Christine Feehan - Kárpátok Vámpírjai 20. – Sötét Gyilkos (Razvan Shonski & Ivory Malinov)

Sötét gyilkos Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 20. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét uralom (rajongói) 19. Sötét átok (rajongói) Következik: 21. Sötét veszedelem

A mágus A mágus odasétált, hogy bezárja a pokol kapuját, ujjai hegyéből energiaspirálok robbantak ki, ajkain varázsszavak formálódtak. Magas volt, jó testalkatú, sötét hajú, szépen metszett ezüstszín szemei parázsként izzottak. A hatalom jelenlétével sem tudta megmagyarázni az elméjében állandóan jelenlévő vágyat, a lobogó sóvárgást, ami égetett, mint a tűz, ami folyamatosan űzte, hajtotta előre. Előrelépett és kitárta a karjait, áldozata pedig hangtalanul odament hozzá, engedett varázsa parazsának, a szenvedély feltörő lángjainak. Miután a mágus kieresztette szívéből a vért,és mindet elfogyasztotta, hagyta tovább szenvedni az áldozatot, elmondhatatlan fájdalmak közepette. Megtörte a lelket és a testet, aztán elfordult áldozatától, hogy mást keressen, aki még egész, akivel ismét elvégezheti az egész folyamatot, aminek mindig ugyanaz volt a vége, a mágusnak a szív vérére volt szüksége, hogy ép legyen, és az is maradjon. (Anita Toste)

1. fejezet Az örvénylő köd fátylat vont a hegyekre, belopózott az erdőbe, a hóval több rétegben is megrakott fák közé. A hó mély zsebei elrejtették az életet, jégkristályok fedték az alattuk surranó patakokat. A cserjék és a rétek fűszálai úgy álltak, mint a szobrok, belefagyva az időbe. A hó egy kékes derengést adott a világnak. A fák, amiken jégcsapok lógtak, a patak vizének felületére fagyott bizarr formák, mintha egy hátborzongató, idegen világhoz tartoztak volna. Letisztult, világos és hideg volt odafenn az égbolt, fényes csillagok ragyogtak rajta, telihold árasztotta a fagyos talajra ezüstös fényét. Néma árnyak mozdultak a fák és a dermedt bokrok között, hangtalanul lopakodva. Jókora mancsok, talán hat centi átmérőjűek taposták a havat libasorban az ösvényen, ami kanyarogva vezetett a fákon és a bozóton keresztül. Bár kicsattanóan egészségesnek látszottak vastag bundájukban, a farkasok nagyon is éhesek voltak, élelemre volt szükségük, hogy életben tartsák a falkát a hosszú, brutális erejű télben. Az alfa hirtelen megállt, mozdulatlanná vált, megszimatolta a nyomot maga előtt, majd a levegőbe emelte az orrát, hogy szagmintát vegyen a szélből. A többiek is megálltak, lidércek voltak csak, néma árnyak, egy láthatatlan jelre szétszóródtak. Az alfa ismét megindult, hátszélben maradt, míg a többiek lekuporodtak és vártak. Úgy ötvenméternyi távolságra nagydarab friss, nyers hús feküdt a nyomon, illata csábítóan szállt a farkas felé. Óvatosan körbejárta, közben fel-felkapott fejjel a levegőbe szimatolt, veszélyt keresett. Csak a hús illatát érezte, a nyála összefutott, éhes gyomra korgott, így beleállt ismét a hátszélbe, és néhány lépéssel közelebb ment a jókora húshoz.

Egyre közelebb merészkedett, majd háromszor is felé nyúlt, hogy aztán gyorsan visszahúzódjon, de nyoma sem volt semmiféle veszélynek. Amikor negyedjére is odatolta az orrát, valami a nyakára siklott. Az alfa hátraugrott, a drót megszorult. Minél jobban küzdött, a drót annál mélyebbre vágott, kiszorította a levegőt a tüdejéből, belevájt a húsába. A falka tagjai körülötte járkáltak, a nősténye rohant, hogy a segítségére legyen. Egy második drót pendült, a futás lendülete majdnem leütötte a lábáról, és a nőstény is küzdeni kezdett. Aztán egy pillanatra csend lett, nem hallatszott más, csak a két csapdába ejtett farkas lihegése. Aztán gally reccsent. A falka felbolydult, és menekülő árnyakként visszarohantak a fák elrejtő sűrűjébe. A bokrok szétnyíltak, és egy nő lépett elő közülük. Egészen feketébe volt öltözve, vastag téli csizmájától, csípőjén alacsonyan ülő derekú nadrágján át, ujjatlan mellényéig, ami szabadon hagyta derekát, és amit kétfelől három-három acélcsat tartott össze. Mind a hat csat ezüstösen ragyogott, apró, kidomborodó keresztek díszítették őket. Rengeteg kékesfekete haja egyetlen vastag fonatban a dereka alá omlott. A hosszú, csuklyás kabát, amit viselt, úgy tűnt, mintha egyetlen ezüstfarkas bundájából készült volna, és leért egészen a bokájáig. Egyik kezében íjpuskát, a másikban tőrt, az övébe tűzve pedig rövid kardot viselt. A vállán viselt tegez tele volt nyilakkal, hosszú, farkasbőr kabátja belseje pedig különböző hurkokkal és zsebekkel, amikben szintén éles fegyverek rejtőzködtek. A csípőjén hordott pisztolytáskája övét több sor apró, lapos, borotvaéles nyílhegy ékítette azon felül, hogy otthont nyújtott a táskában a fegyvernek is. Egy pillanatra megállt, hogy felmérje a helyszínt. – Már megint – sziszegte bosszúsággal és tekintéllyel a hangjában. Parancsára a farkasok abbahagyták a küzdelmet és vártak, a testük reszketett, a horpaszuk gyorsan járt a lihegéstől, a fejüket alacsonyan tartották, hogy enyhítsék valamelyest a torkukra nehezedő borzalmas nyomást. A nő folyékony kecsességgel mozgott, szinte áramlott a felszín felett, ahelyett, hogy lábai a kérges hóba süllyedtek volna. Szemügyre vette a csapdákat, fekete szemeiben undor ült. – Ezeket már rég megtanultuk – zsörtölődött –, megmutattam neked őket, de túl kapzsi, túl mohó vagy, könnyen szerettél volna vacsorához jutni. Hagynom kellene, hogy kínhalált halj itt. Míg a farkast dorgálta, hosszú kabátja belsejében keresgélt, majd végül előhúzott egy oldalvágót, elmetszette a csapda drótját, hogy kiszabadítsa a farkasokat. Mélyen belefúrta ujjait a bundájukba ott, ahol a drót sebeket ejtett rajtuk, rájuk szorította a tenyerét és halkan kántálni kezdett. Fehér fény tört fel az ujjai alól, körbefutott a farkasok nyakán, még a bundájukon is átvilágított. – Ettől jobban kell éreznetek magatokat – mondta, és a szeretet belopózott a hangjába, míg megvakargatta a farkasok fülét. Az alfa figyelmeztetően felmordult, a párja kivicsorította a fogát, majd mindketten elfordultak a nőtől. Az elmosolyodott. – Én is érzem. Lehetetlenség nem érezni a vámpír mocskos bűzét. Elfordította a fejét, és a válla fölött átpillantva végignézett a magas, erőteljes férfin, aki egy hatalmas, megcsavarodott, bütykös törzsű örökzöld fenyő törzséből lépett elő. A törzs reccsenve nyílt szét, majdnem teljesen kettéhasadt, elfeketedett, a kérge lehámlott, kinyúló ágain a tűlevelek megfonnyadtak, amint a fa kilökte testéből a mérgező lényt.

Jégcsapok hullottak alá, ahogy az ágak megborzongtak, belerázkódtak, összerezzentek a gonosz szerzet érintésébe. A nő kecsesen felemelkedett és megfordult, hogy szembenézzen ellenségével, közben pedig szabadon engedte a farkasokat, akik azonnal visszahúzódtak az erdő sötétjébe. – Látom, manapság csapdákhoz kell folyamodnod, hogy élelemhez juss Cristofor. Olyan lassú és mocskos vagy, hogy már egyetlen embert sem vagy képes magadhoz csábítani, hogy táplálkozz? – Gyilkos! – a vámpír hangja rozsdásnak tűnt, mintha csak nagyon ritkán használná. – Tudtam, hogyha befogom a falkád, idejössz. A nő szemöldöke felszaladt. – Szóval, akkor ez tulajdonképp egy meghívás. Emlékszem rád a régi időkből Cristofor, amikor még fiatal és jóképű voltál. Kizárólag a régmúlt emlékek kedvéért hagytalak eddig is életben, de már látom, vágyódsz az édes halál után. Nos, öreg barátom, legyen hát. – Azt mondják, téged nem lehet megölni – mondta Cristofor –, ez a legenda kísért minden vámpírt. A vezetőink azt mondják, hogy hagyjunk békén téged. – A vezetőitek? Tehát csatlakoztál hozzájuk, összeálltál velük a herceg és a népünk ellen? Miért keresed hát mégis a halált, amikor az a terved, hogy minden országot uralj? Az egész világot? – lágyan felnevetett. – Nekem úgy tűnik, hogy ez egy nagyon ostoba terv, ráadásul rengeteg munkával járna. Régen egyszerűen éltünk. Azok voltak a boldog napok. Nem kívánod vissza őket? Cristofor a hibátlan arcot tanulmányozta. – Nekem azt mondták, hogy téged úgy raktak össze húsdarabokból, de az arcod és a tested ugyanolyan, mint régen. – Megvonta a vállát és egyszerűen megtagadta, hogy előjöhessenek azoknak a sötét éveknek a képei, amikor a teste megtagadta, hogy engedjen a fájdalomnak, a szenvedésnek, az agóniának és meghaljon, miközben mélyen a földben feküdt húsától megfosztva, szabad prédaként a talajban nagy létszámmal jelenlévő rovaroknak. – Miért is ne csatlakozhatnál hozzánk? Neked mindenkinél több okod van rá, hogy gyűlöld a herceget. – És csatlakozzak azokhoz, akik valójában elárultak és megcsonkítottak? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. Harcolok, ahol erre szükség van – behajlította ujjait a szoros, vékony bőrkesztyűiben. – Nem kellett volna hozzányúlnod a farkasaimhoz Cristofor. Nem sok választást hagytál. – A titkodat akarom. Ha elmondod, megengedem, hogy életben maradj. Elmosolyodott, gyönyörű mosolyában felvillantak apró, gyöngyház fehér fogai. Telt ajkai pirosak, pajkosak és szexik voltak, szinte csábítottak vidámságra. Oldalra döntötte a fejét, tekintete alaposan felmérte az élőholtat. – Fogalmam sem volt róla, hogy megtébolyodtál Cristo. – Azt a nevet használta, amin gyerekkorukban is szólította, amikor együtt játszottak. Azelőtt. Amikor még a világ igaz volt. – Idecsaltál a csapdáiddal – intett megvetően a szétvagdosott drótok felé –, és úgy gondolod, hogy most meg kellene ijednem tőled? Gonosz, rosszindulatú vigyorral felelt a mosolyára. – Arrogánssá váltál Gyilkos. És gondatlanná is. Észre sem vetted, hogy ez a csapda neked van állítva, nem pedig a drágalátos farkasaidnak. Nincs más választásod, mint megadni, amit akarok, vagy meghalsz ma éjjel. Ivory megvonta a vállát, az ezüstszőrű prémkabát felhullámzott rajta, mintha élne. Az egyik pillanatban még lazán ringott a bokái körül, a következőben pedig eltűnt, felfedve a bőrén a hat vérengző farkas tetovált képét, a nyakánál, a derekán és körülölelve felkarjait. – Úgy legyen – felelte halkan, pillantását belefúrva az élőholt szemeibe. Előhúzta a kardját, és rohanni kezdett felé, majd a levegőbe vetette magát, hogy átugorjon az útjába eső hófödte sziklák felett.

Megérezte a rejtett csapda harapását, és magában szitkozódni kezdett, ahogy a hurok megszorult a nyaka körül. Már oldódott is köddé, de a vér fényes, karmazsinvörös cseppjei szétfröccsentek a havon. Cristofor felnevetett, lehajolt és felmarkolt egy maréknyi véres havat, hogy megnyalja rajta a színtiszta Kárpáti vér ízét. Nemcsak hogy tiszta, a Gyilkos, Ivory Malinov egyike volt a lehetséges legerősebb Kárpáti vérvonal leszármazottainak. Követte a vér szétfröccsenésének sugarát, és észrevette őt a lombmagasság határánál, alig pár lépésnyire, elégedettségében vihorászni kezdett. Ivory két ujjal tisztelgett neki, megérintette a keskeny vágást a nyakán, majd a szájába vette az ujját és leszopogatta a vért. – Szép találat. Észre sem vettem, és azt hiszem, bocsánatot kell kérnem a farkasaimtól, amiért leszidtam őket. De Cristo, ha azt hiszed, hogy a társad ott az erdőben a segítségedre fog sietni, miután megpróbálja megölni a farkas falkámat, komolyan túlbecsülöd a lehetőségidet. Ismét futni kezdett felé, a kezét alacsonyan tartotta, majd csuklóból meglendítette, és eldobta az ujjai között tartott apró nyílhegyeket, amik egyenes vonalban belefúródtak a vámpír húsába a hasától a torkáig. A vámpír üvöltött és megpróbált alakot váltani. A lába eltűnt, párává oldódott. A feje is felörvénylett, aztán az is eltűnt. A köd elősodródott a fák közül, kétségbeesett kísérletet téve rá, hogy elrejtse, vastag fátyollá sűrűsödött a teste körül. De a torzó látható maradt, a hasától a torkáig húzódó vágás felfedte a szívét. A kardja mélyre süllyedt benne, a döfésbe beleadta lendületét, súlyát és erejét is, a penge átütötte a testet, közvetlenül a szív alatt. A vámpír iszonyút sikoltott. Savas vér ömlött a sebből, felsistergett a kardon, és szétfröccsent a havon. Önmagában a fémet szétroncsolta volna a sav, de a Gyilkos olyan bevonatot használt a fegyverein, ami megvédte a pengét, és megakadályozta az alakváltást. Táncoló mozdulattal megpördült, a kardot, ami még mindig a sebbe volt ékelődve, átemelte a feje fölött, és kanyarított egy lyukat a vámpír mellkasába szíve körül. Aztán Ivory kirántotta a kardot, a kezét merítette alá a sebben. – Megmutattam neked a titkom – suttogta közvetlen közelről az arcába –, vidd magaddal a sírba. – Kirántotta belőle a szívet és messze eldobta azt, majd a magasba emelte a karját, hogy leparancsoljon egy villámkardot. A cikkcakkos energiaív elégette a szívet, majd átugrott a testre, és tisztára égette. – Találj békére Cristofor – suttogta, majd kardja hegyét megtámasztotta a földön, röviden fejet hajtott, könnyek csillogtak a szemeiben elvesztett gyerekkori barátjáért. Olyan sok minden elveszett. Szinte semmi sem maradt abból az életből, amit egykor ismert. Beszívott egy mély lélegzetnyit a ropogós, fagyos éjszakából, mielőtt takarításba kezdett volna, amit a kardjával kezdett, és a vámpír vérével fejezett be a hóban. Felszedte a nyolc apró nyílhegyet, és visszadugdosta őket pisztolytáskája övébe, mielőtt intett volna a karjaival, hogy ismét megjelenjen rajta a hosszú, ezüstszín prémkabát. A tetoválások megmozdultak, kiélesedtek, majd kabátként folytak le a testén. Hagyta, hogy a hosszú, ezüstszín lepel lassan leereszkedjen a bőrére, mielőtt felvette a fegyvereit, és felhúzta a fejére a csuklyát. Abban a pillanatban szinte egészen eltűnt, egyszerűen elkeveredett a sokrétegnyi sűrű köddel. Ivory hangtalanul lépdelt, érezte a falkájából áradó ellenséges energiát. Támadás alatt álltak, védelmük fala egyre gyengült. Sietve pajzsot vetett köréjük, amikor kiszagolta a második támadót. Ha a vámpírt nem lelkesítette volna fel annyira a zsákmányejtés gondolata, és szélirányban marad, lehet, hogy sikerült volna megölnie a vad, farkas falkáját.

