Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 21 - Sötét Veszedelem (Dominic Dragonseeker & Solange Sangria)

Sötét veszedelem Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 21. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) 20. Sötét gyilkos (rajongói) Következik: 22. Sötét ragadozó

1. Fél életet éltem ezer esztendeig. Feladtam a reményt, hogy még találkozunk ebben a valóságban. Túl sok évszázad múlt el nyomtalanul. Lassan minden eltűnt, ahogy a sötétség ellopta a színeket és a rímeket. Dominic Solange-nak.

Életpár nélkül a Kárpáti hímek nem álmodnak. Nem látnak színeket és nem éreznek egyetlen érzelmet sem. Fájdalmat, azt igen, de érzelmeket nem. Akkor hát miért nyúlt érte egy álom oly sokszor mégis az elmúlt évek során? Ősi volt, tapasztalt harcos. Nem volt ideje képzelgésre, fantáziálásra. Valósága sivár és terméketlen volt, szükségszerűen ilyenné vált, hiszen elkerülhetetlenül harcolnia kellett olyan ellenségekkel, akik valaha barátok, vagy családtagok voltak. Az első néhány évszázad után elvesztette az érzelmeket, de megtartotta a reményt. Újabb évszázadok teltek el, és annak reménye, hogy megtalálja életpárját, egyre halványult. Végül beletörődött abba, hogy majd csak a következő életben találja meg őt, és elhatározta, teljesíti utolsó kötelességét népe felé. Most mégis itt volt. Óriási tapasztalatokkal bíró ősiként, a Dragonseeker vérvonal, egy magával az idővel egykorú család sarjaként, bölcs, rettegett harcos hírében álló férfiként, ébren feküdt a dús földben és álmodozott. Az álomnak jelentéktelennek kellett volna tűnnie a számára, és először az is volt. A nőről álmodott. Csak homályos benyomásai voltak a kinézetéről. Hozzá képest borzalmasan fiatal volt, mégis kiérdemelte a harcos elnevezést. Még csak elképzelései sem voltak azzal a nővel kapcsolatban, aki a társa lehetett volna, de ahogy az évek során az álmaiban a nő egyre nagyobb érdemeket szerzett, rájött, milyen tökéletesen illene hozzá. Túl sok ideig harcolt ahhoz, hogy valaha is a szögre akaszthassa a kardját. Nem ismert másmilyen életet. A kötelességtudat és az önfeláldozás a csontjaiban volt, így hát olyan nőre lett volna szüksége, aki megérti ezt. Talán éppen ezért jelentek meg az álmok. Az utóbbi néhány évet megelőzően egyszer sem álmodott. Soha. Ezekben az álmaiban érzelmei voltak, pedig régesrég elvesztette azokat. Színekkel álmodott, bár azok nem lehettek a sajátjai. Ezek a színek úgy változtak az évek során, ahogyan a nő változott. Egy kész rejtély volt, honnan a hatalmas önbizalma, amikor harcolt. Gyakran volt tele friss zúzódásokkal, sebhelyek hagytak nyomot puha bőrén. Rászokott arra, hogy ahányszor csak találkoztak álmában, mindig alaposan megvizsgálta, gyógyítani őt az üdvözlésének szerves részévé vált. Azon kapta magát, hogy elmosolyodik magában, ahogy arra gondolt, hogy amilyen magabiztos volt harc közben, azzal teljesen ellentétes érzelmei voltak, amikor nőként kellett tekintenie magára. Pár pillanat alatt átgondolta, miért is mosolyog magában.

Mosolyogni a boldogságtól lehet, és neki nincsenek érzelmei, hogy ilyesmit érezzen, de ahogy egyre közelebb került az élete végéhez, az érzelmek emlékei ahelyett, hogy egyre inkább elhalványodtak volna, ahogyan várta, egyre élesebbekké, elevenebbekké váltak. Valahányszor felidézte maga elé ezt az álomképet, egyfajta kényelmet, boldogságot, jólétet érzett. Az évek múlásával egyre tisztábban látta. A Jaguár nőt. Egy vad harcost, aki pontosan ugyanazokat az értékeket tartotta fontosnak, amiket ő, a hűséget, a kötelességet és a családot. Soha nem fogja elfelejteni azt az egy héttel ezelőtti éjszakát, amikor először színesben látta a szemeit. Egy pillanatig nem kapott levegőt, csak bámulta a csodát, sokkolta, hogy ennyire élénken emlékszik színekre, hogy képes volt egy macska szemszínét megjeleníteni rajta. Gyönyörű szemei voltak, izzó zöldek, némi gyenge arany és borostyán beütéssel, és elsötétültek, valahányszor sikerült kicsikarnia belőle egy nevetést. Nem nevetett túl könnyen, vagy gyakran, így amikor megtette, Dominicnak az nagyobb diadalnak számított, mint győztes csatái közül bármelyik. Amikor az álmok jöttek, - és ez mindig akkor történt, amikor felébredt, - egy kissé fókuszálatlan volt még. Mindig arra várt, hogy újra láthassa. Védelmezőnek érezte magát feléje, mintha hűsége már elmozdult volna álomnője irányába. Dalokat írt neki a szerelemről, hogy elmondják neki mindazt, amit az életpárjának szeretett volna elmondani. És amikor a nő nem volt hajlandó aludni, lefektette őt, az ölébe húzta a fejét, simogatni kezdte vastag sörényét, és a saját nyelvén énekelt neki. Soha máskor nem érezte magát annyira elégedettnek, teljesnek. Megmoccant, és ezzel megzavarta maga körül a talajt. Mihelyt megmozdult, fájdalom járta át, mintha kések ezrei hasogatnák belülről kifelé. A fertőzött vámpírvér, amit szándékosan lenyelt, élősködőkkel volt tele és ezek az apró férgek azon igyekeztek, hogy befurakodjanak minden egyes sejtbe a testében, megtámadják minden egyes szervét. Minél gyakrabban próbálta lecsökkenteni a számukat a testében, úgy tűnt, annál nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy szaporodjanak. Dominic lélegzete kiszisszent a fogai között, ahogy rákényszerítette magát a felemelkedésre. Még nem volt egészen sötét, és ő egy ősi volt, rengeteg, a Kárpáti nép nevében vívott csatával és vadászattal a háta mögött. Az ősiek rendszerint nem emelkedtek fel napnyugta előtt, de neki szüksége volt most erre az időre, hogy felderítse az ellenséget, és mozgásba lendítse a mítoszokat és legendákat célja érdekében. A barlang mélyén, amit az Amazonas őserdejének mélyén választott pihenőhelyül, finoman elegyengette a földet volt pihenőhelye körül, igyekezett olyan zavartalanul hagyni maga mögött a területet, amennyire az csak lehetséges volt. Fajtájából adódóan csak éjjel utazott, hallgatta az előtte járó mestervámpír gonoszságáról suttogó nyomokat, egyre több információt szerzett a tervéről, hogy elpusztítsa a Kárpátiakat a föld színéről egyszer és mindenkorra. Népe már tudott arról, hogy a vámpírok az ötök vezetése alatt szövetségbe tömörültek. Eleinte legfeljebb kisebb csoportokat alkottak, teljesen elszórtan, a támadásaikat könnyedén hárították, de mostanság az addig suttogó összeesküvés üvöltéssé erősödött, a csoportok egyre több taggal rendelkeztek, szervezettségük, elterjedésük egyre nagyobb lett. Biztos volt benne, hogy azok a fertőzött élősködők, amik az ő vérében is ott nyüzsögtek a kulcsai annak, hogy a vámpírok felismerjék, beazonosítsák, kik fogadtak hűséget az öt mesternek. Ezt az információt utazásai során gyűjtötte össze. Az elméletet gyakorlattal is igazolta, miután három vámpírral is találkozott. Kettő közülük nemrég fordulhatott át, egyikben sem volt nyoma élősködőknek, egy tapasztalt vadásznak pedig gyerekjáték volt megölnie őket. De a harmadik válaszokat adott a kérdéseire. Mihelyt a közelébe ért, az élősködők benne felismerték, valóságos őrjöngésbe kezdtek a testében.

Aztán egy fél éjszakán keresztül hallgatta a vámpír hencegését, hogy hogyan növekedik légióik száma, és hogy a követeik találkozót tartanak az Amazonas dzsungeleiben, hogy szövetségeseik vannak a Jaguár faj tagjai között éppúgy, mint az emberek között, akiknek még csak arról sem volt fogalmuk sem, hogy pontosan azok irányítják őket, akiknek a megsemmisítésére társaságot alapítottak. A mesterek arra használták a Jaguárokat és az embereket, hogy Kárpátiakra vadásszanak és megöljék őket. Végül Dominic egy gyors mozdulattal kiragadta a szívet az élőholt mellkasából, hogy aztán egy villámot lehívva elégesse azt, és a vámpír testét is. Mielőtt elhagyta azt a területet, rászánta az időt, hogy alapos gondossággal eltüntesse ott jártának a legkisebb nyomát is. Tudta, hogy az ideje gyorsan fogy. A paraziták gőzerővel dolgoztak benne, gonosz csábításokat mormoltak a fülébe, hajthatatlanul követelték, hogy keresse meg a mestereket és csatlakozzon hozzájuk. Ő pedig egy életpár nélküli ősi volt, a sötétség már nagyon erős volt benne. Imádott húga sok száz évvel ezelőtt eltűnt, és mostmár azt is tudta, hogy halott, de a leszármazottai immár a Kárpátiak védelmének biztonságát élvezték. Ő pedig elvégzi még ezt az utolsó feladatot, és aztán becsülettel befejezi ezt a terméketlen létezést. A föld csak annyira volt képes megfiatalítani, amennyire ezt a vérében lévő paraziták engedték. A barlang mélyén nem kellett tőle tartania, mégis érezte a hatását, tudta, hogy a sötétség védelme fölött a magasban a nap csak arra vár, hogy megperzselhesse. A bőre szúrt és bizsergett a várakozástól. Tökéletes magabiztossággal lépkedett át a barlangon. Egy harcos könnyed eleganciájával mozgott, egyenletesen haladt a földalatti sötétségben az egyenetlen talajon is. Ahogy elkezdett a felszín felé emelkedni, úgy gondolt arra a nőre az álmaiból, mint életpárjára. Természetesen nem lehetett a valódi életpárja, hiszen akkor élénk, valódi színeket látna mindenfelé, nem kizárólag a nő szemének színét. Láthatná a zöld megszámlálhatatlan árnyalatát az őserdőben, de minden szürke maradt körülötte. Csalás lenne csupán megtalálásának vigasza? Egy csalónak énekelt volna az életpárja iránti szerelméről? Talán ő vágyott rá annyira, hogy maga elé varázsolja időnként, hogy segítsen átvészelni az éjszakákat, amikor a vére tűzben égett, elevenen felfalva őt belülről kifelé. A nő puha bőrére gondolt, amit egyszerűen csodálatosnak talált önmagához képest, aki olyan volt akár egy tölgyfa, kemény, mint a vas, a bőre pedig cserzett. Ahogy közeledett a barlang kijáratához, meglátta az alagút végébe beáradó fényt, a teste automatikusan összerándult, sok évszázadnyi éjszakai élet után. Szerette az éjszakát függetlenül attól, hogy hol, melyik kontinensen volt. A Hold a barátja volt, a csillagok rengeteg alkalommal segítették már a tájékozódásban. Ismeretlen területen volt, de azt tudta, hogy a De La Cruz fivérek járják az esőerdőt, és bár öten voltak, ez akkor is óriási terültet volt ahhoz, hogy alaposan szemmel tarthassák. Volt egy olyan érzése, hogy az az öt, aki a többi vámpírt toborozta, szándékosan választotta főhadiszállásként a De La Cruzok területét. A Malinov és a De La Cruz testvérek együtt nőttek fel, többet jelentettek egymásnak barátoknál, sokkal inkább egy családot alkottak. Mindkét családot a legerőteljesebbek között tisztelték a Kárpátiak, akik sok felülmúlhatatlan harcost adtak a népnek. Dominic a személyiségeikre gondolt, és a bajtársiasságukra, ami később rivalizálásba fordult. Volt abban valamiféle kifacsart logika, hogy a Malinov fivérek éppen azok orra előtt alakították ki a székhelyüket, akikkel annak idején elméletben kitervelték, hogyan távolítsák el a Kárpátiak éléről a Dubrinsky családot, és akik a végén mégiscsak hűséget esküdtek a hercegnek. A Malinov fivérekből váltak a De La Cruz testvérek legádázabb, legelkeseredettebb ellenségei.

Dominic logikáját meg is erősítette egy nagyon is beszédes kisebb vámpír még a Kárpátok hegyei között, aki azzal akart előtte hencegni, hogy mennyi mindenről van tudomása. Dominic folytatta az útját, sehol nem ejtett foglyokat, de az azért nagyon meglepte, hogy a paraziták milyen fantasztikus figyelmeztetőrendszerként működnek. A Malinov fivéreknek soha nem jutna eszébe, hogy bármelyik Kárpáti is be merné őket vinni a testébe, és le merné rohanni a legnagyobb táborukat. Ahogy egyre közelebb ért a bejárathoz, megütötte a fülét a kinti zaj, a madarak és a majmok hangja, a rovarok szünet nélküli zümmögése, amit a kitartóan zuhogó eső sem volt képes elnémítani. Ez a csapadék meleg volt, és szinte abban a pillanatban emelkedni is kezdett felfelé pára alakjában a dzsungel talajáról, ahogy aláhullott a magasból. Fák kapaszkodtak a megduzzadt vízfolyások partjainak szélébe, talajvesztett gyökérrendszerük óriási ketrecekként került felszínre, ahogy kimosódott közüle a föld, a talaj felett vastag indák íveltek, hidakat képezve az ágak között. Dominicot nem zavarta sem a hideg, sem a meleg, képes volt szabályozni a testhőmérsékletét, hogy kényelmesen érezze magát. De azt a tizenöt métert, ami a barlang bejáratát elválasztotta a vastag lombkorona biztonságtól, egyáltalán nem várta, az maga volt számára a pokol. Napfényben utazni, bármilyen formára váltva is nagyon fájdalmas volt a számára, holott máris úgy érezte, mintha üvegszilánkok hasogatnák cafatokra belülről, így elég nehéz volt megküzdenie még ezzel is. Nehéz volt nem nyúlni újra az álomért. Ha a lánnyal lehetett, a fájdalom enyhült, a suttogás abbamaradt a fejében. Kezdett belefáradni a paraziták folyamatos suttogásába, hogy fogadja el a mestereiket és azok terveit. Az álom vigaszt nyújtott neki még annak ellenére is, hogy tisztában volt vele, életpárja nem valódi. Tudta, hogy ő építette fel a saját elméjében lépésről lépésre, nem a kinézetét, hanem a tulajdonságait, felruházta azokkal a jellemvonásokkal, amiket ő maga is fontosnak tartott. Olyan nőre volt szüksége, aki mindenekfelett hűséges, olyanra, aki vadul védelmezné a gyermekeit, aki odaállna mellé, nem számít, mivel kerülnének szembe, és aki miatt nem kellene aggódnia, hogy nem tudja megvédeni önmagát és a gyermekeiket. Olyan nőre volt szüksége, aki, amikor kettesben vannak, elfogadja az irányítását, nőies és törékeny, nem akar harcolni azok ellen a dolgok ellen, amiket ő szeretne. És kizárólag magának akarta megtartani ezt az oldalát. Ez talán önző dolog volt, de soha semmit nem akart önmaga számára, csak egyedül ezt a nőt. Nem akarta, hogy más férfiak is úgy lássák, ahogyan ő. Nem akarta, hogy más férfira nézzen. Hiszen neki csak ő volt egyedül, és ez talán valóban pusztán egy álom volt csak, felépített az elméjében egy tökéletes nőt, amikor tudta, hogy soha nem találhat rá. Tisztában volt küzdőkészségeivel. Látta harci sérüléseit. Tisztelte és csodálta, amikor vele volt, de soha nem volt képes hosszú ideig fenntartani a képét. Félálomban jött el hozzá, sűrű fátyol mögött, beszélgetéseik inkább korlátozódtak képekre, mint szavakra. Nagyon hosszú ideig fel sem merült az a lehetőség, hogy mást is felfedjenek egymás előtt, mint harcos oldalukat. A bizalom nagyon lassan épült ki közöttük, és ez tetszett neki benne. Nem adta a hűségét könnyedén, de amikor megtette, akkor teljes egészében, feltételek nélkül adta. És neki odaadta. Ismét azon kapta magát, hogy mosolyog egy nevetséges fantázián, az ő korában. Ez valószínűleg annak a jele, hogy leépül az elméje. Beköszöntött nála a vénség. Nem hiányozhat neki a lány, aki nem is létezik. Az erdő fülledt melegében úgy tűnt, mintha az eső ezüst lepedőként hullana alá a földre. A nedvességnek ezen sűrű fátyla arra emlékeztette, amikor első alkalommal sikerült olyan erősen koncentrálnia a lányra, hogy képes volt keresztüllátni az álombéli párán, és megpillanthatta az arcát a maga teljes valóságában.

Ellopta a lélegzetét. Olyan ijedtnek tűnt, mintha ő fedte volna fel magát szándékosan, vagy lehetőséget adott volna neki rá, hogy meglássa, remegve állt ott és várta az ítéletét. Abban a pillanatban közelebb érezte magát a tényleges szerelemhez, mint bármikor egész életében. Megpróbálta összehasonlítani ezt az érzést azzal, amit a húga, Rhiannon iránt érzett azokban a régmúlt években, amikor még mindketten boldogok voltak, és neki még megvoltak az érzelmei. Megtartotta ennek a szeretetnek az emlékét évszázadokig, de ott, amikor szüksége lett volna rá, hogy kifejezze az érzéseit az álmában, mielőtt ismét felébredt volna, és elindult volna harcolni, az az érzés egészen más volt. Érzés. A szó újra és újra felbukkant az elméjében. Mit jelent ez? Emlékezett rá? Vagy valóban érezte? És az emlékei miért élesedtek most ki ennyire hirtelen itt az erdőben? Beleszimatolt az esőbe, mélyen a tüdejébe szívta az illatát, és volt ebben az érzésben valamiféle öröm. De ott volt a csalódottság is, hogy majdnem sikerült megragadnia az érzést, de az végül mégis kisiklott az ujjai közül. Ez nem lehetett annak a mellékhatása, hogy bevitte a szervezetébe egy vámpír vérét, annál sokkal hamarabb kezdett álmodni. És ezek az „álmok” mindig akkor zajlottak, amikor legalább félig ébren volt. Arra gyanakodott, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme. Nem az a fajta férfi volt, aki hajlamos az álmodozásra, fantáziálásra, és ez a mitikus nő mégis az élete részévé vált, az ő részévé. Rászedte azzal, hogy elhitette vele, hogy nem egy fantáziaszülött, hanem valódi életpár, hogy igazi, ő pedig ezen a földön, ahol a mítoszok és a legendák sorra elevenedtek meg, majdnem meg is győzte magát arról, hogy valódi. De még ha így lenne is, ha valóban igazi lenne, akkor is túl késő. A fájdalom folyamatosan marcangolta a gyomrát, és ez azt jelentette, hogy kezd kifutni az időből, neki kell fognia terve megvalósításának, be kell szivárognia az ellenség táborába, megtudni a terveiket, és az információt továbbítani Zacarias De La Cruznak, majd megölni annyi vámpírt, amennyit csak tud, mielőtt legyőzik. Úgy döntött, hogy a népéért vívott harcban fog meghalni. Elmozdult, felvette az egek urának, egy hárpia sasnak az alakját. A madár nagyobb volt, mint a valódiak általában, pedig a hárpiák eleve nagytermetűnek számítanak. Szárnyának fesztávolsága több volt, mint két méter, a karmai óriásiak. Ez az alak segített megvédenie magát, míg a barlang bejáratától a lombkorona viszonylagos biztonságába juthatott. kiszökdécselt a földön a fénybe. A heves eső ellenére a fény elborította. Füst szállt fel a sötét tollak közül a madár alakja körül. Szenvedett már el égést, olyan súlyosat, hogy a testén megmaradtak a hegek, amik bár idővel elhalványodtak, a fájdalmat soha nem felejtette el. Az beleégett a csontjaiba. Élesen beszívta a levegőt, és kényszerítette magát, hogy szárnyat bontva még közelebb emelkedjen a rettenetes, égető tömeghez az égen. Az eső sistergett körülötte, a nagy madár sziszegett akár egy macska, szárnyai keményen csapkodtak, hogy felemelkedhessen, és mielőbb eljuthasson a fák közé. A fény szinte elvakította a sas bensőjében, hiába próbált elhúzódni a sugarak elől, nem számított, hogy úgy zuhog körülötte az eső, mintha dézsából öntenék. Egy örökkévalóságnak tűnt megtenni azt a néhány métert, bár a madár szinte azonnal a fák közé ért. Még az is beletelt néhány pillanatba, hogy felfogja, a fény már nem éri közvetlenül a tollait. Sziszegő, köpködő hangjai mintha hívószavak lettek volna a majmoknak és a többi madárnak, futótűzként terjedt közöttük a vészjelzés. Alatta egy tarajos sül elejtette a fügét, amit éppen eszegetett, amikor a hárpia árnyéka átsuhant fölötte. Két pókmajom, akik belakmároztak az erjedő gyümölcsökből, részegen meredt rá. Az Amazonas őserdeje nyolc ország területén feküdt és saját, nagyon változatos élővilággal rendelkezett. Egy törpehangyász mászott az ágak sűrűjében, de dermedten megállt, hogy óvatosan szemügyre vegye őt. Az élénk színű kék és vörös arák figyelmeztetéseket rikkantva röpködtek fölötte.

A sas hangtalanul szárnyalt keresztül az erdőn, olyan magasságban, amit a lombsátor még megengedett, anélkül, hogy akár egyszer is fölé kellett volna emelkednie. Szüksége volt a csavarodó, sűrűn összefonódó ágak és a levélzet védelmére, hogy eltakarják őt a nap elől. A hárpia sas szemeivel képes volt meglátni az alig pár centiméteres dolgokat, még kétszáz méter távolságból is. Akár hetven kilométeres óránkénti sebességgel is képes volt repülni, amikor nyílt területen volt, és szédítő sebességű zuhanórepülésre is alkalmas volt, amikor erre volt szükség. Most a látása volt az elsődleges ok, amiét a sas alakját választotta. Több száz békát és gyíkot látott, amik a fák törzseit pettyezték, ahogy áthussant közöttük. Kígyók tekeregtek az összecsavarodó ágakon, megbújtak az esőben úszó virágok között. Egy hosszúfarkú macska húzta össze magát az egyik magas fán, nagy szemeit a zsákmányán tartva. A sas alacsonyabbra ereszkedett, hogy a dús aljnövényzetet is megfigyelhesse. Mészkő törmelék feküdt egy helyen félig betemetve, ami úgy tűnt, mintha szándékosan lett volna szerteszórva. Egy víznyelő kék vize csillámlott meg előtte, bizonyítékot szolgáltatva egy földalatti folyó jelenlétére. A sas egyre szélesebbre terjedő köröket írt le, amelyek egyre több kilométert fedtek le, mire megtalálta, amit keresett. Leereszkedett az egyik fa alsó ágára egy mesterséges tisztás szélénél. Egy nagy, acélelemekből emelt épület terült el rajta, amit valamikor az elmúlt évben építhetettek. A növekedés már megindult körülötte, és szemmel láthatóan serkentették is azt, hogy mielőbb elrejtse az építményt, de az erdőnek még nem volt rá elegendő ideje, hogy egészen visszavegye a tőle elorzott területet. Valami lyukat fúrt kívülről a fémen, tűz loboghatott odabenn. Még a füst szaga sem volt képes elrejteni a felszálló rothadó hús bűzét, amitől még a madár belsejében is libabőrös lett. Vámpír. A szag ott volt, bár megfakult már, mintha sok felemelkedés múlt volna már el azóta, hogy az élőholt meglátogatta ezt a helyet. Mégis, még mindig mintha a halottak jajgatása szállt volna fel a környező földről. Az épület jobb oldala teljesen elfeketedett, a lyuk bepillantást engedett a belsejébe. Nagyon friss volt ez a csatatér, talán pár óra telhetett el az összecsapás óta. A sas éles szeme láthatta odabenn a felborult bútorokat, egy asztalt és két ketrecet. Egy test feküdt a padlón mozdulatlanul. Két férfi, mindketten emberek, ebben bizonyos volt, kinn állt az épület bejáratánál, hatalmas fegyverek voltak a vállukra szíjazva. Egyikük egy üveg vizet emelt a szájához, és visszalépett az ajtó viszonylagos biztonságába, megpróbálva elkerülni a folyamatosan zuhogó esőt. A másik sztoikus nyugalommal tűrte, hogy a víz átáztassa, mondott néhány szót a másik őrnek, mielőtt elindult volna, hogy körbejárja az épületet. Mindketten nagyon éberek voltak, és a bejáratnál maradó őr kímélte a bal lábát, mintha megsebesült volna. A sas mozdulatlanul figyelt, a vastag, csavart ágak, és a levélrengeteg rejtekéből, távol a világosságtól védtelen tisztástól. Nem telt sok időbe, és egy harmadik férfi lépett ki a tisztásra. Meztelen volt, széles mellkasú, zömök lábakkal, izmos karokkal. Egy másik férfit cipelt a vállán. Vér folyt végig a vállán és a hátán, bár azt lehetetlen lett volna megmondani, hogy az öntudatlan másik férfié-e, vagy a sajátja. Tántorogva ért el az ajtóhoz, de az őr nem mozdult, hogy segítsen neki. Ehelyett félreállt előle, és enyhén megemelte a fegyvere csövét, épp csak annyira, hogy az befogja a jövevényeket. Jaguár emberek. Alakváltók. Kétség sem volt efelől Dominic elméjében. Valaki megtámadta ezt a létesítményt, és jelentős károkat okozott benne. Az emberi őr közömbös volt a Jaguárokkal szemben, mégis beengedte őket az épületbe. A második őr hátra maradt, onnan

követte a két alakváltót, ujja a ravaszra feszült. Elég nyilvánvaló volt, hogy ez pusztán egy törékeny fegyverszünet csak a két faj között. Dominic tisztában volt vele, hogy a Jaguár faj a kipusztulás szélén állt. Látta a hanyatlásukat néhányszáz évvel korábban, és tudta, hogy ez elkerülhetetlen. Akkor a Kárpátiak megpróbálták figyelmeztetni őket arra, ami jön. Az idők változnak, és a fajoknak fejlődniük kell, hogy életben maradjanak, de a Jaguár hímek visszautasították a tanácsot. Ragaszkodtak a régi szokásokhoz, az erdők mélyén éltek, ha találtak egy társat, teherbe ejtették, majd továbbálltak. Vadak és rossz természetűek voltak, képtelenek a letelepedésre. Az a kevés Jaguár hím, akit Dominic ismert, mind óriási fölényességgel és önmaga törvények felettiségének tudatával rendelkezett. Alárendeltekként néztek minden más fajra, és az asszonyaikat nem tekintették többnek, mint a gyerekeik kihordására alkalmas eszközöknek. A királyi család hosszú történelemmel rendelkezett a nőikkel, és leánygyermekeikkel való visszaélésben, a gyakorlatban pedig a többi hím őket vette követendő példának, és átvették tőlük ezt a bánásmódot. Persze közöttük is voltak néhányan, akik megpróbálta meggyőzni a többieket, hogy muszáj megbecsülniük az asszonyaikat és a gyerekeiket, nem pedig tulajdonként kezelni őket, de ezeket árulóknak tekintették, olykor csak nevetségessé tették őket, rosszabb esetben pedig meg is ölték. Végül a Kárpátiak magukra hagyták a Jaguárokat, tudták, hogy a faj kudarcra van ítélve. Tizedik Brodrick, a ritka fekete Jaguárok egyike ugyanúgy vezette a népet, ahogyan az apja, a nagyapja és minden őse tette. Nehéz természetű, brutális férfinak tartották, aki egész, félvérek által lakott falvak lemészárlásáért volt felelős, mert úgy ítélkezett felőlük, hogy nem méltóak az életre. Az a hír járta, hogy szövetkezett a Malinov fivérekkel, és az emberi társasággal is, akik éppen a vámpírok kiirtására hozták létre a maguk szövetségét. Dominic ironikusan megcsóválta a fejét. Az emberek képtelenek egymástól megkülönböztetni egy vámpírt és egy Kárpátit, így titkos társaságukba már rég beszivárogtak azok, akiket el akartak pusztítani. A Malinovok felhasználták mindkét fajt a Kárpátiak ellen vívott háborújukban. A Lycanok eddig még nem álltak egyik oldalra sem, szigorúan semlegesek maradtak, de léteztek, és erre Manolito De La Cruz életpárja volt az élő példa. Dominic kiterjesztette a szárnyait és közelebb repült, közben pedig felerősítette a hallását, hogy kivehesse az épületben zajló beszélgetést. – A nő halott Brodrick. Leugrott a szikláról. Nem tudtuk megállítani. Fáradtság és undor volt a hangjában. Egy másik, fájdalommal tele hang válaszolt neki. – Nem engedhetjük meg magunknak több nő elvesztését. A harmadik hang halk volt, a puszta erő egy morranása, a hatalom, amit hordozott, önmagában is lenyűgöző volt. – Mit mondtál Brad? Egyértelmű fenyegetés áradt a szavakból, mintha azt akarná közölni minden alattvalójával, hogy a legkisebb önálló gondolatot is árulásnak tekinti. – Orvosra van szüksége, – lépett közbe sietősen az első hang. Dominic figyelte, ahogy egy nagydarab, laza farmerbe és nyitott ingbe öltözött férfi előjött az épületből. A haja hosszú, bozontos és nagyon vastag volt. Dominic azonnal tudta, hogy Brodrickot, a Jaguárok uralkodóját látja. A herceg utasításba adta a Kárpátiaknak, hogy a Jaguárokat a sorsukra kell hagyni, másképp Dominic azon a helyen ölte volna meg a férfit, ahol állt. Brodrick személyesen volt felelős számtalan férfi, nő és gyerek haláláért. Magába szívta a gonoszság, megrészegült saját erejétől, hitte, hogy mindenki másnál jobb. Brodrick megvetően végignézett a két őrön.

– Mi a fenéért lógsz itt az ajtóban? Végezd a munkádat! A második őr Brodrickra szegezte a fegyverét, míg az első, aki menedéket keresett a bejáratnál az eső elől lassan eltávolodott tőle. Bicegett, ami alátámasztotta Dominic feltételezését, hogy megsebesült. Brodrick mogorván felnézett az esőre, hagyta, hogy végigfolyjon az arcán. Undorodva kiköpött, majd hosszú léptekkel megkerülve az épületet oda indult, ahol a tűz pusztított. Leguggolt és átkutatta a földet. Nagyon alapos volt, előre dőlt, és beleszippantott a levegőbe, minden érzékszervét felhasználta, hogy felvegye ellensége nyomát. Hirtelen megmerevedett, és hátrahőkölve leült a sarkaira. – Kevin, gyere ki! – kiáltotta. A férfi, aki az imént a sebesültet cipelte, mezítláb sietett ki az ajtón, de már farmert húzott, és épp egy pólót erőltetett rá széles mellkasára. – Mi az? - Láttál valamit abból, aki betört ide és kiszabadította Annabellt? Kevin megrázta a fejét. – Pokoli lövész volt. Leszedett két őrt, és a lövések olyan gyorsan dördültek el egymás után, hogy mindenki egynek hallotta. – Nincsenek nyomok. A legapróbb sem. Hogy a fenébe jött ide? És honnan tudta a pontos helyet, hol kell felrobbantania az épületet, hogy kiszabadítsa Annabellt? Még csak ablakok sincsenek. Kevin az őrök irányába pillantott. – Gondolod, hogy valaki segített neki? – Mi történt odakinn? – intett Brodrick az erdő irányába. Kevin vállat vont. – Üldöztük Annabellt. Végigfutott az erdőn a folyó irányába. Azt gondoltuk, hogy talán ott várja az a férfi, akiről beszélt, hogy el fog jönni, kiszabadítani őt. Nem volt szükségünk fegyverekre, hogy harcolni tudjunk vele, így mindketten alakot váltottunk. Gyorsabban futunk át az erdőn Annabellnél, még akkor is, ha ő is alakot vált. Ez teljesen logikus gondolatmenet volt, - ismerte el Dominic is magasan a fejük fölött hallgatózva, - mégis elveszítették azt a nőt. Brodrick megcsóválta a fejét. – Bradet hogyan lőtték meg? És hol van Tonio? Kevin felsóhajtott. – A barlangok másik oldalán találtuk meg a testét. Összetűzésbe keveredett egy másik macskával. Brad letérdelt mellé, és a következő pillanatban már arra eszméltem, hogy a földön fekszik, és hogy tűz alatt vagyunk. Nem volt fegyverem, így újra alakot váltottam, és megtettem egy nagy kört, hogy megtaláljam a céllövőt, de semmiféle nyomot nem találtam. Brodrick káromkodott. – Ő volt. Ezt az a nő csinálta. Tudom, hogy ő tette. Ezért nem találtál semmiféle nyomot. A fákon menekült el. Egyikük sem mondta ki, ki az az ő. Dominic tudni akarta, ki az a rejtélyes nő, akit nyilvánvalóan legalább annyira gyűlöltek, mint amennyire talán rettegtek is tőle. Olyasvalaki lehet, akivel nem bánná, ha találkozhatna. Négynek az öt De La Cruz közül már volt életpárja. Ez a megfoghatatlan nő, talán az egyik életpár lehet? Lehetségesnek tartotta, bár kételkedett benne. A De La Cruz fivérek nem akarnának nőket látni a csatában. Vadul védelmező természetű férfiak voltak, és a világnak ez a része csak fokozta domináns hajlamaikat. Nyolc országban kellett járőrözniük, és a Malinov fivérek nyilvánvalóan tisztában voltak vele, hogy lehetetlen lefedniük az őserdő minden négyzetméterét. Mégsem küldenék ki egyedül a nőiket soha, semmilyen körülmények között. Nem, ez másvalaki kellett legyen.

A sas széttárta hatalmas szárnyait és a levegőbe emelkedett. A nap már sokat gyengült, és ez némileg könnyített a helyzetén, de az élősködők suttogása hangosabb lett, csábították, fokozták az éhségét egészen a mohóság szintjére, ahol már szinte tisztán gondolkodni sem volt képes. Csak madár alakban volt képes megtartani a józan eszét, míg megpróbált alkalmazkodni a gyötrelem egyre erősödő mértékéhez. Ahogy az éjszaka egyre közeledett, az élősködők lomhasága is múlófélben volt, megelevenedtek, belső szerveit döfködték, a vámpírvér savként marta. Táplálkoznia kellett, de egyre jobban és jobban aggódott amiatt, hogy elfogja az elmezavar, és nem lesz elég ereje, hogy ellenálljon a kísértésnek, ölni fog táplálkozás közben. Minden felemelkedéskor egyre falánkabb éhséggel ébredt, és minden egyes alkalommal, amikor táplálkozott, a paraziták hangosabbak lettek, igyekeztek rábeszélni az ölésre, rá akarták venni, hogy vágyakozzon a hatalom után, ami átrohanna rajta, édes hűvösséget ígértek a vérébe, egyfajta eufóriát, ami megszüntetne minden fájdalmat fáradt testében. A lombkorona árnyékában maradt, egyre szélesedő körben kezdett bele a kutatásba, hogy megtalálja a csata színhelyét, remélve, hogy a sas megláthat ott olyasmit is, amit emberi szemek nem képesek észrevenni. Rátalált a barlang bejáratára, nagyon alacsonyan nyílt a mészkőben, de nem tűnt úgy, hogy nagyobb mélységekbe is levezetne, hogy egész, alagutakkal összekötött barlangrendszereket hozzon létre. Három aprócska kamrából állt csupán, mindegyikben maja rajzokat talált a falon. Mindhárom barlangban megtalálta azonban a rövid, de erőszakos jelenlétek nyomait. Mindegyikben voltak beszáradt vérnyomok. Ismét a magasba lendült, homályos nyugtalanságot érzett a gyomrában. Zaklatottnak érezte magát. Látta már borzalmas kínzások, halál, csaták színhelyeit. Kárpáti harcos volt, az érzelmeinek hiánya jó szolgálatot tett ezeknél az eseteknél. Életpár nélkül, hogy ellensúlyozhassa a benne terjedő sötétséget, szüksége volt az érzelemmentességre, hogy épelméjű maradhasson ezerévnyi gonoszság és romlottság látványa után is. És mégis, a vér látványa azokban a barlangokban, és a tudás, hogy a Jaguár hímek nőket vittek oda, hogy használják őket, ahogyan csak akarják, felémelyítette. De ennek nem lett volna szabad megtörténnie. A szellemi reakció talán elfogadható lett volna, a becsület felemelkedhetett volna benne, hogy megvesse az ilyen tettet. De a testi reakció teljességgel elfogadhatatlan, ráadásul lehetetlen volt. Egyelőre… Az összezavarodott Dominic ismét kiszélesítette a keresést, alaposabban szemügyre vette a folyó fölötti szirteket. Az eső nemhogy csendesedett volna, inkább még jobban felerősödött, ezüstös szürkébe vonta a világot. Még a vastag felhőtakaró ellenére is érezte hogyan rohanja le a forróság, ahogy a folyó nyílt térsége fölé ért. Egy test feküdt összetörten, mozdulatlanul a vízben, fennakadva a sziklákon, viharverten, ottfeledetten. A hosszú, sűrű haj hínárként lebegett az egyik kar beékelődött két szikla közé. A nő arccal felfelé feküdt, halott szemei az eget nézték, az eső ömlött rá a magasból, és végiggördült az arcán, mintha a könnyei lennének. Dominic magában szitkozódva körözött a magasban, majd aláereszkedett. Nem hagyhatta ott csak úgy. Nem volt rá képes. Nem számított hány férfit látott már holtan. Nem hagyhatta ott azt a nőt úgy, mint egy eltörött babát, megbecsülés, tiszteletadás nélkül. Abból, amit kihallgatott Brodrick és Kevin beszélgetéséből, azt szűrte le, hogy családja volt, és egy olyan férje, aki szerette őt. A nő, és a családja is többet érdemelt annál, hogy otthagyott testét a víz dobálja, hogy felpuffadjon, és elbomoljon, eleségül szolgálva a húsevő halaknak, akik lakomáznának belőle. A madár letelepedett a test fölötti sziklára, majd az alakja elmozdult, nehéz, csuklyás köpenyt öltött alakjára, ami segített megvédeni az arcát és a nyakát az égéstől, ahogy leguggolt és elkapta a nő csuklóját. Erős volt, nem okozott neki problémát, hogy kihúzza a vízből és a karjaiba vegye.

A feje hátrabicsaklott a nyakán, látta a horzsolásokat, amik megszínezték a bőrét, ugyanúgy, mint az ujjnyomokat is. Sötét, kékes körök voltak a csuklóin és a bokáin is. Megint megrázta önnön reakciója. Bánat keveredett benne a haraggal. A szíve mélyén érzett szomorúság olyan nehéz volt, hogy lassan elhomályosította a haragot. Vett egy mély lélegzetet. Valaki más érzelmeit érzi? Az élősködők felerősítenék az érzelmeket maguk körül, hogy felfokozzák azt a csúcspontot, amit a vámpír érez az adrenalin fűtötte vértől, amikor az áldozata retteg? Ez is egy lehetőség volt, azzal a szépséghibával, hogy azt el sem tudta képzelni, hogy egy vámpír bánatot érezzen. Dominic bevitte a nőt az erdőbe, a szíve minden egyes lépéstől egyre jobban fájt. Mihelyt belépett a fák közé, vér illata csapta meg. Ez lehetett az a hely, ahol a második csata zajlott, és ahol Bradet megsebesítették. Megtalálta a helyet, ahol a harmadik Jaguár hím levetette a ruháit, és vadászni indult, remélve, hogy becserkészheti a céllövőt. Kevés nyom maradt, ami a Jaguár halálának körülményeire utalt volna, pár szál szőr, egy részleges lábnyom, amit félig már elmosott az eső, mégsem tartott sokáig, amíg megtalálta a macska testét. Két macska között zajlott ott a harc. A halott hím nyomai sokkal szélesebbek voltak, a súlya miatt mélyebben nyomódtak a talajba. De a kisebb macska nyilvánvalóan veterán harcos volt, vad küzdelem után egy jól irányzott harapás a koponyára véget vetett a küzdelemnek. A magasban a lomb vérben ázott, és bőven jutott belőle a földre is. Dominic tudta, hogy a Jaguárok vissza fognak térni, hogy elégessék elesett társuk testét, úgyhogy gondosan tanulmányozta a földet, hogy az agyába véshesse a győzedelmeskedő jaguár nyomait, majd odavitte a nőt a növények legbujább foltjához, amit csak talált. Egy mészkőbemélyedést egészen elborítottak a virágok összegubancolódott indái, ott nyitotta meg a számára a földet, hogy végső pihenőhelyet nyújtson neki. Ahogy a talaj bezárult a nő felett, elmormolta a halotti imát az anyanyelvén, békét kért a lelkének, biztosította, hogy várja már a következő élet, és kérte, hogy a Föld fogadja be a testét, üdvözölje húsát és csontjait. Ott állt egy pillanatig, bár a nap egy sugara utat talált a felhők és a lombkorona között is, átsütötte a nehéz köpenyt, és hólyagokat húzott a bőrére. A paraziták azonnal reagáltak, sikoltozni kezdtek a fejében, töméntelen apró vágást ejtettek a bensőjén, aminek következtében vért köhögött fel. Kitolta egy részüket a pólusain keresztül. Rájött, hogyha nem csökkent a számukon, a suttogások egyre hangosabbak lesznek, és a gyötrelmet már képtelenség figyelmen kívül hagyni. Elégette a vonagló férgeket, még mielőtt besurranhattak volna a földbe, és megpróbáltak volna utat találni vissza a mestereikhez. Rávette a növényzetet, hogy fedje el a földön a sír legapróbb jelét is. A Jaguár hímek vissza fognak térni, hogy eltüntessék a helyszínről fajuk ott jártának minden nyomát, de nem fogják megtalálni a nőt. Pihenhet nyugodtan, nem érhetik már el. Ez volt minden, amit adhatott neki. Egy apró sóhajjal Dominic mégegyszer ellenőrizte, hogy egészen biztos lehessen benne, a helyszín teljesen érintetlennek tűnik, majd ismét magára öltötte a sas alakját. Még meg kellett találnia a győztes jaguár nyomait. A sas éles szemeinek nem tartott sokáig kiszúrni a keresett célt, néhány kilométerre a csata színhelyétől. Addig pedig egyszerűen az erdő hangjait követte, az állatok figyelmeztették egymást a ragadozó jelenlétére. A sas nesztelenül siklott át a lombok között, majd letelepedett egy széles ágra magasan az erdő talaja fölött. A majmok figyelmeztetően sikongattak, egymásnak kiabáltak, lefelé veszekedtek, és ágakat, leveleket dobáltak a nagy, foltos macskára, ami az aljnövényzeten keresztül haladt ismeretlen célja irányába.

Nőstény jaguár volt, dús bundáján élesen kirajzolódtak a sötét foltok és az eső ellenére a vérfoltok is. Bicegett, kissé húzta az egyik hátsó lábát, amin a legsúlyosabb sebei voltak. A fejét lenn tartotta, halálosnak tűnt, pusztán egy surranó árnyéknak, tévedhetetlenül kihasznált minden terepadottságot a rejtőzködésre, olykor még a sas éles szemeinek is nehéz volt nyomon követnie a talajon burjánzó növényzet között. Tökéletesen zajtalanul mozgott, figyelmen kívül hagyta a majmokat éppúgy, mint a madarakat, egyenletesen, kitartóan ügetett, izmai harmonikusan hullámzottak bundája alatt. Dominicot teljesen lekötötte a nőstény makacs kitartása, amivel a súlyos sérülés után is rendíthetetlenül tovább ment, így beletelt néhány percbe, mire rájött, hogy a visszataszító suttogás a fejében jelentősen enyhült. Sokszor leszabályozta az élősködők létszámát a testében, hogy adjon magának némi enyhülést, de eddig még egyetlenegyszer sem hagyták abba az állandó támadást az agya ellen az ilyen alkalmak után. Most mégis szinte némák voltak. Kíváncsian emelkedett újra a levegőbe, és körözni kezdett odafenn, miközben azért még a lombsátor alatt maradt, hogy távol tartsa magától a lemenő nap utolsó sugarait is. Megállapította, hogy minél inkább eltávolodik a jaguártól, a suttogások annál hangosabbakká válnak. Viszont amikor eléggé közel került hozzá, a férgek minden tevékenységet megszüntettek, még azt is, hogy üvegszilánkokként mikroszkopikus sebeket hasítsanak a szervezetében mindenfelé, egy rövid időre teljesen megszűnt a brutális fájdalom. A jaguár folyamatosan tovább haladt, távolodott a folyótól, egyre mélyebbre jutott az erdőben. Leszállt az éjszaka, de még mindig ment. Dominic azon kapta magát, hogy nem tudja otthagyni, és nem is akarta ott hagyni. Kezdett párhuzamot találni közte, a közelében lecsendesedő paraziták, és különös érzelmei között. Haragja hajthatatlan szomorúsággá, és kínná csendesedett. A szíve olyan nehéz volt, hogy alig volt képes mozdulni is. Odalenn felbukkantak a félig betemetett mészkőromok. Egy ősi maja templom ledőlt, összetört maradványai voltak azok, a fák és az indák szinte teljes egészében beszőtték már az egykor impozáns épület romjait. A környező pár négyzetkilométeren egy ősi civilizáció maradványai szóródtak szét. A maják földművesek voltak aranykukoricát termesztettek a dzsungel közepén, suttogó tisztelettel beszéltek a Jaguár istenről, templomokat emeltek, hogy összekössék az eget, a földet és az alvilágot. Meglátta a víznyelőt, amit már korábban megjegyzett magának, ami alatt egy hűs földalatti folyónak kellett lennie. A jaguár megállás nélkül továbbment a maja maradványtól, és elért egy újabb romhoz, bár ezt nemrégiben használták. Az összegubancolódott indák, és a környéken növekvő fák vastagsága alapján úgy körülbelül húsz évvel ezelőtt használhatták ezt az egyértelműen modern épületet utoljára. Egy megrozsdásodott, indákkal beszőtt generátort látott az egyik oldalánál. A föld még most is sírt a csata emlékétől, és a mészárlástól, amire itt sor került. A bánat olyan súlyossá vált, hogy Dominicnak muszáj volt enyhítenie a terhen. A hárpia sas távolabb repült a lombsátor alatt a jaguártól, aztán pedig mozdulatlanul figyelte, hogyan vág át a nagymacska a réges-régi csatatéren, mintha csatlakozna a holtakhoz, akik ott jajongtak.

2. Az életem maga volt a kín, a családomat elszakították tőlem. A dühöm tart életben. Feladtam a reményt. Könnyeim elfolytak az esőerdőben, sebzett szívem vére a földre hullt. Apám elárult engem. Alig vagyok képes felfogni. Solange Dominicnak.

Az eső kitartóan esett, de ez csak tovább fokozta a párás hőséget, könyörtelen felhőszakadás volt ez, sehol egy hasadás a felhőkön, csak az egybefüggő, vakító, végtelen eső. A madarak a vastag, csavart ágak között rejtőztek, magasan a lombkoronában, és enyhülésben reménykedtek. Levelibékák tarkállottak az ágakon és a fák törzsein, a gyíkok leveleket használtak esernyőnek. A levegő fojtóan mozdulatlan maradt, nem csak a talaj fölött, de az ágak magasságában is, az eső úgy tűnt eltökélte, hogy eláztat minden élő teremtményt, ami csak az erdőben van. A szürke esőben és a párás forróságban a jaguár kitartóan ügetett a rothadó-megújuló aljnövényzetben, a kidőlt fák és a csipkés levelű óriási páfrányok között, amik minden lehetséges repedésben, hasadékban gyökeret vertek. Az a kis vízér, amit követett, a széles, gyors folyású folyótól vezetett egészen az őserdő mélyére. Az utóbbi húsz esztendőben évente kétszer járta be ezt az utat, visszatért oda, ahol minden elkezdődött, egyféle zarándoklat volt ez a számára, amikor belefáradt, hogy emlékeztesse rá magát, miért is teszi azt, amit tesz. Nem számított mennyit változott az erdő, az sem, mennyi új élet emelkedett a magasba, csalhatatlanul tudta az utat. A virágok ragyogó színei kirobbanóak voltak, indáik feltekeredtek a vastag törzsekre, körülfonták az ágakat, a szirmok szinte egészen elborították őket, élő, eleven szépséget varázsolva az őserdő ezernyi különböző zöldben pompázó színeibe. A lombsátrat is átszúró óriási fák szerteágazó támgyökerei uralták az erdő talaját. Tekergő, bonyolult szövevényük gondosodtak az esőerdő legnagyobb fáinak támasztékáról és táplálékáról egyaránt. A gyökérrendszerek óriási kiterjedésűek voltak és rengetegféle alakban előfordultak, legyezőként terültek szét, vagy ketrecet, sötét, tekervényes labirintusokat alkottak, amik menedéket nyújtottak azoknak a teremtményeknek, amik elég kétségbeesettek voltak ahhoz, hogy szembeszálljanak a rovarokkal, amik szőnyegként borították a leveleket, a korhadó rétegeket, megosztva a teret az apró gyümölcsevő denevérekkel, akik tanyát vertek az impozáns kapokfák hatalmas gyökérhálózatai között. Fenn a magasban, a jaguár haladási irányával egy vonalban, egy hatalmas hárpia sas repült, sokkal nagyobb, mint egy átlagos példány, a sötét szárnyak több mint kétméternyire tárultak szét. Hangtalanul suhant az ágak labirintusában, könnyedén tartotta a lépést az égen. A két portyázó ragadozó jelenlétében az állatok összehúzták magukat és szánalmasan remegtek.

A sas merőn lefelé nézett, figyelmen kívül hagyott egy lajhárt éppúgy, mint egy csábító majomhordát, kizárólag a jaguárra koncentrált, ami messze alatta haladt az erdő talajának kusza növényzetében. A földön keresztülkígyózó, tápanyag után kutató temérdek gyökér néhol áthatolhatatlan akadályt képezett. A hatalmas törzsekre különféle kúszónövények indáinak ezrei csavarodtak fel, létrának használva a fákat a nap felé. Az erdei liánok gyökerei és az indák hatalmas kötegekbe csavarodva csüngtek alá és kötöttek össze egymással fákat, egyfajta légi sztrádát képezve ezzel a lombsátorban lakó állatoknak. A törzseken le-felkúszó, összehurkolódott, megtekeredett liánok rései, üregei eszményi rejtekhelyei voltak az állatoknak. A jaguár habozott, tisztában volt hatalmas, égi ragadozó kísérője jelenlétével. Az éjszaka gyorsan ereszkedett, de a nagy madár tovább haladt vele egy irányban, néha lusta köröket írva le, máskor alámerülve a fák között, felbolydítva az erdei állatokat, míg a lárma olyan féktelen és hangos lett, hogy a jaguár már azt fontolgatta, ne üvöltsön-e egyet figyelmeztetésképpen. Végül úgy döntött, figyelmen kívül hagyja a madarat, követi az ösztöneit és tovább halad célja felé. Az alacsony dombokat és sekély lejtőket édesvizű vízfolyások szabdalták darabokra, patakok ömlöttek keresztül a sziklákon és a növényeken, a folyó irányába száguldva. Ahol beleáradtak a folyóba a világos vízfolyások, nem volt áttetsző a felszín, a nehéz hordalék tejeskávé színűre festette. Gazdag, élettel teli volt ott a víz, otthont nyújtott a ritka folyami delfineknek is. A sötét vízfolyások tisztának és talán csábítóbbnak tűntek, mentesek voltak az üledéktől is, de tisztaságuk természetellenes volt, szinte teljesen élettelenek voltak, vörösesbarna színüket a beléjük oldódott tanninok adták, amik a rothadó növényzetből oldódtak beléjük. A jaguár pontosan tudta, hogyan kell vadászni a gazdag, fehér vízbefolyások közelében, elég volt belecsapnia a vízbe és felpöccintenie onnan a halakat, ha éhes volt. Kullancsok és piócák rajzottak fel, a meleg és a hőség táplálkozási őrjöngésbe űzte őket, vérre volt szükségük, és erre a célra megfelelt nekik bármilyen melegvérű élőlény. A nagymacska figyelmen kívül hagyta a fárasztó vérszívókat, amiket testmelege, és a nyílt seb vonzott a bal oldalán. Mennydörgés rázta meg a fákat, akár egy vészjósló előjel. Egy lajhár moccant meg végtelen lassúsággal, algákkal borított szőre zöldes árnyalatot kapott, elősegítve, hogy beleolvadhasson a fa lombozatába, amin éppen táplálkozott. De a jaguár nagyon is tisztában volt a jelenlétével a feje fölött, ahogyan tisztában volt az egész erdővel, még a hárpiával is, ami minden mozdulatát követte magasan a levegőből, annak ellenére, hogy már majdnem egészen kiteljesedett az éjszakai sötétség. Ám ahelyett, hogy felzaklatta volna, a jelenléte valahogyan csillapította, lenyugtatta egyre növekvő rettegését, enyhítette teljes kimerültségét, amit sebei és a növények útvesztőiben kitartó konoksággal rótt útja miatt érzett. A liánok kusza fonadéka egyre vastagabb lett, a jaguár hangtalanul lépdelt párnázott mancsain az aljnövényzetben, kidőlt farönkök és vizet csepegtető levelek között, amiktől ő maga is csuromvizes lett. Teljes magabiztossággal suhant a tengernyi akadály között is, annak ellenére, hogy sántítása teljesen nyilvánvaló volt. A víz hangja fülsiketítővé erősödött, amikor megközelítette azokat a lejtőket, ahol a víz áttörte a töltéseket, és a folyóra szabadult. Ahogy a nagymacska átvonult az égen, feje fölött a hatalmas égi ragadozóval, a majmok és a madarak már messziről figyelmeztették a ragadozók számára prédaként szóba jöhető pekarikat, tapírokat és szarvasokat. Ijedt kiáltásokkal szólongatták egymást. A jaguár harapása megrepeszthetné a koponyájukat, mint egy érett diót. Ugyanolyan jó volt fáramászásban, mint úszásban, vadászhatott földön, vízben és a fákon is. A hárpia sas is könnyedén jutott táplálékhoz, mozdulatlanul gubbasztott magaslesén, hogy aztán hangtalanul alázuhanva lecsapjon elővigyázatlan áldozatára.

Izmok kötegei fodrozódtak a jaguár fényes bundája alatt. Több foltja volt, mint egy leopárdnak, színei tökéletesen megfeleltek éppúgy a nappali árnyaknak, mint az éjszakának, lehetővé téve, hogy úgy mozogjon az őserdőben, akár egy hangtalan fantom. Aranyszínű, fekete foltos bundáját régen sokan gondolták az éjszakai ég térképének, és kincsként vadásztak rá. Mozgása még nyilvánvaló sérülése ellenére is nemes volt, léptei a területén impozánsak, tiszteletet parancsoltak az erdő összes többi lakója számára. Lopakodó támadásra teremtették, az emberénél hatszor jobb látása, és visszahúzható karmai voltak. Az állatok összerezzentek a figyelmeztető kiáltásokat hallva, óvatos pillantásokat vetettek maguk köré, de a macska a mászásra koncentrált, azon a keskeny földsávon egyensúlyozott, ami a vízesés pereménél körbevezetett, korábbi utazásaiból jól tudta, hogy a növényekkel borított keskeny kis híd alattomos veszélyt rejt, elég egy óvatlan mozdulat, egyetlen rossz lépés. Végül átért, és folytatta kanyargós útját az indák és a gyökerek kusza útvesztőjén keresztül az erdő legsötétebb mélyére. A hárpia sas szárnyát és hátát, palafekete tollak fedték. Fehér lábait ugyanez a fekete csíkozta, és a nyaka köré is ez simult gallérként, még feltűnőbbé téve a fölötte viselt hosszú szürke tollkoszorút, amit az erőteljes ragadozó madár viselt. Erőteljes lábai a grizzly medvééhez hasonló méretű karmokban végződtek. Széttárt szárnyainak mérete alapján lehetetlennek tűnt, hogy hatalmas ragadozó képes legyen az ágak és a liánok kibogozhatatlan szövevényében berepülni a lombkoronát, a sas mégis fenséges könnyedéggel tette ezt, lépes tartva a földön ügető nagymacskával. A jaguár folytatta útját az erdőn át, bicegése egyre hangsúlyosabbá vált, ahogy próbálta tehermentesíteni a súlyosabban sérült bal oldalát. A rászáradt vér feloldódott az esőben, és végigfolyt a bundáján, hogy aztán lecsepegjen az erdő talajára. Mégis tartotta az egyenletes tempót, a fejét lehajtotta, az oldala hullámzott, ahogy egyre növekvő fájdalommal kanyargott a gyökerek és indák tekervényes hálójában, konok elhatározással, hogy eléri a célját. Az égbolt a lombsátor fölött végképp elsötétedett, és az eső is csendesedett valahára. Denevérek emelkedtek a levegőbe, az erdő talaját több millió rovar árasztotta el. A macska folyamatosan mozgásban maradt, folytatta az útját a fák között. Kétszer is a liánok alkotta légi utat kellett választania, arra használva a fák ágait, hogy átkeljen a sebes sodrású vizeken. Tudott úszni, de kimerült volt, és az eső még a legkisebb ereket is megduzzasztotta, úgy tűnt, mintha az erdő talaja ontaná magából mindenfelé a vizet. A sas végig a közelében maradt, furcsa módon erőt adva neki, hogy folytassa az útját. Úgy érezte, mintha egész éjjel ment volna, mire felismerte az első jelet, egy összedőlt templom romjait, aminek szerkezete még maradványaiban is lenyűgöző volt, valaha arra szánták, hogy összekösse az eget, a földet és az alvilágot. Mészkőből készült jaguár szobor őrizte a romokat, tágra nyílt szemmel vicsorgott rá, megbámulta, mintha megítélné mennyit ér. Most kimerülten, túlságosan fáradtan, nem érezte magát túlságosan érdemesnek. Lehajtotta a fejét, és most első alkalommal leejtette az állát, majd a szobor mögé lopakodott, hogy elkerülje a bámuló szemeket, majd hangtalanul tovább nyomult egyre beljebb a sűrű aljnövényzetben. Néhány újabb kilométer után az éjszaka még sötétebbnek tűnt, a fák még sűrűbben sorakoztak egymás mellett. A növények ott tekergőztek minden egyes törzsön, elfoglaltak minden létező teret, olyan szorosan fonódtak össze, hogy szabályosan át kellett préselnie magát közöttük, hogy eljusson a töredezett mészkőromokhoz, amik szétszóródtak a környéken, és félig azokat is belepte már a vastag növénytakaró az egykori tisztáson.

A fák rég visszavették már azt a földet, ahol kiirtották őket, hogy helyet csináljanak a kis tanyának és a falunak. A kukorica már rég eltűnt, de a jaguár még emlékezett a sok sornyi fényes, zöld levelű szárra, amik a napra és az esőre emelték fejüket az őserdővel körülvéve. Tök és babágyások szegélyezték a sorokat, az emberek visszatértek az ősi módszerekhez, lisztet őröltek a kukoricából, mészkőpor és víz felhasználásával, ahogyan azt az elődeik tették réges-rég ugyanezen a helyen. Érezte, hogyan fut a lábai alatt nagy folyó a sokszorosan véráztatta föld alatt. Az ősei itt haltak meg húsz évvel ezelőtt, a családja, a barátai. Örökké hallani fogja sikolyaikat, tudni fogja milyen a valódi rettegés a gonoszság terrorjától. A feje fölött a hárpia egyetlen kiáltására a felriasztott majmok olyan visításba kezdtek, ami orkánná duzzadva zúdult végig az erdőn, de ez a zaj megnyugtatta őt. A sas, az ég ura leszállt a lombkoronában, és lenézett a jaguárra. A macska felemelte a fejét, mintegy nyugtázta a jelenlétét, éles szemei a lombokat vizsgálták. Szokatlan jelenség volt a nagy ragadozó madár éjszakai vadászata, nyugtalanítania kellett volna a jaguárt. Bármi más szokatlan történés ebben az erdőben, ahol a legendák és a rémálmok is megelevenedtek és elindultak az éjszakában, nyugtalanná tette volna, a madarat valahogy mégis inkább egy furcsa társnak tekintette. A jaguár és a sas hosszú ideig csak meredtek egymásra, egyikük sem adta fel, egyik sem nézett félre. A macska szemlélte az égi vadászt, és azon tanakodott, mit jelenthet az, ha egy nappali ragadozó az éjszakában vándorol az elvékonyodó esőben. Viszont túl fáradt volt ahhoz, hogy túlságosan érdekelje a válasz, így ő volt az első, aki megtörte a szemkontaktust. Ez a hely, ezek a romok, ahol két falut is lemészároltak, ahol szellemek jajongtak és kiáltottak bosszúért, nem az a hely volt, ahol a lány még több bonyodalmat szeretett volna keresni. Folytatta az útját a félig eltemetett kőtörmelékek között, el azalatt a magas kapok fa alatt, amelyen a sas ült. A fenséges madár a levegőbe emelkedett, szemrevételezte a maja romokat, majd alacsonyabbra ereszkedve az újabb kori pusztítás nyomait is alaposan megszemlélte. Az éles szemek átvizsgálták a földet, majd még alacsonyabbra vitorlázott, majdnem hozzáérve áthussant a jaguár fölött is, mielőtt óriási fesztávolságú szárnyai egyetlen suhintásával ismét a magasba emelkedett volna, visszatérve a lombok magasságába. A jaguár érezte a hozzá oly közel csapó szárnyak gerjesztette szelet is. Felemelte a fejét, és nézte a sast, amíg az el nem tűnt a szeme elől, mielőtt kieresztette volna a karmait, hogy azok segítségével ő is felkapaszkodjon az egyik fára. Előbb csak állt odafenn egy pillanatig, és nézte az immár üres eget, és tökéletesen, teljesen egyedül érezte magát, bánata súlyos teherként szakadt rá. Nem engedhette meg magának a bánatot. Azért volt szüksége erre az utazásra, hogy felélessze magában a haragot, nem, nem is a haragot, az nem volt elegendő ahhoz, hogy életben tartsa, amikor magányos volt, kimerült és sebesült. Mélységes dühre volt szüksége, amit fegyverré csiszoltak a gonoszság elleni harccal töltött évek, az olyan nők védelmében vívott csaták, akik nem tudtak önmagukért harcolni. Egy széles ágvillában kényelmes helyet talált, megpihentette rajta sajgó testét, bedugta a fejét a mancsai alá, hogy megvédje a végeláthatatlanul szemerkélő esőtől, és lenézett faluja romjaira. Bámulta a lerombolt épületeket, és a romok, amik egykor az otthonát jelentették, lassan visszahúzódtak a szemei elől. A mindent ellepő növényzet eltűnt a szemei elől, és a szent hely már nem véráztatta temető volt többé, hanem négy aprócska ház, egy kukoricafölddel és veteményeskerttel.

Egyszerre meghallotta a nevetés hangjait is, gyerekek játszottak a megtisztított földön, egy labdát rugdostak. Az öccsei, Avery és Adam, mindketten úgy néztek ki, mint szeretett mostohaapja, aki magas volt és jóképű, mindig mosolygott, amikor felkapta őt, a magasba emelte és megforgatta, amitől mindig hercegnőnek érezte magát ott, a dzsungel közepén. Ott volt a legjobb barátja, Marcy, és az ő testvére, Phin, egy magas, komoly fiú, aki nagyon szeretett olvasni. Marcy a hatalmas zöld szemeivel és a megnyerő mosolyával mégis mindig rá tudta venni, hogy velük játsszon. A szüleik… A jaguár pislantott párat, és megpróbált visszaemlékezni Marcy és Phin szüleinek a nevére. Hogyan felejthette el? Soha nem feledheti el ezeket az embereket. Ő maradt az egyetlen személy, aki megjegyezhette a létezésüket. Idegesen felállt, az oldala hullámzott, kilógó nyelvvel lihegett, ahogy lassú agyával küzdött, hogy felidézhesse a két embert, aki annyira jó volt, mint mindenki más is a kicsiny faluban. Annika és Joseph. Megkönnyebbülten felsóhajtott és visszaheveredett az ágra. A harmadik házban Audrey nénikéje, anyja húga élt a lányaival, Juliette-el és a legújabb unokahúgával, a kis Jasmine-nal. Ő nagyon közel állt korban Juliette-hez, kevesebb, mint egy év választotta el őket egymástól, és folyamatosan jártak-keltek mindketten a két ház között. A negyedik épületben élt a gyerekek nagy része, négy fiú és két lány, minden árvaságra jutott apróságot Benet és Rachel vett védelmező szárnyai alá. Távol a civilizációtól éltek, dolgoztak és játszottak, messze az erdő mélyén, és a felnőttek megtanították őket, hogyan rejtsék el magukat a közeli barlangokban és titkos alagutakban. Sajnos a barlangok gyakran voltak víz alatt, és nagyon óvatosaknak kellett lenniük odalenn, egy-egy váratlan felhőszakadástól könnyedén csapdába eshettek az ár által elöntött alagutakban. Mégis, pár naponként a szüleik gyakoroltatták velük, hogyan fussanak el odáig anélkül, hogy egyszer is visszanéznének, és hogyan használják fel a vizet a nyomaik eltüntetésére. Phin volt a gyerekek között a legidősebb, és ő gyakran szegődött a nyomába, hogy a külső világgal kapcsolatos végtelen számú kérdéseivel bombázza, és arról, hogy miért kell nekik időnként a lehető legnagyobb csendben bujkálniuk. A fiú ilyenkor elszomorodott, a fejére ejtette a kezét, és elmondta neki, hogy ő mennyire különleges, és hogy mindannyiuknak vigyázniuk kell rá. A jaguár sóhajtott. Az eső még mindig szemerkélt, és a macska felemelte felé az arcát, hogy lemoshassa a pofájáról a könnyeket. Egyáltalán nem jó, hogy siratja a múltat. Nem változtathat azon, ami megtörtént, legfeljebb azt próbálhatja megakadályozni, hogy mások is átéljék ezt a fájdalmat és veszteséget. Ahogy újra lenézett a romokra, a gyerekek nevetése hirtelen sikoltozásba fordult, férfiak ömlöttek elő a dzsungelből, és velük együtt nagymacskák, amik szétszaggatták, feltépték a fiúk torkát. Adamet és Averyt a gabonaföld közepén kapták el. Ők hárman bújócskát játszottak, és hirtelen hatalmas jaguár hímek vették körbe őket. Szemrebbenés nélküli kegyetlenséggel törték össze a fivérek koponyáit, agyvelejükre és vérükre rátapostak a kukoricásban. Megpróbált elmenekülni, de az egyik vadállat felkapta és kivitte a tisztásra, ahol Phin és az apja harcoltak vállvetve, hogy megakadályozzák, hogy az anyját kirángassák a házból. Zokogás elfojtott nyöszörgése tört fel a jaguár torkából, amit képtelen volt benntartani. Lihegve emelte a pofáját az ég felé, égő könnyei elkeveredtek az esőcseppekkel. Adam és Avery eltűntek előle, testüket brutális kegyetlenséggel dobták félre, mint valami szemetet. Visszaemlékezett a szédítő utazásra, begyűrték egy kar alá, és átrohantak vele a

kukoricaültetvényen, a növények éles levelei összevagdosták az arcát, vér fröccsent mindenfelé. Látta hogyan öli meg Benetet egy bozótvágó késsel az egyik férfi. Odébb a négy fiú holtteste mellett futottak el vele, még a legfiatalabb is ott volt, a kicsi Jake, aki mindössze két éves volt. Rachel egy pisztolyt szerzett, azzal lövöldözött a hímekre, hogy távol tartsa őket három kicsi lánytól. Az egyik férfi vadászpuskával tért vissza, és Rachel sebesülten, vérezve esett össze a háza ajtajában. A férfiak rátapostak a testére, míg kihúzgálták bentről a sikoltozó lányokat. Olyan rengeteg vér volt. Iszonyatosan sok. Szétfutott vörösen, de feketén ragyogott, mire a Hold felkelt. Valaki tüzet gyújtott, és az otthonaik, a kertjeikkel együtt elégtek. Phin feléje fordította a fejét, egyenesen ránézett, amikor az egyik Jaguár hím a veséjébe döfött egy kést. Csak bámulták egymást, a szája néma sikolyra nyílt, ami soha nem hagyta el a torkát. Fogva tartója ledobta őt Phin összerogyott teste mellett, és ő rémülten figyelte, hogyan távozik az élet a szemeiből. Mostohaapja bátran harcolt, megpróbálta megvédeni az anyját. A mellkasába és a hátába döfött kések vették el az erejét. Egy hatalmas termetű férfi vágta el a torkát, véget vetve a küzdelemnek, és anyját ugyanazzal a kézzel rángatta ki a házból, amit férje vére festett vörösre. Újra és újra arcul ütötte az anyját, mielőtt odalökte volna a többi férfinak, és odament volna minden testhez, hogy meggyőződjön róla, hogy egyetlen felnőtt, vagy gyerek hím sem maradt életben. Ezután fordult a lányok felé. A jaguáron belül a szíve dübörögni kezdett, megízlelte a félelmet, a harag biztos előjelét. A tomboló dühét. Érte nyúlt. Szüksége volt rá. Kétségbeesetten megpróbálta hagyni, hogy felemelkedjen benne, ahogy felidézte, ahogy az a borzasztó ember megfogta dús sörényét, és a véren keresztül odahúzta abba a házba, ahová az összes fiatal lányt hurcolták. Biztos volt benne, hogy felderíthették előbb az aprócska kis falut, mert néhány férfi Audrey, Juliette és Jasmine keresésére indult. Hálás volt azért, hogy ők hárman eltűntek, felmentek csónakon a folyón, hogy kereskedőhajókkal kereskedve ellátmányt szerezzenek, amikor rajtuk ütöttek. A támadóik Jaguár hímek voltak, alakváltók, akik nőket kerestek, akik még képesek voltak felvenni a nagymacska alakját. Sok nő tett úgy, ahogyan az anyja, találtak egy emberi férfit, aki velük maradt és szerette őket, együtt nevelték fel a gyerekeiket. De ez gyengítette az alakváltó fajt, és most már egyre kevesebb nőstény volt képes a váltásra. Néhány hím, akiket a ritka fekete jaguár vezetett, elkezdte rabszolgaságba dönteni a nőket, lényegében tenyészeszközökként használva őket. Azokat a gyerekeket, akik nem voltak képesek az alakváltásra, megsemmisítették. Solange Sangria lenézett a földre, amit ősei és a családja vére itatott át. Csak a jaguárja testében tudott visszatérni ide, emberi alakjában képtelen volt szembenézni az őt ért veszteséggel. Sírt, miközben az eső áztatta az arcát, a szíve darabokra szakadt, ahogy visszaemlékezett a nagy fekete bestia sárgás-zöldes szemeire, amik felmérték az értékét. Az apja, a rettegett Brodrick. A férfi, aki erőszakkal párosodott az anyjával, mert az ő vére tiszta volt, és amikor megszökött, kíméletlenül vadászott rá. És végül rá is talált, kíméletlenül levágta a férjét és a fiait az aprócska falu minden más lakójával, olyan gyerekekkel együtt, akiknek a szüleit alkalmatlannak ítélte arra, hogy éljenek. Örökké emlékezni fog arra a merev tekintetre. Fagyos volt. Könyörtelen. Egy férfié, akinek lányaként kellett volna szeretnie őt, de aki mégis csak akkor látta értékesnek, ha alakváltókat tud sikeresen a világra hozni. A lányokat lekötözték és kínozni kezdték. Egyenként. A többiek pedig kénytelenek voltak végignézni, hogy előbb kisebb, majd egyre nagyobb vágásokat ejtettek rajtuk újra és újra,

hogy kiprovokálják, hogy a jaguár a felszínre emelkedve megpróbálja megvédeni a gyermeket. Ha a macska nem tört elő, az apja egyenként mindegyikről kijelentette a többiek előtt, hogy értéktelen. Azt a lány megölték, és a testét kidobták a többi holttest mellé a tisztásra. Aztán rá került a sor. Ő volt az utolsó lány. A férfi, aki nemzette, aprólékos gonddal dolgozott rajta, egy nagy pengét használt, jeges dühe egyre növekedett, ahogy megpróbálta belehajszolni a macskáját, hogy felfedje magát. A fájdalom kínzó volt. Felhasogatta a lábait, míg vérezni kezdtek, az anyja könyörgött és harcolt, végül még nőstényjaguár alakba is elmozdult, így végül a férfiaknak végül ki kellett ütniük, hogy képesek legyenek megfékezni. Az anyját elvitték, és Solange ott maradt, hogy szembenézzen acélos tekintetű, irgalmatlan apjával. Egyetlen ok miatt nevezte rettenetes Brodricknak. Órákat töltött a kínzásával, hogy megbizonyosodjon róla, hogy képes alakot váltani, akár az anyja, aki az egyik legerősebb Jaguár vérvonalból származott. Ezt a vérvonalat mindenki tisztelte. De ő makacsul elrejtette előle a macskáját, engedelmeskedve az anyjának, és tudta, hogy az apja velejéig gonosz. Hogy túlélje a fájdalmat, gyerekes bosszúgondolatokkal töltötte meg az elméjét. Órákat, napokat feküdt ott. Az éjszakák és a nappalok összemosódtak, és az a férfi, aki nemzette, türelmes volt, nem törődött a szenvedésével, apró vágásokat ejtett a bőrén, majd aládugta a pengét, mintha a késével képes lenne lehántani emberi bőrét, hogy megtalálja alatta jaguár alakját. Nem szólt egy szót sem. A végén már nem is sírt. Még akkor sem, amikor megragadta vértől csapzott haját, és ledobta az ágyról a padlóra, hogy aztán undorodva csóválja meg fölötte a fejét. – Itt egy gyerek, akit én nemzettem, és aki mégsem használható semmire – nyilvánított véleményt. – Teljesen értéktelen. Látta a hatalmas karmokat a torka felé nyúlni, hogy hogy felhasítsák azt, de nem hátrált meg, nem próbált elhúzódni az útjából, dacosan, mereven nézett a szemébe. Soha nem felejti el azt a marcangoló fájdalmat, amikor a karmok felhasították a nyakát, és a vére ömleni kezdett, az apja pedig hanyagul odadobta a testét a halottak közé a véráztatta földre. Solange-nak fogalma sem volt róla, mennyi ideig feküdt öntudatlanul, de amikor felébredt, világos volt. Halálosan szomjas volt, és mintha minden egyes csontot összetörtek volna a testében. A Jaguár hímek eltűntek, csak a barátai és a családja holttestei feküdtek mellette. Talpra erőltette magát, és keresztülbotladozott a tisztáson, ami úgy nézett ki, mint egy vágóhíd. A föld vörös és nyirkos volt, a rovarok máris elárasztották a testeket. El sem tudta képzelni, hogyan lehet még mindig életben, amikor a torka nyitva tátongott, belealvadt vére ragadós és nedves volt. Odament minden egyes testhez, megpróbálta felébreszteni őket, egy nyolc éves kislány állt az erdőben, mindenki, akit ismert és szeretett, halott volt, lemészárolták őket. A szomjúság a víznyelőhöz hajtotta, ahol a földalatti folyó futott a mészkő alatt. Ivott, és ismét lefeküdt, hagyta a sötétségnek, hogy elragadja. Sikoltozásra ébredt. Szíve keményen a mellkasának döndült, a rettegés mozdulatlanná dermesztette. Visszatértek? Az a szörnyű ember azokkal a hideg, halott szemekkel, amik értéktelennek ítélték őt? Audrey néni tört át a dzsungelen, Juliette-t vonszolva maga mellett követte a nyomait a víznyelőig. Könnyek futottak le nagynénje arcán, és Jasmine is sírt a karjaiban. Térdre esett Solange mellett, az ölelésébe húzta unokahúgát és mind a négyen zokogtak a végtelenségig, elsiratva mindenkit, akit szerettek.

A jaguár nyújtózott, elővigyázatosan kímélve sérült lábát, és pislogott, a szemei fájtak, a szíve elfacsarodott a rettenetes kíntól. Olyan iszonyatosan sok halált nem tudott megakadályozni, és annyira fáradt volt. Végtelenül fáradt. Hogyan tarthatná életben a gyűlöletét? Honnan vegyen elsöprő haragot, hogy folytatni tudja a küldetését? És legfőképpen most, hogy teljesen egyedül maradt? Jasmine unokahúga terhes, Juliette pedig egy Kárpáti hím párja lett. Lehet, hogy azt mondja róluk, hogy a Kárpáti hímek a föld ostorai, de igazság szerint Juliette nagyon is boldog volt. Jasmine pedig az ő felügyeletük alatt volt. Testvéreiként szerette Juliette-t és Jasmine-t, nem akarta a saját életét nekik, de valakinek meg kellett mentenie a nőket a szörnyektől, akik rájuk vadásztak az erdőben. Ráfektette pofáját a mancsaira, hagyta, hogy a szemei lecsukódjanak, és felidézte egyetlen társát. Egy mesét. Egy álmot. Juliette és Jasmine kinevetnék, ha megtudnák, hogy a férfigyűlölő Solange valójában hogyan éli túl az életében megtörtént borzalmakat. Álomszeretője után nyúlt, az egyetlen férfi után, aki átsegítette minden borzalmon. És Isten a tudója, hogy ezen az éjszakán mekkora szüksége volt rá. Mélyre nyúlt az elméjében, nagyon bizalmasan ismerte már az álmot. Először a hangját hallotta meg, szelíd volt és lenyűgöző. Hány éjjel énekelt neki, hogy aludni tudjon? Szerette azt a dalszöveget és a kísérő dallamot, amíg él, soha nem fogja elfelejteni. Az Amazonas vidéke olyan hely, ahol a legendák és a mítoszok életre kelnek, ahol az álom találkozik a valósággal. Pontosan úgy, ahogyan az ég, a föld és az alvilág egymáshoz értek a hatalmas templomokban. A történelem folyamán a sámánok tisztelték a Jaguár szellemet, ismerték a váltókat, akik emberként és állatként is vadásztak, nappal és éjjel is. Egyszer régen, amikor egy mészkőbarlang mélyére húzódott el egy súlyos sebesülése után, elképzelt magának egy társat, egy legendát keltett életre a fejében. Talán nem volt egészen magánál, mint ahogyan most sem, akkor is és most is szüksége volt rá, hogy megnyugtassa. Természetesen harcosnak kellett lennie. Hiszen képesnek kellett lennie rá, hogy tisztelje. Néha nappal, néha éjjel álmodozott róla, így lassan alakot öltött az elméjében. Magas volt, széles vállú, hosszan a hátára folyt fekete haja, domború mellkasa, hosszú karjai voltak és férfias arca. Sok csatát megvívott és belefáradt már az egyedüllétbe, de álmában tudta, hogy csak ő van neki. Mindig eljött hozzá a csatái után, és ő megadta magát neki, vigaszt találtak egymásban. Soha nem volt képes egyértelműen eldönteni, milyen színű is a szeme. Szeretkezés közben élénk kéknek tűnt, máskor sötét smaragdzöldnek látta. Mindig felizgatták álomszeretője szemei. Soha nem volt ugyanaz, kiszámíthatatlan volt, hűen tükrözve a férfi rejtelmességét. Egy költő lelke élt benne. A hangja nagyon gyengéd volt, megbabonázó, dallamos és nagyon szép. Gyakran ringatta őt álomba, amikor a fájdalom elsötétítette az elméjét, és egyedül feküdt a sötétben, dübörgő szívvel, szájában a félelem ízével. Nem mert róla álmodni soha, amikor emberi alakban volt, vagy bárki más is volt a közelében. A férfi egyedül az övé volt, és szüksége volt rá, hogy megvédje, úgyhogy hagyta, hogy megszállja az álmait, amikor jaguár alakban volt. Mélyen az állat testébe visszahúzódva nem motyoghatott hangosan, hogy valaki más is meghallja. Ő volt a titkos gyengesége, vagy épp az ereje, attól függően, hogy milyen hangulatból szemlélte ezt az álomlétet. Gondoskodott róla, hogy minden nemes férfitulajdonsággal rendelkezzen, hogy olyasvalaki legyen, mint a mostohaapja volt, aki ott állt a felesége és a gyerekei mellett, és szerette őket mindenestől, úgy, ahogyan voltak. Vele sem bánt soha másképp, azután sem, hogy megszülettek a saját fiai.

Imádta őt és úgy kezelte, akár egy hercegnőt, ráadásul teljesen elkényeztette. Végtelenül szerette őt, és ha valaha is lenne egy saját férje, ami magát ismerve lehetetlen volt, annak a férfinak pontosan olyannak kellene lennie, nagylelkűnek, hűségesnek, adakozó jelleműnek. Egy aprócska része elmosolyodott. Pontosan ugyanezeket a tulajdonságokat adta álomférfijának is. Óriási szüksége volt rá most, amikor annyi minden elromlott és a múlt túlságosan közel jött. Amikor elbukott, és egy nő meghalt. „Szükségem van rád. Gyere el hozzám ma éjjel. Olyan nagyon fáradt vagyok. Nem tudtam megmenteni egy nőt, mert mire odaértem volna hozzá, megölte magát, beleugrott a folyóba. Négy héten át követtem őket, és harcoltam, hogy visszaszerezhessem, mégis elkéstem. Néha az az érzésem, hogy mindig elkések.” Elképzelte, lassan felépítette őt pontról pontra az elméjében. Erős combokat, keskeny csípőt, égő szemeket adott neki, amik ma este nagyon zöldek voltak. Mostanában, amikor hívta őt, néha friss sebeket látott rajta, ami nagyon különös volt egy olyan álomban, ahol ő volt a bűvész, és nem emlékezett olyasmire, hogy új sebhelyeket képzelt volna rá. Néhány égésnyom látszott a bal oldalán, az arcán és a nyakán lefelé húzódva szétterjedt a vállán, és egyre rosszabbnak tűnt lefelé haladva a karján. Talán mert ő is maradandó sebeket kapott, álombéli szeretője is szerzett néhányat. Egy mély, földalatti mészkőbarlangot választott helyszínnek, hogy találkozzon vele, egy olyan biztonságos helyet, ahol a Jaguár hímek nem lennének képesek rájuk találni, még akkor sem, ha kutatnának utánuk. Egy barátságos barlangot emelt, olyat, amit gyakran választott helyszínnek az elméjében, hozzáadott egy meleget sugárzó tüzet és néhány puha karosszéket is. Álmában megengedte magának, hogy nőies legyen, bár közel sem volt annyira szép, mint Juliette vagy Jasmine, a teste túl sok sebesülés nyomát viselte, és már teljesen elfelejtett mosolyogni, hacsak nem vele volt. Bár szépnek akarta magát látni az álomvilágában, ez lehetetlen volt. Nem képzelhetett magának sima, puha bőrt, vagy filigrán, hajlékony testet. Álomférfija jó tulajdonságai között szerepelt az is, hogy egyáltalán nem foglalkozott vele, hogy nem tökéletes, vagy nem eléggé nőies. Nem bánta, ha néha sír, vagy megmutatta neki magát úgy, ahogyan a világ többi része soha nem láthatta. Ő soha nem árulná el, és soha nem okozna neki csalódást, neki elsuttoghatta legmélyebb félelmeit csakúgy, mint a legszörnyűbb titkait, a férfi még mindig elfogadta őt. Olyan dolgokat tudott róla, amiket senki más sem a világon. Telefestette a barlangjukat, maja motívumok díszítették a falakat, egy régmúlt élet jeleneteit ábrázolták, és elmúlt világét, amikor a csillagok és a Hold még közel voltak, és a Jaguárok még az emberek tisztelettől övezve járták az éjszakát, nem kerülték el, nem vetették meg őket. Egy sokkal boldogabb idő volt az. El sem tudta képzelni magát olyan puha, lágy esésű ruhákban, mint amilyeneket Juliette gyakran hordott, bár úgy tűnt, pontosan olyan kényelmesek, mint amilyennek látszottak. Az ő kedvenc felsője is puha volt és tapadós, és ettől néha bolondnak érezte magát. Soha nem viselte nyilvánosan, sem az unokatestvérei körül, de amikor egy kicsit nőiesnek és talán csinosnak is akarta magát érezni, felvette, még ha csak rövid időre is. Természetesen farmert hordott, bő szoknyákat soha, mert az látszani engedte volna a sebhelyeket fenn és lenn a lábain. Tudta, hogy álomférfiját mindez egyáltalán nem fogja érdekelni, de mégis a legjobb megjelenését akarta nyújtani neki. Megfontolta azt is, hogy viseljen-e fülbevalót, és egyszer MaryAnn, egy nő, akit ismert és csodált, kifestette a körmeit, amitől érthetetlen módon sokkal nőiesebbnek érezte magát, de

túlságosan zavarban volt az érzéstől ahhoz, hogy ezt a részletet is megpróbálja megjeleníteni az álmában. Leült mezítláb a tűzhöz, olyan jól nézett ki, amennyire csak képes volt erre, és várt a férfira, a szíve kalapált. Igazán butaság volt ennyi előkészületet belefektetni egy férfiba, aki még csak nem is létezett, de neki senki mása nem volt. Egy kézzel végigfutott vastag sörényén. Olyan színű volt, mint a sötétebb foltok jaguárja aranyszín bundáján. Vad volt, kezelhetetlen, úgy nőtt, ahogy akart. Nem sok ideje maradt. Lehetetlenség volt állandó harcban állni és életben maradni. Még néhány centi, és a mostani, legújabb sebe megölte volna. És az élet egy Jaguár táborban, még rosszabb lehetőségnek tűnt a halálnál is. Ha siker koronázná a próbálkozásaikat, hogy elkapják őt, és keresték, most is nagy erőkkel kutattak utána, meg fogja találni a módját, hogy végezzen magával. „Ne mondd ezt. Még csak ne is gondolj ilyesmire. Elmennék érted. Visszaszereznélek. Megtalálnám a módját, hogy kiszabadítsalak.” A jaguár szorosra zárta a szemeit, mintha ezzel ott tarthatná. Látta őt közeledni, előtűnni az árnyak közül, amit a tűz lángjai vetettek a falakra. Szerette azt, ahogyan mozgott, önbizalom volt azokban a hosszú, határozott léptekben. A férfi mindig olyan volt, mint most, annyira biztos volt magában, soha nem emelte fel a hangját, soha nem tűnt feldúltnak, még most sem, amikor megrótta a gyávaságáért. „Ez nem gyávaság,” – tiltakozott, miközben folyékony, elegáns mozdulatokkal átszelte a barlangot, míg végül fenyegető termetével megállt előtte és fölé magasodott, amitől egy Amazon harcos helyett, azonnal aprónak és nőiesnek érezte magát. Solange semmiképpen sem volt magasnak tekinthető, alakja inkább tömörnek volt mondható, mintsem divatosan karcsúnak. Egészen különös volt, hogy harcosnak milyen elképesztő magabiztossággal rendelkezett, és hogy mennyire nem volt rá ugyanez jellemző nőként. „Fáradt vagy csitri, ez minden. Gyere, feküdj le a karjaimban, és hagyd, hogy öleljelek, míg pihensz. De előbb gondoskodnom kell a sérüléseidről.” Gyakran hívta őt csitrinek, a nyelvét simogatta ez a szó. Fogalma sem volt róla, hogy mit jelent, de egymagában ez az egyetlen szó is elérte, hogy egy csapat lepke röppenjen fel a gyomrában. Csak bámult felfelé rá, félt megmozdulni, de még pislogni is, rettegett, hogy akkor eltűnne, és a tökéletes álma összetörne. Egyáltalán nem akarta, hogy lássa a sérüléseit. Álmában nem gondolt magára sérüléseket. Mindig képes volt irányítani ezt az álmot, de mostanában túlságosan belopózott ide is a valóság. Az ujjai közé fogta az állát, és kissé elfordította a fejét a tűz irányába, kemény vonásai fölött apró szemöldökráncolás jelent meg. „Lehorzsolódott az arcod.” Azoknak a horzsolásoknak nem is kellett volna ott lenniük. Mi romlott el, hogy nem képes távol tartani a sérüléseit az álmától? Ennyire fáradt lenne? A harcosa olvasta a gondolatait, mint mindig, gyengéd ujjakkal kisöpörte a haját az arcából. „Soha nem mondod a nevem.” Ahogy áttolta a szavakat az elméjébe, ujjai végigsimítottak a horzsolásain. Solange azonnal megérezte, hogy arcának sebein meghátrál a fájdalom. Habozott. Tépelődött, hogyan magyarázhatná el neki anélkül, hogy megsértené az érzéseit. „Ez csak egy álom. Téged én találtalak ki. És nem találtam olyan nevet, ami megfelelőnek tűnne a számodra.” Rámosolygott, a szemei most nagyon-nagyon kékeknek tűntek. „Eszedbe jutott már valaha, hogy talán én találtalak ki téged? Hogy te vagy az én álmom?”

Szeretett volna valaki álma lenni, de komoly kétségei voltak felőle, hogy ez valaha is megtörténhet. A valóságban ő nagyon is érdes volt, ez volt az egyetlen védelmi rendszere a túlságosan erős érzelmek ellen. Néha úgy tűnhetett, mintha nem is lenne szíve, pedig csak szétszaggatták azt. „Úgy hiszem, hogy egy olyasvalaki, mint te, egy sokkal jobb álmot is létrehozhatott volna.” „Olyasvalaki, mint én? Harcos vagyok, ezer évet töltöttem azzal, hogy az életpáromat kerestem. Pontosan tudom ki ő, és milyen jellemvonásai vannak.” Solange felsóhajtott. Ez a beszélgetés kezdett túl közel csúszni ahhoz, hogy a felszínre kerüljenek hiányosságai. Nem akarta emlékeztetni a férfit azokra az alkalmakra, amikor azért nyafogott, mert egyedül volt, félt és fáradt volt. „Én csináltalak Kárpátivá. De nem akartam, hogy tudd. Tisztelem Juliette és MaryAnn férjét is.” „Életpárját,” – javította ki gyengéden. – „Amikor mi összekapcsolódunk, lélek a lélekkel, azt életpároknak hívják. Az a kötés egyik életből átmegy a másikba is.” – Rámosolygott és leereszkedett a tűz mellé. Férfias ereje betöltötte a barlangot. „Nagyon szép kifejezés. Juliette nagyon boldog az életpárjával, Riordannal. Bár Riordan igazán parancsolgató, de ha alaposan megnézem őket, látom, hogy bármit megtenne, hogy boldoggá tegye Juliette-t.” „Ahogyan én is érted csitri. Túl sok évet vártam, és az időm ezen a földön lassan a végéhez közeledik. Vámpírvért vittem be a testembe abban a reményben, hogy beépülhetek legnagyobb ellenségeink táborába, és kémkedhetek közöttük. Így nem mehetek oda hozzád. A vér már elkezdett felemészteni, gyorsabban, mint ahogyan azt gondoltam. Már csak néhány emelkedésem maradt, hogy befejezzem a feladatom, mielőtt a hajnalt keresném, vagy elesnék egy harcban. Nem tudtalak megtalálni ebben az életben, de a reményt megtartom, hogy talán a következőben sikerül.” Solange szíve majdnem abbahagyta a dobogást. Pánik árasztotta el. Teljes pánik. Az álmok nem végződnek így. Csak a rémálmok. A férfi nem igazi, de neki ő volt az egyetlen valóság, amikor az élet bezárult előtte és nem volt hová mennie. Az, hogy beleszeretett, végtelenül ostobán hangzott kimondva. Ez a férfi volt a mindene a harcos sebhelyeivel, az angyali és egyszersmind démoni arcával, a költői lelkével. „Nem. Nem engedem, hogy elmenj. Nem hagyom. Te vagy minden, amim csak van. Nem hagyhatsz magamra.” Megérintette a haját, az ujjai között dörzsölgette a selymes fürtöket. „Hidd el nekem kicsim, hogy inkább maradnék veled az álomvilágunkban. Olyan sokszor betekintést engedtél olyan pillanataidba, amik nagyon is aggasztottak. De kötelezettségeim vannak a népem iránt.” Solange torkát váratlanul könnyek szorították össze. „Ha én vagyok az életpárod, ahogyan mondtad, nem én vagyok a legfőbb kötelességed?” A mosolya szomorú volt. „Ha a valódi életpárom volnál, amikor meghallottam a hangodat, vissza kellett volna kapjam a színeket és az érzelmeket. Szomorú vagy. Hallom a hangodban és látom a szemeidben. Ez az egész csak szemfényvesztés csitri, sóvárgok az érzések után, ezért előhívom őket az emlékeimből. Életben tartottál az utóbbi néhány évben, és ezért köszönettel tartozom neked.” „Nem! Nem mondok le rólad!” Ez önzőség volt a részéről. A férfinak joga van a nemes önfeláldozásra. Hát nem feláldozta ő is az egész életét népe asszonyaiért? De a vámpíroknak adni őt… Kétségbeesésében, anélkül, hogy egyáltalán végiggondolta volna, mit is csinál, Solange alakot váltott ott fenn a magasban, a kapok fa ágvillájában, megkapaszkodott az ágakban, és odakiáltott az egyetlen férfinak, aki fontos volt a számára.

Solange Sangria, a nő, akinek soha nem volt szüksége egyetlen férfira sem, és nem is akart egyet sem, hiszen volt annyi ereje a saját jogán, mint bármelyik férfinak, az erős királyi vérvonal gondoskodott erről az ereiben. A híres, rettegett harcos. Kétségbeesés szülte a szükséget, hogy felvegye emberi alakját és saját hangját, megrémítette a lehetőség, hogy álomszeretője mégis valóságos, és hatalmas veszélybe indul, hogy feláldozza életét a népéért. Kieresztette a hangját az égre, hagyta, hogy a szél messzire vigye. Megalázta magát az erdőlakók előtt, hogy megmentse őt, és sajátmagát is. – Ne hagyj el! A kiáltás egyenesen a lelkéből tört ki a torkán, kiáradt belőle vele együtt a gyötrelem is, amit ott érzett a családja vére által öntözött föld fölött, ahol mindenkit lemészároltak, akit szeretett, ahol végtelenül egyedül maradt, és ahol megszületett belőle fajtája nőtagjainak és gyermekeinek igazságszolgáltatásra rendeltetett utolsó reménye. Hangjának ereje felrebbentette a madarakat a lombkoronából, ahogy szétterjedt az erdőn keresztül, akár a szél, betöltött minden üres helyet, bánata olyan éles volt, hogy a fák beleremegtek, és az állatok könnyei elkeveredtek az esővel.

3. De amikor minden remény elveszni látszott, eljöttél az álmomba… Izzó szemeiddel, amik olyanok, akár a macskáké, vad akaratosságoddal, ami egy gyermeké. A harcos, végtelenségig hű szíveddel. És azt kiáltottad gyötrelmesen: „Ne hagyj el!” A fejeddel az ölemben csitri. Erős voltál és vad. Dominic Solange-nak

A madarak elcsendesedtek. A majmok mintha megnémultak volna. Még a rovarok is visszatartották a lélegzetüket. Az erdő mozdulatlanná dermedt. Színek robbantak fel Dominic szemei előtt, elvakították a sas testében, egyetlen pillanatig semmi mást sem látott, mint élénk, éles zöldeket, kápráztató vörös és ibolya tengernyi árnyalatát a fákon nyíló, esőáztatta virágokon, amik minden képzeletet felülmúlóan ragyogtak. A gyomra összeszorult és felbolydult, a hányinger szökőárként emelkedett benne, a színek olyan fényesen zuhogtak elméjére sok évszázadnyi szürke árnyalatos látás után. Azt hitte, hogy talán a sas látása nyújthat némi védelmet, de a színek elől nem volt hová mennie, képtelen volt elrejtőzni előlük a madár szemei mögött, utolérték, végigvágtak rajta, végtelenül változatos árnyalataik elárasztották az elméjét. Az arák kihúzódtak az ágvégekre, onnan bámulták kíváncsian, ahogy levitorlázott a földre és ott felvette saját alakját. Dominic tántorgott, védőpajzsként mélyen a gyomrába nyomta az egyik kezét, míg másikat a szemei elé kapta. De a színeket képtelenség volt leállítani, mintha egy gát szakad volna át az agyában, minden elképzelhető rikító, éles árnyalat előtört, összekavarodtak benne, a dominanciáért harcoltak egymással. A bánat életre kelt, lélegezni kezdett benne. A sajnálat. A félelem. A sokk. Az összes érzelmet képes volt érezni, egymást követő hullámokban támadtak rá. Féltérdre rogyott, megpróbálta rendezni a folyamatot, kiválogatni, mit is érez valójában, és mi az, ami csak lerohanja, de elsöprő erejük összezavarta, sebezhetővé tette. Az életpárja élt, létezett és itt volt valahol a közelében az őserdőben. Az álomnője, akinek nagy nehezen elnyerte a bizalmát, az a nő, akinek annyira lassan udvarolt, valódi volt, nem pedig az a test nélküli mítosz, akinek gondolta. „Nem.” A halk tagadás válasz volt a kétségbeesett hívásra. Ez nem történhet meg. Nem most. Nem ennyi évszázad után. Nem akkor, amikor már mindent feladott és elkötelezte magát egy olyan útra, ami mindkettejüket megsemmisítené. Nem lehet valódi. Ez nem történhet meg. Már csak napjai voltak hátra az életből. Ha megérintené, ha a magáénak követelné, ha összekötné magát vele, őt is magával rántaná a sorsába. „Az is megsemmisít, ha elhagysz.” A hangja betöltötte az elméjét, halkan, fájdalmasan és nagyon bizalmasan. Miért nem vette soha fontolóra, hogy talán tényleg valódi? Ott volt előtte egész idő alatt, és még csak eszébe sem jutott ez a lehetőség.

Ezer évig járta a Földet őt keresve. Az életpárja. Ízlelgette a szót a szájában, érezte a lelkében. Egyedül járt végig egy végtelenül hosszúnak tűnő, becsületes életutat, amit magának választott, de most akarta őt, de nem is, egyszerűen szüksége volt rá. A lelkében a sötétség érte kiáltott. Sok ezer férfi, barátok és rokonok lelték halálukat a keze által. Vigaszra sehol nem talált, csak a becsület emléke maradt meg az elméjében, és annak egyre halványodó reménye, hogy egyszer rátalál. Hányszor járta az éjszakát utána sóvárogva? Arra várva, hogy megmentse őt. Olykor elmebetegnek gondolta magát. A magány kísértése, a gonosz hívása egyre jobban elszívta az erejét, az igényt, hogy érezzen valamit, akármit, egyre jobban felerősítették a könyörtelen elszigeteltségben töltött évek. „Szükségem van rád.” A kín a hangjában a bensőjét marcangolta. Mit művelt? Feladta. Elvesztette minden reményét, és mindent előkészített ahhoz, hogy elhagyja a világot, amíg még a becsülete érintetlen. A döntését nemességnek fogta fel, az, hogy önként fejezze be az életét, illett egy Dragonseekerhez, de akárhogyan is nézte, valójában semmi más nem volt, mint gyávaság. Elérkezett egy ponthoz, amikor már túlságosan közel lopózott hozzá a sötétség, és szükségét látta ennek a megoldásnak, ami mélyen erős vérvonalában gyökerezett. Nem akarta megkockáztatni, hogy ő legyen az első Dragonseeker, aki valaha is azért veszett el, mert engedett a vámpírlét hívásának. Még a gondolatot is megtagadta, hogy feladja a lelkét, így amikor a kockázat már nagyon naggyá, a kihívás túl élessé és kínzóvá vált, meghozta az elhatározást, hogy véget vet élete napjainak. „Maradj. Maradj velem.” A szenvedése belémart. Hogyan mondhatná azt neki, hogy túl késő? Eltakarta az arcát, amin vérvörös könnyek folytak végig. A döntése, hogy lenyeli a vámpírvért, és véget vet az életének, az álomnak ebbe az utolsó foszlányába került. De nem, még ennél is rosszabb, ennek ő fizeti meg az árát. A nője. Aki annyira erős, mégis oly törékeny. Mit tett? Elárulta, ahogyan azt minden más férfi is tette az életében. Ismerte őt, még a legtitkosabb félelmeit is. A gondolatait. Mindent elmondott neki, és ő meghallgatta, de nem életpárjaként. Tudnia kellett volna, de ehelyett feladta, kétségbeesett, és hátat fordított az életében legfontosabb személynek. „Ez nem volt árulás.” Lemondás keveredett a hangjába. Beletörődés. És ez majdnem annyira fájt, mint a felismerés, hogy feladta őt. Mihelyt rátalált az első furcsa álom, egy éber álom, megújult erővel kellett volna a keresésére indulnia. Hallott a mesékről, amiket az idősebbek terjesztettek, hogy a fiatal Kárpátiakkal ellentétben, az ősieknek megvan az a képessége, hogy meghallják életpárjuk hívását hihetetlen távolságokból is, és ez különböző, nagyon furcsa módokon nyilvánulhat meg. És ő beleesett ugyanabba a csapdába, amibe mások is a fajtájából, anélkül, hogy észrevette volna. Elvesztette a reményt, és ez nyitottá, védtelenné tette a vámpírlét kísértésével szemben. A lány azt mondta, hogy ez nem árulás, de ő becsületes férfi volt, ez volt mindene, ami maradt, így pontosan tudta, ez volt a legnagyobb bűn, amit elkövethetett ellene. „Talán más nem is értené meg. De én magam is sokszor feladtam a reményt. Amikor semmi sincs már, csak a becsületünk, amikor egyedül kell szembenéznünk a borzalmakkal, néha semmi más nem marad, csak a kétségbeesés.” Egyszerre szégyenítette meg és tette büszkévé. Ezt a nőt arra teremtették, hogy az oldalán álljon. Tudta, hogy mit tett. Elmondta neki. Tudta mit jelent Kárpátinak lenni, és azt is, milyen következményekkel járna, ha egy pillanatra is elkóborolna a kiválasztott útról.

Ahogyan azt is tudnia kellett, mit jelent az, amikor elmondta neki, hogy lenyelte egy vámpír vérét, hogy a táborukba férkőzhessen és kémkedhessen utánuk. Körülötte az esőerdő egy egészen más világgá változott. Az eső hangja egy lágy ritmussá vált, ami egy ütemre dobbant a szívével. A szürke pára hihetetlen ezüstös színre váltott, minden egyes molekulája kristályprizmaként csillámlott. Érezte minden egyes gyöngyét a bőrén, és ez életében először érzéki tapasztalatnak tűnt. Kinyitott a száját, hogy megízlelje az esőt, majd csodálattal nézett szét maga körül, és megnyitotta az elméjét, hogy megossza a lánnyal, mivel is ajándékozta meg. Hallotta, hogyan zihál fel, ahogy felfogta kötődésük roppant nagyságát. Olyan megosztás volt ez, amit úgy gondolta, hogy soha nem fog megtapasztalni, és a lány jelenléte csak felfokozta teste reakcióit. Mélyet lélegzett, ahogy a vér leszáguldott az ágyékába, és a testében minden egyes idegvégződés riadót fújt, még a bőre is sistergett szinte az eső érintésétől. Furcsa módon a paraziták egészen elcsendesedtek, mintha őket is megbabonázta volna a lány jelenléte. A visszataszító suttogások az elméjében teljesen abbamaradtak. Megengedte magának, hogy egyszerűen csak magába szívja a jelenlétét, érezze, hogy ott van vele, hogy kiélvezze ezt a pillanatot, amikor nem volt már teljesen egyedül. Ugyanazon az elmén osztoztak, és erre az időre minden leülepedett, békére lelt benne. Benne is érezte, hogy teljesen rendjén valónak érzi ezt, bár azt is tudta, hogy elborzadt azoktól a dolgoktól, amiket felfedett neki magáról közös álmaikban. Visszaemlékezett, milyen végtelenül zavarban volt, mennyire sérülékennyé vált, amikor viszonzásképpen látni engedte neki a nőies oldalát, amit a világon mindenki más elől eltitkolt. „Hatalmas megtiszteltetésnek és kiváltságnak érzem, hogy hagytad, hogy megismerjem benned nem csak a harcost, hanem a nőt is.” Egy nagyon is domináns, hím része védelmezően a felszínre tört, egy csipetnyi féltékenységgel elkeveredve, amit a gondolat okozott, hogy egy másik férfi is felfedezheti a lány sebezhetőségét. A nő egyedül az övé volt, ahogyan ő is kizárólag a lányé volt. A világ láthatta mindkettejükben a harcost, de a férfi és a nő olyan bizalmas dolgok voltak, amiről senki másnak nem kellett tudnia. A magasban fölötte minden fény eltűnt, a föld teljes sötétségbe borult. Minden elcsendesedett, az esőerdő visszatartotta a lélegzetét. Szél sem rebbent, mégis egy gyorsan mozgó, sötét felhő kelt át a lombkorona fölött, a csapkodó szárnyak rebbenései hangosaknak tűntek az éjszaka nyugalmában. „Denevérek” – sziszegte a figyelmeztetést az elméjében Dominic. – „Az élőholtak emelkednek.” A kapok fák összegubancolódott gyökereinek barlangrendszereiből ezernyi apró denevér áradt elő, válaszolván a mesterük hívására. A földből szinte kirobbantak a kullancsok, hangyák seregei nyüzsögtek a fákon és a sziklákon. „Éhesek lesznek. Válts alakot és bújj el, helyezd magad biztonságba. Nem biztonságos így kommunikálni. Bármilyen hullámzás a hatalomban riaszthatja az érzékeiket.” Ő maga már talpra állt, és gyorsan mozgott, személyisége szinte észrevétlenül csúszott át a felülmúlhatatlan harcoséba. Most, hogy életpárja volt, ez egészen új volt a számára, mégis pontosan tudta, mit kell tennie. Felvetette magát a levegőbe, végigszáguldott az égen sötét felhőként a sötét felhők között, amiket sok ezer éles fogú és karmú denevér alkotott, akik mind farkaséhesek voltak, akárcsak ő. Hagyta, hogy az éhsége kiteljesedjen, hallotta a feltámadó szél üvöltését a lombsátor fölött, ahogy a természetellenes dolgok ellen tiltakozott, amik áthaladtak az égen. Mindent megsemmisítettek, ami az útjukba került.

Az állatok elnémultak, az éjszakai ragadozók fedél alá lopakodtak. Villám lobbant az éjszakai égen, izzó fehér, elektromos korbáccsal hasítva fel az eget. A mennydörgés felmorajlott, megrázta a földet. „Gyere ide hozzám Dominic.” A férfihang parancsolt. Tekintélyt parancsoló, mély és erős volt, egy olyan férfié, aki hozzászokott ahhoz, hogy azonnal engedelmeskednek neki. Dominic azonnal felismerte. Pedig olyan régen volt már. Valamiféle barátság kötötte össze őket, harcoltak egymás oldalán régen. Nagy tisztelettel viseltetett a férfi iránt, és csodálta harci készségeit. „Zacarias. Menj el innen.” „Segíteni fogok. Elmondták mit tettél. Minden támogatásra szükséged lesz egy ekkora feladatnál. Délre vagyok a folyó mentén, egy magányos öregemben képében sétálok a parton.” Dominicban felbugyogott az ősi bajtársiasság, váratlanul, a semmiből. Talán meghal ezen a felemelkedésen, vagy a következőn, és mégis, az életpárja nekiadta az érzelmek erőteljes ajándékát. Képes volt érezni és tudott emlékezni, mennyire élvezte Zacarias az ő villámgyors intelligenciáját és ádáz harci készségeit. Az nem lehetett kétséges, hogy a vámpírok utánozni tudják a legidősebb De La Cruz hangját, de még a rezonancia is tökéletesen a helyén volt, arra pedig senki sem lett volna képes, hogy megfelelően megjelenítse egy férfi hatalmát a puszta hangjával. „Jó volna látni téged öreg barátom, de egyben nagyon veszélyes is. Ha az öt megszerezhetne téged, valószínűleg boldogabbak lennének még annál is, mintha a herceget tudnák megkaparintani” – figyelmeztette, bár egészen biztos volt benne, hogy Zacariasnak is tudomása van róla, hogy a hajdani Malinov testvérekből lett vámpírok felkelést szerveznek. Egykor a De La Cruzok nagyon közel álltak a Malinovokhoz, mintha csak egy család lettek volna, most pedig a Malinovok az összes áruló rosszindulatukkal gyűlölték a De La Cruzokat, amit fekete szívük képes csak volt sugározni. „Tudsz róla, hogy a maradék testvérek itt vannak?” Dominic dél felé fordult. Már így is többet tett Zacariasért, hogy megvédje, mint bármilyen más okból tett volna. Ha egy élőholt meglátná, abból okvetlenül küzdelem lenne. A legkisebb kétségei sem voltak Zacarias harci készségei felől, de úgy tűnt, jelentős számú élőholt van a környéken, akik egyesített erővel még egy Zacarias kaliberű harcost is képesek lennének legyűrni. „Vadásztam rájuk. Úgy tűnik, számos újszülött vámpírt toboroztak a soraikba, de vannak néhányan, akik nagyobb tapasztalatokkal rendelkeznek. Már két mestert is kiszúrtam, de egyikük sem Malinov volt. A testvéreimet vették célba Dominic. Nincs más választásom, mint vadászni rájuk.” Ez volt Zacarias. A testvéreit mindig maga elé helyezte. A saját élete a legkevésbé sem érdekelte, de életben marad, hogy eltávolítson bármiféle fenyegetést, ami az öccseit veszélyezteti. Ami igazán nevetséges volt. A másik négy De La Cruz sokkal több volt annál, mint jó harcos, mindannyian nagyon képzettek voltak, valamennyiüket Zacarias és csaták ezrei edzették meg. A denevérek az égen gomolyogtak, szárnyaikkal csapkodva lebegni próbáltak, hogy alaposabban szemügyre vehessék a földet. Messze alattuk egy hajlott hátú öregember sétált a fák alatt egy botra támaszkodva, és nagyon sérülékenynek tűnve, ami hatalmas csábítást jelentett bármely önérzetes vámpír számára. Dominic elmosolyodott magában. Zacarias nem volt hajlamos a sok fölösleges beszédre. Magához vonzotta az ellenséget, és megsemmisítette harsonaszó és minden hősködés nélkül.

Leereszkedett a földre biztonságos távolságban, csak mert az ellenséges területen ezt diktálta az óvatosság. Az öreg is néhány méternyire maradt tőle. Tanulmányozták egymást. Zacarias megtartotta magán az öregember képet, de azok az acélszemek eltéveszthetetlenek voltak. Bozontos haja csíkokban ősznek látszott, de Dominic tudta, hogy valójában, az álruhája nélkül olyan fekete, akár a holló szárnya. – Arwa-arvod mäne me ködak, (A becsületed tartsa vissza a sötétséget.) – üdvözölte Dominic, és nagyokat lépett előre. Megszorította Zacarias alkarjait, a két harcos közötti legnagyobb tisztelet ősrégi mozdulatával. Zacarias kemény szorítással viszonozta, visszaemlékezett az iránta érzett szeretetre. – Arwa-arvo olen isäntä, ekäm, (Tartsd meg a becsületed testvérem.) – válaszolta szertartásosan. – Milyen rég hallottam már a nyelvünket. Általában spanyolul vagy portugálul beszélünk. Néha hollandul. Mindig alkalmazkodunk az országhoz, ahonnan kisöpörjük a vámpírokat. Ez egy óriási kontinens ahhoz, hogy csak öten járőrözzünk rajta, és ezt a Malinovok is tudják. Hátrébb léptek egymástól, hogy végignézhessenek a másikon. Dominic elmosolyodott. – Túl régen láttalak már, Zacarias. Zacarias bólintott. – Túl régóta harcolok és kapaszkodom a becsületembe. A testvéreim megtalálták az életpárjaikat, lassan a munkám végére érek. Dominic éles pillantást vetett rá. – Feladtad a reményt a saját életpároddal kapcsolatban. – Belefáradtam már az életbe Dominic – erősítette meg Zacarias. – Nem tudok már változni, hogy illeszkedjek a modern időkhöz. A nők megváltoztak, túlnőttek mindazon, amit róluk gondoltunk. Én pedig túlságosan sokáig éltem domináns férfiként, a szavam törvény, mindenek úgy kell történnie, ahogyan én akarom. Azok a nők, akiket volt alkalmam megfigyelni, nem lennének boldogok ilyen korlátozások közepette, mint amit én megkövetelnék tőlük, én pedig nem tudok másmilyen lenni, mint amilyen vagyok. – Megrázta a fejét. – Nem tudok sajnálkozni olyasvalami miatt, amit nem is ismerek. Hozzám nem illik, hogy életpár legyek. Azok a napok, már réges-rég eltűntek. – Csak ne hamarkodd el öreg barátom – mondta Dominic és ő is megcsóválta a fejét. – Én magam is feladtam a reményt, és úgy döntöttem, hogy feláldozom az életem a népünkért. Már túl késő, vámpírvért vittem be a testembe és az belülről rág kifelé. Hamarosan elrothad az agyam, és nekem nem marad más választásom, mint hogy felfedjem magam azok előtt, akik után kémkedek. Odaveszek a harcban, de hátrahagyom az életpárom. Mert rátaláltam végre, éppen az elmúlt órában. Ne áruld el a nődet, mint én az enyémet. – Hosszú csend ereszkedett közéjük. Zacarias pillantása nem mozdult Dominic arcáról. Dominic bólintott. – Színeket látok. Érzelmeket érzek. – Mégis az ellenség odújának közepe felé tartasz. – Így van, és a bánat egy nagyon súlyos kő – ismerte be Dominic –, ahogyan a bűntudat is. Megtaláltam, és mégis magára kell hagynom. Ha a magaménak követelem, követni fog. Zacarias álcája egyetlen pillanatra sem ingott meg. Az öregember képe kifogástalan volt. Annak látszott, olyan volt a szaga, és ha egy vámpír netán beleolvasott volna, az elméje felszínén egy olyan ember gondolatait tartotta, aki kamerákat készít fel éjszakai fotózásra. Mégis, a tökéletes álca mögött ő az a férfi volt, akit Dominic már oly régóta ismert. – Módot kell találnunk a helycserére. Fertőzz meg engem, te pedig menj gyógyítókhoz, hátha meg tudnak menteni. Dominic elmosolyodott a Zacarias hangjából áradó sürgető parancsra. Talán valóban igaza van, túlságosan régóta domináns ragadozó már. Nem tudott volna megváltozni.

