egy második kihívó üvöltést is megeresztett a vámpír felé, alig várta, hogy véget vessen a fenyegetésnek. Az összesodródott törmeléktől a látótávolság gyakorlatilag nullára zuhant, de a sárkány szemei még a Kárpátiakénál is többet láttak. Képes volt észrevenni a levegő sűrűségében történő változásokat, ahogyan a szilárd alakot is a hamufelhő mélyén. A fekete vámpír teljesen mozdulatlan volt, a szárnyait széttárta, pusztán az általa gerjesztett természetellenes légörvények tartották a levegőben. Dax majdhogynem a vámpírt is érezte a fekete sárkány belsejében, ahogyan a sebeit gyógyította. Bezárta a sebeket a létfontosságú szerveken, elállította a vérzést, ahol a sárkány felhasogatta és szétmarcangolta. A vörös sárkány gyakorlatilag Mitro fölött volt, miközben a kőtörmelék és a hamuszemcsék megszilárdult fala teljesen elzárta a vámpír szemei elől. Merészen, a dominanciájának teljes tudatában a vörös sárkány újra támadó pozícióba rendezte mellső és hátsó lábait, és átfúrta magát a viszonylag vékony akadályon, egyszerűen áttört rajta, ahogy belécsapódott. De ahelyett, hogy egy sebesült, kiszolgáltatott ellenfelet találtak volna a hamufal másik oldalán, teljes erővel belecsapódtak a fekete sárkány farkának végébe, azon a ponton Mitro átalakította a húst és a csontot borotvaéles, gonoszan csillogó, fűrészes élű, két, félméteres ezüst tüskével felszerelt szigonyra. A Mitro farkára feltűzött vörös sárkány felüvöltött meglepetésében és fájdalmában. Dax felzihált a kíntól, úgy érezte, mintha az ezüst tüskék a saját húsába fúródtak volna. Szerencsére, ahelyett, hogy a szívét járta volna át, a szigony a sárkány gyomrába fúródott. A

fogazott élek így is gyors munkát végeztek a Legősibb hasában, de mivel nem érték el a szívet, ez adott néhány nagyon értékes percet Daxnak és a vörös sárkánynak. A két sárkány ismét összekapcsolódott egy halálra menő küzdelemben, és újra zuhanni kezdtek a föld felé. Mitro villámgyorsan az össze karmával, és a farkán lévő tüskével is támadást indított a vörös sárkány ellen. A Legősibb folytatta, amit elkezdett, Mitro hasát és a végtagjait kaszabolta a karmaival, a fogai Mitro nyakát és fejét harapdálták. Mitro tüskés farka a vörös sárkány bordái döngette, kereste azt a megfoghatatlan szívet, de csakúgy, mint korábban, Mitro sárkány alakja nem volt méltó ellenfele a Legősibbnek, a vámpír meghátrált a fájdalomtól. A meghátrálása nyitotta meg a Legősibb előtt azt az utat, amire várt. A fogai villámgyorsan csaptak le a vállai fölött, átfogták a kisebb nyakat, és az erős állkapocs hihetetlen erővel összezárult. A fekete sárkány visszakanyarította hosszú nyakát, és beleharapott, az agyara belemélyedt a Legősibb bal szeme mellett az arcába. A két sárkány belecsapódott a hegyoldalba, legurultak a meredek lejtőn, letarolták az útjukba eső fákat. Egy keményebb zökkenő szétválasztotta őket egymástól. Mitro emelkedett talpra először, míg a nagyobb és nehezebb Legősibb tovább gurult, majdnem egészen a vulkán lábáig. Az egyik szárnya szakadt és véres volt, de a vörös sárkány sebesülten is talpra küzdötte magát, és mindennel dacolva üvöltött, szemei még mindig a zsákmányára tapadtak, megtagadta, hogy szem elől veszítse célpontját. A sárkány testében a Legősibb haragja és fájdalma, az érzelmei örvénye szinte teljesen kiütötték Daxot. A legősibb mindenre el volt szánva, a sérülései ellenére is győzni akart. Dax nem volt benne biztos, hogy a test, amin osztoznak, sokkal többet képes még elviselni, de a Legősibb ellenállt a kísérleteinek, hogy irányíthassa a vörös sárkányt. Körülöttük csupa hamu volt minden, és a vulkánból kilökődött tajtékkő hatalmas darabjai hullottak le körülöttük. A vörös sárkány szorosan rásimította a hátára meggyengült szárnyát, és felfelé kezdett kapaszkodni a hegyen Mitro felé. A brutális harctól, és az irtóztató erejű becsapódástól még mindig szédülő fekete sárkány, ingatag lábakon állva próbálta kiegyensúlyozni a testét. De végül mégis sikerült kiterjesztenie fekete szárnyait, és Mitro csapkodni kezdett velük, az erejét gyűjtögette, hogy a levegőbe emelkedhessen. A Legősibb nem szándékozott hagyni, hogy a prédája elmeneküljön, így még nagyobb sebességre kapcsolt, elkapta a fekete sárkány egyik hátsó lábát, lendített rajta egyet, és nekicsapta egy közeli facsoportnak. Riley csak pislogni tudott, amikor a barlang körülöttük egyik pillanatról a másikra szétesett. A hamu még mindig hullott, a puha, sodródó pelyhek megtöltötték a levegőt, befedték a fák lombjait éppúgy, mint a bokrokat és a földet is. Az erdő sértetlen volt körülöttük, a robbanás nem tarolta le a fákat ezen az oldalon, de néhány szórványos tűz és a sár, jelentős károkat okozott még így is. Több száz méterrel magasabban láthatták a cloud falu romjainak pusztulását. Tüzek izzottak mindenfelé a hegyen fenn és lenn is, a vörös és narancssárga színek hősiesen küzdöttek, hogy áttörhessenek a mindent elborító hamu szürkeségén. – Nem maradhatunk itt – mondta Jubal az orrát és a száját eltakarva. – Változik a szél iránya, és jókora esélyünk van rá, hogy a másik oldalról egy gázfelhő áttéved ide. – Egyetlen nyomot sem látok – mondta Ben –, hogyan fogjuk Miguel nélkül megtalálni visszafelé az utat?

– Van GPS-ünk – felelte Gary –, és amint a hamu leülepszik, ide tudjuk hívni a barátainkat, hogy mentsenek ki bennünket helikopterrel, de elővigyázatosságból nem ártana megtalálni Miguelt és a többieket sem. Riley felkapta a fejét. Volt valami vészjósló a férfi hangjában, megfogalmazásában. Kiengedte a lélegzetét, a szája elé tette a kezét, és köhögött. – Azt hiszem, tudom követni őket – ismerte be, és lopva vetett egy apró pillantást Benre. – Hát persze, hogy tudod – mondta Ben –, hiszen barlangokat építesz és vulkánokat állítasz meg. Nekem még elő kell keresnem a combig érő csizmám és a köpenyemet is. Rávillantott Riley-ra egy kis vigyort, és megmozgatta a szemöldökeit. A körülmények ellenére a lány elnevette magát. – Bárcsak nekem is lenne egy hétmérföldes csizmám, azonnal elvinném magunkat innen. Gary indult előre. Riley és Ben az övéhez igazították a lépteiket egymás mellett. Jubal zárta a sort, ahogy elkezdtek leereszkedni a hegyről. A hamu vastag rétegben borította a földet a lábuk alatt, de folyamatosan hullott a fák lombjai közül is, míg már úgy érezték, hogy belefulladnak. Pólókkal takarták el az arcukat, és makacsul folytatták az utat. Lehetetlen lett volna azt is megmondani, ha a hajnal közeledik, a hamu az égen olyan sűrű volt, hogy nem eresztette át a legcsekélyebb fényt sem, de az órája elárulta Riley-nak, hogy van még néhány órájuk napkeltéig. Ennek egyáltalán nem kellett volna számítania, de ha a közelükben van az az igazimegölhetetlen-Isten-vámpír, és szabadon kószál, azt szerette volna, ha a Nap minél hamarabb felkel. Megköszörülte a torkát. – Gary, ha ez a hamufelhő az esőerdő fölött marad, és sötétségben tartja, akkor… a… Képtelen volt kimondani azt a szót, hogy vámpír, annyira nevetségesnek tűnt. Határozottan megértette Ben hitetlenkedését, még a bizonyítékok ellenére is, hogy valamiféle gonoszság kísérte őket egészen idáig az útjukon, és rávett egy teherhordót, hogy megölje az anyját. Gary hátranézett a válla fölött, az arckifejezése józanságot mutatott. – Tudom, hogy nehéz elhinni, hogy ilyen dolgok léteznek. De van idekinn valahol egy gyilkológép. Annyi igaz a mítoszokból velük kapcsolatban, hogy valóban nem járhatnak nappal. Lemennek a földbe, és biztonsági intézkedésekkel látják el a pihenőhelyük környékét. Ha ez a lény több száz évig be volt zárva vér nélkül a vulkánba, nagyon erőteljes lehet. – És éhes – mormolta Riley. – Mesélj róluk nekem. Mindent, ami csak eszedbe jut. Gary felkapta a fejét. Pánik és sokk rohant át az arcán, és küzdött, hogy szavakat találjon. Mielőtt Riley is felnézhetett volna, beszélni kezdett. – Fogok. Később. Most igyekeznünk kell. A hangja ahhoz képest, amit érzett, amikor óriási, kifeszített, vörös sárkányszárnyakat pillantott meg az égen száguldani a hegy másik oldalának irányába, egészen nyugodtnak tűnt. Futottak. Keresztülrohantak a fák között és a bozóton, törmelékek, kidőlt, elszenesedett fák fölött ugráltak át, figyelembe sem vették azokat az apró horzsolásokat és vágásokat, amit az elsuhanó fák és páfránylevelek ejtettek rajtuk. Amikor először meghallották a fejük fölött az erőteljes üvöltéseket, a hang majdnem odafagyasztotta őket a földhöz. Aztán viszont bekapcsoltak a túlélő ösztöneik, az adrenalin turbómeghajtása még nagyobb sebességet kölcsönzött nekik. Az adrenalin versenyre kelt a légszomjjal, ahogy megpróbáltak átvergődni egy kisebb emelkedőn. A becsapódás a bal oldalukon következett be, és az ereje olyan nagy volt, hogy térdre zuhantak tőle. Képtelenek voltak elszakítani a pillantásukat arról a helyről, ahonnan fák, hamu és föld spriccelt magasra a levegőben.

Rileynak egy pillanatra úgy tűnt, mintha egy vörös szárny villanna meg előtte, de aztán a látomást maga alá temette a káosz. Aztán az őrület véget ért, de az, ami odalenn magasodott a fák csúcsai fölé, olyan látvány volt, hogy jobban elkápráztatta az elmét, mint a por és a hamu a levegőben. Egy vörös sárkány emelkedett ki a romok alól, jobbra-balra forgatta a fejét, a hátára simította a szárnyait, és elindult felfelé, gyufaszálként törve össze az útjába kerülő, nála sokkal kisebb fákat. Az állkapcsa tele volt gonosz fogakkal, tágra nyílt szemeiben szinte eleven, karmazsinvörös tűz lobogott. Egy második, sokkal kisebb, ragyogó fekete sárkány is felemelkedett a hamuból, széttárta szárnyait véres, széttépett teste körül, ék alakú feje előrenyúlt hosszú nyakán, harapós fogait megmutatta a közeledő vörös sárkánynak. – Szent szar… – suttogta Ben. Adott körülmények között Riley teljesen elfogadhatónak találta a tömör megfogalmazást. A két sárkány, mintha egymás tükörképei lennének, egyszerre fordította a fejét Riley és a társai felé. A félelem állandó társa volt a lánynak az egész utazás során, de most, hogy az óriási vörös, és a kisebb fekete sárkány tekintete megpihent rajtuk, a lány félelme rettegésbe fordult. Rothadó, kicsavarodott gonoszság árasztotta el, olyan forróságot küldve át rajta, mintha a napot próbálná benntartani a mellkasában. Térdre bukott. Betegség söpört át rajta, ami úgy tűnt, a földből árad, mintha eleven penész és gomba terjedt volna villámgyorsan a testén. Rettenetes, mérgező hang szántotta az elméjét, ugyanazt a nyelvet beszélve, mint amit a teherhordó használt. Aztán vége lett. A rettenetes hang elcsendesedett, és a fekete sárkány dühödten felüvöltött. A vörös válaszolt, a kiáltása maga volt a természet ereje, a fák is meghajoltak hangjának lökéshullámától. Riley felkapta a kezeit és eltakarta a fülét. Nyomást érzett a mellkasában, ahogy látta a fekete sárkányt feléjük kapaszkodni a hegyre. A vörös szorosan a nyomában volt. Egy kéz ragadta meg a karját és talpra rántotta. Jubal. A férfinak úgy tűnt, nincsenek is idegei, nem számított, mi történt. – Azonnal el kell mennünk innen. A föld morajlani és remegni kezdett. A vulkánon, alig fél kilométerrel fölöttük, új hasadékok nyíltak, forró gőzök és gázok gejzírjei törtek fel belőlük. „Szent szar.” A szavak hangosan, és tisztán jutottak el Dax sárkányélesítette hallásához. Négy ember bújt össze a hamuval borított hegyoldalban. Dax elkapta egy pillanatra a megdöbbent arckifejezéseket. Három férfi magasodott védelmezően egy kisebb, egy nő karcsúbb alakja fölé. A vörös sárkány bensőjében Dax valami furcsa tudatosságot érzett, mintha valami kristálytisztán dalolna a sárkány ereiben. Gazdagon, vibrálón, elevenen. Egyszerre megtöltötte az orrát az erdő gazdag, termékeny földjének aromája. A sárkány szemein keresztül látta, hogy egy zöld izzás fénylik fel a földön közvetlenül ott, ahol a nő lába a földet érintette. Nem látta az arcát, mégis azonnal tudta ki ő. A Föld hatalma olyan erős volt benne, hogy senki más nem lehetett, mint Arabejila legújabb leszármazottja. „Védd őket!” – kiáltotta bele a Legősibb elméjébe. A vörös sárkány vicsorgott, és összecsattantotta a levegőben a fogait, nyíltan figyelmeztetve, a négy ember pedig futásnak eredt lefelé a hegyről a lehető legnagyobb ívben kerülve őket.

A fekete sárkány sziszegve lódult volna utánuk, de a Legősibb az útjába ugrott. A két ősi ragadozó nagyvad furcsa, bizarr táncba kezdett, ahogy Mitro megpróbálta megkerülni az óriási vörös sárkányt, az ide-oda mozdult előtte, hogy útját állja, lépést illesztettek lépéshez. Nem lévén más választása, Daxnak rá kellett bíznia az emberek védelmét a vörös sárkányra, így ő teljes figyelmét a Legősibb gyógyításának szánta, belülről kifelé hozta helyre a sebeit, és közben megpróbálta megtalálni a módját, hogyan válassza le magát a sárkány zsigeri érzelmeinek bombázásáról, és hogyan vonja azt a vörös sárkány ellenőrzése alá. A Legősibb brutálisan vad harcos volt, de nem voltak önfenntartó ösztönei, és egyáltalán nem állt szándékában hagyni, hogy bármilyen más lény uralja a tetteit, még a saját érdekében sem. A közös szervezet súlyosan megsérült, veszélyesen nagy mennyiségű vér folyt el a szinte helyrehozhatatlanul megsérült szervek mély sebeiből, de a sárkány lelke harcolt Dax azon igyekezete ellen, hogy elterelje őt a prédájától. A Legősibbet egészen elborította a vágy, hogy tekintet nélkül a következményekre, megölje az ellenfelet, darabokra tépje ő maga. A sárkány testén belül Dax pedig azzal volt tisztában, milyen közel sodródtak a halálhoz, és még inkább tisztában volt a kiszolgáltatott emberekkel, akik folytatták a kétségbeesett futást a hegyről, így Dax ugyanolyan elszánt volt, mint maga a sárkány, hogy legalább addig visszatartsa a Legősibbet, míg a legsúlyosabb sérüléseket meggyógyítja. Nem engedhette meg magának, maguknak, hogy meghaljon, mielőtt Mitro vereséget szenvedne, különösen nem, amikor a nő ennyire közel van. Mégis, valahányszor megpróbálta átvenni az irányítást, úgy tűnt, az erőfeszítései csak táplálják a Legősibb haragját. A fekete sárkány hirtelen megfordult és kiterjesztette a szárnyait. A hosszú, görbe tüskés horgok sarjadtak szárnyai hegyén, amiket harmadik pár karomként használt, és hatalmas ugrásokkal kapaszkodott felfelé a vulkánon. A vörös egy újabb vad üvöltéssel ellenfele után indult. Az érzelmek forró viharának újabb hulláma söpört át Daxon, a tűz óceánja vad késztetéssel égette. De ez alkalommal ahelyett, hogy harcolt volna a vak dühvel, ellazult benne, hagyta, hogy átmossa újra és újra. Nem próbálta gyorsan megállítani. Ehelyett megpróbálta magát olyan testnélkülivé tenni, mintha ködalakban lenne. A Legősibb romboló haragja körülötte örvénylett. A sárkány vele született eltökéltsége, hogy úrrá legyen bármiféle fenyegetésen, teljesen átitatta, és Dax megengedte az érzésnek, hogy akadálytalanul átáramoljon rajta. Könnyedén, derűs nyugalommal és végtelen türelemmel, érzékei új irányt vettek a sárkány testében. Nem betolakodó volt a Legősibb testében. Ő maga volt a sárkány. Nem egy külön tudat, nem egy önálló akarat, hanem egy és ugyanaz. Nem akarta sem bebörtönözni, sem az ellenőrzése alá vonni a sárkányt, a tudatukat akarta egyesíteni, hagyni, hogy a gondolataik és a tetteik eggyé váljanak. A sárkány ősi, nyers, fáradhatatlan erőt kínált. Dax pedig higgadt, felelősségteljes józanságot, képességet a tervezésre, a gondolkodásra, szenvedélyes érzelmek és harag nélküli tetteket. Ha sikerül összekapcsolnia a sárkány erejét a saját legendás higgadtságával, megállíthatatlanokká válnak. Együtt - és csak úgy - véget vethetnek a fenyegetésnek, amit Mitro jelent a világra. Ez azonban csak akkor sikerülhet, ha egyként tudnak fellépni, nem pedig egymás ellen harcolva az ellenőrzésért. Fölöttük a vulkán magas lejtőjén, Mitro a Föld forró magjának bugyborékoló dühére fordította a figyelmét. A talaj remegni kezdett, ahogy a vámpír felhívta a felszínre a forró gázokat és savakat. Gőz sivított elő a repedésekből, sziklák hasadtak meg.

A vulkán fő kitörése a túloldalon szakította le a hegytetőt, de Mitro most nyitott egy hasadékot ezen az oldalon is… ami biztos halált jelentett a négy menekülő ember számára, akik a hegyoldalban rohantak. Mitro túl jól ismerte Daxot. Tudta, hogyan lehet megzavarni. Mitro gyengeségnek nevezte ezt, hogy egy ekkora hatalommal bíró vadász törődjön a gyámoltalanokkal, de a belső sürgetés, hogy szolgáljon és védjen, az egyetlen dolog volt, ami Dax és ugyanazon sötétség között állt, aminek Mitro, és olyan számtalanul sok más Kárpáti vadász megadta magát. Az ártatlanokat mindenáron meg kell védeni. Ez volt az, amiért Dax megszületett. Az ok, amiért még élt. A sárkány vérszomja teljes erővel forrongott, a Legősibb minden erejével küzdött, hogy beérje Mitrot, és befejezze végre a vadászatát. Tűz tört elő a torkából, lángjai végignyalták a hegyoldalt, és belekaptak a fekete sárkány farkába. Mitro a levegőbe rugaszkodott, amikor a vulkán megindult. A hegy oldala felszakadt, sziklák és fák robbantak a levegőbe, mintha egy óriásgyermek dobálná a játékait. Hamu, és túlhevült gázok lángoló felhői süvítettek végig a hegyoldalon iszonyú sebességgel. Az elterelés nagyszerűen sikerült. Ha Mitro után menne, az most azt jelentené, hogy átadja a biztos halálnak a négy embert. Alig volt egy pillanata a döntésre, Dax pedig választott. „Meg kell mentenünk őket Legősibb. Különösen a nőt.” Nem próbálta meg rákényszeríteni az akaratát a sárkányra, ehelyett összeolvasztotta azt az ő akaratával, beleszőtte ösztönös igényei közé. Egy üvöltéssel a Legősibb megfordult, felrúgta magát a levegőbe, és teljes sebességgel megindult lefelé a lejtőn a menekülő emberek irányába. Ahogy közelebb értek hozzájuk, messzire széttárta hatalmas szárnyait, mintegy védőpajzsot képezve a kicsiny csoport tagjai körül. Forró hamu és szikleső nyúzta le a sárkány irháját. Karmait mélyen a földbe vájta, szárnyaival egészen körülölelte az embereket, figyelmen kívül hagyta félelemkiáltásaikat, meglepettségük hangjait, amiért a testéből és a szárnyiból alkotott védőkupolába zárta őket. A Legősibb a saját fejét is behúzta a szárnyai alá, amikor a piroplasztik lecsapott rájuk. A jó szemét elrejtette a farka takarásába. A balt átmenetileg megvakította Mitro támadása, így nem tudta kivenni a szárnyai között fogságba esett emberek arcait. Olyan iszonyatos mennyiségű por és hamu szállt le, hogy kételkedett benne, hogy az emberek látnának egyáltalán bármit is. Valószínűleg még a lélegzés is kemény feladat elé állította őket. De túlélik, és ez volt a lényeg. Dax próbálta csendesíteni a Legősibbet, hogy elcsitítsa az ösztönösen feltörő morgásait, amik folyamatosan ott morajlottak a sárkány mellkasában. Nem akarta még jobban megijeszteni az embereket. Aztán legnagyobb megdöbbenésére egy kéz kinyúlt a feneketlen káoszból, és megérintette a sebet a sárkány szeme mellett. Az az érintés apró, jelentéktelen dolog volt, mégis olyan váratlanul érte a merészsége és a félelem nélkülisége, hogy Dax és a sárkány egyszerre fagyott tőle bénult kábulatba. Réges-rég, amikor még Dax sem született meg, tele volt a világ mesékkel sárkányokról és lányokról. Néhányan azt mondták, egy szűz leány hívásának egyetlen sárkány sem képes ellenállni. De most, hogy az a nő ráfektette az aprócska, puha kis kezét, Dax tudta, hogy ez nem a hívása, hanem az érintése. Egy cirógatás, ami megszelídítette a tomboló fenevad szívét. Elképesztő paradoxon volt ez, a törékenység behódolásra kényszerítette a nyers erőt. Végül a vulkánkitörés lecsillapodott, és a néma csend egyetlen pillanatáig senki sem mozdult. Daxnak fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Az egésze bensője, minden gondolata, az összes érzéke, a sárkány testének utolsó idegszála is arra a karcsú kicsi kézre összpontosított, ami a sárkány sebesült szeme alatt pihent.

Hirtelen mocskos, rikácsoló nevetés harsant az elméjében, kiragadva őt a furcsa kábulatból. „Megint elbuktál Danutdaxton! Ahogyan mindig is el fogsz bukni.” – Mitro hangja mintha rothadó hulladékkel tömte volna el Dax érzékeit. – „Mert én vagyok a felsőbbrendű lény, te mindig gyengébb maradsz!” A Legősibb szétnyitotta a szárnyait, és kissé kecstelenül letottyant a hátsójára. A sebei ellenére olyan erővel üvöltötte a világba konok kihívását, hogy valószínűleg még kilométerekkel odébb is hallották, majd egy tűzoszlopot köpött magasan a levegőbe, ami világítótoronyként ragyogott fel az éjszaka sötétségében. A láng keresztülvágott a hamun és a felhőkön, bevilágította a területet heves ragyogása, de Mitro már eltűnt. Megfogyatkozott erővel, a Legősibb lassan visszafordult az emberek felé, akik befogták a füleiket borzalmas üvöltése ellen, és szoros kis gombócokká húzták össze magukat, hogy védjék magukat forró lángjaitól. A zöld erdő egy kicsiny foltján hevertek mindannyian, az egyetlenen, ami megmaradt a hegynek ezen a részén. Ahogy az üvöltése visszhangjai elhaltak, tétován felemelték a fejüket, és lassan, óvatosan talpra kászálódtak. Dax szíve kihagyott egy ütést, amikor először pillantott rá a nőre, a rendkívüli szépségű arcra, ami ugyanolyan ismerős volt neki, mint a sajátja. A buja, nőies idomok, a lágy pillantású, mérhetetlenül sötét szemek, a hosszú, színjátszó fekete haj, a tej fehérségű bőr, még a vulkáni hamu alól is szinte világított, ami tetőtől talpig befedte a lányt. „Arabejila? Hiszak hän olen te?” – suttogta csodálkozva a kérdést azon a privát útvonalon, amit évszázadokkal ezelőtt alakítottak ki egymás között. Tényleg ő lenne? A szövetségese Mitro üldözésében, hogy az igazságszolgáltatás elé állítsák a vámpírt, de akiről évszázadokkal ezelőtt tisztán érezte, hogy meghalt. Vagy nem? Lehetetlennek látszott, hogy túlélhetett annyi évet… és mégis ott állt. A lány megfordult, mintha a három férfi védelmét keresné, de a Legősibb meglepte őt azzal, hogy szűken az útjába csavarintotta a farkát, csapdába ejtette vele, és egy lépéssel közelebb kényszerítette magához. Az illata megrészegítette, ahogyan belélegezte. A lány szíve a fülében dübörgött. A Legősibb nyilvánvalóan megijesztette. Talán érezte, hogy Mitro sárkányalakjával ellentétben a Legősibb egy valódi sárkány, nem egyszerűen egy alak, amit az általa oly rég ismert Kárpáti vadász felvett. Dax kisugározta az akaratát a sárkány testének minden sejtjére, és mindkét fél egyesült tudatára. A Legősibb túlságosan elfáradt a csatában ahhoz, hogy harcoljon a test ellenőrzéséért, így a hatalmas, tüzes vörös pikkelyek és a sárkány óriási tömege visszahúzódott önmagába. Összement, és átalakult Dax magas, sűrű izmú, természetes alakjába. – Arabejila. Hiszakund olenaszund elävänej. Ő tényleg azt hitte, hogy meghalt. A lány hátrafelé botladozott, és felemelte a kezeit, mintha védekezni akarna ellene, egyértelműen sokkolta, hogy a hatalmas méretű sárkány eltűnt, egy emberi alakot hagyva hátra maga után. A vele lévő férfiak közül kettő megmozdult, előrántottak valamiféle fegyvernek látszó dolgokat, és feléjük rohantak, halálos elszántság csillant szemeik hideg ragyogásában. Rosszul értelmezte a helyzetet? Ezek a férfiak fogságban tartották? Dax ösztönösen reagált, természetfeletti gyorsaságát felhasználva mozdult. – Arabejila, fuss! – kiáltott a lányra Kárpáti nyelven – Menekülj kishúgom! Ha ők Mitro rabszolgái, ő is hamarosan visszatér! Lefegyverezte Jubalt, és egy tisztán hallható reccsenéssel eltörte a karját. A férfi térdre rogyott, és a mellkasára szorította sérült végtagját.

– Sisar? – ismételte el a Kárpáti szót a férfi szinte az orra alatt. Aztán egy furcsa nyelven szólalt meg, amit Dax nem értett. – Gary! Várj! Azt hiszi, hogy a húga! Megpróbálja megvédeni! Dax megragadta Jubal mellkasán a furcsa burkolatot, ami valamiféle ruházatnak tűnt. Visszahúzta szabad kezét, gyémánt keménységű karmai meghosszabbodtak, készen arra, hogy felhasítsák az ember torkát, de ekkor Arabejila felkiáltott, ugyanazon a furcsa nyelven, mint amin a férfi megszólalt. – Ne! Állj! Ne bántsd! Kérlek! Dax megfagyott. Nem értette a parancsát, bár a kérlelés a hangjában még így is félreérthetetlen volt, de a legelső hangtól, amit a lány kiadott, érzések fékezhetetlen áradata zúdult rá. Nem a tüzes, harag táplálta sárkányérzelmek, valami mélyebb, tartalmasabb, zsigeribb. Megrázta lénye legmélyéig. Ráadásul, fekete-fehér Kárpáti látása is mélyülni kezdett, egyre változatosabbá, gazdagabbá vált. Még mielőtt az agya felfoghatta volna a változást, mielőtt a nevén tudta volna nevezni azt, hangos robbanás hallatszott a háta mögül. Valami forrón és keményen keresztülszáguldott a hátán, ösvényt hasított a mellkasába. Dax megtántorodott, kieresztette az embert a szorításából, és térdre rogyott. Kábultan odanyomta egyik kezét a mellkasára. Az szétnyílt, meleg nedvesség öntötte el a tenyerét. – Gary állj meg! Hagyd abba! Tedd már le azt az átkozott fegyvert! – A törött karú ember előre nyomult, és félrelökte az útból a másikat. – Olenasz? Nimed olen? A nevét tudakolta. Jubal felpillantott a többiekre. – Valaki csináljon fényt! Fényre van szükségem, azonnal! Egy aprócska, megdöbbentően éles fény lobbant fel. Egy pillanatra elvakította Daxot, majd vérző mellkasi sebén állapodott meg a kis kör. A vére ragyogó skarlátvörösben izzott a furcsa fényben. A bőre nem volt sápadt fehér, mint ami soha nem látott napot, sokkal inkább, épphogy polírozott mahagóni barnának tűnt. Dax felnézett Arabejila szemeibe. Nem feketék voltak, hanem gazdag sötétbarnák, a termékeny föld színe volt ez, amire minden Kárpátinak szüksége volt a túléléshez. De nem Arabejila volt. Nem az a barát, akivel együtt utazott évszázadokig, és aki mellette vadászott. Valaki egészen más. Valaki, akinek a létezéséről való gondolkodást is iszonyú régen abbahagyta már. Felé nyúlt, véres keze kis, vörös csíkokat simított az arcát belepő szürke hamuba. – Päläfertiilam.

9. Riley a csodálkozástól kábultan meredt az előtte térdelő, vadul jóképű férfira. A férfi azt mondta, hogy „Päläfertiilam”, és gyengéd szelídséggel megérintette az arcát, ő pedig azon kapta magát, hogy a szó szoros értelmében odadermedt álltó helyébe. Kicsi, vörös és aranyszínű, izzó hamudarabkák kápráztató esője hullott körülöttük, fokozva az álomszerű benyomást. A színtiszta rettegés egyetlen másodperc alatt semmivé foszlott, és valamiféle csoda kábulatát hagyta hátra maga mögött. De a következő pillanatban, vakító sebességgel, ami éppen olyan meglepő volt ettől a hatalmas termetű embertől, mint az iménti gyengéd mozdulat, a férfi megpördült, elragadta Gary kezéből a fegyvert, és markát halálos szorítással a nyaka köré fonta. És mindehhez nem kellett neki több egy szívdobbanásnyi időnél. – Ne, kérlek! Riley ösztönösen előreugrott, és megragadta a vámpír karját. Mellette Ben felemelte a fegyverét. – Ben, várj! – üvöltött Jubal. – Nem vámpír! Ez nem egy vámpír! Jubal felmutatta a bal csuklóját, amin a törés szétsugárzó tarkabarka színei szinte szemlátomást húzódtak vissza, bőre kezdte felvenni eredeti állapotát. Talán a vele született védelmi reflexei, esetleg a vérében habzó adrenalin, vagy egyszerűen az önvédelmi ösztönei miatt, Ben nem reagált Jubal kiáltására. Felemelte a puskát, és célba vette a sárkány-embert. Az ujja meghúzta a ravaszt. Riley egész teste belerázkódott a dörrenésbe, és mintha mindent lassított felvételként látott volna. A puska egymás után köpte a golyókat. Felsikoltott, a füleire szorította a kezét és várta, hogy a sárkány-ember összeessen. Úgy tűnt, lehetetlen elvéteni a célzást, hiszen Ben alig pár méterre állt a férfitól. De az idegen nem esett el. Az egyik pillanatban még ott állt előtte, a következőben pedig már nem volt sehol. Látta a hamu apró robbanásait azokon a helyeken, ahol a golyók belefúródtak amögött a hely mögött, ahol az imént még a férfi állt. Újabb golyó, és még újabb. Minden olyan gyorsan történt, hogy még csak megérteni próbálta, amikor a fegyver elhallgatott. A sárkány-ember eleresztette Garyt, hogy hatástalanítsa Bent. Most a férfi vállát fogta, és mélyen belenézett Ben szemeibe. A másik keze szinte kényszeresen szorult a hasára, a golyó ütötte sebre. Ben hirtelen, minden kecsesség nélkül lehuppant a földre. Jubalt és Garyt teljesen figyelmen kívül hagyva, a vámpír figyelme visszafordult Riley felé. A lány félig arra számított, hogy őt is darabokra szaggatják, mint az anyját. Ehelyett a férfi gálánsan meghajolt, és meglepően nyugodt, udvarias hangon szólalt meg. – Te nem Arabejila vagy sívamet. Fogadd bocsánatkérésemet a zavarért. Mindez csak azért történhetett, mert annyira hasonlítasz rá. A lány elméjének apró, még épeszű része azt gondolta, hogy talán sikoltoznia kellene, vagy valami ilyesmi, de csak állt ott megbabonázottan, és bámulta a természetfölöttien gyönyörű arcot. A… azok a jellegzetes, meghosszabbodott agyarak kivillantak a férfi szájából. Édes Isten! Vámpír! Az igazi-megölhetetlen-Isten-vámpír ott állt előtte. Ez a vámpír úgy nézett ki, mint egy ember. Egy bódítóan, fantasztikusan jóképű férfi. Csutakrövidre nyírt haja fekete volt, a bőre polírozott mahagóni, sötét szemeinek mélyén rubinvörös lángok pislákoltak. És a hangja… a hangja maga volt a színtiszta mágia. Simogatta, akár egy testi érintés, puhán, füstösen, megnyugtatóan. Felkavaró dallama lecsendesítette.

Majdnem egy egész percébe került, hogy rádöbbenjen, a férfi most angolul beszél, annyira lenyűgözte a szájának mozgása, felvillanó fehér fogai. A hangja végtelenül karizmatikus volt, a méz és a melegség sajátos keveréke. – Kérlek päläfertiilam, engedd, hogy bemutatkozzam. – Hihetetlenül valószerűtlen, óvilági, vagy inkább túlvilági gesztussal ismét meghajolt. – Danutdaxton vagyok. A lány elképedését le sem lehetett volna írni, amikor a férfi teljes magasságában kiegyenesedett. Soha életében nem látott még ennyire szép embert, ennyire lenyűgözőt vagy ennyire sebesültet. Ott állt egyenesre húzott vállakkal, és a teste több száz kisebb-nagyobb sebből vérzett, megbabonázó tekintete mégis az övére tapadt… Hihetetlenek voltak a szemei, akár a csiszolt gyémántok, a csillogásuk is a gyémánté volt, de apró vörös-narancs lángok izzottak a mélyükön. A száját tökéletesre faragták, és ahogy mosolygott… a fogai nagyon fehéreknek és nagyon éleseknek tűntek. – Én… – Vetett egy-egy őrjöngő pillantást Garyre és Jubalra. Tudta, hogy azt mondták neki, a vámpírok képesek jónak látszani, de ezzel együtt is megdöbbent saját reakcióin. Apró elektromos szikrák száguldoztak a karjain. A lélegzet beszorult a tüdejébe, még a szája is kiszáradt. Meglepetésére a két férfi váltott egymással egy néma, mégis nagyon beszédes pillantást, aztán mindketten leengedték az újonnan elővett fegyvereket, és meghajoltak a vámpír felé. – Minden rendben Riley – szólt hozzá Gary, halk, csendesítő hangon –, ő nem vámpír. Az a másik volt, a fekete sárkány. Ő egy Kárpáti… vadász. Úgy mondta a „vadász” szót, mintha az valami elképesztő jelentőséggel bírna. – De… van neki… – megkocogtatta a körmével a fogait, és végül kiköpte a szót – agyara. És szó szerint ellépett a golyók elől. – Tudom. Nehéz megmagyarázni, de mégsem vámpír. Ő rájuk vadászik. Ő az egyik jófiú, de hatalmas fájdalmai vannak, és vérre van szüksége. Gary pontosan úgy nézett ki, mint aki olyan dolgokat mond, amiket egyáltalán nem akar mondani. – A Kárpátiaknak vérre van szükségük, hogy meggyógyuljanak – tette hozzá Jubal –, és neki azonnal hozzá kell fognia gyógyítani magát. – Hogy… mi? – Riley váltogatta a pillantását a két férfi között, és a nyugalma messze röppent. – Azt mondjátok, hogy el kell vennie a vérünket, hogy életben maradjon? Nem nézett a férfira, félt, hogy újra transzba ejti a tekintete. Ha vérre van szüksége, egyáltalán nem akarta, hogy az övével kezdje. Vagy mégis? Ettől félt? Hogy oda akart menni hozzá, és el akarta mulasztani minden fájdalmát? A vágy, hogy segítsen neki, összezavarta és óvatossá tette. Minden erejére szüksége volt, hogy mozdulatlanul a helyén maradjon, és ne rohanjon oda hozzá, ne ajánljon fel neki bármit, amire szüksége van, beleértve ebbe a vérét is. – Véren él, ugyanúgy, mint egy vámpír? – Összerezzent a saját kérdésétől, megijedt, hogy megsértette, de tudnia kellett. Miközben a vadász tekintetét kerülgette elszántan, Benre esett a pillantása, aki még mindig a földön ült üveges tekintettel, és előre-hátra ringatta magát. – Ő rendben van? Mit csináltál vele? – kérdezte. Dax a legkisebb habozás nélkül, azonnal válaszolt, mintha mindig is ismerte volna a nyelvet. – Tökéletesen egészséges. Csak kisebb vágásai és horzsolásai vannak. Semmi baja, ami aggodalomra adhatna okot. – Amikor látta Riley kétkedő pillantását, hozzátette: – egy transzszerű állapotba helyeztem, hogy megnyugtassam. Nagyon ideges volt, és még véletlenül kárt tett volna valakiben akaratlanul. De így te és a többiek, teljes biztonságban vagytok. Mintha ennek minden félelmét azonnal el kellett volna oszlatnia, a vadász elfordult tőle, és Jubalhoz kezdett beszélni az ősi nyelven.

Riley tüzetesen megnézte Bent. Egyenletesen lélegzett, és valóban úgy tűnt, mintha teljesen ép lenne, ahogyan a vadász állította, kivéve néhány horzsolást és karcolást. De leginkább olyannak látszott, mintha nyitott szemmel aludna. – Megértem, és köszönöm Jubal. Nyilvánvalóan egy magánbeszélgetés végén váltott vissza angolra Dax. A lányt nem érdekelte, hogy a vadász dühös lesz-e, nem hagyhatta ilyen állapotban Bent, amikor a férfi olyan sokszor sietett a segítségére. – Engedd el – fordult a vadász felé –, engedd el most azonnal! Olyan gyorsan eresztette el az ember öntudatát, hogy az éppen előrefelé hintázó Ben majdnem orra esett. Riley rátette a vállára az egyik kezét, hogy megtartsa, egy kissé megrázta, hogy a vadász ilyen gyorsan eleget tett a követelésének. Ben magához tért, és olyannak tűnt, mintha épp egy kellemes kis szundikálásból ébredezne. Még ásított is. – Hű, micsoda álmom volt! – mosolygott fel a lányra ellazultan, majd tekintete odavándorolt a félmeztelen, hihetetlen sebekkel borított férfira, aki a Riley mögött állt. A mosolya egy pillanat alatt kifakult. Tekintete végigjárta Dax lehetetlenül összekaszabolt testét és véres arcát. És akkor ismét mozdulatlanná fagyott, nagyra tátott szájjal, a szemeibe kiülő rettegéssel. – Ben. Ben, minden rendben, – fogta a két keze közé az arcát Riley, hogy maga felé fordítsa a férfi döbbent pillantását a vadászról. – Vége van. Mindenki jól van. – Ben kiadott egy hangot, ami valamiféle elfulladt sikoltásnak tűnt, mielőtt visszanyerte volna a saját hangját. – Nem fog bántani minket. Nézd csak. Látod? – A lány lassan felállt, és az egyik kezét a vadász felkarjára tette. Kőkemény izmok moccantak az ujjai alatt, remegés futott végig a férfi testén, amit a lány észre sem vett volna, ha nem a csupasz bőrét érinti meg. Egy pillanatra megcsapta a vadász fájdalma, elakadt tőle a lélegzete. Ahogy jött, olyan gyorsan el is tűnt az érzés, mégis egy kicsit betegnek érezte magát tőle továbbra is. – Minden rendben. Te is rendben vagy. Most már biztonságban vagy. – Sokkal egyszerűbb és hatásosabb volt az ellenőrzésem alatt tartani – mormolta közvetlenül Riley füle mellett a vadász. Beleremegett a hangja gazdagságába, de azért mogorván bámult maga elé, és még véletlenül sem pillantott volna rá. – Ne merészeld! Ha te tényleg a jófiúk egyike vagy, ahogyan azt Jubal szeretné, békén hagyod őt. – Ha ez a kívánságod, természetesen megteszem päläfertiilam, de a biztonságod a legfőbb feladatom. Ha ennek az embernek a félelme veszélybe sodor téged, azonnal megy vissza az ellenőrzésem alá. Ez a megoldás tetszik? Riley vett egy mély lélegzetet. Nagyon nehéz volt nem ránéznie. Mi húzza felé akkora erővel, mint egy mágnes? Távolabbra kell húzódnia tőle, hogy világosabban gondolkodhasson. – Az anyám meghalt, az ősi gonosz, ami miatt ide küldtek bennünket, rászabadult a világra, én pedig itt állok egy ember mellett, aki képes sárkánnyá változni, kitérni a golyók elől, és kedve szerint az ellenőrzése alá vonhatja bárki elméjét. Semmi, de igazán semmi nem tetszik ebből a helyzetből. A szemei mélységes bánattal teltek meg. – Nagyon sajnálom, hogy nem voltam képes megmenteni édesanyádat. – A férfi felemelte a kezét, hogy a füle mögé simítson egy kóbor hajtincset. – Jobban sajnálom, mint ahogyan azt el tudnám mondani. Tudom milyen érzés elveszteni valakit, akit nagyon szeretünk. Riley-nak szinte az egész teste fájt, hogy felé dőljön, hogy hagyja, hogy azok az elképesztően izmos karok köré fonódjanak, és beburkolja őt az erejébe. Harcolt a vágy ellen, de ez hatalmas erőfeszítésbe került.

Megengedte magának a luxust, hogy ránézzen, nem törődve vele, milyen hihetetlenül vonzza ez a lény, aki még csak nem is ember. Látta tiszta erejét és hatalmát. Nem tudta nem észrevenni. Ahogy mozgott, minden egyes mozdulata pontos és gondos volt, folyékony és elegáns, mint egy óriási ragadozó macskáé. Amikor mozdulatlanul állt, mahagóni színű bőre mintha olyakor vörösbe váltott volna, és meg-megcsillámlott, mintha a sárkány képe játszana a felszínén, ami lehiggadva rejtőzött a belsejében, és csak az alkalomra várt, hogy ismét szabad legyen. Tekintete a mellkasára esett. Nem hordott inget, és az izmok, amik sima, csillogó bőre alatt fodrozódtak, rabul ejtették a pillantását. Ahogy lenézett, most először látta akadálytalanul az egész mellkasát. – Édes Istenem! – Egy hatalmas lyuk volt a férfi szíve fölött, mintha valaki a szegycsontjába vágott volna egy csákányt. Abból a sebből ömlenie kellett volna vérnek. Azzal a sebbel halottnak kellett volna lennie. Ehelyett úgy tűnt, mintha a környező véredények bezáródtak volna, és csupán egyetlen keskeny kis csíkban szivárgott a vér a tátongó üregből. A többiek felé fordította elborzadt pillantását. – Ezzel a sebbel halottnak kellene lennie. Hogyhogy nem halott? – A Kárpátiakat szinte lehetetlen megölni. Sokkal többet képesek elviselni, mint egy ember. Irányítani tudják a szívverésüket, a vérük áramlását, a belső szerveik minden működését, – magyarázta Gary. – De még Dax sem lesz képes sokáig ebben az állapotban maradni, anélkül, hogy gyógyítaná magát – tette hozzá Jubal. – Nagyon nehéz lehet megérteni ezt neked Riley. Daxnak földpakolást kell tennie a sebeire, és vérre van szüksége ahelyett, amit elveszített. – Arra gondolsz, hogy ki kell, hogy szívja valaki vérét? – tett egy fél távolodó lépést a Kárpáti közeléből. – Ki kell szívnia egyikünk vérét, hogy életben maradjon? – A Kárpátiak csak ezt veszik el, amire szükségük van – magyarázta sietve Dax, világosan a lányban egyre növekvő bizalmatlanságot próbálván csillapítani. – A Kárpátiak rengeteg évszázad óta harmóniában élnek az emberekkel – sietett a válasszal Jubal is –, lesz még rá idő később, hogy mindent elmagyarázzunk. Most viszont segítenünk kell Daxot a gyógyulásban. Ha a vámpír, ami a vulkánból kiszabadult, visszatér… – Vissza fog, – vágott közbe Dax. –… szükségünk lesz rá, hogy a vadász teljes erővel harcolhasson ellene – fejezte be a gondolatot Jubal. – De ne félj sívamet – mondta Dax, és a hangja lágy, mégis robusztus színezete ismét elcsábította a lányt –, ha visszajön, előbb halok meg, minthogy megengedjem Mitro Daratrazanoffnak, hogy megsebezzen téged, de ehhez valóban nem ártana, ha teljesen egészségesen nézhetnék vele szembe. Riley tekintete lassan végigpásztázott újra a felsőtestén, megbámulta iszonyatos sebeit. – Igazán meg tudod gyógyítani, Jubal? A hangja nem a sajátjának tűnt, ahogyan a többi reakciója sem. Valamilyen oknál fogva, amit nem értett, azoknak a rettenetes sebeknek a látványa a férfin több volt, mint amit el bírt viselni. A fájdalmának gondolata valami elképesztő mélyen zavarta, kissé hasonlóan ahhoz az érzéshez, mint ami az anyja holttestének látványánál fogta el. Képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy a férfi szenved, de nem tudta, hogy miért. Biztos volt benne, hogy az imént egy pillanatra megérzett iszonyú fájdalom az övé volt. Vámpírok és vadászok, vulkánok és sárkányok; ez az egész helyzet maga volt a téboly, mégsem volt képes elviselni a gondolatot, hogy a vadász - Dax - egyetlen pillanattal is tovább szenvedjen. Egyetlen másodpercig sem. Ránézett Garyre. – Gyógyítsd már meg végre! Hangjában az ősei hatalmát hordozta, és mélyen a bensőjében valami teljesen egyetértett kemény szavaival.

Egy röpke pillanatig senki sem mozdult. Még a körülöttük lévő világ is úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét. Minden mozdulatlanná vált. Gary mozdult meg először, és majdhogynem formális mozdulatokkal lépett Dax elé, és meghajolt felé. – Saasz hän ku andam szabadon – mormolta az ősi nyelven a vadásznak. Bármit jelentettek is a szavak, a vadász egyértelműen meghívásnak tekintette őket, mert habozás nélkül felvillantotta az agyarait, és ráharapott Gary feléje nyújtott csuklójára, majd rázárta az ajkait. Gary arcán egy pillanatra felvillant a fájdalom, majd teljesen nyugodttá vált. Riley szívdobogása majdnem megállt. A keze önkéntelenül, védekezően fonódott a torkára. Érezte, hogyan kopog ott a pulzusa. Egy töredékpillanatig azoknak az agyaraknak a megvillanását végtelenül szexinek találta. Azt akarta, hogy Dax az ő nyakára simítsa a száját, belé mélyessze a fogait következőleg, ne Jubalba. Pislogott, megrázta a fejét, hogy kiverje onnan a furcsa vágyat, és oldalba bökte Jubalt. – Mit mondott neki Gary? – Ez egy Kárpáti szokás. Körülbelül azt jelenti, hogy „vedd, amit szabad akaratomból felajánlok neked” – mondta Gary. – Ez azt jelenti, hogy Gary a saját akaratából feláldozná az életét, hogy a vadász tovább élhessen, ha szükséges – magyarázta Jubal –, és hogy semmit sem kér cserébe a véréért. Riley képtelen volt abbahagyni, hogy ne őket bámulja. Dax, Gary csuklójára tapadó szájának mozgása, igazság szerint felizgatta. A vadász az agyaraival egymáshoz kapcsolta a két férfit, mintha édestestvérek lennének, akik közül az egyik önmagával nem törődve, gondolkodás nélkül megmenti a másikat. Dax sztoikusan nyugodtnak tűnt, de furcsa, sokszínű szemeiben lángok lobogtak, táncoltak. Riley érezte, hogy a szíve felveszi a vadászénak ritmusát, mintha ők lennének egymáshoz kapcsolva, nem pedig a vadász és a barátja. A vére szinte énekelt az ereiben, forrón felemelkedett. Dax tekintete az arcára ugrott. Elengedte Garyt és felegyenesedett. Vérnek nyoma sem volt, sem az ajkain, sem pedig Gary csuklóján, amin még csak sebhelyek sem látszottak. A lánynak fogalma sem volt, mire gondoljon. Ben remegő bénultsággal állt mellette. A Dax mellkasán tátongó seb hirtelen erősebben kezdett vérezni, de valami láthatatlan erő, pillantok alatt megszüntette a vérzést. A vadász szétkotorta a hamut és friss földet merített a markába, beleköpött, majd ezt a keveréket belenyomta a sebbe. Lehunyta a szemét, mintha az, hogy sárral fedte be brutális sebét, valamiféle megkönnyebbülést hozott volna a számára. – Sok évszázadig nem jutottam vérhez. Így ez most egyszerre csodálatos és rettenetes. – A tekintete végigsodródott Riley arcán. – Ki vagyok éhezve, mégsem merek túl sokat elvenni. Csak annyit, amennyi a gyógyuláshoz okvetlenül szükséges, míg újra hozzászokom a táplálkozás régi módjához. Muszáj fenntartanom magam, hogy vadászhassak az élőholtra. Riley összeszorított szájjal bólintott, mintha értené, pedig egyáltalán nem értette. Jubal úgy tűnt, annál inkább. Megállt a vadász előtt, és feléje nyújtotta ép csuklóját. Dax meglehetősen gyöngéden nyúlt a másik karért. – Ez nagyon fáj neked. Eltörött a csont. Míg beszélt, végigfuttatta ujjait a sérülés fölött. Riley egészen közelről láthatta. Meleg áradt ki Dax tenyeréből közvetlenül Jubal csuklójára. Látott egy halvány izzást, és ahhoz is elég közel volt, hogy a meleget is érezze. A sok kis fájdalomránc megenyhült Jubal arcán. – Jobb? Jubal bólintott. – Sokkal. Köszönöm.

Riley észrevette, hogy Dax nem kért bocsánatot azért, hogy eltörte Jubal karját a legelső pillanatban, és úgy tűnt, hogy Jubal nem is számít ilyesmire. Jubal ugyanazt a kifejezést mormolta Kárpáti nyelven, mint az előbb Gary, és csakúgy, mint korábban, Dax meghajolt, megfogta a felkínált csuklót és ivott. Ez alkalommal, amikor végzett, köszönetet mondott mindkét férfinak, majd Riley-ra nézett. A lány egész teste megbizsergett. Meleg rohant végig a gerince mentén, és tekintete a férfi szájára tapadt. Mi a baj vele? Sikongatnia kellett volna rémületében. Hiszen egy igazi-megölhetetlenIsten-vámpír egyenesen a szemei előtt vette a vérét a barátainak. De ehelyett csak állt ott, és őt csodálta. Megérintette a nyelvével hirtelen kiszáradt ajkait. Dax tekintete azonnal a szájára ugrott, a szemeiben magasabbra emelkedtek azok a lángok. Riley combjai bizseregtek. A mellei sajogtak. Nagyot nyelt, és a férfi tekintete máris a torkán volt. Úgy tűnt, tudatában volt a legeslegapróbb mozdulatainak is. Mellette Ben iszonyatosan remegni kezdett. – Ó Istenem! Ó Istenem! Meg fog ölni minket. Meg fog ölni mindannyiunkat! Szégyenkezve, hogy megfeledkezett a jelenlétéről, odanyúlt, és megnyugtatóan átfogta a vállát. – Nyugodj meg Ben. Ha Jubal és Gary szerint ő a barátunk, azt hiszem, elhihetjük nekik. Szegény Ben nem hitt nekik. Biztosan azt gondolta, hogy a vámpír szárazra fogja szívni őket, és az elméje összeomlott. Felsikoltott, megpördült és rohanni kezdett a dzsungelen keresztül, fáknak csapódott dühödt igyekezetében, hogy elszökhessen. – Ben! – fordult utána Riley – Valaki állítsa meg! Nincs az eszénél. – Biztonságosan vissza tudom hozni őt, és itt is tudom tartani – szólalt meg Dax –, de ehhez irányítanom kell az elméjét, amiről azt mondtad, hogy nem szabad csinálnom. Felvonta egyik sötét szemöldökét. Csak állt ott, és a válaszát várta. Riley beleharapott az alsóajkába. Egyfelől utálta még a gondolatot is, hogy Ben elméjét irányítsák, vagy ami azt illeti, bárki más elméjét. Másfelől viszont a mostani állapotában Ben meg fogja sebesíteni magát, vagy még rosszabb is történhet. És, ha az a gonosz vámpír még mindig a környéken csatangol… Elnézett az erdő irányába, ahol Ben töretlenül folytatta a sikoltozást és a botladozást, előbb egy bokornak rohanva neki, majd egy fának. Összerezzent, amikor a férfi a földre zuhant, de villámgyorsan feltápászkodott, hogy ismét futásnak eredjen. – Csináld. A vadász a kezéért nyúlt, és megnyugtatóan megszorította azt. Az arckifejezése váratlanul szelíddé vált, amitől szinte… kedvesnek látszott. Mármint egy durva élű, veszélyes, vérszívó, gyönyörű vámpírhoz képest. – Ez lesz a legjobb, päläfertiilam. Nem teszek benne kárt, ígérem neked. Ben menekülő alakjára szegezte a pillantását, és az arckifejezése kővé vált. Az ősi nyelven szólalt meg, és bár Riley nem értette a szavakat, a hangjából egyértelműen parancs áradt. A távolban Ben hirtelen megállt, majd megfordult és nyugodt léptekkel visszament a csoporthoz. Az arckifejezése derűs volt, mintha csak egy balzsamos nyári napon sétálna keresztül egy parkon. Visszasétált Riley oldalához, és megállt ott csendesen, nyugodtan. Bár Riley adta a beleegyezését ehhez Daxnak, és kizárólag Ben javát a szeme előtt tartva, nézni, ahogy engedelmeskedik, mint egy agyatlan bábu, felkavarta a lány gyomrát. Ez annyira rossz volt. Mint a rabszolgaság, csak még rosszabb. A rabszolgák legalább a saját fejükkel rendelkezhettek. – Ő is rendelkezni fog, amint eleresztem – mondta Dax. A lány szemeiben riadalom lobbant. Megpördült.

– Olvasod a gondolataimat? Ezt csinálod? Ezt csinálja? – pördült meg ismét, hogy Garyre és Jubalra meredjen válaszokat követelve. – Riley… – Gary kezei megnyugtató gesztussal emelkedtek fel. – Azt csinálom. Bocsáss meg nekem, ha vétkeztem, päläfertiilam. A gondolataid nagyon erősek. Én… – a hangja elakadt egy pillanatra, a szemei felvillantak, mielőtt folytatta volna. – Mindig elfelejtem emlékeztetni rá magam, hogy nem ismered a Kárpáti életformát. Nem állt szándékomban behatolni az elmédbe. Riley összevonta a szemöldökét. Attól a villanásnyi elsötétedéstől a férfi arcán, összerezzent. Még mindig szenvedett. Lepillantva a borzalmas sebre, ami a mellkasán tátongott, a lány félelmét felülírta az aggodalom. – Ülj már le. Csak ülj le, és tedd azt, amit tenned kell, hogy meggyógyítsd magad. – A karjára fektette a kezét, hogy segítsen neki helyet foglalni, de amint a bőréhez ért, a karját elborította a kín. Felzihált és visszarántotta a kezét. A fájdalom azonnal eltűnt. – Nagy Isten, ez te voltál? – Ismét megérintette, és majdnem felsikoltott. – Te voltál. Édes Istenem, ez te vagy! Borzalmasan szenvedsz. Eszébe sem jutott, hogy ilyen iszonyatos fájdalom járja át, amikor ott állt előtte magasan és erősen. Kiborító egy vámpír volt, vagy vadász, vagy bármi. A mitikus teremtmények nem szoktak szenvedni, nem éreznek fájdalmat, de ő itt igen, méghozzá hatalmasat. Egészen biztos volt benne. Úgy érezte, mintha mindaz a saját testében történne, amikor megérintette. Képtelen volt uralkodni magán, ismét megérintette. Valami benne hangosan üvöltve követelte, hogy segítsen neki, gyógyítsa meg. Szinte már egy kényszer volt. És az is világossá vált hamar, hogy nem Dax az, aki kényszeríti, mert a férfi gyengéden elhúzta magától a kezét. – Ne, päläfertiilam. Nem tudjuk az egész fájdalmat kontroll alatt tartani, és nem szeretném, ha miattam neked is fájdalmaid lennének. – Nem tudjátok? Kivel? – kérdezte zavartan. A figyelmét kérlelhetetlenül vonzották vissza magukra Dax sérülései. Míg a sebeket vizsgálta, szinte érezni is vélte őket. Mintha csak végigutazna a testén, megérintené a nyersen lüktető idegvégződéseket, törött csontokat, felaprított izmot, érezte azokat a nemzedékről nemzedékre továbbadott ajándékaival. Dax szenvedése kiáltott neki, mélyen a bensőjében felszakított valamit, valamiféle gátat, aminek még csak a létezéséről sem tudott. Riley ismét felemelte a kezét, és lassan a sárral betömött lyukra simította Dax szíve fölött. Rászorította a tenyerét, még beljebb nyomta a földet, és közben fogalma sem volt róla, mit is csinál valójában. Csak az volt a fejében, hogy folytatnia kell. Valami nem volt vele rendben, valami úgy tűnt, fel akarja emészteni. Puszta erővel tartotta féken. De az az akarat erősebb volt, mint a hegyek, hatalmasabb, mint maga a Föld. Felemelte a kezét, egy tökéletes tenyérlenyomatot hagyva hátra a sárpakolásban. Ugyanezt a kezét felemelte a férfi arcához, letörölte róla a vért és a piszkot, lassan követte a vonásait az álláig, majd az ujjai a nyakát követték, egészen a szívéig. Szavak és mintázatok bomlottak ki az elméjében. A hatalom egyre emelkedett, ahogy Riley belenézett Dax színjátszó, szép szemeibe, és figyelte a mélyében fel-felvillanó skarlátvörös tüzet. Végigcsúsztatta az egyik karját Dax oldalán, az egyik kezét a hátára helyezte a szíve fölött, míg a másikat a mellkasán ugyanarra a pontra. Aztán elszabadította a hatalmat, ami egyetlen lüktető dobogássá változtatta a bensőjét. A Föld nyers, finomítatlan ereje áradt ki a kezeiből, és Dax teste felfalta azt. A hatalom felemésztette a sárcsomagot, amit a sebbe tolt, átváltoztatta a sűrű, nyirkos dolgot csontokká, izmokká, bőrré.

Nem volt afölött hatalma, ami történt, tulajdonképpen még csak felfogni sem tudta. Csak azt tudta, hogy a férfi hatalma az ő hatalmát hívja, hogy használja a földet, kösse össze kettejüket. Csontok forrtak, inak kapcsolódtak össze, szövetek és erek újultak meg félelmetes sebességgel. Amikor végzett, Riley öntudata visszaszállt a testébe. Nekidőlt a férfi testének. Most a karjaira lett volna szüksége, hogy megnyugtassa őt. Felnézett rá kábán, még mindig mindent érzett, ami ő volt, mintha kapcsolatban lennének egymással, mintha a férfi része lenne. Tudta, hogy valahogyan, valami csodával határos módon meggyógyította. Teljesen meggyógyította. És mégis úgy érezte, mintha valami kimaradt volna. Dax még mindig tele volt fájdalommal, pedig nem lett volna szabad azt éreznie már. Riley szemöldöke összeszaladt, ahogy próbált keresztüllátni az agyát elborító egyre nagyobb zavaron. A szemhéjai hirtelen nagyon nehezekké váltak, és csak annyit tehetett, hogy próbálta nyitva tartani őket. A feladat túlságosan nagynak bizonyult. Teljesen kimerült, a feketeség magába nyelte, összeomlott a vadász karjaiban. Dax azon kapta magát, hogy lemosolyog életpárjára. Micsoda elképesztő erejű ajándék! Meggyógyította őt, és nem az általuk is ismert módokon, amiket a Kárpátiak is használtak, magát a földet manipulálta. A lány megérintette őt, és kezei parancsára a föld átalakult a sebeiben. Dax leellenőrizte a sérüléseit, óvatosan megfeszítette az izmait. A lyuk, amit Mitro ütött a mellkasán, teljesen eltűnt. A számtalan csontig hatoló hasítás, amit a borotvaéles karmok téptek összeforrt, a legkisebb nyomot sem hagyva hátra maga után, hogy egyáltalán valaha léteztek. És még csak le sem kellett mennie a földbe! Még Arabejila, minden idők legtehetségesebben a földdel bánó Kárpátija sem birtokolt ilyen hihetetlenül nagy hatalmat. És mindennek a tetejébe, az életpárja ember volt. Már a létezése is több volt, mint egy csoda. Még soha nem hallott róla, hogy egy Kárpátinak lehet ember is az életpárja. De mindez nem számított. Itt volt a karjaiban, és ő elégedettebb volt, mint amiről valaha is álmodott, hogy lehetséges, így csak tartotta őt, és mélyen belélegezte az illatát. Még a Legősibb is teljesen el volt ragadtatva tőle. Vadvirág illata volt és tavaszi esőé, a friss szépség egy csodája, Mitro és a vulkán pusztítása közepette. Miközben a lány gyógyította, Dax lelke felismerte az övét, kiáltva hívta magához. Úgy érezte, a lány lelke válaszol. Bár nem ismerte fel a hívást, csak a fájdalma villant a tudatába, hogy olyan közel vannak egymáshoz, mégsem kapcsolódnak. Mélyen a bensőjében egy másik lélek is a lányéért nyúlt, ami szintén Dax része volt, a sárkány éppolyan jól tudta, mint a férfi, hogy Riley az üdvözülésük. Azonnal a hogyléte felé fordult a figyelme. A nőnek annak kellett lennie, akit a vulkán belsejében is érzett, aki megpróbálta megakadályozni a kitörést, és kétség sem férhetett hozzá, hogy ekkora erőfeszítés után még az is, hogy valami csodával határos módon meggyógyította, teljesen lecsapolta az erejét. Elővigyázatosságból alapos gondossággal ellenőrizte, de csupán kisebb vágásokat és horzsolásokat talált rajta, amiket a dzsungelbéli rohanás közben szerzett, és amiket egyetlen gondolattal helyre is hozott. Alvásra volt szüksége, ételre és vízre, de utóbbiak várhattak addig, míg felébred. Képtelen volt levenni róla a szemeit. Piszkosan, hamuval fedetten is ő volt a legszebb látvány, amit valaha is látott, végtelenül törékenynek tűnt a karjaiban. Már a gondolat is, hogy akár a legkisebb baj is történhet vele, kőkeményre szorította össze minden izmát, és a Legősibb is fellázadt Dax irányítása ellen. Ő és a sárkány tökéletes harmóniában egyetértettek abban, hogy meg fogják őt védeni. Dax egy gondolattal megtisztította őt magát, és a ruháit is a piszoktól és a hamutól.

Végül kényszeredetten elszakította a pillantását az életpárjáról, és a két ember felé fordította a figyelmét, akik felajánlották neki a csuklójukat. Jubal és Gary a Kárpátiak barátai voltak. Megtanulta a nevüket, átkutatta az emlékeiket, amikor a vérüket vette, és felhasználta a kapcsolatot, hogy magába nyelje a nyelvüket is, ami annak a nyelvnek egy modernkori dialektusa volt, amit helyesen angolként azonosított. Most már ők is a védelme alatt álltak. Ami pedig Bent illette, Dax adósa volt az embernek, aki a fenyegető veszély ellenére is maradt, hogy Riley-t védje. – Egyetek, igyatok és pihenjetek néhány percet, új barátaim, de utána mozognunk kell. Mitro, a vámpír, akire vadásztam, kiszabadult a rabságból, és nem biztos, hogy itt marad. – Lenézett Benre, aki lerogyott, mint egy zsák. – Jól lesz, amint felébred. Ha lennétek olyan kedvesek neki is vizet és élelmet előkészíteni. – Vadászni fogsz a vámpírra – közölte tényként Gary. – Nem számít rá, hogy ilyen gyorsan meggyógyulok. Vérre lesz szüksége és egy helyre, ahol lemehet a földbe. Ha szerencsém lesz, még ma éjjel elpusztíthatom. Gary felnézett az égre. – Nincs már sok hátra az éjszakából. Dax bólintott. – Téged bízlak meg a feladattal, hogy figyelj az életpáromra – volt némi él a hangjában, most először az éjszaka folyamán. – Napkelte előtt visszatérek. Gondoskodj róla, hogy jól legyen. – Körülnézett. – Találnod kell egy helyet, amit könnyebb megvédeni. Mitro bármit képes ellened küldeni. Tudni fogja, hogy mindent elkövetek, hogy megvédjelek benneteket, ő viszont azért fog elkövetni mindent, hogy megölje Riley-t. Azt hiszi, hogy ő Arabejila. Biztos vagyok benne. – Igazság szerint, feljebb előttünk van egy kisebb kivájt üreg – mondta Jubal. – Már akkor észrevettem, amikor először értünk a hegy lábához. Három oldalról védett, és egy kis patak folyik a negyediken. Talán felverhetünk ott egy sátrat, vagy egy függőágyat Riley-nak. Dax alaposan szemügyre vette az említett helyet, majd hozzáadott a védelméhez néhányat saját biztonsági intézkedései közül is, hogy ellenállhasson bármilyen fenyegetésnek. – Visszajövök. Nagysokára, hosszas vonakodás után emelkedett csak a levegőbe, és repült el a közelükből. Kevés ideje volt. Mitro vért akar, mielőtt elrejtőzik, és végtelenül dühös. Annyi kárt tenne, amennyit csak lehetséges. Visszament arra a helyre, ahol a két sárkány küzdött. Sav fekete tócsái szennyezték a földet, keresztülmarták magukat növényen, fán, bármin, ami a közelükbe került a hegyoldalon. A hegyet sár és tüzek pusztították. Még mindig minden annyira másnak, olyan újnak tűnt a szemében. Még a porszerű hamu is különböző árnyalatúnak látta, ami megült a fákon és a bozóton a hegy lábánál, és ami megtöltötte a levegőt, az életpárja ajándéka miatt. A feketék élénkek és fényesek voltak. A fehér, zöld és barna villanások, még komor feladata ellenére is átküldték a testén az öröm borzongását. Bizonyos szempontból még hálás is volt a hamuért. A színek olyan egyedülállóak és élénkek voltak a számára, olyan tarkák és élesek, hogy szinte bántották a szemét. Azonnal felvette a szagot. Mitro is komolyan megsebesült, nem maradt rá energiája, hogy komolyabban elrejtse magát Dax elől. Arra számított, hogy a vadász az emberek közelében a földbe megy majd, és csak utána kezd vadászni rá. Dax ismét a magasba emelkedett, egy bagoly alakját magára öltve. A bagoly látása lehetővé tette a számára, hogy sokkal többet lásson, kicsi teste pedig alig volt észrevehető. A levegőben lebegő hamu rákényszerítette, hogy egy aprócska szelet küldjön maga elé, ami megtisztíthatta az eget annyira, hogy észrevehessen bármi szokatlant.

Mitro nem megy messze vér nélkül. Keresztben-kasban bejárta a területet türelmesen, egyre kiterjedtebb körökben, míg a bagoly végre észrevett valamit, egy patak közelében feküdni. Dax azonnal leereszkedett, és a bagoly megült egy fán, ami alatt szétszórt tárgyak hevertek. Súly nehezedett a mellkasára, és a csomók a gyomrában figyelmeztették. Két test. Mindkettő megpróbált elfutni, és mindketten borzalmas halált haltak, sikoltozva a félelemtől. A szemeik nagyra nyíltak, a szájukon még ott ült az utolsó kiáltás, mindkettejük torkát széttépték. Vér fényes szalagjai csíkozták mindkét testet. Mitro mindig is ocsmányul evett. A bagoly testében Dax felsóhajtott. Tudta, hogy Mitro vért fog találni, túl ravasz volt ahhoz, hogy ne így legyen. Bár az őserdő egy hatalmas terület volt, ahol csak nagyon kevés ember volt a hegy közelében, Mitro mégis csalhatatlanul eltalált hozzájuk. Dax köd alakra váltott, és lefelé sodródott, hogy tanulmányozza a két testet. Úgy tűnt, mindketten az erdőben születtek, bár úgy öltöztek, mint Gary és Jubal. Az egyikük mellett, centiméterekre a testtől egy macsete hevert, pengéje sötétlett. Odament a második testhez, és azt találta, amit várt. Vér szivárgott a testből azokon a helyeken, ahol mélyen belevágott a macsete. Ez teljesen jellemző volt Mitrora, rákényszerített valakit, hogy kaszabolja le a barátját vagy a kedvesét, a vámpír szórakoztatására. Mitro határozottan a jó öreg trükkjeit használta. Még egy órája sem szabadult ki a börtönéből, de máris kínzott, máris ölt. Bánat öntötte el hirtelen, egy váratlan érzelem. Olyan rengeteg évet elvesztett, mialatt megpróbált megsemmisíteni egy romlott, undorító teremtményt, és minden újra és újra elromlott. Az, hogy oly sokáig járta az élőholt útvonalát, szembesült az utána maradt pusztítással újra és újra, az sokkal többet vett ki belőle, mint gondolta. Most a képességével, hogy érezzen, Daxra rátelepedett a rengeteg évszázad alatt elvesztett összes élet súlya. Azonnal mocorgást érzett, egy lélek érintését. Az övét. A Legősibbét. A szíve nagyot dobbant. A szívük. A hatalmas teher, hogy Mitrot megsemmisítse, még mindig az övé volt, de már nem volt egyedül. „A miénk,” – igazította ki a szót a Legősibb. Puha suttogás cirógatott végig az elméjén. „A miénk,” – visszhangozta Riley hangja. Dax nem volt egyedül. Meg fogja találni Mitrot, és megsemmisíti, kötötte ehhez a kötelessége, de már volt valami, ami csak az övé volt, amiért harcolhatott. A bagoly felszállt, amikor a hajnal kezdett áttörni a sötétségen. Ismét hálás volt a hamuért, ami elhomályosította a feltörő fényt. Olyan sokáig volt egy hegy mélyében, hogy még mélyen a bagoly testében, a hamu homályában is már a legelső fénytöredékre megfájdult a bőre és szúrt a szeme. Visszasietett a nőjéhez. Päläfertiilam. Az életpárjához.

10. A

„ z álmok az angyalok módszerei arra, hogy megmutassák nekünk, mi van a másik oldalon” - mondta mindig Riley-nak a nagyanyja, amikor még kisgyerek volt. Ha pedig ez igaz volt, akkor a mennyország egy nagyon meleg és fülledt hely volt, arra az álomra való tekintettel, amiben Riley épp benne volt. Az álom annyira csodálatos volt, hogy egyáltalán nem akaródzott otthagynia azt. Belekapaszkodott az alvásba, az álom illékony maradékába, ami tele volt lágy simogatásokkal és erős kezekkel, míg a lárma körülötte túl hangossá nem vált ahhoz, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyja. Egyszerre felpattantak a szemei, és villámgyorsan felült, a homlokát ráncolva, zavarodottan attól, hogy minden jel szerint a saját sátrában találta magát. Világosság ragyogott be a zöld vásznon keresztül, körülötte minden rendes és rendezett volt, még maga a sátor is, amit a megvásárlása óta soha nem volt ideje tökéletesen kitakarítani, most a legtökéletesebb tisztaságban, a leghalványabb piszok, vagy nedves vászon szaga nélkül feszült körülötte, bár többször keresztülhurcolta már a dzsungelen. Még mindig teljesen fel volt öltözve, bár a csizmái ott sorakoztak a csomagja mellett, és a dzsekijét is takarosan összehajtogatva rendezték el a hátizsák tetején. Hallotta, hogy a férfiak jönnek-mennek, beszélgetnek a sátron kívül, a hangok számából ítélve kicsiny csoportjuknak más túlélőkkel is össze kellett futnia. Hirtelen felkelt, remény virágzott ki benne. Talán minden, ami azóta történt, hogy felmentek a folyón, nem is volt más, mint egy bizarr, szörnyű rémálom. Még mielőtt túlságosan is belelovalta volna magát a reménybe, felrántotta a sátra cipzárját, és felcsapta a tetejére a szabaddá vált sátorlapot, hogy a szeme elé táruljon a vastag, szürke, vulkáni hamutakaró, amihez még mindig hullott az utánpótlás az égből. Nem álom volt. Riley valamiféle szomorkás kényelmet érzett, amikor Gary lépett be a nyitott sátorba, egy tányérnyi forró levessel és egy kanállal. – Ó, éppen jókor ébredtél fel. Hoztam neked reggelit. Vagy vacsorát, tekintve, hogy a nap mindjárt lemegy. – Hello Gary – bólintott hálásan, majd átvette a tányért, és félretette azt. A teste még mindig nem ébredt fel, így éhes sem volt. – Mi történt? Hol vagyunk? Mindenki rendben van? Mennyi ideig aludtam? Bőven volt hely a háromfős sátorban, így Gary leült egy tábori székre, amit valaki, valamikor behozott. – Jubal és Ben jól vannak. Odakint vannak – intett a sátor bejárata felé. – Egy olyan táborhelyen vagyunk, ahol néhány túlélő összegyűlt. És ami azt illeti, két napig aludtál. – Két napig? – ismételte meg hitetlenkedve. – Egész életemben sem aludtam annyit egyhuzamban. A szemöldöke gyanútól áthatva rándult össze. – A vámpírvadász altatott el? – Nem, nem ő. Úgy tűnik, felélted az összes tartalékenergiádat azzal, hogy megmentetted a seggünket, és meggyógyítottad őt. És éppen ez az, ami miatt most enned kell, függetlenül attól, hogy éhesnek érzed-e magad, vagy sem – vetett egy éles pillantást a gondosan félretett leveses tányérra. – Két napig – motyogta. – Te jó Isten. – Felemelte a kanalat, hogy tompultan a szájához emeljen egy falatot. Az ízek szinte felrobbantak a szájában, meglepődve pillantott le előbb a kanálra, majd a tányérra. Igazán nagyon ízletes volt, és csak az első korty után jött rá, hogy mennyire éhes is valójában.

– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy pontosan a tudatában voltál annak, amit tettél – folytatta Gary elégedetten, amikor végre enni kezdett. Lehalkította a hangját, hogy odakinn ne hallhassák meg őket mások. – Daxot, a Kárpáti vadászt nagyon súlyosan megsebesítették, és te arra használtad az ajándékaidat, hogy meggyógyítottad őt. Elmondta nekem, nem csak megcsapoltad a Föld energiáját, hogy benntartsd a vámpírt a vulkánban, és eltereld a kitörést. Rajta is azt a hatalmat használtad ugyan, de az energia legnagyobb részét saját magadból árasztottad. Riley, teljesen meggyógyítottad! És ezen azt értem, hogy újraépítetted a csontjait és a szöveteit a semmiből. Kárpátiak körül élek, de még a legerősebb gyógyítók sem lettek volna képesek arra, amit te tettél, ráadásul olyan hihetetlenül rövid idő alatt. Ez egy kész csoda, nem más. Amikor elájultál, Dax megvizsgált, de nem talált semmi bajt, így azt mondta nekünk, hogy hagyjunk pihenni. Tehát ezt tettük. – Lenézett a tányérra. – Még levest? Beletelt néhány másodpercre, mire Riley rájött, hogy vakon bámul az üres tányérba. – Igen, köszönöm. Gary felemelte a hangját, kikiáltott Jubalnak, és másodperceken belül kicserélte a kezében az üres tányért egy telire. Maga Jubal is megjelent egy pillanatra, épp csak bedugta a fejét a sátorba, hogy megajándékozza egy hatalmas vigyorral, amit automatikusan viszonzott, de már csapódott is le a sátorlap a kiforduló férfi után. – Riley, te már jó ideje gyanítod, hogy sokkal többet tudunk bizonyos dolgokról Juballal, mint amennyit elmondunk. Javarészt azért tartjuk titokban ezeket a dolgokat, mert ez segít megvédeni olyan személyeket, akiket szeretünk. De mert Dax a védelmezőidnek lát bennünket, engedélyt adott rá, hogy megosszuk veled a tudásunk egy részét. A férfi teljesen úgy nézett ki, mint egynémely egyetemi professzortársa, amikor olyan témában indították el az előadásukat, aminek a teljes magyarázata évekbe is beletelhetett volna. – Várj! – tartotta fel a kezét – Mielőtt belefogsz, beszélj a többiekről. Azt mondtad, hogy Jubal és Ben rendben van. És mi van a hajók többi utasával? Életben maradtak? – Dax megtalálta Miguelt, Hectort, Dont és Mack Sheltont, amikor lefelé jöttünk a hegyről. Aztán követte a professzor és a diákjai nyomát, hogy idevezesse őket hozzánk. Valami a férfi hangjában arra késztette Riley gyomrát, hogy lesüllyedjen. – Mi történt? – A professzor elesett. Ó, de ne aggódj, semmi komoly, csak nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a dzsungelben járkáljon, de rendbe jön. Eltörte a lábát. – És? – ösztökélte csendesen a lány, amikor újra elhallgatott. – Nem lenne a szemeidben az a gondterhet pillantás pusztán azért, mert a professzor eltörte a lábát. Mi történt még? – Dax megtalált két teherhordót holtan, az első éjszakán. Visszajöttek, hogy megnézzék, sikerült-e mindannyiunknak lejönnie a vulkánról. Fernando és Jorge. A lány megcsóválta a fejét. – Ez olyan rettenetes. Tudta, hogy a rossz híreknek még nincs vége, így csendben várt, hogy meghallja a többit is. – Az egyik vezető és az egyik diák szintén eltűntek. Pedro reggel elindult, hogy tiszta vizet találjon. Marty vele ment. Nem tértek vissza. – Gary arca egyre zordabbá vált. – Dax azt mondja, hogy valószínűleg a vámpír talált rájuk, akire vadászik. – Az arckifejezése elárulta, hogy ő is ezt hiszi. – De elővigyázatosságból, ha esetleg tévedne, a legtöbb férfi őket keresi most – tette hozzá. Hogy adjon neki néhány pillanatot a hírek megemésztésére, Gary ismét kivette a kezéből az üres tányért, kiadta Jubalnak, aki a kezébe nyomott helyette egy kék fém kempingbögrét. Vámpír.

Riley hitetlenkedve csóválta meg a fejét. A vámpírok a mesék szörnyei. Ők voltak azok, akiknek a jelmezeit magukra öltötték Halloweenkor, ők voltak a rémítő lények a horrorfilmekben. Nem lett volna szabad valódinak lenniük. De akkor sárkányoknak ugyanúgy nem lett volna szabad létezniük, és az anyjának nem lett volna szabad meghalnia, és… a szíve úgy tűnt, annyiszor ugrik egy hatalmasat, ahányszor a férfira gondolt. Neki sem lett volna szabad léteznie, bármi is volt. Elvette a bögrét Garytől, és hálásan kortyolt egyet a langyos vízből. Meleg volt, hamu és egyéb anyagok ízét is hordozta magában, de megszüntette a szomját és enyhítette kiszáradt torkát. – Mi mást nem mondasz még el nekem? – hirtelen a két magasba emelkedő sárkány képe jelent meg előtte – Mi a helyzet a vadász, Dax körül? Egész idő alatt tudtad, hogy itt van? – Nem, természetesen nem. Fogalmunk sem volt róla, hogy Dax és a vámpír itt vannak. Nem hinném, hogy bárki is tudott volna róla. Abból, amit Dax elmondott, ő és Mitro a vámpír, már nagyon régóta voltak bezárva a hegy mélyére. Dax és az Arabejila nevű Kárpáti nő eljöttek ide, hogy Mitrora vadásszanak, és a nő zárta be őket a hegybe. Dax azt gyanítja, hogy Arabejila a te ősöd volt, ő volt az, aki átadta a következő generációnak azt a rítust, amit te és az anyád is végrehajtottatok, hogy megakadályozzátok, hogy a vulkán kitörjön, és a vámpír kiszabaduljon. Dax szerint Mitro rosszabb még az összes többi vámpírnál is, és nagy tehetsége van ahhoz, hogy elmeneküljön szorult helyzetekből. Talán ez a képesség segített neki legyengíteni az akadályt, minden esetre most szabad. Gary észrevehetően nyelt egy nagyot, miután befejezte a mondandóját. – És akkor mik is pontosan azok a Kárpátiak? Annyiszor használod ezt a szót, mintha valamit is jelentenie kellene a számomra. Rileynak valamiféle épeszű magyarázatra volt szüksége, hogyan létezhetnek a valóságban sárkányok és vámpírok. – A Kárpátiak egy ősi faj – igen, valóban egy különálló faj –, akik hosszú ideje élnek már az emberiség mellett. Valójában a Kárpátiak úgy gondolják, ők maguk a Föld részei. Nagyon hosszú az élettartamuk, csodálatos ajándékokkal, képességekkel rendelkeznek, és kétségkívül ezek is hozzájárultak a vámpírokról és alakváltókról szóló legendák, mítoszok megszületéséhez. Nagyon sok időbe kerülne minden részletet elmesélni, úgyhogy épp csak a legfontosabb pontokat fogom érinteni. Biztos vagyok benne, hogy Dax boldogan válaszol majd minden felmerülő kérdésedre – vigyorodott el egy pillanatra. Jubal és én, már jó ideje a Kárpátiak barátai vagyunk. Velük és nekik dolgozunk, és szerencsésnek tartjuk magunkat a kiváltságért. Igazán figyelemreméltó lények. Riley nem tudta megakadályozni, hogy a pillantása Gary csuklójára essen, ahonnan Dax a vért itta. Ha olyan régóta a Kárpátiakkal él, barát-e, vagy inkább olyan egy olyan háziállatféle, mint egy tehén, amit megfejnek, amikor megéheznek? Gary észrevette mit bámul olyan merőn és elmosolyodott. – Jól vagyok. Néha egy kissé el lehet szédülni ugyan a vérveszteségtől, de Dax nagyon gondos volt, hogy ne vegyen el túl sokat. Szükségük van a vérre a túléléshez, és ahogyan én látom, ez nem sokban különbözik attól, hogy a Vöröskeresztnél, vagy egy helyi szervezetnél jelentkezek véradásra. – Csak a Vöröskeresztnél nem isszák meg, amit levesznek. – Nem, de ők is arra használják, hogy életeket mentsenek vele. Az embereknek vér kell a túléléshez, és pontosan így vannak ezzel a Kárpátiak is. Az egyetlen valódi eltérés abban van, hogy hogyan kapják azt. Ezen kívül a legtöbb ember soha meg sem tudja, hogy a vérüket vették. Igazán feltűnés és fájdalommentes. A Kárpátiak a képességeiket használják, álomszerű transzba ejtik a személyt. – Tehát embereket bűvölnek el. Mint a vámpírok a regényekben és a filmekben.

– Igen, de ebben nincs semmi rosszindulat. Leggyakrabban elárasztják az illetőt boldog gondolatokkal, attól függően, hogy mire van szükségük, és kellemes emlékeket hagynak maguk mögött, amikor távoznak. Gary megdörzsölte a csuklóját, mintha még mindig érezné a fogakat, amik áttörtek a bőrén. És talán tényleg érezte. Nem tűnt transzban lévőnek, amikor Dax ivott belőle. – Miért nincs a csuklódon semmiféle nyom? – kérdezte Riley – Figyeltem, ahogyan a véredet vette, de nem látom sem vágás, sem harapás semmiféle nyomát, még egy karcolást sem a csuklódon. – Mert a Kárpátiak nyálában gyógyulást elősegítő enzimek vannak, amik tulajdonképpen bármilyen szerves lényen működnek. A sebek szinte azonnal bezáródnak. Már ez sem semmi. De rengeteg más ajándékkal rendelkeznek ezen kívül is. A képességeik nagy része pedig úgy tűnik, közelebb esik a mágia birodalmához, mint a tudományéhoz. De ennek a sok ajándéknak ára is van. – Milyen ára? – Elég meredek. Nekem valahogy úgy magyarázták el, hogy minden hím Kárpáti a sötétség csírájával a bensőjében születik. Először ez semmi, még a semminél is kevesebb. Mint egy szem homok az óceánban. De ahogy a hímek öregszenek, a sötétség bennük egyre nő. – Mire értesz pontosan „sötétség” alatt? – Úgy vélem, te gonosznak neveznéd, vagy inkább gonoszságra való hajlamnak. Magába foglalja szinte az összes agresszív érzelmet, a gyűlöletet, az erőszakot, az önzést. Ha egyszer egy Kárpáti férfi eléri a felnőtt kort, a sötétség elkezd rátelepedni, nyomást gyakorolni rá, eluralni őt. Mint mondtam, a Kárpátiak nagyon sokáig élnek. Minél tovább él egy Kárpáti férfi, annál erősebb lesz benne a sötétség. – Gary szünetet tartott, hogy igyon egy kortyot a saját bögréjéből, de hogy szomjúság miatt, vagy idegességből tette inkább, az Riley nem tudta volna megmondani. Mintha kissé kényelmetlenül érezte volna magát. – A Kárpáti hímek egy idő után elvesztik a képességet, hogy színeket lássanak, és hogy érzelmeket érezzenek. Magam sem értem egészen pontosan, hogy hogyan is működik ez. Azt hiszem, személyenként mindig másképp történik. Van, akinél egy vágás az egész, és kihunynak a színek, és minden érzelem, amit valaha is éreztek, egyszerűen eltűnik. Szeretet, öröm, bánat, minden szertefoszlik, és nem hagynak hátra maguk után, csak ürességet. Másoknál ez a változás látszólag nem ilyen drasztikus, az érzelmek és a színek lassan halványulnak el. Vannak néhányan, akik az emlékeiket használják fel, hogy visszaemlékezzenek arra, milyen volt érezni, de akikkel beszéltem, azt mondták, olyasmi ez, mint víz alatt hallgatózni. Messze nem ugyanaz, de mégis kapaszkodnak belé, mert ez az egyetlen, amijük megmarad. De még ez sem tart ki az örökkévalóságig. A sötétség végül megsemmisít mindent, és ezt a Kárpátiak is tudják. Két választásuk marad: vagy elébe mennek a napnak, és meghalnak, és igen, ez a része ugyanúgy működik náluk is, mint a vámpíroknál, vagy magukhoz ölelik a sötétséget, és vámpírokká válnak, mint ahogyan azt Mitro tette. Riley valami megmagyarázhatatlan okból lesütötte a szemeit a kezére. – Ez rettenetes lehet nekik. Tehát végül mindannyian vámpírrá válnak. – Nem, nem mindannyian. De mindannyian vámpírokká tudnak válni, ha magukhoz ölelik a bennük lévő sötétséget. Ez az, amit már próbáltunk elmondani neked. A vámpírok nem egyszerűen csak gonoszak, ők úgy döntenek, hogy gonoszak lesznek. Úgy döntenek, hogy feladják a lelküket, hogy érezhessenek valamiféle csúcspontot, amikor táplálkozás közben ölnek. Élvezik az utálatot, a rombolást, a hamisságot. Nincs rosszabb szörny ezen a földön a vámpírnál. Az olyan Kárpátiak, mint Dax, vadásznak rájuk. És Riley, van valami, amit mindenképp tudnod kell, néhány vámpír, akire vadásznak, valaha a barátjuk volt. Netalán egy családtagjuk. Nagyon erős személyiségre van szükség ennek a tehernek az elviseléséhez.

Riley küzdött, hogy az elméje megemészthesse a rengeteg információt, amit Gary megosztott vele. Racionalitást tekintve nagyon nehéz helyzetbe került, hogy higgyen a vámpírokban és az alakváltókban, de a saját szemeivel látta. Nem tagadhatta le a létezésüket. Meg aztán azt is pontosan tudta, hogy a varázslat is valóban létezik, az a fajta mágia, ami tökéletesen szembemegy a racionális gondolkodással. Ő maga is birtokolta azt a varázserőt, ahogyan előtte az anyja is. A legnehezebb rész, amivel meg kellett birkóznia, mégis az a gondolat volt, hogy Dax még ugyan nem vámpír, de lehetséges, hogy azzá válik. Megjelent előtte Dax képe, vörös és aranyszín pöttyök hullottak körülötte, a szemei annyira rá összpontosítottak, mégis olyan elveszettek voltak. Riley a hálózsákja széléhez csúsztatta a kezét, amin ült. Ujjai megérintették a sátor padlóját. A műanyag hidegnek tűnt a keze alatt. Az ujjhegyei bizseregni kezdtek, a vágy a Földdel való kapcsolatra egyre erősebb lett. Legszívesebben feltépte volna a műanyagot, hogy minél hamarabb megnyugtathassa magát, közelebb lehessen a ledöngölt talajhoz a sátor alatt. Legnagyobb meglepetésére a műanyag mintha megolvadt volna az érintése alatt, hozzáférést engedett a földhöz, ami könnyedén szétvált ujjai előtt, mintha már várta volna a keresését. – Tehát Dax vadászik az olyan vámpírokra, mint ez a Mitro, aki megszökött a vulkánból – foglalta össze Riley –, de Dax is Kárpáti, ami azt jelenti, hogy benne is ugyanaz a gonoszság növekszik, mint Mitroban. És ha nem lesz öngyilkos a napon, végül majd ő is vámpírrá válik. Dax összetört testének képei, az éjszaka elé tárt fedetlen sebeinek látványa áradt rajta keresztül. És bár iszonyúan szenvedhetett, mégis milyen melegséggel és csodálattal nézett rá, a szemei tele voltak érzelmekkel. Nem? A szíve akadozni kezdett már a gondolattól is, hogy vámpírrá válik. Hiszen annyira nemes. Tele van bátorsággal. Milyen szelíden érintette meg őt. Képtelen volt elhinni, hogy gonoszság van benne. Igen, erőszakra nagyon is képes volt, de gonoszságra? Az ötletbe szinte belepusztult, lélegezni is alig tudott. Vigaszt keresve mélyebbre fúrta az ujjait a földbe. Nagyon furcsának találta, hogy az ujjai úgy mozogtak a talajban, szinte ellenállás nélkül, mintha csak vízbe mártotta volna őket. A Föld mintha énekelt volna az érintése alatt. Ujjaival a földben, végig sem gondolva hogyan és miért, inkább csak a körülötte szálló dalra figyelve, mindenki pontos helyét tudta az egész táborban. Tudta hol vannak, azt is, hogy mit csinálnak. Aztán hirtelen megdermedt, a teste jéghideggé vált a rémülettől, ahogy tudatosult benne, hogy Dax eltűnt. – Gary, hol van Dax most? – Pillanatnyilag pihen. Emlékezz csak, mondtam, hogy a Nap és a Kárpátiak nem jönnek ki túl jól egymással, és úgy tűnik, hogy ez Daxra még erősebb hatással van. – Gary – mondta nagyon hűvösen –, a kérdésre válaszolj. – Dax a közelben akart maradni elővigyázatosságból, ha Mitro, vagy valami más fenyegetés törne ránk, és szükségünk lenne rá. Riley szemei hatalmasra nyíltak és talpra ugrott. Gary, akit meglepetésként ért heves mozdulata, székestől felborult, hogy eltűnhessen az útjából. – Itt van alattunk, igaz? Lenézett, és a sátor padlóját kutatta a tekintete. Érezte őt, és megkönnyebbülés árasztotta el minden porcikáját. Közel volt. Újra láthatja őt. Gary talpra állt, és felállította a széket is. – Igazán nem tudom. A pihenőhelyük pontos hollétét a Kárpátiak érthető okokból nem szokták elárulni, de ez nagyon valószínű. Meg akar óvni téged. Riley tudta, hogy Dax ott van. Lehet, hogy nem kellett volna tudnia a pontos pihenőhelyét, de a Föld neki mindent elpletykált. Tudta. Egy férfi, egy Kárpáti volt eltemetve alatta. Lenézett a lábaira. Rajta áll.

Jó, talán ténylegesen nem áll rajta, javította ki magát az elméjében. Technikailag viszont az történt, hogy a sátrat merő „véletlenségből” pontosan ott verték fel, ahol a föld alatt Dax pihent. – Remélem, nem számítasz rám abban, hogy segítsek kiásni – mondta hangosan, mire Gary egy csendesítő gesztussal a szája elé kapta a mutatóujját. Nevetés morajlott keresztül a lányon, és ő tudta, hogy Dax az. A férfi egyenesen az elméjébe beszélt. „Köszönöm a nagylelkű felajánlást, de biztos vagyok benne, hogy egyedül is a felszínre találok.” A hangja udvarias és sima volt, de minden szóban egy mosoly volt. Megremegett. Oké, nem csak udvarias és sima volt, olyan volt a hangja, mintha meleg melasz ömlene be az elméjébe, és megtöltene minden üres, magányos helyet. Csak maga a hangja elég volt hozzá, hogy az izgalom táncoljon végig a testén, és egy elektromos impulzus száguldjon végig sercegve, sisteregve az erein. A melegség szétáradt benne, mintha a melasz utat talált volna a testébe is. Nem lehet az elméjében. Nem, amikor vele kapcsolatos gondolatok jutottak sorra az eszébe, mint például az, hogy milyen nagyon szexi rajta minden. A pír végigsöpört a nyakán és az arcán. – Nem érzem kényelmesen magam veled a fejemben. Dühösen rámeredt Garyre, mintha ő lenne a felelős Dax viselkedéséért. Nem zavartatva magát az idegességétől, Dax továbbra is az elméjében beszélt. „Hagytam neked egy ajándékot Riley, hogy megköszönjem a segítséged. Tetszik?” Egy aprócska külső erő odaterelte a figyelmét a hálózsákjára. Felhajtotta a felső részét, hogy felfedje a bonyolultan szőtt takarót, ami gyönyörű tájat, hegyeket és füves területeket ábrázolt, pirossal, feketével, ezüst és aranyszállal hímezve. A takaró felső sarkából a Hold küldte alá ezüstös sugarait, amik visszaragyogtak rá a lenti tájból. A részletesség tökéletes volt, tele mélységgel és mozgással. Megfordította, hogy láthassa a hátoldalát is, és a takaró akár a selyem, puhán, melegen simult a kezébe. A hátoldal egy más helyszínt ábrázolt, amit vadon élő állatok töltöttek meg. Ragadozó madarak repültek el egy hatalmas vörös sárkány mellett. A földön farkasok, oroszlánok, tigrisek, hóleopárdok száguldottak a síkságon, néhányuk épp folyóba, patakokba ugrott. Mint a színoldalon, a kézimunka itt is olyan részletes, aprólékos volt, hogy a színhely gyakorlatilag életre kelt. A takaró ráadásul szinte sugározta magából a meleget és a kényelmet. – Nem kellett volna – mormolta Riley. „Nem tetszik a takaró?” Dax hangjában semmiféle érzelem nem volt, Riley mégis biztos volt benne, hogy megbántotta. Soha nem volt jó ezekben a társadalmi apróságokban. A szíve hatalmasat dobbant a mellkasában. Életében nem látott még szebbet, mint ez a takaró, kivéve magát Daxot. Megnedvesítette a száját és rápillantott Garyre. Ismét fellopakodott a pír a nyakára, megszínezte az arcát. Érezte, hogy Dax az elméjében a válaszára vár. Érte nyúlt, visszakövette, szerette volna megosztani vele, amit csak neki akart elmondani. „Egyszerűen imádom. Hogyan is ne tetszene bárkinek is?” – Az ujjai végigkövették a vörös sárkány körvonalát. Elég volt megérintenie a szövetet, követni a vonalakat, hogy úgy tűnjön, minden gondja, és félelme elmosódik. – Hallasz engem? A szíve dübörgött. Szégyellősnek érezte magát, pedig azt hitte, hogy egyetlen szégyellős csont sincs a testében. „Igen.”

Az az egyetlen szó szinte végigsiklott a bőrén, mint egy simogatás. „Igazán fantasztikus, valódi művészi mestermunka. De túlzottan szép ahhoz, hogy használjam, főképpen pedig egy sátorban.” Még a gondolat is felháborította. „Ó! Pedig arra készítették, hogy használd. Meggyógyítottál. Meg akartam köszönni, de mivel aludtál, ez éppen megfelelő ajándéknak látszott.” – A hangja minden eddiginél nyugodtabbnak tűnt. „Jól aludtál, Riley?” Olyan lassan, nagy gonddal ejtette ki a neve minden egyes hangját, mintha a nyelvén ízlelgetné. Finom mozdulatokkal összehajtogatta a takarót, és a hálózsákjára helyezte, de az ujjai még elidőztek a vörös sárkányon, megsimogatta azt. „Jól aludtam, és köszönöm a takarót Dax.” – Azon kapta magát, hogy igyekszik ő is a férfiéhoz hasonló hangsúllyal ejteni a nevét. – „De nem beszélgetek olyan férfiakkal, akik a talpam alatt vannak elásva a földben. Nem durva akarok lenni, de ezt az egészet egy kissé túlságosan is hátborzongatónak találom.” A szája elé kapta a kezét. Tudják egyáltalán a Kárpátiak, mi az az ugratás? Legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Neki volt a földön a legborzalmasabb humora, és tényleg nem akarta megbántani az érzéseit, de úgy beszélgetni, hogy a férfi a föld alatt fekszik a lábai alatt valahogyan… vicces volt. Lerogyott a hálózsákra, és elkezdte felhúzni a csizmáját. Ahogy előrehajolt, hogy megkösse a fűzőt a balos csizmán, hirtelen úgy érezte, mintha ajkak simítottak volna végig a tarkóján. „Értem. Nos, ha ez így van, talán csatlakozhatnál hozzám, ha lenne hozzá kedved, nem lenne túl nehéz. Biztos vagyok benne, hogy nagyon érdekesnek találnád.” Riley egy pillanatra lefagyott, a kezei odadermedtek a fűzőre. A gondolat, hogy csatlakozzon hozzá… Férfias nevetés vibrált fel a föld alól. Meleg hullámok áradtak felé, ő is elkezdett nevetni. A Kárpátiak határozottan mindent tudnak az ugratásról. Ez a tény némileg csökkentette azon félelmét, hogy az ő Daxa esetleg vámpírrá válik. A gonosz lények talán gúnyolódnak, de nem csipkelődnek. Az ugratás szelíd volt és barátságos. Valami mégis megváltozott. Az az érzése támadt, hogy a férfi meg akarja érinteni, még ha ez fizikailag nem is volt lehetséges, akkor és ott. És valahogyan mégis megtette. Bizsergés kelt életre benne, a válla ellazult. „A te Daxodnak neveztél.” – Megmerevedett. Az ő Daxának nevezte. Így gondolt rá, de fogalma sincs, hogy miért. – „De igen, tudod miért.” Ezzel a hanggal gleccsereket olvaszthatna. Ha nem fejezi be, Riley el fog botlani a saját nyelvében. – Kimegyek. Te pedig – mutatott le a földre – maradj ott. Na, ugye? Tud ő vicces is lenni. Nevetett a saját viccén és kilépett a sátorból. Gary követte őt kifelé, és ahogy távolodtak, Dax nevetése is elhalványodott, egy kissé üres érzést hagyva hátra Riley-ban, amit igyekezett gyorsan félretolni. Egyik kezét rátette Gary karjára és megállította. – Hogyan akadályozzuk meg, hogy vámpír legyen? Gary sokáig csak nézett rá, látszott, hogy nagyon gondosan válogatja meg a szavait. – A Kárpátiak olyan lélekkel születnek, ahol az egyik félnek meg kell találnia a másikat. A fényt a sötétségükbe. Csak ez a másik fél lélek állíthatja helyre a színeket és az érzelmeket, csak ő akadályozhatja meg, hogy egy Kárpáti férfi átforduljon, aki túl sokáig élt a világon ezek nélkül. Anélkül az egyetlen nő nélkül, aki a lelkük másik fele, csak aközött választhatnak, hogy a hajnalt keresik-e, vagy feladják a lelküket, és azzá válnak, amire addig vadásztak. Meg kell találniuk az életpárjukat.

A szónál ökölbe szorult a szíve. Odakapta a kezét fölé, alig volt képes levegőt venni, a gondolatai száguldottak. – Gary, hogy mondják Kárpátiul azt, hogy életpár? Gary egyenesen a szemébe nézett. – Päläfertiilam. Riley lassan bólintott, és közben keményen próbálta nem észrevenni, hogy a vére forrón felemelkedik a szóra, és hogy az elméje minduntalan Daxért akar nyúlni. Összeszorította a száját, hogy el ne mosolyodjon. – Értem. – Tényleg? – kérdezte Gary. Vállat vont. – Nem igazán, de biztos vagyok benne, hogy meg fogom érteni. A sátoron kívül a hamu mindent betakart, és még mindig hullott a lombkoronán keresztül, havas szürkébe fordítva mindent. Riley körülnézett, és könnyedén megtalálta Bent és Jubalt néhány bennszülöttel, amint körülülték a központi tábortüzet, amit egy nagyobbacska gödörben gyújtottak. A tábor meglepően nagy volt. Ahogy Ben és Jubal felé sétált, jobb felől egy csoport férfi tört magának utat ugyanabba az irányba. Felismerte Alejandrot, az egyik vezetőjüket, Miguelt, és mellettük Hectort, Dont és Mack Sheltont. Nyilvánvalóan ők voltak az egyik visszatérő keresőcsoport, de mivel nyomát sem látta közöttük sem Pedronak, sem Martynak, a kutatásuk egyértelműen sikertelen volt. Jubal jött eléjük. – Hé Riley! Örülök, hogy felébredtél és minden rendben. Jól vagy? – Köszönöm, jól vagyok. – Riley visszafordította a fejét a keresőcsapat felé. – Gary mondta, hogy Pedro és Marty eltűntek. – Igen. Úgy néz ki, hogy még most sem kerültek elő. De nem lehet tudni, hogy ez jó, vagy rossz hír. – A vámpírok szeretnek játszadozni az áldozataikkal – mondta halkan Gary. – Nem ritka, hogy járkáló bábokká változtatnak embereket. Ha Mitro az oka ennek a két eltűnésnek, bárki talál is rájuk, mindenképpen kellemetlen meglepetésben lesz része. Riley ijedten fordult felé. – Ezt nekik is elmondtad? – intett a fejével a felderítőcsapat felé, és lehalkította a hangját, hogy mások ne hallják rajtuk kívül. Gary és Jubal hallgatása elegendő volt ahhoz, hogy megkapja a választ. – Miért nem mondtátok el nekik? Ha kiengedtek egy keresőcsapatot, veszélynek teszitek ki őket, nem kellene tudniuk valamit, hogy mégis, mire számítsanak? – idegesen végigsimított az arcán. – Gary, Jubal, miféle tisztesség ez? Mióta felébredt, már második alkalommal érezte egy meleg kéz érintését a hátán, ami lecsendesítette őt, és elvonta haragját Jubalról és Garyről. Megfordult, hogy a háta mögé nézzen, de senki nem volt ott. – Nagyon valószínűtlennek tartottuk, hogy megtalálnák Pedrot vagy Martyt – mondta végül Gary. – Mielőtt Dax lepihent, végzett egy keresést néhány kilométeres sugarú körben a tábor körül, de nem talált semmit. – Riley, meg kell értened – tette hozzá Jubal, amikor a lány továbbra is makacsul rázta a fejét. – Gary és én hűséget esküdtünk, megfogadtuk, hogy megtartjuk a Kárpátiak titkait mindenáron, és ezzel óvjuk a saját fajunkat is. Nem teszünk fogadalmakat könnyedén, és nem szegjük meg őket könnyedén. Férfiak, nők, gyerekek… – elharapta a szót, majd folytatta – … és babák számítanak ránk. – Jubal nézte, ahogyan a felderítőcsapat tagjai elválnak egymástól, és ki-ki megy a saját sátrába, az arcán elszántság jelent meg. – Nem fogjuk elárulni őket. Nem oszthatjuk meg még csak egy csipetnyi tudásunkat sem másokkal. Túl sok élet függ a

hallgatásunktól, arról nem is beszélve, hogy te tényleg azt hiszed, hogy Don Weston hinne nekünk? – Gary, mióta tudsz a Kárpátiakról? – kérdezte Riley. – Már egy jó ideje – ismerte el a férfi. – Évek óta. – És ennyi idő alatt nem meséltél róluk senki másnak? Soha? A kérdésére a két férfi megmerevedett, mintha valami szentséget érintett volna meg. Hosszú csend után jött csak a válasz. – Riley, te vagy az első személy, akinek bármelyikünk is beszélt erről – mondta Jubal. Ahogyan mondta, az arra késztette Riley-t, hogy elgondolkodjon rajta, hogyan képes ez a két férfi együtt élni ekkora titokkal. Hogyan voltak képesek bemenni kávézókba vagy repterekre, hallani a megmagyarázhatatlan eseményekről szóló híreket, miközben ők pontosan tudták, amit tudtak. A föld mintha elmozdult volna a talpa alatt. Riley lenézett a lába elé, és elküldött egy gondolatot, ami spirálvonalban keresett utat a föld mélyére. „Menj aludni. Nem foglalkozom most veled.” Megpróbálta Gary és Jubal helyébe képzelni magát, kitalálni, hogy ő mit tenne, ha hasonló cipőben járna. Egy egész fajnyi lény számítana rá a túlélése érdekében, elárulná-e a bizalmukat, felfedné-e mások előtt a létezésüket? Vagy megtartaná a titkaikat, még akkor is, ha ez azt jelentené, hogy emberek kerülhetnek emiatt veszélybe? Az igazat megvallva, már túl is volt ezen a választáson. Ő is és az anyja is. Ezért jöttek ide, ezért végezték a nemzedékről nemzedékre öröklődő rituálét a hegyen. Az anyja is tudott róla, hogy egy gonosz van bezárva a hegybe, mégsem figyelmeztette az útitársaikat. Ahogyan ő maga sem, amikor a titok átszállt rá. Megtette, amit meg kellett tennie. Vajon tényleg annyira más lenne ez, mint amit Gary és Jubal csinál? – Riley, tudom, hogy nagyon nehéz megértened. Nekünk is nagyon nehéz visszatartani az információt, amikor tudjuk, hogy ez talán életekbe kerül. De valaha is voltál része valaminek, ami nagyon fontos, fontosabb, mint a saját érdekeid? Mert ez ilyen a mi számunkra. – Jubal szünetet tartott, hagyta, hogy a szavai kifejthessék a hatásukat. – És bár nem beszélhetünk róla, mindent megteszünk, hogy megvédjük az ártatlanokat – tette hozzá Gary. – Mint ahogyan téged is felkísértünk a vulkánhoz. Gyanítottuk akkor már, mi van odafenn. Mégsem mondhattuk el neked a gyanúnkat, de elkísértünk, hogy megvédhessünk. Riley ugyanazt a nyílt becsületességet látta Gary arcában, mint Jubaléban. Ez némileg enyhített saját bűntudatán is. Hamarabb érezte meg Dax jelenlétét, mint ahogy a férfi megszólalt volna. „Ők mindketten nagyszerű emberek sívamet, és mindkettejüknek hatalmas felelősségérzete van másokkal szemben. Ez nagyon ritka tulajdonság. Nem csoda, ha a népem kiválasztotta őket.” – Dax nagyon értette a módját, hogyan csendesítse le, nyugtassa meg. – „Ezen az utazáson a hegyre annyit segítettek, amennyire csak képesek voltak. Az adósuk vagyok.” – Egyfelől roppant furcsa volt, hogy valakivel közvetlenül a fejében beszélget, másfelől Riley valahogy nagyon is kedvelte ennek bizalmasságát. Nagyon érdekesnek találta, hogy amikor a férfi hangja megtöltötte az elméjét, olykor elkapott néhány pillanatot az életéből, az emlékeiből, egyre hosszabbakat, ahogy egyre többször lépett be Dax az elméjébe. – Úgy tűnik, mindkettőnkkel ez történik.” Riley hallotta az elégedettséget a hangjában. „Ha folyamatosan velem beszélgetsz, nem tudom, miért teszel úgy, mintha aludnál.” Riley szinte világosan látta maga előtt a mosolyát. „Hamarosan felemelkedem. Úgy tűnik, mintha egy kissé jobban képes lennék ellenállni a napnak, mint tegnapelőtt. De mivel kételkedek benne, hogy Mitro túl messzire ment volna, meg kell őriznem az erőmet.”

„Már csak emiatt is abba kellene hagynod, hogy folyamatosan beszélsz velem. Biztos vagyok benne, hogy ez is rengeteg energiába kerül.” Bár egyáltalán nem volt benne biztos, hogy igaza van, abból indult ki, hogy ő teljesen kimerült, amikor gyógyította. „Riley, én úgy látom, hogy csak nyerhetek azon, ha beszélgetek veled. Minden mondat után erősebbnek érzem magam, mint előtte bármikor, de köszönöm a törődésed.” Riley vett egy mély lélegzetet. „Úgy neveztél, hogy päläfertiilam.” „Igen.” A leghalványabb habozás sem volt abban az egy szóban. Teljes bizonyosságot árasztott. Riley testén a melegség egy újabb hulláma fodrozódott át. „Megkértem Garyt, hogy fordítsa le. Azt mondta, életpárt jelent, amiből csak egyetlenegy van.” „Gary jól mondta. A te birtokodban van a lelkem másik fele. Te vagy a szívem őrzője.” Egy újabb forrósághullám érkezett. „Honnan tudod?” „Tudom.” Ugyanaz a rendíthetetlen magabiztosság. „És én honnan fogom tudni?” Ekkor megérezte a mosolyát, és az örömét. „Meg fogom osztani veled az elmém. Udvarolni fogok neked. Meghódítalak. Eléggé sármos tudok lenni, ha szükséges.” Minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, libabőr hullámzott fel Riley karján. A mosoly elhalványult az arcán. Ösztönösen a nyom felé, abba az irányba fordult, amerről a keresőcsapat visszatért. A rothadó növények szaga, a dzsungel jellegzetes, megkerülhetetlen illata most erősebben érződött, mint általában. Rájött, hogy a növények, fák halk dala, amit folyamatosan hallott, amióta felébredt, egy kissé megváltozott. „Mitro támad” – mondta Dax –, „de neked nem kell félned. Biztonságban vagy.” Magabiztosnak érezte a férfit, de ő maga nem volt az. – Biztonságban? Láttam mire képes. És mit jelent az, hogy támad? Honnan? Hogyan? Intett Garynek és Jubalnak, hogy magára vonja a figyelmüket, és hangtalan szájmozgással továbbadta nekik az információt. – Mitro támad. „Semmi olyasmi, amit nem tudom megállítani. Egyszerűen csak megpróbál legyengíteni engem azzal, hogy rákényszerít, hogy védjem a tábort, amíg a nap fenn van. Egy csoport férfi és nő közeledik felénk, akiket megfertőzött a gonoszságával. Megvan hozzá a tehetsége, hogy kövesse őket a föld alatt, ha úgy látja jónak.” – Jönnek – adta tovább némán a hírt újra Riley. – Férfiak és nők, akik Mitro hatalma alatt vannak. Gary egyetlen szó nélkül futásnak eredt a nagy sátor irányába. Jubal megveregette a vállát, majd hangosan parancsokat kezdett kiabálni a helyi dialektusban. Az egész tábor felbolydult, a férfiak fegyvereket vettek magukhoz, felkészültek a küzdelemre, a nők biztonságba tuszkolták a gyerekeket. – Nekem mit kellene csinálnom? Érezte a sürgetést, de teljesen tanácstalan volt, hogy merre is irányítaná. „Maradj közel a tábor központjához. És lélegezz sívamet.” – Tökéletes idiótának érezte magát, de egy pillanatot rászánt, hogy megpróbáljon megnyugodni. – „Nagyszerű. Emlékezz rá, én mindig veled vagyok. Nem fogom hagyni, hogy bajod essen.” Láthatatlan karokat érzett maga köré fonódni, és a gonosz fertőzésének érzését elmosta, lecserélte egy meleg erő.

„Érzem Mitro bábuit, a szomszéd falu lakói, de azt szeretném, ha te is megpróbálnád „érezni” őket. Aztán létrehozunk egy védelmi vonalat.” Dax felvillantott előtte egy képet arról, ahogyan a földbe csúsztatja a kezeit. Riley letérdelt. Még mielőtt a földhöz értek volna a kezei, mintha maga a Föld emelkedett volna a kezei felé, úgy tűnt, mintha ő maga akarná kikényszeríteni a kommunikációt. Ezúttal ő volt az, akit kértek. Nem volt benne biztos, hogy pontosan tudja, mit is kell tennie, vagy hogy meg tudja-e majd tenni, amit kell. Vett egy mély lélegzetet, összeszorította a két tenyerét, mintha egy medencébe akarna beugrani, majd lassan letolta az ujjait a földbe. A kötött talaj elmozdult, kilazult, hogy teret adjon behatoló kezének. Legnagyobb meglepetésére jókedv érzése árasztotta el, és a világa ismét megváltozott. A Föld dala most erős volt és gazdag. Ez dúdolt végig a karján, az ereiben, az idegvégződéseiben, a harmonikus rezgés feltöltötte valami óriási, ősi erő határtalan erejével. Becsukta a szemét, leült a sarkaira, és csak élvezte az érzést. „Használd, amit a Föld felkínál” – javasolta Dax –, „nyújtsd ki az érzékeidet.” Nem volt semmi a Földön, ami nem kapcsolódott hozzá. Eszébe jutott egy vad gondolat, hogy talán még azt is képes lenne megmondani, mi történik a bolygó másik oldalán, ha nagyon rákoncentrálna. Mindazonáltal, most mégis inkább egy kevésbé grandiózus feladatra kellett összeszednie magát. A világ másik fele helyett a közvetlen környezetével teremtett kapcsolatot. Tudata szétáradt az egész táboron, majd azon is túl, az őserdő homokos talajában haladt, míg végül lokalizálta a csoportot, akik halálos céllal haladtak a tábor irányába. – Édes Istenem! Képes volt érezni a nyomorúságukat, a haragjukat, a gonoszság úgy kapaszkodott rájuk, mint egy mocskos trágyakolonc. „Riley, emlékezz, te uralod a helyzetet. Az a dolgod, hogy információt gyűjts. Látnunk kell hány ember jön, milyen meglepetéseket tartogat Mitro a számunkra. Eddig jól csinálod.” Riley megacélozta magát, és megpróbált kívülállóként a közeledőkre nézni. Az elméjében megjelent egy nemrég borotvált fej képe, ami fel-le imbolygott előtte. Aztán egy másik fejet látott, azt karcolásnyomok borították, amiken már a fertőzés fortyogott. Egy levelibéka szemével látott, egy fa ágáról figyelte, hogyan vonulnak el alatta az emberek. Csalódott volt, amiért nem tudott meg még többet, még jobban kitolta a hatalmát. A keze lejjebb süllyedt a földben. A csizmája orra is elsüllyedt. A támadók egy másik nézetből is megjelentek, és így már olyan volt, mintha két különböző szempár figyelne két különböző szögből. Aztán egy harmadik szempár bővítette a látókörét. Egy negyedik. Nagyon nehéz volt alkalmazkodni ilyes sok bejövő vizuális információhoz. „Lélegezz Riley, nagyszerűen csinálod. Engedd el a félelmet. Meg tudod csinálni ezt. Itt vagyok veled.” – És tényleg ott volt. Érezte maga alatt, maga körül, önmagában, megosztott elméjében. Ebben a pillanatban ez nem tűnt sem hátborzongatónak, sem zavarónak. Azt akarta, hogy ott legyen vele. – Remek, és most koncentrálj arra, amit akarsz. Bízz az ajándékaidban, a többi az ő dolguk.” „De olyan sok szem van. Hova összpontosítsak?” Megfájdult a feje. A képek most már özönlöttek, több tucatnyi, mindenféle erdei vadállat küldte feléje a képeket arról, amit lát, mindannyian más-más szemszögből nézték az előrenyomuló fenyegetést. Dax hangja határozott volt és nyugodt, mintha a világ összes ideje a rendelkezésükre állna, vagy minta ez csak gyakorlás lenne, nem pedig élet-halál kérdése. „Válassz ki egy képet, és koncentrálj a részletekre.” – Oké, próbálom. Kiválasztotta a legelső „adást”, azt, ami a levelibékától érkezett. Újra lenézett az alatta elhaladó emberek fejtetőjére. Egy fej magára vonta a figyelmét. Egy nő. Egyenes, sűrű, sötét haját falevelek, és hamu borította, mint a többiekét, de valami más is volt benne. Egy csontból

faragott, festett dísz. Riley a hamu alatt még a fehér és a vörös festéket is ki tudta venni. Teljesen arra a hajdíszre összpontosított, követte a béka szemein keresztül a nőt egészen addig, amíg az eltűnt a látómezejéből. A nő képe azonnal váltott, más perspektívából látszódott. Most elölről látta, de még mindig nem látta tisztán rajta azt a hajdíszt. Látta viszont helyette az arcának egy részletét, de nem akarta elveszíteni a fókuszt, úgyhogy továbbra is arra az egyetlen apró részletre koncentrált. Ahogy a nő haladt, úgy változtak az őt figyelő szemek és perspektívák. Az újabb nézőpontok egyre gyorsabban és gyorsabban követték egymást, míg Riley már azt hitte, teljesen elvész közöttük. Dax a megnyugtatás hullámait küldte felé, és mintha hirtelen függönyök nyíltak volna szét előtte, hogy beáradhasson a napfény, az elméje hirtelen kitágult, használta minden rovar, madár, vadállat szemeit, hogy kialakítsa a maga tökéletesen tiszta, háromdimenziós képét. A táborhely felé közeledő támadók nagyjából százfős, falusiakból álló csoportot alkottak, és teljesen elszánták rá magukat, hogy megölnek mindent és mindenkit.

11. Riley kissé megrökönyödött vadonatúj, hihetetlenül tiszta térlátásán, ami sokkal jobb volt, mint amit a saját szemei képesek voltak nyújtani. A színek és a részletesség, a képesség, hogy részleteket nagyítson ki, vagy egyszerre több helyszínt is lásson, szinte hihetetlen volt. Ennek elsöprőnek kellett volna lennie, de csodálatos módon teljesen jól érezte magát. Meg tudta csinálni. Mitro szolgálói nyílegyenesen közeledtek a tábor felé, elpusztítottak maguk előtt mindent, ami csak fékezni próbálta őket. Nyilvánvaló volt, hogy az egyik helyi falu lakói. És bár minden rossznak és gonosznak tűnt velük kapcsolatban, Riley azt nem akarta elhinni, hogy mindannyian készségesen megadták magukat Mitro förtelmes uralmának. Az ég szerelmére, néhány nőnek bababölcső volt a hátára szíjazva! „Dax, várj! Mit fogunk tenni ezekkel az emberekkel? Megöljük őket? Anyák vannak abban a csoportban!” „Csak voltak anyák, Riley. Csak voltak. Azok a férfiak és nők, akik most a dzsungelben felénk menetelnek, már eltűntek ebből a világból. Csak a porhüvelyük maradt itt. A vámpírok örömöt találnak abban, hogy kivájnak mindent a bensőkből, amit megvetnek, és ha már nem marad semmi, megtöltik azzal a mocskos gonoszsággal, amivé ők maguk váltak.” „Nem tudod megmenteni egyiküket sem?” „Bárcsak meg tudnám sívamet, de ez nem lehetséges. Azok az emberek tényleg eltűntek. Az egyetlen emberséges dolog, amit még tenni lehet értük, hogy pihenéshez segítjük a testüket. Sajnálom.” Együttérzés sugárzott a lány felé a kapcsolatukon keresztül. Gyerekek nem voltak az érkező hordában, és Riley szíve szinte megszakadt, ha belegondolt, hogy mi történhetett velük. A szüleik nyilvánvalóan nem adták fel küzdelem nélkül. A közeledő falusiak majdnem mindegyike magán viselte a brutális küzdelem nyomait, beleértve ebbe a mély karmolás nyomokat is, amiket az arcukon és a testükön viseltek. Érezte a növényzet tiltakozását, ahogy megpróbáltak elhajolni a gonoszság közeléből, amikor a csoport elhaladt közöttük. Aztán a látása hirtelen elhomályosult, mintha a szemek, amiken keresztül figyelt, egyszerre elvesztették volna a fókuszukat. Visszahúzódott, lezárt mindent, kivéve néhány olyan pontot, ahonnan felülről láthatta a közeledő csoportot. Csak ekkor jött rá, hogy többen is egyforma hajdíszt viselnek a sorban. Nyolc különböző embert számolt meg, akik mindannyian azt a kicsi csontdíszt viselték. Volt bennük valami, amitől a bőre szúródni kezdett. Kinyújtotta feléjük az érzékeit, de szinte öklendezni kezdett a belőlük áradó gonosz minden mást elnyomó bűzétől. A föld belerázkódott az undorba alattuk, a rovarok iszkoltak az útjukból, a gyökerek, amik fölé léptek, elfonnyadtak. Valamilyen oknál fogva ez a nyolc ember hordozta a gonoszság legnagyobb koncentrációját az egész csoportban. Ahogy rájuk koncentrált, miközben olyan lények vonakodó szemeit használta, akik inkább elfutottak volna még a közelből is, zavaró felfedezést tett. A hosszú, gubancos haj, ami ezeknek az embereknek lefolyt a hátára, nem a sajátjuk volt, hanem több vérző seb tanúsága szerint, különböző fejbőrökről lehántott fonatok lettek groteszk módon összevarrva a saját bőrükkel. Riley újra öklendezni kezdett, a több tányér leves a gyomrában visszatéréssel fenyegette. „Ők nyolcan a legnagyobb fenyegetés” – mondta Dax. – Riley, eleget láttál. Minden információ megvan, amire szükségünk van.” Riley várt néhány pillanatig. „Egészen biztos vagy benne? Talán láthatok még mást is, ami segíthet.”

Egyre több részlet árasztotta el az agyát. Annak a nyolcnak a bőre hullámzott, dudorokat vetett, mintha bogarak mászkálnának mindenfelé a bőrük alatt. Az ujjhegyeiken nem volt hús, a csontok végei kilátszottak. „Ne maradj ott kint. Menj vissza a sátorba. Most, azonnal menj vissza.” Dax hangja megváltozott. Ez nem egy javaslat volt. Riley eltávolodott a csoporttól, az erdőt kezdte pásztázni felszabadultan, de nem szakította meg azonnal a kapcsolatot a Földdel. Lassan húzta csak vissza a figyelmét a saját táboruk felé, és azon kapta magát, hogy Dax megnyugtató, higgadt erejét keresi a csatára készülő férfiak között. A tudata lefelé mozdult, és megtalálta őt, mélyen a földbe burkolt teste szilárdsága és nyugalma tökéletes ellentétben volt a fenti káosszal. Erő sugárzott belőle, bár még pihent. Szinte érezte a keze alatt a karját. „Van még kedved valamihez?” A Föld erejével, ami az ereiben futott, és az elméjével, amihez Dax csatlakozott, Riley erősebbnek érezte magát, mint bármikor. „Mire gondolsz?” „Védelemre gondoltam.” „Védelemre? Olyasmire, mint egy várárok, vagy hasonló?” „Ilyesmire gondoltam.” A lány elméjében egy kép jelent meg, amiben az összefonódó fák sűrű falat alkottak a tábor mögött. Két fa maradt teljesen egyenes, ezek kimagasodtak a többi közül. Riley összeráncolta a szemöldökét. Egy kerítést szőni, hogy megállítsa a közeledő támadást, ennek volt értelme, de az a kép, amit Dax mutatott, a tábor hátsó részét ábrázolta, nem pedig az elülsőt. „Nem értem. Csapdába akarsz ejteni minket? Miért nem Mitro bábjai és közénk akarod tenni a kerítést?” „Nem fogom megengedni, hogy bármi baja is essék az embereknek ebben a táborban, ha el lehet kerülni. Legyen hited.” Míg Dax beszélt, a táborban egy harmincfőnyi csoport, néhányan csak lándzsával felfegyverkezve, elkezdett futni a fák felé, amiket a vadász az imént mutatott a lánynak. Négyen kiváltak a csoportból, és eltűntek a nagy sátorban. Pillanatokkal később ismét feltűntek, és a professzort hozták ki egy összetákolt hordágyon. Az egyetlen megmaradt diákja mögötte jött, a professzor csomagját tartva a kezében. Aztán a kis csoport tagjai mindannyian eltűntek a tábor hátuljánál a fák között. Riley szellemkeze egy karolással a fákért és a többi növényért nyúlt. A lombkorona megrezzent az érintésétől, majd a fák átadták magukat neki, hagyták, hogy eligazítsa a gyökereiket, és megfelelő irányba terelje a növekedésüket. A talaj gazdag volt, úgy vízben, mint tápanyagokban. A bokrok megsűrűsödtek. A fák magasabbra nőttek, egymáshoz értek. Ágak, indák tekergőztek, szövődtek villámgyorsan átláthatatlan gubanccá, és a fal kezdett kialakulni. „Kiváló Riley. Hagyj rajta egy nyílást itt” – megmutatta, hova képzeli az aprócska nyílást a fal közepén, amin legfeljebb egy ember jöhetett át egyszerre. Amikor létrehozta a nyílást, és megnövesztette azt a két fát, ahogyan a leírásban látta, Dax ismét megszólalt. – „Nagyon régóta élek már, még a saját népem normái szerint is, de meg kell mondanom, soha nem találkoztam még senkivel, aki ilyen lenyűgöző lett volna. Bámulatos vagy.” Riley nem válaszolt, de melegség bomlott szét a hasában. Jó érzés volt segítőkésznek érezni magát. Még mindig alig tudta elhinni, hogy megcsinálta a dolgok nagy részét, amit kért tőle. Látott az erdő lényeinek szemeivel. A növények kizárólag az ő kedvéért nőttek. Ilyen bravúrokat még az anyja sem vitt végbe, és még Dax segítsége ellenére is úgy érezte, mintha ezek a képességek egészen ösztönösen törnének fel belőle.

Tovább igazította a növényzetet, széthúzta a falat egészen félkör alakban a tábor mögé, hogy a közepén azzal a kis nyitott résszel egy természetes tölcsérformát vegyen fel. Közben a táborlakók mintha parancsra tennék, sorra meneteltek át a kis nyíláson. „Rendben lesz Riley. Ez elég. Itt az ideje, hogy távozz.” „Biztos, hogy kitart a fal?” Érezte, hogy a támadók egyre közelednek. Olyan sokan voltak. „Biztos vagyok benne. Engedd el a Földet, és térj vissza önmagadba.” Kezével még mindig a földben, Riley visszahúzta a tudatát. Igazság szerint egy kissé összezavarta, hogy egyszerre otthagyjon olyan sok elmét, amit eddig érintett. Amikor teljesen visszatért a saját testébe, lassan kihúzta a kezét, és talpra kecmergett. A karjait és a lábait olyan fáradtnak érezte, mintha épp felfutott volna egy hegyre, a feje pedig lüktetett. Beletelt pár pillanatba, míg megtalálta az egyensúlyát, és kiegyenesítette a hátát. A tábor elhagyatottnak tűnt. Csak az ő sátra és a központi nagy sátor állt. Minden mást becsomagoltak és elvittek. Megfordult, hogy szembenézzen maga mögött az eleven fallal. Fantasztikus látvány volt, sűrű, áthatolhatatlan, már dús lomb, moha, és mindenféle színű apró virágok lepték el. A fal olyan gyorsan nőtt, hogy a hamunak nem volt ideje ellepni. Gary és Jubal felmásztak a szűk bejárat két oldalán álló magas, egyenes fákra, és mindketten elhelyezkedtek egy-egy ágvillában. Ben emelkedett ki a sátrából, magával hozta Riley hátizsákját is. Higgadt hatékonysággal mozgott. – Ideje mennünk, Riley. Intett neki, hogy menjen át előtte az élő fal szűk kapuján. A gonoszság már a szélben is érezhető volt, ők ketten voltak az utolsók, akik elhagyták a tábort. Ahogy közeledtek a nyíláshoz, Riley a növényfal apró résein puskák csövét és fúvócsöveket pillantott meg. Mindenki, aki előttük haladt át a falon, védekező állást vett fel annak túloldalán. Most már megértette a tervet. Kitelepítették az egész tábort, hogy annak területe legyen a csatatér. Oldalra kellett forduljon, hogy átférjen a nyíláson. Ben olyan közelről követte, hogy minden lépésnél egymáshoz értek. Kissé le kellett hajolniuk az alagút utolsó pár centiméterénél, mielőtt kibukkantak volna a másik oldalon. Félrelépett az útból, hogy Ben is kijöhessen, aztán rátette a kezét a nyílás körüli ágakra, amik nőni, csavarodni kezdtek, míg teljesen be nem szőtték a keskeny rést. A falon keresztül már egyre hangosabban hallotta a menetelő lábak dobbanásait, ahogy a támadóik közeledtek a táborhely széléhez, majd néhány pillanatra szünet állt be az egyenletes dobbanásokban. Dax nyilvánvalóan a falnak ezen az oldalán, biztonságban, kellő távolságban akarta őt tudni. Talán valóban nem a harcban van a helye. De vannak készségei, amik segíthetnek. Nem tudta pontosan, hol is a helye. – Pontosan ott a helyed, ahol vagy. A hangja most a fülében szólalt meg, nem a fejében. Megpördült, és látta, hogy ott van mögötte pár méternyire. A nap még le sem nyugodott, mégis ott állt a hamuval telt ég tompa fényében. Magasan, erősen, túlvilágian. Vörös-arany szikrák lobbantak körülötte szentjánosbogarakként, ahogy a felemelkedésének porán megcsillantak a fények. Riley képtelen volt levenni róla a szemét. Néhány hosszú lépéssel megszüntette a távolságot kettejük között. – Most itt vagy velem. Nem szeretném, ha bárhol máshol lennél. A férfi megjelenése önmagában elegendő volt ahhoz, hogy Riley tökéletesen elfelejtse, hol is van pontosan.

Dax lehajtotta a fejét az övéhez, az ajkai fölötte lebegtek. Energia kúszott fel Riley lábujjain, beutazta az egész testét, felkavarta, felmelegítette. Egy pillanatig azt hitte, hogy Dax ott helyben meg fogja csókolni, ő pedig nemhogy mozdulni, de még gondolkodni sem volt képes. Csak állt, és várakozóan bámulta. Aztán a férfi feje oldalra billent, és az arcára nyomta a száját. A kapcsolat finoman bizalmas volt. Olyan közel állt hozzá, hogy lehetetlen volt nem érezni hatalmas termete erejét. Az erőnek és a gyengédségnek ezen kombinációja megmozdított valamit mélyen a lányban. Legszívesebben a nyaka köré fonta volna a karjait. Szüksége volt rá. A szíve úgy dübörgött, akár egy dob. Sírni akart a falusiakért, akik mindent elvesztettek, mert ő nem volt elég gyors, vagy erős, hogy a börtönében tartsa Mitrot. – Ha a vulkán zárva marad, soha nem találkozunk – emlékeztette gyengéden Dax, a hüvelykujjával felemelve az állát, míg a másik kezét az arcára simította. – Én hiszek a sorsban päläfertiilam. Azt hiszem, Mitronak az volt a sorsa, hogy elszökjön. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán a világegyetem úgy döntött, hogy megérdemlek olyasvalakit, mint te. Ha igen, örökre hálás vagyok neki érte. Mélységesen sajnálom, hogy látnod kell azt az ocsmányságot, amit egy vámpír hagy maga után. Riley félig megbabonázottan bólintott. Az ember azt gondolná, hogy ilyen elbájolás lehetetlen közvetlenül egy csata előtt a járkáló holtakkal… – Zombikkal – helyesbítette Dax, ugyanazon a hipnotizáló hangon. Háborúról beszéltek, Riley elméje mégis valami egészen mást hallott. Az a lassú, vontatott beszédmód olyan volt, mint a meleg melasz, végtelenül megnyugtató. Olyan önbizalmat árasztott, aminek Riley képtelen volt ellenállni, biztonságban érezte magát, pedig meg volt rémülve. Dax úgy nézett rá, úgy érintette meg, mintha ő lenne a legszebb, legértékesebb nő a világon. A férfi létezése szinte első pillanatától kezdve nem ismert mást, csak az erőszakot. Olyan dolgokat látott, amiket a legtöbb ember megérteni sem tudna, de vele mégis végtelenül lágy és gyengéd volt. Bólintott. – Meg tudom csinálni. – Tudom – értett vele egyet. Egy madár kiáltása, amire az egyik falusi felcsattanó hangja felelt, visszatérítette a jelenre a figyelmüket. Megfordultak, hogy átnézzenek a lombos ágak között, és látták, hogy a támadók elözönlik a tisztást, amin a tábor állt, akár a rovarok. A támadók közül néhánynál véres lándzsa vagy éles macseték voltak, a többiek csak botokkal és kövekkel fegyverkeztek fel. Gyorsan két csoportra oszlottak, mindegyik egy-egy sátor felé indult. Riley figyelte, hogyan tépik darabokra a vásznat. Az egyik a nyolcból, aki az első csoporthoz csatlakozott, végtelenül feldühödött, hogy üresen találták a sátrat. Haragjában beledöfte a lándzsáját a hozzá legközelebb álló személybe. Fekete tócsákba gyűlt a megtámadott ember vére a földön szinte azonnal, a férfi felkiáltott és térdre esett. Dax közelebb húzta magához. – Menj, Riley. Nem kell ezt látnod. Azért kértelek, hogy építsd fel a falat, mert a táborlakó helybéliek legtöbbje abból a faluból származik, amit Mitro megsemmisített. Nem kell látniuk azt, amit tenni fogok, ahogyan neked sem és senkinek sem. A lány szíve elnehezedett, szinte már túl nehézzé vált a gondolatra, hogy mi fog történni. Dax arcát tanulmányozta. Nem látszott rajta semmiféle érzelem. A szemei az övébe néztek ugyan, de üresek voltak. De szíve érzett, akkor is, ha nem akart érezni. Riley felemelte a kezét és a tenyerét rásimította az állára. – Tedd, amit tenned kell. Nem megyek sehová. Dax keze egy pillanatra elidőzött az arcán, de aztán a támadók felől csontőrlő zaj támadt.

Dax egy gyors, kemény csókot nyomott az ajkaira, aztán megfordult és eltűnt egy ködfelhő közepében, ami a lombkorona felé kezdett áramlani. Riley közelebb lépett a falhoz, ismét rátette a kezét az ágakra, mire azok aprócska rést nyitottak a levelek között, amin keresztül ismét beláthatott a táborba. A szíve szinte megállt, amikor rájött, hogy minden felbőszült arc, minden haragos szempár egyenesen rá szegeződik, mintha a fal átlátszó lenne. A csoport támadásba lendült. Riley riadtan hőkölt vissza, de akkor az elől rohanó emberek hirtelen elbotlottak valamiben, és nagyot estek. Azok között, akik követték őket, hirtelen némi zavar támadt, majd átugrálták földre döntött társaikat. Riley döbbenten lépett hátrébb a kis nyílástól, amit kialakított. Látta, hogy az egyik férfi átugrik egy földön fekvő fölött, de vetődése lendületét megakasztotta Dax, aki olyan gyorsan mozgott, hogy jóformán egyetlen elmosódott foltot látott belőle. A vadász lába egy fekvő alak nyakán ért földet, hangos reccsenéssel eltörve azt, míg a másik támadót lehúzta a levegőből. A csontok recsegésének hangja elhallatszott a lányig, a lezuhanó férfi feje, majdnem teljes 180 fokos szögben, a háta felé csavarodott. Az ernyedt test zsákként dőlt el a földön, és Riley semmi mást nem látott, mint egyetlen elmosódott foltot, ami a tábor hol egyik, hol másik szélén bukkant fel töredékmásodpercekre. És ahol megjelent, ott csontok reccsentek, testek hulltak kidőlt faként a hamuba, hogy aztán mozdulatlanul fekve maradjanak. Az összeeső támadók vonalát követve sokkal könnyebb volt szemmel tartani Dax mozgását, mintha azt figyelte volna, mit tesz a férfi. Egyre gyorsabban és gyorsabban mozgott, míg végül nem maradt más talpon a falu lakói közül, mint az a nyolc, akit Riley a hajdíszéről már beazonosított, mint lehetséges vezetőket. A csatatérre csend ereszkedett. Riley szeméből megállíthatatlanul hullottak a könnyek. A nemrég még békés, nyugodt táborhelyet olyan emberek holttestei borították, akik soha többé nem térnek már vissza a szeretteikhez. A rémület, és az ennyi feleslegesen elveszett élet miatt érzett bánat elárasztotta a lányt. Ekkor Dax visszatért a tábor közepére, és egy szál magában, félelmet nem ismerőn, megállt szemben a nyolc vezetővel, akik lassan körbevették. Most, hogy a saját szemeivel láthatta őket, Riley még rémítőbbnek találta a férfiakat, mint amikor az erdő szemein keresztül figyelte az érkezésüket. Előző áldozataik rájuk fércelt, hosszú, véres hajfonatai a hátukat verdesték. Az arcukat vér csíkozta, a fogaikat tűhegyesre reszelték, hogy jobban illeszkedjen csupasz csontvégű ujjhegyeikhez. Riley félelme felülírta még a bánatot is, ahogy látta, hogyan áll velük szemben Dax mozdulatlanul, nyugodtan, mégis kirobbanóan cselekvésre készen. Egyre sötétedő felhők takarták el a lemenő nap amúgy is halványodó sugarait, amik hátborzongató mélyvörösre festették az eget. A vérrel elöntött, halált lehelő csatatér fölött még lidércnyomásszerűbb benyomást keltett a gonoszsággal megtelő levegő. A természetellenesség, a romlottság hullámai keresztülszáguldottak a földön is. Riley azon kapta magát, hogy előre-hátra ringatózik a sarkain, ahogy a hullámok átcsaptak felette. Imbolygó mozgása tökéletes összhangban volt a nyolc vezető hasonló mozdulataival. A nyolcak egyike közelebb lépett Daxhoz. Minden mozdulatára rovarok hullottak le róla, akár a kifakadó, gennyes kelések, sötéten csillantak meg az egyre halványuló fényben. Riley még a fal viszonylagos biztonságában is megremegett. Nem félt a rovaroktól, de azoktól, amik ezekről a zombikról hullottak, egyenesen rettegett. Még a vére is megfagyott a gondolatra, hogy akár csak egy is a bőréhez érhet. Nem tudta mire vár Dax. A gonoszság ereje és kiterjedésének sebessége pillanatról pillanatra növekedett. Már az általa megnövesztett fák virágai is hervadni, fonnyadozni kezdtek tőle.

A nyolcak közeledtek, és úgy tűnt, Dax háttal neki, csak áll ott. Kimerítette volna a többiek támadása? Hiszen a nap még mindig fenn van, még ha el is rejtik a felhők. Valószínűleg az is nagyon sokat gyengített rajta. Hirtelen a nyolc vezér egyszerre lódult előre, olyan sebességgel, amit Riley nem is feltételezett volna róluk. Kettő a levegőbe vetődött magasan Dax feje fölé. A többiek különböző irányokból támadtak. Néma sikoly hasított Riley elméjébe. Képtelenség volt, hogy a teremtmények célt tévesszenek. Mind a nyolc Dax felé kapott, véres karmaik felkészültek a csapásra. Dax pedig még mindig teljesen nyugodtan és mozdulatlanul állt. Az egyik zombi Dax és Riley közé furakodott, eltakarva a lány elől a kilátást. Riley szíve a torkába emelkedett. – Dax! – Vakító fény száguldott keresztül az égen, hogy becsapódjon a földbe azon a helyen, ahol a vadász állt. – Nem! Dax! – „Dax!” Megragadta az összefonódó ágakat maga előtt, és a fejében sikoltotta a nevét. Dühödten pislogott, próbálta megtisztítani a látását, majd ezzel felhagyva, inkább mélyen beledöfte a földbe a kezét és átvette az irányítást minden környékbeli teremtmény fölött, hogy láthasson a szemeiken keresztül. Egy apró, megkönnyebbült, zokogásszerű hang tört ki belőle, amikor megpillantotta a férfit biztonságban, egy halom elszenesedett test mellett, kezében egy kék-fehéren lángoló tűzgömbbel. A vadász gyorsan felemelte a tűzgömböt, és eldobta. A csillogó labda a levegőbe emelkedett, akár egy léggömb, és a tisztás közepe felé lebegett. Az egyre gyorsabban előre haladó nyolcakat követték a róluk hulló rovarok, lassan elfeketítették a földet. Hirtelen mozgás támadt a magasban, magára vonzotta a figyelmét. Odafenn, a két magasra nyúló fa egyikén, Jubal odakötötte magát a törzshöz. Vele szemben, a volt alagút másik oldalán, Gary ugyanezt tette. Riley visszanézett a tisztásra. Dax közelében a nagy halom holttest szinte lüktetni látszott. Rovarok újabb hordája tört ki a testek közül, és szerteáradtak minden irányba. A nyolcak félig kúszva, félig mászva próbáltak átjutni a tetemeken. Dax a levegőben lebegő labda felé emelte a kezét, és odaszólt Garynek. – Gary, amikor megfelelő. Riley-nak csak annyi ideje volt, hogy rápillantson a férfira, és még épp láthatta, hogy megnyom valamiféle detonátort, és a következő pillanatban a tábor felrobbant. Por, hamu, sziklák és testek csapódtak az eleven falnak, a lángok üvöltve nőttek óriási gömbbé a tisztás közepéről kiindulva. Riley felsikoltott és lebukott, karjaival ösztönösen a fejét védte. Aztán Dax egyszerre ott volt mellette, Mindkettejüket háttal pördítette a robbanás felé, és a testével védte a lányét. Riley egy pillanatig csak kapaszkodni tudott belé, és lélegzet után kapkodott. A forróság még mindig áradt a robbanás középpontjából, de ahogy a legnagyobb zaj, és a veszélyesebb törmelékek potyogása abbamaradt, a vadász szorítása meglazult körülötte. Egyszerre fordultak meg, hogy szétnézzenek. Riley legnagyobb meglepetésére, egészen a falig vörös- és kéklángú tűzvész tombolt a volt táborban, de mintha csapdába esett volna valamiféle láthatatlan üvegfal mögött, nem érte el a fákat. Látott viszont a láthatatlan falon hajszálvékony kék és fehér ereket végigfutni. Dax intett a jobb kezével a tűzvihar felé, és az áttetsző fal magától megindult felé. Tolta maga előtt a lángokat, egyre szorosabb gyűrűt vont köréjük, közeledett az izzó középponthoz. A tűz egyre zsugorodott, majd végül teljesen megszűnt, kopár, kiégett földet hagyva maga után, amin már a legapróbb jele sem volt az ott lezajlott csatának. Riley felállt és elcsodálkozva bámulta az elfeketedett földet, és rájött, hogy ezen a módon a terület teljesen megtisztult. A gonoszság legapróbb rezzenése is eltűnt, ami eddig átjárta a földet. Dax megsemmisítette.

A vadász karjai köréje fonódtak, közelebb húzta őt magához, és együtt nézték a tisztásra lágyan aláhulló hamuesőt. Nekitámaszkodott a mellkasának, és beszívta tiszta, férfias illatát. A karjai melegek, szilárdak, erősek voltak. Biztonságban, védettnek érezte magát közöttük. Megfordult az ölelésében, hogy csodálkozva felnézzen rá. A férfi azt is elérte, hogy aprónak és törékenynek érezze magát hatalmas termete mellett, ami pedig, tekintve a lány magasságát, nem volt egyszerű feladat. Szemei az arcát kutatták. Sima bőrét, furcsa, sokrétegű mélységet rejtő szemeit. Erőteljes, férfias szépségétől a szíve szinte lebegni kezdett, valahányszor csak meglátta. Hüvelykujjával végigsimított magas arccsontján, majd rásimította a tenyerét az arcára, rácsodálkozva a bőrére. Mennyire tiszta. Nem volt rajta egyetlen hamuszemcse sem, ellentétben az ő földes, kormos kezével. – Teljesen tiszta vagy. Csak az imént semmisítettél meg egy egész hadsereget, egy lángoló pokol közepében álltál, mégsincs rajtad egy szemernyi piszok sem. Hogy lehet ez? Én két lépést nem tudok tenni anélkül, hogy valamivel össze ne kenném magam. Maga elé emelte mindkét kezét, amit föld, korom és hamucsíkok borítottak. A férfi elmosolyodott. Az övé volt a földön a legnagyszerűbb mosoly. – A Kárpátiaknak vannak bizonyos ajándékaik, amik nagyon hasznosak tudnak lenni. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy meleg fuvallattal felszárította a könnysávokat az arcáról, izzadságának sós cseppjei elpárologtak a bőréről. Az egyik pillanatban Riley még maga volt a merő rendezetlenség. A következőben pedig úgy nézett ki, mintha egy magazin címlapjáról lépett volna le, a haja elrendezve, a bőre tiszta és illatos, a ruhája vasalt és édes illatú volt. – Hol voltál te egész életemben? – vigyorodott el a lány pimaszul – Ablakokkal is tudod ugyanezt? Tudta, hogy számíthat a humorra, hogy lelassíthassa adrenalin fűtötte vérét. Már a puszta látvány rettegéssel töltötte el, ahogy Daxot körülvették az elmezavaros Mitro emberi robotjai, majdnem több volt ez, mint amit el tudott viselni. Dax valószínűleg tisztában volt ezzel, hüvelykujjával gyengéden végigcirógatta az arccsontját, majd ujjhegyei az ajkára csúsztak. A férfi felnevetett, a mély, gazdag hang végiggördült Riley összes érzékén, szétolvadt a szájában, akár egy darabka étcsokoládé. Öröm korcsolyázott le-fel a gerincén, és csak arra tudott gondolni, hogy le kellene húznia azt a tökéletes száját a magáéhoz, és csak csókolni, mintha nem létezne holnap. Csak egy gally roppanása a fal közelében térítette vissza figyelmét a környezetére. Azonnal elhúzódott a vadásztól, idegesen köhécselt és mindenfelé nézett, kivéve rá. – Nos… hmm… mi is történt odabenn az előbb? Felszereltetek valamiféle bombát? Vetett rá egy villámgyors pillantást súlyos szempillái mögül. – Valójában egy olyan, úgynevezett „robbanóanyagot” használtunk, amit Gary és Jubal hozott magával. Nem voltam benne biztos, hogy Mitro milyen erőt küld ellenünk, készen akartam állni bármire. – Dax a két férfi felé intett. – Nagyszerű harcosok és nagyon felkészültek. – És az a kék-fehéreres fal, ami útját állta a tűzviharnak? – Négyen is túl közel voltunk a robbanáshoz, így létrehoztam azt, hogy megtartsa a nagyját. De arra is jó volt, hogy koncentrálhassam a tűz forróságát Mitro zombijaira, eltakarítsam a fertőzésüket, és megakadályozzak bármilyen jövőbeni fenyegetést felőlük. Riley megcsóválta a fejét. – Miért van az az érzésem, hogy minél több időt töltök a közeledben, annál több a kérdésem?