Nem használhatta újra a nyílhegyeit, a vámpír savas vére nagyrészt leoldotta róluk a védőréteget. Csak nagyon kevés ideje volt, miután belevágta a kis ékeket az élőholt testébe, a savszerű vér gyorsan leoldotta az aprócska fegyverekről a bevonatot, és ellenfele ismét képessé vált az alakváltásra. Miközben a fák közt kanyargott, félig leguggolt és felvette egy farkas alakját. Ezüstszín kabátját nehéz lett volna megkülönböztetni a területen élő bármely másik farkasétól, ahogy a második vámpír irányába futott. Meglapult egy kidőlt fatörzs mögött, és tanulmányozta a vámpírt, ami tűzcsóvákat dobált a farkasokhoz. Vízparton szorította sarokba őket, mögöttük a jég vékony és veszélyes volt. Látta a repedéseket távolból felhúzott, viharvert pajzsán, és hogy az élőholt szándékosan ezekre céloz, folyamatosan gyengíti a védelmet. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kieresztette, lenyúlt bensője legmélyére, hogy megtalálja nyugalmát. Felegyenesedve emberi alakra váltott, és rohanni kezdett a vámpír felé, futtában elsütve íjpuskáját. Ismét a felsőtest volt a célpontja. Fordulás közben kapta el, az egyik nyíl alacsonyan a hátába fúródott, a másik teljesen mellément. Hozzávágott egy tűzcsóvát, mire Ivory bukfencezett egyet a földön, hagyva, hogy a lángok átsuhanjanak a feje fölött. De már ismét talpon volt, és újra felé iramodott, futás közben töltötte meg és sütötte el ismét íjpuskáját. A vámpír felüvöltött haragjában, amikor az egyik nyíl belevágódott a torkába. Ivory farkasai nekivetették magukat a láthatatlan falnak, őrjöngve próbáltak a segítségére sietni, de tudta, hogy a vámpír megsemmisítené őket mind egy szálig. Másrészről viszont… A Gyilkos megrázta a vállait, az ezüst prém lehullott róla. A súlyos kabát a hóra zuhant, a prém fodrozódott, mintha élne. A csuklya kifeszült és megnyúlt, pontosan úgy, mint a két ujj, úgy mozogtak, mintha megelevenedtek volna, maga a kabát anyaga pedig kialakított magából három különböző formát, szétválasztotta őket, hogy végül hasonlóan a csuklyához és az ujjakhoz, azok is kiteljenek, alakot öltsenek. Ivory nem várt társaira, hogy egészen elmozduljanak normál alakjukra, arrébb gurult a havon, majd féltérdre emelkedett, és két újabb bevont nyilat küldött a vámpír mellkasába, míg azt összezavarta a hat éppen kialakuló farkas. A vámpír felszisszent, a szemei felizzottak a forró gyűlölettől. Megpróbált alakot váltani, de csak a lábai, a hasa és a feje vették fel egy összetett fegyverzettel rendelkező vadállat alakját, a szíve védtelen maradt. Rájött, hogy csapdába csalták, de azzal is tökéletesen tisztában volt, hogy a hátába fúródott rövid nyílvessző egyre gyengül, savas vére lerombolta a védőbevonatot, majd marni kezdte a fémet. Megpördült, begyűjtötte a szelet, ami aztán felkapta a havat, egy kész hóvihart hozott létre, körülvette, szinte beburkolta magát a széltölcsérrel. Lehetetlen volt látni a vámpírt a tomboló vihar közepén, de a farkasok átugrották a vad forgószél falát, őket a szaglásuk irányította, rávetették magukat, a karjait és a lábait marcangolták, míg az alfa egyenesen a torkának ugrott, hogy a földre döntse. Gyilkos követte őket az örvénybe, görbe tőrrel a kezében vetette magát az őrjöngő összecsapás közepébe. Az egyik farkas felnyüszített, majd vonítani kezdett, amikor a vámpír éles görbe karmával felhasította az oldalát, majd újra rávetette magát az élőholtra. Ivory eldobta az íjpuskáját, elkapta a vámpír mellkasa felé vetődő farkast a levegőben, és visszahúzta őt. A hóvihar könyörtelenül hasított bele arcbőrébe, szinte ledörzsölte azt, ahogy hanyatt esett, és a farkas rázuhant. Olyan gyengéden fektette a földre az alfa testét, amennyire csak lehetett,

majd mászni kezdett a havas földön, akár egy kígyó, felvette a szerszámíját és betöltötte, miközben tovább kúszott előre. Villámgyorsan tüzelt és töltött, még háromszor eltalálta, de közben már talpra is ugrott, keményen a kezébe szorította tőre markolatát, és tövig döfte a pengét a mellkasába, áthatolva inakon, csontokon, hogy a szívhez férkőzzön. A vámpír hátrahőkölt, habzó szája vért köpött. Ő is megpróbálta belecsapni az öklét a lány mellkasába, így teljes erővel csapott bele a dupla csatokba. Felordított, visszarántotta a kezét, égésnyomok füstölögtek ujjízületein. A szentelt vízzel megáldott ezüstkeresztek csontig égették a húst a kezén. Mégis üvöltve támadt a lány torkának, annak ellenére, hogy a karjain farkasok lógtak. Karmaival belevájt a nyakába és a vállába, hasogatta a húst, vadul küzdött. A feltápászkodó alfa rávetette magát a torzójára, súlyával kibillentette, hátralökte, el Ivory közeléből, még mielőtt átvághatta volna nyaki ütőerét. Ivory ráugrott, öklével belyukasztotta a mellkasát, figyelmen kívül hagyta a savat, ami szétömlött kesztyűje bevonatán, majd gyorsan átmarva magát azon, égő fájdalommal borította be a kezét. A vámpír kapálózott és hasogatta, ahol érte, de a farkasok leszorították, így a lány kihúzhatta fekete, pulzáló szívét, hogy messze dobja, majd felnyújtsa a kezét az ég felé egy villámért. A villám cikkcakkja alázúdult, belecsapott a szívbe, még a föld is belerázkódott a csapásba. A farkasok szétugrottak a tisztító energiaostor elől, ami elhamvasztotta a vámpírt és megtisztította a nyilakat. Ivory fáradtan fürdette meg kesztyűjét is a ragyogásban, majd leereszkedett a hóra, lehajtotta a fejét, és levegőért küzdött, amit égő tüdeje követelt. Az egyik farkas elkezdte nyalogatni a sebeit, igyekezett meggyógyítani őket. Halvány mosoly jelent meg az arcán, ujjait mélyen belefúrta az alfa nőstény sűrű szőrébe, kényelmet keresve az arcát is ráhajtotta a puha bundára. Ezek a farkasok, amiket oly sok évvel ezelőtt mentett meg a haláltól, hogy már vissza sem tudott pontosan emlékezni, ők voltak az egyedüli társai, a családja. Ők voltak a falkája, nekik tartozott hűséggel, és senki másnak. – Gyere ide Raja – duruzsolt a nagy hímnek –, hagyd, hogy megnézzem a sebet. Még mindig csapdába esve a pajzs mögött, amit azért hozott létra, hogy megvédje a valódi farkascsordát a vámpírtól, az alfa kihívóan felüvöltött. Raja figyelmen kívül hagyta őt, ahogy a hosszú évek alatt a többit is. A természetes falka élt, és meghalt a természet körfogása szerint, de Raja hamar megtanulta, hogy az ilyen jelentéktelen versengések nem érintik őt. Küldött a természetes alfának egy megvető pillantást, majd hízelgett egy kicsit Ivorynak, és lefeküdt az oldalára, hogy megvizsgálhassa a sebét. Számtalan alkalommal kezelte már, mint ahogyan Gyilkos sebeit is számtalanszor begyógyították már fivérei és nővérei a nyálukkal, ami gyógyító enzimeket tartalmazott. Felvéste a fagyott havat a tőrével, míg a tiszta talajhoz nem jutott. Összekeverte a földet a nyálával, beledörzsölte a sebbe, majd megölelgette őt. – Köszönöm fivérem. Megszámlálhatatlanul sokszor megmentetted már az életem. Megböködte az orrával, majd türelmesen várt, míg a lány megvizsgálta a falka többi tagját is. A legerősebb nőstény, Ayame, aki a démonfarkas hercegnőről kapta a nevét, odadörgölődött hozzá, míg megvizsgálta a sebeit, és megnyalogatta a karmolásokat, amiket a lány kapott. Az alomtársai alkották a falka többi részét, Blaez, a második számú vezető, Farkas, a harmadik hím, Riki és Gynger, a két kisebb nőstény. Körülvették Ivoryt, mindent megtettek, hogy odafurakodhassanak kopott, törődött testéhez, és segíthessenek neki.

Az alomtársaknak, bár különböző szülőktől származtak, nagyon jellegzetes, puha, ezüstszín szőre volt, a fényűző bunda csillogva simult rájuk, aminek szálai sokkal hosszabbak voltak a szokásosnál, még a két legkisebb nőstényen is. Mindannyiuknak kék szeme volt kölyökkoruk első napjától, attól a naptól, amikor Ivory a vér és a halál nyomait követve eljutott természetes farkascsordája barlangjába, és ott megtalálta a felnőtt állatok darabokra vagdalt testeit. Még akkor is, ha a lány vált a vámpírok csapásává, ha legendákat is csak suttogva mertek beszélni róla, mindannyian vágytak rá, hogy elpusztíthassák. Helyette azonban inkább megölték azt a természetes falkát, amivel a lány összebarátkozott, és megcsonkították a testeket. Ott találta a kölyköket, szétszaggatott testekkel és szervekkel a véráztatta földön, ahogy magukat vonszolva megpróbálták megtalálni az anyjukat. Képtelen volt elviselni, hogy elveszítse az egyetlen családját, az egyetlen kapcsolatát a melegséggel és a szeretettel, puszta kétségbeesésében a vérével etette meg őket, hogy életben maradjanak. A saját Kárpáti vérével. Ami forró volt és gyógyító. Ott maradt velük a barlangban, ott bújt el a fény elől, és közben majdnem önmagát éheztette ki. Hogy ne gyengüljön el teljesen, mindegyikükből vett egy egészen kicsi mennyiséget, majd ismét megetette őket, amikor megéheztek. Rá sem jött, hogy vércseréket csinál, amíg a legerősebb, legdominánsabb kölyök át nem ment a változáson. A kölykök kék szeme megmaradt, és ahogy nőttek, a Kárpáti vér biztosította nekik a képességet, hogy alakot váltsanak. Az mentette meg az életüket, hogy képesek voltak Ivoryval kommunikálni, így megadhatta nekik a szükséges pszichés agyműködést, hogy túléljék az átalakulást. Akárcsak Ivoryt, őket is ezerszer megsebesítették már csatákban az elmúlt évszázadok alatt, de cserébe megtanulták, hogyan lehet legyűrni egy vámpírt, ha ők heten csapatként együttműködnek. Ledőlt a hóba, visszatartotta a lélegzetét, és hagyta, hogy a teste elnyelje sebeinek fájdalmát. A nyaka lüktetett és égett, tudta, hogy azonnal ki kell tisztítania. Nem járta át a hideg, ahogyan egyetlen Kárpátit sem. Faja olyan ősi volt, mint maga az idő, és szinte halhatatlan, amit legnagyobb rémületére ő maga is megtapasztalt, amikor a herceg fia elárulta a vámpíroknak, saját haszonszerzési céljai miatt. A fel sem fogható, végtelen haldoklás egy örökkévalóságig tartó csatának tűnt a föld alatt töltött években, de a teste egész egyszerűen nem volt hajlandó meghalni. Valószínűleg kiadhatott valamiféle hangot, bár ő nem hallotta sajátmagát. Úgy gondolta, hogy a kiáltása csak a bensőjében szól, a farkasok mégis odatülekedtek hozzá, és megpróbálták megvigasztalni, de még a pajzs mögött a természetes falka is átvette a kiáltását. Felnézett az éjszakai égre és hagyta, hogy a farkasai lecsillapítsák, szeretetük, rajongásuk maga volt a gyógyír, valahányszor túl sokat gondolkodott korábbi életén. Az idő haladt. A közelgő napszak legalább annyira az ellensége volt, mint a vámpírok. Sietnie kellett, hogy még hajnal előtt eljuthasson a búvóhelyére, és addig még nagyon sok dolga volt. Égő szemeire szorította az ujjait, és kényszerítette a testét, hogy megmozduljon. Legelőször is eltávolította a mérget a húsából a sérüléseknél, ahol a vámpír karmai felszakították a bőrét. A vámpírok szövetsége apró féregszerű élősködőket használt arra, hogy azonosíthassák egymást, és ezek a paraziták bármilyen nyílt seben keresztül fertőztek. Nagyon gyorsan el kellett hát távolítania őket a pórusain keresztül, még mielőtt befészkelnék magukat belé, és több napos gyógyulásra lenne szükség. Újabb villámot húzott le a magasból, hogy megtisztítsa magát tőlük, mielőtt a nyálával elkevert földdel beborogatta volna a sebeket.