A tapasztalatok alakítanak mindenkit azzá, akivé válik. Zacariashoz nem illik egy modern nő. Az életpárokat másik félnek teremtették, arra, hogy boldoggá tegye a társát. És őket is kizárólag csak az életpárjuk tehette boldoggá. A férfi bánata és a sokéletnyi szolgálata szorongatóan rátelepedett Dominicra. Zacarias, mintha csak a gondolatait olvasná, megvonta a vállát. – Semmi szükség rá, hogy együttérzést érezz az irányomban Dominic, hiszen én sem érzek ilyesmit magammal kapcsolatban. Elsődlegesen azért vagyok itt, hogy visszatereljek egy önfejű, makacs családtagot, másodsorban pedig hogy kiderítsem, hol lehetnek a Malinovok. Eljutott hozzám a híred, és úgy gondoltam, hogy jól jönne némi segítség a terved megvalósításához. Van hát értelme annak, hogy átvegyem a helyed, ha ez egyáltalán lehetséges. Dominic összeráncolta a szemöldökét. – Makacs családtag? El sem tudta képzelni, hogy Zacarias családjának bármely tagja ne hódolna be az uralmának és a törvényeinek. Zacarias lehajtotta a fejét. – Solange Sangria. Jaguár. Az unokatestvére Juliette-nek, Riordan életpárjának, és Juliette húgának, Jasmine-nak, aki a családunk gondosodása és védelme alatt áll. Solange problémás eset, egy elvadult macska. Be kell vallanom, még ha vonakodva is, hogy már az én tiszteletemet is kezdi kivívni, mint harcos, de meg fogják ölni, ha továbbra is ezt az utat járja. Mindkét unokatestvére bánkódik miatta, és féltik az életét. Dominic szíve összefacsarodott. Solange Sangria. Gyönyörű név. A dallama ott rezgett a lelkében. Az övé. Nem Zacariasé, és nem is a családjáé, egyedül hozzá, Dominichoz tartozik. Solange Sangria volt az egyetlen személy, az egyetlen dolog a kerek világon, amit kizárólag magának akart. Újra és újra elmondta magában a nevét, és közben abszolút bizonyossággal tudta, hogy ez az életpárja neve. Igaznak hangzott, illett egy harcos szívéhez, aki elrejti nőiességét a világ elől, és egyedül csak neki fedi fel azt. – Ő az enyém. Zacarias szemei megrebbentek. – Tudnom kellett volna, hogy Solange az. Az a nő ravasz és vad, mint a nagymacskák az őserdőben. És éppen ezért, az a nő felér a világ összes kincsével, méltó párja egy olyan kiváló harcosnak, mint te vagy. De túlságosan sok borzalmat, rémületet és mészárlást látott. Csak a harcnak él. Félek, hogy nem fog lemondani erről a küzdelemről. Rengeteg figyelemre lesz szüksége Dominic. És ez mindennél jobb érv arra, hogy átvegyem a helyed. – Az én döntésem volt, hogy megiszom a vért és beférkőzök az ellenség táborába – válaszolt Dominic. – Ez az én csatám, Zacarias. Az én döntésem volt, és most már nincs más választásom, mint ezzel a teherrel csinálni végig. – Az életpárod ezt másképp érezheti. – Ha ő a valódi életpárom, meg fogja érteni, hogy nem tehetek mást, mint hogy folytatom a küldetést. Nem fogadhatom el senki felkínálkozását, nem számít mennyire nagylelkű is az ajánlat, hogy a helyemre lépjen. Ez rossz lenne neki is és az életpárjának is. Nem hagyhatod cserben az életpárodat azzal Zacarias, hogy túlságosan korán lemondasz róla. Egy halvány mosoly jelent meg Zacarias száján, és ez lerombolta vonásai engesztelhetetlen keménységét, meglágyította hűvös acél pillantását. – Már régebben cserbenhagytam őt barátom. Nem tudok változni. Nem tudok az lenni, amit ez a század diktál, és nem is akarok. Nem kérhetek arra egyetlen nőt sem, hogy a szabályaim szerint éljen. – Megvonta a vállát. – Már régen elfogadtam ezt. – Talán így tenne a saját szabad akaratából is.

– Az az én privilégiumom. Milyen szabad akarata lehetne mellettem? Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy egyáltalán nem lenne szabad akarata. – Nem tudhatod, míg meg nem történik – intette Dominic. – A világ változik. Most semmit sem érzel, de az a nő visszaállítja az érzelmeidet… – Túl szorosan fognám. Túl öreg vagyok Dominic, és túlságosan megkövesedtek a szokásaim. Egészen igényt tartanék rá. – Akkor az életpárod egy egészen különleges nő lesz, hogy megtalálhassa az utat hozzád Zacarias – jövendölte Dominic – úgyhogy egyáltalán ne dobd el olyan lelkesen a reményt. Az életpárokat egymáshoz csiszolják. Éppen ezért nem találjuk meg őket sehol. Csak akkor jutunk el hozzájuk, amikor mindketten teljesen készen állunk, és még akkor sem gondolom, hogy mindig minden könnyen menne, úgy hiszem, a kötődés kizárólag azzal alakul ki, aki a lelkünk tökéletes másik fele. Zacarias kétkedve vonta meg a vállát. Aztán minden további szó nélkül felhasította a csuklóját és odakínálta Dominicnak. – Erős vérre lesz szükséged, hogy végigcsináld ezt testvérem. Vedd, amit szabadon ajánlok. Jövök, ha hívsz, átsegítelek ezen a küldetésen. Dominic felemelte a szájához a csuklóját és ivott. Az ősi vér tűzcsóvaként rohant át rajta, hogy átáztassa fertőzött szerveit. Az élősködők élénk, fájdalmas hasogatással reagáltak. Érezte őket az ereiben, a bőre alatt kúszni, a gyomrát marcangolni. Végül lezárta Zacarias csuklóján a sebet, és azonnal annyi élősködőt tolt ki a pórusain keresztül, amennyit csak lehetett, hogy az általuk okozott vérzési kár a lehető legkisebb legyen a szervezetében. Zavarias érdeklődve figyelte a lehulló mutánsokat. – Riordan beszélt nekem ezekről a dolgokról. Ezek azok, amik alapján felismerik egymást a Malinovok követői? Dominic felemelte a kezét, és lerendelt egy villámot, hogy elégesse a hitvány teremtményeket. – Igen. Meg kell tartanom őket magamban, de nagyon gyorsan sokszorozódnak. Gregori hívta fel rá először a figyelmünket, amikor rájuk talált Destinyben, Nicolae életpárjában. Gary, egy emberi férfi, aki vele dolgozik, összehasonlította a régieket azokkal az élősködőkkel, amelyek most bennem vannak és úgy találta, hogy az újak sokkal erősebbek. Nem volt benne egészen biztos, hogy ez mit jelent pontosan, hacsak nem azt, hogy Xavier továbbfejlesztette őket. Most úgy gondolom, az a dolguk, hogy őrületbe kergessék a hordozójukat. Folyamatosan suttognak… – A hangja elcsuklott, a pillantása találkozott Zacariaséval. – Amikor a Jaguár közelében voltam, a hangok elcsendesedtek. Az élősködök szinte teljesen mozdulatlanokká váltak bennem, mintha megrémültek és elbújtak volna. – Mi elől? – kérdezte Zacarias – Az asszonyod elől? – Ha félnének a nőktől, nem fertőzhették volna meg Destinyt – mutatott rá Dominic. – Talán Solange közelében egyszerűen könnyebb volt figyelmen kívül hagyni a fájdalmat. Dominic megcsóválta a fejét. Zacarias szemöldökei a magasba emelkedtek. – Igazán nagyra becsülöm az álruhádat, amit vámpírként magadra öltöttél, bár meg kell mondjam, a szemed mellett tekergőző parazitát egy kissé túlzásnak találom. Dominic odapillantott, és lepöckölte magáról az utálatos teremtményt, majd elégette. A villám elágazott a magasban, a fák beleremegtek. – Közelednek Zacarias. Zacarias hűvös tekintettel nyugtázta a bejelentését. – Azt hitted, azért utaztam el idáig, hogy elfussak, amikor az ellenség közeledik? Maradok és tovább játszom a szerepemet hajlott korú kutatóként, aki teljesen elszánta magát rá, hogy felszereli ezeket az éjszakai fényképezőgépeket, hogy díjnyertes képeket készíthessen a

megfoghatatlan jaguárokról. Még megfelelő engedélyeim és ajánlásaim is vannak ehhez a munkához. Úgy tapasztaltam, hogy az ilyesmi mindig jó csali a gonosznak. – A testvéreid is a közelben vannak? – Nem bírom sokáig a társaságukban. A boldogságuk biztosítása volt a legfőbb vágyam, és most mégis valamilyen módon nyugtalanná válok a közelükben, amit még csak szavakba sem tudok önteni. – Felvillantott egy újabb, immár keserű mosolyt. – Az elvárásaimmal pedig irritálom az életpárjaikat. – Úgy tűnik, nem megfelelően adom elő a biztonságukkal kapcsolatos kéréseimet. Dominic felnevetett, nem törődve vele, hogy álcájának megfelelően hegyes, fekete fogak csillantak meg a szájában, a holdfényben. – El tudom képzelni, hogy hangzol azoknak a nőknek a fülében. Zacarias vállat vont. – Egyiküknek sem lenne szabad megengedni, hogy azt csinálják, amit csinálnak. De még Rafael is puha lett. Hangyák egyre nagyobb serege kezdett nyüzsögni a Zacarias mögötti kidőlt fatörzsön. Az egyik pillanatban még moha és gombák borították, a következőben pedig mintha fekete-vörös szőnyeget borítottak volna rá. Dominic elrántotta a törzstől Zacariast, maga mögé pördítette, ösztönös reakciója volt másokat védeni. Ráadásul miközben ezt csinálta, szabad kezét a magasba emelte, és több villámnyilat is lehívott. A ragyogó fehér, forró fény belecsapott a kidőlt fába. A lángok szétrepesztették a hangyákat, amik szétpukkadtak, és sercegtek, néhány szinte a levegőbe vetette magát, míg a többiek lekúsztak a fatörzsről, és az erdő talaján Dominicot megkerülve igyekeztek Zacariashoz jutni. Dominic lélegzete kiszáguldott a fogai között. „Vámpír. Téged támad.” „Akkor nekem minden bizonnyal gyáván el kell bújnom mögötted.” Már majdhogynem durva volt a humor éle Zacarias hangjában, mintha már nem is emlékezne sem a valódi humorra, sem pedig az iróniára. A villám követte a hangyák vonulását, többször is lecsapott rájuk, de tehetetlen volt hatalmas számukkal szemben, amikor széthúzódtak a területen, hogy körülvegyék Zacariast. A két harcos egymásnak vetette a hátát, hogy tűzzel söpörjenek végig maguk körül, így tisztítva meg a területet. – Muonìak te avoisz te! (Megparancsolom, hogy felfedd magad!) – adott parancsot Dominic mély, hatalomtól hullámzó hangon. Az ősi szavak, amiket egy ősi harcos erejével használtak, pontosan olyan sokként hatottak, akárcsak egy villámcsapás. A földön kúszó rovarok tömege felhullámzott, láthatóan vonakodva kezdte felvenni egy sötét árny alakját. Nyilvánvalóan megpróbált ellenállni, az árnyék hol feltűnt, hol visszaolvadt a több ezer hangya közé, egyelőre teljesen testetlenül. – Veriak ot en Karpatiiak, muonìak te avoisz agbaainad és avoisz te ete kadiket! (A herceg vére által parancsolom neked, hogy öltsd magadra a valódi formád, fedd fel magad az igazságszolgáltatás előtt!) – követelte Dominic. Egy jajveszékelő sikoly harsant fel, és visszhangzott végig a fák között, ami leginkább a palatáblán végighúzott körmök hangjához hasonlított. Az erdő fájdalmas kiáltásokkal válaszolt. A majmok nyöszörögtek, behúzták a farkukat, és lehajtott fejjel a füleikre szorították a mancsaikat. Az anyag nélküli árny felemelkedett, és egy elnyúlt test formáját vette fel, a vámpír Zacarias irányába nyújtotta a karját, ujjai bütykösek, csontosak, körmei akár a karmok, élesek és kissé hajlottak voltak.

A vámpír dacosan emelte fel a fejét, felfedve a szorosra húzódott bőrt a koponyáján, ami néhány helyen annyira elkopott, hogy kilátszott alóla a nyers húsa, férgek ömlöttek a tátongó lyukakból. Leköpte Dominicot. – Áruló! Te egy vagy közülünk. Oszd meg velem ezt a bolondot. A vámpír beleásta a földbe a körmeit, és közelebb húzta magát Zacariashoz, figyelme az „emberi kutatóra” irányult. Morgó hangokat adott ki, míg beszélt, hangszalagjai túl rozsdásak és feszesek voltak. Inkább tűnt állatnak, mint értelemmel bíró lénynek. Csontos térdei mélyre süllyedtek a talajban, teste alatt sóhajtott a föld, apró, ocsmány, fehér kukacok vonaglottak, tekergőztek a földön, ahová kipotyogtak belőle. A teste régóta rothadt, ami azt jelentette, hogy sok éve lehetett már vámpír, de nem volt mester. Dominic abban a pillanatban lecsapott, ahogyan erre módja nyílt. Régen nem adott már a hősködésre, vagy a beszédre. Egyetlen célért volt ott, megsemmisíteni az élőholtakat. Semmi oka nem volt rá, hogy beszélgessen velük, amikor nem információkat akart kihúzni belőlük, és tudta, hogy több is van a környéken. Ez itt túl közel volt Zacariashoz, úgyhogy megtarthatta magának a meséit. Lecsapott, amíg a vámpír még mindig hason csúszva mászott Zacarias felé, aki teljesen mozdulatlan maradt, tökéletesen eljátszva az embert, akit sokkolt az életre kelt rémálom. Dominic ökle belecsapódott a vámpírba, keresztülrontott az izmokon és a csontokon, mélyen a mellkasába merült, és a szívéért nyúlt. A vámpírvér, ami elárasztotta a kezét és a karját, feketén ragyogott a sötét erdőben. Mindeközben pedig a paraziták Dominic szervezetéven sikoltoztak, üvöltöttek tehetetlen tiltakozásukban, vagdosták a bensőjét, amitől úgy érezte, mintha üveget nyelt volna. Forró tűz zárta körül a karját és a csuklóját, ahogy fehér kukacok megpróbálták megvédeni a gazdatestükül szolgáló élőholtat, odagyűltek Dominic végtagjához, és szélsebesen rágni kezdték a húsát. Dominic figyelmen kívül hagyta a fájdalmat és még beljebb tolta a karját. Érzékelve, hogy a vadász a szívéhez közeledik, a vámpír kétségbeesetten összegömbölyödött, és üvöltve harapdálni kezdte Dominicot, míg az egyik kezével Zacarias bokájáért nyúlt. Dominic a földre került a rothadó testű vámpír alatt, de keze csalhatatlanul furakodott előre az élősködők között, míg a saját testében lévők idegesen döfködték és karmolták, a szerveit marcangolták, hogy megpróbálják iránytani. Zacarias ellépett a vámpír kutató keze elől, szertefoszlott, hogy néhány lépéssel odébb jelenjen meg, és hűvös tekintettel felmérje az eget és a földet, oda sem figyelve a harcra a vadász és a prédája között. Néhány méterrel odébb fekete nedvesség szivárgott be egy fügefa törzse alá. A levelek azonnal összezsugorodtak, nedvesség hullott belőlük a földre, lassú, egyenletes cseppekkel, amik aztán aláhullva sercegni kezdtek, és lyukakat martak a fügefa körüli sűrű aljnövényzetbe. Egy apró tarajos sül kiejtette a mancsából a gyümölcsöt, amit falatozott épp, felegyenesítette a tüskéit, és elsietett az ominózus fa alól. Egy majom felsikoltott a magasban, mintha megégett volna, és átugrott egy alacsony ágra a szomszédos fán. Több madár is felrepült, egy kígyó felemelte a fejét, villás nyelve a sötét, szivárgó folyadék irányába tapogatott. Aztán gyorsan letekeredett az ágáról, és a szomszédos fa átnyúló lombja felé nyújtózott. Zacarias közelebb mozdult, szinte áramlott a föld felett, éppen akkor érve oda a fa hatalmas törzséhez, amikor annak kérge recsegve szétnyílt, és kilökte magából a teremtményt, ami megmérgezte. Azonnal megcsapta a záptojással elkeveredő rothadó hús szaga, ami szétáradt a levegőben. A környező fák és bokrok levelei elhervadtak. A virágok összezárták szirmaikat, és egészen apróra összehúzódtak az undortól. – Drago, öreg barátom. Látom, mégiscsak sikerült időt szakítanod rá, hogy meglátogass – mondta szinte gyengéden Zacarias. – Már rég elküldtem neked a meghívót, de eddig makacsul

ellenálltál. Jó, hogy végre úgy döntöttel, hogy megjelensz az igazságszolgáltatás előtt. Már jó ideje esedékes volt. Drago hátrahúzta az ajkait, vicsorgása megmutatta elfeketedett, foltos, visszataszító fogait, amit a sok elvett élet vére színezett el. Megcirógatta a levegőt a kezével, mintha csak egy láthatatlan lényt simogatna, tőrhegyszerű karmai minden mozdulata pontos volt. – Bolond újoncok. Annyira lefoglalja őket a harc egy falatka élelemért, hogy észre sem veszik a fődíjat, ami előttük van. Míg beszélt, Drago minden egyes szót éppen olyan pontosan ejtett, mint amilyen pontosak a keze mozdulatai voltak. – De te igen – mondta Zacarias szelíden. Hűvös szemei továbbra is a környezetüket fürkészték. Drago nem nézne ilyen nyugodtan a szemébe, hacsak nem gondolná azt, hogy előnyben van vele szemben. Mögöttük Dominic is tisztában volt a másik vámpír jelenlétével, de csápok törtek át körülötte a talajon, és végigtapogattak az erdő padozatán, zsákmány után kutatva. Levetette magáról a vámpírt, fölé kerekedett és belecsapta rothadó arcát a földbe a csápok között, akárcsak az öklét a hátán keresztül a mellkasába, hogy áttörjön ismét a vonagló férgek tömegén, és hozzáférjen a szívéhez. A csápok azonnal a vámpír nyaka és koponyája köré fonódtak, a többi a karjaira és a lábaira szívta magát, hogy megpróbálják lehúzni a föld alá. Dominic ujjhegyei elérték a hideg, fonnyadt szívet. Az élőholt felsikoltott, és megkettőzte az erőfeszítéseket, hogy ledobhassa magáról Dominicot. A vadász teljes némasága végtelenül idegesítő volt a számára. A vámpírnak fogalma sem volt róla, hogy Dominic az egyik újdonsült társa-e, mint ahogyan azt a mesterek parazitái jelezték a számára, vagy magasan képzett vadász, aminek a korábbi parancsai alapján tűnt. Hiszen a herceg nevére hivatkozott, és nincs vámpír, aki ezt valaha is megtenné. Dominic ujjai beástak az elfeketedett szerv köré, érezte, hogy rengeteg parazita siklik félre a tenyere alól, ahogy kezét a díj köré zárta, és elkezdte kihúzni a vámpír testéből. A csápok a vámpír tulajdonjogáért keltek birokra vele. Feje fölött a villám ugrásra készen szerteágazott. A mennydörgés vészjóslóan gördült alá. A cuppanó hang irtózatos volt, a savas vér kétségbeesetten próbálta benntartani a szívet a magas fejhangon visító vámpír testében, a fehér férgek ezerszám ömlöttek ki a szervezetéből, feladták a gazdatestet. A csápok őrjöngve ráncigálták az élőholtat, mindenáron megpróbálták berángatni a föld alá, el Dominic hatókörzetéből, de a vadász a parazitákat és fekete vért csöpögő szívvel a markában emelkedett fel, és ahogy elugrott, a villám már szisszent is a földre. A fényes ívfény belecsapódott a testbe, még mielőtt a csápok megmenthették volna. Bedobta a szívet a fehérizzó lángba, majd az elfeketedett földre irányította az energiát, amíg minden csápot és minden élősködőt elégetett. A keze és a karja égett, a húsa szinte csontig eltűnt. Leöblítette a kezét az éles fényben, hogy eltüntesse magáról a vért, és megöljön bármilyen megmaradt élősködőt, ami megkapaszkodhatott sebeiben. A teste mélyén, az ereiben és a szerveiben az élősködők lélekszakadva menekültek a pislákoló melegtől, egy pillanatnyi megkönnyebbülést hozva szüntelen kínjai közé. Végig a harc során egyszer sem hagyta, hogy a megjelenése elveszítse vámpír álcáját, és előbukkanjon alóla a Kárpáti vadász. Csak amikor elkészült, akkor emelte fel a fejét, hogy pillantása összetalálkozzon Drago tekintetével. A vámpír rávicsorgott, felhúzta keskeny ajkait vérfoltos, fűrészes élű fogairól, míg kihívóan rámordult.

– Az a vacsorám, amivel játszadozol! – csattant fel dühösen Dominic, és keresztülsietett a fák között, hogy Zacarias és az újonnan fellépett fenyegetés közé helyezkedjen. „Tudja, hogy ki vagyok” – figyelmeztette Zacarias –, „és soha nem hívna ki nyíltan, ha nem lenne az inge ujjában elrejtve valami csúnya kis meglepetés.” – Fogalmad sincs róla, hogy ki ez – vicsorgott Drago. – Egy felülmúlhatatlan trófea. – Emlékszem rád a régi időkből – bökött felé az ujjával Dominic –, te vagy Drago a nyafogó, nyavalygó gyáva. Mindig eltűntél a csatából. Drago önelégülten vigyorgott. – Nekem sikerült olyan napokat is túlélnem, amikor sokan mások elestek. Dominic az ellenfelet tanulmányozta. Drago keze folytatta azokat a ritmusos, pontos kis ütéseket, odalenn a csípőjénél, mintha csak egy kutyát becézgetne. A hangjának is volt egy meghatározott üteme, szinte minden szót különállóan ejtett ki, apró megállásokkal hangsúlyozta ki a keze által diktált ütemet. Dominic rengeteg csapdát látott már vámpírok elleni küzdelmének századaiban, de itt most új területen járt. Tett egy újabb lépést az élőholt felé, annak érdekében, hogy jobb helyzetbe kerüljön, gyorsan áthidalhassa a köztük lévő távolságot, és hatástalaníthassa a vámpírt, még mielőtt az aktiválhatná a csapdát. Drago megrázta a fejét. – Te egy vagy közülünk, olyan, aki esküt tett a mestereknek. Ez itt Zacarias De La Cruz, vezetőink esküdt ellensége. Élve akarják elfogni őt. Dominic vállat vont. – Nem fogsz tudni rábeszélni, hogy átadjam, én találtam rá. Zacarias megfeszítette a vállait, és mindkettejüket végigmérte hűvös tekintetével. – Még nem vagyok fogságban, és nem hinném, hogy bármelyikőtök is képes lenne legyőzni egy csatában, akár egyenként, akár egyszerre ketten, de szívesen tennék egy próbát. Dominic kinevette. – Vadász, te maradj csendben, míg ezzel a bolonddal foglakozom. Hagyta, hogy a tekintete végigsöpörjön a környező erdőn, alaposan megfigyelte a hozzájuk legközelebb eső fákat. Drago nyilvánvalóan a földben jött el idáig, a gyökereken keresztül lépett be a fügefába, és kiemelkedett a törzsből, amikor azt biztonságosnak találta. Ha másokkal együtt érkezett, - és Dominic a magabiztosságából kiindulva ebben meglehetősen biztos volt, - a többiek is felhasználhatták a fákat, hogy elrejtsék őket. „Maradj távol a fáktól” – figyelmeztette Zacariast. Zacarias nyilvánvalóan ugyanarra a végköveztetésre jutott, mint Dominic, mert már változtatta a helyét, megpróbált olyan pozíciót felvenni, ahonnan szemmel tarthatta a környező fákat. Dominic roppant hálás volt, amiért a vadász ott állt a háta mögött. Lehet, hogy úgy néztek ki, mint a ragadozó, és a zsákmánya, de sokszor küzdöttek már együtt a múltban, a régi időkben együtt vadásztak az élőholtakra a Kárpátiak és az emberiség védelmében. Nem volt más, akivel szívesebben harcolt volna együtt. Drago ujjai állandó ütemben emelkedtek fel és estek vissza láthatatlan társára. – Ez a vadász át lesz adva a mestereknek. Dominic megkockáztatott egy pillantást Zacariasra. Minden porcikájában Kárpáti vadásznak tűnt, széles vállaival, hosszan aláhulló hajával, és hideg tűzben égő szemeivel, pedig percekkel korábban még hajlott öregembernek tűnt, aki a kameráival matat a fák között. „Hogyan jött rá, hogy ki vagy?” Zacarias álcája hibátlan volt. „Fogalmam sincs.”

– Én vagyok a mester – morrant rá Dominic Dragora, megtartva a hetvenkedő zsarnok szerepét, ami olyannyira jellemző volt az élőholtakra. – Ne próbálj kioktatni arról, hogy mit kell tennem a zsákmányommal. Állj tovább, vagy ugyanarra a sorsra jutsz, mint az a bolond, aki kihívott engem. Drago kiköpött az erdő földjére, az apró élősködők obszcén módon tekeregtek az azonnal elfonnyadó levelek között. Szemei mélyvörösen izzottak, hátradobta a fejét és felüvöltött. A Dominic bal oldalán lévő fa megremegett. Egy hatalmas kígyó felkapta a fejét az ágak között, körbe-körbe fonódva rajta lecsúszott a fa törzsén, kinyújtotta hosszú testét, és majdhogynem egészen Drago lábaihoz siklott. Hosszú nyelvével belekóstolt a levegőbe, majd lepöckölt a levelekről néhány élősködőt, mielőtt felemelkedett volna, és valódi alakjában elfoglalta volna a helyét a társa mellett. Drago ujjai tovább simogatták a levegőt, miközben Zacarias mögött meghasadt a föld, és kiokádta magából a harmadik vámpírt. A negyedik annak a fügefának az elfeketedett, megcsavarodott ágaiból emelkedett ki, amelyikből Drago is előkerült, és Dominic automatikusan felismerte, hogy a leggyengébb láncszem. Az arcán volt hús, egészen felismerhető maradt, zsugorodó teste még elfedte a csontokat. Dominic találkozott vele, amikor még vadász volt, még csak ősinek sem volt mondható, mégis képtelen volt irányítani az érzelmek után való vágyát, nyilvánvalóan kapitulált a sötétség csábító suttogása előtt. Robert volt a neve, de Dominic csak féregként gondolt rá. Zacarias végignézett a négy vámpíron, ami körülvette őket. „Lehet, hogy egy kissé bajban vagyunk.” Dominic egy önelégült vigyor képét küldte el neki válaszként. „Pont, mint a régi szép időkben. Azt nagyon szerettem.” „Te mindig is őrült voltál egy kicsit. Szeretted a csatát.” Zacarias hangja fanyar volt. „Mert te nem?” Nevetés volt a kérdésben.

4. Nem volt már reményem, amikor eljöttél az álmomba… A dalod kísértő volt, szelíd hangod gyógyító. Lelked egy költőé, szíved egy harcosé. Odaadtál mindent a népedért. Hagyd, hogy érzéseket adjak neked! Solange Dominicnak

Mégis, mi a fenét művelt? Solange állt az esőben, a kezeivel eltakarta az arcát, a torka fájt, a szíve dübörgött a mellkasában. Elmondott neki minden magával kapcsolatos titkot. Biztonságban érezte magát, hiszen a férfi nem volt igazi. Felfedte előtte minden gyengeségét. Az álmok valamiféle trükkök voltak? Felsóhajtott, és végigsimított a kezével a torkán, megpróbálván csillapítani a fájdalmat. A hangszalagjai szétszaggatottnak tűntek, éppúgy, mint a szíve. Egy Kárpáti harcos. Ő találta ki annak. Alaposan megtervezte minden apró részletét, nem igaz? Visszagondolt azokra az időkre, amikor először kezdett álmodozni róla, már akkor is tudta, hogy feladta a reményt, a napjai végéhez közeledik. A harcosa volt az egyetlen dolog, akiért végigcsinálta a csatákat, és túltette magát minden szörnyűségen, amivel csak találkozott. Rettegett Brodrick elhatározta, hogy kiirt minden hígított vérűt a Jaguár törzsből, akit csak képes volt megtalálni. Csak azokat kímélték meg, akik képesek voltak alakot váltani, ha férfiak voltak, ha nők. Arra nem volt mód, hogy helyrehozza apja gonosszá vált bensőjét. A betegsége több száz évvel korábban kezdődött, akkor kezdte a nőket rabszolgákként, tenyészállatokként kezelni, a férfiak pedig követték a királyi család szokásait. Élvhajhászok, romlottak, hataloméhesek voltak, Brodrick pedig kihasználta fajuk legrosszabb jellemvonásait, ahelyett, hogy próbálta volna jó irányba terelni őket. Brodrick egyszerűen szeretett ölni. És ilyen férfiakkal vette magát körül. Az ismerős esőt csábítóan idegennek érezte most, a mellei között lefutva ingerelte a bőrét, az érzés végigfutott a hasán át a lábai közötti csomópontba. A furcsa érzés miatt megelevenedett Solange felemelte az arcát az esőbe, felfogott néhány cseppet a szájában és hagyta, hogy az csökkente a fájdalmat a torkában. Mindez mégsem enyhítette a fájdalmat a lábai között. Olyan élesen látta a színeket, mintha nappal lenne, ott örvénylettek a szemei előtt, szinte elvakították. Az érzelmei ezerszeresére erősödtek. A megalázottság. A zavar. A szomorúság. A harag. Egy szörnyű szexuális éhség, nyers és változékony, vágy, amilyet még soha nem tapasztalt. Az eső a mellbimbóira cseppent, amik most szorosan összehúzódtak, mint két ikervirág. Lenézett a testére és könnyek égtek a szemeiben. Ez a szükség, ez a sóvárgás erősebb volt, mint bármilyen forróság, amit valaha is érzett. Elvette a lélegzetét és ellopta épelméjűségét. A szenvedély nemcsak a testében jelent meg, úgy tűnt, minden egyes porcikája, a szíve és a lelke is érzi az ellenállhatatlan vágyat, hogy vele legyen. Az életpárja. Látta a rajongást, amivel Juliette életpárja körülvette unkahúgát. Figyelt a legkisebb dolgokra is, rá összpontosított minden egyes pillanatában, ez a felfokozott figyelem az őrületbe kergette volna Solange-ot.

Túl sokáig volt egyedül. Olykor hetek teltek el anélkül, hogy nemhogy beszélt volna valakivel, de egyáltalán embert látott volna. Hogyan is lehetne hát valakivel kapcsolata? Fogalma sem volt róla. A legalapvetőbb dolgokat sem tudta azzal kapcsolatban, hogyan kellene megosztania valakivel az életét, vagy bármi mást. Pánikba esett, alig tudott lélegezni, a tüdeje levegőre vágyott. Soha nem lenne vele. Soha. Alig volt olyan felület a testén, amit nem borítottak sebhelyek. Nem tudott puha bőrt nyújtani, nem volt lágy oldala, kemény, akaratos nő volt, aki semmi más nem volt, csak egy harci gép. Az álomnő csak egy illúzió volt. Még MaryAnn is, Manolito életpárja, aki a legközelebb állt ahhoz, hogy a barátjának nevezze egy olyasvalaki, mint ő, mindig korholta a zilált hajáért és a nőiessége hiányáért. Úgy tett, mintha egy cseppet sem érdekelné, hogy nem nőies, és ez akkor valóban úgy is volt. De most ő ott volt az életében, most eljött a férfi a férfiak között, a harcos, aki fejhosszal vezetett az összes harcos előtt. Felnyögött és ökleit rászorította a szemeire. Nem volt egy sírós nő. De olyan sem, aki vágyakozik egy férfira. Vagy olyan, akinek szüksége lenne férfira. Valahogy az elmúlt néhány hónap során mégis megváltozott. Más lett, a pusztulás szélére hajszolta magát választott útjának végtelen rémületében. Nem volt megnyugvása, csak vele. A Kárpátival. Az ő Kárpátijával. Élesen beszívta a levegőt és beismerte, legalább magának, hogy szüksége volt a Kárpátira, még ha csak arra is, hogy megossza vele utolsó napjait. Soha nem hátrált meg attól, amit kötelességének érzett. De ez egy iszonyú káosz volt, és a lehető legrosszabb időben jött. Amikor végre megtalálta Brodrickot. Tudta, hogy hol van, de azt is, hogy nem fog sokáig ottmaradni. És általában a legerőszakosabb katonái társaságában utazott. Megállt körülötte a levegő. Minden zaj elcsendesedett az erdőben. A jaguárja megdermedt, majd közelebb furakodott a felszínhez, hogy megvédhesse, ha kell. A pihék felemelkedtek a karján, a gerince mentén végigfutott a hideg. Rovarok ömlöttek elő a földből, hangyák és bogarak rajzottak a felszínre, beborítva mindent, ami az útjukba esett. Figyelte őket, ahogyan fekete folyamként áradtak át a kidőlt fákon, mindannyian feléje masíroztak. Odafenn az ég megtelt denevérekkel, gyorsan suhantak a lombkoronában, mint egy vészjósló, sötét felhő, baljós előjele annak, ami jön. A vámpírok felemelkedtek. Gyorsan elmozdította az alakját, hagyta a változásnak, hogy átjárja. Az élőholtak éhesen ébrednek, és azonnal zsákmány után néznek. Emberi alakjában magához vonzaná őket. Jaguár alakban viszont elrejtőzhet a lombsátorban, amíg átvonulnak. „Denevérek” – sziszegte álomszeretője figyelmeztetően az elméjében – „az élőholt emelkedik.” – Már jaguár formában volt, épp felkapaszkodott egy fára, egy ágvillába, ahol elrejtették a sűrű lombok. Egészen mozdulatlan maradt. – „Éhesek lesznek. Válts alakot, és bújj el, helyezd magad biztonságba. Nem biztonságos így kommunikálni. Bármilyen hullámzás a hatalomban riaszthatja az érzékeiket.” A farka vége bosszúsan megvonaglott. Azt gondolja, hogy fogalma sincs, mit kell tennie? Nem hülye. Manolito és Riordan megtanították neki, Juliette-nek és Jasmine-nak, hogyan kell megölni egy vámpírt, ha mindenképpen szükség van rá. Az utóbbi pár hétben, az a tréning több alkalommal is megmentette az életét. Ő elsősorban harcos volt. Mindig. Nem válaszolt, mert fennállt a lehetőség, hogy a Kárpátinak igaza van, és az élőholtak megérzik a hullámzást a hatalomban, ami a telepatikus kapcsolattartáshoz nélkülözhetetlen volt. Valószínűleg megoldható volt anélkül is, hogy az élőholtak tudomást szerezzenek róla, de ehhez nem volt elég tapasztalt, és Solange soha nem vállalt szükségtelen kockázatot. Lehajtotta a fejét a mancsaira, és kitolt minden gondolatot a fejéből, csak a levegőben bukdácsoló denevérek képét tartotta ott, akik rá-ráraboltak az éjszakai rovarokra, míg mások a

gyümölcsök körül settenkedtek a fákon. Látta, hogy némelyik a földön mászik, ott keresve melegvérű zsákmányt. Egészen mozdulatlanul tartotta még a farka hegyét is, amíg a denevérek lassan új területek fölé köröztek. Csak akkor emelkedett fel, és nyújtózott egyet a macskák kényelmes, lusta módján. Várta a munka. Felállított egy csapdát és tudta, hogy Brodrick és az emberei bele fognak esni. Soha nem számítanának arra, hogy visszatér. Mostanra már azt is tudták, hogy megsebesítették. Biztonságban érezték magukat tőle. Brodrick ráadásul alapított egy labilis szövetséget a vámpírokkal. Az élőholtak képesek voltak irányítani a kevert és a tisztavérű Jaguárok elméjét is, de természetesen a királyi vérvonalét nem. Míg Brodrick megkapja a vámpíroktól, amit akar, addig kapcsolatban marad velük. Ez a paktum a pokolban született, mint mind, amiben ő érintett volt. Brodricknak valamilyen módon rögeszméjévé vált, hogy megsemmisítsen minden Jaguárt, aki képtelen rá, hogy alakot váltson. A vámpírok megfogadták, hogy segítenek elérni a célját, így ő csak jól járt azzal, hogy segített nekik. A hatalmas laboratóriumot, amit az emberi társaság épített – egy olyan emberekből álló csoport, akik a vámpírvadászatnak, és a megölésüknek szentelték az életüket –, kutatásra használták állítólag, de ő járt odabenn és pontosan tudta, hogy az épületet sokkal aljasabb célokra használták. Ellenségeket tartottak fogva és kínoztak ott. Gyakran vittek oda Jaguár nőket is, hogy Brodrick és az emberei használják őket. De az épület valódi célja még ennél is sokkal bizarrabb volt. Látta a számítógépek adatbankjait. A vámpírok nem képesek órákig a számítógépek előtt ülni és adatokat gyűjteni, de ezt megtehették az emberek éppúgy, mint a Jaguár hímek, és a vámpírok azzal a feladattal bízták meg őket, hogy felépítsék a pszichés képességekkel bíró nők adatbázisát a világ összes tájáról. Úgy tűnt, Brodrick emberei tartják kézben az összes fontosabb részletet, és abban is biztos volt, hogy van egy összeállított lista azokról a nőkről, akik nagy valószínűséggel a Jaguár vérvonalat hordozzák. Nem volt képes megbizonyosodni erről, bár gyakran órákig feküdt egyegy fán a természetesen jól őrzött laboratórium közelében, rettenetes kockázatot vállalva, de mindig abban reménykedett, hogy valami nagyon fontos információhoz juthat. Megbizonyosodott róla, hogy a vámpírok végképp továbbálltak vérkereső portyájukon, így Solange visszafelé indult a magas sziklameredély felé, ahol a nő, Annabell, inkább alávetette magát a mélybe, minthogy újra elfogják a férfiak, akik vadásztak rá. Megpróbálta eltolni a nő kétségbeesett arcát az elméjéből. Solange felvette emberi alakját, kiáltott neki, hogy megállítsa, de Annabell már annyira kétségbeesett volt, hogy nem vállalt egy újabb kockázatot, amikor a férfiak elkezdtek Solange-ra lődözni a fegyvereikkel. A jaguár megrázta a fejét. A halottak gyakran felemelkedtek az elméjében, hogy kigúnyolják. Néha úgy érezte, hogy belefullad a sikolyaikba, vagy azokba a rettenetes kegyetlenségekbe, amik megtörténtek velük. Solange tudta, hogy az emberkereskedelem csak mostanában kezdett problémát jelenteni más helyeken, de itt, az ő világában, népe vezetőinek köszönhetően századok óta folyt. A nők tárgyak voltak, és semmi több. Kihordó alkalmatosságok, tulajdonok. A férfiaknak ilyen jogaik voltak, önmagukat minden örvényen felülinek tartották, még az erkölcs törvényei sem vonatkoztak rájuk. A nőket egyszerűen csak használták, hogy kiszolgálják állatias szexuális igényeiket, és hogy gyerekeket adjanak nekik. Solange puhán ügetett, az összefonódó ágak alkotta labirintuson át a magasban. Az állatokat és a madarakat még mindig félelemben tartotta a múló rossz, remegtek, ahogy elhaladt mellettük célja irányába. Gyorsan haladt, sok kilométert volt képes bejárni egyetlen nap alatt, hogy odaérjen gyerekkorának színhelyére, és most ugyanez a hosszú út várt rá visszafelé.

Gyorsabb volt a lombok között utazni, de többször is kénytelen volt lemenni az erdő talajára. A seb a csípőjén újra kinyílt, vért szivárgott. Nem engedhette meg, hogy az illata a levegőbe kerüljön. Türelmetlenül felsziszegett, és az egyik biztonsági pont felé vette az útját a sok közül, amit elhelyezett az erdőben. Az egyik fa ketrecszerű gyökérzete között meg is találta az ott elhelyezett kis vízhatlan csomagot. Egy öltözet ruha, fegyverek, lőszer, szárított étel, tiszta víz és orvosi felszerelés rejtőzött benne. Alakot kellett váltania, hogy összevarrhassa a sebet. Az őserdőben nagyon fontos volt, hogy minden nyílt sebet a lehető leghamarabb lezárjon és bekenjen antibiotikumos krémmel, most sem volt ez alól kivétel. A fertőzések gyorsan terjedtek ezen a helyen, könnyű volt elkapni és könnyű volt belehalni. Egyik legfontosabb szabálya volt a sebek aprólékos kezelése, és a tény, hogy gyakorlatilag anélkül tette meg az utat családja lemészárlásának színhelyére, hogy ez egyáltalán eszébe jutott volna, sokat elárult neki saját elmeállapotáról. Kiutat kell találnia, vagy hamarosan meg fog halni. És nem volt semmi, amit maga után hagyhatott volna, ami megszégyenítette. Ismét felvette a jaguár alakját. Könnyebben kezelte ezeket a mély érzelmeket, amik az épelméjűségét fenyegették, amikor elrejtőzhetett az állat bensőjében, főleg a felismerést, hogy ennek az egésznek nem lesz vége addig, míg meg nem szünteti Brodrick romlottságát. Olyan kevés nő volt már az őserdőben, vagy annak peremén, hogy Brodrick a vámpírok segítségéért folyamodott, hogy az adatbázisuk segítségével találjon Jaguár nőket, más országokban. Elraboltatta őket és idehozatta. Így került ide Annabell is. A férje ember volt, ha Solange jól értette, de ez nem akadályozta meg sem Brodrickot, sem azokat az embereket, akik elrabolták. Brodrick az emberi társasággal is közeli kapcsolatban volt, bár észrevette, hogy szinte minden emberi őr, aki a laboratóriumot védte, félt tőle. Félniük is kellett. Brodrick olyan kegyetlen és romlott volt, mint a vámpírok, és ugyanolyan alattomos is. Tudta, hogy az őserdő neki adja a hazai pálya előnyét. A hírneve egyre nőtt az évek során, és mostanra már azt is tudja, hogy egy tisztavérű alakváltó nő hozza sorra a terveire a pusztulást. Nem tűrt semmiféle engedetlenséget, a büntetései gyorsak és brutálisak voltak. Különösen teljes behódolást várt a nőstényektől. Élve akarná, és ez az ő előnye. Azok a hímek hátrányos helyzetbe kerülnek, akikkel találkozik, és úgy próbálják Brodrick elé vinni, hogy még lélegzik. Sietett, néha futásra váltott. El fogják égetni a Jaguár hím testét, akit este megölt, hogy titokban tartsák a jelenlétüket. Annabell testét szintén el akarják égetni. Remélhetőleg Brodrick személyesen lesz ott, hogy irányítsa az akciót, de ha nem, viszont neki sikerülne még egy-két holttestet hátrahagyni ajándékba, itt maradna, hogy vadásszon rá. Nem lenne képes elviselni ekkora pofonokat egy nőtől. Eget-földet felforgatna, hogy megtalálja. Ő pedig hagyná és megölné őt. Számított rá, hogy meghal, de nem egyedül akart. Megszabadítaná a megmaradt Jaguár nőket a gonosztól, még ha az életével fizetné is meg a szabadságuk árát. Amikor meghallotta a folyó hangját, lehasalt, hallgatózott és nagyokat szippantott a levegőből, nyomokat keresett. Kiszagolta legalább két Jaguár hím jelenlétét, akik nem állati alakjukban voltak. Az érzékszerveik kissé tompábbak voltak emberi alakjukba, a hallásuk kevésbé éles. Dél felé megkerülte őket, egy újabb biztonságos pontjánál elhelyezkedett a fa gyökerei között, ahol még az elemek ellen is védve volt. Az itteni doboz hosszabb volt, itt tartotta gondosan megtisztított fegyvereit és rengeteg lőszert. Alakot váltott és gyorsan felöltözött, felcsatolt egy tőrt, magához vett egy íjpuskát

extra mennyiségű nyíllal, valamint kedvenc puskáját. Kézi lőfegyverek terén nem volt a legjobb, bár túl rossz sem, de bizonyos távolságról, puskával vagy íjpuskával, átkozottul jó lövő volt. Az erdőben folytatta az útját, az állatok nyomait követte. Megvolt az az előnye, hogy kisebb és hajlékonyabb, ami olyan szűkös helyekre is beengedte őt, ahová a drabálisabb hímek egyszerűen nem fértek be, így az illatát sem voltak képesek felvenni. Négykézláb kúszott, olykor hasra is ereszkedett, míg el nem ért a támadás tervezett színhelyére. Alapos pillantással felmérte a környéket, mélyeket szippantott a levegőből, mielőtt felmászott volna a fára. Ezt sokkal nehezebb volt megtenni félig emberként, félig macskaként, de már hosszú évek óta használta ezt a technikát, így gyorsan fel tudott mászni a lombkoronába, és a ruhára és a fegyverekre most szüksége volt. Letelepedett egy ágvillában, és hallgatta a folyó felől jövő hangokat. A sok káromkodást. Morgolódást. Koncentrálta a figyelmét, feltérképezte a sziklákat. Ebből a szögből nem látta a testet. Már elvihették, vagy talán lesodródott a sziklákról, és magával vitte a folyó. Nyilvánvalóan a két férfi is erre a következtetésre jutott. – Fel kellett volna húznod a töltésre Kevin – panaszolta az egyik férfi. Felismerte a hangját. Megsebesítette őt. Remélte, hogy jobb munkát végzett, de most mégis itt mászkált. – Túl elfoglalt voltam azzal, hogy visszavonszoljam a segged a laborba, és elállítsam a vérzést. Meghaltál volna, ha nem vagyok itt Brad – csattan fel Kevin. A Jaguár hímek híresek voltak a rossz vérmérsékletükről. Egyiküknek sem volt kedve kilométereken át követni a folyót, de nem volt más választásuk. Eszerint a törvény szerint éltek, meg kellett semmisíteni fajuk létezésének minden bizonyítékát. A két férfi lehajtott fejjel indult el a töltés tetején, majd szinte ugyanabban az időben köptek ki undoruk nyilvánvaló jeleként. Solange beharapta az ajkát, hogy fékezze dühét, azért a tiszteletlen megnyilvánulásért, amit aziránt a nő iránt mutatott a két férfi, akit olyan brutálisan kihasználtak, hogy az öngyilkosságba kergették. Odaszorította a puska agyát a vállához, vett egy mély lélegzetet, benntartotta, ujja a ravaszra simult és célkeresztbe vette Kevint. Az ilyen pillanatokban mindig habozott egy másodpercig, hogy megtegye-e, de tudta, a habozásával csak lehetőséget adna nekik rá, hogy felfedezzék, és lehetőséget adna arra, hogy ők lőjenek először. Soha nem fognák el élve. Túl sok nőt mentett meg, túl sokszor látta közvetlen közelről, mit tettek az áldozataikkal, így nem engedné, hogy élve kerüljön a kezük közé. Jasmine-t, az unokatestvérét ugyanezek a férfiak rabolták el. Solange gyűlölte őket. Megérdemelték, hogy meghaljanak. Mindketten gyilkosok, férfiakat, nőket, gyerekeket öltek. És mégis… A szörnyű pillanat a végtelenségig nyúlt. Megteheti-e újra? Mennyit fog elveszíteni önmagából, attól függetlenül, hogy igazságot szolgáltat-e, vagy sem? Annak az ára, hogy újabb életeket vegyen el, annyira magas volt, hogy nem volt benne biztos, hogy hajlandó megfizetni. Meghúzta a ravaszt. Kevin rángatózni kezdett, a lövés végigvisszhangzott a folyón, a férfi fejének hátsó részén hatalmas lyuk nyílt, vér áradt ki belőle, amikor összeroskadt. Brad szinte a levegőbe emelkedve megpördült, megpróbálta lokalizálni a lövés helyét, míg ő másodjára is meghúzta a ravaszt. A golyó a vállát találta el, elsodorta a testét, ami lezuhant a szikláról a tomboló folyóba. Epe tajtékzott a gyomrában, felemelkedett a torkáig, tenyerével letörölte az izzadságot az arcáról. A második férfi valószínűleg életben marad, de egy időre kivonta a forgalomból. Később vadásznia kell rá.

És nem tervezhet újabb ilyen akciót sem, már várni fognak rá. Automatikusan visszabiztosította a fegyvert, és elkezdett lefelé mászni, hogy visszategye a biztonságos helyére, de mindezt csak rutinból, megszokásból tette, a kezei remegtek. Gyorsnak kell lennie, minél hamarabb el kell tűnnie a területről. Brodrick egy egész csoportnyi harcossal utazott, és nem volt most olyan állapotban, hogy hárítani tudta volna a támadásukat. A hang jól terjedt az éjszakában, bizonyosan meghallották a lövéseket. Egy madár felrikkantott. Előrenyújtott kezekkel elugrott az ágról és megkapaszkodott a mindenfelé tekergőző, vastag liánok egyikében. Elegendő lendületet szerzett ahhoz, hogy az áthintáztassa a következőhöz és így tovább. Karjai majdnem kiszakadtak a vállából, ahogy a szabad területen keresztül átlendítette magát a következő fára. Sikerült elkapnia egy ágat, amire felhúzta magát, hogy már vetődhessen is a következő liánra. Ugrás közben hátranézett a válla fölött és látta, hogy egy hatalmas fekete jaguár fut végig azon az ágon, ahonnan a lövéseket leadta. A szíve keményen nekicsapódott a mellkasának, a lélegzett kirobbant a tüdejéből. Rettenetes Brodrick. Egy pillanatra rémült gyerekké vált újra. A nyolc éves kislánnyá, aki körül holtan feküdt a családja és mindenki, akit csak ismert, és akire halott hideg szemekkel bámult le egy férfi, miközben a kését a bőre alá fúrva megpróbálta belehajszolni a macskáját, hogy felfedje magát. Csak semmi pánik! Rápirított magára, működésre kényszerítette az agyát, míg a fák között suhant. Gondosan ügyelt rá, hogy mindig egy lépéssel a vad, dühös macska előtt maradjon. Az túl nehéz volt ahhoz, hogy a liánokat használja, kénytelen volt az ágakon futni. Solange előnye a levegő volt, hiszen egymáshoz közel lévő ágak nélkül a hím rákényszerült, hogy a földön tegye meg a fák közötti távolságot, ami jelentősen lelassította az üldözést. Futás közben alatta tombolt, vicsorgott, üvöltése betöltötte az éjszakát. A rettegés első pánikrohama után Solange már sakkban tartotta a félelmét. Valószínűleg sokkal jobban ismeri az őserdő ezen részét, mint Brodrick. Fogalma sincs róla, hogy a lánya tért vissza, akiről azt hitte, húsz évvel ezelőtt meggyilkolt és a szemétre dobott. Jó néhány előnye van, ha észnél marad. Elkapta az indát, ami a gyors sodrású folyóhoz legközelebbi fához vitte. A víz felduzzadt a rengeteg esőtől, mindkét oldalon elárasztotta a töltést, felkavarodott, örvényeket és egy sor zúgót hozott létre a sziklák között. Azok közé a fák közé tartott, amik átíveltek a folyón. Brodrick ismét felüvöltött és megragadta a vastag liánt, amin a lány kapaszkodott, hogy továbblendüljön róla célja felé. Solange érezte a rántást, a szíve a torkába ugrott. Teste keményen nekicsapódott egy fának, kezeivel kétségbeesetten nyúlt kapaszkodóért. A bal keze mellément, de a jobb szilárdan megmarkolt egy göcsörtös ágat. Sikerült megkapaszkodnia benne, majd hintáztatni kezdte szabadon a mélybe lógó testét, hogy súlya lendületét kihasználva felkapaszkodjon rá. Végigfutott az ágakon, közben pedig íjpuskájára illesztett egy nyílvesszőt. Brodrick felkapaszkodott a törzsre, és hatalmas ugrással a nyomába vetette magát, súlyába belerázkódott az egész fa. Szembefordult vele, és állta azoknak a gonosz, sárga szemeknek a pillantását. Őt bámulta, a hatalmas állat összehúzta magát felkészülve a támadásra. Érezte a húzását, próbálta megbabonázni a hatalmával, miközben égő szemei zsákmányként jelölték meg. Lazán a csípőjénél tartotta az íjpuskát, célzott és keményen belenézett a szemeibe. Hagyta, hogy meglássa a gyűlöletét. Megvetette. Egy szemernyit sem tisztelte. Semmi másnak nem látta, csak egy szörnyetegnek. És nem félt tőle. Soha, de soha nem mutatna előtte félelmet.

A fekete macska ajkai hátrahúzódtak a tiszteletlenségtől. A felnőtt, kifejlett Jaguár hímek, erős harcosok is hajlongtak előtte, de itt volt ő, egy alacsonyabb rendű nő, és amikor találkozott a pillantásuk, nemhogy nem nézett félre, merészen megkérdőjelezte hatalmát. Solange meggyőződhetett róla, hogy látta a megvetését. Az engedetlenségét. Ráárasztotta minden gyűlöletét. Kigúnyolta. Ismerte őt. Kitanulta. Teljes tiszteletet követelt, és ehhez felhasználta a megfélemlítést éppúgy, mint a kegyetlenséget. Mindenkinek meg kellett hajolnia előtte, különösen pedig a nőknek. Utálta azokat a nőket, akik képesek voltak életet hordozni a testükben, mégsem voltak hajlandóak követni az akaratát. A nőket csak azért teremtették a földre, hogy szolgálják a férfiakat, bármiféle módon, ahogyan azt a férfiak jónak látták, mégis inkább elmenekültek az esőerdőből, a hatalma elől, hogy emberi hímeket találjanak maguknak. Pofonnak érezte ezt, az arcába dobott kesztyűnek, megvetette ezeket a nőket. Minden lehetséges módon megbüntette, és megalázta őket brutális módon. Solange tehát tudta, hogy a dac feldühíti, és azt akarta, hogy dühös legyen. Sokáig bámulták egymást, egyikük sem pislogott. Látta a hatalmat, ami összegyűlt a hatalmas izmokban, a heves indulatot a merev tekintetben. – Milyen rég is volt már… apám. Szinte kiköpte a szót. A jaguár megdermedt, izmai mozdulatlanokká váltak. Kizökkentette a támadásból. Rajta tartotta a szemét, és folytatta az élet-halál játékot. – Királyi vért akartál. Én vagyok az egyetlen, akit nem sikerült akkor elpusztítanod? Látta rajta a tétovázást, az értetlenséget. Valóban egy tisztavérű női váltót akart, de vajon ki ez, honnan származik? És királyi vér? A több száz gyerek nőstény közül, akiket megsemmisített, konkrétan egyetlenegyre sem emlékezett. Élve akarta őt. Tudta, hogy képes váltani, méghozzá villámgyorsan. Már nagyon kevés nő volt, és azok is csak kínkeservesen tudtak alakot váltani. Solange türelmesen várt és lélegzett. Ki. Be. Várta, hogy felfogja, amit mondott. Nem tisztavérűt mondott. Királyit. Látta a pillanatot, amikor összeállt a fejében a kép. Apa. Királyi. Ó igen, összerakta végre. Megrázta busa fejét, egyértelműen sokkolta, amire rájött, szemei nem hagyták el az arcát. A lány rávillantotta a fogát. – Semmi üdv itthon, vagy valami papa? Ez határozott gúny volt. Arcátlanság. Egy nőstény, aki kihívja őt. Elvicsorodott és elkezdett alakot váltani, pontosan, ahogy várta. Csupán másodpercei voltak. Gyors volt, sokkal gyorsabb, mint amilyennek gondolta. Felemelte az íjpuskáját, és nyílegyenesen a változó torokba lőtt. Közben pedig már fordult, és a következő fára vetette magát, olyan gyorsan mozgott, ahogyan csak tudott, biztos volt benne, hogyha nem ölte meg, követni fogja. Hallotta az üvöltést éppúgy, mint a vér fröccsenését a levelekre, de egyetlen pillanatra sem állt meg. A jaguár dühöngött, és a sebesült macska kétszer olyan veszélyes volt. Valami nagy zuhant a fára a háta mögött, belerázkódott az egész törzs, majdnem lezuhant. Bizonytalan egyensúllyal tovább ugrott, sietett minél hamarabb keresztüljutni az instabillá vált fán. Levelibékák vetődtek félre az útjából. Egy gyík pattant fel a levelek alól, és gyorsan tovasiklott. A szeme sarkából érzékelte a mozgását, de nem lassult le, átvetette magát a következő fára, és ahogy guggolásban megérkezett, már pördült is vissza, hogy kilőjön egy második nyilat. A fekete jaguár visszataszítónak tűnt, fogai vicsorogtak, vér folyt le a nyakán széles mellkasára. A szemei vörösen izzottak a sötétben, rászegeződtek, dühös volt és elszánt, füleit hátralapította, amikor meglátta a betöltött szerszámíjat. A nyíl magasan a vállán találta el, és ő világgá üvöltötte a haragját, dühe keresztülvisszhangzott az erdőn.

A madarak felrikoltottak és a sötétség ellenére felemelkedtek a lombkoronából, menekültek a felbőszült jaguár bosszújától. Solange mindenki másnál jobban tudta, mivel kényszerítheti rá a nagymacskát a támadásra, és ahogy Brodrick ugrott, hogy leüsse, úgy ugrott ő a következő fára. A keze nem érték el a kiszemelt ágat, a szíve nagyot ugrott. Kinyújtott karjainak nekicsapódott egy vékony gally. Jól hallható volt a reccsenés, de kétségbeesett volt. Ujjai ráfonódtak a vékonyka ágra, amikor a jaguár rávetette magát a hátára, és a karmai felhasogatták a húsát. Forró lélegzet csapott a nyakába, ahogy a macska megpróbált beleharapni a vállába. A gally letört, és együtt kezdtek zuhanni. Solange próbált úgy zuhanni, hogy a nyílpuskáját a jaguár oldala felé fordíthassa, de ez lehetetlen volt. A macska gerince túl rugalmas volt, vele együtt fordult, megakadályozta, hogy ledobhassa magáról. A teste nekicsapódott egy ágnak, ami szinte kettéroppantotta, de a lendület tovább vitte a hím macska súlyos testét, és végül lesodorta róla, hogy az alatta lévő ágon kapaszkodhasson meg. Solange lenézett a kavargó vízre, majd a jaguárra, ami újabb támadásra gyűjtötte az erejét. Fejjel előre bukfencezve levetette magát a tomboló vízbe. A jaguár dühödt üvöltésének hangja követte. Megpróbálta talppal előre áttörni a víz felszínét. A hideg víz sokkoló volt a testének, ahogy a sötét mélység összezárult a feje fölött, és sodorni kezdte folyásirányba. Újra és újra átfordította, a tüdeje égni kezdett. Elvesztette a puskát és a szerszámíjat, a gonosz ár kitépte a kezéből, miközben pörgette tehetetlen testét. Kimerült, a teste elzsibbadt, Solange mégis küzdött, hogy a felszínre emelkedhessen és levegőhöz jusson, mielőtt az ár újra a mélybe rántaná. Aztán csak összehúzta magát, lábait a mellkasához emelte és átkarolta, már nem harcolt a húzással, hagyta, hogy a folyó ereje vigye messze ellenségétől. Minden alkalmat megragadott újabb légvételre, és kétszer is szikláknak csapódott. A felszínük azonban túl síkos volt ahhoz, hogy megkapaszkodhasson rajtuk, úgyhogy ismét a folyóra kellett bíznia magát. A koromfekete éjszakában egy pillanatra, mintha egy homokszín jaguár alakját kapta volna el az egyik gátfalon, de azt nem tudta volna megmondani, hogy elevenen vagy holtan fekszik -e ott. Próbált csendben maradni, elnyomni ösztönös kapálózását és levegőért pánikoló tüdeje zihálásait. Annyira kimerült volt, hogy már a karjait is nehezére esett mozgatnia, vagy éppenséggel megtartani a pozícióját, hogy lábbal előre haladjon. Nem látta már a sziklákat, míg oda nem ért hozzájuk, így arra sem nyílt alkalma, hogy megkapaszkodva rajtuk kihúzza magát a vízből. Egy pillanatra végigfutott az elméjén, hogy hagyja a víznek, hogy a túlvilágra segítse. Elege volt már a harcból, a teste viharvert és összetört volt. Alig volt képes mozgatni a karjait, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy van még elegendő erejük hozzá, hogy a partra húzzák. Több karom- és harapásnyom borította. Nem tudott úszni, nem látott, a ruhái lehúzták. Egyszerűbb lett volna elmenni… az egyetlen probléma a Kárpátija volt. A víz belesodorta egy kanyarba, és valami sötét magasodott fel előtte. A szíve nagyot dobbant. Egy kidőlt fa feküdt félig a folyóban, az ágai belelógtak a vízbe. Ha nem öli meg, ha fejjel előre belecsapódik a törzsbe, talán van esélye. Összeszedte magát, míg a külső ágakhoz közeledett. Még annál is keményebben ütközött bele, mint várta, a törzs nekicsapta felhúzott térdeit a mellkasának, még azt a kevésnyi levegőt is kiszorítva a tüdejéből, amit sikerült belepréselnie. A folyó megpróbálta visszaszívni őt magába, de kinyújtotta a kezeit, és sikerült egy ág köré

hajlítani a karját. Küldött az ég felé egy néma imádságot, hogy az ág kitartson a folyó sodrával szemben, míg az erejét gyűjtögette a következő lépéshez. Mielőtt fel tudta volna magát húzni az ágak közé, dermesztő hangot hallott meg. Alig hallotta meg a folyó üvöltésétől és a saját dübörgő szívverésétől, de a hang nagyon jellegzetes volt, egyfajta keveréke a morgásnak és az emberi beszédnek. Egy borzalmas pillanatig majdnem elvesztette a szorítást az ágon, annyira megdöbbentette, hogy nincs egyedül, és hogy ráadásul egyértelműen Jaguár hangokat hall. Kontrollálhatatlanul remegett, mégis igyekezett mozdulatlanul tartani magát, és nem hagyni, hogy szaggatott zihálása hangosan törjön fel belőle. – Nem lehet életben – hallotta a vicsorgó hangot közeledni –, teljesen elment az esze. Megpróbálta beljebb húzni magát az ágak gubancába. Nem akarta elengedni. Tudta, hogy meg fog fulladni. Ahogy apránként beljebb araszolt az ágak labirintusába, sípcsontját megütötte egy vastagabb ág a vízvonal alatt, gyorsan köréje fonta a lábait. El kellett engednie a halálszorítását, hogy elkaphasson egy magasabb ágat. Még az is megrettentette, hogy csak rágondolt, hogy elengedje, így több másodpercbe telt, míg rákényszerítette az ujjait, hogy végigcsússzanak az ágon oda, ahol már nem lehetett a testét azonnal észrevenni. Lehunyta a szemeit és elengedte, minden kis megmaradt erejét fagyos lábaiba préselve, hogy kitartsanak. Az ár azonnal utánanyúlt, megpróbálta letépni az ágról, hogy visszahúzhassa a folyó közepébe. De ellenállt, és lassan visszahúzta a felsőtestét a lábai irányába. Ujjai leveleket, apró gallyakat súroltak. Még keményebben próbálkozott, és sikerült az ujjait ráfonnia egy víz alatti ágra. Küzdött, hogy ne lélegezzen túl hangosan, és megpróbált mozdulatlan maradni. Nagyon labilis pozícióban volt és az ereje egyre fogyott. A fa megremegett, ebből tudta, hogy valami nehéz ugrott rá. A szívverését még a folyó őrjöngésénél is hangosabbnak hallotta. – Két nyilat is belelőtt – mondta egy második hang. – Ha nélküle megyünk vissza, van rá esélyünk, hogy mindkettőnket megöl. – Jobb lenne, ha egészen lemennénk a folyó mentén és ott keresnénk, talán néhány napig vissza sem kellene térnünk. Akkor megparancsolja azoknak a lusta őröknek, hogy ők kutassák át a töltéseket, és rajtuk fogja kitölteni a csalódottságát is. – A nő megölte Kevint. – Solange behunyta a szemeit és próbált nem remegni. Egyenesen ott volt fölötte. Bár emberi alakban volt, a szaga olyan volt, mint a nedves macskának. Arra gondolt, hogy vajon őt is megérzik-e ugyanígy. Nagyobb kedvvel szagolgatott volna egy vízbe fúlt patkányt. – Sokunkat megölte már Brett – folytatta a másik hang a töltésről. – És ha nem kapjuk el, még jó néhányunkat meg fog ölni. – Igen – válaszolta egy apró sóhajjal Brett –, rájöttem. – Brad is rossz állapotban van. Alig volt képes visszavonszolni magát a laborhoz. Azt mondta, hogy Brodrick csaléteknek használta őket. Úgy gondolta, hogy talán a nő megkísérli megölni őket, amikor visszamennek elégetni a holttesteket, de Brodrick egyiküket sem figyelmeztette, hogy talán rájuk támadnak lesből. – Brodrick elmebeteg – motyogta az orra alatt Brett. – Mi? – a másik hangja szinte csak egy rettegő suttogás volt. – Nem fog megnyugodni, míg meg nem találja a nőt, vagy a testét Steve – mondta Brett –, a megszállottja lesz. Steve közelebb jött, ő is a kidőlt fára lépett. Solange érezte a törzs remegését a víz alatt. Megállíthatatlanul reszketett. Ha nem távoznak hamarosan, nem fogja tudni tovább tartani az ágakat. Már nem érezte az ujjait, de a kés megnyugtató súlya még ott volt az oldalán, csak nem lett volna lépes volna érte nyúlni. – Azért ez jó móka volt. Miénk lehetett itt az összes nő, akit kinéztünk és úgy, ahogyan mi szerettük volna – mondta Steve. – Nehéz lesz máshol is azt csinálni, amit akarunk, bárkivel,

akit csak megkívánunk. Talán jobb lenne, ha elmennénk innen Brett. Eltűnnénk. Elmehetnénk Costa Ricába, vagy bárhová. Brett megfordult a fatörzsön, és odasétált Steve-hez. Solange visszatartotta a lélegzetét. Ott volt egyenesen fölötte. Érezte a szagát. A sötét bunda és a bőre alól áradt a romlottság és az erőszak. – Nem lenne kifogásom az ellen, hogy távozzunk, de előtte még szeretném megtalálni azt az édes kis szüzet, akit elkaptunk. Hosszú éjszakánk volt vele – nevetett halkan –, egy kész kis harcos volt. – Csupa fog és karom – tette hozzá Steve. – Igen, ő megragadt az én fejemben is, de nincs rá mód, hogy hozzáférjünk. Brodrick mondta, hogy a De La Cruz fivérek védelme alatt áll. Nem jutnánk a közelébe. Számítás volt a hangjában. – Valószínűleg öngyilkosság lenne – értett egyet Brett –, pedig zabáltam a rettegését. Egy plusz élvezet volt. Most is keménnyé válok, ha rágondolok. – Te állandóan kemény vagy – röhögött Steve. Solange-nak és Juliette-nek, Riordan segítségével sikerült visszaszerezniük. A mentés majdnem Juliette életébe került. Riordan Kárpátivá alakította Juliette-t, hogy megmentse az életét. De azzal már így is elkéstek, hogy távol tartsák a Jaguár hímek mocskos mancsait Jasmine-tól, aki most gyereket vár. Solange összeszorította a fogait, hogy megpróbálja megakadályozni, hogy összekoccanjanak. Harag váltotta fel a fáradtságát. Fel akart emelkedni a vízből, és bele akarta vágni a tőrét Brett torkába. Emlékezett Jasmine viharvert, lehorzsolt testére, összevert arcára. Soha többé nem lesz ugyanaz a gondtalan lány. Ahol fény van, ott árnyék is van. A gyűlölet élt, lélegzett Solange-ban, és megvetette magát, amiért gyenge és tehetetlen, ott kuporog egy megáradt folyóban, egy fa ágaiba kapaszkodva, mint egy gyerek. De sebesült és kimerült. Lehetetlen lenne harcba szállnia nem is egy, hanem két férfi ellen. Steve visszaugrott a törzsről a töltésre. – Én azt mondom, menjünk innen, még mielőtt Brodrick megöl bennünket. Nem tudom elviselni azokat az idióta embereket, akikkel dolgozik. – Nőket találtak nekünk – mondta Brett. Követte Steve-t, guggolásban érkezett a töltésre, és kibámult a folyóra. – Keresnünk kellene egy kis szigetet, amiről senki sem tud, és magunknak kellene gyűjtésbe fognunk. Betaníthatnánk őket, hogy megtegyenek bármit, amit csak akarunk. Steve megnyalta a száját. – Szex rabszolgák. Brodricknak tele volt velük egy szobája, míg egyszer brutálisan meg nem ölte mindet. Átkozott mániákus. Sok időt töltöttem a kicsi rabszolgáival. – Nem bánta? Steve megrázta a fejét. – Nem érdekelték. Szerette nézni, különösen, ha bántottam őket. Néha ő is beszállt a verésbe. Brett mosolygott. – Azt én is szeretem. Steve nevetett. – Te nagyon romlott vagy. – Soha nem hallak panaszkodni erre, amikor megosztunk egy forró kis szukát. – A fenét érdekel engem, ha szereted rajtuk hagyni a kezeid nyomát. Én csak azzal foglalkozom, hogy megkeféljem őket. – Obszcén módon előrelökte az ágyékát. – Egy részük ide kerül. – Itt szúrta el Brodrick. Kölyköket akar – vicsorgott Brett. – Megfeledkezik a ’használd őket, élj vissza velük’ szabályról. Az az egyik fele a mókának, hogy megtaláljuk őket, hogy

vadásszunk rájuk és elrángassuk őket a biztonságos kis életükből. Imádom nézni, ahogy egy nő táncol egy bárban, nem tudja, hogy ott vagyok, figyelem, és bármikor magammal vihetem onnan, bárki orra elől. Megölöm a barátját, a szeretőjét vagy a férjét, és ott dugom meg a teste mellett. – Felvillantott egy újabb vigyort. – De még jobb, ha rákényszerítem a férfit, hogy végignézze. Szeretem elérni, hogy a szuka könyörögjön, hogy dugjam meg minden lehetséges módon, ott a férfi előtt, mutassam meg neki, hogy mennyire értéktelen, hogy mekkora kurva. – Téged nagyon elszúrtak – nevetett felhorkanva Steve. – Menjünk innen a pokolba – mondta Brett –, messze ettől a helytől. De én mondom neked Steve, azt a kicsikét akarom. Kell a gyűjteményünkbe. Jasmine. Solange érezte a könnyeket égni a szemei mögött, keményen el kellett fojtania az érzelmeit. Nem engedhet meg magának érzelmeket. Valahogyan meg kell találnia magában az erőt, hogy vadásszon erre a kettőre. Bárki, aki fenyegetni merészeli az unokahúgát, az meghal. Pusztán idő kérdése volt, mikor. De annyira fáradt… Könyörtelenül eltolta magától a fáradtságot. Voltak gyenge pillanati, amikor elengedte magát. Ritkán történt meg. Ő választotta ezt az életet. Erre edzette magát. Tudta, hogy nincs visszaút, ha egyszer erre az útra lép. Túl sok volt a gonoszság, nem lehetett figyelmen kívül hagyni. A civilizáció törvényei nem jutottak még el a dzsungelbe, és amíg ez nem történt meg, kellett egy kéz a ragadozók és a prédáik közé. A hangok elhalványultak az éjszakában. Várt, amíg mert, aztán pedig megpróbálta megtalálni a módját, hogy a partra jusson. Megint meg kellett küzdenie magával, hogy görcsös szorítása engedjen, de muszáj volt jobb helyzetbe másznia az ágak tömegéből, ahol az ár bele-bele kapott a testébe, már ha képes lesz elérni, hogy ólmos teste megmozduljon. Először meglazította a fogást, majd behajlítgatta az ujjait a víz alatt, mielőtt egy felszín feletti ágért nyúlt volna. Szorosan megragadta, majd ugyanezt megcsinálta a másik kezével is. Nagyon lassan elszámolt háromig, közben pedig pontosan kiszámította, mekkora erőre van szüksége, hogy kiemelkedjen. Végül elengedte a lábaival is a kapaszkodót, és megtámasztva magát rajta kirúgott, hogy felemelhesse magát. Eléggé kiemelkedett a vízből ahhoz, hogy a feje és a mellkasa kiemelkedjen a vízből, és keresztbe feküdjön az ágon. Fogalma sem volt róla, mennyi ideig feküdt ott, a folyó állandó üvöltésétől eltekintve teljes csend honolt az erdőben. Valószínűleg nem kevés időbe telt, míg összeszedett magában annyi erőt, hogy felemelje a fejét és feltérképezze az utat az ágak labirintusán keresztül a szilárdabb törzsig, mert a békák kórusa addigra újra énekelt, a rovarok is elkezdtek zümmögni, az eső pedig átadta a helyét a finom, ezüstös ködnek.

5. Amikor velem vagy, egésszé teszel. Visszahozol az életbe. Dominic Solange-nak.

Dominic lassan végigfuttatta a pillantását a négy vámpíron, akik körülvették őket. Ha azt mondta volna, hogy nagyon szokatlan, hogy négy élőholt gyűljön össze egyszerre egy helyen, akkor még nagyon is keveset mondott volna. És nagyon is úgy tűnt, hogy Drago és talpnyalóinak a megjelenése, még csak nem is a végleges szám. Dominic vetett egy gyors pillantást Zacariasra, de a másik Kárpátinak acélból voltak az idegei. Érezte az éhséget, ami szinte áradt a vámpírokból. Farkasétvággyal emelkedtek fel, és a vadász feltételezte, hogy a laboratóriumnál lévő emberek mindenképpen vadászati tilalom alatt vannak, ha fenn akarják tartani a látszatot, hogy ők csak segítenek nekik „vámpírokat”, azaz Kárpátiakat kinyomozni és megölni. Ez pedig azt jelentette, hogy Zacariasban mindannyian táplálékforrást láttak. Drago önelégülten elmosolyodott. – Azt hiszem, alulmaradtál létszámban. Dominic szemöldöke felemelkedett. – Igazán? – kihúzta a vállait. – A díj az enyém. Én találtam rá elsőként és nincs senki, senki, aki elvehetné tőlem. – Vicsorgás futott végig a laza körön. Dominic adott nekik egy kis teret, főleg, hogy így Zacariassal egymás hátát védve tudtak harcolni. Általában Dominic szeretett minden különösebb játszadozás nélkül lecsapni, de azt gyanította, hogy még mindig van, aki nem csatlakozott a partihoz, és ez azt jelentette, hogy tovább kellett játszania a felháborodott vámpír szerepét. – Azt hiszed Drago, hogy elrémítesz, ha megjelensz itt ezzel a falkával? Vele? – intett egy alacsony termetű vámpír felé, akivel találkozott már csatatereken – Ez egy féreg. Hason csúszik a csatában. Semmi hasznát nem veszed. – A hangja tele volt megvetéssel. – És itt van még ez is – mutatott a legjobban öltözöttre a csoportból. Magasabb volt, mint a többi, a teste még teltebb, az alakja jól kirajzolódott, fűrészes fogai alig voltak foltosak. – Jason egy piperkőc, jobban szereti a színes ruhákat, minthogy csináljon is valamit. Ezzel a harcos válogatással csak szórakoztatsz Drago. De persze, te magad se tudsz harcolni, nem is lehet szemed rá, hogy kiválogasd, kik lehetnek valóban a segítségedre egy harcban. Tiltakozás moraja futott végig rajtuk, de egyikük sem mert támadni, parancs nélkül nem, amikor Dominic olyan magabiztosnak látszott. A nyál kifröccsent Drago szájából, ahogy tiltakozva felkiáltott. Keze megragadott valamit a csípője magasságában, amit eddig simogatott, és mélyre ásta belé hegyes karmait. Füst és lángok csaptak fel az ökle alól, Drago visítva rántotta el tőle a kezét. A felhólyagzott, nyers hús levált a csontról. Egy árnyék kezdett testet ölteni. Drago elhátrált tőle, nyöszörögve szorította a kezét a mellkasához. A másik három vámpír is megmozdult, megpróbáltak észrevétlenül minél távolabb siklani a testet öltő szellemtől. Dominic és Zacarias mozdulatlan maradt. A férfi, aki kiemelkedett az árnyak közül, széles vállú volt, hosszan aláhulló hajú, a bőre hibátlan, a ruhái makulátlanok.

Sötét szemei egy pillanat alatt átsuhantak Dominicon, végigsiklottak Zacariason, majd visszatértek Dominicra. Hatalom lebegte körül impozáns alakját, határozottan mester volt, még ha nem is a Malinov fivérek egyike. Valami furcsa, kitekeredett módon, a Malinovoknak még a többi mestert is sikerült a szolgálatukba állítani. „Demyan, a Tiranul vérvonalból. Dimitri testvére. Hosszú ideje óta halottnak gondoltuk” – azonosította Dominic a mestert Zacarias számára. – „Együtt nőttünk fel. Szakértője a csatáknak.” Újdonsült érzelmeit elég nehéz volt irányítani, Demyan egykor a barátja volt. Együtt járták a világot egy ideig, együtt harcoltak az ellenségeik ellen, elpusztítottak minden vámpírt, amivel csak találkoztak. A bánat olyan erővel tört fel benne, hogy egy pillanatra sokkolta. A Tiranul család mesteri kardforgató hírében állt, így bizonyos volt benne, hogy Demyan sem adta fel soha a pengék iránti szeretetét. Az élőholt fejet hajtott. – Látom, álruhában vagy, és ezek a gyengeelméjűek nem ismernek fel. – A hang megbabonázó volt. Halk, mégis erőteljes. Dominic elfeledkezett már annak a hangnak az erejéről. Elmozdította az alakját, de rejtve hagyott minden sebhelyet, hogy úgy nézzen ki, mint ahogyan Demyan emlékezhet rá. Tisztában volt vele, hogy minden mérték szerint nagyon jóképűnek számított, mielőtt megégett volna a küzdelemben, hogy megmentse a herceg életét. Hagyta hát, hogy hosszú haja végigömöljön a hátán, egy bőrszíjjal rögzítve, ami fegyverként is szolgálhatott, ha szükség volt rá. – Így már sokkal jobb. Dominic Dragonseeker. Dominic királyian fejet hajtott. – Ezek… – söpört végig megvető mozdulattal a körülöttük álló vámpírokon. Még arra sem vette a fáradságot, hogy a szedett-vedett társaságra nézzen, a hang és a gesztus mindent elárult. – Félbeszakították az estémet. – Ostobák. Mégsem engedted nekik, hogy meglássák, ki vagy. Dominic vállat vont. – Nem tartom szükségesnek, hogy a személyazonosságommal rémisszek el ilyeneket, mint ezek. Drago elvicsorodott, de azonnal elcsendesedett, amikor Demyan vetett rá egy gyors, jéghideg pillantást. – Még nem jutott el hozzám a hír, hogy egy Dragonseeker is csatlakozott a sorainkhoz – pedig ez aztán hatalmas hír lenne – a véred mégis hívja az enyémet. Dominic rejtélyes mosolyt küldött neki. – Járhatok-kelhetek a Kárpátiak között anélkül, hogy felkelteném a gyanújukat. Ez hasznos, bár olykor unalmas. Ez – intett Zacarias felé egy lusta gesztussal – felismerte a szándékaimat, mielőtt megölhettem volna. – Felé fordult, és vett egy mély lélegzetet, mintha az erőteljes vér illata kínozná, közben pedig küldött Zacariasnak egy önelégült vigyort, ami adott neki néhány másodpercet arra, hogy a szemei rubinvörösen izzani kezdjenek, és így forduljon vissza Demyanhoz. – A vére… erős. Demyan egy pillanatra elvesztette az önuralmát, az ősi vér csalétke túl nagy kísértésnek bizonyult. A bőre kifeszült, sok helyen kikopott, felfedve az alatta vonagló férgek tömegeit. Ajkai beestek, visszahúzódtak, hogy felfedjék visszataszító fekete tűfogait szétnyíló szájában. A koponyája összehúzódott, az eltűnő hús alól előbukkantak csontjai, amik pontosan olyan kicsavarodottak és torzak voltak, mint elfeketedett szíve. A mestervámpír beleszippantott a levegőbe, akár egy kutya a vadászaton, kétségbeesetten sóvárgott a gazdag, erőteljes ősi vérre. A kisebb vámpírok is reagáltak, a nyáluk folyni kezdett, sziszegtek és közelebb mozdultak Zacariashoz. Dominic felemelte a kezeit az ég felé, azonnal lecsillapítva ezzel őket.

– Nem értheted – mondta Demyan, hangja még mindig ráspolyos volt, de sikerült összeszednie magát, tovatűnt férfias szépségének illúzióját is visszaigazította magára. – El kell vinnünk a laboratóriumba. Használhatod táplálkozásra, amilyen gyakran csak akarod, de nem ölheted meg. Dominic hagyta, hogy a kezei lassan leereszkedjenek az oldalai mellé, mintha a mestervámpír hangja lecsillapítaná. – Használhatom anélkül is, hogy megosztoznék rajta – mutatott rá. Egy apró lépéssel közelebb csúszott Demyanhoz, Zacarias pedig vele együtt mozdult, gondosan ügyelve rá, hogy a mozdulat senkinek se tűnjön fel a körülöttük állók közül. – Ő, a vezetőink leggyűlöltebb ellensége. Mindannyian hatalmas jutalmat kapunk az elfogásáért. – Gondolom, azt akartad mondani, hogy a legrettegettebb ellenségük – szólalt meg most legelső alkalommal Zacarias, azonnal a megvetés ostorát megcsördítve. – Fél tőlem. Mind fél tőlem – tartott egy kis szünetet –, és félniük is kell. Demyan sziszegett. – Te csak az ötök takarmánya vagy. Rákényszerítenek, hogy a mocsokban mássz előttük. Zacarias szemei nagyon feketék lettek. – Azt hiszem, már nincsenek öten. Egy páran megkeresték őket az igazságszolgáltatással. És rájuk is találtak. – Hogy mersz még csak gondolni is rá, hogy kigúnyold őket? Hogy kinevesd őket? Rengeteget fogsz szenvedni, mielőtt megengednék, hogy meghalj. Zacarias széttárta a karjait. – Sokakat küldtek már utánam, évszázadról évszázadra, hogy megöljenek, mégis élek. – Én vagyok az, aki rászedte Zacariast – jelentette be tulajdonjogát Dominic –, és senki más. – Egy Dragonseeker – köpött ki undorodva Zacarias. – Nincs jogod hozzá, hogy használd ezt a nevet. Meggyaláztad. Te kalma, te jama ńiŋkval, te apitäsz arwa-arvo! (Csak egy két lábon járó féreg vagy, egy becstelen, fertőzött hulla. – Királyian magasra emelte a fejét Dominic felé. – Tudom, hogy már keresnek az igazságszolgáltatással, amit megérdemelsz, és ha egyszer ezek a férgek, akikkel együtt jársz, eltűnnek végre, befejezzük a kis táncunkat. Drago képtelen volt uralkodni magán. Zacarias felé repült, fogait vicsorgatta, morgott és köpködött. Demyan és Dominic egyszerre pördültek feléje, feltartották a kezüket és a kisebb vámpír egy láthatatlan falba ütközött, majd hátrapattant róla. Dominic röviden, humortalanul felnevetett. – Látom, a kis házi kedvencednek még szüksége van egy kis nevelésre, Demyan. Nem egészen felel még meg az alapkövetelményeknek sem. Demyan vállat vont. – Nehéz manapság tisztességes segítséget kapni. Többet hisznek magukról, mint amennyit valóban tudnak. Nekem pedig nincs türelmem tanítgatni őket, hogyan öljenek meg egy vadászt. – Miért vesződsz velük? Nincs szükséged ilyenekre, mint ez is – intett nyilvánvaló megvetéssel Drago felé Dominic. Demyan, mint a legtöbb vámpír, jólesően itta magába a dicséretet. – Hasznosak, mert segítenek keresni. Hozzászoktál ahhoz, hogy egyedül dolgozol, de meg fogod látni, hogy a férgeink hogyan szolgálhatnak téged, ami például egy ilyen helyzetben, mint a mostani is, nagyon előnyös. Csatlakozz hozzánk. – Úgy-úgy, hän ku lejkka wäke-sarnat. (Áruló hazudozó) Hízelegj csak az új mesterednek – biztatta Zacarias. Demyan megpördült, hogy szembenézzen vele. – Károghatsz, ahogy csak akarsz, a véred hamarosan a sorainkat táplálja. Dominic megköszörülte a torkát.

– Csak egy aprócska részlet Demyan. – Megvárta, hogy a mestervámpír szembeforduljon vele. – A vére az enyém, és soha nem hittem az osztozkodásban. Mosolygott, és a mosolyában egyértelmű kihívás volt. *** Solange feltolta magát a tenyereire és a térdeire, és vetett körbe egy alapos pillantást. Beszívta a két jaguár hím szagát. Emlékezni akart rájuk, hogy bárhol felismerje őket, azonnal kiválaszthassa a két férfit, aki a felelős azért, hogy szeretett unokahúga szemeiből elveszett a ragyogás. Összegyűjtött annyi erőt, amennyit csak képes volt, és előrearaszolt a törzsön egészen a töltésig, ott pedig hagyta, hogy lecsússzon a sáros fűre. Az óriási gyökérketrecek bizarr dzsungelt alakítottak itt ki, sötét volt és rejtélyes, és ahonnan mindenféle teremtmény bámulhatta őt, ki félelemmel, ki éhesen. Kétszer esett el és kelt fel, mire elért a mélyebb erdőig, ahol meghúzhatta magát. Alakot válthatott volna, de kételkedett benne, hogy a jaguáron kevesebb lenne a sérülés, mint az emberen. Megkapaszkodott egy földig lógó liánban, hogy abba kapaszkodva harmadjára is talpra húzza magát, és botladozva az öt kis mészkőbarlang felé vette az irányt. Mind az öt apró, egyszerű kamrának tűnt, de már évekkel korábban felfedezte, hogy az egyik egy olyan lejáratot rejt, ami egy sokkal lejjebb fekvő lépsejt szerkezetű barlangkomplexumhoz vezet. Nemegyszer vonult ide vissza, amikor a sebei gyógyítására és biztonságra volt szüksége. Soha eszébe sem jutott volna, hogy az unokatestvéreihez, vagy bárki máshoz menjen. Sebesült volt és sebezhető. A legkisebb esélyt sem adná meg soha annak, hogy a családja ajtajához vezeti az ellenségeiket. Ez egyszerűen nem volt belékódolva. Karjait a dereka köré fonta, és folytatta az útját előre. Veszélyes volt éjjel járkálni a dzsungelben, fél tucat sebből vérezve, de nem mert megállni, hogy megvizsgálja a testét. Sebei égtek minden keserves lépéstől, és tapasztalatból tudta, milyen károkat képesek okozni a karmok és a fogak, de általában gyorsan gyógyultak. Brodrick megölhette volna, de nem akarta. Dühös volt rá, rá akarta kényszeríteni benne a királyi vért és képességeket, hogy alakot váltson. Elég romlott volt hozzá, hogy azt gondolja, talán adhatna neki egy királyi fiút. Beletúrt csapzott, összetapadt hajába. Gyakran vágta tüske rövidre, amikor kezelhetetlenné vált. Vastag haja volt, mint a legtöbbeknek a Jaguár nép tagjai közül, és gyorsan nőtt. Minél gyakrabban vágta, úgy tűnt annál gyorsabban nőtt. A színe sötét vadas volt, mint a jaguárja szőre, néhány arany sávval tarkítva. Ha volt egyáltalán olyan része, amit kifejezetten szépnek lehetett nevezni, az a haja volt. De most még azt sem. Macskája szemei megengedték, hogy lásson a sötétben, ahogy a fák és bokrok között kanyarogva folytatta útját, átbotladozott az óriási páfrányok kiterjedt gyökérrendszerén. Egyszerűen csak tette egyik lábát a másik elé. Volt már itt, akkor is sebesült volt, fáradt és dübörgött a szíve, és most újra itt volt. Néha, mint a mai éjszakán is, senki sem győzött. Annabell meghalt, nem megy haza a férjéhez. Ráadásul, Annabellnek valószínűleg fogalma sem volt róla, miért rabolták el ezek az emberek az otthonából, Franciaországban. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd kinyitotta, vett egy mély lélegzetet, és közben felfigyelt a rovarok csendjére. A zümmögés általában folytonos volt, soha nem maradt abba, de az erdőnek ez a része most rendellenesen csendes volt. Valami veszély leselkedett itt. De nem Jaguár. Nem ragadozó járta az éjszakát, azt felismerték volna az erdőlakók. Vámpír kellett legyen a veszélyforrás.

Beleolvadt a fákba, odaszorította a testét az egyik törzshöz. Kiengedte jaguárját, aki azonnal beleszippantott a levegőbe. A szíve ismét dübörögni kezdett. Nem is egy, hanem több is, közvetlenül előtte. Megérezte az ismerős, mégis nagyon furcsa reakciót az ereiben. Adrenalin áramlott szét a testében. Már épp megfordult, hogy elillanjon, amikor ismerős illatot kapott el. De La Cruz. Bárhol felismerte volna azt az illatot. Juliette mindenhol magán hordta, pontosan úgy, mint MaryAnn is. Káromkodott az orra alatt. Végtelenül kimerült volt, de ők is a családjához tartoztak, a család pedig szent. Megpróbálta kitisztítani az agyát, hogy világosan tudjon gondolkodni. Egyelőre nagyon homályos volt, elvesztette a lelki egyensúlyát, és nem mehet csatába vámpírok ellen tiszta fej és kész terv nélkül. Valahol a közelben van egy biztonsági pontja, de… Körbefordult minden irányba, és közben próbálta ledobni magáról a kimerültséget, és felkészülni a harcra. A vámpírokat nehéz megölni. Jaguárként kitépheti a szívüket, de nem tudja elégetni. Az élőholtak különleges fegyvereket követeltek. Riordan és Manolito edzették, tökéletesítették készségeit, és be kellett ismernie, jól jöttek neki a speciális fegyvereik is, hogy adjon neki egy kicsi előnyt, amire szüksége is volt. A vámpírok borzalmas teremtmények. Kocogva indult északnak, figyelmen kívül hagyva a fájdalmat a testében. Semmi sem számított, csak hogy támogatnia kell egy testvért, aki bajban van. Megtalálta a biztonsági pontját, épp az első barlanghoz vezető csapás mellett. Soha nem csinált rejtekhelyeket barlangokon belül, tisztában volt vele, hogy ott vámpírok éppúgy előfordulhatnak, mint pihenni visszahúzódott Kárpátiak. Előhúzta a fegyvert, amire szüksége volt, szétrágott néhány levelet, ami segített elzsibbasztani a fájdalmat a testében, de nem ködösítették el az agyát, és már futott is visszafelé a csatatérre. Hátszélbe került, és felhasználta jaguárja erejét, amikor úgy érezte, nem tud talpon maradni. Amikor túlságosan gumiszerűnek érezte a lábait, hasra feküdt, úgy kúszott át a növényzeten, figyelmen kívül hagyva a rovarsereget, ami meglepte nyitott sebeit. Lábujjai és könyöke segítségével közelebb araszolt a csapat férfihoz, akik a fák alatt gyűltek össze. Hallotta a fák nyögéseit, a fű jajgatását, ahol az élőholtak hozzájuk értek, elhervadtak a páfrányok, virágok és levelek, mindent megmérgeztek, amire rátapostak, vagy amivel érintkeztek. A De La Cruz könnyedén felismerhető volt. Mindannyiukon ott volt a teljes hatalom lenyűgöző pecsétje, mind széles vállúak és jóképűek voltak. Ennek itt a megfoghatatlan Zacariasnak, az öt testvér legidősebbikének kellett lennie. Egyszer látta Nicolast, és ismerte Riordant, Rafaelt és Manolitot. Zacarias nyugodtnak és magabiztosnak látszott, úgy tűnt, a legkevésbé sem érdekli, hogy vámpírok veszik körbe. Felzihált, amikor a férfi, aki előtte állt kissé elfordult, és így megpillanthatta az arcát. Az ő Kárpátija, a férfi az álmaiból. Nem voltak rajta hegek, de határozottan ő volt, aki mindig eljött hozzá a legrosszabb pillanataiban. Ő pedig boldogan, ostobán kiöntötte neki a szívét, és sírt előtte, mint egy nyafogó baba. A valóságban még jóképűbb volt, mint az álmaiban, ami csak még borzalmasabbá tette, hogy megosztotta vele a legnagyobb titkait is. Lassan kiengedte a lélegzetét, és közben átkozta magát, hogy harcos helyett úgy reagált, mint egy nő. Semmi szüksége nem volt most férfinak a nőre, a harci készségekre volt szüksége, amiket nyújthatott neki.

Lehet, hogy ez az egyetlen ajándék, amit valaha is adhat neki, de amíg lélegzet van a testében, minden erejével harcolni fog, hogy megóvja a rothadó húsnak azon tömegétől, ami körülvette. Közelebb araszolt, majd hirtelen megállt, amikor elkapta a magas Kárpáti pillantását. A tekintet továbbsuhant róla, de a férfi tudta, hogy ott van. Biztos volt benne, hogy tudja. Alig észrevehetően megrázta a fejét, amit neki szándékában állt teljesen figyelmen kívül hagyni. Aztán Zacarias vetett az irányába egy töredékpillantást, és megérezte helytelenítése súlyát. Ez jelentősen javított a hangulatán. Állandóan helytelenítette a viselkedését, és ez az ismerős érzés a normál életből adott neki egy kis többletenergiát. Igazából titkos élvezetet talált abban, ha irányítgató hajlamú férfiakat bosszanthatott. Eltolta a némileg megnyugtató gondolatokat, és mozgósította utolsó erőtartalékait. *** Dominic azonnal megérezte a változást a vérében, hirtelen minden csendes és mozdulatlan lett. Az élősködők eddig tomboltak, megpróbálták megölni belülről kifelé, de most egészen visszavonultak, akár egy halálos ellenség elől. Minden idegvégződés riadót fújt a testében. Beleszagolt a levegőbe, de semmiféle árulkodó illatot nem érzett. De ez sem számított. Tudta. Az életpárja a közelben volt. Túlságosan is közel. Zacarias hirtelen felemelte a fejét, sötét pillantása végigsöpört a környező erdőn, mielőtt Dominic arcát is érintette volna. „Társaságunk van.” Hatalom lobogott körülöttük mindenfelé, ahogy Demyan megpróbálta féken tartani a kisebb vámpírokat, így semmi nem árulhatta el a számukra, hogy a két Kárpáti kommunikál egymással. „Az életpárom.” „Tiltsd el innen.” Dominic arckifejezése egy pillanatra sem változott. Csak rápillantott Zacariasra, de figyelme továbbra is Demyanre irányult. „Soha nem hagynád magára az életpárodat Zacarias, főleg pedig egy küzdelemben nem. Nem lennél rá képes, ahogyan ő sem az.” „De ő egy nő.” „De az én nőm és az én harcosom, mikor mire van szükségem.” Zacarias egyetlen hanggal válaszolt, ami sok mindent jelenthetett egyszerre. Rosszallást. Felháborodást. Solange a védelme alatt állt, de az életpárok elsőbbséget élveztek mindenki más fölött. Hírnévből mindenesetre már jól ismerte a nőt. Olyan makacs, akár egy öszvér. „És mi lesz, ha megölik? Az a te öngyilkosságod is.” „Épp egy öngyilkos küldetést hajtok végre – felelte Dominic – „gyakorlatilag már halott vagyok.” Zacarias felsóhajtott. „Akkor legyen így, öreg barátom.” A kisebb vámpírok hajladozni kezdtek, a lábaik mintákat rajzoltak a földre, olyasmiket, mint amilyeneket általában dobpergés kísér szertartásos ünnepeken. A hatalom ropogott a levegőben. Mennydörgés dördült a távolban. Villám ostora reccsent. – Látom, kezdesz türelmetlenné válni, Demyan – mondta Dominic. – Nem vagyok hozzászokva, hogy közbeavatkozzanak! – csattant a vámpír.

Pontosan olyan jól tudta, mint Dominic, hogy minden késlekedés csak gyengébbnek tünteti fel a követői szemében, de vonakodott megtámadni egy Dragonseekert. – Én sem sokszor találkozom olyan hülyével, aki megpróbál közém és aközé állni, ami az enyém. – Arra gondolsz, hogy megakadályozod, hogy a mesterek elé vigyük ezt az árulót? – vicsorgott Demyan. Amint az ajkai ismét visszahúzódtak, fekete, tűszerű, valódi fogai bukkantak elő, megcsúfolva jóképű megjelenését. A visszataszító morgások és tiltakozó mormogások, a négy kisebb vámpírtól származtak. Széjjelebb húzódtak, elhelyezkedtek egy laza félkörben Dominic körül. Rovarok rajzottak elő a fatörzseken és a kidőlt fákon. A levegőt denevérek mozdították meg, le-lecsaptak a magasból felettük. Egy kígyó csúszott végig a legközelebbi faágon, apró, világos színű békák meredtek rá sötét, kerek szemeikkel. Demyan elrendezte a hadseregét. Dominic egy kissé távolabb lépett Zacariastól, hogy helyet hagyjon a Kárpátinak a harchoz. Dominic Demyanre, a legnagyobb fenyegetésre támad. Meg kell bíznia Zacariasban, hogy távol tartja tőle a többieket. Ez nem lesz könnyű, de meg lehet csinálni. – Talán egy másik mestert kellene hívnod Demyan, én nem fogok harcolni ellene – tört ki Dragoból egy felháborodott kiáltás. – Hiszen ő is esküt tett! A vére kiált. – Azt csinálom, ami illik hozzám. És az nem illik hozzám, hogy átadjam a díjamat mindegyikteknek, és aztán azt is csak nézzem, hogyan táplálkozik az a három a vérrel, ami az enyém. Szándékosan emlékeztette rá Demyant, hogy öt Malinov fivér kezdte el a hadjáratot, hogy megsemmisítsék a Kárpátiak népét, de már csak hárman vannak életben. És hogy Zacarias testvéreinek igencsak nagy szerepe volt abban, hogy megsemmisítették a mestervámpírokat. – A nap lassan felemelkedik, én pedig kezdem unni ezt a kis játékot. Ki fogja hát elindítani a táncot? – kérdezte Demyan halkan. Csend zuhant rájuk. Az erdő visszatartotta a lélegzetét. A vámpírok előre-hátra dülöngéltek. Solange kiemelkedett az árnyak közül, fegyverét alacsonyan tartva már célba vette a divatos ruhákba öltözött vámpírt. Úgy ítélte meg, hogy ő könnyű préda lesz, és Isten volt a tudója, mennyire szüksége volt most a könnyű prédára. Dominic nem fordult felé, nem is nézett arra. Zacarias hűvös szemeiben nem villant felismerés. A vámpírok imbolygása egy pillanat alatt megállt, morajlás futott át közöttük, megmutatták fekete fogaikat. Demyan elegáns szemöldöke felemelkedett, aztán elömlött az arcán egy lassú, gonosz, önelégült mosoly. – Szeretek táncolni – jelentette be Solange, és ellőtte a nyilát Jason, a színesen öltözött vámpír felé, egyenesen tökéletes célpontot biztosító, selyemmel borított mellkasa felé. A nyíl, amit a kilövés előtti pillanatban gyújtott meg, keresztülszáguldott a húson, hogy megtalálja az aszott szívet, és fehéren fellobbanó lánggal elégesse azt. Jasonnek még reagálni sem volt ideje, nemhogy megtorolni, vagy akár csak felsikoltani. Összeroppantotta a tűz, ami a csontjain és a bőrén tört át, tüzes vért és elfeketedett férgeket fújva maga köré a földre. Zacarias megpördült, hogy egyenesen a mögötte álló vámpír mellkasába csapjon bele az öklével, azonnal a szívéért nyúlva. Olyan gyorsan tépte ki, hogy addigra a jól öltözött élőholtnak még nem sikerült a földre rogynia. Lerendelte a villámot, hogy elégesse a szívet, és már fordult is szembe a következő ellenfelével. Drago, Demyan tanítványa volt, a kisebbik vámpír a mester gyalogjának számított, de míg Drago élt, addig Demyan ott maradt és harcolt, hiszen jó volt a túlélési esélyük a vadász ellen.

Fontos volt hát, hogy Dragot ne öljék meg, míg Dominic nem tud odamanőverezni Demyanhoz ölési pozícióba. Dominic ott állt a mestervámpír előtt, még mielőtt az bármit is reagálni tudott volna, átszelte a távolságot, hogy véget vessen a csatának, még mielőtt igazából elkezdődne. Egy vámpírnak évszázadok kellettek a felkészülésre, míg megfelelő tudást és készségeket szerzett és tökéletesített, hogy aztán évszázadról évszázadra egyre erőteljesebbé válhasson, míg végül képesek volt szépnek és tisztának tűnően megjelenni, és más vámpírokat rabságban tartani. A Kárpátiak ugyanígy öregedtek, a ravasz csel csak akkor jött, amikor közel álltak már az átforduláshoz. Dominic le akarta zárni a küzdelmet, még mielőtt elindult volna. Demyan szemei nagyra nyíltak a sokktól. Világosan látszott, hogy azt hitte, az élősködők Dominic vérében majd irányítani fogják őt, meg fogják akadályozni, hogy megtámadjon egyet a sajátjaik közül, ahogyan annak történnie kellett volna. Elpördült a hatókörzetéből, éppen amikor Dominic ökle behatolt volna a mellkasába, a szívét keresve. A szemei vadak lettek, és Dominicnak épphogy csak sikerült visszahúznia a kezét, amikor kések kezdtek el pörögni Demyan körül, létrehozva körülötte egy mozgó páncélt. – Tudnom kellett volna, hogy használni fogod a családi szaktudást – mondta Dominic, és a forgó pengéket tanulmányozta. Soha nem találkozott még ilyesmivel, az élőholtakkal folytatott csatái során. Nem látszott semmiféle észrevehető minta, a forgó pengék változó irányokba és sebességgel forogtak Demyan körül, így lehetetlen lenne az öklével belecsapnia a mellkasába anélkül, hogy levágnák a karját. – Azt még jobban kellett volna tudnod, hogy nem érdemes kihívnod – javította ki Demyan. Dominic elraktározta az elméjében későbbi felhasználás céljából a vámpír egójának megnyilvánulását. A pengék villogó ezüstszínben örvénylettek és ingáztak az éjszakában. Dominic felfogta egy hosszú penge csillogását, csak egy tizedmásodperc volt, csak egy villanás, egy töredéknyi figyelmeztetés. Épphogy sikerült materializálnia saját kardját, az már össze is csapott Demyan lesújtó pengéjével. A fémek szikrákkal árasztották el a környéket, amikor olyan erővel csaptak össze, hogy az egész erdő belerázkódott. A csendülés végigvisszhangzott a fák között. A madarak rikoltoztak. Tömegével röppentek fel, ahogy a kardok újra és újra egymásnak csattantak. Demyan kardja egyenesen végigszaladt Dominic fejének jobb oldalán. Alig sikerült felemelnie a kardját, hogy hárítsa a csapást, karját felemelte, hogy megakadályozza, hogy a penge a feje tetejébe hasítson. Abban a pillanatban, ahogy mindkét keze a magasban volt, vagy száz kisebb, örvénylő penge tört felé, mintha géppuskából lőtték volna ki őket egyszerre. Dominic végigsöpört a kardjával maga előtt, azon koppant a legtöbbjük, de egy beleállt a combjába, egy másik pedig a mellkasába. A késeket egy Kárpáti kovácsmester ügyességével formálták, tisztán haladtak keresztül a húson és az izmon, majd mélyen beágyazódtak. Dominicnak nem volt más választása, mint párává oldódni, hogy megszabaduljon a fémtől. A pengék leestek a földre, de Demyan túl tapasztalt volt ahhoz, hogy ez a szusszanásnyi pihenő megállítsa. Követte a vér cseppjeit, az illatuk az orrában volt, és mint egy véreb, keresztülrohant a párafelhőn, és közben a kardjával csapkodott. Dominic materializálódott, elnyomta a fájdalmat az elméjében, tisztán volt szüksége az agyára, hogy észrevehesse a mestervámpír legapróbb mozdulatát is, és közben azon is

dolgozzon, hogy megtalálja a mintát a kések kavargásában is. Ki kellett számítania Demyan minden lehetséges lépését, hogy megelőzhesse. Amint Dominic nekiugrott Demyannek, Solange enyhén elfordult, és sima mozdulattal rálőtt Robertre, a féregre. A nyíl egyenesen beleszáguldott a mellkasába, hogy ott átszúrja a szívét, és kirobbanjon belőle ugyanaz a fehér tűz, ami mindent elégetett, amivel csak kapcsolatba került. De a kimerültsége olyasvalami volt, amit még az akaratereje sem győzhetett le. A lábai kimentek alóla, és azon kapta magát, hogy ül a hullámzó növények között. Körülötte a talaj felnyögött. Egyre szélesedő repedésék lepték el az erdő földjét, az előbb hajszálnyi repedések egyre szélesebbekké váltak, az avar elkezdett lepotyogni beléjük. – Fel a földről! – kiáltott oda neki Zacarias, míg Drago felé rohant – Menj biztonságba! Küldött neki egy parázsló pillantást. Hülyének látszik? Már emelkedett is talpra, és felugrott egy fa alacsonyra nyúló ágára. Menedékként nem teljesített túl jól, meghajlott a súlya alatt, de legalább távol tartotta a széttöredező földtől. Hallotta a fém csikordulását fémen, odafordította a fejét, hogy még láthassa a lezúduló szikraáradatot. A szíve a torkába ugrott. Majdnem felállt a gyenge fa ágára, olyan engesztelhetetlenül tört át rajta a féltés a Kárpáti iránt. Fogalma sem volt róla, mennyi van meg abból a valódi férfiban, amit beleképzelt. Végignézte, hogyan mozog vízszerű folyékonysággal, hogyan kerüli el a fák gyökereit, hogyan táncol a mestervámpír körül. A forgó pengék megbabonázóak voltak, kényszerítenie kellett magát, hogy visszafordítsa a fejét Zacarias felé. Nem látott rá módot, hogy segíthessen a Kárpátinak, de ha Zacarias legyőzi Dragot, ő segíthet neki legyőzni az erős vámpírt. Zacarias és Drago, a két ádáz harcos megütköztek, egy pillanatra felemelkedtek a levegőbe. Zacarias belecsapta az öklét a mellkasa falába, mire az égből azonnal több ezer denevér zuhant alá, hogy elfedjék a vadász testét, fogaikkal a húsát fűrészeljék, és ellökjék a kisebb vámpír közeléből. Megbotlott a támadás lendületétől, és térdre esett, ahonnan a denevérek súlya egyszerűen ledöntötte a földre. Solange elengedte a harmadik nyílvesszejét, amikor Drago berontott a táplálkozási őrjöngésbe merült denevérek közé, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megölje Zacariast, míg az éjszaka teremtményei csapdába ejtve tartják. A nyíl Drago vállába süllyedt, azonnal lángba borítva a karját, amint hozzáért a húshoz. A vámpír válla belülről kifelé robbant szét. A válla, a karja és a nyaka megfeketedett, és hamuvá vált. Drago felsikoltott, villámgyorsan körbefordította a fejét, vörös karimás szemei megállapodtak a bizonytalan menedéken egyensúlyozó alakján. A szíve keményen nekicsapódott a mellkasának. Ugrásra készen összehúzta magát, közben pedig egy újabb nyilat illesztett a szerszámíjára. Drago üvöltve az ég felé lökte ép karját, a sötét felhők felforrtak a magasban, a villám elágazott a széleik mentén. Az ív abban a pillanatban csapódott a fába, ahogy elrugaszkodott róla, és keményen becsapódott a következő fa törzsébe. Bal kezén karmok törtek elő, hogy megakasztva a zuhanást megkapaszkodhasson a törzsön, míg a jobb keze a fegyvert markolta. Kevesen voltak olyanok a fajtájában, akik képesek voltak arra egy heves csata közepén, hogy emberi alakban hasznosítsák a jaguárjuk egy végtagját. Felhúzta magát egy ágra, és felemelte az íjat, hogy elindítson egy újabb lövést. Zacarias időközben ismét talpra állt, Hatalmas termete olyan gyorsan örvénylett körbe, hogy az alakja elmosódott, lesodorta magáról a denevéreket, feltűnt alóluk véres, tépett ruházata. Kissé előre hajolt, és jobbra mozdult, rákényszerítve Dragot, hogy ő is vele mozduljon. – Látom, tanultál egy-két trükköt a mesteredtől. Drago hátrahúzta az ajkait, hogy megmutassa förtelmes fogait. – Megbánod még a megvetésedet.

Zacarias elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy nem. A két ellenfél megint egymásnak rohant, akárcsak két gladiátor, mennydörgés gördült végig a fejük fölött. Solange körül a fák nyöszörögtek és billegtek, ahogy a hatalmas ribillió folytatódott körülöttük. Onnan, ahol ő volt, világosan látszott a repedések hálózatának középpontja, ahonnan szerteágaztak, akár a pókhálók selyemfonalai, hogy megkeressék… Felzihált. Ez egy speciális, személyre szabott támadás volt. Az ő Kárpátija ellen. Az erős hullámzások és repedések, őt akarták megtalálni. Látta a megjelenő repedésvonalakat a földön, amik elkerülték Zacariast és a vámpírt, akivel harcolt. A pengék viszont túl gyorsan pörögtek a másik vámpír körül, a nyíllövés így szinte lehetetlen volt. Ő jó céllövő volt ugyan, de ez inkább az időzítésről szólt. Szívével a torkában figyelte a Kárpátit. Úgy tűnt, minden egyes lépésre előre számít, amit a vámpír tesz, kardja egyik tüzes csapást védte a másik után. Előnyös megfigyelőhelyéről jól látta, hogyan próbálja a vámpír egy bizonyos helyre irányítani, de a Kárpáti elég rátermettnek tűnt ahhoz, hogy elkerülje a csapdákat. Kétszer is látta áthatolni a pengéjét az örvénylő késeken, egy hasítás is tisztán bement a páncélzaton, és mélyen beleharapott a vámpírba. Fekete vér spriccelt ki a forgó pengék között, savként sziszegett, ahol a földre hullott. Demyan vért köpött a Kárpáti felé, majd a fejéhez emelte a pengéjét tettetett tiszteletadással. Amikor a Kárpáti másodszor is betalált a páncélzaton, Demyan szemei dühösek lettek, gyilkos, vörös homály tükröződött vissza belőlük. Keményen támadott, hátrálásra késztetve a Kárpátit, megrémülve attól, hogy kétszer is megsebezte, attól félt, hogy rájött, hogyan kell időzíteni, hogy a forgó pengék közé férkőzhessen. A repedések szélesedni kezdtek, újra magukra vonva Solange figyelmét, most már több méter hosszúak, és arasznyi szélesek voltak. Azt lehetetlen volt látni, milyen mélyre hatolnak ezek a repedések. „Vigyázz!” – Színtiszta szégyen volt, hogy még a nevét sem tudja. – A föld csapda!” Arról fogalma sem volt, hogy milyen csapda, de közeledett hozzá, gyűrű gyűrű után, ahogyan egy pók szövi a hálóját. Elküldte a részletes képet az elméjébe. „Dominic.” – Nyugodt, semleges hangon közölte vele a nevét, miközben a kardja csapást csapás után hárított, a vámpír világosan az erdő talaján tátongó repedések felé próbálta irányítani. – „Dragonseeker vagyok.” Solange összeráncolta a szemöldökét, az adrenalin dühödten száguldozott az ereiben, ami szinte erőszakos, vad reakciót váltott ki a vámpír vérében keringő parazitákból. Szinte érezni vélte saját belső reakcióját, mintha a vére minden undorával felemelkedett volna, hogy harcba szálljon a vámpír vérével. A bensőjében minden vadnak és irányíthatatlannak tűnt, a Kárpátiéval teljes ellentétben. Dominic. Ennyi volt az egész. Mintha egy réten sétálnának a vadvirágok között, nem pedig élet-halál harcot vívna. Vett egy mély lélegzetet és figyelte, hogyan irányítja a mestervámpír a küzdelmet. Hátralépett megpördült, balra fordult, aztán jobbra, támadott, visszahúzódott, de a figyelme nagy részét megtartotta Dominicnak, milyen szakszerűen kezeli a kardját. Az a borzalmas, borotvaéles penge felhasította Dominic mellkasát, szétvágta elegáns ruháját, mély sebeket ejtett a bőrén. A mestervámpír és Dominic mindketten számítottak a másik lépéseire, az egész nagyon hasonlított egy rettenetes, erőszakos balettre, ami rémítő volt, de egyben annyira megbabonázó is, hogy képtelen lett volna félrenézni. Közben pedig a gyűrűk végig egyre közelebb és közelebb jelentek meg Dominic körül. Rémületére pókok kezdtek kiözönleni a repedésekből. Azonnal felismerte őket. A brazíliai

vándorpókok nagyon mérgezőek és agresszívak. Nyurga lábaik akár a tizenöt centimétert is elérhették terpesztve, és úgy tűnt, mintha mindannyian mozdulatlanul Dominicot bámulnák nyolc szemükkel, amik közül a két legnagyobb ugyanazzal a rubinvörös izzással, mániákus gyűlölettel meredt rá, mint ami Demyan szemeiben is ott ült. Vörös állkapcsaikat mutogatták a harag jeleként, hajlandóságuk bizonyítására, hogy azonnal támadjanak. Solange tapasztalatból tudta, hogy a Kárpátiak halálos mérget is képesek kitolni a szervezetükből, de a többszörös, kínzóan fájdalmas marásokkal Dominicnak problémát okozna, hogy a mestervámpírral folytatott harcra koncentráljon. Nem tudta tűzzel bepermetezni a földet, hogy elégethesse őket, de talán megzavarhatja az élőholt tervét. Fogalma sem volt, hogyan lehet áthatolni azokon a forgó pengéket, de hajlandó volt megpróbálni. De még mielőtt esélye lett volna, hogy tudassa a döntését Dominic-al, mocorgást érzett meg az elméjében. „Zavard meg a nyilaiddal, én pedig villámot fogok lehívni, hogy elégessem ezeket a teremtményeket. Nézd meg azt a halvány elmosódást a szíve alatt. Fokozott támadást indítok ellene. Ő pedig keményen védelmezni fogja. Az a gyenge pontja.” Tudnia kellett volna, hogy ugyanaz lesz a terve. Álmaiban gyakran vitatták meg a csatákat, amikben részt vettek, és határozottan ugyanúgy gondolkodtak. Vett egy mély lélegzetet, benntartotta és gondosan célzott, szemei a Demyan szíve alatti foltra tapadtak. A kések iszonyú sebességgel forogtak, ezüstös tükröződéseik folyamatosan robbantak a látásába, úgy tűnt, soha nem mutatnak egyetlen nyílást sem. Mégis várt teljes hittel, hogy Dominic a tűzvonalába irányítja a mestervámpírt. Elindíthat egy, esetleg két vesszőt, aztán rátámad. Készen kellett állnia rá, hogy elhagyja leshelyét, de nem a földön keresztül, nem mehet a pókok közé. Ő nem Kárpáti, hogy képes legyen eltávolítani a testéből a mérget. Dominic nyugodtabban, mint valaha, figyelmen kívül hagyta a több ezer rá bámuló szemet, közelebb siklott Demyanhoz, rákényszerítve ezzel, hogy oldalra és hátrafelé lépjen. Egy töredékmásodpercre a páncélja összezavarodott, mielőtt visszazökkent volna a mintázatba, és Solange elengedte a nyílvesszőt. Közel sem volt halálos lövés, de éppen a szív alatt merült a foltba és felrobbant. A légnyomás gyorsan elérte, a haja az égnek meredt. Ugrott. Azonnal hő és fény robbant körülötte a világba. Az ereje hátrafelé lökte a levegőben. A macska rugalmas gerincét használva elfordult, a kezei ágat kerestek. Nem volt más választása, mint elejteni az íjpuskáját, hogy mentse magát. Szüksége volt mindkét karmos mancsra, hogy elkapjon valamit, ami a magasban tartja, most, hogy odalenn a földön a pókok égtek, és visszataszító sivítással szétpukkadtak, mocskos bűzt árasztva szét a levegőben, ami köhögésre ingerelte. Felhúzta a testét egy fára, az ereje elfogyóban volt. Látta, hogy Zacarias rápillant Dominicra, aki egy szinte észrevehetetlen bólintással válaszolt. A szíve megugrott. Kommunikálnak, és totális támadást terveznek. Zacarias olyan könnyedén hatolt át Drago védelmein, hogy rá kellett jönnie, hogy szándékosan tartotta életben eddig a kisebb vámpírt, valami olyan okból, amire még nem tudott rájönni. Belecsapta az öklét a mellkasába, olyan erővel, hogy a vámpír elemelkedett a földtől. Hallott egy borzalmas szívó hangot, ahogy kihúzta a szívet, majd belehajította azokban a lángokba, amiket Dominic lerendelt. Dominic ugyanerre a pillanatra időzített, betolta pengéjét a kések közt nyíló résbe. A szikrák újabb tűzijátéka szökkent a magasba, a kések összetörtek, és megálltak, hogy aztán a földre hullva felfedjék Demyan vérrel csíkozott testét.