Az odaveszett falusiak miatt érzett bánat, akik létrehozták nekik ezt az ideiglenes tábort, teljes súlyával ránehezedett. A föld szinte sírt az utálattól, a gonoszság érintésétől és a növényi élet pusztulásától. Rileynak szüksége lett volna néhány pillanatra, hogy mindent lehalkíthasson, hangokat és érzelmeket egyaránt, hogy magához térhessen egy kissé. A vadász válaszmosolya meleg volt, hívogató és annyira szexi, hogy attól csak még sóvárabb lett. Meg akarta csókolni. Azt akarta, hogy zárja körül a testét a karjaival, el szeretett volna veszni az erejében. Dax ujjai a tarkójára fonódtak. – Te is tudod, megteheted. Azt veszel el tőlem, amit csak akarsz sívamet. Készségesen neked adom magam. A szemei szinte magukba szívták a lányt, pillantása az ajkaira esett. Riley valamilyen szinten tisztában volt vele, hogy sokkal inkább a féltés űzi, mint a szenvedély. Szüksége volt a Dax által nyújtott kényelemre, megnyugtatásra. Szüksége volt arra, hogy érezze, a férfi életben van, hallania kellett erős, stabil szívverését, miután végignézte, milyen nyugodtan áll szemben az ellenséggel. A gondolat, hogy meghalt, kis híján összetörte. Azt mondogatta magának, hogy csak azért, mert most vesztette el az édesanyját… de ez hazugság volt. Kizárólag miatta volt. Dax miatt. Hajszálnyival közelebb lépett hozzá, fogságba ejtették az apró lángok, amik a szemeiben égtek. – Azt hittem, hogy meghaltál. Egy rettenetes, borzalmas pillanatig azt hittem, hogy halott vagy – mormolta, és végigsimított a mellkasán, hogy végül a szíve fölött állapodjon meg a tenyere. Dax úgy tűnt, pontosan tudja, mire van szüksége. A karjai köré fonódtak. Keményen. Erősen. Megnyugtatóan. Odaszorította a mellkasához. Riley pedig lehajtotta rá a fejét egy pillanatra, hogy hallhassa odabentről a sziklaszilárd dobbanásokat. Dax az álla alá csúsztatta a mutatóujját, hogy rávegye, emelje fel a fejét és nézzen rá. Pillantása találkozott az övével. Az aprócska, vörös-arany láng megugrott a sötét szemek mélyén, ellopva Riley lélegzetét. Nézte, hogyan közeledik a szája centiméterről centiméterre az övéhez. Minden, ami nő volt Riley-ban, érte nyúlt, a gyomra vetett egy lassú bukfencet. Dax ajkai határozottak, de melegek és puhák voltak. Úgy érezte, mintha beléolvadna. A férfi nyelve az ajkai közötti vonalat ingerelte, bebocsátást kért. Megkapta, és Dax benyomult. Lélegezni sem tudott, még azt is a férfi csinálta helyette. A menedéke lett, a szentélye, mintha a föld, az egész világ kisodródott volna a talpa alól, kiragadta őt a halálból és az őrületből. Még az egyértelműen túljátszott zajok is alig voltak képesek megtörni a varázslatot, ahogy Jubal és Gary lemásztak a fákról. – És most Dax? – kérdezte Gary, amint földet ért. – Maradt még hátra valami? Dax egyik karjával védelmezőn maga mögé sodorta őt, hogy időt adjon neki rá, hogy összeszedje magát, és megrázta a fejét. – Azt hiszem, Mitro már elhagyta a területet, másképp nem küldte volna ki a bábjait egy ilyen értelmetlen támadásra. Túlságosan ravasz ahhoz, hogy egyedül küldje ide őket, ha ő maga is a közelben lenne. Ez semmi más nem volt, mint késleltető taktika, hogy itt tartsa a figyelmem, míg ő elmenekült valahová. Riley gondolkodás nélkül a vállára tette a kezét, még mindig szüksége volt rá, hogy hozzáérhessen. Dax melegen pillantott rá, és befedte a kezét az övével. Riley érezte, hogyan önt át a testébe egy adagot saját föld szülte energiájából, hogy feltöltse kimerült erejét. Azon a kapcsolaton keresztül pedig Riley világosan látta, hogy bár Dax itt beszélget velük, a vadász elméje a környező vidéket fésülte át, ősi ellensége valamilyen hátrahagyott jele után

kutatva. A lány szinte érezni vélte mindazt a halált és rombolást, amit Daxnak át kellett kutatnia, hogy rátalálhasson Mitrora. Rájött, hogy Mitro végtelen gonoszsága fájdalmat okoz a férfinak. Lehet, hogy évszázadokkal ezelőtt elvesztette az érzelmeit, ha igaz, amit Gary mesélt a Kárpátiakról, de úgy tűnt, ez nem akadályozza meg abban Daxot, hogy felelősnek érezze magát az elveszett életek, és a Mitro által végbevitt pusztítás miatt. Úgy gondolta, Mitro szökésének kudarca az övé, nem pedig Riley-é. – Tehát, mi a terv? – próbálta visszavonni magukra a figyelmét Mitro mészárlásának nyomvonaláról. A kísérlet, hogy kizökkentse, működött. – Azt hiszed, van valami tervem? Vidámság világosította meg a férfi szemeit. – Az olyan férfiaknak, mint te, mindig van tervük – érintette meg Riley a fákból szőtt falat. Az indák elcsúsztak egymáson, az ágak kettéváltak, és ismét feltárult az átjáró. Lebukott és átment rajta, Dax szorosan a nyomában. Gary és Jubal zárták a sort. – Az olyan férfiaknak, mint én? – mormolta Dax, ahogy kiértek a rövidke alagútból – Hány hozzám hasonló férfival találkoztál? A férfi fogai felvillantak, és Riley hirtelen késztetést érzett, hogy eltakarja a kezével a nyakát. – Nem ez a lényeg. Szóval, mi a terv? Gary és Jubal felé nézett, hogy őket is bevonja a beszélgetésbe. – Meg kellene tudnunk, mi történt Marty-val és Pedroval – mondta Jubal. – Hacsak nem voltak abban a csoportban, amit… Hirtelen elhallgatott, minden tekintet Daxra szegeződött. – Nem voltak közöttük. Mégis kétlem, hogy életben találnánk őket. Mitro bűze nagyon sűrű a dzsungelnek ezen a részén. – Tehát? Hogyan találjuk meg őket? – kérdezte Riley. – Még ha úgy is gondoljuk, hogy halottak, biztosra nem tudhatjuk. Akkor pedig nem hagyhatjuk itt őket magukra. Ki tudja milyen csapdákat állított Mitro. – El kell mennem a faluba, ahonnan ezek az emberek jöttek – intett a vadász a fekete csatatér felé. – A megmaradt falusiak elmenekültek – mondta Jubal –, belevesztek az őserdőbe, és Miguel azt mondja, nem fognak visszamenni a falujukba. Gary bólintott. – Mi is azt javasoltuk, vigyenek el innen mindenkit, be az erdő mélyére, és várjanak meg ott bennünket. Azt hiszik, hogy egy másik, agresszív törzs támadott meg bennünket. Riley megszorította Dax vállát. – Miért mennél oda? Nem áldoztál még fel eleget? Nem kell látnod azt, ami ott történt. Dax odahúzta a kezét a szája melegébe. – Mitronak legalább egy egész éjszakát kellett abban a faluban tölteni, hogy ilyes sok embert fertőzzön meg. Veszélyeket hagyhatott hátra maga után, és a gonosz személyes aláírását is. Meg kell tisztítani azt a helyet. Ott arra is találhatok utalásokat, nyomokat, hogy melyik irányba távozott. Lehetséges, hogy ebben a tekintetben a segítségemre lehetnél Riley, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy szeretném, ha még több halált látnál, de Arabejila kapcsolatban állt vele, és az ajándékaid, amiket tőle örököltél, talán lehetővé tennék, hogy felvedd a nyomát. És ott van legnagyobb esély arra is, hogy megtudjam, mi történt a két eltűnt férfival. Ha megtalálnám őket, talán kiszámíthatnám Mitro következő lépését. A gondolat, hogy még több ártatlan ember holttestét láthatja, összeszorította Riley bensőjét, de vett egy mély lélegzetet, és beleegyezően bólintott. Ha Daxnak el kell viselnie a vámpír romboló útjának látványát, ő is mindenképpen osztozni akart vele ebben. Legalább annyira felelős azért, mint a férfi.

– Bármit megteszek, hogy segíthessek. De az, ha megtaláljuk Marty-t és Pedrot, hogyan segíthet neked Mitro nyomára akadni? – Ez csak egy lehetőség. Az egyetlen oka annak, ha megváltoztatja a terveit, egy vadász közelében is, csak az lehet, hogy információhoz akar jutni, amit a saját előnyére fordíthat. Ha elfogta a barátaidat, és nem ölte meg őket azonnal, valószínűleg információszerzésre használja őket. – Milyen információt kaphat egy régésztanonctól és egy helyi vezetőtől? – Riley meg is válaszolta a saját kérdését. – A területről. Pedro ismeri minden utat a falvakhoz éppúgy, mint a városokhoz. Ő olyan, mintha Mitronak lenne egy két lábon járó térképe. Jubal folytatta a gondolatsort. – A srácnak pedig egy egész halomnyi tudása van, amit a vámpír felhasználhat. Az internetről, az angol nyelvről, az elektromos berendezésekről, biológiáról, robbanóanyagokról. A pokolba, a fényképezőgépekről, a rendőrségről és a világkereskedelemről is. Marty egyetemi tanulmányai határozottan érdekelhetik. – Indulnunk kell. Minél több idő telik el, annál jobban elhalványul Mitro nyoma, és egy nagyon nagyvilág várja odakinn, hogy elrejtse – mondta Dax. – Csak egy percet adjatok, hogy megláthassam, mit tehetek… – Riley pillantása a csatamezőre esett, és elcsuklott a hangja. – Csak egy pillanat az egész. Bűnösnek érezte magát, amiért mindenkit feltart, amikor pontosan tudja, mennyire sürgeti őket az idő, de a kényszer ellenállhatatlanná vált benne. Képtelen lett volna így maga mögött hagyni ezt nyíltan megsebzett földet, amikor tisztában volt vele, hogy felgyorsíthatja a gyógyulás folyamatát. Nem várt engedélyre, de még beleegyezésre sem, a lábai már a megfeketedett föld felé vitték. Homályosan ugyan a tudatában volt, hogy Dax védelmezően mellé szegődik hosszú lépteivel, de az agya már a Földre koncentrált. Minden más jelentéktelenné halványult. Letérdelt a borzalmasan megfeketedett, élettelenné vált talajra, és mélyre süllyesztette benne a kezeit. Lehunyta a szemeit, és energiát árasztott a földbe, megmozdította a környező növények, fák, virágok magvait, hogy a kopár térre húzza őket az elméjével. Látta őket gördülni a földben, látta hogyan eresztenek csírát, hogyan törnek fel a föld alól, hogy szinte szökelljenek felfelé a magasba. Bevonzotta a környékről az ásványi anyagokat, feldúsította a talajt, hogy megfelelő üzemanyagot szolgáltathasson nekik a gyógyításhoz. Nem volt valós időérzéke, fogalma sem volt róla mennyi idő után kapta magát azon, hogy kissé imbolyogva térdel, és csak pislog a szemei előtt burjánzó, szemlátomást sűrűsödő növényzetre. Dax a vállára tette a kezét, hogy megtámassza. Mögötte Jubal és Gary meredtek csodálkozva a növények fantasztikus burjánzására. A gonoszság leghalványabb nyoma sem maradt hátra Daxnak köszönhetően, a dús, sűrű föld tele volt fiatal fákkal, páfrányokkal, kúszónövényekkel, termékenyebbé vált, mint valaha volt. – Meg kellene találnom a csomagomat, ellátmányra lesz szükségünk – nézett fel Riley egy kicsi, ingatag mosollyal. Úgy érezte, mintha valahonnan nagyon messziről ért volna vissza. Hagyta, hogy Dax talpra segítse. – És velük mi lesz? – intett a fal mögötti emberek felé. – Hagyunk hátra fegyvereket nekik, vagy valamit? A professzor nem úgy nézett ki, mintha túlságosan mozgásképes lenne. – Úgy gondoltam, hogy csak mi ketten megyünk. Gary és Jubal maradnak, így meg tudják védeni a többieket és a holmijaidat. Nem hagyjuk őket sokáig magukra. – Széles mozdulattal a még mindig növekedő növények felé mutatott. – Ez bámulatos. Bámulatos vagy. „És az enyém.”

Riley tekintete az arcára ugrott. Olyan világosan hallotta őt, mintha hangosan beszélt volna végig, és utolsó mondata nem az elméjébe áradt volna be bensőségesen, puhán, szexin, melegen. A lány keze a torkára röppent. – Nem fogsz most hatalmas, vörös sárkánnyá változni? – Azt szeretnéd, ha sárkánnyá változnék? A hangja valahogyan megváltozott, ami arra késztette Riley-t, hogy átgondolja a beszélgetésüket, valami, amit mondott, egyértelműen nagyon fontos volt Dax számára. – Gyalogolhatunk is, ha nincs túlságosan messze. – Én valami másra gondoltam. Dax átküldött neki egy képet arról, hogy a karjaiba veszi, és felrugaszkodik a levegőbe vele. – Nem! Semmiképpen sem! – felsikoltott, amikor a férfi felkapta a lábairól és futni kezdett vele – El sem hiszem, hogy cipelsz! Valódi meglepődéssel pillantott le rá. – Le tudok állítani „varázslattal” egy robbanást, sárkánnyá tudok változni, hihetetlen bravúrokra vagyok képes, és te azt nem tudod elhinni, hogy a karjaimban viszlek? – Az csak egy szófordulat volt. Azonnal tegyél le! Nem fogsz keresztülhurcolni a dzsungelen, mint egy Tarzan. – Nem ismerem ezt a Tarzant, de ha az a szokása, hogy hurcolja a nőjét, azt hiszem, kedvelném. – Dax nevetése Riley-n is keresztülmorajlott. – Öleld át a nyakam, és kapaszkodj. Elrugaszkodott a levegőbe, és kihussant a lombkorona egy résén át a szabad égbe. Mihelyt áttörtek a lombsátron, Dax a derekánál fogva úgy fordította, hogy láthassa maguk alatt a földet, és az irányt, amerre repülnek. – Ó te jó… Riley ebből a magasságból tisztán láthatta a vulkánnak azt az oldalát, amiből még mindig hamu gomolygott a magasba. Lávafolyók futottak le az oldalán, úgy néztek ki, mintha narancssárga szalagok tekergőznének a hegyoldalon a szürkületi fényben. A látvány olyan elemi szinten megrázó és gyönyörű volt, hogy Riley azon kapta magát, hogy dermedt csendben csak nézi. – Reméltem, hogy tetszeni fog. – Dax, elképzelni sem tudom, hogy ez valakinek ne tetszene. Nincsenek rá szavak. – A magasság nem zavar? Némi ugrató felhangot vélt felfedezni a férfi hangjában. – Ha elengedsz, nagyon zavarni fog a magasság. Riley most jött csak rá, hogy a körmei belevájtak Dax derekát ölelő karjaiba. Lassan ellazította az izmait, és bízott benne, hogy a férfi nem fogja hagyni lezuhanni. – Nem hagylak leesni. Melegség áradt szét a hátán, és befészkelte magát benne valahová nagyon mélyre. Az ég vörös-aranyba fordult körülöttük, apró vörös és aranyszínben izzó pelyhek rajzották körül őket. Riley előbb azt hitte, hogy a vulkán hamuja parázslik a levegőben, de közel maradtak hozzájuk annak ellenére is, hogy Dax száguldott vele az égen át. – Mik ezek a vörös és aranyszínű szikrák körülöttünk a levegőben? – Egy döntésem mellékhatásai. Mitro kiszabadult, nem voltam elég erős ahhoz, hogy megállítsam. Kellett valami, szükségem volt valamire, amit adhatok… – Megszámlálhatatlanul sok évre összezártad magad vele egy hegybe, mégis magadat okolod a szökése miatt? Az anyám és én, nem értünk oda időben. Aztán pedig én nem voltam elég erős, hogy benntartsam a börtönében. – Nem Riley. Mitrot megállítani az én felelősségem. Mindig is az volt.

A csönd kiterebélyesedett közöttük. Riley-nak fogalma sem volt, mit tegyen. Vigasztalni szerette volna, de nem tudta, hogyan kellene. – Milyen döntést hoztál? – kérdezte végül vigasztalás helyett – Azt mondtad, amikor Mitro kiszabadult a csapdából, hoztál egy döntést… azt, ami miatt ezek a vörös-arany szikrák vibrálnak körülötted, főleg, ha gyorsan mozogsz. Mi az? – Nem Mitro és én voltunk az egyetlenek, akik csapdába estek a hegy belsejében. Egy tűzsárkány választotta ki magának a vulkánt végső nyughelynek, még jóval a mi érkezésünk előtt. Amikor Mitro menekülni próbált, a sárkány felajánlotta nekem, hogy egyesíti a lelkét az enyémmel, hogy átadhassa az erejét és a képességeit. – Úgy érted, hogy sárkányok is léteznek? Dax nevetett. – Elmondom neked, hogy úgy döntöttem, egyesítem a lelkemet egy sárkányéval, és téged az érdekel, hogy léteznek-e sárkányok? – Dehogy, vagyis… nos, igen. Valódiak? Tényleg léteznek? – Léteztek. Nem tudom, van-e még életben belőlük. Ez, akiről beszélek, már évezredek óta ott volt. A teste kikristályosodott, a hegy részévé vált. – Tehát azt mondod, hogy a lelked összeolvadt egy sárkányéval, és ennek mellékhatásaként időről-időre vörös-arany szikrák jelennek meg körülötted. – Hitetlenkedve felnevetett, és megrázta a fejét. Képtelen volt nem nevetni. Mi más is lehet még ennek a férfinak az életében? – Ha megkérdezném, miért vagy ennyire szexi, azt felelnéd, hogy azért, mert az anyád egy olimposzi istennő volt? És hogy elcsábította apádat, amikor hullócsillag képében leszállt a földre egy csillagtalan éjszakán? Dax ismét nevetett. – Az anyám egy édes nő volt, akit az apám nagyon szeretett. Bár az való igaz, anyám tényleg azt állította, hogy elcsábította az apámat, aki viszont megesküdött rá, hogy valóban csillagokat látott, amikor legelőször megpillantotta. – A hangja hirtelen megváltozott, szempillantás alatt eltűnt belőle a vidám kis flörtölés. – Itt voltak. – Lefelé kezdett ereszkedni, és puhán földet ért egy aprócska tisztáson alig egy kilométerre a falu füstölgő romjaitól. Dax talpra állította Riley-t, de a kezét megfogta. – Riley, még mielőtt tovább megyünk, van valami, amit szeretnék neked adni. – A zsebébe nyúlt, és egy vörös-fekete kendőből csavart sárkányfigurát húzott elő. – Akkor nyílik ki, ha oldalra húzod a szárnyakat. – Nem szeretném tönkretenni. – Tudok csinálni másikat. Riley óvatosan széthúzta a szárnyakat, amiket Dax kizárólag csak mágia segítségével alakíthatott ki olyan tökéletesekre. A kendő közepében egy ezüst-arany karkötő feküdt. – Nekem? De miért? – Mondhatnám, hogy ez hagyomány. De csak szeretném, hogy tudd, hogy nagyon sajnálom édesanyád elvesztését, és remélem, megtisztelsz azzal, hogy elfogadod ezt utolsó ajándékának méltó foglalataként. Intett egyet, és a kendő máris üresen feküdt Riley tenyerén, maga a karkötő pedig finoman felcsusszant a csuklójára. Riley már meg sem lepődött rajta, hogy tökéletesen illik rá. Egy kész műalkotás volt, a több kisebb gyémánttal kirakott ezüst sávok összefonódtak az üresen álló középpont körül. Riley áhítatosan előhúzta a zsebéből az achátszemű ezüst sárkányt az obszidián kővel a karmai között. Az anyja halála nagyon rejtélyes volt. Mágiájának és hatalmának emlékei most beburkolóztak a lány saját tapasztalataiba. Valami megérintette, ha hozzányúlt a medálhoz, valami lecsendesítette a bánatát, megvigasztalta, lehetővé téve, hogy továbblépjen. De a sok-sok generáció óta anyáról lányára öröklődő ékszer mégiscsak egy emlék volt az édesanyjától, és semmi nem lett volna képes betölteni a lelkében azt az űrt, amit hátrahagyott.

Minden eszébe jutott, amit az anyja jelentett a számára, az is, ahogyan nevelgette őt, a humorérzéke, hogy mindig azonnal ott volt, hogy felemelje, ha elesett. Annabell mindig erős volt és nemes, ha ez a sárkány az ő utolsó ajándéka volt, jobb helyet érdemelt piszkos zsebénél. Riley még egyszer sem vette elő az anyja medálját mások előtt. – Honnan tudtál a sárkányról és anyámról? – Néha-néha megérinted menet közben, anélkül, hogy tudnál róla. Ami azt illeti, hogy honnan tudok anyádról, hogyne tudnék róla? Riley kinyújtotta a kezét és átadta neki a sárkányt. – Feltennéd? Dax átvette a sárkányt, majd két tenyere közé fogta a csuklóját. A lány melegséget érzett, de nem tudta volna megmondani, hogy a kezétől, vagy attól bizsergett-e az egész karja az ujjhegyeiig, amit a férfi csinált. Aztán Dax tenyerei szétnyíltak, az eredmény pedig tökéletes volt. A bánat árnyai még mindig ott voltak benne, de ahogy lenézett a vadász arcáról anyja ajándékára a csuklóján, Riley valami belenyugvás féleséget érzett. Gondolkodás nélkül átölelte Daxot, és most teljesen nyugodt mozdulattal ő kezdeményezte az érintést, felnyúlt, hogy lehúzza magához a fejét. A férfi csókja elragadta, érzések özönlöttek a testébe. Olyan meleg volt, a bőre szinte forró, a teste sziklakeményen szorult hozzá, mialatt a szája egy hosszú, heves csókban forrt össze az övével. Aztán Riley visszalépett egy kicsit, és Dax hagyta, bár a lány érezte a felbolyduló ellenkezést benne. Ez okozott a lányban némi kis veszélyérzetet, és hogy a férfi közel került önuralma elvesztéséhez, az meglehetősen bódító is volt. A tény, hogy nehezen tudott uralkodni magán, mindenesetre valamiért megnyugtató volt. Riley elengedte a nyakát, és lassan végigcsúsztatta a kezét a mellkasán. Érezte a tenyerén a szívdobogását. Felnézett és látta, hogy szemmel követi a legapróbb mozdulatát is, és ettől még erősebbnek érezte magát. Játszani kezdett a tűzzel, behajlította az ujjait, beleeresztve körmeit Dax mellkasába. A férfi torkából feltörő morajlás szinte legázolta Riley-t, aki hátraugrott. Dax megjelenő arckifejezését túlságosan is győzedelmesnek és férfiasnak látta. – Te vadállat. A sokk még a hangján is hallatszott, ahogy ránevetett a férfira, aki rámordult. – Ha akarod, az leszek sívamet. Örömömre szolgálna. – Riley egy pillanatig úgy érezte, mintha le akarna csapni rá, és Isten segítse, egy része valóban azt akarta, hogy lecsapjon. Dax az elméjében szólalt meg újra. – „Sok időnk lesz még rá, hogy lecsapjak, megígérem.” – Most megyek, és egy kicsit magadra hagylak. Köszönöm a karkötőt. A lány megpróbálta megtalálni a módját, hogy enyhítse némileg a szexuális feszültséget, amit lassan késsel lehetett volna faragni közöttük. – Mit akar jelenteni egyébként a sívamet? Dax lemosolygott rá, és begyűrte a füle mögé egy engedetlen hajtincsét. – Szívesen. Szeretek olyan dolgokat adni neked, amiknek örülsz. A sívamet szó egyébként a te nyelveden „szívemet”, vagy „szerelmemet” jelent. Riley szíve vetett egy lassú, szédítő bukfencet. Nem talált szavakat, hogy válaszoljon, de a válasza elfészkelődött a bensőjében. Csak bólintott. – El kellene indulnunk – mondta gyengéden Dax. Valószínűleg ez lenne a legjobb. – Hol az a falu, amihez megyünk? – Nem messze, de előbb fel kellene derítenünk a környéket, hátha találunk valamit. És Riley, légy óvatos. Mitro gonoszsága hozzád ragaszkodik leginkább. Mindig tartsd nyitva az elméd a számomra. – Dax, én már döntöttem – dörzsölte meg a karkötőt a csuklóján Riley –, Mitro megölte az anyámat, egész népeket irtott ki, és ki tudja még hány másik embert ölt meg most, hogy újra

idekinn van? A tények azt mutatják, hogy ott folytatja, ahol abbahagyta. Azt nem hiszem, hogy harcba szállhatok vele, de ezt meg tudom tenni. – Fogd meg a kezem. Eltorlaszoltam eddig a területet az érzékeid elől, de most feloldom a gátat. A változás azonnali volt. Riley felé szinte ömlött az információ. Az ő erejét nem lehetett ki-be kapcsolgatni, pusztán csak lecsendesíteni, vagy felerősíteni volt képes. Így már könnyű volt megmondani a falu pontos helyét. A bőrére telepedő nyálkás érzés azonnal elárulta. – Itt volt – mondta Dax –, de már rég elment. Érzem a gonoszságát, átjárja a földet. Hátrahagyott néhány csapdát, hatástalanítom őket. Jó benne, hogy elrejtse a nyomait, de találni fogok valamit. Még egy olyan erőteljes valakinek is, mint ő, hagynia kell maga mögött valamit. Riley becsukta a szemét, és megpróbálta szűrni az információáradatot. Egy nagyon széles sugarú körben bejárták a területet, arra utaló jeleket keresve, merre távozott Mitro. Már félig körbejárták a falut, amikor Dax hirtelen megállt. A gonoszság azon a helyen olyan vastagon lepte el a földet, hogy az szinte úszott benne. Riley lenézett a lába elé, ahol a talaj mozogni kezdett, mintha megelevenedett volna. – Mi ez? – kérdezte elborzadva. Mihelyt megszólalt, hangyák törtek elő a földből, a környező bokrokból, és hullottak alá a fákról. Dax felkapta, és átugrott vele egy kis füves tisztásra. Az a terület hangyamentes volt, és ahogy Riley visszanézett a válla mögött, láthatta, hogy az a rész is visszatért normális állapotába, amit átugrottak. – Mitro egyik csapdája. Menjünk tovább. Higgadt és tárgyilagos volt. Még két másik csapdát is talált, hatástalanította őket tökéletesen érzelemmentesen. De aztán, épp mielőtt befejezték volna a körüket a falu mentén, Riley hirtelen megállt, de maga sem tudta volna megmondani, miért. – Dax – nézett fel rá összezavarodottan –, nem vagyok biztos abban, amit csinálok. – Összeráncolta a szemöldökét. – Van itt valami. Te is érzed? – Igen – felelte a férfi. Felnézett rá. – Nélkülem is rátaláltál volna. Mi ez? Valami próbatétel? – Nem akartalak otthagyni a többiekkel, az túl veszélyes lett volna. Ha csak egyetlen személy is él még a faluból, vagy van túlélője a csatának, annak te vagy a célpontja. Itt viszont megvédhettelek, és te is kipróbálhatod, mire vagy képes és mire nem. Nem volt bűntudat a hangjában. A lány rájött, hogy bocsánatkérésre nemigen számíthat azért, hogy megpróbálta megtalálni a módját, hogy biztonságban tartsa őt. Kihúzta a vállait. – Akkor hadd próbáljam ki, mire vagyok képes. Leültek a földre, és mint ahogyan akkor tette, amikor elérték a falut, Dax ismét blokkolta az információ egy nagy részét, Riley pedig hagyta koncentrálódni az érzékeit egy furcsán üres helyre. Minél nagyobb hatásfokkal összpontosított, Mitro nyoma annál világosabbá vált. Riley hirtelen remegni kezdett. Az a folt nem volt üres. A gonoszság olyan koncentráltan sugárzott belőle, hogy ledermesztette az érzékeit, mintha lefagyasztották volna az idegvégződéseit. Riley oldalra indult el, teljesen más irányba, mint amerre eddig tartottak, teljesen biztos volt benne, hogy Mitro is ezt az útvonalat járta be. Az ösztönei irányították a gondolatait. A képességei stabilan kitartottak. Bár képtelen lett volna ilyen hatásfokkal összpontosítani, ha Dax nem fojtja el a külső „zajt”, és nem erősíti fel a képességeit, de a nyomot így szinte gyerekjáték volt követni. Az elméje végigszáguldott a

hátramaradt jeges nyomvonalon, kanyargott, irányt változtatott, míg Riley már nagyon messze került attól, ahonnan elindult. – Elég lesz Riley. Már tudjuk követni. A férfi hangja megtörte a koncentrációját. Csakhogy ez nem az volt, amit hallani akart. Egyre közelebb jutott a vámpírhoz. A nyom mintha lépésről-lépésre egyre erősebbé vált volna. Pontosan annyira szerette volna felmérni a saját képességeit, mint Dax. – Sívamet, a kezembe adtad a fonalat, de ez innentől már túlságosan veszélyes. Ez már határozott parancs volt. Riley egy sóhajjal otthagyta a fagyos nyomvonalat, és visszatért az elméjébe. A teste sajgott, az izmai feszes csomókba merevedtek, a lábai mintha gumiból lettek volna. Dax volt az egyetlen, ami megtartotta. – Miért hívtál vissza? Már olyan közel voltam. – Elfáradtál. És lehet, hogy Mitro várt volna rád. Nagy tehetsége van az ilyen dolgokhoz. Lehet, hogy még csapást is tudott volna mérni arra az alakodra. – Egy cseppet sem kedvelem őt. Riley lélegzete lassan visszatért a normális kerékvágásba, és a karjai sem voltak már ólomsúlyúak. – Én ismertem, még mielőtt vámpírrá fordult volna, de már akkor sem kedveltem – állt fel Dax, és őt is talpra segítette. A lány megborzongott a faluból áradó káros kisugárzástól, de nem hátrált meg. Ahogy egyre több adatot dolgozott fel az elméje, rájött, hogy a környék lüktetése, impulzusa természetellenesen vibrál. Érezte a Föld harcát, hogy kiutasíthassa magából azt a rendellenes foltot. Kéz a kézben sétáltak a falu felé. Még három csapdába futottak bele, de Dax mindegyiket villámgyorsan hatástalanította, míg végül kijutotta az erdőből a falu megtisztított földjére, és Riley azon kapta magát, hogy élete legelborzasztóbb látványával találta magát szemközt. Cserbenhagyták a szavak. Hihetetlen számú holttest hevert szerteszét. – Mitronak távolabb fekvő területeket is be kellett járnia első éjszaka, sokkal többen vannak itt, mint ahányan a faluban laktak – mondta Dax. – De még soha nem láttam ennyire gyorsan cselekedni. A falu közepén valamiféle rémítő oltárra leltek. Egy fából készült emelvényen valamiféle gyorsan összetákolt trónféleség állt, fából és emberi csontokból összeeszkábálva. Nagy, sötét szárnyak álltak ki a két oldalából, amit vastagon fekete tollak borítottak. A szárnyakat vér borította, ami képtelen volt megszáradni a dzsungel magas páratartalmában. Mint egy hátborzongató vízesés, a vér még mindig csöpögött a fekete isten átázott emelvényére, majd onnan a földre. Dax és Riley óvatosan megkerülték a borzalmas építményt. A véres szárnyak hátuljára Marty meztelen, megkínzott teste volt keresztre feszítve, mint Jézus, kitéve a rovaroknak, amik lakmároztak és szaporodtak nyílt sebein. Riley torkába epe emelkedett. Marty szerveinek többsége a testén kívül lógott, háttal valahogyan az emelvényhez rögzíthették, az ő vére csepegett alá a szárnyakról. Ahogy közelebb értek, a véres, elcsúfított arc féloldalra bukott, bugyborékoló nyögés tört fel a fiú torkából. – Ó Istenem! Dax! Csinálj valamit! Él! Életben van! Dax egyetlen intéssel elűzte az összes lakmározó rovart. Odalépett az emelvényhez, és a fiú kulcscsontjára helyezte a tenyerét. A véres szemhéjak megrebbentek. A zavaros szempár megpróbált Daxra fókuszálni. Hogy Marty nemhogy életben, de még eszméletén is volt, azt Riley alig volt képes felfogni. A szíve szakadt meg, ahogy ránézett, könnyek ömlöttek végig az arcán.

Dax percekig tartotta a kapcsolatot, nyilvánvalóan információkat keresett Marty elméjében. Amikor végzett, elfordította egy kissé a fejét Riley irányába, de nem annyira, hogy a pillantásuk összetalálkozhasson. – Riley, nézz félre. Ez leginkább kérlelésnek hatott, amit most először hallott a férfitól, és már majdnem meg is tette, amit kért. De végül megszorította a kezét, amit még mindig fogott. Tudta mit fog csinálni, és nem hagyta, hogy egyedül kelljen elviselnie. Abban a pillanatban minden rémület, és minden kín eltűnt Marty elméjéből, csak a boldog pillanatokra emlékezett az életéből. Dax intett egyet a kezével, és Marty még egy utolsót sóhajtott, mielőtt belehalt volna iszonyatos sebeibe. Rileynak nem kellettek szavak, hogy tudja, semmi egyebet nem tehettek érte. A fiúnak már túl késő volt. A könnyei tovább záporoztak megállíthatatlanul, miközben Dax elvezette ez emelvény hátuljától. Az égen sötét, vastag felhők alakultak ki természetellenes gyorsasággal. Villám cikázott át a horizont egyik széléről a másikra. Az elektromosság szinte tapintható volt a levegőben, de Dax annyira zárkózottnak tűnt, hogy ez teljesen elbizonytalanította Riley-t. Most először érezte, hogy mentálisan kicsusszan az elméjéből, és ő hagyta távozni. Megértette, hogy némi távolságra van szüksége, amikor ilyen borzalommal szembesült. – Marty tanulni jött ide a professzorával és Todd barátjával – bámulta Dax az egyre közeleső vihart –, szenvedélyesen szerette a történelmet, különösen az érdekelte, hogyan emlékeznek vissza a mítoszok az istenek teremtésére. Mitro sok időt töltött az agyának abban a részében. Azt hiszem, a vámpír azt fontolgatja, hogy megteremti a saját kultuszát, és ehhez felhasználja a vulkánt, a sárkányokat és a helyi legendákat. A hangja érzelemmentes volt, de a lány még a bensőséges kapcsolatuk nélkül is tisztán érezte benne a szégyenkezést. – Dax, ez nem a te hibád. Folytatta, mintha meg sem hallotta volna. – Mitro arra használta Martyt, hogy minden tudást megszerezzen tőle a modern világról, amit csak lehet. Ráérősen rávette a falusiakat, hogy feláldozzák egymást a tiszteletére. Pedro az elsők között halt meg. – Dax… Dax félbeszakította. – De igen Riley, ez az én hibám. Minden gyermek, minden nő és minden férfi halála… mindez az én hibám. Felemelte a kezét, és villám ugrott le az égből az ujjai hegyére, hogy fény és hő labdává gömbölyödjön ott. – Tudjuk, hol van? – Marty és Todd, az ide indulásuk előtt hosszabb időt töltöttek el egy városban egy társasággal. Mitro hosszú ideig vizsgálta azokat az emlékeit. Azt hiszem, az a város felelne meg legjobban az új törekvéseihez. Dax egyenesen a lábaik elé dobta le a tűzlabdáját. A villám hullámai a szivárvány összes színében felizzottak, és töredékmásodpercek alatt szétterjedtek, felemésztettek rajtuk kívül mindent. Aztán a férfi megfogta Riley karját, és a táboruk irányába fordította. A tűz minden egyes távolodó lépésükkel veszített intenzitásából. – Azt hiszem, egy olyan helyre akar menni, ahol a fiatalok leborulnak előtte, hogy imádják, ahogyan azt szerinte meg is érdemli. Amikor a falu látótávolságon kívül került, Riley felnézett a férfira. Túlvilágian szép arca most kőből faragottnak tűnt.

Rileynak elege lett a szenvtelenségből. Hiszen pontosan érezte, mennyire szenved. Felnyúlt, megragadta a tarkóján a hajat, lehúzta magához a fejét, és keményen megcsókolta. Előbb szinte érzéketlen, mozdulatlan maradt a szája, de aztán a világuk tűzbe borult, Dax vad lett és tüzes, és Riley hagyta, hogy magával ragadja valahová messze-messze.

12. Riley abban a pillanatban tudta, hogy nincs egyedül, amint felébredt. Körülölelte Dax illata. Meleg. Férfias. Vad. Veszélyes is, és furcsa módon mégis biztonságban érezte magát tőle. – Nyisd ki a szemed. A teste azonnal reagált arra a lágy, hipnotikus hangra, szinte folyékonnyá olvadt. Feléje fordította a fejét, felemelte a szempilláit, és belenézett a szemébe. A vágy nyers, elektromos árama sistergett végig a testén, és a forrósága összegyűlt valahol mélyen odalenn. Bűnösen gyönyörűnek tűnt, a legszebb férfinak, akit valaha is látott. Nemesség tükröződött abból a művészien kifaragott arcból. Mintha minden egyes vonást nagy szakértelemmel és hozzáértéssel vésett volna bele az alkotója. Rövid, tüskeszerű, obszidiánfekete haja szinte szikrázott, és szinte már a tenyerén érezte a szálak csiklandozását, ökölbe kellett szorítania a kezét, hogy megakadályozza, hogy ujjai végigfussanak a sűrű bundaszerűségen. Nagy isten, fantasztikusan gyönyörű volt! Összeszűkült a torka. Ott feküdt mögötte az oldalán, a teste védelmezően görbült az övé köré, Egyik könyökén megtámasztotta a fejét, a szemei mohón pásztáztak rajta. A tekintete egy pillanat alatt ellopta a józan eszét. Színtiszta, nyers, leplezetlen vágy volt bennük, ami háborgó sietségre ösztönözte a vérét, az idegvégződései lüktetve életre keltek. Riley nem szívesen ült volna fel, élvezni akarta még néhány pillanatig hozzá simuló kemény izmait, meghökkentően hosszú és vastag merevedését, ami a fenekéhez szorult, és a testéből áradó hőt. Dax rámosolygott, felvillantak hófehér fogai, azok a különleges szemei szinte követelték őt. Azok a sokatmondó szemek a mélyükön izzó, apró narancssárga-vörös lángocskákkal mintha gyémántok fényeit szikráztatták volna fel. Szabad keze Riley hajába fúródott, mintha képtelen lenne távol tartani tincseitől az ujjait. Hosszú ujjai a fejbőrét masszírozták, amitől a létező legfinomabb érzés rohangált a gerince mentén. Felpislogott rá. – Hello. Lehajtotta a füléhez a fejét. – Jó estét. Hoztam neked valamit. A keze vonakodva húzódott vissza a hajából, és a lány legszívesebben követte volna a fejével azt a meleg érintést, hozzá szeretett volna dörgölődni, még többet követelve. Valóban volt valami bizonytalan félénkség a férfi hangjában? Nem egészen, de mindenképp volt valami édesen esetlen tétovaság benne, amit nagyon izgalmasnak talált. A hátára fordult, és miközben felült, a tenyerével elnyomott egy ásítást. A férfi elhúzta a kezét a szája elől, és gyengéden végigsimított alsóajkán. – Túlságosan is csábító ajkaid vannak, állandóan úgy kell visszafognom magam, hogy ne hajoljak oda hozzájuk, és ne harapjak beléjük – mondta nagyon puhán. Riley azon kapta magát, hogy fülig pirul. Nem volt egy könnyen piruló nő, de a férfiak általában nem is mondtak neki ilyen nyilvánvalóan szexuális dolgokat. Az anyja mindig azt mondta, hogy túlságosan megfélemlítő, megközelíthetetlen és túl feltűnő. Ez a kombináció Annabel szerint halálos volt, amikor férfiakkal került szembe. Csak a legbátrabbak próbálnák becserkészni. Az anyáknak természetesen ilyen dolgokat kell mondaniuk, és talán hitte is, amit mondott. De Riley soha nem volt vevő az anyja ilyesféle magyarázataira.

Dax ujjai olyan lepkefinom érintéssel cirógatták az ajkát, hogy attól majdnem az eszét vesztette. Elképesztő, és rá egyáltalán nem jellemző késztetést érzett, hogy bevonja a szájába azt az ujjat. A férfi maga volt a megtestesült kísértés, a kígyó a kertben, és ő gyorsabban esett el, mint ahogyan Éva kigondolta, hogy eszik abból az almából. Valamiféle apró hang tört ki a torkán, bár maga sem tudta, mit akart mondani, azok a szemek az apró vörös-narancs lángokkal, és a villódzó forrósággal, a világ leghosszabb szempilláival körülvéve, amit valaha is látott, többek voltak, mint zavaró körülmény. – Akarod az ajándékodat? – kérdezte halkan Dax. – A lány pillantása önkéntelenül arra a tökéletes ajkára vetődött. Ha előrehajolna néhány centit… – Sívamet, ébren vagy? Nevetés volt a hangjában. Riley nagyon is pontosan tudta ezt, hiszen a nevetése végigrezonált az ő testén is, tűzbe hozva minden idegszálát. Teljesen megbabonázta, alig sikerült bólintania. Szerette azt, aki volt, az osztálytermét, és akart is néhány kalandot, de arra soha nem gondolt volna, hogy valaha is megtalálja… őt. – Ez egy ősi hagyomány – magyarázta Dax, miközben átnyújtott neki egy szál egyszerű virágot. A virág nagy volt, és kissé hasonlított a liliomhoz, de ennek csillagszerű alakzatba rendeződtek a szirmai. A szirmok nyitottak voltak, felfedték a bibét és a porzót, amin két rubinvörös csík futott végig. Az alakja a pír újabb árhullámát indította el az arcába, arányait tekintve pontosan úgy nézett ki, mint egy nagyon nagy merevedés. Ismerte a virágokat, az anyja mindenfélét termesztett, de ez a lélegzetelállítóan gyönyörű példány volt az egyetlen, ami tökéletesen alkalmas volt rá, hogy valóban ismertessék vele a szexet. – Ízleld meg. Felpislogott a férfira. Fogalma sem volt róla, hogy ez a két szó miért hangzott annyira szexinek. Bár lényegében teljesen mindegy volt, mit mondott Dax, minden szexi volt. – Használd a nyelved, és simogasd meg a… – Ömm… tudom, miről van szó. Nem akarta, hogy kimondja. Dax pillantása elkapta az övét, és nem eresztette. Csapdába esett azokban a hipnotikus erejű szemekben, képtelen volt megvédeni magát. Gyorsan kinyújtotta a nyelvét, és próbaképpen megérintette a bunkós végű fejet. A vibráló, fűszeres íz azonnal berobbant a szájába. Függővé is vált tőle. Megnyalta az alsó részét is, majd körbe az egészet, még többet keresett abból a megfoghatatlan aromából. Dax közelebb dőlt hozzá, érezhette meleg lélegzetét a nyakán. – Ízlik? – Bámulatos – ismerte be –, még soha nem kóstoltam hasonlót sem. – A virág az ajándékozó ízét veszi fel. Tekintetét belefúrta az övébe, szinte kényszerítette rá, hogy elismerje a szemeiben látott vágy intenzitásának utolsó cseppjét is, ami reszketést küldött végig a lány testén. Az ég szerelmére, miért találja ennyire forrón szexuálisnak a kijelentését? És miért nem képes abbahagyni, hogy szinte felfalja azt a törékeny virágot, annyira vágyakozik fűszeres ízére? A puha, bársonyos szirmok megtartották a férfi illatát. Minden újabb nyalintásnál mintha ő vette volna körül, míg bevonta azt a hihetetlen nektárt a testébe. – Add ide. Nem vette le a tekintetét az övéről. Riley még utoljára nyalintott egyet, mielőtt vonakodva megtette volna. Még mindig fogva tartva a pillantását, a férfi lehajtotta a fejét a virágra. A nyelve megtalálta az elrejtőzött kis bibét, falta a felgyülemlett virágport. Riley soha életében nem látott még ennél szexibbet. Az egész teste felforrósodott.

– Függőségbe ejtő ízed van. A tekintete égette az övét. Kirívóan, nyilvánvalóan szexuális töltettel. Rengeteg folyékony melegség árasztotta el a lányt, fokozva kényelmetlenségét. Feszültség csavarodott fel a hasában, keresztülsiklott legmélyebb magján, míg végül egészen eltelt vággyal. Összeszorította az ajkait, míg Dax ráérősen, nyilvánvaló élvezettel ízlelgette a virág belsejét. De a tekintete nem tágított róla, azok az apró lángok pedig egyre forróbbakká és vadabbakká váltak, minél többet fogyasztott az éjszakai virág nektárjából. Mire felemelte a fejét, a szemei már izzottak. – Térdelj fel egy pillanatra. Eszébe sem jutott, hogy megkérdezze miért, rabul ejtette a férfi szexuális hálója. Bármi is legyen az az életpárok közötti vonzás, a testi vonzalom nyilvánvalóan sistergett közöttük, és nem akart lemaradni egyetlen mámorító pillanatról sem. Feltérdelt. Dax jóváhagyólag bólintott. – Ülj hátra a sarkaidra és nyisd szét a combjaidat. Míg az utasításokat adta neki, a virágot gondos óvatossággal tartotta a két tenyerén, mintha különös fontossággal bírna. Bár Riley szíve dübörgött, eleget tett az utasításának. A férfi letette a virágot pontosan a lábai találkozásához, a szirmok rásimultak farmer fedte combjaira. – Tied vagyok. – Az izzó szempár most először eresztette el a tekintetét, hogy birtoklóan végigsöpörjön az egész testén. – Sívamet andam. – A lángok a szemeiben hirtelen nagyot lobbantak, felragyogtatva a gyémánt csillogását. – Te avio päläfertiilam. A lágyan kimondott szavak szépnek hangzottak, de ami még ennél is több, Riley kihallott belőlük valami szertartásszerű felhangot, így tudta, hogy nagyon fontos az, amit mond neki. Az egész teste reagált azokra az elsuttogott szavakra. A hangja egy fegyver volt, különösen, amikor a saját nyelvét használta. A hang éppen olyan hipnotikus volt, mint maguk a szavak, és a lány azon kapta magát, hogy erőlködik, hogy megfejthesse a jelentésüket. – Az én nyelvemen – kérte. – A tied vagyok, azt jelenti, hogy… – összeráncolta a szemöldökét, úgy kutatott a megfelelő kifejezésre egy nemrég megismert nyelven – neked adom magam –, mondta végül egyszerűen. Riley szíve megugrott. Ez a bámulatos harcos, ez a gyönyörű, védelmező, és szexi férfi… az övé? – A sívamet andam azt jelenti, neked adom a szívem. Finoman megérintette az arcát, végigfuttatta az ujját az arccsontján, majd a száján és az állán, majd visszatért a szájára, mintha minden vonását memorizálni akarná. A vér forrón nekiiramodott a lány ereiben. Érezte magában Daxot, mintha a része lenne. Összeszorította a száját. Valami nagyon fontos történt, de nem tudta, hogy mi. Nem akart semmi hibásat tenni, vagy mondani. Egy része legszívesebben elfutott volna. A legkisebb kétsége sem volt felőle, hogy Dax valóban hiszi is, amit mond, átadta neki a szívét. Ami nagyobb volt annál, mint amekkora valójában lehetett volna. Ő egy olyan hős volt, akit a filmekben látni, olyan, aki megmentheti a világot. Riley úgy gondolt magára, mint… átlagos. Itt az esőerdőben, ahol nincs senki más, valószínűleg egy óriási felfedezésként látja őt Dax, de egy egész világ vár rá. – A mi fajunknak csak egyetlenegy életpár adatik Riley – mondta Dax. A lány egész teste összeszorult, szinte zokogott. Elektromosság dúdolt az ereiben. Szeretett volna hinni benne, hogy valóban az övé, de a gondolat teljesen abszurd volt. Hiszen alig ismerték egymást. Dax pedig egy ősi.

Úgy érezte, mintha egy nagyon is intenzív álom csapdájába esett volna, amiből képtelen felébredni. – Mit jelent a te avio päläfertiilam? Ez az ő hangja volt? Ez a rekedtes és érzéki? A férfi összeráncolta a szemöldökét, és megpróbált megfelelő fordítást találni. – Te vagy a hites feleségem. – Megrázta a fejét. – A pontos fordítás úgy szól, hogy életpár. A feleség a legközelebbi szavatok rá. Az összekötő rítusnak, a házasságkötési szertartásotok a legjobb megfelelője, amit Gary elméjében találtam. Azt mondtam, hogy te vagy az életpárom. Riley döbbenten pislogott fel rá. – Ez egy házasságkötési rítus? A férfi megrázta a fejét, a hófehér fogak újabb felvillanása a vágy egy újabb hullámát csúsztatta végig Riley gerince mentén. Dax fogai egyenleteseknek, erőseknek látszottak, és elég éleseknek ahhoz, hogy egy kissé ijesztőnek is találja, ami csak fokozta izgatottságát. – Amikor elmondják az összekötő rítus szavait, az hasonlít a ti házasságkötő ceremóniátokhoz, csak annál is több. Nem lehet felbontani. Ez olyasmi, mint… – megállt, és nyilvánvalóan ismét Gary memóriájában kutatott megfelelő hasonlatért –… ez egy nagyon fontos szertartás mindkettőnk számára. – Megdörzsölte az orrnyergét, amit Riley végtelenül megnyerő mozdulatnak talált. – Udvarolok neked az én népem módján, ez a mostani rituálé pedig termékenységet és elfogadást biztosít. A lány szíve megugrott. A teste lángolt. – Termékenységet? A hangja még a saját fülében is vékony cincogásnak tűnt. – A mi asszonyainknak nincs sok gyerekük, a hosszú élettartamunk ellenére sem. Ez a virág fontos része a jövőnk megőrzésének. – Itt? Lopva körülnézett. Az egész beszélgetés olyan intimnek és szexinek tűnt. Mint szinte mindig, Dax és ő távolabb voltak, elkülönültek a többiektől. Úgy tűnt, mindig módot talált rá, hogy amikor megérkezett, valahogy elszigetelje Riley-t másoktól, mielőtt felébreszti. – Viszonoznod kellene a szavakat, és amit én csináltam – mondta Dax, és halk hangja egy egész oktávnyit mélyült. Felült ő is a sarkaira, és szétnyitotta a combjait. Riley eltévesztette a ki- és belégzés ritmusát. – Fogd a virágot a két tenyeredbe és helyezd a… – Tudom, tudom – mondta sietve, és ismét lángba borult a nyaka és az arca is. Legelőszöris meg kellett próbálnia elszakítani a tekintetét a férfi farmerjának elején domborodó lenyűgöző dudorról. Úgy kifeszítette az anyagot, hogy az bármelyik pillanatban elszakadhatott. Soha életében nem volt még ennyire izgatott, soha nem érdekelte egyetlen férfi sem szexuálisan ilyen elsöprő erővel. Nem is álmodott ilyesmiről. Az erotikus álmok, amiket vele kapcsolatban látott, csak fokozták a félénkségét Dax-al szemben. Nagyon gondosan, nehogy megsértse a szirmokat, a két tenyerére vette a virágot, és elhelyezte a férfi lábai között. Tenyerei éle hozzáért a combjai belső oldalához. Ez is elég volt, hogy megérezze kőkemény izmait, és a hőt, ami a testéből sugárzott. A kezei megremegtek, így gyorsan elengedte a virágot, és a saját combjaihoz dörzsölte nyirkos tenyereit. – Most mondd a szavakat – bátorította. Nagyon is odafigyelt minden hangra, és minden hangsúlyra, de hogy Gary közelében hangosan el is mondja neki őket, az nagyon megfélemlítő volt. Vagy talán nem csak az, hanem hogy komolyan is kell gondolnia őket? Az övének érzi magát? Szeretett vele lenni, felizgatta, és biztonságban érezte magát mellette. Értelmes volt, és még humorérzékkel is rendelkezett, arról már nem is beszélve, hogy maga volt az erotika két lábon járó, megtestesült istensége. Riley már nem érezte egyedül magát. Minden a férfiért nyúlt benne, de megbízhat-e ebben? Képes megtartani egy olyan férfit, mint Dax?

Mi történik, ha ennek a kalandnak vége? Dax feléje dőlt, meleg lélegzetet végigsimított az arcán, ahogyan szinte az ajkaiba suttogott. – Ainaak sívamet jutta, ami azt jelenti, hogy „örökre a szívembe zárt”, pontosan ez vagy te nekem. Minden egyes kétségedet el kell oszlatnod. Számomra nincs más. Elfordulhatsz tőlem, de azzal egy fél-életre ítélsz. Te birtoklod a lelkem másik felét. Csak meg kell érintened az elmém Riley, és jobban ismerni fogsz, mint mások egy egész élet után a párjukat. – Nem gondolod, hogy túl gyorsan történik ez? – Nem vagyok jártas sem a társadalmadban, sem pedig a kultúrádban – ismerte be a férfi –, de a bizonyosság bennem van. Te vagy a másik felem. Nem lehet tévedés. Visszahoztad az életembe az érzelmeket és a színeket. A lelked kiegészíti a lelkem. A szívem a tiedet szólítja. Vágyakozom az ízedre és vágyom a testedre. A leghalványabb kétség sincs az elmémben. Hogyan is ne reagált volna rá? Elérte, hogy szépnek érezze magát. Értelmesnek, különlegesnek. Mintha ő lenne a világon az egyedüli nő. Nem volt képes hátat fordítani mindennek. Mi vár rá odahaza? A szülei elmentek. Nem volt senkije. De… Fölé hajolt, alig pár centiméter választotta csak el a száját a virágtól. – Meg akarom tenni. Igazán. De nem vagyok róla meggyőződve, hogy a jövőben is engem akarsz majd. Fogalmam sincs a te világodról, az az abban lakó vámpírokról, sárkányokról és egyéb hatalmas fogú lényekről. Dax tekintete az arcát fürkészte, megbélyegezte, a magáénak követelte, szinte beleégette tulajdonosi billogját. – Akkor elhalasztjuk ezt egy olyan napra, amikor már téged sem érint kellemetlenül. El fogok magyarázni minden sorjában. Nincs kifogásom az ellen, hogy várjak bármire is, amire még nem állsz készen. Ugyanolyan fontos a számomra, hogy te is akarj engem, mint amilyen fontos az, hogy én mennyire akarlak. A lány az arckifejezését tanulmányozta. Igaznak érezte Dax minden szavát. Ő pedig felkészült rá, hogy most az egyszer életében hagyja, hogy a szíve felülbírálja az eszét. Beleharapott az alsóajkába és bólintott. A férfi tekintete abban a pillanatban a szájára ugrott. Riley hasizmai megfeszültek, ujjai megrezzentek a combjain. Ha Dax egyetlen pillantásával képes ezt kiváltani belőle, mi történne, ha igazán megérintené? – Emlékszel még a szavakra, amiket mondtam? Lassan bólintott, és vett egy mély lélegzetet, mielőtt alávetette volna magát arról a közmondásos sziklameredélyről, és imádkozott, hogy a férfi elkapja, mielőtt lezuhan. – Tied vagyok – a szempillái lefátyolozták a tekintetét –, neked adom magam. – A lángok Dax szemeiben magasra lobbantak, nyíltan felfedték sóvárgással határos vágyát. A mellkasa hullámzott, az izmai meg-megrándultak a pamutpóló alatt. Riley úgy érezte, mintha szabadesésben zuhanna a gyémántviharszerű szemekbe. – Sívamet andam, neked adom a szívem. – A férfi szemeiben eleven tűz lobogott. Riley úgy érezte, hogy azok a lángok átégetik a bőrét, és valahol mélyen a bensőjében megbélyegzik. A szívdobbanásai hozzáidomultak a férfiéhoz. A lélegzete követte az övét. Érezte minden ki- és belégzését. Érezte, hogy a vér megárad az ereiben. Hallotta Dax szívverését a saját mellkasában. – Te avio päläfertiilam. Az életpárom vagy. Mihelyt elmondta a szavakat, Dax elméje elárasztotta az övét. Melegen. Tele erővel. Egyszerre volt gyengéd és kemény. Bátor. Képek villantak fel előtte, az emlékei. Az ifjúsága, az évszázados vadászat és éles, engesztelhetetlen magánya, még akkor is, amikor Arabejilával utazott, biztos volt benne, hogy neki soha nem lesz saját asszonya, hiszen cserbenhagyta a legjobb barátját, és annak a lányát. Megszakadt érte a szíve. Azt szerette volna, ha a lányt szeretik és boldog.

– Most fogd meg ismét a virágot, és gyere ide, ülj a lábaim közé, míg én szép leveleket és apró virágokat fonok a hajadba. Amíg én befonom a hajad, egy szirmot nekem adsz, egyet pedig te eszel meg. Amint ez megvan, az udvarlási szertartással készen is leszünk, a rítus teljes lesz, és jelezheted a szándékod felém, hogy folytassam a kapcsolatunkat. Riley összeráncolta a szemöldökét, de szó nélkül közelebb húzódott, és elhelyezkedett háttal neki. A szíve dübörgött annak a nagyságától, amit tett. Nem volt egy meggondolatlan csitri, aki beleugrik kapcsolatba, csak mert túlterheli a fizikai vonzalom, mégis úgy tűnt, túl telhetetlen ahhoz, hogy leállítsa magát. Akarta ezt. Sóvárgott rá. És minden egyes perc, amit vele töltött, csak felerősítette benne ezt az igényt. Dax érte nyúlt, és olyan közel húzta magához a lábai közé, míg Riley már úgy érezte, minden egyes kemény izma belevésődik a bőrébe. Meleget sugárzott magából, hője úgy ölelte körül, akár egy takaró. A lány összeszorította a száját, míg a férfi összegyűjtötte a haját, és három részre osztotta azt. Egy reszketés futott át rajta. Szinte lángra kapott. Vágyott rá. A virágtól lenne? A szertartástól? Vagy az ízétől? Vagy magától a férfitól? Mindez egy fergeteges ajzószerben egyesült. Az ujjai a hajában matattak, és minden egyes finomhúzás elektromos nyilakat küldött keresztül rajta. Akkora szüksége volt rá, hogy az már a megszállottsággal volt határos. Letépett egy szirmot és hátranyújtotta. A pillantásuk találkozott. Rengeteg folyékony melegség árasztotta el a bugyiját. Hirtelen késztetést érzett, hogy hátranyúljon és magához húzza a férfi fejét. A lángok magasan lobogtak Dax szemeiben. Az ajkai, azok a tökéletesre faragott, csábító ajkai szétnyíltak, ahogy előrehajolt, hogy kivegye velük a kezéből a szirmot. Fehér fogai finoman beleharaptak az ujjaiba, Riley gyomra pedig összeszorult válaszként. Szándékosan nem mozdította róla a pillantását, miközben a saját szájába is tett egy szirmot. Az íze forrón, férfiasan áradt szét a szájában, és elsöpörte minden elképzelését a sóvárgásról férfiak és nők között. Már-már kétségbeesetten akarta. Mivel a tekintetük még mindig összekapcsolódott, láthatta Dax szemeiben is a vágynak és az éhségnek ugyanazt a kombinációját, ott lángoltak a szemeiben, de aztán valami más is beléjük lopózott, valami vad és veszélyes. Egyszerre ragadozónak tűnt. A bőre alatt mintha egy töredékpillanatra pikkelyek hullámzottak volna fel, mintha egy vadállat lapulna alatta várakozón. Lassan elfordította a fejét, de tudta, hogy a férfi pontosan tisztában van mindennel és mindenkivel a környezetükben. Ő viszont csak ekkor jött rá, hogy Gary és Jubal közeledik hozzájuk. Csalódottság és frusztráció száguldott át rajta. – Most egy-egy újabb szirmot mindketten. A hangra rekedtes volt. Dax is éppen olyan izgatott volt, mint ő, és ettől Riley egy kicsivel jobban érezte magát. A férfi éppúgy nem akarta, hogy az egyedül töltött idejük máris véget érjen, mint ő. Beletett egy újabb szirmot a szájába, majd egyet a sajátjába. A második szirom csak még tovább fokozta a vágyat. A tudat, hogy Gary és Jubal közeledik, el kellett volna, hogy tüntesse a forróságot az ereiből, de úgy tűnt, semmi sem képes csillapítani a vágyát Daxra, még az sem, hogy társaságot kapnak. Riley hálás volt az éjszakáért, bár a telihold puha, lágy nappá válva ragyogta be a sötétséget. Még éppen sikerült Dax, és a saját szájába tennie az utolsó szirmokat, mielőtt Jubal és Gary odaért volna hozzájuk. – Jó estét – üdvözölte őket Dax kellemes, udvarias hangon. Ha Riley nem látta volna a saját szemével az iménti reakcióit, soha rá nem jött volna, hogy a férfi szinte izzik az iránta érzett vágytól, és hogy egy csöppet sem boldog, hogy megzavarták őket.

– Honnan vetted azt a virágot? – kérdezte Gary, és izgalom élesítette ki a hangját, amit Dax rosszallóan vett tudomásul, a lángok fellobbantak a szemeiben. Nyilvánvalóan nem szerette a követelő felhangot Gary hangjában. – Gary és Jubal azért jöttek el ide, hogy megtaláljanak egy különös helyi virágot – mondta sietve Riley. – Ez nagyon fontos – tette hozzá Gary –, az a virág kihalt a Kárpátok hegyeiben. Egy jó ideje azt gyanítjuk, hogy hatalmas szerepe van benne, hogy a nők képesek legyenek megfoganni. Dax megcsóválta a fejét. – Rengeteg időt elvesztettem. Az emlékeidből kiindulva azt hittem, Xavier volt a felelős a nőink és a gyermekeink elvesztéséért, és a mikrobák, amikkel megfertőzte a talajt. – Határozottan megtámadta a népedet – vallotta be Gary –, és majdnem kiirtotta az egész fajotokat, de az idők folyamán akadt azért némi segítség is. – És a virág? Gary felsóhajtott. – A méreganyagok és a mikrobák, amiket Xavier a talajba juttatott, gondolom kiirtották a virágot. Gabrielle… – megállt, felnézett Jubalra, vállat vont, majd folytatta. – Jubal húga velem együtt végzi a kutatásokat. Az ősiek közül néhányan visszatértek a szülőföldjükre, és ő kikérdezte őket, a beszélgetések során pedig újra és újra felmerült a termékenységi rítus, és ez a virág. Kezdtük elhinni, hogy lehet valami kapcsolat, úgyhogy rákoncentráltunk, hogy kitaláljuk, mi történt vele. – Műholdakat és számítógépeket használunk – tette hozzá Jubal. – Tiszta szerencse, hogy ilyen hosszú idejű vagyonosodás után minden Kárpáti megengedhet magának ilyen szerkentyűket. Van egy pár gyerek a közösségben, akik valami eszelősen értenek is a számítógépekhez. Már csináltak valami programot, ami kulcsszavakat figyel. Egy férfi lefilmezte a romokat a hegyen, és a képeket egy professzornak is elküldte, aki megosztotta a honlapján, hogy megtudakolja, ismeri-e bárki is ezt a növényt. Azt hitte, hogy egy új fajt fedeztek fel. Josef, a házi zsenink rátalált, mi pedig eljöttünk, hogy megkeressük. – Fogalmam sincs, hogyan tenyészhetnek itt – töprengett fennhangon Gary. – Arabejila ültette. Szerette őket, és tudta, hogy itt fogja befejezni az életét. Akart valami keveset otthonról. Csak éjjel virágzanak, és annak a falunak a közelében ültette el őket, ahol a napjait tervezte leélni – mondta Dax. – Sok van belőlük? – kérdezte mohón Gary – Elég, hogy kiáshassunk belőlük gyökerestől, és vissza tudjuk telepíteni őket oda, ahová tartoznak? Túlélték a robbanást? Dax bólintott. – Még ma éjjel gyűjtök be belőlük ép gyökeres példányokat. A nagyobb virágok hordozzák a magokat. A sárkány nagy sebességre képes. Meglehetősen gyorsan mehetnék fel a hegyre, és aztán utolérlek benneteket. – Földestől kell kiemelned a gyökereit – tette hozzá Riley –, veled megyek, hogy segítsek – tette hozzá, és közben hirtelen elszégyellte magát. Egy része tartott az elutasítástól, de a gondolat, hogy sárkányháton repülve szelheti az éjszakai égboltot, és több időt tölthet Dax-al, ellenállhatatlan volt. Dax felállt, majd érte nyúlt, és talpra segítette maga mellett. – Nagyon élvezném a társaságodat Riley. Odahúzta magához a lányt, a mozdulat olyan természetes volt, mintha hozzá tartozna. A testét erősnek és szilárdnak érezte, mint egy horgonyt a vihar közepén. Izgalom csapongott a gyomrában. Dax átkarolta, odaszorította a mellkasához, kezei a derekát szorították. – Nagyon óvatosaknak kell lennetek – jelentette ki olyan nyugodtan Dax, mintha nem most nyilvánította volna ki rá az igényét teljesen nyíltan. Rendkívül gyengéd volt, a mozdulatai

lazák és természetesek, de Riley világosan meg tudta állapítani, hogy tele voltak birtoklással, Daxnak egyszerűen szüksége volt rá, hogy a közelében legyen. – Mitro jóval előttünk jár – folytatta az utasítások kiosztását –, és kifelé tart a dzsungelből, de információra van szüksége, ahogyan nekem is. Hosszú ideig volt távol ettől a világtól, fel kell vennie a lépést. Nyelvekre lesz szüksége, és az összes megszerezhető információra, hogy könnyedén beilleszkedhessen. – Tudja, hogy vadászni fogsz rá – mondta Jubal –, nem fog egyszerűen csak elmenekülni? Nagyon óvatosnak tűnik. Dax megrázta a fejét. A hüvelykujja bekíváncsiskodott az ingje gombjai között, és ide-oda csúszva cirógatta a lány gyomrát. Riley nem volt teljesen meggyőződve róla, hogy az az apró kis simogatás tudatos. – Legelsősorban vérre lesz szüksége, és minden tudás erről az évszázadról, ami fontos lehet a túléléséhez. El fog kerülni engem, de Riley-t pedig különösen. Azt hiszem, úgy gondolja, hogy ő Arabejila, és képes nyomon követni őt. Lakott terület felé igyekszik, de le akar majd lassítani bennünket. Csapdákat fog hátrahagyni, hogy megöljön bennünket, és téves nyomokat, hogy hátráltasson. – Óvatosak leszünk Dax. Folyamatosan haladunk a folyó irányába. – Hátranézett a többiek felé a válla fölött. – Weston és Shelton kérdéseket tesznek fel, hogy miért nem nyílegyenesen a folyóhoz megyünk. Miguel nem mondott nekik semmit, de van GPS-ük. Dax összeráncolta a szemöldökét, nyilvánvalóan nem értette. Megérintette Jubal elméjét, kiolvasta belőle a szükséges információt, majd egy laza mozdulattal megvonta a vállát. – Az az eszköz, különösen ezzel a rengeteg hamuval a levegőben, félrevezető adatokat adhat. – Ezért nem küldte még a mi kapcsolatunk sem a mentőhelikoptert – mondta Gary. – Kerüljétek el a törzsek tagjait – tanácsolta Dax –, nem bízhattok senkiben, akivel összefuttok. Riley megadta ugyan Mitro általános tartózkodási irányát, de azt nem tudhatjuk, nem ölt-e meg másokat is, és nem változtatta-e őket a bábjaivá, zombikká, akiket arra programozott, hogy megöljön titeket. Még jóval napfelkelte előtt visszaérünk. – Hátralépett és megfogta Riley kezét. – Vigyázzatok magatokra mindannyian. Ha kiáltotok, meg foglak hallani benneteket, de talán túl távol leszek, hogy segíthessek – figyelmeztetett. Jubal odaintett neki búcsúzóul. – Csak szerezd meg azokat a virágokat. Ezt mi majd rendezzük itt. – Ne légy túl magabiztos Jubal – intette Dax. – Mitro különbözik bármely más vámpírtól, akivel eddig találkoztál. Én képzett vadász vagyok. Míg Mitrot üldöztem, sok más vámpírt megsemmisítettem, de még csak meg sem közelítette a hatalmuk a Mitroét. – Hidd el nekem Dax – mondja Jubal –, ha vámpírokról van szó, bármikor készségesen félreállok, hogy átadjam őket másoknak. Bármelyiket, nemhogy ezt. Láttam mit művel. Egy cseppet sem vágyom rá, hogy összefussak vele, különösen pedig nélküled nem. Dax bólintott, és hirtelen elfordult, hogy a saját dolga után nézzen. Ilyen sok férfi jelenlétében nagyon kényelmetlenül érezte magát, de kedvelte Garyt és Jubalt. Mindketten roppant önállóak voltak, és biztos lehetett benne, hogy mellette harcolnának, ha szükség lenne rá. Olvasta az elméjükben az eltökéltséget, hogy megvédjék Riley-t. És tisztában voltak az életpárok kötelékével is. Riley ugyan még nem értette teljesen, de hajlandó volt próbát tenni vele és ennél többet nem is kérhetett tőle. Odahúzta magához a lányt a kezénél fogva, és szinte elrejtette a válla alatt. – Tehát? Készen állsz rá, hogy sárkánylovas legyél? A hihetetlenül hosszú szempillák felemelkedtek, Riley felnézett rá. Dax lélegzete elakadt. A lány szemeiben izgalom izzott. Az arcán kipirult a hibátlan bőr. Szebb volt, mint valaha. – Alig várom, bár be kell ismernem, hogy egy kicsit félek is. Beszélsz majd hozzám egész idő alatt?

Az életpárja készen állt rá, hogy fejjel előre belevesse magát vele egy kalandba. Felemelte ujjízületeit a szájához és finoman megmajszolgatta őket. – Veled leszek. A Legősibb a családja tagjának tekint téged. Nem fogja hagyni, hogy bármi is történjen veled. Biztonságban leszel. – Tudom – felelte a lány teljes, rezzenetlen meggyőződéssel. Dax megfogta a vállát a szívére szorította a kezét, és elindult vele kifelé a táborból, el a kíváncsi szemek elől, különösen pedig Westontól messze, akinek fogalma sem volt róla, mekkora veszélynek teszi ki magát, amikor bámuló, túl éhes pillantásokat vetett Riley-ra. A lány teste folyékony bájjal és kecsességgel mozgott az övé mellett. Szinte áramlott. Érzékien. Az íze még mindig a szájában volt. A pulzusa felgyorsult, mint mindig a közelében. Mindig is tudta, mennyire erős az életpárok vonzása, szemtanúja volt a köztük lévő hatalmas erőnek, de arra nem számított, hogy az igény benne ennyire ellenállhatatlan lesz. Még mindig eltökélt volt, hogy Riley-ra bízza a választást. Azt szerette volna, ha meg akarja menteni őt, mert érdemesnek találja arra, hogy megmentse. Amint kiértek a többiek látóteréből, a karjaiba emelte, és felrugaszkodott a levegőbe. Szüksége volt egy kellően nagy tisztásra, ahol a sárkány fel és leszállhat. Érezte Riley izgalmát, a teste meg-megremegett, ahogy a várakozás hullámai átfutottak rajta, és azon kapta magát, hogy mosolyog. Már vissza sem tudott emlékezni az első alakváltása tapasztalatára, vagy az első repülésére, de még a boldogságára sem. Most, hogy a lány itt volt vele, újra megtanulhatott nevetni és érezni. Az igazat megvallva pontosan olyan izgatott volt, mint ő. Riley felemelte az arcát a szélbe és hangosan nevetett. A hang végigrezonált a testén. Megérezte a Legősibb mocorgását is. Az a nevetés annyira fertőző volt, hogy nem csak rá hatott, de a sárkányra is. Finoman letette a lányt egy rét és az erdő találkozásánál, majd kisétált a mező közepére. Azonnal megérezte, hogy a Legősibb kinyújtózik a bensőjében. Furcsa módon most nem csupán a sárkány érzéseit érezte, mellette ott maradt egy rész önmagából is, ami sokkal élénkebben érezte a saját érzelmeit, mint korábban előtte. Dax nem volt benne biztos, hogy ez azért történik-e, mert Riley folyamatosan állítja helyre az érzelmeit, vagy, mert lassan teljesen összeolvad a sárkánnyal, egészen eggyé válnak. Tudta, hogyha egyszer a magáénak követeli majd Riley-t, és elmondja a szertartásos összekötő szavakat, az összekovácsolja a lelkét a lányéval. Ez történik a Legősibbel is? A legkevésbé sem számított. Riley várt, és ő nem akarta tovább várakoztatni, hogy megtapasztalhassa, milyen egy sárkányon repülni. Alig bírta visszafogni az izgalmát, egyik lábáról a másikra állva toporgott, olyan izgatottan, mint egy kisgyerek. A szemei fénylettek, az arca kipirult. Az ajkai egy kissé szétváltak, és neki kényszerítenie kellett magát, hogy ellenálljon meghívásuknak. Egyedül voltak végre, egy csillagvirágokkal megrakott réten a hegyen, megfelelő lett volna az alkalom, hogy kihasználja, de nem most, nem akkor, amikor a lány ilyen izgatott és várakozó. Neki akarta adni ezt az ajándékot. „Hatalmas ajándék.” – A lány halk hangja betöltötte a lelkét, önmagával. Furcsán áradt el benne, akár a meleg méz. Adott neki valamiféle új, ismeretlen örömöt, amit eddig soha nem tapasztalt. A lány csodálta őt, tisztelte, arra gondolt, hogy szép és rendkívüli. Most, hogy megtalálta az életpárját, ezután mindig tudni fogja Riley szíve vágyát, ismerni minden hangulatát. – „Én is ugyanígy érzem” – szégyellős volt a hangja –, „jó tudni, hogy mindig lesz valaki, aki megvéd.” „Ketten is vagyunk – biztosította Dax –, a Legősibb és én. Ő az én részem, és te most már a családja vagy. Az élete árán is megvéd, akárcsak én.” Ez nagyon fontos volt Daxnak, hogy nem számít, mi történik, hogy a dolgok mennyire fordulnak rosszra, a lánynak soha többé ne kelljen egyedül szembenéznie veszéllyel.