– Készen vagytok? – kérdezte a családját, miközben felszedte a fegyvereit, és visszatolta a használt nyilakat a helyükre az övében. Soha nem hagyott hátra sem fegyvert, sem nyilat, ügyelt arra, hogy semmije se kerüljön a vámpírok, de főképpen Xaviernek, halálos ellenségének kezébe. Ivori széttárta a karjait, és a falka ugrott, a levegőben alakultak át a kabát darabjaivá, befedték a testét, a csuklya a fejére simult, a vastag prém felhullámzott körülötte, meleggel, és szeretettel véve körül őt. Soha nem volt egyedül, amíg a falkájával utazott. Nem számított hová ment, hány napot, vagy hetet utazott, ők vele tartottak, és megakadályozták, hogy elmebeteg legyen. Megtanult egyedül lenni, és megtanulta a farkasoktól az óvatosságot. Nem voltak barátai, csak ellenségei, de így érezte jól magát. Miközben a havon lépdelt, intett egyet a kezével, és hagyta leomlani a pajzsot. A természetes farkascsorda egy másodperc múlva már ott kavargott körülötte, szlalomoztak a lábai között, megszaglászták a kabátját és a csizmáját, a falka tagjaként üdvözölték. Az alfa megjelölt minden fát és bokrot a közelben, amin Raja rajtahagyta az illatát. Ivory a szemét forgatta a dominancia eme egyértelmű megnyilvánulására. – A világon minden hím egyforma, teljesen lényegtelen, hogy milyen fajhoz tartoznak – jegyezte meg fennhangon, majd egyesével megvizsgálta a farkasokat, hogy megbizonyosodjon róla, a vámpír nem tudott kárt tenni egyikükben sem. – Minden rendben. És most szerezzünk táplálékot még hajnal előtt. Nekem még utaznom is kell, és a hajnal közeledik – mondta a falkának. Megfogta kétfelől az alfa pofáját és belenézett a szemébe. „Keress és hajts fel zsákmányt nekem, én pedig le fogom lőni neked. Siess, nincs sok időm!” Bár állandóan beszélgetett a saját falkájával, és azok meg is értették őt, a vad falkának sokkal könnyebb volt képekben utasításokat adni, mint szavakkal. Üzenetéhez hozzáadta a sürgetés érzését. Vissza kellett indulnia a búvóhelyére. Általában repült, és a fegyverei mind valamilyen természetes anyagból készültek, amik vele együtt képesek voltak elmozdulni, így hosszú utakra magával vihette arzenálját. A farkascsorda szétszéledt, és pillanatokon belül beleolvadtak az erdőbe, hogy zsákmányt keressenek. A vállára vette az íjpuskát, és elindult a vadonban az otthona felé. Alig tesz ugyan meg így néhány kilométert, mielőtt a falka felhajt valamit az útjába, de ennyivel is közelebb ért az otthonához és a biztonsághoz. Keveset értett a modern világból. Olyan sokáig volt eltemetve a föld alá, hogy a világ felismerhetetlenné vált, mire felemelkedett. Idővel megtanulta, hogy a herceget a fia, Mikhail váltotta fel, ő lett a Kárpátiak uralkodója, a másodparancsnoka pedig egy Daratrazanoff, mint mindig. Keveset tudott róla, de még a Kárpátiak világa is drasztikusan megváltozott. Fajtájából már csak nagyon kevesen voltak, a nép a kipusztulás felé közeledett, és ki tudja? Talán ez lenne a legjobb. Talán egyszerűen lejárt az idejük. Úgy megritkultak a nők, és olyan kevés gyerek született az elmúlt századokban, hogy a faj majdnem teljesen kihalt. De ő nem volt már része annak a világnak, ahogyan az emberek modern világának sem volt a része. Nagyon keveset tudott a technika fejlődéséről, csak amennyit a könyvekben olvasott róla. Fogalma sem volt róla, milyen lehet egy házban, vagy Isten ments, városban lakni. Felgyorsította a lépteit és ismét felpillantott az égre. Még körülbelül húsz percet akart adni a falkának a zsákmányfelhajtós játékra, mielőtt a levegőbe emelkedik. Már így is a szerencséjét kísértette. Nem szerette volna, ha a nap nyílt területen találja. Annyira a föld alatti életmódhoz kötődött, hogy semennyire sem fejlesztette ki a napfénnyel szembeni ellenállását, hogy

legalább a kora reggeli órákban kinn tartózkodhasson. Mihelyt a nap emelkedni kezdett, azonnal érezte az égést. Persze ehhez lehetett némi köze annak is, hogy milyen hosszú ideig tartott a bőrének, hogy megújulhasson, hiszen nem marad belőle csak nyers hús és csontok. Néha, mielőtt felemelkedett volna, még mindig érezte a pengéket, amik keresztülhasítottak csontjain és szervein, kis darabokra szeletelték, amiket aztán szétszórtak a réten, és otthagytak, hogy felfalják a farkasok. Emlékezett a hangjukra, reszelős nevetésükre, ahogy végrehajtották legnagyobb ellensége, Xavier utasításait. A szél kezdett felerősödni, az égen sötét felhők vonultak, beharangozták a közeledő vihart. Belépett a fák menedékébe, és lehunyta a szemét, hogy megkeresse a farkas falkát. Rátaláltak egy öreg, téltől lesoványodott, leromlott őzsutára, ami sántított egy kicsit. Már üldözőbe vették, a falka körülötte futva terelgette készségesen Ivory felé. Halkan suttogva bocsánatot kért az őzsutától, és megpróbálta elmagyarázni neki a szükséget, hogy a falkának táplálkoznia kell, és közben felemelt fegyverrel várakozott. A percek múltak. Jég reccsent hangos csattanással, megzavarva a csendet. A levegő gőzpárát lökve, súlyosan szakadt ki a szarvas tüdejéből, ami áttört a fák között, és jég borította nyílt, havas területen rohant tovább. Mögötte egy farkas futott éhesen, halálosan hangtalan, széles mancsai tartották meg a jég tetején. Előfutottak a többiek is, különböző irányokból, párhuzamosan futottak a sutával, Ivory irányába terelve a zsákmányt. Vadásztak már így együtt többször, hogy élelemhez juttassa őket a kétségbeesett időkben. Ivory kivárt, mielőtt eleresztette volna a nyílvesszőt, hogy megfelelő legyen a szög és a távolság egy tökéletes, gyilkos lövésre, nem akarta, hogy a suta szenvedjen. Mielőtt az alfa megközelítette volna a tetemet, hátravicsorogva a többiekre, hogy várjanak, amíg ő jóllakik, odasietett a zsákmányhoz és visszaszerezte nyílvesszőjét, majd gyorsan arrébb is húzódott, nem akarta hatalommal irányítani az éhező falkát, amikor valóságos lakoma hevert előttük. Ivory futásnak eredt, egyre jobban felgyorsult, majd a levegőbe ugorva alakot váltott, a farkasai pedig rásimultak a bőrére tetoválásként, hogy együtt száguldhassanak keresztül a felhőkön. Mindig élvezte az utazásnak ezt a módját, ahányszor a levegőbe emelkedett, mintha lehullottak volna a válláról a terhek. Az összefonódó felhők segítettek elviselhetővé tenni a bőrén a fényt, miközben gyorsan haladt otthona felé. Talán amiatt érezte magát tehermentesnek, megkönnyebbültnek, hogy hazafelé tartott, ahol biztonságban, és magabiztosnak érezhette magát. Soha nem tanulta meg, hogyan legyen nyugodt, hogyan lazuljon el a föld felett, ahol ellenségei bármelyik irányból rátámadhattak. Titokban tartotta odúját, soha nem hagyott nyomokat a bejárata körül, így senkinek sem volt lehetősége rá, hogy kövesse őt oda. Egyedülálló biztonsági és riasztórendszerét pedig nem lennének képesek érzékelni, ebben egészen biztos volt. A bejáratot nem a szokásos varázslatok védték, ahogy más Kárpátiak, vagy a vámpírok búvóhelyeit, még azt sem vennék észre, hogy egyáltalán létezik, nemhogy azt, hogy lakott is. Nagyon sok évvel ezelőtt megtanulta már, milyen körülmények között érzik magukat legkényelmesebben az ellenségei, így ő messziről elkerülte azokat. Néhány kilométerre a barlangjától leereszkedett a földre, ismét futásnak eredt, és közben kitárta a karjait, eleresztette a farkasait vadászni. Mindannyiuknak vérre volt szüksége, és ha heten hétfelé indulnak, hamarabb rábukkanhatnak egy vadászra az egyik kunyhóban.

Ha mégsem, akkor bemegy a legközelebbi faluba, és annyi vért hoz, amennyi mindannyiuk számára elegendő. Nagyon gondos volt, szinte soha nem vadászott a környező településeken, csak ha mindenképpen rákényszerült. Ahogy siklott a fák között, a távolban magasodó hegy irányából érkező lábnyomok keresztezték az útját. Egy kora reggeli vándor, talán fáért indult, vagy ő is vadászni akar magának. Leguggolt és megérintette a nyomokat a hóban. Nagytermetű férfi. Ez mindig jót jelentett. És egyedül van. Ez még jobb. Mardosta az éhség most, hogy megengedte magának, hogy tudomást vegyen róla. Ivory futásnak indult a férfi nyomán, akinek útja keresztülvezetett a fák között. A nyom keresztülvezetett az erdőn egy apró tisztásig, ahol egy kunyhó állt, néhány kisebb melléképülettel. A kunyhó általában üres volt, de most nyomok voltak körülötte mindenfelé. A kéményből vékony füstcsík emelkedett fel, ami elárulta neki, hogy a férfi épp csak odaért a vadászkunyhóhoz, és most gyújtott tüzet. Ivory hátravezette a fejét és felvonított, magához hívta a falkát. Ott várt, a tisztás szélén, amikor a férfi kilépett a házból puskával a kezében, hogy végignézzen a ház körül elterülő erdőn. Az a magányos hívás kísértette őt, fel-alá kezdet járkálni a ház előtt és várakozott. Ivory megint a levegőbe rugaszkodott, párává oldódva odasodródott a széllel a ködhöz, ami körülölelte a házat. Megállt zsákmánya fölött a tetőn, miközben az az erdőt tanulmányozta, majd halk káromkodással visszament a házba. Látta a fák között cikázó árnyakat, intett nekik, mire a falka lekushadt a hóra, és várt. A hasadék elég széles volt a kunyhó ajtaja alatt, hogy a köd beáramolhasson, Ivory minden nehézség nélkül bejutott a ropogó tűztől lassan átmelegedő szobába. A csak egyetlen apró szobából álló a kunyhóban, egy kandalló és egy kis főzésre alkalmas tűhely jelentett minden kényelmet. Ezekben a modern időkben még a legszegényebb falusiaknak is több bútoruk volt. Nézte a férfit a szoba sötét sarkából, ahogy vizet önt egy fazékba, és odatette a tűzre felforralni. Keresztülsuhant a szobán, közben pedig materializálódott előtte, és az elméjéért nyúlt, hogy lecsendesítse, elfogadóvá tegye. A férfi szemei nagyra nyíltak, majd megüvegesedtek. Ivory egy székhez vezette, ahová leültethette. Ő magas volt, sokkal magasabb, mint a nők általában a környékbeli falvakban, ez Kárpáti származásának betudható ajándék volt, de ez a férfi a hegyről, még nála is sokkal magasabb volt. Megtalálta a lüktető pulzust a nyakán, és belemélyesztette a fogait. Az ízletes, forró vér átáramlott belé, jóllakatta, feltöltötte élettel a sejtjeit. Néha meg is feledkezett róla, milyen jó egy igazi lakoma. Az állati vér elegendő volt ugyan az élet fenntartásához, de az igazi erő és energia kizárólag az emberéből származott. Minden egyes cseppet külön megízlelt, megbecsülte az életet adó vért, és nagyon hálás volt a férfinak, noha ő arra sem fog emlékezni, hogy egyáltalán vért adott neki. Egy kellemes, enyhén erotikus álom emlékét ültette a fejébe, nem szerette volna, hogyha ez a tapasztalat kellemetlen lett volna a számára. Megpöccintette a nyelvével a két apró sebet a nyakán, hogy eltörölje ott jártának egyetlen kézzelfogható bizonyítékát is. Vizet tartott a szájához, és megparancsolta neki, hogy igyon, majd újra megtöltve mellé helyezte a poharat, és mielőtt távozott, köré gyűrt egy takarót, hogy fenntartsa a testhőmérsékletét. A falka az erdő mélyén találkozott vele, azonnal körülvették, mihelyt értük kiáltott. Az alfa lépett oda hozzá először és a térdének dőlt, amikor leguggolva felajánlotta neki a csuklójából előtörő vért. Ő nyalta a vért a bal csuklójából, míg az elsőszámú nőstény a jobból. Táplálta mind a hat farkast, majd leült néhány pillanatra a hóba, hogy magához térjen. Elég sok vért elvett az erdőlakótól, bár gondosan ügyelt rá, hogy ne gyengítse le teljesen, nem