A mestervámpír kiüvöltötte magából a gyűlöletét, ahogy meglátta Drago hamuvá lett testét, tekintete Zacariasra ugrott. A tudat, hogy a két vadász összedolgozott, sokkolta. Solange látta a döbbenetet az arcán. Ahogy Dominic a mestervámpír mellkasa felé lökte az öklét, liánok tekeredtek le a fákról, és mint élő kígyók tekeredtek a vadász köré. Solange sietve rángatta le magáról a ruhát, félig eltépte a blúzát, félrelökte a farmerját. Fejjel előre vetette le magát a fáról, gyakorlott gyorsasággal váltott alakot. Az indák szorosan becsomagolták Dominicot, leszorították az egyik karját, a szájára, orrára csavarodtak. Egy a nyakát ölelte körbe, és köré szorult, míg egy másiknak viperafeje nőtt, ami hátrahúzódott, és felmeresztette a fogait, hogy csapást mérjen a szemeire. A jaguár kiegyensúlyozta a föld újabb hullámzását, összehúzta magát, és ugrásra készen várt. Abban a pillanatban, ahogy a hullámzás abbamaradt, Demyan felé száguldott, és a hátára ugorva megtámadta. A vámpír figyelme Dominicra irányult, az indákat irányította, amik bebörtönözték. A jaguár teste teljes erővel csapódott neki, fogai belemélyedtek tarkójába. Az erős állkapcsok fogása a koponyáján, és a támadás lendülete előrelökte a vámpírt, aki szabályosan felnyársalta magát Dominic kinyújtott öklére. Ahogy Solange leugrott, Zacarias felvette Dominic eldobott kardját, és egyetlen vad suhintással keresztülvágta Demyan nyakát. A fej elrepült, és Solange félrefordította a fejét, képtelen volt végignézni a tűzbe guruló fej útját. A sikoly végigkaristolta a bensőjét, még jaguár alakban is úgy érezte, hogy az epe a torkáig emelkedik. Dominic a lángok közé vetette a szívet, aztán a két Kárpáti csak állt ott lehajtott fejjel, nehezen lélegezve, míg körülöttük a földön ragyogott a tűz, és a vámpír vére keresztüllángolt a csontján és a bőrén. Solange afelé a fa felé vette az irányt, ahol a ruháit hagyta, vissza sem nézett. Tudta, hogy a két hím legelőször is ellátja a sebeit, gyógyítják magukat, hogy aztán legyen erejük megtisztítani a területet és az utolsó cseppig eltávolítani a vámpírvért és az élősködőket, hogy elősegítsék az erdő gyógyulását. Felöltözött a bozótban, fontolóra vette, hogy talán jobb lenne elfutni, de túl fáradt volt ahhoz, hogy megpróbálja. Ráadásul semmit sem érne el az elvonulással. Szerencsés lenne, ha találna egy helyet, ahol biztonságban alhatna egyet. Megacélozta magát, kihúzta a vállait, megfordult és majdnem nekiütközött valaminek. Ő volt az.

6. Álomszeretőm és életpárom, Ismered minden részemet. Solange Dominicnak.

Solange feljebb nézett, majd még feljebb. Dominic élőben sokkal magasabb és erőteljesebb termetű volt, mint álmában. Nem egy árnyas alak, hanem egy valóságos, hús-vér férfi állt előtte. Impozáns alakja volt, a válla szélesebb, a mellkasa izmosabb, mindenből egy kicsit több volt, mint amilyennek megálmodta. Tekintete felfelé haladva végigjárta, megjegyzett minden sebet, megjegyezte a keskeny csípőt, és derekat, az izmok fodrozódását a lapos hason. A tüdeje visszautasította a levegőt. Szó szerint fogalma sem volt róla, hogyan kellene most reagálnia. Tekintete ráragadt a szájára. Szép szája volt, az ajkai ívesen faragottak. Csak állt ott, a szíve kopogott, az elméje sikoltozott, és ő csak bámulta a száját, képtelen volt arra is, hogy félrenézzen, ahogyan arra is, hogy még feljebb haladjon az arcán a tekintete. Kicsinek és légiesnek érezte magát mellette. Nőiesnek. Mint egy lány. Egy olyan fiatal, ostoba lány, akinek elképzelése sincs a férfiak és nők világáról. Ez óriási hátrány volt. Valószínűleg kikotyog majd valami sértőt. Általában eltaszította magától az embereket, ha sebezhetőnek érezte magát, és még életében nem volt ennyire sebezhető. Ez a férfi összetörheti a szívét. Tudta, ha valaki olyan közel kerül hozzá, hogy megérinti a szívét, akkor válik a leghalálosabbá. A karmai megtelnek méreggel. Nagyon durva tudott lenni, szakértője volt, hogyan aprítson fel valakit sértő szavakkal apró darabokra. Addig tökéletesítette a szarkazmust, a nemtörődöm hozzáállást, míg végül már művészi fokon űzte. Már el is vesztette őt, holott még ki sem nyitotta a száját. Nem tudja ezt csinálni. Bármilyen csatát megvívott, amit elvártak tőle, be tudott sétálni félelmet nem ismerőn az ellenség táborának a szívébe, kilopni alóluk a nőket, hogy kiszabadítsa őket, de erre nem képes. Összeszorította az ajkait, a lábai elkocsonyásodtak, holott legszívesebben elfutott volna. Félelem ízét érezte a szájában. Félt. Ő. Solange Sangria félt egy férfitól. Utálta az érzést. Solange egy férfival. Most először felnőtt élete során rémült volt. Egészen rémült. Nem tudja végigcsinálni. Nem tud szembenézni ezzel, azzal az egyetlen személlyel a földön, akinek odaadta a lelkét. Megnyitotta előtte, elmondta minden titkos vágyát, minden félelmét, mindent. A Jaguár nőstények természetükből fakadóan alázatosak a hímekkel. Harcoltak, míg már csak a legerősebb, legagresszívabb hím mert párosodási szándékkal közeledni hozzájuk, és annak a hímnek behódoltak. Ő is be volt programozva erre a küzdelemre-táncra hím és nőstény között és ez megrémítette. Soha nem ismerné el a személyiségének azt az oldalát. Képtelen volt az engedelmességre, amelyik része pedig vágyott rá, azt mélyen betolta a harcos alá, elrejtve minden szem, még a sajátja elől is. Reszketett vagy remegett, őszintén szólva, nem tudta volna megmondani, hogy melyik.

A férfi szilárdan megfogta az állát a hüvelykje és a többi ujja között. Madarak röppentek fel a gyomrában. Az érintése olyan volt, mint amilyennek elképzelte, szelíd, de hihetetlenül kemény, egy olyan férfi érintése, aki tökéletesen képes parancsolni magának, és neki. – Nézz rám Solange. A hangja pontosan olyan finom volt, mint az érintése. Egy puha simogatás, mint amikor bársony ér a bőrhöz. Kérés, de egyben parancs is. A közöttük izzó hő küzdött a természetével, szüksége volt valakire, aki a lelki társa lehet, akivel megoszthatja magányos életét, és ez a szükség olyan erős tudott lenni, hogy alig tudott gondolkodni tőle, arra vágyott, hogy mindaz legyen, amire a férfi vágyik. Hogy olyasvalaki, mint a férfi, beleszédüljön egy olyasvalakibe, mint ő. Ha egy másik férfi lenne, egy kicsivel kevesebb, egy kicsivel kisebb, akkor képes lenne megmenteni magát. A másik oldala, a vad és büszke, az az oldala, amit a legjobban ismert, és ami menedéket, kényelmet jelentett a számára, soha nem tisztelne egy gyengébb férfit. A csönd kifeszült közéjük. Szinte haldoklott, hogy engedelmeskedhessen. Rosszabb volt, mintha kényszerítette volna. De teljesen ráhagyta a döntést, viszont a személyisége ereje megfélemlítő volt. – Ilyen nagy bátorságra van szükség ahhoz, hogy vess rám egyetlen pillantást kessake? (kiscica) – Abba a halk hangba, ami végigsimított minden idegvégződésén, belerázkódott. Olyan megtévesztően finomnak hangzott, de az előbb látta, hogyan hasítja ki egy mestervámpír szívét. Végre sikerült eldöntenie, remegett. – Pedig ha van bátor nő ezen a földön, az az én életpárom. Solange pillantása felugrott az övéhez. A hűvös, zöld szemek azonnal fogságba is ejtették. De mégsem, lassan átmentek olyan kékbe, mint a legmélyebb vizek, úgy változott a színe, ahogyan a harcos átadta a helyét a férfinak. Solange gyomra bukfencet vetett. A szíve összeszorult. Rámosolygott, az a lassú, szexi mosoly kilopta a tüdejéből a levegőt. Tökéletes, egyenletes fogai rávillantak. Egyenes, arisztokratikus orra, de még a sebhelyei is inkább csak tovább növelték hatalmas, férfias auráját. Minden olyan tökéletesnek látszott rajta. Ő meg csak állt ott bőrig ázva, rázta a hideg, a haja nedves tincsekbe tapadva meredt mindenfelé vadul, ellenőrizhetetlenül, a teste tele volt sebhelyekkel, horzsolásokkal, karomnyomokkal, vértől és izzadságtól szaglott parfüm helyett. A hüvelykujja átsuhant az ajkán, szinte észrevehetetlenül finom érintéssel. Rásimította a tenyerét az arcára. Úgy nézett rá, mintha nem létezne a világon másik nő. Ez egy illúzió volt csupán, mégis megmelengette belülről, amikor annyira fázott. – Helló. Ez az egyszerű köszönés, az intenzív, égetően kék tekintet, ami rátapadt, a lassú, sötét, szexi mosoly, az olvasztó hang kifordította önmagából. Megnedvesítette az ajkát, válaszolni akart, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Képtelen volt segíteni magán, csak állt ott és felfelé nézett rá, és azt kívánta, hogy bár Juliette, vagy Jasmine lehetne. Bárki, de ne Solange Sangria. – Meg kell vizsgálnom téged sívamet. (szívem) A szíve megint megugrott. Megvizsgálni? Őt? Minek? Hogy elég jó-e egy olyan férfinak, mint ő? Ezer csúnya visszaszólás röppent át az elméjén, de képtelen volt megszólalni, de még csak rá sem tudott újra nézni. Némán megrázta a fejét. Könnyek égtek a szemei mögött. Semmi szükség a vizsgálatra, ha a tökéletes nőt keresi.

A haja, ami mindenfelé állt, sáros volt és zilált. A folyó vize és vér borította. Megpróbálta elképzelni, milyennek látja a testét. Nem fogja levenni a ruháit. A Jaguárok nem voltak szégyellősek, na de előtte? Semmiképpen! Ez nem történhet meg. Egy szörnyű pillanatig meztelenül látta magát előtte, ahogy a tarkója mögé font ujjakkal bemutatja magát neki. Túl széles csípője és túl vastag combjai vannak. Nem akart a csípőjére és a fenekére gondolni. Rendben, jó mellei és vékony dereka volt, de mindenhol izomkötegek domborodtak rajta. Túlságosan nehéz… Pánik tört rá. Már majdnem hiperventillált. A keze gyengéd volt a bőrén, és ő lehunyta a szemét, visszafojtotta a zokogását. Nem fog elfutni tőle gyáván. Ő egy királyi sarj, bár Juliette gyakran mondta, hogy inkább fájdalom egy király fenekében, ami igaz is volt. Hogyan képes kezelni ezt a többi nő? Az ujjai végigsuhantak a karjain, majd megálltak. A szíve megint nagyot ugrott. A férfi maga felé fordította és lehajtotta a fejét a vállához egy harapáshoz, amiből még mindig csordogált a vér. Mélyen belélegezte a tüdejébe az illatát, így felismeri majd bárhol a férfit, aki bántotta, egyszerűen az illata alapján. – Tartsd mozdulatlanul kessake. (kiscica) Akkor sem tudott volna mozdulni, ha akar. Úgy érezte magát, mint egy sarokba szorított vadállat, ami nem tud elfutni. A nyelve gyógyító nyálat simított a szúrt sebekre. Annak a bársonyráspolynak az érintése a bőrén ismét kiürítette a levegőt a tüdejéből. Félretolta az útjából a blúzát, és követte a sebeket a hátán. Természetesen nem azért akarta megvizsgálni a testét, hogy megfelel-e életpárnak. Megint teljesen összezavarodottnak érezte magát, és imádkozott, nehogy olvassa azt az akaratos elméjét. Belül mélyen megrázta, hogy rászánta az időt, hogy gondoskodjon az ő kisebb sebeiről, amikor a saját sebei sokkal jelentősebbek voltak. Eltüntette a fájdalmat a horzsolásokból. Nem igazán rendelkezett érzéki tapasztalattal, de az ujjai és a szája érintése a bőrén egyetlen nyers, lüktető idegköteggé változtatta a testét. – Vérre van szükséged. A hang megdöbbentette, elugrott Dominic közeléből, és visszarántotta magára a blúzát. Zacarias. Hogyan feledkezhetett meg róla? Már majdnem, na jó, szóval már erotikus gondolatai voltak, egészen megfeledkezett róla, hogy nincsenek egyedül. Mi a baj vele? Ezelőtt soha nem pirult el, de most, hogy szemtanúja is volt teljes megaláztatásának, érezte, hogy az arcát elfutja egy csúnya, vörös szín. Gyorsan pislogott párat. Megerőltető volt megtörni a varázst, amit Dominic szőtt köré. Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy Dominic hatalmas termete teljesen eltakarja Zacarias tekintete elől. Valamilyen ostoba oknál fogva a tudat, hogy Dominic megvédte gyenge pillanataiban a kíváncsi tekintetektől, átmelengette, megvigasztalta. – Ahogy neked is – válaszolta Dominic. Megfordult, de Solange karjára fektette a kezét, és a közelében tartotta. Mindkét férfi ránézett. A szíve kétségbeesetten dübörgött. Látta, hogyan ad vért így Juliette, Riordannak. Zacariast szinte cafatokra tépték, és a családjához tartozik. Ha csak a kiterjesztett családjához, akkor is kötelessége megvédeni. De ez… Soha eszébe sem jutott, hogy egyszer valaha majd a vérét kell adnia egy férfinak. – Ilyen a mi életünk kessake.

A halk hang szinte benne mozgott, a puha bársonycirógatás csábítóan feltekeredett az elméjére. Keményen beleharapott az ajkába, remegett, meg akarta érte tenni, hiszen olyan kicsi kérés volt, de az elméjének óriási. Miért számít egyáltalán, hogy a férfi elégedett-e vele? Soha nem törődött vele, hogy mit gondolnak róla mások, most mégis csak állt ott, mint egy néma idióta, képtelenül arra, hogy mondjon bármit is, és az egész lénye szinte követelte, hogy elfusson. Állt remegve, kétségbeesetten vágyva arra, hogy elmenjen, mégsem tudott volna mozdulni egy tapodtat sem, a természetével vívott háború minden fronton dúlt. Dominic volt a kiválasztott egyetlen. És a legkevésbé sem számított, hogy azt hitte, nem is valódi. Most ott volt, és sokkal több volt bármely férfinál, akit ismert, tiszteletreméltóbb, erőteljesebb. Az a nő akart lenni, akire szüksége van, és most erre volt szüksége tőle. Alig mert lélegezni, miközben nézte, hogy Zacarias közeledik, teste ezer sebből vérzett, a Drago által uralt vámpírdenevérek fogai és karmai szinte teljesen lenyúzták a bőrét. A gyomra tajtékzott. Bele akarja süllyeszteni a fogát a bőrébe, és ő ott fog állni reszketve az undortól, Dominic varázserejétől megfogottan. Meg kell találnia magában az erőt, hogy ellenálljon ennek az őrületnek, ami körbelengte, és ami átadta a testének a teljes irányítást. Nyelt egy nagyot és felnézett Dominicra. A csodás kék szemek azonnal csapdába ejtették a pillantását, és fogva is tartották. A mosolya gyengéd volt, csak neki szólt, mintha olvasott volna a gondolataiban, és tudná, hogy irtóztatja a gondolat, mintha tisztában lenne vele, hogy bármelyik pillanatban menekülőre foghatja, és hogy pusztán az ő személyiségének a hatalma az egyetlen, ami itt tartja. Odahúzta magához a hátát, egyik karját átfűzte ziháló mellei alatt, a fogás olyan szelíd volt, hogy az első pillanatban észre sem vette, hogy tulajdonképpen óriási erő zárult be körülötte, amiből akkor sem tudna elszökni, ha akarna. A másik keze lassan, de hajthatatlanul felemelte a karját és invitálón nyújtotta Zacarias felé. – Légy nagyon gyengéd a csuklójával – figyelmeztette. Ismét megremegett, ahogy a Kárpáti férfi közelebb lépett. Dominic lehajtotta a fejét és a saját nyelvén suttogott neki. “Solange. Emnim. Tõdak pitäsz wäke bekimet mekesz kaiket. Te magköszunam nä ŋamaŋ kaćз taka arvo.” (Solange. Én asszonyom. Tudtam, hogy elegendő bátorságod van hozzá, hogy szembenézz bármivel. Köszönöm neked ezt a felbecsülhetetlen ajándékot.) Lélegzete meleg volt a nyakán, ajkait rányomta őrjöngő pulzusára. Fogai oda-vissza karistoltak rajta, gyengéden, több mint csábítóan, amitől a szíve csak még jobban felgyorsult, a lélegzete szaggatottá vált. Minden egyes sejt tudatában volt a testében a férfi jelenlétének. Lehunyta a szemeit, és visszanyelte azt az apró kis hangot, ami az érzett öröm miatt kitörni vágyott belőle amiatt, hogy táplál egy másik hímet az ő kedvéért, csak neki. Képtelen lett volna rá a csábító hangja nélkül a fülében, vagy kemény teste nélkül a sajátja mögött. Így úgy érezte, mintha neki adta volna magát, neki adott volna mindent, ami ő volt, mégis egy másik férfi volt az, aki a csuklóját fogta. Az utolsó másodpercben, amikor látta azokat a hatalmas agyarakat, forró lélegzete a bőréhez ért, pánikba esett és majdnem elrántotta tőle a karját. Ám mielőtt mozdulhatott volna, Dominic beleharapott a nyakába, és a feltörő fájdalomtól, ami szinte azonnal örömbe fordult, élesen felkiáltott, tiszta tűz szökőárja borította el. Sokszor átélte már a macskája tüzelését, de az tisztán fizikai késztetés volt, nem érintette meg semmilyen más szinten. De ez… ez mindent elborított. Minden egyes idegvégződése nyersnek tűnt a vágytól. A méhe megfeszült. Lángvirágok nyíltak a lába közénél és a melleinél, mellbimbói szinte kétségbeesette húzódtak hegyes csúcsokba. Tűz égette az egész testét, mintha olvadt arany folyt volna az ereiben, összerándult és odadörgölte magát a férfihoz, képtelen volt segíteni

magán. Ő, Solange, akinek a mindene volt az önuralom. Az a Solange, aki megvetette a férfiakat, most átadta magát testestől-lelkestől egy férfinak, és az ő szükségleteinek, de nemcsak hogy a szükségleteinek, minden vágyának. Egy halk zokogás szökött el belőle. Dominic soha nem gondolta volna, hogy az életpárja vérét venni ennyire hihetetlenül erotikus dolog. A számára vért adni és kapni mindig racionális, földszagú dolognak számított, semmiféle különösebb érzés nem kapcsolódott hozzá, még azelőtt sem, hogy elvesztette volna az érzelmeit. Így teljesen felkészületlenül érte a vágy mélyütése, ami alapjaiban rázta meg halálos, rendíthetetlen nyugalmát. Mindig fegyelmezett volt és uralta magát. Soha eszébe sem jutott volna, hogy amint a karjaiban tartja Solange-ot, és a fogai összekapcsolják őket, egy olyan egyszerű dolog, mint a táplálkozás egy végtelenül bizalmas, intim aktussá válik. Rendkívül idegessé vált, úgy érezte, mintha megosztaná valakivel, egy másik férfival ezt a bensőséges aktust, amit soha nem tenne. Hiszen az ő dolga volt védelmezni, szeretni és dédelgetni. Nem akarta, hogy egy másik férfi lássa őt rémültnek, sebezhetőnek vagy szexinek, pedig ebben a pillanatban ő a legérzékibb lénynek látta a földön. Az a része pedig kizárólag hozzá tartozott. Ha tudta volna, hogy milyen érzéseket vált ki belőle, ha a vérét veszi, soha, semmilyen körülmények között nem kényszerítette volna rá, hogy vért adjon Zacariasnak. Kényszerítette rá, de legalábbis unszolta. Tudta, hogy ellenszenvesnek találja az ötletet, még akkor is, ha Zacariast családtagjának tekinti. A lány is a kódexei szerint élt, első volt a becsület és a kötelesség. Nem bocsátotta volna meg magának, ha megtagadja tőle a segítséget a szükség pillanatában. Órákig, napokig elrágódott volna a saját visszautasításán, és Dominic nem vigasztalhatta volna meg. De neki is megvolt a maga kódexe, és annak törvénye szerint el kellett látnia az életpárját mindennel, amire csak szüksége van, még akkor is, ha az azt jelentette, hogy át kellett őt húznia olyan határokon is, amire a lány esetleg úgy gondolt, hogy nem is képes átlépni. Most azonban könnyen lehet, hogy egy olyan határon húzta át, amit ő nem tud kezelni. Solange harcos volt Zacariasnak, de Dominic sebezhetőnek látta. A sebezhetősége pedig gyönyörű volt a számára, és hogy megmutatta neki, óriási megtiszteltetés. Előhozta minden védelmi ösztönét, és a bensőjében állandóan ott ólálkodó szörnyeteg felüvöltött. Nem egyszerű fizikai párosodást akart, teljességet, amit csak egy életpár adhat. Vágyott valamire. Megadta neki. Ő vágyott valamire. Az életpárja megadta. Kizárólagosságot, mindent jelentettek a másik számára. De ez, a testének és az elméjének ez az elsöprő reakciója majdnem romba döntötte. Solange vére győzedelmes hadseregként vonult be a testébe, az élősködők jobban meglapultak előle, mint Zacarias ősi, erőteljes vérétől. Visszavonultak, elcsendesedtek, elbújtak a lány királyi Jaguárvére elől, mintha félnének a macskával való küzdelemtől. Ahogy a vére terjedt a szervezetében, belső tűz lobbant a nyomán, egy olyan elsöprő vihar, ami forrón égetett, gyorsan terjedt, és kibillentette önuralmából. A teste megmozdult az övén, meggyújtotta azt, csípője az ágyéka fölött ringott. Nem akarta, hogy abbahagyja, hüvelykujja a melle alsó ívét simogatta, bár amit igazából akart, nem, amire igazából szüksége lett volna, az a selymes, csupasz bőrének érintése volt. A halk, zokogásszerű kis hang magához térítette. Azonnal visszaállította az önuralmát. A tisztánlátását. A tudatosságot, hogy hol van, és mi történik körülötte. Megdöbbent, hogy eddig az őrület valamiféle ködében lebegett, majd egy lassú nyalással lezárta a fogai által hátrahagyott sebeket, és követte egészen a lány válláig a kibuggyant rubinvörös vércseppeket. Lassan kiegyenesedet és közben belélegezte őt, izgalmas, kicsi, merész ívekkel rendelkező teste szorosan tapadt hozzá. Soha semmi nem tűnt még ennyire helyénvalónak a számára.

Tisztában volt egyre növekvő félelmével, odanyomta a száját a pulzusára, hogy megnyugtassa, lecsillapítsa. Az ő kicsi vadmacskájának volt egy olyan nőies oldala, amit alázatosnak tekintett, és ez megrémítette a lányt. Ez rajta állt, neki kellett megmutatnia, hogy ez a része is épp olyan fontos a számára, mint harcos személyisége, és hogy nőnek lenni az semmiképpen nem teszi kevesebbé azt, aki ő. „Pesäd te engemal. (Velem biztonságban vagy.)” Míg az elméjébe suttogott, szája őrjöngő pulzusa fölött járt, a nyelve cirógatta, miközben a karjaiban tartotta, míg lecsendesedett. A vad természete nyilvánvaló volt. Solange a társadalom peremén élte az életét, soha nem a közepén. A törvények nem jelentek meg a világában. Nem kellett megtanulnia a városi élet apróságait, vagy akár a viselkedést egy közösségen belül. Az ő világa a túlélésről szólt, mint nagyon sokaké abban a világban. Zavarias udvariasan végig akarta csúsztatni a nyelvét a fogai nyoma fölött, de Dominic a saját szájához húzta Solange csuklóját. Vett egy kortyot, újra megérezte a tűzlabdát magában, ami végiggurult a testén, aztán ő maga zárta be a sebet. – Köszönöm – mondta Zacarias. Dominic tudta, hogy a Kárpáti vadász neki mond köszönetet, nem Solange-nak. Az ősi időkben az életpárok szentek voltak, senki sem beszélhetett hozzájuk különleges engedély nélkül. Zacarias pedig a régi iskola szerint nevelkedett, és talán ha egészen őszinte akart lenni magával, Dominicnak be kellett vallania, hogy ő is. Felemelte a fejét, hogy pillantása összetalálkozzon Zacariaséval. – Közeledik a hajnal. Zacarias bólintott. – Kolasz arwaarvoval. (Halj meg becsületben.) Egy pillanatra megállt. – Megdöbbentő, milyen régen hallottam valódi beszélgetést az anyanyelvünkön. Egy pillanatra megéreztem szülőföldünk hívását. – Veri olen piros, ekäm (Maradjon vörös a véred) testvérem – válaszolta Dominic. A jelentés egyértelmű volt. Találd meg az életpárod. Zacarias levette róla a pillantását, inkább végignézett Solange vérfoltos ruháin és bőrén. Megrázta a fejét. – Az én időm már elmúlt. A világ megváltozott, és maga mögött hagyott. A segítségedre jövök, ha hívsz öreg barátom. Egyszerűen eltűnt pára alakjában, ami beleolvadt a még mindig pislákoló tűz füstjébe. Csend lett. Solange nem merte elfordítani a fejét, hogy a válla fölött felnézzen rá, egyszerűen csak várt, és közben igyekezett a legmozdulatlanabbul tartani magát, bár érezte, hogy apró reszketések futnak végig a gerincén. Dominic elmosolyodott a feje fölött, a feszültség elmúlt a testéből most, hogy a másik hím távozott, és ők egyedül voltak. Magához ölelte. – Elviszlek egy biztonságos helyre, ahol megfürödhetünk és pihenhetünk. Ha nem öleli magához, valószínűleg a földre rogy, és szilánkjaira törik. A többi nő is így érez? A kedvében akar járni, azt akarja csinálni, amit kér, és közben olyan rémültnek érzi magát, hogy alig kap levegőt? Pedig mit is kér? Teljesen egyszerű dolgokat. Fürdés és pihenés. Semmi mást nem mondott. Soha nem tudná nekiadni a testét. Neki nem. Összeborzongott. Némán megrázta a fejét. Dominic hallotta, hogyan gyorsul fel a lélegzete, amikor felemelte. – Bátorság – suttogta a nyakába a tarkójánál.

Tudta, hogy nem fél az utazásnak attól a módjától, amit választott. Azt is tudta, hogy nem tőle fél. Nem Dominictól, a harcostól. Megbízik benne, másképp soha nem szállt volna be a csatájába. Dominic, a férfi volt az, akitől félt, és akinek még ki kellett érdemelnie a bizalmát. Bármi másnál jobban akart mindent, ami Solange volt. Tudta, hogy ez a szüksége nagyon önző, de annyira kevés ragyogás volt az életében, és Solange úgy ragyogott, mint a legfényesebb csillag. Magával ragadta az egekbe, szorosan magához húzva a testét. Solange belepréselte az öklét a szájába, nehogy tiltakozni kezdjen. Nem akart hibát elkövetni, de ha egyszer fogalma sincs, hogy mit kellene csinálnia, okvetlenül hibázni fog. A macskája fel-alá járkált benne, az egyik pillanatban elégedetten dorombolt, a következőben pedig, amikor érzékelte a Solange-ból áradó rettegést, sziszegni és morogni kezdett. Hogyan fogja levetni előtte a ruháit? Miért is nem hallgatott MaryAnn-re, aki megpróbálta egy kicsivel több nőiességre tanítani? Lehajolt hozzá, a nyelvével megcirógatta pontosan azt a helyet, ahol a vérét vette. Solange elméje azonnal elveszítette a gondolata fonalát. Melegség áradt szét a lábai között. Hasizmai megfeszültek, melleit hirtelen duzzadtnak, fájónak érezte. Mindennek a tetejébe úgy tűnt, úgy fog reagálni rá, mint egy tüzelő macska. Kivéve… ha soha nem feküdne le vele, ha soha nem adná neki magát. Mert ha igen, akkor el fogja őt nyelni, és semmi nem marad belőle. Odadörgölte az orrát a nyakához. „Hagyd abba a gondolkodást, és csak élvezd, ami még megmaradt az éjszakából. Lazulj el a karjaimban.” Mereven tartotta magát, rettegett attól, hogy megérezze óriási erejét, kővé dermesztette az a hatalmas elkötelezettség, ami épp megkísértette. Milyen messze menne el, hogy azt tegye, amit szeretne? Elveszítené önmagát is akár? „Olyan nehéz, hogy ellazulj a kedvemért kessa ku toro? (kicsi vadmacskám)” Ennyi lenne? Milyen ostoba is. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. Kényszerítette a szemeit, hogy kinyíljanak, és felnézett az éjszakára. A nyílt égbolton szálltak, a lombkorona fölött. Magasan. Magasabban, mint ahol valaha is járt. Még soha nem ment el az esőerdőből. Soha nem repült repülőgéppel. Egy pillanatra megrémült és belékapaszkodott. „Tárd ki a karjaidat minan. (enyém)” Nagyot nyelt. Volt a férfi hangjában egy halk dorombolás, mintha ahhoz, hogy a kedvében járjon, elegendő lenne, ha kinyújtaná a karjait, mintha szárnyak lennének. Ilyen egyszerű? Csak meg kell bíznia benne, hogy nem hagyja leesni. Vakon megbízott benne a csatában. Természetesen most is biztonságban tartaná. Nevetséges volt még a gondolat is, hogy nem. Tapasztalatot szerezhetne a repülésről, amire talán életében ez az egyetlen alkalom. Kiengedte a lélegzetét, és lefeszegette egyik kezének ujjait a karjáról. Csak most jött rá, hogy a macska karmaival csimpaszkodott az alkarjába. Kitört belőle egy halk szégyenkiáltás. „Ne aggódj kiscica. Csak csináld és repülj velem.” Csábító volt a suttogása. Érezte lélegzete melegét a nyakán, ami valahogyan megnyugtatta. Szerette volna azt mondani, hogy sajnálja, hogy figyelmetlenül megsebezte, de inkább, hogy a kedvében járjon, elengedte és széttárta a karjait, mintha egy hatalmas madár lenne. A szél megérintette az arcát, és beleborzolt a hajába. Fölötte a felhők tengere viharosan fortyogott, mégis gyönyörű volt. Körülötte nyitott volt az ég. A fák koronái mélyen alatta voltak, néhányuk diadalmasan messze kiemelkedett a tömegből. A föld odalenn elkápráztatta a szemét. Soha életében nem érezte még ennyire szabadnak magát.

A férfi szája odadörgölődött a nyakához, valójában csak suttogott, mégis úgy érezte, mintha bélyeget ütne rá. Még soha senkivel nem érezte így magát, ilyen szédítően fontosnak, mintha a világon minden rá összpontosulna. És mindezt egy érintéssel érte el. Egyetlen kéréssel. Könnyedén megérintette az elméjét, össze akarta olvasztani az övével, a Kárpátiak állandóan ezt csinálták, és ő ezt mindig megszállásnak hitte. Rossznak. Senkinek nem lenne szabad, hogy hozzáférése legyen másvalaki privát gondolataihoz. És mégis… „Semmi szükség erre.” Nem érzékelt felőle csalódást, de egyszerűen nem értette, miért nem mond egyszerűen igent? Épp egy gyönyörű tapasztalatot ad neki, amire nem sok embernek van esélye életében. Olyan nagy dolog lenne hát hagynia, hogy láthassa, mennyire értékeli ezt a pillanatot? Nem ő keltett benne bűntudatot, ő keltette sajátmagában. Tényleg ennyire gyáva? Mi történhet, ha néhány pillanatra igent mond? Sóhajtott egyet, és pontosan tudta, hogy a tenyerén érzi, milyen szaggatott a lélegzete. „Na, jó, nem bánom.” „Megtisztelsz.” Aztán ott volt az elméjében. Lassú behatolás volt ez, ami a tűz ezer dárdáját szabadította a bőrére, hogy valahol mélyen a bensőjében elindítsanak egy lassú izzást, ami a gyomrán keresztül egészen nőiességéig terjedt. Érezte őt magában, mintha ugyanazon a bőrön osztoznának, olyan mélyen összeolvadtak, hogy nem tudta megmondani hol végződik ő és hol kezdődik a férfi. Rájött, hogy megmutatta neki bizonytalanságát, törékeny uralmát bátorsága fölött, a rettenetes szükséget, amit iránta érzett, és a szinte leküzdhetetlen félelmét, hogy cserbenhagyja. „Csss minan, csak nézd velem az éjszakát. Ez minden. Oszd meg velem az éjszakát.” Csitító mormolása majdnem olyan volt, mint egy simogatás, elcsendesítette vad gondolatait, és a levegőben való szárnyalás fantasztikus érzésre terelte a figyelmét. Végtelenül különlegesnek találta a csodát, amiben részesedett. Tettek egy nagy kört a folyó fölött, és megláthatta a ritka, rózsaszín delfineket. Természetesen ezelőtt is látta már őket, de most megfigyelhette elképesztő sebességüket is a vízben. Nevetett. Összeolvadt elméjükben az ő boldogsága jókedvűvé tette a férfit is. Olyan volt, mint egy gyerek első élményei, amit sok száz év után ő is újra érezhetett, és végtelenül élvezett. Solange feléje fordította a fejét, és azon kapta magát, hogy oda akarja dörgölni az orrát a nyakához szeretetkinyilvánításként, de végül nem merte megérinteni, csak belélegezte az illatát, befogadta férfias lényegét a tüdejébe, és ott tartotta azt, mintha magához ölelte volna. „Alá fogom támasztani a derekad Solange. Hajolj ki, és add át a súlyod nekem, hogy ténylegesen érezhesd a repülést.” A szíve dadogni kezdett az ötlettől. Ezzel igazán a bizalma legszélére tolta őt, de úgy tűnt, észre sem veszi. Vagy mégis? Nem, az nem lehet. Hiszen ott volt a fejében. Ismerte a félelmeit. Megnyalta az ajkait, a pulzusa a fülében dübörgött. Mint korábban is, a férfi csendben maradt, nem ismételte meg a kérést. Egyszerűen csak várt a döntésére. Ismét megnyalta kiszáradt száját. A kezébe adja az életét. Kinyújtott karokkal, előredőlt testtel mintha valóban repülne, esélye sem lenne megkapaszkodni benne. Kételkedett benne, hogy elég gyorsan képes lenne váltani, átfordulni, és a karmaival belékapaszkodni, ha elejtené. Megteheti? Felbosszantaná, ha nem tenné? Számít ez neki? Megpróbálta megérinteni az elméjét, de csak a várakozást találta. Érezte magán a tekintete súlyát. Azt a céltudatos fókuszálást. A teljes figyelme egyedül rá koncentrálódott. Könnyeket érzett a szemei mögött égni.

Meg akarta adni ezt neki. Ez volt minden, amit adhatott. Az ilyen pillanatok, mint ez. Tudta, hogy nincs más nő a számára. Ez persze nem jelentette, hogy szereti őt. Vagy, hogy kívánja. A férfinak nem volt választása, neki mégis hajlandó volt megadni a választások jogát. Igazság szerint épp az ilyenektől volt egészen ellenállhatatlan a személyisége. Lehunyta a szemét és bólintott. Egy csókot simított a feje tetejére, amitől egy furcsa rebegés futott szét a gyomrában. Visszatartotta a lélegzetét, amikor a szája odasodródott a halántékához, aztán pedig a füléhez nyomta hűvös, kemény száját. „Én asszonyom.” A szíve összehúzódott. A méhe ökölbe szorult, és rengeteg meleg nedvességet érzett a lábai között. Két szó, és ő megolvadt. Mit árul ez el róla? Annyira kétségbeesetten vágyna a jóváhagyására, hogy mindent megtenne, hogy hallja a boldogságot a hangjában, bármit megtenne ezért, amit csak akar? Várta, hogy felvegye a kért testhelyzetet. Majdnem azt kívánta, bár döntötte volna előre, de a férfi nem tette. Lassan, óvatosan kezdett előredőlni a tenyereibe, egyre jobban eltávolodva szilárd teste biztonságától. A szél alákapott, és ő önkéntelenül megragadta a csuklóit. Azonnal visszahúzta magához, és… várt. Tudta, hogy arra vár, hogy összegyűjtse a bátorságát és megbízzon benne. Ő pedig nem tehetett úgy, mintha teljesen kimerült lenne, hiszen a férfin volt a teljes súlya. Csak annyit kellett tennie, hogy lóg az égen, miközben körülveszi a varázslatos éjszaka. A fontosság ajándékát akarja nekiadni. Nem kapott ajándékokat, amióta a családját lemészárolták, egészen eddig a pillanatig. Dominic olyan sötét varázslónak tűnt, akinek képtelen volt ellenállni, különösen, hogy ilyen ritka, tüneményes tapasztalatot ajánlott fel neki. Az idő lelassult. Érezte hogyan kopog a szíve. A férfi elérte, hogy fontosnak érezze magát, amit azelőtt soha senkivel kapcsolatban nem érzett. A levegő ropogósnak, frissnek tűnt, az éjszaka egy hűvös takarónak. Mély lélegzetet vett, és elengedte magát. Kinyújtotta oldalra a karjait. Eltávolította Dominictól a kezeit és tudta, most vagy soha. Soha többé nem találná meg magában ezt a fajta bátorságot és bizalmat újra. Furcsa érzés kelt életre a gyomrában, és egy pillanatra megrémült, hogy nem kapja el, de Dominic tenyere ott volt, és ő azon kapta magát, hogy a semmiben lebeg a levegőben, csak a kezei vannak alatta. Nagyon lassan nyitotta ki a szemét. A lélegzet a torkán akadt, ahogy szárnyalt a magasban, szabadon, akár a madarak. Újra megtapasztalta azt a szédítő testi elragadtatást, az adrenalin sötét aranyként áramlott a vénáiban, besűrítve a vérét a forrósággal, ami szétterjedt benne. Érezte Dominicot is magában, ott volt vele, osztozott káprázatos pillanataiban. Színtiszta mágia volt, ő maga volt a színtiszta mágia. A szél könnyeket lopott ki a szemeiből. Élete egyik legrosszabb napja után, azután, hogy elvesztette Annabellt, megölt két embert, majdnem elfogta a saját apja, majd ezek után vámpírokkal harcolt, és még az életpárjával is szembe kellett néznie, most mégis a legtisztább öröm árasztotta el, ahogy átsuhant a levegőn. Túl sok volt ez, mégsem akarta, hogy véget érjen. Dominic visszahúzta, és maga felé fordította, arcát finom kényszerrel odasimította a szíve fölé. A sziklaszilárd dobbanások megvigasztalták, segítettek neki megállni, hogy ne kezdjen el hangosan zokogni. Csak hangtalanul sírt, ujjait beletemette inge elejébe. Semmi nem érdekelte abban a pillanatban. Sem az, hogy hová mennek, sem pedig az, hogy mi történik, ha odaérnek.

Egyetlen dolog lebegett csak előtte, egyértelművé vált, hogy soha nem ejtené el, és így egészen a gondjaira bízhatta magát. Dominic hajszálpontosan megérezte a pillanatot, amikor ellazult és teljesen átengedte magát neki. A karjai szorosabban fonódtak köré, magához ölelte. Olyan törékeny és végtelenül sebezhető volt. Nem egyszerűen a testi énje, hanem a nő, aki elbújt benne a világ többi része elől. Kimerült volt, és elrejtőzött volna valami nyirkos helyen, hogy a sebeit nyalogassa egyedül, és megpróbáljon magához térni, mielőtt újra az ellenség nyomába indul. „Most nem kiscica. Most én fogok gondoskodni rólad.” Nem válaszolt, csak némán sírt, lehulló könnyei a szívét marcangolták. Aprólékos gonddal letapogatta a területet élőholtak nyomai után kutatva, mielőtt leereszkedett volna vele az erdő talajára a kedvenc pihenőhelye közelében. Legalább egy tucatszor látta az elméjében felmerülni azt kicsi, kényelmes barlangot mélyen a mészkőlabirintusok alatt, amikor a fejében találkoztak. Nagyon részletes képek voltak. A lánynak fogalma sem volt róla, mennyi információt tud kihúzni a fejéből egyetlen másodperc alatt, ha szükséges. Megtalálta a bejáratot, ami túl szűk volt ahhoz, hogy ketten egyszerre beférjenek rajta, így kényszeredetten letette a lány lábát a földre, de karjaival szilárdan maga mellé horgonyozta. – Honnan tudtad…? Solange szétnézett maga körül, szempillái nedvesen csapkodtak, túlságosan fényes szemei kissé döbbenteknek tűntek. – Az életpárod vagyok – mutatott rá gyengéden –, és ezen a helyen kényelmesen érzed magad. Elfordult tőle, lehajolt, hogy bemenjen, és közben igyekezett visszatartani a könnyeit. Nem emlékezett rá, hogy valaha is odafigyelt volna valaki a kényelmére. Dominic követte, alaposan megjegyezve folyékony, kecses mozgását, ami éppannyira része volt a lánynak, mint maga a macska. Zabolázhatatlan, vad illata volt, ami jobban tetszett neki, mint bármilyen parfüm, amit valaha is szagolt. Solange az erdőhöz tartozott, hangtalanul lopakodott még az emberi formájában is a sötétben. Az alagút mélyen a föld alá vezetett. Megállt ott, ahol úgy tűnt, zsákutcába futnak, és nekiesett az egyik sarokban egy kupac kőnek, hogy elmozdítsa őket a helyéről. . Dominic finoman félretolta, és egyszerűen ellebegtette az útból a több jókora mészkőtömböket, aztán egy mély meghajlással intett neki, hogy menjen csak előre. Habozni látszott, egészen közel szorult hozzá az alagút szűkös terében. Hallotta, hogy a szíve ritmusa túl hangos. Rémült volt, de még mindig a kezébe adta magát, a bátorsága pedig megszégyenítette. Hogy bátorítsa, megfogta a kezét, és felemelte a szájához. Ujjai a csuklóját simogatták, ahonnan Zacarias vette a vért, és pontosan a tenyere közepébe nyomott egy csókot. Solange lélegzete ritmust tévesztett, tekintete rávillant, majd gyorsan félrenézett tőle. – Kúsznod kell, hogy bejuss a kamrába, és a vállaid… Megtartotta magának a keze tulajdonjogát, most az ujjait húzta a szájához. – Párává tudok válni – emlékeztette egy mosollyal a hangjában. Érezte éles zavarát, hogy nem emlékezett erre. A testében forróság áradt szét, megfeszült. Elkezdte visszahúzni a kezét, de ő nem volt hajlandó lemondani fölötte az irányításról. Ehelyett odahúzta az ujjait a szájához, és rájuk lehelt. Szemmel látható borzongás futott végig a lány testén, ahogy egyesével végigcsókolta az ujjhegyeit. – Nagyon fáradt vagy, Solange. De köszönöm az aggodalmad. Tekintete ismét rávillant egy pillanatra. Annyira bizonytalannak tűnt, hogy legszívesebben alaposan magához szorította volna.

De ehelyett elengedte a kezét, a vállára fektette a tenyerét és gyengéden térdre nyomta. Egy pillanatig élvezhette meleg lélegzetének egy apró szikráját kőkemény férfiasságán, nadrágjának anyagán keresztül. Olyan egyszerű lenne eltávolítani. A fantázia, ami megjelent előtte a rajta sétáló szájáról szinte megrázta, de nem hagyta, hogy a saját örömei a lányé elé kerüljenek, vagy hogy egyáltalán számítsanak. Gyengéden előretolta, míg négykézláb mászni nem kezdett a kamrához vezető szűk alagútban. A csatorna egy földalatti nyúlüregre emlékeztette. Könnyedén átfolyt rajta, ahogy követte a nőjét a barlangba. Valamiféle otthont alakított itt ki magának, és a szíve megdermedt a mellkasában, amikor rájött, hogy soha nem osztotta még meg ezt a szent helyet, az egyetlen valódi menedékét, senki mással. Az északi falhoz ment, hogy megtalálja a lámpását, de ő egyetlen intéssel meggyújtotta a gyertyákat. A puha fény azonnal szétáradt, lágy árnyékokat dobott a falakra. Hálás volt a barlang gazdag földpadlójáért. Az egyik sarokban egy kézzel szőtt pokróc feküdt akkurátusan összehajtogatva, a másikban néhány fából készült edény. A víz hangja szolgált háttérzeneként, kitartóan csepegett a keleti oldalon, hogy megtöltse a medencét, ami betöltötte a kamrának azt a sarkát. A mennyezet viszont magasan volt, a tér illúzióját adva a kamrának, holott az meghitten aprócska volt. Észrevette, hogy a lehető legnagyobb távolságban maradt tőle, a zöld macskaszemek minden lépését figyelték, ahogy körülnézett. Ráérősen nézelődött, hagyta, hogy a csend kiteljesedjen, és a szíve dübörgését hallgatta, várta, hogy lecsendesedjen. Könyveket is talált, felvett néhányat, és a borítójukat tanulmányozta. A legtöbb vagy fegyverekről szólt, vagy az Amazonas növényeiről. Átlapozta az egyik kötetet, és sok aláhúzott, kiemelt gyógynövényleírással találkozott benne. Amikor közelebb mozdult Solange-hoz, a lány úgy reagált, mint egy sarokba szorított vadmacska, visszahúzódott, tágra nyílt szemei megbabonázóak voltak. Lehajtva tartotta a fejét, az arcát kissé elfordította, de folyamatosan őt figyelte. Belemerült egy halom gondosan összerendezgetett cikk tanulmányozásába, amit egy kis sziklabeugró kőpolcán talált, ott várta meg, hogy a feszültség egy kissé enyhüljön a lányban, vagy legalábbis már ne legyen olyan harapós az éle. Végül a szívverése már majdnem normális ritmusra lassult. Volt ott egy nagyon régi, rongyos takaró, amit valaha, valaki nagy szeretettel készített egy gyereknek. Nem az övé, találta ki a kék szín alapján. Egy fiúé. Valakié, akit már csak így szerethetett. Egy nő elhalványodott képe ült az egyik polcon egy kézzel készített keretben, egy olyan nőé, aki valószínűleg az anyja volt. Ugyanolyan bámulatosak voltak a szemei. Egy kézzel faragott fésű a legfinomabb fából. Megérintett minden egyes darabot. Elolvasta a beléjük vésődött emlékeket. Egy, nem, két testvér. A fésűt az apja csinálta. Összeráncolta a szemöldökét. Nem a vérszerinti apja. Egy ember, akit apjaként szeretett. Mind eltűntek. Mindegyikük. Felemelte a fejét és ránézett. A tekintetük összeütközött. – Gyere ide hozzám Solange. Ide, – mutatott le közvetlenül maga elé. A lány meghökkent. A szemei elsötétültek, a szíve ismét hevesen kezdett verni, kitöltve az aprócska kamrát őrült ritmusával.

7. Meg tudsz-e bízni újra egy férfiban? Képes vagy szeretni egy olyan vénséget, mint én? Dominic Solange-nak

Solange szíve majdnem kitört a mellkasából. Reszketések futkároztak fel-le a testén, a félelem jeges ujjai csúszkáltak a gerincén. Dominic egészen betöltötte a kamrát hatalmas termetével és erejével. Nem tudott az arcára nézni, azokra a szúrós szemekre, amik úgy változtatták a színűket, akár a vihar. Észre sem vette, hogy a kezét tördelni. A távolság közöttük kilométereknek tűnt, pedig csak néhány lépésnyi volt. De akár kilométerek is lehettek valóban. A férfiak nem akarnak olyan nőket, mint ő, kivéve az álmaiban. Álmában tudott vele bánni, de ez itt maga volt az őrület. Mit akar tőle? Várt. Mindig olyan türelmesen várakozott a döntésére. Soha nem emelte fel a hangját, az mindig halk volt, mégis kényszerítő. Sokáig csak bámulta a mellkasát, mielőtt fagyos lába előrelépett. Egy. Magában számolt. Kettő. Ahogy közeledett hozzá, a termete fenyegetően hatalmasabbnak tűnt még annál is, mint amire emlékezett. Három. Látta fodrozódni az izmait az inge alatt. Négy. Lehajtotta a fejét, nem volt hajlandó a szemébe nézni, ahogy megtette az utolsó lépést, és pontosan arra a pontra állt, amit mutatott. Ez volt a legtöbb, amit tehetett érte. – A hajnal gyorsan közeledik päläfertiil, (életpárom) meg kell győződnöm róla, hogy megfelelően gondoskodtam-e rólad. A gyomra bukfencet vetett. – Mit jelent az, hogy megfelelően gondoskodni? Megnyalta a száját, hogy megnedvesítse, és többre is képes legyen, mint halk nyekergés. Ő maga is tökéletesen képes lenne gondoskodni magáról, ha megtalálná a módját, hogy újra tudjon mozogni. Úgy érezte magát, mint aki megbénult. Dominic egy váratlan mozdulattal a pólója aljáért nyúlt, és már át is húzta a fején, még mielőtt alkalma lett volna tiltakozni. Felzihált, és elfedte gömbölyű melleit a kezeivel, az arca a szinte áttetsző fehérből élénkvörösbe ment át. – A fürdő, Solange – emlékeztette. Kettőt is nyelt. – Le tudok vetkőzni – bukott ki belőle. Ez egy égbekiáltó hazugság volt. Még akkor se venné le előtte a ruháit, ha ez az életét mentené meg. – Megtagadnád tőlem annak az örömét, hogy én tegyem meg ezt érted? Némán bámulta a mellkasát. Sehova nem tudott előle elbújni az aprócska barlangban. Gyengéden megfogta a csuklóit, és elhúzta őket, távol a testétől. A pír az arcától a lábujjáig futott. Úgy érezte, hogy forróság rohan a bőre alatt, és ami még rosszabb, ismét nedvesség gyűlt a lábai közé.

A barlang hűvös levegője ingerelte csupasz mellbimbóit, amik azonnal reagáltak is, apró, hegyes kis csúcsokba ugrottak össze, amik magukra vonták a figyelmet. Dominic vett egy mély lélegzetet, a tekintete egy csipetnyi birtoklással suhant végig rajta. – Miért kell elrejtened a melleidet előlem? Nem részei az én nőmnek? Nem az enyémek azok is? Az én testem nem a tiéd? Solange hallott egy félig kialakult, elfojtott nyöszörgést elszökni a torkából, de ez volt az egyetlen hang, amit képes volt kiadni. Úgy érezte, hogy megbabonázta, csak állt ott és reszketett, ahogy a férfi közelebb lépett, olyan közel, hogy a mellkasa nekisúrlódott a mellbimbóinak. Minden újabb lélegzettel az illatát szívta a tüdejébe. Tudta, ha fel merné emelni a fejét, vad zöld szemeket látna a megnyugtató kékek helyett. Pontosan olyan felajzott volt, mint ő, forrósága rá is átterjedt. Lehunyta a szemét, amikor a kezei odacsúsztak farmerja elejéhez. – Nem vagyok szép – sikerült figyelmeztetnie és remélte, hogy mivel előre megmondta neki, nem lesz túlságosan csalódott. A kezei megálltak. – Solange. – Összerezzent. A hangja szigorú volt. Halk, de mégis nagyon szigorú. – Nézz rám. – Bárhova nézett volna szívesebben, mint rá, a feje mégis felemelkedett, hogy a szemébe nézzen. Színtiszta kényszer volt. Nemtetszés gyűrődéseit látta sima arcán. – Ez egy nagyon fontos szabály Solange. Az életpárom a legszebb nő a földön a számomra. Bárki, aki mást mond, megsérti őt, ami egy főbenjáró vétség, és megsért engem is. Ugye nem akarod ezt tenni? Megrázta a fejét. Legnagyobb rémületére könnyek gyülekeztek újra a szemei mögött. Nem csinálja ezt. Utált csalódást okozni neki, de mi lehet a rosszabb? Ha hagyja, hogy magától fedezze fel, vagy ha előre figyelmezteti? – Csak próbáltam őszinte lenni. A keze rásimult az arcára, a szelídsége majdnem a vesztét okozta. Hüvelykujja az arcát, az állkapcsát cirógatta. – Kessake.(Kiscica.) Ne tűnj már ilyen szomorúnak. Amikor egy férfi ezer évet vár egy nőre, aki egyedül az övé, akkor az nagyban befolyásolja a számára a szépség definícióját. Hogy mások mit látnak, az egy cseppet sem számít. Csak az számít, amit én látok. És azt akarom, hogy az én szemeimmel lásd magad. Látnod kellene a nőt, akit én látok. – Mutatóujja végigfutott a torkán és a kulcscsontján át, egészen a melle domborulatáig. – Nézz magadra. Igazi megtestesítője vagy a nőiségnek. Megérintette a mellbimbóját. Solange lélegzete bennszorult, sokkolta az elektromos energia, ami a melleiről a hasára ugrott, majd még lejjebb, a combjait bizsergette, tüzet lobbantott közöttük. A férfi kezei hirtelen újra a farmerére siklottak, hogy letolja azt a csípőjéről. Solange ismét visszatartotta a lélegzetét és lehunyta a szemét, míg engedelmeskedett a kezei nyomásának és kilépett a ruhadarabból. A jaguárok általában nem hordtak fehérneműt, mert nem tudták volna elég gyorsan ledobni a ruháikat, ha alakváltásra volt szükség. Teljesen meztelenül állt előtte, és hálás volt a gyertyák lágyító fényéért, de még így is képtelen volt ránézni. Nem számít, hogy azt mondta, hogy szép, nem érezte magát annak. Pedig szép akart lenni neki. Hamarosan meg fog halni. Nem élhet túl egy harcot Brodrickkal, ahhoz a király túl erős. Elfogadta, hogy az időkorlátai szűkösek, és bizonyos szempontból hálás is volt érte. Végtelenül belefáradt már az ilyen napokba, mint ez, a kudarcokba, a gyilkosságokba. Hogy nem valaki más…

A férfival akarta ezeket az utolsó pillanatokat. Mindenki másnál jobban tisztelte őt. Soha nem lett volna képes elfogadni egy másik férfit. De most az egyszer életében, annyira akart tartozni valakihez. Törődni valakivel. Nő lenni és nem harcos. Erre most, az utolsó napjaiban lehetősége adódott… ha Dominic képes végignézni sebhelyes, visszataszító testén. – Solange. – Megint összerezzent. Határozottan az elméjét olvassa. A férfi megcsóválta a fejét. – Nem az elméd. Az arckifejezésed. Egy lassú körben megkerülte. Solange erős késztetést érzett, hogy átváltson jaguár alakra, de érzett némi kihívást is a szituációban. Elmondta az igazságot? És Dominic valóban az a becsületes férfi? Meg kellett tudnia. Ő volt az első személy, akiben megbízott annyira, hogy hagyja, hogy vezesse. Soha nem engedte meg ezt, még szeretett unokatestvéreinek sem. Visszaért elé és megállt vele szemben. Solange lábai majdnem felmondták a szolgálatot. Meztelen volt. És elképesztően jól nézett ki. Nem kapott levegőt. A gondolkodása akadozni kezdett, majd összeomlott. A világon semmi sem volt kicsi Dominicon, és ha eddig volt is kétsége felőle, hogy képes-e felizgatni, annak most nyugodtan búcsút mondhatott. Vett egy mély lélegzetet és tudta, hogy a férfi is érzi az ő izgalmának illatát. A szemei sötétebb zöldre váltottak. – Szeretem, ahogy elpirulsz – mondta –, nagyon csábító. Fogalmam sem volt róla, hogy az én kis vadmacskám ennyire szexi. – Szédült. Bágyadtnak érezte magát. Mint aki menten elájul. Dominic a karjaiba söpörte, és a mellkasához szorította. – Elfelejtettél lélegezni kessake. Ez majd segít. Meglehetősen biztos volt benne, hogy a világon semmi sem segíthet, mégis vett egy mély lélegzetet. – Nem tudok… – intette bizonytalanul. Nem akart szexelni. Nem lenne képes olyan messze menni, vagy igen? – Én sem tudok egyszerre mindent – felelte, némi szórakozással a hangjában. Ellazult egy kicsit, megnyugtatta a humora. Annyival több volt, mint az a férfi, akit elképzelt. Elégedett volt önmagával és vele is. – Pedig úgy nézel ki, mint aki tud – mutatott rá. A tekintete rávillant, egyértelműen látszott, hogy jól szórakozik. – Nos, talán tudnék. De te nem vagy készen, nem számít, mit mond a tested. És undorító élősködők vannak a testemben. Soha nem kockáztatnám meg, hogy megfertőzzelek velük. A medence felé lépett. Megfogta a karját és megpróbálta visszatartani. – Hideg a víz. A szemei smaragd mélyek lettek. – Hagynám, hogy hideg legyen, amikor az életpárom kimerült és sebesült? Gondoskodom a szükségleteidről minan, mindig. Belesüllyedtek az áldottan meleggé változtatott vízbe. Solange nem törődött vele, hogyan csinálta, de a testének minden egyes sejtje köszönetet mondott érte. A meleg körülvette, enyhítette a rettenetes terhet az izmain, amiket a nap fizikai erőfeszítései róttak rájuk, valamint a feszültség, hogy megfeleljen annak a férfinak, akit úgy hitte, hogy ő talált ki. Lehajtotta a fejét a víz alá, de amikor újra a felszínre emelkedett, hogy a samponért nyúljon, amit a kis sziklaperemen tartott, Dominic keze előbb ért oda. – Majd én. Örömet szereznél vele. Talán ha nem hangzik olyan erotikusan, tudta volna kezelni. De ott volt a hangjában. A szóhasználatában. Öröm.

Látta a kezeit, nagyok voltak és erősek, mint minden más is rajta. Halállal foglalkozott, ahogyan ő is, de tudás volt a szemeiben, vele kapcsolatos tudás, hogy mire vágyik, amit soha nem hitt volna. A barlang mintha összement volna. Az egészet betöltötte a jelenlétével. Vékonykának, filigránnak érezte magát mellette, pedig ő erős nő volt. Elérte, hogy domborulatai túl sok helyett bujának és szexinek látszódjanak. Minden, amit tett szándékos, és pontos volt. Elrendezte őt pontosan úgy, ahogy akarta, háttal magához húzta, meghitten, szorosan az ölébe ültette, hogy a feje ott pihenjen a mellkasán. Érezte, hogyan simul kőkeményen, hosszan, szégyentelenül a fenekéhez. Reménytelenül próbált nem gondolni a szexre. A macskája nem volt közel a tüzeléshez, arra pedig még soha nem gondolt, hogy egy férfi megérinti őt. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy valaha is megengedje, hogy egy férfi keze érintse a testét mindazok után, amiket látott, és amit szintén férfiak követtek el. Mégis, nem csak a víz volt az oka, hogy a teste szinte folyékonnyá olvadt, a feje hátradőlt, a mellei a felszínen lebegtek, ott ült a férfi merevedésén, és küzdenie kellett, hogy száműzhesse az elméjéből az erotikus gondolatokat. Gyengéden beledörzsölte a sampont a hajába. Ujjhegyei a fejbőréhez értek, és belefogott egy lassú, bűvös masszázsba, ami még az ellazuláson is túllágyította a testét, valamiféle hipnotikus álomba. A fejbőrén érzett bizsergés szétterjedt benne, a kellemes érzés színtiszta örömmé vált. Végül alaposan, nem sajnálva az időt, kiöblítette a sampont a hajából, aztán a kezei a vállaira csúsztak, a csodálatos ujjak ellazították minden izmát, kioldották az összes görcsöt és feszültséget a tarkójából. Solange felsóhajtott, és megdöbbent, mennyire jól érzi magát. A forró víz, a kezei érintése, a tisztaságérzet levezették belőle a feszültség legnagyobb részét. – Eltekintve a meztelenségtől, miért olyan nehéz beszélni veled? – hallotta meg saját hangos merengését, ami kissé sokkolta. Ennek a varázslatos kezei lehettek az oka, amik a vállain dolgoztak, úgy tűnt, a gátlásait is fellazította, nem csak az izmait. – Azelőtt állandóan beszéltem veled. – Mert biztonságban voltál. Az a férfi, akit úgy hitted kitaláltál, nem várhatott el tőled semmit. Ez olyan gyávának hangzott. Gyáva lenne? Kételkedett benne. Viszont rémültnek, határozottan rémült volt. Dominic kiemelte a karját a vízből, és erős ujjaival abból is elkezdte kisimítani a feszültséget. Jól kirajzolódó izmok. Izomkötegek a sebhelyes bőr alatt. Látta a több száz fehér bemélyedést, az apró emlékeztetőket apja fájdalmas késszúrásairól, amikor az egész testén dolgozott a tőrével, végsőkig elszántan, hogy kiprovokálja a macskájából, hogy előjöjjön. Utálta megnézni a testét. Utálta azokat az apró, pöttyszerű sebhelyeket, amik elrontották a bőrét. Nem tudott magára nézni anélkül, hogy ne jutottak volna eszébe a vágások. Ha lehunyta a szemét, még azt is érezte, hogyan áramlik a vére ki a házból, és ott be a földbe. Látta a testvérei szétvetett karokkal és lábakkal félredobott testét, Avery és Adam úgy feküdtek ott, mint valami használhatatlan kacat egy szeméttelepen. Az epe felemelkedett benne, hányingerrel küzdött. A barátai. A családja. Kiadott egy artikulálatlan kis hangot, és megpróbálta elrántani a férfitól a karját. Nem engedte el. A tekintete az arcára ugrott. – Ne fordulj el tőlem Solange. Ezt is megosztjuk. A családod lemészárlását. Az enyém lemészárlását. – A gyengéd szavak lehetővé tették, hogy elhessegesse maga elől a képeket. – Akarod, hogy eltávolítsam ezeket a bizonyítékokat a bőrödről? Halkan tette fel a kérdést, a hangja olyan gyengéd volt, hogy félre kellett néznie, mert nem tudta megakadályozni, hogy a könnyei előtörjenek. Soha nem volt ennyire érzelmes. Vagy

talán mégis, amikor vele beszélt, amikor még azt hitte, hogy nem valódi. Akkor eléggé biztonságban érezte vele magát ahhoz, hogy sírjon előtte. Ő volt az egyetlen biztonsági szelepe. Juliette és Jasmine, sokszor segítettek neki a mentőakciókban, Juliette többször is, mint Jasmine, és mindketten megpróbálták védeni őt. De mindketten számítottak Solange-ra, és ő vadul védelmezte is őket. Azért is magát hibáztatta, hogy távol volt, amikor Audrey nénikéjét elrabolták a Jaguár hímek és messze vitték. Természetesen elindította a mentőexpedíciót, de… A baj addigra megtörtént. Ugyanígy Jasmine-nál is. Reménytelenül próbálta leállítani a gondolatait. Egy elképesztően jóképű férfival ült egy medencényi forró vízben, életében először, és ő olyan érzelmessé vált, hogy majdnem megfeledkezett erről az „apró” részletről. – Solange? – az ujjai tovább varázsoltak a karján – Megtennéd, ha tudnád? Eltávolítanád ezeket a kitüntetéseket? A lány behunyta a szemeit és hagyta, hogy visszahúzza magához, megpihent a mellkasán, míg Dominic a másik karját kezdte masszírozni. Soha nem gondolt úgy a sebhelyeire, mint díjakra, kitüntetésekre. Azok lennének? Gyűlölettel, haraggal gondolt rájuk, arra emlékeztették, aki a nemzőapja volt, arra, hogy milyen vér folyik az ereiben. Még tévedésből sem látta a pettyeket szépnek, tisztelgésnek, szeretete kifejezésének az anyja és a családja iránt. – Te eltávolíthatod őket? Lehetséges lenne? – Talán. A hangja semleges volt. Solange nem próbált meg felnézni rá, csak ellazult, feje a mellkasán pihent, míg masszírozta a karját, és tudta, hogy végtelen türelemmel várna a válaszára. Szerette benne ezt a nyugalmat, ami mentes volt a haragtól és a bosszúvágytól. Neki hajtóerőt jelentett mindkét romboló érzelem, de reménytelenül szüksége volt arra a nyugalomra is annak a vad dühnek a közepén, ami olyan erősen űzte előre. Amikor a közelében volt, szilárdabbnak érezte magát. Biztonságban. Megnyugtatottnak. Odahajtotta a fejét a nyakához, ahol a jaguár fognyomai voltak. – Ma majdnem elkapott. Bólintott. – Féltem. Soha nem kaparinthat meg újra. Én is a folyóba menekültem, mint szegény Annabell. – Odaszorította a halántékára a kezét, és megcsóválta a fejét. – Ott hagytam őt. A folyóban. Csalinak. A Jaguár hím nem érdekel, rohadjon el ott. De őt nem tudom kiverni a fejemből. Meg kellett volna próbálnom megtalálni a testét. – Én megtaláltam, és eltemettem olyan mélyre, hogy sem ember, sem állat, sem Jaguár nem férhet hozzá. Eltávolítottam minden illatot a területről. Biztonságban van tőlük. A megkönnyebbülés elsöprő erejű volt. Solange hátradőlt és ismét megpihent a mellkasán. – Köszönöm. Soha nem hagytam még nőt magára a halálban. Megteszek minden tőlem telhetőt, ha már megmenteni nem tudom őket. Kísértett volna, ha nem temetem el, vagy nem égetem el megfelelően. Karjai épp a mellei alatt ölelték, odaszorította magához egy pillanatra. – Készen vagyunk sívamet, (szívem) most már pihenhetsz. Ellazultnak érezte magát, a feszültség teljesen távozott belőle. A karjai biztonságosnak tűntek, és amikor behunyta a szemét, hagyta, hogy egy kicsit elsodródjon, csak hogy élvezhesse az érzést, hogy körülöleli. Talán, ezt érzi a többi nő. Hogy valaki más részei. Hogy számítanak. – Nem szeretném – mormolta. – Nem szeretnéd? – visszhangozta.

– Hogy eltávolítsd a sebhelyeimet. A részemet képezik, annak a részei, aki vagyok. Dühös leszek tőlük, elkap a gyilkolás vágy, segítenek benne, hogy újból elinduljak. Időnként eszembe jut, nem vagyok-e pontosan ugyanolyan rossz, mint ők, de bizonyos értelemben igazad van a hegekkel kapcsolatban. Nem törtem meg. Nem hagytam kihasználni magam, nem lett belőlem egy gyenge, tehetetlen teremtés. Tisztelem a mostohaapám és az anyám emlékét, a barátaimét és a két öcsémét. – Átfuttatta az ujjait a karján, és most első alkalommal másképp látta a bőrét. – Ez egy kitüntetés, és nem egy csúfság. – Te egy ajándék vagy Solange. Egy bámulatos, felbecsülhetetlen ajándék. Félresöpörte nedves haját és nyomott egy csókot a nyakára. Minden további szó nélkül a karjaiba emelte és kilépett vele a medencéből. Solange kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon. A víz egy meleg burok volt. Most először érezhette, hogy védik és vigasztalják, nem akarta, hogy még véget érjen. De Dominic arckifejezésében volt valami kérlelhetetlen. A vonásai mélyre vésődtek. A szemei ismét mélykékek voltak, és látott bennük némi birtoklásvágyat is, ami felvillanyozta. A barlangnak hidegnek kellett volna lennie, és Solange felkészült rá, hogy vacogni fog, de a levegő meleg volt. Talpra állította maga előtt, a semmiből előhúzott egy törölközőt, azon a furcsa módon, ahogyan a Kárpátiak ruhákat is tudtak teremteni, és elkezdte finoman ledörzsölni a vízcseppeket a testéről. Megint azon kapta magát, hogy szégyellősen talpig pirul. Olyan közel állt hozzá, testének melege beburkolta, a tekintete végigsodródott rajta, mintha a magáénak tekintené. Tényleg ezeket a szavakat mondta? Lassú volt és alapos, a törölköző egyik sarkával megszárította a karjait, majd hirtelen előrehajolt és a nyelvével elcsípett egy vízcseppet a mellbimbóján. Solange összerezzent, lángnyelvek söpörtek végig a hüvelyén, a vágy görcse hasított belé. Dominic szája felköltözött arra a harapássebre, amit nemrég gyógyított meg. A fognyomokat ugyan már lezárta, de most addig nyalogatta, míg már egyáltalán nem érezte a sérülést. – Nem kell ezt csinálnod. Remegett, de nem a hidegtől, hanem az érzéki érintéstől. – Tévedsz kessake – javította ki. – Egyetlen másik férfi sem hagyhat jelet az asszonyomon. És nem árthat neki sehogyan sem. Meg kell gyógyítanom téged, vagy magammal nem tudok együtt élni. Hagyta. Nem tudta miért, de engedte. Az érintésének zavarónak kellett volna lennie és, talán mert felizgatta, az is volt, de nem érdekelte. Soha ezelőtt nem tapasztalta még senki figyelmét, arról nem is beszélve, hogy egy férfi az ő jólétére koncentrálta volna teljes figyelmét. Elérte, hogy olyan törékenynek és szépnek érezze magát, akár egy különleges virág az esőerdőben. Nem volt az, és ezt mindketten tudták, de jól esett ez a néhány perc, míg ekkora figyelmet pazarolt rá, nem akarta, hogy véget érjen a tündérmese. Behunyta a szemeit átengedte magát az élménynek. Egy tökéletes férfi és harcos, színváltó szemekkel, a tökéletes nyugalom a vihar kellős közepén. És szépnek gondolta őt, pedig egy tökéletes káosz volt. De azzá tette. Dominic széppé tette. Figyelt a legapróbb részletekre is, mindig talált egy újabb karcolást vagy dühös horzsolást, és a szájával begyógyította. Ez nagyon erotikus volt, bár Solange úgy vélte, nem szándékosan teszi azzá. Az egészségére koncentrált, nem az alakjára. A nyelve talált egy apró szúrt sebet a derekán, majd még többet a fenekén. A kezei mozdulatlanul tartották a csípőjét, ahogy elidőzött minden egyes seben. Solange-nak kemény munkába került, hogy nyugodtan tartsa a lélegzetét. Hálás volt, amiért mögötte volt, így nem kellett látnia csodás fizikumát, mert az is tökéletes volt a férfin.

Fogalma sem volt róla, mi vár rá ezután a találkozás után, de ezt a pillanatot örökre meg akarta jegyezni és a szíve mélyére rejteni. Tett körülötte egy teljes kört és ismét ott állt előtte. Előrehajolt és egy csókot simított reszkető szájára. Aztán hirtelen letérdelt előtte. Moccanni sem tudott. Lélegezni sem. Egy olyan férfi, mint Dominic, letérdelt előtte? Ez, valahogy nagyon hibásnak tűnt. Harcolhatnak egymás mellett, ott egyenrangú félnek tekintené magával, nem számítana, hogy a férfi egy felülmúlhatatlan harcos. De itt nem volt méltó párja. Akkor nem, amikor ketten voltak. Tiltakozni akart, elhátrálni, ő szeretett volna valamilyen szolgálatot tenni neki, bár arról fogalma sem volt, hogy hogyan. – Nem tudom ezt csinálni – sikerült kipréselnie magából. A hangja, mintha nem is a sajátja lett volna, cérnaszálnyi kis cincogásnak tűnt a félelemtől. Felnézett rá vággyal telt szemekkel. Solange szíve ökölbe szorult a mellkasában. Volt valami kényszerítő Dominicban. Solange Jaguár volt, arra használta a merev pillantását, hogy irányítson, de a férfi arcából is egy ragadozó pillantása tartotta fogva a tekintetét. Dominic úgy nézett rá, mintha ő lenne a legkívánatosabb nő a világon. Rázta a fejét, szorosan összeszorította a száját, tartózkodni akart attól, hogy valami ostobaságot kotyogjon ki, amivel csak felidegesítené. – Te megérdemelnéd… – Az ujjai próbaképpen megérintették selymes, sötét fürtjeit, amik olyanok voltak, mint egy óriási madár ragyogó szárnyai az égen. – …Sokkal többet érdemelnél. Én nem tudok az lenni, akire szükséged van. – Téged érdemellek – mondta, és a hangja gyengédebb volt, mint valaha. – Szükségem van erre. Előrehajolt és a nyelvével felfogta vízcseppeket a jobb csípőjén, egyenesen, egy csúnya, csipkézett sebhely fölött. Felkiáltott, az érintése meleg hullámokat küldött szét a testében. Haja simítása a combján ezernyi elektromos szikrát gerjesztett benne, szinte átégetve a lábát, talán el is esett volna, ha nem kapaszkodik meg a vállaiban. Olyan szilárdnak érezte, akár egy sziklát, akire lehet támaszkodni, ha hagyja magának, hogy megtörjön. És talán ez volt az, ami a férfi valójában volt. A kezei szétnyitották a combjait. Nem mondott egyetlen szót sem, egyszerűen csak elhelyezte őket. Először a lélegzete érintette meg. A lány szívének dübörgése, mintha visszhangzott volna a barlangban. Gondosan végignyalt minden egyes sérülést, a legkisebb karcolást is, és amikor ismét visszatért a fenekéhez és a hátához, hogy újra végigmenjen a szúrt sebeken, legszívesebben sírt volna a hihetetlen gondoskodástól. – Mi történt? Keresgélnie kellett, hogy egyáltalán megtalálja a hangszalagjait. Nem is érintette meg szexuálisan, vagyis nem igazán, de a teste már nem az övé volt. Hajlékony lett és lágy, az övé lett, hozzá tartozott. Nem tudta, hogy mit tesz a Kárpáti életpárokkal, ha a férfiak magukénak követelik őket, de ő követeltnek érezte magát. Úgy érezte, mintha törődne vele, mintha egy ritka, értékes ékszer lenne. Soha semmi nem ért ennek az érzésnek a közelébe, amit valaha is érzett. – Csapdát állítottam, de számított rám. Feláldozta az embereit, védtelenül hagyta őket, és én le is lőttem őket. Már azon voltam, hogy elmenekülök, amikor előbukkant a semmiből. A jaguáromat nehéz rászedni. Különösen éber, ha hím van a területen. Mégsem észlelte. De ott volt, és most már ismeri a vérem illatát. – Ki ő? Dominic ismét lehajtotta a fejét, hogy újabb csókokat helyezzen a sebekre, a haja ismét elsuhant a bőre fölött, és ő újra beleremegett.

– Én csak Rettenetes Brodricknak hívom. Ő az apám. Dominic hallgatott egy pillanatig, és közben talpra emelkedett. Beburkolta a testét a meleg törölközőbe, és a karjaiba emelte. – Mesélj nekem róla. Solange megpihentette a fejét a mellkasán és átadta magát az örömnek, hogy a karjai a átölelik. Hallotta szívének szilárd, megnyugtató dobbanásait. Hová tűntek az olyan férfiak, mint Dominic? Nem hitte, hogy megérdemel egy ilyen férfit, éppen ő, aki még csak azt sem tudja, hogyan kell nőnek lenni. Hiszen olyan sok más nő van a világon, jók és szeretőek, akik törődnének vele, ápolnának egy ilyen férfit. Akkor hogy történhetett ez? Tévedés lenne? Talán igen, de hajlandó volt elfogadni az ajándékot, amit kapott. Hiszen Dominic ideje lejárni készült, ahogyan az övé is. – Megölt mindenkit, akit én és az unokatestvéreim szerettünk. Minden nőt és gyereket megöl, aki nem képes az alakváltásra. Megöl minden Jaguár fiúgyereket, akinek emberi vér is folyik az ereiben. A férfiak, akik követik, nem királyi vérek, de mindannyian képesek alakot váltani, és segítenek neki lemészárolni a népünket. – Miért dolgozik együtt az emberekkel, ha annyira megveti őket? – A vámpírok is a szövetségesei. Azt hiszem, a pszichés képességű nők adatbázisát állítják össze. Az ő célpontjai azok a nők, akikről azt hiszi, hogy Jaguár vért hordoznak. A világ minden tájáról elrabolják őket, és idehozzák. Ha tud alakot váltani, megpróbálják teherbe ejteni, ha nem, akkor megerőszakolják, megkínozzák és megölik. Az egész szövetség megtévesztésre épül. Az emberek nem veszik észre, hogy vámpíroknak dolgoznak, akik felhasználják őket arra, hogy kiirtsák azt a fajt, ami őket védi. Brodrickot nem tudják befolyásolni a vámpírok, így biztonságban érzi magát tőlük. A vámpírok pedig próbálnak mindenkit felhasználni, hogy gyarapítsák a seregük létszámát és legyőzzék a Kárpátiakat. Minden nőt meg akarnak ölni, hogy a Kárpátiak ne találhassák meg az életpárjaikat. Legalábbis így gondolom. – Hogy a csodában tudtad meg ezt mind? Összegyűjtötte a haját a markában. – Még csak nemrég sikerült beosonnom, úgyhogy amit elmondtam, annak nagy részét csak tippelem. Sok időt töltök információgyűjtéssel, mielőtt felállítok egy csapdát. Nincs semmiféle segítségem, és egy ember megmentését megszervezni rendkívül nehéz. – Talán az unokahúgaid… – Juliette-nek életpárja van. Riordan nem engedné veszedelembe menni. És az az igazság, hogy én sem. Jasmine terhes, Juliette pedig túl puha ehhez az életmódhoz. – Nagyot sóhajtott és felnézett rá. – Ez így nem egészen igaz Dominic. Van Juliette-ben valami ragyogás, és én nem akarom, hogy az valaha is elmúljon. Először megijedtem, amikor találkozott Riordannal, de már látom, hogy boldoggá teszi őt. Nagyon hálás vagyok neki. Gondoskodni fog mindkettejükről. A férfi szemei elsötétültek. – Meg akarod ölni Brodrickot. Csak úgy kijelentette, nem mutatott érzelmet, se jót, se rosszat, nem ítélkezett a hangja, egyszerűen megállapította a tényt. – Igen. Erre nem tudott mást mondani. Nem volt más választása. Brodrick soha nem állna meg. Nélküle a többi hím szétszóródna. Nem voltak jó emberek, problémákat okoznának, de irányítás nélkül sokkal kezelhetőbbek lennének. Ha elszállingóznának az őserdőből, a törvény végül rájuk találna. Dominic egy pohár vizet nyomott a kezébe. – Igyál. – Hogy honnan vette, arról Solange-nak fogalma sem volt, de tiltakozás nélkül átvette, és míg ő ivott, a férfi megnyitotta a földet. – Szükségem lesz a földre, hogy a sebeim

teljesen begyógyuljanak – mondta. – Biztonsági intézkedéseket helyeztem el a barlangod körül, semmi nem fog zavarni bennünket, amíg alszunk. Solange lepillantott a mély gödörbe. Legalább öt méter mély volt. A macskája talán ki tudott volna ugrani belőle, ha muszáj lett volna, de a földben aludjon? A közelében akart maradni, de… Rámosolygott azzal a lassú szexi mosollyal, ami valahogyan egésszé tette őt, és az egész bensője pocsolyává olvadt tőle. Hogyan csinálja ezt? – Meg kell bíznod bennem. Bizalom. Dominic egy tiszteletreméltó harcos. Ezer évet élt becsülettel. Minden szava becsületes volt. Ha azt mondta, hogy Solange az övé, akkor az volt, ha azt mondta, hogy neki szép, akkor az volt, az volt, amit a férfi akart, akkor ezt is el kellett fogadnia kétségek nélkül. És legfőképpen meg kell benne. – Azt hiszem, hogy a bizalom egy ajándék – mondta halkan. – Egy nagyon szép ajándék, ami nagyon sok nő természetében ott van. Akarom Dominic. Minden másnál jobban meg akarom adni ezt az ajándékot, de… – elhallgatott. Tud még egyáltalán bizalmat adni? Dominic ujjai a tarkója alatt rásimultak a nyakára. – Nagyon mélyen megbízol bennem Solange. Magadban nem bízol, mint nőben. Két lényként látod magad. Az egyik a harcos, magabiztos és hihetetlenül elszánt, nem törődik a világ véleményével, amíg képes megmenteni népe asszonyait a férfiak brutalitásától. A csalás, az erőszak, a megtévesztés világában élsz, érted és elfogadod annak szabályit. A másik lény ez, az, aki megosztja magát velem, a valódi életpárom. A lelkem másik fele vagy. Te vagy a fény a sötétségemben. Te nem láthatod magad annak, mivel magad is a sötétségben élsz. Mélyen eltemetted magadban az asszonyomat, de amit nem értesz sívamet, az az, hogy én értékelem benned a nőt. Nem akarom, hogy mások is úgy lássanak, ahogyan én. Nem akarom megosztani azt a nőt senki mással, se férfival, se nővel. Solange-nak ez az oldala egyedül az enyém. – A lány rázta a fejét, de befogadott minden egyes szót, közel húzta magához őket, a szívébe zárta. – Félreértés ne essék, a nő és a harcos nem két teljesen különálló lény. Mindkettő te vagy, és én világosan látlak. Tudom, hogy a harcoson osztozkodnom kell. Nagyon erős jellemvonás, nem tudnád megtagadni. Az életed formálta azt a harcos szellemet, ami eleve benned volt, a szenvedés tüze pedig már megedzette, élesre fente, tökéletesítette. Azoknak a nőknek a biztonsága érdekében, akiket szeretsz, és azoknak a nőknek az érdekében, akiknek meg kellett mentened az életét, elnyomtad magadban a fényt. De attól az a fény még ott van és én látom. Én vagyok az egyetlen, aki látja, és ez minden, ami számít. Isten segítse, Solange-t, minden szó megérintette a lelkét. Dominic látta őt. Ismerte. Jobban ismerte, mint ő magát. Minden akart lenni a számára, az a nő, aki fényben él, legalább azokra a pillanatokra, amiket együtt tölthetnek. Meg akarta neki adni, bármit szeretne is. Nagyon kevés idejük maradt már. Solange elfogadta ezt, akárcsak Dominic. Mindketten a saját útjaikat járták. De ez most itt az ő idejük volt, és talán mindössze ennyi idejük volt együtt. Felemelte a kezét az arcához, végigkövette a mélyre vésett vonásokat, amiktől úgy látszott, hogy egy kemény, könyörtelen férfi. Semmi fiússág nem volt benne. Tetőtől talpig férfi volt. Mozdulatlanul állt, hagyta, hogy megérintse, az emlékezetébe vésse az arcát. – Azt szeretnéd, hogy melletted aludjak? – Egyetlen centiméter távolságot sem akarok tőled minan, szükségem van rád ma. Lenyelte az összes félelmét és megemelte az állát. – Honnan fogod tudni, hogy ott vagyok? Meg akarta adni neki ezt a kis dolgot. Mégis, mit számít? Ez volt minden, amit adhatott neki. Nem tudta megérinteni a testét, nem tudta csillapítani vad vágyát. Dominic csak adott és adott, közben ő…

– Ami örömet okoz neked, az örömet okoz nekem Solange. Olyan kegyes vagy, hogy megosztasz velem minden egyes pillanatot, hagyod, hogy a fejedben legyek, még ha ez rémítő is a számodra. Tudni fogom, hogy velem vagy. – Nem értem miért nem engeded… Nem tudta szó szerint megfogalmazni, amit akart, így egyszerűen csak leengedte a kezét és átfogta vastag, kőkemény férfiasságát. Dominic felszisszent. – Ez nem biztonságos. – Nagyon óvatosan elhúzta az ujjait, és a szíve fölé húzta a tenyerét. – Elég, ha megosztod velem az örömödet. Ebben kételkedett, de túl bizonytalannak érezte magát abban a pillanatban ahhoz, hogy folytassa. Egy darabig el kellett gondolkodnia a kijelentésén. A vámpírvér miatt? Lehet, hogy átvenné az irányítást és átalakítaná őt? Juliette elbeszéléséből tudta, hogy milyen vad vágyat, szinte kényszert éreznek a Kárpáti férfiak, hogy összekössék magukat az életpárjukkal, De Dominic nem mutatta jeleit annak, hogy össze akarná kötni magával, vagy át akarná alakítani. Akkor mit jelenthet mindez? Ha igaz, amit mond, akkor ő minden, amit akar, tehát más oka kell legyen. Dominic átkarolta a derekát és odavezette a mély gödör széléhez, és elkezdte lefelé lebegtetni magukat. Még mielőtt Solange lába földet érhetett volna, egy vékony kis takaró jelent meg a gödör aljának egyik felén. Meztelen lába ehhez ért hozzá. Ráállt és felsóhajtott. – Juliette már többször megpróbálta leírni nekem, milyen, amikor megfiatalítja a föld, de mégsem vagyok képes teljesen megérteni. – Szeretnéd, ha megmutatnám tapasztalatban kessake? Dominic leült a sötét, gazdag talajra, majd a kezét nyújtotta neki. Odanyújtotta, és hagyta, hogy lehúzza maga mellé. Elfészkelődött mellette, összegömbölyödött, mint egy macska, egyik karját merészen átvetette a mellkasán. – Igen. Meg akart szerezni minden vele kapcsolatos tapasztalatot, ami csak a rendelkezésre állt. Valószínűleg soha senki nem fog tudni Dominicról, az álomszeretőjéről. Egyedül csak az övé volt és talán ennek így is kellett lennie. Nagyon sok szörnyű dolgot tett életében, sok bűnt elkövetett. Ez az esőerdő, mondogatta magának, de az igazság az volt, hogy ő határozta meg, hogyan élt, ahogy azt is, hogyan haljon meg. Ha két Jaguár hím került a látóterébe, mindkettőt megpróbálta megölni, de elsőként mindig a veszélyesebbet, az agresszívabbat. De ezek a Dominiccal töltött lopott, boldog pillanatok teljesen kívül estek az életén. A férfi egy csókot simított a feje búbjára, mire megjelent egy másik takaró is, ami rásimult. – Ha még alszom, amikor felébredsz, nem szeretném, ha hidegben lennél. Megérintette a paplanba szőtt csodaszép szimbólumokat. Maga az anyaga puha volt és sötétzöld, akár az erdő, a négyzetekbe a szimbólumok mellett állatok képet is belehímezték. Azon kapta magát, hogy sorra mindegyiket kitapogatja az ujjaival. – Ez gyönyörű. – Gabriel asszonya készíti őket nekünk. Belesző bármit, amire csak szükség van. Ettől azt vártam el, hogy vigasztaljon és segítsen megtalálnia az elmédnek a békét. Halottnak fogok tűnni Solange. Nem lesz sem légzésem, sem szívverésem. Ne ess pánikba. Elmosolyodott a parancsoló hangon. – Nem esek könnyen pánikba. Jó, általában nem esek. Te határozottan sokkoltál. – Hogy valódi vagyok? – Igen. Halkan felnevetett. – Te is sokkoltál engem. Nagyon rosszul időzítettünk päläfertiil. Talán ez a történelem legrosszabb páridőzítése.

Átforgatta a szavait a fejében. – Nekem időre volt szükségem, hogy felnőjek ehhez Dominic. Olyan sok harag volt bennem, gyűlölet azok iránt, akik lemészárolták a szeretteimet, ahogy azok iránt is, akik szisztematikusan kiirtják a saját népünket, csupán azért, mert hisznek abban, hogy a vérvonalaknak tisztának kell lenniük. Annyira gyűlöltem őket, hogy nem tettem különbséget azok között a férfiak között, akik megsemmisítik a Jaguárokat, és a többi férfi között. Amíg Juliette nem találkozott az életpárjával, és nem láttam meg benne a becsületet. Akkor kompromisszumot kötöttem a haragommal. Gyengéd ujjakkal kisimogatta a haját az arcából. Emlékezett ugyanerre a finom, simogató mozdulatra álomférfijától, és a szíve repesni kezdett a mellkasában. Annyira ugyanolyan volt, mint az az elképzelt alak, hogy az már kicsit ijesztő volt. De az még inkább, hogy ugyanazt az örömet és békét akarta neki adni, amit ő kapott tőle. Odadörgölte az orrát a feje búbjához, ugyanakkor pedig összeolvasztotta az elméjét az övével, elkapva a nem-egészen-önzetlen gondolatait azzal kapcsolatban, hogy a lány is szerette volna neki ugyanazt a kielégülést és megnyugvást megadni, mint amit tőle kapott. Dominic magában felsóhajtott. „Nem fogom felvállalni a veled kapcsolatos kockázatot.” Érezte a vágyát, ami belülről karmolta, látta az erotikus képeket az elméjében, de ha enged neki, soha nem lett volna képes annyira megőrizni az önuralmát, hogy ne követelje magáénak a testét és a lelkét. Vágyott rá. Egy olyan sötét szükséggel, ami minden egyes pillanattal csak növekedett, amit vele töltött. De elsődleges kötelességeként még önmagától is meg kellett védenie őt. Vámpír vére járta be a vénáit, a savas méregben több ezer élősködővel, amik azon dolgoztak, hogy felfalják őt belülről kifelé, bár… a hitvány lények nagyon elcsendesedtek. Egyetlenegyet sem érzett mozdulni. A suttogás is megszűnt, ahogyan a könyörtelen fájdalom is, amióta az életpárja közelében volt. Vajon miért? Hogy lehet ez? Lehet, hogy az életpárok képesek megnyugvást adni még az ilyen elveszetteknek is? Vett egy mély lélegzetet. Az éjszaka tovatűnt. A nap emelkedett az égen. Bár mélyen a föld alatt volt, mégis érezte a hatását a testén. Hamarosan ólomsúlyúvá válik, és a szíve megszűnik dobogni. Érezte, hogy Solange is mély lélegzetet vesz, ő is tapasztalta a bőrén a szúró érzést, a perzselést a bőre alatti idegek valósnak vélték. Ellazult a talaj biztonságában. A föld üdvözölte, suttogott neki, a rengeteg ásvány felszívódott a pórusain keresztül, táplálták, felgyorsították sebei gyógyulását, amiket a kard okozott mélyen belevágva a húsába. Zacarias is segített már felgyorsítani a gyógyulást, de itt, a természetes közegében, a földben találta meg a tökéletes gyógyszert. Solange csodája gyönyörködtette. Lenyújtotta közéjük a kezét, és kipergetett az ujjai közül egy marék földet. – Fogalmam sem volt erről. Egész életemben rajta jártam, de még soha nem éreztem, hogy él, hogy eleven, lélegzik és gyógyít. Még ha az én fajtámat nem is segíti, akkor is egy kész csoda, ahogyan a föld gondoskodik rólad és a tieidről. – Gyermekeiként üdvözöl bennünket. Megpróbálta úgy szavakba önteni, hogy Solange megérthesse, bár enélkül is érezte az elfogadását. Befedte magukat földdel, csak az arcukat hagyta szabadon. Tőle eltérően Solange-nak szüksége volt levegőre, lélegzésre. A lány mocorgott, és fájó testének vágyai vele mozdultak. – Esetleg… Elhallgatott, amikor a fejére tette a kezét, és visszahúzta azt a mellkasára. – Ne csábíts Solange. A becsületemért küzdök. A becsületem pedig nagyon fontos a számomra. És te… te a legértékesebb ajándékom vagy egész életemben. Képtelen lennék

együtt élni magammal, ha az önzésem veszélybe sodorna. Aludj, és akkor elég lesz, ha csak a karomban tarthatlak. Énekelt neki megosztott álmaikban, hát most is úgy tett, a dala neki szólt, kísértő dallamával elmondott mindent, amit mindig el szeretett volna mondani az életpárjának. Fél életet éltem ezer esztendeig. Feladtam a reményt, hogy még találkozunk ebben a valóságban. Túl sok évszázad múlt el nyomtalanul. Lassan minden eltűnt, ahogy a sötétség ellopta a színeket és a rímeket.

8. Találsz szépséget egy ilyen durva, csiszolatlan nőben? Képes vagy szeretni egy olyan alakváltót is, mint én? Solange Dominicnak

A nőstény jaguár vért szimatolt. Illata az orrlyukaiban volt, felgyorsította a lépteit az ágak között, odafigyelve, nehogy megcsússzon. Figyelmen kívül hagyta az állatokat, amik igyekeztek eltűnni az útjából. Nem volt ideje vadászni rájuk, egyedül csak az érdekelte, hogy odaérjen az anyjához. Rátalált végre a nyomra, négy hosszú év után. Audrey nénikéje a nyomában járt, őt pedig Juliette követte, de fél szemét a kicsi Jasmine-on tartotta. Solange épp ezzel érvelt a nagynénjének órákig, de tökéletesen feleslegesen, hiszen ő maga is csak tizenkét éves volt, és Audrey néni volt a felnőtt. Tudta, hogy nem kellett volna elhozni Jasmine-t egy mentőakcióba, de nem volt hol biztonságban hagyni. Ebben Audrey néninek igaza volt, viszont az apróság jelenléte megkettőzte az amúgy is elég nagy veszélyt. Solange jaguárja már heves volt és harcos, megtanult fegyverekkel bánni, különösen pedig a lőfegyverekkel. Éjjel-nappal gyakorolt. Több száz lőszert elhasznált, amit pedig nehéz volt szerezni. Amikor nem puskákkal-pisztolyokkal lövöldözött, késeket dobált. Gyakorolta az erdőben a lopakodást, és ebben olyan magas fokra jutott, hogy olykor annyira megközelített egy-egy Jaguár hímet, hogy ha kinyújtotta volna a karját, akár meg is érinthette volna, a férfi mégsem vette észre, hogy ott van. Audrey néni gyakran megbüntette őt ezért, de Solange-ot nem érdekelte. Ezért volt minden, ezért az egyetlen okért. Ezért a pillanatért. Amikor visszakaphatja az anyját. Átugrott egy alacsonyabb fára, majd onnan az erdő talajára. A hím Jaguár szaga erős volt, átjárta az egész területet. A szíve nagyon gyorsan vert. Az anyja. Solange szerette őt, és vad esküt tett nevelőapja, és öccse halálának megbosszulására. Sokszor kiszökött, és olykor napokra eltűnt az őserdő mélyén, hogy nyomon követhesse a Jaguár hímeket. Szinte állandóan mozgásban voltak, és amint megérezte anyja illatát, jól tudta, ha most elszalasztja az alkalmat, talán soha nem szerezhetik vissza őt. Audrey néni szinte kettészakadt a döntésben, hogy a gyermekeket védje-e, vagy megpróbálja visszaszerezni a nővérét. Végül Solange és Juliette meggyőzte, vagy talán a tudat, hogy Solange mindenképp belevágott volna, akár egyedül is. Az ő gyerekkora azon az éjszakán véget ért, maga körül szerettei holttesteivel. Soha nem tudott úgy elaludni, hogy ne hallja előtte a halottak sírását, a haldoklók sikolyait, anyja szenvedésének hangját, amikor a Jaguár hímek kitépték a karjaiból a lányát, és becibálták a házba, hogy megkínozzák. Most tudta hová vezet a nyom. A férfiak gyakran átszállították a foglyokat, de a meglévő helyeket használták, amikor mozgásban voltak. A közelben egy régi, fából épített kunyhó volt, lenn az erdő talaján. Ritkán volt lakója, de a Jaguárok tudtak róla, valószínűleg most is ezt használták. Solange kicsi jaguárja játszi könnyedséggel követte a nyomokat, kúszott a hatalmas, rejteked adó

levelek alatt, ahogy csalhatatlanul egyre közelebb jutottak a két fának támaszkodó építményhez. Valahol mögötte Audrey néni készenlétben várakozott, kész volt megvédeni őket, ha Solangenak igaza van, és abban a kunyhóban tartják fogva az anyját. A szíve túl hangosan vert, ahogy elhagyta az aljnövényzet biztonságát, és újra fellendült a fák közé. Észrevett egy őrt a kunyhó fölötti fák egyik ágán. Egy jaguár feküdt a lombok árnyékában álmosan, csaknem szunyókálva, egyedül csak a farka vége vonaglott meg néha. Solange szemmel tartotta, miközben óvatosan előrearaszolt a csavart ágon. Remegett a félelemtől és a várakozástól. Erről a pillanatról álmodott, ezért imádkozott, azzal töltötte az utóbbi négy évét, hogy erre készült. Most, hogy a pillanat eljött, alig volt képes uralkodni magán. Most szüksége volt minden csepp lopakodó képességére, a fajtájára oly jellemző pár centiméternyi előrekúszás után mozdulatlanná dermedésre, nehogy felhívja magára az őr figyelmét. Minél közelebb ért az apró faházhoz, az anyja illata annál inkább betöltötte a tüdejét. Két lábra emelkedett a gyér takarásban, hogy elérje a tornácot. Most egyértelműen az őr látóterében volt. Felágaskodott és benézett a piszkos ablakon. Egy nő volt a padlón, félig ült, félig feküdt, a nyakában nyakörv volt, a kezei a háta mögé voltak kötözve. Az arca duzzadt volt, az egyik szemét ki sem tudta nyitni. Egy vágásból az ajkán vér szivárgott, és ahogyan az arcát, a nyakát és a karjait is zúzódások borították. Solange az első pillanatban nem ismerte fel. Olyan vékony volt, akár egy csontváz, egykor csodaszép haja csapzott fürtökbe tapadva lógott. Lassan felemelte a fejét és kinyitotta egyetlen jó szemét. Csak bámultak egymásra, és Solange attól félt, hogy a szíve összetörik. Az már csak egy nő törött héja volt, nyoma sem volt benne az anyja tüzének. Solange körülnézett a szobában. Az anyja egyedül volt. Most vagy soha. Becsúszott, majd keresztülszáguldott a helyiségen. A fogait használta a kötélen, ami az anyja kezeit fogva tartotta. Sabine Sangria megrázta a fejét, könnyek szivárogtak a szeméből. – Nem kellett volna idejönnöd kisbabám – suttogta. Solange hevesen az anyjához dörgölte a fejét, ez volt az egyetlen módja, hogy ebben az alakjában kifejezhesse iránta mélységes szeretetét. Sietniük kellett. Nem volt idő rá, hogy az anyja karjaiba vethesse magát. Menniük kellett, mielőtt a többiek visszaérnek. Nézte, hogyan küzdi talpra magát az anyja, hogyan biceg lassan az ajtóig. Mindketten körülnéztek odakinn. Solange elkezdte kifelé tolni a szobából, de az anyja visszatartón a vállára ejtette a kezét. Solange megállt és felnézett. – Soha ne engedd meg nekik, hogy élve elfogjanak Solange. Értesz engem? Rosszabbak a szörnyeknél, nem hagyhatod, hogy valaha is rád tegyék a kezüket. Solange bólintott. Látta őket. Túl sok nőn látta a brutalitás nyomait, akik a Jaguár hímek kezei közé kerültek. – Audrey? A lányok? Aggodalom volt Sabine hangjában. Solange a fejével mutatta, hogy kinn várnak. Sabine bólintott, és Solange kicsusszant az ajtón, szíve szinte sugározta magából a boldogságot. Alig bírta kivárni, hogy az anyja köré fonhassa a karjait, és odabújhasson hozzá. Négy éve mindent megtett ezért a pillanatért, ami már annyira közel volt. Kényszerítette magát, hogy lassan haladjon át azon a nyílt területen.

Visszafordult, hogy nézze, ahogyan az anyja alakot vált. Alig volt képes levenni a szemét akár csak egy pillanatig is az anyjáról. Megdöbbentő volt látnia, micsoda erőfeszítést követelt, milyen ziháló fájdalommal járt a váltás embernek és állatnak egyaránt. Vajon belső sérülései is vannak az anyjának? Törött csontok? Csak az ilyenfajta fájdalom lenne hatással a macskára is. Solange megpróbálta szemmel tartani az anyját, ahogy óvatosan együtt áthaladtak a nyitott téren, és megkezdték útjukat a szabadság felé a dús aljnövényzetben. Ahogy egy jó kilométerre eltávolodtak a Jaguár őrszemtől, Solange hagyta, hogy az öröm kitörjön belőle. Megcsinálták. Végül hazahozták az anyját. Sírni tudott volna a boldogságtól. Jasmine hirtelen vinnyogni kezdett, önkéntelenül elmozdult emberi alakba, és az aprócska kölyök majdnem leesett a fáról. Nem adott ki túl sok hangot, egészen aprócska létére máris tisztában volt. Soha nem volt képes túl sokáig megtartani a jaguár alakot. Az apja ember volt. A faluban volt azon a napon, amikor Brodrick megtámadta őket, megölték a többiekkel együtt. Megvárták, míg ügyetlenül felkúszott nővére hátára, és mert emberi alakban volt, túl veszélyes lett volna továbbra is a lombkoronában haladni, így a földön folytatták az útjukat. Audrey néni vitte a fegyvereket, amiket biztonságba helyeztek egy zsákban, amit a nyakába kötött, mint mindig, ha gyorsan kellett eljutniuk valahová. Solange szíve minden egyes lépéssel világosabb lett. Az anyja. Minden áldott éjjel erről álmodott, számtalanszor riadt fel úgy, hogy az anyja hívó hangját vélte hallani. Alig volt képes elhinni, hogy sikerült megtalálni. A lombkorona hirtelen csendje megdermesztette. Egy őrszem majom figyelmeztetést sikoltott. Egy madár felrikoltott. A szíve majdnem megállt. Azonnal reagált, bár még gyerek volt, de máris az egyik legügyesebb. Azonnal alakot váltott, lekapta Audrey néni nyakából a fegyveres zsákot, és jelzett Juliettenek, hogy fusson el Jasmine-al. Juliette-nek a vízbe kellett valahol gázolnia, hogy ne hagyjon nyomot. Audrey és Solange késleltetni fogják azokat, akik a nyomukba erednének, hogy Juliette-nek legyen esélye a pici Jasmine-al elmenekülni. Ledobta a földre, és gyorsan beletúrt a zsákba, hogy elővegye a fegyvereket. Az anyja keze a csuklójára szorult. Ő is emberi alakra váltott. Nagyon gyengéden kivette a fegyvert Solange kezéből. Solange megrázta a fejét és makacsul kapaszkodott a fegyverbe. – Add ide nekem babám – mondta Sabine. – Solange az anyjára nézett, a tengernyi horzsolásra, a sebeire, a torz bordáira, a jelekre, amiket az elmúlt négy év brutalitása hagyott rajta. – Menj most a nagynénéddel. – Nem. Te menj vele. Én jó vagyok a puskával. – Nem szedheted le mindannyiukat. Tedd, amit mondtam. – Sabine szorosan magához ölelte néhány túlságosan rövidmásodpercre. – Soha ne hagyd, hogy élve fogjanak el Solange – suttogta. – Szeretlek kicsi babám. Menj most a nagynénéddel. – A húga felé tolta Solange-t. – Köszönöm mindannyiótoknak. A felismerés áttört Solange-on. Az anyja ellenállni készül a támadóknak, hogy ők elmenekülhessenek. És meghal itt. Rázta a fejét, és kinyitotta a száját, hogy tiltakozást sikoltson, de Audrey néni meglepő erővel szorította az ajkaira a tenyerét, egyik karját a dereka köré csavarta és futni kezdett vele. Solange sikoltott és sikoltott. De hang nem jött ki a torkából. Hallotta a puskalövéseket, aztán a jaguárok harcának szörnyű hangjait. Újra sikoltott, az anyjának kiáltott. És ismét nem volt hangja. Nem tudott sírni. Nem nézett senkire. A fájdalma olyan mély volt, hogy nem volt rá mód, hogy kifejezze.

Solange azon kapta magát, hogy ül, és előre-hátra hintáztatva a felsőtestét vigasztalja magát, az emlékek nem akartak távozni, ahogy egyszer sem, amikor felidézte őket. – Mama – suttogta halkan –, bárcsak veled mentem volna. Kőszívű Solange azon a napon született meg. Az anyja lánya halott volt. Nem volt képes többé az anyja közelébe jutni, hogy visszaszerezhesse a testét. Elégették, nyomát sem hagyták Solange számára, egyetlen jelet sem. Rájött, hogy meghalt benne ott valami, valami, amit soha többé nem kaphat vissza. Az után a nap után még kegyetlenebbül edzette magát, hogy az legyen, amivé vált, gyilkos. Táplálta a dühét, hogy fenn tudja magát tartani minden egyes új napon. De Solange már nem volt többé. Éppen úgy megölték őt is azon a forró délutánon, ahogyan az anyját megölték. Egyedül maradt. Senki sem érthette meg azt a változást, ami lezajlott benne azon a délutánon. Esküt tett az anyja vére fölött, és aztán újra, amikor elzarándokolt vissza a falujukba, megesküdött a családja többi tagjának, hogy nem fordít hátat azoknak a nőknek, akiknek szükségük van rá. „Fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem)” – a hang betöltötte a fejét. Puhán. Nagyon gyengéden. – „Már nem vagy egyedül. Én, látlak téged. Hallom a sikolyaidat, osztozom a szenvedésedben.” Hallotta Dominic szavaiban az igazságot gyűrűzni. Osztozott az emlékein. Ugyanolyan erősen és élénken látta őket, mint ő, minden részletet, amik örökre belevésődtek a memóriájába, öntudatlanul átpréselte a férfi elméjébe is, megzavarva ezzel az álmát. Tőle is elszakították szeretett húgát és annak életpárját. Több életnyi időt töltött azzal, hogy megtalálja, mire megtudta, hogy megkínozták és megölték. Igen, ő pontosan ismerte azt a lassan ölő kínt és gyötrelmet. A szájára húzta a paplant és tovább ringatta magát. Ha ránézne ott a sötétségben, a macskája szemeivel láthatná, de nem akarta a halálát nézni, látni, hogy mozdulatlan szívvel, lélegzetvétel nélkül fekszik, amikor az anyja halálának emléke még olyan közel volt. Nem viselte volna el, hogy úgy lássa. Most nem. Nem akkor, amikor a múlt ilyen közel jött, és az élete kezdett rázáródni. „Ez nem halál avio päläfertiil (életpárom). A föld a karjaiban tart és gyógyít engem. Táplál a maga módján. Élet ez, csak éppen más módon, mint amit te ismersz.” – Ki kell mennem a levegőre. Nem tudott aludni. Szüksége volt rá, hogy elveszhessen a macskájában, portyára kellett indulnia, meg kellett keresnie őt. „Én nem így gondolom kiscicám. Ha muszáj alakot váltanod, akkor persze érdemes megtenni, különösen, ha ez könnyít a fejeden, de nem kellene vadászod rá ebben a lelkiállapotban. Meg fognak ölni. A halált keresed.” – Lehet, hogy így van – mondta, hajlandó volt bevallani, hogy meglehet, Dominicnak igaza van, talán valóban a halált keresi. – De sajnálatos módon, ha halott, vagy ha nem, megállítani semmiképpen sem tudsz. Vidámság öntötte el az elméjét. „Ősi Kárpáti vagyok minan, sokkal erőteljesebb annál, mint amit el tudsz képzelni. Az életpárod is vagyok, és az a kötelességem, hogy gondoskodjam az egészségedről. Ne gondolt, hogy azért, mert szelíd vagyok veled, nem vagyok rá képes, hogy gondoskodjam a szükségleteidről.” – Ha valaki más mondott volna ilyesmit, Solange gúnyolódott volna rajta, de Dominic Kárpáti volt, látta és érezte már a hatalmát. Ráadásul volt valamilyen hatalma ezen kívül fölötte is. Amit igazából nem is értett. – „Természetesen megpróbálhatod Solange, de ha ellenszegülsz a kívánságaimnak, azzal csalódást okozol.” Nem volt elítélés a hangjában, sem pedig harag. Egyszerűen csak ismét a döntésére várt.

A szíve keményen összeszorult a mellkasában. A fájdalom olyan valóságos volt, hogy kénytelen volt odaszorítani az ökleit sajgó mellkasára, aztán leejtette az arcát az enyhet adó takaróba. Nem sírt. Emberi alakban volt. Dominic karja megmozdult. Érezte. Megérintette a haját, és ő érezte, micsoda óriási erőfeszítésébe kerül ez. „Még soha nem ért az az öröm, hogy egy jaguár mellett fekhessek.” Ez volt minden. Egy egyszerű mondat, Solange mégis hálásan hunyta be a szemét valamiért, bármiért hálásan, amivel el tudta tolni magától az emlékeket. Vett egy mély lélegzetet és rákényszerítette magát, hogy ránézzen. Olyan szép volt. Minden izom gondosan megmunkált a testében, karjai vastagságához, mellkasa szélességéhez viszonyítva nagyon aprónak érezte magát, majdhogynem nőiesnek. Odahajolt hozzá, a mellei súrolták a mellkasát, szinte rámászott, hogy közvetlen közelről tanulmányozhassa az arcát. A szemei csukva voltak, de érezte, hogy látja. Talán csak a fejében volt így, mégis így érezte. Úgy tűnt, mintha a hatalmával tele lenne a barlang, körülvette a melegével és az elfogadásával. Nem gondolta kevesebbnek azért, mert sírt. Vagy mert tombolt. Vagy mert ölt. Elfogadott benne mindent. Kételkedett benne, hogy kevesebbet gondolna róla, ha mégis megpróbálna elmenni, de egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy sem ő, sem a jaguárja nem lennének képesek elhagyni a kamrát. Nem is állt szándékában próbálkozásra pazarolni az erejét. Nem akarsz csalódást okozni neki, gúnyolta ki harcos énje. Ráült, lehajolt hozzá és a tenyereibe vette az arcát. Egészen hihetetlen volt, ő volt az a férfi, akit úgy gondolt, hogy soha nem találhat meg. Hogy egyáltalán létezhet ilyen. Járt az elméjében, olyan férfinak ismerte meg, aki a haláláig harcolna és védene egy nőt. Könnyed ujjakkal végigcirógatta a vonásait. Nem fiú volt. Egy erős férfi erős arcával nézett szembe. A népe iránti kötelességteljesítést választott életcéljául, és ez egy olyan dolog volt, amit ő teljesen megértett. Úgy gondolta, hogy meg fog halni. – Olyan sok rettenetes férfi van a világban Dominic, olyanok, akik borzalmas dolgokat tesznek másokkal, csak azért, mert megtehetik, mert azok gyengébbek náluk. Nem értek már semmit. Miért téged választottak ki erre a küldetésre, és nem egyet közülük? „Én választottam Fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem)”. Nem tudtam, hogy ezen a világon vagy. Elindultam hát a következőbe, remélve, hogy ott megtalállak.” Természetesen tudta, hogy rajta vannak a kezei. Felsóhajtott és legurult róla, megrémítette, hogy túlságosan vágyik az érintésre, a támogatására, a bölcsességére. A társaságára. – Ha tudod, nem vállaltad volna el ezt a küldetést? Ha tudsz rólam, hagytad volna, hogy más végezze ez ezt a feladatot? Zacarias felvillanó képe jutott el az elméjébe. „Felajánlotta. Azt akarta, hogy menjek gyógyítóhoz, és próbáljam meg eltávolíttatni magamból a vért. Azt mondta, majd ő megy helyettem.” Solange szíve összeszorult, ahogy végignézte Dominic fejében a felajánlott cserét. – Mert én a családjához tartozom? Megvetettem. Ő olyan… hatalmaskodó. – Szégyellte magát. – Fogalmam sem volt róla, hogy megtenne ilyesmit egy nőért, akivel még soha nem is találkozott. „Szereti a testvéreit. Ennek a szeretetnek az emléke, és a becsülete tartották meg a lelkét végtelenül hosszú időn keresztül Solange. Azt hiszi, képtelen lenne egy nővel élni, mindegyikük rosszallná a hatalmaskodását. Kevés maradt már neki hátra, azalatt azokat akarja szolgálni, akiket szeret.”