Megidézte a Legősibbet, és elsüllyesztette saját szellemét a mélybe, hogy hagyja felszabadulni a másikat. A sárkány talán vonakodott volna a felszínre jönni, ha nem ez lett volna Riley első sárkányútja, és nem várta volna ő is nagyon ezt a mókát. Az ő ideje már rég lejárt, és hosszú évszázadokat töltött a vulkán belsejében hibernálva. Riley visszatartotta a lélegzetét, amikor Dax áttetszővé csillámlott a tisztáson, előbb csak átlátott rajta, majd teljesen eltűnt. Vörös és aranyszín szikrák izzottak fel a holdfényben, és lebegtek a föld felé ott, ahol az imént még a férfi állt. Arra gondolt, hogy Dax maga a holdfény és a láng, a tűz és a jég, ahogy vörösen és aranyszínben izzott. Gyönyörű volt. A szíve is gyönyörű volt. És a lelke is. Hirtelen valaki más is belekeveredett az elméjébe, és egy pillanatra megfeszült, míg az új érintés szétnézett benne, de az érzés túlzottan ismerős volt ahhoz, hogy megijedjen. Túlságosan a Daxé. „A mi lelkünk.” Az új hang nyugodt és tárgyilagos volt. Ősi. Modern. Időtlen. Némi vidámság lopakodott be az elméjébe. „Látom, hogy még mindig tudsz beszélni, Legősibb – mondta Dax –, és hogy jobban szeretsz Riley-val, mint velem.” – A lány megérezte a sárkány nevetését, ami végigvibrált az elméjén. Nagyon jól szórakozott Dax kárára. Riley-nak tetszett, hogy Dax éppolyan szórakoztatónak találja ezt a dolgot, mint ő. Bár igazából úgy tűnt, soha semmi nem képes felborzolni az idegeit, és igazság szerint ők mindhárman szorosan kapcsolódtak egymáshoz. – „Ő az a csöndes típus, amíg nem jut egy küzdelem közelébe, akkor viszont a józan gondolkodása egy pillanat alatt kihussan az ablakon” – tájékoztatta a lányt Dax. Riley nevetett, és a hangja felszárnyalt a magas égre. Szerette ilyen gondtalannak hallani Daxot. Mindig a kötelességtudata volt a gondolatai előterében, és mégis, bár elhatározta, hogy megtalálja és megsemmisíti Mitrot, rászánta az időt, hogy élvezze ezeket a pillanatokat, amiket megosztott vele. A sárkány alakja lassan, vibrálva kirajzolódott, majd megszilárdult. Hatalmas, zömök termete kiteljesedett, óriási szárnyait széttárta, akár a legyezőket, szelet keltve csapott velük egyet. Riley egymásba kulcsolta az ujjait és összeszorította őket, a gyomra remegett. A legősibb feléje csavarintotta hosszú nyakát, és bár ő részben még mindig a fák takarásában állt a rét szélén, az ék alakú fej majdnem megérintette. Az opálszínű szemek éppen olyan sokmélységű tekintettel néztek le rá, mint ahogyan Dax szokott, bár ahol Dax szemében azok az apró lángok pislákoltak a drágakő szemek mögött, a sárkányéi ott aranyszínűeknek tűntek. Az orra hosszú volt, a felső ajka kissé rágörbült az alsóra, mégis felfedte ragyogó fogait. Volt egy szarva is az orra közepén, egy zömök, gonosznak tűnő fegyver, és még kettő, ugyanolyan halálosnak látszó az álla alatt. A szarvak hátranyúltak, fenn majdnem a tarkójáig, míg lenn egészen a nyakáig, a nagy és éles, arany-vörös tüskék gyakorlatilag az egész fejét védték. A lány jól látta, mennyire veszélyes is lehet a sárkány egy harcban. Pikkelyek fedték az egész testét, hihetetlenül gyönyörű volt. A vörös minden árnyalata, a halványpirostól a mélybíborig végigfutott a testét takaró szarulemezeken, amiket arra terveztek, hogy megvédjék őt a harcban. Riley szinte félve érintette meg a hasán a világosabb színűeket. A sárkány nagyon udvariasan feléje nyújtotta a lábát. Riley szíve dübörgött, a vérében száguldó adrenalin turbó fokozatba kapcsolta, de egyetlen pillanatig sem habozott. Fellépett a Legősibb lábára, és a saját egyik lábát átlendítette fölötte, hogy elhelyezkedjen abban az apró bőrnyeregben, amit épp a sárkány nyaka alatt talált.

Mondani sem kellett senkinek, teljesen biztos volt benne, hogy Dax helyezte el ott számára azt a nyerget. Gyeplő az egyáltalán nem volt, és ez nem is olyan volt, mint a lovaglás. Pusztán kengyeleket talált, hogy megtarthassa az egyensúlyát, és semmi mást. Megragadta az egyik hosszú szarvat, és szorosan tartotta. A Legősibbnek nem kellett szólni, hogy készen áll, a kapcsolata vele egyre erősebb lett, ahogyan a Daxal való kapcsolata is percről percre erősödött. Érezte a hihetetlen erőt, ahogy a sárkány felkészült, hogy a levegőbe rugaszkodjon. A hatalmas szárnyak erőteljesen meglendültek, és már fenn is voltak. Riley felemelte az arcát a csillagfényes ég felé, és nevetett a puszta örömtől. Álmodozott persze kalandokról, és sóvárgott, sőt, mi több, szinte éhezett egy társra, egy férfira, aki illik hozzá, és aki megadja neki a kellő bátorságot az élethez. Ebben a tökéletes pillanatban mindez az övé volt. Érezte, hogy Dax mélyen a bensőjében szorosan összefonódik vele, és biztonságban tartja. A sárkány egy nagyon váratlan és hihetetlen ajándék volt. Dax annyi mindent adott már neki ilyen rövid idő alatt is. Ő volt minden, amiről valaha is álmodott. Lehetetlen volt nem egyre jobban és jobban belegabalyodnia. Magához kötötte a szívét egyre jobban, és még csak nem is tudott róla, hogy ezt teszi. Volt valami hihetetlen abban a kombinációban, ami a gyengéd, figyelmes férfit egyetlen szempillantás alatt kirobbanóan vad harcossá tudta tenni, ha a körülmények úgy kívánták. A Legősibb magasan az erdő felett repült, és Riley lenézve láthatta a vulkánkitörés pusztítását a hegyen. A kőlavinák nagy területeken elsodorták a fákat, mélyen ösvényeket hasítva a dzsungel testébe. Repedések gőzölögtek mindenfelé, de a hegynek a felőlük eső részét a legrosszabb pusztítás elkerülte. Lenézni a hamuval borított, káoszba süllyedt lombkoronába hihetetlen élmény volt. Mintha csak a gondolataiban olvasott volna, a sárkány lejjebb ereszkedett, hogy megnyugodva láthassa, hogy az állatok és a madarak menedékre találtak a fák ágain. A szél könnyeket csalt a szemébe, és kifújta a haját az arcából. A nevetése az égen visszahangzott. Látta már, miért bízta Dax a sárkányra ezt az utazást. Az erőteljes szárnyak csapkodása saját szelet gerjesztett, a sárkány és lovasa szinte száguldottak az égen az esőerdő fölött falva a kilométereket. A folyó olyannak látszott, mint egy széles szalag, és a vízfolyások, amik a fák között eleltünedezve, majd ismét felbukkanva kanyarogtak feléje, vékony fonalaknak tűntek. Rémültnek kellett volna lennie, de olyan közel érezte magához Daxot, a férfi suttogott neki, felhívta a figyelmét a vízesésekre, a hűvös vizű, rejtett tavacskákra, és a holdsütötte, ezüstös levelekre is, amikről a Legősibb szárnyai által gerjesztett szél messze fújta a hamut. Úgy érezte, túlságosan is hamar értek úti céljukhoz, amikor a sárkány lassan körözni kezdett, majd leereszkedett egy falu romjai fölé. A romok egyik oldalán, mintha tengernyi csillag zuhant volna a földre, csodaszép szirmok fürdették arcukat a Hold fényében. „Dax – suttogta a nevét szinte megszeppenve –, ez olyan gyönyörű.” „Igen, az. Köszönöm, hogy a te szemeiden keresztül is láthatom őket.” A sárkány teste hirtelen megdőlt, ő pedig belekapaszkodott a szarvába annak tövénél, míg lesiklottak a virágos mezőhöz. Visszafojtotta a lélegzetét, egy pillanatra megrémült, hogy ott fog leszállni a rét közepén, és összetör minden lengedező éjszakai csillagvirágot. Ismét elárasztotta a sárkány vidámságának benyomása. Végül a mező jobb szélén ereszkedett a földre, kívül a virágtengeren. Roppant figyelmesen kinyújtotta a lábát. – Köszönöm neked Legősibb – mondta halkan –, ez… rendkívüli volt. Megvakargatta a szarva tövénél az orrát.

A vörös sárkány lehajtotta a hozzá a fejét, a szemei szeretetteljesen izzottak. A lány kinyújtózkodott, majd eltávolodott tőle pár lépésnyit, hogy tiszta képet kapjon a virágrengetegről. Egy körkörös területet öveztek, amin szintén kör alakú kőépítmények maradványai pettyezték a lejtőket, ami oly jellegzetes volt a cloud nép építkezésére. Köd áramlott körülötte, beburkolta, szinte elhalványította előtte a romok látványát. Vetett feljebb, a magasabb részre egy pillantást, ahol a dzsungel ritkásabb, satnyább növényzetre váltott, és ahol ő is született, remélte, hogy maga a robbanás megkímélte a hegy másik oldalát is, amennyire lehetett. Hálás volt, amiért itt is csak kisebb károk látszódtak. A romok épek voltak, a történelmi emlékek megmaradtak a következő generációk számára. Az erdőt, a növény és az állatvilágot sűrű köd burkolta fátyolba, mint a hegy egész felső részét is. És ezek a ritka virágok… olyan illatuk volt, mint… neki. Minden lélegzettel, amit beszívott, mintha őt vonta volna be a tüdejébe. Szinte érezte az ízét a nyelvén, ami felhorgasztotta benne ismét azt a rettenetes vágyat. Riley megfordult és meglátta. A szíve majdnem megállt. Ténylegesen rányomta a kezét a mellkasára valamiféle tiltakozásképpen. Dax ott állt magasan, egyenesen a fehér csillagmező közepén, körülötte zuhogtak a változásának arany és vörös szikraszemcséi. A Hold fényujjaival végigsimított kékesfekete haján, kiemelte bőre csodás színét. A felsője feszesen simult széles, nagyon izmos mellkasára. Karjain is, combjain is hatalmas izomkötegek fodrozódtak az egyszerű utcai ruházat alatt. Kizárólag Dax volt képes elegánsnak tűnni egy farmerban és egy egyszerű fehér pólóban. Az arckifejezés, amivel ránézett, elcsent minden épeszű gondolatot Riley fejéből. A gyengédség és a vágy egy olyan keverékével figyelte, amitől a teste lángra lobbant. Abban a pillanatban annyira szerette volna, ha a férfi az övé, mint ahogyan egész életében sem szeretett volna semmi mást. Egyedül csak Dax létezett, és a csodálatos éjszaka és a ragyogó, fortyogó öröm, ami megmaradt benne azután a hihetetlen, valószerűtlen repülés után egy csodálatos sárkány hátán. Egy végtelenül érzéki, szexi szertartás után, amiben annyira készségesen vett részt maga is. A férfi világa egyszerre volt rémítő és lélegzetelállító. Még soha nem érezte elevenebbnek magát, nagyobb harmóniában a körülötte lévő világgal, mint amikor a férfi ott volt vele. Szépnek és okosnak érezte magát, sőt, bátornak. Nem számított, hogy nem egészen érti, ki is egy Kárpáti, vagy, hogy mi a következménye annak, ha együtt van eggyel. Csak azt tudta, hogy akarja, hogy az övé legyen. Életében most először nem akart halálra vizsgálni mindent minden szempontból, és túlságosan óvatosnak lenni, mielőtt megteszi a következő lépést. Dax ragyogó pillantása összekapcsolódott az övével, és tudta, hogy teljesen, végérvényesen elveszett, de ez még csak nem is érdekelte.

13. Dax kinyújtotta felé a kezét. Riley nem tudta elszakítani a tekintetét az övétől. A bennük lobogó heves lángok, mintha átugrottak volna rá, hevességük azzal fenyegette, hogy felemészti. A legbensőbb magja is tüzet fogott, ellenállhatatlanul vágyott a férfira. Erős, férfias illatának, és izzó szempárjának kombinációja megbabonázta. Tett előre egy lépést, mintha kényszerítené rá valami, annyira szüksége volt Daxra, mint a levegőre a lélegzéshez. Nem emlékezett rá, hogy az első lépés után újra megmozdult volna, egyszer csak ott állt mégis közvetlenül előtte, olyan közel, hogy érezhette teste hihetetlen melegét. Égett a vágytól. Érte. Ott volt a szemeiben, azokban az ugráló kis lángokban, úgy nézett rá, mintha az övé lenne. Úgy tűnt, ismeri őt, mindent tud róla, hogy pontosan tisztában van vele, mire vágyik, mire van szüksége. Mintha közvetlenül a lelkébe talált volna utat, a szívébe. A mosolya beragyogta az egész világot. Bátorságot adott neki, jobb emberré tette. Riley belezuhant, mint egy szakadékba. Rásimította tenyerét domború mellkasára, és felemelte a fejét, hogy felnézhessen rá. Dax tekintete izzott, megbélyegezte őt valahol mélyen a bensőjében. A levegő nem volt hajlandó távozni a tüdejéből. Azon kapta magát, hogy csak bámul felfelé arra a tökéletesre faragott arcra, egy kicsit elveszetten. Semmit sem volt képes elrejteni előle. Tudta még a legbensőbb gondolatait is. Sebezhetőnek érezte magát, mintha egy éles fényű reflektor világított volna rá, ami elől képtelenség volt elszökni. A férfi mindent tudott róla, azt, hogy ki ő, hogy mit akar, hogy mit képvisel. Még a legmélyebb félelmeit is, de ez sem számított neki. Akkor hát miért kellene megpróbálni elrejtenie előle, hogy minden sejtjével, minden idegszálával vágyik rá? Hiszen úgyis tudja. Nem szégyenkezett emiatt. Dax nagyszerű férfi volt, az egyetlen, akivel kapcsolatban valaha is eszébe jutott, hogy nekiadja a testét, a szívéről már nem is beszélve. Dax a két kezébe fogta az arcát, és lehajtotta hozzá a fejét. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod Riley? Én vagyok az, akit akarsz? Még a hangja is, az a sötét, meleg melasz lassan áramló lávát indított el az ereiben, a vágy spirálvonalban csavarodott át a testén. „Csókolj meg.” Csak gondolta. Úgy is csak suttogva. Összeolvasztotta vele az elméjét, és elküldte a képet. Szüksége volt rá, hogy megcsókolja. Mintha egész életében arra várt volna, hogy Dax megcsókolja. Dax szája – az az ó-de-tökéletes szája – mosolyra görbült. Fehér fogai kivillantak. Egyenletesek voltak, erősek, és nyilvánvalóan elég élesek, hogy kiharapjon Riley-ból egy falatot. A szíve készségesen felgyorsult az övéhez. A pulzusa a fülében mennydörgött. Ahogy Dax feje engedelmesen lehajlott az övéhez, a lába alatt megindult a föld. A tüdeje levegőre vágyott. Olyan gyönyörű volt ez a férfi, aki annyira erős és vad volt, vele mégis védő és gyengéd. Az ajkai elsuhantak az övé fölött, pillekönnyen, mégis melegen, és a lány már ismerősként üdvözölte a benne felkavarodó erotikus örvényt. Örökké tudta volna csókolni, és az sem lett volna elég hosszú.

Dax hosszan simogatta gyengéd ujjakkal az arcát. A lány annyira fiatal volt hozzá képest. Bár tudta, Riley a saját világában már elég idősnek számít, hogy tudja, mit csinál, mégis az összes védelmező ösztöne feléledt. – Riley… – a szíve tiltakozott, de Dax nem tudott volna önmagával együtt élni, ha nem próbálja figyelmeztetni. – Nem muszáj ezt tenned. – Ezt akarom – nyugtatta meg. Csillagok ragyogtak a szemében, ahogy felnézett rá. Dax hasa forrón összeszorult. A lány az ártatlanság és a csábítás tökéletes keveréke volt. Hüvelykujjával cirógatni kezdte odavissza makacs állát. – Ha összekötöm magunkat, nincs visszaút. Ez nem pontosan ugyanolyan, mint a te világodban. Nem dönthetsz úgy, hogy velem maradsz, csak azért, hogy megóvj a kárhozattól. Akarnod kell velem lenni. Tudnod kell, mibe vágsz bele. Kárpáti vagyok, nem ember. A szabályaim nem mindig lesznek ugyanazok, mint a tieid. A világom pedig veszélyes. – Amikor a lány tiltakozni akart, az ajkaira csúsztatta a hüvelykujját, hogy elcsendesítse. – Riley, nem leszünk képesek visszajönni, ha átmegyünk ezen a hídon. Nem érzed majd jól magad nélkülem. Nem élhetsz mindkét világban. Végül át kell majd hoznom téged az enyémbe, mindennel együtt, amit ez okoz. A lány összeráncolta a szemöldökét. – Gary elmondta, hogy amíg nem követeled a magadénak az életpárod, fennáll a veszély, hogy vámpírrá fordulsz. Megrázta a fejét. – Nem fogok átfordulni. Ez nem kell, hogy szempont legyen a döntésedben. Nem akarom, hogy csupán a testi vonzalom, vagy valamiféle kötelességtudat miatt add nekem magad. Riley felnyúlt, és egy hihetetlenül lágy mozdulattal megérintette az arcát, amit mégis egészen a csontjaiig érzett. – Te buta. Hogyan is ne akarnék veled lenni. Tökéletesen összeillünk. Hát nem érzed? Dax megfogta a kezét, és egy csókot nyomott a tenyere közepébe. – Nekem nem létezik más. Tudom, hogy te vagy az. De egy teljesen más világról beszélünk. Te csak egy oldalamat látod sívamet. Nem nézel utána alaposabban semmi másnak. Nem akarod látni. – Ez nem jelenti azt, hogy nem is tudok róla, hogy létezik. Úgy döntöttem, hogy csak lassan lépek be a világodba, de tudom, hogy az jó lesz nekem. Mi tarthatna itt? Egy karrier, amiben már elértem, amit lehetett? Családom nincs. Elevennek érzem magam, amikor veled vagyok. Magamnak akarom ezt Dax. Hallom mit beszélnek a többiek, amikor a tábortűz körül ülnek. Félnek tőled, nem Gary és Jubal, bár ők is távolságot tartanak, de én a fejedben vagyok. Biztonságban vagyok veled. A férfi még egyszer megpróbálta, de a szíve már énekelt, a vére nekilódult, és megengedte magának, hogy higgyen. – Nem mindig lesz könnyű. Nem mindig lesz könnyű elviselned engem. – Egyszerre csak egyet lépünk, és míg türelmes leszel velem, megcsináljuk – biztosította Riley. Dax a tarkójára simította a kezét, és odahúzta magához. – Nem hiányzik belőled a bátorság, tudod? – De, voltaképpen hiányzik – javította ki Riley –, te vagy az, aki sokkal bátrabbá tesz. – Nagy bátorságra lesz szükséged, hogy teljesen át gyere az én világomba Riley – intette óvatosságra. Lehajtotta a hozzá a fejét, mert egyetlen pillanatig sem volt képes tovább ellenállni neki. Minden egyes sejtje érte kiáltott. Rásimította a száját a lányéra. Nagy erőfeszítésébe került úrrá lenni a sóvárgáson, ami végigsöpört a testén, akár egy szökőár. Finoman megcsókolta, és közben átárasztotta magát az

elméjébe, a szükségét rá, az iránta érzett szerelmét, a hitét, hogy Riley az ő világa, hogy mindig ott lesz vele, mindig mellette áll. A szája bűnösen ízletes volt. Meleg és bársonypuha. Egy örökkévalóságig tudta volna csókolni, újra és újra, még csak levegőt sem akart venni közben. A szél egy dallamot játszott a testén, és fellobbantotta azt a hajlíthatatlan tüzet a hasa aljában. Karmazsinvörös és aranyszín lángok lobbantak a bőre alatt, tűzvihar süvített át rajta. Beszívta puha alsóajkát szája forró üregébe, és halkan felsóhajtott a vágytól. Megrágcsálta buja ajkait, óvatosan harapdálta, megmutatva ezzel, mekkora erőfeszítésébe kerül, hogy egyszerűen fel ne falja. Riley remegett, a légzése felszínessé vált, néha zihálásba váltott. Amikor visszahúzódott, hogy ránézzen az arcára, a szemei hatalmasak voltak, és minden mozdulatát figyelte. Hallotta kopogó szívét, túlságosan gyorsan áramló vére surrogását, amitől csoda, hogy a szíve még nem repedt szét. Felnézett rá. A lángok fennen lobogtak, izzottak Dax szemeiben. A bőre arany és vörös fényben ragyogott, mintha hatalmas teste mélyén tűz tombolna. Olyan magabiztosnak és gyönyörűnek tűnt, hogy Riley nem volt biztos benne, hogy nem valami varázslatos álom szállt rá. Ő volt a legforróbb, legszexisebb férfi, akivel valaha is találkozott. Már az elgyengítette, hogy nézte, a vágy forrón nyalta végig a hasát. Finoman végigfuttatta az ujjait az arcán, egyenesen a szája sarkáig. – Annyira akarlak Riley, hogy még a legmélyebb alvásomat is megzavarják azok a gondolatok, hogy mit szeretnék veled csinálni. A lány izmai összeszorultak, izgalom borzolta a combjai közét és a melleit. Dax izzó szeme hipnotizálta. A mélyebbnél mélyebb rétegek alatt az éhség és a vágy lángjai egyre magasabban és vadabbul lobogtak bennük, félelem reszketése csúszott végig tőle Riley gerincén. – Senki sincs ezen a világon nagyobb biztonságban tőlem, mint te Riley – biztosította, és egy csipetnyi gyengédség lopózott be a hangjába. – Soha nem bántanálak. – A tenyerére vette az állát, a hüvelykujja oda-vissza járt azon az apró bemélyedésen. A lány képtelen volt elszakítani a tekintetét a tökéletes szájától, és a lassan meghosszabbodó fogaitól. Még csak kísérletet sem tett rá, hogy elrejtse előle a vágyát, vagy megnyúló agyarait. A szíve dübörgését nyilvánvalóan a férfi is hallotta. Finoman ráfektette a tenyerét a mellkasára. –Hagyd a szívednek, hogy meghallja az enyémet. Kiált a tiednek, engedd, hogy feleljen neki. Riley úgy érezte, mintha satu szorítaná össze a szívét. Dax hangja füstös, és bársonypuha volt, megérintette minden idegvégződését. És a tenyere, alig pár centiméterrel a bal melle domborulata fölött képtelenné tette még a légzésre is. – És lélegezz – tanácsolta végül, a hangja buja csábításba burkolta a lányt. Riley megpróbálta azt tenni, amit mondott, kilélegzett, amikor ő, nehogy odaájuljon a lábai elé. Soha életében nem hatott így rá férfi. Dax teljes mértékben uralta a helyzetet, míg ő rémült volt és kétségbeesett. „Mindent összevetve, nem vagyok benne egészen biztos, hogy teljesen uralom a helyzetet – gyónta meg Dax. A szavak, amik Riley elméjének belső falán simítottak végig, lassú melaszként áramlottak be a magány és a szégyenlősség repedéseibe, és várakozással töltötték el. „A kétségbeesetten nem elég erős szó, hogy leírhatnám vele, mennyire vágyom rád.” A tekintete összekapcsolódott az övével. A lángok magasan lobogtak a szemeiben, miatta. Riley szíve felvette Daxé ritmusát. A légzése követte az övét. Ő volt az egyetlen biztonságos pontja, amíg átvezette egy teljesen ismeretlen világba. – Akarom Dax – mondta a lehető legszilárdabban, amit remegő teste még lehetővé tett. És tényleg akarta. Azt a remegést éppúgy okozta az ismeretlentől való félelem, mint a várakozás. Dax intett egyet, és ott, az éjszakai virágok mezejének közepén, a hegyen, ahol Riley a világra jött, megjelent a ködfátyolban egy hatalmas, fehér függönyös, baldachinos ágy.

Felismerte a drapériát, egy képen mutatta az anyjának egy magazinban még tinédzser korában. Ez az ágy éppen olyan szép volt, mint azon a képen, a fa részek mélyarany színben játszottak, faragott hullám és levélmotívumok díszítették. Dax kézen fogta, és keresztülvezette a virágok között, az illata, ami belőle és a mezőről is áradt, egészen betöltötte,és kissé meggondolatlanná tette Riley-t. Mélyen nőiessége magjában a fájdalom egyszerre volt édes és rettenetes, míg ott lépkedett a keskeny ösvényen, hogy végül megálljon álomágya oldalánál. Dax lehajtotta hozzá a fejét, a szája épp olyan sürgető sóvárgással tapadt az övére, mint ahogyan az ujjai kerestek bejutási lehetőséget az inge alsó szegélyénél. A csókja szédítő szükségbe bódította. Amikor felemelte a fejét, Dax lassan lehúzta róla az inget, egy szál levendulaszínű melltartót hagyva csak a felsőtestén. Riley beleremegett, ahogy a köd megérintette a bőrét. Dax kissé hátrahajolt, lángoló szemei rajta pásztáztak, és azonnal melege lett, a testhőmérséklete az egekbe szökkent az őket körülvevő hűvös pára ellenére. Végigsimított a bőrén a melle domborulata fölött. – Olyan gyönyörű vagy. A bőröd hibátlan, és hihetetlenül puha. – Szinte csak lélegezte a szavakat. – Kővé nehezülten is éberen feküdtem, és csak az járt a fejemben, hogy mit akarok tenni veled. Megismerni minden négyzetcentiméteredet. Megízlelni minden porcikádat, végigcsókolni az egész tested, a magaménak követelni mindenedet. Riley gyorsabban szedte a levegőt. Minden, amit Dax tett, minden, amit mondott azon a forró, szexi hangon, de még az is, ahogyan kinézett, elgyengítette őt, a teste nyirkos és lüktető lett tőle. Több, mint hajlandó volt nekiadni magát bárhogyan, ahogy csak a férfi akarja. – Te avio päläfertiilam – suttogta a saját nyelvén. Ujjai rátaláltak a haját összefogó szalagra, lehúzta azt hajfonata végéről. – Te vagy az életpárom. Finom mozdulatokkal kibontotta a fonást, míg a fürtök kék-fekete vízesésként leomlottak Riley derekáig, akár egy vízesés. A hangja, a hangszíne is megváltozott, amikor az ősi nyelven beszélt. A szavak úgy hangzottak, mintha valamiféle parancsra törnének fel a férfi bensőjének legmélyéről. Ahogy beszélt, Riley-ban minden válaszolt a szavakra, szinte szárnyra kelt, még belső izmai is görcsösen összehúzódtak egy érzéki hullámban, amit képtelen volt megakadályozni. Dax az öklébe markolta a haját, és hátrahúzta a fejét, a szája rátapadt az övére, bebocsátást követelve. Lenyelte halk zihálását, amikor Riley tétova kísérletképpen végigsimított a nyelvével az övén. Közelebb húzta magához, a szabad keze bejárta a testét, a hátát simogatta, majd lesiklott a fenekére. A tenyere rásimult a kemény félgömbökre, és odaszorította súlyos merevedéséhez. Sírós kis nyöszörgés szakadt ki a lány torkából. Egy része még mindig félt attól, amit csinált, különösen pedig, amikor a nyelvével megérezte Dax meghosszabbodott, kiélesedett agyarait, vagy amikor azok a bőrét karcolgatták nagyon finoman. Tudta, hogy a férfi visszafogja magát, csak nagyon lassan veszi birtokba, Riley saját teste volt az, ami fellázadt ellene, kétségbeesetten vágyott arra, hogy az övé legyen. Dax egyre lejjebb hajtotta a fejét, végigcsókolta az arcát a szájsarkától az álláig. Belecsípett a fogaival az apró mélyedésbe ott. – Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. – Halkan suttogta a szavakat az állába, mégis parancsolt mély hangja. – Az életpáromnak követellek – fordította le a szavait, míg a keze a melltartója kapcsára siklott. Lehúzta róla a fehérneműt és félredobta. Tekintete leereszkedett csupasz melleire, a lélegzet bennszorult a tüdejében.

Hogy ott állt előtte félmeztelenül, attól Riley ledérnek, és roppant szexinek érezte magát. Felnyúlt, és végigsimított sorban minden Dax minden egyes arcvonásán, megcirógatta az állkapcsát, körülrajzolta a száját. – Tényleg te vagy a legszebb férfi, akit valaha is láttam – ismerte be. Dax rásimította a tenyereit a melleire, hüvelykujjai a bimbókat simogatták, lehajtotta a fejét, és az állától tüzes nyomot csókolva lassan végighaladt a torkán, majd le a melle csúcsaiig. A szája forró volt és érzéki, meghúzgálta, megszopogatta, a nyelvével simogatta, a fogaival karcolgatta óvatosan. Csak amikor Riley már azt hitte, hogy a lábai képtelen lesznek tovább megtartani, akkor haladt tovább a szája a bordáin keresztül lapos hasára. – Ted kuuluak, kacad, kojed. – A nyelve felörvénylett a köldöke körül, majd elmerült benne. Azok a karmazsinvörös lángokat lobogtató szemek felnéztek rá, amikor fordított. – A tiéd vagyok. Riley szíve botladozni kezdett a kinyilatkoztatástól. A gondolat, hogy Dax az övé, hihetetlen izgalmat váltott ki belőle. Végigsimított tüskerövidre nyírt haján. Szerette, ahogyan a vastag bozont felfelé meredezik, akár a szög, mégis olyan lágynak érződik. Dax térdre ereszkedett előtte, kezei a nadrágja derekára siklottak, hogy kigombolja, és közben parázsló pillantása fogva tartotta az övét. Riley ismét nem jutott levegőhöz a látványtól, hogy ott térdel előtte, és úgy nézi, mintha fel akarná falni, kezdte azt hinni, hogy a teste pillanatokon belül tócsává olvad a férfi előtt. Szinte vontatott mozdulatokkal nyitotta szét a nadrágot, majd csúsztatta az öv alá a hüvelykujjait, hogy letolja a csípőjéről. A levendulaszín bugyi a nadrággal együtt sodródott, teljesen, csupaszon és védtelenül hagyva a testét Dax tekintete előtt. Hová lett a csizmája? A gondolat csak úgy átröppent a fején. Az egyik pillanatban még érezte őket a lábán, a következőben pedig teljesen meztelenül állt ott. A fogai apró szúrásokkal harapdálták végig a köldökétől a csípőjéig, ahol a nyelve rátalált egy érdekesnek tűnő bemélyedésre, ahol hosszan elidőzött, kényeztette saját kedve szerint, és ez minden kérdést, sőt, az összes gondolatot is kiűzte Riley fejéből. Ki lenne képes gondolkodni, amikor a hasát és a csípőjét csókolgatják, és közben finoman gyúrják a fenekét? – Élidamet andam. Felajánlom neked az életem. A kezei a lábaira siklottak és széjjelebb tolták őket, majd végignyalta a bal combja belső oldalát, míg tüskés, ám mégis puha haja végigsimított a másikon. Ezt nem fogja túlélni. Riley megragadta a vállait, és halkan belenyöszörgött az éjszakába. Hátradobta a fejét, a teste lüktetett és lobogott. Dax szája apró lángokat hagyott mindkét combja belső felén fel és lefelé haladva, fogaival harapdálta, majd nyelvével enyhítette a csípések fullánkjait, míg Riley már pusztán egy cérnaszálon kapaszkodott az épelméjűségébe. A férfi végül felemelte a fejét, kezeit rásimította a csípőjére, meleg lélegzete a lábai találkozásánál ingerelte a göndör fürtöket. – Pesämet andam. – Egyetlen pillanatra sem engedte el a csípőjét, miközben felállt, és attól, hogy ő még mindig tetőtől talpig fel volt öltözve, Riley még sebezhetőbbnek, ámde valahogy szexisebbnek is érezte magát. – Neked adom a védelmem. Kezei a derekára csúsztak, és hátrálásra biztatta, míg a térdhajlata neki nem ütközött az ágy szélének, és meg nem rogytak a lábai. Dax megtartotta, és gyengéden segített neki hanyatt feküdni. Riley úgy érezte, mintha rabul ejtette volna egy végtelenül erotikus álom. Dax kezei végtelenül finomak voltak, míg eligazította őt a selyem lepedőn, mégis határozottak és erősek, úgy érezte, mozdulni sem tudna, a teste elolvadt, ólmossá vált, forróbbá, mint amit még lehetségesnek gondolt, képtelen volt bármit is tenni azon kívül, hogy kétségbeesetten várt.

Fölötte köd lebeget fehér takaróként, örvényei olykor eltakarták a csillagképeket az érintetlen hamuval együtt, ami még mindig a magasban lebegett a párafelhőkön túl. Tudta, hogy Dax hozta létre neki ezt a gyönyörű szabadtéri mennyezetet. A szél megérintette felforrósodott bőrét, hűvösen simított végig égő bőrén, ami csak fokozta vágya sürgetését. Dax megfogta a bokáit és széthúzta őket egymástól, felfedve, sebezhetővé téve maga előtt nőiessége bejáratát. A kezei még mindig gyengédek voltak, ám fogása törhetetlen, nem tudott volna kiszabadulni a kezei közül. Az arcára ugrott a pillantása. – Uskolfertiilamet andam. – Áthúzta a pólóját a fején, és messze dobta. – Tiéd a hűségem. Riley érezte, hogy a szíve megugrik a férfi felé, válaszként annak kinyilatkoztatására. Valami megmozdult a bensőjében. Tisztán érezhető volt a változás, a vére szinte üvöltött a fülében, ugyanabban a ritmusban, mint ahogyan Dax szíve dobogott. Egyik kezével a bokáját fogta bilincsbe, és mozdulatlanul tartotta, Míg eltüntette a többi ruháját egyetlen gondolattal, ahogyan azt a fajtája szokta. Riley tekintete lefelé kezdett vándorolni az arcáról, széles mellkasára, lapos hasára, majd még lejjebb, hosszú és vastag férfiasságára. A lány szemei nagyra nyíltak, a bőre forróról egyetlen pillanat alatt jéghidegre dermedt, hogy aztán ismét tűzforróvá váljon. Mindkét kezével megmarkolta a lepedőt, hogy mozdulatlanul tudja tartani magát, amikor Dax lehajtott a fejét, hogy megcsókolja a vádliját. Az ajkai hűvösnek tűntek a bőrén, De az ujjai forrón csúsztak végig a combjain. Riley ösztönösen elrántotta volna a lábát, de a férfi nem eresztette el a bokáját a fogásából. A szája magasabbra siklott, éles fogainak apró harapásait nyelvének bársonyos, lassú, ráérős simításai enyhítették. Egy pillanatra megállt, rásimította ajkait a combja belső oldalára, míg a haja végigsiklott Riley nedves nyílásán, ami villámíveket küldött végig a lány egész testén. – Sívamet andam. – Találkozott a pillantásuk. – Neked adom a szívem. Riley tüdejéből kiszaladt a levegő. Amellett, hogy ő volt a földön a legszexisebb férfi, a hangjából, szemeiből áradó őszinteség is megbabonázta. Volt bennük valami sokkal mélyebb gyöngédség, ami teljesen elgyengítette. Átadta neki a szívét megőrzésre. Az elképzelés egyszerre volt felemelő és megalázó. Dax egy ősi harcos volt, mindent egybevéve egy egészen más faj, vadabb, erősebb, mint az állatok, és mégis rábízta magát. Újra lehajtotta a fejét egy lusta, lassú mozdulattal, mintha a világ minden ideje az övé lenne, és Riley már csak a lepedőt tudta szorongatni, és a fejét dobálta a párnán, a teste már nem volt az övé. – Az illatod megrészegítő – suttogta bele a szeméremdombjába, meleg lélegzete csak fokozta a csavarodó, tekergőző vágyat a lány testében egyre szorosabbra és szorosabbra. Minden szó, amit mondott. Minden mozdulat. Az érintése. A szája. A csókjai. A teste érzése, ami kemény és merev volt saját lágysága mellett. Mélyen beszívta az illatát, és Riley csak ekkor jött rá, hogy ahogyan a virágok Dax illatát árasztották neki a réten, a férfi viszont az ő illatát érezte rajtuk. Felemelte a fejét, hogy lenézzen rá, a vörös-narancs lángok aranyszínűvé váltak a szemében. Nyers, leplezetlen éhség vésődött a vonásaiba, sugárzott a tekintetéből. Végtelenül érzéki volt. Riley egész teste szinte ökölbe szorult, felkészült, várakozott. Visszatartotta a lélegzetét. Még a szíve is mintha megállt volna. – Sielamet andam. – A szemeiben a lángok magasra ugrottak, fellobbantak a heves izgalomtól. – Tiéd a lelkem. Riley lángolt, a fejét dobálta a párnán. Nekiadta a szívét, és a lelkét. A hűségét. A testét is akarta. Mindennél jobban. Azonnal. – Kérlek Dax – suttogta halkan, mint egy könyörgést, egy imát.

– Fel kell készülnöd rám sívamet, azt akarom, hogy csak öröm legyen számodra az első alkalom. – Készen állok – súgta szinte zokogva. Kezei beletúrtak a sűrű, rövid tincsekbe, az ujjai ökölbe szorultak, megpróbálta maga fölé húzni a férfit. Az egész bensője fájt, pulzált és lüktetett. Az izgalom egyre szorosabban tekeredett köré, a nyomás egyre csak nőtt, míg végül azt hitte, hogy a teste összeroppan. Megérezte, hogy a nyelve végigsiklik rajta, és elveszítette az eszét. Dax egyik karjával körülölelte a csípőjét, hogy mozdulatlanul tartsa. – Olyan türelmetlen vagy. Ne mozogj. – Lehetetlent akarsz – lihegte. Dax felemelte a fejét, épp csak annyi időre, hogy egy dorgáló pillantást vessen rá. A szemei szinte égették, a lángok bennük most egészen vörösekké váltak, azzal fenyegetve, hogy felperzselik a férfi önuralmát. Riley ujjai még jobban összeszorultak a rövid tincsek között, és már csak várni volt képes. Tényleg biztos volt benne, hogy nem fogja túlélni az óriási nyomást, és az iszonyú forróságot. A bőre felső rétege alatt, mintha egy töredékmásodpercre elkapta volna a pikkelyek benyomását, és Dax bőre tüzes vörössé vált, akár a szemei. Az ő testhőmérséklete is teljesen elszabadult, akárcsak Riley-é, mintha mindketten tüzet fogtak volna. Vörös-arany szikrák zúdultak alá körülöttük. A szája ismét megérintette, a nyelve gonoszul simogatta, majd mélyen belédöfött. Riley vonaglani kezdett, a csípője rángatózott még a férfi karjának szorításában is. Az izmai összehúzódtak. Egy apró, sírós nyöszörgés szakadt ki belőle. A férfi lassan, komótosan indította a támadást, nyelve és fogai kikapcsolták a lány agyát. Forró, kétségbeesett hangok szöktek ki Dax torkából, mintha képtelen lenne betelni az ízével. A karjai szorosabban fonódtak köréje, mozdulatlanul tartották, míg szívta és nyalta, fogai aprókat haraptak belé, Riley így csak a fejét volt képes dobálni alatta, míg a teste még több krémes folyadékot árasztott ki a férfi szájába. A gyönyör karmos markába szorította a gyomrát, amikor egy ujjával beléhatolt. „Nem élem túl.” A félelem szétáradt az elméjében, ahogyan a teste egyre szorosabbra és szorosabbra feszült az izgalomtól. Dax minden képzeletet felülmúlóan erotikus, forró és szexi volt, ő pedig képtelen volt vele lépést tartani. „Kapaszkodj belém.” A hangjából durva, nyers vágy áradt. Felemelte a fejét, birtoklás izzott ragyogó szemeiben. Riley gyomra megfeszült, amikor beékelte a testét a lábai közé, felemelte a csípőjét és elhelyezkedett a bejáratánál. Odaszorult hozzá, érezhette forró, vastag, bársonyos acélosságát. Egy halk, zokogásszerű könyörgés tört ki belőle. Egy pillanatig sem volt képes már várni. Dax ujjai belemélyedtek a csípőjébe, ahogy lassan, centiről centire elkezdett belényomulni. Hátravetette a fejét, majd a szemében vad, szenvedélyes örömmel rabul ejtette a pillantását. – Ainamet andam. Neked adom a testem. Dax küzdött, hogy megőrizze önuralmát. Riley perzselően, szorosan csomagolta eleven tűzbe, és még abban sem volt biztos, hogy képes befogadni. Végtelenül szoros izmai vonakodtak behódolni lassú, ám kitartó megszállása előtt. – Sívamet kuuluak kaik että a ted – harapta a szavakat a fogai között, míg az érzések szétáradtak rajta éppúgy, mint benne. Nyugodtan tartotta magát, bár az egész teste követelte, hogy egyetlen mozdulattal belényomuljon, de a lánynak szüksége volt néhány pillanatra, hogy alkalmazkodjon. – Ugyanezt várom el tőled is. Komolyan gondolt minden egyes kiejtett szót. Összekötő rítus ide, vagy oda, a szavak a köteléknél is többet jelentettek közöttük. Riley az ő imádott, féltve óvott kincse volt, akit

mindenek fölött szeretett. A szíve az övé volt. A lelke is. És most a teste is az övé lett, a gyönyör csodaszép eszköze, aminek még a létezéséről sem álmodott. Összeszorított fogakkal nyomult beljebb újra, érezte, ahogyan vonakodó izmai lassan kibomlanak előtte, mint az őket körülvevő virágok szirmai, mígnem beleütközött a vékonyka akadályba. Olyan örömöt akart neki adni, hogy soha ne bánja meg a döntését. Elmozdult, teljesen betakarta őt, a mozgása zihálást és vonaglást váltott ki a lányból, belső izmai újra tüzes szenvedéllyel markolták meg. Végigsimított a melle domborulatán. A hüvelye ismét összeszorult, szinte belefojtva őt a gyönyörbe. A döntésével megmentette a lelkét, függetlenül attól, amit ezzel kapcsolatban neki mondott. Lehet, hogy valóban soha nem fordulna vámpírrá, de az ajándéka végtelenül fontos volt neki, hiszen Riley őt választotta. Követte egy ismeretlen világba, egy veszélyes helyre, pedig félt és aggódott. Beléhelyezte minden hitét, megbízott benne, amikor már ő maga is alig volt képes hinni magában és a világban, amiért harcolt. Ajkai végigvándoroltak krémes bőrű melle domborulatán, behúzta a szájába, erősen megszívta, szopogatta, a nyelvével ostorozta, fogaival karistolta sajgó mellbimbóját. Az érzés az őrületbe kergette Riley-t, kétségbeeséssé fokozva vágyát. – Dax, többet. Többre van szükségem. Valahogyan le kellett állítania a vágy szorítását, csökkentenie kellett a robbanásig növekedett feszültséget a testében. Dax egy pillanatra felemelte a fejét, és az az ezernyi mélységű szempár vadul izzani látszott. Kinyitotta a száját, hogy felfedje kiélesedett agyarait. Riley lélegzete a torkán akadt. Azok a fogak mélyre hatoltak melle domborulatába, míg a férfi csípője előretört, átszakítva az utolsó vékony akadályt. Fájdalom csapott át a testén, majd közvetlenül a nyomában az extázis szinte az egekig csapott. Riley teste ívbe feszült, a talpai megtámaszkodtak a matracon, hogy a csípőjét önkéntelenül előre, felfelé tolva találkozzon Dax erőteljes lökésével. Az öklei a hajfürtjeit szorították, míg a vére átözönlött a férfi szájába, összekötve őket a saját fajtája módján. Mindenhol ott volt, a testében, az elméjében, a szíve mélyére ásta magát, az illata, az érintése lerohanta a lány összes érzékét. Olyan szorosan olvadtak egymásba az elméik, hogy Riley érezte a saját vérének ízét, és azt a kirobbanó örömöt, ahogyan az elárasztotta Dax minden egyes sejtjét és szerveit. Már eleve hatalmas merevedése még jobban megvastagodott, a végletekig kifeszítve őt, miközben egyre többet és többet adott magából. A tűz keresztülszáguldott Riley-n, a hüvelye körülölelte, fojtogató szorossággal, mégis bársonypuhán, tüzesen markolta, fejte és szorította, ahogy egyre mélyebbre hatolt, és minden egyes kemény lökéssel mindketten egyre közelebb sodródtak a szabadeséshez. Mindezek az érzések keresztülszáguldottak a lányon, összekeveredtek saját saját örömével, még magasabbra emelve izgalmát. A forróság kiégette, felperzselte. A feszültség egyre csak nőtt, és a vége még csak fel sem rémlett a láthatáron. Kezei lecsúsztak Dax vállaira, a körmei belemélyedtek a húsába, míg vadul dobálta magát alatta. Dax végül kelletlenül felemelte a fejét, és nézte, hogyan szivárog a vér a két harapásnyomból, hogyan folyik végig a krémes dombon, megkerülve az ágaskodó mellbimbót. Riley mellkasa zihálva emelkedett és süllyedt, és míg a férfi követte szájával a csábító nyomvonalat, megengedte magának, hogy a teste szinte durva erővel nyomakodjon előre újra és újra. Végül lezárta a nyelvével a két kis sebet. – Ainaak olenszal sívambin. – Robosztus, már-már érdessé torzult hangon ejtette ki a szavakat, és mozdulatlan maradt, mindkettejüktől megtagadva a kielégülést. Nagyon közel állt

ahhoz, hogy morogni kezdjen, Riley testében nagyobb örömöt élt át, mint amit valaha is el tudott képzelni. – Az életed a legnagyobb becsben tartom minden időben. Riley izmai megszorították, a lány szinte nem is volt eszénél. Összekapcsolódott elméjükből pontosan tudta, mennyire közel van Dax az önuralma elvesztéséhez. A feje alá csúsztatta a karját, a szemeiben minden eddiginél forróbb lángok izzottak, szinte bélyeget égetve a lányba. – Maradj veszteg. Zihált, a csípőjének képtelen volt parancsolni, az izmai össze-összeszorultak körülötte, kétségbeesetten kielégülésre vágyva, a feje vadul hánykolódott. Képtelen volt mozdulatlan maradni, bármit is mondott Dax. Megpróbálta felemelni a felsőtestét, de a férfi az egyik kezét a mellkasára simítva mozdulatlanul tartotta. Az egyik gyémánt kemény körmével keskeny vágást ejtett saját mellkasának súlyos izmain a szíve fölött. – Vedd, amit felajánlok sívamet. Gyere közelebb a világomhoz. Riley szemei hatalmasra nyíltak. Szinte sokkosan bámult fel rá. Nem kellett volna annak lennie, mégis végtelenül forrónak, erotikusnak, szexinek tűnt odakinn a szabadban, a kemény testével, azok a rubinvörös vércseppek pedig egyenesen megigézték. Már majdnem megrázta a fejét, de egyszerűen megbabonázta a látvány. – Kérlek – suttogta. A teste lángolt. Kielégülésre volt szüksége, de teljesen bizonytalan volt, hogyan is kérje meg rá a férfit, hogy juttassa át a szakadék szélén. A kísértés, hogy megkóstolja őt, egy sötét suttogás volt az elméjében, amit képtelen volt figyelmen kívül hagyni. A gondolatnak, hogy a vérét igya, visszataszítónak kellett volna lennie, nem pedig erotikusnak, de a szája vágyott rá, hogy megízlelje. Az illata mindenhol ott volt, az ő teste pedig forró és sóvárgó volt. – Magadnak kell meghoznod a döntést Riley – mondta kérlelhetetlenül. – Ez a módja annak, hogy közelebb hozzalak a világomhoz, és neked biztosnak kell lenned benne, hogy valóban ezt akarod. Míg az egyik karja bölcsőjében a fejét ringatta, a másik keze a csípőjét tartotta meg, míg mélyen, erőteljesen beléhatolt. Riley úgy érezte, mintha vastag, hosszú férfiassága, acél billogzóként égetné belülről. Látta a ragyogást a bőre alatt, a szemeiben, a teste perzselően forró volt. Kemény húsának minden egyes négyzetcentimétere, ami a hüvelyébe hatolt, újabb lángokat árasztott szét benne. Az egész teste lángolt, felperzselődött. És még mindig nem volt vége. Dax megmozdult, majd ismét megállt. Halk zokogás szökött ki Riley torkából. Szüksége volt rá. Akarta őt. „Vágysz rám.” – Egy ragyogó vércsepp aláhullt mellizmairól Riley mellbimbójára. A tekintetével követte, a nyelve önkéntelenül végigsiklott az ajkán. Dax nem engedte elrejtőzni az igazság elől. Mélyen az ereiben érezte a lüktetést, ami pontosan olyan erős volt, mint a rettenetes fájdalom a testében. A virágok mezeje emlékeztette a férfi ízére a virágban, a részegítő illat ezerszeresére felerősödve vette most körül. Nem tudta volna tagadni, hogy amit az elméjében suttog, az igaz, de az emberi tilalmak visszarettentették. „Az éhséged nekem is fáj.” Durván érdes hangját mérhetetlenül csábítónak érezte, a teste egy légkalapács erejével döfött belé, majd ismét mozdulatlanná vált. Riley kétségbeesésében még mielőtt meggondolhatta volna magát, végighúzta a nyelvét azon a bíbor nyomvonalon. Az íze, akár a pezsgőé, berobbant a szájába. Szinte öntudatlanul követte a nyomot vissza a forráshoz, a szája rátapadt, megmártotta benne a nyelvét, simogatta vele.

Dax rekedt nyögése érdes és szexi volt. Hátravetette a fejét, és közben az elméjében suttogott neki, bátorította, most, hogy meghozta a döntést. Életének lényege áradt a lányba, eltöltötte őt, megkezdte a belső átalakítást. – Te élidet ainaak pide minan. Az életed a sajátom elé helyezem örökre. – Dax összeszorított fogai közül harapta ki a szavakat. A teste remegett az erőfeszítéstől, hogy kitartson. A bőre vörös és arany színben ragyogott, pikkelyek csillantak meg bőre mélyén. Riley felnézett az arcára. A puszta vágy vésett belé ráncokat, és ez az izgalom újabb tűzspiráljait indította útjukra a testében. Az íze szinte sokként érte, színtiszta afrodiziákum volt, ami csak növelte a tűzvihart, ami a bensőjében dúlt. Soha nem kaphat belőle eleget, sem az ízéből, sem a testéből. – Elég sívamet. Nem fogadhatsz be túl sokat elsőre. Csak amennyi okvetlenül kell egy valódi cseréhez. Mintha valahonnan a távolból hallotta volna a szavait. A vére üvöltött a füleiben. Nem volt benne egészen biztos, mire is gondol a férfi, de egyszerűen képtelen is lett volna megállni. Dax kénytelen volt óvatosan a szája és a mellkasa közé csúsztatni a kezét. – Te avio päläfertiilam. – Mindkét kezével megragadta a csípőjét, közelebb húzta magához, miközben a vállaira emelte a lábait. – Az életpárom vagy. Riley egy halk zokogásszerű nyögéssel visszahanyatlott a párnára, a tekintetük összekapcsolódott. A teste azzal fenyegette, hogy felrobban, megrémült, hogy darabokra hullik. Az erőteljes mozgás mintha nem csak a teste, de a lelke legmélyéig simogatta, cirógatta volna. Minden újabb lökés fehéren izzó tűzként lobbant fel benne. Hajszálnyira volt már a gyönyörtől, mégsem volt képes átzuhanni a peremén. „Dax!” – nyúlt ki az elméjéért, homályos gondolatokkal próbálván elmagyarázni neki, hogy szüksége van arra, hogy a kielégülésbe vezesse őt. – „Kérlek. Nem tudok…” Fogalma sem volt róla, mire lenne szüksége, csak azt tudta, hogy belülről kifelé hamuvá ég. Dax felemelkedett, és férfiassága, mint egy eleven húsba csomagolt acélszeg, eltemette magát benne újra és újra. Mélyre. Nagyon mélyre. Olyan mélyre, hogy Riley esküdni mert volna, hogy egészen a lelkéig hatolt. Egyetlen lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott, hajlíthatatlanul követelte a magáénak a testét egészen. Riley beleásta a körmeit a karjaiba, a feje esztelenül hánykolódott, a tüdeje levegő után sóvárgott. Az elméje mélyén hallotta saját sikolyát. A szája is kinyílt ugyan, de hang nem tört ki rajta. Dax teste erősen leszorította az övét. Aztán az orgazmus keresztülszáguldott rajta, összetörte, megolvasztotta az izmait, a csontjait, a sejtjei, szövetei lángoltak a gyönyör megrázó erejű robbanásában. Érezte, hogy Dax is kitör, akár egy tüzes vulkán, egyik pulzálás követte a másikat, míg úgy tűnt, a teste milliónyi apró darabra törik. A férfi lerogyott fölötte, zihálva lélegzett, a szíve úgy dübörgött, hogy Riley tisztán hallotta. Ő maga moccanni sem tudott, a testében még mindig élt az öröm, de a tagjai ólmosakká váltak, és képtelen volt még ahhoz is erőt találni magában, hogy a kezét felemelje, és megsimogassa azt a szeretett, vastag tüskehajat. Dax odafúrta az arcát a nyakához. – Ainaak sívamet jutta oleny. – A suttogás betöltötte a lány elméjét. – Összekötve velem az örökkévalóságra. A gyönyör újabb lökéshulláma csapott le Riley-ra. Remegett, a teste újra és újra a csúcsra ért. De valami mélyen benne megváltozott. Valahogyan… több lett. Kifejlődött. Összekötődött a férfival. Soha többé nem akarta elengedni. Úgy tűnt, mintha több millió láthatatlanul vékony szálacska kötné össze őket. Dax csókokat simított lehunyt szemhéjaira. – Ainaak terád vigyázak. Mindörökre a gondjaimra bízva.

Míg a teste még mindig remegett, Riley rákényszerítette a kezét, hogy felemelkedjen Dax arcához. A lehetetlenül hosszú szempillák nedvesek voltak. Finoman megérintette a csúcsukat. Dax elfordította a fejét, hogy a szájába kaphassa az ujjait, gyengéden megszopogatta őket, mielőtt elengedte volna. – Az összekötés rituálé olyan nálunk, mint nálatok a házasság, csak tartósabb. A lelked az enyémhez kötődik. Talán meg kellett volna várnom, míg több fogalmad lesz felőle, hogy mibe keveredtél. Ez nem mentség, de nem akarok újra egyedül lenni Riley. – Én sem – biztosította, és alig tudta visszatartani a könnyeit. – Akarom ezt. Nem számít, mi történik Dax, úgy döntöttem, hogy veled leszek. Figyelmeztettél, hogy nincs visszaút. Felkészültem rá. A férfi hanyatt fordult, és magával húzta a lányt is, aki elfészkelődött a mellkasán. Riley kimerülten temette az arcát a nyaka és a válla találkozásába. Biztos volt benne, ha egyedül lenne, megdöbbenne önmaga döntésének beláthatatlan nagyságától, de belekapaszkodott Daxba, egyik kezét a hajába fúrta, míg a másikat a mellkasára simította. A férfi köréje fonta a karjait, szorosan ölelte. – Alszol? – Igen – felelte mormolva. – Garynek és Jubalnak begyűjtheted te is a virágokat. Én mozdulni sem akarok az éjszaka hátralévő részében. Dax lágyan felnevetett, és egy csókot simított a feje tetejére. – Ahogy óhajtod hölgyem.

14. Riley, naplemente előtt ébredt. Hogy honnan tudja, hogy már csak pár perc, és a napkorong leereszkedik a horizont szélén, arról fogalma sem volt, de a leghalványabb kétség sem volt benne afelől, hogy valóban így van. Azt hitte, a rovarok folyamatos búgása ébresztette fel, a hang annyira hangosan zúgott, szinte közvetlenül a fejében, hogy önkéntelenül a füleire szorította a kezét. Madarak röpködtek a fák között, vijjogásuk, csicsergésük most sokkal hangosabb volt a szokásosnál, míg a ragadozóktól védett éjszakai szállást kerestek maguknak. Minden sokkal hangosabbnak tűnt. Beleértve ebbe a férfiak horkolását is. A keze sajgott, így maga elé emelte, hogy megvizsgálja, és eléggé duzzadtnak találta. Úgy tűnt, egy pók, vagy valami rovar megmarhatta, és ez allergiás reakciót váltott ki belőle. Nem tudott visszaemlékezni egyetlen esetre sem, amikor a rovarcsípések allergiás reakciót váltottak volna ki nála, de tudta, hogy az esőerdőben, a nagyszámú és változatos rovarpopuláció rengetegféle mérget hordozhat. Tehát csinálnia kell vele valamit. Az elsősegély készlete a hátizsákjában volt. Bosszúsan felült a függőágyában, és körülnézett a táborhelyen. A teste olyan helyeken is sajgott, amelyeknek eddig a létezéséről sem tudott. A szíve dübörögni kezdett, amint eszébe jutott annak felmérhetetlen nagysága, amit tett, hogy odaadta magát Daxnak. Ennek felelősségét senki másra nem háríthatta, mint önmagára. Ha teljesen őszinte akart lenni magával, gyakorlatilag odadobta magát neki. A férfi még lebeszélni is megpróbálta erről az egészről. Bár még csak napok óta ismerte, valamiért mégis úgy érezte, hogy jobban ismeri őt, mint bárki mást életében. Mialatt megosztotta vele az elméjét, rengeteg dolgot megtudott róla. Keményen ráharapott a hüvelykujjára, és a fogaival oda-vissza karistolta a körmét, és közben megpróbálta belesimítani higgadt kis életébe az esőerdőben tanúsított viselkedését. Most komolyan hülyézni fogja magát, és sajnálkozik egy ilyen fantasztikus, forró, hihetetlen első alkalom miatt? Az ég szerelmére, hiszen nem középiskolás, hanem egyetemi professzor! Ha a legfantasztikusabb, legszexibb vámpírvadásszal akar szexelni az őserdőben, akkor sem kell egy csöppet sem szégyenkeznie emiatt. Szégyenkezik? A pokolba az egésszel, azért sem fog! Soha nem bánja meg, hogy nekiadta magát, de ez nem éppen csak a testéről szól. Egy halk sóhajjal hátrasöpörte az arcából a vastag fonatból kibújt, az arca körül libegő hajtincseit. Belepirult Dax kezeinek emlékébe, amik lassan leoldották a fonatáról a szalagot. És ő maga fonta is be, miután begyűjtötte Garynek a virágokat. Ő csak elterült a hatalmas ágyon, ahhoz is kimerült volt, hogy megmozduljon. Ismét érezte, hogy a pír az arcába szökik. Ha csak szexelt volna Daxal, akkor valószínűleg nem lenne ennyire ideges. De alapjában véve alávetette magát egy sziklaszirtről, és még csak azt sem tudja, van-e alatta biztonsági háló. Összetörne, ha a férfi nem érezné ugyanazt, amit ő. És ott volt. Ez volt a probléma. A férfi azt vallotta, hogy ő is ugyanúgy érez, és ezt látta az elméjében is múlt éjjel, a teljes bizonyosságot, de ma mégis alig képes távol maradni tőle. A különlét szinte hasogatta. Azon kapta magát, hogy képtelen elfordítani tőle folyamatosan utána kutató agyát.

Mintha konkrétan visszatartott lélegzettel várta volna az érkezését. Utálta azt, hogy a nők a családjában, annyira közel voltak a párjukhoz, hogy minden egyes pillanatban a közelükben akarták tudni őket. Független, jól képzett nővé edzette magát, aki képes vigyázni magára. Sok időt töltött a barátaival, és igazán élvezte a társaságukat. Nem függött egyetlen férfitól sem, sem szórakozásból, sem megélhetés miatt. Az ősei mind meghaltak a férjeik halálát követő néhány héten belül, beleértve ebbe az anyját is. Annyira elhatározta, hogy ő aztán soha nem lesz ilyen… és most mégis kizárólag Dax járt a fejében. Megdörzsölte a kezeivel az arcát, és megpróbált világosan gondolkodni, hogy felmérje a helyzetét. Visszaút már nem volt, és ha lenne, akkor sem gondolná meg magát. Szerelmes volt belé, sőt, talán több is volt ez, mint szerelem. Mihelyt az elméjük összeolvadt, ő elveszett. Nem volt képes újra egyedül maradni, soha többé. Csak érte kellett nyúlnia, és már ott is volt. A rajongását iránta könnyű volt olvasni. Dax soha nem próbálta elrejteni előle sem a vágyakozását rá, sem pedig a csodálatát. Neki valóban egyedül csak Riley létezett. Előhúzta az elsősegély csomagot, és előbányászta a mélyéről az allergiakenőcsöt. Nos tehát, miért is ilyen feldúlt? Igazából még halvány fogalma sem volt, mibe keveredett, ő, aki mindig mindent megtervezett. Az elméje egyszerűen így működött. Stabilitásra volt szüksége. Célra. Nem pedig arra, hogy alávesse magát egy szakadékba, anélkül, hogy csak sejtené is, hogyan fog földet érni. Nem adja oda magát egy férfinak. Nem, nem is egyszerűen egy férfinak, egy Kárpátinak, aki táplálékforrásnak embereket használ. Amióta betette a lábát az esőerdőbe, a dolgok irányíthatatlanná váltak. Bekente megdagadt kezét a kenőccsel, és közben úgy érezte, minta légáramlat érte volna az arcát, ami elárulta neki, hogy nincs egyedül. – Weston – köszöntötte az érkezőt, anélkül, hogy feléje fordult volna. Gondosan visszarakott mindent az elsősegélycsomag készletébe, majd elsüllyesztette a hátizsákjában. – Úgy volt, hogy távol maradsz az alvóhelyemtől. Szeretnék egy kis magánteret. – Beszélni akartam veled, még mielőtt a többiek felkelnek. Riley sóhajtott, és fejjel lefelé fordítva megrázta a csizmáit, hogy megbizonyosodjon róla, hogy semmi sem mászott beléjük, míg aludt. Kénytelen volt elismerni, hogy Don Weston békítőnek hangzott, de megkeményítette magát, és hálás volt, hogy még mindig nála van a fegyver, amit Jubal odaadott neki. Ki is tapintotta egy észrevétlen mozdulattal a függőágyára kiterített hálózsákja belsejében. – Nos, miről lenne szó? – Látom, tudom, hogy nem kedvelsz. És be kell ismernem, hogy erre jó okod van. Túl sokat iszom, amikor ki kell jönnöm ilyen helyekre. Utálom a vadont. Utálok itt mindent, különösen pedig a rovarokat. Tudom, hogy bunkó voltam, de csak ártalmatlan szórakozás volt, és biztosított egy bizonyos figyelemelterelő képet a számomra. – Weston mogorván meredt maga elé, majd megtámaszkodott az egyik támgyökéren, ami legközelebb volt Rileyhoz, és elnézett a többi férfi irányába. – Téged ez valószínűleg nagy meglepetésként fog érni, de van egy pár lánytestvérem… Riley felkapta a fejét, és megdöbbenve meredt rá. Még egy anyát se tudott elképzelni erről a férfiról, nemhogy lánytestvéreket. – Nem gondoltam volna. Weston hátranézett Mack Shelton felé, majd a csizmája orrával túrni kezdte a rothadó avart. – Pedig vannak lánytestvéreim, és távol tartom őket a barátaimtól.

– Ezért jöttél fel velünk a hegyre, ahelyett, hogy visszafordultál volna a professzorral. Ez annyira nem volt rád jellemző – mondta Riley. A férfi mogorván rápillantott, és megrántotta a vállát, majd halkan felsóhajtott. – Hagyd, hogy elmondjam. Ez az ember, ez a Dax, tudom, mindannyian azt mondtátok, hogy régebbről ismeritek, de azt hiszem, hogy igazából fogalmad sincs róla, milyen. Tudom, én beszélek, aki a legtöbbet szórakozott veled, és hogy egyáltalán nem vagyok egy megbízható alak, de a férfiak szeretik… – Elhallgatott, és megrázta a fejét. Riley a hálózsákból a hátizsákba csúsztatta át a fegyvert. Elkezdte leszedni és összecsavarni a hálózsákját, hogy elfoglalja valamivel a kezeit, míg hallgatja Weston vallomását. Másrészről pedig, amint Dax megérkezik, máris indulniuk kell. – Bármilyen sármosnak és nagyszerűnek tűnik is, az az ember veszélyes. Láttam már kedves, szeretetre méltó embereket gonosz ördögökké válni, ha keresztezik az útjukat. Szóval… ő nem az a fajta férfi, akivel szeretném, ha a testvéreim randevúznának, ez minden. Riley a hátizsákjába dugta a függőágyat, vett egy mély lélegzetet, és szembefordult Westonnal. Figyelmeztetni próbálta őt, ami valamilyen szempontból nagyon édes dolog volt tőle, csakhogy neki ez már késő volt, ő már elveszett. Tudta, hogy Dax veszélyes a számára, még ha nem is azon a módon, ahogy azt Weston gondolta. Elektromosság sistergett fel a bőrén, kavarta fel a vérét. A közelben volt. Dax. Nagyon közel. Az egész teste szinte azonnal ráhangolódott az övére. Az illatát feléje sodorta az esti szellő, férfias, fűszeres, vad aroma, ami kizárólag Dax sajátja volt. Mély lélegzetet vett, beszívta őt a tüdejébe. Azonnal teljesen elevennek és hihetetlenül érzékinek érezte magát. A mellei bizseregtek, a mellbimbói kiemelkedtek, a gyomra gödrében a parázs, aminek valahol mélyen az elméjében eddig is tudatában volt, most hirtelen lángra lobbant. Hogyan csinálja? Hiszen még csak nem is látja a férfit. Visszaerőltette a figyelmét Westonra, és kikényszerítette magából egy mosolyt. – Köszönöm a figyelmeztetést Weston. Óvatos leszek. „Mennyire óvatos? Arra gondolsz, hogy most ellenállsz nekem?” – A szavak az elméjében csillámlottak. Volt egy éle Dax hangjának, ami egyszerre villanyozta fel és rémítette meg. A férfi ujjai végigcsúsztak sérült kezén. A lüktetést mintha azonnal elfújták volna. A kemény test hátulról odasimult hozzá. Odanyomta hozzá a csípőjét, hogy kőkemény férfiassága a testéhez szoruljon. Erős ujjak simogatták meg jobb mellét. A gyomra összeszorult. A combjai köze sajgott. Hogyan képes ilyesmit csinálni, amikor még csak nem is látszik? – „Hogy van az, hogy téged mindig férfiak vesznek körül sívamet? Azt vettem észre, hogy nagyon nem szeretem azt a szokásodat, hogy mindig más férfiak társaságában vagy.” Most a meleg lélegzetét érezte a nyakán. A nyelve végigsiklott megugró pulzusán. Erős fogak csíptek a bőrébe pontosan az érverése fölött. A harapás égett, de a nyelve most nem enyhítette a fájdalmat. „Velük utazom,” – szinte kényszert érzett, hogy rámutasson erre. Szándékosan hátratolta a fenekét. „még nem vetted észre?” A boldogság szinte felrobbant benne. Közeledett. A gyomra mozdulatlanná vált, de még a szíve is abbahagyta a dobogást. A tüdeje magától ráállt Daxénak ritmusára. „Hányan figyelmeztettek még közülük velem kapcsolatban?” – Éles fogak pásztázták a nyaka oldalát, Riley méhe pedig összerándult. A térdei elgyengültek. Egyáltalán nem örült, hogy Westonnal kettesben találta az ő kis szentélyében, amint épp Daxal kapcsolatban figyelmezteti őt. A férfi elárasztotta feléje nyúló elméjét. Az iránta érzett vágya szinte lerohanta. És a titkos kis vidámsága, amiért Weston, és a többi férfi megpróbálja lebeszélni Riley-t róla. – „Édesnek találtad…”

A jelzőt szarkasztikus megvetéssel ejtette ki. A fogai harmadjára is belékaptak, most elég erősen ahhoz, hogy elakadjon tőle a lélegzete. De most használta azt az ügyes nyelvét is, zsibbasztó nyálával rögtön enyhítette is a fájdalmat. Aztán a fogai oda-vissza karistolni kezdték a bőrét a pulzusa fölött. Riley teste várakozásteljesen elerőtlenedett, legszívesebben zokogva könyörgött volna neki. Lehunyta a szemét, és csak várt, szüksége volt rá, akarta azt az erotikus harapást. – Riley, jól vagy? – kérdezte Weston, és egy kis aggodalom lopózott a hangjába. – Igazán nem akartalak felidegesíteni. Csak úgy éreztem, hogy fontos lenne, ha valaki mondana neked végre valamit ezzel kapcsolatban. Riley megdöbbent. Teljesen megfeledkezett róla, hogy Don Weston ott áll a közvetlen közelében. „Felelj neki valami olyasmit, amitől elmegy. Nagyon kényelmetlenül érzi magát a védelmező szerepében. Ráadásul vágyakozik utánad. Alig képes távol tartani tőled a kezeit. Az lesz a legjobb az egészsége szempontjából, ha minél hamarabb minél távolabbra kerül tőled.” „Nem mondhatod komolyan, hogy féltékeny vagy Don Westonra. Ez a kicsinyes jellemvonás teljes ellentétben állt Dax karakterével. „Nincs rá okom, hogy féltékeny legyek erre az emberre.” Dax kissé arrogánsnak hangzott. Riley-nak nagyon nehezére esett a gondolkodás, amikor olyan közel érezte magához a testét. Részegítő illata szinte teljesen beburkolta, felerősítve azt, hogy nagyon is a tudatában legyen a jelenlétének. „Csak azért jött, hogy figyelmeztessen. Soha nem próbálkozott semmivel sem, amivel nem kellett volna.” A férfi fogai ütemesen fel-le karcolgattak a nyakán, ami nagyon zavaró volt, szinte lehetetlenné tette, hogy világosan gondolkodjon. Dax kezei felcsúsztak az inge alatt a melleire. Ott állt mögötte láthatatlanul, a forrósága körülvette, súlyos merevedése szorosan hozzátapadt, és Riley csak arra tudott gondolni, hogy újra és újra az övé akar lenni. Lehetséges olyasmi, hogy valaki beleszeret egy férfi testébe? „Nem jó ember. Bár ő úgy gondolja, hogy az, de elhiteti magával, hogy minden nő őt akarja, és úgy érzi, hogy ezt meg is érdemli. Előbb vagy utóbb, valami bajt fog okozni egy nőnek, és az a nő nem te leszel.” – Összetéveszthetetlenül veszély lebegett Dax hangjában. – „A gonoszságra vadászom. Emberire vagy Kárpátira, nekem nem számít. Kötelességem megsemmisíteni a gonoszt ott, ahol ráakadok.” A félelem remegése futott végig Riley gerincén. Pontosan tisztában volt vele, mennyire veszélyes Dax, nem volt rá szüksége, hogy erről Weston világosítsa fel. Óvilági udvariasságból, tizedmásodperceken belül képes volt kirobbanóan agresszívvá válni. „Neki is vannak lánytestvérei.” Dax csípősen beleharapott a nyaka és a válla közötti hajlatba. A lány úgy érezte, mintha sziklakemény teste egészen körülölelné, acélkarjai köréje fonódnának. Felforrósodott körülötte a levegő, mintha egyenesen Daxból áradna felé. Az izgalma egyre magasabbra és magasabbra emelkedett, nőiessége középpontjában a nyomás, az éhség egyre nőtt, olyan kétségbeesett fájdalommá erősödve, amit kizárólag a férfi volt képes enyhíteni. „Ha elmondanám, mi zajlik az elméjében, amikor a lánytestvéreire gondol, nem fognád a pártját.” – Jól vagyok Don – sikerült végre kiszabadulnia Riley-nak Dax bűbája alól, bár a hangja meglehetősen rekedtesen csengett. – Köszönöm a figyelmeztetést, ígérem, nagyon óvatos leszek. De most már készülődnöm kell, még ma el kell érnünk a folyót. A feléjük szálló étel illatától kissé felkavarodott a gyomra. A többiek közben már felkeltek, reggeliztek és megkezdték a táborbontást. Legszívesebben rákiabált volna Westonra, hogy

menjen már el, hogy egyedül maradhasson Daxal, amíg a többiek készülődnek. Muszáj volt egyedül maradnia vele. Keményen beleharapott az ajkába. A csodába is, ő egy felnőtt nő, aki nem üvöltözhet valakivel csak úgy, minden indok nélkül. „Ugye ezt csak kitaláltad?” Még Dax sem tudhat Westonról ilyen dolgot. Az éjszaka puhán ereszkedett alá, az árnyékok galambszürke takaróként terültek szét, de még mindig a szabadban voltak, néhány fa, és a leereszkedő este fátyla próbálta csak elrejteni őket. Senki sem látta ugyan, hogy mit művel Dax, így Rileynak sikerült megőriznie a tisztessége látszatát még úgy is, hogy semmi más vágya nem volt, mint hogy letépje magról a ruhákat és felnyársalja magát a férfira. Súlyos merevedése forró billogvasként izzott a fenekén. A kezei szándékosan lassan masszírozni kezdték a melleit, sodorgatta, húzgálta a mellbimbóit, míg a szája tüzes nyomokat hagyott végig a nyakán. Alig volt képes visszafojtani a gyönyör halk nyögését. Az érzések szökőárként csaptak át a feje fölött. „Hidd el sívamet, én szeretném a legjobban, ha így lenne. Ő egy nagyon züllött férfi. Csak épp még nem tette meg az utolsó lépést afelé, amire képes.” Mihelyt Weston elbotorkált végre, a lány, sóvárgástól elgyengülten hátrahajtotta a fejét Dax vállára. A férfi szája ismét végigvándorolt a nyakán, fogai megkapargatták a pulzusát. Riley vére forrón pezsegni kezdett, minden egyes idegvégződése sikoltva követelte, hogy harapjon már belé végre. A légzése a színtiszta sóvárgás zihálásává szakadozott. Képtelen volt uralkodni magán Dax közelében. Abban a pillanatban, ahogy megszólalt, vagy csak a férfi közelébe került, a teste lángra lobbant, és kivágta az illemet az ablakon. „Senki sem lát meg. Megvédelek a tekintetüktől. Még akkor sem vesznek észre, ha közvetlenül melletted sétálnak el.” Kezei végigcsúsztak a hasán, hogy kitapogassák terepnadrágjának derekát. Riley szemei felpattantak, hogy körülnézzen és tiltakozzon, de akkorra Dax tenyere odasimult szeméremdombjára, hüvelykujja pedig rátalált forrón figyelemre sóvárgó csiklójára. „Hagyd abba. Nem leszek képes csendben maradni – zihálta, ahogy a bensőjét egyre szorosabban és szorosabban markolta az izgalom. Dax még alig érintette meg és ő máris a közelébe jutott az… „Mennyei muzsika a füleimnek minden aprócska hang, amit csak kiadsz. Hallani akarom őket” – suttogta gonoszul, majd fogai finoman meghúzgálták Riley fülcimpáját. – „De senki más nem hallja majd őket, csak én.” Becsúsztatta egy ujját síkossá vált szeméremajkai közé, míg a hüvelykujja könyörtelenül tovább cirógatta, ingerelte, egyre gyorsabban, egyre magasabbra vezetve őt, amit a lány még levegővel is képtelen volt követni. Egy apró, sírós kis nyöszörgés tört ki belőle. Érezte Dax kirobbanó elégedettségét, és az elsőhöz egy második ujj is csatlakozott, gyengéden tágítani kezdték a hüvelyét. A fogai mélyre süllyedtek a nyakába. A felvillanó fájdalom összerántotta az izmait, és azok foglyul ejtették a kutakodó ujjakat. A fájdalmat azonnal hatalmas testi öröm váltotta fel, el is esett volna talán, ha Dax nem tartja meg. „Add nekem, ami az enyém.” A parancs eltöltötte az elméjét, sokkal több volt ez, mint kérés. A szája rátapadt, míg magába vonta élete lényegét, az ujjai a magukénak követelték, míg a másik kezével a mellbimbóit húzgálta kissé erősebben. Riley teste hatalmas hullámokba tört ki, amik a melleiből kiindulva száguldottak ki a lábai közé. Majdnem zokogva suttogta Dax nevét, míg a gyönyör fodrozódásai végigáradtak rajta.