akarta megkockáztatni, hogy ott fagyjon meg az erdőben, még mielőtt magához térne, de most a szokásosnál egy kissé több táplálékra volt szüksége, a vámpírokkal való harc lecsapolta az ő erejét és a falkáét is. Lassan felemelkedett, és magához hívta a farkasokat, megvárta, míg alakot váltanak és tetoválásként rásimulnak a bőrére. Ahogy összeolvadtak vele, egy kissé éberebbnek érezte magát, a farkasok megosztották vele energiájukat. Újra nekifutott, majd felrugaszkodott a levegőbe, és eltolta alakját, hogy aztán gyorsan átrepüljön az erdő fölöt, hazafelé véve az irányt. A felhők súlyosak voltak, a szél teljesen elállt, csak néha indult meg egy-egy apró lökés, belerobbanva a sűrű ködbe, ami elhomályosította a felkelő napot. Hófödte, magas hegyek emelkedtek fel előtte, ezek rejtették több méternyi vastag sziklaréteg alatt biztonságos, meleg otthonát. Azon kapta magát, hogy mosolyog. „Mindjárt otthon vagyunk” – üzente a falkának –, „már majdnem odaértünk.” De még mielőtt leereszkedhetett volna, fel kellett derítenie a környéket, idegenek után kutatva. Érezte, hogy a farkasok is kieresztik érzékeiket, csakúgy, mint ő, és ez mindennél nagyobb biztonságot jelentett a számára. Ez volt az, ami miatt ilyen hosszú ideig sikerült életben maradnia. Nem bízott meg senkiben. Nem beszélt senkivel, hacsak nagyon távol az otthonától nem. Nem hagyott maga után hátra bizonyítékokat. Nem hagyott nyomokat. A Gyilkos egyszerűen csak felbukkant, majd eltűnt. A saját módszerével dolgozott, egyre szűkülő körökben közelítette meg a barlangját, közben pedig folyamatosan üres tereket keresett maga körül, ami vámpír jelenlétére figyelmeztethette, és zavarokat az energiában, ami viszont Varázsló közelségét sejttette volna. De figyelte emberek füstjét és zaját is. A Kárpátiakkal kapcsolatban sokkal nehezebb dolga volt, de rendelkezett valamiféle hatodik érzékkel velük kapcsolatban, így képes volt elrejtőzni, ha megérzett egyet a közelében. Ahogy megkezdte a spirális körözést, furcsa nyugtalanság árasztotta el őt is és a farkasait is. Odalenn, a több rétegnyi köd alatt valami sötét feküdt a hóban mozdulatlanul. Közben a hó is esni kezdett, tovább rontva a látásviszonyokat, és abból a tüskés érzésből kiindulva, ami végigfutott a bőrén, valószínűleg a nap is felkelt a felhők fölött. Minden ösztöne azt mondta, hogy gyorsabb tempóra kapcsoljon, és siessen az odújába, még mielőtt a nap a hegyek fölé emelkedik, de valami nagyon mély, nagyon ősi elrettentette ettől. Mégsem fordíthat hátat annak a hóban elterült testnek, amit már kezdtek elborítani a frissen lehulló pelyhek. „O köd belső! (A sötétség vigye el!)” – átkozódott ősi Kárpáti nyelven, olyan szavakkal, amik régen, amikor még ő volt a védett, imádott kishúga öt fivérének, megrázták volna. Letette a lábát a hóra, széttárta a karjait, és hagyta a falkának, hogy szétugorjanak. A farkasok fáradtan közelítették meg a testet, csendesen köröztek körülötte. A férfi nem mozdult. Ruhái jóformán rongyokból álltak, felfedték az éhes szemek előtt lesoványodott felsőtestét és hasát. Raja közelebb ment, már csupán két lépés választotta el tőle, a falka tovább körözött körülöttük. Az alfa nőstény, Ayame, egészen odaóvakodott a hím mögé, ezért Raja megfordult és rámordult. Ayame hátraugrott, majd megmutatta vicsorgó fogait a párjának. Ivory tett egy óvatos lépést előre, amikor Raja szimatolni kezdte a mozdulatlan férfit. Valaha kétségtelenül erőteljes hím lehetett. Sokkal magasabb volt, mint egy átlagos ember. Fekete-szürke haja hosszú és dús volt, bozontos és ápolatlan. Vér és föld ragadt a tincsekbe összeállt fürtök közé. Odahajolt Rajához, hogy közelebbről vessen rá egy pillantást, és akkor megmozdult benne valami.

Felzihált és hátrahőkölt, a teste ténylegesen kész volt elmenekülni. A férfinak erős csontozata volt, egyenes, arisztokratikus orra, a valaha jóképű arcba szenvedés vésett többsoros ráncokat. De az, ami igazán megragadta a lány figyelmét, és ami valóban megrémítette, az a szakadt ing alól kikandikáló anyajegy volt a férfi csípője fölött. Egy sárkányt látott ott. Nem tetoválást, az a jel vele született. Egy Dragonseeker. A lélegzet hosszú zihálással szakadt ki a tüdejéből. Körülötte a hó tovább esett, a világ egyre fehérebbé vált. Hallotta, hogy túl gyorsan ver a szíve, az adrenalin szinte keresztülkergette rajta a vérét, ami süvítve száguldott a testében, megtöltve surrogásával a fülét. Raja megbökte a lábát és azt mutatta, hogy ott kellene hagyniuk a testet, ahol van. Sóhajtott egyet, bár a levegő alig volt képes befurakodni a tüdejébe. A teste valósággal remegett. Elfordult, és intett a farkasoknak, hogy kövessék, de a lábai egyszerűen nem engedelmeskedtek a parancsának. Egyetlen lépést sem volt képes tenni. Az a férfi az elgyötört arcával, a tönkrement, lepusztult testével, akinek pulzusa is alig volt, egyszerűen nem eresztette el. Felemelte az arcát az égre, amire álarcot vont az egyre sűrűbben aláhulló hó. – Miért most? – suttogta halkan. Könyörgés volt ez. Egy ima. – Miért várod el tőlem ezt most? Nem gondolod, hogy már eleget adtam? Válaszra várt. Egy villámra, ami belécsap. Valamire. De elsuttogott könyörgésére pusztán a kérlelhetetlen csend felelt. Raja halkan nyüszített. „Gyere innen nővérkém. Hagyd őt. Nyilvánvalóan, nagyon zavar téged. Menjünk, még mielőtt a nap magasabbra ér.” Hosszú életének évszázadai alatt, most először feledkezett meg a napról. A biztonságról. Minden, amit megtanult, mindaz, amit tudott, egyetlen pillanat alatt megsemmisült, amiatt a férfi miatt. El akart menni. El kellett mennie, de még a legutolsó sejtjét is magához vonzotta a férfi. Päläfertiilam, életpár, az életpárja, minden Kárpáti nő átka.

2. fejezet Ivory leguggolt az összeesett férfi mellett, ujjai végigsiklottak az arcán, majd a nyakán, hogy megkeresse a pulzusát. Teljesen felesleges volt. Figyelhette volna ennyi erővel a saját szívét is, ami lehetetlen módon lelassult, hogy illeszkedhessen a férfiének ritmusához. Lesöpörte a havat az arcáról, és egy perc alatt villámgyorsan felmérte a sebeit. Hegek voltak keresztben a testén, majdnem olyan csúnyák, mint amilyennek az ő hegeit láthatta volna valaki, ha valaha is hagyta volna, hogy bárki meglássa őket. A bőre jéghideg volt. Minden Kárpáti megtanulta már kora gyermekkorában, hogyan szabályozza a testhőmérsékletét, a férfi mégis közel járt a megfagyáshoz. „Nővérkém!” – Raja nyüszítése figyelmeztető morgásba ment át. – „A nap emelkedik.” Ha nem viszi magával, meghal itt a szabadban. A szíve botladozni kezdett, ahogy visszaemlékezett a nyomokra, amikről azt hitte, hogy a vadászkunyhó lakója hagyta maga mögött. Ezé a férfié volt. És pontosan az volt a szándéka, hogy meghaljon. A régi és friss sebek a csuklóin és a bokáin elárulták, hogy megláncolták, és hogy a láncok vámpírvérrel voltak bekenve, amik beleégtek a húsába, ahányszor csak megmozdult. Egyetlen személyt ismert, aki a bebörtönzésnek ezt a módját használta. Xaviert, a nagyhatalmú mágust. A Dragonseeker kiszabadult a fogságból, de ahelyett, hogy az egyik falu felé ment volna, hogy segítséghez jusson, keresztülvágott az erdőn, és a lehető legmesszebbre felmászott a hegyoldalba, ahol a nap szabadon elérhette. A falka nyugtalanul nyüzsgött, ideges pillantásokat vetettek a keleti égbolt felé. A hó egyre sűrűbben esett, bevonta ezüstös prémjüket. Ivory szitkozódva a férfiért nyúlt, felhúzta ülő helyzetbe, hogy felemelhesse. A szemhéjai felpattantak, a beesett, sötét szemekben szenvedés gomolygott, de eltökéltség, határozottság is. Ezt a férfit a pokol tüzei fenték, olyasvalaki volt, aki kibírhatatlan szenvedéseken ment keresztül, ami belevésődött az elméjébe is. Nem próbálta manipulálni, mindezt látta és érezte, ahogy a férfi energiája körülvette őt. – Hagyj itt. A hangja rekedt parancs volt. Érezte a szellemi lökést a nyers utasítás mögött, és gyorsan kizárta a kényszert. A telepatikus utasítás hatott a farkasaira, látta, hogy hátrálni kezdenek, de egy intéssel megállította őket. Egyedül a régi és nagyon szoros kapcsolatuk tartotta vissza a falkát a kényszer végrehajtásától, és ez nagyon sokat elárult a férfi erejéről. Annak ellenére, hogy sovány, gyenge és kimerült volt, hihetetlen hatalommal rendelkezett, és nagyon veszélyes volt. Nem akart megszólalni. Némán megrázta a fejét, és ismét emelni kezdte. A Dragonseeker meglepő szelídséggel tette a karjára a kezét, hogy visszatartsa. Érezte, hogyan pattan át rá az elektromosság érintése nyomán, a teste belébizsergett, a tudatára ébredt, hogy a levegő gyors szisszenéssel szakadt ki a tüdejéből. – Nem érted – mondta a férfi –, rettenetes veszélyben vagy, amíg itt vagy a közelemben. Nagyon erőteljes ellenségeim vannak, akik a közeledbe férkőzhetnek rajtam keresztül. Megint megérezte a figyelmeztető kényszert a hangjában. Tisztaságot és igazságot sugárzott. Azt akarta, hogy hagyja őt ott, pedig tisztában volt vele, hogy ez egyenlő a halálos ítéletével, és nem csak egyszerű halállal, hanem lassú, végtelenül fájdalmas haldoklással. Ismét káromkodott magában. Nem volt más választása, mint beszélni, de akkor a férfi is megtudja az igazságot.

A fajukban, mindenkinek csak egyetlen társ adatott. Csak egy. Évszázadokig nézhették magányosan a világot, hacsak nem találtak rá, és nem kapcsolódtak össze azzal az egyetlen személlyel, aki a lelkük másik felét őrizte, és aki a valódi életpárjuk volt. Ha megszólalna, a férfi is megtudná. Színeket látna, érzelmeket érezne, nem pedig csak emlékezne rájuk. Megtudná, és talán már tudja is, hogy ő a másik fele. Tudta, hogy nincs választása. Harcolna vele, megpróbálná rákényszeríteni, hogy otthagyja őt, pedig tudnia kell, hogy képtelen lenne megtenni, gyakorlatilag lehetetlen lett volna magára hagynia, bárhogy szerette volna, akár ő maga is. Ivory lassan megcsóválta a fejét. A Dragonseeker felemelte a kezét, és a lány tudta, hogy megszólalni készül. Hamarabb kezdett beszélni. – Nem mehetek el és azt hiszem, te is tudod, hogy miért. Ha nem akarod, hogy a falkám és én is itt szenvedjünk veled, míg a nap eléget bennünket, együtt kell működnöd. Látta a felismerés sokkját kiütközni az arcán. A teste valósággal visszahőkölt, mintha gyomorszájon vágták volna, szorosra zárta a szemeit, és végeláthatatlanul hosszúnak tűnő ideig úgy is tartotta, mintha a visszatérő érzelmei és a színek túlságosan elsöprőek lennének a számára, túlságosan elkápráztatnák. Igazság szerint egy csöppet sem tűnt úgy, mintha a férfi nagyobb örömmel fogadná a hírt, mint ő maga, de az látszott, ő is tisztában van azzal a vonzással, ami egymás felé húzta kettejüket. Amikor újra kinyitotta a szemét, a színe felörvénylett, sötétből, majdnem feketéből lassan smaragdzöldre váltott, mielőtt sötétkékre mélyült volna. Pislantott néhányat, és a hatás megszűnt. Vett egy mély lélegzetet. Aztán kiengedte. – Xavier, a nagyhatalmú mágus a halálos ellenségem. Tetszés szerint birtokolja a testem, és néha belém csúszik, rajtam keresztül követ el visszataszító, undorító bűnöket minden nép ellen. Varázslók ellen éppúgy, mint a Kárpátiak, vagy az emberek ellen. Nem maradhatsz a közelemben. Jelen pillanatban gyenge, egyedül csak ezért nem kereste még meg a testem és nem kényszerítette vissza. Ez az egyetlen esélyem, hogy elmeneküljek tőle. Ivory leült a sarkaira, és lebámult a sötét, elgyötört szemekbe. Az igazat mondta. Xavier. Ha a dolgok már egyszer mozgásba lendültek, képtelenség volt visszafordítani őket. Ő parancsolta meg a vámpíroknak, hogy vágják darabokra a testét. Olyan iszonyatos szörnyet, mint ő, még nem látott a világ, nem engedhetik meg, hogy visszanyerje a hatalmát. – A te ellenséged, az én legnagyobb ellenségem is – mondta. Pedig neki nagyon sok ellensége volt. – Hagyj itt. Rejtőzz el. Ha most meghalok itt, nem használhat fel újra, hogy ártsak másoknak. „Nővérkém! Szakadj el ettől a helytől és vigyél haza minket.” Raja már vicsorgott, a hangja követelt. „Nővérkénk!” – A falka átvette a kétségbeesett kiáltást. Ivory érezte az égő viszketést, ami csupasz nyakán és karjain terjedt szét. Annak ellenére, hogy a hó sűrűn hullott körülötte, végtelenül érzékeny volt, vagy talán ez csak egy félelem volt, amit az évszázadok alatt kifejlesztett. De el most lényegtelen volt. – Hogyan ural téged? – Én nyitottam meg magam előtte. – A tekintete fogva tartotta Ivoryét, míg vallott. – Volt egy fiatal Varázslónő, aki nagyon kedves volt nekem. Abban az időben Xavier a tudtomon kívül kísérletezett azzal, hogyan birtokolhat egy testet. Aztán arra használta az enyémet, hogy nőket ejtsen teherbe. Vérutánpótlást akart, és úgy gondolta, hogy a gyerekeim erre alkalmasak lennének. Én az unokája vagyok. – Ivory széttárta a karjait és hagyta, hogy a falka a bőrébe olvadjon. Hálásan, hogy végre-valahára indulni készül, a farkasok azonnal elfoglalták megszokott helyeiket, mintha csak tintavonalak lennének, nem pedig eleven, halhatatlan lények. Egyetlen pillanatra sem vette le életpárjáról a pillantását, nem változott az