Rászorította a kezét a szemére. – Miért nem mondtál igent? A szíve dübörgött a választ várva. „Nekem van rá a legjobb esélyem, hogy ellenálljak a vérszomj vonzásának. Dragonseeker vagyok. Nem adom át a saját örömömért ezt a munkát valaki másnak. Ráléptem erre az útra, most már végig kell járnom.” Kiengedte a lélegzetét. Természetesen a helyes dolgot teszi. Hiszen becsületes. – Amikor Juliette rátalált a laboratóriumban Riordanra, Jasmine-t elrabolták. Sikerült megszerezniük anyámat, a nagynénémet, és egy kis időre Jasmine-t is, bár esküt tettem, hogy megvédem őket, különösen pedig őt. Volt ott egy Jaguár, aki képes volt részlegesen alakot váltani. Soha nem láttam még ilyet. Egyikünk sem képes ilyesmire, és nem volt képes sem anyám, sem Audrey néni. Azonnal tudtam, mennyire erős, amikor megláttam. Dominic csendben maradt, várta, hogy folytassa. A csend hosszúra nyúlt, de nem mozdult az elméjéből, meg se moccant. Érezte a jelenlétét, de nem sürgette. Ha meg akarta vele osztani, hajlandó volt meghallgatni, de semmire nem akarta kényszeríteni. Solange felsóhajtott. Neki, akinek soha nem volt szüksége senkire, elmondani a titkait egyszerre volt ijesztő és felszabadító érzés. Tisztelte a harci képességeit. Azt akarta, hogy sikerüljön megölni Brodrickot. Nem akart hiába meghalni, és életben maga mögött hagyni a vér szerinti apját, hogy folytathassa a megvetendő népirtás, hogy megtisztítsa a Jaguár vérvonalat. – Elkezdtem gyakorolni. Futás közben változni. Fáról átugrás közben változni. Most már képes vagyok csak részben átváltozni, elég jó lettem benne. Az aranyvérűek képesek olyan dolgokra is, amikre a többi Jaguár nem. Az én vérem tiszta Dominic, de egyben királyi is. Amennyire tudom, már csak két ember van a világon, aki az én vérvonalamat viszi. – Átnyúlt a válla fölött és és meghatottan tapasztalta, hogy a súlyos mart sebek szinte teljesen elmúltak a nyakáról, hála Dominic gondoskodásának. – Sokkal gyorsabb vagyok, mint amit ő gondol. Talán olyan gyors, mint ő, de lehet, hogy még gyorsabb. „Tehát azt tervezed, hogy szembenézel vele.” Figyelte, hogy hall-e rosszallást a hangjában, de tökéletesen semleges volt. – Ez az utolsó dolog, amire számítana tőlem. Most már azt is tudja, hogy a lánya vagyok, a királyi vérvonalat viszem. Pontosan olyan undorító, mint amilyennek hangzik, de úgy gondolja, hogy én vagyok az esélye egy örökösre. Ő nem az a fajta ember, akit egy olyan apróság megállítana, mint egy vérfertőzés. „Úgy gondolod, hogy habozni fog, hogy megöljön, megpróbál inkább valamilyen módon ártalmatlanná tenni.” – Ez lesz vele szemben az egyik előnyöm. „Beléd mélyesztette a fogait és a karmait.” – De a vállamat harapta, nem a nyakamat. Keze odalopakodott a nyakára, azokra a sebhelyekre, amiket egykor rég Brodrick azért ejtett rajta, hogy valóban megölje. Csak úgy érzi, mintha sokkal simábbakká, laposabbakká váltak volna? Nem tudta, mi mentette meg akkor. Emlékezett az undortól eltorzult arcára, a gonoszul rábámuló szemeire, és a vére fröccsenésére. Felrántotta a hajánál fogva, és végighúzta a karmait a nyakán, mint a többi lányén, aztán pedig kidobta a testét a házból a holttestek kupaca mellé, mintha egy szemétdombra vetné. „Tehát megpróbálna életben tartani téged. És ha nem sikerül megölnöd, akkor elfog és rákényszerít, hogy kihordd a gyerekét, pontosan úgy, ahogyan az a Varázsló tette a húgommal.” Megfájdult érte a szíve. Eszébe sem jutott, hogy ugyanez a forgatókönyv már megtörtént egyszer Dominic életében. A hangja nem árult el semmit, még mindig nem halott belőle rosszallást. Azt kívánta, bár mondhatna neki valami megnyugtatót, de hazudni nem akart.

– Meg fogom találni a módját, hogy öngyilkosságot kövessek el, mielőtt ez megtörténne. „Tudod, hogy az elfogadhatatlan.” Felhorkant, és lassan, kényelmesen nyújtózott egyet, akár egy macska. – Neked is tudnod kellene. A te terved ugyanilyen hülyeség. „Nagyon felbátorodtál most, hogy nem tudok mozogni.” Solange azon kapta magát, hogy elmosolyodik. Ez volt az, amit a legjobban ismert. Az éj sötétjében sokszor tett úgy, mintha az álomférfija valóságos lenne. És azzal a férfival nem voltak gátlásai. Játszhattak verbális sakkjátszmákat éjszakákba nyúlóan, mégis teljes biztonságban érezte magát. Elmozdult macska alakba, és köréje gömbölyödött, hogy őrizze őt, ha bárki vagy bármi bántani merészelné. „Teljesen” – mondta a nagymacska hatalmas testének biztonságából. – „De ez nem teszi semmivel sem kevésbé ésszerűvé, amit mondok. Azt tervezed, hogy bemész az ellenség táborába, megtudod a terveiket, továbbítod őket Zacariasnak, és aztán belehalsz a harcba. Ez nem ugyanaz?” Dominic egy pillanatra elcsendesült, és Solange mélyen a macska testében elmosolyodott. Most egyszerűen csak jól érezte magát. Eddig a férfi tartotta magánál az irányítást kirívó férfiasságával, és szexualitásával, de most játszhatja újra a saját játékát. Kiegyenlítődtek. „Ez nem ugyanaz. Nem tudtam róla, hogy ezen a világon vagy, amikor bevittem a testembe a vámpírvért. De te tudod, hogy létezem.” Röviden felnevetett. „Azt tervezted, hogy meghalsz a vámpírvér miatt? Ez az, amiért meg sem próbálod elhagyni a táborukat, amikor befejezted a kémkedést?” Nem gondolt erre. Pedig kellett volna. Egészen biztos volt benne, hogy a vér végül azzá változtatná, ami ellen harcolt. „A gyógyító sem lenne képes eltávolítani az összes parazitát a testemből. Volt egy fiatal nő, akiben évekig élősködtek, de azok nem mutálódtak még ebbe a formába, mint amiben ezek vannak. Most erősebbek és sokkal gyorsabbak.” Nem hallott sajnálkozást a hangjában, és ez volt az egyik dolog, amit a legjobban csodált benne. Nem vesztegeti az idejét sajnálkozásra. Célt választott magának, rálépett az útra, és be is akarja járni, még akkor is, ha időközben minden körülmény megváltozott körülötte. Vett egy mély lélegzetet és felfedte az igazságot, macskája testének biztonságában. A legrettenetesebb, és egyben legcsodálatosabb titkát. Azt a titkot, ami miatt tudta, hogy a vámpírok éppúgy lecsapnának rá, mint a Kárpáti faj. „A vérem megöli a parazitákat.” Nekiajándékozta az igazságot. Egyedül Dominic volt képes felmérni, milyen iszonyatosan sokba kerül neki ez a vallomás. Soha nem bízott meg senki másban, még Juliette-re sem bízta rá ezt a tudást, amit véletlenül megszerzett. A vére ellenáll a vámpírok legfőbb csalétkének, a hipnotikus parancsoknak is. Tudta, hogy van ebben valami, ami a Varázslókat is vonzza. Ez nem amiatt volt, mert tisztavérű Jaguár, ezt a királyi vérvonal adta, az a vérvonal, amit az apjának sikerült megsemmisítenie. Tudta, ha bárki tudomást szerezne erről, bezárnák egy laboratóriumba, és soha többé nem engednék ki. Brodrick még nem fogta fel annak a jelentőségét, amit egyaránt kerestek az emberek, a Varázslók és a vámpírok. Kizárólag arra koncentrált, hogy megsemmisítse mindazokat a fajtájából, akik nem képesek az alakváltásra, és akiket emiatt tisztátalannak ítélt. „Honnan tudhatnád ezt?” Még a jaguár testében is riadtan lüktetett a szíve. Nem volt változás a férfi hangjában, valami mégis… „Folyamatosan információt gyűjtök. Ülök a fán a laboratórium mellett és hallgatom az az emberi őröket, a Jaguárokat, a Varázslókat vagy éppen a vámpírokat. Soha nincsenek

tisztában a jelenlétemmel. Észrevettem, hogy Brodrickot sem veszik észre, amíg meg nem mutatja magát, pedig a vámpírok és a Varázslók úgy tűnt, minden más esetben tudnak róla, ha Jaguár hímek vannak a közelükben. Tehát valaminek másnak kell bennem és Brodrickban lennie.” – Dominic megmozdult az elméjében, elárasztotta a melegével, mint ahogy gyakran tette ezt máskor is, amikor tudta, hogy nagyon nehéz beszélnie valamiről. Egy kis lökés, egy kis bátorítás. De ez most monumentális volt, és ezt a férfi is tudta. – „Néhány héttel ezelőtt betörtem a laboratóriumukba. Hallottam Annabell elrablásáról, de máskor is gyakran vittek oda rabokat. Nagyon szigorú biztonsági intézkedéseik vannak, nem sok rabnak sikerült onnan valaha is megszöknie. De tudnom kellett az épület alaprajzát. És meg akartam nézni a számítógépeiket.” Egyedül kellett odamennie. Juliette segített neki olykor-olykor, de csak ha Riordan is velük volt. Túl sok nő csúszott át a védelme repedésein. Nem hibáztatta Riordant, neki és a fivéreinek iszonyatosan nagy területet kellett védenie, nem tartózkodhattak állandóan egy helyen, mint ő. Így hát Juliette és Jasmine nélkül ment. Egyre hosszabb időkre hagyta maga mögött a De La Cruz farmokat, a sok otthont, amik szerteszét szórva lefedték szinte az országok egész területét, és mindig az esőerdő szélén helyezkedtek el. Meg kellett tanulnia kizárólag magában megbízni. Abban már kiváló volt, hogy gyakorlatilag láthatatlanul járkáljon a Jaguár hímek és az emberek orra előtt. A Varázslók és a vámpírok megjelenése megijesztette, míg rá nem jött, hogy nem érzékelik a jelenlétét. „Sikerült bejutnom egy olyan ablakon keresztül, amit bár bezártak, a sarkokat nem pontosan hegesztették fel. Fel tudtam feszíteni, megtartva azt a látszatot, mintha sértetlen lenne. Megnéztem a biztonsági kamerák képeit, és megtaláltam a szobát, ahol a foglyokat tartják. A számítógépekkel nehéz dolgom volt, nem igazán tudok róluk sokat, de találtam egy pontot a szobában, ahová elbújhattam vele a kamerák elől. Órákig maradtam.” Dominic csendben maradt, mégis érezte, hogyan emelkedik fel benne a vadállat, a Kárpáti hím, ami halálos veszélyben érzi az életpárját. Solange nem mondta el neki, hogy olyan kicsire húzta össze magát, amennyire csak tudta, és annyira próbált a lehető legmozdulatlanabb maradni, hogy az izmai végül begörcsöltek, azt hitte, még járni sem lesz képes, mégis elkapta fejében a képeket, elöntötte a félelme, hogy elfogják. Alakot váltva, egy meztelen nőként egyedül volt az ellenség táborában a szívében. A bátorsága megrémítette, a büszkesége és az iránta érzett tisztelete mégis csak növekedett. Solange-nak acélból voltak az idegei, de amikor vele volt, a lány nyitott volt és sebezhető. Nem számított arra, hogy megszereti. Hogy tisztelni fogja, csodálni, védeni és figyelni rá, arra igen, még arra is, hogy kívánni fogja. De látni róla azt a képest, hogy egészen apróra összehúzva magát, szinte összezsugorodva kényszerítette magát, hogy összegyűjtsön minden elérhető információt, ami segíthet faja nőtagjainak, olyan elsöprő érzelmeket szabadított el benne, akár egy kitörő vulkán. Nem ölelhette meg, hogy elmondja neki, de beburkolhatta az elméjét, körülvehette szeretete minden melegével. „Hallottam a technikusok beszélgetéseit oda vissza. Eleinte nem igazán értettem, de aztán rájöttem, hogy genetikai kutatásokat végeznek a pszichés képességű nőkön. A Jaguárok is pszichés képességűek, úgyhogy tudtam, hogy ez az, amiért megtámadják és elrabolják őket a világ minden országából. Néhányak közülük mentek a megsemmisítendő listára, míg a többiek arra a listára, akiket el kell hozni a laborba.” Ennek volt értelme. Dominicnak meg kellett szereznie azokat a listákat. Be kell jutnia a laboratóriumba, és megszerezni azokat a listákat, még mielőtt megsemmisítenék a számítógépeket. „Egy Varázsló jött be, míg ott voltam, és azt akarta, hogy a Jaguár vérvonalra álljanak át. Azt mondta, a gazdájának egy adott vérvonal adataira van szüksége. Amikor megkérdezték

mit keres pontosan, motyogott valamit valamilyen szent könyvről és a vérről. Végigfutott a hideg a hátamon, azonnal tudtam, hogy valami nagyon fontosra bukkantam.” Hát persze. A Jaguárok pszichés képességűek. Solange-nak pedig kitűnő radarja volt. Dominic tudott a könyvről, amit elloptak Xaviertől, aki legelőször indított háborút a Kárpátiak ellen. Ő volt az, aki elrabolta, kihasználta, majd megölte a húgát. De a könyv már biztonságban volt, a herceg kezeiben. Azt is hallotta, hogy a könyvet nem tudják kinyitni, de a megsemmisítésére mindenképpen szükség van. Csakhogy senki sem tudta, hogyan lehetne elpusztítani. Ez a hír váratlan volt, és ő is pontosan azt érezte, amit Solange, hogy nagyon-nagyon fontos. „Mennyire volt hozzád közel az a mágus?” Nem kellett volna megkérdeznie. Solange-nak már az egész bensője remegett. Az a férfi akart lenni, aki mindentől megvédi, bármitől, ami árthat neki, a múltjának, az emlékeinek minden kínjától, de csak feküdni volt képes mozdulatlanul, mintha halott lenne, míg a lány elmondta neki, hogy mit tett. Még csak át sem ölelhette, a karjába sem húzhatta védelmezően. Dominic el sem tudta képzelni, hogyan érezhette magát, amikor egy olyan óriási hatalom bement a szobába, ő pedig védtelenül, fegyvertelenül csak remélhette, hogy nem talál rá. Leláncolták volna az egyik cellájukban, és a Jaguár hímek akkor estek volna neki, amikor csak akarnak. „Borzalmasan retteghettél, hogy elfognak.” – Ha pedig mégsem, rettegett ő helyette még most is. – „A félelemnek pedig illata van.” „Azt mondtam magamnak, hogy láthatatlan vagyok. Gyakran mondogatom ezt magamnak akkor is, ha kinn az őserdőben egy Jaguár hím túlságosan közel kerül hozzám. Néha tényleg elhiszem, hogy az vagyok. A mágus olyan közel jött hozzám, hogyha kinyújtom a kezem, akár meg is érinthettem volna. A légzésem irányítása volt a legnehezebb feladat. Dühös volt, amiért nem találta meg, amit keresett. Brodrick vérvonalából akart valakit, de magának Brodricknak a vére a romlottsága miatt nem felelt meg a céljaiknak. Így mondta a mágus. A romlottsága miatt. De nem találtak senki mást.” „Mert te halottnak számítottál.” – Dominic rájött, hogy ez az igazság. Brodrick megölte a haszontalan lánygyerekét. Sabine és Audrey hordozták ugyanazt a királyi vérvonalat, ők voltak az utolsók a leszármazási sorban. Mindketten emberekkel párosodtak, ami felhígította a tiszta vért. „Anyád pedig ezek szerint egyszer sem esett teherbe a fogságban töltött évei alatt. Pedig egészen biztosan próbálkozott vele Brodrick. Audrey nénikéddel szintén. Néhány évvel később elfogta őt is.” „Körülbelül két évbe telt, mire megtaláltuk, amikor kiszabadítottuk, terhes volt. Ő és a baba is belehaltak a szülésbe. Azt hiszem, a fogság a Jaguárnál túlságosan megviselte mindkettejüket. Nagyon rosszul bánt vele, rendszeresen verte. Azt hiszem, gyűlöli a nőket.” Dominic újra és újra átforgatta a fejében az információkat. „Tehát Brodrick egészen tegnapig azt hitte rólad, hogy halott vagy, úgyhogy be sem voltál írva az adatbázisukba. A varázslók és a vámpírok, de még maguk a Jaguárok sem tudtak a valódi személyazonosságodról.” „De most már tudnak. Beindítottam a dolgokat. Brodrick utánam jön.”– Az ösztönös reakciója egy erőszakos tiltakozás volt, Dominic mégis csendben maradt, hajlandó volt vele a vére tulajdonságairól beszélgetni. – „Szóval ott tartottam, hogy rájöttem, a vámpírok és a Varázslók nem érzékelnek engem. Mi volt más bennem, mint Brodrickban? Én nő vagyok, ő férfi, Mindketten Jaguárok vagyunk, csak különböző neműek. De aztán eszembe jutott, hogy a vámpíroknak éppúgy a vér a legfontosabb, mint a Varázslóknak, legalábbis azoknak, akik Xaviert követik, az ő tanítványai.” „Halott. Egy héttel ezelőtt jutott el hozzám a híre.” „Xavier? Hát ezért bolydult fel akkor mindenki. Tudtam, hogy valami nagy dolog történt. Valami őrjöngésszerűen lázas tevékenységbe kezdett mindenki.”

„Az élősködőkről, hogyan szereztél tudomást?” – unszolta, bár valójában félt a válaszától. Valami nagyon-nagyon veszélyeset kellett csinálnia. Amikor elkezdtek beszélgetni az álmaiban, már első alkalommal is tudta, hogy csodálatos nő, de ott is, mint most, jaguár alakban volt, nem hallotta a valódi hangját. Tudhatta volna, hogy az életpárja, mert elkezdett érzelmeket érezni, a gát szivárogni kezdett, még mielőtt a szokásos módon felrobbant volna. Nem ismerte fel azt, ami vele történik, mert az annyira a fantázia birodalmából származónak tűnt. Úgy gondolta, a nőt csak ő bűvészkedte harcossá, hiszen csak egy másik harcos érthetné meg igazán. De most már tudta, hogy igazi. Természetesen érzett félelmet, csak egyszerűen nem foglalkozott vele, mert nem volt más választása, ha véghez akarta vinni, amit elhatározott. Kizárólag csak azt a félelmét volt hajlandó figyelembe venni, ami hozzá kapcsolódott. Egészen biztos volt benne, hogy Solange jobban fél tőle, mint egy vámpírtól. „Riordannal harcoltam néhány vámpír ellen, akik rajtunk ütöttek. Azt mondta, hogy kisebb, fiatal vámpírok voltak, nem uralták még teljesen a hatalmukat. Mindannyiunkat megtanított rá, hogyan lehet megölni őket, ha ő éppen nem lenne a közelben.” „Azt mondta neked, hogy maradj hátul.” Egy De La Cruz soha nem akarná, hogy a családjának egy nőtagja veszélybe kerüljön. Még a legfiatalabbat is befolyásolnák a bátyjai, és ők voltak a legdominánsabb hímek, akiket Dominic valaha is látott. Solange elküldte neki egy vállrándítás szellemi megfelelőjét. „Talán mondott valami ilyesmit. Ki figyel oda, amikor állandóan utasításokat adnak? Nem az életpárom.” Valóban nem, az életpárja Dominic volt, aki előtt ott állt a feladat, hogy magához kösse valamiféle módon, hogy azt válassza, hogy követi a parancsait. Mindenképpen a saját döntésének kellett lennie. Solange haláláig harcolna egy ketreccel. Szüksége volt arra a szabadságra, hogy az lehessen, aki valójában volt, úgyhogy meg kellett találniuk az egyensúlyt valahol a lány, és a saját ösztönei között. Ez volt az a pillanat, amikor rájött, hogy már arra az időszakra tervez, amihez először életben kellene maradnia. Megdermedt. Hitt neki. Elhitte, hogy a vére értékes a fajtája és az ő számára is, meg tudja akadályozni a paraziták továbbterjedését, amik pillanatnyilag a testében burjánzottak. Esélye nyílt az életre, vele. Egyetlen pillanatra a napszak ellenére a szíve megrezzent, hangosan dobbant egyet a kamra csendjébe. Érezte, hogy a lány megdöbben. A macska felemelte a fejét, majd felágaskodott és megpróbált óvatosan szétnézni a barlangban. „Mi az?” Hallotta a hangjában a bátorságot. Az elhatározást, hogy megvédi őt. Most, amikor rájött, hogy egyikük sem fog meghalni, félteni kezdte fölötte törékeny befolyását. Nagyon vékonyka fonál volt ez, ami könnyedén elszakadhatott. Solange nem adta meg magát könnyen, és egy volt az egyike azoknak a tulajdonságainak, amiket annyira csodált benne. „Minden rendben van. Vámpír nem lenne kint ebben a napszakban és Jaguárt sem érzek odakinn. Mutasd meg nekem.” Látnia kellett a csatát, látnia kellett, hogyan kezelte az első csatáját egy vámpírral. Érezte a habozását és tudta, hogy a helytelenítésétől tart. Ettől viszont ő némi elégedettséget érzett. Egyértelmű volt, hogy Solange-t egyáltalán nem érdekelte, hogy ki mit mond, őt kivéve. „Nem kritizálni akarlak kessake. Nagyon fontos tudnom, hogyan gondolkodsz egy csatában.

A becsületesség kulcsfontosságú volt az életpárjával való minden találkozáskor. Ha van jövőjük, a világon mindent tudnia kellett róla, meg kellett ismernie, és most először ténylegesen elhitte, hogy van jövőjük. „Két vámpír támadta meg Riordant. Ő gyors. Igazán gyors. Figyeltük, hogyan próbálták hipnotikus mintákkal hipnotizálni, Juliette-nek félre kellett néznie, de úgy tűnt, semmiféle hatással sincs sem Riordanra, sem rám. Riordan megpördült és az erőteljesebb, agresszívabb vámpírt vette üldözőbe. Az megpróbálta úgy irányítani, hogy háttal legyen a kisebb vámpírnak.” Láthatta az egész harcot az elméjében. Solange-nak volt szeme a részletekhez. Láthatta a folyót, ami átcsillogott a fák között, még a hangját is hallotta. Riordan vadul harcolt, mint az összes De La Cruz, körözött a nagyobb vámpír körül, látszott, hogy pontosan tudja, mi a teendő egy ilyen csatában. Hosszú haja lezúdult a vállán, szemei vad acéltűk voltak. Látta a második vámpírt pozícióba helyezkedni, és azonnal rájött, hogy a két élőholt nem az első csatát vívja már együtt. Felismerte a manővert, amit egyébként a Malinovok találtak ki. Riordan is felismerte. Századokig harcoltak a Malinovokkal egymás oldalán. Ez a két vámpír valamelyik testvér tanítványa volt. Solange a fák közül robbant elő, és egyenesen rávetette magát a vámpírra, még mielőtt az belecsaphatta volna az öklét Riordan hátába. Riordan addigra eltűnt, köddé vált, hogy aztán az erősebbik vámpír mögött öltsön újra alakot. Solange nyilvánvalóan a nagymacska sebességét és izmait használta fel, a jaguár erejével ütött a vámpírra. Látta, hogy a vámpír felhorkant, majd felüvöltött, és a karmaival felszakította a lány vállát és a nyakát. Solange hátraugrott, a karját egyaránt borította a vámpír fekete, savas, és a saját vörös vére. Jaguárkarmai között tartotta az elfeketedett szívet. – Riordan! – kiáltott, és a férfi felé dobta az összeaszott szervet. Villám lobbant az égen, az egyik ív lecsapott pontosan a szívre, majd átugrott az éppen összeroskadó félen lévő testre is. Solange-nak nem adatott meg az a luxus, hogy a fehér fényben megfürödve megszabadulhasson a vámpír vérétől, őt megölte volna. Odarohant hát a folyóhoz, hogy tiszta vízzel leöblíthesse magáról. Látta, hogy élősködők menekülnek kifelé azokból a sebekből, amiket a vámpír ejtett a bőrén. Befelé kellett volna fúrniuk magukat, elrejtőzni a sebek mélyén, ehelyett mégis úgy tűnt, a lehető legnagyobb gyorsasággal menekülnek. Lehullottak a földre, a vére rájuk csepegett. Dominic világosan látta az apró, vonagló férgeket, amik aztán elkezdtek összezsugorodni és eltűnni, ahogy azok a rubinvörös cseppek felfalták őket.

9. Képes vagy újra bízni egy férfiban? Bele tudsz szeretni egy olyan vénségbe, mint én? Dominic Solange-nak

Dominic pontosan tudta, melyik az a pillanat, amikor a nap lemegy. Évszázadok óta várta esténként ezt a pillanatot, amikor a teste életre kelt, és a föld szabadon engedve visszaadta őt a világnak. Nagyon türelmetlenül várta most a felemelkedést. Solange befelé fordult, elcsendesedett a története elmesélése után. Tudta, érezte, hogy túl sok információt adott át neki, és ami még ennél is fontosabb, lehetőséget mutatott mindkettejüknek a túlélésre. Solange nagyon intelligens. Tudnia kellett, hogy a jövő kulcsát adta át neki, mégis eltűnt utána a jaguárja mélyén, elrejtőzött előle, elrejtőzött önmaga elől is, legfőképpen pedig elrejtőzött vallomása utóhatásai elől. A lány bizalma egy kifent penge élén táncolt. Ha csak egyetlen rossz lépést is tesz, Dominic mindent elveszít. Solange pedig túlságosan értékes fődíj volt ahhoz, hogy egy meggondolatlan lépéssel elveszítse. Solange Sangria még annál is hatalmasabb csoda volt, mint amekkorának Dominic eddig feltételezte. Újra és újra lejátszotta a vámpírral való harc képeit maga előtt a fejében. Talán nem vett észre valami apróságot, valami jelentéktelennek tűnő dolgot, de a végén mindig csak a földet bámulta, ahová a rengeteg parazita kimenekült a lány véráramából. Solange önkéntelenül a másik kezével is odanyúlt, hogy lesikálja magáról a vámpírvért, és közben egyre többet kent szét saját véréből a fekete, savas vámpírvéren, ami a bőrét marta, vagy legalábbis marnia kellett volna. A savas vér valóban átégette a bőrét, de mihelyt elindult a vérzés, a vámpírvér összeszáradt, és kipotyogott a húsából. A lány nagyon elfoglalt volt azzal, hogy lemossa magát a folyó vizében, észre sem vette. Mi lehet a vérében? Ő lehetett az egyik, akire Xavier a vére miatt vadászott? És ha igen, neki kell csinálnia valamit a könyvvel, amit a herceg olyan gondosan őriz? A szívdobogásának hangja betöltötte a barlangot. A szemei felpattantak. A jaguár keresztben feküdt a testén, nyilvánvalóan őt őrizte. Egyik kezével beletúrt a vastag bundába. Éppen olyan selymes és puha volt, mint Solange haja, a sötétebb foltok éppúgy tarkították az aranysárga alapszínt, mint a lány hajában váltogatták egymást a sötétebb és világosabb sávok. Végigtúrt a sűrű bundán egyenesen a fejéig. A jaguár lustán ásított. – Egész nap fenn voltál. Erős biztonsági intézkedéseket állítottam, amik vigyáztak ránk. – Felült. – Válts alakot. „Kizártad az élőholtakat és a Varázslókat. A biztonsági intézkedéseid valószínűleg hatásosak az embereken és az állatokon is, de abban nem vagyok biztos, hogy Brodrickra is hatással lennének. Nem akarom, hogy védekezésre képtelenül rád találjon, amikor rám vadászik.” Várt. Dominicnak végtelen volt a türelme. Nem akart szembenézni vele, de minél több időt tölt Solange a macskája mélyén, annál nehezebb lesz szembenéznie vele. Sokszor érintették

egymás elméjét. Az információ pedig áradt egyikből a másikba, és kezdte érteni, hogyan gondolkodik. Ha nem lenne nagyon óvatos vele, a lány világgá futna, jobban fél az egyre mélyülő kapcsolatuktól, mint bármilyen csatától. Eltelt néhány perc. A macska végül felsóhajtott, forró lélegzete szinte felrobbant a mellkasán. „Ruhákat szeretnék. Sokkal… könnyebb lenne.” – Persze, ez természetes. Bár jobban szerette volna őt ruha nélkül. De sajnos olyan kísértés volt, aminek egyre nehezebb volt ellenállnia. A szenvedély mélyen beleivódott a lányba. Hogyan is ne ivódott volna? Szenvedélyes volt az ügyeivel kapcsolatban, szenvedélyesen szerette a családját, és szenvedélyes lesz vele is, az életpárjával az ágyban. Tüze összekeveredik csupasz sebezhetőségével, ami úgy tűnt, hogy az ő számára mindenféle ajzószernél hatásosabbnak bizonyul. Álmosnak hangzott. Fennmaradt egész nap, mert aggódott, hogy Brodrick esetleg rátalál a rejtekhelyükre. Ujjait mélyen belefúrta a dús szőrzetbe, és masszírozni kezdte az erős izmokat. – Maradj itt, hamarosan visszajövök. Alhatsz egyet, amíg vadászom. „Mmmm…” Abban az álmos hangban több Solange volt, mint jaguár, és Dominic teste azonnal ökölbe szorult tőle. Az a halk, lágy hang szinte ütést mért az ágyékára, megtöltötte várakozással. De felemelkedett benne a fenevad is, és vadul követelte magáénak a párját, ami nemcsak hogy sokkoló volt Dominic számára, de némileg nyugtalanító is. Ez nem a vámpírvér volt az ereiben, hanem a saját Kárpáti vére. Sok évszázadnyi várakozás után rátalált az életpárjára, és vele esélye nyílt a jövőre. A lelke kiáltott az övéért, a sötétség pedig hirtelen sokkal vastagabbnak, sokkal rútabbnak tűnt. A terméketlen létezés kibírhatatlanná vált most, hogy az elméjében volt, most, hogy újra érzett. Intett a kezével, és a földtakaró visszahúzódott róla két oldalra, ő pedig óvatosan kihúzta a testét az álmos jaguár alól. Miközben ezt tette, hangtalanul elmormolt egy parancsot, hogy hogy finoman mélyebbre tolja az alvásba. Megérezte a bágyadt mocorgást az elméjében. „Ez nem működik rajtam.” Hangosan felnevetett, amivel megdöbbentette saját magát. A hang boldogsággal töltötte meg a barlangot. – Csak teszteltem, hogy figyelsz-e kessake. Most először érezte a lány jókedvének simítását az elméjén, és a heves érzés szinte felrobbant benne. Solange eléggé ellazult volt hozzá, hogy reagáljon az ugratására. Nem volt éppen sok, de kezdésnek megtette. Azzal, hogy felfedte a titkát, a kezébe adta magát, és most rettegett a következményektől, de még mindig sikerült átjutnia a védőfalán, és megmosolyogtatnia. – Nem fog sokáig tartani, – ígérte, és mivel imádta a pihe-puha, meleg bunda érintését a tenyerén és tudta, hogy a lány ott bujkál mélyen belül a macskában, szándékosan végighúzta az ujjait a gerincén. Érezte, hogy beleborzong az érintésébe, de a jaguár nem emelte fel a fejét, és nem nézett rá azokkal a metsző, merev pillantású szemeivel. A mancsain tartotta a fejét. Felemelkedett a barlang talajára, majd pára alakban végigáramlott az alagúton, közben pedig letapogatta a rejtekhelyüket övező területet, mielőtt felfejtette volna a biztonsági rendszert. Lecserélhetné őket, de lehet, hogy a lánynak igaza van Brodrickkal kapcsolatban, és az sem szavatolná a biztonságát a Jaguár hímmel szemben. Ez pedig azt jelentette, hogy nem távolodhat Solange-tól messzire, és különösen ébernek kell maradnia a ragadozóval kapcsolatban. Mihelyt eltávolodott Solange-tól, az élősködők ismét megkezdték a suttogást a fejében, kiáltoztak, sürgették a gyilkolást. Nem mozogtak, a vére még gúzsba kötötte őket, de minél

távolabb jutott az életpárjától, annál több féreg engedett fel a dermedtségéből és kezdte rágni, marcangolni a bensőjét, igyekeztek kiszorítani az ő Kárpáti, és Solange királyi Jaguár vérét, hogy lecserélhessék azt a savas vámpír vérre, arra a környezetre, amiben a teremtmények szaporodni tudtak. Figyelmen kívül hagyta őket és folytatta az az útját kifelé a barlangokból. A szabadban a pára szétterült alacsonyan a föld felett, és csak akkor emelkedett feljebb, amikor beért az erdő mélyebb részére. Ott a szürke köd egy kupacba gyűlt, majd alakot váltott, felvette egy hárpia sas formáját, ami magasan a terület fölött körözve biztosítékokat helyezett el még a szirtek között is, ami a mészkőbarlangokat rejtette, és közben egész idő alatt a földet pásztázta maga alatt, hogy nem érzékel-e valami mozgást, ami a Jaguár hím jelenlétére utalhatna. Az őserdő ontotta magából a színeket, hatalmas, ragyogó rózsaszín, lila és tűzvörös virágok foltjai loccsantak szét a fákon. Alaposan megnézte mindegyiket, ízlelgette őket a színtelen évszázadok után. Újra élvezhette a világ szépségét ahelyett, hogy csak emlékezett volna rá. Igazság szerint az utolsó évszázadokra már az emlékei is elhalványultak. Most pedig elég volt lefelé fordítania a pillantását, hogy magába szívhassa a virágok lepte fák színrobbanásának látványát, a fák élénkzöldjeit, a gombák ragyogó árnyalatait. Vízesések és ideiglenes medencék pontozták a tájat, a megáradt folyó kanyarogva kereste az erdőből kifelé vezető utat az egyenetlen talajon, és ő mindezt gyönyörűnek látta. Nem látta Brodrick jelenlétének nyomát sehol. Megkönnyebbülten fordult vissza afelé a hely felé, ahol a vámpírokkal harcoltak. Tudta, hogy Zacarias találkozni fog ott vele, ha egyáltalán lehetséges. Meglátta maga alatt a laboratóriumot. Valakik már elkezdték megjavítani a falakat. Körözni kezdett fölötte és megpróbálta elkapni Brodrick szagát. Ha megtalálná, megölné. Tudta, hogy Solange-nak szándékában áll szembenézni nemzőapjával, de a legfontosabb az volt, hogy ne folytathassa a mészárlást, ne üldözhesse, ne támadhassa meg brutálisan, ne raboltathassa el azokat a nőket, akiket tisztátalannak ítélt. Hirtelen mozgás támadt odalenn, és Dominic leereszkedett egy fára, hogy a szárnyait összecsukva végignézze, ahogy egy magas, lenyűgöző termetű alak kiemelkedik a térdig érő ködből. A férfi megállt egy pillanatra, ezüstszín haja hosszan simult a hátára, a testalkata erőteljes és izmos volt. Megfordult, és Dominic felismerte őt a régi időkből. Giles. Egy régi jó barát. A családja mesteremberekből állt. Dominic mindig csodálta Gilest. Mindig hatalmas önuralommal és sima mozdulatokkal vívta a csatáit, nagyszerű partner volt, hogy védje a hátát. Soha nem számított arra, hogy vámpírként látja viszont Gilest. Normálisnak tűnt, az arca hibátlan volt, a fogai hófehéreknek, sármja még a jókora távolság ellenére is jól érzékelhető volt. Hosszú-hosszú ideje vámpír kellett, hogy legyen, mire megszerezte a jártasságot, hogy elfedje rothadó testét éppúgy, mint megfeketedett lelkét. Giles ujjai a combját csapkodták, az volt az egyetlen arra utaló jel, hogy talán ideges. Látszott, hogy vár valamire és hogy türelmetlen, bárki vagy bármi várakoztatja is meg. Ez nagyjából minden elárult, amit Dominicnak tudnia kellett. Giles mestervámpír volt, tapasztalt a sötét művészetekben csakúgy, mint a csatákban. Hozzászokott ahhoz, hogy a tápláléklánc csúcsán van. És ha érintett a Malinov féle összeesküvésben, hogy megsemmisítsék a herceget, veszélyesebb bárkinél, aki valaha is megfogant. Egy Giles kaliberű mester nem kötné össze magát senkivel, hogy szolgálja őt. A vámpírok fejlődtek. A Malinovoknak valahogyan sikerült elérnie, hogy a vámpírok hiúságát és rombolási vágyát összefogják valamiféle irányítás alatt. Két másik alakot is érzékelt ingadozva, pillanatokkal korábban, mint ahogyan felfedték magukat, ami olyankor történt, ha valaki túl gyorsan igyekezett egy helyre.

Mindketten ziláltak voltak, bár amikor végre teljesen összeállt az alakjuk a Hold alatt, igyekeztek gyorsan eligazgatni magukat. Giles máris ráncolta a szemöldökét, nyilvánvaló képtelenségük láttán, hogy minden körülmények között megtartsák rendezett megjelenésüket. A jövevények nem kisebb vámpírok voltak, a jegyeik Giles-éhoz hasonlítottak. A legtöbb mester csak a legújabbakat volt képes az uralma alatt tartani, hogy gyalogokként szolgálják, és megtanulják a vámpírlét alapjait, de ennek a kettőnek nyilvánvalóan jó készségeik voltak. – Mindketten késtetek, – csattant Giles vádja. Összeszűkítette a pillantását, rubinvörös, merev tekintetét a bal oldalán álló élőholtra szegezte. – El kellett volna kísérned Demyant és a követőit erre a helyre. Nem látom őket. Remélem, jó magyarázatod van Beau. – Lassan, hüllőszerű mozdulattal a másik irányba fordította a fejét, a másik vámpír önkéntelenül hátrált egy lépést. – No és te Fabron, veled sem látom egyiküket sem. Borzongás futott végig Beau-n. – A kijelölt pontra mentünk, hogy találkozzunk velük Giles, de nem voltak ott. Átkutattuk az egész környéket. Néhány kilométerre innen kelet felé egy csata színhelyére bukkantunk. Azt hiszem, hogy a legidősebb De La Cruz a területen van, és megtámadta őket. Giles lélegzete sziszegve áradt ki a fogai között. – Az a féreg ember, akit megkínoztunk, hazudott nekünk. Tovább életben kellett volna tartanom. Azt mondtad, hogy letapogattad az agyát… – A testvérek védik azokat, akik őket szolgálják, – emlékeztette Fabron. A levegő azonnal felsistergett, valami csattant Fabron arcán. Kápráztató szikrák zúdultak alá. Nem is látszott, hogy Giles felemelte volna a kezét. Dominic közelebbről is szemügyre vette a vámpírt. Még most is sima mozdulatai voltak. És nagyon gyors volt, olyan gyors, hogy az emberi tekintet képtelen lett volna követni a mozdulatait, de még Dominic is csak elmosódott foltként látta a mozgást. Egy pillanatig azt hitte, hogy csak pislogott egyet, de nem, Giles valóban megmozdult, intett egyet a kezével, egy-egy elektromos ívet indítva útnak követői felé. Nem csoda, hogy képes megfélemlíteni őket. Mágusképességeket mutatott előttük és ezzel olyan dolgokra volt képes, amikre senki más rajta kívül. – Azt hiszed, hogy Zacarias megsemmisítette Demyant és a követőit? Fabron és Beau mindketten élénken bólogattak. – Volt egy csata. De a nyomokat nem tudtuk kiolvasni a földön. Az őserdő visszavette a területet. Mélyen, a hárpia sas testében, Dominic elmosolyodott. Ő és Zacarias megbizonyosodtak róla, hogy a vámpírvér utolsó cseppje is eltűnt a földről és a fákból, így az őserdő képes volt pillanatok alatt regenerálni önmagát. Ráadásul neki még arra is gondja volt, hogy serkentse a növekedést, mielőtt megengedte volna magának, hogy az életpárjára pillantson. Olyan gyönyörű volt, ahogy ott állt, mint egy vad harcos, aki rendíthetetlenül harcolt az oldalán, mégis egy sebezhető nő szemeivel nézett rá. Nem számított az érzelmek elsöprő áradatára. Érezte milyen eltökélten, vadul védelmezi őt. Legszívesebben a karjaiba kapta volna és szorosan magához ölelné. Egy olyan nőnél, mint Solange, a bizalom jelentett mindent. Ki kellett vívnia a hűségét, a tiszteletét, és most már a szerelmét is akarta. Megértette mekkora ajándék a lány, hogy még annál is sokkal nagyobb, mint amekkorának tartotta. Ő pedig nem az a férfi volt, aki bárkivel is osztozna az oldalán álló nő melegségén, puhaságán, sebezhetőségén, az egyedül az övé volt. Figyelte az ellenséget. Úgy tervezte, hogy bemegy a táborukba és aztán meghal. Most viszont egy csoda történt vele. Megszabadíthatja a testét az élősködőktől és magáénak követelheti az életpárját. Volt jövője mindkettejüknek, és ez mindent megváltoztatott.

Sokkal óvatosabbnak kellett lennie. Most már minden oka meg volt rá, hogy éljen. Ezelőtt, amikor csatába ment, semmi veszítenivalója sem volt. De egy férfi élete drámaian megváltozik, ha megtalálja az életpárját. Élni akart. Időt akart vele. Létezése minden hátralévő napján ébredhet úgy, hogy belenéz a szemeibe. Giles hirtelen felemelte a fejét, és vetett maga köré egy gyors pillantást. Egy villanásnyi, metsző szondázás érte el Dominicot, keményen nekiütközve az elméjének, egy az egész környékre kiterjedő támadás, ami arra szolgált, hogy előcsalogassa az ellenfelet. Dominic érezte a hasogató fájdalmat, majd kizárta azt, megnyugtatta a madarat, és közben egyenletesen tartotta az agyi mintáit, hogy ne árulja a jelenlétét az ellenfélnek. A szondázás lassan áthaladt fölötte, de ő mozdulatlanul maradt még egy darabig mélyen a sas belsejébe húzódva. A madár éhes volt, a szemei élelmet kerestek, még mielőtt elhelyezkedett volna éjszakára. A szonda ismét rátalált, keményebben, mélyebben, nagyon pontosan és nagyon fájdalmasan. A sas széttárta hatalmas szárnyait, majd újra eligazgatta a tollait, amikor Giles továbbhaladt, immár megnyugodva, hogy nincsenek körülötte ellenségek. – Hol van Etienne? – követelt választ Giles. – Nyomok után kutat, reméli, hogy megtudhatja, merre ment Zacarias. – Stupide! Imbécillité! (Hülye! Beszámíthatatlan! *francia) – sziszegte világgá nemtetszését – Esélye sincs rá, hogy megölje Zacariast! Gyakorlatilag már halott. Undorodva kiköpött a földre. A nyálában apró, fehér paraziták nyüzsögtek, vonaglottak a földön. – A többieknek néhány napon belül itt kell lenniük, – mondta Beau, nyilvánvalóan abban reménykedve, hogy Giles belemegy egy témaváltásba. – Ha elvesztettük Demyant és a követőit, nagyon kevesen vagyunk, hogy terjesszük a terveket. Én vagyok a mesterek képviselője. Meg kell szerveznem a népünket a megsemmisítő csapásra a herceg ellen. Térdre kell kényszeríteni. Mindhárman a laboratórium irányába indultak. Ahogy közeledtek az emberi őrök felé, Giles visszatartólag felemelte a kezét a többiek elé, és egy halk parancsot suttogott. – Hagyjátok őket. Ti is emberek vagytok. Dominic megdöbbenve látta, hogy a vámpírok azonnal emberi viselkedésmintát vesznek fel, és lesütve tartották a szemüket, hogy megóvják magukat az emberi hús és vér kísértésétől. Gyűlölték és megvetették az egész emberi fajt, azokat is, akik nekik dolgoztak, mégsem vetették rájuk magukat, és nem lakomáztak belőlük, ahogyan azt rendszerint tették. Dominic is érezte a falánk éhséget, a vér hívását, a paraziták a testében szinte sikoltoztak a meleg, gazdag kísértéstől, megpróbáltak vágyat kelteni benne, hogy megmutassa nekik, hogy mennyivel is alsóbbrendűek, mint ő. A vámpírok mégis egyszerűen figyelmen kívül hagyták a csábítást. A mesterek jó munkát végeztek, tökéletesen rájuk kényszerítették az akaratukat. Ez önmagában is hatalmas veszélyeket hordozott. A viselkedés tényleges intelligenciából fakadt. A vámpírok mindig intelligensek és halálosak voltak, de így, koordinált csoportban, óriási intelligenciával és stratégiai készségekkel ellátott vezetőkkel a hátuk mögött, akik képesek voltak irányítani ezeket a halálos, erőteljes lényeket, a hatás megrázó, ijesztő és akár végzetes is lehetett. A Malinov fivérek létrehoztak egy hadsereget vámpírokból, emberekből és Jaguárokból. Volt tervük, és volt valami fegyelemszerűségük. Dominic ezt a fegyelmet látta a legproblémásabbnak. Nézte, ahogy a vámpírok bemasíroznak az épületbe, majd szárnyat bontott és felröppent, hogy megkeresse azt az Etienne-t. Az a vámpír nem fog visszatérni, és Dominic hozzájárulhatott Zacarias amúgy sem csekély vad hírnevéhez.

A hárpia megdöbbentő sebességgel lőtt ki a lombkoronából, gyorsan falva a távolságot, hogy odaérjen, még mielőtt Etienne megtalálhatná Zacarias pihenőhelyét. Dominic tudta, hogy a vadásznak házai is vannak a közelben. Talán azok közül ment az egyikbe. A De La Cruz fivérek századokkal ezelőtt kapcsolatot alakítottak egy olyan emberi családdal, akik nappal őrizték őket, ügyeltek a földjeikre, és segítettek fenntartani az illúziót, hogy maguk a De La Cruzok is emberek. Egy egész birodalmat építettek fel, a marhafarmjaik híresek voltak, de az ellenségeik is gyakran üldözték a családtagokat. Zacariasnak valószínűleg nagyon erős biztonsági intézkedései vannak, de ha a vámpír követi őt az otthonába, az emberek veszélybe kerülhetnek. Ezen az órán pedig Zacarias valószínűleg kinn van vadászni. Meglátta a helyet, ahol a küzdelmük Demyannel és a követőikkel lezajlott. Első pillantásra érintetlennek tűnt a vadon, de ahogy alacsonyabbra ereszkedett, már látta az elhervadt növényzetet, ami elfonnyadt az utálattól azokon a helyeken, ahol az olyan természetellenes lények, mint Etienne, vagy a többi vámpír a földre lépett, Demyan nyomai után kutatva. Az aljnövényzet egy része teljesen összezsugorodott ott, ahol az élőholt járt. A hárpia egyenesen a folyó felé repült. Dominic hirtelen aggódni kezdett, mit is talál majd ott. Az esőerdő szélénél, egy dimbes-dombos völgyben terült el a De La Cruzok farmja. Bár az erdő részben körülvette, gondosan karbantartottnak látszott, így a szarvasmarhák szabadon kóborolhattak a buja fűben. Az U alakú ház spanyol stílusban épült, vastag falakkal és az udvarra néző, hűvös verandákkal. Az udvar dús oázist biztosított a tiritarka, színpompás virágoknak éppúgy, mint a különféle bokroknak. A kövekkel kirakott út mellett a sas éles szemei élénkvörös vért pillantottak meg. A keskeny patakocska lassan kúszott a kövek között, akár egy egyre sötétülő karmazsin szalag. Dominic a földre ereszkedet, és saját alakjára váltott, majd lehajolt a fekvő férfihoz. Harcolt, de a vámpír szinte teljesen kitépte a torkát. Már halott volt, így Dominic ott hagyta őt és a házba lépett. Az ajtó nyitva volt, jó betekintést adva neki a benti hosszú, árnyékos helyiségről. Hallott egy vicsorgást és egy pofon csattanását a szomszédos helységből. – Hol van? – követelt választ Etienne sziszegve, köpködve, és Dominic megrémült, hogy pillanatokon belül el fogja veszíteni az önuralmát. – Soha nem fogom elmondani neked. Egy női hang. Meglehetősen fiatal. Rémült. Pontosan, ahogyan a vámpír szereti. A vérben lévő adrenalin úgy hatott rájuk, mind egy dózis drog, ami elárasztotta a szervezetüket. – Tehát meghalnál érte. – Igen. A hang remegett ugyan, de a szó határozott volt. Dominic beszakította az ajtót, olyan drámaian, ahogyan csak képes volt rá, remélve, hogy sikerül megzavarnia a vámpírt. Etienne abban a pillanatban csapott le, a nő torkára vitte be a gyilkos ütést, karmaival átvágva a hangszalagokat és az ütőeret, majd a hang irányába pördült. Vér spriccelt szerteszét a szobában. A nő mindkét kezét a torkára szorította és lassan térdre esett, míg Dominic átszelte a köztük lévő távolságot, és keményen belecsapódott az élőholtba, hogy eltaszítsa a nő közeléből. Egy üvöltés jelezte Zacarias érkezését. Az ablakon tört át, sodorva magával az üveget, a keretet, de még a vályogot is. Törmelék záporzott rájuk, míg Dominic az egyik kezével megtartotta a vámpírt a torkánál fogva, a másikkal pedig a mellkasába tört be. Etienne párává oldódott és megpróbált kiáramlani az ablakon. Vérének cseppjei sugárban maradtak mögötte, elárulva ezzel hollétét. Zacarias térdre rogyott és gyengéden elhúzta a nő kezeit a torkától. Még emberi mértékkel nézve is nagyon fiatal volt, legfeljebb ha húsz éves lehetett. A szemei nagyon sötétek voltak,

és hosszú-hosszú barna szempillák keretezték őket. Láthatta a fényt, ami lassan visszahúzódott belőle, de a boldogságot is, hogy életben láthatja őt. Valamilyen oknál fogva az elismerés aprócska rebbenését érezte magában, átsuhant rajta sok évszázadnyi tökéletes üresség után. A lány családja hosszú nemzedékek óta adta az újabb és újabb segítő generációt a De La Cruzoknak. Most pedig az apja holtan feküdt az udvaron, ez a fiatal nő pedig nyilvánvalóan azért hal meg a hálószobája padlóján, mert megpróbálta megvédeni a pihenőhelyét. A kezeit a torkára simította, belepréselte ragyogó melegét a bőrébe, amennyit csak képes volt. Nem tudta elvenni a fájdalmát, amikor az élet olyan gyorsan illant el a testéből. A torkát összeroncsolták. Elküldte magát a testén kívül, olyan gyorsan dolgozott, ahogyan csak tudott, hogy megjavítsa az ütőérben esett kárt, és leállítsa az értékes vér elfolyását. Bízott abban, hogy Dominic távol fogja tartani tőle az élőholtat, amíg saját testét védtelenül, sebezhetően hátrahagyva, a fiatal nő testében dolgozott, alapos odafigyeléssel kiégette az eret, és lezárta a tátongó sebet. Végül anélkül, hogy a következmények egyáltalán az eszébe jutottak volna, Zacarias a fogával feltépte a csuklóját, és a vért belecsepegtette a lány szájába, majd addig simogatta a nyakát, míg a nyelő reflexnek engedelmeskedve lenyelte. Irányítania kellett a vért, hogy a széttépett torkon keresztüljuthasson, és bejárhassa a lány vénáit, átjárhassa minden egyes sejtjét. Visszaadta, amit elvesztett, nem gondolt arra, hogy így önmagát gyengíti majdnem mozgásképtelenre. Arra sem, hogy nincs is lehetősége gyorsan utánpótláshoz jutni, hiszen Dominic fertőzött volt. Abban a pillanatban ez mit sem számított neki. Ennek a nőnek a családja olyan rengeteget tett a De La Cruz családért, nem veszthette el őt. Látta néhány alkalommal a házában jönni-menni, mindig valahol a távolban takarított. Ő pedig ritkán ment bárki közelébe már manapság. A sötétség hívása nagyon erőssé vált már az utóbbi években, így az ideje legnagyobb részét egyedül töltötte, távol a kísértésektől. Ritkán használta ezt a házat, egészen az elmúlt hetekig. A testvérei megtalálták az életpárjaikat, ez pedig csak tovább növelte benne a sötétséget, annyira elválasztottnak érezte magát tőlük, hogy jobb volt az egyedüllét. Nem ismerte az élet egyetlen más módját sem, így idejött, hogy eltávolodhasson az öccseitől. De ezzel veszélyeztette azokat az embereket, akik a védelme alatt álltak. Sikerült talpra kecmeregnie, lehajolt és felemelte a nő szinte teljesen súlytalan testét, odaszorította a mellkasára és ringatni kezdte. Hatalmas önuralommal rendelkezett, de éhesen ébredt, és a vér illata csak tovább növelte éhségét. Hogy a vérét adta, az csak még tovább gyengítette. Bevitte a lányt a fő hálószobába, ami közvetlenül az odúja fölött helyezkedett el. A temérdek, kékesfekete haj alkotta hosszú, vastag hajfonatot most vér szennyezte. Fogalma sem volt róla, hogy meghal-e, vagy életben marad, ő mindent megtett érte, amire csak képes volt. Lefektette az ágyra, a testére terített egy takarót, mielőtt visszaindult volna a csata hangjainak irányába. Visszataszító morgások törtek elő Etienne torkából, ahogy azzal a csapdával harcolt, amibe Dominic ejtette, és ami megakadályozta, hogy pára alakban maradjon. Dominic arcát cserébe véres karmolásnyomok csíkozták. A vademberi karmok két helyen is beletéptek a mellkasába, foszlányokra tépve az ingét, ahogy a vámpír a vadász szívét kereste. Etienne nem volt amatőr a csatákhoz, egyaránt harcolt készségekkel és mágiával, és jól tudta, hogy egy ősi élőholt pusztítóval áll szemben. De Etienne mégis sokkal rosszabbul nézett ki, mint Dominic, fekete vér ömlött végig a testén. Elvesztette a tökéletes megjelenése képességét, a bőr ráfeszült a koponyájára, olyan volt, mint egy két lábon járó csontváz. Egykor sötét haja sárszürke volt, hosszú, különálló tincsekben állt szanaszét, javarészt csupasz koponyája körül. A szemei a gyűlölet berogyott gödrei voltak, fűrészes élű, hegyes fogai szinte teljesen feketék voltak a sok áldozat vérétől.

Dominic ismét rárohant, megfogta kétfelől a fejét hatalmas kezeivel, Etienne pedig megpróbálta ismét beleásni a mellkasába hegyes, véres karmait. A reccsenés szinte fülsiketítő volt, és Etienne felsikoltott. Rávetette magát Dominicra, olyan gyorsan, hogy csak egy elmosódott folt látszott a helyén, a földre lökte, föléje kerekedett, az arca elkezdett hosszú pofává, a fogai agyarakká nyúlni. Szélesre tárta a pofát, és keményen lecsapott Dominic torkára. Zacarias munkavezetője, Cesaro Santos és két embere rohant be az udvarra, mindannyiuk kezében puska volt. Megtorpantak, amikor meglátták, hogy a félig állat, félig csontváz élőholt marcangolja Dominicot. Még mielőtt bárki újra moccanni tudott volna, egy jaguár suhant el a három férfi mellett, hogy aztán teljes sebességgel rárontson és a hátára vesse magát. Hatalmas ütést mért rá, és a következő lendülettel már vetődött is tovább, hogy aztán villámgyorsan szembe is perdüljön vele. Dominic abban a pillanatban elkezdett köddé válni, és kicsusszanni alóla, ahogy az élőholt rávetette magát, hogy aztán újra testet öltsön, és a szívéért nyúlt, de Etienne már nem volt az előbbi helyén. A jaguár következő ugrása az élőholt hátára sodorta. A nagymacska agyarai hangos ropogással összezárultak a vámpír koponyáján, úgy rázta, akár egy rongybabát. A fej úgy roppant össze, akár egy dió héja, a csontok zúzalékként omlottak be az agyba. A Cesaro mellett álló férfiak egyike tétován a vállához emelte a puskát, de Zacarias azonnal ott termett mellette, még mielőtt meghúzhatta volna a ravaszt, és lenyomta a puska csövét a föld felé. Cesaro széttépte az inge gallérját, és odakínálta Zacariasnak a nyakát. – Vedd el, amire szükséged van, – ajánlkozott. Zacarias hallotta, hogy dübörög a szíve. Nem lenne képes megállni, amikor ennyire éhes, főleg nem egy csata hevében. Megrázta a fejét és arrébb lépett, a szemfogai berobbantak a szájába. Nem veszélyeztetheti azokat, akik őt szolgálják, akik a védelme alatt állnak. Jobb lesz, ha találkozik a hajnallal, minthogy most engedjen. „Sajnálom,” próbált elhátrálni az élőholttól Solange abban a pillanatban, hogy észlelte a hibáját. Etienne rávetette magát, de Solange egy szerencsés csapással végigszántotta a hasát. A vámpír megfogta, és a levegőbe emelte, óriási erejével messze dobta a macskát. Hatalmasat esett távol tőle. A vámpír feléje kúszott, összetört feje imbolygott a nyakán, belső szerveit a földön húzta. „Semmi probléma,” – felelte rendíthetetlen nyugalmával Dominic, – „idővel majd megtanuljuk összehangolni a támadásainkat. Mozgasd jobbra egy kicsit, légy elég lassú ahhoz, hogy azt higgye, hogy elérhet, és tehet egy második kísérletet is. Amikor mozdulok, gyorsan ugorj el.” Dominic érezte nyugodt beleegyezését. Tudta, hogy hogyan kell harcolni, és egy vámpír esetén egyértelműen elismerte mesterének. Túl értelmes, és túl tapasztalt volt ahhoz a lány, hogy ezt ne ismerje fel. Ha nem avatkozott volna be, már nála lenne az élőholt szíve. Ez egy lecke volt, és Solange gyorsan tanult. Dominic tisztelte benne, hogy nem ostorozza magát a hibáért. Egyszerűen tette tovább, amit tenni kellett. A nőstény jaguár lassan körözni kezdett, zöld tekintetét egy pillanatra sem vette le a zsákmányáról. A fülei hátrasimultak, jelezve a félelem nélküli agressziót, belekezdett a lassú cserkészésbe, egyetlen pillanatra sem véve le a szemét a prédáról. Az emberek hátrébb léptek, iszonyat volt a szemükben, ahogy figyelték a vámpír körül köröző jaguárt, a puskáikat lövésre készen tartották. Az egyetlen dolog, ami a tüzeléstől visszatartotta őket, az a Chef, vagy jefe volt, attól függően, hogy melyik nyelven gondoltak rá.

Ők mindkét fajt gyűlölték. Túl hosszú ideje kellett már elviselniük a Jaguár hímeket, akik kihasználták az asszonyaikat. Állandóan, gondosan vigyázniuk kellett a nőkre itt az erdő közelében, alaposan megnyirbálva ezzel a szabadságukat. A vámpírveszély pedig folyamatosan ott lebegett a fejük felett, a főnököt vagy a családtagjait fenyegetve. Jól ismerték a módját, hogyan kell megölni a vámpírt, fel is voltak fegyverkezve, karókkal, fáklyákkal, keresztekkel és természetesen puskákkal. Zacarias nem volt olyan vakmerő, hogy eltávolodjon tőlük, hiszen tudta, hogy akkor gondolkodás nélkül rálőnének a macskára, Dominic pedig a szeme láttára mészárolna le mindenit. Etienne sikoltozott, valamiféle bizarr, állati módon, a hangja megrémítette a marhákat még a távolban is. Az elpihent csorda felállt, idegesen bőgni kezdtek, toporzékoltak. Cesaro a dimbes-dombos vidék felé intett a kezével, és az emberei futásnak eredtek. Többen is előfutottak a dombok között szétszórva fekvő otthonaikból, lóra pattantak, és vágtába ugrottak, hogy mihamarabb lecsendesíthessék a megriadt marhákat. A vámpír pörögni kezdett, egyre nagyobb sebességgel, akár egy ciklon, a lábait próbálván fúrófejekként használni, hogy beáshassa magát a földbe a könyörtelen vadász elől. Dominic vele együtt forgott, beleveszett a törmelékbe, amit a már szinte égig érő forgószél vákuuma szívott magába a földről. Áramlott a viharos széllel, kérlelhetetlen elszántsággal, hogy elpusztítja az élőholtat. A levegő feltöltődött. Felállt a karjukon a szőr. Zacarias figyelmeztetően odakiáltott Solangenak, míg ő maga Cesarora vetette magát, elfedve a testét a sajátjával. Solange-t elhajította a statikus kisülés, majdnem egy szökőkútban landolt. Lelapult, olyan közel a földhöz, amennyire csak tudott, ahogy a villám lecsapott, belefúródott a földbe, majd mintha visszadobták volna, újra felszáguldott az égbe, és ismét le a talajba. Etienne visszataszítóan sikoltozott. Megbomlott, rothadó húsa füstölni kezdett, mocskos bűzzel árasztva el a levegőt. Zacarias csak a vér illatát érezte maga körül, ahogyan a munkavezetője fölött feküdt. Az illat mindenhol ott volt, megülte a tüdejét. Az agyarai nem voltak hajlandóak visszahúzódni. A szívdobogások körülötte a sóvárgás lüktető dobszólójává álltak össze a koponyájában. A meleg hús csábította, a forró vér csalétke erős volt, szinte már a szája alatt érezte a pulzust. Olyan közel volt. És annyira csábító. A fülében alattomos suttogások szólaltak meg. „Csak most az egyszer.” A szája majdnem hozzáért ahhoz a szinte vibráló pulzushoz. A fülei megteltek az élet árapályának surrogásával, ami Cesaro ereiből szinte áradt felé. Az elméje visszautasította, hogy működjön, a szükség elárasztotta. „Csak most az egyszer.” Szagolhatná a finom félelem aromáját. A vénákon keresztülszáguldó adrenalint. Odafordította a fejét, a látása rászűkült a kísértésre. A jaguár teljes súlyával vetette rá magát, ellökte Cesaro teste mellől. Elesett, de félregurult a nagymacska elől és azonnal talpra ugrott, agyát vörös köddel borította be az éhség és a harag keveréke. Rubinvörös szemeit Solange-ra szegezte, aki ellopta tőle a zsákmányát. A macska ott járkált közte és Cesaro között, távol tartva őt az ízes, fűszeres vértől, amire a testének olyan kétségbeesetten szüksége lett volna. Kisziszegte magából a haragját, és a két ragadozó pillantása összekapcsolódott, mindketten a másik támadását várták. Cesaro nagyon lassan mozdult csak meg, próbálta nem magára vonni a jaguár figyelmét. Ujjai óvatosan rásimultak a puskája ravaszára, és elkezdte felemelni a fegyvert. Don Zacariasnak szüksége volt rá, és a saját családjaként gondoskodott az övéről is már évszázadok óta. Ha a vérére lenne szüksége, Cesaro habozás nélkül nekiadta volna. Az ujjai határozottabb fogást kerestek a puskán, az ökle bezárult rajta. Vett egy mély lélegzetet és lassan talpra emelkedett, a fegyver agya meghitten simult a válla gödrébe,

tekintetét a macskán tartotta. Az ujja végtelen lassúsággal elkezdett rászorulni a ravaszra. Abban a pillanatban Dominic jelent meg mögöttük széttépett inggel és mellkassal, kihívást üvöltött Zacarias arcába, és közben kitépte a puskát Cesaro kezéből az egyik kezével, és hatalmas pofont adott neki a másikkal. Az ütés enyhe volt, de a vadász ereje mégis akkora, hogy Cesaro a levegőbe emelkedett tőle, és több méterrel távolabb érkezett fenékkel a földre a ház fala mellett. – Nézd meg a nőt, – adta ki az utasítást Dominic halk, de ellentmondást nem tűrő hangon. Rámutatott, és az ember lassan talpra kecmergett, de nagyon zavarodottnak látszott, a szemei kábultnak tűntek. – Cesaro védett volt a hipnózis ellen, úgyhogy ez a zavar Dominic puszta erejének szólt, a személyiségének, ami felülbírálta még a férfiba beleivódott hűséget is Zacarias iránt. – A hálószobában van, és állandó orvosi felügyeletre van szüksége. Ez azonnal tettekre sarkallta a férfit. Besietett a házba, magukra hagyta a Kárpátiakat, hogy szembenézzenek egymással. Dominic széttárta a karjait az oldalai mellett. – Zacarias. Csak a nevét mondta. Mint egy hívást. Zacarias megrázta a fejét. A suttogás nem volt hajlandó megállni, ott lüktetett a fülében, akár egy dobpergés, az ereiben, az agyában, míg teljesen fel nem falta a vérvágy sötétsége. – Menj. Menj, amíg tudsz öreg barátom. Mentsd magad. – Ekam. (Testvérem.) Anaakfel. (Barátom) – Fájdalom volt Dominic hangjában, a szívében, az elméjében. – Ez nem a te választásod. A te választásodnak a népedet kell szolgálnia. Szükségem van rád. A hercegnek is szüksége van rád. El kell juttatnunk neki az információt. Míg beszélt, Dominic lassan jobb pozícióba siklott, bár a szíve végtelenül nehéznek tűnt, a könnyek szinte marták a torkát, óriási gombóc zárta el a levegő elől. Zacarias nemesebb volt, mint bárki más a földön. Megölni őt szentségtörésnek tűnt. „Alakot váltok Dominic. Ruhákra lesz szükségem.” Solange hangja meglepte. A lány teljesen nyugodt volt. A tökéletes lélekjelenléte megdöbbentette. Érezte őt az elméjében, tudta, hogy érzi Zacarias iránt érzett mély szeretetét is. Mindketten ősiek voltak. Gyerekkori barátok. Századokat töltöttek azzal, hogy együtt harcoltak az ellenségeikkel, néha egymás hátát védve, máskor egyedül, de mindig ugyanazt a világot, ugyanazt a sorsot megosztva. A szíve össze fog törni, ha megöli Zacariast, pedig meg fogja ölni, megkíméli a barátját a megaláztatástól, hogy elveszítse a becsületét. A Kárpátiaknak arra a hősre kell emlékezniük, ha rágondolnak, aki valójában volt. „Hagyj itt minket Solange.” Dominic megfeszítette az ujjait. Még mindig lüktetett Etienne megölésétől. Bár ősi, képzett harcos volt, több komoly sérülést is elszenvedett. Zacarias pedig az egyik legjobb, legtapasztaltabb harcos volt, akivel valaha is találkozott. Dominic iránta érzett szeretete és tisztelete pedig csak tovább nehezítette a dolgát, hogy megölje. Nem akarta Solange-t ennek a csatának sehol a közelében tudni. Nem voltak kétségei afelől, hogy meg fogja ölni a barátját, de minden esély megvolt arra, hogy Zacarias is megöli őt. „Van rá esély, hogy megmentsem.” Az első reakciója az volt, hogy elparancsolja a közelből, de a teljes önbizalom a hangjában megingatta. Mindennél nagyobb vágya volt, hogy Solange-t megvédje. Mégis, Zacarias állt ahhoz a legközelebb, hogy Dominic elmondhassa róla, ő a legjobb barátja, így egyáltalán nem akarta megölni. A lány nem várt a döntésére, odalépett a bal oldalára és alakot váltott. Így nem maradt más hátra, gyorsan felruházta őt a szokásos öltözékébe, farmerbe és pólóba, amik a legjobb szolgálatot tehették az erdőben való haladáskor.

Zacariashoz nagyon közel öltött alakot, közelebb, mint ami neki még tetszett volna és tudta, hogy ez szándékos volt. – Én vagyok a családod most itt Zacarias, – szólította meg a Kárpáti vadászt. Az ezeréves Zacarias még normális körülmények között is nagyon megfélemlítő volt. De ilyen közel az átforduláshoz, morogva, a már átalakult, vörös karimás szemeivel, amik felfedték a vámpír vörös ködét, ami elfoglalni készült az elméjét, még félelmetesebbnek tűnt. Dominic újabb lépéseket tett, hogy megfelelő helyzetbe kerülve lecsapjon. Minden csepp erejére és gyorsaságára szüksége lesz, hogy áthatolhasson Zacarias mellkasának védőfalán, és kirántsa a szívét, még mielőtt az megtorolhatná. A támadásnak teljes erejűnek kell lennie, másképpen nemigen nyílik rá alkalma, hogy gyorsan befejezze a küzdelmet. Az ötlet felkavarta a gyomrát, mégis aprólékos részletességgel felépítette a fejében a tervet. Solange elméje beleolvadt az övébe. Tudta, hogy látja a támadás lépéseit a fejében, de tovább próbálkozott, egy újabb lépést tett a vadász felé. Ahogy Dominic utánanyúlt, hogy megfogja a karját és visszatartsa, ráadásul még Zacarias is kilépett a hatótávolságából, és megrázta a fejét. – Fogd őt és menj, amíg tudsz Dominic. A hangja alig volt több morgásnál. – Nézz rám, – folytatta Solange kitartóan, –, én vagyok a családod. A kishúgod. Igazán megsemmisítenéd azt, amit olyan régóta védesz? Nem a vér illata, a halálé kiált neked, de én felajánlom szabad akaratomból a vérem a húgodként, aki a védelmed alatt áll. Dominic lélegzete kiszisszent a fogi közül, a szíve feldübörgött. Solange olvasta az elméjét, utánanézett a nagyon is hagyományos, nagyon is formális Kárpáti szokásoknak. Solange élete a sajátja. „Nem Solange. Ezt nem fogom elfogadni.” „Neked ajánlom fel, nem neki. Ez egy ajándék neked. Szeretni akarom őt és olyannak akarom látni, ahogyan te látod. Becsületesnek látod, és én is annak szeretném látni. Hagyd, hogy neked adjam magamból, amit tudok. Ezt neked szántam.” „De nem az életed kockáztatásával.” „Te pedig a tiédet kockáztatnád azzal, ha megölöd. Engedd, hogy inkább én kockáztassak azért, hogy megmentsem.” Ha nem szerette volna már, most menthetetlenül beleszeretett volna. Az érzelem ereje megrázta, amikor Solange felé nyújtotta a csuklóját. És egész idő alatt látta, hogy Zacarias figyeli őket. Zacarias, aki inkább volt most ragadozó, mint vadász. Talán mindketten azok voltak ebben a pillanatban. Két végtelenül veszélyes lény. De Solange számtalanszor küzdött már rendíthetetlenül életveszélyes helyzetekben. Vett egy mély lélegzetet, kieresztette a karmát és hagyta, hogy az végigcsúszva a lány csuklóján, felnyissa a vénát. A fényes, rubinvörös cseppek sora előtört, akár egy apró, csodaszép drágakövekből készített ékszer. – Gyere testvérem, – mondta lágyan. – Táplálkozz, és aztán rejtőzz el. Ez el fog múlni. Történt már ilyen korábban is. De te erős vagy, és nekünk szükségünk van rád. Zacarias nem volt képes elszakítani a pillantását a vértől. – Ne így. Ezt soha nem akartam. Túl veszélyes Dominic. Küldd el a közelemből. – Tiszteletben fogom tartani a kívánságod, ha netalán túl messzire mennél, – ígérte Dominic, és a szíve az el nem sírt könnyek hatalmas gombócával együtt fájdalmasan lüktetett a torkában. – A testvérem vagy. A testvérünk. Igyál. Uralkodni fogsz magadon. Megpróbálkozott egy enyhe kis pszichés lökéssel, de végül is ez Zacarias döntése maradt. Neki kellett harcolnia a vadállatával, neki kellett megtalálnia az ereje utolsó morzsáit, ami átsegíthette ezen a mocskos válságon.

Solange nem hátrált meg. Mindhármuk közül ő volt a legnyugodtabb. Messze előre nyújtotta a csuklóját Zacariasnak. Ha közelebb lép, hogy elfogadja a kínálást, teljesen ki lesz téve Dominicnak. Magát tette ki csaléteknek. És ezt mindhárman tudták. Élet, vagy halál. „Válaszd az életet” – imádkozott magában hangtalanul Dominic. Zacarias keresztülsiklott az őket elválasztó távolságon, és miközben megfogta a felkínált csuklót, úgy fordult, hogy egészen felfedje, védtelenül hagyja Dominic számára a mellkasát és ezzel a szívét. Szándékosan messze eltartotta a testétől szabad kezét, míg a másikkal Solange csuklóját tartotta. A lány nem tudta megakadályozni, hogy a borzongás keresztülfusson a testén éppúgy, mint az elméjén, de egyetlen tapodtat sem mozdult, amikor Zacarias szája rásimult a csuklójára és inni kezdett.

10. Hagyd, hogy karjaim lágyan átöleljenek, hagyd, hogy a dalaink egymásba keveredjenek. Hagyd, hogy az oldaladon álljak, hadd érintsem meg a szívedet. Solange Dominicnak

Dominic centiméterről centiméterre lopta a távolságot közte és Zacarias között, tudta, mennyire gyors a Kárpáti. Számtalan csatában harcolt mellette, minden lépését ismerte. Mindketten figyelték a másik minden mozdulatát, míg Zacarias Solange csuklója fölé hajolt. Zacarias sebezhetőnek tűnt, de Dominicot nem csaphatta be. Solange az ő életpárja volt, és ebben a pillanatban ő volt a legsebezhetőbb mindannyiuk között. Zacarias tizedmásodperceken belül megölhetné. Ez pedig önmagában annyira megrázná Dominicot, ami hatalmas előnyt adna Zacariasnak. A feszültség egyre nőtt. Solange egészen mozdulatlanul állt, a pillantása Dominic arcára tapadt. Még csak rá sem pillantott Zacariasra, aki értékes vérét szívta a testéből. Kicsusszant ugyan Dominic elméjéből, de a férfi követte az övébe, hallotta néma sikolyait, érezte rettegésig fokozódó félelmét. Meglepő módon ennek mégsem volt nyoma sem az arcán, sem a szemeiben. Ha nem kapcsolódtak volna egymáshoz, Dominic soha nem jött volna rá, mennyire fél. Az ő asszonya. Az ő életpárja. A bátorsága őt rémítette meg. El akarta rántani tőle Zacariast. Látta a mohóságát, a kétségbeesett szükségét és az egyre növekvő fenyegetést. Az idő végtelenre nyúlt. A hang, ahogyan Zacarias nyelte a vért, visszataszító volt, a látvány pedig tűrhetetlen, mégis rákényszerítette magát, hogy ugyanolyan rezzenetlenül, mozdulatlanul álljon, mint Solange, és nyugton maradjon. Izzadság gyöngyözött a bőrén, patakokban folyt le a mellkasán, hogy összekeveredjen a sebeiből áramló vérrel. Egy Kárpátinak a tudat, hogy az életpárja veszélyben van, a létező legborzalmasabb szenvedés volt a világon. Dominic megmozdult, de megérezte Solange ellenállását. „Kérlek, adj neki időt, hogy magához térjen. Majd én megpróbálok visszahúzódni.” Érezné. Zacarias szája szinte súlyként nehezedett a vénájára. Solange sápadt volt, úszott a verítékben, de nem állt ellen. Dominic rájött, hogy egyetlen dolog volt, ami segített megtartani Zacariasnak az önuralmát, az ellenállás hiánya. Solange felajánlotta neki az életét. A lány a családja tagja volt, az ő védelme alatt állt, és ez mind-mind erőt adott Zacarias becsületének. Solange elérte, hogy emlékezzen. Rákényszerítette, hogy a becsületet válassza. Zacarias nem fog megszökni ezen az éjszakán. Folytatni fogja kopár, rút, terméketlen és remény nélküli létezését. „Amikor azt mondom, nem vitatkozol, hanem futsz.” A hangja kérlelhetetlen volt. „Ha úgy látod, hogy már túlzottan késő, tiszteletben fogom tartani a döntésedet” – egyezett bele Solange. A feszültség pattanásig növekedett. Dominic az ösztöneivel harcolt, próbálta megadni a barátjának az időt, hogy visszacibálhassa magát szakadék pereméről, de látni a száját, ami egyre csak nyelte életpárja vérét, rosszabb volt, mint bármi, amivel egész életében találkozott. Mozdulatlanul, közömbösen állt, de belülről félt, hogy átbukik önuralma élén.

Egy emberöltőnyi időnek tűnt, mire Zacariasnak sikerült igába hajtania a vadállatot, ami uralomra tört benne. Végül mégis végigsöpört nyelvével Solange csuklóján, és mélyen meghajolt előtte, ezzel a gesztussal fejezve ki legmélyebb tiszteletét. Neki is tudnia kellett, mennyire rémült volt a lány. A vérét adrenalin dúsította, ami tűzgolyóként száguldott végig Zacarias szervei között, szinte felsistergett a vénáiban, de a lány bátorsága ellenszegült az összes létező logikának, elképesztő áldozatot hozott egy átforduláshoz ennyire közel álló harcosért. Úgy tűnt, barátja végtelenül szégyelli magát a lány előtt, ahogyan Dominic előtt is. Dominicból megkönnyebbülten robbant ki a lélegzet, pontosan tudta, mibe került mindez a barátja és az életpárja számára. – A bocsánatodat kérem Zacarias. Nem hagyhattam, hogy elmenj. Tudom mennyire nehéz, de még nem engedhetlek el. Solange tudta ezt. Ez az én gyengeségem, nem a tiéd. Kinyúlt és megragadta a vadász alkarjait, harcos nézett a harcos szemébe. Mindketten tudták, hogy bár ez a testvériség, a tisztelet jelképe volt, egyúttal azt is ellenőrizte, hogy valóban nem hódította-e a maga oldalára az ellenség Zacariast. A rubinvörös szín a Kárpáti szemeiből az agyára csavarodó köddel együtt húzódott vissza. Az agyarai felvették normális méreteiket. Beletelt egy pillanatba, mire viszonozta Dominic gesztusát és ő is megszorította az alkarjait. – Benned a világon semmi gyengeség sincs Dragonseeker. A vad természetedet elrejted a nyugodt sármod mögé, de mi, akik ismerünk, tökéletesen tisztában vagyunk azzal a hatalommal, amit kezelsz. Várni fogom a hívásod. Most pedig elrejtőzöm, hogy megóvjam az enyéimet. – Ha vérre lesz szükséged, hívj minket – mondta Solange. Dominic nem tiltakozott, bár nem állt szándékában soha többé ekkora kockázatot engedélyezni a lány számára. Vámpírokkal harcolni az egy dolog, de odasétálni egy átfordulás peremén imbolygó Kárpáti agyarai elé, mindent egybevetve egy teljesen más dolog. A szíve még mindig dübörgött, a táplálkozás hangjai örökre bevésődtek az elméjébe. Ránézett a nőre, aki magát a csodát jelentette a számára. Solange végtelenül fiatalnak és életerősnek tűnt. Fekete haját vörös és arany sávok tarkították, mintha a nap csókolta volna rá ezeket a színeket. A vörös tincsei képviselték a tüzet, a szenvedélyt, ami ott parázslott mélyen a bensőjében. A Hold fényében ragyogó sötét sávok a bátorságát jelképezték, ami éles és hihetetlenül nagy volt, végtelen, akár a dzsungelen áttörő folyók. Szüksége volt rá, össze kellett kötnie magával, a közelében kellett tartania, a magáénak kellett követelnie. A karjaiba akarta húzni és a végtelenségig csókolni. A térdeire akarta fektetni és megbüntetni, amiért ennyire megijesztette. Képtelen volt eldönteni, melyiket akarja jobban, de vagy egyiket, vagy a másikat ki kellett választania, mert képtelen lett volna újra átesni egy ilyen megpróbáltatáson. Majdnem ezer éve néz szembe élőholtakkal, hatalmas tapasztalatokkal bírt a küzdelem terén, de a halállal való szinte mindennapos szembesülés sem készíthette fel a látványra, ahogy az életpárja felkínálta az életét. Neki. Az ő nevében. Ajándékképpen az ő számára. Egyetlen hang tört fel belőle, mélyen a mellkasából, majd sarkon fordult és a ház felé mutatott, mindenképpel el kellett távolítania őt a másik Kárpáti közeléből. Zacarias képes lenne megtalálni őt, magához szólítani, akaratlanul is az áldozatává tenni. Mindig is veszélyt fog jelenteni Solange számára, amíg nincs életpárja. – Meg kell néznünk, hogy tudunk-e segíteni annak a fiatal nőnek. Zacarias fejet hajtott.

– Köszönöm. Próbáld megmenteni a kedvemért Dominic. Nagyon nagy szívességet tennél vele. Én magam mennék, de már nem bízom meg magamban az embereim közelében sem. Képesek lennének feláldozni magukat értem. – Újra mélyen meghajolt Solange irányába. – Az életpárod áramló vére elcsendesítette a sötét suttogásokat a fejemben, de el kell innen távolítanom magam. – Várni fogsz a hívásomra? Zacarias bólintott. – Hallani fogom, ha hívsz, vagy ha vérre lesz szükséged. Bízhatsz bennem, hogy elküldöm a híreket. Párává omlott és eláramlott. Dominic nehéz szívvel intett Solange-nak, hogy menjen be előtte a házba. A lány tett egy óvatos lépést, mintha tesztelné az egyensúlyát. Kicsit szédülékenynek tűnt, Dominic mégsem érintette meg, helyette a távozó Kárpáti vadászt figyelte. Olyan messzire kell vinnie Zacariastól, amennyire csak lehetséges, és mostantól nagyon ébernek kell lennie. Zacarias nagyon közel volt mát az átforduláshoz, mindketten tudták, hogy nem sok ideje maradt. Kettős veszély fenyegetett most. Miután Zacarias nyugtázza majd, hogy nincs már rá szüksége Dominicnak ehhez a feladathoz, vagy a hajnalt választja, vagy a sötétségbe hal bele. Legjobb barátjának elvesztése szinte elképzelhetetlen volt Dominic számára, a súly kőként nehezedett a mellkasára, szinte ledöntötte a lábáról, mégsem kockáztathatta tovább Solange-t. Mindent megtettek Zacariasért, amire képesek voltak. Most már rajta áll. A Dominic mellett álló Solange szinte észrevehetetlenül egy kicsivel közelebb húzódott, mintha vigasztalni akarná, de nem érintette meg. Amikor felnézett rá, és megpillantotta rá szegeződő tekintetét, gyorsan elkapta a pillantását. Még mindig kényelmetlenül érezte magát a közelében, ha másnak kellett lennie, nem harcosnak. Egyetlen szót sem szólt, hagyta, hogy a csend megnyúljon közöttük. Dominic büszke volt rá, de egyben gondterhelt is. Ideges. A gyomra görcsbe rándult miatta. Késztetést érzett, hogy megrázza, vagy magához ölelje, és úgy szorítsa, hogy levegőt se kapjon. Úgy érezte, mintha alázuhanna a magaslatról, ahová a félelme által termelt adrenalin röppentette, és ez az érzés tekintettel fajtájára és eddigi körülményeire, teljesen ismeretlen volt a számára. Besöpörte a háta mögé Solange-t, nem törődött vele, hogy a lány netalán ideges lesz a védő mozdulattól, de képtelen lett volna tovább akár a legkisebb veszély útjában is hagyni. Zacarias elég sok vérét elvette, így kissé gyengének érezte magát, ő pedig az élősködők miatt nem gondoskodhatott róla. Kétszer is megbotlott, bár megpróbálta eltitkolni, de kizárt volt, hogy ne vegye észre. Udvariasan bekopogott a főhálószobába vezető ajtón. Biztos volt benne, hogy ezalatt van Zacarias egyik búvóhelye, de abban is, hogy nem fogja ezt használni, nem kockáztatná meg a közelséget az embereihez, amikor ilyen vészesen megfogyatkozott az ereje. Soha nem veszélyeztetné őket tudatosan. – Zacarias azt akarja, hogy megnézzem, tudok-e valamit segíteni – mondta köszönésképpen az ajtónyitásra megpördülő Cesaronak. A férfi összetörtnek tűnt. Az arca eltorzult a fájdalomtól. – Nem tudom, hogy képes vagy-e még tenni valamit érte – felelte, és félrelépett, hogy utat engedjen az ágyhoz Dominicnak. – Még életben van, de a torka… Elcsuklott a hangja. Dominic vette át a helyét a lány ágya mellett, és közben megjegyezte, hogy Solange nem sietett vele együtt oda, ehelyett néma árnyként mozogva a szobában sorra odament az ablakokhoz, hogy ellenőrizze a kinti terepet. – Az apja halott. Kinn fekszik az udvarban. Anyja nincs. És egyetlen más családtagja sem.

– Itt vannak neki Zacarias és a testvérei, és itt vagy neki te is – mondta Dominic. – Zacarias minden tőle telhetőt meg akar tenni érte, ezt a házat tehát mindenképpen az otthonának kell tekinteni. Cesaro bólintott. – Ez rá vall. Mindig gondoskodik rólunk. – Mi a neve? – kérdezte Dominic. Szüksége volt néhány pillanatra, hogy lélegzethez jusson, ahogy meglátta a fiatal nőt, aki kicsi volt és védtelen, alig domborodott rajta a ráterített paplan, és akinek szétszaggatott nyakát vastag, sötét vér borította, szinte szürkévé vált arca alatt. Annak a rombolásnak az emlékeztetője volt, amire egy vámpír egyetlen másodperc alatt képes, és az csak még jobban megerősítette az elhatározását, hogy fékez egy kissé Solange bátorságán, eleget ahhoz, hogy életben maradjon. – Marguarita – felelte Cesaro. Végigsimított a lány arcán. – Nem tudom, hogyan fogom elmondani a többieknek. Dominic odahajolt a fiatal nőhöz. A tüdejében járó lélegzet szinte észrevehetetlen volt. „Vedd rá valahogyan, hogy hagyja el a szobát Solange.” Solange nem habozott. – Arra lenne szükség, hogy az embereiddel bejárd a földet. És az apja testét is el kellene vinned az udvarról, bár megtenném magam is, de talán újabb támadás várható. Ez Zacariast kereste. Ő egy hatalmas fenyegetés a vámpírokra nézve. A legtökéletesebb dolgot mondta. Cesaro rohant, hogy őrizze a főnöke birtokát, és rájuk hagyta a haldokló nőt. Dominic természetesen megbízott Solange-ban, hogy vigyázni fog védtelen testére, míg ő kilépve belőle gyógyító fénnyé válva a Marguaritáéba lépett be. Azonnal látta, hogy Zacarias szinte egy csodát hajtott végre abban a pár másodpercben, amennyi ideje volt. A kárpátiak éhesen ébrednek, és ő még adott is neki a véréből, az arra szánt energiáról nem is beszélve, amivel megpróbálta megmenteni azt, aki hűséges hozzá. Tudta, hogy azért támadták meg, mert nem volt hajlandó elárulni a pihenőhelyét? Az elméje védett volt, a vámpír képtelen volt áttörni a biztosítékokon, amit Zacarias szőtt mindazok fejében, akik neki dolgoztak. A Kárpáti vér szétáradt a sejtjeiben, megpróbálta kijavítani a borzalmas kárt. A hangszalagjai majdnem teljesen megsemmisültek. Dominic befejezte azokat a javításokat, amikbe Zacarias csak siettében belekapott, amikor azon dolgozott, hogy képes legyen rendesen nyelni is és lélegezni is. Visszazárta a szakadt izmokat. Szerencsére Zacarias már adott neki vért, amire hatalmas szüksége is volt. Dominic nem adhatott volna neki, azt pedig nem tudták, hogy Solange vére kompatibilis-e az övével. Megtett mindent a legjobb tudása szerint, és amikor visszatért a testébe, ami gyengének tűnt, és imbolyogni kezdett, akkor döbbent csak rá, hogy még ő sem táplálkozott. – Nagyon hosszú ideig dolgoztál rajta – nyújtotta felé a csuklóját Solange. – Szükséged van… – Ne! – emelte fel a kezét – Azt hiszem, már egy egész életre elegendő áldozatot hoztál. Vadászni fogok, amíg ügyelsz rá. Solange összerezzent, de tiltakozás nélkül leejtette a kezét. Elpirult és elfordította az arcát. Dominic szavai sokkal élesebbek voltak, mint amilyeneknek szánta őket, de a sóvárgása a vérére, az övére, kegyetlenül gyötörte. És még a vérénél is többet akart. A fenevadja még mindig túl közel volt a felszínhez, minden áron el akarta cipelni magával a lányt, hogy biztonságba helyezze. Meg akarta mutatni az életpárjának a valódi szándékát, valami olyan módon, amin megérti, de a teste még mindig sokkos állapotban volt azoktól az agyaraktól az ereiben, a rubinvörös, vámpíréhoz közeli szemektől, aki a zsákmányaként jelöli meg a lányt az orra előtt, így nem talált rá magában módot, hogy finomabban bánjon vele.

– Életben marad? Tényleg megremegett a hangja? Megfogta az állát, és felemelte a fejét, hogy a pillantásuk összetalálkozzon. Reszketett, mint egy kismadár. Végighúzta hüvelykujját az ajkán. – Élni fog. A népe majd gondoskodik róla. Rólad viszont én vagyok az egyetlen, akinek gondoskodnia kellene, és nem végzem valami fényesen a feladatomat. Összeráncolta a szemöldökeit, a szempillái megrebbentek. Zavarodottnak tűnt, pír futotta el az arcát. – Miért kellett volna gondoskodnod rólam? Elkövettem egy hibát, de azonnal kijavítottam. Nincs rá szükség, hogy aggódj miattam. Sajnálom, hogy leütöttem rólad a vámpírt. Tudnom kellett volna, hogy van terved. – A szavak szinte kiestek belőle, a magyarázkodása elfúlt, szinte fájdalmas volt hallani. Alig tudta rákényszeríteni magát, hogy felnézzen rá. – Te egy nagy tudású harcos vagy, és az ellen sincs kifogásom, hogy segíteni akartál ezen a nőn. – Megakadályoztad, hogy Zacarias megölje Cesarot és elveszítse a becsületét, amíg én megöltem a vámpírt – dicsérte meg, hiszen ez már rég esedékes volt. – Büszke voltam rád. Solange nagyot nyelt, a szemei sötétek, majdnem smaragdzöldek lettek. Hosszú szempillái megrezzentek és félrenézett. Nem volt hozzászokva sem a bókokhoz, sem a figyelemhez. Dominic szíve megcsavarodott a puszta, nyílt sebezhetőségtől, amit az arcán látott. Csak neki mutatta meg ezt. Egy kiváltság volt ez, egy mérhetetlen kincs, és óriási felelősség is egyben. – Haragszol rám – nem kérdezte, kijelentette. – Nem rád kessake, magamra haragszom. Maradj éber. Az élőholtak csoportokban járnak. Még nem volt időm, hogy eltávolítsam az ittléte minden nyomát. Kinyitotta a száját, majd hirtelen be is csukta és csak némán bólintott, mielőtt Margaritának szentelte volna a figyelmét. Dominic nem érintette meg a lányt, ahogyan szerette volna. Kiment a hálószobába, majd be a kisebbe, ahol Etienne kérdőre vonta Marguaritát. Ez az ő szobája volt. Rendben tartotta a házat a távollévő tulajdonosoknak, míg az apja és Cesaro a hatalmas marhafarmot futtatták. Valószínűleg soha életében nem találkozott személyesen Zacariassal, de a hűség mélyen beleivódott, születésétől fogva ismerte a Kárpátiak titkát, amit rábíztak a családjára, mindegyikük előbb halt volna meg, mint hogy elárulják a becsületüket. Felsóhajtott, és nekilátott megjavítani az épületben esett károkat, eltávolította a támadás minden bizonyítékát. Etienne gazdája tudni akarja majd, hogy valóban halott-e, és ha igen, az hol történt és hogyan. Ha idejön szétnézni, semmiféle bizonyítékot nem talál sem Zacarias, sem pedig Etienne ittlétére. Emlékeztetnie kellett rá Cesarot, hogy nagyon gondosan járjon el Marguarita apjának testével. A legjobb lenne elégetni. Az élőholtak, akiket szitává rágtak az élősködők, előszeretettel hagyták hátra őket a tépett sebekben, és a mestereiknek kiáltanának. Marguaritának ugyan egy sem volt a véráramában, de Dominic félbeszakította a támadást, így a vámpírnak nem is lett volna ideje rá, hogy az utasait átfecskendezze belé. Körülnézett a szobában. Egy nő szobája. Vajon Solange-nak is van egy nőies szobája elrejtve valahol? Kételkedett benne. Még azt is szégyellte, ha el kellett ismernie, hogy az az oldala egyáltalán létezik. Úgy gondolta, egy harcos erős, egy nő gyenge. Így hát ő is elrejtette a lágyabb oldalát mindenki elől, akit csak ismert. A teste reagált a gondolatra. Előle nem rejtheti el. Rétegről rétegre lehánt róla mindent, míg végül megtalálja a nőt, akit kizárólag neki szántak. Az övé. Mint Solange-nak, neki sem volt soha senkije. És ő sem volt soha senkié. A gondolat, hogy a lány egyedül az övé, ahogyan ő is kizárólag a lányé, és soha nem is akarna senki mást, lenyűgöző volt. Ahogy gyorsan dolgozott a szobában, megjegyzett mindent, a keféket, a tükröket, a parfümös üvegeket. A szobában minden Marguarita nagyon is nőies lényének kisugárzását tükrözte, a lánynak mégis acélból volt a gerince, még a biztos halállal szembenézve is megtagadta, hogy feladja a

munkaadóját. A visszataszító, undorító teremtmény megkínozhatta, összetörhette, de nem törhette meg. A nők nagyon sokfélék lehettek. Előfordultak minden formában és méretben, egészen eltérő személyiségekkel, de nem az számított, hogy mi van a felszínen, az igazán fontos az volt, ami ez alatt volt, pontosan úgy, mint a Kárpátiaknál. Képes voltak belelátni az elmékbe, és ami ott volt, a nők szívével és lelkével egyetemben, az tette őket igazán széppé, nem pedig a külső csomagolás. Viszont elég jól ismerte Solange-t, hogy tudja, ha azt mondaná neki, egy Kárpátinak a külső csomagolás nem számít, azt rossz néven venné. Úgy érezné, hogy ő is úgy látja a testét, ahogyan a lány maga, egy csöppet sem vonzónak, ez pedig nagyon távol volt az igazságtól. Felkutatta Etienne minden lábnyomát, és minden bizonyítékot megsemmisített, hogy valaha is itt járt volna. Az udvaron találta magát. A testet már elvitték, de a vér még ott maradt, sötét foltjai beszennyezték a virágágyásokat és a járókövek közötti sötét, dús földet. A természet védekező mechanizmusa által több növény is elhervadt az élőholt gyűlöletének érintésétől. A vámpírok könnyen felfedezhették ezeket a fecsegő nyomokat, még a magasból is. Újra aprólékos gonddal nekilátott a nyomok eltüntetésének, hogy híre se maradjon sem a z élőholtnak, sem pedig az itt lezajlott csatának. Ha megtudnák, hogy Zacarias itt volt, a farmon élő összes személy halálos veszélybe kerülne. Mindennek nagyon földhözragadtnak és világinak kellett látszania, mintha az embereknek még csak fogalmuk sem lenne a vámpírok létezéséről. Megveszekedetten éhes volt, mire mindennel végzett. Pontosan érezte a pillanatot, amikor Cesaro lassan, vonakodva megindult felé a háta mögött. Dominic megfordult. – Kérdéseid vannak? Cesaro megrázta a fejét. – Don Zacarias üzenetet küldött nekem, hogy talán vérre lesz szükséged. Megkérdezte, megtenném-e azt a szívességet, hogy kielégítem a szükségletedet. A szavamat adtam neki. Arra is megkért, hogy kövessek minden utasítást, amit kiadsz. – Biztosított afelől, hogy nem árthatok neked? – Igazából nem is lett volna könnyű áttörni Zacarias biztosítékain, amit az emberei köré helyezett. Tudna róla, hogy Dominic a vérét veszi, és mégis bátran követi a parancsot. Sőt, nem is parancsot, hanem csak egy egyszerű kérést. – Végül Dominic felsóhajtott. – Nagyon nehéz este volt ez mindannyiótoknak. Nem szeretném még rosszabbá tenni. Sajnos a kisasszony apjának testét el kell égetni. Az élőholtak apró férgeket hagynak hátra maguk mögött, amik kiáltanak a mestereiknek, és erre a helyre vonzanák őket. Eltüntettem a csata minden bizonyítékát, de nem engedheted, hogy bárki is beszéljen valakinek erről az éjszakáról, vagy megemlítse Marguarita sérüléseit. Erre minden ittlévő ember biztonsága érdekében szükség van. Cesaro lehajtotta a fejét. – Nagy gyakorlatunk van abban, hogy mit kell tennünk. Most készítjük elő a testet. – Tudom, hogy a magatok módján, tiszteletadással szeretnétek elégetni, de az én módszerem gyorsabb lesz, és a környéket is megtisztítja az élősködőktől, nem szökhetnek el. És jelzőfényt sem fog nyújtani az élőholtaknak. – Ez egy borzalmas éjszaka – sóhajtott Cesaro –, kérlek, mondd meg az igazat, Marguarita életben marad? – Élni fog. De azt nem tudom, hogy beszélni fog-e még valaha. Megtettünk mindent legjobb tudásunk szerint, de a torka nagyon össze volt roncsolva. De a helye örökre itt lesz, és minden Kárpáti végtelenül tisztelni fogja az áldozatáért. Cesaro megdörzsölte a halántékát, hogy ezzel próbáljon enyhíteni lüktető fejfájásán.

– Mi mindig a De La Cruzokat szolgáltuk. Együtt harcoltunk velük, őriztük őket, megtiszteltetés volt a számunkra, ha a védelmükben halhattunk meg. Marguarita sem más. Gondoskodni fogunk róla. – Vett egy mély lélegzetet és kifújta. – Az is megtiszteltetés lenne, ha végrehajthatnám a Jefe kívánságait. – Egészen biztos vagy benne? – kérdezte Dominic, kezdte megkedvelni ezt az embert. – Azt hiszem. Dominic nem pazarolt el több időt. Testének minden sejtje táplálékért kiáltott. Rengeteg energiát fordított Marguarita gyógyítására, a csata nyomainak eltüntetésére, egészen belesápadt. Lassabban indult el Cesaro felé, mint ahogyan ő sétált oda hozzá. – Az én népem véren él, ahogyan ti az állatok húsán. Mi nem ölünk. Azt csak a vámpírok teszik. Cesaro nyelése jól hallható volt. Bólintott. – Don Zacarias elmagyarázta ezt nekünk. Ez… nehéz, de szeretném megtenni érted. – Ha engeded, segíthetek neked, hogy ne érezz semmit. Akkor félelem nélkül megtarthatod az emléket. Cesaro összeráncolta a homlokát és megrázta a fejét. – Meg akarom tudni, milyen érzés szolgálni azokat, akik olyan hosszú ideje annyira jók a családomhoz. Dominic jobban szeretett a nyaki vénából inni, mint minden Kárpáti, de nem szerette volna, ha ennek a férfinak itt robban fel a szíve a mellkasában. Hallotta a félelmet a bátor hang mögött, és hallotta az egyre inkább felgyorsuló szívet is. Ez volt minden, amit tehetett, hogy tiszteletben tartja a férfi kívánságait, ha már megnyugtatni nem hagyta magát. Végigsöpört a nyelvével a felajánlott csuklón, hogy elzsibbassza a bőrt, majd egyetlen sima, folytonos mozdulattal elsüllyesztette az agyarait a vénában. Cesaroból feltört egy apró hang, de nem hátrált meg és a karját sem próbálta elhúzni. Dominic teljesen megértette, hogy a De La Cruz család miért hitt ezekben az emberekben. A végtelenségig hűségesek voltak és éppannyira bátrak is. A forró vér szétáradt a bensőjében, a sejtjeibe, az izmaiba, átáztatta a szöveteit, feltöltötte energiával. Gondosan ügyelt rá, hogy ne vegyen el túl sokat, mégis, amikor végighúzta a nyelvét az ikerlyukakon Cesaro csuklóján, a férfi megingott, és Dominic segített neki leülni. – Nem fájt annyira, mint ahogy gondoltam – mormolta. Egy apró mosolyt küldött Dominic felé. – A félelem egy egész tornyot épített fel a fejemben a fájdalomból, de igazából alig éreztem. – Ez veszélyes is lehet – emlékeztette Dominic. – Mikor már túl régóta élünk, túl sok csatát vívtunk, és túl régóta nincsenek érzelmeink. – Don Zacarias elmondta. Hogy te és a nőd megmentettetek engem. És őt is megmentettétek. Dominic megrázta a fejét. – Talán megkönnyítettük a döntését. Még befejezem a csatatér kitakarítását, amíg iszol egy nagy pohár vizet, aztán a testhez kell vinned, és el kell onnan küldened mindenki mást. Solange kisimított Marguarita arcából egy elkóborolt hajtincset. A lány úgy nézett ki, mint egy gyönyörű, ám eltörött, porcelánszín baba. Sötét karikák voltak sűrű, hosszú pillájú szemei alatt. Órákkal ezelőtt még gyönyörű, életerős nő volt. Solange halkan felsóhajtott. Rettenetesen sok erőszak volt a világban, és ezek legtöbbjét nők ellen követték el, legalábbis neki úgy tűnt. Mit ártott ez a nő bárkinek is? Most mégis, az apja holtan fekszik, az ő torkát pedig szétroncsolták. Ez az egész annyira értelmetlennek tűnt a számára. Szinte az egész életét azzal töltötte, hogy megpróbálta megakadályozni az ehhez hasonló atrocitásokat, most mégis úgy tűnt, hogy minden kanyarban elbukik. – Sajnálom, hogy nem voltam itt – mormolta halkan.

Néha úgy érezte, mintha állandóan elkésne, mindig éppen csak egy kicsit, és az utóbbi néhány nap különösen rossz volt ebben a tekintetben. Levette Marguarita cipőit és zokniját, majd visszaterítette rá a takarót. A farmon élő és dolgozó emberek kötelessége lenne mostantól gondoskodni róla. – Hogyan fogják megmagyarázni ezt az egészet? – Vannak orvosaik is a családban – szólalt meg mögötte Dominic. Solange megpördült, egy morgás tört fel a torkából. Senki sem lopakodhat a háta mögé. Ő egy macska. Mások jelenlétének a szagát is érezte, de Dominic ott állt közvetlenül előtte, kitakarva minden mást széles vállaival, hatalmas termetével. – Hogyan jöttél be? – Egy más alakot használtam. Ez könnyebbnek látszott, mint láthatatlannak maradni a munkások előtt. Készen állsz az indulásra? Egyenletes, gyengéd hangon beszélt, mégis kihallotta belőle az élt. Ez azóta ott volt, amióta a vérét adta Zacariasnak. Megpróbált rájönni, mivel is tett ekkora rosszat. Régóta nem töltött már hosszabb időt senki társaságában, nemhogy egy férfiéban. Hogyan lehetne ő az, akire Dominicnak szüksége van, ha arra alig képes rákényszeríteni magát a férfi, hogy szóljon hozzá? Egy kapcsolat valóban ennyire nehéz, vagy csak ő nehezíti meg? Fogalma sem volt, mit tegyen. Mit érezzen, mit gondoljon. Hogy mit mondjon. Pláne, hogy mit mondjon. Solange azt szerette volna neki mondani, hogy biztos benne, hogy minden képes lenni, amire a férfinak szüksége van, de ezt még ő maga sem hitte. Nem akarta, hogy egy másik nő megérintse, megossza vele az életét, az idejét, a nevetését, vagy csupán, hogy beszélgessen vele. Azt is tudta, hogy egy visszavonhatatlan lépést tett, amikor megosztotta vele a vérével kapcsolatos igazságot. Kinyitotta előtte a jövő lehetőségének ajtaját. Rettegetett a következményektől. Nem adta át a szívét a férfinak, erre még nem állt készen. De ez nem akadályozta meg abban, hogy akarja őt. Elűzte a magányt, ami szinte egész életén végigkísérte. Azt mondogatta ugyan magának, hogy az nem is volt igaz, hogy az a férfi csak az álmaiban létezett, hogy azt az álomférfit nem egy valódi férfi tulajdonságival ruházta fel, de ő maga is tudta. Dominic, az Dominic. Dragonseeker volt, és ez adott neki több időt, mint amennyit általában a Kárpáti férfiak kapnak. Hallotta már a Dragonseeker nevet. Úgy suttogták, mint valami kitüntetést, mint egy díjat. Egy hatalmas mítoszt. Még a De La Cruz fivérek is önkéntelenül lehalkították a hangjukat, amikor a Dragonseekerekről beszéltek. Nem gondolta létező alaknak, sokkal inkább egy Kárpáti mese szereplőjének, egy szupervadász, egy vad harcos, akinek olyan erős a vérvonala, hogy abban soha senki nem fordult vámpírrá. A tiszteletet is látta, amit Zacarias adott neki, márpedig Zacarias nagyon keveseket tisztelt. Azt is tudta, hogy Zacariasnak is vad harcos hírneve volt, de Dominictól még ő is határozottan visszahőkölt. Nehéz volt azzal a csak suttogni mert legendával azonosítani azt a férfit, aki vele olyan gyengéden bánt. Vetett egy gyors pillantást az arcára. Láthatta a könyörtelenséget azokban a mélyre vésődött vonásokban. Bár ő adta a legjobb pillanatokat neki életében, a rövidke idő ellenére, amit együtt töltöttek, de vajon milyen áron? Ö nem olyan, akivel lehet erőszakoskodni, a vérmérséklete elég heves. Mi történne, ha kinyitná a száját és valami helytelen dolog jönne ki rajta? – Solange? – noszogatta – Készen vagy?

Odanyújtotta neki a kezét. A szíve a torkába ugrott. Nyilvánosan soha nem fogná meg a kezét. Mi lenne, ha valaki meglátná őket? Lányosnak tűnne. Gyengének. A pulzusa vadul száguldott. Szinte őrjöngött. A férfi egyszerűen csak nézte, a színváltós szemek megpihentek rajta, és szinte kényszerítették, hogy felemelje a kezét és belecsúsztassa az övébe. A nők állandóan ezt csinálják, kézen fogva járkálnak az embereikkel. Nyugtalanul odadörzsölte a tenyereit a combjához. Dominic nem eresztette le a kezét, és továbbra is állhatatosan nézte. Solange megnyalta kiszáradt száját, és beleszagolt a levegőbe, tekintete az ajtó felé villant, van-e valaki a közelben. – Rám nézz – utasította Dominic –, csak rám. Nem számít, hogy bárki más mit érez, vagy mit gondol. Csak én. – Én csak… Elcsuklott a hangja az égető tekintet súlya alatt. Miért nem képes csak úgy megtenni egy ennyire egyszerű dolgot? Mi a baj vele? Azon kapta magát, hogy lassan hátrál a férfitól és a fejét csóválja, és közben tisztában volt vele, hogy most fújja el az egyetlen lehetőségét a boldogságra, mégis képtelen volt a kezéért nyúlni. Dominic nem rezzent. Nem engedte le a kezét. Ehelyett a mutatóujjával kezdte csalogatni. – Tudatában vagyok minden egyes személy hollétének a farmon, és tudatában vagyok a félelmeidnek is. Nem bízol meg abban, hogy nem hagyom, hogy bárki is lásson téged? Legszívesebben zokogott volna, az a sötétkék pillantás szinte átdöfte. Persze, hogy tudja, hogy ki hol van. Nem Dominicnak kellett volna erre emlékeztetnie őt. Tudta, hogy a férfi nem fogja megtenni azt a lépést. Azt neki kellett megtennie. Ránézett az ágyon mozdulatlanul, csendesen fekvő nőre. Marguarita megtette volna, egyetlen percig sem gondolkodott volna rajta. A büszkesége állna az útjába? A büszkesége már így is romokban hevert. Becsukta a szemét, vett egy mély lélegzetet, lépett egyet előre és Dominic tenyerébe csúsztatta a kezét. Ujjai az övére fonódtak, és ő azonnal kicsinek és túl sérülékenynek érezte magát. Odahúzta magához, olyan közel, hogy a testük szinte egymáshoz ért. Érezte a belőle sugárzó hőt. – Ez az kiscicám. A jóváhagyás a hangjában megmelengette, ez pedig halálra rémítette. Még soha senki jóváhagyását nem kellett keresnie, egyszerűen nem volt rá szüksége. Miért fontos hát akkor most mégis annyira? Mérges volt magára, amiért soha nem kérdezte meg sem Juliette-t, sem pedig MaryAnn-t, hogy érzik magukat, amikor a párjaik dühösek rájuk, vagy épp elégedettek velük. Normális a reakciója? Ez valami vicc? Életében sem volt soha normális. Dominic odahúzta a kezét a szájához. Érezte meleg lélegzetét, a melegséget a szemeiben, bár alig mert rápillantani. Pattanásig feszült volt. A gyomra pördült egyet, a méhe összehúzódott, ahogy majszolni kezdte az ujja végeit. – Készen vagy? – kérdezte újra. Készen áll arra, hogy újra kettesben maradjon vele? Felkészült erre? Kételkedett benne, de mit tehetne? A legjobb, ha egyáltalán nem mond semmit. Bólintott. Dominic elengedte, amiért egy része nagyon hálás volt, míg a másik, idiótább része azt kívánta, bárcsak még mindig fogná a kezét. Marguarita fölé hajolt és a szája megtelt keserűséggel.

A jaguárja nekicsapódott a felszínnek, és amikor felkapta a fejét, a szemben lévő tükörben láthatta, hogy a szemeiből a macska néz vissza. Elfordult és mereven eltaszította magától ezt a női féltékenységet. Sajnálta szegény Marguaritát, akinek gyökeresen meg fog változni az élete örökre, de a nyugtalanság mégis vele maradt, hogy Dominic talán összehasonlítja vele. Marguarita gyönyörű nő volt, vonzó hajlatokkal, hibátlan bőrrel, karcsú és kecses alakkal… ami egyáltalán nem olyan, mint az ő vaskos izmoktól inas teste. Dominic feléje fordult, a szemöldökeit összehúzta. – Nem szeretem a nem hízelgő összehasonlításokat a nőm és egy másik nő között. Solange szíve megugrott azon a már ismerős módon. Felsóhajtott. „Talán nem kellene a gondolataimat olvasnod a tudtom nélkül.” Képtelen volt megakadályozni, hogy a szavak berobbanjanak a gondolataiba, bár összerezzent tőlük, és csak remélni merte, hogy a férfi nem olvasta őket. Mélyen eltemetett minden indulatos dolgot, amit mondani akart, és keményen beharapta a száját. El sem tudta képzelni, hogyan reagálna a férfi, ha ilyen hozzáállást mutatna, márpedig ez elkerülhetetlennek látszott. A fiatalabbik unokahúga, Jasmine, aki nagyon pedig szerette őt, gyakran mondogatta, hogy a legnagyobb baj a hozzáállásával van. Úgy tűnik, van némi problémád azzal, hogy cenzúrázd a gondolataidat. Dominic hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy jól szórakozik. Nem várt a válaszára, elindult előtte kifelé az udvarra. Az elülső verandán Cesaro ült egy székben. Fáradtnak és megviseltnek látszott, mégis küldött eléjük egy kis mosolyt. – Be fogom küldeni a feleségem Marguaritához. Vele marad, míg ideér a doktor. Az orvos a testvérem, nem kell félni attól, hogy valakinek beszélni fog erről a rettenetes éjszakáról. Köszönet, amiért megöltétek a szörnyet. Dominic válaszképpen enyhén meghajolt felé, majd tovább lépkedett a farmház mögötti fák közé. Solange is csak felemelte a kezét és odaintett, majd egyetlen szó nélkül követte a férfit, amíg el nem nyelte őket az erdő. Némán sétáltak egy pár percig, Solange óvatosságból néhány lépéssel a férfi mögött, egy kissé balra tőle haladt, hogy mindkettejüknek elegendő mozgásterük maradjon, ha ellenségbe futnának. – Milyen messze megyünk gyalog? – kérdezte. Dominic megállt és visszafordult hozzá, a tekintete elgondolkodva járt végig rajta. – Az odúnkig – vallotta be. És várt. A lélegzet kiszisszent Solange fogai közül. A férfi ösztönösen tudta, hogy mit akar tőle, de az ő makacsabbik fele még tévedésből sem akarta megmondani neki. Nem akarta megkérni, hogy megtegye. Nem fogja megkérni, hogy vigye. Mi ő? Egy gyerek? Gyalogolhat. Egész éjjel képes menni, ha kell. Talán felvehetné a macskája alakját, úgy még egyszerűbb lenne… – Nem. Dominic pillantása megragadta az övét, nem hagyta, hogy félrenézzen. Keményen beleharapott az ajkába. – Mit akarsz? – Azt hiszem erre a kérdésedre magadnak kellene válaszolnod. – Nem értheted. Igazán nem. Semmi szükség erre. – Solange csalódottan hátratolta a haját az arcából, még jobban feldúlva az amúgy is sűrű, rendezetlen tömeget. – Azt hiszed, hogy ismersz, pedig nem. Ha kinyitom a szám, tönkre fogom tenni ezt az egészet.

Lassú, szexi mosoly lágyította el Dominic kemény szájának vonalát, amitől pillangók egész kolóniái szabadultak el Solange gyomrában. – Ebben nagyon kételkedem Solange. Az életpárom vagy. Ez egyáltalán nem így működik. Nem tudod elrontani, és muszáj megtalálnunk az egymáshoz vezető utat. De te még nem hoztad meg a döntést, hogy elkötelezed magad a kapcsolatunknak. Megrázta a fejét. – Meséltem neked a véremről, ami megszabadíthat az élősködőktől. Nem üldöztem Brodrickot, amikor eltűntél. Ez elkötelezettség. – Akkor, miért esik ilyen iszonyatosan nehezedre egy olyan egyszerű dologra megkérni, hogy vigyelek el az odúnkhoz? Amikor Dominic mondta, egy merő ostobaságnak hangzott az egész. Csakhogy neki nem volt szokása szívességeket kérni. Nem, ennél őszintébb volt magával. Szóval ez nem is a szívességről szólt leginkább. Nem akart gyengének látszani. Vagy kérni tőle valamit. Utálta, hogy Dominicnak igaza van. Ez valóban a bizalomról szólt, de hogyan változhat meg valaki? Szeretett volna másmilyen lenni. De képtelen volt átjutni azokon a rettentően magas és vastag falakon, amiket maga köré épített, hogy életben maradhasson. – Nem tudom, hogyan csináljam Dominic. – Kétségbeesés volt a hangjában. – Nem tudok beszélgetni veled. Iszonyú késztetést érzett rá, hogy elfusson, ő, aki soha életében nem futott el. – Nem volt problémád azzal, hogy beszélgess velem az álmainkban. A férfi hajlíthatatlan volt. És nyugodt. Solange késztetést érzett, hogy rácsördítsen. Ez nem egy álom. – Akkor nem voltál valós. El tudtam mondani bármit neked, és nem voltak… – elhallgatott, és megpróbálta megtalálni a helyes kifejezést – következmények. Te is tudod, hogy ez egészen más. Neked nem tűnik másnak? Kérlelés volt a hangjában, ha akarta, ha nem. Azt akarta, hogy a férfi megértse. – De, valóban egészen más – értett egyet Dominic. – Sokkal jobb. Olyan érzelmeket érzek, amiket sok száz éve nem éreztem. Tudom mi a szeretet. Tudom mi a féltékenység és a boldogság. Ránézhetek az asszonyomra, és érezhetem a testem igényeit. Még a szívfájdalom érzésének is örülök. Mindezt képes vagyok érezni Solange, és nem kockázatnak fogom fel az érzelmeket, amik elöntenek. A lány felemelte az állát. Tudta, hogy a szemeiben megjelent a macska, de képtelen volt megállítani a haragot, amit a nyilvánvaló dorgálás miatt érzett. – Én viszont egész életemben túl sokat éreztem Dominic. Bánatot. Szívfájdalmat. Haragot. És ha bevallod magadnak, ha nem, ezek bizony kockázatok. Dominic széttárta maga mellett a karjait, de a tekintete nem mozdult róla. – Akkor csupán azt kell eldöntened, megérem-e a kockázatot. A lény lélegzete egy gyors, dühös szisszenésben tört ki. – Sarokba szorítasz. Én harcos vagyok. Nem szeretem, ha sarokba szorítanak. Azok a ragyogó szemek nem tágítottak az arcáról. Dominic megcsóválta a fejét. – Megpróbálsz okot találni rá, hogy elfuthass, mert félsz Solange. Miért félsz tőlem? – Mert… – felelte kétségbeesetten – nem tudom, hogy mit kellene tennem. Ahogy kiejtette a szavakat, legszívesebben már vissza is szívta volna őket. Nagyon ostobáknak tűntek. Hiszen ő egy felnőtt nő, akinek képesnek kellene lennie arra, hogy kezeljen egy egyszerű beszélgetést egy férfival, de éppen ez volt a baj. Ő soha életében nem volt nő. Fogalma sem volt róla, hogyan kell annak lenni. És azt is pontosan tudta, hogy nem az a nő, akit Dominic akar, ezért előbb-utóbb el fog tőle menni. Akkor pedig ő összetörik. Teljesen és véglegesen. Ez pedig már túlságosan nagy kockázat. Könnyen lehet, hogy ebben az esetben valóban gyáva, és félti önmagát.