Aztán a férfi nyelve végigsiklott a harapásnyomon, hogy lezárja a maga mögött hagyott két sebet. Abban a pillanatban, ahogy képes volt megállni a saját lábán, az inge eltűnt, Dax pedig közvetlenül előtte öltött testet, és a kezei már emelték is a melleit a szája felé. Égetően forró szája rátapadt, erősen megszívta, majd a nyelvét táncoltatta a mellbimbóján. Az ő mellkasa is csupasz volt, mahagóni színű bőre szinte izzani látszott. Riley torkából elfojtott kiáltások törtek fel, ahogy húzogatta és szívta a mellét, fogai a mellbimbóját karistolták, a fájdalom apró fullánkjaival döfködve a lányt, amit bársonyos nyelvével azonnal el is simított. Riley szíve hevesen dübörögni kezdett, amikor Dax elemelte a fejét, hogy a szemébe nézzen. Látta parázsló forróságában a nyers éhséget. A férfi felemelte egyik kezét a saját mellkasára. A lány gyomra összeszorult. A szájában szétáradt Dax aromájának emléke. Míg fogva tartotta a pillantását, egyik gyémántkarmával a vadász sebet ejtett a szíve fölött. A keze aztán Riley tarkójára csúszott, a szemeiben magasra lobbantak a lángok. Határozott mozdulattal maga felé húzta a fejét, a lány pedig próbaképpen végighúzta a nyelve hegyét a rubinszín cseppeken, amik a keskeny sebből szivárogtak elő. Mihelyt megízlelte, érezte, hogy elveszett. Soha semennyi idő nem lesz elég a számára, amit vele tölthet. Dax elérte, hogy elevennek érezze magát. A szaglása, a látása egészen megváltozott, sokkal több, másabb, erősebb lett. Vágyott rá. A rabjává vált az ízének. A világ szertefoszlott körülötte, és nem maradt más, mint Dax kemény teste és fantasztikus íze. Végigcsúsztatta a kezét Dax mellkasán, egyenesen le a hasáig. Az ujjhegyei mohón kutattak fel minden egyes élesen kirajzolódó izmot. A nők ilyen felépítésű férfiakról álmodoznak, mint ő, és Dax az övé. A kezeibe helyezte magát. A keze még lejjebb mozdult, hogy rátaláljon arra a lenyűgöző dudorra. Finoman, ám merészen megdörzsölte, örömet talált benne, hogy megérintheti. Dax elméje szétáradt az övében, megosztotta vele a gyönyörét, amit a keze és a szája okoztak neki, erotikus képekkel bombázta. Riley ismét zihálni kezdett attól, amit látott, hogy hogyan akarja Dax még magasabbra emelni benne a tüzet. „Elég lesz sívamet. Nem akarsz megbetegedni. Lassan kell a világomba jönnöd. Nem akarok semmiféle bonyodalmat.” Hogy biztos lehessen az engedelmességében, a szája és a saját mellkasa közé csúsztatta a tenyerét. De hogyan is lassulhatna le, amikor már egészen bevadult? Egyáltalán nem akart lassulni, vágyni akart rá. Bárhová indul, vele menni. Elborzadva saját már-már rögeszmés gondolataitól, Riley hátralépett, vagy legalábbis megpróbálta. De Dax egyszerűen utána siklott azzal a folyékony mozgásával. Megfogta az állát és felemelte a fejét. „A letaglózó erejű kétségeidre ébredtem. Nem vagy jobban a megszállottam, mint én a tiéd. Soha nem tudnálak elárulni Riley. Te az enyém vagy ebben az életben, és minden életben, ami csak megadatik. De még ez sem lesz elég hosszú idő a számomra.” A bizalma is izgató volt a számára. Még soha nem találkozott olyan férfival, aki ennyire vezető típus lett volna, anélkül hogy egyúttal hatalmaskodó is lett volna. „Tudom, hogy így gondolod” – biztosította Riley. – „Azt is tudom, hogy te vagy az, akit akarok.” – Félre kellett néznie azoktól az izzó szemektől, hogy folytathassa. Lenézett inkább a csizmája orrára. – „De nagyon nehéz elhinni azt, hogy én vagyok az egyetlen nő az egész világon, akit igazán akarsz. Igazából, egyetlen nőt sem láttál rajtam kívül. Várj csak, amíg bemész egy városba. A te világod valaha más volt, mint ez a mostani. Számtalan gyönyörű nő között válogathatsz.”

Dax ismét rákényszerítette, hogy felemelje a fejét, és a szemébe nézzen, mielőtt rámosolygott volna. Riley szíve majdnem kiugrott a helyéből a mérhetetlen gyengédségtől, ami a férfi tekintetéből sugárzott. „De Riley-ból csak egyetlenegy van, és ő az enyém.” Lassan lehajtotta a fejét az övéhez. Riley nézte hogyan közelednek hozzá lángoló szemei, hogyan nyílnak szét kissé tökéletesre faragott ajkai, hogy a meleg lélegzetével is megcirógassa, mielőtt a szája az övére tapadt volna. Egészen átadta magát a csókjának, hagyta, hogy az egész világ feloldódjon körülötte. Újra és újra megcsókolta, és a lány azon kapta magát, hogy egészen ellazulva szinte beléolvad, a teste engedékennyé, hajlékonnyá vált. Dax kezei végigsuhantak a gerince mentén, hogy aztán a fenekére tapadjanak, és őt felemelve hozzászorítsa a merevedéséhez. Riley lélegzete akadozni kezdett a tüdejében attól, hogy milyen iszonyatosan vágyik rá a férfi, mennyire a magáévá karja tenni ott a szabadban. „Azt hitted, hogy kibírok hosszabb időt anélkül, hogy újra az enyém lennél?” Ismét volt némi él a hangjában, mintha a lány bizonytalanságának ébredezése valamilyen módon kikezdené az ő feddhetetlenségét. „Csak reméltem, hogy nem így van. Bár…” – elnézett a tábor felé, ahol a többiek lassan befejezték az étkezést, és kényelmesen szedelőzködtek az útra. Dax előrehajolt, és behúzta jobb mellbimbóját meleg szájába. Az ujjai megcsavargatták, meghúzgálták a másikat. Riley teste felé ívelt, próbált még beljebb nyomakodni szája forróságába. A kísértés szinte gyomron vágta. Nedvesség gyűlt össze a lábai között. A teste egyértelműen a Daxé volt. A leghalványabb ellenállást sem fejtette ki sem a kapzsi száj, sem a gonosz kezek ellen. Aztán a férfi felemelte a fejét, és a szemeiben lobogó sötét vágy felpezsdítette Riley vérét. „Lépj ki a farmeredből.” Ujjai tovább görgették és húzgálták a mellbimbóit. „Csizma van rajtam.” Leejtette a kezeit, és lejjebb csúsztatta magán a nadrágot a bugyival együtt, hogy a friss levegő legalább enyhítse a lábai között lüktető fájdalmat. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy egészen meztelen szeretne lenni idekinn, ilyen nyíltan, annak ellenére sem, hogy a férfi biztosította róla, hogy senki sem fogja meglátni. Akkor is nagyon illetlen dolognak tűnt. „És szexinek. Te pedig elképesztően szexi vagy.” Tényleg szexinek érezte, be kellett ismernie. Dax valahogyan elérte, hogy úgy érezze, a férfi egyetlen pillanatot sem képes tovább várni, abban a percben a magáévá kell, hogy tegye. De mégis csak a szabadban voltak, ahol néhány fa, és a szürkület homályán kívül semmi sem választotta el a többiektől… hibás dolognak tűnt az egész. Hűvös levegő csapta meg a bőrét, az egész teste libabőrös lett tőle. Lepillantott. A nadrágja a bugyival együtt, és a csizmája is eltűnt. Lassú mosolyra görbült a szája. „Te vagy a szexi. Az én világomban a nők azt mondanák rád, hogy forró vagy.” Tényleg az volt. Soha nem volt még a közelében másik ilyen férfi, aki képes lett volna elfeledtetni vele minden épelméjű gondolatot, hogy kizárólag csak érezni tudjon. Meztelenül állt a kis ligetben. Meg kellett volna próbálnia elrejtőzni, de ehelyett a mellbimbói keményebbek lettek, mint valaha, ahogy nekinyomta őket Dax tenyereinek, vágyának bizonyítéka a combjai között pulzált, ingerelte a térdétől a melléig az egész testét. Ha Dax ilyen könnyedén képes ruhákat eltüntetni, kétsége sem lehetett felőle, hogy képes mások elől elrejteni őt. Akarta őt mindenféle módon, ahogyan csak megkaphatta. Dax kiadott egy már-már durva, részegítő morgást, ami a vágy egy újabb spirálját tekerte Riley gyomrára. Ismét a kezeibe vette a melleit, és lehajtotta hozzájuk a fejét.

Riley magához ölelte a fejét, és tágra nyílt szemekkel figyelte mit csinál, látnia kellett őt, szerette nézni, amit csinál. Minden érzéki volt Daxon, a hosszú pillákkal árnyékolt szemei, a bőre alatt izzó forróság, szája izgató húzása a mellén. Meztelenül állt ott, a szél körüljárta a testét, a vére mégis felforrt, fájdalom lüktetett a lábai között. Védtelennek és sebezhetőnek kellett volna éreznie magát előtte. A legapróbb ruhadarabot sem viselte, a teste nyitva állt a férfi előtt, mégis kizárólag csak gyönyörűnek érezte magát, és az övének. Szerette azt érezni, hogy az övé. „Persze, hogy az enyém vagy. A lelked az enyém másik fele. Nekem születtél, ahogyan én is neked születtem.” A kezei mintha mindenhol ott lettek volna, átsuhantak a bőre minden egyes négyzetcentiméterén, a szája felfalta, míg Riley-nak már egyetlen ép gondolata sem maradt. A hosszú, drogszerű csókoknak vált a rabjává a teste, szinte szűkölt a vágytól. A karjait a nyaka köré fonta, szorosan, birtoklóan magához ölelte, és elragadónak találta ezt az érzést. Dax felemelte, érzékien csúsztatta végig a testét az övén. „Fond a lábaidat a derekam köré,” – suttogta a szájába. „Túl nehéz vagyok.” Magas volt és dús idomú, egyáltalán nem az a vékony modell típus, és nem szerette volna, ha Dax háta megroppan. Nevetés pezsgett végig az egész testén, mint egy meleg ásványvízforrás. A buborékok utat találtak a véráramába, és ott sisteregve pukkantak szét, míg teljesítette a férfi utasítását. „Inkább butaságot beszélsz.” Lágy vidámság volt a hangjában. A szája lecsapott a lányéra megint, vad, birtokló csókjai lángokat küldtek szerte Riley bensőjében. Úgy csókolta, mintha egy éhező lenne, mintha ettől függene a túlélése, és talán úgy is érezte. A nyelve körülcirógatta az ajkait, majd betolta azt a szájába, hogy összekuszálódjon a lány nyelvével. Elektromosság sistergett végig Riley erein, olyan megrázó erejű hullámokban, amik kimerülten, vágyakozva hagyták magára végül. Dax szándékosan hagyta, hogy megérezze ereje élét, amikor még közelebb húzta magához, és könnyedén tartotta a mellkasához simulva. „Fond körém a lábad. Akaszd össze a bokáidat.” – Az ujjai csúszós, meleg nedvességre akadtak a bejáratánál. – „Annyira készen állsz rám.” Hogy is ne állna készen neki? „Mindig készen állok a számodra” – suttogott bele az elméjébe, és hagyta, hogy lássa magát olyannak, amilyennek ő látta, tökéletesnek, szexinek, ellenállhatatlannak. „Imádom, hogy ilyen nedves vagy nekem, de meg akarlak kóstolni. Fel akarlak falni. Végignyalni a legapróbb porcikádat is, amíg nekem nem adsz mindent.” A hangja mély és sötét volt, a durvaság, és a veszély keveréke, ami egy újabb hőhullámot küldött végig a lány testén. Rásimította az ujjait a férfi tarkójára, odahajolt hozzá, és beleharapott a vállába, minden, amit mondott, csak tovább fokozta a türelmetlenségét, hogy az övé lehessen végre. Amikor Dax felnyögött, odafúrta az arcát a nyaka és a válla találkozásához. Egész testében remegett. „Várj.” Dax hangja rekedt volt a sóvárgástól. Szorosan tartotta, és lassan leengedte a testén. Riley érezte a forró bársonyfejet sürgetőn odaszorulni a bejáratához. Megpróbált erősebben, gyorsabban lejjebb fészkelődni, de a férfi kezei nem eresztették. Lassan, centiről centire hatolt belé, szándékos lassúsággal, és közben teljesen mozdulatlanul tartotta őt, amíg keresztülnyomakodott ellenálló izmai között. Dax felnyögött, öröm robbant fel benne. Évszázadokon át élt tűzben, forróságában, de Riley tüzes, szoros hüvelyének perzselő hője, kis híján a vesztét okozta.

Lassan eresztette lefelé, ízlelgette izmai ellenállását, a módot, ahogyan a lány teste engedett megszállásának. Az apró, ziháló kis nyögések, amik feltörtek Riley torkából, az őrületbe kergették. „Egy lassú, hosszú szeretkezést akarok sívamet. Izgatónak érezte, ahogyan a feszes izmok lassan utat nyitottak neki. Férfiasságának feje végtelenül érzékennyé vált, úgy érezte, soha ilyen közel nem járt még az extázishoz. Még mélyebbre nyomult, és átengedte magát a robbanásnak. Riley szemei az övébe mélyedtek. Ragyogtak. Vadul. Hevesen. Tele érzelemmel, amik kizárólag neki szóltak. Felnézett rá. Nem volt rá mód, hogy elrejtse előle, ki is ő valójában, nem leplezhette el a hibáit. A bűneit. Ő volt a Föld egyik leghalálosabb szörnyének vadásza, a lány mégis megbízott benne, összekötötte magát vele. Ez egyszerre volt megalázó, és vérpezsdítő érzés. Képes volt elérni, hogy elveszítse az önuralmát pusztán a testének attól az apró rándulásaitól. Azok az apró, ziháló kis nyögések… a szája érzéki vonaglása, amikor a fejét dobálta, ahogy a csípőjét próbálta kiszabadítani a kezei irányítása alól, a hüvelye, ami szinte magába szívta, fehéren izzó, eleven tűzbe csomagolta férfiasságát. Riley lassan emelkedni kezdett, ehhez pedig megtámaszkodott két kézzel a vállain, a súrlódásba pedig Dax beleremegett, és immár minden erejével harcolnia kellett az önuralma megőrzéséért. A lány hátravetette a fejét, lassan leereszkedett, szinte felnyársalva magát rá, izgatón, ingerlőn, mintha az izmai ujjak lettek volna, amik szorosan megragadták merevedését. Ahogy ismét emelkedni kezdett, újra hátradobta a fejét, szándékosan ingerelve apró köröket írt le a csípőjével, egészen megvadítva őt ezzel. – Ezt szeretted volna? – kérdezte izgató ártatlansággal a hangjában. Megtalálta a legtökéletesebb lassú, kínzó ritmust, és elérte, hogy a teste várakozóan szoruljon össze. A morgását még ő maga is inkább hallotta állatinak, mint emberinek. Riley ráérős lassúsággal tapasztalta ki, hogyan emelkedjen és süllyedjen, hogyan szorítsa össze az izmait, hogy még magasabbra emelje ezzel az ő gyönyörét. Elektromos kisülések sisteregtek Riley hasában, egészen le a combjaiig, és fel a melleibe. A feszültség végigvibrált a testén, egyre szorosabban és szorosabban tekeredett köré, a méhe remegett a közelgő orgazmustól. De amikor úgy gondolta, hogy már nem képes többre, hogy a súrlódás az őrületbe kergeti, Dax torkából egy durva hang tört ki, és keményen megmarkolta a csípőjét. A férfi átvette az irányítást, keményen előrelökte magát a testébe, akár egy bársonyos dugattyú, újra és újra felemelte, majd visszaeresztette magára, újabb tüzes magasságokba taszítva ezzel Riley-t. A teste remegett, elé ment csípője lökéseinek, felnyársalta rá magát, míg szinte belezsibbadt az örömbe. A teste megfogta, megragadta Daxot, szorosan tartva próbálta magába húzni, amitől a tűzforró ujjak szinte már brutális erővel, ám mégis hihetetlenül erotikusan mélyedtek bele a csípőjébe. A férfi egész testében megremegett, heves kielégülése elárasztotta Riley hüvelyét, és ez tűzijátékszerű robbanások egész sorozatát indította el a lányban. Szorosan markolva tartotta magában Dax férfiasságát, mintegy lehorgonyozva őt pulzáló, lüktető testében, míg reménytelenül próbálta lecsendesíteni a szívverését és a légzését. Fogalma sem volt róla eddig, hogy a szex ilyen hihetetlenül elsöprő érzés lehet. „Megőrülök érted.” – csak a fejében tette meg a férfi ezt a kijelentést, de még ott is mintha kissé félve, és nagyon védtelenül mondta volna. – „Olyan szerelmes vagyok beléd, hogy nincs rá mód, hogy megfelelően kifejezhessem – tért vissza a teljes magabiztosság Dax hangjába. – „Úgy érzem, nem vagyok rád méltó.” Riley belefúrta az arcát a nyakába, a kezei birtoklóan simogatták a hátát. Az egész teste nyirkos volt az izzadságtól, és pontosan tudta, hogy bűn és szex illata van, de nem számított.

Magában tartotta, vonakodott elengedni a férfit, a szívük ugyanazon a ritmuson dobogott. Tudta, hogy le kellene tennie a lábait a földre, de olyan hosszan akarta őt magában tartani, ameddig csak lehetséges, összekapcsolódva lenni vele, amíg csak módjában áll. – El sem hiszem, hogy képes voltál erre, és még arra is volt erőd, hogy megtarts engem – suttogta. Ahhoz nem volt ereje, hogy hangosan is megszólaljon. – Vannak hasznos oldalai is annak, ha valaki Kárpáti – felelte a férfi önelégülten. Odafordította a fejét, hogy egy csókot simítson a hajára. – A barátod közeledik. – Örökre meg tudnád akadályozni, hogy lássanak bennünket? Talán jobb lenne, ha így maradnánk az örökkévalóságig – mormolta Riley válaszként. Dax felnevetett, dallamos hangja inkább az elméjében szólalt meg, mint hallotta volna. – Kielégíthetetlen nő. – Az vagyok. – Csókokat nyomott dübörgő pulzusára, dacosan, játékosan csipkedve, harapdálva közben a fogaival. – És most épp megpróbállak összezavarni. – Nem találod elég üdítő elfoglaltságnak a vámpírvadászatot? Riley felemelte a fejét, hogy belebámuljon nevető szemeibe. Sokkal fiatalabbnak és gondtalanabbnak tűnt, amikor nevetett, de ez csak nagyon ritkán következett be. Nagyon lassan leeresztette a lábait, míg már azokon állt. A mozgás megmozdította Daxot is a bensőjében, mindkettejükön végigküldve a gyönyör egy újabb fodrozódását. – Rendben, menjünk vadászni. De előre szólok, ez sokkal jobb móka volt. És egyáltalán nem hiszem, hogy a kettőt össze lehetne hasonlítani egymással. Rágrimaszolt a férfira, miközben az kicsusszant belőle. Dax elméje végigsimított az övén, miközben a keze egyetlen hullámzó mozdulatával felöltöztette őt tiszta, friss ruhákba. A csomagjáért nyúlt, mintha épp befejezték volna a holmija összeszedését, amikor Gary belépett a látóterükbe. Dax kissé elmozdult, félig Riley elé helyezkedett, hogy időt adjon neki rá, hogy összeszedje magát. – Jó estét – üdvözölte a férfit Dax –, remélem semmiféle incidens nem volt, míg aludtam. Gary megrázta a fejét. – Minden csendes volt. Megtaláltad a virágokat? Eleget hoztál el belőlük, hogy visszatelepíthessük a Kárpátok hegyei közé? Riley felnevetett a mohó lelkesedéstől a hangjában. – Hoztunk neked magokból, gyökerekből és virágokból is egy egész zsáknyit. Földbe tettem őket, úgyhogy ki kell bírniuk az utazást, bár, hogy hogyan fogod őket keresztülvinni a vámon, azt nem tudom. – Vannak barátaim, akik meg tudják tenni – mondta Gary. – Nekem csak el kell juttatnom hozzájuk a virágokat. Tudják mennyire fontos ez. Soha nem okoz nekik problémát, hogy megkapják, amit akarnak. Dax felkapta a fejét, a tekintete szinte gombostűhegyre tűzte Garyt. – Kárpátiak? Kárpátiak a barátaid? Gary bólintott. – Igen, ők láttak el bennünket fegyverekkel és felszereléssel erre az útra is. Ők a vészhelyzeti kapcsolatunk is. Arra vártak, hogy híreket kapjanak rólunk – mondta Gary. – Amikor tisztább a vétel… – Hívtad már őket? Mikor? – kérdezte Dax. A hangja nagyon halk volt. Az utolsó szó hosszú, lassú sziszegésben végződött. Riley megmerevedett, a szíve kihagyott egy ütést. Ez nagyon… ijesztően hangzott. De Gary úgy tűnt, már hozzászokott a Kárpáti hímek hangulatváltásaihoz. A szeme sem rebbent. – Tudtuk, hogy már keresnek bennünket. Amint lehetett, hívtuk őket, hogy tudják, életben vagyunk. Közvetlenül naplemente után. – Gary lezseren vállat vont. – Küldenek egy helikoptert, hogy felvegyen bennünket. Tudják milyen baleset érte a professzort, és a többiekkel is foglalkozni fognak.

– Mit mondtál el nekik rólam? És Mitroról? Dax hangja édes lett, mint a meleg melasz, és egy egész oktávnyit mélyült. – Természetesen azt, hogy te itt voltál velünk, és hogy a vámpír szabadon van. – Gary levette a szemüvegét, és úgy nézett egyenesen Dax szemébe. – Önként cseréltem már vért veled. Nem lenne kényelmesebb, ha az elmém olvasnád? Sokkal hatékonyabban megszerezhetnéd az információt. Dax megrázta a fejét. – Értékelem, hogy megengednéd, hogy lerohanjam a magánéleted, de amíg nincs szükség arra, hogy „lássam” is, amiről beszélünk, addig nem tenném. Több Kárpáti vadászról is szó van? – A De La Cruz fivérek azok – magyarázta Gary. – Századokkal ezelőtt Dél-Amerikába küldték őket. Ismered a családot? – Mi még vérvonalról ismertük egymást, nem családnevekről. Mutasd meg őket. Gary sorra megjelenítette maga előtt a fejében a De La Cruz fivéreket, a legnagyobb részletességgel, amire csak képes volt. Dax hosszú évszázadokkal ezelőtt hagyta el a Kárpátok hegyeit, egyértelműen nem tudhatta, hogy milyen vadászokat küldött szét Vlad. Dax átlépett a Gary fejében lévő akadályon, hogy tanulmányozhassa a képeket. Fekete, mogorva tekintete csak fokozta Riley gyomrának ideges remegését. Nem értette, hogy Garyre miért nem hat a Kárpáti vadász feszültsége. Dax sokmélységű tekintete hirtelen rávillant. Azonnal megérezte a nyomást. Melegség özönlött szét az elméjében. Úgy érezte, mintha erős karok ölelnék körül. „Te kapcsolódsz hozzám Riley. Ő pedig nem. Csak azt látja, amit akarom, hogy lásson.” Riley az arcát tanulmányozta. Nem volt fekete és mogorva, teljesen kifejezéstelen volt. Garynek nem volt rá oka, hogy úgy érezze, hogy valami gond van, Dax teljesen higgadtnak és tárgyilagosnak tűnt. „Mi a baj?” „Én egy vadász vagyok. A saját népem tagjaira vadászok. Ott is meglátom a sötétség árnyait, ahol mások nem. Mitronak volt életpárja, de az sem akadályozta meg benne, hogy a gonoszságot válassza. Nem akarlak egy potenciálisan még veszélyesebb helyzetbe belekeverni.” Dax ismét Garynek szentelte a figyelmét, de finoman elmozdította a testét, hogy Riley érezze annak melegét, ami beburkolta a lányt. Az iménti, nagyon erőteljes energia, ami hasonlított a kitörés előtt álló vulkán nyomásához, már nem volt sehol. – Csak egyet ismerek fel közülük. Azt, akire te Zacariasként gondolsz. Gary a szemöldökét ráncolta. Dax hangja még mindig halk volt, és lágyabb, mint valaha. Bár a sötét energia eltűnt, Gary mégis elkaphatott valamit Dax aggodalmából. Riley furcsállotta ezt, de hát végül is Dax mégiscsak a férfi elméjében volt, hátrahagyhatott valami visszhangfélét korábbi ingerültségéből. – Tudom, hogy ő nagyon veszélyesnek tűnik, de ha amiatt aggódsz, hogy esetleg átfordult – sietett megnyugtatni Gary, aki volt elég intelligens ahhoz, hogy kitalálja, mi Dax legfőbb problémája –, tudnod kell, hogy Zacariasnak már van életpárja. Már biztonságban van egész életére. Riley felpillantott Daxra. Az arckifejezése egy csöppet sem változott, de a lány tudta, hogy hogy Gary szavai egy csöppet sem oszlatták el az aggodalmát. Jubal csatlakozott hozzájuk, kezében Gary csomagjával. – El kellene indulnunk – mondta, amint egy-egy bólintással üdvözölte Riley-t és Daxot is. – Valóban jobb lenne, ha indulnánk – zárta le végleg a többi vadászról szóló beszélgetést Dax –, még egy megfelelő tisztást is találnunk kell, ahonnan biztonságosan fel tudnak szállni az emberek. Mekkora helikoptert küldenek?

– Azt nem tudom, de kétlem, hogy egyetlen körrel mindannyiunkat el tudna vinni – mondta Gary. Riley leguggolt, mindkét kezét mélyre süllyesztette a talajba, hogy érezze a vámpírt. Kitartóan haladt a folyó felé, a nyomában halál és pusztulás járt. A természet összehúzta magát, hogy távol maradhasson attól az utálattól, amit a vámpír jelentett. Riley körül elhalványult a világ, egy egészen más környezetben találta magát, ahol hallhatta az őserdő suttogását. A fák beszéltek hozzá, hálásak voltak a jelenlétéért, minden információt hajlandóak voltak megosztani vele. A sötét nyugtalanság, ami korábban gyötörte, ami úgy tűnt, az édesanyja halála óta gyötörte, most eltűnt. Ahogy a kezei belesüllyedtek a puha földbe, az megnyugtatta, kényelmet biztosított a számára, és ismét érezhette Annabel szellemének jelenlétét, és ekkor rájött, hogy azt a szörnyű rettegést az okozta, hogy a vámpír vére hívja az övét. Elborzadt a felismeréstől, kirántotta a kezeit a földből, hátrazöttyent a sarkaira, és remegett az undortól. Jéghideg utálat borzongása csorgott végig a gerince mentén. Azt eddig is tudta, hogy valamiért nagyon erős a kapcsolata Mitroval, de azt hitte, azt a kapcsolatot a föld adja, a talajban van, nem pedig a saját testében. „Mi az sívamet?” Dax hangjából melegség áradt szét az elméjében, segített visszaszereznie az önuralmát. „Szükségem van egy percre.” Nem tudott volna Garyre, vagy Jubalra nézni. Olyan rengeteget segítettek neki, támogatták, és közben egész idő alatt az ő vére volt az, ami hívta a vámpírt. – Ti ketten vigyétek a többieket, és induljatok – rendelkezett Dax –, utolérünk benneteket. Jubal lenézett Riley-ra, de Dax azonnal elé siklott, anélkül, hogy egyetlen mozdulatot is tett volna. Jubal felnézett a Kárpátira, és annak a szeme mélyén felvillant valami, amitől Dax olyannak tűnt, mint egy összetekeredett kígyó, ami felkészült rá, hogy lecsapjon. – Neked is megfelel így Riley? Hogy majd utánunk jöttök? – Kérdezte Jubal a nyilvánvalóvá erősödő feszültség ellenére. – Igen, de köszönöm, hogy megkérdezted Jubal – felelte. – „Dax, Jubal és Gary gondoskodtak rólam végig. Semmi szükség rá, hogy azon idegeskedj, hogy törődést mutatnak felém.” „Még soha nem kérdőjeleztek meg engem” – mondta Dax. – „Nagyon nehezen viselem, hogy bárki más huzamosabb ideig az életpárom közelében legyen. És én magam sem töltöttem mások társaságában ilyen sok időt soha, nagyon fárasztónak találom.” Riley-nak ez eddig eszébe sem jutott. Természetes, hogy nehezére esik a társaság elviselése a férfinak, amikor évszázadokat töltött el egyedül. Még mielőtt a vulkán fogságába esett volna is, vadász volt, hónapokat, éveket töltött el a vámpírok nyomát követve anélkül, hogy bárkivel is összefutott volna. Most pedig egy teljesen megváltozott világban találta magát. Évszázadokat harcolt a népe védelmében, és mire kiszabadult a hegy fogságából, a fajtája szinte egészen kihalt. Jubal odaintett nekik, és elindult a folyó irányába a többiek után, akik Miguelt követték. A professzort a megmaradt hordárok vitték a többiekkel felváltva, hogy folyamatosan haladhassanak az őserdőben. A fák és a bozót, pillanatok alatt elnyelte a csoportot. Dax megvárta, amíg eltűnnek, aztán guggolt csak le Riley elé. – Arabejila vére nagyon erőteljes benned. Mitro azt hiszi, hogy ő van még mindig életben, és ez nagy előnyt jelent a számunkra. A lány bólintott. – Ezt értem, csak nem jöttem rá eddig, hogy nem kizárólag a Föld mondta el nekem, hogy hol van Mitro. Érzem, hogy a vérem nyúl érte. – Vett egy mély lélegzetet, hogy elegendő erőt

gyűjtsön hozzá, hogy felnézzen Dax szemébe. – Ez nagyon zavar. Azt akarom, hogy a vérem a tiednek kiáltson, ne az övének. Ettől valahogyan olyan piszkosnak érzem magam. Dax a karjaiba húzta. – Hän sívamak – suttogta –, kedvesem. A vérem és a te véred örökre összekapcsolódtak. A szívünk, a lelkük, az elménk elválaszthatatlanok. Ami Arabejilát illeti, együtt vadásztunk, utaztunk, gyakran rákényszerültünk, hogy vért váltsunk. Az ő vére az, ami miatt az Anyaföld elfogad engem, és szívességeket tesz, ha megkérem. Én is kapcsolódom Mitrohoz, való igaz, nem olyan erőteljesen, de a kapcsolat létezik. Riley a nyaka köré csúsztatta a karjait. – Mindig pontosan tudod, mit kell mondanod, hogy jobban érezzem magam. Keressük meg Dax. Minél előbb megtaláljuk, annál hamarabb kezdhetjük el az életünket együtt.

15. Feltámadt a szél, keresztülörvénylett a lombkoronán, sötét szálakból összefonódó, fortyogó, gomolygó viharfelhőket terelgetett egyetlen hatalmas, tajtékzó tömegbe. Villám ágai bomlottak szét az égen, elvezetve a felgyülemlett energiát, és megvilágítva egy pillanatra a lombsátrat. Mennydörgés gördült végig a vidéken. Nyomában mintha nyögések hallatszottak volna a szélrózsa minden irányából, mielőtt ismét elcsendesült volna minden. Riley letörölte az izzadságot az arcáról. Nehéz volt lélegezni, a könnyen felkavarodó finom hamu még mindig ott kapaszkodott a leveleken és a virágokon. A csizmája ólomsúlyúnak tűnt, meg is jegyezte magában, hogy legközelebb sokkal könnyebbet vásároljon. A gondolatai ködösek voltak, az egész túra valahogyan szürreálisnak tűnt. A sors rettenetes hibát követett el. Rileynak, az éjszaka sötétjében az esőerdőben bolyongani, egy kész bátorságpróba volt. Megpróbált nem kapcsolódni Daxhoz, a férfi csak aggódna, ha tudná, mennyire megrémíti minden újabb árnyék. A szíve olyan hangosan vert, hogy attól félt, Gary és Jubal is meghallja. Fogalma sem volt róla, hogyan sikerült egy Kárpáti vadász életpárjává válnia, aki úgy tűnt, a világ minden bátorságát megkapta, amikor ő maga még a sötétségtől is retteg. Vetett egy gyors pillantást maga körül a többiekre, akik hozzá hasonlóan, kissé elveszetten csörtettek a sűrű bozóton át a sötétben. Úgy tűnt, senki más nem számít semmi olyasmire, hogy például meg fogják támadni őket megőrjített jaguárok, az árnyékok közül előugorva. Nem, nem őrült meg teljesen, a közelből világosan hallott morgások és hörgések mondták el neki, hogy legalább egy, de talán két nagyragadozó is halad velük párhuzamosan. Megpróbálta szabályozni a légzését, amennyire csak tudta, de minden egyes lépéssel, amit megtett, egyre csak növekedett a feszültség nyomása a mellkasában. A dzsungel most sokkal sűrűbbnek tűnt, Miguelnek és Alejandronak folyamatosan használniuk kellett a bozótvágó késeiket, hogy ösvényt vágjanak előttük, és az elmosódó, elhalványuló úton tarthassák őket. Minél több kilométert tettek meg, a rettegés annál erősebbé vált a lányban, és annál nehezebben tudta tartani a lépést a vezetőkkel. Az éjszakai látása bámulatos volt, nyugtalan tekintete világosan látta a több ezer rovart, ami szinte mozgó szőnyeget alkotott a lábuk alatt. Minden túlságosan hangosnak tűnt, különösen a rovarok szüntelen dongása, az apró állatok jelenléte külön súllyal nehezedett amúgy is elszabadult fantáziájára. A madarak figyelmeztetően rikoltottak egymásnak, állandó, riadt kommunikációjuk szokatlan volt a késő éjjeli órában. A fejük fölött is folyamatos volt a mozgás, szárnyak suhogtak, majmok ugráltak ágról ágra, éppúgy, mint a jaguárok, ők is követték a kis csapatot. Fekete tüskékkel borított fatörzsek kerültek eléjük, mintha egyenesen az árnyak sötétjéből ugrottak volna elő. Hatalmas, osztott leveleik pengeélesek voltak, vadul forogtak a szélben. A rettegés tűhegynyire szorította Riley gyomrát. Az éles bozótvágó kések hangja, amint lelecsaptak az ágakra és a liánokra, csak tovább őrölték elrongyolódott idegeit. Ő és Dax gyorsan utolérték a többieket. A vadász egyszerűen felvette egy hatalmas madár alakját, és magával ragadta Riley-t a levegőbe és repülve haladtak, míg kellőképpen meg nem közelítették a többieket. Hogy még több időt nyerjenek, Dax magára vállalta a professzor szállítását is. Hosszú kilométerek után sem jelent meg az arcán egyetlen izzadságcsepp sem. Ellenállt a vágynak, hogy a válla fölött visszanézzen rá. Nagyon közel volt hozzá, de egy felnőtt férfi súlyával a karjaiban képtelen lenne elég gyorsan cselekedni, ha valaki megőrülne, és egy macsetével támadna rá, vagy ha a majmok lesből ráugranának.

Gary haladt közvetlenül előtte. Az ő kis csoportjuk egy kissé lemaradva haladt a többiekétől. Kétszer is rajtakapta, hogy a feje fölött Jubalt keresi a pillantása. Egymásra vetett sokatmondó pillantásaikba beleborzongott. Rendben, akkor tehát mégsem veszítette az ép eszét, hiszen ők ketten is nyilvánvalóan érzik a veszélyt, csak éppen kevésbé lehet rajtuk észrevenni. Könnyű kabátja zsebébe dugta a kezét, megbizonyosodva róla, hogy a Glock kéznél van, ha szükség lenne rá. „A félelmed szinte letaglóz, és mégsem engeded, hogy megosszam veled az elméd. Miért?” A hangja, mint mindig, higgadt és megnyugtató volt. „Mert nincs semmi értelme.” Ha nem a fákat vizslatta volna árgus szemekkel, támadás jeleit keresve, valószínűleg dühödten mered a férfira. Dax néha olyan nyugodt volt, hogy ez már egyenesen bosszantotta. „Illeszd össze a szívverésed az enyémmel. Túl gyorsan üt” – rendelkezett Dax. – „Minek nincs értelme?” A nagyon is férfias, önelégült vidámsága talán még rosszabb volt, mint a nyugalma. Riley megkockáztatott egy pillantást a válla fölött, hogy dühösen rámeredjen. Daxnak még csak a légzése sem gyorsult fel, míg az ő tüdeje égett. Minden izma felforrósodott, a teste mintha ólomból lett volna. Bezzeg Daxot úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja, hogy a következő pillanatban talán be kell hajítania a professzort a tüskés ágú fák közé, hogy megmentse a világot, mint egy képregényhős. „Képregényhős? Ilyennek látsz? Akkor kell egy köpeny.” A nyers, váratlan, férfias nevetés betöltötte a lány elméjét. Azon kapta magát, hogy mosolyog, pusztán azért, mert Dax ott van, vele. A férfinak valahogyan mégis sikerült utat találnia az elméjébe, pedig ő azt hitte, hogy kizárta onnan. És képes volt megnevettetni még a legrosszabb körülmények között is. Figyelmen kívül hagyva egyre növekvő, marcangoló aggodalmát, elkezdte felrajzolni a fejében maga elé Dax képét rózsaszín harisnyanadrágban, rózsaszín tunikában és rózsaszín köpenyben. „Szeretnéd, ha így öltöznék?” – Tökéletesen komolynak tűnt a kérdés. – „Kissé hasonlít az inkák öltözködéséhez. Bár a szín nem egészen illik a bőrömhöz.” Riley nevetésben tört ki. „Nem illik a bőrödhöz?” – visszhangozta. Az izzadság keskeny patakjai csordogáltak a mellei között. A szeméből folyamatosan törölgetnie kellett őket. „Mi az istencsodája folyik Gary fejében? Fogadok, hogy ez a kifejezés tőle származik.” „Jubaltól. Neki vannak lánytestvérei” – szólt a nagyon is önelégült válasz. Riley vett egy mély lélegzetet, és csak reménykedni tudott benne, hogy a vadász nemleges választ fog adni a kérdésre, amit készült feltenni neki, pedig ő maga is tudta, hogy nem fog. „Tudsz róla, hogy meg fognak bennünket támadni?” „Természetesen.” Riley megbotlott, de visszanyerte az egyensúlyát, még mielőtt elesett volna. Elszédült, eléggé ahhoz, hogy akár ájultan a földre is rogyjon. De beleharapott az alsó ajkába, hogy a szúró fájdalom kissé magához térítse. „Már beszéltél erről Juballal és Garyvel” – jelentette ki tényként. „Összehangoltuk, mi lesz a teendőjük.” Riley kissé összerezzent tárgyilagos hangjától, és saját nevetséges reakciójától. Az elméből elmébe történő beszélgetés neki végtelenül intim dolognak számított, amit csak egy titkos szeretővel oszt meg valaki. Talán féltékeny? Ezt abszolút idegennek, méltatlannak érezte magához. Ráadásul egy hihetetlenül veszélyes helyzet kellős közepén. Úgy viselkedik, mint egy idióta. Hiszen még csak nem is egy féltékeny típus.

Összeráncolta a szemöldökét, és a lépteit kezdte számolni, hogy kitisztítsa a gondolatait. Nem volt zümmögés a fejében, ami jelezte volna, hogy a vámpír akarja befolyásolni, mint amikor a teherhordó megölte az anyját. Folyamatosan számlálta a lépteit, míg azok felvettek egy meghatározott ritmust. Azt kívánta, bárcsak le tudná állítani magát, bárcsak megérinthetné a földet. Kimerültnek érezte magát, és a talaj megnyugtatta, felfrissítette volna. „Riley? Miért vágod el magad tőlem folyamatosan? A szíved még mindig túl gyorsan dobog.” Megrázta a fejét, nem akarta, hogy Dax belefolyjon ebbe. Ezt neki egyedül kellett tisztáznia magával. A szemöldökráncolása elmélyült. Dax, Jubal és Gary, mind egyetértettek abban, hogy a vámpírok a gyengeségekre vadásznak, azokat használják ki. Ő pedig nagyon is bizonytalan, úgy érzi, nem méltó Daxhoz. Túl nemes, túl bátor hozzá. Hiszen a férfi feláldozta magát a népéért. Minden fájdalmat és sebesülést elviselt, teljesen egyedül volt a csatákban, míg neki minden előny megadatott, beleértve ebbe egy csodálatos, boldog gyerekkort. Az elméjét azonnal melegség árasztotta el. „Te nagyon is bátor vagy Riley. Számomra nincs senki más, és soha nem is lesz.” Tisztában volt ezzel. Tényleg tudta. És elkötelezte magát Dax mellett. Nem volt benne bizonytalanság, amikor elment aludni, mégis bizonytalanul ébredt. Újra és újra átforgatta ezt a fejében. Dax visszavitte őt a többiekhez, segített neki felállítani a függőágyát. Mi változott meg ettől kezdve az alatt az idő alatt, míg felébredt? Valami arra készteti, hogy kételkedjen önmagában, és ami még rosszabb, hogy kételkedjen Daxban. De mi? Valószínűleg beleesett egy Mitro állította csapdába. Végignézett útitársain. Egyikük sem tűnt olyannak, mintha hasonló gondolatokkal küszködnének. Gary olyan hirtelen fordult meg, hogy szembenézzen vele, hogy majdnem egymásnak ütköztek. A férfi megfogta a vállait, hogy megtartsa az egyensúlyát. – Szinte égetsz. Gombóc szorult a lány torkába, alig tudott tőle még nyelni is. „Már megint Garyvel beszélgetsz. Kirekesztesz engem.” Nem volt bűntudata. A jövőjük érdekben tisztáznia kellett ezt. „Nyilvánvalóan nem lenne így, ha visszajönnél a fejembe.” Jubal néhány parancsszavára mindenki megállt. Dax óvatosan a vezetők által összeeszkábált hordszékszerűségre helyezte a professzort. De egyedül csak Riley-t figyelte, nagy léptekkel megindult feléje. A lány szíve feléje nyúlt. Dax még akkor is lenyűgöző jelenség lett volna, ha nem rá néz. Néha, amikor ilyennek látta, mint most, magabiztosnak, céltudatosnak, Riley-t egyszerre kapta el egy kis félsz, és érezte magát ugyanakkor tökéletes biztonságban. Úgy tűnt, a férfi egyre magasabb lesz, ahogyan közeledik felé. Szorítása a felkarjain gyengédebb volt, mint valaha, de tudta, ha megpróbálná kiszabadítani magát, kudarcra lenne ítélve. – Nézz rám sívamet. Csak a szemembe. Világosan látta a férfi bőre felszínéhez nagyon közel felhullámzó pikkelyeket, ami elárulta, hogy Dax közel sem annyira nyugodt, mint amilyennek gondolta. Villám ágazott el az égen. A szél üvöltött, halálos sebességgel száguldott a fák között. Az ágak hajladoztak, egymáshoz dörzsölődtek, a keletkező ropogó-kopogó hang végigvisszhangzott a dzsungelen. Hosszú indák hullottak alá a felsőbb ágak közül, a sötétben úgy néztek ki, akár a hóhérhurkok. Dax az állára simította a tenyerét, felemelte a fejét, hogy mélyen a szemébe nézhessen. – Beteg vagy – mondta.

– Csak a pókmarás lehet. Másra nem tudok gondolni. Mitro rovarai közül kellett megtámadnia az egyiknek. Be tudja őket programozni erre? – Még a saját fülének is távolinak tűnt a hangja. – Azonnal tudnom kellett volna, hogy valami nincs rendben, amikor rám annyira nem jellemző dolgokat csináltam. – Rád nem jellemző dolgokat? – ismételte meg Dax, majd elkapta, mielőtt összeesett volna. – Tudod, olyasmi, hogy kételkedtem benne, hogy méltó életpárod lehetek. Alapból magabiztos vagyok, és elég jó a véleményem magamról. – Felnyúlt, hogy megsimogassa a férfi állkapcsát. – Te tényleg szép vagy, Dax. – A férfi sziszegett valamit erős, fehér fogai között, amit nem értett. Úgy érezte, mintha a levegőben lebegne, miközben egyre több útitársa gyűlt köréjük aggodalommal az arcukon. Riley odaintett nekik. – Aggodalomra semmi ok – biztosította őket –, van rózsaszín köpenye. Szárnyak suhogása terelte el Dax figyelmét, aki a lombkoronát kezdte fürkészni, amíg megtalálta, amit keresett. Egy hatalmas fülesbagoly ereszkedett le fölöttük az egyik ágra, amit éjszakai tigrisnek is neveznek. Pillanatokon belül több is csatlakozott hozzá. Valahol a távolban vérfagyasztó sikoly harsant, amitől libabőrössé vált az összes utazó. Önkéntelenül közelebb mozdultak egymáshoz. – Ez az én hibám Riley – mondta Dax –, annyira lelkes voltam ma este, hogy veled lehetek, hogy csak egy tipikus őserdei balesetnek tekintettem a csípést. Elvettem a viszketést és a duzzanatot, de nem néztem mélyebben utána. Riley felnézett rá, még mindig az arcát simogatta. – Igazam van, ugye? Mitro megtámadott? Rögtön tudnom kellett volna. Utálom, amikor ilyen lassú a felfogásom. Dax végigsimított az arcán, letörölve róla az izzadságot. – Nagyon is eleven az elméd, hogy erre rájöttél. Még soha nem volt dolgod élőholtakkal. Az egyik kezét a szívére fektette, míg a másikat a kicsi, pók harapta sebre. – Mitro ügyes, a csapdái lehetnek leheletfinomak is. „Jubal, Gary. Tartsátok szemmel a baglyokat. Készüljetek fel rá, hogy megöljétek őket, ha szükséges.” – üzent Dax a két férfinak, hogy legyen esélyük sakkban tartani Mitro esetleges következő fegyverét. Még mindig kissé zavarba ejtőnek találta, hogy emberek segítségére támaszkodjon, de egyik emberi férfinek sem rezzent a szempillája sem, amikor harcba kellett szállniuk a vámpír bábjaival. Dax óvatosan a földre fektette a lányt, vett egy mély lélegzetet, és a szelleme kilépett a testéből, fehér energiaként besurrant Riley-éba, hogy megtalálja azt a nagyon csekély mennyiségű mérget, amit a pók juttatott be a testébe. Mitro nagyon finoman megmunkálta, így a benne rejlő fenyegetésnek volt ideje kiteljesedni, elterjedni, mielőtt bárki is észrevette volna. Ez nagyon is illett Mitrohoz. Minden másban olyan volt, mint a többi vámpír, de finom, gondos és alapos volt. Páratlan a saját kategóriájában. Dax nem is tudta, hogy magányos, amíg Riley meg nem jelent az életében. Szerette a beszélgetéseiket, a mosolyát, és még azt is, hogy minden előzmény nélkül hangosan kikotyogta, hogy szépnek találja. Azt is szerette, hogy értelmes, és hogy hihetetlenül gyorsan megért számára teljesen vadidegen dolgokat. Nem vesztegette arra az időt, hogy megpróbálja letagadni, ami történt, nagy lépésekkel elfogadott mindent, és ő végtelenül csodálta ezért. Most is, hogy keresztüláramlott a testén, teljesen mozdulatlan maradt, figyelte azt, amit csinál, de nem tiltakozott. Már harcban állt az elméjére nehezedő hatásokkal. Dax látta a kárt, amit a méreg okozott, de Riley erős volt, sokkal erősebb annál, mint amilyennek Mitro feltételezte. Ez volt a vámpír gyengeségei közül az egyik. A nőket a férfiak alárendeltjeinek tekintette. Mindig. Alábecsülte annak idején Arabejilát, pontosan úgy, ahogyan most alábecsülte Riley-t is, és ez egy kis előnyt adott a vadásznak.

Fehér fényként járta be a lány testét, míg végül rátalált sötétkék sejtek egy csoportjára, amik lassan osztódtak, terjedtek, megtámadták a szomszédos egészséges sejteket. Dax energiarobbanásokkal támadta meg a burjánzást. A sötét sejtek megpróbáltak elbújni előle, de könyörtelenül a nyomukban volt, végigjárta az összes szervet, gondoskodott róla, hogy egyetlenegy se maradjon életben. Soha többé nem lesz önelégült vagy magabiztos, Riley egészségével kapcsolatban. Ha elgondolkodott volna rajta, miért viselkedik a lány annyira hozzá nem illő módon, a vírusnak nem lett volna esélye ennyire szétterjedni. Tudta, hogy abban a pillanatban, amint visszatér a testébe, a bagoly meg fogja támadni, ha Mitro bábja, hiszen a vámpír tisztában van vele, hogy Dax akkor a leggyengébb, így arra időzíti a támadást. Vagy Riley felé veti magát a nagy ragadozó madár, éles karmaival a szeme felé nyúlva. „Jubal, arra is figyelj, ami nem látszik.” Képtelen volt visszafogni magát, muszáj volt figyelmeztetnie. Annak ellenére, amit megtudott a két férfiról együtt utazásuk során, még mindig jobban megbízott önmagában, különösen, ha az életpárja védelméről volt szó. „Mitro okos. Nagyon is jól ismerem.” Szinte betört a saját testébe, amikor visszatért, és villámgyorsan úrrá lett azon a zavarodottságon, ami a lehullatott emberi alak visszavételekor mindig bekövetkezett. Ezzel egyidejűleg a felszínre emelte a fegyverzetet, ami mindig ott leselkedett közvetlenül a bőre alatt. A gyémánt kemény pikkelyek előtörtek a bőre alól a nyakától a lábáig, és egymásra simulva pajzsként ölelték körül. Világosan megérezte a támadás valódi irányát, ezért megpördült. A macska kőkeményen csapódott a mellkasának, a jaguárszörny forró lélegzete megcsapta az arcát, a hatalmas fogak a torkáért nyúltak. A karmok a hasát szántották. Távolról, mintha szárnyak suhogását is hallotta volna, a baglyok elrugaszkodtak az ágak közül, amik eddig rejtették őket, és kimeresztett karmokkal zuhantak Riley felé. Karjait a jaguár nyaka köré kulcsolta, és egy szempillantás alatt eltörte az állat nyakát, hogy aztán a testét elhajítva ismét visszapördüljön, és szembenézzen a baglyok fenyegetésével. Három madár feküdt holtan a lány körül, aki fegyvert tartott a kezében. Jubal és Gary szintén felfegyverkezve álltak ott. Kézifegyverek voltak náluk. Daxnak tetszettek ezek az eszközök. Egy pisztoly talán nem képes megölni egy vámpírt, de egészen biztosan megöli a vámpír bábjait. Mitro okos ugyan, de nem számolt Juballal és Garyvel, ahogyan a fegyvereikkel sem. Ez a csapda így nemhogy nem okozott kárt, de jelentősen még csak le sem lassította őket. Hálája jeléül odabiccentett a két férfinak, majd lehajolt és talpra segítette Riley-t. Kissé bizonytalanul állt a lábán, és Gary odanyúlt, hogy elvegye tőle a pisztolyt. – Ezzel talán egy kissé óvatosabbnak kéne lennünk – mondta. Riley elhúzta a kezét. – Lelőttem helyetted is, nem? Gary rávigyorgott. – Elhiszem, ha te mondod Miss Parker. Dax érdekesnek találta a szóváltás a férfi és Riley között. „Érezte” egymás iránt érzett szeretetüket. Úgy tűnt, művészi szinten űzik egymás ugratását. Riley ellenőrizte a fegyvert, mielőtt újra zsebre vágta volna. Vágott egy kis grimaszt. – Weston idejön. Hogy fogjuk ezt megmagyarázni neki? Dax készségesen Weston felé intett, és a férfi hirtelen megállt, és tétován körbefordult a tarkóját vakargatva, mint aki elfelejtette, mit is akart. Riley nevetése elárasztotta Dax elméjét. „Bárcsak nekem is lenne ilyen különleges tehetségem.”

„Van” – biztosította. Fennhangon viszont Jubalnak adott utasítást. – Induljunk tovább. El kellene érnünk a folyót napfelkelte előtt. Ha repülni akarunk, biztonságos helyet kell kialakítanunk ott, ahol a helikopter leszáll. „Feltételezem, hogy meg fogok tanulni mindent, amit tudni akarok, anélkül, hogy iskolába kellene járnom.” – mondta Riley – „Divatjamúlttá teszed a hivatásom.” Odahúzta a kezét a szájához, és egy csókot lehelt a tenyere közepébe. – De csak a te számodra – mormolta. A lány nevetett, úgy, ahogyan csak ő tudott. Dax azon kapta magát, hogy függőjévé vált a nevetése hangjának, a puha ragyogásnak a szemeiben, a szája görbületének. „Mielőtt beérjük a többieket, talán meg szeretnél szabadulni a pikkelyeidtől. Szerintem imádni valóan festesz velük, de Weston valószínűleg hihetetlenül durvának találná. És tudod, hogyan viselkednek az emberek a durva meglepetések hatására, talán jobb lenne kibújnod ebből a cuccból.” A nevetése rezonanciája a testét izgatta, mintha ajzószert pumpált volna belé, a hangja ujjakként simogatta. Dax azon kapta magát, hogy vele nevet. Mitro még csak az imént tette próbára, de Riley egyszerűen máris lerázta magáról a támadást, és őt ugratja. „Nem semmi egy életpár vagy.” Feléje nyújtotta a kezét. Riley egy gyors mosolyt villantott rá, és a tenyerébe csúsztatta a kezét. Visszatértek a többiekhez, és Dax gondoskodott róla, hogy Jubal, Gary és Riley kivételével senki más ne emlékezzen semmire abból, ami történt. Dax újra felvette a professzort, és megindult a tisztás felé, ahol a helikopterrel kellett találkozniuk. A szárnyak suhogása a lombkoronában azt súgta Riley-nak, hogy még mindig nincsenek teljes biztonságban. Megrázta a gondolat, hogy bár Mitro már rég eltűnt a dzsungelből, hátrahagyott csapdái mégis mennyire sikeresen működnek. A vámpír még annál is sokkal erőteljesebb volt, mint amilyennek ő képzelte. Pedig tudnia kellett volna, hiszen Dax csatát csata után vívott vele, mégsem sikerült megszereznie a végső győzelmet. Mitro tehát egyenrangú ellenfele kellett legyen. – Maradjatok készenlétben – tanácsolta Dax Jubalnak és Garynek. – Tartsátok együtt a többieket, és senki ne maradjon le. Az utazók lassan felvették a sort, Weston és Shelton pedig morgolódtak, mint rendesen. – A legjobb, ha csendben maradunk – jegyezte meg Dax –, soha nem lehet tudni, mi váltja ki egy jaguár támadását. Weston káromkodott az orra alatt, de mindkét férfi feltűnően elcsendesedett. Riley elrejtett egy mosolyt. „Van érzéked ezekhez az emberekhez.” „Tanulom a világotokat.” Önelégült. Arrogáns. Nagyon hím. Pokoli forró. Mi az istencsodája vonzza benne ennyire? Dax elérte, hogy úgy érezze, bármire képes, amikor vele van. „Azt hiszem, beléd szerettem. Itt az őserdő mélyén, ebben a borzalmas, iszonyatos helyzetben” – vallotta be Riley, és közben leszegett fejjel figyelve az utat, elindult előre az ösvényen. Igyekezett nyugodt maradni. – „Olyan szép vagy Dax. A szíved. A lelked. Nem hiszem, hogy ráakadhatnék valaha is jobb emberre.” Dax szétáradt az elméjében, neki éppúgy szüksége volt a közelségre, mint Riley-nak. A Kárpátiakat ismerte. Felőlük nem voltak kétségei. De az emberek kíváncsiak. Aggodalmasak. És Riley a sajátjából az ő világa felé haladt, saját nagylelkű döntése nyomán. Egy mindennél értékesebb ajándékként. Hogyan is ne becsülné hát nagyra őt? Dax érezte, hogy a lelke megérinti a lányét. „Te vagy a hän ku kuulua sívamet, ami azt jelenti, hogy a szívem őrzője. És ainaak enyém, azaz örökre az enyém vagy. Tökéletesen tisztában vagyok vele, mekkora bátorságot

követelt tőled, hogy összekösd velem magad anélkül, hogy teljesen tisztában lennél azzal, mi ennek az ára, és én örökre a szíved őrzője vagyok ezért, Riley. Mindig a tiéd leszek.” Riley magához ölelte a szavait, miközben megállás nélkül ment a sűrű növényzeten keresztül. Keskeny erek és szélesebb patakok sziklák közötti futásának hangját halotta. A víz mindenütt jelen volt. Cseppek hullottak még a fejük fölötti levelekről is, tovább hizlalva a vízfolyásokat. Az egyik zuhatag alatt, a mohával fedett sziklák egy kész medencét alakítottak ki. Fényes zöld moha fedett körülöttük mindent, sziklákat, kidőlt fatörzseket, sőt, a még álló fákat is. Riley virágokat is látott a lejtőkön és a sziklákon megkapaszkodni, bokraik majdnem olyan magasak voltak, mint az alacsonyabb fák. A víz fényes ezüstje által nyújtott háttérben szétterülő élénk színfoltjaik, még a sötétben is gyönyörűek voltak. Szerette volna, ha kettesben lehetett volna itt Daxal, és kéz a kézben, csendesen elüldögélhettek volna a sziklákon a vízesés hangját hallgatva, ami a hűvös medencébe zuhogott. Dax egy láthatatlan érintéssel végigsimított az arcán válaszként. „Rávehetem a Legősibbet, hogy megjelenjen. Nem igazán szereti az embereket. Gyorsan elijesztené őket.” Riley felnevetett, képtelen volt magában tartani a boldogságot, amit Dax hozott a számára. Elérte, hogy biztonságban érezze magát a világában, ami pedig tökéletesen a fejére állt. Ha csak néhány percre is, megfeledkezhetett a helyzet rút komolyságáról, és megláthatta maga körül a szépséget. – Átkozottul meleg van! – kiáltott fel Weston. – Riley nem szeretnél meztelenre vetkőzni, és úszni egyet mindannyiunkkal ma este? Fogadok, hogy neked is tetszene. Te lennél a figyelem középpontjában. Riley hátranézett Daxra. A pillantásuk találkozott. A vidámság megállíthatatlanul tört fel belőlük. „Kígyó a paradicsomban.” „Mindig akad egy. De őt különösen mocskosnak találja a Legősibb.” Riley mélyebbre nyúlt a vadász elméjében. A sárkány álmosan felnyitotta a szemhéját az érintésére, rákacsintott, majd aludt tovább. Azt akarta, hogy a lehető legkevesebb köze legyen az emberekhez. „A Legősibb, vagy te?” – incselkedett a lány. „Talán mindketten” – kötött kompromisszumot Dax. A kezei gyengéden tartották a professzort, léptei egyszer sem botlottak a folyó felé vezető úton. – „De ha Weston annyira szeretne meztelenséget, abban éppen tudok neki segíteni.” A csapás, amin haladtak, lefelé vezetett egy szurdokba. Itt jóval könnyebb volt a haladás. Miguel macsetéje egyszer csak elhallgatott. Páfrányok nőttek körülöttük mindenfelé, a part menti sziklákon, a patak és a medence mentén is, a csend egy pillanatra visszahozta a paradicsom érzését. „Ne merészeld!” – buggyant ki Riley-ból újra a nevetés. „Talán nem teszem meg” – engedett Dax, de felgyorsította a lépteit, míg oda nem ért Weston mellé. A mérnök kuncogott. –Van valami hozzáfűznivalód? Én csak azt mondom, amire itt minden férfi gondol, sőt, még te is – vigyorgott hátra Riley-ra. – Nem így van bébi? Te is fantáziálsz róla. Meztelenül lenni ezzel a sok férfival, akik mind a vizet nyalogatnák arról a fantasztikus bőrödről. Élveznéd. Riley szíve megállt. Megrázta a fejét, a levegőhiánytól égett a tüdeje. Westonnak fogalma sem volt róla, mivel játszik. Dax tizedmásodpercek alatt képes volt éppúgy megnyugodni, mint extrém erőszakot alkalmazni.

„Ne. Ne bántsd.” „Soha nem fog ilyesmit megtapasztalni.” Dax érzéki, lágy hangja most komor és félelmetes volt. Borzongás futott végig Riley gerincén. Ezt a férfit, ezt a lényt lehetetlenség irányítani. A maga útját járja, döntéseit a saját világának szabályai szerint hozza, nem pedig a Riley-é szerint. Weston kinyitotta a száját, hogy tovább szórakozzon Daxal, de csak mély, rekedtes kecskebékaszerű brekegés tört elő a torkából. Weston keze rémülten röppent a torkára, a szemei tágra nyíltak. Shelton nevetésben tört ki. – Haver! Mi van veled? Riley összeszorította a száját, hogy ne kezdjen el nevetni. „Kezelhetetlen a humorérzéked.” „Semmi humorosat nem találok Westonban. De mivel azt akarod, hogy életben maradjon, jobb, ha csak így brekeg.” Bár Dax hangjában nyoma sem volt vidámságnak, Riley nevetése mégiscsak átlöttyent a férfi elméjébe, a lány minden eltökéltsége ellenére, hogy nem fogja bátorítani. Weston megköszörülte a torkát, és újra próbálkozott. Egy újabb sorozatnyi mélyen zengő, hangos brekegés robbant elő a szájából. Még Jubal szája is megvonaglott, mintha neki is vissza kellene fojtania a nevetését. Miguel és Gary nyíltan, önelégülten vigyorgott, de egyikük sem szólt egy szót sem. Miguel végül megfordult, és tovább vezette az utazókat az alig észrevehető, benőtt, kanyargós kis ösvényen a kanyonon keresztül. A szűk szurdok kilométereket spórolt meg a számukra. „Nem hagyhatod így.” „Pedig így a legjobb” – felelte Dax. Meleg áradat öntötte el Riley elméjét, akár a sűrű, lágyan áramló melasz, felfűtött, erotikus képek jelentek meg előtte. „Nem említheti egy mondatban a nevedet a meztelenséggel, és rajtam kívül senki nem tudhatja, hogy milyen finom, puha a bőröd. Az egyetlen férfi, aki vizet nyalogathat le róla, az én leszek.” A tiszta vágy borzongása surrant végig Riley gerincén. Forróság gyúlt a hasában. Daxot, amikor „rossz” volt, sőt, különösen akkor, amikor „rossz” volt, ellenállhatatlanul szexinek találta. „Most épp te gondolsz botrányos dolgokra.” Megállt egy pillanatra, hagyta, hogy a képzelete szárnyra kapjon, majd gonoszul visszaküldött néhány saját fantáziát Dax elméjébe. Érezte, hogy a férfi lélegzete a torkán akad. A tűz benne is felparázslott. „Bajba kevered magad. Bármikor elrejthetem magam a szemek elől, és sívamet, bátran elhiheted nekem, erre több is vagyok, mint hajlandó.” Riley méhe összeszorult. Forró nedvesség árasztotta el a lábai közét. A mellei fájdalmasan sajogni kezdtek. Szeretett volna a karjaiban lenni, a lábaival szorosan átfogni a derekát, mélyen magába temetni őt. Szeretett volna vele a vízesés hűvös vize alatt lenni, vagy ami még jobb, egy puha ágyban… „Kemény ágyban” – helyesbített bele a gondolatmenetébe Dax. – „Azokhoz a dolgokhoz, amiket csinálni akarok veled, kemény ágy kell. Vagy kemény padló.” A lány nagyot nyelt, és megbotlott a nyilvánvaló szexuális célzás hallatán. Csak magában az, amire a hangjával képes volt a férfi, elegendő volt ahhoz, hogy elfulladjon a lélegzete, még csak bele sem kellett gondolnia, mit is akar vele tenni azon a kemény ágyon. A szája kiszáradt a vér lüktetve száguldott az ereiben. Megmozdult a föld a talpa alatt. Riley lepillantott és látta, hogy víz tör elő a talajból a csizmája körül. A talaj annyira telített volt vízzel, hogy már képtelen volt elnyelni azt. Beletelt egy másodpercbe, mire a lány felfogta azt, ami történik.

Körülnézett. A víz aláfolyt a mohákkal borított sziklákról, csörgedezett a kisebb kövek között. Mire pislogott egyet, kisebb kőlavinák indultak meg, utat adva az egyre hangosabb és nagyobbra dagadó vízfolyásoknak. „Ki kell jutnunk innen. Ez az egész egy természetes medertér, és hamarosan megtelik vízzel.” – Elnézett a kanyon távoli, másik oldala felé. Ott is szivárogni kezdett a víz, mintha a hegy túlságosan is eltelítődött volna vele ahhoz, hogy visszatarthassa. – „Észre kellett volna vennem. Tudnom kellett volna.” Úgy érezte, mintha a Föld elárulta volna őt. Jó, talán valamennyire befolyásolta a dolgot a Daxal való vércseréje, de mégis, érezte olyan erősnek a kapcsolatát a földdel, hogy annak figyelmeztetnie kellett volna, hogy víz emelkedik körülöttük. „Ez csak egy újabb csapda” – csillapította lágyan Dax –, „de Mitro tudja, hogy ezt könnyedén hatástalanítom, önmagában feleslegesen strapálta magát vele. Így semmi értelme sincs. Nem érzel valamit a víz alatt? Vagy a kanyon oldalfalaiban?” Riley leküzdötte az emelkedő pánikot. Miguel gyorsított a tempón, ő is egyértelműen érzékelte a veszélyt. Jubal és Gary egy rövid ideig Daxot nézték, majd egymással is váltottak egy sokatmondó pillantást. Bizonyára tisztában voltak vele, hogy a vadász képes lenne megállítani az emelkedő vizet, de legalábbis lassítani addig, amíg kijutnak, mégsem szóltak egy szót sem. Riley kényszerítette magát, hogy az elméje túlnyúljon a pillanat nyilvánvaló veszélyességén. Nehéz volt leküzdenie a menekülési kényszert. Az agya azt üvöltötte, hogy kirepülni lenne a legjobb innen, de erőt merített Dax nyugalmából, vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. Szinte érezte, hogyan nyílik ki az agya, hogyan nyúl a Földdel való kapcsolata fonaláért. Egy pillanatra összezavarodott, amikor hirtelen úgy érezte, mintha egyszerre lenne két helyen, a föld alatt és fölötte is. A hangok lassan elhalványultak, a csizmák döngő léptei, toccsanásuk a tócsákban éppúgy meghátrált, mint a víz egyre erőteljesebbé váló harsogása, míg végül nem maradt más, csak a Föld suttogása. Egészen befelé figyelt, annak ellenére, hogy nyitott szemeit az előtte haladó hátára szegezve haladt, mintha robotpilóta vezette volna. Egy esőzésektől megduzzadt folyó rohant a kanyon alatt. Körülöttük pára emelkedett a magasba, átáramlott a sziklák között, mintha ujjak nyúltak volna feléjük. Állandóan változó formában, folyamatosan mozogva, valami megbújt a párában. Az érzés álomszerű volt, mintha távolról figyelné a talajszintről, a víz felszínéről felfelé sodródó vízpermetet. De volt ott valami más is… Valami egészen más. Ott leselkedett a víz alatt, és a pillanatra várt. Az a valami türelmesen várta a megfelelő időt, és közben szinte sugározta magából a rosszindulatú éhséget. Véraláfutásos szemek benyomása villant fel Riley előtt, amik a víz alól bámultak kifelé, ragadós nyálat csepegő agyaraké… Nem, ez nem is egy valami volt, többen is voltak. Riley felzihált, és határozottan megrázta a fejét. „Ne Dax, ne tedd!” „Irányítsd a vizet. Ne próbáld megállítani, mert az kiváltja a támadást. Csak lassítsd le.” Riley tudta, hogy nincs választása. Dax szembeszáll az alattuk lévő szörnyekkel. És bízik abban, hogy ő fékezni tudja a kanyon falaiból, és a talpuk alól egyre gyorsabb tempóban feltörő vizet. A férfi teljesen higgadt és tárgyilagos volt. Vett egy mély lélegzetet és bólintott, de közben a gyomra összeszűkült a rettegéstől. Meg tudja csinálni. Ha Dax szembe tud nézni azokkal az agyarakkal a víz alatt, képes megölni a szörnyeket, akkor ő is képes lelassítani az áradó vizet, ami már a bokájukig ért.

Dax átadta a professzort Alejandronak és Jubalnak, és közben még arra is volt gondja, hogy a tanár ne érezze a zötykölődés fájdalmát, ahogyan a két férfi gázolt vele az emelkedő vízben. Felemelte a kezét, és egy bonyolult mintát rajzolt a levegőbe, elvágva az emberek azon képességét, hogy lássák őt, majd besiklott a föld alá, hogy szétnézzen a lenti vízben. Jubal agya rengeteg információt tartalmazott, és Gary is egy kimeríthetetlen, két lábon járó információs adatbank volt. Az elméje több milliárdnyi, olykor furcsa, máskor felháborító tényt tartalmazott, amiket eleinte Daxnak nagyon nehéz volt elhinnie, de amikor belenézett Riley emlékeibe, ott is rátalált a repülőgépekre, a holdra szállásra, így ezek a tények is megerősítést nyertek. Annyi minden történt, amióta bezáratta magát a vulkánba. És még mindig csak tudomása volt ezekről a dolgokról, de saját tapasztalatai nem. Nyilvánvalóan, a főiskolás is hasonló, két lábon járó adatbázis lehetett, aki Mitro karmai közé került. Jubal ismerte azoknak a teremtményeknek a fajtáját, amik odalenn vártak rá. Óriás tigrishalak voltak, és mint mindig, Mitro megnövelte bennük a természetes vadság és az agresszivitás mértékét. A tigrishal nem honos ezen a vidéken, a diák valami más vidéket is beutazhatott, ha az elméjében rátalált ezekre az állatokra. Meglepő módon, Jubal elméje szolgált a veszélyes fajok legnagyobb adatbázisával a számára. Nyilvánvaló volt, hogy ő is rengeteget utazott. Riley elméjében egyáltalán nem talált ezekkel a halakkal kapcsolatban semmit. Riley. Az ő Riley-ja. Egy csoda volt a számára. A félelme szinte ökölcsapásként érte, de aztán a lány megerősítette magát, kihúzta a vállát, és nekilátott a feladat megoldásának, amit rábízott. Olyan rengeteg szeretnivaló volt benne. Abban a pillanatban, amint felismerte, mit akar tenni, már nem magát féltette, minden aggodalma őfelé irányult. Képtelen volt visszaemlékezni bárkire is, aki ennyire aggódott volna érte, furcsának, kétélű kardnak találta ezt a helyzetet. A szíve dagadt az örömtől, hogy egy nő ennyire gondoskodni akar róla, egy másik része viszont egyáltalán nem örült, hogy ilyen szorongást okoz neki. Mélyebbre ereszkedett a vízben, míg megérezte a gonoszság első moccanásait. Az érzés nem árasztotta el, inkább csak lassan belészivárgott. Kiélesítette a látását és kiterjesztette a többi érzékszervét is, egy apró, jelentéktelen falevél alakját felvéve sodródott az óriási halak felé. Egyetlen, laza rajba tömörülve követték a fölöttük lépkedő embereket. Ahogy a víz emelkedett, úgy nyertek egyre nagyobb teret. Ha a talajvíz szintje leesik, hogyan szökhetnének meg innen ezek a halak? Hogyan tehetnének kárt a fent lévőkben? Mit ötlött ki Mitro? Mert Mitro nagyon ravasz. Dax számíthatna a halakra. Ocsmányak és brutálisan vadak, de ha megállítaná a víz emelkedését, az hogyan válthatná ki a szörnyhalak támadását? Valami fontos még hiányzik. A víz emelkedik, és ha ő, vagy Riley nem állítják meg, a halak támadni fognak. De ha megállítják, a halak teljesen haszontalanokká válnak Mitro számára. A gonoszság hullámokban tört rá, ahogyan a nagy halak fölött lebegett. Az érzés nem a tigrishalak éhes rajától származott, bár természetesen rajtuk is érezte a vámpír fertőzését, de ezt másvalami okozta, valami, ami a halak alatt helyezkedett el, féken tartva, akár egy pórázra kötött tigris. Minden előzetes figyelmeztető jel nélkül, egy tigrishal rontott rá hatalmasra nyitott szájjal, hogy lenyelje. Azonnal reagált, a levél mérgező tüskéket növesztett, átváltott egy oroszlánhal alakjára, aminek rettenetes tüskéi belefúródtak a tigrishal szájába és torkába, mérgükkel megbénítva azt. Kitört az állat állkapcsai közül, hogy a raj kellős közepén találja magát. Ismét alakot

váltott, és elmerült a mélyben, maga mögött hagyva a vérrel keveredő vízben a sérült tigrishalat. A raj pillanatok alatt széttépte a sebesültet. Alatta a valódi fenyegetés szinte kirobbant a felszín irányába, hatalmas, ék alakú fejjel, áramvonalas, pikkelyekkel fedett testtel, óriási szárnyakkal. Elülső lábait behúzva, a szárnyait a hátához simítva száguldott a felszín felé, akár egy mozdony. Dax elkapta a kékeszöld pikkelyek egy villanását, még a rohanás közepette is. A sebesség által kiváltott árhullám hátrafelé taszította. A Legősibb kihívóan felüvöltött, a hangja szinte darabokra robbantotta Dax koponyáját. Bár a sárkány már rég elvesztette a társát, a mély fájdalom, és a bánat örökre belevésődött a lelkébe. Nem veszítheti el most Riley-t is. A lány az ő része is volt már, akárcsak a Daxé. Nincs az a vízi sárkány, ami elvehetné tőlük. „Nem, nem a te alakodban.” – jelentette ki azonnal Dax, jól tudván, hogy a tűzsárkánnyal szemben itt most minden körülmény a vízsárkányt szolgálja. –„Az én alakomban, de összedolgozunk.” Dax a sárkány után vetette magát, átfúrta magát a vértől zavaros vízen, és kinyújtotta a kezeit a tüskés farok felé. A farok jobbra-balra csapkodott a vízben, akár egy kormánylapát, a sárkány játszi könnyen haladt a saját elemében. Dax hagyta, hogy a vörös-arany pikkelyek elborítsák a testét, amikor elérte, és megragadta a farkat, és azonnal visszafelé kezdte húzni. A Legősibb csak annyira emelkedett fel benne, hogy az erejét is kölcsönadhassa. A vízi sárkány felszisszent dühében, hogy megakasztották a haladását, és visszarántották. A víz kavargott, hatalmas örvények alakultak ki benne, és úgy bugyborékolt, mintha egy gejzír közepében lettek volna. A farok dühödten rángatózott ide-oda, majd a vízi sárkány villámgyorsan visszafordult, és nekirontott a vadásznak. Dax figyelte, ahogyan a hatalmas, ék alakú fej egyenesen feléje tart. A vad, rosszindulatú szemek még a víz alatt is nyitva voltak. A szarvakkal díszített hosszú állkapocs szétnyílt, hogy felfedje a hatalmas, és rengeteg fűrészes élű fogat. Dax csak akkor vetette magát félre, magánál tartva a hosszú farok végét is, amikor azok a fogak már a fejének iménti helyén összecsattantak. Még a víz alatt is hallotta egy szív gyors dobbanásait. Sőt, ez a közeg talán még fel is erősítette a hangot. A vízi sárkány szívének ritmusa nagyon furcsának hatott a számára, először felerősödött, aztán elhalkult, hogy aztán újra kezdje az egészet. Dax, Kárpáti volt, tévedhetetlenül felismerte ezt a hangot. Az ő vére énekelt az ereiben. Kinyúlt a sárkányért, egymáshoz illesztette a szívverésüket, fokozatosan hozzálassítva azt a sajátjához, miközben folyamatosan kitéregetett a gonosz fogakkal felszerelt fej villámgyors támadásai elől. Kívül maradt a hatótávolságán, és közben lassan átvette az irányítást az övével összhangban dobogó óriási szív fölött. Úgy tűnt, hogy ez nem ott ver, ahol normál esetben lennie kellett volna, sokkal alacsonyabban és jobbra volt, mint normálisan. A vízi sárkány hatalmas teste lelassult és megremegett. Még mindig engesztelhetetlenül dühös volt, amiért egy olyan semmi kis lény, mint Dax, be merészelt lépni a területére, és visszarángatta őt a teremtője által beígért vacsora közeléből… Dax szinte megdermedt, majdnem eleresztette a farkat. Mitro teremtette a sárkányt. Tudta, hogy Dax szembe fog nézni a teremtményével, ezért helyezte a szívét szándékosan nem a megfelelő helyre. „Attól még nem lesz igazi” – jelentette ki a Legősibb. Dax keményen csapott le a legyengített szívre, a puha alhas vékony pikkelyköpenyén keresztül. Gyémánt keménységű karmai a hason keresztül törtek a lomhává lassított szív felé.