arckifejezése, bár belül hallotta saját sikoltozását. – Az a fiatal nő adott nekem egy gyermeket, egy gyönyörű kislányt. Csodálatos volt és nagyon tehetséges. Mindannyian foglyok voltunk. A nagynénjeim, a gyermek anyja, a kislány és én. Nem akartam, hogy végül megölje Larát is, ahogyan végül az anyját megölte, ezért azt mondtam neki, hogy megteszek bármit. Hitetlenkedve kapott levegő után. – Egy nagyhatalmú mágusnak? Eladtad neki a lelked? Egy akkora hatalmú mágusnak? Kicsit idiótának érezte magát, amiért ismételgeti, de ki ne tette volna? Ki lenne, aki… – Iszonyatosan gyötört. Hagyta, hogy Lara anyjának holtteste ott rohadjon el előttünk, és nem bírtam tovább elviselni, hogy Larát kínozta. Az igazat megvallva, nem is tudtam tisztán gondolkodni. – Megrázta a fejét. – Nem tudok pontosan visszaemlékezni a tényekre. Az idő összemosódott a számomra. Nem bízhatsz meg bennem. Bármikor magára öltheti a testem és rákényszeríthet, hogy kimondhatatlan dolgokat kövessek el azok ellen, akiket szeretek. Elárultam mindenkit, aki valaha is jelentett valamit a számomra. - És mégis harcoltál ellene. Most is harcolsz ellene. – Az apám fia vagyok. Xavier őt is megölte, és megpróbálta megszerezni a húgomat is. Nem hagyhattam, hogy a kezébe kerüljön. Eladtam az életem az övéért, aztán eladtam a lelkem a lányom életéért. Nem maradt semmim a számodra. Azok a metsző szemek egy pillanatra sem hagyták el az arcát, és ha volt sajnálat, vagy bűntudat a vallomásában, ő nem hallotta azt. Eladta az életét, és hajlandó volt még ma meghalni, amint felkel a nap, hogy megvédje Ivoryt és mindenki mást is, aki hozzá tartozik. – Nem kerülhetsz a kezére – mondta. – Sajnálom, de ha igaz, amit mondasz, akkor nincs más választásom, mint öntudatlanná tenni téged, hogy ne ismerd meg az odúmba vezető utat. Most először változott meg az arckifejezése. – Nem vihetsz engem oda, te nő! Megtiltom! Mindkét kezét felemelte, hogy ellenvarázst indítson, amint megérezte a hatalom felerősödését, ami kikényszeríthette az együttműködését. Ivory volt a gyorsabb. Kifelé fordított tenyereivel összetörte épp csak megszületett varázslatát, apró szikrák pattantak kettejük között. Halkan suttogott neki, a férfi pislogott, egy pillanatig harcolt ellene, de túlságosan elgyötört és gyenge volt, hamarosan oldalra billent a feje és a szemei lecsukódtak. Ivory egyetlen percig sem habozott, ha egyszer eldöntött valamit. Átdobta a vállán a Dragonseekert, és kilőtt az ég felé, versenyre kelt a nappal, ami lassan a legmagasabb csúcsok irányába emelkedett. Száguldott a sűrű hóesésben, miközben a hegyekbe vezető utakat tapogatta le emberi vámpírvadászok nyomai után kutatva, akik ugyan mára megritkultak, de még mindig veszélyt jelentettek a fajtájára. Hagyta, hogy érzékei kiterjeszkedjenek, nem keresett-e menedéket a barlangja közelében egy élőholt, vagy egy kóbor vadász, bár az óvatos Kárpáti vadászok mindenkinél jobban képesek voltak elrejteni a jelenlétüket. Repülés közben azon kapta magát, hogy a szemét forgatja. Csak egy csomó újabb bajt zúdított a saját a nyakába, amikor belebotlott a hóban fekvő, kiéhezett, szenvedéstől lesoványodott életpárjába, és nem tudott elég szívtelen lenni ahhoz, hogy egyszerűen otthagyja. – O jelä peje terád päläfertiilam! (A nap süssön rád életpárom!) – sziszegte fennhangon. Soha nem jutott volna eszébe, hogy valaha is ennyire kínos helyzetben találhatja magát. Egy hím. Hazavitt egy ázott férfit az otthonába. A menedékébe. Csak annyit kellett volna mondania, hogy terád keje (perzselődj fel) és készen is lenne, de nem, neki egy vigyorgó nőnek kell lennie, és haza kell vinnie ezt az átkozott férfit. Berontott a két magasra tornyosuló sziklaoszlop közötti résbe, amik mint szarvak emelkedtek a hegy fölé. A sziklák egészen szilárdaknak tűntek, és hosszú évek óta, amióta csak itt lakott, soha senki nem talált rá arra a keskeny kis repedésre, ami a baloldali szikla alapjánál futott

körül, ahol a torony csatlakozott a hegyoldalhoz. Csak egy pillanatig tartott megbénítani a bonyolult, ásványokra épülő védő-riasztórendszerét, hogy átkelhessen rajta a hímmel. Finom szelet kavart, odavonzotta magához a hóesést, egy valódi kis mini hóvihart hozott létre, hogy a takarásában köddé omolhasson, és annak cseppjeiként beszivárogjon a repedésen, hogy aztán folytathassa útját a hegy belsejébe. Áthaladt több kőzetrétegen, el kristály és jégbarlangok mellett, a szinte láthatatlan repedés a felszínről egészen lefutott a mélybe. Ahogy egyre lejjebb haladt, a hőmérséklet, és a nyomás a testén egyre emelkedett. Mindig szüksége volt néhány pillanatra, hogy alkalmazkodni tudjon a föld mélyéhez, de a teste az évek során már hozzászokott ehhez. Ha a Dragonseeker, Xavier fogja volt, akkor azokban a földalatti jégbarlangokban kellett lennie, amik fölött Xavier uralkodott, tehát a teste némileg hozzá lehetett szokva a mélységhez. Tovább haladt lefelé, túl azokon a barlangokon, ahol a denevérek laktak, le a jégbarlangok alá, mélyebbre, mint ahol valaha is aludt Kárpáti. Odalenn gazdag talajra talált egy üregben. Az évszázadok során kibővítette lakóhelyét, több szobát is kialakított. Ide hozta a könyveit, amit az általa létrehozott, padlótól plafonig érő polcokon tárolt. Gondosan újraalkotott minden varázskönyvet, amiből tanult, míg Xavier iskolájába járt, még a régi szép időkben, amikor Xavierről azt hitték, hogy a Kárpáti nép barátja. A bútorai illettek hozzá, gyertyái a legjobb ásványokból és a leggyógyítóbb illatokból készültek, amit csak talált. Miközben odúját nagyította, ráakadt egy apró patakocskára, és bár ez majdnem hetvenöt évébe telt, kivájatott vele egy természetes mélyedést a masszív sziklákból, így kialakított magának egy medencét is. Szerette a medencéjét, a hűvös, tiszta víz mindig folyt, túlcsordulva a medence peremén a padlóba mélyített kis mederben kanyargott tovább. Amikor leért az odújába, újraprogramozta egyedülálló, drágakövekből kiépített riasztórendszerét, ami nem csak a behatolást jelezte kiválóan, de fénnyel is ellátta odalenn a föld mélyén. Eleresztette a farkasokat, mihelyt az otthonában volt, hagyta, hogy felvegyék természetes alakjukat, míg ő maga keresztüllépdelt a külső szobákon, a nappalin, ahol a farkasok szerettek összegömbölyödni, míg ő olvasott, festett vagy a hangszerén játszott, azután azok a helyiségek következtek, ahol a fémmunkákat végezte, a fegyvereit kovácsolta, és végül lesétált a lépcsőn, ami abba a szobába vezetett, ahol mindannyian aludtak. Egy hegedű feküdt a tokjában a hálószobája egyik fala mellett, közel a sziklából kivájt mélyedéshez, ami a létező leggazdagabb talajjal volt megtöltve. Erre a megújító, dús földre helyezte a Dragonseekert, és tanulmányozta őt néhány pillanatig. Küzdött, megpróbált ellenállni az álomvarázslatnak. Volt egy olyan érzése, hogy nem alszik olyan mélyen, mint azt ő szerette volna, de egyedül csak az számított, hogy nem látta az utat az odújába. Lepakolta a fegyvereit, vett egy mély lélegzetet és megfordította a varázst. A kiéhezett és gyenge Dragonseeker azonnal felkelt a földről, a szemei kegyetlenül dühösek voltak. Megtántorodott, fenékre esett, kénytelen volt felfelé fordítani a fejét, hogy felnézzen rá. – Mit műveltél, te nő? – ordított rá. Még mielőtt válaszolhatott volna, Raja rontott be a szobába, és nekiugrott a támadó torkának. A magasba lendült, fogait kivillantotta. – Ne! – adta ki a parancsot Ivory. A Dragonseeker a nyakánál ragadta meg a hatalmas farkast, a támadás ereje hanyatt döntötte a földön. Látta, hogy a kezei satuként szorítanak.

„Fivérem, ő nem ellenség. Ő a társam.” A vicsorgó farkas azonnal megnyugodott, és alázatossá vált a Dragonseeker kezei között. – Engedd el – rendelkezett Ivory. – Azonnal, vagy meg fogom torolni. A Dragonseeker kezei mozdulatlanok maradtak a farkas nyaka körül, a férfi felhúzta a szemöldökét. – Most épp testi sértéssel fenyegetsz, ha jól értem? Kételkedem benne, hogy túl sok mindent ki tudnál találni, ami még nem történt meg velem. És ha az a vágyad, hogy megölj, amit én is nagyon szeretnék, nem hiszem, hogy a célt szolgálná, ha megpróbálnál megfélemlíteni. Ivory egy újabb szitkot köpött felé. – Veridet peje! (A véred égjen el!) A Dragonseeker óvatosan csökkentette a hatalmas alfa nyakára nehezedő nyomást, de tekintetét az állaton tartotta, nem Ivoryn, ami csak még inkább irritálta a lányt, mintha a férfi úgy gondolta volna, hogy az állat jelenti a nagyobb fenyegetést rá nézve. – Az én vérem már nagyon sokszor égett Avio päläfertiilam (életpárom). A levegő kiszáguldott a lány tüdejéből. – Soha nem mondd azt nekem, hogy életpárom. Nem vagyok a tiéd. Nem vagyok senkié. Nem bízom senkiben, kiváltképp pedig Xavier unokájában nem, aki mindennek a tetejébe még Dragonseeker is. Minden csepp undort és megvetést belepréselt a hangjába, amire csak képes volt. Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, Ivory figyelmét ismét Raja vonzotta magára, aki érezte lelkiállapotát, így újra kivillantotta a fogait és halk, figyelmeztető morgás morajlott fel a torkából. „Fivérem, nincs nekem most türelmem ahhoz, hogy két hím egójával is törődjek. Menj a társadhoz, ő majd csillapítani fogja az idegeidet, és hagyd, hogy én foglalkozzak ezzel a… ezzel…” Nem talált kellően rossz szót, amivel leírhatta volna. A farkas egy utolsó figyelmeztető pillantást küldött a Dragonseekernek, majd kiügetett a szobából, magukra hagyva őket a hálószobában. Ivory hátrálni kezdett, míg már elegendő hely nem volt közte és a Dragonseeker között. Nekivetette a hátát a falnak, és igyekezett megőrizni a lélekjelenlétét. – Évszázadok óta nem voltam együtt egy másik személlyel egy szobában – vallotta be. – Nem vagyok benne biztos, hogy mit kell csinálni. – Kezdhetnéd azzal, hogy megmondod a neved. Nem mosolygott. Nem nézett rá úgy, mintha a Hold vele kelne és vele nyugodna, mint ahogyan azt a hírek szerint az életpárok szokták. Még csak azzal sem érvelt, hogy hozzá tartozik, holott a lány minden egyes sejtje visította, hogy ez így van. Ivory megnedvesítette az ajkát. – Ivory Malinov vagyok, annak az öt fivérnek a húga, aki felállított a vámpírokból egy lázadó hadsereget. Xavier szövetségeseinek húga. – Vett egy mély lélegzetet. – És ez nem az igazi alakom. – Razvan vagyok, Rhiannon és Xavier unokája. A halál és a kín kútja vagyok bárkinek, aki a közelembe mer jönni, különösen pedig azoknak, akik jelentenek nekem valamit. Soha nem foglak magaménak követelni Ivory, így nincs semmi gond. Elhagylak azonnal, amint képes leszek rá. – Oldalra döntötte a fejét, tökéletes alakját tanulmányozta. – Félsz megmutatni a valódi alakod? A lány felkapta az állát. – Én semmitől sem félek Dragonseeker, legkevésbé tőled. – Látom – enyhe szarkazmus csúszott a hangjába –, bár az az igazság, hogy félned kellene tőlem. Nem tőlem, Xaviertől. Bárhol képes rám találni. El kell hinned ezt nekem.