Várta az undorát, vagy hogy egyszerűen eltűnik a Kárpátiak módján. De ehelyett Dominic visszalépett hozzá, a kezei közé fogta az arcát, és kényszerítette, hogy felnézzen rá. – Mindössze annyit kell tenned kessake, hogy megkérsz rá, hogy röpítsem magunkat az odúnkhoz, az otthonunkhoz. Tényleg ennyire nehéz ez? Azt a hangját használta, ami belésiklott, bebugyolálta a szívét, és amitől sírni támadt kedve. Annyira akarta őt. Az övé akart lenni. Hogyan hihetné el egy pillanatig is, hogy méltó erre? Hogy hihetné el, hogy a világ összes nője közül őt választaná? Hogyan szerethetne egy olyan nőt, mint ő? Most sem unszolta, és Solange tudta, hogy nem is fogja. Csak állt ott, és várta a döntését. Azt is tudta, hogy hallja, hogyan dübörög a szíve. Félelem ízét érezte a szájában. Miért nem könnyebb ez? Vett egy mély lélegzetet. Lassan kiengedte. – Hazavinnél minket Dominic? Ezzel az egy mondattal mindent kockára tett, ami csak ő volt. Az elismerés a férfi szemeiben forróságként rohant át a testén. Annyira belemerült már. Nem számított mi történik a jövőben. Neki már túl késő volt, ezt egyértelműen elárulta a férfi arckifejezésére adott reakciója. A kedvében akart járni, ő, aki soha nem törődött azzal, hogy kedves legyen másokkal. Mindez pedig nyilvánvalóvá tette a számára, hogy elkésett azzal, hogy elmeneküljön tőle.

11. Amikor velem vagy, egésszé teszel. Visszahozol az életbe. Dominic Solange-nak

A barlangot fáklyák világították meg, fényeik puha izzással táncoltak a mennyezeten. Pókhálók változatos alakú, csillogó ezüstszövedékei díszítették a falakat. Kézzel szőtt szőnyegek hasaltak a földön, két magas támlájú, puha kárpitú karosszék terpeszkedett egy aprócska asztal két oldalán. Friss gyümölccsel, sajttal, kenyérrel megrakott kosár ült az asztalon, csábító illatokat árasztva. Solange sorra szemügyre vette a változásokat, amit Dominic hajtott végre a szentélyén. Az étel láttán a gyomra megkordult, de ő túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy megnézze a csillámló víztükrű medencét. A víz közepén egy narancssárga-vörös lángocska izzott. A színével elérte, hogy a medence még csábítóbbnak hasson, ráadásul az, hogy odasétálhatott a medencéhez, hogy alaposan megnézze, arra is időt adott neki, hogy összegyűjtse a gondolatait. Meghozta a döntést, hogy vállalja ezt az egészet, most már csak azt kellett kitalálni, hogyan is kerülhetné el a buktatókat. Ha csak egy kicsit szexi lenne. Vagy legalább annyira szexi, mint amilyen jó harcos. Akkor talán tudná kezelni ezt, megtalálhatná az egyensúlyt. – Tetszenek a változtatások? – kérdezte. Bólintott. – Nagyon. – Nem nyúlt semmihez, ami az övé, egyszerűen csak tett még ahhoz, amije már megvolt, és ettől egy kicsit jobban érezte magát. Azt szerette volna, ha Dominic kedveli azt a kevés dolgot, amit az évek során összegyűjtött. – Hogy a csodában érted el, hogy úgy tűnjön, mintha az a láng a medencében a víz alatt égne? Felé fordult, hogy ránézzen, majd rémülten összerezzent, amikor majdnem beleütközött. Nagyon közel jött hozzá. És nagyon csöndesen. Még az illatát sem érezte, míg ő nem akarta. Mély lélegzetet vett, beszívta őt a tüdejébe. A testének melege körülvette. Elég közel állt ahhoz, hogy súlyos merevedése hozzáérjen a hasához. Alig volt képes rávenni magát, hogy végignézzen hatalmas testén, a tekintete elakadt csábító száján, és nem mert magasabbra emelkedni, hogy a szemébe nézzen. A teste azonnal reagált rá, puha lett és hajlékony, idegvégződései mind a felszín közelébe tódultak. Soha nem reagált fizikailag a férfiakra, még akkor sem, amikor a macskája tüzelt. A szükség ugyan erősen megjelent benne, a macskája keményen űzte, hajszolta az utódnemzésre, de abban a pillanatban, ahogy egy férfi közelébe került, nem érezte magát fizikailag késznek. Így az összezavart, frusztrált macskája sem volt képes legyőzni az ellenszenvét a férfiak ellen. Dominic közelében mégis úgy tűnt, még csak gátat sem képes szabni tomboló hormonjainak. Tudta, hogy tisztában van a teste reakcióival, pontosan úgy, ahogy ő is tisztában volt a férfiéval, de az önuralmának teljes hiánya valahogy mégis zavarta. Kívánni egy társat, az már aztán tényleg tökéletesen természetes dolog, és mégis… – Nagyon szigorú vagy önmagadhoz.

A hangja olyan szexi volt, hogy az csak tovább fokozta a vágyát. Nagyot nyelt. – Azt sem tudom, hogy mit csinálok. – És ez olyan rossz? – Az ujjai végigsuhantak a haján, egy tincset begyűrt a füle mögé. – Muszáj mindig tökéletesnek lenned? Azt hiszem, az nagyon fárasztó lehet. Hüvelykujja körberajzolta a szája vonalát, majd oda-vissza surrant rajta, míg az ajkai szétváltak, akkor benyomult közéjük. Ösztönösen összezárta körülötte a száját, a nyelve végigsiklott rajta és megszívta, még mielőtt észbekapott volna, mit is csinál. Forró pír söpört végig az arcán, és megpróbálta elfordítani a fejét, de Dominic szabad keze a nyakára siklott és mozdulatlanul tartotta a fejét, míg a sajátját egy kissé hátravetette, mintha élvezte volna a szája érzését az ujja körül. Kísérletképpen újra végigsimított a nyelvével az ujjbegyén, és követte, amikor lassan visszavonult, hogy megrágcsálja kissé, mielőtt újra az ajkait kezdte volna cirógatni vele. – Annak kell lenned Solange? Minden pillanatban tökéletesnek kell lenned? – Természetesen nem. Alig tudott beszélni. – Akkor csak velem. – Lehajolt hozzá, és végighúzta az ajkait a lányén. Az érzés megrázó volt, egy villám erejével száguldott át a testén. Az érintése könnyű volt, mégis egy tűzcsóvát indított el benne, ami valahol mélyen a bensőjében állapodott meg. – Egyszerűen csak kérj meg valamire – jelentette ki. – Bólintott. Félt beszélni. Félt mozdulni. Félt nem mozdulni. – Vagyis ennek így kellene lennie. Az még eszedbe sem jutott, hogy szeretném, hogy tetszene, ha megkérnél valamire? Felpillantott, a tekintete azonnal összeütközött az övével. Olyan erőteljesnek tűnt. Egy ragadozónak, ami fenyegetően a zsákmánya fölé magasodik. Jaguár volt, és nem félt semmitől, kivéve az életpárjától, nem egy elmebeteg dolog ez? Életpár. Ízlelgette a szót. – Solange – nem engedte, hogy elfordítsa róla a tekintetét. – Amikor felteszek egy kérdést, általában választ is várok. Az arcát újabb vörös hullám borította el. – Persze, sajnálom. Ez már nekem is eszembe jutott. Csak nehéz elhinni. De majd megszokom. – Talán. – Csak még szükségem van egy kis időre. Rámosolygott azzal a szívolvasztó lassú, szexi mosolyával, amit egészen a lábujjaiig érzett végigborzongani magán. Szerette ezt látni az arcán. És a fényét a szemeiben. – De azért nem volt annyira nehéz, ugye? Elmondani nekem, hogy hogyan érzel. Én hogyan kérhetnék tőled bármit is, ha nem mondod el, hogy neked mire van szükséged? – Megint a szájára simított egy csókot. Solange ajkai válaszként megremegtek. A tűzcsóva a bensőjében olyan forróságot árasztott, hogy már azt hitte, spontán öngyulladás áldozatává válik. Nőiességének magja sóvárgott a férfi után, érezte a lábai között terjedő nedves forróságot. – A kis beugróban elhelyeztem neked pár ruhadarabot. Örömöt okoznál vele, ha viselnéd őket, amikor egyedül vagyunk. Solange szíve ismét gyorsulni kezdett. A pulzusa őrjöngően lüktetett, és ez magára vonta Dominic figyelmét. Félresöpörte a haját a nyakáról és egészen közel hajolt. A lány egészen mozdulatlanná dermedt. Érezte a férfi meleg lélegzetét a bőrén. A vágy borzongása végigreszketett a testén. Hozzádörzsölte a tenyereit a combján a farmeréhez, ami pillanatnyilag a páncélja is volt. Kétszer is meg kellett nedvesítenie a száját, mire végre meg tudott szólalni, akkor is rekedten. – Hol? Dominic megfordult és egy kis bemélyedés felé intett, ahol extra ruhákat és fegyvereket rendezett el. Solange-nak szüksége volt rá, hogy némi távolságot szerezzen kettejük közé, így remegő lábakkal a kis sziklaboltív felé indult, hogy elrejthesse lángoló arcát a férfi elől.

Egy egész alakos tükröt látott meg először, ami addig nem volt ott. Láthatta benne a sokkot és izgalmat a saját arcán. A szemei fényesek voltak, majdnem smaragdzöld sötétek. A lélegzete akadozott, felhívva a figyelmet a melleire, amik több, mint teltek voltak. Nem volt éppen az a divatosan sovány alkat, meglátszott rajta a rengeteg edzés. A felépítése… erős volt. Erős és tömör. Solange hálás volt, amiért Dominic nem követte. Túlterheltnek érezte magát tőle. Valahogyan sikerült egy elemekből álló apró szekrénykét behoznia, amiben több ruhadarabot is elhelyezett. Megérintette a legközelebb eső hosszú ruha szövetét. Legalábbis azt hitte, hogy valamilyen ruháét. Hosszú volt, és fogadni mert volna rá, hogy tökéletesen illik az alakjára, de ez egy ruha volt, és neki még soha nem volt ruhája. A felső része valamiféle fekete, rugalmas fűző volt, csipkesorral a tetején, és spagetti pántokkal. Az eleje botrányosan rövid volt, talán ha a combjai tövéig leért, míg a hátulja egészen a bokájáig hullhatott alá. Maga a fűző is kizárólag csipkéből állt. Átlátszó csipkéből. Csak a szövés sűrűsége próbált meg itt-ott elrejteni valamit, és ez csalókább volt, mint a rejtegetés. Ha összekapcsolná magán, gyakorlatilag a teste minden egyes íve láthatóvá válna. Nem látott sem bugyit, sem pedig melltartót. Megköszörülte a torkát. – Azt akarod, hogy ezt viseljem? – Amikor kettesben vagyunk. Megint az a lágy, kényszerítő hang. Nem követelt. Ezt ismét az ő döntésére bízta. De azt mondta, hogy ezt kéri tőle. Meg akarja tenni ezt érte? Meg tudná? Az ujjai szinte tisztelettel érintették meg a fűzőt. Ő nem az a fajta nő, aki meg tudja csinálni ezt, de… Kihúzta a következőt, hátha attól sikerül némi önbizalmat szereznie. Ez is földet söprő volt, csillámló, fényes, vörös anyagból. Először megkönnyebbülten sóhajtott fel a láttán, de ahogy közelebbről is megnézte, rájött, hogy az anyag úgy fog rásimulni a melleire, akár egy kesztyű, rászűkül a derekára, és hogy az eleje fel van hasítva egészen a derekától. Ráadásul a melleiből egy jókora darabot szabadon is hagyna a nagylelkű V kivágás. Hátrahőkölt és ismét nagyot nyelt. – Fehérneműről még nem is hallottál? Csak azért mert kérdezni, mert jelen pillanatban nem látta a férfit. – Szeretném, ha az asszonyom hozzáférhető lenne a számomra, amikor együtt vagyunk – válaszolt ugyanazon a nyugodt hangon. A hangja mégis elmélyült, amikor azt mondta, hogy „hozzáférhető,” ami egy újabb forrósághullámot váltott ki Solange-ban. Vett egy bátorító lélegzetet és megnézte a következő darabot. Már felkészültebb volt, mégis megdöbbent, amikor meglátta a ruhát, ha azt egyáltalán annak lehetett nevezni. Pusztán valamiféle átlátszó hártyaszerűségből és hajszálvékonyságú pántokból állt, igazából eleje szinte nem is volt, hátulja is inkább csak keskeny szalagokból, amik körülölelték az alakját, de a feneke alja egészen biztosan kikandikált alóluk minden egyes lépésnél. A hátán pedig szinte egyáltalán nem is lett volna anyag, csak a bőre. – Soha életemben nem hordtam ilyesmit. Igazából még nem is láttam hasonlót se. – Nem érzed jól magad a testedben kessake. Ezek az öltözetek nem csak hogy nekem valóak nagyon is a kedvemre, de téged is a tudatára ébreszt, hogy milyen szexi is vagy valójában. Ismét nyelt egy hatalmasat és kényszerítette magát, hogy megnézze a smaragdzöld ruhát. A szoknyarész itt ismét égbekiáltóan rövid volt, rásimult minden egyes ívére, szinte belekapaszkodott a bőrébe. Ennek is keskeny pántja volt és olyan mély dekoltázsa, hogy azt már nem is lehetett annak nevezni.

V alakban pántok futottak rajta végig az elején és a hátulján, szabadon hagyva csupasz bőrét. A melle legnagyobb része is szabadon maradna, és ahol takarná, ott is egyértelműen átlátszó volt a szövet. Mivel a pánt maga volt a ruha, a hátulja éppen olyan nyitott volt, mint az eleje. Összeráncolt szemöldökkel emelte a testéhez a tükör előtt. – Csatában voltam. Meg kellene… – Fürödnöd? A víz forró. Utána felveheted, amelyiket kiválasztod, és jöhetsz enni. Megremegett. Egy újabb fürdő előtte. De ha azt képes megtenni, akkor akár már hordhatja az egyik ruháját is előtte. Kényszerítette magát, hogy levegye az ingét. Azonnal megállapodott a tekintete magán a hosszú tükörben. A mellei magasan ültek és teltek voltak. A mellbimbói összehúzódtak a barlang hűvösében. A haja vad volt és borzas, arcában a macskája szemeivel… egzotikusan nézett ki. Már ha nem vizsgálta túlságosan éles szemmel magát. Nőként még soha nem volt ennyire tudatában magának, és ez volt a legnagyobb problémája, ébredt rá felsóhajtva. Dominic Dragonseeker elérte, hogy tényleg, igazán, teljesen nőnek érezze magát, amikor kettesben van vele. Lehámozta magáról a farmert és megbámulta a testét. Alacsony volt, de homokóra alakkal rendelkezett. Juliette egyszer azt mondta rá, hogy zseb Vénusz, és akkor utána nézett, ki is ő. Sokként érte a gyönyörű, érzéki nő leírása. Nos, ő ugyan szép nem volt, de a teste határozottan érzékinek látszott. – Nincs borotvám. – Nem akart meztelenül sétálgatni előtte, és egyetlen olyan ruhadarab nem volt körülötte, ami el is takarta volna. – És egy köntösre is szükségem van. Mihelyt a szavak elhagyták a száját, azonnal bele is harapott az ajkába. Dominic megkérte, hogy ne rejtegesse a testét, és mégis ez volt az első dolog, amit megpróbált megtenni. De komolyan. A nők csak úgy meztelenül sétálnak az embereik előtt? Anélkül, hogy leborotválnák előbb a lábukat? Ezt a kérdést is fel kellett volna tennie Juliette-nek vagy MaryAnn-nek. Dominic hirtelen megjelent mögötte a tükörben, majdnem egy fél méterrel magasabb volt, mint ő. Úgy tűnt, egészen elfoglalja a szűkös kis teret, és nem csak a teste méreteinél fogva, hanem a belőle áradó hatalommal is. Hatalom volt a szemeiben éppúgy, mint a hangjában, a fizikai erejére már egyáltalán nem is volt szüksége, hogy azt csinálja, amit akar tőle. Vagy talán csak ő volt ennyire kétségbeesett, hogy csak nézni volt képes szeretett arcát. Reflexből megpróbálta eltakarni a melleit, de megfogta a csuklóit, és a testétől távol kinyújtotta a karjait. – Nézd meg milyen gyönyörű vagy. Csak nekem. Van arról bármi fogalmad is, mennyire vonzó vagy egy olyan férfinak, akinek nem volt senkije majdnem ezer évig? A másik felem vagy, és hihetetlenül szexinek talállak. Találkozott a tekintetük a tükörben. Sötét vágy volt a férfiéban, csupasz, nyers éhség, amitől várakozásteljesen megremegett. Annak bizonyítékaként, hogy valóban szexinek találja őt, súlyos merevedése forrón odasimult hozzá a nadrágja szövetén keresztül. Volt abban valami nagyon dekadens, hogy ott állt meztelenül, kitárt karokkal és magát bámulta a tükörben, míg Dominic teljesen felöltözve állt közvetlenül mögötte, és egy ragadozó merev pillantásával nézte. A karjai lassan köré simultak, tenyerei kelyhébe emelte melle súlyát. A tükörből figyelte. Látta a macska szemeit eltűnni a szempillái alatt, míg az ő haja súrolta Solange vállát. – Maradj így – mormolta lágyan, ahogy lassan leeresztette a fejét a pulzusára, ami szinte őrjöngve ütött a nyakán. – Nyitottan, adakozón. Ilyen az én asszonyom. – Megérezte bársonyosan reszelős nyelvének érintését a bőrén, reszketés futott végig rajta. – Az én asszonyom vagy?

Ez egy kérdés volt. Ha kérdést tesz fel, akkor választ is vár, nem számít, milyen nehéz is a válasz. Remegett a testi vágytól, és attól, ahogyan a kezei mohón ölelték a mellét. – Igen. Nem volt ez több, mint elhaló suttogás, Dominic mégis hallotta. – Annyira puha a bőröd kiscicám. Mint a jaguárod bundája, csak jobb. Selymesen lágy. A fogai megkarcolták a pulzusát, amitől a levegő kiszisszent a tüdejéből. A mellei megemelkedtek, a mellbimbói apró gyöngyökké keményedtek. Dominic végigsimította őket a hüvelykujjaival, majd megkarcolta a körmével, és Solange-on mintha villámtűz futott volna végig a mellbimbóitól kiindulva a hasán át, hogy fehéren izzó forrósággal borítsa be nőiessége magját. – Mondd, hogy akarod – suttogta a férfi. Maga volt a kísértés. – Mondd, hogy kérlek. Kérd tőlem ezt. Lenyelte a gombócot a torkából. Az elméje már elfogadta, sőt, nemhogy elfogadta, vágyakozott az erotikus harapásra. Az ujjai a mellét cirógatták, majd a bimbókat sodorgatták, húzogatták, míg már úgy érezte, hogy összeesik. Képtelen volt félrenézni a látványától. Annyira jóképű. Csillogó fekete haja olyan volt, mint a legsötétebb éjszaka vízesése. A szemeiben szenvedély izzott, vágy, a karjai erősen fonódtak köré. Soha nem látott erotikusabb látványt, mint kettejüket a tükör előtt. – Kérj meg – unszolta. A fogai finoman belecsíptek, újabb lángnyelveket küldve végig a testén. Levegőt is alig kapott, nemhogy beszélni tudott volna, de akarta ezt a pillanatot magának és neki is. – Azt akarom, hogy vedd a vérem – suttogta. Várt egy szívverésnyit. Kettőt. Solange méhe ökölbe szorult. Hüvelye megfeszült. Egy pillanatra az futott át rajta, hogy talán az orgazmus határán van. De mindenképp nagyon közel lehetett hozzá, pedig Dominic nem tett semmi mást, mint megérintette a mellét és aprókat harapott a bőrébe a pulzusa fölött. Nedves volt és sóvárgott, a feszültség aggasztó sebességgel épült fel benne, egyre gyorsabban, egyre magasabbra. A macskája mindig is hajszolta a szexuális szükségleteivel, de ez a sóvárgás már ijesztő méretű volt, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. – Vedd a véremet, kérlek – suttogta, tudta, hogy Dominic vágya épp olyan sürgető, mint az övé. A fogai mélyre süllyedtek benne, ő pedig felkiáltott a gyönyörré olvadó fájdalomtól, ami áttört rajta, és amitől a teste szabályosan felrobbant. Fehér csillagok táncoltak a szemei mögött. Csonttalanná vált, úgy érezte, mintha megolvadt volna belülről. Bár az ujjai a mellein voltak, érezte őket a lábai között is, mintha áthatóan, mélyen simogatta volna. Vagy a nyelvével cirógatja? A nyomás már villámgyorsan emelkedett, és végül fehéren izzó fénye felfalta. Azt akarta, hogy soha ne hagyja abba. Tűz süvített át a méhén, szétterjedt az egész testében. Az elméje úgy tűnt, elakadt, nem maradt benne semmi, csak színtiszta gyönyör. Minden gondolata, minden zavara eltűnt. Egyedül csak Dominic varázslatos szája és kezei léteztek. A tűz szinte átégette a testét. Megérezte az orgazmus első hullámait, de csak zihálni volt képes, hang nem jött ki a torkán. A sürgetés egyre erősebb lett, a hullámok nagyobbak, egyre duzzadtak, erőt gyűjtöttek, míg végül egy hatalmas rengéssel átszáguldottak a testén. Hallotta a saját halk örömkiáltását valahonnan a távolból. A lábai elerőtlenedtek, de Dominic erős karjai megtartották. „Nyisd ki a szemed a kedvemért.” A lágy parancs egy bűnös suttogás volt, lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni. A szempillái megrezzentek párszor, mire képes volt felemelni őket.

Szembenézett magával a tükörben. A teste mámoros volt az örömtől. A szája nyitva volt, a szemei párásan ragyogtak, a mellei megduzzadtak az őket tartó hatalmas tenyerekben. Mögötte a fenyegetően hatalmas, erőteljes alak, a karjai körülölelték, a szája a nyakára tapadt, hosszú haja csillámló vízesésként folyt le a vállán. Ez ő lenne? Aki ilyen szexi és gátlástalan a föld legérzékibb férfijával? Érezte nehéz merevedését magához szorulni. Ezt ő csinálta? Ő hozta ilyen állapotba? A méhe belerázkódott a végtelenül erotikus látványba. Soha eszébe sem jutott volna magát egy érzéki lénynek tekinteni, de Dominic annak látta őt, és ahogy belenézett a tükörbe, neki sem volt más választása, mint annak látni saját magát. A nyelve átsiklott a fogai nyoma fölött és bezárta azokat. Megpihentette az állát a feje tetején, és őt nézte a tükörben, miközben tartotta, míg elcsitultak a rengések a testében. – Nézd milyen gyönyörű vagy Solange. – Te látsz annak. – Ez vagy te. Én az igazat látom. Arra képtelen volt, hogy hangosan megkérdezze, de ő is ugyanezt az örömöt akarta nyújtani neki. Lejjebb pillantott a tükörben, és sikerült megtalálnia a kommunikáció egy intimebb formáját. „Fogalmam sincs, hogyan lehet megfelelni az igényeidnek, ahogy te eleget tettél az enyémeknek, de szeretném megpróbálni… kérlek.” Dominic halkan felnyögött és egy csókot simított a hajára. – Ez most a te időd kessake. Amikor eléred azt a pontot, ahol a szükségem a szükségeddé válik, mindenre meg foglak tanítani. De a felajánlásod gyönyörű. Most mégis arra van szükséged, hogy kibékülj, megbarátkozz azzal, aki igazából vagy, nem pedig arra, hogy ajándékokat adj nekem. Ez csak mindent megbonyolítana a számodra, több dolog idegesítene. Nem akarom, hogy félj attól, aki akkor vagy, amikor kettesben vagyunk. – Szerinted ki vagyok? A mosolya kibillentette a világát. – Minden ízedben érzéki, szenvedélyes nő vagy. Épp csak időre van szükséged, hogy ezt felfedezhesd. Solange maga sem volt benne biztos, hogyan érez, egyszerre öntötte el csalódás és megkönnyebbülés. Valójában segített ellazulnia, hogy tudta, semmit sem várnak el tőle, de még mindig ott volt benne, az a fájó, hajlíthatatlan nyomás, a lábai között az üdvözlő nyirkosság, és nem úgy tűnt, mintha el akarnának múlni. És ha becsületes akart lenni magával, azt is be kellett ismernie, hogy vágyik Dominic testének felfedezésére. Az a nő akart lenni, aki örömöt ad neki. Dominic az egyik kezével intett, a másik tenyeréből viszont nem eresztette ki bal melle tulajdonjogát, a hüvelykujja szinte lustán simogatta a mellbimbóját. Remegett, utórezgések hullámzottak a testében, és közben a férfi felemelt kezében egy fürdőköpeny jelent meg. – Neked Solange. Szerette a hangját. Attól a halk, mély, szexi hangtól nagyon különlegesnek érezte magát. Felnézett rá, ahogy beburkolta a puha anyagba. Eligazgatta a köpenyt a testén. Érzéki volt. Fátyolszerű. Alig létezett. Látta a testének minden görbületét az éjkék anyagon át, amin ezüstszínnel a sárkány csillagkép csillagai hevertek elszórva. A köntös inkább hangsúlyozta, kiemelte az idomait, mintsem eltakarta volna őket. – Köszönöm Dominic – suttogta, és végigfuttatta az ujjait a combján. Szégyellte magát. Kissé ledérnek is érezte a viselkedését. Megint nehéznek találta, hogy a szemébe nézzen. A Jaguároknak soha nem voltak problémáik a merev tekintetekkel, és neki sem volt még az életében senki, se férfi, se nő, akivel farkasszemet nézve ő fordította volna el először a pillantását. Mégis úgy tűnt, képtelen egyenesen Dominic szemébe nézni.

Azt sem tudta, mit gondoljon a saját megjelenéséről. A férfi elérte, hogy teljesen másmilyennek érezze magát. Nem volt nehéz fennakadni a varázshálón, amit köré szőtt. Nemcsak hogy nőiesnek, határozottan érzékinek érezte magát. Az egész teste nagyon érzékeny volt, az idegvégződései szinte izzottak, nyersek, elevenek voltak, minden figyelme a férfira koncentrálódott. – Nagyon is szívesen. Dominic hátralépett mögüle, szabad utat engedve, hogy elmehessen mellette. Nagyon furcsa séta volt ez az átlátszó köntösben, amin fel-felragyogtak a sárkány csillagkép csillagai, akár az égbolton. Érezte magán a férfi pillantását, minden lépésén, amit megtett, szinte égette, egyre nagyobb meleg hullámokkal árasztotta el a testét. Olyan nyirkos volt, hogy tudta, vágya bizonyítéka megcsillan a combjain. Ráadásul Dominic Kárpáti volt, lehetetlen volt, hogy ne érezze meg izgalma illatát. Kényszerítette magát, hogy egyenletesen lépkedjen, és ha a csípője netán jobban ringott eközben a szokásosnál, az egyértelműen a köntös hibája. Ki tudna ilyesmit viselni, és nem különösen szexinek érezni magát, főleg a férfi égő pillantása előtt, bókoló, csodáló gondolataival a fejében? Odaért a medence széléhez és majdhogynem vonakodva vált meg a köntöstől. Mindig farmerei és pólói voltak, azok képezték a harci páncélzata részét, a nőies fehérneműben viszont vonzónak, érzékinek érezte magát. Az anyag bár úgy tűnt, hogy eltakar, mégis inkább felfedett. Tökéletesnek érezte magát benne, és furcsa módon, ahogy lehullott róla, ez felváltotta a védtelenség érzése. Letolta a vállairól a köntöst és levette, de tudta, mindig ez marad a legkedvesebb ruhadarabja, bármi történjék is. Hiszen akkor érezte magát először életében nőnek, amikor ezt viselte. Szexinek és még szépnek is. Ez a palástszerű darab éppen olyan varázslatos, mint Dominic. Tudatában volt, hogy ott áll mögötte, áradt belőle feléje a hő és a teljes irányítás, amit úgy tűnt, mindkettejükre kiterjesztett hatalmas erejével. Besurrant a gőzölgő vízbe és hálásan mélyre süllyedt benne. A meleg enyhítette izmainak fájdalmát. – Dominic, ez fantasztikus. A férfi visszahúzódott az árnyak közé, leült az asztal mellett álló karosszékek egyikébe, ami majdnem teljesen elrejtette a lány elől. Egyetlen gyertya pislákoló lángja néha fényt dobott az arcára. Egy harcos arca. Sötét. Rejtélyes. Nagyon erős. Gyönyörűnek látta. Hátrahajtotta a fejét és leöblítette a vízben. Furcsa módon most még ez az egyszerű mozdulat is érzékinek tűnt. Nekitámasztotta a fejét a sziklamedence szélének. Tudta, hogy Dominic őt nézi. A medence fénye közvetlenül szétáradt rajta, valószínűleg még a melleit is megvilágította az átlátszó vízben. A lángvörös szín prizmává változtatta a vizet, vonzotta a szemet, de mivel Dominic az árnyékban maradt, majdnem olyan volt, mint amikor álmaiban beszélgetett vele. – Örülök, hogy élvezhetem a fürdőd. Most már bevallhatom, még mindig sajgott néhány sebem – villantott fel egy apró, kísérleti mosolyt. – A legrosszabbakat persze meggyógyítottad. Csak néhány sajgott. Semmi komoly. Solange habozott. Dominic várt. A lány belemerítette a tenyerét a vízbe, majd kiemelte és hagyta, hogy végigfolyjon a karján. – Elérted, hogy úgy érezzem magam, mint akivel törődnek. – Törődöm veled. A férfi tekintete az övére ugrott. A gyomra összerezzent, amikor a pillantása összeakadt azokkal a sötét, rejtélyes szemekkel. – Köszönöm.

– Ha bárhol élhetnél a világon, hol élnél? Solange összevonta a szemöldökét. – Soha nem jártam sehol. Egyszer sem. Csak itt éltem az őserdőben, és álmodoztam az utazásról. Szerettem volna látni a világ minden más őserdejét is. A nagynéném olykor mesélt távoli helyekről. Úgy tettem, mintha én lennék a hercegnő azokban a mesékben, amiket felolvasott nekünk, aki arra vár, hogy eljöjjön a herceg és megmentse. – Megvonta a vállát. – De már rég leszoktam arról, hogy szükségem legyen rá, hogy megmentsenek. – Talán – mormolta a férfi –, vagy egyszerűen csak abbahagytad az álmodozást. – És te? Hol élnél, ha bárhol élhetnél? Hallotta moccanni a széket, mintha megmozdult volna benne a férfi. Felnézett, és meglátta a félig leeresztett szemhéjak mögül a testét pásztázó szemeket. Azonnal újra teljesen a tudatában volt a testének. Határozott döntés volt a férfi szemeiben, és ettől ő nagyon erotikusnak, szenvedélyesnek érezte magát. A macskája ugyan nem tüzelt, de ő igen. A forróság a lábai között egyre nőtt, mintha a teste soha nem lenne képes kielégülni. A sóvárgása utána végtelennek tűnt. Azt akarta tőle, hogy megismerje nőként az igényeit, hogy Dominic szükségletei a sajátjaivá váljanak. Úgy tűnt, szélsebesen közeledik ehhez a ponthoz. Azt hitte, hogy megkönnyebbült attól, amikor Dominic azt mondta neki, hogy nem vár el tőle semmit, de a tenyerei most mégis szinte égtek, hogy megérinthesse a bőrét. Azon kapta magát, hogy ül a forró vízben, és arról fantáziál, hogy a szájába veszi, csak épp hogy megtudja, milyen íze van, és legfőképpen hogy megtudja, milyen érzés lenne őt a testében érezni, enyhítené-e könyörtelen fájdalmát. – Én már mindenhol jártam a világon, beutaztam a legmagasabb hegyeket, bejártam a legsűrűbb dzsungeleket. A Kárpátok hegyei lesznek mindig a szülőföldem, de az otthonom a nő. Solange Sangria. Te nyújtasz nekem otthont. A tested az otthonom. Az elméd. A szíved és a lelked. Egyáltalán nem számít, hogy hol vagyunk. Solange élesen beszívta a levegőt. Most azt kívánta, bár élesebben láthatná az arcát. – Azt mondod, bárhol élhetünk a világon, ahol csak akarom? – Csak kérned kell. – Nem tudta elrejteni az arcáról a sokkot, és a sóhajtásából tudta, hogy a férfi is látta azt. – Kevesebbnek gondolod magad nálam? – Nem! – Egészen biztosan nem, de… Dominic bólintott. – Értem. Tehát úgy gondoltad, hogy én tartalak kevesebbre magamnál. Elszégyellte magát. – Sajnálom. – Megérezte a csalódottságát a belé vetett hitének hiánya miatt, és ez jobban fájt a lánynak, mintha kiabált volna vele. Dominic soha nem adott rá okot, hogy azt higgye, kevesebbre tartja őt önmagánál. – Csak úgy gondoltam a legtöbb férfi… Elakadt, amikor a férfi felemelte a kezét, hogy félbeszakítsa. – Csak egyetlen férfi van az életedben Solange. Téged csak az kell érdekeljen, hogy én mit gondolok és mit érzek, nem pedig a többi férfi. – A hangja még mindig nyugodt volt, mégis érezte az élét, ő pedig felhúzta a térdeit a mellkasához a víz alatt, és átölelte a karjaival, hogy melegben és biztonságban érezze magát. – Érted? Bólintott. Dominic várt. – Igen, ismételte meg fennhangon, de majdhogynem dadogott. – Igazán nem állt szándékomban vádolni téged… Mivel vádolta? Mi a baj vele? Miért számított mindennél jobban, hogy talán megbántotta? – Csak azt hitted, hogy majd parancsolgatni fogok neked – fejezte be helyette a mondatot Dominic. – De mi társak vagyunk, egyenlők Solange, minden értelemben. Az életpárodként a boldogságod és az egészséged fontosabb nekem, mint a sajátom, de az életpárok egymás elméjében is ott vannak. Tudom, mire van szükséged. Azt hiszem, van néhány dolog, amit

nagyon nehezen vallasz be, látsz meg magadban, az én feladatom pedig az, hogy meggyőződjek arról, hogy mindent megkapsz, amire csak szükséged van. Solange lesütötte a szemét. – És mi van a te szükségleteiddel? – Gondoskodni fogunk róluk a maguk idejében. Századokat vártam arra, hogy megtaláljalak. Ezalatt volt időm megtanulni a türelmet. Minden másnál nagyobb szükségem van a bizalmadra. A teljes bizalmadra irántam és magad iránt is. Tudnod kell, hogy te vagy az egyetlen nő, akit valaha is akarni fogok, akire vágyakozom. Abban is biztosnak kell lenned, hogy minden megvan benned, ami megfelel az én vágyaimnak, pontosan úgy, ahogy én is megfelelek a te vágyaidnak. – És ha nem leszek jó a szexben? Mondta ki gondolkodás nélkül a fejében kétségbeesve keringő kérdést, és rögtön mélyvörösre is pirult belé. Az egész teste felforrósodott, és most ismét nagyon hálás volt a meleg vízért, ami segített álcázni a zavarát. – Akkor a tanárod megbukik, és újra fogjuk kezdeni a tanulást. Nagyot nyelt. – Ez az, amit csinálsz? Megtanítasz a szexre? Hófehér fogak villantak a pislákoló gyertyafényben, aztán a férfi arca ismét teljes árnyékba borult. – Még nem kezdtük el az oktatásodat szex területén. – Ó… – a szíve száguldani kezdett, vadul kopogott a mellkasa belsején. – Emeld fel a lábad nekem a vízből. Solange szeme elkerekedett és követte a férfit, aki felállt, és a medence széléhez siklott. Mozdulatai olyan simák, folyékonyak voltak, hogy nem talált rá jobb kifejezést, mint a siklás. Fölé tornyosult, fekete haja lefojt a vállaira. Solange tétovázott, nem tudta pontosan, mit is akar tőle. Ha közelebb csúszna, és kitenné a lábát a medence szélére, akkor a lába ugyan kint lenne, de a feje valószínűleg a víz alá bukna. De Dominic nem mondott semmit, csak várt. Solange engedelmesen előrébb csúszott, vett egy mély lélegzetet, és kiemelte a lábait a vízből. Megdöbbenésére érezte, hogy a hátát és a fejét azonnal alátámasztják. Dominic gyengéden a kezébe vette a bokáját. Rámosolygott. – Ez az kessake. A bizalmad irántam egyre nő. A lány nem volt benne biztos, hogy a bizalma növekszik-e valóban, vagy pedig a vágya, hogy a kedvére tegyen. Azt akarta, hogy mosolyogjon, és helyeslést lásson a szemeiben. Képtelen volt elszakítani tőle a pillantását, és nagyon is tisztában volt vele, hogy a testét kizárólag a víz takarja. A víz, ami gyengéden körülölelte a melleit, incselkedett lágy, nőies íveivel. Dominic az egyik lábát behajlította, és letette a talpát a medence aljára, míg a másik bokája köré bilincsként fonódtak az ujjai. Aztán az egyik tenyere megindult felfelé a lábszárán a térde iránt, lassan, nagyon egyenletes mozgással. Még a teste legmélyén is érezte az érintését. Ha lehetséges volt egyáltalán, hogy még több üdvözlő nedvesség árassza el a hüvelyét a vízben, akkor valószínűleg ez történt. Beletelt egy pár pillanatba, mire rájött, hogy az apró szőrszálakat távolítja el a lábáról. A keze aztán feljebb csúszott a combjára. Egy halk nyikkanás szökött ki Solange torkán. Keményen beleharapott a szájába, hogy több ne törhessen elő. Dominic ujjai végigsiklottak a bejárata fölött, egy másodpercre a szeméremajkait ingerelték, még mielőtt a tenyere befedte volna a szeméremdombját. Belerázkódott az érintésébe. Majdnem elhúzódott, de a férfi szemei mozdulatlanul tartották. Hatalmasat nyelt, ahogy a férfi ujjai mozogtak a teste felett, feltártak minden árnyékot, minden üreget, míg már képtelen volt nem fészkelődni, a teste mintha nem a sajátja lett volna.

– Nem értem, hogy mit csinálsz – mondta botladozva a szavakat, és egy kis kétségbeesést érzett. Még álmaiban sem gondolta volna, hogy egy nő ennyire akarhat egy férfit. – Nem lehet a szám és a tested között semmi. Azt akarom, hogy mindent érezz, amit veled csinálok. Máris mindent érzett. Hogy akarhatja, hogy ennél többet érezzen, anélkül, hogy megölné? Gyengéd lassúsággal simogatta a lábát, majd mutatóujjával hívogatóan intett neki. Solange teljesen elengedte, a kezébe adta a bal lábát, lehunyta a szemét, és próbált lélegezni a fantasztikus örömön keresztül. Lehetnek egy nőnek orgazmusai újra és újra, anélkül, hogy az embere ténylegesen benne lenne? Neki nyilvánvalóan igen, hiszen épp egynek a határán egyensúlyozott. Dominic ujjai tovább folytatták a maguk varázslatát rajta, és amikor elkészült, olyan óvatosan engedte vissza a lábát, mintha a legjobb porcelánból készült volna. Nem kérte meg ismét, hogy nyújtsa oda, Dominic maga nyúlt le a víz alá, és emelte ki belőle a jobb bokáját. Hálás volt neki érte. Úgy érezte, még moccanni is gyenge, megbabonázta a férfi arckifejezése. A mélyre vésett vonások. A vággyal telt sötét szemek. Annyira rá összpontosított, hogy még lélegezni is félt. Apró vízcseppek gördültek le a lábán, felfedték a selymesen sima bőrt. A férfi lehajolt és lenyalta a combjáról a vízcseppeket. Solange-ból kiszisszent a lélegzet. – Dominic! Elmosolyodott, és éppen olyan gyengéden visszahelyezte a lábát, mint ahogyan felvette. – Azt hiszem, kezded érteni. Az egyetlen dolog, amit értett, hogy ő a legcsodálatosabb férfi a világon. Ez alkalommal, amikor a kezét nyújtotta neki, egyetlen pillanatig sem habozott, hogy elfogadja. Talpra segítette a vízben, teljesen védtelenül állt előtte. És ezúttal, ahogy a tekintete végigjárt rajta, már meg sem próbált elrejtőzni. – Gyönyörű vagy. A forróság a hangjában pirulásra kényszerítette. – Elérted, hogy szépnek érezzem magam – felelte. És valóban. A tekintete láttán úgy érezte, mintha ő lenne a legkívánatosabb nő a világon. Milyen lenne szeretni és tisztelni egy olyan férfit, mint Dominic? Milyen lenne a gondjaira bízottnak lenni? Ebben egyetlen nő sem lehetett a segítségére, csak ő adhatott választ önmagának. A férfi meleg törölközőbe burkolta és megszárította. Rászánta az időt, nagyon alapos volt, odafigyelt minden részletre, hogy sehol se maradjon rajta egyetlen csepp víz se. Megdörzsölte a melleit, a hasát, sőt még a lábai közét is. Széjjelebb nyomta a térdeit, és meggyőződött róla, hogy a combjai, és a feneke is teljesen vízmentesek. A legkevésbé sem volt ez személytelen, ahogy titkon Solange remélte. Érintései szándékosan kihívóak voltak, elérte, hogy fészkelődni kezdjen. Hallotta saját légzésének változását attól függően, hol jártak éppen a kezei. Egyszer még a fejét is lehajtotta, hogy a szájával kapjon el egy szökevény cseppet a combján. Végül a lány egész teste kipirult, és élesen tudatában volt a férfinak. Belebújtatta a karjait a sárkány köntösbe, és megkötötte a derekán. A pókháló vékony anyag úgy csúszott a bőrén, mint a megelevenedett selyem. Mozdulatlanul állt, míg megszárította a haját. Meglepetésére meleg levegőt kezdett fújni a tincsek közé, miközben az ujjaival rendezgette a rakoncátlan fürtöket. Amikor elkészült, intett neki, hogy üljön a székre. A figyelmességétől elkábulva mosolygott fel rá.

– A nagynéném befogadott, amikor nyolc éves voltam, de mindig menekültünk, Dominic. Otthon tanított bennünket, és harcolni is tanultunk, fegyverekkel bánni, de nem volt… Körülnézett a kényelmes barlangban. Mindezt érte tette a férfi. – Mire tizenegy lettem, felelőssé váltam az unokahúgaimért. Fogalmam sincs, hogyan viszonozhatnám mindezt neked. A keze a tarkójára simult, odahúzta magához és lehajtotta hozzá a fejét. A lélegzet elakadt Solange torkában, amikor az ajka átsuhant az övén. Szinte belekábult annak az apró érintésnek a sokkjába. Elektromosság szikrázott fel benne újra és újra, forró, sistergő áradatot küldve végig az erein. A mellei megduzzadtak, a mellbimbói figyelemre sóvárogtak, túlérzékenyen sajogtak. Tűz égett mélyen a lábai között, lüktetett, szükségtől pulzált. Felegyenesedett, átfogta a vállát és odavezette a székhez. – Enned kell. – Enni? – nézett fel rá – Lélegezni nem tudok. Halkan felnevetett, a váratlan hang örömmel töltötte el. Nem is tudta eddig, milyen az öröm. Ahogyan azt sem, hogy létezik olyan férfi, mint Dominic. – Akkor, majd én lélegzem neked. Valószínűleg erre is képes lenne. Felkapott egy narancsot és elgondolkodott rajta, vajon honnan szerezte? – Félek, hogy csalódást okozok neked. Egyáltalán nem vagyok jó a kapcsolatokban. Kérdezd csak meg az unokahúgaimat. Csak azért viselnek el, mert rokonok vagyunk. – Azért viselnek el, mert szeretnek – helyesbítette Dominic, és kivette reszkető kezéből a narancsot, hogy ő maga hámozza meg.

12. Felfedeztél engem. Meggyógyítod az összes sebem és a lelki fájdalmaimat. Amikor az életem pörögve zuhant a mélybe, te elkaptál. Elfelejtettem hogyan kell mosolyogni, de te újra megtanítottál. Solange Dominicnak

Solange megpróbálta lelassítani a légzését, jól tudván, hogy közelről figyeli. Megköszörülte a torkát és megpróbált egészen nyugodtnak hangzani. – Nem hiszem, hogy az utóbbi években összesen töltöttem volna ennyi időt valaki társaságában. „Minan. (Enyém) – A szó csak egy puha, halk suttogás volt a fejében. Hangosan tette hozzá a folytatást. – Én sem. – Nem adta a kezébe a meghámozott narancsot, hanem leválasztott róla egy gerezdet és a szájához tartotta. – Ezek szerint együtt fogjuk megismerni ennek a módját. Solange-ban minden lecsendesedett. Az elméje megnyugodott, és azon kapta magát, hogy rendesen lélegzik. Egyszerűen csak össze kellett egyeztetnie a tüdeje ritmusát a férfiéval. Be és ki. Nem volt nehéz. Örökre együtt lesznek jóban és rosszban. Nem úgy tűnt, hogy kifogása lenne ellene, hogy a szavai csak bukdácsolnak, és hogy néha fogalma sincs róla, mit is csinál. Úgy tűnt, minden gyengeségével együtt elfogadja őt. Kinyitotta a száját és elfogadta a hűvös gyümölcsöt. Az szinte árasztotta magából az ízt. A narancs volt az egyik kedvence, és nagyon nehéz volt hozzájutni. Tudta, hogy kifejezetten az ő számára hozta létre. Úgy tűnt, mindenre aprólékosan odafigyel, kikutatja az elméje sarkaiból, hogy mit szeret, hogy biztosíthassa azt a számára. Végigfuttatta a kezét a gyönyörű köntösön. Láthatta alatta selymes bőrét, ami az apró, fehér sebhelyek ellenére is sima volt, az apró hegek ellenére, amiket mindig utált és rejtegetett, és amelyek, most bár teljesen szabadon voltak, valahogy mégsem számítottak. – Amikor a gyertyafény játszik rajtuk, olyanok, mintha élnének és táncra perdülnének a combodon. Ez egy végtelenül erotikus látvány Solange, legszívesebben a nyelvemmel venném őket üldözőbe. Meg fogom ízlelni minden egyes porcikádat, és azok az apró vonalak fogják szegélyezni a lakomához vezető utamat. Megint elpirult. Képtelen volt szabályozni a bőre alatt szétáradó színt, így inkább kinyitotta a száját, hogy egy újabb narancssárga szeletet csúsztathasson a nyelvére. A szavai ismét visszavonzották a figyelmét a testére, arra, amilyennek tűnt, érzéki görbéire, amiket kihangsúlyozott nyúlékony köntöse. A rajta szétszórt csillagok meg sem próbálkoztak azzal, hogy elrejtsék a mellei domborulatát, vagy csípője ívét. Fészkelődött egy kicsit, azt kívánta, bárcsak az ő széke is árnyékban lenne, mint a Dominicé. Végül keresztbe rakta a lábait. – Jobban szeretném, ha nyitva maradnál a számomra. A hangja olyan lágy volt. Nem parancsolt, ez csak egy egyszerű kijelentés volt. És neki nem is állt szándékában bezárni magát előle… Felpillantott az arcára. Nagy Isten, milyen gyönyörű volt! – Nem szeretnéd jobban, ha egy kicsit szemérmesebb lennék?

Ez, ha belegondolt, egy kissé vicces volt. A macskák egy csöppet sem voltak szemérmesek általában. Amikor alakot váltott, meztelen volt. Ez mind így volt ugyan, de ez a helyzet mégis valahogy teljesen más volt. – Én inkább abban reménykedem, hogy az egyetlen nő a számomra, érzi magát olyan kényelmesen a bőrében és bízik bennem annyira, hogy gyönyörködjön a szexualitásban. Természetesen szenvedélyes és érzéki vagy. Nagyon szeretek rád nézni és azt látni, hogy akarsz engem. Amikor érzem, hogy a tekinteted bejárja a testem, amikor nyíltan megnézhetem azt, ami az enyém, az nagy örömet okoz. Elmondva ez nagyon egyszerűen hangzott, Solange-nak mégis hatalmas erőfeszítés volt, hogy szétnyissa a lábait, és betekintést engedjen neki buja, sóvárgó nőiességére. Nem tudott segíteni magán, nagyon szexinek és kissé gonosznak érezte magát, de ettől függetlenül még mindig ez volt az egyik legnehezebb dolog, amit valaha is megtett. Hogy még nehezebb legyen, a forróság egy újabb hulláma nedvességet küldött a combjai közé. Dominic milyen beszívta a tüdejébe az illatát. Solange előre tudta a reakcióját, mint ahogyan azt is, hogy ezzel próbálja kicsalogatni a csigaházából, de kissé tartott attól, hogy mindez hová vezet. Az az egyszerű kis mosoly volt a legnagyobb elismerés, amit valaha is kapott. Megdöbbentő volt, milyen megnyugtató érzés a kedvében járnia, amikor sohasem törekedett arra, hogy bárki kedvében járjon. – Ez az én asszonyom. Enyhén meghajolt felé, ami az öröm egy hullámát küldte rajta keresztül. Furcsa, ódivatú gesztusai és hivatalosnak tűnő beszéde volt, de ez nagyon is illett hozzá, még csábítóbbá tette a lány számára. – Mi a terved? A férfi szemöldöke a magasba emelkedett, ő pedig talpig pirult. – Nem úgy – helyesbített –, hanem a vámpír táborral. Azt mondtad, hogy vámpírvért vittél a szervezetedbe, hogy az összeesküvésük résztvevőjének gondoljanak. Azt hiszed, hogy pusztán az élősködők miatt a véredben, elfogadnak? – Azok a vámpírok, akikkel eddig találkoztam, mind elhitték az élősködők hívását, de ha a közeledben vagyok, a paraziták soha nem aktívak. Ráadásul az előbb a véred vettem. – Odatartott a szájához egy újabb gerezdet és megvárta, hogy Solange beleharapjon. – Ha azt tervezed, hogy valahogyan követsz, az nem fog működni. Összeráncolta a szemöldökét. – Természetesen védeni fogom a hátad. És egészen biztos vagyok benne, hogy már azzal kapcsolatban is vannak terveid, hogyan öljük meg Brodrickot. – Természetesen. Teljesen megfeledkezett róla, hogy nem a harcos páncélzatát viseli. A szeme mélyebb zöld lett, megjelent benne a macska, és Solange rosszallóan meredt a férfira. – Soha ne kövesd el azt a hibát, hogy azt hiszed, nem tudom, mit csinálok. Ha komolyan gondolod azt, amit mondtál, és a társadnak tekintesz, aki veled egyenlő tiszteletet érdemel, és tényleg tudod, ki is vagyok valójában, akkor abban is biztosnak kell lenned, hogy védeni fogom a hátad. – Felállt a székből, és tökéletesen megfeledkezve a ledér köntösről, amit viselt, nyugtalanul járkálni kezdett fel-alá a barlangban, éppen úgy, ahogyan a macskája jöttment a bensőjében a felszín alatt. – Vagy elfogadsz olyannak, amilyen vagyok, vagy sehogy. Egyszerre mindkettő nem lehet. Soha nem lennék képes biztonságban várakozni, amikor te veszélyben vagy. Egyedül csak a csepegő víz hangja törte meg a csendet a barlangban. Észrevette, milyen idegessé, érdessé vált a légzése, mennyire felgyorsult a szívverése, a testében adrenalin hömpölygött.

A csönd kitartott, mígnem már az elviselhetetlenségig kifeszült. Dominic egyszerűen csak nézte azokkal a sötét, kifürkészhetetlen, merev ragadozótekintetű szemeivel, amik köteteket meséltek el. Felemelte az állát és egyenesen visszanézett rá. Védeni azokat, akiket szeret, a lényének legmélyebb magjában volt. Ha Dominic úgy gondolta, hogy néhány szexi segédeszközzel valami vagy valaki, mássá képes őt változtatni, akkor nagyon téved. Amúgy se jó ő ebben az egész szarban. Vissza kell térnie ahhoz, hogy ő egy Jaguár, és az őserdőben van a helye. Megérezte a bőre alatt az ismerős viszketést, a vadon hívása tombolt a bensőjében. Szökés… ez az egyetlen út. – Nagyon vad harcos vagy Solange. Mit teszel, ha nem tudsz csatát nyerni? Egyszerre harcolt a macskájával, és hogy működésre bírja a hangszálait. – Visszavonulok, és másik tervet csinálok. – Ellenem nem nyerhetsz csatát. Sem te, sem a macskád. Mindketten csak veszítenénk, ha ragaszkodnál egy ilyen harchoz. – Mit is akarsz pontosan mondani? Mert diktálni, egészen biztosan nem fogsz nekem. – Harcot keresel, de én nem vagyok hajlandó csatlakozni ebben hozzád. Megvan az a nagyon rossz szokásod, hogy olyan következtetéseket vonsz le, amik engem mindig a lehető legrosszabb színben tűntetnek fel. Solange kinyitotta a száját, majd újra becsukta, és igyekezett elnyomni magában a pánikot. Mert pánikba esett. Ráadásul a futáskényszere csak fokozta ezt. Amíg minden sejt a testében akarja a férfit, bármit megtenne, amit az akar. De ennél több önbecsülése van. Dominic egészen közel ment hozzá, nem törődve a figyelmeztető pillantással a szemeiben, egyik kezét a torkára simította, hagyta, hogy megérezze óriási erejét. A fizikai erőn felül pedig láthatta azt az iszonyatos hatalmat és önbizalmat, amit az évszázadok adtak a férfinak. A pillantása megrázta Solange-t. Rosszallást látott benne. Tiszta, hamisítatlan rosszallást. És ez fájt. Talán megérdemelte, de akkor is nagyon fájt. – Nem hazudhatsz sem önmagadnak, sem nekem Solange. Nem fogom hagyni. El akarsz tőlem futni, de nem az önbecsülésed miatt, hanem egyszerűen gyávaságból. Nem akarod rám bízni a tested és a lelked, én pedig túlságosan közel kerültem ezekhez. – Egymillió darabra törnék – védekezett –, hát nem látod? Nem vagyok az a nő, akit te akarsz. – Honnan tudod, hogy mit akarok, amikor nem vagy hajlandó sem meglátni, sem meghallgatni? Vártál egy alkalomra, amit úgy gondolod, most megtaláltál. Nem megmondtam, hogy tisztellek, mint harcost? Hogy úgy gondolom, egyenrangú társam, a másik felem vagy? Azt hiszed, hogy hazudtam? Dominic Dragonseeker vagyok, és egy Dragonseeker becsületét soha nem kérdőjelezték meg utóbbi párezer évben. Határozottan éle volt most, a máskor oly nyugodt hangjának. Solange érezte, hogy könnyek gyülekeznek a szemhéjai mögött. Hát persze, hogy elszúrta. Ez túl jó volt ahhoz, hogy igaz legyen. Vagy egyszerűen a boldogságba nem tudott úgy belekapaszkodni, ahogyan azt hosszú évekig tette a haragba és a bánatba. Dominic ujjai a torkáról hirtelen a tarkójára csúsztak, és masszírozni kezdte a feszült izmokat. – Lélegezz Solange. Egyszerűen csak vegyél lélegzetet. A tüdeje égett, mert egyszerűen képtelen volt levegőt préselni bele. A szégyen, az az érzelem, amit eddig nem is érzett még soha, keserűbb volt még a haragnál is. Dominic elé jött, egyenesen a felezővonalig. Ő mégsem adott neki valódi esélyt, nem igazán, nem a szíve mélyéből. Az elméje próbálta, a teste egyértelműen akarta, de a szívében olyan rengeteg félelem volt, annyiszor kitépték már, hogy nem mert újra elköteleződni. Kész volt elfutni a veszély legelső jelére. – Hát nem látod? Nem vagyok képes erre – mondta. – Állandóan megsebezlek. Még csak egy házban sem éltem soha férfiakkal. Táborokban éltünk, és megtanultuk megvédeni magunkat. Nyolc éves korom óta otthonom sem volt.

Még ő maga sem tudta, azért könyörög-e neki a hangja, hogy megértse, vagy azért, hogy hagyja elfutni. Dominic ujjai folytatták a lassú, csábító masszázst. – Akkor talán ideje lenne, ha lenne végre egy otthonod Solange. Én akarok az otthonod lenni. Add nekem a bizalmad. Tudom, hogy meg tudjuk csinálni. – Ehhez egy csodára lenne szükségünk – mondta Solange és megrázta a fejét. – Meg akarom tenni Dominic, tényleg akarom, csak éppen nem hiszem, hogy képes vagyok rá. Belenézek a szemedbe, és az egyik részem tudja, hogy teljes biztonságban leszek, ha neked adom magam, de eddig annyira szorosan kapaszkodtam az önmagam nyújtotta biztonságba, hogy azt hiszem, képtelen vagyok elengedni, és csak szabadon zuhanni. Hiába vagy te olyan csodálatos, még az életnagyságúnál is nagyobb hős, aki bevonult a rémálomnak nevezhető életembe, ha egyszer nem tudok hinni a hősökben. Ujjhegyével felfogta a könnyeit, belepottyantotta a tenyerébe és összeszorította őket. Solange élesen beszívta levegőt, ahogy újra kinyitotta a markát. Szikrázó, arannyal egymáshoz fűzött vörös és zöld drágakövek feküdtek a tenyerén. – A zöld a szemednek, a vörös a vérmérsékletednek, mindkettőhöz végtelenül vonzódom. Solange hátrahőkölt volna, ha a férfi nem tartja egyhelyben. – Túlságosan sok az erőd, egyetlen személy nem birtokolhatna ennyit, Dominic. Képtelen volt eltüntetni a hangjából a reszketést. – Te mondtad, hogy csodára van szükségünk – megérintette a kezét, hogy nyissa ki a tenyerét. Amikor megtette, beleejtette a karkötőt. – De már eddig is volt csodánk Solange. Te és én, magunk vagyunk a csoda. Mi volt az esélye annak, hogy majdnem ezerévnyi magány után itt foglak megtalálni, azon a helyen, ahová a végső csatám miatt jöttem? Sorra behajlította az ujjait, míg mind összezárult a karkötő körül. – Az a nő akarok lenni, akire szükséged van Dominic, de félek, hogy akkor önmagam veszítem el. – Hogyan veszíthetnéd el önmagad? – Megkérdezted mit teszek, ha egy csatát nem tudok megnyerni. Ellened hogyan győzhetnék valaha is? Te túl erős vagy. Nem csak fizikailag, azzal talán még képes is lennék felvenni a harcot. Még csak nem is a képességeid miatt. Hanem a benned lévő hatalom miatt. Az abszolút hatalom miatt, aminek a kisugárzását nem tudom nem érezni. A férfi elmosolyodott, és puhán hátrasimította az arca köré bukott hajtincseket. – Az a hatalom a tiéd Solange. A te védelmedért van ott. A boldogságodért. Hogy használhasd. A tiéd. Nem fogtad még fel igazán, de mindkettőnket intelligensnek és harcosnak gondolom. Ne ellenem harcolj. Harcolj velem. Harcolj értem. Nélküled nem maradhatok életben. Meg tudod csinálni? – Lehajolt hozzá, és egy puha csókot simított a szájára. – Te egy erős nő vagy, Solange. Megmentesz engem? Te vagy az egyetlen, aki képes rá. A lány szíve összeszorult. – Nincs neked szükséged rám, Dominic. Te tökéletesen… teljes vagy. Bármilyen nőd lehet, amilyet csak akarsz. Ez csak valami bizarr hiba lehet. A férfi megcsóválta a fejét. – A Kárpátiak sok szempontból valóban egy magasabb rendű fajnak tűnhetnek, főleg a rengeteg ajándékunkra való tekintettel, de igazság szerint, mint minden más fajnak, nekünk is megvannak a magunk gyengeségei. A Jaguárok és az emberek bárkivel képesek párzani, és gyakran összekeverik a testi vonzalmat a tartós kapcsolatokkal. A Kárpátiaknak csak egyetlen párja van. Az én másik felem te vagy. Nem létezhet rossz párosítás Solange. Téged szántak nekem. Ha úgy döntesz, hogy nem fogadsz el a magadénak, el fogok veszni. Solange visszapislogta a könnyeit, és lenézett a karkötőre, azon is a mélytüzű vörös kőre, ami a tenyerén fészkelt.

– Igazán nagyon-nagyon rossz természetem van – figyelmeztette a férfit –, és nagyon durva szám. Finom mozdulattal kivette a kezéből a karkötőt, és rögzítette azt a csuklója körül. Lehajolt hozzá, és egy újabb csókot simított a szájára, és közben lelopta a testéről a köntöst. – Akkor más elfoglaltságot is meg kell tanítanunk a szádnak. Gyakran álmodom erről. A teste azonnal reagált, melegség áradt szét benne. Dominic végtelen lassúsággal hajolt feléje, és ez csak fokozta benne a várakozást. A lábai kocsonyává váltak, vagy legalábbis pont úgy remegtek. Elakadt a lélegzete, amikor a karjaiba emelte, majd megfordult vele, és megpillanthatott egy kézi szövésű pokróccal letakart asztalszerűséget. Azonnal felötlött benne a kérdés. Hogyan csinálja ezt? – Azt hiszem, el kellene lazulnod. Már megint remegsz. – Kinyújtóztatta a kipárnázott asztalon. Solange felbámult a barlang mennyezetére. Olyan volt, mintha az éjkék, csillagokkal meghintett eget bámulta volna. Felismerte a sárkány konstellációt. Ez a sárkány szinte lángolt, mintha a csillagokat nem fakította volna ki az idő, és ők még mindig szárnyalnának. – Meg fogom masszírozni a fejbőrödet. Most semmi miatt nem kell aggódnod Solange. Nem számítok tőled semmire, nem várok el semmit. Csak hogy ellazulj. Az ujjai bár nagyon erősek, mégis végtelenül gyengédek voltak. A megbabonázó, halk hang, akár a bársony simított végig a bőrén, míg az ujjai varázsoltak. – Azt akarom, hogy átmelegedj kessake. És biztonságban érezd magad. Mert mindig biztonságban leszel a gondjaimra bízva. Ismered az összekötő rítust? Az unokahúgod beszélt neked erről? Dominic hangja egy egész oktávnyit mélyült. Solange élvezte a hangzását, koncentrált minden ritmusára, dallamára, és közben az égi sárkány égő szemeit és éles fogait bámulta. – Nem igazán. Vagyis nem értettem, amit mondott. Az elméje kissé elhomályosodott attól a tökéletes örömtől, amit az ujjai okoztak. Képtelenség lett volna nem ellazulni, amikor azok a hatalmas kezek egyszerűen kihúzták belőle a feszültséget. – A fajunk hímjeibe már születésük előtt belevésődnek az összekötő szavak. Amint elmondjuk őket az életpárunknak, a kötés létrejön lélek és lélek között. Úgy hisszük, hogy a lelkeket kettéhasították. A hímek a sötétség, a nők a fény. Még az ujjak színtiszta varázslata ellenére is összerezzent. – Egészen biztosan valami hiba történt. Bennem nagyon kevés fény van, mondtam neked. Én ölök Dominic. Előre megtervezem a támadást, és végre is hajtom habozás nélkül. – Dominic csendben várt, Solange pedig beharapta az ajkát és felemelte a karját, hogy újra megnézze a karkötőt. A smaragdok és a rubinok elkapták a gyertyák fényét, és szinte fellángoltak, mintha élnének. – Lehet, hogy ez nem pontosan van így. Az utóbbi időben már habozok – szaladt ki belőle a vallomás egy halk hadarással. Nem akart hazudni neki. – Az utolsó néhány alkalommal, amikor arra készültem, hogy megölök valakit, nagyon rosszul éreztem magam. De ha nem tettem volna meg, tudtam, hogy valahol, valamikor ártani fogok egy nőnek, és hogy nincs senki más, aki megállítsa őket. – Tudom mennyire nehéz volt ez bevallani még magadnak is, nemhogy nekem. – Az elismerés a hangjában megmelengette. Kissé megdöbbentette, amikor hirtelen fenyegetően fölé magasodott, de a kezei a vállain kezdtek dolgozni, azok az erős ujjaik belemélyedtek a minden megfeszült izmába, és lassan lecsillapodott a varázslata alatt. – Mégsem lehet szó hibáról kessake. Amikor meghallottam a hangod, az érzelmeim visszatértek. Miután évszázadokig csak az emlékeikből éltem, egy kissé viharosan árasztottak el hirtelen. Az volt az első gondolatom, hogy azonnal meg kell keresselek, és magammal kell vigyelek, ahogyan azt az őseim tették volna. Színeket látok. A puha, selymes hajad rengeteg színének minden egyes árnyalatát látom. – Elmorzsolt az ujjai között egy tincset. – Olyan gyönyörű.

Solange igazán megpróbálta visszafojtani az örömnek azt az apró nyögését, amit a bókjai váltottak ki belőle. Megpróbált a feje felett a sárkány szájára koncentrálni, míg a varázslatos kezek tovább folytatták a masszázst a kulcscsontjainál. Az érzés csontolvasztó volt. A teste finoman bizseregni kezdett, mintha az idegvégződései ébredeznének mindenfelé. Ennek ijesztőnek kellett volna lennie, de a tiltakozáshoz túlságosan is belekényelmesedett az extra szolgáltatásba. Úgy érezte magát, mintha szép lenne, és olyasvalaki, akinek gondját viselik. Úgy, mintha valóban védve és biztonságban lenne az életpárjával. – Miért nem vittél el? A hangja távolinak, álmosnak tűnt. Talán még egy kicsit szexinek is. De persze közel sem annyira, mint Dominicé. A kezei most a melleire simultak. A gyomorizmai görcsbe rándultak, ahogy elkezdte gyengéden, finoman masszírozni őket, és ezúttal nem érezte olajosnak a kezeit, mint eddig. A szíve kalapálni kezdett, felhívta a figyelmet egyre gyorsuló pulzusára. – Elvinni téged, az nem lett volna megfelelő eljárás a számodra. Néhány nőnek talán, de te kessake, én kicsi macskám, csábítást igényelsz. Ravaszságot. Szeretgetést. El kell nyernem a bizalmad, és nem akarnám azt semmilyen más módon, mint így. Solange tekintete az arcára ugrott, amikor a hüvelyk és mutató ujja közé fogva morzsolgatni kezdte a mellbimbóit, majd meghúzgálta őket. Hűvös, mégis gyorsan forrósodó érzést hagyott hátra a mellbimbóin az érintése, mintha mentolos olajat cseppentett volna rájuk. – Jól érzed magad ettől Solange? A tested végtelenül szexi, egy olyan kísértés, aminek egyre nehezebben tudok ellenállni. Nagyon is érzékeny vagy, és ez végtelenül csábító a számomra. Lehajtotta a fejét, selymes éjfélfekete haja végigsiklott a mellkasán, ami csak tovább fokozta az érzés erejét, amikor mélyen a szájába szívta a mellbimbóját, és megsimogatta a nyelvével. Solange hallotta a saját halk, elfojtott nyögését, ami leginkább egy könyörgéshez volt hasonló. Gyengéden összenyomta a két mellét, elfordította a száját, és rátalált a bánatos, eddig elhanyagolt mellbimbójára is, míg a másikat ismét az ujjai szerető cirógatásában részesítette. Az öröm olyan intenzív volt, hogy Solange csípője önkéntelenül felemelkedett. Aztán Dominic kezei lejjebb haladtak, megtalálták és elsimogatták a görcsös izmokat a mellkasán és a hasán is a kényelmes, lassú masszázzsal. – Látod már Solange, hogy te vagy az egyetlen nő a világomban? Az az egy nő, aki dönthet az életemről, vagy a halálomról? Te vagy a világom közepe és ez örökre így marad. Amikor azt mondom, hogy az örömöd az enyém, azt szó szerint gondolom. Érzem a tested válaszait. Érzem, hogyan pihen meg az elméd csakúgy, mint a tested, hogyan lazulnak el az izmaid, és örömmel tölt el, hogy én vagyok az, hogy én vagyok az egyetlen férfi, aki megteheti ezt érted. Hogy én vagyok az egyetlen férfi, akire a tested reagál, és az elméd elfogadja ezt. Az ujjai még alacsonyabbra siklottak, tenyerét rásimította felhevült szeméremdombjára, majd becsúsztatta nyirkos combjai közé. Solange-ból szaggatottan kirobbant a lélegzet, amikor az a fantasztikus kéz folytatta a csontolvasztó masszázst feszes combizmain. Egészen végiggyúrta a vádliján át a talpáig, míg végül pocsolyává olvadva feküdt az asztalon. Rátette a kezét a vállára, arra ösztökélve, hogy megforduljon. Alig tudott magában ehhez elegendő erőt összeszedni félig izgalmi, félig ellazult állapotában. Elfordította a fejét az egyik oldalra, ahogy Dominic az oldala mellé simította a karjait és elkezdett dolgozni a vállizmain. – Miért mondtad, hogy nem kísérhetlek el, ha a vámpírok gyűlésére mész, amikor pontosan tudod, hogy nem leszek képes távol maradni? – mormolta a szavakat le-lecsukódó szempillákkal, ahogy Dominic a hátát vette kezelésbe.

Ismét valami olajféleséget használt. Kissé mentolos volt az illata, és ahogy bedolgozta az izmai közé, egyre jobban felmelegedett. Még abban sem volt biztos, hogy ez egyáltalán olaj, vagy a teste válaszol csupán a kezeire, de még a legmélyebb bensője is megmelegedett tőle. Végiggyúrta a karjait, majd a derekán folytatta, míg már szinte dorombolt. Egy tisztavérű Jaguár sem tudott dorombolni, de ebben a pillanatban nagyon hálás lett volna érte, ha a faja képes erre. – Nem lehetsz a közelemben, vagy az ő közelükben. Mihelyt az élősködők megéreznek, mozdulatlanná dermednek, és a vámpírok azonnal kiszúrják, hogy vagy te, vagy Brodrick van a közelben. Csinálnunk kell egy jó tervet. Odadörzsölte az arcát a puha pokróchoz. – Ez volt az, amit megpróbáltál elmondani, de én elhamarkodottan ítélkeztem. – Igazából, valószínűleg én is besegítettem a megfogalmazásommal. Talán alaposabban is megválogathattam volna a szavaimat. A kezei a háta alján egészen fantasztikusak voltak. – Azt hiszem, te tényleg az vagy, ahogyan hívnak Dominic. Jó nevet kaptál. Domináns hajlamaid vannak. Sajnos nekem is, bár kételkedem benne, hogy velem születtek, sokkal inkább kifejlesztettem őket. – A harci készségeid rendkívüliek, csakúgy, mint a bátorságod egy csatában – ismerte el a férfi. A dicsérete mintha meleg fényt árasztott volna el rajta. A kezei lejjebb mozdultak a fenekére, mélyen, alaposan átgyúrta az izmait, míg egészen elernyedt. Néhány lopott simítással végigcirógatta feneke merész ívét, mielőtt szétválasztotta volna a lábait. Solange előbb arra gondolt, hogy tiltakozik, máris jobban fel volt izgatva annál, mint amit valaha is el tudott volna képzelni magáról. De most a talpától indult felfelé a masszázs, úgyhogy engedelmeskedett, így biztonságban érezte magát. Hányszor bicegett le ide, a jéghideg barlangba véresen és fájdalmak közepette úgy, hogy csak ezt az egy dolgot kívánta, egy masszázst. Visszaemlékezett rá, hogy az álomférfinak elmesélte, hogy gyakran képzelődik masszázsról. Megmelengette a gondolat, hogy a férfi emlékezett rá és gondoskodott neki erről a csodás élményről. Még soha életében nem érezte magát ilyen elkényeztetettnek. A férfi kezei kitartóan haladtak felfelé a lábán, és a lány lélegzete beszorult a torkába, amikor a sürgető dörzsölés a térde fölé ért. A mozdulatok mintha kisugároztak volna magasabbra, a lábai közötti csomópontba, és képtelen volt megállítani az árulkodó újabb nedvességhullámot is, ami elöntötte. Ténylegesen érezte a hüvelyének pulzálását, üressége sóvárgását. Egy aprócska hang szökött meg belőle, mire gyorsan a szájába tömte az öklét. Azt kellett volna mondania a férfinak, hogy álljon meg, de egyszerűen a mennyországban érezte magát. – Tehát, van valami ötleted, hogy mitévők legyünk? Megpróbálta kizárni az összes zavaró dolgot és kizárólag a csatára koncentrálni, de túlságosan tudatában volt az erős ujjaknak, amik egyre közelebb és közelebb értek a testén ahhoz a helyhez, ahol a legnagyobb szüksége volt rájuk most. – Úgy gondolom, van még néhány napunk a nagy találkozó előtt. Több vámpír is van a területen. Szeretnék megbizonyosodni róla, hogy távol maradnak Zacarias embereitől. Összeráncolta a szemöldökét. – Meg tudod tenni? – Mindenképpen megpróbálom. Ez egy nagyon nehéz és bonyolult biztonsági intézkedés lesz, vérre lesz szükségem. – Nincs ellene kifogásom, hogy használd az enyém – mondta Solange, és csak azután tudatosult benne, hogy ez mennyire igaz. Ezerszer inkább gondoskodna róla, mint bárki másról. Amikor végül átvergődött azon a félelmén, hogy a férfi meghódította, nagyon is erotikus élménynek találta. Dominic ujjai végigsiklottak a fenekén, és becsusszantak nedves hasadékába.

Elakadt a lélegzete és átfordult. Egyetlen pillanatig se tudta volna tovább elviselni a kezét. Még soha életében nem érezte magát ennyire sóvárgónak. Felegyenesedett és segített neki felülni. Ahhoz túlságosan ernyedt volt, hogy álljon. – Nem tudom mennyire biztonságos az bármelyikünk számára is, hogy a véredet veszem. Addig semmiképp, míg nem kapom meg a szükséges információkat a vámpíroktól. – Bármelyikünk számára? Solange-nak nehezére esett ránézni. Olyan gyönyörű volt, annyira meztelen, a bőre kipirult, a légzése már szinte érdesnek volt mondható. Nem csak őt befolyásolta az érintésével, ő is befolyásolódott azáltal? – A véred megöli az élősködőket, és nekem egyelőre szükségem van rájuk – mondta. – És éppúgy, mint neked, nekem is végtelenül érzéki érzés a véredet venni, de nem merem megkockáztatni, hogy átalakítalak. Hogy érzed most magad? – Sokkal jobban. Köszönöm. – Jobban ellazultál? Beleharapott az ajkába. Nem akart hazudni neki. Éppen elég problémát vállalt vele anélkül is. Két ujjával megemelte az állát. – Mi az kessake ku toro sívamak? (szeretett kis vadmacskám) Azt hittem megállapodtunk, hogy amikor felteszek egy kérdést, akkor választ is várok. Vagy nem olyan egyszerű? Megpróbálkozott egy mosollyal és megrázta a fejét. – Egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek akkor hangzik, ha te mondod. – Mi az, amit félsz elmondani nekem? Most amiatt volt zavarban, hogy a férfi állt előtte meztelenül, az ő testét pedig olyan tűrhetetlen vágy hevítette, hogy képtelen volt egyenesen gondolkodni, arról már nem is beszélve, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, amikkel ezt elmondhatja neki. Megint egészen kiszolgáltatottnak érezte magát. Miért ilyen iszonyatosan nehéz kifejezni a szexuális szükségleteit? Mi többet akar tőle? Ahogyan azt mondta, hogy neki is érzéki érzés a vérét venni, a hangja elmélyülése, a dallama, amúgy is felgerjesztett testét valamiféle őrjöngésbe taszította. Megdermedt. Saját tomboló teste, kétségbeesett vágya a kielégülésre egyáltalán nem biztos, hogy elegendő lenne ahhoz, hogy az agya megengedje, hogy küzdelem nélkül megkapja őt. Hiszen ő a szó legklasszikusabb értelmében Jaguár, és ezt annyira nehéz lenne elmagyarázni. – Ez annyira kínos, és nem akarok csalódást okozni neked. Tessék. Kint volt. Elmondta neki az igazat. Lehet, hogy suttogott, de legalább sikerült dadogás nélkül kimondania a szavakat. – Csalódást csak akkor tudsz okozni, ha nem bízol meg bennem annyira, hogy elmondd a szükségleteidet. Hogyan írhatná le azt a lassan épülő, égető, hajlíthatatlan fájdalmat, ami nem volt hajlandó csillapodni? Csend telepedett közéjük. A férfi teste egészen mozdulatlan volt, a pillantása összefonódott az övével, nem engedte, hogy félrenézzen. – Én nagyon… – a hangja elcsuklott, és megrázta a fejét. – Úgy érzem, mintha elevenen elégnék. Fájok. Egy lassú, rövid mosoly fénylett fel a száján. – Értem? Én okozom azt a fájdalmat? – Az ujjai a hasára simultak, majd lassan lecsúsztak a sima szeméremdombra. Lassan tett néhány masszírozó mozdulatot. – Én tettem ezt veled? A nedvességed engem üdvözöl? Lehunyta a szemeit, a feje hátrabicsaklott az érintésétől. A teste valahol mélyen pulzálni kezdett. – Persze, hogy téged. Fogalmam sem volt, hogy lehet így érezni.

– Soha nem kellene elbújnod az elől, aki vagy Solange. Vagy a szükségleteid elől. És természetesen, főleg nem kellene megpróbálnod elrejteni őket előlem. Én vagyok az egyetlen, aki kielégülést adhat neked. Érted mit mondok el neked? Csak én. Azt akarom, hogy öleld magadhoz önmagadat nőként, az én nőmként. Soha nem értettem, hogy egy nőnek miért kellene szexuálisan, vagy bármilyen más módon kielégületlennek lennie. A társaknak meg kellene bízniuk annyira egymásban, hogy megosszák egymással a szükségleteiket. – Nagyon gyengéden a vállára tette a kezét, és kényszerítette, hogy visszaheveredjen az asztalra. – Csak lazulj el újra, és hagyd nekem, hogy azt tegyek, amit akarok. Solange lenyelte az aggodalmait és hagyta, hogy elmozdítsa, a fenekét lehúzza egészen az asztal végéig, hogy a lábai egészen lecsüngtek. Széthúzta a combjait, ahogy lehúzta oda, a talpait lesimította a padlóra. Az első reakciója azt diktálta, hogy össze kellene csuknia a lábait, de a kezei olyan gyengéden pihentek meg a térdei belső oldalán, hogy azon kapta magát, hogy képtelen megmozdulni. Megpróbált egyenletesen lélegezni. Nem fizikailag akadályozta, hanem megnyugtatta az elméje hatalmával. Nem akarta, hogy abbahagyja, csak ne érezte volna magát ilyen végtelenül sebezhetőnek. A teste nyitva állt a férfi előtt, még a legintimebb része is. Ő egy nő, és el akarta fogadni az elfoglalást. Egy halk zokogás tört fel belőle. Elfoglalás. Így tekintene a szexre? A szeretkezésre? Mi a baj vele? Hogyan lehetne képes elviselni, hogy halálosan retteg egy ennyire természetes dologtól? Akarta Dominicot. Szüksége volt rá. Olyan végtelenül felajzott volt, hogy biztos volt benne, hogy az illata átjárja a levegőt. De mégsem mozdult. Nem tudott mozdulni. Dominic fölé tornyosult teljesen meztelen testének, ismét egészen felöltözve, de még ezt a helyzetet is különösen izgatónak találta, különösen, amikor a férfi félig lehunyt szemhéjai mögül, mohó sóvárgással a tekintetében, végigpillantott a testén. Láthatta a nadrágja dudorodásából, hogy kőkemény, vastag, teljesen készen áll rá. Ő okozta azt. Solange Sangria, a nem-olyan-tökéletes testével, a hülye dadogásaival, és a több millió hibával, amit máris elkövetett rövidke kapcsolatukban. Ő okozta azt az óriási merevedést, egy bámulatos, erőteljes, nagyon érzéki férfin. – Amikor ilyen apró kis zokogások törnek fel belőled Solange, azoknak a gyönyörtől kellene lenniük, és nem az ideges gondolataidtól. Nem vagy még kész arra, hogy egyesülj velem. Amikor készen állsz, gondoskodni akarsz majd a szükségleteimről. Az lesz az egyetlen dolog az elmédben. Minden más megszűnik azon kívül, hogy a kedvemre tégy, mint most én neked. És ennek így is kell lennie. Az ujjai körülcirógatták a melleit, majd fölé hajolt és egyszerűen birtokba vette a száját. Az öröm sokkja elektromos ütésként száguldott le nőiességének magjába. Felnyögött, ahogy a nyelve összekuszálódott az övével, párbajra hívta azt. Soha nem csókolt meg így még senkit. Egyszer sem. Semmi sem készítette fel rá, hogy Dominic elsodorja magával egy érzéki, kápráztató világba, ahol a teste egyszerűen megszűnt az övé lenni. Követelőző falánksága volt a legbirtoklóbb dolog, amit valaha tapasztalt. A szája átvette az uralmat az övé felett, kikövetelte az igazodást. Akkor sem lett volna képes megállítani, ha akarja. Kényszerítő, csábító természete mellett ízelítőt kapott sötét vágyából, a szenvedélyéből, ami miatta emelkedett az egekig, olyan erővel törve utat, akár egy tomboló folyó. Úgy tűnt, felfalja a száját, újra és újra megcsókolta, erős kezei keretbe foglalták az arcát, miközben habzsolta őt. Csak amikor a karjai maguktól elkezdtek a nyaka köré fonódni, akkor eresztette el, hogy fogaival belecsípjen az alsóajkába, elég erősen ahhoz, hogy a meglepetés tűzcsóvát indítson a lány melleiből a lábai közéig. Újra felnyögött, ahogy végigcsókolta az utat a melle domborulatáig.

Egy pillanatra odadörgölte az orrát, amitől a szíve még nyugtalanabb lett, és a csípője megmoccant. – Szeretem ezt a hangot. Nagyon szexi – mormolta a mellbimbójának. Még mielőtt válaszolhatott volna, beszívta szájának tűzforró katlanába, erősen megszívta, a nyelvével megütögette, megnyalogatta, míg a másik mellbimbóját váltakozva hol sodorgatta, hol meghúzgálta. Solange hallotta a saját félbetörött kiáltását, érezte, hogyan emelkedik meg a csípője. Nem tudta, hogy ennyire érzékeny lehet. A háta elívelt az ágytól, hogy közelebb kerülhessen hozzá, kényszeresen kulcsolta a karjait a feje köré. Megpróbálta visszafojtani a sóvárgás apró kis zokogó hangjait, de az önfegyelme éppúgy cserbenhagyta, mint a gondolatai. Apró fények villantak lehunyt szemhéja mögött, érzések árasztották el. Dominic tovább pazarolta a melleire a figyelmét. Érezte a mellbimbóin fogai karcolgatását, és hallotta hogyan változik meg a légzése… miatta. Minden miatta történt. Az elméjében volt, fokozta örömét azzal, hogy megmutatta neki a sajátját. Imádta a melleit. Órákat tudott volna pusztán azzal eltölteni, hogy szopogassa, lakomázzon belőle, ingerelje, kínozza. Néhány kép, amit elkapott a fejében, igazán sokkoló volt, de egyben végtelenül erotikus, és ő abban a pillanatban hajlandó volt megadni neki bármit, ha enyhíti végre azt a rettenetes nyomást a testében. A haja végigsöpört a bőrén, ahogy végigcsókolta az utat a hasán át, néhány pillanatra megállt a köldökénél, hogy a nyelvével ingerelje, majd tovább haladt még lejjebb. – Ez az oka annak – mormolta a csupasz szeméremdombjába –, hogy nem akarok semmit a szám, és a bőröd között. Azt akarom, hogy mindent érezz, amit csak adni tudok. A kezei a fenekére simultak és megemelte a csípőjét, a nyelve végigsuhant a hasadékán egy lassú, majdhogynem bágyadt nyalással. Megugrott a kezeiben és felkiáltott a sokktól. Az a kétségbeesett, már-már szűkölő hang nem lehetett az övé. – Mmm… Finom. Olyan az ízed, akár a nektárnak. Remélem, jól érzed így magad kessake, mert van egy olyan érzésem, hogy ez lesz a kedvenc időtöltésem. Előbb végtelen lassúsággal, ráérősen, finoman kínozta, csókolgatta, nyalogatta, felkutatta, míg ő csak vonaglani tudott a szája alatt. Aztán a nyelve mélyen alábukott benne, Solange-ból tüdejéből pedig kiszáguldott a levegő. Aztán azt a kemény kis gombot cirógatta, ahol mintha a teste összes idegvégződése összpontosult volna. Majdhogynem rázkódott az elragadtatástól. Dominic pontosan úgy lakomázott, mintha tényleg ez lenne a legkedvesebb időtöltése. Szakértő nyelve soha nem állt meg, és amikor szopogatni kezdte a csiklóját, majd a nyelvével pöckölgette, Solange elcsukló kiáltásai könyörgéssé váltak. Az ujjai alapos lassúsággal mélyedtek el benne, majd lenyaldosta róluk a nedvét. Remegés gördült végig a lányon, csak megtörten nyöszörögni volt képes, könyörögni a kielégülésért. A szíve a füleiben dübörgött, a méhe versenyt lüktetett a pulzusával. A teste egyre szorosabbá és szorosabbá vált, míg az érzés már kibírhatatlanná fokozódott. Megpróbálta rátolni magát a szájára, csípője kontrollálatlanul vonaglott. Az éhségnek, amit egyre nagyobbra épített benne, nem volt vége még a láthatáron sem. Megrémült, hogy megtébolyodik, sírt, vergődött az asztalon, kiáltásainak, könyörgésének hangjai betöltötték a barlangot. A hajlíthatatlan száj nem állt meg, a nyelve megpöccintette apró, szinte izzó magját, majd végtelen lassúsággal elmerült benne, hogy még több nektárt húzhasson elő, és átlökje minden határon, amit valaha is gondolt, vagy akár elképzelt volna. Zokogott, esdekelt, megígért neki bármit, ha végre hagyja neki a kielégülést. A csípője önmagától emelkedett, és adta magát a szájába. A gyönyörű kínzás okozta öröme olyan mélységesen mély volt, hogy az már a fájdalommal volt határos.

– Dominic, kérlek – esedezett. – Szükségem van… „Rám. Rám van szükséged.” A szavak az elméjében visszhangzottak. Dominic felemelte a fejét, a szemei szinte rubinvörösen ragyogtak, egy sötét, vad ígérettel, ami majdnem megállította a szívét. Akkor lehajtotta a fejét, és még egyszer megszívta azt a forró, legérzékenyebb kis pontot, majd megpöccintette a nyelvével gyorsan és keményen. Két ujja mélyre nyomult belé, és ő sikoltozva fuldoklott, a teste rászorult, akár egy satu, az orgazmus olyan gyorsan, és keményen csapott le rá, hogy a háta elívelt az asztaltól, csípője pedig a keze felé rándult. Könnyek folytak végig az arcán, és amikor felemelte a kezét, hogy letörölje őket, a férfi gyengéden lefogta. Letörölte az izzadságot a bőréről, mintha soha nem is lett volna ott, megízlelte a könnyeit, mintha egy finom bor lenne, hátrasimogatta átnedvesedett haját, míg ő lassan visszaereszkedett a földre a világrengető tiszta boldogság hullámai közül. Olyan végtelenül gyengéd volt, hogy úgy érezte, mintha szeretetbe bugyolálták volna, ami olyan dolog volt, amit már rég elfelejtett. Felbecsülhetetlen dolgot adott neki és nem csak a szeretkezés elragadtatását. Újra érezte a reményt. Megnyugtató hangon suttogott a fülébe, elmondta neki, mennyire szép. Amikor talált magában elegendő energiát hozzá, felemelte a kezét, és sorra végighúzta a mélyre vésett vonásokon az ujjait, majd az apró kis égéshegeket, amik lehúzódtak egészen a válláig. – Úgy érzem, mintha azok közül a tündérmesék közül az egyiknek a közepében lennék, amiket a nagynéném mesélt nekünk. – A hangja remegett, a szempillái nedvesen álltak össze, a szája reszketett. – Igazi vagy Dominic? Merjek hinni benned? A karjaiba vette és a mellkasához szorította. – Igen. Belebámult a kényszerítő szemekbe. Nem mozdult. Nem beszélt. Csak várt. Már felismerte ezt. Nem érdekelte mennyi időbe telik neki, míg rájön a dolgokra. Ha időre volt szüksége, azt adott neki. Solange-ban megmozdult valami. Kicsit védtelennek érezte magát, a férfi megnyerte bizalmának apró aranyrögét, és ez végtelenül kiszolgáltatottá tette őt a számára. Soha nem engedte meg magának, hogy szüksége legyen valakire, a halál túl könnyedén vett el tőle mindenkit. Megtanulta ezt a leckét nagyon fiatalon. Senki sem volt biztonságban. Sem a szülők, sem a kisbabányi testvérek. Még a barátok sem. Senki. Ha szeretni merte őket, hamarosan elszakították tőle őket. – Nem engeded, hogy visszaadjam – suttogta. – Sokkal többet adtál annál, mint amennyiről tudsz kessake. Kimerült vagy. Most pihenni fogunk, és holnap rendesen eszel. Rámosolygott, de túl fáradt volt ahhoz, hogy rámutasson, mennyire parancsolónak hangzott megint a férfi. És talán tényleg az is volt. De neki most muszáj volt aludnia. Szinte észre sem vette, hogy megnyitotta a földet, hogy lelebegtette oda magukat, és hogy szorosan magához húzta.

13. Álomszeretőm, életpárom, ismered minden részem. Minket örökre kötöttek össze, lelket a lélekkel. Erősen tartsd a szívem. Dominic Solange-nak.

Dominic az egyik pillanatban halott mozdulatlanságban feküdt, a következőben erőteljes dobbanással indult el a szíve, levegő járta át a tüdejét, a szemei felpattantak. Teljesen éberen ejtette le az ujjait a vastag, puha bundára, ami betakarta. Valamikor a nap folyamán, Solange átváltott jaguár alakra. Valami annyira zavarta, hogy úgy érezte, talán szükség lehet az állati alakjára, hogy megvédje magukat, míg ő alszik. „Minan, ébren vagy?” Szeretet volt a hangjában. A nap még nem ment le, de már nagyon közel járt hozzá. Érezte a teste bizsergésén, ami elmondta neki, hogy az éjszakai égbolt nem vette még át annyira az uralmat, hogy megvédhesse a bőrét. „Hallottad őket? Ez ébresztett fel? Egy ideig dolgoztak a barlang bejárata körül, de a biztonsági intézkedéseid kitartottak. Brodrick nem volt velük.” – A nőstényjaguár felemelte a fejét és olyan lassan, bágyadtan nyújtózott egyet, amire kizárólag a macskák képesek, de ő kieresztette a karmait is, mintha tesztelte volna őket. Az izmok kötelekként fodrozódtak fényes, gazdag, homokszín, sötét foltokkal megszórt bundáján. – „Semmi szükség rá, hogy még felemelkedj” – tette hozzá – „el fogom vezetni őket innen, ha túl közel jönnének. Átgondoltam a helyzetet és tudom, hová viszem őket.” Ez volt az ő nője. Nyugodt. Tárgyilagos, amikor a halállal kellett szembenéznie. A legcsekélyebb félelem nélkül, könnyedén tudott kezelni bármilyen csatát, de amikor nőként nézett vele szembe, szégyellőssé és védtelenné vált. Az éles kontraszt a két fele között az egyike volt annak a rengeteg dolognak, amit nagyon érdekesnek talált benne. Csak ő lehetett az asszonya egyedül. Más férfi soha nem láthatja a szexi testét puhán, kipirultan, egészen felizgatva, csak egyedül ő. Senki más nem láthatja a szemeiben azt a zavaros kábulatot. Az a Solange, akit a világ látott, csak az egyik oldala volt, de az övé volt mindkettő, és ezzel mérhetetlenül elégedett volt. – Azt reméltem, hogy ma reggel egy csókkal ébreszthetlek – vidámsága beleáradt a hangjába is. A jaguár felé fordította a pillantását, csíny villant a ragyogó zöld szemekben. Hosszú, rózsaszín nyelve megvillant, és reszelősen végignyalta az arcát. Nevetésben tört ki. A jaguár elégedetten hunyorgott, szemlátomást szinte vigyorgott. Dominic lelökte magáról, óriási erejét felhasználva. Amikor a macska lefordult mellé a földre, egyenesen rávetette magát. Solange eltekeredett az útjából, hogy egy jó fél méterre tőle kuporodjon le újra, ugrásra készen. Újra próbálkozott, de állandóan elgurult, kifordult alóla, átugrott rajta. Párává oldódott. „Ez akkora csalás” – vádolta, és a macskája szemei figyelték a párát, ami kiáramlott, egyenesen fel a barlang padlójára.

Tudta, hogy nem bánja. Megvoltak a saját képességei. Akár hat méter magasra is fel tudott ugrani, akár negyven kilométeres óránkénti sebességgel is képes volt futni. Rugalmas gerince volt és radarja, ami elárulta neki… Halk nevetés gúnyolódott vele. Rossz helyen kereste. Felugrott utána a felszínre és keresni kezdte. Érezte őt, de nem látta. Felnézett. Dominic a mennyezetről vetette rá magát, a hátára érkezett lovagló ülésben, a lábait a hasa köré fonta, míg a karjai a nyakát ölelték. Meghemperedett a földön, újra és újra átfordult, amíg meg nem érezte, hogy a fogás meglazul. Kihasználva hatalmas erejét, Solange bő három méter magasra ugrott fel a levegőbe, és fejjel előre kezdett visszazuhanni a földre, átdobva Dominicot a feje fölött. Rávetette magát, még mielőtt ismét feloldódhatott volna, párnás mancsával lecsapott a mellkasára. A férfi nevetett, szó szerint felhajította a levegőbe, míg ő bukfencezve egyet, talpra állt. Gyors volt és erős, Solange-t öröm töltötte el bukfencezős, birkózós durvulásuktól. Már mindketten rég elfelejtettek játszani. Solange a levegőben pördült meg, átvetődött a barlangon és támadott, az utolsó pillanatban emelkedve két hátsó lábára, mielőtt egymásnak ütköztek volna, hatalmas mellső mancsaival megtámaszkodott a széles vállakon, míg Dominic az állat vállaira tette a kezeit. Így táncoltak egy környit, mindketten megpróbálták hátrafelé tolni a másikat. Dominic hirtelen közvetlen közel lépett hozzá, has préselődött a hashoz, átkarolta, és már-már fájdalmas erővel szorította magához. „Változz. Érezni akarom, milyen, amikor a karjaimban váltasz alakot.” Tudta, hogy a hangja csábít. A teste hajthatatlanul kívánta a lányét, az egyre sürgetőbb sóvárgást percről percre nehezebb volt figyelmen kívül hagyni, még sok évszázados önfegyelme ellenére is. A puha, lágy görbéi mellett szeretett volna felébredni, még akkor is, ha azok egyelőre nem lehetnek az övé. Szüksége volt rá, hogy megcsókolhassa tökéletes száját, és ehhez akaratlanul felhasználta hipnotikus hangját is, bár az igen csekély hatással volt a királyi vérvonalra, mégsem tudta magát leállítani. Solange halkan nevetett a fejében, hangja keresztülcsillámlott minden egyes idegvégződésén. Érezte, hogy elméje belecsusszan az övébe. „Arra gondoltál, hogy „fájdalom egy király fenekében” csak meggondoltad magad, mert tudtad, hogy én is veszem az adást, ugye?” Dominic odadörzsölte az arcát a jaguár pofájának vastag, puha bundájához. „Inkább a te csodaszép fenekedre gondoltam. Válts alakot, míg tartalak.” Ez ugyanolyan nehéz feladat volt, mint futás közben váltani. „Kihívsz? Tudod, hogy meg tudom csinálni.” – A férfi érezte önbizalma izzását. Solange gondolatai lágyabbakká, bensőségesebbé váltak, jobban kinyitotta neki magát, mintha az elfogadása lehetővé tenné, hogy ellazulhasson a társaságában. – „Nagyobb segítség lennék a vadászaton ebben a formában.” „Ez igaz, és vissza is válthatsz, mielőtt elindulunk, de most egy nőt szeretnék a karjaimban tartani, és jó estét kívánni neki.” Ez részben volt csak igaz, hiszen valójában a kezeivel is fel akarta térképezni a testét, no és a szájával is, örök időkre emlékezetébe vésni minden merész ívét és csábító görbületét. A fejében érezte meg először a mozgást, lélegzetelállító volt a pillanat, amikor a nő alakjáért nyúlt a gyors, intelligens elme, felerősödött az épp csak éledezni kezdő, puha, szégyellős érzékiség, Solange gondolataiban pillanatnyi habozást váltott ki a felismerés, hogy meztelenül lesz a karjaiban, de bátran szembenézett vele, hogy megtegye azt, amit kért tőle, mert örömöt akart neki szerezni.

Vágyakozott az elégedettségre a szemeiben és az elméjében, és arra az apró mosolyra, amivel mindig megajándékozta, amikor megtett valamit, amit kért tőle. Mindez, nemcsak hogy szinte megalázó volt Dominic számára, hanem hihetetlenül nagy felelősség is. Érezte a csontjai megcsavarodását, hallotta a változással járó reccsenő hangokat. A dús bunda végigsimított a karjain és a mellkasán, majd felszívódott. A pofa visszahúzódott. A jaguár elfordította tőle a fejét, és leejtette az állát, hogy megvédje Dominic torkát egy esetleges balesettől. „Rám nézz. Egyenesen a szemeimbe.” Nem akarta elveszíteni ezt a hatásos pillanatot. Hogy láthassa odamenni magához. Sóvárgott erre a pillanatra. Bele kellett néznie a macskája szemébe és látnia kellett, hogy a nője hogyan jön a felszínre hozzá. Hogyan emelkedik fel, egyedül csak neki. Soha nem tenne ilyet bárki más közelében, nem lehetett tanúja annak a pillanatnyi teljes kiszolgáltatottságnak, hogy teljesen az ő védelmére volt bízva, mert jaguárként már nem tudta volna magát megvédeni, emberként pedig még nem. A bámulatos zöld szemek ráragyogtak. Minden intelligenciájukkal. Látta őt, ott a belsejében. Összezáródott a tekintetük, szorosan ölelte őt abban a legvédtelenebb pillanatban, és közben érezte szívösszerántó félelmét, magába szívta belső küzdelmét, hogy rá merje bízni az életét, a legmélyebb lényegét annak, aki ő volt. Tudta, hogy amivel harcol, az ő maga, a saját, vad, megfoghatatlan természete, ami ragaszkodni akart hozzá, hogy továbbra is rejtőzve maradjon, távol a világtól. Solange érte harcolt, hogy felfedhesse magát előtte a leggyengébb állapotában is. A szemei egészen finoman változtak, még mindig ferde metszésűek maradtak, és még mindig óriásiak, de sokkal emberibbekké lettek. Majdhogynem rémültnek tűnt, de nem nézett félre, nem kerülte a tekintetét, míg alakja egy filigránabb, az övénél sokkalta kisebb testté olvadt. Dominic odaszorította az immár selymes, puha idomokat saját, kemény testéhez, és figyelte, ahogy a félelem helyét lassan felváltja az öröm a lány szemében. A hosszú szempillák megremegtek, az édes, imádnivaló félénkség belopózott a ragyogó zöld szemekbe, egyetlen pillantásától az összes védelmező ösztöne felbolydult, a felszínre tört. Még mindig fogva tartotta a tekintetét, míg lehajtotta hozzá a fejét, ráérősen, centiméterről centiméterre, arra várva, hogy megtalálja önmagában természetes érzékiségét. Szüksége volt arra, hogy akarja őt, épp annyira, mint ahogyan szüksége volt a földre, ami minden egyes napon megfiatalította. A ragyogó szemek buján becsukódtak. Az ajkai szétnyíltak a várakozástól. Ellopta a lélegzetét, amikor az ajka rásimult az övére. Keze végigsiklott görbéin a nagyon is királyi fenekére, felhúzta magához, hogy a dereka köré csavarhassa a lábait, miközben egy pillanatra sem eresztette a száját. Nagyon kemény volt, merevedése kiteljesedett, fájdalmassá vált, és amikor Solange bejárata egy pillanatra megpihent férfiassága lüktető fején, a kísértés szinte több volt, mint amit képes volt elviselni. Mégis erőt vett magán, biztosra kellett tudnia, hogy ő az, akit a lány akar és bár ezt Solange sem akarta bevallani magának, még mindig nem volt teljes bizalommal iránta. Még nem adta át magát teljesen neki. A hátára fektette a masszázsasztal szövött takaróján, és végigfuttatta a kezeit a testén, míg csókolta. Amikor felemelte a fejét kicsivel később, a lány kissé zavartnak, kábultnak, és talán csalódottnak is tűnt. – Jó estét Solange – köszöntötte. A ragyogónak indult félmosoly szemöldökráncolásba fordult, ahogy a lány tekintete a hasához simuló súlyos merevedésére esett. – Nem értem. Nyilvánvalóan akarsz engem.

– Igen. Lemosolygott rá, a hüvelykujjával elsimogatta azokat a ráncokat a szemöldökei között. – Én is akarlak. – Egy kicsit. Nem eléggé. Kétségeid vannak, Solange. A zöld szempár pillantása egy töredékpillanatra elszakadt az övétől, épp csak egy villanásnyira, de ez is elég volt ahhoz, hogy világosan megmutassa, hogy igaza van. A lány megrázta a fejét. – Akarlak. A testem állandóan felizgult állapotban van. Ezt nehezére esett bevallani. Egészen biztos volt benne, hogy hatalmas erőfeszítésébe került, hogy elmondja neki az igazat, és elöntötte némi diadalmámor, amiért mégis megtette. Sokkal közelebb volt a teljes elfogadáshoz, mint ahogyan gondolta. – Akárcsak az enyém – értett egyet. – A különbség csak annyi kessake, hogy én vágyom arra, hogy gondoskodhassak a szükségleteidről. Te, szintén a saját szükségleteidről akarsz gondoskodni. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, majd hirtelen becsukta, és a szemöldökráncolás ismét elmélyült. Az arcát tanulmányozta, majd a tekintete visszasodródott újra fájdalmasan hatalmas, szégyentelenül meredező erekciójára. – Nem kölcsönös lenne? – A számomra nem. Éreznem kell az elfogadásodat Solange. Az elmédben és a szíved mélyén. Teljes lelkedből. Ha éget az, hogy a kedvemben járj, ha az lesz az egyetlen dolog, ami számít, akkor tudni fogom, hogy elfogadtál. – De én, elfogadlak Dominic – a szempillái leereszkedtek, az ajka megremegett. Gyengéden végigsimított az arcán. – Amikor a magamévá teszem a testedet, nem lehet az elmédben kétely Solange. Nem számít, mit kérek, meg fogsz bízni bennem annyira, hogy kérdés nélkül megtedd, mert tudni fogod, hogy minden gondolatom kizárólag te vagy. A biztonságod. Az egészséged. A kényelmed. Ha szeretkeznék veled most, hogy eleget tegyek a tested követelésének, még mindig kétségek maradnának benned, hogy valóban magad miatt szeretlek-e, vagy azért, mert muszáj. Solange hátrahőkölt. Határozottan jól olvasta hát. Nem érti, hogyan szerethetne bele. Még csak azt sem hitte, hogy ez egyáltalán lehetséges. – Én nem vagyok egy jó ember Dominic. Megfogta az állát és felemelte, míg a csodazöld szempár a szemébe nem nézett. – Én sem. Legalábbis nem úgy, hogy az előkelő világ is annak lásson. Éppúgy, mint te, életeket veszek el. Minden nap élet, vagy halál döntéseket hozok évszázadok óta. És én még csak nem is kételkedem magamban, mint te, talán mert már olyan régóta kergetem az élőholtakat. – Ez nem ugyanaz. A Jaguár hímek a saját fajtám. – Még voltak érzelmeim, amikor megöltem a legjobb barátomat Solange. És Zacariast is meg kellett volna ölnöm, ha nem avatkozol be. Te mentetted meg az életét. A lány felsóhajtott. – Nem szeretném, ha hamis benyomásaid lennének arról, ki is vagyok én. Halkan felnevetett. – Belenézek az elmédbe és egy gyönyörű lelket látok. Nekem ragyogsz. Vedd fel az egyik ruhádat, és egyél valamit. Később vadászni megyünk. Vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. Ahogy elfordult, váratlanul végigsimított a merevedésén. Belerándult. Minden idegvégződése őrjöngve lángolt. Solange egy pimasz kis mosolyt küldött neki a válla fölött, miközben odasétált a kis alkóvhoz, a csípője most valahogy sokkal határozottabban ringott. Képtelen volt megállítani a száján szétterjedő ragadozómosolyt. Figyelte, ahogy előhúzza a csillogó vörös darabot.

– A zöldet. Látni akarom, hogy összeillik-e a szemeddel. – A zöldet? Mintha kissé elcsuklott volna a hangja. Nem egészen állt még készen arra, hogy egy mikroszkopikusan mini, tökéletesen testhez tapadó, és semmit el nem rejtő ruhában, bármilyen más ruhadarab nélkül parádézzon előtte. Tudta, hogy nagyon keményen tolja kifelé Solange-t a komfortzónájából, de már abban sem volt egyáltalán biztos, hogy ő maga meddig képes kitartani. Muszáj volt kikényszerítenie a bizalmát, egyszerűen szüksége volt rá. Solange megnedvesítette az ajkait, de nem fordult vissza. Habozott, de sikerült kikényszerítenie magából, hogy visszategye a hosszú piros ruhát, és kihúzza a zöld semmiséget. Beletelt egy kis időbe, míg beletekergőzött és eligazította a csípőjén. A rugalmas anyag minden egyes görbéjére rátapadt. Már ahol volt, ami tapadjon egyáltalán, mert rengeteg bőrfelületet hagyott nagylelkűen teljesen szabadon. A spagetti pántok viszont úgy illeszkedtek a vállaira, mintha csak ráöntötték volna őket. Ez adott neki némi önbizalmat. Hátrasimította dús, hullámos haját, mielőtt megnézte volna magát az egészalakos tükörben. A ruha nem csak a szemeit emelte ki, hanem az egész testét. A kétcsíknyi felsőrész szinte még a melleit is szabadon hagyta, kivéve a mellbimbóit. De mivel szinte egészen átlátszó volt, átsejlettek rajta a mellbimbói, aminek kihegyesedő csúcsai szinte átbökték a vékony kelmét. A két sáv V alakban egyesült a szeméremdombja fölött, de ahogy mozdult, az is felvillant, éppúgy, mint ahogyan a köldöke is átsejlett az anyagon. Megfordult, és a válla fölött átnézve megvizsgálta hátulról is. A hátát és a fenekét, szintén jóformán csak a V alakú pántok takarták. Világosan látta, hogyan kukucskál ki alóla pimaszul a hátsó fele. Csak bámulta magát, megdöbbenve azon, hogy egy ilyen rafinált, leleplezően felöltöztető ruhadarab mennyire fel tudja izgatni. Nagyon szexi volt, és az is, hogy ezt maga Dominic készítette neki, bízott abban, hogy viselni fogja. Azt akarta, hogy a férfi maradjon a felfokozott sóvárgás állapotában, hogy amikor erre a legközelebb alkalom nyílik, már ne legyen képes ellenállni neki. Amikor visszatért a barlang fő részébe, lágy fények játszottak a falakon, a vörös fény izzott a medencében, és egy terített asztal várta gyertyákkal. Dominic öltönyt viselt. Magas volt. Jóképű. Pompázatos. Szívdöglesztő volt a bőrszíjjal hátrafogott hajával, állandóan változó, most éppen türkizkék szemeivel. Az elegáns öltönyt kifejezetten az ő elképesztően széles vállaira és keskeny csípőjére szabták. Óvilágibbnak tűnt, mint valaha. Nagyon udvariasan megfogta a kezét, félig meghajolt, megcsókolta az ujjízületeit, majd a könyökhajlatába simította a tenyerét, és odavezette az asztalhoz. Kihúzta előtte a széket, és várta, hogy leüljön. – Hallom, hogy dobog a szíved – suttogta a fülébe, amikor előredőlt, hogy betolja alatta a széket. – Az enyém ritmusát követi. Dominic legnagyobb meglepetésére és örömére, Solange felmosolygott rá, és a mosolyában csábítás volt. Elmozdult, alig pár centiméternyit ugyan, hegyes mellbimbói mégis nekifeszültek a keskeny kis anyagsávnak, és azonnal odavonzották magukra a figyelmét. Az ujjai önkéntelenül mozdultak, hogy egy finom érintéssel végigsimítsanak a meredező kis rügyeken. – Hogy a kedvemben járj, megtetted, amit kértem tőled Solange. Köszönöm. – Szerettem volna látni a szemeidet – ismerte be a lány lesütve a tekintetét. Kinyitotta a tenyerét, és megmutatta neki a karkötőjéhez illő vörös-zöld drágakövekkel ékes fülönfüggőket. – Szabad? – Persze.

Nyugodtan tartotta a fejét, míg elhelyezte a füleiben a fülbevalókat. Arra számított, hogy a lyuk kifúrása kissé fájdalmas lesz, de meg sem érezte. Megérintette az egyiket. – A zöld pontosan illik a ruhához. – A kövek a szemeidhez illenek – helyesbített szelíden. És mit látsz az én szemeimben? Átsétált az asztal túloldalára, és leült a vele szemben elhelyezett székre. Egy palackért nyúlt, és töltött a szikrázó folyadékból az egyik borospohárba, egy másikból valami sokkal sötétebbet a sajátjába. A gyertyafény játszott Solange arcán, simogatta puha bőrét, megvilágította macskája szemeit. A vágy mélyről, fájdalmasan támadt fel Dominicban, a teste azonnali, brutális rohammal válaszolt. Solange éppen olyan gyönyörű volt belülről is, mint kívülről, akár így gondolt magára, akár nem. – Szeretem, ahogy rám nézel – mondta a lány –, amikor elégedett vagy, hogy eleget teszek egy olyan egyszerű kérésednek is, mint hogy azt viseljem, amit szeretnél. – Végigfuttatta a kezét a csípőjén. – Ez egy gyönyörű ruha. De nem aggódsz amiatt, hogy Jaguár hímek vadásznak a közelünkben? Tekintete követte az ideges mozdulatot, ahogy Solange tenyere a csípőjéről végigcsúszott a combján. A ruha nagyon szexi volt, a teste pedig egyenesen lélegzetelállító a lágy, pislákoló fényben. Szerette, ahogy a fény játszott az arcán. Nem volt túl ügyes abban, hogy elrejtse előle a gondolatait, és Dominic azon kapta magát, hogy szinte szárnyakat kap, amikor megérintette az elméjét és látta, hogy a vágy, hogy a kedvére tegyen, egyszerre tette boldoggá és izgatottá Solange-t. Kezdte úgy látni magát, ahogy ő látta, nőiesnek, szexinek, na és legelsősorban teljesen az övének. Intett neki, hogy lásson hozzá a steak-hez, és megvárta, hogy megtegye, amit kér, mielőtt válaszolt volna. – Igazából kétlem, hogy ránk vadásznak. Inkább tűnnek idegesnek, mint vadászoknak. Túl sok vámpír egy területen azt jelenti, hogy bárki veszélyben van, aki melegvérű. Solange átcsoportosította az apróra vágott falatokat a tányérján. – Sose tudom meg, hogy csinálod ezeket. – Még soha életemben nem ültem le egy asztalhoz, hogy megosszam valakivel az étkezést – mondta. – Ez számomra új és nagyon kellemes tapasztalat. Azon kapta magát, hogy képtelen levenni a szemeit a lányról. Bármit tett, ő gyönyörködött benne. Abban is, ahogyan rágott és nyelt. Az apró, ideges pillantásaiban. Ahogy az egyik keze lesodródott lehetetlenül rövid ruhája aljához, és megpróbálta lejjebb rángatni. Ahányszor csak megmoccant a széken, csupasz feneke arrébb mozdult a szék fényezett fáján, és ő kapott egy lenyűgöző pillantásnyi betekintést lábai közére. Az asztal fölé hajolt és várt, amíg a hosszú szempillák felemelkedtek. – Arról álmodom, hogy felizgatlak újra és újra, amíg csak a tested képes forró, édes nektárt termelni. Szeretem hallani, ahogy nyögsz, nyöszörögsz, számomra az a legszebb muzsika kicsi macskám. Szeretném hallani, ahogy könyörögsz, hogy soha ne hagyjam el a tested. Ugyanazon a semleges tónuson tartotta a hangját, mint amin a vámpírokat és a Jaguár hímeket tárgyalták ki. Solange szemei nagyra nyíltak. Az egész teste elpirult, nyugtalanul moccant meg a széken. Dominic elcsípte a levegőben felajzottságának illatát. A lány nyelvének apró, rózsaszín hegye kivillant a szájából, hogy megnedvesítse az ajkait. A hajszálvékony zöld anyag alatt a mellbimbói még inkább kihegyesedtek. – Nem mondhatsz ilyeneket. – Ez az igazság. – Egy tálnyi gyümölcs felé intett a fejével. – Abból is enned kell valamennyit.