Sokkal nagyobb volt, mint várta, mégis sikerült megragadnia a szervet. A sárkány körbefordította a fejét, és felhasította a vállát. Vasmarokkal tartotta fogva a hosszú farkat, míg másik kezének ujjai a szív után kutattak. De mihelyt a markában érezte, rájött, hogy rettenetes hibát követett el. Tüskék ágyazták be magukat a kezébe. A méreg villámgyorsan terjedt a szervezetében. Kiszakította a sárkány szívét, még mielőtt az elérhette volna állkapcsával a fejét. Nagyon közel volt, a hideg víz lökéshulláma robbanásszerűen érte el, a hatalmasra tátott szájban megvillanó agyarak csaknem letépték az arcát. Dax, kirobbanó sebességre gyorsulva meglódult a felszín felé, és közben érezte, hogy a méreg hatására a bénulás lassan eluralkodik rajta. Alatta az óriási tigrishalak zsákmányt szimatoltak, az egész raj vadászalakzatban lőtt ki utána. Mire az ökle átszakította a föld felszínét, a lába már teljesen élettelenre bénultak. Kinyújtotta a kezét, amennyire csak tudta, szilárd kapaszkodót keresett, hogy kihúzhassa magát a lyukból. A méreggel a testében, ami egyre nagyobb területen bénította meg, nem volt módja alakot váltani. Egy kéz ragadta meg a csuklóját, és rántotta meg a karját. Jubal arca úszott be a látóterébe. Gary is ott guggolt mellette, érte nyúlt, hogy megragadja a válla alatt, egy összehangolt rántással kihúzták felszínre. Közvetlenül mögötte egy hatalmas tigrishal is kiemelkedett fel, szélesre tárt állkapoccsal. A tőrfogakkal tele óriási száj úgy tört utána, akár egy gőzmozdony. A lövés olyan hangos volt, mintha a fegyver közvetlenül a füle mellett szólalt volna meg. Míg Jubal és Gary hátrébb vonszolták őt, Riley tökéletes higgadtsággal beleeresztette az egész tárat a tigrishalba. A ragadozó visszahullott a Dax ütötte lyukba, vértől vörös víz csapott fel mögötte. „Megvagy.” Riley hangja árasztotta el az elméjét. „Adj egy percet, hogy kiszorítsam a mérget a szervezetemből. Nem szeretném, ha a közeledbe kerülne. Gyorsan terjed, és bénító hatása van.” Tovább tartott eltávolítani a testéből a Mitro által gyártott mérgező főzetet, és begyógyítani magán a sárkány által ejtett sebeket, mint azt gondolta volna. Miguel szinte száguldva vezette kifelé a kanyonból az utazókat. Dax megvárta, míg valamelyest visszanyerte az erejét, mielőtt megsemmisítette volna Mitro kreatúráit. Nem szerette volna, ha valamiképpen utat találnak a folyóba, és ott elszaporodva valakit előbb-utóbb megöljenek. Mire ők négyen utolérték a többieket, azok már egy kicsiny tisztáson, egy helikopter mellett álltak.

16. Dax boldogan figyelte a felemelkedő helikoptert, a fedélzetén a mérnökökkel, a professzorral és a tanítványával, akiknek elméjéből az elmúlt napok összes emlékét kitörölte, kizárólag egy hatalmas vulkánkitörés képeit hagyva hátra. És az egyetlen, aki emlékezhetett Jubalra, Garyre és Riley-ra, az Ben volt, bár ő is csak annyira, hogy együtt futottak az életükért a vulkántól. Habozott a férfi esetében, valami azt súgta neki, hogy ne távolítson el minden emléket. És őt az ösztönei vezették hosszú évszázadok óta, esze ágában sem volt hát most figyelmen kívül hagyni. Hálás volt Bennek, amiért Juballal és Garyvel együtt, ő is hátramaradt Riley-val. Nem volt hely mindannyiuk számára a helikopteren, és a pilóta, egy nő, akit Lea Eldridge néven mutattak be neki, tájékoztatta, hogy a magasból látták egy farmház parázsló romjait, ahol Juliette De La Cruz egyik barátja élt. Megkérdezte tőle, hogy ellenőrizné-e a nőt. Mivel a farmház közvetlen közelében nem volt megfelelő leszállóhely, megígérte, hogy ugyanide értük jön következő éjszaka. Megegyezett vele, hogy másnak este, amint felemelkedik, utánajár a nőnek. Miguel és a testvére, együtt indultak hazafelé a teherhordókkal. Úgy emlékeztek, hogy a hiányzó embereik a vulkánnál haltak meg, a professzor és Todd Dillon úgy tudta, hogy Marty Shepherd egy sárcsuszamlásban vesztette az életét. Capa és Annabel, az ő emlékeik szerint is a vulkánkitörésben veszett oda. Weston, Dax egy ajándékával távozott. Nem akarta tönkretenni a férfi egész életét, de képtelen volt nem elültetni benne a kényszert, hogy amikor helytelen dolgot akart mondani egy nőnek, vagy egy nőről, beszéd helyett kizárólag brekegés törjön fel belőle. Így végül a vadász megtalálta a legmegfelelőbb megoldást. – Köszönöm, hogy maradtatok – szólította meg Jubalt. – Nekünk se igazán jutott hely – felelte Jubal egy kis vállrándítással. – Lett volna hely, ha igazán menni akartok – mondta Dax. – Nagyra értékelem, hogy ügyeltek Riley-ra, amíg én nem tudok. Minél előbb át akarta alakítani a lányt, hogy ne kelljen aggódnia amiatt, hogy Riley odafenn marad, amíg ő a földbe kényszerül. Szüksége volt erre a nyugalma érdekében. Riley nevetésének hangja vonta magára a figyelmét. Arrafelé fordította a fejét, ahol a lány állt Gary mellett, és nevetett valamin, amit a férfi mondott neki. A szíve összeszorult. Soha nem gondolta, hogy valóban létezik. Az összes végigélt évszázada alatt egy percig sem hitte, hogy rátalálhat. Az ő élete a kötelesség és a becsület, nem pedig a boldogság és az öröm. A lány lassan feléje fordította a fejét, a közelgő reggel halovány fényei felragyogtak a hajában. A pillantásuk találkozott, és Dax úgy érezte, mintha belezuhanna azokba a hűvös, lágy, rejtélyes földmedencékbe. Furcsa módon a gyomra ténylegesen összeszorult. Riley mosolya egyedül neki szólt, neki görbült fel a szája sarka, neki villantak fel apró, fehér fogai. Ismerte az arca minden vonását, az apró bemélyedést az állán. Úgy érezte, mintha magasan szárnyalna, mintha a bensőjében élő erős, igazi tűzsárkány testében repülne szabadon a világ fölött. Valamilyen oknál fogva, amit nem tudott volna megmagyarázni, úgy érezte, ha Riley vele van, teljes életet él tűzzel, szenvedéllyel, bármit megtehet. Feléje nyújtotta a kezét. Habozás nélkül odament hozzá, egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét. A tenyerébe rejtette a kezét, és bevonta teste menedékébe.

– Ti ketten fel tudjátok állítani a tábort? – kérdezte Jubalt. – Hamarosan visszahozom őt. Felpillantott az égre, majd a lány kezét odasimította a szíve fölé. Az eső már lemosta a hamu egy részét a lombsátorról, az égen pedig megjelentek a hajnal első finom sugarai, amik mintha a csillagokból törtek volna fel, áttörtek a kicsi tisztást körülvevő lombkoronán. Imádta az éjszakát, de örült, ha olykor sikerült elkapnia a hajnalok egyedülálló szépségét is. Riley nem tett fel kérdéseket, a válla alá besimulva ment mellette, tökéletesen illeszkedett oda, mintha kizárólag neki született volna, és a férfi hitte, hogy ez így is van. A lány éteri volt, fenséges, a teste mintha áramlott volna, a lépteinek szinte hangja sem volt. A bőre már felvette a Kárpáti nőkre jellemző szépséget. Több mint félig, már a világában volt, és mindenképpen tudnia kellett róla, ami ezután következik. Dax észrevette már, hogy nem eszik, különösen pedig húst nem, amihez önérzetes Kárpáti még csak hozzá sem érne. Felkapta őt a karjaiba, és felvetette magát a levegőbe. Riley éppúgy szeretett repülni, akárcsak ő, amint vitte felfelé, egyre magasabbra, érezte, hogyan sugárzik szét a lányban az öröm. „Én is mindig így érzem magam, ahányszor csak rád nézek,” – vallotta be. Odabújt szorosan hozzá, az arca felfelé fordult, feléje, az éles szél és a szemerkélő eső ellenére. „Ennek örülök, mert én imádok repülni. Már alig várom, hogy én magam is képes legyek rá, bár…” – odadörgölte az arcát a mellkasához – „vannak bizonyos előnyei annak, ha veled repülök.” – Dax felnevetett, képtelen volt magában tartani az örömöt, amit mindig érzett, valahányszor kettesben lehetett vele. „Már érzem a véred hatásait – tette hozzá Riley –, a hallásom és a látásom sokkal élesebbé vált. És egyre nehezebb távol maradnom tőled. Ez normális?” Dax szorosabbra vonta körötte a karjait, és egy kissé bűnösnek érezte magát. Olyan dolgokat olvasott ki Gary elméjéből, amiket egyáltalán nem kívánt Riley-nak. Kedvelte népének jelenlegi hercegét, aki teljességgel véletlenül fedezte fel, hogy pszichés képességű emberi nőket az elmezavar veszélye nélkül át lehet alakítani, de azt kívánta, bárcsak arról viszont ne lenne tudomása, hogy min kell keresztülmennie a nőnek ezen átalakulás alatt. Gary elméjében a tények erről a dologról nagyon zavaróak voltak. „Én kértem, hogy vigyél át a világodba – tisztázta újra Riley –, de ez már a legelső pillanatban eldőlt, amikor megállapodott rajtad a pillantásom. Éreztem a lelked és a Legősibb lelkét is. Úgy éreztem, mintha hazaértem volna. Te vagy az otthonom Dax. Veled akarok lenni a világodban. Soha nem mondtad, hogy könnyű lesz.” Leejtette az állát a feje tetejére, selymes hajszálai beleakadtak borostás bőrébe, hogy összekössék őket. Volt már eleget az elméjében ahhoz, hogy tudja, a lány mindig vállalja a felelősséget a döntéseiért. Választott, és fontos volt a számára, hogy ő is tudja, ez a saját döntése volt. „Nagyon bátor nő vagy Riley. Büszke vagyok rá, hogy az enyém vagy. Az egész életemet annak fogom szentelni, hogy megbizonyosodjak róla, egyetlen pillanatra sem bánod a döntésed, hogy nekem adod magad, vagy az elhatározásod, hogy csatlakozol az én világomhoz.” Riley egy meleg mosoly benyomását küldte neki. A kezei megragadták az alkarjait, és kissé elfordította fejét, hogy esőcseppeket próbáljon meg felfogni a nyelvével. Nevetett, amikor sikerült, majd lehajtotta a fejét, hogy egy csókot simítson a karjára. „Tudom, hogy elég haszontalan vagyok most a számodra. Aggódtam is amiatt, hogy talán a terhedre leszek. De tudom, hogy képes vagyok segíteni. Harcolni. Tudok fegyverrel lőni, de

nem akarok semmi olyasmihez közelebb kerülni, mint amilyenek azok a falusiak voltak. Viszont más módon egy kész vagyont érhetek neked.” Dax meglátta az apró bejáratot, amit keresett. Korábban kiszúrta már a barlangot, és megjegyezte magában, hogy talán jó lehetőségek rejtőznek benne. „Vissza kell, hogy vigyelek Garyhez és Jubalhoz egy órán belül, de addig van időnk. El akarom mondani, mire számíthatsz az átalakulás során, hogy legyen időd átgondolni, mikor és hol szeretnéd.” Riley vett egy mély lélegzetet. „Miért nem most? Nem esünk túl rajta csak úgy egyszerűen?” Odadörgölte az orrát a feje tetejéhez, és leereszkedett a barlang bejáratánál, miközben automatikusan letapogatta a környéket csapdák után kutatva, és hogy nem foglalta-e már el előlük a helyet valamilyen élőlény. – Nem itt, és nem most. Valami sokkal biztonságosabb helyen. – Felsóhajtott. – Tehát mégsem teljesen rajtad áll, hogy hol és mikor, de megígérem neked, hogy a lehető leghamarabb. Gondosan elrejtette a lányt a barlanggal szembeni sűrű növényzetben, mielőtt intett volna a kezével, hogy átjárhatóvá tegye a bejáratot. – Egy csöppet sem aggódom a biztonságom miatt, ha velem leszel – mondta Riley. A hangja egyszerű őszintesége megalázta Daxot. – Pihenned kell, és pár napig gyógyulnod is utána päläfertiilam. De előbb utol kell érnünk egy vámpírt. Riley felmosolygott rá. – Szeretem, amikor az életpárodnak nevezel a saját nyelveden. Olyan, mint a cirógatás. Szeretve érzem magam tőle, pedig soha nem gondoltam volna, hogy szembe jön velem az életemben a szerelem. Megfogta a kezét, és lehajolva maga után húzta a keskeny nyílásba, hogy mutassa az utat. A járat lefelé haladt ívesen, és alig pár megtett méter után a folyosó kiszélesedett. – Az anyanyelvem még mindig teljesen természetes a számomra. Mindig kell találnom egy megfelelő fordítást a te nyelvedre, de egyre jobb leszek benne – mondta. – Tökéletes kiejtéssel beszélsz. – De még nem mindig tudom kiválasztani a helyes mondatszerkezetet – mutatott rá –, ha hibázok, javíts ki. – Szerintem, az olyan édes. Visszanézett rá a válla fölött, holott enélkül pontosan tudta, hogy azt az ugrató kis mosolyt fogja látni az arcán, amit annyira szeretett. Hirtelen megállt és megpördült, hogy a lány beleszaladjon, köréje fonta a karjait és szorosan magához ölelte. A puha test szinte beleolvadt az övébe, ami megdöbbentette. – Őrülten szerelmes vagyok – mondta. Riley feléje emelte az arcát. – Akkor már ketten vagyunk. Meg tudom csinálni Dax. Része lehetek a világodnak, és boldog leszek ott. Sokat gondolkodtam ezen. Látom a veszélyeket, de akarom. Rásimította a kezét Dax arcára, hüvelykujját végighúzta a markáns vonásokon. A férfi keményen csókolta meg. Sürgetőn. Kicsit durván. Riley viszonozta, mint mindig, a legcsekélyebb félelem nélkül. Visszacsókolt. Keményen. Sürgetőn. Kicsit durván. Karcsú karjai a nyaka köré fonódtak, hogy jobban lehúzhassa magához a fejét. Beleöntötte magát abba a csókba, és elfogadta az ő izgalmát, érzelmi viharát. Egy vulkán rejtőzött benne, a bensőjében parázslott. Minden sejt vágyakozott rá Dax testében, és nem is akarta ezt megállítani. Vágyának ereje megdöbbentette. Éhség tépett a hasába, egy újfajta éhség, vadabb, sürgetőbb volt minden eddiginél. Öklébe fogta a lány haját, és hátrahajtotta a fejét, hogy jobban a szájához férhessen.

Percekre tökéletesen elveszítette az önkontrollját, majd végül megcsókolta, felemelte és odahúzta a lányt a mellkasára, és így haladt tovább a folyosón egy nyitott galéria felé. Riley zavarodottan nyitotta ki a szemét, amikor hideg levegő csapta meg a bőrét. Teljesen meztelen volt. Egyetlen ruhadarab sem fedte a testét. Lángok ugrottak életre száz meg száz gyertyán, egyenletesen elhelyezve az őket körülvevő három falon. A feje fölött a mennyezeten kék csillagok ragyogtak puha fénnyel, létrehozva odalenn a mélyben egy darabka éjszakai eget. A barlang falait, mintha ragyogó drágakövekkel rakták volna ki. Dax egy igazi hálószobát hozott létre. A helyiség meleg volt és csábító. A víz hangja, ami egy gőzölgő, kék vizű medencébe csöpögött, csak tovább gazdagította a környezetet. – Így élek én – suttogta. Azt szerette volna, ha Riley éppúgy szereti az éjszakát, mint ő. A lány befurakodott lénye legmélyére, és a szíve köré tekeredett. A mosolya felgyújtotta az egész világot. Megkeményítette a testét, eltöltötte szerelemmel, belerendült a hatalmas érzelembe, olyan sebezhetőnek érezte magát, amilyen soha életében nem volt. Egy nő. Meghökkentette, hogy milyen mérhetetlen, heves érzelmeket táplál iránta azok után, hogy évszázadokon keresztül semmit sem érzett. Rileynak módjában állt minden épeszű gondolatot egy szempillantás alatt kisöpörni a fejéből, és megtölteni a helyüket… magával. Rájött már, miért érinti kényelmetlenül, ha mások is vannak a lány közelében, egyszerűen képtelen volt sokáig elrejteni az iránta érzett érzéseit. Meztelennek érezte magát. A lány lenézett rá földszínekben játszó szemeivel. A szempillái hosszúak voltak és ívesek, félig eltakarták a szeméből tükröződő vágy forróságát. – Nagyon csábító vagy – mondta. Riley szája duzzadtan ívelt a csókjaitól. Megmozdult a karjaiban, selymes bőre végigsuhant az övén, amitől apró elektromos nyilak kezdtek száguldozni kettejük között. – Reméltem, hogy elcsábítalak – vallotta be. Letette a lányt a földre, arra a sima padlóra, amit direkt a kedvéért hozott létre, és föléje tornyosulva hátrálásra késztette, míg Riley térdhajlata neki nem ütközött az emelvénynek, ami a kamra közepét foglalta el. A lány lezöttyent a kemény felszín szélére. Ezzel pedig pontosan olyan magasságba került, ahogyan Dax azt tervezte. A feje kissé lejjebb került, éppen a megfelelő helyre. Dax terpeszben helyezkedett el előtte, majd a tarkójára csúsztatta a kezét, és maga felé húzta. Riley egyetlen pillanatig sem tétovázott. A tenyerére emelte súlyos golyóit, masszírozni, gyúrni kezdte őket, majd finoman megszopogatta. A lélegzet szisszenve szökött ki a férfi tüdejéből, amikor a nyelve utat talált a vastag, kemény merevedésen egészen a fej alatti peremig. Lenyúlt, és kioldotta a súlyos hajfonatot rögzítő masnit, hogy a hosszú, fekete selyemzuhatag köré omoljon. A lány puha, szinte izzó bőrének, és kékesfekete hajának kontrasztját nagyon izgatónak találta. A hosszú szempillák felemelkedtek, és a tekintetük összekapcsolódott egy pillanatra. Riley őt nézte, miközben befogadta a szájába. Tűz futott végig a férfiasságán. Riley összeszorította az ajkát körülötte egy-két pillanatig, majd a nyelvét kezdte táncoltatni rajta. Riley szája még annál is fantasztikusabb volt, mint amit Dax elképzelt. A lány bőre felforrósodott, hiperérzékennyé vált. A mellei megduzzadtak és sajogtak. A mellbimbói ikercsúcsokként nyújtózkodtak, csak neki. Minden lélegzet, amit a lány vett, a nyelve minden egyes csapása csak jobban megőrjítette. Már a virágszertartás megmutatta neki, hogy hogy életpárja mennyire függőségbe ejtő a számára, az a csöpp kis kóstoló csak felfokozta a sóvárgását még többre.

Riley is érezte Dax vágyát, amit a férfi alig tudott féken tartani. Férfiassága tovább keményedett és lüktetni kezdett, míg ugyanúgy kifeszítette a száját, mint ahogyan a hüvelyét is kifeszítette. Forróbb volt egy vulkánnál. A nyelve újra és újra körbenyalta, táncolta rajta, majd vadul a szájába szívta, a fűszeres nektárt csalogatva elő belőle. Az apró, halk, vad hangok, amiket a lány kiadott, csak tovább fokozták szükségét, sötét vihar emelkedett benne egyre magasabbra. Riley kétségbeesetten vágyott a férfira, reménytelenül szüksége volt rá, hogy érezze őt a szájában, az elméjében, a testében. Akarta a száját, hogy megnyissa a vénáját, és táplálkozzon belőle, juttassa a testébe élete lényegét. Ő akart lenni a tápláléka, a levegője, mindene. Dax csípője megrándult. A kezei is így tettek, szinte már húzták a hajával a fejbőrét is. Egy halk, sötét, morajló nyögés hagyta el a torkát. Végigmorajlott a mellkasán. A légzése szaggatottnak, érdesnek tűnt. Riley ismét felemelte a szempilláit, hogy felnézzen rá, ahogy lassan, fokozatosan elhúzódott tőle, hogy aztán körbenyalja a fejet, és ismét a lehető legmélyebben a szájába fogadja. A lángok a férfi szemeiben vörösen izzottak, szinte egészen felfalták az eredeti szemszínét, a vágy homálya minden mást eltakart. – O köd bels – sziszegte összeszorított fogakkal. A hangja érdes volt. Sürgető. – A sötétség vigye el! Riley felnevetett a forró merevedéssel a szájában. Inkább dúdolásra sikerült ez, mint nevetésre, a vibráció pedig végigszaladt Dax merevedésén, ami ki-be járt a szájában, míg a férfi szinte tehetetlenül kapaszkodott a hajába. „Ez egy Kárpáti átkozódás? Szidtál?” Élvezte, hogy akkora hatalma van fölötte, hogy az önuralma szélére képes sodorni. Öröm tört fel benne. Dax éppúgy az önuralma szélére taszította őt is, ennek nedves bizonyítéka a combjai között csillant meg. – „Tölts be” – suttogta, és áttolta sürgető szükségét a férfi elméjébe. –„Szükségem van rá, hogy bennem légy. Keményen. Gyorsan. Durván. A tiéd akarok lenni.” „Az enyém vagy” – felelte ellentmondást nem tűrően Dax, miközben a lehető legmélyebbre furakodott a selyemfinomságú száj dicsőséges forróságába. Öklei ismét összeszorultak a hajában, és hátrarántotta a lány fejét, rákényszerítve, hogy megtörje a fantasztikus, erős szívást. Képtelen volt tovább várni. Lehetetlenség volt várni, amikor Riley is éppen olyan kétségbeesetten vágyakozott, mint ő. Hanyatt döntötte a lányt az emelvényen, a kecses test elnyúlt előtte, a kerekded mellek gyorsan emelkedtek és süllyedtek az izgalomtól. Behajlította a térdeit, messze széthúzva egymástól a lábait, és hívogatóan felemelte a csípőjét. – Gyorsan Dax! Siess! Rávetette magát, egyetlen, erőteljes mozdulattal beléhatolt, Riley felsikoltott, a háta felívelt, csípőjét felemelve még durvább mozdulatokat követelt. Keményen előrefurakodott, majd visszahúzódott, hogy aztán ismét mélyre temesse magát, a lány hüvelye szívta, szorította, a súrlódás pillanatról pillanatra közelebb hozta kielégülésüket. Túl gyorsan. Azt akarta, hogy örökké tartson, de máris érezte, hogy a tüzes hüvely összeszorul körülötte, megragadja, Riley testén forró hullámok csaptak át, és ez magával ragadta őt is. Újra és újra felemelkedett, majd belécsapódott, Riley teste fogságba ejtette az övét, szorította, fejte, követelte a forró kielégülést. Rekedt kiáltásaik egybeolvadtak, majd rárogyott, és levegőért küzdött. Aztán köréje fonta a karjait, és átgördült a lánnyal együtt, magára emelte a testét, imádta, ahogy elterül rajta, mintha olvadó láva venné körül. – Azt hiszem, hogy hátrahagytam a hajadban némi aranyport. Riley nevetése tompának hangzott a mellkasán. Nem emelte fel a fejét.

– Mindenki azt hiszi majd, hogy csillámpor van rajtam. A pikkelyeid gyönyörűek ugyan, de nyomokat hagynak maguk után – ásított lustán. – Ez még jól jöhet, ha esetleg félrelépnél. – A Kárpátiak nem szoktak félrelépni – harapott bele a fülcimpájába. Megcirógatta csábosan gömbölyded fenekét. – Ülj fel. Beszélnünk kell. Nyakunkon a napfelkelte. A lány újra ásított. – Látom már milyen vagy. Kifacsarsz mindent egy nőből és aztán még beszélgetni is akarsz. Lefordult róla kelletlenül, majd kecses, folyékony mozdulattal felemelkedett. – Beszélni akarok neked arról, mi történik, amikor átváltoztatlak – mondta. – Fontos tudnod. Belenéztem Gary elméjébe, hogy válaszokat találjak, miért te, egy ember vagy az életpárom. Az én időmben ilyesmi nem létezett. Soha senki még csak nem is képzelte volna. Azon kevés alkalom, amikor valaki így próbálta megmenteni egy ember életét, kivétel nélkül katasztrófával végződött. Riley felült, és két kézzel végigszántott a haján. A mozdulattól megemelkedtek a mellei, ami ismét elöntötte Daxot sóvárgással. – Lehet, hogy annak úgy kellett lennie. Milyen katasztrófa történt? Dax előrehajolt, és csókot lehelt mellének puha, édes domborulatára. – Azt hiszem, jobb lenne, ha felvennél valami ruhát, ha meg akarjuk ezt beszélni. Nemsokára el kell rejtőznöm, és ez azt jelenti, hogy előbb biztonságba kell, hogy helyezzelek téged Gary és Jubal mellett, úgyhogy már nem maradt sok időnk, hogy visszaérjünk. Mielőtt a lány tiltakozhatott volna, aminek ő természetesen képtelen lett volna ellenállni, hiszen csak egy gyarló férfi volt, egyetlen intéssel eltüntette a szeme elől a kísértő testet. – Ha átalakítanál, sok időnk lenne. Úgy mozdult, mint egy szirén, még a ruhák ellenére is, forró tekintete végigsöpört Dax testén. – Te egy nagyon gonosz nő vagy – jelentette ki a férfi, és elkapta a lány vándorútra induló kezét. Neki magának is ruhákra volt szüksége, és jókora távolságra Riley-tól ahhoz, hogy egyáltalán legyen némi esélye ellenállni neki. – Szükséged van erre az információra. A lány vágott egy grimaszt azokkal az ellenállhatatlan ajkaival. Határozottan igazságtalan előnye volt vele szemben. Ha lebiggyeszti azokat az ajkakat, vagy netán sírva is fakad, ő elveszett. – Rendben. Viselkedni fogok – egyezett bele, de a szemében ugrató mosoly csillant. – Mondd a legrosszabbat. De úgysem fogom meggondolni magam. – Ezt Dax sem hitte. Hiszen idejében figyelmeztette a lányt, hogyha egyszer belevágnak, már nincs visszaút. Nem tudja visszafordítani a folyamatot. A mosoly lassan elhalványult Riley arcán. – Hallgatlak Dax. Látom, hogy ez kiborít téged. – Felegyenesedett, és összekulcsolta a kezeit az ölében. – Folytasd. Figyelek. Milyen katasztrófa? Dax érezte, hogy a feszültség összegyűlik a gyomra gödrében. – Azok a férfiak és nők, akiket az évszázadok alatt valaha is megpróbáltunk megmenteni, mindannyian megőrültek, és el kellett pusztítani őket, így ezeket a próbálkozásokat be is szüntettük. Egészen addig, amíg a herceg rá nem jött, hogy a saját életpárját átváltoztathatja, hiszen a nő pszichés ajándékai lehetővé tették, hogy kapcsolódjon a fajunkhoz. Aztán pedig arra is rájöttek, hogy az ilyen képességekkel rendelkező emberi nők közül többen is képesek megmenteni minket. Végre. Elmondta. Megismertette Riley-val a szörnyű igazságot, amire Gary elméjében akadt rá. Muszáj volt látnia a lány reakcióit. Érezni őket. Megbizonyosodott róla, hogy semmi nem látszik rajta abból az iszonyatos, halálos félelemből, ami a markában tartotta, életében először. Riley bólintott.

– Értem. Ugyanúgy tébolyodtak meg, mint a falusiak? Teljesen elvesztették a személyiségüket? Gyilkolászásba kezdtek? Bólintott. – Úgy itták a vért, mint egy vámpír. Néha kannibálokká váltak. Riley a hajáért nyúlt, áthúzta a vastag tömeget a válla fölött és elkezdte vastag fonatba csavarni. Pontosan tudta, hogy csak azért, hogy lefoglalja valamivel a kezeit. Amik jól láthatóan remegtek, bár a lánynak a szeme sem rezdült. – Világos. Van még valami? Mert úgy érzem, hogy még nem fejezted be. – Az eljárás fájdalmas – bökte ki az információt, hogy kinn legyen. Végre valahára. A lány arcán látott sztoikus kifejezés kifordította önmagából. – Nagyon fájdalmas. – egészítette ki az igazság kedvéért. – Olyasmi, mint a haldoklás, rángatózással, görcsrohamokkal jár, megmutathatom neked Gary emlékeiben, ha akarod – ajánlotta fel kényszeredetten. Riley szótlanul az arcát tanulmányozta. Dax igyekezett a vonásait teljesen kifejezéstelenül tartani, nem szerette volna, ha az befolyásolja a lány döntését valamelyik irányba, vagy elárulja neki határtalan idegességét. A lány visszadobta a fonatot a válla fölött, és felállt. – Nem akarom látni. Nem vagyok hülye. Tisztában voltam azzal, hogy ahhoz, hogy a te világodba léphessek, el kell hagynom az enyémet. És a te tested nagyon is különbözik az enyémtől. Elejétől fogva biztos voltam benne, hogy az átváltozás nem lesz egyszerű. Nem egyszerű, de megéri. – Belenézett a szemébe. – Hidd el nekem Dax, te érdemes vagy rá. – Odament hozzá, és a vállaira tette a kezét. – A nőkkel akkor is ez történik, amikor gyermeket hoznak a világra, de az a kevésnyi szenvedésben töltött idő elhalványul bennük, abban a pillanatban, amikor a karjaiba vehetik a gyermeküket. Bármit is kell végigcsinálnom, meg fogom tenni. – A teljes elhatározás nem csak a szavaiban nyilvánult meg, a szemeiben is ott tükröződött. Az arca egy pillanatra elhomályosodott Dax előtt, akinek sűrűn pislognia kellett, hogy újra kitisztuljon a kép. – Én készen állok rá, amikor te biztonságosnak találod. Azt akarom, hogy megtedd, és míg tart, emlékezz arra, hogy miféle nővel kötötted össze a sorsod. Felelősséget vállalok a saját döntéseimért. Nem teszem azt, amit mások mondanak. Örülök, hogy megosztottad velem az információt, tiszteleten alapuló, egyenlő rangú kapcsolatot akarok. – Felemelte az állát. – Nem lennék olyan ostoba, hogy vitába szálljak veled biztonság, vagy az egészségem tekintetében, hiszen jól látom, hogy ezeknek mekkora a prioritása nálad, de a saját döntéseimet én magam hozom. Dax felállt, és megfogta a lány felkarjait. – Ezt vegyem figyelmeztetésnek? A szíve akkorára dagadt az örömtől és a büszkeségtől, hogy úgy tűnt, nem fér el tovább a mellkasában. – Annak veszed, aminek akarod. Tudom, hogy attól félsz, nem látlak eléggé reálisan téged. Pedig de. Látom, hogy egy nagyon domináns férfi vagy, de ez részemről teljesen rendben van. De az az igazság, hogy én is aggódom amiatt, hogy nem olyannak látsz, mint amilyen valójában vagyok. Saját döntéseket hozok, és soha életemben nem voltam jó abban, hogy mások utasításait kövessem. Eléggé könnyen kiolvasta a szavakból a halovány félelmet, és ettől Dax szíve bukfencet vetett. Forróság futott össze a hasában, hogy onnan még mélyebbre ereszkedjen. Szorosan magához húzta Riley-t. – Örökké szeretni foglak Riley. – A lány döntött, de még mindig félt a döntésétől. A változás hatalmas volt, az egész további életét befolyásolta. Ha ő elhagyná… – Lehetetlen lenne elhagynom téged. Visszaviszlek Garyhez és Jubalhoz, de pontosan alattad fogok aludni. Nyúlj értem, ha szükséged van rám, és én fel fogok ébredni.

Alaposan, rámenősen megcsókolta, szeretett volna minden kételyt kisöpörni az elméjéből. Tudta, hogy ez lehetetlen, mégis folyamatosan próbálta, míg a lány rá nem jön, mit is jelent valójában Kárpáti életpárnak lenni. A lány a nyaka köré fonta a karjait, amikor felemelte. – Utálok elmenni innen. Széppé tetted az együtt töltött időnket itt. Köszönöm. – Azt akarom, hogy mindig emlékezz arra, hogy szeretlek Riley. Téged. Azt, aki te vagy. Lesznek rosszabb helyzetek, amikor bele kell majd kapaszkodnod az ilyen együtt töltött pillanatok emlékeibe – figyelmeztette. Kivitte a szűk folyosón keresztül a szabadba, a derengő hajnali fénybe. A napsugarakat elhomályosította ugyan a pára, és a még mindig hulló hamueső, de még így is égették a szemeit. A bőrét is égették, de az alatta felsorakozó pikkelyek megvédték a testét, és megengedték neki, hogy felrugaszkodhasson a levegőbe. Magába szívta a kora reggelt, belélegezte az ébredező esőerdő illatát. Alattuk a lombsátorban folyamatos volt a mozgás. Hangok hallatszottak mindenfelől, a madarak folyamatosan hívták egymást. A majmok egymással veszekedtek, fokozva ezzel a lenti káoszt. Az erdő ébredezett, amikor ő aludni készült. Világosan látta, hogy Garynek és Jubalnak nem lesz egyszerű nappal aludnia, a tisztelete irántuk egyre csak növekedett. Megszakították az útjukat, hogy megvédjék azt, ami az övé. A két férfi már felállította Riley sátrát, és benne a függőágyát is. Egy könnyen védhető területet választottak egy olyan ponton, ami elég magasan feküdt ahhoz, hogy a talajvíz se legyen túl magasan a kicsiny tábor alatt. Rendkívül hatékonynak találta a megoldásukat. Határozottan úgy tűnt, mindketten nagyon jártasak a Kárpátiak szokásaiban. Udvariasan üdvözölte őket, megadván nekik a harcosoknak kijáró tiszteletadást, mindkettejük alkarját megszorította, mielőtt a gondjaikra bízta volna Riley-t. Sokkal nehezebbnek tűnt otthagynia a lányt, mint gondolta volna, még néhány röpke órára is. Olyan magányosnak látszott, ahogy ott állt egyenes háttal, felemelt állal, bár még egy aprócska kis mosolyt is sikerült kipréselnie magából, amikor megnyitotta a földet, hogy elfogadja a föld hűvös, hívogató ölelését. *** Óvatosan közelítették meg a tisztást, amiről Lea Eldridge beszélt nekik. Még a közelébe sem értek, máris megtöltötte az orrukat a halál feléjük áradó bűze. Riley szorongva pillantott a három férfira. – Nem akarom ezt újra. Ahogy közeledünk a folyóhoz, ismét erősebben érzem Mitrot. Biztos, hogy erre járt. Gyűlölöm ezt a kapcsolatot vele, mégis úgy tűnik, hogy egyre erősebbé válik. – Ez a Kárpáti vér miatt van – magyarázta Dax –, nem teljes egészében köthető Mitrohoz. A képességeid erősödnek, ehhez nincs köze a vámpírnak. Ő csak egy gyilkológép. Nincs benne jóság, nincs kegyelem senki számára. Az ő számára nincs megváltás. Ha az életpárja nem tudta megmenteni, akkor senki sem tudja. Arabejila pedig már a múlté, a rossz teljesen elborította Mitrot, bár az igazat megvallva én úgy gondolom, hogy már eleve teljesen gonosz volt. – Vannak olyan emberek is, akik már úgy születnek, hogy valami nincs rendben velük – értett egyet Riley. – Nagyon sok mindenről a környezet tehet ugyan, amiben felnevelkednek, de néha egyszerűen csak megtörténik. Talán ez a jelenség minden fajban jelen van. Gary bólintott. – Még az állatoknál is előfordul, hogy testi, vagy szellemi hibákkal születnek. – Vállat vont. – Vagy mindkettővel.

Mitro már kisfiúként is egy kicsavarodott lélek volt, amikor Dax először találkozott vele. Mindig volt benne egy ravasz vadság. Az igénye, hogy fájdalmat okozzon állatoknak, vagy más kisfiúknak, mindenkit elűzött a közeléből. Dax félretolta az emlékeket. Az előttük felbukkanó tisztáson egy ház maradványai parázslottak. Hirtelen megállt, és Riley alkarját megragadva a lányt is megállította. – Itt kell maradnod, egy kissé távolabb sívamet. A gonoszság szaga mindent átjár. A lány teste odasimult az övéhez. – Már elment. Te is tudod, hogy elment. – De mészárlást hagyott maga után, és talán csapdákat is. Egyik sem neked való. Riley felemelte az egyik szemöldökét. – Azt hiszem, tévedsz vele kapcsolatban. Szerintem mindkettőt direkt nekem hagyta hátra, hogy én találjam meg. Tudja, hogy követem. – Ez nem számít, sívamet. El fogjuk kapni. – Soha nem lett volna szabad kiszabadulnia. – Átnézett a férfi válla fölött a folyóparton álló leégett ház romjaira. – Képesnek kellett volna rá lennem, hogy megállítsam. – Riley – mondta ki Dax gyengéden a nevét, miközben megrázta a fejét. Végigsimított hosszú haján. – Te is tudod, hogy nem vagy felelős semmiért, ami történik. – Dehogynem vagyok. Kiszabadult. Embereket öl, életeket semmisít meg. Hány gyilkosságot fog még elkövetni, mielőtt utolérjük? – Megpróbálta kipislogni a szemeiből az odagyűlő könnyeket, és a romok felé intett. – Bárki élt is itt, ez volt az élete, és ez egyik pillanatról a másikra megszűnt, mert én nem voltam elég gyors, és erőteljes, hogy fogságban tartsam őt a vulkánban. – Ha ezt hiszed, akkor azt is el kell fogadnod, hogy a kudarc legalább a fele részben az enyém. Nekem évszázadaim voltak rá, hogy elpusztítsam, mégis elbuktam. – Dax nagyon halkan, és tárgyilagosan tartotta a hangját. Nem volt benne bűntudat, hogy képtelen volt legyőzni a vámpírt, holott ez volt a kötelessége. Néha a vadász győzött, máskor a vámpír egérutat nyert. Minden vadász tudta és elfogadta ezt. Riley arckifejezése egyszerre megváltozott, és határozottan megrázta a fejét. – Nem, dehogy Dax, ne is gondolj erre. Soha egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy ez a te hibád lenne… – De a tiéd sem, és senki másé sem. Mitro gonosz. Azt nem tudom, hogy annak született-e, vagy külső hatásra lett azzá, de ő maga gonosz akart lenni. Magához ölelte a benne lévő sötétséget. Alkalma volt rá, hogy beeressze magába a fényt, de egyértelmű döntést hozott, azzá akart válni, amivé vált is. – Átkarolta a vállát, és elindult vele, messzebb a halál és a füst szagától. – Mészárlásra és szenvedésre van szüksége. Valami mély, elemi szükség hajtja erre. Századok óta üldözöm, és talán nem az a végzetünk, hogy mi állítsuk meg. De azért megpróbáljuk Riley. A bűntudatnak, vagy a felelős keresésének nincs semmi értelme. Egyik sem szolgál semmilyen célt, nemhogy egy vadászat élet-halál kérdését. Szükségem van rád, a teljes erődre és eltökéltségedre. Ő nem láthatja meg a gyengeségedet. Amint észreveszi, abban a pillanatban támadást indít. Emlékezz, a vámpírok bejuthatnak a fejedbe. Riley bólintott. – Utálom, hogy neked, Jubalnak és Garynek látnotok kell, mit művelt, csak én maradok védve tőle. Lehajolt hozzá, és egy csókot simított a szájára. – Nem szeretném, ha egyetlen pillantással is többet kellene látnod a munkámból, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges. Jubaltól és Garytől képes vagyok elzárni a félelmet, és mindketten elég felkészültek, hogy felismerjék, mikor van rá szükségük, hogy a segítségemet kérjék. Én magam pedig egész életemben ezt csináltam, utóhatások nélkül képes vagyok kínzásokra és halálra nézni. Félre tudom tolni az érzelmeimet.

Riley eléje fordulva megállította. Összefonta az ujjait a nyaka mögött, a szemei a tekintetét keresték. – Fogalmam sincs, hogy voltál képes ilyen sokáig csinálni ezt Dax, de csodállak érte. Szeretném, ha bennem is hasonló bátorság lenne, hogy azt mondhassam, én is veled megyek, de már a gondolattól is rosszul vagyok. Odasimította az arcát a mellkasához, egyenesen erőteljes szívverése fölé. A férfi egy kőszikla volt. Teljesen nyugodt. Még csak kétely sem volt az elméjében, mit fognak találni, amikor megközelítik a helyszínt. Elvesztett, vagy örökre megváltozott életeket. Felsóhajtott, szerette volna valahogyan megakadályozni, hogy a férfinak szemtanújává kelljen válnia Mitro romlottságának és kegyetlenségének. Dax megfogta az állát és felemelte a fejét, furcsa, csodaszép szemei lenéztek rá, elbűvölve őt örvénylő színeikkel, ragyogó lángjaikkal, mint mindig, ahányszor csak ránézett. – Értékelem, hogy ezt szeretnéd Riley. De a tudat, hogy legalább neked nem kell látnod, az én számomra bőven elég. – Bárcsak egyikünknek sem kellene látnia. Sajnálom Garyt és Jubalt is. Amikor velem indultak útnak, fogalmuk sem lehetett róla, mibe keverednek. Dax újra lehajtotta a fejét és megcsókolta mindkét szemhéját, majd tűznyomot hagyva maga után a szájsarkait is. – Ne aggódj miattuk kicsi szívem. Vigyázok rájuk. Jó emberek, és nagyszerű barátai a népünknek. Nem fogom hagyni, hogy többet lássanak, mint amennyit képesek elviselni. Mindketten kemények, már sok-sok alkalommal végigcsinálták ezt. – Te is jó ember vagy Dax. Annyira aggódsz mások miatt, miközben magadra egy pillanatig sem gondolsz – tiltakozott Riley. – Örülök, hogy mindenkit védeni akarsz, de azt szeretném, ha én viszont téged védhetnélek. – De hát azt csinálod – hajolt újra a szájához, ajkaival, és meleg lélegzetével simogatva suttogott neki. – Csak épp ez az, amit nem értesz. Megszüntetsz minden rosszat, ami valaha is velem történt. Csak téged látlak, ha velem vagy. Szeretni téged a világ legkönnyebb dolga, amikor veled vagyok, minden megváltozik. Várj meg itt. Ne tedd a kezeidet a földbe, már tudod, hogy elment. Csak ülj itt csendben, és várj meg. – Megvárlak – ígérte. – Minden pillanatban látni akarlak benneteket. Most nem érzem azt az iszonyú rettegést, ami valami borzalmas csapdát jelez. Azt hiszem, neked lesz a legborzasztóbb. – A probléma legapróbb jelére, ha csak egy pillanatra is úgy érzed, valami nincs rendben, nyúlj értem – mondta. – A közelben maradok. Riley rávillantott egy apró mosolyt, aminek megnyugtatónak kellett volna lennie. – Én egyáltalán nem vagyok egy hős típus, Dax. Teli tüdőből kiabálni fogok. Hangosan is, és a fejedben is. – Nálad van még a fegyver, amit Jubal odaadott? Bólintott. – Mindig kéznél tartom. Lehet, hogy nem képes megölni Mitrot, de talán lelassíthatja, és egészen biztosan lelassítja a lényeket is, amiket létrehoz. – Nem fogja megkísérelni, hogy ő maga támadjon rád közvetlenül, hacsak nem szorul sarokba, vagy ha nem találja száz százalékig biztosnak a sikert, ahhoz ő túl ravasz. Megpróbál inkább megöletni valaki mással, és ez az, ami engem a legjobban nyugtalanít. A vulkánban csapdába esve is sikerült késleltetnie anyádat, aztán pedig mások segítségével meg is ölte. Ugyanezt megteheti veled is. Nem bízhatsz semmiben és senkiben, legyen az állat, rovar, madár vagy akár ember. – Dax – simított végig a lány a határozott állkapocs vonalán – Ha megijeszteni próbálsz, ne tedd. Már halálosan rémült vagyok. Mondtam, nem vagyok egy hősnő típus. A férfi megcsóválta a fejét, képtelen volt visszatartani egy apró mosolyt.

– Te tényleg nem látsz abból semmit, amit én látok benned? A félelemnek semmi köze sincs a bátorsághoz, és neked még az egészségesnél is több bátorságod van. Lehajolt hozzá, és röviden szájon csókolta. Ebben a csókban nem volt szexualitás, csak meleg bajtársiasság, és akkora bizalom, ami összeszorította a lány szívét. – Vigyázz magadra – motyogta. Dax hirtelen elfordult tőle. Kezdett egyre nehezebbé válni, hogy megadja a lánynak a teret, amire szüksége volt. Hosszú időt eltöltött bárki tárasága nélkül, de most közöttük a szálak egyre szorosabbá fonódtak, a vágyaik, a szükségleteik kezdtek összemosódni. Az éhsége rá, egyre nőtt minden együtt töltött nappal. Eltervezte, hogyan fogja rábeszélni a lányt, hogy egyre több időt töltsön az elméjében, hogy megszeresse őt, egy ilyen bizalmas kapcsolatnak nagyon nehéz ellenállni, de rá kellett ébrednie, hogy ő maga sem képes távol maradni tőle. Hosszú, határozott léptekkel visszament oda, ahol Jubal és Gary vártak rá. – Készüljetek fel, ez elég szörnyű lesz – tanácsolta. – Előremegyek, hogy hatástalanítsam a csapdákat, amiket esetleg Mitro hátrahagyott. Ti ketten maradjatok a fák közelében. Ne lépjetek ki a tisztásra. Nem tudhatjuk honnan, melyik irányból indulhat el egy támadás, amit előkészített. – Minden kelepcét meg kell találnunk, még mielőtt elhagyjuk ezt a helyet – mondta Jubal. – Járhatnak erre más, ártatlan emberek is, akiket megsebesíthetnek, vagy akár meg is ölhetnek. Dax komoran bólintott, megfordult, és ködalakot felvéve beáramlott a folyóparti kis tisztás közepére. A ház eleve kicsi volt, egyetlen szobából és egy oszlopos verandából állt. Ez most mind az egyik oldalára dőlt feketére égetten. Semmi sem maradt az épületből, csupán három félbeszakadt fal, a puszta váz, és körülöttük a parázsló romok. Az ágakból, levelekből épített tető ugyanolyan volt, mint amilyeneket a bennszülöttek húznak maguk fölé, amikor úton vannak. Ez egy sietősen felhúzott épület volt, senki nem élt itt huzamosabb ideig. Dax óvatosan körbejárta a maradványokat, az érzékei a környező levegőt figyelték, Mitro hátrahagyott csapdáinak nyomai után kutatva. Körülbelül harmincméternyire a romtól találta meg a testet. Egy fiatal nőét. Letérdelt mellé néhány pillanatra, és rövid végtisztességadásként megérintette a haját. Hiszen annyira bátor volt. Terhes volt, megpróbálta megvédeni a még meg sem született gyermekét. Dax megcsóválta a fejét, és közelebb intette a két várakozó férfit. Jubal egy-két lépéssel Gary előtt érkezett meg. Dax Gary arcát nézte. A férfi pontosan tudta, hogy mit fog látni. Túlságosan sokszor látott már vámpír által széttépett embert. – Mitro, egy szörnyeteg – jelentette ki Jubal. – A lány Jaguár volt – mondta Dax –, és terhes egy Jaguár babával. A magzatnak is vége. – Állával gyermek felé intett –, egy kisfiú. – A nő még élt, amikor megölte a magzatot, ugye? – kérdezte Jubal komoran. Gary gyengéden, óvatosan becsomagolta a babát levetett ingébe. – Amikor kitépte belőle a gyermeket és szárazra szívta, még életben volt. Szeret játszani az áldozataival. A Jaguárokat el kell égetni. Soha nem hagynak maguk után holttesteket, hogy mások esetleg megvizsgálhassák azokat. – Akkor csináljuk, még mielőtt a helikopter visszajön értünk – mondta rezzenetlenül Dax. Újra és újra Riley felé pillantott. – Nem szükséges, hogy ő is lássa ezt. Elég szörnyű lesz még elmondani is neki.

17. A Legősibb izgatott volt, és egy csöppet sem hiányzott egy óriási, ideges sárkány egy nagyvárosból, vagy ami azt illeti bárhonnan. Dax fel-alá járkált a nyitott teraszon, ahonnan remek kilátás nyílt a város fényeire. A De La Cruzoknak volt egy óriási birtoka Rio de Janeiro egyik külső negyedében. Valószínűnek tartotta, hogy Dél-Amerika minden jelentősebb városában rendelkeznek ingatlannal. Úgy tűnt, a család tökéletesen alkalmazkodott az emberi fajhoz közeli életmódhoz. Ahogyan Dax fejlődött a vulkánban, úgy fejlődtek a De La Cruzok is idekinn, de ő nem érezte jól magát ebben a modern átalakulásban. Nem hitt benne. Vadászok voltak mindannyian, báránybőrbe bújt farkasok. Mert modern kinézetük, és a De La Cruzokból áradó markáns jóképűség ellenére, ő pontosan tudta, mi van emögött a kifinomultság mögött, mélyen a bensőjük legmélyén mindannyian ragadozók voltak. – Mi a baj? Riley halk hangja rezzentette fel a töprengésből. Megfordult és ránézett. Az egyik öblös karosszékben ült felhúzott térdekkel, és őt figyelte sötét szemeinek hűvös pillantása. Őszinte aggodalom hallatszott a hangjából, az sugárzott a szemeiből. Daxnak soha életében nem volt senkije, akit érdekelt volna, mi van vele, Arabejilát kivéve, de természetesen az sem pontosan ugyanez az érzés volt, mint amit most érzett. Furcsa volt, és egyben csodálatos is. – Kényelmetlenül érzem maga ezen a lakóhelyen. – Házban – javította ki a lány, ahogyan megígérte neki. – Miért? Idegesen végigsétált a teraszon. Riley az életpárja volt, aki feltett egy kérdést, amire választ is várt. Felsóhajtott és megállt előtte. – Már sok száz évvel ezelőtt el kellett volna pusztítanom Mitrot, még mielőtt elkövethette volna ezeket a gyilkosságokat. Tudtam, hogy egyre növekszik benne a sötétség. Egy átokkal születtem, bár Arabejila apja annak idején azt mondta, hogy nem átok, hanem áldás ez a különleges ajándék. De én nem így érzem. Már fiatal fiúként is láttam a jeleket a társaimon. Ahogy nőttünk, egyre nyugtalanabbá váltam a közelükben, és ők is egyre idegesebbek lettek az én közelemben. Senki sem akarta tudni, hogy az elkárhozás bélyege van rajta. – Te láttad? Vállat vont. – Próbáltam tudomást sem venni róla, de már nagyon fiatalon láttam bennük az árnyakat, de nem tudtam segíteni, csak tehetetlenül nézni őket. Mindenkit nyugtalanítottam. Az idősebbek előbb nem hittek nekem, de amikor a jóslataim kezdtek valóra válni, elkezdtek figyelni. Mihelyt ez megtörtént… – Elcsuklott a hangja és elfordult, mindkét kezével megmarkolta a korlátot és kibámult a sötétségbe. Riley beleharapott az ajkába. Az a fiúcska olyan lehetett, mint egy száműzött. A többi fiú és a férfiak elkerülték a falujában, elővigyázatosságból tartották vele a távolságot, nehogy meglássa bennük az árnyékot, és potenciális vámpírnak lássa őket. Érezte sivár magányát. Mint férfi, mint vadász, úgy tűnt, még csak tudatában sincs mérhetetlen magányának. Még csak fel sem ismerte a saját érzelmeit, nemhogy elismerte volna őket, túl sok ideig élt nélkülük. – De valójában pusztán az, hogy láttam bennük az árnyékot, nem azt jelentette, hogy mindenképpen úgy fognak dönteni, hogy feladják a lelküket. Néhányuk megtalálta az életpárját, és tiszteletreméltó életet élt.

Riley mozdulatlanul tartotta magát, ellenállt a késztetésnek, hogy megpróbálja megvigasztalni. Daxnak fogalma sem volt róla, hogy megnyugtatásra lenne szüksége, csak bezárkózna. Próbaképpen elmei kapcsolatukért nyúlt, nem szerette volna, ha a férfi elhúzódik tőle. Együttérző képessége lehetővé tette, hogy érezze azt a gyerekkori fájdalmat, de „látni” is akarta az emlékeit az ő szemével. Abban a pillanatban, ahogy érte nyúlt, megérezte nem csak Daxot, hanem a Legősibbet is. A sárkány éppúgy törődött a Kárpáti vadásszal, mint ő. A korlátra pillantott, amit Dax szorított, miközben a város éjszakai fényeit nézte. El sem tudta képzelni, milyen érzés lehetett neki figyelni a modern várost, de nyugodtan, higgadtan kezelt mindent, ami egy újabb részletét fedte fel bonyolult személyiségének. De hogy közben az ujjai belemélyedtek a korlát fájába, az is sok mindent elárult neki róla. – A legelejétől láttam a sötétséget Mitroban. Egy nagyon erőteljes családból származott, és nagy előnye származott ebből, de mindig zsarnok volt. A hangja nagyon halk volt, Riley mégis érezte minden szóból az elméjén átsuhanni a szégyent és a mélységes bánatot. Nem hallotta, nem tudta, mégis érezte ezeket a nyers érzelmeket keresztülszáguldani a lelkén. A Legősibb pedig éppen olyan mélyen érezte ezt, mint ő, hiszen Daxal ellentétben ők mindketten tisztában voltak a férfi érzelmeivel. Sokszor beszélt neki Mitroról, apró töredékeket árult el, de abból is látta, hogy a vámpír már fiatal fiúként is romlott volt, szüksége volt arra, hogy kegyetlenkedhessen. A szörnyek néha annak születnek, nemcsak azzá válnak, és attól tartott, hogy Mitro az előbbiek közé tartozott. – Megpróbáltam szólni az idősebbeknek. Még a herceghez is elmentem, de nagyon fiatal voltam még, így fenntartásokkal kezelte azt, amit mondtam. Amikor pedig egyre inkább bebizonyosodott, hogy a képességem valódi, és egyre többen elkezdtek kerülni, kemény leckék árán megtanultam, hogy teljesen biztosra kell mennem, mielőtt megvádolnék valakit azzal, hogy az átfordulást fogja választani. Így aztán, ahelyett, hogy elmondtam volna másoknak, amikor megláttam a sötétséget egyes hímjeinkben, figyelni kezdtem őket, a bennük lévő árnyakat, a megváltozó viselkedésüket, szokásaikat. Követni kezdtem őket, és amikor végül meghozták a tiltott döntést, meg is semmisítettem őket. – Riley egy pillanatra behunyta a szemét. Dax kezének látványa, ami kifehéredve szorította a korlátot, végtelenül elszomorította. – Ahhoz pedig, hogy biztos lehessek benne, hogy átfordultak, hagynom kellett, hogy megöljenek valakit. Ez volt az egyetlen mód, hogy biztos lehessek benne, nem gyilkosságot követek-e el. – A férfi megfordult és lenézett rá, bánata szinte a súlyként nehezedett a lányra. – Tudod hány embert menthettem volna meg csak azzal, ha én előbb pusztítom el őket, mint ahogyan ők gyilkoltak? Riley harcolt a késztetéssel, hogy felálljon, odamenjen hozzá, köréje fonja a karjait és megvigasztalja. De Daxnak el kellett mondania valakinek mindezt. Évszázadokon át hurcolta a terhet a vállain, szüksége volt rá, hogy megoszthassa. – Igazad van Dax, de akármerről nézed, az még valóban gyilkosság lett volna – mondta gyengéden. A férfi hallgatott, míg már majdnem Riley kezdte el nógatni a folytatásért, de a sárkány őt is csendben tartotta, pusztán azzal, hogy ő maga is csendben várakozott, világosan megmutatva a lánynak, hogy most türelemre van szükség. Dax nem volt hozzászokva ahhoz, hogy megosszon valaki mással valamit, amit annyira mélyen eltemetett magában, hogy még ő maga sem ismerte fel teljes egészében. A férfi lassan kiengedte a lélegzetét, és kissé bizonytalanul bólintott. Riley becsukta a száját, és összeszorította az ajkait. Dax helyett a saját térdei köré fonta a karjait. Le kellett foglalnia őket, mert szinte ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megvigasztalja életpárját, felkínálja neki megnyugtatását és együttérzését.

– Mitro… mindenki másnál sokkal… piszkosabbnak tűnt. Van valamiféle nemesség a legtöbb Kárpátiban, és én tiszteltem is őket, de Mitrot nem. Szoros megfigyelés alatt tartottam, élvezte mások fájdalmát, állatokét és emberekét éppúgy, mint a Kárpátiakét. Ravasz volt, hiú és sajnos nagyon intelligens is. Arabejilában rátalált az életpárjára. Ő volt a másik fele, aki bevilágíthatta a sötétséget a lelkében. Udvarolni kezdett neki, és én… – Dax megrázta a fejét, teljesen hátat fordított a korlátnak és nekitámaszkodott, hogy egyenesen Riley szemébe nézhessen –… félrenéztem. Úgy gondoltam, már biztonságban van. Egy Kárpáti hím, akinek életpárja van, nem fordul vámpírrá, így legyűrtem a nyugtalanságom, és abbahagytam a megfigyelését. – Riley hagyta, hogy a szempillái eltakarják a tekintetét, hogy férfi ne láthassa meg a szemeiben az együttérzést. Dax nem olyan férfi volt, aki felismerte volna magában a szégyent és a bűntudatot, de ettől függetlenül, érezni még érezte. – Arabejila apja a legjobb barátom volt. Míg mások kerültek a furcsa képességem miatt, ő egyáltalán nem. Azt mondta, az ajándékom nagyon hasznos, hogy nagyobb biztonságban tudom vele tartani a népünket, mint bárki más. Többször is cseréltünk vért, amikor megsebesültünk. Hamarabb megtalálta az életpárját, minthogy elveszítette volna a színeket és az érzelmeket, úgyhogy a világon semmi oka nem volt rá, hogy tartson tőlem, éreztem, hogy éppen olyan valódi szeretetet érez irántam, mint az életpárja, vagy Arabejila iránt. Ők lettek az egyetlen valódi kötelékeim a népemhez. Képeket látott felvillanni az emlékeiből, egy nevető nő arcát, aki úgy tűnt, nagyon szerette őt. Aztán ugyanez a nő egy férfi kezét fogva feléje fordította az arcát, mindkettejük szemeiben ott ült a szerelem. Elállt a lélegzete a tekintetüktől, a bennük látott érzelem nagyságától. Dax szemében is ott volt ez az intenzivitás, amikor őrá nézett, egyedül csak rá összpontosított, és amitől a világ legszerencsésebb nőjének érezte magát. Szinte kényszerítenie kellett magát, hogy megnézze a következő képet, ami éles ellentétben állt az előzővel. A férfi, Dax legjobb barátja, ezen holtan feküdt a földön, kezét alig néhány centiméter választotta el az életpárjáétól, a torkát felhasították, a szívét kitépték, vér borított mindent körülötte. Az életpárja is halott volt, a torkát felhasították, és kivérzett, Arabejila pedig kétségbeesetten próbálta kiszabadítani kishúgát az anyja élettelen testéből. A jelenetet mintha egyenesen egy horrorfilmből látta volna, de Dax ezt nemhogy átélte, még ennél is rosszabb, felelősnek érezte magát érte. Riley még a gondolatát is alig volt képes elviselni ezeknek az eseményeknek, és annak, hogy Dax milyen érzelmeket temetett el mélyre magában ezzel kapcsolatban. Elképzelni sem tudta, milyen érzés lehetett ismerni azt a boldog családot, részt kapni az örömükből, majd rájuk találni holtan, vagy haldokolva… – Holott megakadályozhattam volna. A lány tekintete az arcára ugrott. Dax látta minden egyes gondolatát. – Hogyan? – kérdezte halkan. – Hogyan akadályozhattad volna meg? – Kivégezhettem volna. Riley megrázta a fejét. – Az gyilkosság lett volna. Ha előtte nem tett semmi ilyesmit, miért végezted volna ki? Teljesen meg voltál döbbenve. Éreztem a rémületed. Alig hitted el, amit a saját szemeddel láttál. Míg valaki nem követ el valamilyen bűnt, addig senki sem tehet ellene semmit, még te sem. – Riley megragadta a széke karfáit, hogy visszatartsa magát attól, hogy felugorjon és odarohanjon hozzá. – Dax, te is tudod, hogy nem érhettél hozzá bizonyíték nélkül. Nem tudhattad biztosra. Te nem vagy bíró. – De, pontosan az vagyok. Bíró. És cserbenhagytam a barátomat a családjával együtt. – Beletúrt koromfekete, tüskés hajába. – Arabejila, Mitro életpárja volt. A szeme láttára ölte meg az apját és az anyját, és dicsekedett neki, hogy ő lesz a világ leghatalmasabb vámpírja azzal, hogy úgy döntött, megöli az életpárját, és ezzel feladja a lelkét. Amikor pedig nem tudott vele végezni, az életpári kötelék még a számára is túl erősnek bizonyult, haragjában

vámpírként követelte a magáénak, összekötötte egymással a lelküket, hogy Arabejiláé is elvesszen az övével együtt, és szenvedjen hátralévő élete minden egyes pillanatában. – Riley azon kapta magát, hogy vissza kell tartania a könnyeit. Ő volt Dax életpárja, és az összekötő rítus a számára gyönyörű és szent volt. Amit Mitro tett, az nem volt kevesebb, mint szentségtörés. – Még mindig látom magam előtt őket – vallotta be halkan a férfi – szétmarcangoltan, Katalina hasa feltépve. Arabejila megpróbálta kiszabadítani onnan a kishúgát. – Lehunyta a szemét egy pillanatra. – Én vettem el tőle a kést, hogy befejezzem a munkát. Belehasítottam a legjobb barátom gyönyörű, csodálatos életpárjába. – A gyermekért tetted Dax. Egy gyermeket mentettél meg. Ő is azt akarta volna, hogy mentsd meg a babáját. Könyörgött volna neked az életéért. A férfi rászorította az ujjait a szemeire. – Tegnap éjjel látni azt a másik gyermeket az őserdőben, akit kitéptek az anyja méhéből… úgy éreztem… – Megrázta a fejét. Émelyítő. A szó megcsillámlott Riley elméjében. A lány körülölelte az elméjét minden melegségével, ez volt az egyetlen dolog, amit tehetett érte. A szavak nem nyújtottak volna neki vigasztalást. Talán semmi sem. A férfi ismét megrázta a fejét. – A Kárpátiak nem szoktak émelyegni. Főképpen nem, amikor vadásznak. De Mitro tisztában van vele, hogy ez az egyetlen dolog, amit… – a hangja ismét elbicsaklott, de aztán kihúzta magát. – Amit tett, az az utolsó, legvégső elárulása volt az életpárjának. A mi világunkban nem létezik annál nagyobb bűn, mintha valaki megpróbálja megölni az életpárját, vagy egy szenvedésekkel teli fél-életre ítéli vagy, hogy szándékosan megöl egy gyermeket. – Ismét fel-alá kezdett járkálni nyugtalanul, mintha a mélyen magába temetett parázsló harag egyre közelebb és közelebb emelkedne benne a felszínhez. – Az életpárok kötése nem teszi lehetővé, hogy az egyik sokkal túlélje a másikat – folytatta végül. – Mitro úgy döntött, hogy feladja a lelkét, így rá nem hatott, bár arra azért mégsem tudta rávenni magát, hogy megölje Arabejilát. Ő eztán velem utazott, annak szentelte magát, hogy segítsen nekem a következő életbe küldeni Mitrot, de hosszú éveken keresztül nagyon szenvedett. – És te érezted a bánatát. – A mi hímjeink legkésőbb az első néhány száz év után éppúgy elveszítik az érzelmeket, mint a színlátás képességét, de ha vadásznak, akkor ez sokkal hamarabb is bekövetkezhet. Gyakran elmentem Arabejila otthonába, amikor visszatértem egy-egy vadászatról, már csak azért is, mert Arabejila nem messze lakott az anyjától, Katalinától, és az ő közelükben nekem is könnyebb volt visszaemlékezni az érzelmekre. Nem láttam ugyan színeket, de visszaemlékeztem, milyenek voltak az érzések. Sokkal elviselhetőbbé tették az életemet, amíg Arabejila el nem veszítette az életpárját. Aztán már zsibbadt akartam lenni, hogy ne érezzem a szenvedését, és hogy milyen iszonyú erővel kell harcoljon pusztán azért, hogy életben maradjon. De bizonyos szempontból úgy éreztem, hogy tulajdonképpen az a büntetésem, hogy éreznem kell a fájdalmát, bár mindent megpróbált, hogy elrejtse előlem. Riley végigsimított elméjével az övén, egy könnyed cirógatással, körülölelte a szeretetével. Tudta, hogy alig képes ott maradni az erkélyen, az éjszakai égbolt látványával próbálja csillapítani magát. Ez az önvád éjszakája volt. Amióta csak látta azt a gyermeket és az anyja szétszaggatott testét, Dax nyugtalan volt, és talán több is, mint nyugtalan. És Rileynak fogalma sem volt róla, hogyan segíthetne neki. – Itt biztonságban vagyunk, ugye? Ebben a házban. Mitro nem szerezhet róla tudomást, hogy itt vagyunk? – kérdezte. – Érzem, hogy boldogtalan vagy itt. Szükségünk volt egy helyre, ahol pihenhetünk és Riordan De La Cruz felajánlotta nekünk ezt a gyönyörű házat. Neked van egy pihenőhelyed… – Amit soha nem fogok használni, és ezzel ő is pontosan tisztában van – vágott közbe sötéten Dax. – Miért? Hiszen Kárpáti. És van életpárja. Gary és Jubal is ismerik. A sógornője, Jasmine is itt van.

– A Legősibb nyugtalan – felelte Dax –, és úgy tűnik, nem vagyok képes lecsendesíteni. Riordant pedig túlságosan átlátszónak találom. Pontosan tisztában van vele, hogy egy Kárpáti vadász soha nem hagyja, hogy bárki más ismerje a pihenőhelye hollétét. Riley a Legősibb lelkéért nyúlt. A sárkány álmos volt, ásítozott, és alig várta, hogy Dax végre rájöjjön, mi az, ami nyugtalanítja. Őt magát. Nem a Legősibbet. A sárkány lángra lobbantaná az ellenséget, így egyszerűen megszüntetné a problémát. Nem lenne szükség egy csomó felesleges beszédre. Mintha maga a sárkány adott volna neki egy apró lökést, Dax tovább beszélt. – Amikor lemegyek a földbe, nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy a közeledben maradhassak, hacsak nem fogadom el azt az alvóhelyet, amit felajánlottak. Nem fogok tudni ügyelni a biztonságodra. Riley összeráncolt szemöldökkel próbálta követni a gondolatmenetet. – Riordan nagyon figyelmes vendéglátónak tűnik. Egyértelműen hű az életpárjához, és a sógornőjéhez. Mi aggaszt mégis, vagyis… mi aggasztja a Legősibbet? – Ismertem a legidősebb bátyját, még mielőtt eljöttek volna ide. Akkor még nem így nevezték magukat. A legidősebben nemhogy árnyak voltak, de már fiúként is hatalmas volt benne a sötétség. Ha Mitronak megmaradt a lehetősége, hogy a gonoszságot válassza, és feladja a lelkét, neki is van rá esélye, sőt, az összes többi Kárpáti hím elkövethet ilyen atrocitást. Kint volt. Senki közelében nem érezte biztonságban. Riley a homlokát ráncolva próbálta összevetni a hallottakat azokkal az információkkal, amiket az elméjében talált. – Dax, lennél olyan kedves, és elmagyaráznád nekem újra az életpári köteléket, hogy jobban megérthessem a valódi jelentőségét? Gary már megpróbálta, de nem teljesen értettem. Vagy ő hagyott ki valamit, vagy Dax tett hozzá valamit. És mivel a férfi lelkiállapota ebben a pillanatban robbanásveszélyes volt, neki nagyon jól tájékozottnak kellett lennie a világával kapcsolatban. Eddig pusztán az ösztöneire hallgatott, de most információra volt szüksége. Dax odament hozzá, és levetette magát a mellette lévő székbe. Friss illata azonnal beburkolta őt. A kinti éjszaka illata. Veszély. Tűz és forróság. Riley egész teste reagált a szoros közelségre, elektromos hullám sistergett végig az erein. A tüdeje égett, a bensője sajogni kezdett. Dax kinyúlt és megfogta a kezét, a mozdulat olyan finom volt, hogy alig érezte, de minden érzéke kiélesedett tőle, míg már a férfi legkisebb légvételét is érzékelte. A bőre olyan meleg volt, hogy szinte sütött, ahogy összefonta az ujjait az övével. Hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejét. Egy percig csak hallgatott, és közben lustán játszadozott az ujjaival, fel-le csúsztatta az ujjait az övéi között, lassú, ecsetvonásszerű simításokkal. Riley alig kapott levegőt, alig volt képes gondolkodni. Furcsának találta, hogy visszatérve a civilizációba, egy nagyvárosba, az emberek nyüzsgésébe, még mindig minden pillanatban tisztában volt Dax éhségével és vágyával. Az iránta érzett szerelme olyan erős volt, hogy szinte tapinthatóvá vált, mintha meleg, erős karok ölelték volna folyamatosan, még így is, hogy alig érintette. A férfi iránta érzett szerelme néha könnyekre fakasztotta, amikor egyedül volt. A szíve teljesen egy ritmusban vert az övével. Akkor lélegzett, amikor ő. Minden másnál jobban szerette volna, de nem is, szüksége volt rá, hogy módot találjon a megvigasztalására. – Az első kétszáz évén túl minden Kárpáti hím hamarosan elveszti a képességét, hogy érzelmeket érezzen és színeket lásson. Néha hamarabb is. Ha vadászik és öl, a folyamat felgyorsul. Nálam ez nagyon gyors volt. Mi úgy tartjuk, hogy egy férfi, és az életpárja egyetlen lelken osztoznak. Míg a férfi lélekfele sötét, a nőé az ő fénye. Egyetlenegy van csak belőle, meg kell találnia őt. – Dax odahúzta a szájához a kezét, és végigcsókolta az ujjízületeit. – Én megtaláltalak.