– Hiszek neked. Sok évvel ezelőtt, Xavier keze alatt tanultam. Sokkal régebben, mint amennyit számon akarnék tartani. Jól ismerem őt, túlságosan is jól. – Felbosszantottad őt – jelentette ki Razvan. Azon kapta magát, hogy alig tud levegőt venni, a Dragonseeker éhsége szinte gyomorszájon vágta. Vagy talán nem is az éhsége. Talán amiatt érzett így, hogy a tekintete némi birtoklásvággyal járt rajta, egy hím érdeklődő, élénk pillantásával. Senki sem nézett rá így a herceg elsőszülött fia óta, és annak sem lett egyáltalán jó vége. Fájt a bőre. A csontjai. Már el is felejtette ezt a fájdalmat, vagy legalábbis eddig hátratolta a többi emléke mögé, míg végül elhalványodott, megszürkült. Most viszont, hogy látta hogyan nézett rá kérdő tekintettel, a teste visszaemlékezett, hogyan szeletelték az éles tárgyak a csontjait és a szöveteit. – Ivory – nógatta gyengéd hangon –, mivel bosszantottad fel? Lecsúszott a fal mellett, felhúzta a térdeit, és átkulcsolta lábait a karjaival, egészen kicsire húzta össze magát. – Xavier iskolájába akartam járni, tőle akartam tanulni. A testvéreim és öt barátjuk nevelt fel. Tíz erős harcos, akik mind elnézték a szeszélyeimet. Megtanultam, hogyan lehet harcolni, de soha nem engedték, hogy használjam a tudásom. Olyan dolgokra voltam képes, amikre rajtam kívül egy nő sem, mégis azt akarták, hogy otthon üljek és várakozzak egy életpárra, aki majd biztonságot nyújt nekem. – Megcsóválta a fejét, ahogy visszagondolt csalódottságára, aktív, eleven agya kétségbeesetten vágyott a tudásra, bármire, de fivéreinél mintha kőfalba futott volna, megtagadták tőle a legkisebb szabadságot is. Odadörgölte az állát a térdeihez. – Akkoriban, Vlad Dubrinsky volt a herceg. Belekezdett egy nagyon összetett magyarázatba, és ezzel eltért a tárgytól, ahelyett, hogy röviden és tömören számolt volna be a történtekről. Rászorította az ujjait a szemire. – Azt hiszem, olyan régen beszélgettem bárkivel is a falkámon kívül, hogy elfelejtettem hogyan kell. Tenyerével le-fel dörzsölgetni kezdte a combját. Razvan tekintete a kezére ugrott, felismerte az idegesség jelét. A lány vad volt, mint a falkája, a jelenléte pedig nyugtalanította, nem azért, mert veszélyt jelentett rá nézve, vagy, mert az életpárja volt, egyszerűen csak azért, mert eleve gyanakvó volt mindenkivel szemben. – Nyugodj meg Ivory – mondta halkan, szinte dúdolva, mintha egy sarokba szorított állatot akarna megszelídíteni –, nem akarok tőled semmit. Nem hiszem, hogy Xavier mostanában a testemet akarná. Kárpáti vér fogyasztása nélkül megöregedett és elgyengült. Erőre kell kapnia, mielőtt lecsaphatna rám. Előbb Lara menekült el a börtönéből, majd a nagynénjeim. Tehát pillanatnyilag biztonságban vagy, de soha ne fordíts nekem hátat. Legalább vedd fontolóra, hogy megölsz. Figyelmen kívül hagyta az utolsó kérését. – Hogyan tudtál megszökni? – Xavier elvitte a testemet a jégbarlangból, amikor lerombolták az erődjét. Most vérre van szüksége, hogy túlélje és megerősödjön. – Végignézett megkopott, lerongyolódott testén, és kesernyésen elmosolyodott. – Addig használta a vérem, míg elég kevés maradt. Azt hiszem, az járt a fejében, hogy megöl, de amikor a nagynénjeim elszöktek, szüksége volt a véremre, hogy életben maradjon. Nagyon eltökélt, hogy megszerezze a halhatatlanságot. Mint láthatod, nem sok maradt belőlem, és ő is elgyengült, mialatt megpróbálta felépíteni az új erődjét. Ivory vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. A férfi látta hogyan küzd magával, mielőtt megtette volna az ajánlatát. – Táplálkoznod kell. A hangja halk volt és remegett, ettől pedig a férfi szíve megfordult a mellkasában. Nagyon rég volt már, hogy bárki is kedvesen felajánlott volna neki valamit.

– Köszönöm az ajánlatodat, de nem fogadhatom el. Épp eleget vettem el azoktól, akiket védenem kellett volna, nem veszem még a tiéd is. A lány összeráncolta a szemöldökét. – Érzem az éhséged. – Tudom. Nem vagyok képes egészen kontrollálni még az érzéseket, olykor kilöttyennek a szoba szűkös korlátai közé. Igazán sajnálom, hogy gyötrelmet okozok ezzel. Nem akarta őt, de közben az éhség rágta, keresztülkúszott a testén, minden sejtje táplálékért kiáltott. Ki tudta szagolni a vérét, gazdagon, forrón folyt az ereiben, szinte kiáltott neki. Alig volt képes gondolkodni, a fogai megnyúltak, a nyál összegyűlt a szájában. Még Ivory szívverése is összeilleszkedett a sajátjának szabálytalan ritmusával, és ez aggasztotta. Keveset tudott az életpárokról, és az utolsó dolog, ami valaha is akart, az az volt, hogy újra valódi érzelmeket érezzen. Emlékezni is elég rossz volt arra, milyen is volt szeretni, és bűntudatot érezni azok miatt az undorító dolgok miatt, még akkor is, ha más akaratából követte el őket, de a lány most visszahozta az egészet az elméjébe és a szívébe, újra nagyon is valódivá tette. Ott, ahol ezelőtt sok száz éve zsibbadt volt, most újra rettenetes és brutális lett minden, a nők megbecstelenítése, a táplálkozás a gyerekeiből, nagynénje leszúrása, minden egyes személy elárulása, akit szeretett és akivel törődött, ez mind-mind újra a felszínre került, eltöltve őt undorral és önutálattal. Olyan fekete volt a lelke. Az emlékek az érzelmekkel együtt özönlöttek belé. Szeretett húga, akiért harcolt, hogy megmenthesse, de végül elárulta őt. A nagynénjei, akiket olyan keményen próbált megmenteni, de Xavier irányította a testét, így ő dobott tőrt nagynénje mellkasába. Nem kapott levegőt, nem volt elég levegő körülötte, amit a tüdejébe szívhatott volna. A torka nyerssé vált, felnyögött és lehunyta a szemeit, hogy megpróbálja kizárni a bűntudatot és a rémtetteit. Kicsit sem számított, hogy nem volt ura önmagának, már eleve emiatt rettenetes lelkiismeret furdalás gyötörte, vagy, hogy nem volt elég erős ahhoz, hogy megállíthassa Xaviert. Harcolt vele minden egyes pillanatban, de ez nem volt elég, és most ez az idegen, ez a nő felkeltett, felélénkített minden egyes félelmetes, undorító részletet az agyában, megbélyegezte a lelkét visszavonhatatlanul. – Razvan – a hangja puha volt, gyengéd –, nézz rám. Nem tudott megmozdulni. Képtelen volt szembenézni vele. Nem, nem vele, önmagával. Elátkozta testének ellenállását a halállal szemben. Hogyan is nézhetne bárkinek is a szemébe azok után a rettenetes bűnök után, amiket elkövetett? Epe emelkedett fel benne, a torkát szorongatta a keserű, fémes íz. Megtörölte az arcát, és a tenyere vérmaszatos lett. Az illatáról tudta, hogy közelebb jött, olyan csendes volt, mint a halálos farkasai. Megrázta a fejét. – Maradj távol. Ne gyere túl közel. – Míg az éhség megvadította, az emlékei egy kissé megőrjítették. Most nem Xaviertől kellett félni, hanem tőle. Tudta mire képesek még fajtája legjobbjai is, ha éhesek, és ő messze nem tartozott a legjobbak közé. Átkozott volt, örökre elátkozott, alattomos és… annyira éhes… Kiéhezett. Ivory feléje kúszott. – Táplálkoznod kell. Gyakran táplálom a falkámat is, nincs túl nagy jelentősége. Épp csak vedd el a vért a csuklómból. Látta őt az ujjai között, ott volt előtte, aggodalom ült az arcán, bár elég okos volt ahhoz, hogy óvatos legyen. Nem bízott benne, ez ott volt a szemeiben. Egyik körmét borotvaéles karommá nyújtotta, és lenyúlt vele a csuklója felé. Razvan a félelemtől és az adrenalintól kapott erővel ragadta meg a kezét, sajátja már igazán kevés maradt. – Ne! Nem tudok.

A gondolat felémelyítette. A felajánlott csukló eszébe juttatta egy mohó, kapzsi száj látványát, ami egy aprócska csuklót marcangolt. Ismét fuldoklani kezdett, elfordult a lánytól. Hogyan lehet elmondani valakinek, hogy átkozott vagy? Megrázta a fejét. – A felszínre kell vinned és hagynod kell, hogy elmenjek. – Miért nem táplálkozol? Talán ha elmondod… Nem mondta el neki. Megmutatta. Látnia kellett, meg kellett ismernie azt a szörnyet, akit a barlangjába hozott. Megragadta az elméjét, és rázúdította, átlökte a fejébe az emlékeit, rákényszerítette, hogy végignézze, hogyan tépdeste egy rémült gyermek vékonyka csuklóját, amíg az könyörögni nem kezdett neki, hogy hagyta, hogy a gyermeke lássa, hogyan rothad el az anyja teste, míg ő üvöltött, harcolt, vért sírt magából kikelve a szörny ellen, aki bebörtönözte. Megmutatta, hogyan árulta el a húgát, Natalyát, hogy hogyan vágta bele a tőrét egy sárkány mellkasába, aki kétségbeesetten próbálta megmenteni a lányát. Ivory elsápadt, de nem próbált visszahúzódni előle. Természetesen éber volt, azonnal észrevette, ahogy feléje nyúlt az elméjével, de szívta magába az emlékeit, olvasta az életét. Belétáplálta a sok száz, Xavierrel töltött év minden kínzását és gyilkosságát. Xavier újra és újra használta a testét, szörnyűséges tetteket követett el, szaporításra használt pszichés képességű nőket, lassan egyre jobban eluralkodva fölötte, később pedig már akarattalan bábként használva őt gonosz üzelmeihez. Hátra kellett volna hőkölnie tőle, a mellkasába kellett volna csapnia az öklét, azonnal ki kellett volna onnan tépnie a szívét, de mozdulatlan maradt, végignézett mindent, nem félt, csendes maradt, semmit sem adott át a saját gondolataiból. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy befelé sír, gyötrelmet és sajnálatot érez aziránt az arrogáns fiatalember iránt, aki úgy gondolta, hogy egyedül is képes legyőzni az ellenséget, aki elől nagyobb harcosok és bölcsebb elmék is kitértek, mint amilyen ő volt. Rájött, hogy a feje a lány ölben fekszik, az ő keze simogatja a haját, miközben vérkönnyei végigszáguldottak a combján. – Látod már, mi vagyok én? – kérdezte. Egy könyörgés volt ez. Az utóbbi húsz évet azzal töltötte, hogy megtervezte, hogy megszökik, és aztán engedi a napnak, hogy megtisztítsa a lelkét, hogy esélye legyen legalább a túlvilágra. És most itt volt ő, az egyetlen nő, aki képes volt megállítani, és aki megtagadta, hogy hagyja elmenni. Ha meglett volna hozzá az ereje, harccal nyitott volna magának utat kifelé, de nem kockáztathatta meg, hogy a lánynak baja essen, és megtépázott elméjével, legyengült testével kételkedett benne, hogy jelentősebb harc nélkül elérhetné a felszínt. – Többet látok, mint amennyit te gondolsz, hogy látok. Megfeledkeztél róla Razvan, hogy én saját tapasztalatokkal is rendelkezem Xavierrel kapcsolatban. – Az ujjai a haját simogatták, majd elkezdtek apró köröket rajzolni a halántékára. – És arról is megfeledkeztél, hogy sokkal, de sokkal többet tudok Xavier varázslatairól, mint hinnéd. Egyáltalán nem tetszett neki a lány hangjában az az eltöprengő hangszín, de a kezei varázslatosak voltak, a testi fájdalommal együtt lelkének kínjait is sarokba szorították. – Nem győzheted le őt. Hidd el nekem, én évszázadokig próbáltam, és mindig elbuktam. El kellett volna húzódnia Ivorytól, de rájött, hogy képtelen rá. A kezei által előidézett varázslat minden ízében az övé volt. Mikor volt egyáltalán, hogy valaki szelíden, gyengéden érintette meg? – Ahogy én is – felelte. – Ismertem Rhiannont és az életpárját. És amikor rám vetett egy visszatartó varázst, és bevitt mélyen a fák közé, elmondta nekem a tervét, hogy megöli az életpárját, őt pedig rákényszeríti, hogy szaporodjon vele. Már mindent előkészített. Természetesen tudtam, hogy a Kárpátiak le fogják győzni. Mi túl erősek vagyunk neki.

Tartott egy kis szünetet. A hangja szinte énekelt, egyre jobbal elhalkult, bársonyossá vált. Érezte, hogyan csusszannak belé azok a puha hangok, hogyan cirógatják fájdalmas emlékeit, hogyan szorítja őket vissza gyengéden. Ivoryban minden olyan puhának, simának, annyira békésnek tűnt. – Senki sem győzheti le Xaviert. Közelebb hajolt hozzá és a fülébe suttogott. – Mert segítsége van. Mindig segítsége van. Minden emlékben, amit mutattál, azt láttam, hogy olyan varázslatokat használ, amiket egytől egyik kisebb mágusok találtak ki. Amikor engem elragadott, aztán pedig elragadta Rhiannon életpárját, és megölte őt, a gyilkosságot ténylegesen nem Xavier követte el, bár hallottam, hogy ez a hír terjedt el. De Draven volt az, Vlad herceg elsőszülött fia. Elárulta a népünket Xaviernek. Már holtan adta Xavier kezére Rhiannon életpárját. Razvan megpróbált megmozdulni, de végtagjai ólomsúlyúnak bizonyultak. Érezte, hogy az elméje lassan sodródik, ahogy a lány ajtókat épített a fejében, aztán lassan, finoman tolni kezdte azokat, majd rácsukta a fájdalmakra és a bűntudatra, csapdába ejtve egy olyan helyen, ahonnan nem tudták elérni őt. Egyenként, emlékenként lassan eltorlaszolta vereségeit, bűneit, míg az elméje ekkora távolságból már képes volt elfogadni a kudarc évszázadait, a kínzásokat és az önutálatot. A hangja volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha hallott, rákoncentrált a puha, édes dallamra, ami úgy tűnt messzire elviszi létezésének kopár brutalitásából valahová máshová. – Emlékszem Dravenre. Nagyon halványan. Egy olyan gyilkos és áruló, aki információért cserébe fiatal mágusnőket követelt Xaviertől. Aztán egy napon eltűnt, és Xavier undorító átkokat okádott Gregori Daratrazanoffra. Feltételezem, hogy Gregori végül megtudta az árulást, és igazságot szolgáltatott. – Megpróbálta kinyitni a szemeit, hogy vessen egy pillantást a lányra, de a szemhájai túl nehezek voltak, és a világért sem zavarta volna meg ujjai enyhítő sétáját. – De miért ölte volna meg Draven, Rhiannon életpárját? Kissé elakadt a hangja, ahogy kimondta nagyanyja nevét. Az apja emlékeiből ismerte, egy halk szavú, szelíd nő volt, akiből Xavier táplálkozott, míg a gyerekei elég idősek nem lettek hozzá, hogy átvegyék a helyét. – Dravent én érdekeltem. Nem voltam a valódi életpárja, mégis engem akart. Benne is az a betegség munkált, amibe néhány hímünk beleesik, de ő azt hitte, hogy mert egy napon majd ő lesz a herceg, bármelyik nőt megkaphatja, akit csak akar. A fivéreim visszautasították, amikor elmondtam nekik, hogy tudom, hogy nem a valódi életpárom. Aztán, amikor a bátyáim elmentek egy csatába, Vlad herceg, Xavier iskolájába küldött engem, gondolom azért, hogy távol tartson Draventől. – Tehát Draven, Rhiannon életpárjának a holttestével vett meg téged Xaviertől. Razvan egyszerűen kijelentette ezt. Az agya békésnek tűnt, sodródott cirógató ujjak alatt, a lágy hang dallamán. Egy kicsit sem számított, hogy a téma, amit kitárgyaltak mennyire iszonyatos volt, az elméje képes volt feldolgozni félelem és bűntudat nélkül, és az érzelmek sem áradtak már belé olyan fékezhetetlenül, a lány hangja megszelídítette őket. Most az elméje egyszerűen csak elfogadott, és pillanatnyi nyugalomra talált. Azt akarta, hogy ez soha ne érjen véget. Úgy képzelte, hogy ez a pillanat nagyon közel lehet a mennyországhoz, egy kikötő, ahol semmi rossz sem történhet, még ha csak rövid ideig tart is. – Igen, csak Draven nem számolt azzal a ténnyel, hogy én tíz erős harcossal töltöttem az életem, akik megtanítottak, hogyan kell harcolni a csatában. A saját öt bátyám és a De La Cruz fivérek. Ivory a haját dörzsölgette az ujjai között, aztán nagyon lassan elmozdította, elfordította, hogy az arca felfelé nézzen, őfelé.