– De nem tudok enni, ha ilyeneket mondasz. – Hátratolta a haját onnan, ahol az az arca köré esett. A keze remegett. – Azt hiszem, amióta itthon vagyunk, állandóan izgalmi állapotban vagyok. – És az rossz? A szemei felizgatták, és az az aprócska dorgálás, amit a hangjából hallott, csak egy újabb forrósághullámot indított el benne. – Igen, az, amikor arra kellene koncentrálnunk, hogy megtervezzük, hogyan maradsz életben egy olyan találkozás után, amikor besétálsz, ki tudja hány vámpír közé, akik mindannyian nagyon szeretnének darabokra szaggatni, és a véredből lakomázni. – Mielőtt gondolkodni kezdenék azon, hogy megpróbáljam túlélni a vámpírokat, arra kell módot találnom, hogy azt a hajthatatlan fájdalmat túléljem, amit miattad érzek Solange. Bármit teszek, nem akar elmúlni. – Szándékosan leejtette a kezét makulátlan, gyűrődésmentes nadrágja elejére, felhívva a lány figyelmét a vaskos dudorra. – Ezt te okozod. A macskaszemek megváltoztak. A már-már fájdalmasan szégyellős nő eltűnt, felváltotta egy csábító démon. Felvillantott egy apró, szinte önelégült mosolyt, ahogy felvette a szikrázva gyöngyöző pohár pezsgőt, miközben újra megmoccant a székén, akaratlanul ismét felhívva a figyelmét buja melleire. – Határozottan nagy megkönnyebbülés, hogy nem csak én szenvedek. Dominic hangja egy egész oktávnyit esett. – Szenvedsz? Lenyalta a pezsgőcseppeket az ajkáról. – Tudod, hogy igen. – Miért? – Van néhány saját álmom – mutatott rá –, és amikor alszol, végiggondolom az összeset, hogy mit is szeretnék veled tenni. – Pillanatnyilag tiéd az összes létező figyelmem. Hátradőlt a széken, a szíve dübörögni kezdett. Végre! Rá gondolt, és arra, hogyan tudná a legnagyobb örömet adni neki. Láthatta megjelenni az eltökéltséget a szemeiben éppúgy, mint az izgalmas, lenyűgöző száján. – Valójában – igazította helyre a lány –, mindig az enyém a teljes figyelmed, folyamatosan rám koncentrálsz. Eléred, hogy ne csak szépnek érezzem magam, de szexinek és fontosnak is, akire folyamatosan vágyakozol. Úgy érzem miatta maga, mint aki számít. – Ez mind valóban igaz rád. A lány bekapott egy újabb falat steaket, és egy apró szemöldökráncolással pillantott az arcára. – Sok időm volt rá, míg aludtál, hogy rájöjjek, hogy ez csupán a bátorságról szól. Meg kell találnom magamban a bátorságot, hogy teljesen a kezeidbe adjam magam. – Amikor ismét felnézett, még mindig ott volt szemeiben az eltökéltség, de már egy kis félelem is keveredett belé. – Ezt akartad elmondani, ugye? – Bólintott. Az önfelismerésnek ebben a fantasztikus pillanatában Solange szebbnek látszott, mint valaha. – Azt akarod, hogy felismerjem, hogy ez az oldalam ugyanolyan fontos, mint a bennem lévő harcos. – Ez nem csak az én számomra fontos Solange – értett egyet –, hanem neked is. – Sokkal könnyebb higgadtan szemlélni ezeket a dolgokat, amikor jaguár alakban vagyok. Biztonságban érzem magam. – Azt akarom, hogy velem is biztonságban érezd magad – emelkedett fel Dominic szemöldöke. – Biztonságban is érzem magam és mégsem – mondta Solange, megmutatva, hogy valóban olyan okos és intelligens, amilyennek gondolta. – Valahogyan egyensúlyba kellene kerülnöm veled. Van bennem egy olyan érzés, hogy összegabalyodni veled olyasmi, mint a tűzzel játszani. – A nyakában szinte kirívóan lüktetett a pulzus. – És én nem akarom megégetni magam.

Küldött neki egy ragadozómosolyt. – Egyedül te döntheted el, hogy méltó vagyok-e rá, hogy rám bízd magad. Csak te döntheted el, hogy nekem adod-e a szíved Solange. A lány beleharapott egy almába, és a gondolataiba merült. – Ha megtesszük ezt, Dominic… – Amikor – javította ki –, amikor megtesszük. Mert az nem kérdés, hogy az enyém leszel kessake. Valahogyan el fogod érni, hogy elfogadj. Annyira közel volt most Solange. Érezte hogyan nyúl az elméjéért, ahogyan azt is, mennyire nagyon neki akarja adni magát, de az árulástól való félelme szinte megdermeszti. Imádta, ahogy ugyanúgy, mint a macskája, óvatosságból előre kiszámolt és kielemezett minden egyes lépést. A tartózkodó viselkedése pedig csak olaj volt izgalma tüzére. Vett egy mély lélegzetet. – Amikor megtesszük, aztán lesz egy közös jövőnk. Ez mit jelent a számodra? – Természetesen összekötlek magammal – felelte, és elkapta a tekintetét, amit aztán nem is eresztett el. Solange majdhogynem görcsösen nyelt. – Oké, ezt értem. És aztán? – A véredet veszem, a magamévá teszem a tested, és így teljesen az enyém leszel. Sem a hangjában, sem a szemeiben nem volt egy cseppnyi kompromisszumkészség sem. Solange mellei megemelkedtek, ahogy vett egy szaggatott lélegzetet. Letette a villáját és ismét felemelte a kristálypoharat. – Mindig minden olyan egyszerűnek hangzik, ha te mondod. – Mert egyszerű is Solange. Amikor csatázunk, egészen rám bízod az életed, és én is rád bízom az enyémet. Ugyanerre a bizalomra van szükségem akkor is, amikor kettesben vagyunk. Enyém már a megbecsülésed, és hűségesebb vagy, mint bárki más, akit valaha is ismertem. És én is neked adom ezeket örökre. Megint megnedvesítette a száját. – Bízom benned – felelte, de habozás volt a hangjában. Ismét rámosolygott. – Kezdesz bízni bennem, és ez számomra bámulatos ajándék. Köszönöm a belém vetett hited. Itt ülsz egy olyan ruhában, amit én készítettem neked, mert megkértelek rá. Pedig ez nagyonnagyon sokba kerül neked. Lágy rózsaszín öntötte el a bőrét, még inkább kiemelte szemei smaragdzöldjét. – Dominic, mi lesz utána? Juliette átváltozott. MaryAnn is. Minden életpár átalakul? – Általában, de ez döntés kérdése. Ha nem akarnád, akkor megöregedhetnél és meghalhatnál, és természetesen én is azt választanám, hogy veled együtt megöregszem és meghalok, amikor hátrahagyod ezt az életet a következőért. A gyertya nagyot lobbant, vetett egy sötét árnyat a falra. Dominic azonnal talpon volt. Ellenség nem hatolhatott át a védelmi rendszerén. Abban biztos volt. Mégis… Lassan fordult, követte a sötét árnyékot. „Láttam egy pillanatra. Beleolvad a sötétségbe, ha abbahagyja a mozgást.” Solange egyetlen mozdulattal húzta át a fején a ruhát, majd gondosan lefektette a szék karfájára, mintha becses kincse lenne. Abszolút semmi pánik nem volt a mozdulataiban, és Dominic legszívesebben rámosolygott volna. Ő volt a világ egyetlen nője, aki tökéletesen megfelelt neki, ez nem lehetett kérdéses. Minden téren. Minden mást félretolt, minden félelme, kétsége elmúlt, felszínre jött a harcos, aki vele vállvetve bármilyen ellenféllel képes szembenézni. „Vámpír? Jaguár?” Dominic nem volt képes megérezni a szagát, bár minden ösztöne azt sugallta, hogy nincsenek egyedül.

„Nem hiszem. Talán a jaguáromnak nagyobb hasznát vennénk.” Alakot váltott anélkül, hogy kikérte volna erről a véleményét, bízott saját ösztöneiben, ahogy csatában mindig. Dominic a veszély legelső jelére megérezte magában a nyugtalan suttogást, hogy talán elveszíti. Elkezdett aggódni, hogy mi lenne, ha történne valami a lánnyal, de még ebben a nagyon furcsa pillanatban is tudta, hogy nem akarna Solange nélkül egyetlen pillanatig sem tovább szembenézni az élettel. Enélkül a vad, ádázul harcos lelkű, érzéki, mégis végtelenül szégyellős nő nélkül. „Engedj magad elé.” – A gyomrában az összes izom egyetlen tiltakozó csomóvá ugrott össze. Fogalma sem volt róla, mivel van dolguk. Solange nem is kérdezte, sokkal inkább elvárta, hogy teljesítse a kérését, és míg a harcos azonnal igent mondott neki, a férfi teljes erejéből lázadozott benne. Ráébredt, hogy totális háborúban áll a saját ösztöneivel. – „A macskám már tombol. Ő érzi azt, ami van itt velünk.” – Dominic arra végleg képtelen volt, hogy maga elé engedje a hatalmas macskát, de odasiklott az oldalához. A ragadozó ugrásra készen összehúzta magát és felemelte a pofáját. – „Szereti a sötétséget. Világítsd ki a barlangot.” Dominic habozás nélkül megtette, és egy töredékmásodpercre megpillantott valamit, ami besurrant abba a repedésbe, ahonnan a víz folyt be a medencébe. Beazonosítani ugyan nem tudta, de most, hogy összeolvasztották Solange-al az érzékeiket, „érezte” a lényt. A lány és a macska, egy és ugyanaz volt, így megérthette a mintákat a jaguár fejében. „Soha nem találkoztam még ilyesmivel, mint ez.” „Mondd el.” „Nagyon kicsikének tűnik, talán akkora, mint egy házimacska, de árnyszerű, mintha nem lenne anyagi teste. A vízen keresztül jött be, úgyhogy úszni egészen biztosan tud.” Dominic is világosan látott négy lábat, úgyhogy ennek valamiféle állatnak kellett lennie, vagy legalábbis valami hasonlónak. „Karmai vannak? Úszóhártyái talán?” Dominic mélyet lélegzett, és ráhagyta magát a méltán híres jaguár hallásra és látásra. De még így is annyira kevés illat volt, hogy az egyáltalán nem segített a lény beazonosításában. „Lehet, hogy mindkettő. Beugrott a sötétbe, mielőtt igazán megnézhettem volna. Bundát hallottam nekisúrlódni a repedés falának.” Szinte hallhatatlan nesz, a jaguárja mégis tájékoztatta róla Solange-t. „Vadászik ránk?” „Valamire vadászik. Nem érzek félelemszagot. Te?” Ő sem érzett. Most, hogy tudta, hová bújt el a teremtmény, párává oldódott, átzúdult a barlangon, és beszivárgott utána a repedésbe. Üvöltés töltötte be a barlangot, a dolog kivette magát a falból, a termete növekedésnek indult, jó hat méterre magasodott fel, keresztülszárnyalt a levegőn, kimeresztett karmai a jaguár szemeit célozták meg. Solange az utolsó tizedmásodpercben fordult el tőle, a karmok így a nyakát érték, mély barázdákat szántva bele és az oldalába is, ahogy a lény a földre zuhant. Az árnyékmacska támadásának fájdalma Dominic fejébe is berobbant, aki tökéletesen egybeolvasztotta a lánnyal az elméjét. Solange megpördült és lesújtott a betolakodóra. A hatalmas mancs átsiklott a lényeg nélküli testen. A lény újra ugrott, immár a barlang bejáratához közel eső sziklák árnyékába, a mérete ismét nem volt nagyobb egy házmacskáénál. „Rendben vagy?” Megpróbálta távol tartani az aggodalmát a hangjától. Az egyiküknek sem tenne jót. Solange nagyon is képes kezelni bármilyen harci helyzetet, akár még vámpírok ellen is. Ez a… valami sem képes felborzolni az idegeit. Válaszként egy vállrándítással felérő gesztus érkezett a lánytól, ami csak megerősítette, hogy jól ítélte meg.

„Mi ez?” „Valami nagyon veszélyes.” – Dominic újra testet öltött a macska oldalán. – „Távolodj el tőlem, de hagyj magadnak elegendő helyet a harchoz, ha újra támadna.” „Úgy gondolod, hogy rám vadászik?” Tökéletesen nyugodt volt a hangja. „Ezt fogjuk tesztelni. Adok neki egy esélyt magam ellen is.” Hallotta, hogy Solange lélegzete elakad, de egyetlen szóval sem tiltakozott, bízott benne, hogy pontosan tudja, hogy mit csinál. Kitakarta a lény látómezejéből a jaguárt, hatalmát, jelenlétét felerősítette az egész barlangra, még a termetét is tovább növelte. Solange egészen kicsinek tűnt mögötte, főleg, hogy ugrásra készen kuporodott össze a földön, távol maradva a barlang falaitól, hogy maradjon tere a manőverezéshez. Dominic arra koncentrált, hogy megpróbálja az elméjével elérni a teremtményt. Semmit sem talált. Egyáltalán semmit. Még csak üres hely sem, ami az elrejtőzött élőholtakat szokta körülvenni, amiket maga a természet is utálkozva elkerül, nem voltak agyi hullámok, hő kép, abszolút semmi, mintha a lény nem is létezett volna. Ez elgondolkodtatta. Létezhet az, hogy egy hallucináción osztozik Solange-al? Hogy lehetséges, azt tudta, de jelen esetben nagyon valószerűtlennek tartotta. Ő egy ősi, akit nagyon nehéz becsapni. A vér viszont, ami foltot ejtett a jaguár bundáján, nagyon is valódi volt. A magasból alápergő piszok volt az egyetlen figyelmeztető jel. Felemelte a fejét, és egy pillanatra elkapta a mennyezeten átrohanó árnyék képét, ami akár egy fekete csík, az árnyékokból vált ki, és közéjük is olvadt be újra. „Feléd megy” figyelmeztette a lány, miközben a levegőbe rúgta magát, hogy megpróbálja a kezei közé kaparintani a szerzetet. A két tenyere egymásnak csapódott egyenesen az árnyékmacska testén áthussanva, de a forró lélegzetét érezte, és ahogy a lény átvetette magát fölötte, a durva bunda is végigsimított a bőrén. Solange a levegőben találkozott össze vele, ezúttal szélesre tátott pofával próbált belemarni a mellkasába. Ismét csak áthaladt a testén, de ahogy a teremtmény zuhanni kezdett, visszapördült, beleakasztotta a karmait a hátába, fogai a nyaka után nyúltak, ledöntötte a padlóra. Üvöltve, fújva forogtak egymás fölött, ahogy a lény megpróbált egyre mélyebben harapni a nyakába, hogy elérhesse a vénáját. Dominic keményen, villámgyorsan lecsapott, lerántotta Solange hátáról a macskát. Érezte a markában a szőrt, a súlyos izmokat, vér spriccelt rá, majd a lény ismét testetlenné vált, és ismét árnyként csúszott ki az ujjai közül. „Solange! Beszélj hozzám!” A lány lélegzete, egy hangtalan fájdalomkiáltással zúdult elő belőle. Alakot váltott és egyik kezét a nyakára szorította. A vér szinte ömlött az ujjai között. Dominic megpördült, odarántotta magához, a tenyerét felváltotta a sajátjával, hogy elállítsa drága vér további elvesztését, és kiégesse az ereket. A lény ismét alakot öltött, leugrott a földre, és vadul nyalni kezdte a vért a földről. „Csukd be a szemed.” Óvatosságból, ő maga szorította rá a tenyerét a szemeire. A láng csíkba nyúlva leugrott az asztalra állított gyertyáról, a medence alján lévő pedig csatlakozott hozzá a másik irányból. Vakító fehér fény izzott fel a barlangban az általuk alkotott tűzhídból, ami kétfelől csapott le a teremtményre, mielőtt az ismét megléphetett volna. A szerzet kékes-lilás lángokba borult, mintha szétrepedt volna, óriási méretűre növekedett, szinte elfoglalta az egész teret, az iszonyú méretű, üvöltő száj telis tele volt tüskeszerű fogakkal. A lábai megszilárdultak, a gerince meghajlott. Dominic csőszerű nyúlványokat látott a szájában, amik tele voltak vérrel, Solange vérével, és a szíve kihagyott egy dobbanást, amikor ráébredt az igazságra.

Az árnyékmacskát, éppen ezért küldte valaki. Hogy begyűjtse Solange vérét. Valaki tudott a királyi vér erejéről, és a saját gonosz céljaira akarta azt felhasználni. A teremtmény figyelme most először fordult Dominic felé, eddig látszólag tudomást sem vett a jelenlétéről. A rá irányuló szemek vörös-feketék voltak, homályosak és üresek. Egy szívmegállító pillanatra, az a tekintet ragyogó ezüstbe fordult, alattomos intelligencia költözött belé, amíg körülnézett a barlangban. Még mielőtt a szemek Solange-ra fókuszálhattak volna, Dominic rávetette magát a lányra, a földre döntötte és teljesen eltakarta a testével, fölöttük a groteszk, ocsmány száj még hatalmasabbra nőtt, az ezüst szemek pedig a környező teret fürkészték. Dominic megpöccintette a tüzet, majd a kezével belelegyezett a levegőbe, a viharos erejű szél, amit gerjesztett, vad, izzó labdába préselte a tűzgerendát. Az ezüstös szemek visszafordultak üres kékes-lilába. A száj még szélesebbre tárult, a rémület egy iszonyú, szívszaggató sikolya után az üvöltő lángok egyetlen pillanat alatt felfalták a lényt. A tébolyultan őrjöngő lángok közepén, Dominic megpillantott egy icipici árnyékforgácsot, ami reménytelenül próbált kiszakadni a testből és a víz irányába lopakodni. Egy újabb tűzcsóvát indított útjára, célba vette vele, és elégedetten szemlélte, hogy az beleomlik a földön felhalmozódott többi hamuba. Mocskos bűz járta át a levegőt, így ismét útjára küldte a szelet, hogy kisöpörje azt a barlangból. Solange teljesen mozdulatlanul feküdt alatta. Lekapta a kezét a szeméről, és villámgyorsan kisöpörte a hajat az arcából, a szíve dübörgött. – Beszélj hozzám minan! Megmozdult, felpislogott rá, majd elmosolyodott. Dominic szíve botladozott. Solange vére, ami a mély karomnyomokból folyt, bevonta a kezét, elborította a lány nyakát, vállait, de a bordáit is éppúgy, mint a csípője bal oldalát, mégis mosolygott rá. A csodazöld szemek tiszták voltak. Látta ugyan benne tükröződni a fájdalmat, a lány mégis feltolta magát ülő helyzetbe, és felemelte a kezét, hogy megnyugtatóan megérintse az arcát. – Ne nézz így rám, jól vagyok. Voltam már ennél sokkal rosszabbul. Köszönöm, hogy elállítottad a vérzést. Lehet, hogy nem lettem volna képes megcsinálni magamnak. Reszketett, így Dominic azonnal egy gyógyító szimbólumokkal telis-teleszőtt takarót teremtett, és megpróbálta köré csavarni. Solange megpróbálta elhárítani a fejét rázva. – Nem akarom összevérezni. Olyan gyönyörű, nem szeretném elcsúfítani. – Ne törődj ezzel – parancsolt határozottan Dominic, és szorosan köré tekerte – ki tudom szedni belőle a vért. Csak ülj egy percig nyugton Solange, míg megtisztítalak. Sokkos állapotban vagy. – Nem vagyok sokkos, csak épp megrázott, hogy ez a lény képes volt észrevétlenül átjönni az összes biztonsági intézkedéseden, és besétálni ide egyenesen az orrunk előtt. Azért jött, hogy megöljön. Olyan gyorsan, és annyi véremet kiszívni, amennyit csak lehet, hogy aztán gyorsan megölhessen. Mi volt ez? A hangja halk volt és fátyolos, mintha a torka is megsérült volna a támadásban. Sokszor köszörülte és köhögött, a szája elé téve a kezét, hogy eltakarja azt. Dominic elhúzta a kezét. A tenyere maszatos volt a vértől. Felemelte, megnyitotta a földet és lelebegett vele a mélyére. Lefektette és eligazgatta rajta a takarót. – Gyógyítani foglak kessake. Csak pihenj nyugodtan. Megbeszéljük ezt a következő felemelkedésen. Közben pedig védelmet helyezek el a repedéseken és a vizünkön is. Solange ismét megérintette az arcát. – Tényleg jól vagyok Dominic.

A szempillái megremegtek, majd lassan lecsukódtak. Dominic halk suttogásként érzékelte a félelmet, ami ujjként siklott végig a gerince mentén, ez a suttogás azonban szempillantás alatt rettegésorkánná erősödött, ahogy a lány küzdeni kezdett a légvételekért. „Solange! Ne hagyj el!” A fájdalom hihetetlenül éles, erős és váratlan volt. A szíve mintha töredékére zsugorodott volna. Minden csepp hatalmát beleadta a parancsba, amit adott neki, és villámgyorsan, szinte őrjöngve kezdett bele a gyógyításába. Háromszori nekifutásra sikerült kilépnie magából és belépni Solange testébe, ahol megpillanthatta az árnyékmacska által hátrahagyott apró méregcseppeket.

14. Álomszeretőm és életpárom, ismered minden részemet. Örökre össze vagyunk kötve, lélek a lélekkel. A szíved közepében tartasz. Solange Dominicnak

Solange öntudata lassan, fokozatosan tért csak vissza, nem azonnal és pengeélesen, ahogy általában szokott. Hallotta, hogy a szíve milyen keményen dobban a mellkasában, a pulzusa szinte üvöltött a fülében. A gondolatai lassúak és ködösek voltak, a teste tele volt fájdalommal. Egészen összezavarodott, és hogy még a szemeit sem tudta kinyitni, az meg is rémítette. Küzdeni kezdett, harcolni a maga módján az alvás ellen, jól tudva, hogy soha nincs teljesen biztonságban, és az ébredés a legsebezhetőbb pillanatai közé tartozik. – Itt vagyok veled Solange. Dominic hangja áthatolt még a több rétegnyi félelmen is, ami amiatt fogta el, hogy képtelen volt uralni a testét, és amint rájött, hogy a karjaiban van, le is csillapodott. Azonnal biztonságban, védettnek érezte magát, ami teljesen ismeretlen érzés volt a számára. Érezte férfias illatát, mélyen belélegezte, hogy a tüdeje mélyére húzhassa. A feszültség meghátrált. Megnedvesítette kiszáradt száját, és egy pár másodpercig a hangját keresgélte. – Mi történt? A beszéd nagyon fájdalmas volt a torkának, és végtelenül szomjas volt. – Megtámadott egy árnyékteremtmény – söpörte hátra gyengéden a haját egy erős kéz. – Próbáld meg kinyitni a szemeidet a kedvemért, hän sívamak (kedvesem). Megmutattad milyen érzés egy kis pánik, és azt kell mondanom, hogy egy cseppet sem voltam elragadtatva tőle. Nem tudta elrejteni a mosolyt, amit a hangja éle váltott ki belőle. Egészen nyilvánvalóan nagyon megijesztette, és Dominicnak ez egyáltalán nem tetszett. Őt viszont ez valahogyan nagyon is megmelengette. Közelebb dőlt, a füléhez simította az ajkát. – Ne tűnj ennyire elégedettnek, amikor két felemelkedésen keresztül harcoltam az életedért. Még nem döntöttem el végleg, hogy nem büntetlek-e meg azért, amiért ennyire rám ijesztettél. Solange szempillái megremegtek, keményen próbálta visszatartani a nevetést, az igazából nagyon jellemzően férfias ingerültség, amit kihallott a hangjából annyira nem vallott Dominicra. Úgy tűnt, végül mégis sikerült elhajszolnia a türelme határára, de még csak az öntudatánál sem volt, hogy láthassa. – Ha mindannyiszor büntetést kapok, valahányszor rád ijesztek, akkor azt hiszem, bajban leszünk. Úgy érezte, hogy összegyűlt elegendő erő benne, hogy kinyissa a szemeit. A férfi arca került azonnal a fókuszába. A kemény, szívós vonások. Az a gyönyörű arc. A most épp nagyon-nagyon mélykék szemeket az aggodalom sötétítette el még jobban. Törődöttséget látott rajta, amit addig még soha nem látott. Azok az órák, amikor megpróbálta megmenteni őt, nagyon is kivették belőle a vámjukat és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha a föld egy jottányit is visszafiatalított volna rajta.

– Sajnálom Dominic. – A férfi megcsókolta lassan és hihetetlenül gyengéden. Solange szemébe könnyek szöktek, megpróbálta őket kipislogni. Érezte, hogy a férfi teste remeg az övé mellett. – Tényleg nagyon sajnálom – ismételte meg –, a sérülés egyáltalán nem tűnt nagy dolognak. Tudtam, hogy te képes vagy elállítani a vérzést, így egyáltalán nem aggódtam. – A teremtmény három apró csepp mérget fecskendezett a vénádba. Jó néhány gyógyító ülésbe beletelt, mire megtaláltam őket a szervezetedben. Tudtam, hogy valami még mindig nagyon nincs rendben, mert egyre távolabb és távolabb csúsztál tőlem. – Méreg? – Nem hiszem, hogy az lett volna a szándéka, hogy megöljön. Ez a te szervezeted reakciója volt a méregre. Ha megölni akart volna, az árnyékmacska halálos dózist fecskendez beléd. Solange mutatta, hogy fel szeretne ülni. Dominic megmozdult, csak lazított az ölelésén, de a karjai nem eresztették el, amíg nagyon óvatosan felült. Solange enyhén émelygett, de néhány mélyebb lélegzet után úgy érezte, sikerül ülve maradnia. – Mi volt az? – Ha találgatnom kellene, azt mondanám, hogy leginkább egy általam ismert nagyhatalmú mágusra tippelek. Xavier már elpusztult, ezt egészen biztosra tudom, de hosszú évekig tanulmányoztam őt. Különböző teremtményeket használt kémkedésre. Sok évszázadnyi létem alatt még soha nem találkoztam hasonló lénnyel, de volt rá időm, hogy átgondoljam, mi lehetett. A biztosítékok nem állíthatták meg, mert a vízzel jött, árnyként. Valamilyen speciális módon vérmintát szerezhettek tőled, hogy követhessenek. Solange élesen beszívta a levegőt. – Brodrick. A jaguárja megkarmolt és megharapott. A vérem mindenütt ott volt rajta. Nem láttam Varázslókat túl gyakran ezen a területen, de néha-néha felbukkan egy. Közülük egyet kellett felhasználnia, hogy kövessen. – Bárki küldte is a teremtményt, még több véredet akarta. Úgy gondolom, hogy a méregnek csak meg kellett volna bénítania téged, hogy ne tudj ellenállni, amikor érted jönnek és fogságba ejtenek. Dominic hangja zord volt és komor, pusztán a szempillái alól lőtt felé egy-egy gyors pillantást. Tenyerével végigdörzsölte az állkapcsát, ahol egy izom folyamatosan rángott, elárulva keményen elnyomott hatalmas dühét. – Dominic, egyáltalán nem számít, hol vagyunk, ellenségeink mindig lesznek. Mindkettőnknek. Sok mindent kellett megtenned majdcsak ezerévnyi létezés alatt, és én is megtettem itt a magamét. De bármi is volt az, amit velem terveztek, nem fog megtörténni. Mert megakadályoztad. – Az otthonunkban támadtak meg, egyenesen az orrom előtt. – A mi orrunk előtt – igazította ki gyengéden. – Mi az, ami valójában idegesít Dominic? A lélegzet kiszisszent a férfi fogai közül, a szemei gleccser zöldbe fordultak. – A szavamat adtam, hogy velem biztonságban vagy, amikor kettesben vagyunk. Erre valaki majdnem megölt téged, pokolian rám ijesztett, hogy hosszú, kétségbeesésben töltött órákon át képtelen voltam megtalálni azt, ami elbújt előlem, miközben te egyre távolabb és távolabb csúsztál tőlem. Ezen felül muszáj szembenéznem azzal a ténnyel is, hogy cserbenhagytalak. Lassú mosoly terült szét a lány ajkain, meggyújtotta a szemeit is, majd odahajolt hozzá és a nyakához dörgölte az orrát. – Édes Istenem, Dominic, nem vagy tökéletes. Olyan iszonyatosan megrázó ez? – halkan felnevetett – De te tartottál biztonságban. Nem haltam meg, ugye? Ha fordítva lett volna a helyzet, kétlem, hogy én meg tudtalak volna menteni. Nekem nincs gyógyító képességem. A férfi olyan szorosan ölelte magához, hogy azt hitte; összetöri. Egy pillanatra veszélyérzet öntötte el, szinte már hallani vélte bordái reccsenését is, de aztán egyetlen pillanat alatt

beleolvadt az ölelésbe, megadta magát neki, felismerte, hogy Dominicnak egyszerűen muszáj ilyen szorosan ölelnie, olyan szorosan, amennyire csak lehetséges. Amikor az irtózatos erő végül engedett néhány centiméternyi mozgásteret neki, hátradöntötte a fejét, hogy felnézzen az arcára. Ez a két éjszaka borzalmasan megviselte. Az ő rendíthetetlen, mindig-minden-körülményekközött-nyugodt embere, rendkívül összezavarodott arccal magasodott fölé. – Nézzük meg, követni tudjuk-e azt a dolgot vissza, a feladóhoz – javasolta. – A jaguárom eleinte nem lesz túl nagy segítség, mivel a vízen keresztül jött. A forrást kell megtalálnom, de te követheted a repedéseken keresztül a víz útját. – Hogyan lehetne nyomon követni egy árnyékot? – kérdezte hangosan Dominic. – Ez egy varázsló trükkje, nem igaz? – kérdezett vissza Solange. – Tehát lennie kell lábnyomoknak is. Csak éppen meg kell találnunk. Te pedig ezt még nálam is jobban tudod. Épp csak zaklatott vagy most egy kissé. Szagot és látványt kerestünk, amikor üldöztük, de te a mágusok illúzióját is megtalálod – beleöntötte az iránta érzett összes bizalmát a hangjába és az elméjébe. – Mert megtalálod, ugye? A férfi mosolya szinte végtelen lassúsággal érkezett meg. A zöld a szemeiben, lángoló türkizbe fordult. – Azt hiszem, ez lehetséges. Csak közvetlenül azelőtt vett rólam tudomást, hogy elpusztítottuk. – Solange nem mutatott rá, hogy neki aztán végképp semmi köze sem volt az árnyékmacska elpusztításához, azt egyedül Dominic csinálta. Arra sem, hogy ő egyszerűen csak meghalt volna, ha a férfi nincs ott vele. – A szemei teljesen üresek voltak, de aztán egy pillanatra megváltoztak, ezüstszínbe fordultak és értelmet sugárzóvá váltak. Érezte az aggodalmat az elméjében, bár kívülről úgy tűnt, hogy csak töpreng. – Ez mit jelent? – Néhány Varázsló, csak kevesen, a legerősebbek képesek arra, hogy tökéletesen uralhassák valaki más testét olyan módon, hogy szilánkokat hagynak hátra önmagukból benne. Ez nem egészen ugyanaz, mint a vérkötvény, amit mi, Kárpátiak használunk, hogy követhessük azokat, akik elárulhatnak bennünket. Ha egyszer a mágus elhelyezi magát a gazdatestben, bármikor képes rákényszeríteni az akaratát. Amennyire én tudom, vámpír még soha nem csinált ilyesmit. És egyetlen Kárpáti sem tenne ehhez hasonló mocskos dolgot. Solange bensőjében minden megdermedt. Még a lélegzet is a tüdejében. – Olyasvalaki is meg tudja ezt tenni, mint én? Egy Jaguár? – Hallotta üvölteni a pulzusát a fülében. – Mondjuk Brodrick? – Idegesen rágta a szája szélét. – Megmondtam neki, hogy a lánya vagyok. Nem roppantotta össze a koponyámat, amikor a hátamra vetette magát, pedig megtehette volna. Egy pillanatig teljesen sebezhető voltam, azt tehetett volna, amit csak akar, mégis habozott. Megharapott, a vérem ráömlött. Abban talán nem lehetett biztos, amit én mondtam, de a jaguárjának mindenképpen tudnia kellett, hogy igaz, úgyhogy ennek nincs semmi értelme. – Nagyon magas szintű mágusképzésen kellett volna átesnie ahhoz, hogy véghezvihesse ezt a bravúrt. Egyáltalán nem könnyű, és kételkedem benne, hogy rászánta volna az időt erre az összetett tanulásra – mondta Dominic. A lányból egy megkönnyebbült sóhaj tört fel. – De a benne folyó vért rá tudták venni, hogy kövessen engem, úgyhogy mindenképpen legalább egy mágussal bizalmas kapcsolatban kell, hogy legyen, mert ehhez mindenképpen mágusra volt szüksége. Brodricknak pedig tudomása kellett legyen erről és együtt kellett működjön a Varázslóval. Elcserélte a vért, valami értékesre. – A vámpírokkal is szövetségben van, ezt már tudjuk. Solange hátratolta az arcából súlyos, előrehulló fürtjeit és felsóhajtott. – A többi Jaguár hímet viszont nem védi meg a vére sem a vámpíroktól, sem pedig a Varázslóktól.

– Azt tudjuk, hogy a te véredben van valami rendkívüli – értett egyet Dominic. – Nekem aránylag sok időm volt annak tanulmányozására, hogy mi történik a testemben és mi a tiedben. Talán a Varázslóknak, valamilyen okból szüksége lenne rá, azt pedig minden áron meg kell akadályozni, hogy bárki, aki hajlamos arra, hogy valaki más testére rákényszerítse az uralmát, hozzáférjen a véredhez. – Akkor csináljuk. Arra nem fognak számítani, hogy képesek leszünk visszakövetni hozzájuk a nyomokat. Bárki, aki elég arrogáns ahhoz, hogy más testét uralja, azt fogja hinni, túl erős ahhoz, hogy elkapják. Hirtelen, nagyon is a tudatára ébredt Dominic testének. Olyan kényelemben érezte magát vele eddig, hogy fel sem tűnt, hogy meztelenül ébredt. Jó érzés volt, hogy nem kell amiatt aggódnia, hogy mit gondol róla. Már pontosan tudta. Már nem szégyellte, nem próbálta magát elrejteni előle. Ha el kellett volna mondani milyennek érzi magát, akkor azt mondta volna, egy kicsit szexinek és olyannak, akinek nagyon-nagyon gondját viselik. Adott neki egy olyasféle önbizalmat, amit soha nem gondolt, hogy megszerezhet. Már a sebhelyeit sem utálta. Azt sem bánta, hogy a férfi olykor a modern társadalom által elvárt normákon kívül csavarog. De legfőképpen azt értékelte, hogyha farmerben és pólóban volt, teljes harci készültségben, ha alakváltás után meztelenül, ha szemtől szemben álltak egymással, mint nő a férfival, soha, de soha nem kellett elrejtenie előle azt, aki ő volt. Nekiadta az elfogadás szabadságának ajándékát, és ahogy felnézett az arcára, a szíve kinyílt felé. A megvilágosodás pillanatával ért fel a számára arra ébredni, hogy a karjaiban tartja, és önmagát ostorozza a tökéletlensége miatt. – Miért nézel így rám kessake? – kérdezte. Solange láthatta a szemeiben megszülető felismerést, és elmosolyodott. – Azt hiszem, őrülten szerelmes vagyok beléd Dragonseeker barátom. – Szeretőd – helyesbített. Volt némi önelégültség a válaszmosolyában. – Még nem. – Olyan bágyadt lustasággal nyújtózott egyet, amire csak a macskák képesek. És olyan érzékien, ahogyan arra csak egy magabiztos nő képes. – Menjünk vadászni. Dominic felsóhajtott. – Ez nagyon durva volt. Az önelégült mosoly magabiztos vigyorgássá szélesedett. – Most láthatod a valódi Solange-t. – Kedvelem a valódi Solange-t. – Nos, nem is nyilvánított még senki épelméjűnek, ugye? Vigyél ki innen bennünket. Ismét szorosabban ölelte magához, és fellebegtette magukat a felszínre a föld mélyéről. – Kezdesz hatalmaskodó aprósággá válni. Már látom, túl sok teret adtam neked, te nő. Solange nem akarta próbára tenni azt a fenyegetést a hangjában. Neki határozottan volt egy kifejezetten gonosz oldala, ugyanott, ahol a nagyon erotikus lénye is, és nem akarta magát bajba sodorni miatta. Az önbizalma, minden egyes vele töltött perccel növekedett, de még mindig volt benne egy olyan érzés, hogy Dominic sokkal többet tud a testéről, mint ő maga, és fel is fogja használni ezt a tudást a saját javára. Odabújt a nyakához. – Mindig olyan jó illatod van. – Nem kellene hagynom, hogy megúszd azzal, hogy összezavarsz. Solange a nyaka köré fonta a karját, és felemelte a száját az övéhez, most először vállalva fel a testi kontaktus kezdeményezésének kockázatát. Nagyon bátornak érezte magát, a szíve majdnem felrobbant, amikor megérezte, hogy az ajkai megmozdulnak a szája alatt, elváltak egymástól, hogy beeresszék a nyelvét a szájába.

Dominicban semmiféle hezitálás nem volt, ugyanaz a felfűtött lelkesedés áradt belőle, mint ami őt is hevítette. A csókjai felvillanyozták, átröpítették a színtiszta érzések világába, ahol elveszítette önmagát, a testét lángok emésztették fel. Még közelebb simult hozzá. A mellei fájtak, a lábai közét elöntötte az üdvözlő nedvesség. És nem zaklatta fel az sem, hogy a férfi ezt tudja. Sőt, azt akarta, hogy tudja. Büszke volt a forró, felperzselő csókokra adott reakciójára. – Olyan gyönyörű vagy – mormolta bele a szájába –, de tényleg, valóban szép vagy Dominic. Köszönöm, hogy megmentetted az életem. A férfi ujjai beletúrtak a hajába és hátrahúzta a fejét. A méhe összeszorult a váratlan, gyengéd, mégis agresszív lépésre válaszolva. – Az nem jó kifejezés rá, hogy szívesen. De még mindig úgy gondolom, ahogy mondtam. Soha ne merj megijeszteni többé ennyire. Egy áthatolhatatlan buborékba foglak zárni, ha még egyszer megteszed. Hangosan felnevetett. Valószínűleg, képes is lennél rá. Induljunk. Aggódom amiatt, hogy az a Varázsló meglátott téged, így a vámpíroknak is beazonosíthat. Ha Brodrick csapatában játszik, akkor nagyon nagy a valószínűsége, hogy a vámpírokkal is egy követ fúj. – Már megint engem védesz, látom ám. Vállat vont. – Ez kétirányú. Lehet, hogy én nem vagyok képes áthatolhatatlan buborékot vonni köréd, de kitalálhatok valami mást. Beleborzolt a hajába, megmasszírozta a fejbőrét ott, ahol az imént meghúzta a fürtjeit. – Egészen biztos vagyok benne, hogy kitalálnál valamit, én kicsi harcos asszonyom. Ha gyerekeink lesznek, kizárólag fiúkat kell szülnöd. Az aprócska lányok, akik a legkisebb félelem nélkül rohannak bele bármibe, túl nagy megterhelést jelentenének a szívemre. Solange ellépett mellőle és sietve elfordította a fejét. Pedig tisztában volt vele, hogy még így is képtelen lesz elrejteni előle a sokkot, amit az ugratása kiváltott belőle. A szíve úgy dübörgött, attól félt kitör a mellkasából. Gyerekek? Így, többes számban? Az már egy család. Keményen beleharapott az ajkába. Ez, tulajdonképpen egy elkötelezett kapcsolat természetes előrehaladása. Dominic mindig öt lépéssel előtte járt. Ő még azon gyötrődik, hogy beengedje-e őt a bensőjébe, a férfi pedig már gyerekekben gondolkodik. – Hiperventillálsz. Határozottan vidámság volt a hangjában. Doromboló, önelégült hímelégedettség. Dühösen rámeredt. – Szándékosan mondtad ezt. Olyan magabiztossággal húzta vissza magához, ami valahogyan nagyon üdítő érzés volt. Soha nem lett volna képes olyan férfival járni, főképpen pedig együtt is lenni vele, aki nem ösztönzi az intelligenciáját. Nagyon szerette azt, ahogyan Dominic játszott. Túlságosan rég megfeledkezett a nevetésről és a játékról. Határozottan elfelejtette, hogyan kell játszani, márpedig Dominic világa nagyon is mókás volt. Ráadásul még a szexi ruhája is hiányzott. Az egy fantasztikus tapasztalat volt a számára, egy kincs, amit soha nem mondana el még az unokatestvéreinek sem. Dominic vállat volt. – Attól függetlenül még igaz. – Ezért tíz lányt fogok szülni. Kettesével. És mivel nekem fogalmam sincs róla, hogyan kell gyerekeket nevelni, te pedig mindenben olyan jól tájékozott vagy, te fogod őket nevelgetni. Megpróbált úgy hangzani, mintha hatalmas szívességet tenne a férfinak, pedig valójában a gyomra határozottan vetett egy bukfencet a gondolatra. Dominic felnevetett és megbökte.

– El fogom fogadni a feltételeidet. Leginkább azért, mert akkor nem ragaszkodsz hozzájuk tovább. Nagyon makacs vagy. – Nagyon is csendes voltam az utóbbi napokban. – Felemelkedéseken – javította ki automatikusan. – Mindig az elmédben vagyok, ezt soha ne feledd el. Próbált nem elpirulni. Ha tényleg az elméjében lenne, jó néhány sokkoló dolgot láthatott volna, különösen az utóbbi néhány felemelkedésen. – Mennünk kellene, mielőtt elhalványodnak a nyomok. A férfi széles vigyora elárulta, hogy pontosan tisztában van vele, szándékosan változtatott témát. – Valószínűleg igazad van, bár roppant érdekfeszítőnek találtam ezt a beszélgetést. Várj meg itt, amíg eltávolítom a biztonsági intézkedéseket a bejárattól, és letapogatom, hogy minden tiszta-e odakinn, elhagyhatod-e a barlangot. A lány a szemét forgatta. – Azt hiszem, tökéletesen képes vagyok rá, hogy eldöntsem, mikor biztonságos a felszínre menni. Nem most csinálom első alkalommal. – Majdnem meghaltál. Függetlenül attól, hogy tetszik-e az ötlet vagy sem, el kell viselned, hogy egy kissé védelmezően fogok viselkedni az oldaladon. Solange-t titokban egyáltalán nem zavarta Dominic védelmező oldala, mert bár mindenben, amibe csak belefogott, nem adta lejjebb annál, mint hogy megnyerje a csatát, de remélhetőleg ezután is ugyanúgy gondolkodnak, és nagyon jó érzés volt, hogy valaki miatta is aggódik. Dobott neki egy csókot és alakot váltott, könnyedén, magabiztosan, egészen megbízva benne. Nagyon szerette az érzést, hogy ennyire megbízik benne. Bízott benne akkor is, amikor az oldalán harcolt, hiszen Dominic rengeteg, csapatban szerzett harci tapasztalattal rendelkezett, így betekintést adhatott róla neki is, hogy ez hogyan működik, ami végtelenül értékes információ volt a számára, amikor az ellenségeikkel kellett szembenézniük. – Követem a vizet a forrásig, és megnézem, hogy fel tudunk-e venni valamiféle nyomot. „Az erdőben foglak várni, annál a pataknál, ahol úgy sejtem, módot talált a bejutásra. Voltak olyan helyzetek, ahol többnek kellett lennie, mint egy árnynak. Valahányszor támadott, húsvér testre volt szüksége, úgyhogy nyomoknak is lennie kell. Ebben az alakban gyakorlatilag bármit követni tudok, aminek teste van.” Lehasalt Dominic lábainál és várt, közben pedig kihasználta a lehetőséget, hogy a nagyszerű testét tanulmányozhassa. Fantasztikusnak találta, bár kemény férfiasságát egy kissé megfélemlítőnek is. Jól el volt látva, ezt el kellett ismernie, és azon kapta magát, hogy bármely más testrészénél tovább vizsgálgatja az alakját, a hosszát, a vastagságát. Soha nem izgatta túlságosan a férfiak nemi szerve, a valódiak pedig egészen biztosan nem. Most mégis úgy érezte, hogy szinte a megszállottja, meg akarja érinteni, megízlelni, annyira megismerni, amennyire csak lehetséges. Mélyen a jaguár bensőjében elrejtőzve, ahol biztonságban volt, felsóhajtott, amikor magának is elismerte, mennyire fontos a számára, hogy Dominic kedvében járjon. Vágyott rá, hogy örömet okozzon neki. Ő. Nem egy másik nő. Szárnyakat akart neki adni, holott még a legelemibb dolgokkal sem volt tisztában azzal kapcsolatban, hogyan kell szeretkezni egy férfival. Soha életében nem csinált ilyesmit. Többnyire inkább megölte őket. Dominic ráejtette a kezét a jaguár feje tetejére. – Régen úgy tartották, hogy a Nap éjszakára a jaguárban rejtőzik el. Most, hogy találkoztunk, azt hiszem, hogy ez tényleg így van, Solange. Rád nézek, és bármelyik formádban mutatod is meg magad, és látom az erős fényed a sötétségem labirintusában. Tudom, milyen nehéz volt a

számodra elfogadni az egyesülésünket, és köszönöm, hogy mégis megnyitottad a lehetőséget a számomra. Solange szíve környéke mintha megolvadt volna. Végtelenül jó érzés volt szépnek és fontosnak éreznie magát. Mindenáron szerette volna viszonozni és elhatározta, meg fogja tanulni, hogyan teheti meg. „Nem adtam volna fel, hogy veled lehessek, a világért sem,” – vallotta be félénken. Gyakran bújt el a jaguárja testének biztonságában, hogy elmondhassa legmélyebb titkait az álomszeretőjének, és könnyebbnek találta most is így elmondani neki az igazságot. Dominic néhány pillanatig csak a bundáját cirógatta. – Senki sincs a közelben kessake. Biztonságban vagy. „Te is.” Elugrott mellőle, lelkesen várta már a vadászatot. Azon rágódni, hogy vajon jó lesz-e az ágyban, egyszerre volt lehangoló és ijesztő. Vadászni valamire vagy valakire, pedig bár veszélyes volt, mégis felélénkítő és ismerős a számára. Keresztülkúszott a kanyargós alagutak útvesztőjén, hogy az erdőben kijusson a felszínre. Mihelyt megérezte az éjszakai levegő illatát a pofáján, megrázta magát, a boldogság szinte szétfeszítette. Az erdőtalaj fölött a levegő nyugodt és tiszta volt, nagyon magas oxigénszinttel, ami erőt adott neki. Az esőerdő szinte vibrált az élettől, mégsem változott soha, mindig ugyanaz maradt. A dzsungel életciklusát egyszerű volt kiszámítani, minden, ami élt, lélegzett, növekedett, majd elpusztult. A romlás és a halál néha lassan jöttek, máskor villámgyorsan, de mindig tovább gazdagította az élet meg nem álló körforgását. Nappal is imádta a dzsungelt, de éjjel még különlegesebbnek érezte. Az volt az ő világa. Lehet, hogy utazni akar, de csak azért, hogy láthassa, léteznek-e más olyan világok is, mint a sajátja. A Jaguárok népének ideje lejárt. Nem volt rá mód, hogy megmentsék őket. Már nem. Főképpen pedig Brodrick vezetésével nem, aki vadállatokká változtatta a hímeket, akik úgy döntöttek, hogy erőszakot alkalmaznak a nőkkel szemben, és akik részt vettek olyan nőknek és gyerekeknek a lemészárlásában, akiket elfogadhatatlannak ítéltek. Mivel kevesen tudtak a fajukról évszázadok után is, valódi törvényeik nem is voltak, hogy megvédjék a nőket, ahogyan vezetőik sem, akik felismerték volna, hogy ezzel halálra is ítélik a fajt. Sóhajtott, és a szél által vezetve útnak indult a fák között afelé a kis vízér felé, ami keresztülfolyt a barlangja fölött, és ami az ő földalatti medencéjét is táplálta. Hallgatta az állatok mocorgását maga fölött a lombkoronában. Hallotta a szárnyak súrlódását, a majmok neszeit, ahogy egyik ágról átlendültek a másikra azok, akik még nem készültek fel rá, hogy éjszakára letelepedjenek valahol. Denevérek cikáztak, csaptak le a magasból rovarokat üldözve, apró békák ugráltak az ágakon. Sok madár dalát szinte teljesen elnyomta a kabócák muzsikája. A békák is belekezdtek az esti koncertjükbe, éjjeli kórusuk egymásnak üzengetett egyik pocsolyából a másikba, míg a levelibékák sokkal kifinomultabban, harmonikusabban daloltak. Lapostányér nagyságú molylepkék zúgtak át az éjszakai égen. Gyümölcsevő denevérek csimpaszkodtak a lédús terméseiket érlelő fákon. Az egymásnak jelt adó szentjánosbogarak fel-felizzottak a magasban, mint valami neonreklám. Solange mindezt érzékelte, miközben a dús aljnövényzetben haladt, néha összefutott egy-egy tarajos süllel, ami a hullott gyümölcsből lakmározott. Egy kígyó csapott le egy apró egérre, megérezve a meleg testet, ami túl közel akart elrohanni a hangtalan ragadozó mellett. Ráijesztett egy gekkóra, ami épp a rejtekhelyéről kúszott elő, hogy vadászni induljon. Az éhes teremtmény hihetetlen sebességgel felszáguldott egy fára, fényes, vörös szemei a levelek közül figyelték a macskát.

De a jaguár tudomást sem vett a körülötte lévő többi állatról, tartotta az irányt, és egy kissé a sebességét is fokozta most, hogy már kellőképpen eltávolodott a barlangtól. A feje felett a fluoreszkáló gombák úgy tűnt, mintha a levegőben lebegnének, pedig fák törzsein kapaszkodtak, amik beleolvadtak az éjszakába. A gombákból áradó gyenge fény itt-ott megpettyezte az erdő talaját is. Több kilométert is megtett fürge léptekkel, mire a meredekebb lejtők felé vette az útját, kidőlt fatörzsek és magas termeszvárak fölött átugrálva. A szikláknak csapódó víz hangja állandóvá vált. Felriasztott egy kis tapírcsaládot is. Az apró növényevő, ami a lovak és az elefánt rokona, sokkal jobban hasonlít egy disznóra, csak hosszabb az orra. A felnőtt egyedek fekete füleinek hegyén fehér sáv húzódott végig, a torkuknál a sötét szőrzet sárgából váltott át fehérbe, míg a velük együtt iszkoló apróságnak csíkok és foltok tarkították vöröses bundáját. Otthon érezték magukat a vizekben is, gyakran legeltek a folyókban, de a kisebb vízfolyásokban is. Ahogy közeledett a céljához, Solange egyre élesebben figyelte a környezetét, hosszabb időt szentelt annak, hogy arra utaló nyomokat keressen, hogy bárki is járt volna ott előtte. Az árnyékmacskának a valódi alakjában kellett érkeznie. Bármilyen teremtmény volt, még ha hibrid is, hagynia kellett maga után bizonyítékot, hogy áthaladt itt. Nagyon gondosan vizsgálta át a fákat, meggyőződése volt, hogy a teremtmény valójában valamiféle macska volt, azok pedig előszeretettel élesítik a karmaikat. Az pedig szagnyomokat hagy hátra. Lehet, hogy valaki úgy tenyésztette ki, de vannak a macskákban a természet által kiirthatatlanul mélyre vésett jellemzők, amiket soha nem lennének képesek teljesen kiirtani belőlük. Lehullott leveleket keresett és karomnyomokat, amerre csak járt. A jól bejáratott tapírcsapás a kis vízfolyáshoz vezetett. Többször is átment a kitaposott kis ösvényen, és végül elkapott egy lassan elillanó, kihűlő, halovány illatot. Az eső szinte állandóan esett, ebben az évszakban szinte minden nap, segített eltüntetni a csapáson régebben áthaladó állatok szagát, de ez az illat teljesen más volt, soha nem találkozott hasonlóval korábban. Követte az illatot, és összetört gombákra talált, a macska rálépett a törékeny fejekre, hátrahagyva maga után az egyik talpának részleges lenyomatát. Ismét arrébb karomnyomokat talált magasan az egyik fügefa törzsén, majd egy karcolást az egyik tám gyökéren, ahol a macska egy farksodró medvére vadászott, egy apró állatkára, ami egy kicsit hasonlít a vadászgörényre, bár valójában a mosómedvék családjához tartozik, és a jaguárok egyik kedvenc zsákmányállatának számít. Az árnyékmacska bőségesen lespriccelt egy páfrányt, ahol egy hím jaguár illata érződött, szinte világgá kürtölve a kihívását a másik hímnek a területért. Úgy tűnt, az árnyékmacska meglehetősen domináns volt, nem félt kihívást intézni egyetlen más hím felé sem, még az idegen terület dacára sem. Követte az apró információmorzsákat, összetört leveleket, felborított köveket, egy letört faágat és egy újabb részleges nyomot annak a kis vízfolyásnak a nedves partján, ami a medencéjét is táplálta. Meggyőződött róla, hogy valóban az árnyékmacska nyomára bukkant rá. Lefeküdt közel a víz partjához, a lábaira ejtette a fejét és várt, foltos, rozettás testét tökéletesen elrejtette a tarka fű és a levelek. Ág reccsent. A tücskök elcsitultak egy pillanatra. Solange mozdulatlan maradt, és azt kívánta, bárcsak egy fán helyezkedett volna el, ahol láthatta volna mi vagy ki közeledik hozzá. Ez nem Dominic. Őt minden egyes pillanatban pontosan tudta, hol van. Nem is vámpír. Nem érezte a rettegést, ami az élőholtakat szinte beburkolja. Az erdő nem iszonyodott, nem zsugorodtak a növények, hogy a természet megpróbálja undorodva távol tartani magát tőle.

A feje fölött a majmok hirtelen szétspricceltek. Egy jaguár járt a lombkoronában. Valószínűleg ő is elkapta az árnyékmacska illatát, és jött, hogy a másik hímre vadásszon, ami elég agresszív volt ahhoz, hogy kihívja őt. Solange-nak egészen pontosan be kellett határolnia a helyzetét, anélkül, hogy elárulta volna saját jelenlétét. „Dominic. Ha hallasz, ne gyere ki nyíltan a sziklák közül. Itt van egy jaguár. Még nem tudom, hogy ártalmatlan-e, vagy vadászik.” „Hallak.” – Dominic válasza azonnal megérkezett, bizalmasan csusszant be az elméjébe. – „Veszélyben vagy?” Zord éle volt a hangjának, mintha megint veszélybe sodorta volna magát, ő pedig végképp elszánta volna magát arra, hogy egy buborékba zárja. Solange küzdött, hogy távol tartsa az elméjétől a vidámságot, pontosan tudva, hogy a férfi egy cseppet sem találja humorosnak a helyzetet. Na, de ő veszélyben volt egész életében. Ma sincs ez másképp. Egyszerűen ilyen volt Jaguárként élni egy őserdőben. „Pillanatnyilag tökéletesen jól vagyok. Mit találtál?” Solange szinte láthatatlanul apró mozdulatokkal próbált jobb pozícióba kerülni, és a fákat figyelte. A hím valószínűleg egy alacsonyabbra nyúló ágat választana, onnan könnyedén rávetheti magát a prédára. Ez némileg beszűkítette a lehetséges felbukkanási helyeket. A vízfolyáshoz közeli ágak lennének a legtökéletesebbek. A tapírcsapások világosan a vízen keresztül vezettek át az erdőbe. A partok sárosak voltak, a patanyomok világosan elárulták, hogy nemrég még tapírok legelésztek a vízben. „Az árnyékmacska határozottan erre jött. Soha nem láttam még ezelőtt ennek a Varázslónak a jegyeit, mindannyian mások, egymástól jól megkülönböztethetőek. De fel fogom ismerni, ha találkozok vele.” „Itt vagy a közelben?” „Igazából, itt vagyok mögötted. Lesodródtam a sziklák közül a párával az erdő talajára. Megtaláltad már hol van?” Solange elkapta a jobb szeme sarkából egy farok hegyének rándulását az egyik fán. Az ág egészen a víz fölé nyúlt, a jaguár azon hevert egészen mozdulatlanul, kivéve azt a farokhegyet, ami gyakran vált az izgalom árulójává, a tekintete odatapadt valamire, ami valamiféle zsákmány lehetett a vízben, és amit Solange a jelenlegi helyéről nem láthatott. „Nem vagyok hozzá elég közel, hogy megmondjam, hogy valóban állat-e, vagy egy fajtámbeli. Nem érzem benne az ember szagát.” Bármelyik is, mindenképpen veszélyes lett volna megmozdulni. Ő volt idegen területen, és függetlenül attól, hogy ez valódi jaguár, vagy egy Jaguár hím, mindkettőt roppant módon érdekelné egy nőstény. A pára az erdő padlóján felkavarodott, felemelkedett, sodródott, szétterült körülötte, a vízparttól egészen a fákig. Réteg, réteg után rakódott egymásra, míg végül már sem a vizet, sem pedig az erdő talaját nem látta. A vastag, szürke köd feltekeredett a fügefa törzsére, felkúszott rá, akár a liánok indái. A jaguár köhögni kezdett. Solange halk röfögések egész sorát hallotta, majd bunda súrlódott az ághoz. Egy magasra ívelő hívás érkezett a túlpartról, egy tapír hívta a családja többi tagját, ami egészen úgy hangzott, mint valami madárcsicsergés. Hallotta a hím súlyos testének földre dobbanását, alig tízméternyire magától. Teljesen mozdulatlan maradt, hagyta, hogy elvonuljon előtte a vastag ködben. A sokrétegnyi köd teljesen körbevette, és Solange mélyen a jaguár testében elmosolyodott. Dominicnak, végül mégiscsak sikerült körbekerítenie egy buborékkal. A hím jaguár nem érezte az illatát, nem látta és nem hallotta.

„Nem talált volna rám.” „A legkisebb kockázatot sem vagyok hajlandó vállalni, amíg a halovány arcod, a lélegzet nélküli tested emléke kísért. És ez eltarthat egy darabig.” „ Van érzéked a hárfázáshoz, ugye?” A nő a jaguárban kinyújtózott és elmosolyodott, csipetnyi emlékeztetőként rejtett, érzéki természetére. Különösképpen nem tudta megállni, hogy ne ingerelje a férfit, amikor biztonságban volt tőle mélyen az állat testében, nem torolhatta meg rajta vélt sérelmeit. „Sokkal inkább ahhoz van érzékem kessake, hogy megtartsam a szavam, emlékezz erre ott a biztonságos, védett kis rejtekhelyeden.” Dominic lágy nevetése végigsimított rajta. Érezte a reakcióját, a szíve egyetlen pillanat alatt felgyorsult, az elméje átmelegedett. Az első kísérlet, hogy összeolvassza a harcos Solange-t a nő Solange-al, kecsegtető eredményt mutatott, nagyon bátornak érezte magát, ami tekintettel arra, hogy abban a pillanatban éppen egy harcra kész jaguár volt, kissé szórakoztatta. Megvárta, amíg Dominic elirányítja a közelükből a jaguárt félig-meddig a köd, részben pedig némi kényszerítő erő segítségével. „Ez csalás volt. Nem vagyok benne biztos, hogy ez tisztességes csatának volt minősíthető. Lehet, hogy ez egy erkölcsi kérdés.” Dominic elméje lerohanta, elárasztotta az övét melegével, szexi, cirógató ugratással, ami forróságot küldött szét az ereiben. Vadászni sokkal szórakoztatóbb volt partnerrel. Sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, amibe az is belesegített, hogy a férfi intelligens volt és tapasztalt. Nem érezte úgy, hogy meg kell védenie. Így egyelőre nem is kellett bevallania még magának sem, hogy szükségét érzi annak, hogy megvédhesse. Megvolt a saját arzenálja, amivel dolgozhatott, és az igazat megvallva, minden csatája, amiben ő is részt vett, bármivel is állt szemben, mindig igazságos volt. „Már elengedtem” – tájékoztatta Dominic, „most pedig megszabadulok a ködtől.” Ahogy a köd oszlani kezdett, Solange tettre készen elindult a víz partján, Dominic pedig egyszer csak megjelent mellette, egyik kezét belefúrta a sűrű bundába, ujjai a nyakát masszírozták. A jaguárjának tetszett a törődés, felemelte a fejét, és válaszképpen hozzádörgölte a fejét a combjához. „Itt ment.” Solange tett előre néhány lépést, hogy bizonyos legyen benne, hogy az árnyékmacska nyomán jár. Még úgy is meg tudta különböztetni egymástól a nyomokat, hogy a terület hím jaguárja sok helyen megpróbálta felülírni a betolakodó nyomait. Az árnyékmacska bement a vízbe, közvetlenül a mészkőlabirintus bejáratánál. „Miért kockáztatta meg, hogy esetleg követik, ha egyszerűen árnyékká is válhatott volna?” – Ez egy nagyon jó kérdés – mormolta Dominic fennhangon. – Talán a mesterének a közelben kellett lennie, hogy fenntarthassa az árnyéktestét? Akkor viszont, azt a helyet kellene megtalálnunk, ahol a mestere várt rá. „Abból az irányból jött.” – Solange visszavezette az erdőbe, oda, ahol először akadt rá a nyomokra. – „Tudjuk, hogy bement a vízbe és kifelé már soha nem jött, de annak, aki irányította, elég közel kellett juttatnia ahhoz, hogy felvehesse a vérem illatát.” Még azt is érezte, hogy Dominic a szemöldökét ráncolja, de azt is, hogy az ujjai ökölbe szorulnak a bundájában, a férfi mégsem reagált, egyszerűen csak hátralépett és hagyta, hogy visszavezesse a kiindulóponthoz. Amint az árnyékmacska nyomára lépett, ismét magabiztossá vált, egyre gyorsabban követte, ahogy az elkanyarodott a pataktól, és a víz menti fáktól, mégis távol maradva az erdő belsejétől.

„Nincs macska, amelyik ebbe az irányba menne, hacsak nem szarvasmarhákat eszik. Ezt a területet erősen védik, fegyveres férfiak járőröznek errefelé és, hacsak nem egy öreg, vagy sérült jaguárról van szó, nem ragaszkodik ehhez a játékhoz itt az erdőben.” „Talán csak egy könnyű vacsorát keresett.” Nem szeretett túl közel menni ahhoz a hatalmas marhafarmhoz, ami közvetlenül az őserdő szélén terült el. Az emberek általában megpróbálták egy figyelmeztető lövéssel visszakergetni az erdőbe a vándorló macskákat, de ugyanolyan gyakran boldogan rájuk is lőttek. Solange jól megjegyezte Cesaro reakcióját a macskájára. Ez olyan ösztönszerűség volt. A marhapásztorok kötelessége volt megvédeni a rájuk bízott állatokat, a macskák pedig olyan ragadozók, amiket nem szívesen láttak a birtok közelében. – A De La Cruz birtokon vagyunk. Dominic hangja nagyon zordnak tűnt. „Igen. Elég hatalmas. Minden birtokuk óriási. Nagyon gazdagok. Sok embert alkalmaznak, akik nagyon hűségesek hozzájuk. Jól gondját viselik a munkatársaiknak és a családjaiknak, akik emberöltőkön keresztül is kitartanak mellettük, azok úgy tűnik, szintén meggazdagodnak. A helybéliek közül is sokan vadul hűségesek hozzájuk.” – Solange, bárki is irányította a macskát, annak ezen a farmon kell lennie. A lány szíve megugrott. „Talán nem. Talán tényleg egy könnyű vacsorát keresett.” De tudta, hogy Dominicnak igaza van. Csak így volt értelme. A nyomok egyenesen levezettek az útra. És az úton keréknyomok voltak. Gyakran látta őket a vándorlásai alatt. Azok a keréknyomok ott a sárban ugyanazok voltak, mint azé a teherautóé, amit a De La Cruzok munkásai használtak. A súlyos macska a teherautó hátuljáról ugrott le. A nyomai mélyek voltak azon a helyen, ahol az autó kerekei belesüllyedtek a földbe, ami azt jelentette, hogy állt ott egy ideig. Dominic leguggolt, hogy megvizsgálja a földet. – Itt csizmanyomok vannak. Lennie kellett a teherautón valamiféle ketrecnek, amiből kiengedte az árnyékmacskát. „Nem vámpír.” – Egyértelműen nem vámpír. Te mit gondolsz, mi folyik itt Solange? Az ostoba kis rebbenő érzés a lány gyomrában pontosan elárulta, mennyire sokat számít neki, hogy a férfi a véleményét kéri. Újra és újra átforgatta a fejében az összes apró információtöredéket. „Talán egyáltalán nem is mi vagyunk a célpont Dominic. Rólad még nem tudnak. És milyen fenyegetést látnának bennem? Zacarias a létező legnagyobb fenyegetés a világnak ebben a szegletében. Ő a legrettegettebb De La Cruz fivér. Ő hordozza a legnagyobb hatalmat, neki van legnagyobb befolyása az itteni vezetőkre.” – Ez mind igaz, de akkor miért van szükségük a véredre? Mit kéne tegyen az Zacariassal? „Bármi is legyen, fogadni mernék, hogy nem számítottak arra, hogy adok Zacariasnak a véremből. Nem vagyok híres a nagylelkűségemről ezen a téren.” – Szóval, ha nem egy vámpír – Dominic követni kezdte a teherautó nyomát a sárban, pedig tudta, hogy az a De La Cruz farmra fogja vezetni őket –, akkor ki más küldene utánad egy macskát? És ki az, akinek akkora fekete mágiás képességei vannak, hogy uralni tudja másvalaki testét, most, hogy Xavier halott? „Minden Varázsló a vámpírok csapatában van? Mindannyian Xaviert követték?” – Nem, a Varázslók szétszóródtak a világ négy sarka felé. Sokukon kísérleteztek. Xavier évszázadokig a fogságában tartotta Razvant, aki ez idő alatt rengeteg rettenetes dolgot látott megtörténni fiatal Varázslónőkkel és férfiakkal. De néhány fanatikus imádattal nézett fel rá, követték minden utasítását. Gyűlölik a Kárpátiakat, és szeretnék őket elsöpörni a föld színéről, csakúgy, mint a vámpírok.

„Tehát, akkor annyit tudunk, hogy aki a macskát irányította, annak mágusnak kellett lennie, de nem okvetlenül játszik egy ligában a vámpírokkal. Lehet saját, mindentől független terve is. És hogy Zacarias farmjáról használ fel valakit. Ha jó ideje itt szervezkedett már, akkor nagyon elkeseríthette Zacarias felbukkanása. Ritkán jár ide.” Az erdő szélén álltak, onnan bámulták a megtisztított sávot az őserdő és a hatalmas kiterjedésű birtok között. A teherautó nyomai nyílegyenesen követték az utat le a De La Cruz birtokra. Solange alakot váltott, meztelenül állt meg Dominic mellett, és lopva elmosolyodott a férfi testének azonnali reakcióján. – Figyelmeztethettél volna, hogy előre felkészülhessek a ruhákkal – mondta. A lány felhúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, te csak játszol Dragonseeker. Számítottam a ruhákra. Meg kell látogatnom a szomszédokat. Ez határozottan közelebb vinne bennünket a megoldáshoz. – A testét azonnal befedte a farmer és a póló ismerős védőpajzsa. Nevetett a férfin. Még a haját is összefogta egy magasan tűzött lófarokba. – Igen, pontosan valami ilyesmire gondoltam. Menjünk, és nézzük meg, ki áhítozik ennyire a véremre. Dominic a kezét nyújtotta. Solange csupán egyetlen pillanatig habozott, mielőtt belecsúsztatta volna a kezét az övébe, és elindultak volna lefelé a sáros úton a De La Cruz farmház felé.

15. Soha nem árulnálak el. Soha nem hagyhatsz el. A szerelmünk örökké él, ebben az életben és a következőkben is. A szívem közepében vagy. Dominic Solange-nak

Cesaro már messziről látta Dominic és Solange érkezését, így egy sötét lovon elébük lovagolt, hogy üdvözölje őket. A teljes marhapásztor felszerelésben lenyűgöző látvány volt. A ló gyakran felágaskodott alatta. Óvatos mosolyt felvillantva üdvözölte őket. – Minden rendben? – kérdezte. Dominic megrázta a fejét. – Egy Zacarias ellen szőtt tervbe botlottunk, Cesaro. Még nem vagyunk benne egészen biztosak, de szeretnénk veled megvitatni a kérdéseket. Te többet tudsz a farmról és az itt élő emberekről, mint bárki más, akit csak el tudok képzelni. Cesaro könnyedén lesiklott a ló hátáról, és megtartotta a kantárjánál fogva. – Ez természetes. Csak mondd el, mire van szükséged. – Az élőholtak gyülekeznek ennek a helynek a közelében, az embereid veszélyben vannak. Az élőholtak minden éjjel vért fognak keresni. És mert sokan vannak, ez sok életet követel. Képesek felvenni bármilyen alakot, legyen az emberi, vagy akár egy denevéré. Mennyire vagy felkészülve az esetleges érkezésükre? – Minden ház védett, de a marhákat őriznünk kell – válaszolta Cesaro. „Valamelyik éjjel mégis bejutott a házba” – mutatott rá Solange, de csak Dominic elméjébe suttogta bele kételyét, nem akarta megcáfolni Cesarot és ezzel megsérteni a büszkeségét. Főképpen nem szeretné azt, ha nő létére éppen ő vonná kétségbe. – Már megbocsáss – hajtotta meg kissé magát Dominic –, de akkor hogyan jutott be a vámpír mégis a fő házba azon az éjszakán? Megtámadta a kis Marguaritát. Kivizsgáltad már? Cesaro összeráncolta a szemöldökét, hátrasodorta a kalapját és megvakarta a fejét. – El sem tudom képzelni, hogyan történhetett. Soha senkit nem hívna be a házba, és azt is tudja, hogy odabenn biztonságban van. Don Zacarias nagyon pontos utasításokat adott, és mi mindannyian gondosan be is tartjuk őket. Minden egyes itt lakó család tudja, hogy ez élet és halál kérdése. Senki nem nyitná ki az ajtót egy élőholtnak. Vagy bárki másnak. „A kényszertől valamennyiüket védi Zacarias” – érvelt Solange. – „Minden testvér védi a családokat. Valaki tehát kinyitotta az ajtót és hagyta, hogy a vámpír bemenjen. Itt valaki a vámpíroknak dolgozik.” Dominic, Solange szavait forgatta a fejében. Még mindig nem volt rendben valami. Valamit nem vett figyelembe. – Szeretném ellenőrizni Marguaritát, és aztán tovább folytatni veled ezt a beszélgetést. Talán összeismertethetnél azokkal, akik itt dolgoznak. Cesaro szemöldöke a magasba ugrott. Ő felelt a férfiakért és a nőkért, akik a De La Cruz fivéreknek dolgoznak. – Úgy gondolod, hogy van egy árulónk?

Dominic gondosan válogatott a szavak között. A legtöbben, akik a De La Cruz birtokokon dolgoztak, kapcsolódtak is hozzájuk valamilyen módon. – Csak meg akarok győződni róla, hogy mindenki biztonságban van. Cesaro elfordította a fejét és füttyentett. Azonnal egy fiatalabb tinédzserfiú futott oda hozzájuk, átvette a ló kantárját, kíváncsi tekintettel végignézett rajtuk, de nem tett fel kérdéseket. Amikor Cesaro elküldte, kissé ugyan csalódottnak tűnt, de engedelmesen elvezette a lovat a karámok irányába. Dominic lenézett Solange felé emelt arcára, a szemeiben ott látta a kérdést. A lány ott volt a fejében, amikor megérintette a fiú elméjét. Ő is látta Zacarias szilárd barikádját az elméjén. Ha egy Varázslónak sikerült a hatalmába kerítenie az egyik munkást, mindenekelőtt ezen az akadályon kellett átjutnia. „Marguarita? Birtokolhatta őt, és rávehette, hogy kinyissa az ajtót?” Dominic megrázta a fejét. „Az élőholt megpróbált bejutni ugyan a fejébe, de nem járt sikerrel. Kérdezte is, világosan éreztem a kényszer erejét a hangjában, a lány mégis megtagadta, hogy információt adjon neki.” Követték Cesarot a házba. Dominic inkább siklott, mint járt, bár úgy tűnt, hogy hosszú, határozott, egyenletes léptekkel halad Cesaro mellett, miközben a mellettük elhaladó munkásokat ellenőrizte. Még véletlenül sem akarta azt a látszatot kelteni, mintha megvizsgálná minden ember elméjét a hatókörzetén belül. Úgy tűnt, mindenki védett. A ház felhullámzott, ahogy beléptek. Dominic hirtelen megállt. – Járt itt Zacarias? – Nem hagyná, hogy az élőholtak itt sétáljanak éjszakánként. A marhák nyugtalanok, és tegnap éjjel többet is elvesztettünk a vérszívók miatt. Csak úgy az égből hullottak alá. Két emberem, alig tudta tőlük megmenteni az életét. Zacarias közvetlenül ezután érkezett és megerősítette a védelmet minden egyes házon. Azt mondta, hogy a marhák nem érnek annyit, hogy bárki is meghaljon miattuk, és éjjel a házakon belül akarta tudni az embereket. – Most is éjjel van, és te a marhákra vigyázol. Cesaro összeráncolta a szemöldökét. – Nem hagyhatjuk, hogy csak úgy lemészárolják őket. Ez a dolgunk. Ezek vagyunk mi. De persze tettünk óvintézkedéseket. Ha valami zavar történik, mindannyian azonnal bemegyünk. Vannak direkt erre a célra felállított menedékeink. Dominic váltott egy hosszú pillantást Solange-al. Ezek az emberek teljesen birtokorientáltak voltak a maguk módján. Volt egy munkájuk, amire nagyon büszkék voltak, és eszük ágában sem volt kiszolgáltatni a marhákat a vámpírok tombolásának az otthonuk közvetlen közelében. – Marguarita állapota hirtelen rosszabbra fordult – mondta Cesaro. – Nagyon magasra szökött a láza, alig lélegzett. Don Zacarias bizonyára megérezte, hogy haldoklik, mert újra eljött, hogy ismét megpróbálja őt meggyógyítani. Sok időt töltött vele, aztán újra elment. Nem itt pihent. Azt mondta, az túl veszélyes lenne mindannyiunk számára. – Talán igaza is van – vallotta be Dominic. Érzett Cesaro hangjában némi bűntudatot, mintha szégyenkezne amiatt, hogy Zacarias netán úgy gondolhatja, nem lennének képesek őt megvédeni, amíg alszik. – Tőle félnek az élőholtak, és nem tudják, hogy én is itt vagyok. Azt hiszem, ő az egyetlen, ami köztük és aközött áll, amit akarnak. Minden eszközzel megpróbálják megölni. – Mélyen belenézett Cesaro szemébe. – Érted, amit mondok? Azért teszi ezt, mert titeket is a családja részének tekint. Bármilyen messze elmenne, hogy megvédjen benneteket, még önmagától is. Cesaro nagyot sóhajtott.

– Értem. De a mi kötelességünk is, hogy védjük és szolgáljuk őt. Ez, így egyáltalán nem tűnik helyesnek. – Szerencsés, hogy te itt vagy neki – hajolt meg felé újra Dominic. „Kérdezd meg, van-e olyan rendszeres látogató a farmon, aki ugyan nem dolgozik Zacariasnak, de időnként kölcsönveszi a járműveit” – noszogatta Solange. Dominic egy mosolyt csúsztatott az elméjébe. Természetesen a lány rátalált a helyes kérdésre. Imádta benne, hogy pontosan tudta és megértette, hogyan gondolkodnak ezek a férfiak és úgy cselekedett, hogy ne hozza zavarba őket. Sokkal kevésbé éreznének gátlásokat, ha vele kellene beszélgetniük a farm működéséről, mintha minderről egy nő kérdezné őket. Ráadásul ő is Kárpáti volt, mint az a család, akiknek dolgoztak, és azt is tudták, hogy Zacarias barátja. Solange viszont egy váltó, és mint olyat, ellenségként azonosították. Cesaro ugyan tiszteletteljes volt a jelenlétében, de ugyanakkor nyugtalan is. „Nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam mások” – mondta Solange –, „csak a te véleményed számít.” Érezte mennyire igazak a szavai, és ez megmelengette. Az övé volt, egyedül csak az övé akart lenni. „Tudod, hogy mindennél többre becsüllek.” A véleményét, a készségeit és a teljes szerelmét, ami kezdett végre felragyogni azokban a macskaszemekben. A szíve botladozni kezdett, ahogy megpillantotta ott azt a teljesen új, szégyenlős érzelmet. Néha, amikor ránézett, a tekintete egyetlen szempillantás alatt szinte brutális, erőszakos izgalmi állapotba hozta a testét. Solange-nak még a gondolat is teljesen új volt, hogy együtt éljen valakivel, mégis minden erejével azon volt, hogy átjusson ezen a rettegésen, és eljuthasson hozzá. Szerette látni a harc minden fázisát, amit a lány nem csak azért vívott, hogy elfogadja őt, hanem hogy szerelmes is lehessen belé. Ez egy olyan csata, olyan váratlan útkeresés volt, amire soha, egyetlen pillanatig sem számított, és ami miatt csak még jobban imádta őt. – Cesaro – állította meg a férfi Marguarita szobája előtt – Vannak olyan szomszédok, akiknek megengeditek, hogy használják a De La Cruz járműveket? Volt netán valami ilyesmi a két éjszakával ezelőtti támadáskor is? Cesaro odafagyott az ajtóba, a kilinccsel a kezében. Lassan megfordult, az arcát pír öntötte el. A szemei gyémánt keményekké váltak. – Van egy férfi, aki udvarolni próbált Marguaritának. A De La Cruz család jó szívvel viseltetett iránta. Körülbelül egy évvel ezelőtt vette meg a szomszéd farmot. Kevés pénze maradt a vásárlás után, így sokszor segítettük ki. – Azt mondtad, Marguaritának udvarolt. – Próbált. Mindannyian nagyon szórakoztatónak találtuk. Marguarita, ahogy láttad, eléggé szép lány, de még nagyon fiatal és egy kicsit vad. Mármint nem férfiakkal, félre ne érts. Nagyon jó kislány. De szereti a függetlenséget. Főzött, takarított az apjára, és figyelt a lovakra is. Imádja a lovakat, nagyon jó lovas. Az a férfi képtelen volt megszelídíteni őt. A lány apja és én, sokan nevettünk éjszakánként ezen az udvarláson. Marguarita úgy tűnt, észre sem veszi őt a virágaival és a cukorkáival együtt sem. Úgy mosolygott rá, mint minden más munkásra, és megköszönte az ajándékait az apja és azok nevében, akik részesülnek a nagylelkű adományból. Úgy viselkedett, mintha a férfi azért hozná ezeket, hogy így viszonozza a kölcsönzött járműveket és berendezéseket. – Nem haragudott meg az elutasítás miatt? – Senki sem képes haragudni Marguaritára, ő maga a mosoly. Dominic intett, hogy nyissa ki az ajtót. Mihelyt belépett, azonnal megérezte, mennyire közel járt itt a halál. Ha Zacarias nem emelkedett volna fel, ez a fiatal, nemrég még sugárzó fiatal nő, már halott lenne. Olyan sápadt volt, hogy a bőre már-már áttetszővé vált.

Dominic megközelítette az ágyat. Rápillantott Solange-ra. A lány egyetértően bólintott, mindent értett. El kellett hagynia a testét, hogy a Marguaritáéba belépve megvizsgálja azt, szilánkok után kutatva, és hogy meggyőződjön róla, hogy most már túléli. Solange-nak pedig mindeközben védenie kell a hátát. – Az lenne a legjobb, ha néhány percre magunkra tudnál hagyni bennünket Cesaro – mondta halkan –, aztán pedig nagyon szeretném megtudni annak a férfinak a nevét, aki az egyik teherautótokat használta és meglátogatta Marguaritát. Cesaro bólintott és elhagyta a szobát. Dominic tudta, hogy az ajtó mellett maradt, egyik kezével a fegyverén. Hogy őket akarta védeni, vagy Marguaritát, az végül is lényegtelen volt. Ez az ember teljes egészében elkötelezett volt, készen állt rá, hogy megvédje a De La Cruz tulajdont, és azon minden élő lelket. – Nagyon hűséges – mondta Solange. Hűség. Dominic pontosan tudta, hogy ez azon kevés tulajdonság közé tartozik, amit maga Solange is csodál. Ránézett az arcára. Cesaro egy határozottan jóképű férfi. Solange felkacagott. – Annyira, nagyon hím vagy. A derekára fonta a karját és szorosan magához húzta. – Nagyon hím – erősítette meg –, és nem eresztem a kezemből, ami az enyém. A lány a szemét forgatta. – Nyilvánvaló, hogy egy kissé bizonytalannak érzed magad ma éjjel. Tettem valamit, ami miatt felmerült benned, hogy egy másik férfit keresek? – Nem csak engem láttál. A lágy nevetés olyan volt a számára, mint a legerősebb afrodiziákum, szexi, izgató és végtelenül nőies. – Mindig téged látlak, Dominic. – Solange hangjából eltűnt az ugratás, komoly és nyersen őszinte lett. – Annyira eltöltöd a látómezőm, hogy az egész szobában sem látnék meg egy másik férfit, soha. Egyedül csak téged látlak. Rásimította a tenyerét a tarkója alatt a nyakára, hogy magához húzva lehajoljon hozzá és megízlelte. Olyan volt, mint a méz és a legfinomabb fűszerek keveréke, amiből soha nem kaphatott eleget. – Megállás nélkül tudnálak örök időkig csókolni – suttogta az ajkaiba. – Egyszerre ízlelte a harcost és a nőt, fenséges kombinációnak találta. – Fogalmam sem volt róla, hogy a csókolózástól függővé lehet válni. Egy rövidke pillanatra Solange teste beleolvadt az övébe, lágy lett, hajlékony és elfogadó. Aztán lepillantott a sápadt lányra az ágyon. – Gondolod, hogy a szomszéd szándékosan ítélte egy vámpír keze által halálra, amiért nem volt hajlandó komolyan venni az udvarlását? Dominic látta a váltást Solange fejében, gondolataiból a jaguár hímek merültek a felszínre, és tudta, hogy még a gondolatuktól is émelyeg a gyomra. Felemelte a kezét, és a vastag lófarok tincseivel kezdett játszani. – Rossz hímek minden fajban éppúgy előfordulnak, mint jók Solange. Az a munka, amit itt végzel, azt okozta, hogy egy színben látsz minden férfit. Cesaro soha nem ütné meg az asszonyát. Amint képes leszel rá, hogy elméket tapogass le, magad is láthatod majd, hogy nagyon is sok jó szándékú férfi létezik a világon. Megremegett a karjaiban és tudta, hogy az zavarja, hogy utalást tett arra, hogy ő Kárpáti. Kerülő úton egyszer már ő maga hozta fel ugyan a témát, de tudta, hogy még nem engedi meg magának, hogy egészen belegondoljon, egyszerűen nem tart még ott, és ő tiszteletben is tartotta, hogy csak lassan képes szembenézni azzal, milyen is lenne az életük együtt. Dominic visszafordult Marguarita felé és lehullatta magáról a testét, teljesen szellemmé vált. Egy pillanatig sem vonta kétségbe, hogy Solange bármilyen bajtól meg fogja óvni a testét, amíg azon dolgozik, hogy meggyógyítsa a fiatal nőt, akinek a torkát annyira összevagdalták. Úgy tűnt, Zacarias ismét vért adott neki, amivel neki magának is takarékoskodnia kellett

volna. Az érdekes az volt, hogy megtalálta Solange tiszta, királyi vérének nyomait is benne. A Kárpáti vér rendszerint dominált, így volt ez ebben az esetben is, de az a Jaguár vértörzs nagyon más volt, teljesen különbözött, mégis úgy látszott, teljes egészében kompatibilis Zacarias és a lány vérével is. Solange vére lélegzetelállítóan egyedülálló volt, és határozott gyógyító jegyeket mutatott. Arra nem talált módot, hogy a hangszalagokat teljesen helyrehozza. Az élőholt borotvaéles karmait használta, teljesen széttépte őket. Dominic és Zacarias is mindketten az izmokra koncentráltak leginkább, hogy lélegezni és nyelni képes legyen. Élni fog, ugyanolyan szép lesz, mint valaha, de valószínűleg soha többé nem lesz képes hangosan beszélni, legfeljebb hang nélkül suttogni. De élni fog. Megtettek érte mindent, legjobb tudásuk szerint. Megvizsgálta az elméjét, az emlékeit is, de sehol sem akadt nyomára sötét szilánknak. Nem ő nyitotta ki a vámpírnak az ajtót. Hallotta haldokló apja figyelmeztetését, engedelmeskedett neki, visszaszaladt a szobájába és várta, hogy megérkezzenek a munkások. Zokogott, tudta, hogy az apja halott, de nem ment az ajtóhoz. Ez pedig azt jelentette, hogy valaki más is volt a házban a lány tudtán kívül. Az a valaki pedig elég jól ismerte a helyszínt ahhoz, hogy észrevétlenül bejusson, a biztonsági intézkedések pedig nem hatottak rá. Nem betolakodónak érzékelték. Dominic visszahúzódott a saját testébe, ami egy kissé megimbolygott, fogalma sem volt róla, mennyi idő telhetett el. Solange ablaktól ablakig lépdelt, akár egy nyugtalan macska. Hátranézett a válla fölött Dominicra. – Rendben vagy? Sápadtnak tűnsz. Szükséged van vérre? – De nem a tiédre. Megölnéd a parazitáimat és azokra még szükségünk van. Meg fogom kérdezni Cesarot, ki itt a legerősebb férfi. – Ragaszkodni fog hozzá, hogy az ő vérét vedd. Dominic rámosolygott. – Tudom. Solange gyengéden betakarta Marguaritát, és kisimította a kóbor hajszálakat az arcából. – Nagy trauma érte. És ha egy barátja árulta el, ez ennél csak rosszabb lesz. Talán megkérdezhetném MaryAnn-t, nem látogatná-e meg. – Felnézett Dominic szemébe, és az övében ott ragyogott a bizalom. – Talán megbeszélhetnénk Cesaroval, és azt a látszatot kelthetnénk, mintha ő hívta volna. Tisztában lévén vele, hogy Solange milyen kényszert érez arra, hogy olyan nőknek segítsen, akiknek férfiak ártottak, Dominic bólintott. – Azt hiszem, hogy ez nagyon jó ötlet. Odavezette az ajtóhoz. Még meg kellett találniuk a szomszédot, és hozzá kellett adniuk a magukét is ezeknek az embereknek a védelméhez. És az élőholtak voltak kinn többségben. Valószínűleg a marhák éjszakai megtámadása azt is jelenti, hogy tudják, hogy ők az erősebbek. Cesaro felkapta a fejét, ahogy kiléptek. – Olyan békésen alszik, amennyire csak lehetséges – mondta Dominic. – Azt hiszem, túl van a krízisen és a gyógyulás útjára lépett. Ismered az összes De La Cruz fivért? Cesaro bólintott. – Olykor-olykor eljönnek. Közösen vezetik a farmokat. – Manolito felesége, MaryAnn nagy segítség lenne, hogy Marguarita túljuthasson mindezen. Talán ha megkérnéd, eljönne. – Ez egy újabb erős kezet is adna, hogy megvédhessük a farmot – mondta Cesaro, aki teljesen tisztában volt vele, hogy MaryAnn mindenképpen az életpárjával együtt jönne. – Köszönöm. – Meghajtotta magát kissé Solange felé, mintha pontosan tudta volna, kitől származik az ötlet. – Azonnal meg fogom tenni.

– Mesélj arról a szomszédról. – A neve Santiago Vazquez. Olyan harminc éves lehet, és összesen csak hárman vannak a munkásaival együtt. Ritkán látok bárkit is a háza körül. A farm is nagyon lerongyolódott. Pénzre lenne szüksége, hogy rendbe hozhassa, de addig nagyon keveset hoz neki a farm, míg nem üzemel teljes kapacitással. – Tudnál egy nagyon erős, egészséges férfit ajánlani, aki esetleg hajlandó lenne velem ma este megosztani a vérét? Rengeteg tennivalóm van, nincs időm elmenni vadászni. – Én egészséges vagyok – vágta rá azonnal Cesaro –, ez pedig megtiszteltetés a számomra. Már így is rengeteget segítettél nekünk, és én már egy cseppet sem félek tőle, hogy vért adjak. – Hálás köszönettel elfogadom – felelte Dominic, és azonnal közelebb is lépett a férfihoz, nem akarva időt adni neki rá, hogy megrémülhessen. Solange a saját kezeit bámulta, és megérintette a férfi elméjét, érezte, hogyan rohan át a testén az energiával feltöltött dús vér. Ideges volt, amiért nem az ő vérét vette, ez csak tovább táplálta ostoba szorongását azzal kapcsolatban, hogy alkalmatlan. Kinyújtotta felé a kezét, hüvelykujjával végigsimított az arcán. A lány tekintete az övére ugrott. Bizalmasan belesiklott az elméjébe. „A te véred összehasonlíthatatlanul felsőbbrendű az övénél kessake. Sokkal szívesebben táplálkoznék az asszonyomból, de még be kell sétálnom az ellenség táborába.” „Tudom. Csak éppen még egyetlen szükségletednek sem voltam képes megfelelni. Egynek sem. Mindig csak te gondoskodsz rólam. A mindened akarok lenni, az, aki mindent meg tud adni, amire csak szükséged lehet. Egy másik nő…” „Soha senkivel nem lennék olyan elégedett, mint veled.” Érezte egy halovány mosoly pillanatnyi felvillanását, bár a lány arckifejezése nem változott. Udvariasan lezárta a két harapott sebet, és köszönetképpen kissé meghajolt, mielőtt elkezdte volna a saját szövedékét is hozzáadni Zacarias bonyolult biztonsági intézkedéseihez. A tanya ezek után kétszeresen is védve lesz az élőholtaktól. – Ne engedjetek idegeneket a közeletekbe. Az élőholtak gyakran szépnek mutatják magukat. Ha nagyon erőteljesek, képesek utánozni bárki kinézetét és hangját is, gyakran veszik fel mások alakját. Az elmétekből semmit sem tudnak kiszedni, de megfigyelhetik azokat, akik itt élnek, és megpróbálhatnak az egyikükként megjelenni. A szemeik azonban elárulhatják őket és gyakran az is, ha a füvön járnak, az összezsugorodik vagy elfonnyad a lépteik nyomán. Az állatok nyugtalanok lesznek a közelükben, a kutyák nem tudnak rájuk támadni. Cesaro bólintott, hogy megértette. Miután úgy érezte, hogy nem tehet többet azért, hogy megvédje őket, Dominic jelzett Solange-nak, hogy biztonságban kiléphet a házból. Ahogy kiléptek az éjszakába, mély lélegzetet vett, hogy kitisztítsa a tüdejéből a betegség, a félelem és a halál közelségének bűzét. Sétáltak, amíg látótávolságon belül voltak és nem értek be a fák közé. Ott Dominic a karjaiba vette Solange-t és felrugaszkodott vele az ég felé. A lány felemelte az arcát a szélbe. Teljesen nyugodt volt a karjaiban, egészen megbízott benne, hogy biztonságban tartja, függetlenül attól, hogy milyen magasan, vagy milyen gyorsan repülnek. „Imádom ezt” – mondta bizalmasan. – „Van valami végtelenül felszabadító a repülésben, olyasmi, mint jaguár alakban végigszáguldani a fák ágai között.” Halkan nevetett, és belefúrta az orrát a nyakába. – „Tőled kaptam életem legszebb tapasztalatait.” „Ennél sokkal többet akarok adni neked Solange.” Szerette a boldogságot hallani a hangjában. Ha tudta a lány, ha nem, a bizalma iránta minden együtt töltött másodperccel csak növekedett. Teljes egészében csatlakozott hozzá. A harcos egybeolvadt a nővel. Ehhez valószínűleg erőt merített az egyre erősödő bizalmából is.

Lehajtotta a fejét, és gyengéd finomsággal beleharapott a bőrébe a pulzusa fölött. Biztos volt benne, hogy a következő egy-két felemelkedésen belül meglesz a találkozó, és megszabadulhat végre az vérében lévő élősködőktől, és mindenféle aggodalom nélkül egyesülhet vele, ha egyáltalán képes lesz addig kitartani. Körözni kezdett az enyhe kis dombok között elhelyezkedő birtok fölött, ami a De La Cruz birodalom déli csücskével volt határos. De míg a De La Cruzok farmján a mezők tiszták, jól gondozottak, a kerítések erősek, karbantartottak voltak, ezen a farmon éppen az ellenkezőjét látta. A vizesgödör piszkos és iszapos volt, a szarvasmarhák a mély sárban álldogáltak, lehajtott fejjel, nyomorúságosan. Az erdő elkezdte visszafoglalni a széleken a területet, indák kúsztak fel a kerítésoszlopokra mindenfelé. Még csak kísérletnek sem látta nyomát, hogy valaki megpróbálta volna kijavítani a kerítésen a lyukakat, bár arra több helyen is utaltak nyomok, hogy nemrégiben megpróbálták helyenként megtisztítani a legelőket. „Olyan földet vett, amit már műveltek” – állapította meg. – „De mióta az övé, egyáltalán semmit sem csinált rajta.” A fák között ereszkedett a földre. – Válts alakot Solange. Előremegyek. – Vannak elrejtett fegyvereim a közelben. Puskával fedezlek. Ő ember, nem Jaguár, és épp ezért nagyon furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Azt hiszem, sokkal nagyobb szükségem lesz most arra, hogy az eszem élesebb legyen, mint a karmaim. A sötét tekintet végigsöpört felette. Nem igazán kérdezte őt, sokkal inkább kifejtette a véleményét. Eszébe sem jutott, hogy talán felülbírálja őt. Szerette az önbizalmát, még akkor is, ha egy nagyon veszélyes forgatókönyvet olvasott ki az elméjéből. – Siess Solange. Már így is túl sokat veszítettünk el az éjszakából. Bólintott és elrohant. Alig öt percbe telt, hogy visszatérjen egy piszkos, kis batyuval. – Azt hiszem, a háza mellett lennék legjobb helyen, a fán. Próbáld az ablakok közelében tartani, de az lenne a legjobb, ha kívül maradnátok. Tudnom kell fedezni téged, ha épp társasága van. Nem érzel több személyt a közelben? – A házban nem. Egy személy van odabenn, a fő épület mögötti kisebb házban van még valaki, egy harmadik pedig talán a csűrben. – Rálátásom kell legyen, mindhárom helyre. A jaguárom nyugtalan, Dominic. Valami nagyon zavarja ezen a helyen. Légy nagyon óvatos. Tudta, hogy ezzel zavarba fogja hozni, mégis a tenyerei közé fogta az arcát, lehajolt hozzá és hosszan, alaposan megcsókolta. – Emlékezz rá, mint mondtam azzal kapcsolatban, ha újra rám ijesztesz. Odadörgölte az arcát az övéhez, mintha macska alakban lenne. – Ne aggódj. Vigyél el addig a faágig. Gyorsabb lesz, mint odakúszni. Dominic felnézett. Az az ág úgy tizenöt méterrel volt a föld felett. A legtöbb ember rettegne a magasságtól, főleg az éjszakai halvány holdfényben. Az eső ismét eleredt, éppen csak szitált, de ahhoz elegendő volt, hogy csúszóssá tegye az ágat. Szó nélkül a derekára fonta a karját és elvitte odáig. Sokkal nehezebb volt otthagynia, mint azt gondolta. Bízott a baljós megérzéseiben éppúgy, mint a macskája nyugtalanságában, ami azt jelezte, hogy valami nincs rendben a farmon. Ő egy emberre számított, akiről már tudtak is, de azt is tudta, hogy Solange valami másra is számít, és most először fordult elő, hogy neki nem volt semmiféle konkrét nyoma azzal kapcsolatban, hogy mivel néznek szembe és miért. Volt valami Solange vérében, ami különlegessé tette azt, és ő kezdte azt hinni, hogy mégiscsak ők azok, akikre vadásznak, mégpedig a lány véréért. De ki? A vámpírok? Brodrick? Vagy valaki más? Hosszú, frusztrált szisszenéssel engedte ki a levegőt.

„Igazán számít ez?” – A hangja halkan, gyengéden surrant át az elméjén, megérintve a szinte nyersen csupasz idegvégződéseit. – „Ez az én utam, én választottam ezt az életet valamikor régen, ahogy te is magad döntöttél az életed felől. Nem számítanak kettőnkre. Ha azt hiszik, hogy csupán egy nőstényjaguárral néznek szembe, hibázni fognak, hacsak nem hibáztak máris.” Dominic azokra az ezüstszemekre gondolt. Uralni másvalaki testét, a beleegyezése nélkül birtokolni, rákényszeríteni, hogy teljesítse valaki parancsait a legmocskosabb, legundorítóbb bűnök egyike. Amit sok évszázadnyi létezése alatt látott, azzal együtt sem volt képes megérteni, mi vihet rá valakit arra, hogy átlépje ezt a határvonalat, kivéve Xaviert, a főmágust, aki elkezdte a háborút a Kárpátiak ellen sok idővel ezelőtt. Solange válasza megnyugtatta kissé. Az ő tárgyilagossága, a halállal való rezzenetlen szembenézése, életmódjának nyugodt elfogadása lehetővé tette, hogy ő is rendezni tudja az elméjét, és a feladatra koncentrálhasson. Az ő életpárja nem az a nő volt, aki pánikba esik, vagy ami még rosszabb, fölösleges veszélynek tenné ki magát, csakhogy valamit bebizonyítson. Tapasztalt volt, és helyesen értékelte a helyzeteket, a türelme végtelennek tűnt, és pontosan tudta, mikor kell inkább visszavonulni, és meg is tette anélkül, hogy az egója megsérült volna. Nagyon jó társ volt. Ha szükség volt rá, ott volt, akár a hátánál, akár az oldalán, habozás nélkül. Volt valami nagyon vonzó abban, hogy van egy társa, akire bármilyen körülmények között számíthat. Solange tudta, hogy az ő védőösztönei fel fognak erősödni, és el is fogadta, éppúgy, mint minden mást közös életükkel kapcsolatban. Valami úton-módon Solange vált a világává, és ez felfokozott mindent, beleértve ebbe a csatákat is. „Bárki volt is a csűrben, az most a házban van Santiago Vazquezzel. Meg tudtam nézni alaposan és nem ismertem fel. Ismerem az emberek többségét, akik a laboratóriumban dolgoznak, és a Jaguárok többségét is. Ez az ember nem környékbeli.” Eljutott egészen a tornácig, anélkül, hogy bárki is felfigyelt volna az érkezésére. Belül mozgolódott valaki, és a ház mélyéről is hallott egy hangot. A férfi kérdezett, és Vazquez egyre hangosabban és dühösebben válaszolgatott neki. – Életben van. Az előbb jártam ott, és még mindig élt. – Dominic a tornácon állt és hallgatta őket. Marguaritáról kellett beszéljenek. – Megígérted, hogy meg fogja ölni, ha megteszem, amit kértél. Megtettem. Az az ápolatlan, kötözködő, kis pulykakakas pedig még mindig él, semmi szórakozás sincs ebben a pokolban. A másik férfi hangja mélyebb és lágyabb volt, mégis parancsolt. – Ő, most egyáltalán nem fontos nekünk. – De nekem fontos. Ő volt az én belépőm a De La Cruz családba. Próbáltam egyedül maradni vele, hogy kompromittáljam, de még csak lovagolni sem volt hajlandó eljönni velem. Az ismeretlen férfi halkan felsóhajtott. – A családja megölt volna, ha ilyen ostobaságot csinálsz, és akkor minden, amiért dolgoztunk, semmivé vált volna. Ő egy senki, Santiago. Sok nő van, és mi mindet el tudjuk csábítani, amint nálunk lesz a könyv és a királyi Jaguárvér. Koncentrálj arra, ami fontos. Ha megszerezzük ezt a két dolgot, minden a miénk lesz. Hatalom. Nők. Olyan gazdagság, amiről álmodni sem tudsz. Meghajolnak előttünk a vámpírok éppúgy, mint a Kárpátiak vagy a Jaguárok. Mi döntjük el, hol akarunk uralkodni. „Hallod őket Solange?” Megismételte a fejében a beszélgetést, hogy a lány az elejétől követhesse. – Átkozott Brodrick! Az a kibaszott vére romlott a gonoszságtól. A betegségével tönkretett mindent! – panaszolta Santiago. – Elrothad az agya, csakúgy, mint a teste. – Meg fogjuk találni őt – csitította a másik hang.

„Akkor ők Varázslók” – foglalta össze a lány –, „és saját terveik vannak. Mi olyan átkozottul különleges a véremben? És miért nem jó Brodrick vére?” „Nyilvánvalóan, valamilyen kapcsolatban vannak vele, és arról is tudniuk kell, hogy ugyanahhoz a vérvonalhoz tartozol. Valami módon, a züllött életvitele, a gyilkosságok, a nemi erőszakok tönkretehették a vére tisztaságát” – felelte Dominic. Fogalma sem volt arról, hogyan történhetett ez, de más magyarázat nemigen volt. A két férfi a házban nyilvánvalóan a tervükön vitatkozott. Az egyikük egy gazdag farmer életével is megelégedett volna, de a másik teljes hatalmat akart. Santiago tűnt a gyengébbik láncszemnek, valószínűleg az ő testét szállta meg a másik, bár Dominic biztos volt benne, hogy vérségi kapcsolatban állnak egymással. Olyan szaguk volt, mint a testvéreknek. „Bemegyek a csűrbe, hogy lássam, ki van odakinn. Nemigen van itt olyan, aki nincs beavatva a tervükbe.” „Ebből a szögből nem tudlak ott megvédeni” – tiltakozott Solange. – „Látom a házban a két férfit a nagy ablakokon keresztül, de a csűrre nem látok rá.” „Másik alakban leszek.” Azon kapta magát, hogy befelé mosolyog, miközben párává omolva, lassú, egyenletes áramlással megkerülte a házat. Ahogy megközelítette a csűrt, még inkább lelassult, szinte helyben lebegett a kis fából húzott építmény előtt. Érezte az odabentről pulzáló energiát. A girbegurba falak, alig voltak képesek megtartani a pulzáló hatalmat, amit csapdába ejtettek odabenn. „Érzed ezt?” Érezte, ezt elárulta Solange éles légvétele. „Gyere el onnan Dominic. Ne menj túl közel.” Az esőerdő földjén, ahol eddig avar sem rezzent, éppúgy, ahogy a lombkoronában sem, most minden figyelmeztetés nélkül őrjöngő szél üvöltött fel, és mindhárom oldalról kitörve a fák közül, Solange felé száguldott. A csűrben üvöltés harsant. Odabenn fehér-narancs lángok lobbantak, átvilágítva a kiszáradt, elvetemedett lécek résein. Valami nekicsapódott az ajtónak, elég keményen ahhoz, hogy az egész épület belerázkódjon. Az ajtó középen kidudorodott, majdnem szétszakadt. „Tűnj el innen Solange!” – parancsolt Dominic. „Az van a homlokomra írva, hogy hülye?” Félig nevetve, félig dühösen kérdezte, és egy csipetnyi egészséges félelem is belevegyült a hangjába. Tudta, hogy bármi is van a fészerben, már kiszagolta a vért, az ő vérét, és érte jön. Dominic fordított a szél irányán és távolra tolta azt Solange-tól, hogy az a teremtmény, bármi legyen is az, ne találhassa meg az illata alapján. A csűr másodszor is megremegett, ahogy a hatalmas állat az ajtót ütötte. A száraz fa közepe ekkor feladta, és szálkákat, szilánkokat okádva kifelé átlyukadt. A két férfi kirohant a házból, és az egyenetlen, sáros földön sietve bukdácsoltak a csűr felé. Tökéletesen egyformának tűntek, de egyiknek sem volt ezüst szeme. Aztán mindketten megtorpantak félúton, és felemelt kezekkel forgolódni kezdtek. Az egyikük észrevette a köd indáit és azonnal odasziszegett valamit az ikertestvérének. – Alistair! – kiáltott oda Santiago az egyelőre láthatatlan, ám minden bizonnyal óriási teremtménynek a csűrbe, amikor az harmadjára is belevágott az ajtóba, teljesen szétrobbantva azt. Egy óriási fekete macska ugrott át az ajtó romjai fölött és egyenesen az őserdő felé száguldott. Dominic felismerte Santiago hangját és tudta, hogy bajban van, ezért szélsebesen elkezdett átáramlani az udvaron. „Lődd le a macskát Solange.”

A csűr hátsó ajtaja kivágódott, és egy harmadik férfi rohant elő, szintén felemelt kezekkel. Santiago megpördült, hátát nekivetette fivérének, ezzel egyidőben pedig mindketten összecsapták a kezüket az áramló ködben. Mögöttük, az ezüst szemű Alistair hozzáadta hatalmas erejét a másik kettőéhez. Egy pillanatra úgy néztek ki, mintha egyetlen lénnyé olvadtak volna össze. Fény áradt ki az ujjhegyeikből, ami mintha magát a párát robbantotta volna fel, tűzorkánná terebélyesedve távolodott tőlük. Puskalövés dörrent az erdőben. Lyuk virágzott ki Santiago homlokán. A másik férfi hasra vetette magát, és a földön hengergőzve próbált fedezékbe jutni. A robbanás ereje elérte Dominicot, levetette az égből. Újabb lövés dörrent, és a földön fetrengő férfi felsikoltott. Dominic keményen landolt egy fán, alig sikerült guggolásban talpon maradnia. Az egész teste égett, beletelt pár pillanatba, hogy felmérje a kárt. Solange előtte, gyakorlatilag zárótűzzel akadályozott meg bármiféle újabb támadást a Varázsló fivérek felől. A macskát ugyan nem látta, de egészen biztos volt benne, hogy Solange felé lopakodik. Dominicnak választania kellett aközött, hogy elintézi a mágusokat, vagy Solange-t védi. Bár ez nem igazán volt választás. Üldözőbe vette az óriási macskát. A felépítése olyan volt, mint a kardfogú tigrisé valaha, hatalmas izomzattal rendelkezett, és ez a hatalmas, fekete macska bármikor képes volt árnyékká válni, egyedül csak akkor lehetett megölni, amikor éppen volt teste. Ahogy a macska után vetette magát, Dominic átvette a parancsnokságot az ég felett is. Mennydörgés hömpölygött végig az erdőn, a semmiből érkező sötét, baljós felhők szinte forrtak. Az eső ömlött. Kétágú villám lobbant az égen, rémületes mennyiségű energia gyűlt össze odafenn. A villámok újra és újra lecsaptak, de kizárólag a ház, a csűr és az udvar környékén. Az egyik telibe találta a csűrt, megfeketedett szilánkokra robbantva a fa épületet, és szétszórva minden ott elhelyezett dolgot az udvaron. Kicsi, nyomorúságos kölykök gurultak szét odabentről, különböző fejlettségi szintűek, különböző formában, egyik-másik félig árnyékká válva, néhány visított, tekergett a fájdalomtól. Szánandó nyávogásaikat és morgásaikat teljesen elnyomta a földet rázó mennydörgések moraja. A sértetlen mágus a szerteguruló macskák egyike felé futott, és egy parancsot kiáltott oda neki. A félig árnyék állapotban lévő, félig áttetsző testű, forró, vörös szemű macska megpördült, sziszegve, köpködve harcolt a kényszer ellen, ami visszaparancsolta a mágushoz. Újabb villám ívelt a földre, az azonnal robbanássá terebélyesedő fehér tűz még azelőtt hamuvá változtatta a vonagló, megcsonkított macskákat, hogy egyáltalán megérezhették volna a forróságát. Csak a kamasznyi állat maradt életben, ami hason csúszva próbált ellopakodni a mágus közeléből. „Ne öld meg!” – Solange hangja teljesen összetörtnek tűnt. Hallotta zokogni őt az elméjében. A nőstényjaguár a bensőjében mélységesen fel volt háborodva, megpróbált a kitörni belőle a felszínre. – „Azt az egyet meg tudjuk menteni. Kérlek! Kérlek, ne öld meg!” Dominic szinte egybefüggő villámkerítéssel akadályozta meg, hogy a Varázsló hozzáférjen az állathoz, ráhangolta elméjét a macskáéra, és elvezette a közeléből. Egyáltalán nem volt benne biztos, hogy jó ötlet megpróbálni megmenteni egy mutáns kölyköt, ami arra van programozva, hogy Solange vére után menjen, de egyszerűen képtelen volt ellenállni a könyörgésnek a hangjában, és a könnyeinek a fejében.

„Fuss!” – parancsolt rá a kölyökre. – „Próbáld a folyó felé, segíteni fogok, ha lehetséges.” A macska, Dominic erejével megtámogatva, kitört a mágus visszatartó varázslatából, ami gúzsba kötötte, és beszáguldott az erdőbe. Solange többször is elsütötte a puskáját, ahogy a hatalmas fekete macska szinte szilánkokra forgácsolta a fatörzset alatta, miközben igyekezett eljutni hozzá. Mivel a lény nagyon súlyos volt, a lány magasabbra mászott, fel a vékonyabb ágak közé, ahol teljesen eltakarták a levelek, és Dominic is szem elől tévesztette. Látta viszont a macskát, egy iszonyatosan nagy állatot, amint megfeszülő izmokkal, a karmaival kapaszkodva araszolt felfelé lassan a fára, a szemeit le sem véve Solange-ról. Ha Dominic felrobbantotta volna a macskát, a robbanás elérte volna a fát és Solange-t is, hacsak nem tökéletes az időzítés. A macska majdnem teljesen átlátszóvá csillámlott, és egy hatalmas ugrással az alsó ágak egyikére vetette magát. Förtelmes, morajló morgása olyan hangos volt, hogy az erdő teremtményei teljesen elnémultak, mindegyik összekuporodott a búvóhelyén. Még a mindenütt jelenlévő, nagyon hangos kabócák is elcsendesedtek. Az erdő úgy tűnt, visszatartja a lélegzetét, ahogy a macska felhúzta a testét a következő ágszintre. „Készen vagy?” – kérdezte Dominic és a szíve a torkában dobogott. Vajon képes időben levetni magáról a ruhákat, ha a fa dőlni kezd? Tudta, hogy villámgyors, de… Eltolta magától a gondolatot. Tiszta támadási felületre volt szüksége. Solange is várt, hogy feltűnjön a puskája előtt egy tiszta célpont a levelek között. Nem volt lehetősége a helyváltoztatásra, a vékony ág bizonytalan volt alatta. De nem csak az ág volt vékony, a macska súlya az egész fát rázta. Dominic szinte száguldott, megpróbált odaérni, hogy elkapja, ha szükséges, de közben az összes érzéke a macskára koncentrált. A hatalmas állat továbbra is Solange-t bámulta odafenn a magasban, morgott és folyt a nyála. „El tudod érni az elméjét?” Solange már ismét higgadt és tárgyilagos volt, mint csatában mindig, sokkal nyugodtabb, mint ő, aki a fát tépő, szaggató állatot figyelte, ami az életpárjához akart férkőzni. Ezt a macskát, egy erős akadállyal védte a mágus. Dominic keményen lecsapott az elméjére. A teremtmény egyetlen célért létezett, hogy elvigye a gazdájának Solange vérét. A mutált állat minden érzéke egyetlen illatra, egyetlen személyre volt programozva. Nem áll meg, míg le nem rángatja a fáról, és nem hurcolja a mágus elé. Vett egy mély lélegzetet, és a közvetlenül Solange alatt lévő területre koncentrálta a látását. Ez volt az egyetlen igazán nyitott tér. „Állj készen, kedvesem.” A macska odavetette magát. Dominic a levegőben kapta telibe, ugrás közben, de a villám áttört a hatalmas testen és belecsapódott a fába. A macska hamuvá omlott, de iszonyú reccsenéssel a fa is dőlni kezdett. Solange használta Dominic elméjét, így tökéletesen időzítette az ugrást. Amikor a villám áthatolt a macska testén, minden erejével elrugaszkodott, hogy elkerülhesse a kidőlő fa letaroló ágait. Még mindig az ujjai között szorongatta a puskát, még csak kísérletet sem tett rá, hogy alakot váltson, annyira biztos volt benne, hogy Dominic elkapja. El is kapta. Körülbelül a zuhanásának kétharmadánál. Egyetlen töredékpillanatra sem érzett pánikot a lányban. Ő viszont totális pánikban volt, a szíve iszonyú robajjal dübörgött a mellkasában, olyan erővel szorította magához a lányt, hogy majdnem megfojtotta. Solange meg sem próbált némi légteret fészkelődni magának az ölelésben, egyszerűen hagyta, hogy így könnyebbüljön meg. Átrepült vele a farm fölött.

Santiago holtteste, még mindig a földön feküdt. Vérnyomok vezettek egy helyre, ahol azelőtt egy jármű parkolt. Az ezüstszemű mágus és a testvére rég eltűntek. Dominic irányt változtatott és a folyó felé indult. A macskakölyök fel-alá járkált a parton és nyivákolt kétségbeesésében. Lenyúlt a teremtményért, és Solange várakozóan széttárt karjaiba nyomta. A lány átfogta a mellső lábai alatt, eltartotta magától arccal kifelé és ringatni kezdte. A macska feje szinte azonnal lekonyult, a lábai kinyújtóztak, rajtaütésszerűen elaludt. „Nagyszerű. Most van egy nagyon barátságos kiscicánk. Mihez kezdünk vele?” – kérdezte Dominic undorodva. Solange nevetése, bármi másnál jobban átmelengette. Dominicnak az az érzése támadt, hogy a közös életük során felnőttek, gyerekek és állatok megmentése teljesen hétköznapi elfoglaltsággá válik majd.