– És mert magadhoz kötöttél, életpár lettünk, ez az, ami megakadályoz abban, hogy átfordulj – ismételte meg Riley a már ismert tényeket. – Legalábbis így gondoltam. De most már… – a férfi megcsóválta a fejét – nem tudom. Mitro felismerte, hogy Arabejila az életpárja, mégis átfordult. Ez olyan tény volt, amivel nem lehetett vitába szállni. – De – Riley szinte kényszert érzett, hogy rámutasson a dolog fonákságára – Mitro azután kötötte össze magát Arabejilával, amikor már a lelke elveszett, vámpírrá fordult. Életpárok voltak, de Mitro mindaddig nem kötötte magához Arabejilát, míg meg nem hozta a döntést, hogy feladja a lelkét. Akkor már élőholt volt. Nem tudta rávenni magát, hogy megölje a lányt, de azt akarta, hogy szenvedjen. Talán megmenthette volna őt, ha azelőtt követeli a magáénak, mielőtt átfordul. Dax előrehajolt egy percre, és még mindig a kezét fogva a tenyerébe temette az arcát. – Nem hiszem, hogy erre lett volna bármiféle remény Riley. Nagyon fekete volt. Olyan nagyon sötét. – Riordanban is látod a sötétséget? – kérdezte. Nagyon gyengéden a hajába fúrta szabad kezét, a tüskésen meredező, mégis puha fürtök közé, amiket annyira szeretett, és cirógatni kezdte őket. – Úgy tűnik, végtelenül hűséges a päläfertiilam-jéhez. – Az életpár szó szinte legördült a nyelvéről. A lány kezdte jobban szeretni a hangzását, és dallamát, az összetett Kárpáti jelentést, mint a lefordított, egyszerű „feleség” szót. Valahogy sokkal többnek tűnt így. – Dax ismét megcsóválta a fejét. – De mégiscsak a házában vagyunk. És ő megosztja ezeket a helyeket a testvéreivel is. Vadászom Mitrora, egy rendkívül erős vámpírra. Átalakult valami mássá, amit még nem értek, és ez csak még veszélyesebbé teszi. Ha meg kell osztanom a figyelmem Mitro, és ezek közül a vadászok közül valamelyik között, bajba kerülhetünk. Ahogyan érintette, attól a lánynak szinte lehetetlenné vált világosan gondolkodnia. Dax hangjában füst és bársony keveredett össze. Lehajtotta a fejét a vállára. – Jó módszered van rá Dax, hogy megfeledkezzek minden veszélyről. De valóban úgy gondolod, hogy Riordan az ellenségünk? – Az nagyszerű. Nem akarom, hogy aggódj. „Éppen eleget aggodalmaskodsz te mindannyiunk helyett – szólalt meg a Legősibb –, ha akarod, leégethetem éppen az egész házat, és megölhetem mindannyiukat.” – Ne merészeld! – mondta Riley. – Nem teszi meg – biztosította Dax –, csak bosszant téged. Riordan jó embernek tűnik, és nagyon hűséges az életpárjához, de az árnyak egy szilánkja mégis benne van. Közel sem akkora, mint a legidősebb testvérében, de mégiscsak ott van. Képes lenne hatalmas… – Erőszakra? – mosolygott rá Riley. – Úgy, mint te? Benned is van árnyék? – Egyszer régen, még mielőtt ez az egész elkezdődött, Mitro azt mondta, hogy van. Azt mesélte az idősebbeknek, hogy azért vagyok képes felismerni más vadászokban, mert én is magamban hordozom a sötétség átkát. A Legősibb felhorkant, a hangja végigvisszhangzott mindkettejük koponyáján. – Nem hinném, hogy komolyan kellene venned bármit is, amit Mitro mondott – súgta oda Riley bizalmasan, halkan, mintha ez megakadályozhatta volna, hogy a sárkány minden szót halljon. – Társaságunk érkezik – mondta Dax, és az arca teljesen kifejezéstelenné vált, mintha kőből faragták volna ki. Az érzelmeit vele megosztotta. De senki mással. Riley elkapta a finom mozdulatot. Dax szinte észrevehetetlenül előrébb mozdult, amitől a teste kissé az övé elé került, a karja pedig végigsöpört rajta, egy kissé jobban az árnyékba tolva őt. Jubal nyitotta ki a terasz ajtaját, és tartotta, hogy maga elé engedhessen egy alacsony, előrehaladott állapotban lévő terhes nőt.

Jasmine Sangria egy bizonytalan, kísérleti mosolyt villantott feléjük. – Zavarunk? – Nem, dehogyis – felelte gyorsan Riley. – Hiszen ez a te otthonod, és nagyon kedves tőled, hogy megosztod velünk. Jasmine Riordan De La Cruz sógornője volt, amit Riley rögtön az érkezésük utáni bemutatkozáskor megtudott. A nővérét, Juliettet már már teljes egészében átvitte a Kárpátiak világába az életpárja. De Jasmine nem volt Kárpáti. Jaguár volt, mint az átalakítás előtt Juliette is, Jasmine-t pedig elrabolták és megerőszakolták, mielőtt az unokanővérének, Juliette-nek, és Riordannak sikerült volna kiszabadítania. Juliette pedig beismerte, hogy azóta túlságosan is védelmező vele kapcsolatban. Jubal kihúzott egy széket a nappaliból a teraszra, és hellyel kínálta a nőt. Jasmine vágott ugyan egy grimaszt, de végül mégis leült. Jubal azonnal egy takarót terített rá. Szép darab volt, különleges szövéssel. Jasmine önkéntelenül gyűrögetni kezdte a kezével az anyagot, a mintázat nyilvánvalóan megnyugtatóan hatott rá. Aztán vett egy mély lélegzetet, és újra rájuk villantotta azt a halovány mosolyt. – Még soha életemben nem töltöttem nagyvárosban hosszabb időt, és néha az az érzésem, hogy még levegőt sem kapok itt rendesen. Juliette elmondta nekik, hogy Jasmine gyakorlatilag az egész életét az esőerdőben töltötte. Jubal odahúzott magának is egy széket a nőé mellé, beléhuppant, és olyan feltűnően dőlt Jasmine felé benne, ami már-már védelmező mozdulatnak hatott. – Ez teljesen érthető. Dax összefűzte az ujjait Riley-éval, és a mellkasára húzta a kezét. – Már nemsokára megszületik a babád. Jasmine bólintott. – Nagyon remélem. Úgy érzem, mintha időtlen idők óta terhes lennék. Halkan felnevetett, amitől most először, végtelenül fiatalnak látszott. – Ez a kis bestia állandóan rugdos. Juliette, Jasmine nővére is kijött a teraszra, a kezében két pohárral. Az egyiket Jubalnak nyújtotta, a másikat a húgának. – Oda kell figyelned a folyadék utánpótlásra Jasmine. Jasmine vágott rá egy grimaszt, amikor a nővére mozdulatlanul, összehúzott szemöldökkel tovább figyelte. – Jól vagyok Juliette. Ezen a ponton már akár meg is szülhetek, nem? Nem bírtam már tovább egy percig sem bent maradni. Jubal is jött velem, és Dax is itt van, így teljes biztonságban vagyok itt. Dax Juliette viselkedésében keresett valamit, ami riaszthatta volna, hogy a nő talán nem gondolja úgy, hogy az ő társaságában Jasmine teljes biztonságban van, de Juliette végül vállat vont, ő is hozott magának egy széket és leült. A terasz pillantok alatt megtelt. Valami készült itt, ami csak tovább fokozta a nyugtalanságát. Riordan csak futólag üdvözölte őket, majd sietve távozott. Nyilvánvaló volt, hogy jól ismeri Garyt és Jubalt, de melyik Kárpáti hím hagyná a családját, a várandós sógornőjét és főleg az életpárját egy teljesen ismeretlen vadász közvetlen közelében? Az idők határozottan változtak. És milyen veszély hívta el olyan sürgetően a lakhelyéről? Juliette rámosolygott Daxra és Riley-ra, de a mosolya nem jutott el a szemeiig. – Riordan bármelyik pillanatban itthon lehet. Sajnálom, hogy el kellett mennie. – Jubal, mióta ismered Juliette-t és Jasmine-t? – kérdezte Riley. Nagyon közvetlenül viselkedett a családdal, és ők is régi barátokként üdvözölték a két férfit. – Tettünk már néhány látogatást itt – mondta Jubal –, és mindig elszállásoltak bennünket valamelyik házukban.

– Élvezzük a társaságukat – tette hozzá Jasmine –, egyébként Gary hol van? – A telefonon lóg – mondta Jubal egy széles vigyorral. – Ő és a húgom, Gabrielle, vég nélküli beszélgetéseket képesek folytatni, és most amúgy is izgatottak a virág miatt, amit Dax megtalált nekünk fenn a hegyen. – Egy virág? – dőlt előre Juliette. – Gary is Gabrielle keményen dolgoznak a problémán, hogy a Kárpáti nők miért nem képesek kihordani a gyermekeiket. Azt gondoltuk, hogy a mikrobák lehetnek az okai, és részben azok is voltak – tette hozzá Jubal –, de Gary azt mondja, hogy ez sem ad magyarázatot mindenre. Ő és Gabby most keresik a válaszokat, amik még közrejátszhatnak abban, hogy például a gyermekek nem képesek elrejtőzni, hogy az anyák képtelenek a saját mellükből táplálni a kicsinyeiket, vagy hogy szinte kizárólag fiúgyermekek születnek. Riley szíve nagyot ugrott. Tudta, hogy a Kárpáti nép a kihalás szélén egyensúlyozik, Gary adott neki erről némi átfogó tájékoztatást, de abból a szempontból még nem vette alaposabban szemügyre, hogy mit jelenthet mindez Dax és az ő kapcsolatában, ha majd úgy döntenek, hogy gyereket vállalnak. Mert akart gyereket. Sokat. Ő az egyetlen gyereke volt az anyjának. Sokszor érezte magányosnak magát emiatt, és irigyelte a barátait, akiknek voltak testvérei. „Sok gyerekünk lesz, ha ez a vágyad” – Dax odahúzta a kezét a szájához, megmajszolgatta az ujjait, apró tűznyilakat küldve végig ezzel Riley véráramán. – „Te nagyon termékeny vagy. Én is képes vagyok a gyermeknemzésre. Ha jól értem, a probléma a talajban van, én egy vulkánban voltam, neked pedig a Föld maga nem engedné, hogy olyan helyen pihenj, ahol bármi is ártalmas lehetne rád nézve.” Pontosan tudta, hogyan kell beszélnie, határozott, magabiztos tényközlésekkel, Riley még csak védekezni sem tudott ellene, a feszültség egyetlen pillantás alatt elszállt belőle. – A legrosszabb az, amikor a néhány hónapos gyermekeket veszítjük el – mondta Juliette –, mi nők rengeteget szenvedünk a sok vetélés és halva születés miatt is, de a legborzasztóbb az első évben elveszíteni a gyermeket. – Megcsóválta a fejét. – Nem tudom, hogyan lennék képes elviselni. Jasmine óvón rásimította a kezeit a babájára. – Az borzalmas lenne. – Ez veled nem fog megtörténni – mondta azonnal Jubal, és egy lágy, megnyugtató mozdulattal Jasmine karjára tette a kezét. A nő nem mozdult el Jubal érintése elől. „Láttam őt Jubal emlékeiben” – mondta Dax. – „Szinte egyáltalán nem volt képes férfiak közelében megmaradni azok után, ami vele történt, de ő és Gary, valahogyan mégis kialakított vele egy baráti kapcsolatot. Jubalnak is van két húga, és gyűlölte, hogy Jasmine olyan sok időt tölt egyedül. Igyekszik minél többet vele lenni.” „Ő egy jó ember – mondta Riley –, fogalmam sincs mihez kezdtem volna nélküle és Gary nélkül.” – Még nem is volt rá alkalmam, hogy elmondjam, mennyire sajnálom azt, ami az édesanyáddal történt – mondta Juliette. – Ez egy rettenetes veszteség. Gary és Jubal elmondták mi történt. Mindannyian tudták az igazságot. Riley ujjai összeszorultak Dax tenyerében. Örült, hogy a férfi ott van mellette, a jelenléte kényelmet nyújtott neki. A növények és a föld vigasza nélkül, Riley-ra teljes súlyával ránehezedett anyja elvesztése. Dax köréje csúsztatta a karját és bevonta a válla alá. – Néha úgy érzem, mintha a földünk a gyilkosságok színterévé vált volna – mondta Jasmine. – Rettegek attól, hogy visszamenjek oda a babámmal, de a várost sem szeretem. – Miért nem jössz el a Kárpátokba? – javasolta Jubal. – Solange és Dominic most is ott van. Tudunk rád vigyázni. És az unokanővéred is izgatottan várja a baba születését. Juliette megmoccant, vetett egy mogorva pillantást Jubalra, eléggé nyilvánvalóan nem tetszett neki az ötlet.

Jasmine arca viszont felragyogott. – Ez egy jó ötlet! Még soha nem gondoltam rá, hogy valahol egészen máshol éljek, de tetszik a gondolat, hogy megnézzem azt a vidéket. Képeken gyönyörűnek tűnik, elég távol is van, és azt hiszem, hogy ott még levegőt is kapnék. – Riordan egy ideig nem lesz képes kimozdulni innen – intette óvatosságra Juliette –, talán hónapokig sem. De el fogunk vinni téged oda, ha valóban ez az, amit akarsz. Jasmine a kezét nyújtotta a nővérének. – Képes vagyok magam is eljutni oda Juliette. Nem töltheted azzal az egész életedet, hogy miattam aggódsz. Igazság szerint, máris túl sok évet töltöttél el ezzel. Már felnőttem. – Te vagy a családom Jasmine – felelte Juliette –, szeretek a közeledben lenni. Ez fontos a számomra. Ha egy pillanatra is úgy érzed, hogy teher vagy, azonnal verd ki a fejedből, soha nem voltál, és nem is leszel az. Reméltem, hogy te és Luiz… – elcsuklott a hangja. Jubal mogorva arccal kiegyenesedett ültében, a bágyadt hűvössége egy pillanat alatt elillant. – Luiz? Ki az ördög az a Luiz? „O-ó… azt hiszem Jubalnak tervei vannak a Jasmine kisasszonnyal” – súgta Dax elméjébe Riley vidám nevetéssel. – „Miszter Nyugalom, Nagyszerűség és Összeszedettség egy kis titkot rejteget, a kivárás taktikáját használja, és felkészül rá, hogy lecsapjon a lányra, amikor senki sem néz oda.” – Luiz csak a barátom – mondta Jasmine. – Ő és Manolito barátok – tette hozzá magyarázatképpen Jubal számára. – Ő is Jaguár volt, mint Juliette és én. Mindent megtett, hogy segítsen nekünk, így a többi hím ellene fordult. Most már Kárpáti. – Te is lehetnél Kárpáti – állította Juliette – amikor csak akarod. Jasmine megrázta a fejét. – Én, egyszerűen csak én akarok lenni egy kis ideig. Annyi minden történt, és szeretnék végre egy kis nyugalmat élvezni, és persze a babát. – Pedig Luiz tökéletes lenne – mondta Juliette –, egészen biztos vagy benne? Érti benned a jaguárt, és ismeri a múltunkat. Jó lenne hozzád. – Nem szeretem őt – utasította vissza finoman, mégis határozottan Jasmine. – Sajnálom Juliette. Tudom, hogy csalódást okozok neked, de ha összekötöm magam egy férfival, azt akarom, hogy az olyan legyen, mint a ti kapcsolatotok. Igazi szerelem. Valódi elkötelezettség. – Akkor éppen, hogy Kárpátira van szükséged. – Azt akarod mondani, hogy az emberi férfiak nem képesek igazán szeretni az asszonyaikat? Mert akkor most felvilágosítalak róla, hogy ez egyáltalán nem így van – követelt választ jól hallható éllel a hangjában Jubal. – Apám teljesen az anyámnak szentelte magát, és ez a mai napig is így van. – Az én apám is hű volt az anyámhoz – szólt közbe Riley –, ezt el kell ismernem. A családomban voltak olyan párok, akik több mint ötven évig éltek együtt. Ennek azért jelentenie kell valamit. – Sajnálom – kért azonnal bocsánatot Juliette –, tudom, hogy ez borzalmasan hangzott. De nem úgy gondoltam. Az az igazság, hogy a gondolat, hogy túlélem Jasmine-t, teljesen kiborít. – Lehajtott a fejét, és a kezeit bámulta. – Mi ketten annyi mindent elvesztettünk. Egyedül Jasmine és Solange maradt meg az egész családomból. Jasmine ismét a kezét nyújtotta a nővérének. – Mindig is hárman voltunk. De most már négyen leszünk. Nem zárom ki az átváltozást, de előbb tudnom kell, hogy a babámat is át lehet-e majd változtatni, mielőtt egyáltalán megfontolom. Jubal hátradőlt a székében, mintha hirtelen az egész világ felé elvesztette volna az érdeklődését. Jasmine lopva rápillantott, majd le a kezére.

„Ebből baj lesz – jósolta Dax –, egyáltalán nem tetszik neki a gondolat, hogy Jasmine-t átváltoztassák.” „Jubal testvéreit is átváltoztatták” – mutatott rá Riley. – „Őt nem lehetne? Ugyanolyan képességei kell, hogy legyenek. Egy férfit nem lehet átalakítani?” „Feltételezem, hogy lehet. Valószínűleg ez történt ezzel a Luizzal is. Elkaptam róla benyomásokat, amiken még Jaguár volt.” – Dax hirtelen elfordította a fejét éppúgy, mint Juliette. – Riordan visszatért, és egyáltalán nem jó a hangulata. Most kérdezi Garytől, hogy Jasmine idebent van-e.” Riley rápillantott Juliette-re. Úgy fordult, hogy a húga ne láthassa az arcát, és alig tudta visszatartani a könnyeit. Valami határozottan nem volt rendben. Gary viszont kidugta a fejét a házból. – Jasmine! – kiáltotta, miközben odaintett a többieknek. – Nagyon rég szenvedek már méltó sakkpartner nélkül. Szánd meg a nyomorúságom. – Hé! – tiltakozott Jubal. Jasmine önelégülten mosolygott rá. – Nem voltál méltó ellenfele sakkban? – Vigyázz magadra te nő – figyelmeztette Jubal –, ne dobálózz olyan kihívásokkal, amikben nem leszel képes nyerni. – Bárhol, bármikor – ajánlotta fel Jasmine. Nevetett, és a kezét nyújtotta neki. – És most hagyd abba a lustálkodást és segíts felállnom. Olyan vagyok, mint egy partra vetődött bálna. – Gyönyörű vagy, és ezzel pontosan tisztában is vagy. Úgyhogy hagyd abba a bókokra vadászást – vágott vissza Jubal, miközben felemelkedett. Felhúzta a lányt, de közben ő maga nem mozdult hátrébb, így amikor Jasmine felállt, a teste az övéhez ért. A férfi megpihentette a tenyerét a gömbölyű pocakon. – Nem is vagy olyan nagydarab. – De nagydarab vagyok. A lány nem mozdult, még csak a kezét sem próbálta meg eltávolítani magáról. Jubal elmosolyodott, és oldalra lépett, hogy elmehessen mellette. – Menj gyakorolni. Szükséged lesz rá. – Megetetem még veled ezeket a szavaidat – figyelmeztette Jasmine. – Bárhol, bármikor – ismételte meg Jubal a lány iménti szavait. Jasmine nevetése visszalebegett hozzájuk. A fáradtság és a feszültség eltűnt belőle, ismét fiatalnak és boldognak látszott. – Köszönöm – mondta Juliette Jubalnak –, nem hallottam a nevetését amióta… azt hiszem azóta, amióta legutóbb itt voltál. Riordan jelent meg a teraszon, és Juliette azonnal odament hozzá. A férfi átölelte és odahúzta magához. – Úgy látom nem jó híreket kapunk – mondta Jubal. Riordan megrázta a fejét. – Sajnos nem. Azt hiszem, hogy Jasmine-nak volt igaza. Valaki követte őt, keresik a babát. Jubal káromkodott. – A pokolba! Jaguárok? – Meglehet. Ők a legvalószínűbb gyanúsítottak. – Talán mégsem – szólalt meg Dax. – Még nem volt időnk, hogy elmondjam. A pilótád megkért bennünket, hogy ellenőrizzük Juliette egyik barátját. – Juliette Dax felé fordult, de Riley világosan látta az arcán, hogy már tudja, hogy mit fog mondani. – Nagyon sajnálom Juliette – mondta Dax formálisan –, már halott volt. Megölték. – És a baba? Riley megszorította Dax kezét. A férfi megcsóválta a fejét, a hangja kifejezéstelenebb volt, mint valaha, az arcát mintha kőből faragták volna. Csak a lány érezte az érzelmeinek vulkanikus erejű robbanását, ami Dax lényének legmélyéről tört fel.

– Mitro megölte a gyermeket és az anyját is. Tudnom kell, mi folyik itt. Mindent.

18. J

– asmine bármelyik pillanatban megszülhet – magyarázta Riordan –, Juliette pedig retteg a komplikációktól, így elhoztuk őt a városba, egy olyan orvoshoz, akit mindketten ismernek. Ő is Jaguár, és már sok Jaguár asszonyról gondoskodott. Néhány nappal ezelőtt Jasmine elkezdte úgy érezni, mintha valaki követné. Én nem voltam ott vele, de néhány emberem igen, és ők nem láttak semmi gyanúsat. Juliette és én elmentünk körülnézni, amikor felemelkedtünk, de a leghalványabb nyomát sem találtuk annak, hogy bárki is figyelné. De mégis, annyira nyugtalan volt, hogy nem vethettem el végleg a lehetőséget. – Hála Istennek – mondta Juliette. – Ma este kaptam egy hívást egy barátomtól, aki a rendőrségen dolgozik, aztán pedig Jasmine orvosától. A rendőrök hátborzongató felfedezést tettek, amikor feltörtek egy drogokkal teli raktárt. Egy csokornyi goth fiatal, akik valamiféle földalatti kultuszhoz tartoztak, a raktár alatt vert tanyát, és megtalálták náluk hat gyermek folyékony aranyba mártott holttestét. Azt állították, hogy a babák halva születettek voltak, és a feketepiacon vették őket. Riley elborzadva hőkölt hátra, és beleütközött Daxba. A férfi a vállaira ejtette a kezeit, hogy megtartsa. Azonnal jobban érezte magát. A férfi kezei nagyok voltak és erősek, de az érintése nagyon finom. Nem beszélt sokat, de nem is kellett. – Ez undorító – mordult fel Jubal –, remélem, eldobják a börtönük kulcsát. – Van néhány kultúra, amely úgy tartja, hogy hogy egy aranyba mártott gyermek teste szerencsét hoz az otthonukra – mondta Riordan. – Kinek az elborult elméjében foganhat meg a gondolat, hogy egy halott csecsemő aranyba foglalt teste szerencsét hozhat neki? – követelt választ Jubal. – Ez egészen egyszerűen beteges. – Mégis ez történt – folytatta Riordan –, ráadásul Dr. Silva, Jasmine orvosa úgy gondolja, hogy a hat baba azoké a nőké, akik az ő klinikájára jártak. Mindannyian Jaguárok. Azt mondta, a terhesség különböző fázisaiban voltak, amikor hirtelen elmaradtak a látogatásaik, egyszerűen eltűntek. Megpróbált kapcsolatba lépni velük, de egyikük sem hívta vissza. A Jaguár nők nagyon… megfoghatatlanok tudnak lenni. – Lehet, hogy azok – kelt a védelmükre Juliette –, de nem hagyják abba az orvoshoz járást, mielőtt megszülnének. Ellépett életpárja mellől, és izgatottan fel-alá kezdett járkálni. Riordan érte nyúlt. Juliette azonnal belecsúsztatta a kezét az övébe. – Tudom, hogy aggódsz miatta, de Jasmine-al semmi hasonló sem fog történni. Itt vagyunk mindannyian, hogy vigyázzunk rá. – Olyan sok mindenen ment már keresztül – mondta Juliette –, ez pedig tovább tetézi a dolgot. Ha megtudná, hogy tényleg újra a nyomában vannak, belepusztulna. – Az orvosa figyelmeztette, hogy legyen óvatos. Rossz érzése volt a többi nővel kapcsolatban, még a rendőrségre is elment, de úgy tűnt, senki eltűnéséről nem kaptak jelentést. Dr. Silva azt mondta, hogy két nő is nagyon nyugtalan volt, az egyik el is mesélte neki, hogy úgy véli, látott valakit a házuknál előző éjjel – vette vissza a szót Riordan. – A legtöbb Jaguár hím szétszóródott, de sokan mentek el különböző városokba is. Attól félünk, hogy most itt kezdtek vadászni a nőkre. – Dr. Silva is ezt gondolja – tette hozzá Juliette –, hogy azok a férfiak találták meg őket. Mindannyian Jaguár babákat hordtak, így feltételezte, hogy a férfiak követték őket, hogy visszaszerezzék a babákat.

– Juliette és én elmentünk a nők otthonaiba, reméltük, hogy ott felvehetünk valamiféle nyomot, és visszaszerezhetjük őket – egészítette ki Riordan. Megrázta a fejét, és rápillantott életpárjára. – Nem Jaguár hímek voltak – biztosította Juliette. – Semmiféle bizonyítékot nem találtunk arra nézve, hogy akár csak a közelében is jártak volna a nők házainak. Megéreztem volna a szagukat. – Úgy gondolod, hogy egy vámpírral vannak összefüggésben ezek az eltűnések? – kérdezte Riordan Daxot, belevágva a dolgok közepébe. – Te nyugtalan vagy. Juliette is nyugtalan. Jasmine is. Riordan összevonta a szemöldökét, majd lassan bólintott. – Éreztem a gonoszság jelenlétét, de nem tudtam követni. Nagyon furcsa volt. Vadászunk az erdőkben és idelenn a városokban, egész Dél-Amerikában. De ez valahogy mégis másnak tűnt. Nem tudtam elkapni a szagát, mégis éreztem, hogy ott volt. Nagyon gonosz, a nyom mégis annyira gyenge volt, hogy nem tudtam követni. Vámpírokra vadászom, de ez… valami más volt, ez az egyetlen szó, ami eszembe jut róla. Nem tudtam élőholtként beazonosítani. – Követtük Mitrot ide, ebbe a városba – mondta Dax –, és egyáltalán nem lepne meg, ha emögött ő állna. Ő más, mint bármely másik vámpír, akivel valaha is szembe kerültél, nem könnyű követni, még nekem sem, aki több száz éven át követtem. Ő… valami más. Juliette megremegett, és közelebb húzódott Riordanhoz. – Jasmine nem tudhat meg ebből semmit, és a nap huszonnégy órájában ügyelni kell rá. – Gary és én vele maradunk napközben – jelentkezett azonnal és önként Jubal. – És hála Solange-nak, Juliette unokanővérének, mi is képesek vagyunk nappal tovább fent lenni, a segítségetekre siethetünk, ha szükség lenne rá – felelte Riordan. Dax szinte hallani vélte az apró kis kattanást az agyában, ahogy egy újabb mozaikdarabka ugrott a helyére. – Solange? Több információra volt szüksége. Fogalma sem volt róla, ki vagy mi lehet ő, de elég régóta járt már Mitro nyomában ahhoz, hogy kikövetkeztesse, mit gondol, mit fog lépni a vámpír. És most az agya belecsimpaszkodott az egyszerű beszélgetésbe, az ösztönei pedig mintha szabályosan belérúgtak volna. – Solange az unokanővérem – válaszolt neki Juliette –, Dominic életpárja. – A Dragonseekeré? Ő még él? – kérdezte Dax. Riordan bólintott. Dax a korláthoz lépett. Használhatatlan volt ennyi ember között, és a város fényeire koncentrálva egy kissé kevésbé érezte körülzárva magát. – Mi van Solange vérében, ami lehetővé teszi a számotokra, hogy tovább maradjatok a napfényben? – Ő Jaguár királyi vérvonal – magyarázta Riordan –, vért cserélt velünk, és ezáltal lehetővé vált, hogy hosszabb ideig elviseljük a napfényt, de ennek ára is van. A gyengeség utána nagyobb, és sokkal gyorsabban, váratlanul jön. Megpróbáljuk nem túl gyakran használni a képességet, mert pillanatok alatt halálos veszélyben találhatod magad, de mégis ad egy hatalmas előnyt, amivel ezelőtt nem rendelkeztünk. – Minden Jaguár vére lehetővé teszi a Kárpátiaknak, hogy hosszabban maradjanak a napfényben? – kérdezte Dax, és közben egyenesen bámult maga elé a kápráztatóan pislákoló fényekre. – Ha ez így lenne, én lettem volna az első, aki felfedezi – mondta Riordan. – Juliette Jaguár volt. Órákkal többet lettem volna képes idefenn tölteni. – Honnan tudod, hogy nem tudtál volna? Próbáltad? – kérdezett újra Dax. Riordan és Juliette egyértelműen döbbent pillantást váltottak egymással. Végül Riordan megrázta a fejét.

– Nem is gondoltam rá, hogy megpróbáljam, miért is tettem volna? Mégsem hiszem, hogy Juliette vére ugyanolyan hatású lenne, mint Solange-é, de persze most, hogy Juliette vére már teljesen Kárpátivá vált, ez a kérdés örök rejtély marad. Dax megfordult, hogy szembenézzen a Kárpátiakkal. Ő volt itt az első számú vadász, majdnem annyira ismerte a zsákmányát, mint önmagát. Ha Mitro áll a terhes nők megölése mögött, ő vette el a magzataikat, az nem lehetett pusztán csak szórakozásból. Minden áldozatot gondosan kiválasztott. Úgy gondolja, hogy képes lehet meghosszabbítani a maga számára a reggeli órákat, és még több kárt lesz képes tenni, mint amennyit eddig is tett. Ez pedig már félelmetes ellenféllé tette volna. Ha a nappali órákban is képes lenne tevékenykedni, az azt jelentené, hogy több ideje lenne sereget toborozni, ölni vagy bábokat kreálni. Riordan megrázta a fejét. – Vámpír soha nem lenne képes a napfényben járni. Ez lehetetlen. – Mitro nem egy közönséges vámpír – intette óvatosságra Dax –, kitéptem a szívét, és bedobtam egy lávatóba, mégis életben van. Riordan mozdulatlanná dermedt. Juliette jól hallhatóan felzihált. Dax nem lehetett benne egészen biztos, de a morbid, undorító tett, a magzatok az anyjukból való kiszakításának morbidsága, teljesen Mitrora vallott. Ránézett Riley-ra. A lány nyilvánvalóan ugyanerre a megállapításra jutott. Elborzadtnak tűnt. Igazán elborzadtnak. Át akarta ölelni, oda akarta szorítani a szívére, távol szerette volna tartani a beteges, romlott szörnyektől. A pillantásuk összetalálkozott. A lány küldött neki egy apró, vonakodó mosolyt, ami kifordította a szívét. „Jól vagyok. Láttuk mire képes. Azért jöttünk ide.” Arabejila vére és ajándékai éppúgy, mint az őseiben, Riley-ban is mélyen gyökereztek. Ha egyáltalán volt valaki, aki képes volt Mitrot nyomon követni, az ő volt, és ezzel tökéletesen tisztában volt. – Vigyetek el bennünket az egyik olyan házhoz, ahol érezted a jelenlétet – rendelkezett Dax. – Még ma éjjel. Nincs időnk. Nem hagyott időt a többieknek, hogy esetleg tiltakozhassanak, sarkon fordult, odanyújtotta a kezét Rileynak, és máris az ajtó felé siklott. Elöntötte a megkönnyebbülés, amikor elhagyta a házat. Tudta és látta, hogy úgy tervezték, hogy illeszkedjen a Kárpátiakhoz, de felhasználták hozzá a modern világot és a civilizációt is. Ő ezt nem tudta használni. Még a levegő sem volt ugyanaz. Semmi sem volt ugyanolyan négy fal között. Riley jelenléte ugyan sokat segített, mégis a szabadba, a hegyek közé vágyott. Riordan tétovázott. – Juliette? – Itt maradok Garyvel és Juballal. Vigyázunk Jasmine-ra. A biztosítékok kitartanak, ha célba vette is a vámpír, nem lesz képes bejutni ide, sem ő, sem a bábjai, ha nem érsz vissza napfelkeltére. Amíg bent maradunk, biztonságban leszünk. Riordan bólintott, majd követte a szabadba Daxot. Mindét vadász mélyeket lélegzett, kóstolgatták a levegőt, információt kerestek. Míg ők ketten a biztonsági intézkedéseket erősítették meg a ház körül, Riley leguggolt a földre, és belesüllyesztette a kezeit a talajba. Dax pedig összekapcsolódott vele, hogy azonnal részesülhessen az információkból, amiben a Föld részesítette őket. Mindig volt némi kis ellenállás a lány elméjében, amikor benyomult. Riley nem jött még rá, hogyan tarthatja állandóan nyitva az elméjét a számára, mégsem tudott ellenállni a melegségének, ami azonnal szétömlött körülötte, ahogy megérintette. Dax lelke kiáltott az övének, az pedig válaszolt neki. Nem volt már többé egyedül, minden árnyék eltűnt, és

minden egyes alkalom után, amikor megosztották az elméjüket, mindketten egyre nehezebbnek találták a szétválást. Riley vére azonnal megemelkedett, mihelyt osztoztak a közös kapcsolaton. Kivárta, míg az első rohanás alábbhagyott a lány szívében, az elfogadta őt, és felvette az ő szívének ritmusát. Az erei mélyén egy ősi ritmus lüktetett, ami egykorú volt magával az idővel. Úgy tűnt, a lány arra koncentrál, nem pedig a saját pulzusára. Közelebb lépett hozzá, rásimította a tenyerét a nyakára, és még beljebb hatolt az elméjébe. Volt ott valami, meg tudta ugyan érinteni, de megragadni képtelen volt. Ott maradt és várt. Vadász volt, megtanulta a türelmet. Bármi volt is, ami kijátszotta, egészen biztosan vissza fog térni, egy csöppnyi kétség sem volt benne efelől. És már ott is volt. Egy apró, szabálytalan ütés Riley pulzusában. Szándékosan nem moccant. „Ez itt nincs rendben – szólalt meg Riley –, nagyon furcsa. Valami baj van. Próbáld érezni a vért az ereimben. Nagyon gyenge ugyan, de valami bal felé, a szirtek irányába vonz. Azt hiszem ott volt…” Elhallgatott, megrázta a fejét, és szétnézett maga körül. Egy kicsiny liget volt tőle balra, a fák ágait lengette a szél. „Tudom, hogy itt volt.” „Igazad van. Nem ő maga, de a vére itt van. Nagy távolságban, hogy ne zavarja meg az itt lakókat, de valaki, vagy valami figyeli ezt a helyet.” Egy szinte észrevehetetlen mozdulattal egy aprócska kis légáramlatot tolt neki Riordan vállának, mintha csak megérintette volna, hogy figyelmeztesse. A közös Kárpáti csatornán szólt hozzá. – „Nem vagyunk egyedül.” A leselkedő kétségtelenül végigkövette Riordan minden egyes kézmozdulatát, amíg beállította a biztonsági intézkedéseket, ami sebezhetővé tette város feletti otthonban tartózkodókat. „Biztos vagy benne?” Riordan egyetlen pillanatra sem hagyta abba a mozdulatokat, de kezdtek furcsa minták megjelenni a szövésében. „Riley biztos benne, és ez nekem elegendő garancia. Befogtam egy gyenge nyomot, de az nem Mitro, pedig Riley azt mondja, a vére itt van” – tájékoztatta Dax a másik Kárpátit. Kinyerte az emlékeket Jubal és Gary elméjéből, de Riordanéból nem. Az emlékek szentek voltak minden Kárpáti számára. Néha csak ezek tartották meg a becsületüket. Dax szinte fogyatékosnak érezte magát az információk nélkül, hogy mi történt a népükkel azok alatt az évszázadok alatt, amíg ő el volt zárva tőlük. Garynek volt erről a legtöbb tudása, de ő mégiscsak ember volt, nem voltak a fejében adatok az évszázados vámpírharcokról, nem voltak birtokában a vadászok által begyűjtött információk, vagy a mostanában használatos trükkök. Riley remegett a keze alatt, így belekezdett egy lassú, megnyugtató masszázsba. „Csak folytasd, amit eddig csináltál sívamet. Meg fogjuk találni a leselkedőt. Tudod követni a vért nélküle is?” Riley elméje mocorogni kezdett az övé mellett, és ő újra megtapasztalhatta azt a pillanatnyi gyengeséget a szívében. A lány nem tiltakozott, nem esett szét, még mélyebbre tolta a kezeit a földbe, és a fejét is lejjebb hajtotta, mintha hallgatózna. „Igen, azt hiszem. Más is volt ott a ligetben a hátunk mögött. Nem is egyedül, de ez néhány nappal ezelőtt volt. A nyom nagyon halvány, de ha nagyon odafigyelek, hallom a vér hívását.” Dax folytatta a masszázst a nyakán az egyik kezével, míg a másikat maga mellett lógatva lassan kinyitotta a tenyerét, ép csak egy kicsit megmoccantva a szelet, ami a szurdokból rohant felfelé, hogy kavarodjon egyet a liget fái között. „Balról a második fa. Fenn az ágak hegyében. Egy rágcsáló. Mitro úgy használja, mint ahogyan a mágusok használták az inasaikat.” – közölte Riordannal.

„Most találtam rá én is” – vallotta be Riordan, és leejtette maga mellé a kezeit, mintha végzett volna a biztosítékok felhelyezésével, és most már teljes biztonságban érezné az otthonát. „Velünk kell jönnöd – suttogta lágyan Riley elméjébe Dax –, ha nem teszed, tudni fogja, hogy őt cserkésszük be.” Folyamatosan emlékeztetnie kellett magát rá, hogy a lány nem Kárpáti, de Riley nem hátrált meg, bár meg sem próbálta elrejteni előle néma vonakodását. Odanyújtotta neki a kezét és felegyenesedett, majd leverte a port farmere térdéről. Tudta, hogy egy kis időt akar szerezni, hogy megacélozza magát, bármi következik is. – Készen vagyok – mondta fennhangon, és előbb rá, majd Riordanra is felvillantott egy mosolyt. – Menjünk! Vásárolni én fogok. Azok a fiúk odabenn éheznek, és kétlem, hogy valamelyikőtöknek lenne a leghalványabb fogalma is az élelmiszervásárlásról. Még egy kis nevetést is megeresztett a saját viccére. Dax összefonta az ujjait az övével, rácsodálkozott játékos hangjára, ami nem volt túl hangos, sőt, talán a leselkedő nem is hallotta, de mindez nem is számított. Riley teljesen természetesen lépkedett. Meggyorsította kissé a lépteit, anélkül, hogy ez egyáltalán észrevehető lett volna. A lány egy fél lépésnyivel hátrébb maradt, de úgy tűnt, még ő maga sem veszi észre, odahajolt Riordanhoz, mintha mondana neki valamit, miközben haladtak lefelé a szűk, kanyargós kis ösvényen, a baloldalon lévő garázshoz, ami a legközelebb volt az aprócska kis ligethez. Aztán Riley felzárkózott közvetlenül mögéje, kezeit belecsúsztatta farmere hátsó zsebébe, egészen összeillesztette a lépteit az övével, mintha csak mókázna, és közben pajzsként használta a testét, pontosan úgy, ahogyan azt Dax szerette volna. „Az életpárodat követi – figyelmeztette Riordan –, ránk egy pillantást sem vet, egyedül rá koncentrál.” Dax gondosan ügyelt, hogy ne nézzen közvetlenül a teremtményre, de már látta az apró, fényes szemek izzását a lombozaton keresztül, a merev tekintet egy pillanatra sem mozdult el Riley-ról. „Mitro valaki másnak gondolja és fél tőle. Visszautasította az életpárját, Arabejilát, és azt tervezte, hogy megöli őt, de végül nem tudta rávenni magát, hogy megtegye. Ő az egyetlen személy, akit képtelen megölni, ezért küld mindenféle szolgát, hogy elvégezzék helyette a feladatot” – magyarázta Dax. „Az az izé engem néz” – sziszegte a lány az elméjében. Rémültnek hangzott. Egyik keze kisiklott a farzsebéből, és felcsúszott a hátára. Szorosan megmarkolta az ingét. „Minden rendben lesz.” „Te könnyen beszélsz. Nem téged bámul.” Elnyomott egy mosolyt. „Ne figyeld.” „Óriási fogai vannak.” „Persze. Meg akar ölni téged. Biztos vagyok benne, hogy a karmai is hasonló méretűek.” Egyre jobban közeledtek a lényhez. Riley hátba vágta. „Gondolod, hogy valaha is képes leszel nem fokozni a veszélyérzetem szintjét?” „Nem értem mit jelent ez.” A tanácstalansága teljesen hiteles volt. Riley félig komoly volt, félig viccelt, de Daxnak még az a gondolat sem tetszett, hogy ilyen szinten hagyja cserben őt. Hogyan csökkenthetné a veszélyérzetét, amikor valóban veszély van a közelében? Minden lény, amit egy vámpír használ parancsai teljesítésére roppant veszélyes, különösen pedig az, ami meg akarja ölni az életpárját. „Hát persze, hogy nem érted.”

Nevetés bujkált Riley hangjában. Arabejilának volt egy ajándéka, ami megengedte, hogy egy Kárpáti hím, aki rég elvesztette már az összes színt és érzelmet, a közelében érezhessen valami halovány érzéseket, de valahányszor megtörtént, Dax soha nem volt benne teljesen biztos, hogy ezeket a távoli, gyenge reakciókat valóban megtapasztalja-e, vagy régi emlékek hangulatmaradványainak foszlányai visszhangzanak benne csupán. Természetesen humorérzéke sem volt azokban az időkben. Arabejilának mindig is volt, de ő nem mindig értette min nevet. De Riley-val a humor most jó mókává vált. Szeretett élcelődni vele. És szerette, ha a lány tréfálkozik vele. Elérte, hogy megértse a humort, az övé pedig mindig a legváratlanabb pillanatokban mutatta meg magát. „Felkészül a támadásra.” Dax tudta, hogy Riordan hangjának megszólalása a fejében megrémítette a lányt, de Riley egyetlen reakciója az volt, hogy még szorosabban markolta rajta az inget, és nekinyomta a homlokát is a hátának, még kisebbre összehúzva magát. De mindeközben tartotta vele a lépést. „Amikor szólok, engedj el és guggolj le.” A fejében volt, érezte néma tiltakozását, de bólintott, a homloka erősebben nyomódott egy pillanatra a hátába, ezzel jelezve, hogy megértette, amit mondott. Rémült volt. Nagyon rémült. Ő Arabejilához volt szokva, aki mindig kérdések nélkül követte az utasításait. És ugyanúgy, mint ő, nem félt a haláltól. Mindketten elveszítették már a reményt egy életpárra, a halál számukra már pusztán becsület kérdése volt. De neki most már minden oka megvolt arra, hogy éljen, a félelem pedig olyasvalami volt, amiben semmiféle jártassága nem volt. „Soha nem hagynám, hogy ártson neked Riley.” – Egy egyszerű igazság volt ez. Nem engedne meg semmi ilyesmit. Az életpárja volt, a világa, a fénye a sötétségben, semminek sem adott egy halvány esélyt sem, ami megsebezhette őt. Arabejila értette volna ezt… „Ha még egyszer ahhoz a nőhöz hasonlítasz, keresek valami nagyon nagyot és fejbe verlek vele. Én nem vagyok Arabejila, és megvadulok ezektől az összehasonlításoktól.” – Dax esküdni mert volna, hogy a fogait érezte összecsattanni csupasz bőre fölött. Talán elszakította az ingét. – „Azt hiszem, a sárkány most jó ötlet lenne. Talán elő kellene hívnod. Ő is nagy és hatalmas fogai vannak.” Fergetegesen dühös volt rá, de Dax ismét csak nem értette, pontosan miért. Az életpárokkal kiismerni sokkal nehezebb volt, mint azt valaha is gondolta volna. És a sárkány? Azt akarja, hogy a Legősibb védje őt? Egy érzelem moccanását érezte magában, amit igazából elkapni sem tudott, nemhogy beazonosítani, felismerni. Míg Riley logikátlan érvrendszerét próbálta végigkövetni, figyelme nagy része a rágcsálóra összpontosult. Kicsi lángok lobbantak a gyöngyszerű, izzó szemekben. Izmai megfeszültek, a zsákmányra várva összehúzta magát, és mozdulatlanul várta, hogy elég közel érjenek. „Most!” – adta ki a parancsot, amikor a leselkedő elrugaszkodott a faágról, ki a lomb rejtekéből, egyenesen Riley felé vetve magát. A lány összehúzta magát mögötte, ő pedig eltüntette az ingét, hogy a megjelenő pikkelyek megvédjék a lény éles karmaitól, és megpördülve fellendítette egyik pörölyszerű öklét. A hosszú orrba csapódott be, áttört a borotvaéles fogak rácsán, letolva a hosszú agyarakat a rágcsáló torkán. A rágcsáló hátrazuhant, egyenesen Riordan kezei közé. A vadász megmarkolta a leselkedő nyakát, szorosan tartotta, és belebámult a lángokkal teli gyöngyszemekbe. A vörös tűz mélyén fekete gyűlölet izzott. Riordan csak egy röpke pillanatra kapta el a fellobbanó, kavargó lángtornyokat, amik a vadállat szemében tomboltak. „Árnyék van benne, igazad volt Dax.” A teremtmény vicsorgott és Riordan felé kapkodott.

„Igen, de most az apróságra figyelj, megpróbálja megmenteni magát.” Még mielőtt a megfertőzött rágcsáló belemélyeszthette volna a karmait Riordan bőrébe, a vadász felhajította a levegőbe. Dax sárkánytüzet hívott életre, kinyitotta a száját, és lángtengert fújt ki magából, ami körülölelte a leselkedőt, villámgyorsan elégetve azt. A szag rettenetes volt, ártalmas és mérgező. A vicsorgás borzalmas sikollyá vált. Riley a füleire szorította a kezét, és visszatartotta a lélegzetét. Egyik vadász sem vette le a szemét a rágcsálóról, amikor az lángolva visszazuhant a földre. A lény megdöbbentő módon talpra állt, és még megdöbbentőbb módon Riley felé indult. Dax egy újabb tűzhullámot küldött felé, akkora erővel, hogy a lény hátrasodródott tőle, még nagyobb távolságra kerülve a lánytól. Nagy lángokkal égett és közben visított, majd kinyitotta a száját, és kilélegzett rajta egy kicsiny darab sötétséget, ami nem volt több, mint egy halovány árnyék. Az árnyék a földre zuhant, és elkezdte befúrni magát oda. Mitro árnyéka nélkül, ami életben tarthatta volna, a szerencsétlen teremtmény szinte azonnal felizzott, forrón, tüzesen, majd hamuvá omlott. – Állítsd meg Riley! – parancsolta Dax, amint az árny a földre esett. – Ne hagyd, hogy beássa magát a földbe és elmeneküljön. Lökd ki a felszínre. Habozás nélkül merítette a kezét a talajba, bár a félelme szinte tapintható volt. Még csak az elmei kapcsolatukra sem volt szüksége ahhoz, hogy Dax ezt világosan érezze. A lány által mormolt kántálás halk volt ugyan, de erős és határozott, tétovaságnak nyoma sem volt benne. Az Anyaföld válaszolt gyermekének. A föld azonnal megmozdult, hullámzani kezdett, majd megremegett. Föld lövellt a magasba gejzírként, magasra felhajítva a kiebrudalt kis darab árnyékot. Szél lebbent, megpróbálta elnavigálni a Kárpátiak közeléből. A két vadász egyként ugrott át a pergő földesőn, gyakorlott szemeik egy pillanatra sem moccantak a fák felé sodródó árnyékról. Dax mélyen belélegzett, és benntartotta a levegőt a hasában, tartalékként, amikor újra életre hívta a tüzet, közvetlenül a sötét darabkára fújva a mindent felemésztő lángokat. Harag és fájdalom sikolya szaggatta foszlányokra a csendet. A környékbeli kutyák vonítani kezdtek, a riadó lassan szétterjedt az egész városban. Még az autóriasztók is megszólaltak. Szirénák üvöltöttek. Ablakok robbantak be néhány házon és üzleten. A megtorlás ígérete, a bosszú hangja volt ez a sikoly, ami lassan elhalt. Riley letérdelt, összehúzta magát a füleire szorított kezekkel. Riordan ellenőrizte, hogy egyetlen morzsája sem maradt-e meg annak a sötét árnyéknak. – Vége van – mondta Dax, és odasietett Riley-hoz. Felemelte és talpra segítette, behúzta a teste menedékébe. Riley egy rövid pillanatra nekitámaszkodott, csak élvezte a kényelmet, amit felajánlott neki. Dax olyan szorosan fonta köréje a karjait, hogy majdnem összetörte, és közben belélegezte, mélyen a tüdejébe szívta az illatát. Ez megszüntette a visszataszító, bántó bűzt, ami átjárta körülöttük a levegőt. – Mi volt ez? Riley a mellkasán pihentette a fejét, de kezének aprócska ütései a szíve fölött elárulták idegességét. – Mitro létrehozott egy kémet, úgy, hogy beléhelyezte önmaga egy kicsiny darabkáját, hogy láthassa, mit csinál. Így oda küldhette, ahová csak akarta, teljesen az irányítása alatt tartotta, információszerzésre használhatta, nagyon csekély kockázatnak téve ki magát – magyarázta Dax, miközben a nyakát simogatta a tarkója alatt, hogy segítsen enyhíteni a feszültséget a lányban. Riley felnézett rá. – Nagyon ijesztő világban élsz. Mit remélt nyerni ezzel? – Lehetősége volt rá, hogy megfigyelje a Kárpáti vadászokat, vagy Jasmine-t.

A lány feje fölött Dax figyelte, ahogy Riordan teljesen új biztonsági intézkedéseket helyez el az otthona körül. Nem volt rá elegendő az idő, hogy a figyelő visszajuttassa teremtőjéhez a korábbi minták pontos sorrendjét és szövését, aminek birtokában gyakorlatilag ellenállás nélkül bejuthattak volna Riordan házába a bábjai. Ám ezzel a még újabb szövéssel szinte teljesen lehetetlenné vált, hogy bárki is bejuthasson ártó szándékkal. – Úgy gondolod, hogy Jasmine-t akarja – jelentette ki Riley –, ugye? – Hátrahajolt, a pillantásuk találkozott. – Egészen biztosan. A gyermekét akarja valamilyen oknál fogva, és nekünk meg kell tudnunk mi az az ok, és meg kell állítanunk Dax. Ő egy sorozatgyilkos. Bárminek hívhatod végül is, aminek csak akarod, de a legnagyobb örömét abban leli, ha ártatlan embereket kínozhat és ölhet meg. Szereti a rituális gyilkosságokat. – Azt akarja, hogy ezt higgyék Riley. A rituálékkal csak a követőit akarja lenyűgözni. Azt akarja, hogy imádják, és meghozzanak minden áldozatot, amit követel tőlük. Riley felsóhajtott. – Talál elegendő mennyiségű tévelygő, elveszett goth gyereket, akiket lenyűgözhet, fiatalokat, akik képtelenek beilleszkedni, válaszokat, erőt keresnek, tartozni akarnak valahová, ad nekik egy kultuszt, hadsereget építhet belőlük. Hidd el nekem Dax, rengeteg szökevény és eltévelyedett fiatal keres magának új otthont, akik megtennének bármit egy karizmatikus vezetőnek. Elveszett lelkek ezek, és ő összegyűjti őket. – De a Jaguár nők megölésének semmi köze sincs a követőihez, azon kívül, hogy ők vitték el hozzá a nőket – felelte Dax. – Legalábbis ezt gyanítom. Szükség lenne rá, hogy ezt te is megerősítsd, hogy lásd, követni tudod-e a nyomot. Riley bólintott. – Már megmondtam, hogy segítek, és komolyan is gondoltam. – A hamu felé intett a fejével – Azóta semmi sem változott, de ez engem keresett, nem? Dax bólintott. – Mitro bármit megtenne, hogy téged megsemmisítsen. Világosan értened kell, az egója és a hiúsága óriási. Felsőbbrendűnek hiszi magát minden lénynél, minden fajnál. Emlékszel még a falura az őserdőben? A lány megremegett, és egy megrovó pillantást vetett rá. – Azt nem lehet elfelejteni. Végigsimított hosszú haján. – Szüksége van rá, hogy imádják. Ez a szükség hajtotta az elejétől fogva. Semmitől sem fél ezen a földön, kivéve Arabejilát, az életpárját, és az ő vére nagyon erőteljes benned. Riley vágott egy apró grimaszt. – Ha meghalnék és eggyé válnék a Földdel, lenne néhány dolog, amit megmondanék annak a nőnek. Kalandra vágytam, amikor az egyetemen tanítottam, de most azt kell mondanom, Arabejilának köszönhetően, így visszatekintve tökéletesnek tűnik az akkori normális életem. Dax azon kapta magát, hogy a harapós kis éltől a hangjában mosolyra szalad a szája. Megpróbálta gyorsan elrejteni, pontosan ráérezvén, hogy nem lenne a legszerencsésebb részéről mosolyogni, amikor a lány olyan bosszús. Kézen fogta, és gyengéden Riordan felé vezette. – Vigyél el bennünket annak a nőnek az otthonához, aki legutóbb eltűnt. Riley megrázta a fejét. – Ne oda. A doktor rendelőjéhez. A klinikához. Oda menjünk először. Riordan összeráncolta a szemöldökét. – Túl sok ember járkál ott ki-be. Nem fogsz tiszta nyomot találni. – Ha láttok egy terhes nőt az utcán, meg tudjátok mondani, hogy Jaguár-e? Bemutattatok Jasmine-nak, de nem éreztem rajta semmilyen illatot, ránézésre sem tudtam volna megállapítani, hogy ő valami más, mint egy egyszerű emberi nő. Ti képesek vagytok rá? Az illata alapján? – kérdezte Riley.

Daxnak el kellett ismernie, hogy igaza van. – Nem, a jaguár általában jól elrejtőzik, különösen pedig egy terhes nőben. – Akkor a közös pontnak a doktornak kell lennie, ott választhatták ki őket. Az ő rendelőjében szemelhették ki őket. Véletlenszerűen nem mutathattak rá az utcán terhes nőkre, ha az elméleted igaz, és Mitronak a Jaguár babák kellenek valami aljas célra. Ha pedig ez a Dr. Silva az egyetlen, akiben a Jaguár nők megbíznak, akkor erről Mitro is tud, ahogyan azt is, hogy a hozzá járó nők döntő többsége Jaguár. Ez kiveszi a véletlenszerűséget a játékból. Riordan bólintott. – Úgy gondolod, hogy le tudod szűkíteni a keresést azokra a személyekre, akik megfordultak azon a helyen? – Mitro nem mehetett maga az információért. Nem használhatott sokkal több megfigyelőt sem – mondta Dax –, kockázatos lett volna meggyengítenie még jobban magát. Az történhetett, hogy egy ember segített neki. De bárki legyen is az, nem lebzselhet ott állandóan kívülállóként. Valaki előbb-utóbb észrevette volna. – Tehát úgy gondolod, hogy valaki a klinikán Mitro bábja? – kérdezte Riordan. – Ebben van logika – mondta Riley. Apró reszketés futott végig a testén. – Bárki is az, aki segít Mitronak, látja ezeket a nőket, beszél velük, és valószínűleg hozzáférése van az orvosi leleteikhez is. Ott dolgozik, és talán még szándékosan össze is barátkozik ezekkel a nőkkel. Így nem fognak gyanút, ha összefut velük valahol máshol. Dr. Silvának nem lehet minden páciense Jaguár. Hogyan is lenne az? Mindenki mást elküldene? – Nem, természetesen nem az. Sok emberi klienst is ellát – mondta Riordan –, de ilyenkor, éjszakának idején senki sem lesz ott. Riley vállat vont. – Azzal nincs is semmi baj. Úgy gondoltam, hogy épp csak felvesszük a nyomot. Semmibe sem akarok belefutni, amit az a vámpír teremtett. Riordan felvillantott egy vigyort. – Akkor hol marad a móka, hölgyem? Riley vetett rá egy gyors pillantást a szempillái alól, a száját kissé lebiggyesztette, de nem válaszolt, csendben követte Riordant az autóig. Dax egy merő ostobaságnak találta a gondolatot, hogy egy járműben utazzanak, amikor repülhetnek is, és úgy sokkal gyorsabban odaérhetnek. – Minek ez? – Be kell olvadnunk – magyarázta Riordan. – Az emberi technológia óriási léptekkel fejlődik, és nekünk lépést kell tartanunk vele, jobban, mint valaha. – De senki sincs ott. Az otthonod pedig távol van mindentől. Jó lenne minél hamarabb végeznünk – mondta Dax. Riley feltartotta a kezeit. – Nem repülök. Csak azért mondom, hogy tudd, mielőtt döntesz. Szárnyaim nincsenek, csak lábaim. Dax elkapta az izgalom egy apró vibrálását, amikor Riley fejében megjelent a sárkány képe. Hálás volt, amiért a lány nem említette a Legősibbet Riordannak, bár a Kárpáti vadász valószínűleg úgyis azt feltételezte volna, hogy egyszerűen felveszi egy sárkány alakját, hogy repülésre használja az illúziót. A Legősibb nem volt egy barátságos lélek. Elfogadta Daxot, és elfogadta Dax asszonyát, de a többiekkel kapcsolatban legfeljebb azt fontolta meg, hogy megsüsse-e őket roston. „Az nem történhet meg, hogy egy óriási sárkány tüzet fúj egy nagyváros felett. Felkerülne a YouTube-ra is.” Nevetés volt Riley hangjában. „Nem ismerem ezt a YouTube-ot.”

A lány képeket küldött neki, de Dax még ezek ellenére sem volt képes megérteni a koncepciót. Számítógépeket, televíziót kellett volna látnia előtte, hogy egészen megérthesse. Ennek ellenére azt ő is belátta, hogy a lánynak igaza van, nem viheti itt fel az égre a Legősibbet, ahol a repülőgépek teljes joggal vélik úgy, hogy az kizárólag az ő terük. Ami a vörös sárkányt illet, az ő véleményével pedig tisztában volt, ami égbolt, az mind az ő birodalma. Dax Riley köré fonta a karjait, és felrugaszkodott vele az égbe, miközben álcázta jelenlétüket bármi elől, ami odakinn tartózkodik. Nem akart vitatkozni sem a beilleszkedésről, sem járművekről. Nem tetszett neki az utazásnak az a módja. Riordan nevetése visszhangzott fel az elméjében. „Feltételezem, hogy nem egyszerű hozzászokni ehhez a modern korhoz. Mi szerencsések voltunk, hogy a történelem a szemünk előtt bomlott ki. Szükségünk van autókra és repülőgépekre.” Dax kihasználta az időt, hogy kiélvezhesse, hogy Riley ott van a karjaiban. A lány szorosan beléje kapaszkodott, de ahelyett, hogy a vállába temette volna, szembefordította a széllel az arcát, hosszú haja szétáradt körülöttük, a férfi arcát, és vállait cirógatták a selyemfürtök. „Tetszik?” A nevetése betöltötte az elméjét. „Tudod, hogy igen. Képtelen vagyok ellenállni neki. Hát nem ez a leghihetetlenebb élmény? Fölöttünk csillagok, alattunk fények, szél fúj az arcunkba. Te nem érzed hihetetlenül elevennek magad tőle?” Neki természetes volt a repülés. Századokon át használta, de csak most értékelte igazából a szabadságot, amit nyújtott, amióta kijutott a vulkánból. Riley ennél sokkal többet adott neki. Az ő friss szemeivel láthatott, rajta keresztül újra megtapasztalhatta, milyen először repülni, és ettől úgy, mint Riley, ő is felvillanyozottnak érezte magát. Ahányszor csak felvitte a levegőbe, benne is szétáradt az öröm. Az övé, vagy a lányé, nem számított ki érezte azt először. Csak hogy ott volt. Riley tudta, hogyan kell belécsusszannia. A lelkébe. Ő pedig tudta, hogy ezt a Legősibb is érzi. Attól függetlenül, hogy a sárkány nem akart megszeretni senkit, még egy túlfűtött érzelmekkel megáldott lény volt, aki azonnal felismert egy ilyen kapcsolatot. Rendíthetetlenül hűséges volt, és most Dax és Riley jelentették számára az egyetlen családot. Ő mindig is egy nagyon nagy család védelmezője volt. A Legősibb nem az a magányos lény volt, aminek mindenki gondolta volna, és Riley egyértelműen bejutott a sárkány lelkébe is. Dax azon kapta magát, hogy még mindig újra és újra megrázza a tény, hogy a lány létezik, hogy a legsötétebb órájában rátalált az életpárjára. Régen feladott már ezzel kapcsolatban minden reményt. És a leghalványabb fogalma sem volt eddig arról, hogy milyen hihetetlenül intenzív érzéseket képes kiváltani egy nő egy férfiból. A lány iránt érzett egyre növekvő szerelme olykor viharrá, tornádóvá erősödött a bensőjében, ami a kiegyensúlyozottságát veszélyeztette. Világéletében sztoikus és nyugodt volt, de Riley alapjaiban rázta meg gondosan felépített világát. Amikor ránézett, mindig azt érezte, hogy sebezhetően, védtelenül áll a világban. Tudta, hogy ebben az mutatkozott meg, hogy érzi magát. És az sem számított, hogy a lány a világon semmit nem tett azért, hogy azt érezze, annyira magányos férfi vált belőle, hogy bármit megtenne, hogy megtartsa őt. Most azon kapta magát, hogy lenyűgözi a mosolya, szüksége volt rá, éppúgy, mint ahogyan a fajtájának a földre is szüksége volt. Szerette, ahogyan a szemei kigyúlnak, és az arca megváltozik abban a pillanatban, amint a szájsarkai felfelé görbülnek. Folyamatosan látni szerette volna a mosolyt rajta. Ha Riley derűs volt és nyugodt, az ő elméje akkor is folyamatosan azon járt, milyen mókákat agyalhatna ki a számára.

Anyja halála miatt érzett elkerülhetetlen gyásza olyan mély volt, hogy még a Legősibb is vigasztalni próbálta. Daxnak pedig elárulta, hogy képes fenntartások nélkül, teljes szívvel és lélekkel szeretni. Soha még csak eszébe sem jutott, hogy hogy a lány ugyanilyen mélyen és intenzíven fog érezni iránta is. Úgy érezte, mintha ajándékba kapott volna egy csodát. Odadörgölte az állát a feje tetejéhez, élvezte a fekete selyemvízesés érintését a bőrén. Megdöbbentette, mennyire hihetetlen könnyedséggel alkalmazkodik egy férfi ahhoz, hogy ott van mellette egy nő. Máris a részévé vált. Tudatában volt minden egyes légvételének, minden szívdobbanásának. Látta már, miért vadásznak ritkán az életpárokká vált hímek Túl sok vesztenivalójuk volt, és túl könnyedén elterelődhetett a figyelmük egy-egy kulcsfontosságú pillanatban. Arra mindenképp szükség volt, hogy Riley kövesse Mitrot, ő volt az egyetlen, aki kellő gyorsasággal képes volt erre. És a vámpírt mindenképpen meg kellett állítani, de ez még nem jelentette azt, hogy Daxnak tetszett is ez a dolog. Mintha csak megérezte volna a gondolatait, a lány feléje fordította a fejét. „Olykor félek Dax, de soha nem éreztem még ilyen elevennek magam, és sehol máshol nem szeretnék jobban lenni, mint itt, veled.”– Az elméik abban a pillanatban nem kapcsolódtak, talán az életpári köteléken keresztül kaphatta el az aggodalmai visszhangját. Egy életpár elől szinte lehetetlen volt bármit is elrejteni, és ő nem is akart titkolózni előtte. – „Választottam egy olyan hivatást, amit úgy gondoltam, hogy szeretni fogok, hiszen szeretem a nyelveket, de aztán rá kellett jönnöm, hogy a hozzám kerülő diákok nem szeretik az összes nyelvet egyformán, amivel csak találkoznak. Kalandokra pedig mindig vágytam. Azt hittem, hogy a képességem érdekes eseményekbe fog majd belesodorni, de ehelyett elnyelt az ismétlődő, unalmas rutin.” – A lány széttárta a karjait, mintha meg akarná ölelni az egész világot, arcát a csillagok felé fordította, míg a város fölött repültek. Lágy nevetése Dax érzékeit ingerelte. – „Ha később esetleg elfelejteném megköszönni, akkor most megteszem, végtelenül hálás vagyok neked ezekért a tapasztalatokért.” Nem tudta, hogyan kellene megfogalmaznia azt, hogy kifordítja őt önmagából, így Dax csak szorosabban ölelte, közelebb húzta teste melegébe, és menedékébe. A veszély közelében tartotta őt, sőt, ami még rosszabb, egy végtelenül romlott, kegyetlen szörny nyomán, Riley mégis köszönetet mond. „Vigyázni fogok rád.” Ez volt a legjobb, amit tenni tudott. Odahajtotta a fejét a mellkashoz, és hozzádörgölődött, akár egy macska. „Ismerlek. És mégsem tudom legyűrni magamban a félelmet, amikor egy kutya nagyságú, szörnyű, patkányszerű teremtmény rám bámul vérkarikás szemekkel, és a fogairól nyál csöpög.” „Nem szeretek félelmet érezni. Az érzelmek még nagyon új tapasztalatok a számomra, és a tieid különösen élénkek. Különösen a félelem.” – Ismét odadörgölődött hozzá, mint egy kiscica, ujjai izgalmat küldtek végig a gerince mentén éppúgy, mint a combjaiban. Tűz lobbant a hasában, az ágyéka felé terjeszkedett. – „Viselkedj päläfertiilam, dolgunk van.”

19. A klinika kicsi volt, de nagyon szép. Belül ugyan teljesen sötét volt, de Riley kiélesedett látása gond nélkül lehetővé tette, hogy lássa a széles, sötét deszkákból álló padlót, és a hűvös, menta zöld falakat. A termekben, de még az előtérben is fertőtlenítő illata terjengett. Hárman három irányba indultak el, hogy egyszerre több helyet is képesek legyenek átvizsgálni, Mitro fertőzésének nyomai után kutatva. Ha Riordannak ez eddig nem sikerült, Riley tartott tőle, hogy most sem fog, akkor pedig csak a vér hívása vezetheti őket, és bár Dax több százszor vette Arabejila vérét az évszázadok alatt, a nő vére mégiscsak az ő ereiben van jelen legerősebben. Megvolt a kapcsolat, de nagyon gyenge volt. Nem. Ha valaki képes követni azt a gyenge nyomot, az kizárólag csak ő lehet. Miután látta Dax emlékeiben azt a rettenetes képet Katalináról, és a meg nem született gyermekéről, Juliette barátjáról, és az ő meg nem született gyermekéről, nem érzett rá magában elengedő erőt, hogy megvigasztalja a férfit, de elszánt volt, hogy megtegyen érte mindent. El fogja őt vezetni Mitrohoz, hogy egyszer és mindenkorra megsemmisíthesse. „Számítok rád Legősibb” – suttogta az elméjébe, akár egy mantrát. – „Óvd meg nekem őt.” Hagyta, hogy a két vadász menjen végig a vizsgálóhelyiségeken Dr. Silva irodájáig. Ő maga a porta és az irattár felé indult. Bárkit is választott ki Mitro a feladatra, annak hozzá kellett férnie a páciensek kartonjaihoz, tehát az illetőnek mindenképp hozzájuk kellett érnie. Mitro tudni akarta, mely nők Jaguárok, hol éltek, és minden más elérhető információt róluk. A nyilvántartásokban szerepel a páciensek címe. És bárki is legyen az informátor, annak meg kellett érintenie minden egyes dokumentumot, eközben pedig talán hátrahagyott valami apró nyomot. Az anyja, a nagyanyja, és a vérvonala összes előző generációs asszonya egyetlen célért őrizték meg, és adták tovább neki az ajándékaikat. Ez volt az a pillanat, eljött az ő idejük. Ő volt az, akinek nyomra kellett vezetnie a vadászokat. Először véletlenszerűen nyitott ki egy fiókot, és végighúzta a kezét az egyik kartotékon, de nem érzett semmit, pedig kellene, ha igaza van, nem? Vett egy mély lélegzetet, majd kifújta, megpróbálta megnyugtatni az elméjét, és nem csak az ajándékára koncentrált, amit a Föld adott neki, hanem elkezdte kiterjeszteni felerősödött érzékeit, amiket a Daxal történt vércserék élesítettek ki. Még mindig semmi. Egy pillanatig csak állt, és nézte az iratokkal teli fiókok végtelen garmadáját, majd az orvos irodája közelében lévő irattár felé pillantott. Egészen biztos volt benne, hogy jó helyen keresgél. Itt kell lennie a megoldásnak. De kit is keres pontosan? Nem egy adminisztratív dolgozót. Egy árnyékot. Abban az emberi bábban egy árnyékdarabka van, és Arabejila vérvonala egy felbecsülhetetlenül értékes ajándékot óvott meg évszázadokon keresztül, hogy végül célba érjen, nála. A vére szólította Mitroét. Ha a legapróbb, legelemibb kis forgács is van a vámpír bábjában Mitroból, azt a vére tudni fogja. Még a kapcsolat gondolata is annyira ellenszenves volt a számára, hogy a gyomra egyetlen pillanat alatt csomóba ugrott össze. De egy pillanatra lehunyta a szemét, majd kihúzta magát, és megérintette a legfelső dossziét a rá váró hatalmas halom tetején.

Az erei lüktetni kezdtek. Az egész teste pulzált. És ott volt. Alig létező, halovány fonalak, de most, hogy már megtalálta, követni tudta őket. A kapcsolat annyira gyenge volt, hogy szinte csak benyomásnak tűnt, de a vére felismerte a vámpírt. Nem tudott elrejtőzni előle. Diadalmámor áradt keresztül rajta. – Elkaptam Dax. Most már meg tudom találni. Legalábbis azt, aki elvezethet hozzá téged. Dax is Riordan azonnal odamentek hozzá. Dax köréje fonta a karjait, szinte besöpörte az ölelésébe. Lehajolt hozzá, és egy megnyugtató csókot lehelt a homlokára. – Tudtam, hogy megtalálod. – Ez a lenyomat nagyon nőiesnek tűnik nekem – egészítette ki az információt Riley. – Arról ugyan fogalmam sincs, hogy ki ez, de azt hiszem, képes vagyok követni a nyomot. Dax még közelebb húzódott hozzá, elméjével a lüktetést tanulmányozta a lány ereiben, kitapintotta az összekötő szálakat. Riley megfordult, és a doktor irodájának hátsó kijáratához sétált. – Itt ment ki. – Menjünk, találd meg – mondta Riordan. – Tudni szeretném, hol lakik. – Te is tudod, hogy mit jelent az, ha Riley megállapítása helyes, és ez a nő egy báb. Minden tettét Mitro irányítja – mutatott rá Dax. – Pontosan ugyanolyan veszélyes, mint bármely más zombi. Hangosan, jól érthetően jelentette ki ezt, hogy Riley-ban is tudatosítsa, a lény, akivel foglalkozniuk kell, már nem egy személy. Bárki volt is, az már rég eltűnt. Most már kizárólag Mitro. – Ezt tarts észben mindig – tette hozzá a lányra pillantva Riordan. – Ez a teremtmény a felelős legalább hat újszülött és az anyjuk haláláért. Riley megnedvesítette az ajkait. Tudta mit csinál a két férfi, felkészítik őt arra, hogy ha megtalálják ezt a nőt, meg kell majd semmisíteniük. Nem szerették volna, ha bűntudata támad emiatt. Látta, mivé változtatta Mitro a falusiakat, úgyhogy igazából nem volt szüksége figyelmeztetésre, de ettől függetlenül értékelte azt. Tudta, hogy mindkét férfi az ő lelki nyugalmára ügyel, és ez jóleső érzéssel töltötte el. Dax és Riordan hátramaradtak, hagyták, hogy ő vezesse őket. Dax letapogatta kívülről a klinikát, és biztonságosnak találta, mielőtt egyetlen intéssel kinyitotta volna a hátsó ajtót. Riley megtalálta a helyet, ahol a nő a robogóját leparkolta. Még mindig csak kora este volt, sok ember járt az utcákon. Dax megfogta Riley vállát, hogy megállítsa, majd hosszan, alaposan körülnézett. – Érzel bármit is? – kérdezte Riordant. A vadász megrázta a fejét. – Nem érzek veszélyt. Azt hiszem, hogy biztonságban van, és itt vagyunk ketten is, hogy megvédjük. Álcázni fogom magunkat, hogy senki se láthasson bennünket. Hagyd, hogy kövesse az élőholt bábját. – Megfelel ez így neked? – kérdezte most Dax a lányt. – Nem muszáj megtenned. – De muszáj – helyesbített. – Meg fogjuk állítani, és abban ez az első lépés. Dax a karjaiban Riley-val felrugaszkodott a levegőbe, a nyomában Riordannak, aki hátramaradt kissé, hogy biztosítsa magukat az esti tömeg kíváncsi pillantásaitól. – Jobbra. Fordulj jobbra. Riley képtelen volt betelni az éjszaka szépségével éppúgy, mint a repülés élvezetével. Mitro és a saját vére közötti szinte alig létező kapcsolatot megtartani és nyomon követni nagyon nehéz volt, minden csepp figyelmére és koncentrációjára szükség volt, amit csak megszerzett az évek folyamán.