Razvan szemhéjai megrebbentek. Résnyire nyitotta őket, és felnézett a lányra. A lélegzete a torkán akadt, és csak bámulta a nőt maga fölött. Az arca még mindig olyan volt, mint egy angyalé, a bőre hibátlan és tiszta, de most látta a hegeket, szörnyű sebek nyomait, amik egészen a torkánál kezdődtek, és végigfutottak a testén, mintha szögesdrót tartaná össze. – Ő tette ezt veled? – lehelte sokkosan a szavakat, jól tudva, hogy a Kárpátiakon nem maradnak hegek, a lány testét mégis befedték ezek a durva vonalak, elcsúfították a bőrét, mintha darabokból varrták volna össze véletlenszerűen. – Dravennek nem tetszett, hogy egy nő legyőzte őt, aki-hamarosan-herceg-lesz, ha a tervei Xavierrel sikerrel járnak. Nem tudott ellenállni annak, hogy elhencegjen vele nekem, hogy ő fogja megölni a saját apját, mert eszébe sem jutott, hogy talán tudok harcolni, és legyőzhetem őt csatában. Annyira dühös volt. – A hangja egyre távolibbnak tűnt, egy messziről szóló, meleg, békés dalnak, annak ellenére, hogy milyen dermesztő mesét mondott. Azon kapta magát, hogy hiába próbálja, képtelen átélni szavai horrorját, Draven Dubrinsky árulásának mértékét, aki nem csak a népét árusította ki, hanem a saját apját is. Xavier maga az ördög volt, egy páratlan szörnyeteg, és Draven mégis szándékosan szövetséget keresett vele. – Négy vámpír ütött rajtam, amikor úton voltam hazafelé a népemhez – folytatta Ivory, és finoman ringatni kezdte a fejét, mintha csak bölcsőben lenne. A teste melegnek, puhának, odaadónak tűnt. Erdő illata volt, mint a mély, zöld, titkos vadonoknak. Volt benne egy kis hó, távoli, lenyűgöző jéghercegnő, aki még senkinek sem engedett, senkinek sem adta meg magát. Ez egy fantázia volt. A férfi rég megfeledkezett a fantáziáról, és ezen önfejű gondolatai egyáltalán nem voltak megfelelőek az alkalomhoz, amikor a lány egy ilyen traumatikus élményt elevenít fel épp az életéből. Minden olyan álomszerűnek tűnt, pedig ő már régóta nem álmodott, amióta megtudta, hogy Xavier információkat erőszakolt ki a húgából, amikor ő álmodott. Ráadásul leállítani sem volt képes, hogy megmenthesse Natalyát a bánattól. Tudta, hogy megtámadta Xavier, de négy vámpír? Négy? Küzdeni kezdett, hogy felkeljen és megpróbáljon a húga segítségére sietni. Az éneklő hang lecsillapította. – Nem Natalyát, Dragonseeker, a vámpírok engem támadtak meg. Xavier a legborzalmasabb halált akarta a számomra, amit csak ki tudott találni. Az volt a dolguk, hogy levágják a fejem, majd darabokra szabdaljanak és szétszórjanak a mezőn, hogy aztán majd a farkasok felfaljanak. El kellett volna égetniük a szívem. Nem akartam meghalni, addig nem, amíg nem látom eltűnni erről a világról Dravent és Xaviert. Volt egy pillanat, amikor a lány által átélt horror és kín megjelent az elméjében, és így az övében is, aztán még mielőtt feldolgozhatta, magába fogadhatta volna, amit nekiadott, eltűnt, felváltották cirógató ujjai, amik enyhítő érintéssel simogatták a halántékait, és fölötte suttogó, csábító hangja. „Olyan nagyon éhes vagy, Dragonseeker. Túlságosan sokáig éheztettek, tartottak valódi erő nélkül. Az életet kínálom neked. Erőt. Egy esélyt, hogy csatlakozz hozzám, hogy legyőzzük magát az ördögöt. Csak el kell fogadnod, amit szabad akaratomból adok. Amikor már teljes erődnél leszel, és úgy döntesz, hogy elsétálsz, ki foglak vinni innen, szabad leszel, járhatod a saját utadat.” A tőle való elszakadás gondolata fájdalmat okozott Razvannak valahol szétszaggatott lelke mélyén. Ő volt az életpárja, ha egyszer megtalálta, nem lesz olyan egyszerű otthagynia, de mégis tudta, nagyon komor és mindent felülbíráló oka volt annak, hogy nem mondta ki a szavakat, amik összekötötték volna őket. Finoman dörzsölgette a szemöldökei közti ráncokat. „Lelj békére. Itt biztonságban vagy.”

Megrázta a fejét, bár nagyon nehéz volt megmozdulnia. Bárminél jobban akarta azoknak a varázsujjaknak az érintését, a teste melegét, miután annyi évszázadon keresztül fázott. Annyira kevés vérrel létezett a jégbarlangban, ami épp csak az életben maradáshoz volt elég, miután Xavier elhatározta, hogy erőtlenül tartja őt, hogy már egészen elfelejtette a meleget és a jóságot is. Nem akarta megsemmisíteni az illúziót, hogy valakit érdekel, hogy valaki segítséget nyújt neki hátsó szándék nélkül. Ez természetesen nem volt valódi, megtanulta a fájdalmas leckét a századok alatt. Senkiben sem bízhatott meg, legkevésbé pedig magában, de ez az illúzió képes volt fenntartani őt, amikor éhező teste és meggyötört elméje már működésképtelenné váltak. Ivory közelebb hajolt. A melle súrolta az arcát, amitől a teste furcsán összeszorult. „Hallgasd a szívverésemet. Illeszd hozzá a tiéd.” Hallotta stabil szívdobbanásait, amik mint egy határozott jelzőfény, mutatták neki az utat, hogy hazataláljon. Ivory nézte lepusztított arcát, és a szíve fájdalmasan összeszorult. Nem érzett sajnálatot senki iránt évszázadok óta. Gondosan ügyelt rá, hogy elkerülje az érzések csapdáit és kelepcéit. Imádott testvérei elárulták őt. A saját családja. Soha nem fogja elfelejteni, hogy hogyan kereste fel őket, alighogy előkúszott a földből, a húsa még alig gyógyult be, megküzdött minden egyes méterrel a hazafelé vezető úton, hogy aztán felfedezhesse, hogy az elmúlt évszázadok alatt fivérei csatlakoztak azoknak a soraihoz, akik apró darabokra vagdosták őt és hátrahagyták a farkasoknak. Miután meghallgatta Razvan vallomását húga, nagynénjei és a gyermeke elárulásáról, először arra gondolt, hogy hozzásegíti, hogy megtalálja a hajnalt, még ha ez azt jelentené is, hogy önmagát is elítéli. De ha egyszer ott volt a fejében, többet is megtudott, mint amit a férfi elmondott, látta az évszázadok küzdelmeit, a harcot, hogy megvédjen mindenkit maga körül egy szörnytől. És ellenállt éhezésnek, olyan kínzásoknak, amiket el sem tudott volna képzelni. Bizonyos szempontból megrémítette az eltökéltsége, ha arra gondolt, milyen lenne akkor, ha teljes erejénél lenne. Soha, egyetlen pillanatig sem volt teljes erejénél, míg Xavier a fogságában tartotta. Fiatal volt még, amikor a mágus elfogta, de már akkor is, fiúként is a húgát védte. Nem tekintette magát jó Varázslónak, a húga sokkal erőteljesebb mágus volt, Kárpáti volt leginkább, de legfőképpen hím, erős védelmező ösztönnel, és rendíthetetlenül harcolt is, teljesen függetlenül attól, mennyire volt gyenge. „Hallgasd, hogyan száguld a vér a vénáimban. Mint az árapály, mint a fák nedve, az élet nektárja, ami érted folyik. Érzed az illatát? Érzed, hogyan kiált a tested az életért?” Hasított egy sebet a mellén, az ott lévő sebhelyek közé egy újat, de ezen kibuggyant az élénkvörös vér. Ismét elmozdította finoman a fejét, és rányomta a száját. Eltelt egy szívverésnyi idő. Kettő. Razvanban minden megdermedt. „Veri olen elid. (A vér az élet.) Saasz hän ku andam szabadon (Vedd, amit szabad akaratomból felajánlok neked.)” Minden csepp kényszert belepréselt ebbe a halk kérlelésbe, amivel csak rendelkezett. Érezte, hogy a férfi megmoccan. A nyelve megnyalta a nyílt sebet, és Ivory méhe összeszorult. Aztán fogak süllyedtek mélyre benne, metsző, égető fájdalom hasított belé, hogy szinte azonnal elsöpörje a feltörő öröm. Tovább simogatta a haját, és közben kántálni kezdte a kisebb Kárpáti gyógyító éneket. A hangja lágyan, dallamosan emelkedett, kitöltve a kamrát a dal bőkezű ajándékával. – Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly.(Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül) Ot élidamet andam szabadon élidadért. (Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.) O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. (A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.) O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. (A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.) Pajńak o susu

hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. (Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.) Vii, o verim soŋe o vend andam. (Végül véremet adom a véredért.) Végül Ivory fáradtan lehunyta a szemét. Nem mert több vért adni neki, mint amennyi okvetlenül szükséges volt. Egyetlen gyógyító ülés és egy táplálás úgysem lesz elég. Egy hét, egy hónap… az idő keveset számított, meggyógyítaná őt. Most meg tett mindent, amit meg lehetett tenni. „Keresd a békét Dragonseeker.” A szája elé tolta a kezét, és halkan suttogott neki, hogy álljon meg, majd ágya mély, gazdag talajába helyezte a testét. Aztán hívta a falkát, hogy foglalják el a helyüket életpárja körül, ha magáénak követelte őt, ha nem, ellátta a szobát a legerősebb védelmekkel, amiket csak ismert, majd ő maga is hozzásimult, aztán hagyta a dús földnek, hogy elnyelje őket.

3. fejezet Razvan keresése az elmúlt három hét folyamán felerősödött. Ivory ott guggolt egy hófödte lejtőn, és csak annyira emelkedett fel, hogy szemügyre vehesse maga alatt az erdőt. Nem látott ugyan semmit, de a szél eléggé erős volt ahhoz, hogy elhozza neki a vér és a halál szagát. Az illattal együtt, egy gyermek halk zokogásának hangja is érkezett. Gondosan az odújától távol táplálkozott, de utazásai még így is a Kárpátiak világához vitték közelebb, ahol Mikhail Dubrinsky, a nép hercege és legendás testőre, Gregori Daratrazanoff kialakították otthonaikat. Úgy tűnt, az utóbbi időben feltűnően sok Kárpáti volt a környéken. Ez annyit jelentett, hogy amikor elegendő táplálékra volt szüksége, hogy ellássa a falkáját, már nem csak a vámpírokat, hanem a vadászokat is el kellett kerülnie. Tudta, hogy a vámpírok és Xavier kutatnak Razvan után. Átvizsgálták azt a kunyhót is, ahol táplálkozott abból a férfiból, de szerencsére az ember addigra rég eltűnt onnan. A vámpír bűze, viszont hátra maradt a kunyhóban, de az élőholtak képtelen voltak követni őt. Megtalálták azt a helyet is, ahol Razvan a földre zuhant. Lábnyomok járták körbe a területet, és a vámpírok mocskos bűze még napokig áradt annak a helynek a közeléből, mielőtt elmentek. Megbizonyosodott róla, hogy sem ő, sem pedig a falkája nem tette le a lábát a földre az odúja közelében. Arra kényszerült, hogy a legközelebbi falut látogassa meg, hogy gazdag, friss vért vigyen Razvannak, akit szinte alig ébresztett fel, de minden éjjel gyógyította, és eltorlaszolta az elméjében az ártó képeket, a kínzó, kísértő emlékeket. Ha teljes erejénél lesz, meggyógyul, és még akkor is úgy dönt, hogy elébe megy a hajnalnak, megfogadta magának, hogy másodjára nem fogja megakadályozni benne. Tudta, hogy nagyon nehéz lesz elengednie, miután éjszakáról éjszakára a karjaiban tartotta, énekelte neki a gyógyító kántálást, míg a vére átözönlött belé. Mégis megteszi. Bűntudat sem kell, hogy terhelje emiatt a férfit, ő döntött úgy, szabad akaratából, hogy megmenti. Hogy maradjon és segítsen neki legyőzni Xaviert, az a férfi döntése kellett legyen. A gyereksírás visszaterelte a figyelmét maga alatt az erdőre. Miért nem válaszol egy felnőtt erre a vészjelzésre? Milyen szülő hagyna kinn egy gyereket a hó és a fagy veszélyeinek kitéve a fák között? Még a falusiak is védték magukat, fokhagymát és kereszteket akasztottak az ablakokra és az ajtókra, annyira hittek az éjjel járó élőholtak legendájában. Visszasüllyedt a sarkaira. Nem ismerte a gyerekeket. Még csak a karjában sem tartott egyet sem soha, hosszú élete alatt. Még csak arra sem emlékezett, hogy gyerek közelébe került volna, akkor sem, amikor még fiatal volt, azelőtt. Ha egy gyerek meglátná valódi formájában, különösen, ha az egy Kárpáti gyermek, aki hozzászokott a testi tökéletességhez, valószínűleg elfutna előle. Megérintette a nyakát. Ebben az alakjában, soha nem adta meg egyetlen vámpírnak sem azt az elégtételt, hogy láthassa sebhelyeit. Az élőholtak és Xavier elkövették ellene a legrosszabbat, ő mégis hibátlan, érintetlen, a barbárságuk által nem bemocskolt maradt a számukra. Ez, ha mást nem is, egy pszichológiai lökést mindenképpen adott neki, amikor megdöbbentette őket tökéletes megjelenésével. A gyerekhang újabb sikolyára Ivory összerezzent. Legalább azt ellenőriznie kellett, hogy a kicsi nem sérült-e meg, de ez egyben azt is jelentette volna, hogy felfedi magát csakúgy a vámpírok, mint a vadászok előtt, akik egészen biztosan ott voltak a közelben. Vett egy mély lélegzetet, és megrázta a vállát, hagyta, hogy a falka tetoválásként olvadjon bele a bőrébe.