16. Soha nem árulnálak el. Soha nem hagyhatsz el. A szerelmünk örökké él, ebben az életben és a következőkben is. A szívem közepében vagy. Solange Dominicnak

Solange egész testével Dominic köré csavarodva ébredt. Ez volt az első alkalom, hogy nem jaguár alakban aludt vele. Mellette akart feküdni, érezni a bőrét a bőrén, és amikor felébred, megérinteni a testét, az arcát figyelni. Olykor úgy tűnt, ő lett a világa közepe, és nem tudta hogyan, azt sem, hogy mikor, mintha teljesen átvette volna az uralmat a gondolatai felett. Néha, mint most is, úgy érezte, elsodródik a vágy tengerén, szüksége volt arra, hogy a szép szemei átfussanak a testén azzal a forró sóvárgással, amitől levegőt is alig kapott. Ma este úgy ébredt, mintha megszállott lenne, annyira vágyott rá, hogy birtokolja, hogy vele legyen, mintha igazán a lelke másik fele lenne. Egyedül töltötte az egész életét, függetlenül, így nagyon furcsa volt úgy ébrednie, hogy Dominic az első gondolata. Mindent meg akart adni neki, amire csak szüksége van, ahogyan ő is megkapott tőle mindent. Felébresztette a nőt benne. Életében először szexinek, elevennek érezte magát. Élvezte azt, ahogyan ránézett, amikor abban a ruhában járkált a barlangban, amit ő kért, hogy viseljen. Azon kapta magát, hogy szeret neki felöltözni, hogy láthassa azt a sötét vágyat megjelenni a szemeiben, amik minden mozdulatát követték a helyiségben. Lassan, óvatosan felült, hogy nézhesse. A szempillái abban a pillanatban megrezzentek, a karjai köré fonódtak, hogy megállítsa távolodását. A lány csupasz mellei hozzásúrlódtak a férfi mellkasához, ahogy visszahúzta magához. A lehetetlenül hosszú szempillák máson talán nőiesnek hatottak volna, de rajta a széles, vastag sarlók csak arra szolgáltak, hogy kiemeljék a fantasztikus színeket a szemében. A lassú, szexi mosoly megolvasztotta a szívét és kicsit talán el is varázsolta. – Csókolj meg kessake. Csókolj meg most azonnal, még mielőtt még az a kis szőrlabda a nyakunkba pattan, és elrontja a jó hangulatomat – mormolta. Solange önkéntelen, érzéki mozdulattal csúsztatta végig a testén az övét, igazából végtelenül élvezve annak luxusát, hogy hozzáérhet. Csodaszépnek találta a csaták edzette testét, mindenekfelett harcos volt, ami módfelett tetszett a macskájának. De a váratlan édesség benne, az, ahogyan gondoskodott minden szükségletéről, ahogy teljes egészében egyedül rá összpontosított, hogy bármit mondott, az számított a férfinak, az meghódította benne a nőt is. Ráérősen eresztette le a fejét az övéhez, ízlelgette forró, nyugtalan szükségét, ami szinte áradt belőle, felkavarva benne egy elsöprő, rémítő szerelmet, ami ellopta a józan eszét is. Abban a pillanatban, ahogy az ajka hozzáért az övéhez, elborította a tűz, átszáguldott rajta, kitépte a kezéből az irányítást. Dominic keze rásimult a tarkójára, és magánál tartotta a fejét, ahogy ráérősen felkutatta a szája belsejét, csókjaitól, akár ha drog lenne, a csontjai is megolvadtak. Aztán a kezei végigsimítottak minden íve, minden görbéje fölött, meggyújtva ezzel minden idegvégződését, míg végül a teste már remegett a vágytól.

Az egyik keze lassan lefelé sodródott, hüvelykujja gyengéd, lágy kis ütéseket mért a szeméremdombjára és a csiklója fölé. Szaggatottá váló lélegzetét a szájával fogta fel, fogságban tartotta, és lassan addig csókolta, míg már csonttalanná lazult, annyira hogy mozdulni sem lett volna képes. Dominic köréje fonta a karjait, a szája egészen összeforrt az övével, míg fellebegtette magukat a gazdag talajból a barlang felszínére. A szőrgombolyaggá összetekeredve alvó macskakölyköt odalenn hagyta a gyógyító talajban. Solange érezte a kézzel szőtt szőnyeg érintését a lábai alatt, ahogy letette rá, de a teste már nem volt a sajátja. Forrónak és sóvárgónak érezte magát és annyira szerelmesnek, hogy nem is talált rá szavakat. Csak ránézni tudott a szemeiben a szívével. Dominic Dragonseeker. A legenda. A férfi. Az övé. A férfi mosolya lassú és magabiztos volt. – Fürdés vagy evés? Szinte belehalt, hogy azt felelje neki, hogy te. Egészen összezavarodott, meg sem tudott szólalni. Rápillantotta a forró vízre a medencében, és reménykedve felpillantott rá, hátha csatlakozik hozzá. – Szeretsz fürdeni – jegyezte meg, a szemei szinte izzottak. Solange bólintott. Nagyon is tudatában volt, hogy ott van mögötte, míg a medencéhez sétált. A víz összezárult a bőre fölött, buborékok árasztották el nyers, eleven idegvégződéseit, a lélegzet elakadt a torkán, behunyta a szemét, hagyta, hogy az érzés átsöpörjön fölötte. Dominic követte a medencébe, talált egy kis mélyedést, ahol csak a feje és a mellkasa maradt a feszín felett, ha leült. Solange a víz alá buktatta a fejét és hagyta, hogy magához vonja, hogy megmoshassa a haját. Szerette az erős ujjak érintését a fejbőrén. A víz az állát nyaldosta, amikor leöblítette a haját. – A kölyökre gondoltam – bökte ki végül, és próbált nem szégyellősen hangzani. Újdonsült önmaga, ami még mélyen a belsejében volt szorosan becsomagolva, sebezhetőbbé tette, mint valaha. – Gondolod, hogyha Kárpáti vért adnál neki, képes lennél kiigazítani? Annyira édes Dominic. Egyáltalán lehetséges lenne? Adnál neki a véredből, ha eltűnnek belőle a paraziták? A kölyök eleje és a háta teljesen szilárd volt, de a közepe puszta árnyék volt, ami megnehezítette, ha nem lehetetlenné tette, hogy normális macskaként táplálkozzon. – Talán. Őszintén szólva, fogalmam sincs, mit tehetnénk a kispofáért. Sajnálat volt a hangában, amitől Solange összeráncolta a szemöldökét. Várt, amíg elkészül, aztán megfordult és rásimította a tenyerét súlyos mellizmaira. – Azt hittem, hogy a Kárpátiak vére szinte bármit képes meggyógyítani. – Ez kicsavart mágia Solange – felelte, és rászorította a tenyerét a bőrére a szíve fölött. – Szeretnék segíteni, de egyelőre még nem látom, hogyan tudnánk visszafordítani ezt a kárt. A lány felsóhajtott, majd elgondolkodva, szinte oda sem figyelve előrehajolt, és lenyalt egy vízcseppet a széles mellkasról. – Arra nem maradt idejük, hogy beprogramozzák arra, hogy a véremre sóvárogjon. Olyan édes kis semmiség, találnunk kell valamilyen megoldást a problémára, vagy éhezni fog. Mégis, mi a fenét gondoltak? – Kételkedem benne, hogy törődtek volna azzal, ha a macska éhes, amíg azt csinálja, amit ők akarnak. – Éppen ezért kell tennünk valamit. Álomban tartani, jelenleg az egyetlen módja, hogy ne éhezzen, de ez csak ideiglenes megoldás. A férfi lemosolygott rá, amitől Solange gyomra ugrott egyet. – Ha van egyáltalán, meg fogjuk találni a megoldást. Hitt neki. Azt mondta, segíteni akar, csak még nem tudja hogyan. Ismerte Dominicot most már, az elveit, azt, aki ő volt, tudta, hogy nem hagyná szenvedni a cicát. Figyelt a részletekre,

nem számít miről volt szó. Bátortalanul érte nyúlt, hogy hogy megsimogassa, felfedezze. Annyira szent volt a számára, hogy szinte kényszert érzett, hogy az engedélyét kérje ahhoz, hogy megérinthesse. Nagyon merésznek érezte magát, ahogy végigfuttatta a mellkasán a tenyerét. Nem mozdult, hogy megállítsa, így a tartózkodása lassan eltűnt. Követte a kőből faragott vonalakat, emlékezetébe vésett minden egyes izmot, megpróbálta magába nyelni a tapintását az ujjhegyein keresztül, ahogy simogatta, cirógatta. Hallotta, hogyan változik meg a légzése, érezte hogyan kavarodik fel a teste, hogyan fokozódik benne a feszültség. Nem szólalt meg, csak őt nézte, azzal a jóváhagyással a szemeiben, amire annyira vágyott. Az ujjai kinyomoztak minden egyes bordát, az elkeskenyedő derekat, a sima, kőkemény hasat. Érezte hogyan ugranak össze az izmai az érintése alatt. Már kemény volt, nagyon felizgatott és hosszú, megfeszült a kezei felé, de elmozdult és halkan felsóhajtott. – Nagyon óvatosnak kell lennünk Solange. Neked pedig enned kell. A hangja határozott volt, így Solange torkában elhalt a tiltakozás. Ennie kellett, de rá sokkal nagyobb szüksége volt. Megérintette a száját az ajkaival és bólintott, alig mert levegőt venni, nehogy valami rossz dolog csússzon ki a száján. Mondjuk egy tiltakozás. Nem akarta, hogy ez az este róla szóljon, arról, amire neki van szüksége, azt akarta, hogy Dominicról szóljon, de nagyon bizonytalan volt, hogy mit is csináljon. Megszárította egy puha, meleg törölközővel, mint mindig, most is gondos alapossággal dörgölte rózsaszínre, mielőtt ugyanezt megtette volna magával is. Solange nem mozdult, pislogás nélkül figyelte, attól félt, hogy elszalaszt valami apróbb jelet. Felvette a szokásos, elegáns öltönyeinek egyikét, a kezének azzal az elegáns, hullámzó mozdulatával, amit mindig is lélegzetelállítónak talált. – Melyiket szeretnéd felvenni? A hangja halk volt és rekedtes, Solange eddig biztosra vette, hogy azok közül a ruhák közül fogja kérni az egyiket, amiket az ő számára csinált, azokat, amiket annyira szeretett, ha viselt, amikor kettesben voltak. – Sárkányosat – suttogta, és képtelen volt a szemeibe nézni. Szerette azt a köntöst. A szíve dübörgött, egyszerre ízlelt a szájában félelmet és izgalmat. Amikor a Dragonseeker köntöst hordta, nemcsak, hogy igazán szépnek érezte magát, hanem az övének is. Dominic kinyújtotta a kezét, és a csodaszép darab a következő pillanatban ott feküdt a tenyerén. Eléje tartotta, hogy belecsúsztathassa a karjait. Ő maga kötötte meg a derekán, hogy szorosan rásimuljon a felsőtestére, de szabadon omoljon alá a csípőjére, nyitva hagyva az elülső rész közepét. A szövet belekapaszkodott a mellei oldalába, még a csillagokkal borított csipke sem takarta őket. A tenyereire emelte a melleinek puha súlyát, a szemei felforrósodtak. A lélegzet kirobbant Solange tüdejéből, ahogy előrehajolt, mélyen beszívta a szájába az egyik mellbimbóját, majd a fogaival meghúzgálta, megkarcolgatta, a nyelvével sodorgatta, míg apró gyönggyé nem hegyesedett. Aztán a szája átköltözött a másik mellére, hogy arra is rászánja ugyanezt a figyelmet, ráérősen ingerelte, cirógatta, míg a halk nyögései a szükség követelőző kis sírásává nem váltak. Solange lélegzete szaggatott zihálássá vált, ahogy tovább pazarolta a figyelmét érzékennyé vált mellbimbójára. A mellei megduzzadtak és forrónak tűntek, a teste ismerős, nyugtalan fájdalommal szorult össze. Megrázta a fejét, a tekintete felhős volt, a haja teljes rendetlenségben terült szét az arca körül. – Ennek rólad kéne szólnia – suttogta.

– Ez rólam szól. – A keze becsúszott a köntös hasítékába, hogy rásimuljon a szemérmére. Belécsúsztatta egy ujját. – Olyan forró és nedves vagy nekem, Solange. Annyira készen állsz. Rám. A lány megremegett, megrázta a forróság, ami keresztülszáguldott a testén. – Ez határozottan az én örömömre van – suttogta Dominic –, mind az enyém. Meg akarlak érinteni Solange. Tudnom kell, hogy bármikor elfogadod, várod az érintésemet. Belé süllyesztette egy második ujját is, és egy elégedett kis nyögés szakadt fel a torkából. Solange úgy érezte, mintha az a hang az egész testén végigrezonált volna. Minden porcikája mozdulatlanná dermedt. Bármit megtett volna az öröméért. Ha fontos volt neki, hogy felizgassa őt, akkor büszke volt rá, hogy készen áll a számára. – Szeretlek érezni – suttogta, a szemei egészen elsötétedtek –, puha vagy, akár a selyem. – Odahúzta az ujjait a szájához – de még ez sem elég, az ízedet egyenesen imádom. Solange szíve felé lódult. Belemerült szemei sötét, forró mélységeibe, egyszerűen felolvadt bennük, míg az erőszakos világ összezsugorodott körülötte, és már nem létezett más a számára, csak ő. Remegés futott végig a testén, amikor Dominic bekapta az ujjait és leszopogatta róluk a nedvét, a szemei sötétek voltak, hőt sugároztak. Egy apró nyöszörgés szakadt ki a torkából, ahogy az egész testét megrázta a vágy. Dominic elmosolyodott, nyilvánvaló férfias elégedettséggel. – Most gyere Solange. Enned kell. Enni? Tényleg azt mondta, hogy enni? A teste szinte forrt a vágytól és azt akarja, hogy egyen? Megnyalta a száját és elfogadta feléje nyújtott kezét. Odavezette a gyertyafényes asztalhoz, kihúzta előtte a magas támlájú széket és hellyel kínálta. Ez az aprócska barlang volt a világuk, szerette ezt a finom eleganciát. A tálak az asztalon gyönyörűek voltak, ahogyan az ezüst evőeszközkészlet is. Mindenben, amit Dominic csinált, volt valami elegancia. Óvilági udvariasságától nagyon különlegesnek érezte magát, jobban, mint arról valaha is fantáziálni mert. Elnyomta magában a kényelmetlen érzést, hogy nem tartozik ide. Idetartozott, Dominichoz. Az ölébe terítette a szőttes szalvétát, ujjai végigsimítottak a puha anyagon. Az asztal alatt összefonta az ujjait a szükség kínjaitól gyötörve. Ezt is ő adta neki. Egy otthont. Egy olyan férfi, aki egyenrangúként kezeli őt. Egy olyan férfi, aki tisztelettel és szeretettel foglalkozott a félelmeivel. Soha nem gondolta, hogy egy kapcsolat ennyire jó is tud lenni, és ez elszomorította, ahogy a fajtája jutott eszébe. Akik brutálisan használták, majd félredobták a nőket, csak mert Brodrick nem volt hajlandó elismerni, hogy másra is valók, mint tenyésztésre. Dominic mindannak az ellentéte volt, amit annyira megvetett a hímekben. Hússal etette, apró falatokat tett a szájába, amit a férfi visszataszítónak talált ugyan, de tisztában volt vele, hogy a macskájának szüksége van rá. Látta, hogy vette a fáradtságot, hogy utánanézzen, milyen táplálékok felelnek meg leginkább a testének, hogy az étkezése kiegyensúlyozott maradjon. Törődött az egészségével csakúgy, mint a kényelmével. És törődött az elméje békéjével. Solange keményen beleharapott az ajkába, a szemeiben könnyek csillogtak. Gyorsan kipislogta őket, remélve, hogy nem látja meg, de Dominic a világon mindent látott, ami vele volt kapcsolatban, még a legapróbb részleteket is. – Mi az? – Az álla alá nyúlt, és felemelte a fejét, hogy ránézzen. – Mondd el nekem. Könnyedén belenézhetett volna az elméjébe, de szerette érte, hogy mégsem tette. Hogy inkább várt. Ez megengedte neki, hogy összeszedje a bátorságát, amikor túl szégyellős, vagy zavart volt. Tudta, hogy végül úgyis túlteszi magát rajta, és minden, amit érzett és mondott, nagyon fontos volt a férfi számára. – Megmozdítasz engem – nem talált jobb szót. – Azzal, ahogy szeretsz, megmozdítasz. Küzdött, hogy áttolja a szavakat a torkában lévő gombócon.

Ő nem olyan volt, mint Dominic. Nem talált olyan könnyen bókokat, de ez nem jelentette azt, hogy ne érzett volna ugyanolyan mélyen és erősen, mint ő. A mosolya elérte, hogy az egész világa jobb legyen. A szíve megremegett és azon kapta magát, hogy visszamosolyog rá, a légzése könnyebbé válik, mintha a tüdeje felvette volna a férfiénak ritmusát. – Meg akarom beszélni veled az átalakítást, Solange. Meg kell vizsgálnunk minden oldalról a kérdést, mielőtt döntünk. Fogalmunk sincs róla, mit tenne az a véreddel vagy veled, és ez nagyon aggaszt engem. A jaguárod nagyon erős, és ennek utóhatásai lehetnek. A lány tovább evett, nézte az arcát a pislákoló gyertyafényben, és közben újra és újra átforgatta a fejében a gondolatot. Átalakítás. Kárpátivá. A földhöz kötődő élet. Evés helyett vérivás. Egyszerűen el tudná fogadni ezeket a dolgokat, míg vele lehet, de nem tud lemondani a másik feléről annak, ami ő maga. Ő egy Jaguár. Mindig Jaguár maradna. A macskája ő maga volt. – Mi történik, ha nem alakulok át? Dominic vállat vont, a mozdulat lezser és könnyed volt. – Elmondtam már neked. Mindketten megöregszünk és meghalunk. – Velem maradnál? – Az életpárom vagy. Te vagy az a nő, akit szeretek. Nincs más megoldás. És Solange – hajolt közelebb hozzá, hogy megtarthassa a tekintetét –, soha nem bánnám meg. Hitt neki. Ez pedig azonnal sok mindent megváltoztatott. Megbánás nélkül feladna érte mindent. Minden egyes sejtje szerette őt, vágyott utána, reménytelenül viszonozni akart mindent, amit tőle kapott. Kissé gyámoltalannak érezte magát, fogalma sem volt róla, hogy a többi nő hogyan gondoskodik az emberéről, de még akkor is, ha nem tudja, megtalálhatja rá a saját módját, pont, mint ahogyan Dominic tette vele. Felvett egy szelet mangót. – Megsemmisítené a jaguárom? – Nem tudom a választ a kérdésedre. Az unokatestvéreddel mi történt? – Azt mondta, hogy a jaguárja nehézzé tette az átalakulást, de még most is érzi magában, csak nem ugyanazon a módon. – A véred különbözik az unokahúgodétól? Bólintott. – Az anyja a királyi vérvonalból származott, de az apja nem. Azon a vérvonalon én vagyok az utolsó. Vagyis Brodrick és én. Tudom, hogy én vagyok a fajtám utolsó tagja. Nem tudom megmenteni a népünket. Tisztában vagyok ezzel jó ideje és nagyon elszomorít, hogy ez az igazság. A mi időnk lejárt. – Mély lélegzetet vett. – Meg akarom védeni a jaguárom. Ő pontosan annyira én vagyok, mint a harcos, vagy mint a nő. Van rá valami mód, hogy megkönnyíthessük az útját a Kárpáti világba, hogy meglássuk, elfogadja-e? – Amint megszerzem az információt, amire szükségünk van, megpróbálhatunk egy vércserét, hogy meglássuk, hogyan reagál rá. Ha most venném a véred, az megölné a még megmaradt élősködőket a testemben, és még be kell jutnom a vámpírok gyűlésére, a következő emelkedésen. Megpróbált egyenletesen lélegezni, hogy megakadályozza, hogy a szíve dübörögni kezdjen. – Azt is ki kellene kísérleteznünk, hogy milyen messze legyek tőled ahhoz, hogy az élősködők ne érzékeljék a jelenlétemet. Jó mesterlövész vagyok, nagy távolságról is, de nem íjpuskával. Arra lenne szükségem, hogy megöljem a vámpírok. Dominic bólintott. – Az íjpuskád zseniális. – Szeretnék sajátomként dicsekedni vele, de Riordan, Juliette életpárja segített kifejleszteni. Ő keverte a számomra azt a robbanóelegyet, mert feltűnt, hogy megszaporodtak a vámpírok a

környéken. Tudtuk, hogy Brodrick valamiféle szövetségben van velük. De az eltartott egy darabig, mire rájöttünk, hogy miért. Mindenki azt gondolta, hogy a vámpírok irányítják, csak én nem. Én tudtam, hogy őt nem tudják befolyásolni. – Sokat gondolkodtam azon, hogy vajon miért adja el egy férfi az egész faját anélkül, hogy egy vámpír ellenőrizné az elméjét, hiszen tudnia kell, hogy a társai, a Jaguár hímek elméjét irányítják, akiknek nincs meg az a bizonyos védelme, mint neki. – Teljesen gonosz – halkította le a hangját önkéntelenül Solange. Beleremegett, ahogy visszaemlékezett Brodrick szemeire, ahogy végigszántotta karmaival hat éves barátnője torkát, mert az nem tudott alakot váltani. – Élvezi a hatalmat a nők fölött. A nagynéném elmesélte, hogy az anyámat a hajánál fogva rángatta ki a házból, miután megölte a szüleit, és aztán hónapokon keresztül fogságban tartotta. Nagyon megtört volt, amikor elengedte. Még csak tizenhét éves volt, de Brodrick rettenetesen kegyetlenül bánt vele. Élvezte, ha fájdalmat okozott a nőknek, és mert ő volt a nép vezetője, a férfiak átvették a filozófiáját, hogy a nőknek ki kell szolgálniuk minden vágyukat, és így is kezdték kezelni őket. Brodrick úgy véli, hogy a nők kevesebbet érnek, mint ők, így minden joga megvan arra, hogy bánthassa őket akár a saját szórakozására is. Dominic felvett egy szelet mangót és a szájához emelte, hogy harapjon belőle. Tudta, hogy aggódik amiatt, hogy nem evett eleget, olvasta az elméjében. Elfogadta hát a gyümölcsöt, és azonnal megérezte azt az ostoba kis izzást a gyomrában, amikor meglátta a férfi szemében felragyogni az elégedettséget. – Az apja előtte ugyanezt az utat járta, ahogyan a nagyapja is. Réges-régen történhetett valami, vagy már így született, ilyen betegesen kicsavarodott lélekkel, vagy valamilyen esemény változtatta ilyenné, ezt valószínűleg soha nem tudjuk meg, de Brodrickot már az apja nevelte fel úgy, hogy szeressen fájdalmat okozni a nőknek. – Nem kellett volna okvetlenül az elődeit követnie. Mindannyian felelősek vagyunk a saját döntéseinkért – szállt vele vitába a lány. – Hagyta, hogy az egész faja kipusztuljon, csak hogy kiélhesse romlott hajlamait. Utálom, hogy az ő vére van az ereimben. Megsimogatta a haját, hogy megvigasztalja. – Te egy hihetetlen nő vagy Solange, nem pedig az ő egy része. A szíve megremegett, felnézett a férfi arcára, a csillagokat láthatta a szemeiben. Elérte, hogy mesebeli hercegnőnek érezze magát, szépnek, amikor tudta, hogy nem az, különlegesnek, amikor átlagos volt, szexinek, amikor még arról sem volt fogalma, milyen nőnek lenni. Dominic a sárm nagyhercege volt és örökre az is marad. Minden egyes nap ajándéknak tűnt neki mellette, egy olyan fantáziának, amit saját erejéből még elképzelni sem tudott volna. Még azokban a napokban is, amikor kitalálta az ő fantáziatársát, a „tökéletes, ideális férfit”, akkor sem tudta ennyire tökéletesre kitalálni. Ő egy férfi volt és Solange soha életében nem volt képes rávenni magát arra, hogy megbízzon egy férfiban. Miután találkozott Riordan és Manolito De La Cruzzal, figyelte a két férfit, figyelte őket az unokahúgával és MaryAnnel, aki a barátja lett, bízni akart bennük, el akarta érni, hogy megszeresse őket olyannak, amilyenek, de… Felsóhajtott. Dominic tette lehetővé a számára, hogy újra megtalálja a férfiakba vetett hitét. – A pszichés képességű nők adatbázisát akarja, amit a vámpírok összeállítottak – szólalt meg újra. Tesztelik azokat a nőket, akik erős pszichés képességekkel rendelkeznek, kikérdezik őket a hátterükről, hogy elegendő információhoz jussanak ahhoz, hogy megtalálják közöttük a Jaguár leszármazottakat. Lényegében Brodrick körözési listának használja, halállistának azok számára, akik nem képesek az alakváltásra, tenyésztő listának azoknak, akik pedig igen. – Megszerezzük azokat az adatokat Solange, megvédjük a nőket, megsemmisítjük a laboratóriumukat és minden számítógépüket – biztosította. Ez teljesen lehetetlen feladatnak tűnt. Több éve próbált rájönni, hogyan is hajthatná végre, de képtelen volt egyetlen épkézláb tervet is kitalálni.

– Nem igazán értek a számítógépekhez – ismerte be. – Fogalmam sincs róla, hogyan lehet információt másolni. Végül úgy döntöttem, hogy legjobb lenne egyszerűen felrobbantani az egészet és remélni, hogy az adatok is megsemmisülnek. Már tanulmányoztam az épület tervrajzán, hová kellene elhelyezni a robbanóanyagot, hogy a levegőbe röpítse az egészet. Dominic odahajolt, és lenyalta a mangó levét az ajkáról. A méhe ökölbe szorult, a gyomorizmai görcsbe rándultak. – Azt hiszem, meg tudjuk szerezni az információt. Van egy barátom, aki segít a számítógépes probléma megoldásában. Nagyon pontos utasításokat adott. Attól az egyetlen érzéki nyalástól Solange testhőmérséklete az egekbe emelkedett, és élesen a tudatára ébredt minden egyes porcikájának újra. Úgy tűnt, ezzel Dominic is teljesen tisztában van. – Milyen barátod? – próbált továbbra is a feladatra koncentrálni. A férfi hüvelykujja végigcsúszott a kulcscsontjától a melle csúcsáig. A lányból élesen kiszisszent a levegő. A hüvelykujj tovább ereszkedett, végig a csupasz gyomrán. Egy kicsi mosoly jelent meg Dominic száján. – Egy punk kölyöknek tartják, bár nem sokkal fiatalabb emberi években számolva, mint te, de nagy tehetsége van a számítógépekhez. Ő is jönni szeretett volna, de nem mertem vállalni a kockázatot, hogy úgy érzi majd, hogy képes harcba szállni egy vámpírral. A neve Josef, és időnként azt hiszem, az összes Kárpáti hím, beleértve ebbe magamat is, úgy gondolja, hogy talán mégis jobb lenne a vámpírokhoz küldeni, csak hogy abbahagyja végre a bohóckodást. A fiú nagyon modern, és nem kicsit vad. A számítógépe mellett vár, hogy átvegye a hatalmat a laboratórium és a hálózata fölött. Solange nevetett. – Soha eszembe nem jutott volna, hogy a Kárpátiaknak is lehetnek problémáik a gyerekeikkel. Nagyon intelligens fiúnak tűnik. – Meglepődnél. Én magam is nagyon vad fiú voltam. Egyszer majdnem alakot váltottam egy hatalmas szikla közepében, csak hogy megmutassam, hogy képes vagyok rá. – Vad? Mennyire vad? Az apró mosoly önelégült vigyorrá szélesedett. – Nem annyira vad, mint amilyen még ezután akarok lenni. Solange teste megremegett, amikor az a hüvelykujj végigsimított a szeméremdombján. Dominic tekintete a mellére tévedt, nagyon is tudatára ébresztve a lány saját testének. Annyira könnyedén el tudta ezt érni nála. Elég volt, ha a tekintetével végigsimított rajta, és minden sejtje azonnal válaszolt. A pír valahol a lábujjaiban kezdődött és végiglopakodott rajta a feje búbjáig. Elfelejtette miről is beszélgettek, minden kiesett az agyából, teljesen nyitva hagyta magát a számára. Vett egy mély lélegzetet és beismerte az igazságot. – Nem tudok gondolkodni, annyira vágyom rád. A férfi tekintete visszaugrott az övére. – Eléggé megbízol bennem Solange? Nem csak a testedet akarom. Azt akarom, hogy teljesen nekem add magad. Bármit kérek. Bármire van szükségem. Még akkor is, ha esetleg megrémít egy kissé, ha bízol bennem, minden a miénk lehet. Nincs visszaút, ha belevágunk. Ha összekötöm magunkat, nincs tovább menekvés. A lelkünk egybefonódik, nem marad kiút egyikünk számára sem. Nem hibázhatsz. A szükségemnek a te szükségednek is kell lennie. Az életed minden pillanata nekem lesz szentelve. Az örömömnek, a kényelmemnek. A gondoskodásomra kell bíznod magad, az egészséged, a biztonságod, mindened az enyém lesz. A lány visszanyelte a felemelkedő félelmet. Nem hagyta, hogy elvegye tőle az egyetlen esélyét a boldogságra. – A tied pedig az enyém.

Azt akarta, hogy lássa, megértette, amit próbált elmondani neki. Minden, amit Dominic tett, mondott, az számított, fontos volt neki, és azt akarta, hogy ő is ugyanilyen fontos legyen az ő számára. Lassan bólintott. A barlang hirtelen nagyon csendesnek tűnt, mintha még az is visszatartaná a lélegzetét. Solange szilárdan állta a férfi tekintetét. Vett egy mély lélegzetet és rámosolygott, dübörgő szíve lassan lenyugodott, rátalált a férfiénak ritmusára. Soha életében nem volt ilyen biztos semmiben. – Teljes szívemből akarlak Dominic. Lehet, hogy olykor megijedek, de bízom benne, hogy velem maradsz. Megígérem, hogy mindent megteszek, amire csak képes vagyok, hogy boldoggá tegyelek. A férfi szemei mély, metsző kékekké sötétedtek. A hangja újra az a halk, csábító volt, amit már annyira ismert. – Nagyon sokat vártam arra, hogy ezt mondd. Ujjai végigcirógatták a mellét. A mellbimbója felágaskodott, Dominic pedig előrehajolt, hogy szája forró katlanjába vonja. Solange felkiáltott, a háta a férfi felé ívelt, a karjai a feje köré fonódtak. Selymes haja végigfolyt a karján, hátravetette a fejét, ahogy a tűz végigszáguldott rajta. Dominicnak varázslatos szája volt, égetően forró, hozzáértő. Kicsit összezavarodott, amikor felemelte a székből és a kamra közepére vitte. Egyetlen hullámzó mozdulattal megváltoztatta az egész barlangot. Gyertyák lobbantak a falak mentén, fentről, a magasból pedig egyetlen lágy fény világította meg az egész helyiséget. A kézi szövésű szőnyeg vastagabbnak tűnt csupasz lábai alatt, de igazából az egyetlen dolog, amit látott, az a férfi volt, aki ott állt előtte. Nagyon gyengéden lecsúsztatta a sárkány köntöst a vállairól, hagyta, hogy a lebbenő szövet a bokáihoz hulljon. A torka összeszorult, ahogy érezte a finom szövetet végigsiklani a csupasz bőrén. Dominic megfogta a vállait és lepillantott a rá felnéző arcba. Solange szíve dübörgött, szinte hipnotizálta a tökéletes önuralom, az óriási erő, a szemeiből sugárzó melegség. Beleremegett az érintésébe, képtelen volt elfordítani a fejét izzó tekintetétől. Végigcsúsztatta a kezeit a karján, egészen a csuklójáig és közben rezzenéstelenül rá fókuszált. Még néhány pillanatig megtartotta a tekintetét a fogságában, míg gyengéden összefonta az ujjaikat és elhúzta oldalra Solange karjait a testétől. Pillantása végtelen lassúsággal pásztázott végig az egész testén. A lány érezte, hogyan önti el az egész testét ismét a pír, hogyan hegyesednek ki ismét a mellbimbói. Korábban egy ilyen pillantástól halálosan zavarba jött volna, de most csupán a csodálatot látta a tekintetében, az abszolút vágyat, amitől érzékibbnek érezte magát, mint valaha. Annyival több egy nő egy harcosnál. Nagyon büszke volt rá, hogy felizgatta a férfit. – Szeretem, hogy a tested annyira nedvessé válik a számomra – mondta Dominic, és mélyen belélegezte vágyának illatát. Sokszor mondta ezt már korábban is, de most valahogy másabbnak érezte, tudta, hogy egy egyszerű igazságot hallott. Még mélyebb rózsaszínre pirult. Neki volt nedves. Őt üdvözölte. Meg sem érintette a testét, az mégis hatalmas sóvárgással reagált, összeszorult, az idegvégződései nyersen, csupaszon lüktettek. Azon kapta magát, hogy arra is büszke, hogy ennyire képes felizgulni, pusztán attól, hogy a közelében van. Dominicnak arra volt szüksége, hogy válaszoljon neki, és ő válaszolt. – Nem tehetek róla – válaszolta –, ha rád nézek, ez történik. Lemosolygott rá azzal a lassú, szexi mosollyal, amitől a szíve ökölként kezdett dörömbölni a mellkasában.

Lassan, de feltartóztathatatlanul odahúzta meztelen testét magához, holott ő még mindig teljesen felöltözve állt ott. – Vetkőztess le kessake. És ott volt, amire várt, amiben reménykedett. Dominic szemei nagyon sötétek lettek, a vágy és a szerelem kavargott bennük. Solange érezte, hogyan reagál a közelségére a teste, tökéletesen rá koncentrált. Megszámolhatta volna a szívverését. Érezte még a vér árapályát is a vénáiban. Ismerte a férfi szívét, csakúgy, mint az elméjét. És most végre alkalma nyílt, hogy megismerje a testét is, emlékezetébe véssen minden egyes izmot, minden erogén zónát. Lecsúsztatta a vállairól az elegáns zakót, gondosan, majdhogynem tiszteletteljesen összehajtotta, és elhelyezte a medence szélének peremén. Melegség rohant át a testén, ahogy végigsimított az ingen, még mielőtt a gombokhoz nyúlt volna. Ahogy sorra nyitotta őket, egyre kevésbé jutott levegőhöz, mire feltárult a mellkasa, már szinte fuldoklott. Az újabb ruharéteget is lesiklatta a vállairól. Odaszorította a selyeminget az arcához, mélyen beszívta az illatát, mielőtt azt is rendesen összehajtogatva elhelyezte volna a zakó mellett. A forróság szinte felrobbant a tenyerei alatt, ahogy végigfuttatta őket immár fedetlen mellkasán és hasán, még mielőtt célba értek volna a szeme láttára egyre inkább kidudorodó nadrág derekánál. Mezítláb állt ott, a cipői a ruhái alatt sorakoztak szépen eligazítva, mintha csak Solange tette volna oda őket, így neki már csak le kellett térdelnie, hogy letolja a hosszú lábakon a nadrágot. A kezét finoman a vállára tette, míg felemelte a lábát, hogy kilépjen belőle. Solange lélegzete a torkán akadt, amikor a súlyos merevedés teljes pompájában feltárult előtte. Vastag volt és kemény, minden ízében ugyanolyan hipnotikus, mint a férfi összes többi porcikája. Szinte szórakozottan hajtogatta össze a nadrágot, képtelen volt levenni Dominicról a szemét. Azzal is alig volt tisztában, hogy a szövet kicsusszan az ujjai közül, hogy csatlakozzon a többi levetett ruhadarabhoz. Szinte hipnotizált pillantással egyszerűen csak bámulni tudta annak nyilvánvaló bizonyítékát, hogy nagyon is felébresztette a férfi vágyát. A tenyereire vette, és szinte önkívületben hajolt fölé, hogy lenyalja a széles fej tetejéről az ott csillogó gyöngyházszín cseppet. Dominic tüdejéből szinte kirobbant a levegő, férfiassága megrándult a rajta átfutó tűzforró érzés hatására. Solange még előrébb hajolt, egészen behúzta a szájába a széles fejet, az elégedettség és az öröm az egész testét megrázta. Szerette, hogy annyira hihetetlenül sima és forró a nyelve alatt, hogy betölti a száját, hogy minden egyes apró fejmozdulatára egy kissé beljebb csusszant. Dominic átengedte neki az irányítást, hagyta, hogy hozzászokjon a méretéhez, az ízéhez, a tapintásához. Bársonnyal bevont acélnak érezte a szájában, forrónak, tüzesnek, ami csak tovább hevítette a saját vágyát is. Alaposan, ráérősen tanulta, egészen bizalmasan meg akarta ismerni kemény húsának minden egyes rezdülését. Mélyen torokból felsóhajtott, amikor megütögette a nyelvével a széles fej csúcsát, majd nekilátott, hogy teljes hosszában végignyalogassa újra. A tekintete felvillant az arcára, és a teljes elégedettség áradt szét benne, ahogy megpillantotta a feszültség mélyre vésődött jeleit az arcán. Egyik kezével megragadta a haját, vörös fény lobbant a szemei mélyén, ahogy beljebb tolta a szájába a férfiasságát. Solange egyik kezével a csípőjét cirógatta, míg a másikat merevedése tövére simította, majd szándékosan izgató mozdulattal körülnyalintotta a bársonyos fej perem alatti részét.

Dominic a szája felé rándult, a lélegzet szinte hörgésként szakadt ki belőle. Figyelmeztető morgás tört fel a nyomán a torkából, egészen a mellkasa mélyéről kiindulva. Solange-ban ismét szétáradt az elégedettség. Megfigyelt minden apró részletet. Mindez annyira helyesnek tűnt. Végre nem róla szólt ez az egész, hanem Dominicról, az ő öröméről, de a férfi még arra is figyelt, hogy a tudomására hozza, hogy ezt az örömöt ő okozza neki. Figyelte a szemeit, az állkapcsában megfeszülő izmokat, ahogy végtelen lassúsággal ismét forró szájába vette a vastag, érzékeny fejet. Dominic csípője önkéntelenül megrándult, kétségbeesetten próbálva elérni, hogy még mélyebben vegye a szájába. Érezte a fejbőrébe harapó erotikus fájdalmat, ahol Dominic ujjai önkéntelenül ökölbeszorultak, hangosan felnyögött. A hang keresztülrezgett a szája üregén, egyenesen a férfi kemény húsába, azonnal megérezte reakcióképpen a lüktetést. Hagyta, hogy hosszan a szájába merüljön, amiért csípője rándulása, az egész kamrát betöltő érdes légzése volt a jutalma. A gyertyák fényei lágyan pislákoltak, puha árnyékot vetve a gyönyörű, mélyre vésett, férfias vonásokra. Csillogó bronzszínű mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt a táncoló fényben. Igazított egy kicsit Solange fejtartásán, hogy még mélyebbre képes legyen befogadni, és apró, szinte magatehetetlen lökésekkel próbált beljebb hatolni. A lány tudta, hogy ő irányítja a mozgását, de imádta, hogy képtelen nyugton maradni, hogy olyan hatalmas szüksége van a kapcsolatra az ő forró, nedves szájával. Lüktetett a nyelvén, és ő szerette a nyers, közvetlen érintést, bársonysima bőrét, szexi forróságát. Amit ízlelt, az maga volt a színtiszta férfiasság, fűszeres, erotikus, tudta, hogy a nagyon is hím aroma rabjává válik örökre. Dominicnak vágy, szenvedély, szerelem és elfogadás íze volt. Újra és újra körbesimogatta, merészsége egyre nőtt a reakcióitól. Tekintetét az övén tartotta, hogy elkaphassa örömének minden apró jelét, és amikor látta, hogy azok a szemek felragyognak, a szemhéjak elnehezedve félig eltakarják őket, rátapasztotta a nyelvét a fej alatti finom bőrre, aminek fokozott érzékenységét puszta véletlenségből fedezte fel, és dörzsölgetni kezdte. Lassan mozgatta a fejét, és közben az egyre növekvő, izzó tüzet figyelte a szemeiben, felmérte gyönyörét, míg a nyelve simogatta, cirógatta azt az érzékeny kis helyet. Egy pillanatra megállt, épp csak a hegye volt az ajkai között, és figyelte, hogyan akad el a lélegzete, hogyan válnak a mélykék szemek éjfél feketévé, ahogy szándékos lassúsággal ismét befogadta. Égette a vágy, hogy a kedvében járjon, hogy egy gyönyörű élményt adhasson neki, olyat, mint amit ő adott neki, ugyanazt a kizárólag rákoncentrálódó figyelmet. Nézni a testét és a szemeit, érezni egyre növekvő izgalmát, neki magának is ajzószer volt. Érezte saját testének válaszait is, az égető nyomást a lábai között, a melleiben lüktető fájdalmas sóvárgást, a benne is egyre magasabbra csapó feszültséget. Éles elégedettséget érzett a saját válaszaitól, de figyelmének teljes fókusza egyedül csak Dominicon maradt. Előbb lassan, majd néhányszor gyorsan egymás után megszívta. Keményen, aztán lágyan, ingerelte, táncolt rajta. A rekedtes, dallamos nyögések egyre inkább a férfi torka mélyéről törtek fel, csak még inkább felizgatva őt. A lökések kissé mélyebbekké váltak, ahogy egyre közelebb siklott az önkontrollja elvesztéséhez. Még beljebb eresztette, jobban megszorította, erősen megszívta, kicsikarva belőle egy hangos nyögést. Solange lángolóan elevennek érezte magát kívülről éppúgy, mint belülről. A szája is perzselően forrónak tűnt, de a lábai között még forróbb parázs izzott. Vágyott rá, szüksége volt rá, hogy magában, a testében érezhesse. Az egész teste sajgott az övéért, a sóvárgás

egészen elárasztotta, örökké érezni akarta az ízét a szájában, azt akarta, hogy kitörölhetetlen nyomot hagyjon a testében is. Dominic tekintete nem mozdult az övéről, fogva tartotta, és közben kezdte átvenni az irányítást a ritmus fölött, mindig egy picivel mélyebbre lökve. Megfeszítette körülötte a száját, erősebben szívta, kétségbeesetten próbált minél többet magába fogadni belőle. A gyors, erőteljes lökések ellopták a lélegzetét, de ahogy egyre mélyebbre hatolt, gyorsan megtanulta, hogyan kell levegőt venni, amikor épp lehet, mert azt semmiképp sem akarta, hogy most abbahagyja, sem most, sem pedig soha. Szerette, amit tett vele, azt is szerette, hogy ellophatta tőle az önuralmát, lecserélhette egy esztelen örömre, ami alatt képtelen bármi másra koncentrálni. Dominic újra felnyögött, a légzése egyre szaggatottabbá és érdesebbé vált. – Állj meg kessake, képtelen vagyok tovább tartani. – A kéz a hajában elkezdte hátrafelé húzni a fejét, de a csípője önállósította magát, megtagadta az együttműködést, továbbra is rendületlenül folytatta a lökéseket a lány selymes szájába. Solange táncoltatta rajta az ajkait, simogatta, cirógatta, hogy még közelebb sodorja önuralma pereméhez. Dominic megfogta az állát is, úgy kényszerítette hátrébb a fejét. – Ez túl veszélyes, Solange. Lassan, vonakodva mondott le róla, nehezen, egyenetlenül lélegzett. – Nem értem. Akartad ezt. Akartál engem… – Nem akartalak, most is akarlak – sziszegte összeszorított fogai mögül. – Akarlak téged. De képtelen vagyok arra, hogy veszélybe sodorjalak. Élősködők vannak a véremben, amiket lehet, hogy átadnék neked. – Nem tudnak kárt tenni bennem – mutatott rá, és egyre frusztráltabb, egyre idegesebb lett minden pillanattal. Végül lerogyott a padlóra és dühösen meredt fel a férfira. – Te kezdted el az egészet. – Azt hittem, hogy képes vagyok annyira irányításban maradni, hogy távol tarthassam tőled az élősködőket, de azok mozdulatlanná válnak, amikor a közelben vagy, én pedig képtelen vagyok tisztán gondolkodni. Sajnálom Solange. Azt hittem, hogy szeretkezhetek veled ezen az emelkedésen. Solange felnyúlt, ujjai végigsimogatták vastag hosszát, vágytól forró pillantással figyelte, hogyan borzong össze a teste az érintésétől. – Hallottál valaha a kondomról? A Kárpátiaknak nincsenek óvszerei? Mert azt hiszem, ha ennyire aggodalmas vagy, akkor kizárólag az óvszer lehet a megoldás. Dominic arcán nagyon lassan jelent meg a mosoly. – A Kárpátiaknak általában nincs szüksége ilyesmire.

17. Nézz rám, lásd most magad az én szememmel. Nézd meg magad, a legszebb vagy ezen a földön. Dominic Solange-nak

Dominic Solange-ért nyúlt. A teste sóvárgott rá. Semmire nem ment ellene a józan érvekkel, egyszerűen szüksége volt az érintésére, szüksége volt rá, hogy puha bőre az övéhez simuljon. Kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy a testében lehessen. A lelke kikelt magából, hogy kösse össze az övével, követelje ki azt, ami az övé. Egyesítse magukat örökre. Az önfegyelme kifutott alóla és nem volt semmi, amit önmaga, és aközé a nő közé állíthatott volna, akit szeretett. Felemelte őt a karjaiba. Az édes, drága Solange. Izgatottnak, szexinek és egyben rémültnek látszott. Minden védelmező ösztöne feléledt. Az érzéki, kétségbeesett nőben ott kavargott az ártatlan tapasztalatlanság, ami csak fokozta az igényét, hogy gyengéd legyen vele. Igazából arra számított, hogy sokkal tapasztaltabb szeretkezés terén, legalábbis a macskája hevességéből, energikusságából kiindulva, de már teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem az. A szerelem, amit iránta érzett, olyan elsöprő volt, hogy úgy tűnt, térdre kényszeríti. Solangenak fogalma sem volt róla, mennyire gyönyörű, hogy milyen ellenállhatatlan csábítást jelent a számára. De a Kárpátiak azt is látták, mi van belül. A test csak egy egyszerű héj. Ez talán azért alakult így, mert képesek más alakot felvenni, amilyent csak akartak, így a külsőnek nem sok jelentősége volt a számukra. Tisztán látta a szívét és a lelkét, és mélységesen bele is szeretett. Solange pontosan az ő számára teremtett nő, a heves hűségével, a csalhatatlan bátorságával és vele született érzékiségével. Nagyon sokáig, évszázadokig várt egy nőre, míg a végére minden reménye elhalványult. A mellkasához szorította és ringatta, alig volt képes teljes egészében felfogni, hogy tényleg ott van a karjaiban, egészen az övé. A teste szabályosan sajgott az övéért, férfiasságában forró vér lüktetett, merevedése nem volt hajlandó enyhülni. A selymes, szaténpuha bőre az őrület szélére kergette. Nagyon türelmes volt, amíg arra várt, hogy nekiadja magát, hogy megbízzon benne ehhez eléggé, de a Kárpáti hímek tomboló démonjai soha nem csendesedtek le benne egészen, soha nem hagytak neki nyugtot, sürgették, hogy kösse össze magukat, követelje őt a magáénak. A keze végigsimította a mellkasán egy kicsi, lopott érintéssel, amikor letette az ágyra. Annyira összezavarta már a vágy, hogy az ágyról teljesen meg is feledkezett. A lány apró nyögését a szájával fogta fel, beletúrt selyemhajába. Megengedte magának azt a luxust, hogy elmerüljön Solange ízlelésében, míg újra és újra megcsókolta. Forró selyem volt a csókja, és eljövendő dolgok ígérete. Készséges ajkainak egyedülálló, fűszeres méz íze volt. A szerelem és a vágy, lázként tombolt a testében. A mindig tökéletesen koncentrált, fegyelmezett Dominic Dragonseeker, már a saját testhőmérsékletét sem volt képes korrigálni. Annyira akarta őt, hogy lélegezni is alig volt képes. Az élete fegyelemből és önuralomból állt. Egyedülálló tapasztalat volt, hogy lángol a bensője, remeg a szíve, mintha egyszerre lüktetne a mellkasában és a férfiasságában, pusztán azért, mert sóvárog egy nőre, sóvárog az életpárjára.

Nagyon tetszett neki, amilyennek a lány látszott alatta, a szemei kábultak és éhesek voltak, az arcán leplezetlen vágy ült. Gyönyörűnek találta a pírt is, ami az egész testét elborította. Csodaszép mellei a gyertyafényben, maguk voltak a kísértés, képtelen volt ellenállni nekik. Lehajtotta hozzájuk a fejét, a haja végigsimított Solange mellkasán, megcirógatva idegvégződéseit, amibe a lány belevonaglott. A ziháló kis nyögései csak még dühödtebb sóvárgást ébresztettek benne, az őrületbe kergették. A szája hozzáért melle lágy domborulatához, beszívta a mellbimbóját. Remegés futott végig a lányon, apró, elgyötört kiáltás tört fel belőle, ami majdnem elsöpörte önuralma végső maradékait is. Imádta a puha, hívogató melleit, és szerette a belőle kiváltott reakciót is, amikor meghúzta, megcsavargatta, megszopogatta a mellbimbóit a szájával és az ujjaival. Solange teste felé emelkedett, vonaglott a támadása alatt, és ő képtelen volt megállni, hogy ne olvassza össze az elméiket, így azokat az érzéseket is átélte, amik a lány testén hömpölyögtek át. Hasizmai megfeszültek, a fejét dobálta a párnán. A csípője megbillent, az ő testét kereste. Szopogatta, hogy kicsalja belőle az öröm apró nyöszörgéseit. Tűz rohant a lány ereiben, a méhe görcsbe rándult. – Dominic – suttogta a nevét újra és újra, a karjaival átfogta a fejét, az ujjai belemarkoltak a hajába. A sóvárgás a hangjában, újabb néhány fokkal megemelte a férfi belső hőmérsékletét, kezdett attól tartani, hogy egyszerűen porrá ég belülről kifelé. Nem sietett, sokáig szeretgette a melleit, nagy figyelmet szentelt annak, hogy még jobban felizgassa, a nyelve táncolt rajta, a szájával erősen meghúzgálta, apró harapások fullánkjaival szurkálta, aminek csöppnyi fájdalmát a nyelvével simította el. Egyik keze végigsiklott lapos hasán, érezte hogyan mozdul felé, hogyan hullámzanak fel az izmai az érintése alatt. A szíve őrjöngve dobolt a szája alatt, varázslatos, elbűvölő ritmusa a vérét hívta. Kéretlenül előrobbantak az agyarai, a kísértés felülbírált minden fegyelmet. Finoman végignyalta krémesen puha, duzzadt mellét. Solange mozdulatlanná dermedt. Felemelte a fejét, hogy rabul ejtse a tekintetét. A zöld macskaszemek aranyszínbe mentek át. A tenyerét rásimította a szeméremdombjára, nedves melege ugyanúgy kiáltott neki, ahogyan a szívdobbanásai hívták. Felfedte előtte az agyarait, hagyta, hogy meglássa őket, hogy tudja, a démonja nagyon közel van a felszínhez, vörös szemei ott izzottak a pillantásában. Semmi más nem számított, csak a teljes bizalma és elfogadása. Solange lélegzete kirobbant a tüdejéből, ahogy két ujját betolta forró hüvelyébe. Hangtalan sikolyra nyitotta a száját, a szemei nagyra nyíltak. „Dominic!” „Engedd kessake. Jó érzés lesz neked” – nyugtatta meg gyengéden, érezte, hogy remegések futnak végig a testén. Lehajtotta a fejét, újra végignyalta a domború, krémes halmot. Hüvelykujja rátalált a csiklójára, és közben belemélyesztette az agyarait. Solange megrázkódott. Érezte a robbanását, izmai szorosra feszültek az ujjai körül. A teste ívbe emelkedett. A harapás fájdalmát felváltotta a gyönyör extázisa. Tudta, hogy ő sem bír már sokat, mégis lakomázni akart belőle mindenféle módon. Fantasztikus íze volt, mézes, fűszeres, eltöltötte minden érzékét. Merevedése lüktetett és égett. Solange vonaglott a keze alatt, az iszonyú vágy fehéren izzó tűzviharként száguldott az ereiben. A halk nyögésre a teste agresszívan válaszolt, annyira megtelt, hogy a fájdalom brutális kínba fordult. Végigsöpört a nyelvével a fogai nyomán és szinte őrjöngő sietséggel csókolta végig az utat a hasán lefelé. Meg akarta őrizni az önuralmát, mindent el is követett ezért, de amint

megragadta a fenekét és felemelte a csípőjét, már csak a szája elé táruló lakomára tudott gondolni. Kényszerítenie kellett magát, hogy újra leellenőrizze a lány lelkiállapotát, pillantása összekapcsolódott az övével. A ragyogó szemekben döbbent izgalom ragyogott. Solange lélegzete elakadt a színtiszta érzékiségtől a férfi arcán. Tagadhatatlan volt már az önuralmának elvesztése, és ez bár megrémítette, fel is izgatta. Úgy érezte, mintha egész életében erre a pillanatra várt volna. Dominic mozdulatlanul bámulta őt, félig lehunyt szemhéjai, sűrű, hosszú szempillái csak még döbbenetesebbé tették kék szemeit. A tekintete rezzenetlenül tartotta az övét, míg a nyelve végigsimított a redőin. Az egész teste beleremegett. Zihálása megtörte a barlang csendjét. Megragadt a széles vállakat, hogy találjon egy horgonyt, de már túl késő volt. Dominicból egy halk, primitív morgás tört elő, mielőtt ismét megmozdult volna. Végtelenül élvezte. Lakomázott belőle, nyelve csapásaival forró nedvességét falta. Nyalta és simogatta. Csipkedte és szopogatta. A kezei uralták a csípőjét, amikor önkéntelenül rángatózni kezdett, zokogott a megkönnyebbülésért, maga se tudta, hogy azért-e, hogy abbahagyja, vagy hogy soha ne hagyja abba, hogy egyre magasabba és magasabbra űzi, míg már úgy érezte, az őrület peremére jutott. A láz forrón tombolt benne, mégsem volt képes elérni a kielégülést, amire iszonyatos szüksége lett volna, nem számított mekkorára növekedett benne a nyomás. Képtelen volt abbahagyni, hogy felé mozduljon, a vonaglást, a hánykolódást, a csípője teljesen kivonta magát az ellenőrzése alól. Dominic hangjai, a mély, állatias morgások, amiket kiadott, miközben felfalta őt, nyalta és szopogatta, összerántották a méhét, a hüvelye összeszorult, még több krémes nedvességet árasztva magából, mintha csak megpróbálná kielégíteni a férfi vad éhségét. A gyönyör végigfodrozódott a hasán, szétterjedt a combjain, és izzó magjában összpontosult, a körkörösen szétgyűrűző hullámok az egész testét rázták, végigsöpörtek minden izmán, minden sejtjén. Hallotta saját kétségbeesett kiáltását, ahogy megszopogatta túlérzékeny csiklóját, még mielőtt feltérdelt volna a lábai között. – Várj. Alig tudta kipréselni a fogai között a sziszegő parancsot. A testét még mindig utórezgések rázták, az elméje egyszerűen visszautasította, hogy feltisztuljon. Dominic még így, ebben az állapotában, rubinvörösen izzó szemekkel, vággyal és türelmetlenséggel az arcán is tudatában volt az igényeinek, mozdulatlanná vált. Bár nem mozdult, a lélegzete pusztán szaggatott lihegésekből állt, míg várta, hogy a lány szóhoz juthasson. Solange mélyeket lélegzett, próbálta annyira megtisztítani az elméjét, hogy megtehesse a vallomását. Erre mindenképp szükség volt. Már napokkal korábban meg kellett volna tennie. – Dominic – a nevét is alig volt képes kimondani, mégis el kellett mondania neki. Tudnia kellett. – Én még soha nem voltam férfival. Képtelen volt nyugton tartani a férfi testét kereső csípőjét, hiszen alig néhány centiméterre térdelt éhező testétől. Összevonta a szemöldökét. – De voltál. Láttam a képeket. A férfi levetkőzött, te… – A szemöldökráncolás tovább mélyült. Nyilvánvalóan nem állt szándékában megvitatni a lány szexuális múltját. – Ez egyáltalán nem számít. – De igen. Épp ezt próbálom elmondani neked. – Nem kell tudnom erről. Láttam a képeket az elmédben Solange. Minden alkalommal más férfival voltál, amikor macskád tüzelt. Lefeküdtél velük… Szégyenkezve becsukta a szemét.

– Sajnálom, hogy hagytam, hogy ezt gondold, amit mindenki más is gondol, Jasmine és Juliette is, de ez nem igaz. Megpróbáltam. A macskám hajtott a szükségével, de soha nem voltam képes hagyni, hogy megérintsenek. Mindig pánikba estem. A gondolat, hogy hagyjam, hogy egy férfi hozzám érjen, felkavarta a gyomrom. Elképesztő, hogy a hányás mennyire megöli a férfiak hangulatát. – Mondd, hogy most egészen biztos vagy benne, Solange. – Tudod, hogy az vagyok. Akarlak téged. Akarom ezt. – Hallanom kell, ahogy mondod. Solange nem fordította el a tekintetét tőle, de a szavakat alig volt képes kinyögni, a légzése kikihagyott. A vágy tüzében izzott, szüksége volt a férfira. Egy rész szerette volna megrántani a csípőjét, felnyársalni magát rá. – Jobban bízom benned Dominic, mint bárki másban. Azt akarom, hogy így is együtt legyünk. Félek, de csak az ismeretlentől, nem tőled, vagy attól, amit csinálunk. Egészen biztos vagyok ebben. A kezei a combjára simultak, és szélesebbre tárta őket, hogy a karjai fölé emelhesse. Fölé hajolt, magával húzva a lábait is, hogy jobban hozzáférjen. Merevedése elsuhant pulzáló, túlérzékeny bejárata előtt, felkiáltott, ahogy a tűznyilak végigszáguldottak a testén. Becsukta a szemeit, félt attól, ami következik, de őrjöngő szüksége volt rá, hogy megfékezze, enyhítse azt az iszonyatos feszültséget, ami kielégíthetetlennek tűnt. Attól is félt, hogy soha nem kaphat eleget Dominic gyönyöréből. A kezei, a szája annyira hihetetlen volt, el sem tudta képzelni, mire lehet képes a teste. – Solange, csak rám nézz – a szemei ragyogtak a céltudatosságtól és az elhatározástól. – Te avio päläfertiilam, az életpárom vagy. Nem csak úgy mondta neki a szavakat, kántálta. A hangja dallama mindig is tetszett neki. Minden egyes szót kimondott az anyanyelvén, majd az ő nyelvén is, így pontosan tudta, mit jelentenek. A lány szíve erőteljesebben, gyorsabban kezdett verni, amikor megérezte hüvelye bejáratánál a széles fejet. – Éntölam kuulua, avio päläfertiilam, az életpáromnak követellek. A szavak valahonnan mélyen a bensőjéből jöttek, és valahol az ő bensőjében kezdtek rezonálni. Szerette, hogy kizátólag magának követeli. Minden lélegzettel jobban akarta, amit a tüdejébe szívott. Ugyanakkora szüksége volt az örömére, mint a sajátjára. Végtelenül helyénvalónak érezte, hogy az övé legyen. A kezei egyre szorosabban tartották, tekintete nem eresztette az övét egy pillanatra sem. Soha életében nem fordult még ki magából, nem volt ennyire izgatott, mint most. Szeretett felnézni rá, érezni vastag, kemény, forró merevedését, ami lassan kitágította bejáratát. Üresnek érezte magát odabenn, szüksége volt rá, hogy betöltse, önmagával, a lényegével. – Ted kuuluak, kacad, kojed, a tiéd vagyok. A teste egy újabb tiszta, forró szökőárral reagált. Érezte a csúszós nedvességet a combjai között, a hasizmai összeszorultak. A Dominicé volt. Minden négyzetcentimétere. Egészen a gondjaira bízta magát, az örömét, a boldogságát. Behatolt a szoros redők közé, majd lassan, centiméterekkel haladt csak előre, épp a kényelmetlenség pereméig feszítve csak mindig. – Élidamet andam, felajánlom neked az életem. Az életét adná az övéért, bár ezek a szavak nem csak ezt jelentették, nagyon sokkal többet. Az élete minden szempontból Solange kezében volt. A lány képtelen volt megakadályozni, hogy a csípője moccanjon, hogy megpróbálja magához közelebb húzni, még akkor is, hogy úgy érezte, túl nagy ahhoz, hogy illeszkedjenek egymáshoz. Úgy tűnt, hogy tudja, mennyire kétségbeesett, de arra is nagyon figyelt, mennyire tágul. Szorosan tartotta és várt, míg a teste alkalmazkodni tud a méreteihez.

– Pesämet andam, tiéd a védelmem. Solange tudta, hogy mindig, örökké védeni fogja, és együtt tudott ezzel élni. Nem bánt úgy vele, mintha nem tudna vigyázni magára. Tisztelte a képességit, amikkel harcba tudott szállni az ellenségeikkel. Dominic mégis mindig védte őt, és ebbe az is beletartozott, hogy türelmesen kivárta, míg a teste alkalmazkodott a megszállásához. – Uskolfertiilamet andam, tiéd a hűségem. Könnyek égtek a lány szemében. Élete legnagyobb részében egyedül volt, magányosan harcolt egy olyan ügyért, amit nem nyerhetett meg. Gondoskodott Juliette-ről, Jasmine-ról és száz más nőről. Ez a férfi mindig ott lesz az oldalán, senki sem lesz fontosabb neki nála. Mélyebbre hatolt, de azonnal megállt, ahogy Solange felkiáltott a tűz sokkjától. Hatalmasnak érezte, amihez képtelen alkalmazkodni szűk hüvelye. De még mindig nem tűnt úgy, hogy a teste felismeri ezt, kétségbeesetten vágyott rá, hogy még mélyebben érezze. „Lélegezz velem. Lazulj el.” Vett egy mély lélegzetet, és tudatosan rákoncentrált, hogy kiengedje összehúzódott izmait. Rémültebb volt, mint gondolta, szinte bezárta magát odalenn. De mihelyt a teste befogadta, újabb centimétereket csusszant befelé. – Sívamet andam, tiéd a szívem. Sielamet andam, neked adom a lelkem. Ainamet andam, neked adom a testem. Sívamet kuuluak kaik että a ted, ugyanezt kérem tőled is. Solange megérezte a változást, mintha hajszálvékony fonalak fonták volna össze őket, a szíve, a lelke eggyé vált Dominicéval. A férfi elérte az akadályt, a vékony hártyát, ami védte őt, az utolsó védvonalát, amit soha senkinek nem engedett meg átlépni, ezen túl senki sem birtokolhatta. Könnyek folytak végig az arcán. Már nem félt megbízni benne, megtette a hitnek azt a lélegzetelállító ugrását, amivel feltétel nélkül a kezeibe adta magát. – Ainaak olenszal sívambin, az életed örökké becsben tartom, te élidet ainaak pide minan, mindenkor a sajátom elé helyezem. A hangja elmélyült, felerősödött. Nyilatkozata izzó hevességébe Solange beleremegett. Dominic szemei forró türkiz színben izzottak. Előre hajolt, megnyalogatta a nyakán a pulzust, azzal egyidőben, hogy beleharapott, előrelökte a csípőjét, átszakítva a gátat. A fájdalmat szinte teljes egészében elfedte az agyarai okozta sokk. Újabb szünetet tartott, míg kilélegezte a feszítő, égető érzést. Nagyon lassan ismét felemelte a fejét, hogy a pillantásukat is összekapcsolja, ahogyan a testük összekapcsolódott. – Te avio päläfertiilam, az életpárom vagy. Ainaak sívamet jutta oleny, összekötve velem az örökkévalóságra. Ainaak terád vigyázak, mindörökre a gondjaimra bízva. Lehajolt, birtokba vette a száját egy lélegzetelállító pillanatra, aztán lazított a kezei szorításán és mozogni kezdett, lassan, hosszan csúszva, amitől minden idegvégződése fodrozódni kezdett. Tűz száguldott keresztül Solange-on. Felzihált, a szemei nagyra nyíltak a sokktól. Dominic visszahúzódott, majd ismét előre tört, keményebben, gyorsabban, a súrlódás villámnyilakat küldött végig a lány testén. Soha még csak nem is álmodott róla, hogy bárki képes lehet ilyen magasra szárnyalni, ekkora örömöt érezni. Rémítő volt az önkontroll teljes elvesztése, és egyben felszabadító is. Belevájta körmeit a bicepszébe, megpróbált kapaszkodni, horgonyt találni az égető forróság egyre inkább felmagasodó örvényében. A férfi teste újra megmozdult, ő pedig önkéntelenül köré zárta az izmait, amitől kérges zihálás tört fel Dominic torkából. – Olyan szoros és annyira forró vagy, Solange.

Ez vajon jó? Fogalma sem volt, de önkéntelenül felé rándult, az ő lélegzete és érdesebbé vált, és minden egyes újabb lökésnek elébe ment, erre bátorították keményen markoló ujjai is. Nem akarta azt, hogy megálljon, de félt tőle, hogy mindketten elevenen elégnek, ha nem lassítanak. De Dominic nem állt meg. Az első, gyengéd lökéseket keményebbek, gyorsabbak, határozottabbak váltották fel, amik ellopták a lélegzetét, és az izgalom újabb, soha nem ismert magaslatára taszították. Minden eddiginél mélyebbre hatolt, belőle pedig kitört valami vékonyka, szinte nyávogó hang. A nyomás egyre nőtt, egyetlen pillanatra sem enyhült, ahogy egyre mélyebben olvadtak össze, elvesztett minden irányítást. A tűz végignyalt a testén. Az égető lángnyelvek a vénáiban száguldottak. Az izgalom pattanásig feszítette az idegeit, majd azon is túl, ahogy a megkönnyebbülésért erőlködött, könnyek gördültek le az arcán, tűzvihar nyelte magába. A férfi egyenletesen erőteljesen döfött újra és újra, bársonnyal bevont acél keménysége mélyen a bensőjében járt. A vad lökések folyamatosakká váltak, míg már csak zihálni volt képes, elöntötte a félelem, hogy a teste már nem az övé. Csak sodródott tehetetlenül, vonaglott alatta, a fejét dobálta, míg Dominic szorosan maga alatt tartotta a testét, és egyre magasabbra és magasabbra űzte. Kinyitotta a száját, hogy sikoltson, de nem jött ki hang a torkán. Minden érzékszerve a combjai közére összpontosított, arra a vastag, kemény erőre, ami mélyen a testébe hatolt, újra és újra. A lángnyelvek egybefüggő tűzcsóvákká olvadtak a testében, a feszültség szinte az elviselhetetlenségig fokozódott, őrjöngve, lüktetve próbálta még mélyebbre vezetni. „Dominic” – a neve egy puszta, sírós könyörgés volt az elméjében. – Ereszd szabadon magad nekem.” Repülhet ennyire magasra egyáltalán anélkül, hogy belehalna? Kinyitotta a szemeit és felnézett a szeretett arcra. A mélységes vágy és a szerelem belevésődött a vonásaiba, érzékiség és vad akarat volt a szemeiben, és azok a kemény kezek rezzenéstelenül tartották mozdulatlanul a csípőjét. Hosszú hajával, ami az arca köré omlott, olyannak tűnt, akár egy bukott angyal. Változtatott fölötte egy kicsit a testhelyzetén, legérzékenyebb pontját is belevonva a súrlódásba, amitől Solange elméje megtántorodott az örömtől. Felzihált, mozdulatlanná dermedt, tekintete összekapcsolódott az övével, hüvelye szinte foglyul ejtette férfiasságát, már-már erőszakosan megszorítva azt, izgatta, fejte, és közben az érzések egymást követő hullámai áradtak szét a testében. Dominic orgazmusa a bensője legmélyéből indult, a tűzvihar elsodorta a Solange önkontrollját, elárasztotta a hasát, fel egészen a melleiig, és lefelé végig a combjait. Felsikoltott, amikor a férfiassága még jobban megduzzadt, mielőtt kiürítette volna a magját biztonságosan, az óvszerbe. Érezte színtiszta gyönyörét, minden idegvégződése beleszédült az örömbe. Dominic rárogyott, küzdött a lélegzetért, szorosan ölelte őt, a lábai még mindig a karjai fölött voltak csapdában, teste egészen leszorította az övét. Soha többé nem akart elválni tőle. Mégis, mihelyt elegendő erőt gyűjtött, a karjaiba vette Solange-t, és átfordult vele, maga fölé emelte, végigfektette a mellkasán, rásimítva a fülét kopogó szívére. Életében először teljesnek érezte magát. Annyira sok évszázadnyi teljes magány után már soha többé nem lesz egyedül. Ölelni őt, a világ leghelyesebb dolgának tűnt. Hagyta a kezeinek, hogy végigcsússzanak a gerince ívén, rásimuljanak feneke félgömbjeire. Az övé volt, szabad akaratából nekiadta magát, fenntartások nélkül kinyitotta előtte a szívét és a lelkét. Befogadta a testébe, az lett az ő privát kikötője, a szentélye. Egyik kezével felnyúlt, és beletúrt az összekuszálódott, selymes hajfürtökbe. Szerette a tapintását, mindenhol selymes, bársonyos, szaténpuhaságú volt. Finom bőre úgy tűnt egészen belé olvad, a részévé válik.

Kissé megmozdult, és megérezte azonnali reakcióját, belső izmai összeszorultak, pulzálni kezdtek körülötte, megmarkolták, mintha nem akarná, hogy elhagyja a testét. Az érzései olyan elsöprőek voltak iránta, hogy percekig szavakat sem talált. „Tudod, mennyire szeretlek Solange” – nyilatkozta ki végül, mert muszáj volt elmondania neki. Érezte a mosolyát. Megpróbálta felemelni a fejét, hogy odafordulhasson a pulzusához, egy olyan, lassú, bágyadt mozgással, ami teljesen természetes volt egy életpárnál. Dominic teste a férfiassága egy rándulásával válaszolt. Akarta, nem, szüksége volt a harapására, hogy Kárpáti módon kicseréljék a vérüket. Solange csókot nyomott őrjöngő szíve fölé. „Igen, érzem, hogy szeretsz.” – A hangja hirtelen szégyellőssé vált. – „És remélem, te is érzed, mennyire szeretlek.” Köréje fonta a karjait és megvárta, hogy egészen hozzá bújjon. „Köszönöm a bizalmad. Mindig a legértékesebb, tőled kapott ajándékként fogom megbecsülni.” Az állával cirógatta a mellkasát, majd az orrát odadörgölte a nyakához. – Olyanokat mondasz, amik kifordítanak önmagamból Dominic. – Nagyot nyelt. – Nem tudtam, hogy egy férfi olyan is lehet, mint te. – A számomra pedig, te vagy a tökéletes. És tényleg az volt. Az ő asszonya, egyedül az övé, imádta, hogy soha senki nem láthatta ezt az oldalát. A teljes bizalmát, a hitét. – Nehogy azt hidd, hogy valaha is képes leszek megmozdulni – mondta Solange, és egyik keze végigcsúszott a mellkasán, hogy végül a torkára fonódjon. – Lesz ez még ennél jobb is? Mert ha igen, garantáltan nem fogom túlélni. Dominic halkan nevetett. – Gondoskodni fogok róla, hogy életben maradj. Ugyanis szándékomban áll ezt a tapasztalatot a lehető leggyakrabban megismételni. – Ebben biztos voltam. – De óvszer nélkül. Érezni akarom minden négyzetmilliméteredet, ahogy körém szorulsz. Hagyta, hogy a teste eltávolodjon az övétől. – Én mondtam neked, hogy a paraziták elkerülik a velem való kapcsolatot. – Nem vállalom a kockázatot. Csend fogadta a bejelentését, bár érezte a mellkasán, hogy Solange elhúzza a száját. – A szemedet forgatod, ugye? – követelt választ. Halkan kuncogott. – Igen, azt csináltam – ismerte be. Egy töredékmásodperc alatt átpördítette, leszorította a testét a sajátjával, szigorúnak szánt arccal nézett le nevető arcába. A kezei közé fogta az arcát és megcsókolta. Eredetileg nem ezt akarta csinálni, de nem tudta türtőztetni magát. Annyira gyönyörűnek látta, olyan fantasztikusnak. Solange Sangria Dragonseeker. Az övé. Imádta a száját, az ízét, a melegét, hogy soha nem húzódott el a hosszú, drogok hatásával felérő csókok elől. Kinyitotta neki a száját, visszacsókolta újra és újra, míg mindketten kifulladva lihegtek, és ő ismét rárogyott. Kitört belőle a nevetés, és megpróbálta eltolni magától súlyos testét. – Összenyomsz. – Tudom, de képtelen vagyok megmozdulni. Megpróbálta lelökni magáról, de csak a nevetés morajlott fel a férfi mellkasában, képtelen volt megmozdítani. Dominic odadörgölte az arcát a nyakához. – Mozogni akartál?

– Felébresztem a kismacskát, és rá fog csapni a csupasz fenekedre. Inkább gyorsan legördült róla. Az árnyékmacska karmainak gondolata bizonyos anatómiailag stratégiai fontossággal bíró testrészei körül elegendő volt arra, hogy megrémisszen bármilyen férfit, még akár egy Kárpáti harcost is. Solange önelégülten mosolygott. – Olyan egy kisbaba vagy. Engedj felkelni. Tényleg fel kell ébresztenünk, és ki kell találnunk, hogyan tudnánk táplálni. Vonakodva hagyta, hogy a karjai lecsússzanak róla. Solange ingatag lábakkal talpra állt és lemosolyogott rá. Ellopta a lélegzetét. Az egész teste szinte ragyogott a szeretkezésük fényében. Élvezte, hogy meg sem próbálja magát eltakarni előle. A mellei büszkén ágaskodtak, láthatta rajta kezei fogai, szája nyomait. A haja vad összevisszaságban keretezte az arcát, szája kissé duzzadt volt a csókjaitól. Úgy nézett ki, mint aki hatalmasat szeretkezett, de ő látni szerette volna a magját is lefutni a combján. – Nagyon szeretlek nézni – mondta, és felült. – Tudom – felelte elégedett dorombolással a hangjában. Solange megmártózott a medencében, Dominic pedig teljesen felöltözve, meleg töröközővel várta, amikor kilépett a vízből. – El kell mennem vadászni – mondta. – És egy kicsit körülcserkészni. – Veled megyek, de előbb a kölyökről szeretnék gondoskodni. – Semmi szükség rá még ma éjjel – ellenkezett –, legalább fel tudom mérni pontosan, milyen távolságra kell maradnod a vámpíroktól, hogy ne dermeszd meg a parazitákat. Dörzsölte a bőréről a vízcseppeket, holott legszívesebben lenyalta volna őket. A teste ismét felkavarodott. Solange testének szorítása, az összekapcsolódásuk perzselő forrósága függővé tette, soha nem lakhatott jól vele, nem számít, hányszor teheti majd magáévá. Pedig több milliószor akarta megtenni. A lány a smaragdzöld mini ruhát vette fel. Szerette, ahogy az anyag csábítóan rásimult, hogy szabadon hagyta mellei nagy részét. Képtelen volt ellenállni a vágynak, hogy ne emelje a tenyerére a súlyukat, ne érezze bőre lágyságát az ujjain. Meghúzgálta a mellbimbóit, megsodorgatta őket, míg apró, kemény gyöngyökké ugrottak össze. – Megint nedvessé és sóvárgóvá fogsz tenni – figyelmeztette. – Azt akarom elérni. Ha tehetném, állandóan izgalmi állapotban tartanálak. Ha ennek vége, készülj fel rá, hogy hosszú időt fogsz úgy tölteni. – Becsúsztatta a kezét a lenge anyag alsó szegélye alá, rásimította tenyerét a szeméremdombjára. Hüvelykujja szakértő lassúsággal körözött a csiklója mentén. Amikor a lány torkában elakadt a lélegzet, odahajolt, hogy a szájával fogja fel. – Imádom ezt a hangot – vallotta be. – Imádom, hogy ennyire akarsz. Végtelenül. – Örülök Dominic. Nagyon könnyű akarni téged. Amikor elkezdett a kezéhez dörzsölődni, hirtelen elhúzta és lenyalogatta az ujjait, pillantása nem rezzent meg a lány arcán. – Állandóan akarj. – Nem hiszem, hogy gondot okozna. Leült távol tőle a barlang másik felében, figyelni akarta egy kicsit a kölyökkel. Hangos nyávogás harsant, amint intett a kezével és feloldotta az alvás bűbájt. A kiscica nyújtózott egyet, mielőtt felemelte volna a fejét, tekintete villámgyorsan bejárta a teret, mielőtt megállapodott Solange-on. Odarohant hozzá és izgatottan oda-vissza forgolódva fente magát a lábaihoz. A lány beletemette az ujjait a bundába, majd letérdelt hozzá, és odasimította az arcát a szőrös kis pofához. – Valahogyan hívnunk kellene.

Dominic bensője összerezzent. – Talán az lenne a legjobb, ha megpróbálnánk távolságot tartani – javasolta. – De szüksége van névre – ragaszkodott hozzá Solange. Dominic sóhajtott. Nem akart nevet adni az állatnak, amikor még abban is kételkedett, hogy egyáltalán képes megmenteni. Hogyan tehetne az árnyéktestébe anyagot? Solange félig már beleszeretett abba a kis csomó karomba és szőrbe, ő pedig nem tudta volna elviselni, ha összetörik a szíve. Éppen elégszer törték már össze a szívét életében. Félig-meddig sikerült begyógyítania benne a halandó férfiak ütötte sebeket, de ez… Megint sóhajtott. – Hän sívamak, édes szívem, ha nagyon kötődsz hozzá, és nem tudom megmenteni, gyászolni fogod. – Ezen nem változtat az, ha nevet adunk neki Dominic – felelte a lány, a szemei elárulták a szomorúságát. – Már beleszerettem. A cica keresztülugrándozott a kamrán, furcsa, doromboló morgás szakadt fel a mellkasából. Körülbelül tizenöt kilónyi színizom volt, de képtelen volt megtartani a szilárd formáját. Dominic látta a sötét bundában a még sötétebb foltokat, ami bizonyítékul szolgált arra, hogy a Varázslók egy jaguárt is felhasználtak a kísérleteikhez, hogy kitenyésszék az árnyékmacskát. – Árnyék – mondta. Solange lágyan felnevetett. – Nagyon kreatív. – Mert te minek neveznéd? – kérdezte kihívóan. – Természetesen, Árnyéknak. A kölyök felpattan Dominic ölébe, odanyomta a fejét az arcához, majd végig is nyalta, visszavonult, összehúzta magát, és egyik mellső mancsával játékosan pofozni kezdte az egyik inggombját. Világosan látta, miért akarja Solange mindenáron megmenteni ezt a semmiséget. Nagyon helyes kölyök volt. Összerezzent a szótól. Puha nevetés áradt szét az elméjében, közben a cica megunta a vele való harcot és leugrott a földre. – Imádnivaló. Egyszerűen imádnivaló. – Mindenféle teremtményt be fogsz gyűjteni, amikor együtt élünk. Bár gondterhelten próbált sóhajtani, azon kapta magát, hogy befelé nevet. Tudhatta volna, hogy mennyire lágy kicsi szíve van. Az egész életét azzal töltötte, hogy az unokahúgai gondját viselje és nőket mentsen meg. Teljesen természetes, hogy a mogorva, veszélyes Solange elolvadt egy kölyök látványától. Megvakargatta a kölyök füle tövét. – Én nagyon veszélyes vagyok Dragonseeker, jobb, ha nem feledkezel meg erről. És ne merészeld elmondani az elméleteidet rólam az unokahúgaimnak! – Még nem részesültem abban az örömben, hogy találkozhassak velük – felelte szándékosan töprengő hangon –, de azt hiszem, hosszan elbeszélgetek majd velük. Solange tekintete figyelmeztetően villant rá. – Nagyon keményen megdolgoztam a goromba hírnevemért! Nem fogod tönkretenni, különösen pedig az unokahúgaim életpárjainál nem. Dominic felhúzta a szemöldökét. – Nem akarod, hogy lányosnak lássanak? Jól láthatóan összerezzent, a fogait csikorgatta. – Nem vagyok lányos.

Az árnyékmacska olyan erősen nekitörleszkedett, hogy csaknem fellökte. Át kellett fognia a nyakát, hogy megtarthassa az egyensúlyát. A kölyök azonnal a vállára simította a fejét és hangosan, szívhez szólóan morogni-dorombolni kezdett. – De igenis lányos vagy, puha, pépes bensővel – kötözködött vele. Teljesen elborzadtnak tűnt, miközben a kölyökmacskát cirógatta, az arcára kiülő aggodalom pontosan megmutatta, hogyan látja magát a babusgatott kölyökkel a karjaiban. Pontosan olyan puhának, ostobán pépesnek érezte a szívét, ahogy mondta neki. Dominic olyan csodaszépnek, összetettnek és rejtélyesnek látta, mint a legeslegszebb virágot, amit valaha is látott. A macska kificánkolta magát a karjaiból, futott egy kört a barlangban, lecsapott mindenre, amire rá lehetett fogni, hogy megmozdult. Solange lágy, dallamos nevetése betöltötte a kamrát, ahogy figyelte a kölyök rohangálását és bohóckodását. Árnyék nagyra nyitotta a szemeit, előre fordította a füleit, játékra hívva őt. Az oly jellemző lopakodó macska apró lépés-megdermedés taktikájával becserkészte őt a barlangon keresztül, majd lecsapott rá. Solange félreugrott előle, elkerülve a rohamot. A cica pördült, újra és újra támadott, de mindig túlsodorta rajta a lendület. Végül megállt pár méterre tőle, és megrázta a bundáját. Dominic látta a Solange szemeiben megjelenő pillantást, de még mielőtt tiltakozhatott volna, lesből rávetette magát a cicára. Összefonódva gurultak ide-oda, Solange, akinek a testét alig se takarta a ruha, és a halálos fogakkal, karmokkal felszerelt árnyékmacska. Szívével a torkában Dominic villámgyorsan intett a kezével, miközben vastag ruházat képét építette fel magában, nehéz vászonfarmert, hosszú ujjú felsőt, és mellényt teremtve Solangera. Azok ketten ott gurigáztak a padlón, vicsorogtak, köpködtek, felágaskodtak, kitörtek egymás fogásából, majd ismét összekapaszkodva gördültek tova az álcsata hevében. A kölyök hátrálni kezdett és közben felpúpozta a hátát. Hosszú farka a magasban tekergett, ahogy elsétált Solange mellett, hozzá dörgölte magát, majd az oldalára heveredett. A farka kampógörbe maradt, jelezve, hogy még játszani akar. Solange nevetve elfogadta a felkérést. Dominic rájött, hogy kitanulja a kölyköt, az erősségeit, a gyengéit, próbálja elkapni, mit rontottak el a bensőjében. Hogy miért maradt árnyék a középső része. Így hát ő is bevállalta a kockázatot, kilépett a testéből, hiszen tudta, az állat máris fontos a lánynak, ezért mindenképpen meg kellett próbálnia megmenteni az éhhaláltól. Az ikermágusok nyilvánvalóan jelen voltak, amikor Xavier fajok genetikai állományát csavarta ki, torzította el saját céljaira. A macska fogai közül kettő csöves belsejű volt, alkalmas a vér felszívására és tárolására. Egyetlen célra tenyésztették ki, hogy elvigye a Varázslóknak a vért. A gyomor és az emésztőrendszer durva és elnagyolt volt, mintha a macska DNS-e harcolt volna feketemágiával, rengeteg heget szerezve a szövetekre. Úgy tűnt, hogy bár az állat közepe tökéletesen árnyékká vált, mégis működőképes maradt. Képtelen volt rájönni, mindez hogyan létezhet, de ha a kölyök képes kivárni, hogy a vére megtisztuljon az élősködőktől, megpróbálhatna vért adni neki. Érezte, hogy a macska izmai újra megfeszülnek, felkészül egy újabb lerohanásra, így gyorsan visszatért a testébe. Már csak az elmosódó mozgást látta, ahogy a levegőbe vetette magát, egyenesen át Solange feje fölött. Egyik hátsó lábának karma beleakadt a halántékába, feltépte a bőrét és hátradöntötte őt, egyenesen a sziklamedence széléhez. Dominic szíve egyszerűen megdermedt, ahogy meghallotta a hangos, vészjósló repedő hangot. Solange a padlóra csúszott, a tekintete üvegessé vált. Azonnal ott termett mellette.

Vér ömlött a koponyája hátsó részéből. Azonnal belépett a szervezetébe, nem törődve vele, hogy az árnyékmacska közben megtámadhatja védtelenné vált testét. Törést nem talált, csak egy nagyon csúnya, hosszú, kacskaringós fejsebet. Kijavította belülről kifelé, mielőtt visszatért volna a testébe. Felemelte őt, és közben tett egy bátortalan kísérletet, hogy a lábával mozgásra bírja a macskát, de amikor az nem moccant az útból, ágyba vitte a lányt. – Beszélj hozzám. Humor ragyogott fel a szemeiben. – Au. Sőt, még nagyobb, au. Szétáradt benne a megkönnyebbülés. – Megint megrövidítetted néhány évvel az életem. – Tiszta szerencse, hogy halhatatlan vagy. Ellustultam. El kellett volna rántanom a fejemet az útból. Még kis ügyetlen, de nagyon gyors és erős. Mosolyogva a macska felé fordította a fejét, hogy aztán hatalmasra nyíljon a szeme. – Árnyék! Állítsd meg Dominic. Fellefetyeli a vért. Dominic fordult, hogy eltüntesse a vért a macska elől, de a keze beledermedt a levegőbe, amikor észrevette, hogy egy folt ölt alakot a macska testén ott, ahol addig csak árnyék volt. A szívverése felgyorsult. – Solange. – Tett egy pár lépést a kölyök felé, de meg sem próbálta megakadályozni, hogy tovább nyalogassa a vért. – Nézd. A lány óvatosan felült. – Mit nézzek? Dominic már eltávolította a hajából és a ruhájáról a vért, és a fejfájását is elmulasztotta. Amikor megfogadta, hogy a gondját viseli, azt szó szerint gondolta. – Úgy látom, a véred határozottan valamiféle ellenszer a fekete mágia ellen. – Dominic még felfogni is alig tudta, nemhogy kimondani. Nem csoda, ha Xavier égen-földön kerestette a lányt. – Nem csak megöli a parazitákat. Xavier feketemágiával hozta létre a parazitákat, te pedig azt fejted fel, ártalmatlanná teszed őket, visszarendezed őket eredeti állapotukba. – Az lehetetlen – Solange a fejét rázta, és felállt. – Ellenőrizd belülről Dominic. Győződj meg róla, hogy nem árt neki a vérem. Dominic azonnal ott volt mellette, a karját a derekára fonta, hogy segítsen neki állva maradni, de pillantása nem mozdult a macskáról. Hallott ő is az elsuttogott pletykákról, hogy a királyivér képes legyőzni a feketemágiát, de sok évszázadnyi léte, és tengersok utazása során ez a teória soha nem bizonyosodott be. Brodrick és az elődei lassan megölték azt az egyetlen, nagyon fontos dolgot, ami megvédhette volna őket. Úgy tett, ahogy a lány kérte, belépett a kölyök testébe. A nagy kiterjedésű hegszövetek gyógyulásnak indultak, az árnyék hátrébb szorult, felváltották az egészséges macskára jellemző sejtek, amiknek azon a helyen kellett lenniük. Összeolvasztotta az elméjét Solangeéval, hogy ő is láthassa a bizonyítékot. – Ennek semmi értelme. Solange tett a cica felé egy lépést. A bal oldalából már egy jókora terület testet öltött. Bár itt vékonyabb volt a bunda, és sok volt még az üresen tátongó folt, ahol az árnyék uralkodott, de nyilvánvaló volt, hogy a vére távozásra kényszeríti a feketemágiát. – Xaviernek azért volt szüksége a véredre, hogy kinyithassa vele a könyvét, mert egyedül az képes meghátrálásra kényszeríteni a feketemágiát, ami lezárta. És erre senki sem jött rá – motyogta maga elé Dominic inkább magának, mint neki. – Xavier még önmagát is kicselezte. Lepecsételte a könyvét, hogy ne használhassa más Varázsló. Betegesen paranoiássá vált, kizárólag az érdekelte már, hogy a Kárpáti vér segítségével életben maradjon. De jöttek a feltörekvő, fiatal mágusok, egyre erősebbek, így a könyvbe zárta a varázslatait. És aztán még ő maga sem tudta kinyitni. Ezért volt neki ennyire fontos a véred. – Solange megremegett.

Dominic dörzsölgetni kezdte a karjait, hogy felmelegítse. – Xavier már eltűnt ebből a világból, Solange. Nem árthat neked. A mágusok, akik ezt művelték – intett Árnyék felé –, rég eltűntek. Elhagyták a De La Cruz farm melletti birtokot. A lány összeráncolt szemöldökkel nézett fel rá. – Honnan tudod? – A Kárpátiak, emelkedés után közölni szokták egymással a híreket. Zacarias üzent. Solange letérdelt a kölyök mellé, átölelte a bumfordi kis fejet és felmosolygott Dominicra. – Ha a vérem csinálta ezt, akkor boldog vagyok. Soha életemben nem voltam különösebben büszke a származásomra, de ha ennyi jót képes tenni, akkor becsben fogom tartani. Dominic szemöldöke megrezzent, de egy szót sem szólt. Semmiért sem vette volna el tőle ezt a pillanatot azzal, hogy rámutasson, mi történne az átalakításkor.

18. Nézz rám, lásd most magad az én szememmel. Nézd meg magad, te vagy álmaim tökéletes férfija. Solange Dominicnak

Solange visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy Dominic magabiztos, felsőbbrendű léptekkel átszeli a laboratóriumhoz vezető nyílt teret. Neki nem volt más választása, mint hogy rejtve maradjon a fák között, körülbelül százharminc méterre tőle. Még így is elcsendesítette a parazitákat. Nem dermedtek ugyan mozdulatlanná, de a fájdalmas, csábító suttogásokat abbahagyták. Szeretett volna közelebb lenni hozzá, olyan közel, ahol már úgy érezhette volna, hogy meg tudja védeni, ha ez szükséges, de ha egyszer belép, már csak az elméjük összeolvadásá val követheti az eseményeket. A szíve a torkában dobogott, a tekintete rátapadt. Három emberi őrt látott. Kettő a labor bejáratánál állt, egy pedig a hátsó, déli saroknál. Szorongva meredtek Dominicra, de egyikük sem merte megszólítani. Visszahőköltek Dominic metsző szemeinek sokkoló pillantása láttán. Felismert két Jaguár hímet, akik óvatos pillantásokkal tartották szemmel a nyílt udvaron toporgó vámpírok csoportját. Mindketten közel maradtak az erdőhöz, ahol pillanatok alatt alakot válthattak, és eltűnhettek a lombkoronában, ha a szükség úgy hozná. Állig fel voltak fegyverkezve, ilyet pedig nagyon ritkán látott a Jaguár hímeknél. Általában a macskájuk védelmére bízták magukat, de nyilvánvalóan nem zárták ki semminek a lehetőségét, amikor emberekkel és vámpírokkal kellett találkozniuk. A hibátlan öltözetű vámpírok kis csoportja az ajtó közelében, a jobb oldalon állt, beszélgettek, próbáltak emberinek tűnni, de a valódi emberek megérezték a természetellenességüket, olyan távol maradtak tőlük, amennyire ez csak lehetséges volt. Néha egyik-másik élőholt az emberek felé pillantott, önelégülten elmosolyodott, szemeiben a lakoma reménye látszott, kicsordult a nyála. Ez szándékos provokáció volt, ami elárulta Solange-nak, hogy a vámpírok is feszültek. Példátlan találkozó volt ez. Több mestervámpír képviselője is megérkezett, de a leguralkodóbb érzelem az éhség volt, ahogy a lány azt ki tudta olvasni. Túl kevés volt az ember, hogy vért adjon, és ha meg akarják őrizni a találkozó nyugalmát, tartózkodniuk kell a mészárlástól. A vámpírok anélkül mentek oda, hogy táplálkoztak volna előtte, így az emberi vér illata szinte az őrületbe kergette őket. A holdfény egy kis darabja Dominic arcára hullott, kihangsúlyozva a sötét, markáns éleit, erős állkapcsa vonalát, csillogó, leomló haját. Pontosan úgy nézett ki, mint ami volt, veszélyes ragadozónak, minden és mindenki sietett kitérni az útjából. Sok arcát látta már, a csatába induló harcosét, a férfiét, aki segít neki megtanulni, mit is jelent nőnek lenni, a szeretőét, aki vadul szenvedélyes és végtelenül gyengéd. De soha nem látta még a legendát akcióban. Mindenki tág teret biztosított a számára, különösen azok a vámpírok, akik felismerték az eleven legendát, aki közéjük lépett. Senki sem szólt hozzá, de nem vették le róla a tekintetüket, amíg az ajtóig sétált. Az őrök azonnal szélesre tárták előtte. Ahogy eltűnt odabenn, a vámpírok összedugták a fejüket, és izgatottan suttogni kezdtek.

„Egyáltalán nem tetszik ez” – berzenkedett Solange – „Nem mehettél volna be láthatatlanul?” Dominicnak a fejében volt a laboratórium belső elrendezése azokból a rajzokból, amiket Solange csinált. A lány órákat töltött odabenn, amikor erre lehetősége adódott, megfigyelt minden részletet. Arra a területre kellett eljutnia, ahol a számítógépeket tartották, és meg kellett szereznie a biztonsági kódjukat is. „Így a legjobb kessake. Rendben leszek. Csak állj készen és figyelj. Nem tudhatják meg, hogy te is itt vagy, vagy a tervünk elbukik.” A lány rásziszegett válaszként, és Dominic magában elmosolyodott az ő kis köpködő macskáján. „Én is szeretlek.” Lelassult kissé és a folyosón keresztül az első ajtóhoz ment, ami az előcsarnokból a kísérleti termekhez vezetett. Solange azt mondta, legalább öt tudós végez itt különböző kísérleteket. Mindannyian emberek voltak, és a vámpírellenes társaság tagjai. Szerencsétlenségükre épp azokkal voltak egy ligában, akiknek a kiirtására szövetkeztek. A vámpírok a Kárpátiakra hívták fel a figyelmüket, a társaság tagjai belőlük igyekeztek megölni annyit, amennyit csak lehetséges volt. Kinyitotta az ajtót, és vér illata csapta meg az orrát. Táplálkozott már Zacarias munkásaiból, felkészült a hosszúnak ígérkező éjszakára, mielőtt idejött. Egy időben két helyen lenni, nem volt egyszerű mutatvány senki számára. Neki ugyan nagy gyakorlata és tehetsége volt hozzá, ám ez mégis gyorsan lecsapolta az erejét, pedig a játék tetőpontján még csata is várt rá. Senki sem pillantott fel, amikor belépett. Négy, köpenyes férfi vett körül egy ötödiket, aki nem ember volt. Harci ruhát viselt, az arca jóképű volt, sötét szemei kényszerítő erejűek, haja a legtökéletesebb rendben volt a hőség és a hihetetlen páratartalom ellenére is. Nagyon nehéz lehetett féken tartania magát, a szobát átjáró nehéz vér illatban. Dominic kevés figyelmet szentelt annak az ötnek, a figyelmét a hatodik személy vonzotta magára a teremben. Ő volt az, aki betartatta a vámpírral a szabályokat, visszatartotta attól, hogy nekiessen a labor technikusoknak és felfalja a vérüket. Ő volt a felelős azért, hogy az élőholt hagyja magát az emberek által egy székbe ültetni és engedje, hogy mintákat csapoljanak a véréből. Kétszer már elhibázta őt Dominic, pedig majdnem megölte. A neve Flaviu volt, és fiatal koruk óta utálták egymást. Flaviu már azelőtt hajlamot mutatott arra, hogy állatoknak ártson, mielőtt elvesztette volna az érzelmeit. Dominic egyáltalán nem volt meglepődve rajta, hogy itt látja, hogy úgy döntött, hogy feladja a becsületes Kárpátiak útját. Flaviu felpattant, kivillantotta az agyarait és kissé hátrébb lépett, hogy elengedő teret adjon magának a szobában. Tekintete lopva az ajtóra villant. – Te… nagyon váratlan vagy. Dominic teljesen figyelmen kívül hagyta, úgy kezelte, mintha egy kisebb vámpír lenne, megvetően, mintha csak alárendeltje lenne. Az agyarak még jobban előtörtek, a vámpírokra oly jellemző egoizmus tette a dolgát. Míg beszélt, Flaviu hangja ráspolyos volt, mintha képtelen lenne rendesen használni az agyarai mögül. A vámpír a székben nyugtalanul megmozdult, azonnal beszerezve egy goromba leteremtést az egyik labor technikustól. – Mit keresel te itt Dragonseeker? – követelt választ Flaviu éles hangon. – Ide senki sem jöhet be. Távoznod kell. Dominic megállt a szobában, majd megfigyelte a folyó kísérleteket, belenézett a mikroszkópokba. A csönd kifeszült és egyre csak nyúlt. Végül felnézett és hagyta, hogy a

vámpír kényelmetlenül fészkelődni kezdjen metsző tekintete alatt. További sok szívverésnyi idő telt el, és még a technikusok is felnéztek a munkájukból. – Igazán úgy gondolod, hogy engedelmeskedni fogok egy olyan féregnek, mint te? Eleget tettem a hívásnak, de senki kedvéért nem fogok besétálni egy csapdába. Hívj ki, vagy állj félre, de előtte alaposan gondold át, mit csinálsz. A hangja szinte csöpögött a megvetéstől. A szoba elsötétült. A feszültség hajszálvékonnyá nyújtotta az idegeket. Flaviu sziszegve elhátrált Dominic közeléből. A széken ülő vámpír felugrott, és félresöpörte a technikusokat az útjából. – Henric! – csattant fel Flaviu élesen. A kisebb vámpír azonnal megállt, de a szemei izzottak a gyűlölettől. A két vámpír egyetlen szó nélkül elhagyta a szobát. Dominic engedélyezte magának az elégedettség egy pillanatnyi fellobbanását. „Várni fognak. Az első adandó alkalommal lesből rád vetik magukat.” „Nagyon is tisztában vagyok vele. Egyenesen hozzád fogom vezetni őket.” „Végre egy jó ötlet. Halálra unom itt magam, míg te szórakozol. Csináld a mágiádat Dominic, és menj be a fő terembe.” „Szkeneltem a technikusokat, már amikor bejöttem a szobába, de egyikük sem tudja a biztonsági kódot.” Rápillantott az emberekre, akik azonnal elfordították a fejüket, és visszatértek az asztalaikhoz egy-egy vérfiolával. Közelebb lépett az egyik munkaasztalhoz. Több felcímkézett vérfiola is sorakozott ott, különböző nevekkel, Brodrické ragadta meg a figyelmét. Valaki látni akarta, hogy a Jaguárok hatással vannak-e az élősködőkre. Még közelebb lépett, és újra tesztelte a technikus elméjének védelmét. A férfi agya tárva nyitva állt. A vámpírok olyan embereket akartak a labor számítógépeinek működtetésére, akiket játszikönnyen befolyásolhattak. Gyorsan támadott, szinte felszúrta az ember elméjét, hogy megkeresse benne a kísérleteket. Megosztotta felfedezéseit Solange-al is. „A technikusok úgy tudják, hogy a régióban dolgozó emberek mind megfertőződtek egy parazitával, és ennek a problémának megoldásán dolgoznak. Azt javasolták nekik, hogy vizsgálják meg az itt élő embereket, akikről nem tudják, hogy alakváltók, miért maradnak tiszták, milyen immunválaszuk van az élősködők ellen. Tehát fertőzött vérrel tesztelik a vérüket. Brodrick vérével értek el némi eredményt.” Solange szerető érintése végigsuhant az elméjén, az aprócska, lágy gesztus által kiváltott érzések megrázták. – Mit csinálsz idebenn? A hang érdes és parancsoló volt. Dominic lassan megfordult, pillantása az őrre esett. A fegyvere egyenesen a mellkasára mutatott, a szemei alattomosak és hidegek voltak. Megbökte a hozzá legközelebb álló technikus elméjét. A férfi azonnal reagált. – Velem értekezik Felipe. – Bocs ember – rázogatta a fejét Felipe. – Mindenfelől emberek jönnek, és valahogy ez az egész nem tűnik rendben lévőnek. Azt hittem te is egy vagy közülük. Dominic könnyedén elmosolyodott. – Igen, én is éreztem odakinn a hangulatot. Mindannyian, nagyon arrogánsaknak tűnnek, mintha az alattvalóik lennénk, vagy valami ilyesmi. – Kezet nyújtott. – Dominic. Remélhetőleg, nem leszek itt túl sokáig. – Felipe – válaszolt az őr, és elfogadta a feléje nyújtott kezet. Dominic az ő védelmét is letesztelte. Ennél az embernél kellett lennie a biztonsági kódnak, amivel bejuthat a számítógépterembe. – Látom, mindenki nagyon feszült. Kik ezek az emberek? Miért vannak itt?

Felipe vállat vont. – Brodrick mondja meg, kik jönnek, és mikor mennek. Dominic a bajtársiasság egy hullámát küldte felé, finoman tesztelve az elfogadását. Felipe elvigyorodott és megveregette a vállát. – Te tartod számon őket? – kérdezte Dominic. Felipe bólintott. – Folyamatosan. Kivágom innen őket, amint Brodrick kimondja a szót. Mindenkit idegesítenek. Előbb-utóbb valamelyik fiúnak elszáll az agya és véletlen lelő egyet közülük. – Igen, az pedig rettenetes lenne – felelte Dominic, és csak úgy csöpögött a szarkazmus a hangjából. Még egy kicsit beljebb hatolt az őr agyába. A férfi valóban ki nem állhatta a látogatókat, és ez Dominic előnyére vált. Felibe volt a biztonságiak vezetője, de a vámpírok nem gondoltak arra, hogy védjék az agyát, ami teljesen természetes volt, hiszen az meg sem fordult a fejükben, hogy egy Kárpáti vadász szivároghat be a találkozójukra. – Brodricknak is van itt pár embere, akik őt őrzik. „Elitnek” nevezi őket, és minden bizonnyal úgy érzi, ez feljogosítja őket arra, hogy azt csináljanak, amit akarnak. Ahányszor csak egy nőt hoznak, azonnal rávetik magukat. Szeretik bántani őket. Kegyetlen gazemberek. Mindig távol maradunk a labornak attól a részétől, amikor itt tartanak egy nőt. Dominic érezte Solange reakcióját, a tajtékzó gyomrát, a hányingerét, a száguldó szívét és a bánatot, hogy képtelen megakadályozni, hogy a Jaguár hímek nőket raboljanak el, és elhozzák őket erre a helyre, ahol mindenki más is szó nélkül tűri az őket érő erőszakot. „Gondoskodni fogunk róla, hogy Brodrick ne folytathassa ezt tovább.” Elküldte neki a megnyugtatását, ezzel egyidőben pedig még mélyebbre vájt az őrben, a barátságérzet magvait hintve el benne. Elérte, hogy Felipe úgy gondolja, hogy már nagyon régóta ismerik egymást és megbízhat benne. – Brodricknak egy csomó embere jött még – hintette el a nyugtalanságot Dominic az elméjében –, valami nagy dologra készülhet. Felerősítette a nyugtalanságot, és közben a számítógépterem ajtaja felé pillantott. Felipe követte a pillantását, összeráncolta a szemöldökét és megvakargatta az orrnyergét. – Mi tizenheten vagyunk és még néhányan, akik kiszolgálják a többieket. Tett az ajtó felé néhány lépést, nyilvánvalóan elég gondterheltté vált ahhoz, hogy ellenőrizze, ami nyilvánvalóan az egyik legfőbb felelőssége volt. Dominic kigyűjtötte az adatokat az elméjéből, hogy három számítástechnikus dolgozik odabenn, a nap huszonnégy órájában folyamatosan pszichés képességű nők, és az ő vérvonalaik után kutatva. Most jött el az ő pillanata. Amikor az őr kinyitja az ajtót, két helyen kell lennie egyszerre. Elkülönítette magát a testétől, klónként hátrahagyva azt, hogy a szobában lévő összes kutató láthassa, amint Felipe eltávolodik tőle, odalép a falon elhelyezett panelhez, alaposan körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem láthatja, amint beüti a bonyolult kódot. Dominic hagyta, hogy valódi teste molekulákká oldódjon, odaáramlott Felipe feje köré apró porszemek formájában, míg az bepötyögte a kódot és kinyitotta az ajtót, hogy alaposan körbenézzen a fő teremben. Dominic egyszerűen belebegett. Felipe meggyőződött róla, hogy az ügyeletes technikus dolgozik és senki sem zavarta meg. Visszazárta az ajtót. Dominic hallotta távolodó lépteit. Josef egy fiatal Kárpáti volt, jobban mondva egy vad kamasz, bár már a húszas évei elején járt, akit nagyon érdekeltek a számítógépek. Dominic azonnal segítségért fordult hozzá, amikor kiderült, hogy a Kárpátiak számára létfontosságú információkat tárolnak számítógépeken.

Ezek a nők potenciális életpárok. Arról nem is beszélve, mekkora szükségük volt védelemre. Még mielőtt megsemmisítik az egész rendszert, ki kellett nyerniük belőle az információt. Josef kifejlesztett egy vírust, ami megsemmisíti az egész hálózatot, amit a Jaguárok és a vámpírok használnak. Ha egyszer feltölti a vírust, az futótűzként terjed majd szét, megsemmisít mindent, és közben a legapróbb figyelmeztető jel nélkül adódik tovább a következő gépre, mire egyáltalán felfedezik, már túl késő lesz megállítani. Dominic keresztüllebegett a szobán a technikus mögé. A férfi egészen elmerült a munkájában, egyáltalán nem törődött vele, hogy a nőt, akiről az információt gyűjti, talán a végén elrabolják és megerőszakolják, vagy egyszerűen csak megöleti és a szemétre dobatja a munkaadója. Dominic szondázta a férfi elméjét. Ismét megdöbbent rajta, hogy a férfi egyáltalán semmi védelemmel nem rendelkezett. Felcsillámlott és megtestesült mögötte, mélyen a nyakába vájta az agyarait. A vér újra feltöltötte energiával, és eleget vett el ahhoz, hogy figyelemmel kísérhesse a technikust eztán a távolból is. Pár cseppnyit a saját véréből is csepegtetett a szájába. A teljes csere teljes irányítást adott neki felette. Egy cseppet sem számított, hogy a parazitáktól hemzsegő vérétől a technikus nem lesz már hosszú életű. A férfi elvette a kezéből az aprócska tároló egységet, amin az a program volt, amivel Josef átvehette az irányítást a rendszer felett a távolból is. Letölthette rajta keresztül az összes adatot, amire csak szükségük volt, és végezetül rászabadíthatta a rendszerre a gonosz vírust. Amint Josef programja a gépen volt, és a technikus visszaadta a kis meghajtót, kinyittatta a férfival az ajtót. Kilebegett rajta, hogy újra egyesülhessen a testével. A számítógépek most már Josef tehetséges kezeiben voltak. Dominic nekifoghatott a többi tennivalójának. „Egészen biztos vagy benne, hogy az a fiú képes lesz hozzáférni az összes információhoz, és aztán tényleg meg tudja semmisíteni a hálózatukat?” Solange nyugtalannak hangzott. „Tudja, hogy mit csinál” – nyugtatta meg Dominic, és küldött az ég felé egy néma imát, hogy ez tényleg igaz legyen. Josef vad volt ugyan, de végtelenül intelligens, és a programozás volt az első szerelme. Amikor újra egybeolvadt a testével, egy reszketés futott rajta végig, egy pillanatra még a lábai is megremegtek. Elraktározta ezt a reakciót az elméjében. Nem engedhetett meg magának egyetlen másodpercnyi gyengeséget sem, amikor mindenfelé vámpírok vannak a közelében. Elég egyetlen gyenge, kiszolgáltatott pillanat és darabokra szaggatják. Egyike volt a legrettegettebb és egyben leginkább gyűlölt Kárpáti harcosoknak. És a vámpíroknak jó emlékezőtehetségük van. A létezésüket is a gyűlölet és a bosszú táplálta folyamatosan. Dominic átvágott a laboratóriumon. Valójában sokkal kisebb volt annál, mint amekkorának kívülről látszott, a falakat vastagon bélelték, hogy ellenálljanak a támadásoknak, és hogy hűvösen tartsák a helyiségeket. Voltak benne hálószobák azoknak, akik ott éltek, az öt kutatónak és a három számítástechnikusnak. A főépülethez barakkok csatlakoztak a tizenhét őrnek. Nem talált rá semmiféle bizonyítékot, hogy a Jaguár hímek eltértek volna attól a viselkedéstől, ami illett a személyiségüktől. Ők inkább aludtak az erdőben, ahol megláthatták vagy megérezhették a rájuk törő ellenséget. Az egyik szoba több cellára volt osztva. Vérfoltok voltak a padlón, az fröcskölte össze a falakat, amikor lemészárolták itt a nőket. Senki sem vette a fáradságot, hogy összetakarítson, a foltok egymásra rakódtak. Minden rabnak el kellett viselnie a tudatot, hogy a cellában, ahol fekszik, másokat már megöltek. A látvány felémelyítette Solange-ot, halkan sírva fakadt.

„Nem volt rá lehetőséged, hogy mindannyiukat megmentsd kessake ku toro sívamak. (drága kis vadmacskám) Egész életedben mindent megtettél értük legjobb tudásod szerint.” – Elküldte neki melegét és vigasztalását. „Tudom, de ha belegondolok, mekkora szükségük lett volna valakire és a tudat, hogy egyedül haltak meg, rémülten, abban a hitben, hogy nincs senki, aki segítene rajtuk…” – elcsuklott a hangja. Dominic szíve megolvadt. Az ő asszonya. Lágyszívű. Ki hinné el róla valaha is az igazságot? „Nem késhetek el a találkozóról, Solange. Készen állsz?” Érezte a lány azonnali reakcióját, az acélgerinc kiegyenesedett, a rendíthetetlen bátorság felerősödött, csakúgy, mint az igénye, hogy megvédje őt. „Persze, készen vagyok.” Volt egy éle a hangjának, egy határozott szemrehányás, célzás, hogy semmi szükség nem volt arra, hogy ezt megkérdezze. Dominic természetesen tudta, hogy készen áll, de azt akarta, hogy ő is tudja. A cellák látványa nagyon megrázta. Határozott, hosszú léptekkel kiment a laboratóriumból az udvarra. A vámpírok távolabb húzódtak az épülethez, elég messze ahhoz, hogy senki ne hallgathassa ki azt, amit beszélnek. Giles tartott előadást legalább húsz vámpírnak, míg a saját kisebb vámpírjai a hátát őrizték. Dominicnak el kellett ismernie, hogy bámulatos látványban van része, olyanban, aminek soha életében nem gondolta volna, hogy tanúja lehet. A vámpírok egója túl nagy, nem viselték el más vámpírok társaságát huzamosabban. A potenciális élelemforrások fel-feltűntek. A csoportból szinte áradt az éhség, de ez is jellemző volt a vámpírokra, még ha azelőtt laktak is jól, akkor is farkaséhséget éreztek. Hiába húzódtak távolabbra, az épület körül járőröző emberi őrök szívdobbanásai túlságosan hangosak voltak, mintha dobok mennydörögték volna hívó szavukat mindannyiuknak. Dominic finoman táplálta ezt az éhséget, növelte a szükséget, miközben besurrant a csoportba. Az élősködői megelevenedtek, szinte örvendezve válaszolgattak a körülüttök lévő vámpírok testeiben lévők hívására. Solange mozdulatlanná dermedt, annyira féltette, de tudta, hogy a kezei sziklaszilárdak maradnak a fegyverén. Most, hogy ott volt a szeme előtt, egy része megnyugodott még a veszély ellenére is. – Dragonseeker. Giles hangja áttört a paraziták suttogásán, és a vámpírok sziszegésein, morgásain is. Tudta, hogy a mestervámpír kiszúrja. Hiszen legendának számított közöttük. Halk morajlás indult meg körülötte, és míg mindenki más feléje fordult, ő ott maradt mozdulatlanul állva. Fekete gyűlölet csatlakozott, a csoportot egyre jobban átjáró éhséghez. Tett egy lépést előre, és azonnal utat nyitottak neki maguk között Giles felé. Nem nézett se jobbra, se balra, kihívó tekintetét a mestervámpíron tartotta. Teljes önbizalommal lépkedett, arckifejezése egyszerre tükrözött fölényt és megvetést. Giles végigmérte őt, mintha Dominic az alárendeltje lenne, mire a kisebb vámpírok közelebb nyomakodtak, mintha irányt mutatott volna nekik. – Hallottam róla pletykákat, hogy csatlakoztál a sorainkhoz, de nem hittem nekik. Flaviu lépett el Giles mellől, ami világosan elárulta, ki mondta el a mestervámpírnak, hogy a Dragonseeker is közöttük van. „Jól nézd meg Solange. El fogom küldeni őt és a kis barátját, a bal oldalad felé. Szólj, mielőtt megölöd őket, hogy fedezni tudjam a hangokat és a villanást.” „Nem gond.”

A lány magabiztos hangja megnyugtatta. El fogja intézni a két vámpírt. Öntelt, magabiztos mozdulattal üdvözölte Gilest, majd megvonta a vállát. – Ruslan mindig értelmes volt. Majd most meglátjuk, mennyire. – Hűséget esküdtél. Dominic ismét vállat vont. – Ha úgy látom, hogy valóban talált rá módot, hogy eltüntesse a Dubrinsky családot, segíteni fogom. Draven Dubrinsky indította el ezt az egész káoszt azzal, hogy eladta a húgomat és az életpárját Xaviernek. Az apjának meg kellett volna semmisítenie őt, de mégis hagyta, hogy folytassa, míg tőlünk, többiektől megkövetelte, hogy megvédjük a népünket. Egy erős vezetőre van szükségünk. Giles lassan bólintott, úgy tűnt, mintha kissé megkönnyebbült volna. Tisztán látszott, hogy semmi kedve ahhoz, hogy csatában próbálja meg legyőzni Dominicot. A többi vámpír megkönnyebbülése is nyilvánvaló volt, elhátráltak előle, ahogy Dominic visszatért a kis csoport hátsó sorába. Egyet sem akart közülük maga mögött tudni. Könnyedén felismerte azokat, akik már régebb óta követők voltak. Ők sokkal kényelmesebben érezték magukat a csoporton belül, míg a többiek, mint ő is, inkább félrehúzódtak kissé. Giles felemelte a kezét és mindenki elcsendesedett. – Egyetlen cél érdekében gyűltünk össze, hogy leromboljuk a Dubrinsky családot. A világ minden táján, az ötök követei találkoznak a többiekkel, hogy mindenki értesülhessen róla, közeleg az idő, hogy felkeljünk és átvegyük a hatalmat. Üvöltés harsant. A diadalmámor energiája által álcázva, Dominic ismét fokozott egy kicsit az éhségen. Szüksége volt a vér illatára is, hogy fokozhassa a hatást, így keményen ránézett arra az őrre, aki szemmel tartotta őket a puskáját szorongatva, és közben a késével egy fadarabot farigcsált. A keze megcsúszott, és ő felkiáltott, kiejtette a pengét a szorításából. A vér feltört a másik kezéből. Dominic elküldött egy leheletnyi szellőt a háta mögé, hogy egyenesen az éhező vámpírok tömegébe tolja be az aromát. Giles feltartotta a kezét és várta, hogy a tömeg elcsendesedjen. Több fej is a vérző őr felé fordult. Az ember nem figyelt rájuk, nem vette észre, hogy az emberi külső mögött szörnyek lapulnak, és hogy hatalmas veszélyben van. Elindult, hogy odakiáltson a társának, a vére közben lecsepegett a földre. Dominic elindította a második apró fuvallatot is, hogy egy újabb illatrobbanást küldjön a levegőbe. – Dubrinsky ugyanúgy él, ahogyan régen éltünk. Mi haladunk a modern kor technológiájával és annak segítségével le is győzhetjük. Uralja a világ egy aprócska sarkát és megfeledkezik az összképről. Mi gazdagságot szereztünk és bölcsen felhasználtuk azt. A birtokunkba került egy műhold, amivel pontosan behatároltuk Dubrinsky kedvenc pihenőhelyét. Az üdvrivalgás ismét felharsant, elfedte azt a tudatalatti üzenetet, amit Dominic küldött szét az ülés tagjai között. Éhség. Rágó, marcangoló éhség, ami nem akar elmúlni. Véréhség. Csodálatos, adrenalin fűtött, zamatos vér. A fel-alá járkáló emberi őrök, akik úgy gondolják, hogy fölényben vannak a szánalmas kis fegyvereikkel. Az emberek annyira törékenyek, elég egy jól irányzott harapás a testükbe, és szökőárként pumpál kifelé belőlük a finom, meleg vér. Olyan sokan vannak itt belőlük, és a fontos gyűlést is fel lehetne függeszteni néhány pillanatnyi élvezkedés kedvéért. Feltépni néhány ütőeret, szétspriccelni a vért mindenfelé, jutna belőle mindenkinek elegendő táplálék. Még több fej fordult az őr felé. Két vámpír megnyalta a szája szélét, emberi álcájuk egy kissé elcsúszott, sötét, vastag hajuk eltűnt, hogy felfedje valódi kinézetüket, azt a pár, hosszú, szürke hajszálat, ami itt-ott fedte csak be fejbőrüket.