A robogó egy keskeny sikátorba fordult le a főútról, áthaladt egy parkolóházon, majd sikátorok újabb sorozata következett, amik közül kettő is nagyon szűk volt, szinte csak gyalogjárdákként kanyarogtak az épületek között. A házak régiek és megkopottak voltak a környéken, a vakolat hámlott róluk, az ablakaikat betördelték. Szemét borította a földet, öregek, gyengeelméjűek, drogfüggők feküdtek kartonvityillóikban, vagy csoszogtak gépiesen a sikátorokban. Prostituáltak sétáltak a háztömbök sarkainál kuncsaftokra vadászva, legtöbbjük várakozása reménytelen volt. A városnak ez a része rút és sebhelyes volt, rejtett pöcegödör a vakító fények alatt. Az egyik kicsi boltnál egy rövid időre megálltak. Aztán a halovány nyom újabb sikátorokon kanyargott át, míg a nő elérkezett egy elhagyatott területre, egy hatalmas objektumhoz, ami úgy nézett ki, mint egy elhagyott gyárépület. A magas drótkerítés több helyen is megsérült, a robogó könnyedén átjutott az egyik résen. A lyukakat takaró hatalmas hordók legfeljebb a nagyobb tehergépkocsikat voltak képesek távol tartani, az olyan kicsi jármű, mint egy robogó, viszont becsusszanhatott mellettük. Dax letapogatta az épületet. – Több férfi és nő is van odabenn. – A föld alatt – egészítette ki Riordan. – Úgy tűnik, ott laknak. – Kifelé jönnek a parkolón keresztül – tette hozzá Dax. – Riley, meg fogjuk akadályozni, hogy meglássanak. Ki tudod választani a nőt a tömegből? – Majd meglátjuk. Remélem, hogy igen. Mindenesetre követnünk kell őt, hátha elvezet másvalakihez. Ő csak egy hosszú lánc egyik szeme lehet. – Meglehet – felelte Dax –, de ismerve Mitro személyiségét, ha ez a nő még képes adminisztratív dolgozóként működni a világban, egyike lehet azoknak, akik a legközelebb állnak a vámpírhoz. Ő imádókat akar. Papokra és papnőkre van szüksége. És toborzókra, akik gyarapíthatják rajongó táborát. Ha méltónak ítéli a felhozatalt, megtartja őket követőinek, ha nem, akkor feláldozza őket, és mindezt akkor, amikor a nyája a legnagyobb számban láthatja az eseményt. – Ha ez az a nő, aki begyűjtötte a terhes Jaguár asszonyok adatait, valószínűleg egy magas rangú tagja lehet a társaságnak – mondta el a véleményét Riordan –, akkor én Riley terve mellett vagyok. – Derítsük fel a nyomot ma éjjel, amennyire csak lehetséges. Figyelték, ahogy a csoport a felszínre jött. Három férfi és két nő jött ki az épületből. Mind az öten feketébe voltak öltözve. Az egyik férfi, akit a többiek Davinek szólított, pusztán csak egy bőrnadrágot és egy mellényt viselt. A haja hosszú volt és mocskos. A karjait és a mellkasát tetoválások borították, a rajtuk ábrázolt jelenetek nagyon erőszakosak voltak, a főszereplők pedig többnyire meztelen nők. Feljebb lökte az orrán a sötét szemüveget, és az egyik nő köré fonta a karját. Úgy tűnt, ő a vezető, a többiek mindennel egyetértettek, amit csak mondott, míg kibújtak a kerítés egyik résén, és elindultak a göröngyös úton. Riley a két nőt figyelte. Mindketten körülbelül ugyanolyan magasak voltak. Mindkettőjüket piercingek borították, és ugyanolyan rövid, fekete szoknyát, necc harisnyát, fűzőt és tűsarkú cipőt viseltek. Annak, amelyiknek szinte teljesen fedetlen mellét a mocskos hajú férfi markolászta, amíg haladtak az úton, fényes vörösre festett haja volt. Davi, Anának nevezte. Riley szinte azonnal kizárta. Túlságosan alázatos volt, túl könnyen befolyásolható, túlságosan elbűvölt a partnere által. Riley nem látta benne, hogy készségesen Mitronak adná a hűségét. A másik nő felé fordította a figyelmét. A pulzusa megugrott, amint rákoncentrált a csoport által Pietrának nevezett nőre. Kissé távolabb, kívülállóként sétált a csoport mellett, a szemei természetellenes fénnyel ragyogtak, mintha drog hatása alatt állna.

Ujjai folyamatosan vonaglottak a combjain, ahogy sétált, feketére lakkozott körmei mintha egy dallamot doboltak volna, amit csak ő hallott. A társaival is távolságtartóan viselkedett. A többiek előtt haladt, léptei sietősek voltak, mintha lelkesen várná, hogy célba érjenek. Riley minden mást kizárt, bízott benne, hogy Riordan és Dax biztonságban tartják. Meghallotta a halk, hívogató, lüktető dobpergést az ereiben. Mély, mormogó dobbanások voltak ezek, majdnem elnyomta őket saját szívverésének őrült ritmusa. „Pietra. Az, akit Pietrának szólítanak a többiek.” Pietra hirtelen motyogni kezdett maga elé, a teste természetellenesen rángatózva megfordult, azok a túlságosan csillogó szemek sötétekké, démoniakká váltak. Az arca egy haragos maszkká torzult. Szétnézett, pillantása alapos gondossággal végigsöpört a környező házak tetején és a levegőben is. Riley visszatartotta a lélegzetét. Dax megerősítette körülötte a fogást, közelebb vonta magához. „Mitro erős benne. Az ő szemeivel a vámpír néz most. Ne beszélj, még hozzám sem.” Riley egyetlen hangot sem szándékozott kiadni. A változást figyelte Pietrán. A szép arc gonosz maszkba fordulását. A nő mintha egyenesen ránézett volna, az ajkai visszahúzódtak egy gyűlöletteljes vicsorgásra, megmutatkozott a valódi karakter amögött az édes, majdhogynem gyermeki arc mögött. Riley rájött, hogy pontosan azért választotta ki Mitro ezt a nőt, hogy a bennfentese legyen, mert ez nem állt távol a természetétől. A kegyetlenség és a gonoszság magvai már benne voltak, csak ki kellett csíráztatni őket. Mitro imponált neki. Szexinek és veszélyesnek találta. Amikor megölt előtte másokat, attól megkívánta. Olykor megfürdött áldozata vérében, ahogyan véleménye szerint azt Báthory Erzsébet grófnő is megtette annak idején. Dax tolta az elméjébe ezeket az információkat. „Ő maga is ölt már. Az anyját. Az egyik nővérét. Egy nőt, akivel úgy gondolta, hogy az általa szeretett férfi megcsalta. Tökéletes Mitro számára.” „Hogy az istencsudájában dolgozhatott Dr. Silva rendelőjében, terhes nők körül?”– követelt dühösen választ Riordan. „Attól tartok, hogy a ti doktorotok nem képes elméket olvasni úgy, mint mi” – mutatott rá gyakorlatiasan Dax. – „Neki nincs meg ez az előnye. El tudom képzelni, hogy ez a nő elég ravasz ahhoz, hogy ártatlannak, és édesnek tűnjön. Ez is vonzhatta hozzá Mitrot. Imádja a megtévesztést. A gondolat, hogy egy gyilkost juttathat arra a helyre, ahol életeket hoznak a világra, különösen boldogító volt a számára.” Riley legszívesebben zokogott volna az elveszett nőkért, az ártatlan áldozatokért, akik ezeknek a támadásoknak az áldozataivá váltak, akik ahelyett, hogy segítséget találtak volna a gyermekük világra jöveteléhez, egy olyan nővel találták magukat szembe, mint Pietra. A szép külső mögött a belső, dermedt hideg és rothadt volt. A nők pedig éppúgy megbíztak benne, mint a doktorban. Megvárták, míg Pietra megnyugodva ismét sietősebbre vette a lépteit, és a kis csoport elég messzire jutott tőlük. „Meg kell állítani őket Dax. Bármibe is kerül, meg kell állítanunk őket.” Most értette csak meg pontosan, milyen késztetést érez állandóan a férfi a gonosz elpusztítására. Dax az egész életét annak szentelte, hogy megszabadítsa az egész világot az ilyen szörnyetegektől. Az élte bár kizárólag a becsületből állt, rettenetesen sivár és nyomasztó volt, undorító bűnözők rút, kopár világa. Riley szükségét érezte, hogy ott is mellette legyen, nem számít, mennyire retteg. Az ilyen embereket, mint Pietra, meg kell állítani. És a rosszindulatú, gonosz lényeket, mint Mitro, meg kell semmisíteni. Minden egyes betekintés után az életébe, egyre jobban megértette és szerette Daxot. Hogyan is ne szerette volna? Lehet, hogy úgy kívülről tűnik, pusztán csak kötelességteljesítésnek tekinti az életét, de ő azt is látta, milyen hatással vannak rá a halott

áldozatok képei, akiktől oly brutálisan ragadták el az életet. És neki minden napját ezekkel az emlékekkel kellett leélnie. Érezte, hogy a férfi szája végigsimít a feje tetején. „De itt vagy nekem te, hogy elvedd az emlékek élét. Ne érezd rosszul magad az emlékeim miatt Riley. Én sem teszem. Az életem egyszerűen… ilyen. A saját választásom volt ez.” A férfi is alapos megfontolás után hozta meg a saját döntéseit, akárcsak ő. Bármibe is kerül, hogy Daxal lehessen, megéri. Valamilyen szinten abban a pillanatban tudta, amint megpillantotta az iszonyatosan megsebesült harcost, hogy őt arra szánták, hogy vele legyen. Beárasztotta szeretetét és melegét az elméjébe. Lehet, hogy körülveszi őket a gonoszság, de ketten együtt képesek kitartani vele szemben. Zene és beszélgetések hangjai kezdtek felerősödni, amikor egy raktárhelyiség közelébe értek. Követték Pietrát és a többieket az épületbe a betört ajtón keresztül, ami elgörbült sarokvasain lógott. A helyiségben mocskos, elnyűtt matracok sorakoztak a szemét, fecskendők, és cigarettacsikkek között. Habozás nélkül áthaladtak a jókora termen, hogy egy szűk átjáró után egy lépcsőházba jussanak. A hangok egyre erőteljesebbé váltak, ahogy lefelé kezdtek ereszkedni. Végül Davi kinyitott egy tömör, súlyos ajtót, és a zene szinte kiáradt mögüle. Riley a fülére szorította a kezeit. „Vedd le a hangerőt” – tanácsolta Dax. Beletelt néhány percbe, míg a lány rájött, hogyan képes tudatosan irányítani a hallását. Több száz beszélgetés folyt odabenn. És ő egyszerre hallotta mindet. A búskomor, melankolikus zene szinte megőrjítette. Mindenki arca piercingekkel volt teletűzdelve, és mindenki feketében volt. Sokan még a kivilágítatlan raktárban is sötét szemüveget hordtak. Riordan megbökte Daxot, és az állával egy férfi felé intett, aki a táncoló tömegen keresztül tört utat magának. Egyértelműen drogot árult. Riley körülnézett a teremben, és több kereskedőt is felfedezett. Pietra és a társai nem ereszkedtek le senkihez annyira, hogy szóba elegyedjenek a többiekkel, átvágtak a helyiség túlsó oldalára. A tömeg szétnyílt előttük, senki sem akadályozta meg a haladásukat, ami Pietra ebben a földalatti klubban betöltött pozíciójáról sokat elárult Rileynak. A terem szemben lévő oldalán lévő ajtó egy újabb, lefelé vezető lépcsősorhoz vezetett. Amennyire Riley meg tudta állapítani, az egész épület egy valóságos tűzcsapda volt. A túl sok részeg, unatkozó vagy bedrogozott ember, és a túl kevés kijárat a lehető legrosszabb kombináció. Úgy érezte, mintha a pokol felé ereszkednének le Pietra nyomában, a még lejjebb lévő szintre. Odaértek egy ajtóhoz, amit két ember őrzött két oldalról. Pietra egyetlen szót sem szólt hozzájuk, csak magasra emelte az állát, mire az egyik férfi sietve ajtót nyitott nekik. Dax Riley-val a karjában becsusszant mellettük. Riordannak már csak az ajtó alatt, ködalakban sikerült beszivárognia, az őr villámgyorsan elzárta a bejáratot az érkezők után. Riley majdhogynem fulladozott. Volt valami szinte tapinthatóan sűrű mocsok a levegőben. Minden beszívott lélegzet, mintha valamiféle olajos undort vitt volna be a tüdejébe. A szíve riadtan megugrott. A gonoszság bűze teljesen átjárta ezt a szintet. A zene az idegeit őrölte. Itt már nem az a melankolikus dallam szólt, lüktető, dobogó, kaotikus hangok követték egymást dallamtalanul, és a tömeg bután rángatózott a sokkal kisebb helyiségben, mint a maguk mögött hagyott fenti klubterem. Izzadság és drogok szaga keveredett a vérével, és a földével. A terem falai piszkosak voltak, csakúgy, mint a padló. Nem egy táncos szórakozóhelyen voltak. Mitro emberi bábokkal körülvett odújában voltak. Szinte obszcénul élettel teli, duzzadó indák tekergőztek a falakon, és Riley megfigyelte, hogy mindenki óvatosan távol tartja magát tőlük.

A tömeg ismét szétvált, hogy átengedje Pietrát. Davi, Ana és a többiek követték őt. „Még nincs itt, de te is érzed a felfokozott várakozást a szobában? Mindannyian Mitrora várnak – mondta Dax. „A drogfogyasztás elég ijesztő méreteket öltött itt” – nézett körül Riordan a katatón, vagy épp kétségbeesetten túlmozgásos testeken. „A padlón és a falakon vérnyomok vannak, akárcsak ott szemben az emelvényen.” Dax a szoba eleje felé intett, ahol egy emelvényen Pietra lezserül elvetette magát egy széken, lábait elegánsan keresztbe vetve, míg tűsarkú cipőjével még mindig azt a csak általa hallott ritmust dobolta. Riley az arcát tanulmányozta. A szemei szinte üvegesek voltak, a szája valami groteszk mosolyfélébe csavarodott. A szemfehérje szinte teljesen eltűnt. Beteges feketeség terjedt a szemeiben, ami szinte felfalta egész íriszét. Riley megborzongott. A föld leggonoszabb teremtményének egy apró szeletkéje lakozott Pietrában, hozzákötötte magát a nő saját rosszindulatú, undorító természetéhez. „Éreznem kell a talajt Dax.” A zene lüktető üteme alatt megérezte a fájdalmat. „Kizárt. Ha lenyúlsz a földbe, és a pihenőhelye itt van valahol a közelben alattunk, azonnal tudni fogja, hogy hol vagy.” Riley megrázta a fejét. Nem tudta volna ugyan megindokolni, hogy honnan veszi, de egészen biztos volt benne, hogy Mitro már nincs a földben. Kint volt vadászni. A föld pedig őt szólította. Könyörgött neki. A mutációk, amiknek megteremtésére Mitro rákényszerítette, fájdalmat okoztak neki. A vágyuk az emberi vérre nem volt természetes. Az emberi áldozatok, amivel táplálták őket, marták, akár a sav, de nem volt más választásuk, mint elfogadni. Az indák a falakon mintha nyugtalanul megmoccantak volna, ágaik pattogva egymáshoz verődtek, mintha a karjaikat nyújtogatnák felé. Valahányszor a növények megmozdultak, a gonoszság újabb gázfelhője pöffent a levegőbe, azzal fenyegetve a lányt, hogy megfullad. „Dax, ellene tudom fordítani a földet. Hallom, hogy zokog emiatt az undormány miatt. A természetnek van egy rendje, és ez itt annak mindenben ellentmond. Ez az előnyünkre válhat.” „De az is lehet, hogy megöl téged, Riley. Ennek pedig nem akarom a legkisebb esélyt sem adni. Nélküled semmiféle élet sincs.” „Itt vagy te, hogy harcolj ellene. De nekem is meg kell vívnom vele a harcom a magam módján. Ránézek arra a borzalmas nőre, aki odafenn ül, látom mennyire önelégült, és közben tudom, hogy megölt hat nőt, feláldozta a meg sem született kisbabáikat, és ez undorral tölt el. Most pedig Jasmine-t szemelte ki.” Riley szenvedélyesen érvelt. Nagyon dühös volt, és végtelenül elszánt, hogy véget vessenek ennek. Az lehet, hogy ő nem egy harcos, de a Föld gyermeke. Képes lenne meggyógyítani a talajt csakúgy, mint a növényeket, még mielőtt Mitro visszaérne, ha Dax lehetőséget adna neki rá. És ha ezek után Mitro a földön keresztül próbálna majd elmenekülni Dax és Riordan előtt, egy hatalmas balhorog várná. Sürgető vágyat érzett rá, hogy megállítsa, és a vámpír az akaratán kívül tökéletes helyzetet teremtett neki erre. Dax lehajolt hozzá, és a füléhez illesztette a száját, ám az elméjébe beszélt. „Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?” „Biztosabb, mint bármi másban, egész életemben, azon kívül, hogy teljes szívemből szeretlek Dax” – nyugtatta meg. – „Hagyd, hogy megtegyem.” Mindenekfelett, legelsősorban azt akarta, hogy véget érjen a rémálom Dax számára, de az volt az egyszerű igazság, hogy ő maga is képtelen lett volna hagyni, hogy Mitro tovább folytassa förtelmesen romlott tevékenységét. Arabejila, és az őt követő minden őse ezért a célért őrizték meg a számára az erejüket, beléje helyezték minden hatalmukat.

Körülnézett a teremben. Hasonló volt, mint egy alagsor, csak épp sokkal mélyebben volt a földben. Mitro másodpercek alatt rádöntheti a falakat a követőire, ha a szükség úgy hozná. Megnyithatná a földet, a pokol mélységébe zárhatná őket, ha úgy tartaná a kedve, és Riley meglehetősen biztos volt benne, hogy ezt a lehetőséget is figyelembe vette a helyiség kialakításánál. A hívei mind itt pusztulnának egy tömegsírban, míg ő újra és újra feltűnne valahol, ha itt már elunná magát, vagy egy vadász túlságosan a közelébe jutna. „Azt hiszi, hogy most biztonságban van” – egészítette ki Dax. „Fogalma sincs róla, hogy mi is a városban vagyunk. És az is elég nyilvánvaló, hogy arról sincs halvány fogalma sem, ki vagyok én” – tette hozzá Riordan. „Akkor csináljuk! Rileynak a szoba innenső végében kell maradnia, biztonságos távolságban Pietrától. Ha Mitro az ő szemeit használva ellenőrzi a környezetet, mielőtt megérkezik, nem szabad hagynunk, hogy észrevegye őt” – intett óvatosságra Dax. „Úgy kell kinéznünk, mint mindenki másnak, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet” – javasolta Riordan. – „Mindannyian ugyanúgy öltöznek. Úgy tűnik, a nap színe a fekete. Változtasd meg a kinézetét, és a tiédet is. Tűnj fiatalabbnak. Mosd el a vonásaidat. Még ha történetesen meglát is egy pillanatra, nem igazán fog felismerni bennünket.” A talaj és az őket körülvevő növények folyamatosan nyöszörögtek. Az indák mérgező gázokat leheltek. Elfásodott száraik, ágaik megállás nélkül zörögtek. Ragadozók voltak, az éhségük pedig kielégíthetetlen. Minden növény várakozott, mint egy pók a hálójában, hogy valaki elég közel menjen hozzá. A verekedés a terem másik végében tört ki, Pietra közelében. A nő felállt az emelvényen, és izzó szemekkel figyelte, ahogy egy nagydarab férfi háttal a fal felé lök egy nála sokkal vékonyabb, részeg fiatalembert. A tömeg egyszerre lelkesen felhördült. A terem légköre azonnal megváltozott. Minden beszélgetés abbamaradt, a társaság kántálni kezdett, előbb csak suttogásszerűen halkan, majd a hangerő őrjöngő üvöltéssé erősödött, amikor egy inda kicsapott, rácsavarodott a fiú csuklójára, és maga felé kezdte húzni. – Egyél! Egyél! Egyél! – kiabálta a tömeg újra és újra. A szerencsétlen áldozat sikoltozott, míg egyre több inda pányvája ragadta meg, mintha óriáskígyók tekerednének rá, szinte teljesen beburkolva, összeszorítva őt. – Egyél! Egyél! Egyél! – duzzadt egyre tovább a tébolyult kórus. Az egész olyannak hangzott, mintha meg akarnának idézni valamiféle teremtményt, valahonnan a pokol mélységeiből. Az indák göcsörtös, rücskös csapgyökerei is előpattantak a földből, a rémült fiú felé vonaglottak a padlón. A felfokozott várakozás érzése felerősödött. A tömeg üveges tekintettel, sokkos mosolyokkal biztatta a csapgyökereket, hogy szívják ki az áldozat vérét. A gyökerek másodpercek alatt rátaláltak a fiúra, és több helyen mélyen belédöftek. Vére ott futott a gyökerekben, amik megduzzadtak, a színük feketéről mélyvörösbe fordult. Riley elborzadva temette Dax mellkasába az arcát. „Kiviszlek innen. Riordan és én visszajöhetünk, és…” „Nem! Látom mit művel. Te nem? Tényleg azt hiszi, hogy én vagyok Arabejila.” – Riley most már megértette Mitrot. – „Arabejila minden volt, ami jó. El sem tudta volna képzelni ezt a kitekeredett gonoszságot. Mitro tudta ezt. És számított is rá.” Az eltökéltség kiegyenesítette a gerincét. Mitro hatalmas hibát követett el. „Nem látom, miből gondolta volna, hogy ez a hasznára lehet. Mitro nem tudhatja, hogy itt vagyunk.” „Azt nem, még nem, de ezt kifejezetten Arabejilának szánta. Sokkolni akarta vele. Bántani. Úgy gondolja, hogy képtelen lenne szembenézni a természet egy ilyen undorítóan eltorzított

szüleményével. Egy olyan dolgot akart felhasználni, hogy megsebezze őt, ami Arabejila lényének része. Egy pofonnak szánja ezt neki, és egyben abban is biztos, hogy Arabejila képtelen lenne fellépni ez ellen.” „Valószínűleg tényleg nem tudott volna. Legalábbis nem azonnal. De talpra állt volna.” Riley felemelte a fejét. Megfordult, hogy szembenézzen a kicsavarodott indákkal. „Ott hibázta el Dax, hogy én nem vagyok Arabejila. Én nem vagyok minden, ami jó. Arabejila, és a többiek pedig olyan hatalmat és ajándékokat örökítettek rám, amiről Mitronak fogalma sincs. Vissza tudom fordítani ezt a földet. Újraszentelem. Nem lesz képes többé behatolni a padló alá, vagy eltűnni a falakban. Kizárólag a mennyezet marad a számára, onnan pedig te és Riordan távol tarthatjátok.” Dax némán tanulmányozta pár másodpercig felfelé fordított arcát, amin mintha vörösnarancssárga fények derengtek volna fel. Riley bőre olyan forró volt az övén, mintha egy vulkán lenne benne kitörőfélben. Lassan bólintott. Riley életében nem volt még megkönnyebbültebb, de rémültebb sem. Tudta, hogy létezésének célja ez a pillanat. Női felmenői felkészítették rá, és ő úgy érezte, készen is áll, de azt is be kellett ismernie, akkora gonoszsággal álltak szemben, ami megfélemlítő volt, ha nem egyenesen rémítő. Dax letette a lábát a terem padlójára. A tömeg már visszatért az eszetlen tánchoz, vagy az iváshoz, a kábítószerezéshez. Senki sem figyelt fel hármójukra, hiszen ugyanolyan ruhákat viseltek, mint ők. Riordan és Dax nem használtak teljes pajzsot, nehogy a Pietrában lévő árnyékszilánk figyelmét felhívják magukra, egyszerűen egy kissé elkenték az arcvonásaikat, hogy sokkal fiatalabbaknak, odaillőbbeknek tűnjenek. „Riley, ha Mitro visszatér, tudni fogja, hogy itt vagy. Sietned kell, tedd meg gyorsan, bármi is, amit elhatároztál, ha már a fejedbe vetted.” Riley leereszkedett a padlóra, és megtiltva az idegeinek, hogy cserbenhagyják, a földbe mélyesztette a kezét. Éle volt most Dax szavainak. A szeretőből harcos lett, és a lánynak kétsége sem volt felőle, hogyha akár a legkisebb jel is Mitro idő előtti visszatérésére utalna, a férfi azonnal magával ragadja őt innen, akár a beleegyezése nélkül is, ha elkészülne addigra, ha nem. Dax halálos, higgadtsága egy szempillantás alatt képes kirobbanó erőszakra váltani. A föld segítségért kiáltott neki, az élőholt utálatának vastag, olajos iszaprétege alól. Riley felidézett minden gyógyító képességet, amit nekiajándékoztak a nők, akik az elődei voltak. Ott voltak vele mindannyian, suttogtak neki, irányították a megtisztító szertartás minden mozzanatát. A földtől elszívtak minden tápanyagot és ásványt. A növények életben maradásának egyetlen módja maradt, az a kikényszerített, kicsavart táplálkozás az átalakult csapgyökerekkel, amiről Mitro gondoskodott. Még a rovarok is elmenekültek. Riley lehunyta a szemét, kizárta a kaotikus zenét, és a tömeg táncának furcsa, tompa neszeit is, ahogy marionett bábokként moccantak, csoszogtak, ahogyan a bábmester rángatta a húrjaikat szeszélyével uralkodva életen és halálon. Magába mélyedt, keresett, hívott, csalogatott. Az orrából eltűnt az élőholt nyughelyének bűze. A föld emberi vérben és rothadó holttestekben fuldoklott. Több egymás alatti rétegben is szétszórva beásott csontokra talált. Egy pillanatra felkavarodott a gyomra, majdnem kihúzta a kezét a földből. Ez a feladat lehetetlen volt. A földbe már teljesen beágyazódott a gonosz. A bolygó szívverése teljesen elnémult, mintha Mitronak sikerült volna elérnie a lényegét, és elhallgattatni azt. „Itt vagyok veled” – súgta egyenesen az elméjébe Dax. – „Meg tudod csinálni. Gondold ezt egy temetőnek. Ezeknek az embereknek szükségük van arra, hogy méltó körülmények között nyugodhassanak.”

„Én is itt vagyok veled” – tette hozzá a Legősibb. – „Ezek a lelkek a segítségedért kiáltanak.” „Imádott gyermekem” – suttogta Annabel – „Fogságba estek itt. Csak te hozhatsz nekik békét.” Minden egyes nő, aki előtte járt családja soraiban, hozzátett valamit a biztatásához. Erő özönlött belé. Nem, nem lehetetlen feladat meggyógyítania ezt a földet. Hiszen ezért született. Nem fogja hagyni, hogy a Mitro által barbár módon lemészároltak soha ne találjanak megnyugvást ebben az olajos, nyálkás, undorító iszapban, amit a vámpír létrehozott a talajban. Rileynak meg kellett semmisíteni a gonoszság által belülről elrohasztott, rosszindulatúvá korcsosított csapgyökereket. Még mélyebbre nyúlt, a Föld magja felé. „Hívom az olvadt fény hatalmát, adjon erőt ahhoz, amit tennem kell, támogasson energiájával, hogy megfordítsam, elpusztítsam, ami gonosz, és utálatos csalásra használják.” Lefelé nyúlt, a legidősebb, legvastagabb csapgyökér felé, feléje terelte az olvadt fényt, ami a Föld szívéből hívott fel, hogy lézerként használva átvágja vele a gyökeret. „Anyaföld, téged hívlak. Méhednek ajándékát keresem. Adj nekem egy követ, amit arra használhatok, hogy megsemmisítsem a gonoszt, ami kiszabadítja ezeket a lelkeket, visszaküldi őket a békés pihenés honába.” Még mélyebbre süllyesztette szabad kezét a rothadó talajba, amíg ujjai bele nem ütköztek a jádezöld kőbe, amit maga a Föld tolt felfelé tapogató keze ügyébe, hogy segíthesse vele harcát. A krizopráz egy hűvös, sima, erős kő, amit nagyon sokan, ki tudatosan, ki öntudatlanul használ, kölcsönadta Rileynak különleges rezgési tulajdonságait, hogy lenyugtassa az életéért harcoló gonoszt. Riley hozzáadta a megolvadt fényt a kőhöz, és beáramoltatta azt minden egyes csapgyökérbe. „Egyesítem a fényt a jádezöld kővel, megsemmisítem ezeket a gyökereket, hogy eleresszék a csontokat, a csapdába ejtett lelkek kiszabadulhassanak, megpihenhessenek, békére lelhessenek, és megtisztulva hagyhassák el ezt a helyet.” A kezei egy mintát kezdtek szőni, aminek segítségével a megmaradt egészséges gyökerek növekedésnek indulhattak. A minta kezdett kirajzolódni. Az a minta, aminek olyan szorosnak, és feszesnek kellett lennie, hogy képtelenség legyen áthatolni közötte, vagy megtörni azt. „Kezek, amik az isteni fényt birtokolják, fonjátok, csavarjátok szorosra ezt a szövetet.” – Folyamatosan dolgozott, elképesztően bonyolult mintákba szőtte a gyökereket, majd mélyen besüllyesztette őket a talajba. „Földanya, öleld szorosan őket. Azért szövöm ezt a fonadékot, hogy megőrizzem az erődet. Visszaadom neked a tőled kapott ajándékot én, aki arra születtem, hogy megtartsalak, hogy megmaradhass annak, ami vagy. Anya, aki kihordott bennünket, neked szövöm ezt az ajándékot, hogy megőrizhessem az életed.” Több száz gyökér eredt meg, és hajlott a parancsára, de nem is, inkább több ezer fiatal, hosszú, vékony, ám nagyon erős segédgyökér. Ezek a másodlagos gyökerek is újra és újra elágaztak, majd a harmadik és a negyedik sorozat is szétfutott. Az egyes szálak fonatokba kezdtek sodródni, újra és újra, szétterjedtek a talajban, míg egy méter, majd két méter vastag szőnyeget nem képeztek a talpuk alatt, egyre gyorsabban, egyre mélyebbre hatolva a talajba, folyamatosan, észvesztő sebességgel növekedve, elágazva, erősödve. A környékről ásványi anyagok áradata zúdult be Riley parancsára, így a gyökerek tovább erősödhettek, szövődhettek, egyetlen áthatolhatatlan, burjánzó rostdzsungellé, ami közvetlenül a felszín alól kiindulva több száz méter mélyre hatolt le. Riley kimerülten megingott. Szédült és kissé zavarodottnak érezte magát, de még ugyanezt meg kellett tennie a terem falaival is.

Érezte, hogy Dax erős karjai menedéket ajánlanak fel neki. A bőre annyira forró volt, hogy szinte égette az arcát. Odafordult, az orrát odadörgölte azokhoz a csupa melegség, csupa tűz hatalmas mellizmokhoz, amik annyira egyet jelentettek a férfival. Dax ujjai a fejbőrét, és a nyakát kezdték masszírozni, hogy kioldja belőle a feszültséget. „Vedd el, amit felajánlok sívamet.” A hangja színtiszta kísértés volt. Ő pedig képtelen volt enni bármit is. Egyedül csak a vizet volt képes elviselni a gyomra. Volt egy kicsiny része, ami még elég emberi volt ahhoz, hogy habozzon, hogy belépjen-e Dax világába, de ennek leszereléséhez elég volt az erős ujjak gyengéd szorítása a hajában, ahogy odaszorította magához a száját, ahol a mellkasán már bíborszín cseppek sorakoztak ott, ahol a karmának egyetlen hasításával felmetszette a bőrét. Riley testének minden sejtje a táplálékért nyúlt. Sóvárgott Daxra. Szüksége volt rá. Vágyott rá. Aztán átáradt belé a férfi minden forrósága és tüze. Hatalma és ereje. Eltöltötte őt. Megtartotta. Riley a saját nyelvével próbálta lezárni a sebet, nem volt hajlandó odaadni Mitronak még csak az erőteljes Kárpáti vér illatát sem. „Köszönöm. Ez sokat segített.” Ő segített sokat. Az, ahogyan tartotta. Ahogyan hitt benne eléggé ahhoz, hogy megengedje neki megpróbálni meggyógyítani a földet, amikor minden, ami hím volt a férfiban, ragaszkodott volna az ő védelméhez, nem törődve vele, mi is annak az ára. Ott volt az elméjében, pontosan tudta, mennyire nehezére esett megengednie, hogy ekkora veszélybe sodorja magát. Újra a földbe merítette a kezeit. Érezte a bolygó szívét, ami ismét ott dobogott alattuk, ahol azelőtt csak halálos csend volt, mintha csak egy elfonnyadt vámpírszív rejtőzne odalenn. Most a talaj zsongott az élettől. Rovarok fúrtak a mélyben. A gyökerek már elcsendesedtek, most hogy tökéletesen elrendeződtek, több száz méter mélyre hatolva, olyan szoros fonadékot alkotva, amiből lehetetlenség kitörni, de még köd formában kicsusszanni is. A falakon tekergő indákra fordította a figyelmét. Ezt sokkal trükkösebben kellett megoldania. Az első szövésnek nagyon finomnak, szinte észrevehetetlennek kell lennie, hogy ne vonzza magára Pietra figyelmét, de mégis elinduljon az áthatolhatatlan fal szövése a helyiség körül, mire Mitro belép. Dax leejtette a fejét a vállára. Riley szíve megugrott. Az erei mélyén az a rettenetes dobolás felerősödött. A terem hőmérséklete hirtelen lezuhant, a lélegzetek fehér párapamacsokként szálltak a levegőben. Az indák levelei összetöpörödtek. Patkányok mászkáltak a mennyezet néhány támgerendáján. A rengeteg szívverésből kiemelkedett egy új, erősebb hang, egy egészen más ritmus. A dobogás hangereje előbb felívelt, majd elhalkult, hogy aztán ismét hangosodni kezdjen. A ritmus szinte ökölcsapásként érte Daxot és Riley-t is. A szívük felismerte azt, és megugrott. A lüktetés mélyen Riley ereiben pulzált. Várakozásteljes csend söpört végig a termen. Tele feszültséggel. A sokaság előre-hátra ringatózott, a mormoló ima tömeghisztériává fokozódott, a tekintetek megüvegesedtek. Pietra felállt az emelvényen, az arca szinte izzott. Elnézett a tömeg feje fölött, a karjait kitárta, bemutatta felajánlását gazdájának. Dax és Riordan összezárt Riley előtt, amint bizonyossá vált, hogy a csoport fanatikus imádókká vált. A zene ismét változott, a dallam beharangozta a gonosz eljövetelét. Fények gyúltak ki, egy stroboszkóp fokozta Mitro hipnotikus hatását követőire. Köd tört át az imbolygó tömegen, sűrűn áramlott az áporodott levegőben, szinte körülszőtte a hívőket.

Zihálások hallatszottak. Halk nyögések. Vér illata emelkedett a levegőbe. Vörös cseppek fröccsentek a tömegre. Az áramló ködből egy karmos kéz emelkedett ki, és húsba vágott. Melleket hasított fel. Mellkasokat. Nyakakat. Torkokat. A többség csak felületi sérülés volt, de akadt néhány szerencsétlen, akik mély sebeket szereztek. Egyikük artériájából spriccelve permetezett a vér, de még csak észre sem vette, dülöngélt tovább előre-hátra a többiekkel az őrület istentiszteletén. Valahányszor az a kéz materializálódott abból a hideg, szürke ködből, a tömeg őrjöngeni kezdett. A köd folytatta lassú vonulását a tömegen keresztül, míg az emelvényhez ért. Ott drámaian összehúzódott, és felvette egy ember alakját, de amikor átláthatóvá vált, látszott, hogy patkányok egymáshoz zsúfolódott testei alkotják, alakítják az emberi formát. Aztán nem tudván tartani ezt a lehetetlen pozíciót, az alakzat egyszerre széthullott, és Mitro bontakozott ki belőle. Fekete, csuklyás köntöst viselt, bíborvörös vércsíkos kezeit maga elé nyújtotta a hívők felé. Üvöltés rázta meg az épületet. Kezek ragadták meg a feltépett torkú fiút, előre lökdösték, társai belemártakoztak a vérébe, és magukra kenték azt. A fiú elbotlott az emelvény peremében, és egyszerre áhítattal és rettegéssel nézett fel Mitrora. Még csak meg sem kísérelte lefedni felsebzett húsát. Mitro maga elé mutatott az emelvény padlójára. A fiú odakúszott hozzá. Négykézláb mászott, majd amikor odaért Mitrohoz, a térdei köré fonta a karjait. Borzalmas, gurgulázó hangok törtek fel a torkából, ahogyan könyörgött, és felkínálta a sebet az élőholtnak. A tömeg megvadult. – Egyél! Egyél! Egyél! A kántálás viharrá duzzadt. Mitro a hajánál fogva ragadta meg áldozatát, és felhúzta a lábaira. A fiú vére végigömlött a nyakán, megfestette az ingét, majd a padlóra csepegett. Mitro keményen hátrarántotta a fejét, felfedve ezzel a seb teljes mélységét. Az üdvrivalgás még hangosabb lett, a kántálás szinte üvöltött. – Egyél! Egyél! Egyél! Mitro nagyra nyitotta a száját, felfedve elfeketedett agyarait, majd a még drámaibb hatás kedvéért mozdulatlanná vált egy pillanatig, megvárta, míg a követői újra felüvöltenek, mielőtt mélyre süllyesztette volna a fogát a sebbe. Mitro még a vérrabszolga áldozatánál is nagyobb mohósággal szívta magába a fiú rettegését, aki csak ekkor ismerte fel, hogy nem vámpírrá fogja változtatni, egyszerűen egy ragadozó zsákmányává vált. „Most!” – adta ki az utasítást Dax. Mindhárman egyszerre cselekedtek. Dax a mennyezethez emelkedett, elhelyezkedett Mitro fölött, pikkelyei előcsusszantak, védelmezően körülölelve a testét, míg csillogó arany-vörös por hullott a vámpírra. A por rátelepedett Mitrora, akár egy ragadós selyemháló, beburkolta, és úgy viselkedett, mint valami ragasztó, lehetetlenné tette az alakváltást. Riley a talajba döfte a kezét, és parancsot adott az indáknak. Azok azonnal engedelmeskedtek, hihetetlen sebességgel kezdtek növekedni, elágazni, összefonódni fenn és lenn, padlón és mennyezeten, lezárva minden bejáratot és a föld minden egyes négyzetmilliméterét, amin Mitro kicsusszanhatott volna. Riordan eldörrentett egy villámot a tömeg feje fölött, mire mindenki rémülten a padlóra hasalt, ahol aztán rákényszerítette őket, hogy kábán, mozgásképtelenül fekve maradjanak. Meg kellett bíznia Daxban, hogy megöli az élőholtat, míg ő a bábjait tartja irányítása alatt. Pietra, aki félig a padlón, félig az emelvényen hasalt fejjel lefelé, kinyújtotta a karjait Mitro felé.

A vámpír elhajította magától a haldokló fiút. A test érintette a falat, az indákat, majd bántatlanul a földre csúszott. Mitro hátrahúzta vékony ajkait, kihívóan vicsorogni kezdett. Friss vér szennyezte az állát, csöpögött agyarairól. A feje lassan imbolyogni kezdett egyik oldalról a másikra, akár egy hüllőé, amibe Riley beleborzongott. Mitro széttárta a karjait. – Légy üdvözölve Danutdaxton! Találkozz a kiválasztottaimmal. Ők mindig éhesek. Emelkedjetek! Talpra seregem, eljött az idő! Lakomázzatok a betolakodókból. A vérük át fog hozni titeket az én világomba. Erőteljessé és halhatatlanná váltok. Egyetek! Lakomázzatok! Emelkedjetek, most! „Adott nekik a véréből. Valóban létrehozott egy hadsereget” – figyelmeztette a többieket Dax. Általános morgás támadt a padlón, az élőholt követői küzdöttek, hogy engedelmeskedjenek a felhívásnak. Mitro vére égette, marta, sarkalta őket a parancsteljesítésre. Riordan leereszkedett, hogy Riley-t védje. Többeknek, a legerősebbeknek sikerült talpra állniuk, feléjük botladoztak égő szemekkel, olthatatlan vággyal az ölésre. Riley leküzdötte a pánikot, és nem mozdította a földből a kezeit, ahol az indákkal kommunikált. Lehet, hogy ő nem harcos, nem képes segíteni Riordannak az undorító vámpír veszett követőivel szemben, de rávehette a növényeket, hogy ott segítsenek, ahol csak tudnak. Az indák lekúsztak a padlóra, ott kígyóztak a földön, azok bokáit, lábszárait fonva körbe, akik Riordan felé küzdötték magukat. A kitört káoszban Mitro megpróbált alakot váltani, ahogyan azt Dax meg is tette. Ám a ragadós pikkelypor a sejtjeihez tapadt, nem hagyta, hogy más formát vegyen fel. Dühében lerúgta Pietrát az emelvényről, majd erőből beleszállt a falba, ahonnan szinte visszalökték az áthatolhatatlanul vastag rétegben összefonódott indák. Megpördült, hogy más utat keressen, ekkor kapta a nyakába odafentről Dax súlyos testét, ami ledöntötte a lábáról. Mitro a vadász szemei felé döfött, miközben kigördült alóla, és megpróbált a föld rejtekébe fúródva elmenekülni. De az az egérút is zárva volt a számára, a gyökérháló túlságosan vastag volt ahhoz, hogy áthatolhasson rajta. Újra gurulni kezdett, ezúttal a tömeg felé, és közben reménytelenül próbálta tépdesni, marcangolni Daxot, a gyémánt kemény pikkelyeken keresztül a húshoz és a vérhez jutni. Kinyitotta a száját, és közvetlenül Dax arcába lehelt egy kopogóbogarakkal tele mérgező gázfelhőt. Dax egy tűzlehelettel válaszolt, ami felperzselte a bogarakat, és lángra lobbantotta a gázfelhőt. A robbanás alapjaiban rázta meg az épületet. A falak mintha kidudorodtak, majd visszahúzódtak volna, ahogy megpróbálták megtartani a detonáció erejét. Mitro felsikoltott dühében, a tűzfal fájdalmas sebeket okozva viharzott át a termen, beborítva a vámpírt és a közelben lévő bábjait éppúgy, mint Daxot. Pietra ruhái tüzet fogtak, négykézláb mászott, akár egy rák, sikoltozva egy áldozati tőrt emelt a magasba, hogy hátba szúrja vele a Mitron lovagló ülésben elhelyezkedő Daxot. A lángok felcsaptak hármuk körül. Pietra karja még egyszer utoljára kiemelkedett, aztán elsüllyedt bennük, majd a nő a földre rogyott, hengergőzni kezdett, a lángok pedig viharos gyorsasággal szétfutottak a padlón. Mitro sötét darabkája kitört belőle, másik gazdát keresett. Végül odaszáguldott Mitrohoz, beléolvasztotta magát, fokozva a vámpír erejét. Dax kizárta Riordan csatájának hangjait éppúgy, mint Riley félelmét, vagy az égett hús bűzét. Ő alig érezte a lángokat. Hiszen tűzsárkány volt. Alig érezte Mitro karmolásait. Egyetlen cél miatt lett Kárpáti vadász. Hogy megsemmisítse a gonoszságot. Hallgatta a szokatlan szív furcsa ritmusát. Mitro a vízsárkánynál is ilyet hozott létre. A tűzsárkány maradványait már összetörve, szétnyitva találta.

„Szólítsd a szívedet.” Dax egészen biztos volt benne, hogy igaza van. A Legősibb szívét nem hozta el a vulkánból. Még a végére sem ért, hogy utasítsa a sárkányt, amikor már ráébredt, hogy ő és a Legősibb lassan eggyé váltak. Az ő szívét használta akkor is, amikor a vízsárkánnyal harcolt, a dobogás felerősödött, a két szív vonzotta egymást. Mitro világgá sikoltotta dühét, savat köpött, és megpróbálta megállítani Daxot, gyémánt kemény karmai a mellkasát igyekeztek felhasítani. Dax ezen idő alatt a hangot követte, és a forrására alacsonyan, a baloldalon talált rá. Mitro kétségbeesése fokozódott. Dax torkát hasogatta, megpróbált nyelni ősi véréből. Dax kizárólag arra koncentrált, ami mély vacokba bújt a rothadó testben. Körülöttük pedig Riordan harcolt, távol tartva a zombi sereget a vadásztól. A tűz lángjai egyre magasabbra emelkedtek, de Daxot csak egyetlen cél vezérelte. Az öklébe zárta a kemény követ. Kihúzta a testből, majd öklét a megfürdette a lángokban, hogy megtisztítsa azt. Mitro előrenyújtott kezekkel a szív felé nyújtózkodott. Dax megnyitotta a saját mellkasát, és betolta a ragyogó drágakövet. Mihelyt a teste elnyelte a sárkány szívét, összezárta a sebet, és lenézett Mitrora. A vámpír szája hatalmasra nyílt a tiltakozó sikolytól. Ám hang nem tört a felszínre belőle. Rovarok áradtak ki rajta, kukacok potyogtak ki a testéből, de a lángok azonnal elégették őket. Mitro egyre csak a fejét rázta, képtelen volt felfogni, hogy legyőzték. Riley felé fordította a fejét, a szemei megteltek gyűlölettel. Elhatározta magát a bosszúra, a kezei felemelkedtek. A tűz vadul felüvöltve, falként robbant közé és a lány közé. A tűzsárkány szíve és a saját szíve nélkül, a rothadó test pillanatok alatt a lángok martaléka lett. Dax hátralépett a bűzlő, mérgező füstöt eregető maradványoktól. Riordan felkapta Riley-t, és a levegőbe vetve magát a mennyezet felé emelkedett a lángok elől, amik egészen elborították a szobát. Riley köhögött, fuldoklott, de közben Daxot kereste. A férfit tetőtől talpig vér borította, de még ez sem érdekelte a lányt, köréje fonta a karjait, és hálát adott az égnek, hogy él. Fáradtnak tűnt, az arcán elmélyültek a vonások. Alattuk Mitro hívei, uruk vérének meghajtó ereje nélkül, lassan megadták magukat a füstnek és a lángoknak. Amikor már csak a hamvaik maradtak, Dax és Riordan kitörtek a mennyezeten keresztül. – Mitro évszázadokig kutatott a vulkánban – magyarázta Riley-nak és Riordannak Dax. – Valahol szert tett a tudásra, hogy ha a sárkányok meghalnak, a szívük megmarad és kővé válik. Drágakővé. A szív életben tartotta őt, amíg vissza nem szolgáltattam azt jogos tulajdonosának. – Haza akarok menni – mondta Riley –, vigyél haza Dax.

20. Dax a hegyre vitte Riley-t, ami az otthonát jelentette az utóbbi néhány évszázadban. A Legősibb is itt született, akárcsak a gyermekei. És itt is haltak meg mind. Riley is itt született. Az anyja itt halt meg. A meleg táplálta, a Föld hívta. Ez a vulkán állt legközelebb ahhoz Dax elméjében, amit mások otthonnak neveznek. A cloud nép településének romjai bátran néztek szembe a vulkánnal éppúgy, mint az idő múlásával, támköveik szilárdan kapaszkodtak a meredélyek szélén, bátorítva mindenkit, hogy jöjjenek csak. Daxot meglepte, hogy ő a feszültebb, még remegett is kissé belülről. Riley olyan szilárd volt, akár egy kőszikla, tökéletesen elszánt volt, míg ő ingadozott, félt, hogy valami elromlik, és akkor elveszíti őt. Köréje csúsztatta a karját, és lenézett arra, ami a felhőerdőből megmaradt. – Igazán szép itt. – Ugye? – mosolygott fel rá a lány. – Amikor még kislány voltam, és anyám elhozott, úgy tettem, mintha egy csillaglétrán kapaszkodtam volna fel ide, és amikor elértünk a felhők közé, akkor a mennyországba jutottunk volna. Dax az öklére csavarta vastag hajfonatát, és odahúzta az arcához. Soha meg nem unja annak a kékesfekete selyemnek a tapintását. – Semmi nem történhet veled. Felpillantott rá sűrű szempillái alól, szép ívű ajkai egy tiszta, szerelmes mosolyra görbültek. Dax szíve ténylegesen megsajdult a mellkasában. Néha, mint ebben a pillanatban is, úgy felerősödött a Riley iránt érzett szerelme, hogy képtelen lett volna szavakba önteni, amit érzett. Nem léteztek olyan szavak, amik megfelelően kifejezhették volna. Tudta, hogy mindent feladna érte. Volt benne valami, aminek nem tudott ellenállni. Megmozgatta az egész bensőjét, mélyre vackolta magát benne, és lehetetlen volt eltávolítani onnan, még akkor sem tudta volna megtenni, ha akarja. Semmit sem tudott elrejteni előle. Képtelen volt elfutni előle. Egyetlen pillantás azok mögül az íves, nőies, sötét pillák alól, és ő kifordult önmagából. Lágy, fertőző nevetésével, a mosolyával felgyújtotta a világot. Az a mosoly kisöpört minden rossz pillanatot az életéből, lecserélte azokat Riley-ra. Egy kihalófélben lévő faj sok évszázados harcosa volt. Egy ragadozó, aki mások vérén maradt életben. Volt benne valami elemi vadság, és a lány világosan látta is azt. Belenézett, és látott mindent, ami csak ő volt, mégis ott állt mozdulatlanul mellette. Nyugodtan. Derűsen. És ott állt mellette szemtől szemben a gonosszal is, nem számított, mennyire félt közben. A bátorsága félelmetes volt. Abszolút félelmetes. Maga felé fordította, és Riley habozás nélkül mozdult, karcsú karjai körülfonták a nyakát, puha teste odasimult az övéhez, megtámaszkodott rajta. A szemei és a bőre megtartották a föld lágy hűvösségét. Ő a láng és a forróság volt, a Föld magja. De mihelyt megérintette, tüzet fogott a lány is. Nem várt tovább, a karjaiba emelte őt, és a mellkasához szorította. Mélyen bevitte a kamrák, és a folyosók labirintusába. A magma kamra magába rogyott, de addig ment, míg rá nem talált egy hasonló, speciális kamrára, amiben egy lávamedence gyűlt össze. Szabályozta a lány testhőmérsékletét, hiszen tudta, hogy néhány terem túlságosan forró lenne finom, érzékeny bőrének. A tüdeje nem talált volna elég levegőt.

A drágakövekkel kirakott kamra aprócska volt a többihez képest, a bejárata pedig túl szűk. El kellett engednie a lányt, hogy egymás után becsusszanhassanak. Neki magának némileg még alakot is kellett váltania, hogy beférjen. Intett a kezével, hogy megvilágítsa a kamrát. Hallotta Riley rémült, meglepett zihálását. A szíve válaszként botladozni kezdett. Elégedett volt. A falak a legkülönbözőbb méretű nyers gyémántoktól ragyogtak. A sötétebb rubinok tüze a mennyezetre vetült. Az apró, természetes ásványvíz forrás buborékaiból gőzpamacsok pöffentek a hűvösebb levegőbe. A talaj gazdag volt és fekete, ami a legnagyobb gyógyító hatással lehet majd a lányra, amíg az átalakulás tart. – Ez meseszép – suttogta Riley, és körbefordult odabent, hogy mindent alaposan megnézhessen. Odalépett közvetlenül eléje. Könnyedén, egyetlen gondolattal megszabadíthatta volna a ruháitól, de akarta annak örömét, hogy lassan, fokozatosan oldja meg a ruháit, apránként felfedve ragyogó bőrét, mintha csak egy neki szánt ajándék lenne. Kezei a blúzához emelkedtek. Szemei fogva tartottál a lány pillantását, míg nagyon lassan, egyesével végighaladt az apró gombokon. Ujjízületei olykor hozzá értek krémesen puha melléhez, ujjhegyei olykor lopva átfutottak a selymes halmokon. Széttárta az anyagot, majd lecsúsztatta a válláról, mielőtt lejjebb engedte volna a pillantását. A csipkés melltartó megemelte a lány melleit, de engedte áttetszeni a sötétebb bimbóudvarokat és a mellbimbókat. A lélegzet elakadt a torkában. Kihúzta a lány karjait a blúzból, majd hagyta az anyagot tovalibbenni a kamra másik felébe. Elé térdelt, és kioldotta a túrabakancsa fűzőit. – Tedd a kezeidet a vállamra – utasította. Amikor Riley eleget tett a kérésének, lehúzta róla a csizmát és a zoknit, és mindkét lábát megmasszírozta felváltva. Ott maradt előtte térden, és a nadrágja derekáért nyúlt. Ujjai végigsimítottak csupasz bőrén, és a teste összeszorult, a vad fájdalmat egyedül csak Riley volt képes csillapítani. Meglazította a nadrágját, lecsúsztatta a csípője ívén, majd arra ösztökélte, hogy kilépjen belőle. Ott állt előtte csipkés melltartóban és egy falatkának is kevés bugyiban, a rubinok ragyogó fényében szinte felizzott a teste a kamra közepén. – Engedd ki a hajad. Válaszképpen rámosolygott, de nem mondott semmit. Lehúzta a szalagot a fonatról, majd hagyta, hogy a selyemszálak szétcsússzanak. Megrázta a fejét, hogy a hajtömeg szabadon kavarogjon körülötte, akár egy eleven köpeny, úgy, ahogyan ő szerette. Megragadta a csípőjét, közelebb húzta magához, és egy apró csókot simított ellenállhatatlan kis köldökébe. Az átalakítás ugyan nagyon fájdalmas, de ő sokkal többet akart neki adni, mint amennyit nélküle megtehetett. Riley nekiadta a bizalmát kezdetektől fogva, a kezeibe helyezte magát, hitt abban, hogy megtartja, és neki szándékában állt ápolni, megvédeni, szeretni, boldoggá tenni őt minden áldott nap az örökkévalóságig. A lehető legjobb kezdetet akarta. Talpra emelkedett, de a csípőjét még mindig nem eresztette el, magához horgonyozta. – A nők még nem hordtak ilyen fehérneműket, amikor én felnőttem. Biztos vagyok benne. A keze egy intésére a bugyi és a melltartó odalibbent a blúz és a nadrág halmára. Ismét ölbe vette a lányt, és a saját ruháit már pusztán gondolattal szórta le. Riley felnevetett, és beletemette az arcát a nyakába. – Nagyszerű, hogy ez a képesség mindig kéznél van.

– Hogy levegyem a ruháidat? – ugratta, és a bugyborékoló kis forrás felé indult vele. – Szerintem is. – Belépett a forrásba, a víz egészen a combjáig emelkedett. – A sziklák elég simák, hogy rájuk ülhess. Tál alakjuk van a víz alatt. Van egy természetes padka is körben, ami olyan, mint egy ágy, ami… Összeráncolt szemöldökkel kutatott a megfelelő szó után. Az teljesen kijátszotta őt, nem volt képes rátalálni. Egy képet küldött át a lány elméjébe. – Szófa? – kérdezett vissza Riley. Bólintott. – Kinyújtózhatsz rajta, és a víz nem fog ellepni, csak körülölel, és lehűt kissé. Lassan beleeresztette a lábát a vízbe, de még mindig tartotta, és a kellemetlenség legapróbb jele után kutatva fürkészte az arcát. A lány karjai köréje fonódtak, amikor elindult vele a kicsi medence közepe felé. Riley felzihált, amikor a meleg körülölelte, és több millió apró buborék robbant szét érzékeny bőrén. Dax kezei ökölbe szorultak a hajában, a férfi hátrahúzta a fejét, hogy hozzáférhessen a szájához. Ajkai lecsaptak az övére, simogatták, ingerelték, rábeszélték. Mihelyt kinyitotta neki, azonnal átvette az irányítást, megcsókolta újra és újra, vadul, követelőzőn. Néhány percig egyszerűen beleveszett a szájába, vagy talán sokkal hosszabb ideig is, az idő egyszerűen megszűnt létezni. Merevedése fájdalmasan, várakozóan megduzzadt. Lefelé húzódott a lány szájától, csókjai már a nyakát perzselték, fogai csipdesték, apró harapásokkal izgatta, mielőtt megkarcolta volna az agyaraival. Az íze szétrobbant a nyelvén, míg a testén mintha villám ívelt volna keresztül. Szája bejárta a vállát, végigsuhant a kulcscsontján, le a mellkasára. Riley háta felívelt, magához szorította a fejét, míg ő kihegyesedett mellbimbóit nyalogatta és húzgálta. A lányból aprócska kiáltás tört fel, amikor éles fogai megharapták. A nyelvével azonnal elsöpörte a kis fullánkot. Riley nyöszörgött, és közelebb simult hozzá. Erősen megszívta, majd ismét feszes kis csúcsokba nyalogatta őket. Riley csípője nyugtalanul megmoccant. Dax egyre lejjebb csúszott azokon az íves domborulatokon, kezei végigkövették a keskeny derekat, a lapos hasat, majd még lejjebb haladt a remegő csípőn. Rásimította tenyerét a szeméremdombjára, a hüvelykujjával lassan körözni kezdett rajta. Riley nedves volt és forró, éppúgy éhezett rá, mint ő a lányra. Dax szája a mellén vándorolt, míg ujjai besurrantak a lágy testbe. Nyaldosta a lágy kísértést, fogaival ide-oda karistolt rajta. Ahányszor a fogai belécsíptek, hüvelye összeszorult az ujjai körül, és újabb nedvességáradattal üdvözölte. Agyarai meghosszabbodtak. A szája megtelt nyállal. Belesüllyesztette fogait abba a lüktető pulzusba, és az íz vulkánkitörésszerűen áradt szét az egész testében. A lány teste viharosan reagált a villanásnyi fájdalomra, kontrollálatlan gyönyör száguldott át rajta, Dax érezte hogyan fodrozódnak ujjai körül az izmai. Kiváló, tökéletes, függőségbe ejtő íze volt. Egy táplálkozásnyinál többet vett el tőle, annyit, amennyi elegendő volt egy teljes cseréhez. Ez a harmadik csere. Hatalmas önfegyelemre volt szüksége, hogy végighúzza a nyelvét az általa ejtett sebeken, és lezárja azokat. Maga felé fordította a fejét, egyik éles karmával sebet ejtett a mellkasán, közvetlenül dübörgő pulzusa fölött. Szüksége volt a szájára, hogy igyon a lényegéből, és hogy ősi vére egészen áthozza az ő világába. Az ajkai puhán mocorogtak a mellkasán, nyelve átsiklott az apró gyöngyökön, amik a keskeny vágásból törtek fel. Visszatartotta a lélegzetét, és magához ölelte a lány fejét, az egész bensője mozdulatlanságba dermedt. Várakozásteljesen. Sóvárogva. A mellkasán keresgélő száj volt a

legerotikusabb dolog, amit valaha is érzett. Riley teste érzéki természetességgel nyomódott az övéhez, nyugtalan éhséggel, elfogadta a meghívást az ő világába. Alig volt képes rávenni magát, hogy megállítsa, de teste is követelte a maga szükségleteinek kielégítését. Halkan mormolt neki. – Elég päläfertiilam, ez nagyon erős, ősi vér. Az apró nyelv végigsimított a felajánlás sebén, mielőtt Riley felemelte volna a fejét, vággyal telt, álmos szemei sötétek, szexik voltak. – Akarlak, azonnal. A tiédnek kell lennem. Dax képtelen lett volna ellenkezni ezzel a sürgető paranccsal. Elengedte, majd háttal fordította magának. Az egyik kezét a hátára téve gyengéden lenyomta, hogy támaszkodjon meg a sziklaperemen. A haja beterítette a testét, a mellei szabadon himbálóztak. Megdörzsölte, megmasszírozta kemény húsát, mielőtt újra a lábai közé nyúlt volna. Odanyomta fájó, megduzzadt merevedését síkos, meleg bejáratához. A lány csípője hátrafelé billent, megpróbálta kikényszeríteni, hogy gyorsabban behatoljon. Ujjai megfeszültek a csípőjén, és ugyanabban a pillanatban húzta hátra, amikor a sajátját előre lökte. Riley feljajdult, halk, sírós örömkiáltása megtöltötte a kamrát muzsikával, míg ő újra és újra mélyen eltemette magát benne. Hüvelye, akár az eleven selyemujjak, perzselő forrósággal vette körül, megszorította. A súrlódás közöttük fantasztikus volt, a lány szorossága szinte fojtogatta. Keményen, gyorsan mozgott, beléhatolt újra és újra. Riley szaggatottan lihegett, ritmusa tökéletesen illeszkedett az övéhez. Hallotta hogyan változik meg a légzése, érezte a forró üdvözlőfolyadék újabb áradatát, majd a hüvelye egészen rászorult, szinte fejte, selymesen, melegen hullámzott körülötte, ahogyan egy erőteljes orgazmus őt is magával ragadta. Riley szinte kántálta a nevét, lágy kis hangjai az érzelmek egész sorát csavarták a szíve köré. Dax leejtette a fejét a tarkójára, és mindkettejük súlyát megtartotta, míg ismét levegőt voltak képesek juttatni égő, ziháló tüdejükbe, és míg a szívük lecsendesedett. Visszasüllyedt a vízbe és magával húzta a lányt is, míg végül leült a természetes kis sziklapárkányra, és a víz körülnyaldosta a vállukat. Riley összefogta a haját, kicsavarta belőle a vizet, és feltekerte a feje tetejére. Elnyújtózott mellette, a lábait hintáztatta a vízben, és körülnézett. – Nagyon szép itt Dax. Igazán különleges. Soha nem fogom elfelejteni. – A hangja megremegett, belecsúsztatta a kezét az övébe. – Nem félek ám… ez csak… ismeretlen. Most mi fog történni? Az ujjai körülölelték a lányét. – Várunk. A tested harcolni fog az átalakulás ellen, azt fogja hinni, hogy meghalsz. Próbálj meg nem ellenállni, csak hagyd magad. Veled leszek minden pillanatban. Gary megmutatta, hogy vannak dolgok, amikben nem tudok segíteni neked. – Utálta ezt. Magára venné Riley minden fájdalmát, ha ez lehetséges lenne, de Gary elméjében világosan látta, hogy ez lehetetlen. – Hol szeretnél élni Dax? Erről még sosem beszélgettünk. Szinte magába szívta őt, a pillantása végigjárt rajta, hogy a legkisebb kellemetlenség legelső jelét is azonnal észrevegye. – Szeretnék valami módon visszatérni a Kárpátok hegyei közé, hogy lássam az új herceget. – Halkan felnevetett végiggondolva saját szavait. – Vagyis valószínűleg nem egészen új már. Jó ideje ő már a herceg, csak nekem új.

– Ez jó mókának hangzik. Mindig is szerettem volna új helyeket bejárni. – És azt is szeretném látni, hol nőttél fel – tette hozzá a férfi. Odahúzta a szájához a kezét, és majszolgatni kezdte az ujjízületeit. – Remélte, hogy a forró víz elveheti a testéből a fájdalom egy részét, amikor eljön az idő. – Miután pedig beutazzuk a világot, kiválasztasz majd egy helyet, ahol azt szeretnéd, hogy megalapozzuk az otthonunkat. Riadalom futott át Riley arcán. El akarta húzni a kezét Daxtól, de ő nem volt hajlandó elengedni. A Legősibb megmoccant. Dax finoman benyomult az elméjébe, hogy visszatolja őt, és határozottan megrázta a fejét. – Nem akarom, hogy velem együtt te is érezd ezt Dax. – Riley ismét megpróbálta elhúzni a kezét, a teste összegörnyedt. – Nem akarok még amiatt is aggódni, hogy ilyen szomorú vagy. – Vett egy mély lélegzetet, és elfordította a fejét. – Azt hiszem, ezt egyedül kellene végigcsinálnom. Ez volt ő. Az egyik olyan tulajdonsága, ami kifordította magából Daxot. Intett a gazdag, sötét föld irányába, és a talaj félregördült, mély ágyat nyitva nekik. –Hányingerem van. Riley elfordult, kihajolt a medence szélén, és öklendezni kezdett, újra és újra. Ahogy Dax a hátára simította a kezét, érezte, hogy bár a bőre hűvös, a bensője lángokban áll, minden szerve mozgásban volt, tekeredett, csavarodott, változott. A teste megrázkódott, és a víz alá csúszott volna, ha nem kapja el, és nem fekteti a víz alatti szófára, hogy a víz ellepje a bőrét. Az izmai puszta kemény görcsök voltak, mindenfelé hatalmas csomókban kidudorodtak a testén, túlfeszültek voltak és merevek. A vulkán táplálta forrásvíz forró volt, segített enyhíteni azokat a csomókat. A fájdalom óriási hullámokban jött, olykor felemelte és odacsapta a lányt. Dax fogta fel ezeket az eséseket, míg Riley teste kicsavarodott, vonaglott. A hatalmas szemet tárva-nyitva voltak, de nem ránéztek. A lassan elüvegesedő gyönyörű szempár a drágakövekkel kivert mennyezetre tapadt, a ragyogó rubinokra a fejük felett. Megpróbálta keresztüllélegezni magát a fájdalmon, és Dax azon kapta magát, hogy vele együtt lélegzik, ahogyan Riley próbálta magát a kínhullámok tetején megtartani, ahelyett, hogy ellenállt volna nekik. Az egyik rövid szünetben megérintette a férfi arcát, majd összeráncolta a homlokát, amikor vérmaszatosan húzta vissza az ujjait. – Rendben leszek Dax – biztosította –, meg tudom csinálni. – Tudom, hogy meg tudod – felelte Dax, de az ő gyomra is egyetlen hatalmas csomóba állt össze. Az átalakítás brutális volt, amit tehetett a lányért, az pedig nagyon kevés. Figyelmen kívül hagyta a parancsát, hogy maradjon kívül a fején. Megpróbálta lopva magára venni a fájdalmat, de ez lehetetlen volt. Miközben megpróbálta nem mutatni egyre növekvő riadalmát, csókot simított a szemhéjaira, ahogy érezte közeledni a következő óriási hullámot. A Legősibb küzdeni kezdett vele a hatalomért, hogy véget vessen az iszonyatos fájdalomnak, amit Riley érzett. Dax még soha életében nem tapasztalta meg a pánikot, de most pillanatok alatt elborította. Már a forró víz sem segített. Semmi sem volt képes megállítani a heves görcsöket, és a rengeteg szikla nagyon veszélyes volt körülöttük. Riley folyamatosan hányt, a teste kétségbeesetten próbált megszabadulni a méreganyagoktól.

A karjaiba emelte. Megtartom őt Legősibb. Nem hal meg.” „De igen te bolond! El fogjuk veszíteni!” Riley keze megmoccant. Kisimította Dax homlokából a haját. A lágy derű, az iszonyú szenvedés és a lány testében tomboló láz ellenére is átáradt az elméjébe.

„Határozottan a férfiak a gyengébb nem. Túl leszek rajta. Ti ketten pedig azonnal hagyjátok abba a marakodást.” A derűt villámgyorsan elmosta a következő rettentő hullám, ellopta a lánytól a levegőt, és szinte kiragadta őt Dax karjából, amikor a teste szinte sziklakeményre szorult össze, majdnem összetörve a csontjait. Ő a Föld gyermeke volt, és Dax nagyon számított erre. Odavitte a felnyitott gödörhöz, mindkettejüket lelebegtette, majd elhelyezte a testét a hűvös talajon. Azonnal suttogás kezdődött, gyengéd, enyhítő, megnyugtató női hangokat hallott. A Legősibb lecsillapodott, de Dax érezte, hogy megérinti az egyetlen dolgot, amire onnan képes volt, Riley lelkét. A fonalak, amik összekötötték őt és a lányt, megfeszültek, hogy megtarthassák a Legősibb lelkét is. „Légy nagyon biztos a döntésedben,” – óvta Dax a sárkányt, de közben megdöbbentette annak nagylelkűsége. Az ő ideje már lejárt, mégis odaadta a lelkét Daxnak, hogy segítse a gonosz elleni harcban. Most pedig belevonta Riley-t is ebbe a döntésébe, felajánlotta neki a lelkét, hogy megkönnyítse az útját a Kárpátiak világába. „Biztos vagyok benne. Méltó társad. Bármikor előhívhat, ha szüksége van rám.” A tűzsárkány ehhez vadul ragaszkodott. Dax és Riley egyszerűen az övéi. Bármivel megvédené őket, ami a rendelkezésére áll. Megkötötte Riley lelkét, a Legősibb betakarta a sajátjával, és megtette azt, amire Dax képtelen volt, segített neki gyorsabban gyógyulni. A földből áradó lágy suttogás felerősödött. Dax észrevette, hogy Riley nyugodtabb lett, a szenvedés mélyre vésődött vonásai kissé felengedtek az arcán, nyögései elcsendesedtek, míg a Legősibb a lehető legnagyobb sebességre kapcsolva változtatta át a szerveit. Aztán egy szörnyű zihálás hallatszott, egy halálhörgés tört ki a lány torkából, és a kínzó gyötrelem utolsó hulláma is lecsillapodott. Riley mozdulatlanul feküdt egy percig, aztán odafordult hozzá, hatalmas, kísértetjárta szemekkel. Kimerültség ült az arcán, a teste izzadságtól ragyogott. Apró vércseppek gyöngyöztek a homlokán, ezek folytak le a testéről is. – A szülés remélem nem lesz ilyen kemény – suttogta –, vagy te csinálod. Dax kikényszerített magából egy mosolyt. Merevnek érezte a száját. Még az állkapcsa is fájt. Megcsókolta a kezét, félve attól, hogy megérintse bárhol máshol. – Megállapodtunk. És most elaltatlak. Ez a hely biztonságos. Minden pillanatban itt leszek veled. „Ahogy én is” – biztosította a Legősibb. „Én tartalak majd a karjaimban” – suttogta Annabel. „Biztonságban vagy” – súgta a többi női hang. – Szeretlek Dax – suttogta. – Köszönöm Legősibb. Nagyon nagy ajándékot adtál nekem. Sikerült egy apró mosolyt is a felcsillantania. Hihetetlen módon a szemében szerelem csillant, ahogy felnézett rá. – Fáradt vagyok. Dax torka annyira összeszorult, hogy egy pillanatig megszólalni sem volt képes. Lenyelte a gombócot.

– Amikor felébredsz, már teljesen a világomban leszel. Mély alvásba küldte őt, majd köréje fonta a karjait, míg a gazdag, gyógyító föld leáradt rájuk, szorosan magába csomagolva őket. A biztosítékok a helyükön voltak, és a Legősibb is éberen figyelt. Mitro halott volt, Arabejila békében pihenhetett. Beletemette az arcát a kékesfekete hajtömegbe, és vett egy utolsó, mély lélegzetet, mielőtt megadta volna magát fajtája alvásának. Az élet egyszerűen gyönyörű volt.

Vége

1. függelék Kárpáti énekek 1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a déluráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben. Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.] Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak. Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak. [Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.] Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.]

O kuly pel engem. [Fél tőlem] Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [Felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

4. Altatódal Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják megmenteni a babát. Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz. Odama Sarna Kondak (altatódal) Tumtesz o wake ku pitasz belső. [Érezd az erőt, ami benned van] Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. [Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek] Sas csecsemõm, kuńasz. [Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet] Rauho joŋe ted. [A béke eljön majd hozzád] Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. [Érezd a ritmust legbelül] Gond-kumpadek ku kim te. [A szeretet hullámát, ami körülölel] Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. [Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]

5. A föld gyógyítódala Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik. Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala) Első versszak Ai Emä Maγe [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid.] Me tappadak, me pusmak o maγet. [Táncunk meggyógyítja a földet] Me sarnadak, me pusmak o hanyet. [Az énekünk is gyógyítja a földet] Sielanket jutta tedet it, [Összekapcsolódunk veled] Sívank és akaratank és sielank juttanak. [A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik] Második versszak Ai Emä Maγe, [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid] Me andak arwadet emänked és me kaŋank o [Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk] Põhi és Lõuna, Ida és Lääs. [Északról és délről, keletről és nyugatról] Pide és aldyn és myös belső. [Fenn és lenn, és belül is] Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama. [A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá] Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek] Maγe maγeval. [Föld a földhöz] O pirä elidak weńća. [Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek. Sarna Kontakawk (a harcosok ének) Veri isäakank–veri ekäakank. [Atyáink vére, fivéreink vére] Veri olen elid. [A vér élet] Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. [Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat] Verink sokta; verink kaŋa terád. [A vérünk összevegyül, és szólít titeket] Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. [Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább.

agba - óh aina - test ainaak - örökre ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni aldyn - alatta, alul alə - fölötte, fenn alte - átkozódni, szitkozódni and - ad arvo - érték arwa - dicséret arwa-arvo - becsület arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés) arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés) arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés) arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés) asti - amíg avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső bur - jó, nagyszerű, remek bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés) ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csecsemõ - kisbaba, csecsemő csitri - fruska (nő) eći - esni, zuhanni ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak ekä - testvér elä - élni eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés) eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)

elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje emä - anya Emä Maγe - Természetanya elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés) En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés) és - és että - hogyan fáz - fázik fél - társ, barát fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ fél ku vigyázak - drága barát, társ fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gæidno - utca, út gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hän agba - ő az, ez az hän ku - előképző, az aki, az ami hän ku agba - igazság hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője hän ku meke pirämet - védő hän ku pesä - védelmező, vigyázó hän ku saa kućзaket - csillagjáró hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó) hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj) hany - föld, rög, hant hisz - hinni, bízni ida - kelet irgalom - könyörület, irgalom isä - apa (főnév) isäntä - A ház ura it - most jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige) jelä - napfény, nap, fény jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás) o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás) o jelä sielamak - lelkem fénye joma - haladni, menni joŋe - gyere, térj vissza, jöjj joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)

jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juo - inni juosz - Igyál és élj (elköszönés) juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés) juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaśwa - birtokolni kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés) karpatii - Kárpáti käsi - kéz keje - süt, éget, kiéget kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kidü - felmerül, felkel, felébred kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás) o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás) köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás) koje - ember, férj, hím kola - meghalni kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés) koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kond - egy család, egy klán gyereke kont - harcos kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív) Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás) ku - ki, mi, melyik kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés) kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel (elköszönés) kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket kumpa - hullám kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés) kuulua - tartani, megtartani lääs - nyugat lamti (or lamtз) - síkság, rét

lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lańa - lány, lánygyerek lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. lõuna - dél (égtáj) löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mana - visszaélés, átkozódás, elrontás mäne - ment, mentés maγe - föld, Föld, terület, hely, természet me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul myös - is nä - tőle ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige) odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala) olen - lenni, létezni oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó óv - véd, védelmez, megóv pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil - életpár, vagyis feleség peje - égni peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás) pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés) pide - fenti pile - meggyullad, fellobban

pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) piros - vörös, piros pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése põhi - észak pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa rauho - béke reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás sas - csst (kisgyereknek, babának) saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) sarna kontakawk - harci kántálás saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés) sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem sokta - keveredni, körbe fordulni soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás) toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés) tule - találkozni, összejönni tumte - tapintani, érezni, érinteni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér veri elidet - élete vére veri ekäakank - fivéreink vére veri isäakank - apáink (őseink) vére veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben: találd meg az életpárod veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt értelemben: az ősök

vérére (Kárpáti káromkodás) veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás) vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wäke kaδa - álhatatosság wäke kutni - kitartás wäke-sarna - átkozódás, szidalom, wäkeva - erőteljes wara - madár; varjú weńc - teljes, egész wete - víz

View more...

Comments

Copyright ©2017 KUPDF Inc.
SUPPORT KUPDF