„Solange, a két vámpír, Flaviu és a cimborája, Henric egyre éhesebbé válik. Feléd fogom küldeni őket.” „Már éppen ideje. Arra gondoltam, hogy szundítok egyet.” – Három pontos támadási tervünk van, de legelőször ott ütjük meg Dubrinskyt, ahol legjobban fáj neki. Van egy gyengesége, az emberek faluja, aminek a közelében lakik. Megtámadjuk az embereket, a nőket és a gyerekeket. Azt fogják hinni, hogy a fő csapást ott hajtjuk végre, de valójában csak a mozgásukat fogjuk figyelni a műhold segítségével. Nem fog egyszerre számítani támadásra a levegőből és a föld alól. Meg fogjuk semmisíteni. Az őr eltűnt az épület sarka mögött, de Dominic lemásolta a képét, és elültette Flaviu és Henric elméjében, ahogy az őr a fák közé veszi az útját. A kér vámpír előbb egymásra, majd a többiekre nézett. Nyál csöpögött Flaviu szájából éppúgy, mint Henricéből, mindkettejük agyarai kilátszottak. Dominic egyszerűen várt, míg az elméjük újra és újra levetítette eléjük az őr képét. – Természetesen lesz néhány gyakorló csatánk. A legnagyobb ellenségeink közül néhányon ki fogjuk próbálni a támadást, hogy tökéletesíthessük a végsőt, a herceg ellenit. Dominic szíve összeszorult. „Zacarias! Veszed ezt? A családodra gondolnak. Veszélyben van a néped.” Hatalom özönlött az elméjébe. Zacarias. Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha a kitartása végén járna, mintha a puszta akaratával képes lett volna eltolni magától a vámpírok hívását. Zacarias több volt, nagyobb szívű, bátrabb, mint bármelyik harcos, akit Dominic valaha is ismert. Megteszi a kötelességét, megvédi a családját, az átfordulás veszélye még csak fel sem merülhet, amíg nem tudja őket újra biztonságban. „Hallom. A híreket elküldtem a családomnak, ők pedig továbbadják a hercegnek, ahogy megbeszéltük. Josef majdnem teljesen elkészült az adatok kimentésével a számítógépekről. Gyere ki onnan.” Dominicot halvány mosolyra késztette a Zacarias hangjából világosan kihallatszó abszolút hatalom. Elvárta az engedelmességet. Mindenki engedelmeskedett Zacariasnak. Mindig. Gyors és halálos volt, iszonyatos hatalommal rendelkezett. Nem volt türelmes azokkal, akik nem követték a szavát. Nem beszélt feleslegesen, de ha mondott valamit, a szava törvény volt. „Úgy lesz, amint teljesítettem a feladatom.” Dominic megszakította a kapcsolatot, minden figyelmét Solange-ra kellett koncentrálnia. A fákon haladt, gyorsan mozgott, maga után vonzotta a két vámpírt, egyre távolabb a gyűlés helyszínének biztonságától. Egy kissé mélyebben benyomult a vámpírok körébe, meg akart róla győződni, hogy mindannyian látják, és nem okolhatják később annak a kettőnek az eltűnése miatt. Bármi másnál jobban meg akarta semmisíteni Gilest. A vámpír erőteljes és arrogáns lett. „Solange, meg tudod ölni őket?” Solange felsóhajtott. Hát persze, hogy meg tudja ölni őket. Dominic nagyon kitartóan tudott aggodalmaskodni. Ezelőtt ez nagyon zavarta volna, de most már tudta, hogy szeretni valakit, egyúttal azt is jelenti, hogy zsörtölődsz vele a biztonsága miatt. Ő is végtelenül aggódott Dominicért, akit most épp nagyon éhes vámpírok gyűrűje vett körbe. Henric párává oldódott, és az eltűnt őrt, vagy legalább a hozzá vezető vérnyomokat kereste a fák között, amik hozzá vezethetnék. Solange a vállára vetette a tegezt a nyílvesszőkkel, a hátára az íjpuskát, szüksége volt a kezeire, hogy a földre ereszkedjen a lombkoronából egy liánon. Mindent megtett, hogy kellőképpen gyámoltalannak látszódjon, összeborzolta a haját és dudorászni kezdett, hogy olyannak tűnjön, mint egy eltévedt turista. Céltalannak tűnően kóborolt, olyan nyomokat hagyva maga után, amit még egy amatőr is képes lett volna követni, de közben egész idő alatt azon igyekezett, hogy annak a vámpírnak a közelébe keveredjen, akit Dominic Flaviunak nevezett.

Flaviu egy fa mögül lépett elő és mélyen meghajolt. – Elveszettnek látszik. Solange küldött neki egy kísérleti jellegű mosolyt. Legalább egymillió gyakorlólövést adott le az íjpuskával, most tökéletesen kell céloznia. – El is vesztem. Túráztunk a barátaimmal, és én valahogyan elmaradtam tőlük. Míg beszélt, felvette a megfelelő pozíciót. Most vagy soha. Henric nem tűnhetett el hosszú időre. „Most Dominic.” Nem várt visszaigazolásra. Az íjpuska szinte belesiklott a kezeibe, a nyílvessző a helyére pattant, és ahogy emelte, már el is sütötte. A nyílhegy fehéren izzó villanással lángra lobbant és behatolt Flaviu mellkasába. Az élőholt kinyitotta a száját, de még mielőtt hang törhetett volna elő a torkából, a szíve elégett a mellkasában, a teste lassan a földre omlott, a tűz belülről kifelé terjeszkedett a testében. Végül elborították a lángok, miközben ide-oda gurult, groteszk szája kifeszült hosszú, vékony, elfeketedett agyarai fölött. Egyszerre Solange felé vetette magát, a karmait mélyen belevájta a földbe, ahogy próbálta a lány közelébe húzni magát az aljnövényzeten keresztül. Füst emelkedett a magasba, feketés, vöröses alakok rajzolódtak ki belőle nagyra nyitott szájakkal, aztán ahogy megjelentek, ugyanúgy el is tűntek. Solange hátrálni kezdett az élőholttól, miközben a lángok egyetlen hatalmas tűzcsóvában egyesültek, amiből hamu hullott a környékre. „Menj el onnan” – sziszegte Dominic a fejében – „fuss!” Solange elfutott az elégett vámpír maradványainak bizonyítékától. Szél ugyan nem járt a lombkorona alatt, de a távolból mennydörgés robaja hallatszott, súlyos, vastag köd emelkedett fel körülötte, ami kezdett lassan szitáló esőbe átcsapni. Lehet, hogy ez segít elnyomni az illatát, de kételkedett benne. Henric követni fogja a nyomait. Átugrott egy félig elkorhadt fatörzs fölött, és tovább rohant, az egyik kis rejtekhelye felé, ami fegyvereket rejtett egy összegubancolódott gyökér halom mélyén megbújó száraz csomagban. – Állj meg asszony! Henric keményen megtámadta az agyát a parancsával. Solange hirtelen megállt és felé fordult, a mozgása koordinálatlanná, szaggatottá vált, mintha csak egy báb lenne. Pislogott, megrázta a fejét, félelem ült ki a vonásaira. Henric önelégülten mosolygott most, hogy már az irányítása alatt volt. Vágyott a rettegésére, akarta, hogy adrenalin járja át a vérét. Az a csúcspont, amit így kaphatott, egészen biztosan jobb volt, mint a szex. Begörbítette felé a kisujját. Solange nem érzett nyomást az elméjén. Megrázta a fejét, egy apró nyikkanást préselt ki magából. Mi a fenét csinál még a többi nő, amikor meg vannak rémülve? Amikor ő volt rémült, ami nem sűrűn fordult vele elő, az elméje villámgyorsan felsorakoztatott minden fegyvert, ami csak a rendelkezésére állt. Réges-rég megtanulta, hogy hallgasson rá, így kialakult a képesség benne, hogy nyugodt maradjon, így ez a két dolog vált a legerősebb fegyvereivé. Ebben a helyzetben is volt egy kése, egy pisztolya, de határozottan az íjpuska volt a legjobb lehetősége. Tett egy mozdulatot, mintha el akarna futni, de a lábai megtagadnák az engedelmességet. – Mit akarsz? – Nem megy a futás? – gúnyolódott Henric. Szándékosan hagyta, hogy a civilizált álarc elcsússzon az arcáról, megmutatta a nőnek koponyájára feszülő bőrét, vérvörösen izzó szemeit, felfedte sötét, vérfoltos fogait egy grimaszban, ami pusztán rossz paródiája volt egy mosolynak. – Segítség! – Solange úgy tett, mintha őrjöngve próbálna elfordulni. – Valaki segítsen!

– Senki sem jön a segítségedre. – Henric lépett felé egyet, és élvezettel figyelte könnyben úszó szemeit. – Senki sem jön. Senki nem ment meg. – Mi vagy te? – próbált hátrahőkölni elől,e és a kezeit tördelte. Henric újabb néhány lépésnyit előrébb csusszant, fokozva a félelmét, táplálva azt. Lenézett a kezeire. A körmei megnyúltak, hosszú, borotvaéles karmokká. Mosolyogva nézett fel újra a nőre. Solange kezében már ott volt az íjpuska, amikor visszamosolygott. „Most Dominic.” – Akkor azt hiszem, kénytelen leszek magamat megmenteni – mondta fennhangon, és ellőtte a nyilat. Henric megpróbált párává oldódni, de már túlságosan közel volt. A nyíl áttört a mellkasán és a szívén, majdnem kiszáguldott a hátán, mire meggyulladt. A vámpír félig köd, félig anyagi formában sikoltozott és üvöltött. Átkokat szórt Solange-ra, megpróbálta kitolni magából a nyilat, ami fehéren izzó tűzzel égett vissza a hátából a szíve felé. Egyenesen fekete szíve közepén hatolt át, felnyársalta, mozdulatlanul tartotta azt. Solange nyugodt mozdulattal újabb vesszőt helyezett a nyílpuskába, majd miután kilőtte, hűvös tárgyilagossággal figyelte, hogyan omlik porrá a test. Vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. „Halottak Dominic. Hova menjek?” „Nem sérültél meg? Egy seb sincs rajtad, még a fák sem karcoltak össze futás közben?” Hallotta az aggodalmat a hangjában, így alaposan átvizsgálta magát, megbizonyosodva róla, hogy a legapróbb vágás, vagy karcolás sincs a bőrén. „Rendben vagyok.” „Menj vissza az eredeti helyedre. Itt is alakulnak a dolgok. Lassan minden a helyére kerül. Ha elszabadul a pokol, azt akarom, hogy próbáld hatástalanítani ezeket a vezetőket.” Solange tanulmányozta a képeket az elméjében. Gilest és az ő kisebb vámpírjait már ismerte. Dominic négy másikra is figyelt. Az egyikük nagyon szokatlannak nézett ki, idősebbnek tűnt a többieknél, ami nagyon furcsa dolog volt a vámpíroknál, előkelő ezüstös hajat viselt az egyszerű, utcai ruhájához. „Carlonak hívják. Sokáig Szicíliában élt és most úgy hiszi, hogy a vezetőséghez tartozik.” Solange látta rajta. Határozottan megfélemlítőnek tűnt. A második élőholt egy karcsú férfi alakját viselte, a tekintete alattomos, gyilkosan hideg volt. Ő is utcai ruházatot hordott, mégis elérte, hogy Solange összeborzongjon a látványától. Az ő haja hosszabb volt, hátrafogva viselte, a szokásos Kárpáti viselési mód szerint. Az állkapcsa határozott vonalú volt, egy láncot pörgetett szórakozottan. Határozottan távolabb állt a többiektől, s szemei éberen figyeltek. „Akos. Annak idején egy sólyom volt a társa. Nem lepődnék meg, ha felhasználna egy hárpia sast, hogy figyelje az eget” – figyelmeztette Dominic. – „Bárhová megy, ott vérfürdőt rendez.” „Nagyszerű. Ő és Brodrick, valószínűleg jó barátok.” „A Brodrickhoz és Akoshoz hasonlóaknak nincsenek barátaik, csak olyanok, akiket gyalogokként felhasználhatnak. Semmiképp se becsüld alá őt. Ha alkalmad nyílik rá, azonnal lőj, ahogy elszabadul az őrület.” Solange-t kissé nyugtalanította az őrület szó. „Mit fogsz csinálni?” „Egymás ellen fordítom őket. Amint Josef szól, hogy a vírus elvégezte a feladatát, végigfutott a számítógépeken, és megsemmisítette az összes adatot a hálózatban, megsemmisítem a laboratóriumot is.” – Egymás ellen fordítja őket – motyogott maga elé Solange. Megjelent egy kép a fejében a vámpírokról, amint felfalják egymást.

Ismét felkapaszkodott a fák közé, és visszatért kedvenc pihenőhelyére. egy ágvilla kényelmes fekhelyet biztosított a számára ott, kinyújtózhatott, és mégis kézre estek a fegyverei. Ott feküdt kedvenc mesterlövés puskája is, várakozás közben megszokásból újra ellenőrizte. Senki sem zavarta meg a takarását, mégis körültekintően odafigyelt a nyomaira, ahogyan megszokta azt a Jaguár hímek közelében. „A helyemen vagyok.” Arra használta a jó kilátást, hogy megkeresse célpontjait. A harmadik kép, amit Dominic küldött neki, egy alacsony, zömök vámpírt mutatott, akit könnyedén hihetett volna akár Jaguár hímnek is. Vaskos, de gyenge izomzattal rendelkezett, pedig a felépítése komoly testépítő tevékenységre utalt. „Ő Milan. Meg fogja próbálni mindet felülmúlni gonoszságban, csak hogy bizonyítson és szerezzen egy jó pontot. Ha nem látsz tiszta célt, akkor inkább hagyd. De ha csak három lövésre lesz módod, ő legyen az egyik.” „Te csak tedd a dolgod. Én tudom, mit csinálok.” – A levegőbe is felemelkedhetnek – figyelmeztette. Elárasztotta a férfi elméjét melegséggel. Furcsa volt, hogy valaki ennyire figyelemmel kíséri, hogy mi történik vele. „Nem én vagyok az oroszlán barlangjában. Mutasd meg az utolsót.” „Kiral.” Ez a vámpír egy fiatal, férfias ember alakját választotta. Testhez simuló farmert hordott, és Solange őszintén kételkedett benne, hogy a nadrág elejének kidomborodása mind a saját érdeme lenne. Egészen biztos volt benne, hogy kitömte valamivel az alsónadrágját. „Ki tudja alakítani a megjelenését” – emlékeztette Dominic. Solange hallotta a hangjában a humort. „De ez egyszerűen obszcén. Azzal a nagy csomaggal rémítően néz ki. Azt hiszem, őt lövöm le először.” Dominic puha nevetése elsimította az idegeit. Alaposan tanulmányozta az összes célpontot. A vámpírok a tanácskozásnak ezen a pontján mind egyszerre beszéltek, de még ekkora távolságból is érezte a feszültséget. Az eső folyamatosan szemerkélt, így az ágvillája kissé csúszóssá vált, így a biztonság kedvéért köréje szőtt néhány indát is. Mennydörgés morajlott fel a távolba, villám ágazott ketté az égen. A levegő feszültséggel terhes volt, mintha bármelyik pillanatban kitörhetne az erőszak. Rájött, hogy nem ő az egyetlen, aki érzi ezt. Mozgás támadt a laboratórium tetején. Az emberi őrök kúsztak végig a lapos tető takarásában, hogy elfoglalják a pozíciójukat. Állig fel voltak fegyverezve, Felipe vezette őket. Solange meglehetősen biztos volt benne, hogy Dominic vette rá valahogyan, hogy összegyűjtse az embereit és megvédjék magukat a potenciális fenyegetéstől, de Solange tudta, hogy valójában csak csalétkek. Giles tovább hergelte a vámpírokat, hangsúlyozta a terveikben a technológiák fontosságát, kiemelte, hogy Mikhail Dubrinsky a népével együtt még mindig a sötét középkorban él, nem hajlandó lépést tartani a korral. Solange látta hogyan nő a tömeg nyugtalansága, többeknek már gondjai akadtak azzal is, hogy megtartsák megjelenésük illúzióját. Az éhség szinte ököllel verte őket, vér nehéz illata terjengett a levegőben. Fogalma sem volt róla, hogyan volt képes ennyire felerősíteni Dominic az illatot a csepergő eső ellenére, de tény, hogy megoldotta. Gyakorlatias, szakszerű mozdulattal illesztette a fegyvert a válla gödrébe, biztos volt benne, hogy hamarosan kitör az őrület.

19. Kivárom, hogy felismerd, ez örökké fog tartani… Solange, te vagy az én csodálatos, felülmúlhatatlan ajándékom. Dominic Solange-nak

M

– ire Dubrinsky elhagyja az odúját, hogy a drágalátos emberei segítségére siessen a faluban, addigra túl késő lesz, legyilkoljuk a népét. Vér fog futni az utcákon, széles patakokban. Ez lesz a mi diadallakománk, de még azon is túl, ez lesz az új világrendünk első napja – folytatta Giles, a mestervámpír. A vámpírok ismét üvöltöttek, de ezúttal az üdvrivalgás mintha már nem lett volna annyira hangos. Többen távolodni kezdtek a vezérkartól, éhes tekinteteket vetettek a laboratórium irányába, ahol emberek éltek és dolgoztak. Dominic sürgette sóvárgásukat a vérre, annyira, amennyire csak merte. A lehető legtöbb információt meg akarta szerezni, és Giles irányítása a találkozó felett túl gyorsan kezdett felbomlani. – A bábunk várja az utasításainkat. Be fogják programozni, hogy egy robbanószerrel megrakott teherautót vezessen a herceg házához. Az életpárja terhes. Mindkettejüket elkaphatjuk. A föld alól a két legjobbunk fog támadni, fölöttük pedig elpusztítunk mindent. A levegőből is lecsapunk. Miután őt is kiiktatjuk, a hatalom hordozója megszűnik létezni. Dominic kivárta, míg az újabb rivalgás elcsendesedik. – És mi van a lányával? Halkan tartotta a hangját, hogy a vámpíroknak erőltetniük kellett a hallásukat, ha érteni akarták a szavait. Giles bosszúsnak tűnt. – Ő teljesen érdektelen. Nő. „Túl sokat forog Brodrick társaságában” – töltötte el Solange szarkazmusa az elméjét. – „A két Jaguár hím az erdőbe lopakodik. Érzik, hogy valami történni fog, és nem akarnak a részesei lenni” – tette hozzá. „Feléd tartanak?” A gondolat, hogy Solange-ra Jaguár hímek támadnak, miközben ő mással lesz elfoglalva, felzaklatta Dominicot. Fel kellett volna rá készülniük, hogy el fogják hagyni a helyszínt. A vadállatok éles érzékeivel megérezték az érzelmek változásait is. Eleve kizárt, hogy ne érezzék meg a vámpírok mohó éhségét és elégedetlenségét. És ehhez hozzájárulhatott éppen saját éhségük is, elmentek hát vadászni. „Nem. De odafigyelek. Te csak aggódj amiatt, hogy nagyon veszélyes gyilkosok egész koszorújában vagy. És arról se feledkezz meg, hogy ez a kettő messze nem Brodrick.” – Dominic érezte a nyugtalanságát, és tudta, sokkal inkább koncentrál az ő biztonságára, mint arra, hogy magát védje. Erővel visszanyomta magában a késztetést, hogy visszavonulást parancsoljon neki. Úgyse tenné meg. Ahogyan ő sem tette volna meg, ha fordított helyzetben lennének. Meg kellett bíznia a készségeiben. „Szeretlek.” Egyetlen kicsi szó. A lágy, megnyugtató hangján. Dominic vett egy mély lélegzetet. Az ő kedvéért a lány nagyon gondos lesz. Hiszen tudja, hogy neki mindennél nagyobb szüksége van rá.

A zenekar már a helyén volt, neki csak annyi volt a dolga, hogy intsen a karmesteri pálcával, és kezdődhetett a koncert. A terv részleteit elküldte Zacariasnak. Az időpontokkal kapcsolatosan ugyan nem voltak információi, de Giles nem lenne itt, ha nem hamarosan kellene megtörténnie a dolognak, főleg, hogy még előbb ki is akarták próbálni a tervüket. Tehát, most vagy soha. Megsemmisít annyi élőholtat, amennyit csak tud. Nem szerette volna, egyiküknek is akár eszébe jutna, hogy veszélybe került a terv, a táplálkozási őrületnek tehát valaki másnál kellett elkezdődnie. Rápillantott Giles megbízható vámpír őreire. „Vigyorogsz.” „Én? Pedig teljesen átlagosan érzem magam.” Érezte, hogyan vesz mély lélegzetet a lány, hogyan szilárdítja meg magát. Ő is azt tette, majd a technikusért nyúlt a laborban. „Vedd el az őr fegyverét, aki belül van a laborban, és sebesítsd meg a kutatókat. Kényszerítsd őket, hogy kijöjjenek.” Ennyi vér látványa és illata kipördítené a vámpírok kezéből az önuralmukat. Amint pedig ez megtörténne egynél, és üldözőbe venné a sebesült embereket, átszakadna a gát. Követnék a többiek is. Biztos volt benne, hogy Giles megpróbálna érvényt szerezni a hatalmának, és szétküldené a kisebb vámpírjait, hogy próbálják az ellenőrzésük alá vonni a csőcseléket, akkor pedig neki nyitva állna az út a támadásra. Az őrök a tetőn tüzelni kezdenének, hogy megvédjék a munkatársaikat az élőholtaktól, az így kitörő káoszban pedig Solange és ő, tetszés szerint gyilkolhatnának, legalábbis reményei szerint. A lövések hangjai annak ellenére is jól felismerhetőek maradtak, hogy szinte teljesen eltompították őket a laboratórium vastag falai. Giles feladta, hogy megtartsa a tömeg figyelmét, hirtelen elhallgatott, amikor mindannyian a felbolydulás irányába kapták a fejüket. Villám ívelt fel az égen, olyan alacsonyan, hogy még fehér, izzó hőjét is megérezték. Az egyik retesz a közvetlenül a csoport mellett álló egyik fába csapódott bele. A fa felrobbant, a törzse elfeketedve kettényílt. A lángok felfalták az ágak szövevényét. Az emberek kirohantak a laboratóriumból, az épület és a dzsungel közti megtisztított területre futottak. A fehér köpenyeket és védőmellényeket élénkvörös vérfoltok tarkították. Néhányan utánuk is érkeztek, ők nyilvánvalóan most ébredhettek fel, nem voltak rajtuk sebesülések, ők az őröknek kiabáltak. Leghátul a számítógéptechnikus rohant, fegyvert lóbálva jött ki az épületből, majd tüzelni kezdett a kaotikus tömegre. Lövés dördült a tetőről. Az egyik őr tüzelt odafentről. A dörrenés végigvisszhangzott az egész dzsungelen. A számítógéptechnikus megtántorodott, de vele egyidőben a vámpírok csoportjának szélén ácsorgó Milan is összerogyott. „Kész” – suttogott Solange hangja a fejében, ő pedig a villámcsapások egész sorozatát zúdította a megdöbbent vámpírok csoportjára. Elégette az elbukott Milant és másik kettőt, akik túlságosan közel álltak hozzá. Az első élőholt odaugrott a hozzá legközelebb álló labor technikushoz, felhasította a sebesült torkát és kapkodva nyelni kezdte gazdag, meleg vérét. Az őrök tüzet nyitottak a tetőn. A lövés ismét végigvisszhangzott az erdőn, Kiral megpördült a tengelye körül, és rángatózni kezdett. Felnézett a lombkorona irányába, kivicsorította agyarait. Egész sortűz felelt rá. Az emberek rémülten sikoltoztak. Vér fröccsent szerteszét az udvaron. A vámpírok egymásnak estek, miközben igyekeztek áttörni Giles őreinek gyűrűjén, hogy a lakomához férkőzhessenek.

Újabb villám szisszent a földre, egyenesen telibe találta Kiralt, hamuvá omlasztva őt. Egy vámpír, aki a villámok és az őrök kereszttüzébe került, a teste egyik felén golyó ütötte sebekkel, a másik felén pedig lobogó lángokkal rogyott össze. Vakon húzta magát tovább a földön a vér szaga irányába, a többiek pedig megtaposták, hogy odajussanak a védekezően egymáshoz szoruló emberekhez. Dominic ismét klónozta magát, másolata együtt őrjöngött a vámpírok tömegével, nyomakodott és karmolt, hogy utat törjön magának a többieken keresztül, a vérpermetben úszó levegőtől megszédülve a halandók felé. Az őrök folyamatosan tüzeltek a tömeg közepébe, tovább növelve ezzel a káoszt. Villám ágazott el a fejük fölött, a reteszek lecsaptak, az azonnali mennydörgés megrázó ereje csak fokozta a rettenetes lármát. Dominic közvetlenül a föld felett siklott, és belecsapta az öklét a legközelebb álló vámpír mellkasába. Olyan gyorsan száguldott, hogy pusztán csak egy elmosódott foltnak tűnt. Magával ragadta a szívet és elégette azt, még mielőtt Giles felé vette volna az irányt. A kisebb vámpírokat cafatokra tépték a többiek, kétségbeesett rángásokkal próbálták odajuttatni testük darabjait a vér kútjához, hogy meggyógyíthassák magukat. Épp a hatalmas fákkal egyvonalban érte be Gilest. Dominic keményen csapott le rá, mélyre merült benne az ökle, ujjai a végső díjat keresték. A mestervámpír elcsavarodott, karmaival mély barázdákat szántott Dominic arcába és nyakába. Előrehajolt és belemélyesztette az agyarait is, meghátrálásra kényszerítve ezzel a vadászt. Egymásra meredtek, Giles szájából és az ujjairól vér csepegett, a mellkasából a sajátja ömlött végig rajta feketén. Dominic nyakából és arcából is ömlött a vér. Giles megnyalta a száját. – Hogy lehet ez? Közülünk való vagy. – Én Dragonseeker vagyok, te bolond – mondta Dominic megvetéssel a hangjában. – Tényleg azt hitted, hogy valaha is feladom a lelkem és csatlakozom a szánalmas kis szövetségetekhez? Giles vicsorgott, kivillantva vérfoltos fogait. – Te vagy a felelős ezért a ribillióért. Dominic megvonta a vállát. – Persze. De téged fognak hibáztatni. A vámpír szándékosan leszopogatta az ujjairól Dominic vérét. – Benned is vannak élősködők. Feleltek a hívásomra. Míg beszélt, tett egy lépést balra, de Dominic nem várta ki a támadását, lecsapott gyorsan és keményen, közben pedig lehívott egy villámot, ahová Giles a következő lépést kellett tegye, ha el akarja kerülni őt. A mestervámpír felsikoltott, a fehéren izzó tűzlándzsa keresztülégette a vállát, a fél oldalát, a csípőjét és a lábát, egyetlen csapás szinte leszelte a teste egynegyedét, szétégette rothadó húsát. Összerogyott és félregurult, a levágott testdarabjaiért nyúlt, karmaival megpróbálta magához vonni őket, de Dominic már rá is vetette magát, újra mélyen belecsapta az öklét a mellkasába, ujjai tépték, marcangolták a húst és a szöveteket, hogy elérjék a vacokba bújt, fonnyadt szívet. Egy vészjósló suhogás volt az egyetlen figyelmeztetés. Egy dárda csapódott bele a hátába, egészen átment rajta, a hegye mélyen a földbe fúródott, szinte kiszögezte őt. Gyökerek törték át a felszínt a torkára fonódtak, rácsavarodtak a testére, hogy fogva tartsák. Dominic energiahullámot indított el magából belülről kifelé, felrobbantotta, elégette a ráfonódó gyökereket. Akkor is folytatta ezt, amikor a gyökerek egyetlen szilárd kalitkává álltak össze körülötte, szinte egy egész fa ejtette fogságba.

Ez pusztán egy késleltető taktika volt, ami esélyt nyújtott Giles számára, hogy megjavítsa rothadó testét. Dominic megkeményítette magát és keresztülhúzta a testén a lándzsát, azonnal kiégetve az utána maradt sebet. A fájdalom újabb és újabb hulláma száguldott át rajta. Hallotta Solange összetört kiáltását az elméjében, kitolta őt gyorsan a fejéből, félt, hogy az elmezsibbasztó, iszonyú fájdalmat ő is megérezné. Az önuralma alá kényszerítette a testét, és arrébb gurult, meglátva a rengeteg denevér rábámuló éhes szemeit. Ahogy megállapodott a hátán, karját az arca, a feje köré emelte, hogy védje magát a vad harapásoktól, míg szétrobbantotta a ketrecét, hogy ismét szabad lehessen. Sikerült térdre emelkednie, és lesodornia magáról a falánk kis lényeket, de kissé megtántorodott, ahogy újra lábra állt. Giles is felemelkedett, bár összeforrasztotta a testét, nagyon egyenetlenül, egy része továbbra is elszenesedett, fekete és groteszk maradt. Morgott, nyál fröcskölt ki szájából és folyt végig az állán, a szemei vérvörösen lángoltak. – Az én testem halott, Dragonseeker. Egymillió darabra is vághatom, még akkor is legyőz téged. A te tested, hús és vér. Érzi a fájdalmat. Dominic felhúzta a szemöldökét. Energiája nagy részét arra használta fel, hogy fenntartsa a vihart csakúgy, mint a klónját, hogy a többi vámpír világosan láthassa. Nem akarta, hogy az információ veszélybe kerüljön. Tudta, hogy néhány követ meg fog szökni, azt pedig nem engedhette meg magának, hogy megváltoztassák a terveket. Éppen ezért kellett jól látható helyen maradnia, hogy senkinek még csak eszébe se jusson, hogy esetleg ő semmisíti meg a laboratóriumot, és benne mindenit. – Hízelegsz magadnak Giles. Mindig is ezt tetted. Nekem úgy tűnik, inkább csak az időt húzod. Abban bízol, hogy a gyalogjaid majd megvédenek? Belecsempészett némi gúnyt a hangjába. Giles legyőzhetetlennek hitte magát, de tőle megrettent. Tisztában volt Dominic legendás hírnevével, és sokkal inkább küldte volna harcba a csatlósait, mint hogy ő szálljon szembe egy Dragonseekerrel. A vadász azt is jól tudta, hogy mint minden élőholtaknak, neki is hatalmas az egója, és bár igazat mondott, megjegyzésének gúnyos hangsúlya sértette a vámpírt. „Úton vagyok hozzád.” Solange hangja szinte zokogott. „Ne, tartsd magad távol innen. Le fogom győzni.” „Nem vagyok olyan pozícióban, hogy segíthessek.” „Lőj ki annyit az udvaron, amennyit csak lehetséges, és akkor tüzelj, amikor az őrök is. Nem leszek ott, hogy végezzek velük, így lehet, hogy felfedeznek.” Dominic közben végig az élőholton tartotta a tekintetét. Giles arca a színtiszta gyűlölet álarcává torzult. Dominic tovább bökdöste. – Csak nem elvesztetted felettük az irányítást? Ahelyett, hogy védenék az embereket, darabokra szaggatják őket, és közben a vérüket nyelik. Van egy olyan érzésem, hogy még ha sikerülne is valahogyan megszöknöd, Ruslan nagyon-nagyon dühös lenne. És nem ő a legelnézőbb alak, akivel valaha is találkoztam. A vérkarimás szem izzani kezdett, de a vámpír uralkodott a vérmérsékletén. – Ez az incidens, csak még lelkesebbé fogja tenni az embereket, hogy csatlakozzanak hozzánk és együtt vadásszunk az élőholtakra. Rá fogjuk uszítani őket Dubrinsky drágalátos falujára. Dominicnak sikerült elég távolra tolnia magától a fájdalmat, hogy ismét képes legyen lélegezni. Eddig Solange küszködött, ő próbált helyette levegőt juttatni égő tüdejébe.

Dominic kissé meghajtotta magát, és intett a kezével, hogy megbizonyosodhasson róla, Giles dühös tekintete figyelemmel követi a mozdulatot, míg ő összegyűjtötte maguk fölött az égen a sercegő, pattogó energiát. Hagyta, hogy a hatalom elárassza kimerült testét, aztán láthatatlanul hátralépett az újonnan létrehozott klón mögül, védtelenül, szabadon hagyva azt. Csak állt mögötte testetlenül, átlátszóan és várta Giles lépését. A klónja kissé meggörnyedt, és a mellkasa baloldalán lévő elfeketedett szélű lyukra nyomta a tenyerét. Érezte, hogyan apad el egyre jobban az ereje. Két klón és egy vihar fenntartása lecsapolták az energiáit, de megtartotta átlátszó alakját. Giles támadott, teljes erővel és sebességgel csapott le, gyilkolásra készen. Dominic előlépett, hogy az útját állja, az ökölcsapáshoz felhasználta a vámpír lendületének energiáját éppúgy, mint saját hihetetlen erejét. Egyetlen töredékmásodperccel azelőtt, hogy Giles az ökléhez ért volna, testet öltött, a klónja pedig feloldódott. Giles felnyársalta magát előrenyújtott öklére. Dominic még azelőtt megragadta a szívet, mielőtt Giles egyáltalán felfogta volna, hogy mi történik. Kihúzta a fonnyadt, fekete szervet a mellkasából, jókora távolságra dobta azt a mestervámpírtól, majd villámot irányított a rothadó húsba. Giles visszataszítóan felsikoltott, kiáltása végigvisszhangzott az erdőn. Tántorogva tett néhány lépést, elveszett szívét keresve. Lassan omlott le a földre, és leköpte Dominicot, még mielőtt a teste is belehalt volna a veszteségbe. Villám csapott le a testre, azt is elégetve. A vámpír tekergett, vonaglott a felcsapó lángok között, mintha egy része még mindig élne. A tűz sziszegett és tiltakozóan szikrákat köpködött, de magasan lángolt, pillanatok alatt elégette az élőholtat. Dominic térdre esett, lehajtotta a fejét, és mélyen szívta a levegőt a tüdejébe. Még mindig várnia kellett Josef jelzésére, hogy biztonságosan megsemmisítheti a laboratóriumot, és elviheti végre a veszély közeléből Solange-t. „Dominic!” A lány hangja megadta neki a kellő ösztönzést ahhoz, hogy megmozduljon. „Giles halott. Visszamegyek a csatába.” „Hallom a fáradtságot a hangodban. Vérre van szükséged? Oda tudok menni hozzád.” „Majd ha végeztünk itt.” Ha csak rágondolt hihetetlen gyógyító hatalommal bíró vérére, ahogyan átözönlik majd a testébe, már az is elegendő erőt adott neki. Visszament a fák között a laboratóriumhoz, és hagyta, hogy a klónja feloldódjon. Solange légzése felszabadult egy megkönnyebbült sóhajjal, visszafordította teljes figyelmét az udvaron zajló események felé. A rettegés sikolyai töltötték meg a levegőt, a vér illata mindent átjárt. Golyó, golyó után süvített le a tetőről. Az élőholt, akit most lőttek szitává, felemelte a fejét, és zsákmányként kiszemelte az őröket. Solange holtan akarta látni ezeket az embereket, de nem így, nem ilyen borzalmas módon. A vámpírok elvesztették minden önkontrolljukat, falták magukba a vért. Egyetlen Jaguár hímet se látott. Valószínűleg már biztonságba helyezték magukat baj legelső jeleire. Újra a vállához emelte a puskát, és az egyik őr lövését követően azonnal lőtt ő is. Egy egész sortűz döreje nyomta el az ő lövését. Villám csapott le az összerogyott vámpírra. Solange átnézte a területet, próbálta megtalálni azok közül valamelyik élőholtat, akiket Dominic kijelölt megsemmisítésre. Nehéz volt most már beazonosítani bármelyiküket is. A normális kinézet illúziói elhalványultak, felfedték a rothadó holttesteket, a lemálló bőrt, a beesett szemeket, a boglyas,

szürke vagy fehér, koponyához tapadó hajcsomókat. Vér borította őket, az arcukat, a ruhájukat, a kezeik is iszamósak voltak tőle. Végül a ruha felismerése mellett maradt, jobb kiindulási pontot nem találva. Észrevett egyet, akit Carlonak gondolt, közvetlenül az épület oldalánál állt, fedezékben az őrök szeme és golyói elől. Felkapaszkodott az épület oldalára, villámgyorsan felsiklott a falon, akár egy gyík, rávetette magát Felipe-re, fogaival feltépte a nyakát. Solange első lövése a koponyája hátuljánál érte, a második golyó hátába fúródott, egyenesen a szívébe. A teste egy pillanatra összeroppant, majd megpördült, az arcát vér borította, a szemeiben őrület lángolt, ahogy az erdő felé pillantott. Felugrott a levegőbe és épp elkezdett alakot váltani, amikor a villám lecsapott rá, porrá égette, és a hamvai leszóródtak az odalenn őrjöngő vámpírok közé, akik téptek, marcangoltak, a ragyogó, forró vérért. Solange letörölte az izzadságot az arcáról, a gyomra háborgott. Soha nem látott még olyan kaotikus vérfürdőt, mint ami itt zajlott a szeme előtt. Az élőholtak felfaltak mindent, amit láttak, tépték, marcangolták egymást is, mint valami vad, kiéhezett állatfalka. Az őserdő törvényeit megszokta már, de ez valami egészen más volt. Az izzadság belefolyt a szemébe, megint felnyúlt, hogy letörölje. A macskája reagált elsőként a hatalmas szárnyak tompa, suhogó hangjára. Kigurult az ágvilla kényelmes kis fészkéből, elkapott egy liánt, és arra használta lendületét, hogy átrepüljön a következő fára. Elvesztette ugyan a puskáját, de még mindig megvolt az íjpuskája és a nyilai, de a tőre is, amit a combjára szíjazott. A hárpia dühödten rikoltott fel, ahogy hatalmas karmai az üres levegőbe markoltak. A borotvaéles, grizzly medvééhez hasonló méretű karmok komoly sérüléseket okozhattak volna a lánynak, ha sikerült volna őket belé süllyesztenie. „Solange, beszélj hozzám.” Dominic nyugalma őt is helyrezökkentette. Nyilat helyezett az íjpuskába, és a fekete eget tanulmányozta. A sas magasan körözött, felkészült a második támadásra. Villám ágazott el a magasban, felvillantva előtte a hatalmas madár közeledő alakját. „Volt némi zavar. Akos barátod utánam küldte a hárpia sast. Ő irányítja a támadását. Jó lenne, ha el tudnád irányítani tőlem és nem kellene lelőnöm ezt a gyönyörű madarat.” „Ne kockáztass Solange. Lőj, ha szükség van rá.” Solange figyelte, hogyan időzíti a madár a támadást, és hagyta, hogy a macskája irányítsa a reflexeit. A sas közeledett, alámerült a lombkoronában, gyorsan süllyedt, a súlyos szárnycsapások figyelmeztetően suhogtak Solange fülében. Várt, és közben magában számolt. Nem akarta megölni a nagyszerű teremtményt, amikor pontosan tudta, hogy a vámpír csak felhasználja, hogy megtámadja őt. A madár magától soha nem tett volna ilyesmit, legfeljebb ha túl közel merészkedett volna a fészkéhez. A karmok majdnem az arcán szántottak végig, ahogy lerántotta a fejét, de a madár már nem tudott kitérni, túlságosan közel került az ágakhoz, ami súlyosan korlátozta a hatalmas szárnyak irányíthatóságát. Erőteljesen csapkodni kezdett velük, hogy visszanyerje a magasságot, kitörhessen az ágak közül a szabad ég felé. A nehéz, sötét felhők éleit villámok világították meg, felfedve előtte, hogy a sas megtesz egy újabb kört, majd ismét feléje fordul. Követte az íjpuskával a madarat, de valami egyszerűen nem engedte, hogy lelője. Túl sokat ölt már ma enélkül is. Még mindig hallotta a sikolyokat, a lövések dörrenését, látta a terrort, és azt is tudta, hogy azóta már a megmaradt embereket is lemészárolták. Mindazok, akik a laboratóriumban és annak környékén dolgoztak, pontosan tisztában voltak vele, hogy ott nőket szemelnek ki, akiket aztán elrabolnak, megerőszakolnak, és aztán

megölnek. Neki nem kellett szeretnie a módját a haláluknak, az utat ők választották maguknak. A hárpiára is természetellenes viselkedést erőszakoltak. Dominic rásziszegett. „Képtelen vagyok megtalálni Akost. Öld meg a sast és menj gyorsan biztonságba. Én a vámpír nyomában maradok.” Figyelmeztetés volt a hangjában. Parancs. Aggodalom. Dominic úgy gondolta, hogy a vámpír utána jön. Ő azt a lehetőséget találta valószínűbbnek, hogy az élőholt arra használja fel az alkalmat, hogy megszökjön. Erőt vett magán, hogy engedelmeskedjen neki, és közben a sast figyelte, hogyan közelíti meg újra, hogyan zuhan alá az égből, hogyan nyújtja előre a karmait, hogy megragadja. Másodjára is jól időzítette a félreugrást, de rájött, hogy a karmok most még hosszabbak, mint amire emlékezett, így egészen félrevetődött. Kinyújtotta a kezét, arra számítva, hogy elkapja a liánt, amit biztonsági kötélnek készített elő, de mellé nyúlt, ujjai csak az üres levegőt markolták. Arra nem maradt elegendő ideje, hogy alakot váltson a levegőben, így nem maradt más hátra, minthogy elernyedjen, amennyire csak tud, és próbálja puhább aljnövényzet felé irányítani a zuhanását. Nagyot esett, a levegő kiszorult a tüdejéből, így egyelőre csak hápogni volt képes, moccanni nem. Csillagok robbantak fel a lezárt szemhéjai mögött. Feküdt a magas aljnövényzetben, kétségbeesetten próbált lélegezni, a teste egymillió helyen kezdett egyszerre sajogni. Összeszorította a szemét, hagyta, hogy egy apró nyögés hagyja el a torkát, és megfontolta, hogy egyszerűen csak feküdjön ott. Túl nagy erőfeszítésbe került volna megmozdulnia. „Mondd, hogy élsz és jól vagy, Solange” – követelte Dominic. – „Akos utánad megy, meg kell állítanunk.” „Csak fekszem itt és pihengetek. Dominic a levegőbe vetette magát és követte azt a halvány vér illatot, amit Akos hagyott hátra maga mögött. A vámpír gonosz volt, a kegyetlensége már gyerekkorában is egészen nyilvánvaló volt, szétmarcangolta az összes embert, akihez csak hozzáfért, hogy a vérükhöz juthasson. Nem vette a fáradságot, hogy rászánja az időt arra sem, hogy megtisztítsa magát, valószínűleg újra és újra szeretné átélni emlékezetből a vérfürdő kellemes tapasztalatait. Élvezte áldozatainak rettegését, hogy terrorizálhatta őket, és hogy a vérük illata átjárta a ruháját, csak fokozta az emlék intenzitását. Meghallotta a sas rikoltását, és hirtelen irányt változtatott. Akos menekült és magával hívta a hárpiát is, a fák között áramlott pára alakban az erdő mély felé, nem tudván, hogy vércseppeket hagy hátra maga mögött. Dominic nem akart túlságosan eltávolodni sem Solange-tól, sem pedig a területen lévő többi vámpírtól. Azok most pillanatnyilag degeszre zabálták magukat és nagy valószínűséggel szétszóródnak, tartva Giles haragjától. Senki, még a saját kisebb vámpírjai sem tudták, hogy a mester már elpusztult, másképp azonnal menekülőre fogták volna. De mégis… Néhány perccel később utolérte a ködöt. A szürke páracsíkból aláhulló vércseppek azonnal beazonosították az élőholtat. Dominic egy ritka Kárpáti parancsot használt. Mivel minden vámpír Kárpátinak született, így örökre alávetettek maradtak a vér törvényének. – Veriak ot en Karpatiiak (A herceg vére által) muonìak te avoisz te. (megparancsolom neked, hogy felfedd magad.) A hangja tisztán, erőteljesen csendült fel az erdőben, belerázkódtak a fák. A föld felhullámzott a lábai alatt, fölötte villámok hasogatták a sötét fellegeket.

A majmok visítottak, idegesen rohangáltak a lombkoronában. A hárpia ismét felvijjogott az égen, a repülése szaggatottá, koordinálatlanná vált a magasban, mielőtt magához tért volna, és egy fa ágára leereszkedve lassan a teste mellé hajtogatta hatalmas szárnyait. Az aljnövényzetben támadt sustorgás elárulta a helyi vadvilág színes sokaságát. Egy kígyó emelte fel a fejét, gyíkok rohantak végig a fatörzseken. A pára előtte megingott, lassan anyaggá sűrűsödött, és lassan feltűnt benne Akos áttetsző alakja, aki harcolt a paranccsal, hatalmasat esett a földön, majd gyorsan talpra kászálódott. A ruhái friss vérben áztak, a száját, a fogait és az állát is az szennyezte. Vértől összecsomósodott haja felragyogott az erdőt megvilágító, felvillanó villám fényében. Elvigyorodott, felvillantva tüskeszerű fogait. – Dragonseeker. Tudnom kellett volna. Dominic jobb felé indult körülötte félkörben, és közben az eget is szemmel tartotta. Akos felhasználhatta a hárpiát arra, hogy megzavarja őt és gyorsan véget vessen a csatának. A gonosz harcosa csak akkor vállal be egy csatát, ha úgy gondolja, hogy azt meg is nyerheti. A szemei vörösen izzottak, ide-oda ugráltak, mintha Akos még mindig azt keresné, hogyan szökhetne meg. – Az igazság elől nem lehet elszökni – mondta Dominic halkan, és figyelte az ide-oda rebbenő tekintetet. Alig töredék másodpercnyi időre pillantott csak fel a vámpír, de Dominic elkenődően gyors sebességét felhasználva már lódult is előre, hogy lecsapjon Akosra, miközben a hárpia szinte szabadesésben zuhant lefelé a magasból. Az ökle áthatolt a mellkas falán, a hatalmas karmok pedig a szemeiért nyúltak. Megperdítette a sikoltozó vámpírt maga körül, akinek fekete vére a karján folyt lefelé, csontig égetve rajta a húst. A sas karmai belekapaszkodtak Akos koponyájának hátsó felébe, és szorosan összezáródtak a zsákmányon. Solange nem sokáig mert ott védtelenül feküdni, attól félt, hogy a vámpír ismét ráküldi a hárpiát. Óvatosan kinyitotta a szemét és felnézett a sötét lombkoronába. Három pár izzó macskaszem nézett vissza rá, a ragadozók rezzenetlen koncentrációjával. A szíve megugrott a mellkasában és őrültmód dübörögni kezdett. Jaguár hímek. Nem mentek messzire a laboratóriumtól, valószínűleg a lombkoronában kerestek egy biztonságos helyet, onnan nézték végig a mészárlást. Ha az első ösztöneire hallgat, meg kellett volna próbálnia elfutni, vagy alakot váltani és úgy elfutni, de ezek erős hímek voltak, gyorsak és vadak, vadászatra termettek. Esélye sem lett volna ellenük, így hát mozdulatlan maradt és igyekezet elnyomni magában a pánikot. „Dominic” – igyekezett egészen nyugodtan tartani a hangját – „milyen messze vagy innen?” „Mi az kedves, mondd.” Ízlelgette a hangját, ami annyira nyugodt, olyan magabiztos volt. A szíve lecsillapodott. Nem volt egyedül. Ezek az emberek soha nem fogják el élve. Réges-rég megfogadta ezt. Tudta, hogy Dominic érte jön. Csak éppen itt kellett őket tartania addig. „Brodrick van itt két másik hímmel. Mondj egy becsült távolságot. Valameddig össze tudom őket zavarni.” Érezte a kezében az íjpuskát. Azt nem ejtette el. És a kése is megvolt. Érezte a férfi habozását. „Meg kell semmisítenem Akost. Boldogulsz, amíg odaérek? Az igazat mondd.” A lány ujjai az íj köré szorultak. Felemelte és lőtt. A nyíl egyenesen felfelé száguldott, át a levelek között, átsuhanva köztük, vagy épp kettéhasítva őket, hogy az izzó macskaszempárok egyike fölé fúródjon be végül. Becsapódáskor lobbant lángra, beleégett a koponyába. Hallotta a puffanást, ahogy valami súlyos lezuhant a fáról.

Gurulni kezdett lefelé a lejtőn, hogy valami fedezékféleséget találhasson magának az aljnövényzetben. „Némi fedezéket keresek.” Egy falatnyi levél és hangya került a szájába, amikor lezuhant egy kisebb mélyedésbe, majd végigcsúszott a sáron, egy olyan helyen ahol egy kisebb patak ömlött bele egy nagyobba. Sietve bemászott az egyik nagyobb fa ketrecszerű gyökerei közé a parton. Ez talán nyújt némi védelmet. Hátulról így nem tudtak rátámadni, volt fegyvere és felkészült rájuk. Csak idő kérdése ugyan, hogy kitaláljanak valamit, amivel hozzáférkőzhetnek, de neki pont időhúzásra volt csak szüksége. Arra számítottak, hogy alakot vált és futásnak ered, de nem az ő játékukat játszotta. „Akos itt van előttem, épp körbeforgatom.” „Vigyázz, vele lehet a hárpia” – figyelmeztette Solange. Káromkodást hallott. Az egyik hím valószínűleg alakot váltott, hogy ellenőrizhesse elesett társát. Halott volt. Arra nem volt mód, hogy egy ilyen lövést bárki is túléljen. – „Figyelj az égre is.” Mintha csak neki válaszolna, villámok vagdalták darabokra az éjszaka sötétjét, kifeszültek az égen. A sötét felhők lilás árnyalatot öltöttek, a tűz átvilágította őket. Ruhája ujjával letörölte az izzadságot az arcáról. Egy gally reccsent, és az egész teste megfeszült. – Okos lány. A szíve elszorult. Tudta, hogy ő bárhová követné. Brodrick. Összeszorította a fogait, hogy ne vacogjanak. A szél hirtelen, teljesen váratlanul, egy orkán erejével süvöltött fel a fák között, és mintha magával hozta volna az összes nő hangját, akit ez a férfi ölt meg, és akik most felszólították őt, hogy szolgáltasson igazságot a nevükben. Az eső kitartóan kopogott, mint egy gyászos aláfestés a nyöszörgő szélnek. – Hallod őket? – kérdezte, és maga is meglepődött, hogy mennyire határozott a hangja. Szóval kell tartania. Talán, ha szerencséje lesz, belép a tűzvonalába. – Kiket? – kérdezte Brodrick. – A halottakat. – Az üvöltés még hangosabbá vált, sikoltássá magasodott. – Téged hívnak. Egyre inkább lehalkította a hangját, és remélte, hogy egy kicsivel közelebb jön, hogy megérthesse a szavait. De hol a másik? – Te vagy az, akit hívnak – javította ki morogva a férfi –, gyere ki onnan és dobd el a fegyvered. – Lehet, hogy a te véred fut az ereimben, de az intelligenciámat sikerült anyámtól örökölnöm. Ha engem akarsz, gyere ide és kapj el. Egy újabb gallyat hallott reccsenni a bal oldalán. A másik férfi megkerülte, az ellenkező oldalról próbálta becserkészni, míg Brodrick szóval tartja. A macskája súgta ezt meg neki, bizonyítékát adva, hogy nagyon is éber. – Solange, tudnod kell, hogy a fajunk kihal – mondta ésszerűen Brodrick, mintha csak régi barátok lennének, akik sokadjára vitatnak meg egy ismerős témát. Alig értette, amit mond, jó pár méternyire tőle épp egy farmert húzott magára. Elfordította a pillantását. Elég okos volt, hogy távol maradjon a tűzvonalától. Bár… Addig mocorgott és fészkelődött, míg sikerült végül hasra feküdnie. Lassan, centiméterről centiméterre változtatta csak meg a testhelyzetét, felhasználva macskájának a megdermedéslassú mozgás képességét, hogy a két hím ne vegye észre, hogy megváltozott a pozíciója. A vastag, csavart, uszonyszerű gyökerek, amik a fa alátámasztására szolgáltak, és amiknek bonyolult gubanca a ketrecét alkotta, csak nehezen engedtek ennyi mozgást. Lassan odacsúsztatta az íjpuskáját az egyik gyökér alá. Ez ugyan alig pár centiméternyi helyet biztosított csak, de ahhoz bőven elegendő volt, hogy egy nyílvessző kisuhanhasson rajta.

Eléggé trükkös szög volt, és nem használhatta a különleges vámpír nyilakat, de egy kisebb fejű, hagyományos is megtette. – Persze, hogy tudom Brodrick. Miattad, és szándékos rosszindulattal tetted az egészet. Pontosan tudtad, hogy mit csinálsz, így nyugodtan megkímélhetsz a „meg kell mentenünk a fajunkat” szövegedtől. Ki a barátod? Aki azt hiszi, hogy settenkedik, de hangosabb, mint a kabócák? Azt hittem, hogy az egyik őröd, de az tudná, hogyan lehet csendben maradni. Csöpögött a hangjából a szarkazmus. Igazított egy kicsit a nyílvessző szögén, amikor a férfi visszalépett az árnyékok közé. Mozdulna már. Mutatna egy kezet. Vagy egy lábat. Teljesen mindegy, hogy milyen testrészét tenné ki, habozás nélkül rálőne. Brodrick túl hangosan felsóhajtott. – Reggie, akár el is jöhetsz onnan. A bosszúság megélesítette a hangját. A félelem ujjai végigsuhantak Solange gerincén. Megremegett és összeráncolta a szemöldökét. Mesterkedik valamiben. Az az egy előnye volt, hogy élve akarta. Brodrick soha nem ölné meg, és természetesen a társa sem. Túlságosan is értékes volt élve. Királyi vér és fajtiszta váltó. Brodrick örököst akart. Pontosan olyan undorító és aljas módon, mint ahogyan hangzott. Epe ízét érezte a szájában, de a tekintete egy pillanatra sem tágított a sötét alakról, aki ide-oda imbolygott a sűrű aljnövényzet fátyla mögött. Brodrick újra megmoccant, ő pedig tüzelt onnan, ahol a földön feküdt. A nyíl keresztülszáguldott az aljnövényzeten. Kiáltás harsant. Átkozódás. Hallotta a súlyos test zuhanását, ahogy lerogyott a növények között. Solange egy néma imát küldött az ég felé, hogy sűrű csalán nőjön azon a helyen. – Nekem köszönheted a kibaszott kis életedet, te kis kurva! – őrjöngött vicsorogva, üvöltése visszhangot vert az erdőben. – Minden napod csupa fájdalom lesz, ameddig csak élsz. Több módon tudok fájdalmat okozni egy tüzelő szukának, mint ahogyan azt el tudnád képzelni. A gyökérketrec szűkös korlátai között Solange csak nehezen tudott újabb nyílvesszőt illeszteni a puskába. Tekergőzött, megfeszült, és mindezt a lehető legnagyobb csendben próbálta. A lába hozzáért a vastag fához a jobb oldalán, ahogy megpróbálta megfelelő helyzetbe emelni a karját. Valami megragadta a bokáját és leszorította a földre. Ütést érzett, majd éles szúrást, a kezéből kiesett a szerszámíj. A combjára csatolt tőrért nyúlt, egyetlen mozgássorban gurult és döfött, mélyen a férfi oldalába mártva a pengét, aki megpróbált föléje kerekedni. „Most azonnal gyere!” – küldte el Dominicnak a szinte őrjöngő hívást – „Megszúrtak egy tűvel!” Tudta, hogy Brodrick mesterkedik valamiben. Félrevezette őt azzal, hogy gallyakat dobált a bal oldalára, azt a hitet keltve benne, hogy Reggie arról az oldalról próbálja becserkészni. Ostoba, idióta hiba. Megpróbált a körülményekhez képest a lehető legnyugodtabban feküdni, hogy bármi is az, ami a vérébe került, a lehető leglassabban haladjon át a szervezetén. Azt hitték, hogy rengeteg idejük van. Ha elaludna, magukkal vonszolnák, és a könyörületükre lenne bízva. Viszont nem számítanak Dominicra. Reggie átkozódott, és gyorsan kihátrált a gyökerek közül. Alig tett meg pár lépést, aztán megtántorodott és a négykézlábra zuhant. – Brodrick, gyere ide és segíts. De a férfi nagyon is tisztában volt vele, hogy egy nyíllal tetszés szerint lelőhetné. Lassú, óvatos mozdulatokkal Solange nyílvesszőt helyezett az íjpuskába és annyira visszahúzódott a ketrec mélyére, amennyire csak tudott.

Nem lesznek képesek ilyen mélyre bejönni a gyökerek közé a zömök alkatukkal, ő pedig egy csöppet sem akarta megkönnyíteni a dolgukat. Izzadság gyöngyözött a homlokán. A látása elhomályosult. Körülötte a csavart gyökerek mintha megmozdultak, életre keltek volna. – Brodrick – jajveszékelt Reggie. Szorosan rányomta a kezeit az oldalára. A vér kitartóan csepegett az ujjai között. – Hagyd abba a siránkozást! – csattant fel Brodrick – Hagytad, hogy megszúrjon a kis szuka. Pedig mondtam, hogy halálos. Alábecsülted. – Miért van az – kérdezte Solange, ólmosnak és nagyon távolinak hallotta a saját hangját – hogy a férfiak mindig idegesek lesznek, ha megtámadnak egy nőt, és az visszavág? Ezt sosem értettem. – Engem nem zavar egy kis küzdelem. Csak növeli az élvezetet, ha egy nő harcol, és közben finoman átjárja a félelem – felelte Brodrick, és teljesen figyelmen kívül hagyta Reggie gyötrelmét. A társa elkezdte a földön húzni magát a bozót irányába. – És aztán szeretem nézni az arcukat, ahogy könyörögnek, esedeznek, bizonygatják, hogy hajlandóak bármit elviselni, bármit megtenni nekem, ha életben hagyom őket. – A nevetése gúnyos és megvetéssel teli volt. – Hidd el nekem, te is ezt fogod tenni. Most tökéletes irányban volt hozzá képest, ha úgy marad, de Solange-nak sietnie kellett. A karjait is kezdte ólmosnak érezni. Letörölte az izzadságot a könyökhajlatával az arcáról, és közben felépítette a képét az elméjében. A méretét. Az alakját. A páfrányok és a bokrok között állt, amik eltorzították az alakját. – Meg kellett volna ölnöd, amikor esélyed volt rá – mondta, mert szüksége volt a válaszára, hogy egészen biztos legyen a pozíciójában. A látása elképesztően homályos volt. – Amint adsz nekem egy fiút, ezer örömmel részesítelek hosszú haldoklásban – felelte teljes magabiztossággal a hangjában –, mint te most a jó öreg Reggie-t. Reggie lerogyott a földre, az ereje a vérével együtt folyt el. Solange vett egy mély lélegzetet, és azzal egyidőben eleresztette a nyílvesszőt. Brodrick felhördült. Solange várt, a szíve túl gyorsan vert. A föld is beleremegett, ahogy Brodrick félőrülten áttört a bozóton, letarolt mindent maga előtt feneketlen dühében. Üvöltve esett a menedékének, hatalmas szilánkokat hasított ki a gyökerekből, hogy közéjük dughassa a kezét és megragadja a haját. Keményen végigsöpört odabenn a kezével. Solange elterült a földön, a szerszámíj kihullott elzsibbadó kezéből. Brodrick kihúzta a gyökérketrec megmaradt roncsai közül és a földre dobta. „Nézz rá. Ne vedd le róla a szemed.” Dominic hangja nyugodt maradt. Ő is ugyanazt a nyugalmat érezte. „Meg kell tennem.” Mintha kívülálló lenne, csak hallotta, hogy öklök pufognak a testén, látta a gyűlölet kifacsarodott álarcát az arca fölé emelkedni, de a világon semmit sem érzett, kivéve a céltudatosságot. Ez a szörny megölt majdnem mindenkit, akit valaha is szeretett. Számtalan életet semmisített meg, egy egész fajt. Olyan közömbös, közönyös pillantással nézte őt, ami ismét felbőszítette a férfit. Lehajolt hozzá hogy széttépje rajta a pólót, és ekkor öntötte kést tartó kezébe Solange minden megmaradt energiáját és az összes létező akaraterejét. Belevágta a pengét egyenesen a fekete szívébe. Ahhoz nem volt elég ereje, hogy markolatig döfje belé, ahogy szerette volna, de abból ítélve, ahogyan a vér feltört a sebből, biztos lehetett benne, hogy bele fog halni. Látta rajta, hogy soha még csak eszébe sem jutott, hogy egy egyszerű nő képes lesz legyőzni őt.

A dühöt felváltotta a sokk, a kezei a kés markolatáról a torkára ugrottak. De még mielőtt köré fonhatta volna az ujjait, fehéren felizzó energiarobbanás hajította el a közeléből. Dominic letérdelt a lány mellé, az ujjait finoman végigfuttatta a testén. Ahol csak hozzáért, a horzsolások gyógyulni kezdtek. – Ki kell tolnom az altatót a testedből Solange – mondta és azonnal neki is fogott, hogy megtegye. Felsegítette ülő pozícióba. Solange egy pillanatra megpihentette a fejét a mellkasán. – Köszi. Egy kicsit még ingatag vagyok. Mozgást érzékelt, így Dominic azonnal megpördült, a testével védte Solange-t és szembefordult Brodrickkal. A férfi kitépte a tőrt a mellkasából, és az utolsó erejével megpróbálta azt belevágni Solangeba. Domini tüzet okádott rá, ami egy kizárólag a Dragonseekerekre jellemző képesség volt, amit csak nagyon ritkán használtak. A fényes vörös-narancs lángok elnyelték az alakváltót. Solange szemöldöke a magasba szaladt. – Nem is tudtam, hogy ilyet is tudsz csinálni. Elég furcsa. A férfi megcsókolta. – Ha nem dühítesz fel, nem is fogod soha újra látni. Lágyan felnevetett. – Haza akarok menni. – Josef elkészült. Lerombolhatom a laboratóriumot – mondta a férfi. – Aztán hazamehetünk. A lány a fékezhetetlen tűzvészen tartotta a pillantását, ami felfalta Brodrickot, a férfi sikolya betöltötte a levegőt. Halkan felsóhajtott. – Akkor csináld. Én legalább egy hónapig aludni akarok. A rémálma véget ért. A többi váltó szétszóródik majd, és valaki más problémáivá válnak. Remélhetőleg olyan helyre mennek, ahol a törvény utoléri őket. Dominic a laboratóriumra koncentrált, felépítette a fejében az épület képét. Közvetlenül alatta emelte fel az első földhullámot. Megremegett alattuk a talaj. Brodrick összerogyott és a földön vonaglott. A távolból mennydörgést hallottak, ami szétrázta a laboratóriumot. Dominic nem állt meg addig, míg volt függőleges fal, míg bármi is felismerhető maradt. Aztán megfordult és felnézett az égre, hogy lehívja az utolsó villámot. A retesz Brodrickba csapódott be, teljesen elhamvasztotta a vonagló testet. A tűz aztán átugrott Reggie testére, és őt is elhamvasztotta. Odanyújtotta a kezét Solange-nak. – Menjünk haza. Van egy kupacnyi szőrünk és karmunk, amit meg kell etetnünk. Solange belecsúsztatta a kezét az övébe, anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna a füstölgő, megfeketedett hamura, és elindultak egymás mellett sétálva az életpárjával hazafelé.

20. Magad vagy a nyugalom a legvadabb viharban, tiéd a legszelídebb hatalom. A kezeidben virág vagyok. A közeledben a szívem sugárzik. Solange Dominicnak

Dominic halk hangokra ébredt. Csendes sírásra. A szíve akadozva kezdett dobogni, a szemei felpattantak, tekintete azonnal Solange-t kereste. Félméternyire feküdt tőle a térdeit a mellkasához húzva összegömbölyödött, még a fejét is lehajtotta, nap csókolta haja eltakarta előle az arcát. Sírt. Az ő életpárja. A szíve, a lelke. Egy pillanatig lélegezni sem tudott, elborította az aggodalom. Először vért váltottak, csak aztán mentek aludni. Várni akart több emelkedésnyit is, hogy megbizonyosodjon róla, a paraziták eltűntek a véréből, mielőtt megpróbálkozott volna az első teljes cserével. Nem tapasztalt ugyan semmiféle káros hatást, de… Maga az eljárás volt nehéz, holott ennek inkább erotikusnak kellett volna lennie. Solange-t nem lehetett kényszer alá helyezni. Önként kellett, hogy a vérét vegye, és küzdött is, hogy megtegye, bízott benne, hogy tudja, mit kér tőle. – Solange – a hangja végtelenül gyengéd volt –, mi történt minan? Nem tudta megállni, hogy ne olvassza bele az elméjét az övébe, attól félt, hogy a csere okoz neki valamilyen módon fájdalmat. Testi fájdalom helyett azonban egy rémálom maradványait érzékelte egy gyerekről, aki kétségbeesetten kapaszkodik az anyjába és azért sír, hogy az vele maradjon. Solange életében mindig lesznek olyan bánatos pillanatok, amiket nem tud megakadályozni, olyan sebek, amiket nem gyógyíthat be, bárhogy szeretné is. Odasiklott és szorosan mellé feküdt, a karjaiba vette és az ölében ringatta, beletemette az arcát a vállába. Finoman ringatta, míg lassan megnyugodott és elcsendesedett. Rászorította a kezeit a fülére. – Anyámmal álmodtam és amióta felébredtem, képtelen vagyok abbahagyni a sírást. Olyan erősek a hangok Dominic. Minden, még a saját könnyeim potyogása is. A víz hangja, a kis állatok, rovarok szöszmötölése. Azt is hallom, ami a barlangon kívül történik, és nem tudom kikapcsolni. Sajog a fejem már az egésztől. A hangok annyira felerősödtek, te meg annyira csendes voltál… – elcsuklott a hangja. Egyik kezét a szívére szorította. – Most is hallom, hogy dübörög a szívem. Annyira féltem, bár az eszem tudta, hogy biztonságban voltál. A tarkójára csúsztatta a kezét, hogy megmasszírozza a feszült izmokat. – Nagyon sajnálom az édesanyád szerelmem. A következő életben találkozunk majd vele, és tárt karokkal fog magához ölelni téged. Azt is sajnálom, hogy megijesztettelek. – Még szorosabban ölelte magához, hogy megnyugtassa. Nem volt ugyan az anyja, de ő is nagyon szerette. – Hadd nézzem meg azt a hallást. A Kárpátiak nagyon messziről is képesek voltak meghallani a leghalkabb szárnysuhogást, egy apró kavics legördülését is a domboldalon. Ő és Solange vért váltottak, az átalakulás így kezdetét vette, de a lánynak képesnek kellett volna lennie rá, hogy elviselhető hangerőre szabályozza a hallását. Dominic elhagyta a testét, a szelleme belépett életpárja testébe, és alaposan megvizsgálta őt, különös tekintettel arra, hogy milyen változásokat idézett benne elő a Kárpáti vér.

A vérében meg kellett volna kezdődjön az átalakulás folyamata, de a sejtek elkülönültek egymástól, kötődtek ugyan az ő vérsejtjeihez, mégis teljesen különállóak maradtak. Ennek így nem volt semmi értelme. A Jaguár vérsejtek tökéletesen épnek és egészségesnek tűntek, attól eltekintve, hogy kötéseket hoztak létre az ő vérével. Nem volt harc az elsőbbségért, antitesteknek nyomát sem látta, amik megakadályozhatták volna a folyamatot. Olyan volt, mintha a két vér összefonódott volna egymással, egyik sem akart a másik fölé kerekedni, békében megfértek egymás mellett, egyik sem tört dominanciára. A hallásával viszont más volt a helyzet. A már eleve éles Jaguár hallást csak fokozta a Kárpáti vér, így a hangok szinte az elviselhetetlenségig felerősödtek. Végigjárta az egész szervezetét, minden eltérésnél megállt. Nagyon finom változások voltak ezek csak, egyáltalán nem olyanok, mint amikre számított. Zavartan visszatért a saját testébe. – Jobb egy kicsit? Csak a hangerőn kellett egy kicsit csökkenteni. Ha valami nincs rendben, azt hiszem te is meg tudod oldani magadnak ugyanúgy, ahogyan én tettem. Ha nem elég, amit most csináltam, megpróbálhatnád magad finomra hangolni, legalább megtudnánk, hogy képes vagy-e rá. Belefúrta könnynedves arcát a torkába és felsóhajtott. – Igen, már sokkal jobb, köszönöm. Sajnálom, hogy felébresztettelek. Még nem volt itt az ideje. Dominic mozdulatlanná dermedt. Solange-nak igaza volt. A teste pontosan tudta az időt, hogy mikor kell felemelkednie. Évszázadok óta élt, a legkisebb habozás nélkül, bármikor meg tudta mondani, hogy eljött-e a felemelkedés ideje. Most viszont a nap még nyilvánvalóan magasan járt. A testének ólomszerűnek, mozdíthatatlannak kellene lennie. Most kellene a legsebezhetőbbnek lennie, amikor a nap ilyen magasan jár. Még a föld alatt is éreznie kellene a napvilág szúró, égető érzését, mégis tökéletes kényelemben érezte magát. Nyugtalanság kavarodott fel benne. Minden Kárpátinak szüksége van erre a beépített figyelmeztető rendszerre, ami úgy tűnt, hogy nála elveszett. – Még nem ment le a nap. Egyszerűen csak kijelentette, de az elméje beledermedt a döbbenetbe. A nap még magasan az égen volt, ő mégis pár perccel ezelőtt odasiklott a lányhoz, a karjába vette, az ölébe húzta. Még csak nehézséget sem okozott mindez a számára, nemhogy lebénította volna a letargia. Ez lehetetlen! Ő egy ősi, tehát a napnak teljesen magatehetetlenné kellett volna tennie. Solange szemei hatalmasra nyíltak, és beleharapott az ajkába, amikor felismerte az egyszerű kijelentés horderejét. – Ha még a nap magasan van, hogy lehetsz fenn Dominic? Nem okoz ez neked fájdalmat? Hogy ébredtél fel, amikor még nincs naplemente? Aggodalom remegett a hangjában. – Nem az ébrenlét a probléma. – Finoman letette maga mellé az öléből és felállt. – Ez a probléma. Nem kellene, hogy képes legyek mozogni. Tanulmányozta Solange arcát. Alig észrevehetően, de változott. A macskája szemei még mindig a felszín közelében voltak, és izzottak a sötétben, tanúbizonyságát adva tökéletes éjszakai látásának, de valahogy nem egészen úgy, mint eddig. – Mi az? – érintette meg Solange a saját arcát. Hirtelen pánik futott át a vonásain. Habozás nélkül alakot váltott, hogy megbizonyosodjon róla, a jaguárja biztonságban van.

Dominic sokszor látta már jaguárrá válni, mindig is gyors volt, de most mialatt egyet pislogott, tökéletes nagymacska formát vett fel. A macska bágyadtan nyújtózott, egyértelműen meg sem érintette a Kárpáti vér. Dominic nagyobb zavarban volt, mint valaha. – Ennek semmi értelme sincs Solange. Az átalakítás mindig fájdalmas volt, egyeseknél kevésbé, másoknál jobban. A jaguárnak ellenkeznie, harcolnia kellene, de ehelyett álmosan hunyorgott rá és ásított. Solange nevetve változott vissza. – Mérges rám, mert felzavartam. Egyáltalán nem idegesítette az első vércsere, sőt, tetszett neki. Úgy érzi, hogy erősebb és gyorsabb lett. A nevetés azonban egyetlen szempillantás alatt eltűnt a szeméből, a helyét az aggodalom vette át. – Ellenőrizd a tested Dominic. Talán a vérem csinált veled valamit. Sütött a hangjából az aggodalom. A férfi már felmérte a testét. A hallása neki is élesebbnek tűnt, de ő automatikusan lejjebb állította. Az éjjeli látása némileg tisztább lett. Nem érezte a nap figyelmeztetését a bőrén, és a teste, bár nehéz volt, közel sem a szokásos, mozdíthatatlan ólomsúlyú, amilyennek lennie kellett volna. – Minan, semmiféle kárt nem észlelek magamban. Még mindig teljesen Kárpáti vagyok. A vérünk nem keveredik. Az enyém nem váltja fel a tiédet, sokkal inkább összekapcsolódik vele. Ez igazán furcsa. – felsóhajtott és összevonta a szemöldökét. – Tudjuk, hogy a véred eltávolít bármilyen mágiát, és helyrehozza a feketemágia okozta károkat, de nem értem miért van az, hogyha adok neked a véremből, a sejtek úgy tűnik, mintha összekötődnének, párokba rendeződnének, és még csak meg sem próbálják egymás fölött átvenni a hatalmat. – Érzem, hogy aggódsz emiatt. – Nem szeretem, ha nem értek valamit. Annak sincs semmi értelme, hogy most tudok mozogni, nem érzem a nap figyelmeztető szúrásait a bőrömön, ami elárulná, hogy még nappal van. – Én viszont ténylegesen megfiatalodottnak érzem magam – vallotta be Solange. – Vártam a második vércserét, de ha úgy gondolod, hogy a vérem valahogyan hátrányt okoz neked, akkor azt hiszem várnunk kellene vele, amíg rá nem jövünk, hogy mi folyik itt. A vágyakozás a hangjában megérintette a férfi szívét. Teljesen eltökélte magát, hogy a Kárpátiak útjára lép. Egyetlen félelme volt, a jaguárja, de úgy tűnt, az szinte tudomást sem vett a lányban zajló átalakulási folyamatról, mintha egyáltalán semmi sem történt volna. Meg merje próbálni Solange-t még nagyobb mértékben áthozni a világába? Az agya még töprengett, de a keze már érte nyúlt, a tarkójára simította a tenyerét és odahúzta magához. Vágyakozott rá, Solange tiszta lényegére, az ízére, vérének semmihez sem fogható rohanására a szervezetében. Függővé vált tőle, amin soha nem juthat túl, az utána való sóvárgás belevésődött a csontjaiba, kitörölhetetlenül beleégett a szívébe. A lány megrázta a fejét. – Még ne. Előbb menj fel a barlang felszínére, lássuk, ott működik-e a riasztóberendezésed – követelte. Melegség lobbant benne. Ez az ő életpárja. Őt védi ismét, ezúttal önmagától, és a saját szükségleteitől. Könnyedén fellebegett a felszínre. Ahogy közeledett a barlang padlójának magasságához, egyre erősebben érezte a jellegzetes Kárpáti nyugtalanságot a magasan lévő nap miatt. Nem volt túlzottan erős, sem pedig kellemetlen, de a figyelmeztetés határozottan ott volt. Rájött, hogy az ereje is fogyatkozik, lebegő teste kezdett ügyetlennek, idegennek tűnni. Mélyen a föld alatt képes volt a jellegzetes folyékony eleganciával mozogni, pedig a nap

magasan járt. De minél közelebb emelkedett a felszínhez, vagy talán minél tovább maradt ébren nappal, annál több erőt vesztett. Visszatért Solange-hoz. – Bármit is csinál velem a véred, azt mindenképpen lehetővé teszi, hogy fent legyek nappal. Ezzel viszont a világon semmi problémám sincs. A mosolya eloszlatta az aggodalmat a macskaszemekben. Viszonozta a mosolyt, és égbekiáltó hívogatással simult oda hozzá. – Akkor folytathatjuk. Vedd a vérem Dominic, vigyél közelebb a te világodhoz. A férfi szíve megugrott. Bárminél jobban szerette volna, ha a világa részévé válik. Sok-sok életnyi időt akart vele, nem csak egyet. Olyan iszonyúan hosszú ideig élt teljesen egyedül, hogy most, amikor végre megtalálta, nem akart egykönnyen lemondani róla. De ami még ennél is fontosabb volt, Solange-nak annyira kevés öröme volt egész életében, évszázadokat akart, hogy annyi örömöt okozzon neki, amennyit csak lehetséges. – Biztos vagy benne Solange? – suttogta bele a nyakába, és hozzádörgölte az orrát. Végigcsókolta az utat melle domborulatáig. Felé ívelt, a teste puha volt és engedékeny. – Azt hiszem, adnunk kellene a dolognak egy második esélyt. A jaguárom álmos, és bosszantja, hogy állandóan azt kérdezgetem tőle, hogy jól van-e. Tiltakozott volna, ha fájdalmat érez. Karjai a nyaka köré csúsztak, a testét odanyomta az övéhez. Dominic szerette, amikor ezt csinálta, minden fenntartás nélkül átadta magát neki. „Solange.” Belesuttogta az elméjébe a nevét, megrázta az elsöprő szerelem, ami elárasztotta. Belemélyesztette a fogát a lány csábító pulzusába. Felkiáltott, apró zihálások törtek fel belőle, ahogy az erotikus hőség ostorként végigvágott a testén. Végigsöpört a nyelvével afölött az érzékeny kis pont fölött, majd újra mélyen beleharapott. Az egész teste remegett. A hullámok valahonnan a bensője legmélyéről indultak, és futótűzként terjedtek ki az egész testére. Forró, édes nektárja átözönlött belé, sercegő energiával töltve fel minden egyes sejtjét. Táplálkozott belőle, szinte felfalta, lakomázott a hatalmas életerőből, amit adott neki, míg halk nyögése fel nem riasztotta a bűvöletből. Végigsöpört a fogai nyomán a nyelvével, finoman áthelyezte a karjaiban, és a körmével nyitott neki egy sebet a mellkasán. Gyengéden tartotta a fejét és bátorította, a teste már remegett a vágytól, hogy érezhesse táplálkozását. A lány ismét bizonytalan volt, de a Kárpáti vér már kifejlesztett benne némi változást. Most már bágyadt, érzéki nyalogatással végigcirógatta a mellkasát. Lefetyelt, akár egy macska. Nyelve minden csapása csillámló tüzet küldött végig Dominic véráramán. Aztán kinyílt a szája, puhán, gyengéden vándorolt végig a mellkasán. Végül beléharapott, és az izgalom azonnal orgazmus közeli állapotba repítette a férfit. Solange fogai eléggé mélyre merültek benne ahhoz, hogy Kárpáti módon vehesse a vérét. Szenvedélytől ködös elméjében a habozás legapróbb szikráját sem észlelte. Nagyon nehéz volt lemondani arról a fantasztikus, utánozhatatlan élményről, hogy vért cserél az életpárjával, de a férfi ereje határozottan fogyatkozott. Amikor a lány elegendő vért vett el egy teljes cseréhez, a szája és a mellkasa közé csúsztatta a tenyerét, és Solange azonnal visszahúzódott és ismét végignyalta. Dominic be akarta ugyan zárni a sebeket, de észrevette, hogy a szélek már egyenletesen, simán összezáródtak maguktól. Szenvedélyes alapossággal megcsókolta, visszafektette a földre, gondosan köré igazgatta a takarót, és árgus szemekkel a szenvedés legapróbb jeleit kereste rajta. Solange felemelte a paplant, közelebb simult hozzá, félig őt is betakarva, és már aludt is, Dominic pedig hamarosan követte a példáját.

Solange előtt ébredt és elhatározta, hogy alaposan utánajár, hogy egészséges-e a lány. Szétvetett végtagokkal feküdt keresztben rajta, a lábai a combjához simultak a vastag földtakaró alatt. A mellé gyűrődött takarót a kezében markolászta ugyan, de valamikor álmában ösztönösen vacokba bújt a föld alá. A sötét föld majdnem a nyakáig befedte. Ezt jó jelnek értelmezte. A Hold már magasan állt az égen, azonnal megérezte barátságos sugarait, mint minden felemelkedésen. Megengedett magának egy halk, megkönnyebbült sóhajt. Ez nem változott. A teste még mindig teljesen az éjszakára van hangolva. Hallotta a bogarakat, de még az egerek halk surranását is. A barlangon kívül valami fröcskölt a kis vízfolyásban. A kölyök is kiadott egy nyávogó-sóhajtó hangot kényszerűen előidézett álmában. Dominic csak feküdt, tisztában volt vele, hogy Solange az egész életét veszélyben töltötte. Észrevenné, ha megmozdulna. Azt is alig hagyta, hogy a lélegzet megemelje a mellkasát, miközben kiemelkedett a testéből és belépett a lányéba. Most sokkal több Kárpáti vérsejtet talált, ami összekapaszkodott a Jaguár vérsejtekkel, mint ez utolsó csere előtt. A változás most még hangsúlyosabb volt. A szervei határozottan kezdtek átalakulni. Egyszerre érzett elégedettséget és félelmet. Meg kellett találnia a jaguárját. Solange eddig nem tapasztalt semmiféle kényelmetlenséget és a macskája sem. A jaguár teljesen ép volt, bár azok a szervei, amiket megosztott Solange-al, szintén átalakulóban voltak. A szíve gyorsabban kezdett dobogni ezen felfedezéstől. A ritmusában bekövetkező változás elegendő volt hozzá, hogy a lány felébredjen. Egyetlen pillanat alatt teljesen éber volt, felkapta a fejét, a szemei villámgyorsan körbejártak, hogy azonnal észrevegyenek bármiféle fenyegetést. – Mi az? – Biztonságban vagyunk Solange. Kissé korábban ébredtem, hogy meggyőződhessek róla, nem okoz-e nálad a vérem semmilyen kellemetlen mellékhatást. Intett a kezével, hogy megtisztítsa magukat, még mielőtt a lányban tudatosult volna, hogy a földtakaró alatt aludt. Solange odadörgölte az orrát a mellkasához és mélyet lélegzett. – Szeretem az illatodat Dominic. – felnézett rá és elmosolyodott. – Határozottan vannak abban hasznos dolgok, ha valaki Kárpáti. Beleborzolt a hajába. A csillagok néztek vissza rá a szemeiből. Fantasztikusnak találta, hogy ott van egy nő, aki úgy néz rá, mintha ő lenne az egész világa. Talán tényleg az volt, de mindenképpen az övé volt. Egyik kezével végigsimított a mellkasán, boldog volt, amiért nyíltan kimutatta az örömét egy ilyen egyszerű kis gesztus miatt is. – Azt is megnézted, hogy az én vérem nem okoz-e nálad semmi furcsaságot? Dominic halkan felnevetett, és a hangja varázsa máris működésbe lépett a lányon. – A vérünk együtt csinál valami furcsaságot, de én még mindig teljesen Kárpáti vagyok. És úgy tűnik, hogy a jaguárod is teljesen jaguár még mindig. – Akkor nincs rá semmi ok, hogy tovább várjunk, ugye? – kérdezte. Megcsóválta a fejét. – Óvatosnak kellene lennünk Solange. Nem akarlak belehajszolni egy olyan döntésbe, amit később megbánhatsz. Solange elhelyezkedett a lábán, a haja selyemként terült szét a bőrén, egyik kezével a zacskóját kezdte cirógatni a lábai között. Nekitámasztotta az állát a combjának, alig pár centiméternyire ébredező férfiasságtól. – Hihetetlenül érzem magam.

Ahogy beszélt, meleg lélegzete merevedése fejét simogatta. Az várakozóan megrándult. A lány egy kicsit közelebb hajolt, és megnyalta a széles fej alatt azt az aprócska, érzékeny kis pontot. Dominic összes idegvégződése riadókészültségbe helyezkedett. Megrázkódott az egész teste. Természetesen fantáziált már arról, hogy a szájára ébred, de a valóság felülmúlta a fantáziáját. – Nem látok rá okot, hogy ne fejezzem be az átalakulást Dominic – hirtelen mozdulattal a tövétől végignyalt a férfiasságán, majd egy szívdermesztő pillanatra a szájába vonta a fejét, aztán visszahúzódott. – Fantasztikusan érzem magam. Úgy látom, te is. Azt hiszem, hogy meg kellene csinálnunk a cserét, hogy megtudjuk, mi történik. Dominic nagyot nyelt és figyelte minden mozdulatát. Solange el akarta csábítani, neki pedig gondoskodnia kellett róla, hogy bármit megkapjon, amit csak akar. Úgy tűnt, őt akarja. „Jól gondolod. Nagyon-nagyon akarlak.” A macskája szemei ragyogtak a felszínen, mély smaragdzölden, amikor a szája forróságába húzta. Dominic hátra eresztette a fejét és élvezte a puha szájat. A mutató és hüvelykujjával szoros gyűrűt font köré, egészen odáig mélyen a szájába fogadta, aztán az ajkait, nyelvét táncoltatta meg merevedése fején, majd ismét mélyre szívta a szájába. A lélegzet kirobbant a tüdejéből. Ujjai önkéntelenül beletúrtak a hajába. – Örökre tudnék erre ébredni. A csábítás nagyon ment a lánynak, megtalálta a módját, hogy megkapja, amit akar. „Éppen erre próbállak ráébreszteni. Ez az egyetlen módja, hogy így kezdődhessen minden felemelkedésed jó pár száz évig.” A nyelve cirógatta, ingerelte, lefetyelte férfiassága feje alatt azt a túlérzékeny kis pontot. A csípője megbillent, ahogy minden bólintással egyre mélyebben fogadta a szájába. Dominic máris érezte felépülni magában a robbanást. Bámulatos volt, milyen elképesztő gyorsan megtanulta, és milyen szakértő módon alkalmazta az érintéseket. Teljes figyelmével rá koncentrált, figyelt minden nyögésére, zihálására, és minden reakciójából tanult, hogy hogyan a legjobb neki, mivel tudja egészen megvadítani. Megdöbbentően jó tanítvány volt. – Solange… ó Istenem! Majdnem felrobbant, amikor a lány dúdolni kezdett, a hangja keresztülvibrált a merevedésén, majd a vénáin is, tűzforró lángokat tolva maga előtt. „Szeretem az érzéseket, amiket kiváltok belőled,” – dorombolt az elméjében – „Szeretem az illatod, és szeretem, hogy ilyen puha itt a bőröd. Akár a bársony.” Hasizmai kővé feszültek, amikor a körmeit végighúzta a zacskóján, az ujjaival gyengéden, nagyon óvatosan gyúrni, cirógatni, simogatni kezdte a golyóit. Nagyon alaposan odafigyelt a részletekre, az ő gyönyörére koncentrált. Emésztő tűz terjedt szét Dominic testében, a lélegzete elakadt. Felvette csípője önkéntelen ritmusát, egyre mélyebben eresztette a szájába, az ajkait összeszorította körülötte, hagyta, hogy a férfiassága végigcsússzon nyelve bársonyráspolyán. Ujjai ökölbe szorultak a hajában, még lejjebb nyomta a fejét, a szeme lecsukódott, amikor a torkát is megnyitotta a számára. – Olyan gyönyörű vagy Solange. Hihetetlenül szexi. Ó Istenem, ez az minan, szeretem, amikor ezt csinálod a nyelveddel. „Miattad érzem szexinek magam.” Szerette azt a magabiztosságot is a hangjában. Solange sóvárgott rá, hogy ő élvezze, amit tesz vele, a gyönyörét akarta, ezért hát felfedezte a legapróbb erogén zónákat is a testén, minden tudását latba vetette, hogy megsemmisítse az önuralmát, hogy jobban felforrósítsa, mint eddig bármikor.

Betöltötte a száját, félig leeresztett szemhéja mögül figyelte, a keze ökölbe szorult a hajában, és megtartotta a fejét, míg a csípője felfelé tolakodott, hogy minél mélyebben nyomulhasson be szája forró mélységébe. Olvasta az elméjét, legalábbis nagyon úgy tűnt, hogy olvassa, elkezdte erősebben szopni és mélyebben beszívni. A férfiassága megduzzadt, vadul lüktetett a sóvárgástól. Solange szája megfeszült körülötte, ahogy gyors, erőteljes lökésekkel hatolt egyre beljebb. A lány akkor lélegzett, amikor visszahúzódott. Egyre hosszabb ideig tartotta magát a forró, nedves barlangban, tűz száguldott az ereiben. Hirtelen nagyon szűknek érezte a testét. Solange felnyögött, a hang végigrezonált súlyos merevedésén, tűzorkánt szabadítva el a testében. Rájött, hogy húzza a haját, a lány mégis az orgazmus szélén billegett, a fájdalom harapása csak hozzátett a vágyához. A merevedése összerándult és égett. Erőteljesen és mélyre nyomult. A robbanás mintha a lábujjaiból indult volna, rakétaként száguldott végig a testén, ahogy a magja kiürült belőle. Nem tudott gondolkodni, nem tudott lélegezni, az elmezsibbasztó gyönyörtől, mégis fájdalmasan kemény maradt, többre volt szüksége, Solange testének menedékére. Húzta a haját, míg a lány egészen fölé nem kerekedett. Elkapta a csípőjét és irányította, míg végül megülte őt. Már érezhette is forró, síkos hüvelyét, ahogy lassan elkezdte magát ráereszteni vastag, lüktető férfiasságra. Felszisszent, a tüdeje égett. A lány annyira szoros volt, megragadta, megszorította, közben pedig lassan kinyílt neki, hagyta, hogy birtokba vegye a testét. Szerette az érzést, ahogyan a forró selyem szorosan körülölelte. Amikor megfeszítette körülötte az izmait, ő pedig besiklott a tüzes csatornába, a súrlódás hihetetlen volt. Dominic az arcát nézte, a kábult, csodálkozó szemeket, és a döbbenet mögött a sürgető vágyat. Telt mellei finoman billegtek, ahogy egyenletes ritmust felvéve hol felemelkedett, hol lesüllyedt rajta. Megragadta a csípőjét, az ujjai belemélyedtek puha bőrébe, és erőteljesebb, gyorsabb mozdulatokat vezényelt, miközben az arcát figyelte. Elakadt a lélegzete, ahogy átáradt rajta a gyönyör. A szeme majdnem teljesen a macskájáé volt. Számtalan érzés tükröződött benne, ahogy figyelte, hogyan nyomakodik át gyémánt kemény merevedése lágy redői között. „Dominic.” Olyan áhítattal lehelte a nevét, mintha az maga lenne a csoda. Solange izzó tekintetének ragyogása, a nyílt, leplezetlen, sürgető sóvárgás, amit kiolvasott belőle, ökölbe szorította a szívét. Ismét felemelte, kezei gyorsabb mozdulatokra ösztökélték. Csavart egyet a csípőjén, amikor ismét lefelé ereszkedett, amivel meglepte őt. Az izmai megmarkolták, rajta pedig végigvágott az öröm. Egy tagolatlan kiáltás tört fel a torkából, hátravetette a fejét, és erőteljesen felfelé döfött a csípőjével. Merevedésének idegvégződésekkel teli, széles feje szinte a méhéhez ért, a hüvelye szűk volt, forrósága szinte lángra lobbantotta. Lehúzta magához a felsőtestét, majd átfordult vele, maga alá szorította, teljesen betakarta a testével az övét. A mozgás szétterjesztette a tüzet a gyomrában és a combjaiban is. Solange lehunyta a szemét, hagyta, hogy a tűz átcsapjon fölötte. Soha életében nem érezte magát ennél szebbnek vagy érzékibbnek. És ezt ő érte el. Dominic. Megmutatta neki, milyen csodálatos nőnek lenni. Azt is, hogy kapni éppen olyan csodálatos, mint adni. Megmutatta neki a szerelmét. Felemelte a fejét és belenézett a szemébe, az arckifejezésétől a szívverése felgyorsult. A türkizkék szemek forróak, hevesek, égetőek voltak, tele éhes vággyal és szégyentelen, leplezetlen imádattal, benne volt minden, amit neki szeretett volna adni.

Mélyen magában érezte vastag, acélkemény férfiasságát, ami kinyújtotta, betöltötte őt, az érzések újabb és újabb hullámait indítva el benne. Olyan gyors és kemény ritmust diktált, hogy csak zihálni volt képes, a súrlódás minden egyes lökéssel csak erősödött. Összeszorította körülötte az izmait, és megpróbált igazodni vad ritmusához. A testében szétáradó lángnyelvek elnyeléssel fenyegették, hogy felperzselik és nem marad belőle hátra semmi. Ez volt Dominic, a szükség és a szenvedély őrjöngésébe hajszolta azzal, hogy mélyebben tette őt a magáévá, mint amire gondolt, hogy valaha is képes lesz, de Dominic egészen a magáénak követelte a testét is. Hagyta a ködnek, hogy elborítsa az elméjét, és hogy zuhanni kezdjen, míg a pokol felfelé emelkedett, hogy elnyelje őt. Vonaglott alatta, a csípője őrjöngő szükséggel csapódott a férfiéhez. Az orgazmus szökőárként söpört végig rajta, egyre nagyobb és nagyobb hullámokat vetett, hallotta saját rekedt kiáltásait. Dominic kezei szorosan tartották, ahogy még egyszer mélyen beléhatolt, még magasabbra lökte őt a gyönyör örvényében, ellopta a lélegzetét, izmai satuként szorultak köré, miközben vele együtt szárnyalt. Együtt zuhantak alá az extázisba, együtt küzdöttek lélegzetért. Egy ideig csak feküdtek mozdulatlanul, zihálva. Solange ujjai benne maradtak a férfi hosszú hajába. Amikor elegendő erőt szedett össze, végigcsókolta az állkapcsát. – Azt hiszem, végképp kimerítettél. Megcsókolta a homlokát. – Azt hiszem ez inkább fordítva történt. Felnézett rá, azt akarta, hogy Dominic lássa, komolyan gondolja, amit mond. – Azt akarom, hogy befejezzük a rítust Dominic. Egészen át akarok menni a te világodba. A férfi mély lélegzetet vett. Ez volt az a pillanat. Tekintete összekapcsolódott az övével, kisimított az arcából néhány kóbor hajszálat. – Biztosnak kell lenned benne kessake. Ha elkezdjük, nincs arra mód, hogy visszafordítsuk a folyamatot. – Nagyon gyengéden csókolta meg, észrevette, hogy a lány remeg. A döntésének súlya roppant nagy teher volt. – Teljes szívemből és lelkemből szeretni foglak, annak, aki vagy. Nem kell ezt megtenned értem. Solange sóhajtott egy nagyot és felmosolygott rá. Ujjaival végigkövette a mélyre vésett vonásokat az arcán. – Nincs senki, akivel inkább lennék, mint veled, sem ebben az életben, sem a következőben. Így gondolom, és teljesen helyénvalónak érzem a döntésem. – Hihetetlenül fájdalmas is lehet. A fájdalmaidon tudok segíteni, ha szükséges, de úgy hallottam, még úgy is borzalmas keresztülmenni ezen. Tudta, hogy akarja, tudta, hogy erre vágyik, de ő mégis habozott. A macskája szemei bámultak egyenesen a szemébe. – Nem félek Dominic, és bármi is történjen, nem fogom megbánni. – Még akkor sem, ha nem tudom garantálni a jaguárod biztonságát? A nyelve megérintette az ajkát. – Túl fogja élni. Elsöprő boldogság tört fel Dominicban. Tüzes nyomvonalat húzott a szájától a melle domborulatáig. Fogai finoman meghúzgálták a mellbimbóját, mielőtt a szájába vette, és erősen megszívta volna. Solange felzihált és felé ívelt. Végigcsókolta az utat a krémes domborulaton lüktető pulzusig, egyszer-kétszer végignyalt rajta, aztán mélyre süllyesztette benne a fogait. A lány felkiáltott, a teste puhává, simulékonnyá vált.

Beletúrt a hajába, magához ölelte a fejét, amíg ivott, a teste a második orgazmus hullámaitól remegett. Olyan íze volt, mint a mennyországnak. Mint Solange-nak, az életpárjának. A nőnek, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretett. Aromája szétrobbant a nyelvén. Testének minden egyes sejtje reagált, magukba szívták a nektárt, ami energiával töltötte fel. A teste sóvárgással válaszolt, a magáénak akarta, követelte a teljes összeolvadást. Végigsimított a nyelvével a harapásnyomon és felemelte a fejét. – Egészen biztos vagy benne Solange? A szemei párásak voltak, az ajkai csókoktól duzzadtak. Rámosolygott és gyengéden megérintette az arcát. Solange azért jött el idáig, mert egészen megbízott benne. A szívét majdnem szétvetette az iránta érzett szerelem. A legértékesebb ajándékot kapta tőle, a bizalmát. Vágyott rá, hogy a kedvére tehessen. Hogy még egy ekkora kockázatot is vállalt, hogy minél tovább vele lehessen, az megalázta a férfit. Sebet ejtett a mellkasán, és karjaival átölelve odahúzta a fejét. „Gyere hozzám, gyere a világomba, ami csak rád vár. Igyál.” Solange nem habozott. Akarta ezt. Minden fenntartás eltűnt. Soha nem tartozott igazán sehova, de Dominicnál otthonra talált. Szempillái lesodródtak, míg bélyen beleolvadt az ölelésébe, nyelve kutatóan siklott végig a seben. Érezte hogyan feszül meg Dominic teste az örömtől, hogyan borzong bele, és boldoggá tette, hogy ő adhatja azt neki. Nagyon is tudatában volt, hogy férfiassága újra kőkeménnyé válik benne, kinyújtja, betölti őt. Ahogy végighúzta a nyelvét a fogain, meglepődve tapasztalta, hogy kettő meghosszabbodott. Már vágyott a vérére, ellenállhatatlanul sóvárgott rá. Dominic is és ő is. Mélyre süllyesztette a fogait. A férfi rekedten felkiáltott, a teste keményen leszorította az övét. A vére özönlött a szájába. Melegen. Erőteljesen. Gazdagon. Érezte a kapcsolatot kettejük között, a testük, az elméjük, a lelkük, és most már a vérük között is. Mozogni kezdett benne, gyengéden, tökéletesen illeszkedve hozzá, mintha csak neki teremtették volna. A csípője előre tolakodott, őt pedig elöntötte a már ismerős tűz. Könnyedén átvette az irányítást, csípője feléje emelkedett, hogy teljesen magába fogadhassa, újra és újra megérintse túlérzékennyé vált idegvégződéseit. Minden egyes lökés erőteljesebb volt, mint az előző, és egyre közelebb tolta a lányt a szakadék pereméhez. Dominic megosztotta vele az elméjét, ellopta a szívét és kiegészítette a lelkét. Betöltötte az ízével, a lélegzet kiszorult a tüdejéből, felemelte a csípőjét, hogy elé menjen az övének, összeszorította az izmait a teljes férfiassága körül, és magával ragadta egy újabb hihetetlen csúcspont robbanásába. Végighúzta a nyelvét a fogai nyomán, és egy kissé rémülten nézte, amit művelt. Az íze a szájában volt, és Dominic lehajolt, hogy megcsókolva őt részesedjen abból a hatalmas, részegítő életerőből, amit megosztott vele. – Szeretlek Solange. Elfészkelődött a karjaiban, és pontosan tudta, hogy a férfi sokkal idegesebb attól, ami következik, mint ő. – Minden rendben lesz – mormolta álmosan. – De szeretkezni nagyon fárasztó dolog. – A tested változik kessake ku toro sívamak, (édes kis vadmacskám). Amint biztonságos lesz, le foglak tenni aludni a földbe, hogy az Anyatermészet végezhesse a dolgát. – Vigyáznod kell majd a cicára, és meg is kell etetned – mondta Solange álmatagon. – És figyelj oda, hogy eleget játssz vele. Nem feledkezhetsz meg róla, hogy még csak egy kölyök, akinek nagyon sok figyelemre van szüksége.

Dominic belefúrta az orrát a hajába a feje tetején. Minden egyes izma görcsösen, keményen összeszorult, ha eszébe jutott, hogy hamarosan vonaglani látja majd a fájdalomtól. – Megcsinálom Solange. Te csak ne aggódj emiatt. – Nézd meg a macskámat. Ellenőrizd, hogy rendben van-e. Vett egy mély lélegzetet és hátrahagyta a testét, hogy beléphessen az övébe. A szervek gyorsan változtak, a lányé is és a jaguáré is. Már iszonyú fájdalmat kellett volna éreznie, de valahogyan a vére még mindig ép volt, és úgy tűnt, ugyanolyan tempóban gyógyítja a szerveket, ahogyan az ő vére átváltoztatja. Visszatért a testébe. – A jaguárod még csak észre sem veszi, ami történik. Solange felemelte a fejét. – Tudtam, hogy rendben lesz. Fáradt vagyok Dominic. Azt hiszem, hogy most alszom egyet. A szempillái leereszkedett, egészen nyugodt volt, teljesen megbízott abban, hogy gondoskodni fog róla és a kölyökről is. Dübörgő szívvel, kiszáradt szájjal tartotta a karjaiban órákig, várva, hogy megkezdődjön a fájdalom. Solange aludt. És a macskája is aludt. Egész éjjel virrasztott, és amikor már biztos volt benne, hogy megteheti, összezárta a fejük felett a földet. Három emelkedésig hagyta aludni. Gyakran és gondosan ellenőrizte, odafigyelt, hogy tökéletesen gyógyuljon. Játszott a kölyökkel, ellátta elegendő ennivalóval, de minden egyes emelkedéskor egyre hamarabb ébredt, igazából azért, hogy lássa, érzi-e még a figyelmeztetést, hogy fenn van a nap. Nem érezte. Mégis inkább Solange miatt aggódott. Azon kapta magát, hogy végtelenül ostoba módon hiányzik neki. Megszokta, hogy megosztja vele az elméjét, hallgatja a nevetését, egyszerűen csak élvezi, hogy ott van vele. A világ sokkal kevésbé tűnt fényesnek nélküle. A harmadik napon, naplemente előtt döntött úgy, hogy felébreszti. Látni akarta, milyen hatással van rá. Gyengéden keltegette, a mellkasához ölelve ringatta, fellebegtette a felszínre a fürdőjébe. A lány a nyaka köré fonta a karjait és megölelte. – Ellenőrizni akartam a macskámat – tiltakozott, ahogy beleeresztette a forró vízbe. – Előbb fürdesz – mondta határozottan. A gondoskodásában ő volt legelöl a sorban. Önelégülten elmosolyodott, és alakot váltott ott, a vízben. Solange. Az ő csodája. A macska pufogott és undorodva megrázta magát, a hihetetlenül zöld szemekből csibészség sugárzott. Figyelmeztetően akart ránézni, de egyszerűen transzba ejtették a jaguár nevető szemei. Összekuporodott, izmai hullámzottak a vastag bunda alatt, aztán ráugrott, nekicsapódott a mellkasának, hanyatt döntve őt. Megpróbálta lefogni, de leszorította, megállt rajta, reszelős nyelve végigsiklott az arcán. Megfogta két oldalról a pofáját és belenézett a nevető szemekbe. – Az első pillanattól kezdve, amikor megláttalak, tudtam, hogy baj lesz veled. Visszaváltozott ott, a karjaiban és megcsókolta. – Nem, nem tudtad. Azt hitted, hogy szófogadó leszek és édes. – Felugrott. – Gyerünk! Repülni akarok egyedül! Dominic megfogta a karját és visszatartotta. – Fenn van a nap. Egy kicsivel óvatosabbnak kell lennünk. Lesöpörte a kezét a karjáról és összeráncolta a szemöldökét. – Nem érzem, hogy valami megváltozott volna. Nem történt meg? A föld alatt aludtam. Teljesen Kárpáti vagyok, nem?

A karjaiba söpört, és közben mindkettejükről eltüntette a vizet. – Mindketten Kárpátiak vagyunk, és mégis valahogyan többek is. – Nem értem. – Én sem egészen. A véred egészen egyedülálló, érintetlen maradt. Bár már teljesen Kárpáti vagy, mindketten azok vagyunk, úgy gondolom, a véred valahogyan megtartotta az összes eredeti tulajdonságát. – Solange beharapta a szája szélét. – Nem tudom, mit gondoljak erről. – Brodrick miatt lehet? Dominic bólintott. – De a véred anyádtól is származik. A macskaszemek megrezzentek, és egy lassú mosolyra húzódott a szája. – Tudnom kellett volna, hogy a helyes dolgot fogod mondani Dominic. Köszönöm. Megfogta a kezét és közben intett egyet a kezébe, felöltöztetve a lány harci páncélzatába, farmerbe és pólóba. Elindultak felfelé, a fenti aprócska kis barlang irányába, a keskeny alagútban manőverezve. Amikor felértek, a bejáraton fény szűrődött be szétszórt pettyekben, ahogy a kinti fák megszűrték a sugarakat. Dominic visszaemlékezett rá, hogy nem is olyan rég a napot takaró sűrű felhőzet ellenére is mennyire égette a bőrét a nap, még a hárpia sas tollai ellenére is. Most semmiféle reakciót nem érzett. Majdnem ezer évnyi élet után most elviselte a világosságot. Maradj itt hän sívamak (édes szívem). Ez nem kérés volt, hanem parancs, és lenézett a lányra, hogy láthassa, nagyon komolyan gondolja. A tiltakozás elhalt Solange torkában. Bólintott. Dominic lassan megközelítette a bejáratot. A fény egyre erősebb lett, elérte őt. A szíve dübörgött a várakozástól. Tett még néhány óvatos lépést kifelé a barlangból. A napsugarak végigömlöttek a testén. Minden izma megfeszült. És nem történt semmi. Nem égett. Nem hólyagzott fel. Semmiféle szörnyű hatást nem érzett, csak a nap érintését a bőrén. Megfordult és ránézett Solange-ra. A csodájára. A lány lélegzetvisszafojtva állt. Kinyújtotta felé a kezét. Solange lassan feléje nyújtotta a sajátját, szerelemmel a szemeiben mosolygott fel rá. Összefonta az ujjait az övével, és egy néma üzenettel felébresztette a kölyköt. Mozdulatlanul állva várták meg, míg a cica csatlakozott hozzájuk, és aztán együtt kisétáltak a napsütésbe.

A SZÍVEM KÖZEPÉBEN Dominic Solange-nak Fél életet éltem ezer esztendeig. Feladtam a reményt, hogy még találkozunk ebben a valóságban. Túl sok évszázad múlt el nyomtalanul. Lassan minden eltűnt, ahogy a sötétség ellopta a színeket és a rímeket. De amikor minden remény elveszni látszott, eljöttél az álmomba… Izzó szemeiddel, amik olyanok, akár a macskáké, vad akaratosságoddal, ami egy gyermeké. A harcos, végtelenségig hű szíveddel. És azt kiáltottad gyötrelmesen: „Ne hagyj el!” A fejeddel az ölemben csitri. Erős voltál és vad. Meg tudsz-e bízni újra egy férfiban? Képes vagy szeretni egy olyan vénséget, mint én? Engedd, hogy erős karjaim megvédjenek, hagyd, hogy álomba ringassalak. Hagyd a dalomnak, hogy gyógyulást hozzon neked, mint a föld és a tenger. Nézz rám, lásd most magad az én szememmel. Nézd meg magad, a legszebb vagy ezen a földön. Kivárom, hogy felismerd, ez örökké fog tartani… Solange te vagy az én csodálatos, felülmúlhatatlan ajándékom. Életpárom, amikor velem vagy, egésszé teszel. Visszahozol az életbe. Felfedeztél engem. Meggyógyítod az összes sebem és a lelki fájdalmaimat. Amikor az életem pörögve zuhant a mélybe, te elkaptál. Elfelejtettem hogyan kell mosolyogni, de te újra megtanítottál. Álomszeretőm, életpárom, ismered minden részem. Minket örökre kötöttek össze, lelket a lélekkel. Erősen tartsd a szívem. Soha nem árulnálak el. Soha nem hagyhatsz el. A szerelmünk örökké él, ebben az életben és a következőkben is. A szívem közepében vagy.

Solange Dominicnak Az életem maga volt a kín, a családomat elszakították tőlem. A dühöm tart életben. Feladtam a reményt. Könnyeim elfolytak az esőerdőben, sebzett szívem vére a földre hullt. Apám elárult engem. Alig vagyok képes felfogni.

Nem volt már reményem, amikor eljöttél az álmomba… A dalod kísértő volt, szelíd hangod gyógyító. Lelked egy költőé, szíved egy harcosé. Odaadtál mindent a népedért. Hagyd, hogy érzéseket adjak neked! Találsz szépséget egy ilyen durva, csiszolatlan nőben? Képes vagy szeretni egy olyan alakváltót is, mint én? Hagyd, hogy karjaim lágyan átöleljenek, hagyd, hogy a dalaink egymásba keveredjenek. Hagyd, hogy az oldaladon álljak, hadd érintsem meg a szívedet. Nézz rám, lásd most magad az én szememmel. Nézd meg magad, te vagy álmaim tökéletes férfija. Magad vagy a nyugalom a legvadabb viharban, tiéd a legszelídebb hatalom. A kezeidben virág vagyok. A közeledben a szívem sugárzik. Amikor velem vagy, egésszé teszel. Visszahozol az életbe. Felfedeztél engem. Meggyógyítod az összes sebem és a lelki fájdalmaimat. Amikor az életem pörögve zuhant a mélybe, te elkaptál. Elfelejtettem hogyan kell mosolyogni, de te újra megtanítottál. Álomszeretőm és életpárom, Ismered minden részemet. Örökre össze vagyunk kötve, lélek a lélekkel. A szívem közepében tartalak. Soha nem árulnálak el. Soha nem hagyhatsz el. A szerelmünk örökké él, ebben az életben és a következőkben is. A szívem közepében vagy.

1. függelék

Kárpáti énekek

1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben.

Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.] Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak.

Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak. [Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.] O kuly pel engem. [Fél tőlem] Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [Felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

4. Altatódal

Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják megmenteni a babát. Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz. Odama Sarna Kondak (altatódal)

Tumtesz o wake ku pitasz belső. [Érezd az erőt, ami benned van] Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. [Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek] Sas csecsemõm, kuńasz. [Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet] Rauho joŋe ted. [A béke eljön majd hozzád] Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. [Érezd a ritmust legbelül] Gond-kumpadek ku kim te. [A szeretet hullámát, ami körülölel] Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. [Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]

5. A föld gyógyítódala Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik.

Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala)

Első versszak Ai Emä Maγe [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid.] Me tappadak, me pusmak o maγet. [Táncunk meggyógyítja a földet] Me sarnadak, me pusmak o hanyet. [Az énekünk is gyógyítja a földet] Sielanket jutta tedet it, [Összekapcsolódunk veled] Sívank és akaratank és sielank juttanak. [A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik] Második versszak Ai Emä Maγe, [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid] Me andak arwadet emänked és me kaŋank o [Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk] Põhi és Lõuna, Ida és Lääs. [Északról és délről, keletről és nyugatról] Pide és aldyn és myös belső. [Fenn és lenn, és belül is] Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama. [A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá]

Juttanak teval it, [Összekapcsolódunk most veletek] Maγe maγeval. [Föld a földhöz] O pirä elidak weńća. [Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek. Sarna Kontakawk (a harcosok ének) Veri isäakank–veri ekäakank. [Atyáink vére, fivéreink vére] Veri olen elid. [A vér élet] Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. [Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat] Verink sokta; verink kaŋa terád. [A vérünk összevegyül, és szólít titeket] Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. [Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább. agba - óh aina - test ainaak - örökre ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni aldyn - alatta, alul alə - fölötte, fenn alte - átkozódni, szitkozódni and - ad arvo - érték arwa - dicséret arwa-arvo - becsület arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés) arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés) arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés) arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés) asti - amíg avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső bur - jó, nagyszerű, remek bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés) ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csecsemõ - kisbaba, csecsemő csitri - fruska (nő) eći - esni, zuhanni ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak ekä - testvér elä - élni

eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés) eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés) elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje emä - anya Emä Maγe - Természetanya elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés) En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés) és - és että - hogyan fáz - fázik fél - társ, barát fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ fél ku vigyázak - drága barát, társ fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gæidno - utca, út gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hän agba - ő az, ez az hän ku - előképző, az aki, az ami hän ku agba - igazság hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője hän ku meke pirämet - védő hän ku pesä - védelmező, vigyázó hän ku saa kućзaket - csillagjáró hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó) hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj) hany - föld, rög, hant hisz - hinni, bízni ida - kelet irgalom - könyörület, irgalom isä - apa (főnév) isäntä - A ház ura it - most jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige) jelä - napfény, nap, fény jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás) o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás)

o jelä sielamak - lelkem fénye joma - haladni, menni joŋe - gyere, térj vissza, jöjj joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés) jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juo - inni juosz - Igyál és élj (elköszönés) juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés) juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaśwa - birtokolni kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés) karpatii - Kárpáti käsi - kéz keje - süt, éget, kiéget kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kidü - felmerül, felkel, felébred kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás) o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás) köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás) koje - ember, férj, hím kola - meghalni kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés) koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kond - egy család, egy klán gyereke kont - harcos kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív) Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás) ku - ki, mi, melyik kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés) kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel (elköszönés) kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket kumpa - hullám kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni

kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés) kuulua - tartani, megtartani lääs - nyugat lamti (or lamtз) - síkság, rét lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lańa - lány, lánygyerek lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. lõuna - dél (égtáj) löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mana - visszaélés, átkozódás, elrontás mäne - ment, mentés maγe - föld, Föld, terület, hely, természet me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul myös - is nä - tőle ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige) odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala) olen - lenni, létezni oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó óv - véd, védelmez, megóv pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele,

päläfertiil - életpár, vagyis feleség peje - égni peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás) pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés) pide - fenti pile - meggyullad, fellobban pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) piros - vörös, piros pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése põhi - észak pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa rauho - béke reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás sas - csst (kisgyereknek, babának) saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) sarna kontakawk - harci kántálás saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés) sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem sokta - keveredni, körbe fordulni soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás) toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés) tule - találkozni, összejönni tumte - tapintani, érezni, érinteni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett

tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér veri elidet - élete vére veri ekäakank - fivéreink vére veri isäakank - apáink (őseink) vére veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben: találd meg az életpárod veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt értelemben: az ősök vérére (Kárpáti káromkodás) veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás) vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wäke kaδa - álhatatosság wäke kutni - kitartás wäke-sarna - átkozódás, szidalom, wäkeva - erőteljes wara - madár; varjú weńc - teljes, egész wete - víz