Figyelhetik a hátát, és nála sokkal több információt kaphatnak a széltől. Hat pár intelligens szem és orr gyűjtött össze minden apró részletet körülötte, nagyobb biztonságban érezte így magát. „Na, csináljuk. És amikor megtaláljuk a gyermeket, lehetőleg ne ijesszük meg. Visszavisszük az anyjához, és kész.” A falka nem tűnt annyira lelkesnek, mint ő. Jó ideje nem hagyta már, hogy szabadon fussanak, hiszen jól tudta, hogy a vámpírok gyakran keresik fel a farkascsordákat, remélve, hogy a nyomaik elvezethetik őket az odújához. „Hamarosan.” – biztosította őket. Párává omlott, és alacsonyan kezdett áramlani a föld fölött, lehetőséget adva rá a farkasoknak, hogy kielemezhessenek minden illatot. „Tisztátalan. Ember. Kárpáti. Vér. Sétáló holt.” Ivory gyorsan dolgozta fel az információkat és az irányokat, amivel a farkasok ellátták. A tisztátalan szó a vámpír farkas megfelelője volt. A sétáló holtak, azok a pszichés képességekkel nem rendelkező emberek voltak, akiknek vámpírvért adtak és hallhatatlanságot ígértek. Az élőholtak gyakran használták őket arra, hogy nappal támadjanak. Majdnem ugyanolyan mocskosak voltak, mint maguk a vámpírok. Gyorsabban kezdett siklani, hirtelen aggódni kezdett a gyerekért. Egy pillanatra egy férfit pillantott meg maga alatt futni a hóban, de aztán eltűnt a fák között. A gyerek apja lenne? Ha igen, egy kicsit elkésett. Meglátott egy sötét, vállig érő hajú fiúcskát, aki egy olyan csapdával küzdött, mint amilyenekkel a farkasokat is fogságba ejtették. A szíve kihűlt. Egy újabb csapda. Nem volt olyan bolond, hogy azt higgye, a kisfiú csak úgy magától sétált bele. A férfi erőszakkal vitte el valahonnan, ezt elárulta a vér és a halál szaga, és kikötötte, mint egy áldozati kecskét, a vékony huzalok belevágtak a csuklóiba és a bokájába. A nyaka körül is volt egy. Sírt, de nem harcolt, hogy még rosszabb legyen, tovább mélyítse a már így is a bőrébe vájó drótok okozta sebeket. Nem hitte, hogy neki helyezték ki ezt a csalétket, sokkal valószínűbbnek tűnt, hogy Razvan a célpont. A férfinak volt egy gyereke, és eladta a lelkét, vagy legalábbis egy részét, hogy megmenthesse. Xavier tudta, hogy mindent kockára tenne, hogy megmenthessen egy gyermeket. Így hát neki is nagy esélye volt a harcra, mégsem volt képes magára hagyni a kisfiút. A vámpírok egy éhező, beteg, megkínzott Razvanra számítanak, nem pedig a Gyilkosra, minden élőholt ostorára. Közel testesült meg a fiúhoz, és megfigyelte, hogy még csak össze sem rezzent, nem sikoltott fel rémülten, ez pedig azt jelentette, hogy látott már Kárpátit, és hagyták, hogy meg is tartsa az emlékeit. – Ez egy csapda – tátogta hangtalanul. Megbámulta rajta a vicsorgó fogú, élethű szemű farkas tetoválásokat, ahogy lehajolt, hogy óvatosan a földre helyezze szerszámíját és előhúzzon egy drótvágót. Ivory bólintott, hogy megértette. – Folytasd a sírást – sziszegte oda neki, míg kiszabadította a bal csuklóját. Nagyon bátor dolog volt tőle, hogy megpróbálta figyelmeztetni, amikor nyilvánvalóan halálra lehetett rémülve. A fiú nem tévesztett ütemet, tovább folytatta a hangos, egyenletes sírást, míg átvágta, és óvatosan eltávolította a nyakáról a drótot. Az ujjhegyeivel végigsimított a seben, amikor körben a nyakán vágott a drót. Aztán odasiklottak a saját nyakára, és egy pillanatra megremegtek, ahogy eszébe jutott a penge éles harapása.

A vékony arcú, hatalmas, értelmes szemű fiú nem lehetett több nyolc vagy kilenc évesnél. Alaposan szemügyre vette őt közelről, amikor átnyúlt fölötte, hogy a másik kezét is kiszabadítsa. „Mögötted.” Az alfa küldött neki figyelmeztetést, és érezte, hogyan készül fel a falka a támadásra. Raja feküdt a nyaka körül, szemei egyenesen a háta mögé láttak. Nagyon óvatosan oldalra fordította a fejét, a mozdulatra a fiú felzihált. Ivory a kezébe nyomta a drótvágót, csalogatóan széttárta a karjait, közben pedig behajlította a térdét, míg lassan leguggolt, hogy aztán a jobb keze lassan lefelé ereszkedve az íjpuskáért nyúljon. A gyerek szemei hatalmasra nyíltak a rémülettől, amikor a vállai felett meglátta a hatalmas termetű férfit, aki egy fejszével a kezében jött feléjük. A favágó arca üres volt, csoszogott, szemei furcsa, vörös fényben izzottak. Felemelte a baltát Ivory feje fölé, Aki még mindig guggolt. A fiú szája nagyra nyílt, hogy figyelmeztethesse a lányt, de nem jött ki hang a torkán. Ivory most is megérezte azt az aprócska fájdalmat, amit mindig, amikor a falkája elvált tőle, hogy mint vad farkasok ugorjanak elő, teljesen némán, a támadásra koncentrálva, csak az elméjükön keresztül kommunikálva. Ujjai bezárultak az íjpuska körül, megragadta és közben rákacsintott a fiúcskára, hogy megnyugtassa őt, mielőtt elgurult előle, hogy aztán féltérdre emelkedve ráfogja fegyverét a baltás férfira. A kisfiú tátott szájjal bámulta a hat ezüstszínű farkast, jobban megdöbbent attól, hogy őket meglátta, mint léleknélküli támadójuktól. A farkasok hátrafelé űzték-tépték a zombit, belekapaszkodtak a karjaiba, az alfa pedig a torkának ugrott, míg újabb kettő a lábait ragadta meg. A vámpírok bábjai rendkívül erősek voltak, mestereik egyetlen feladatra programozták be őket, és nagyon kevés dolog volt képes megállítani őket, ha már közel jártak a célhoz. A farkasok, amik marcangolták, nem jelentettek többet a számára, mint ezüstbundák örvénylő forgatagát a földön. Ivory megérezte a hatalom felerősödésének ropogását a levegőben, gyorsan a fiú mellé gurult. – Siess! Nagyon kellemetlen társaságunk ígérkezik. Ott tartotta a testét a gyerek, a vicsorgó, vonagló zombi és bármi között, ami még jönni szándékozott. Egy férfi tört ki a fák közül, és lélekszakadva rohanni kezdett feléjük. – Travis! Trav! Jól vagy? Amikor felfogta a hullarabló, a farkasok és a nő látványát is, aki a szívére célzott a nagyon is halálosnak tűnő íjpuskájával, olyan gyorsan állt meg, hogy csak csúszva tudta lefékezni magát. – Gary! Ez Gary – kiáltott fel ujjongva a kisfiú, hangjából megkönnyebbülés hallatszott. – Tartsd távol magad a farkasoktól – intette óvatosságra Ivory. A gyomra összeszorult. Most már két embert kellett védenie. Egyikük sem tűnt túl meglepettnek a zombitól, sem pedig az ő megjelenésétől, mintha egy női vadász, egy falkányi farkas és egy eszement támadó, mindennapos események lennének az életükben. Keveset tudott a Kárpáti politikáról, és nem is akart többet megtudni. Ő a Gyilkos volt. A közelben pedig vámpír volt. Az egyik nőstény felvinnyogott, és Ivory a szeme sarkából elkapta a mozdulatot, ahogyan a zombiba kapaszkodó egyik kisebb nőstény felemelkedik a levegőbe és elszáll. A test egészen a Gary nevű férfi lábáig repült. A nőstény felugrott és gyanakodva felnézett rá. – Éppen egy vámpír érkezésének útvonalában vagy – mutatott rá Ivory – Mozdulj vagy meghalsz. A férfi feje fölött felkavarodott a hóesés,és a köd, meglátta benne kirajzolódni egy vámpír borzalmas alakját.

Sugárzott belőle a hatalom, és Ivory szíve összeszorult kissé. Ez nem egy kisebb vámpír volt, eleget harcolt már ellenük ahhoz, hogy ezt felismerje. Gary előrevetődött a fiú irányába, hasra vágódott és kúszva tette meg az út hátralevő részét. Travis leült a hóra és azon ügyködött, hogy elvághassa a drótokat a bokáján. A vámpír, ami az imént lecsapott a farkasokra, felemelte a kezét, hogy lehívja egy villám cikkcakkos, vakító fényű ostorát, és ráirányítsa azt a falkájára, nem törődve vele, hogy a szörny, akit létrehozott, szintén a támadás hatósugarában van. A saját villámával hárította a csapást, elvezette a sistergő, pattogó energiát a vonagló testektől. Egy fa robbant fel a farkasok mögött, tűhegyes szilánkok éppúgy zúdultak a zombira és a falkára, mint hatalmas darabok. A farkasok hátraugrottak és járkálni kezdtek a hullarabló körül, ügyet sem vetve a vámpírra, azt meghagyták Ivorynak. Gray odagurult a kisfiú mellé és rávetette magát, hogy a saját testével védelmezze, amikor Ivory kilőtte egyik aprócska kis nyilát a vámpír mellkasába. Épp a szíve alatt találta el, mire felordított, és méltóztatott végre tudomást venni róla. Ivory lélegzete elakadt a torkán. Egy aprócska hang szökött el belőle. Elkábult, az elméje botladozni kezdett, egyetlen értelmes gondolat sem volt képes megszületni benne. Gary vetett rá egy éles pillantást, majd a teremtményre is, ami lassan leereszkedett a földre. Egy egykor valószínűleg jóképű férfi karikatúrája volt. Jó testfelépítése, széles vállai voltak, egykor hosszú, sűrű, fekete haja lehetett, de most a vámpír nyilvánvalóan nem vette a fáradságot, hogy elrejtse gonosz megjelenését. A bőre rászorult koponyájára, a fogai hegyesek és élesek voltak. Nemcsak, hogy erősnek tűnt, a hatalom szinte áradt belőle, ott lebegett körülötte a levegőben. Szemei megállapodtak a női vadászon, és csaknem olyan megdöbbentnek tűnt, mint az. – Sergey – suttogta Ivory. A vámpír szemlátomást összerezzent édes, tiszta hangjától. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt, majd vonásai finoman megváltoztak. Hegyes, foltos fogai szempillantás alatt egyenletesen hófehér fogsorrá váltak. Az arca kitelt, a szemei elsötétültek. A zombi megmozdult, és a vámpír csak pöccintett egyet az irányába, hogy megfagyassza ott, ahol volt. Még a farkasok sem moccantak, szoborként bámulták a nőt és a vámpírt, akik egymással szemben álltak. – Ivory? – csikordult fülbántóan a vámpír hangja. Gyorsan megköszörülte a torkát. – Ivory? – ismételte meg, immár telt, szép hangon. Gyengéden. Szeretőn. A keze ráfonódott a mellkasába fúródott nyílvessző rövid szárára, aminek a tövétől fekete vér csordogált végig a felsőtestén. – Életben vagy. A keze megremegett, és vett egy lélegzetet. Majd még egyet. Benntartotta, majd egy hangos zihálással engedte ki, mintha a levegőért harcolna. Tekintetét a testébe fúródott nyílra szegezte, a vér lassan csöpögött le az ingére a bemeneti sebből. – Igen – suttogta a lány. – Életben vagyok és a lelkem is ép. Hogy lehet az drága testvérem, hogy te viszont beálltál azoknak a gonoszoknak a soraiba, akik tönkretették a húgodat? Minden egyes szó fájdalmasan megrántotta a szívét, összeszorította a torkát, azzal fenyegette, hogy megfojtja a nyers gyász és az árulás szörnyű érzése. Könnyek gyűltek a torkába. Kételkedett benne, hogy akár csak egyetlen szót is képes lenne még kimondani anélkül, hogy zokogásban törne ki. Nem vette le a tekintetét a vámpírról, bár sokkal nehezebb volt ellenségként tekintenie rá most, hogy az alakja a régi kedves, ismerős volt. Arra vágyott, hogy a karjai közé vethesse magát, odahajthassa a mellkasára a fejét, és megsirathassa elveszett múltját. Kereste a legjobb módot arra, hogyan figyelmeztethetné az embereket.

„Fogd a fiút és fussatok. A lehető legmesszebb ettől a helytől. Nem vagyok benne biztos, hogy megnyerem ezt a csatát.” Sergey. A harcos géniusz. Kevesen értek fel vele. Ráadásul már évszázadok óta vív csatákat a legjobb Kárpáti vadászok ellen, hogy a tapasztalatbővítésképpen megölt vámpírokról már szó se essen. Megpróbálta nem látni a ravasz, alattomos intelligenciát, ami besurrant a pillantásába. Nem akarta elhinni első benyomását róla. Elkerülte a fivéreit, mihelyt megerősítést nyertek az elsuttogott pletykák. Gary átfogta Travis felsőtestét, és elkezdett vele lassan a fák felé hátrálni. A vámpír feje feléjük fordult, és egy pillanatra halvány vörös gyűrű izzott fel sötét szemeiben, akárcsak egy vadállatéban. – Ne őket nézd Sergey! – csattant fel Ivory – Vagy inkább hän ku vie elidet, vámpír, élet tolvaj néven kellene, hogy nevezzelek. A tekintete, ami visszaugrott rá, szomorúnak tűnt. – Te a szeretett kishúgom vagy… – Ne hívj szeretettnek, amikor elárultál. Egy csapatban vagy azokkal, akik ellopták az életem. – Már bíróság elé álltak. – Valóban? – Ott állt magasan, egyenes derékkal, kékesfekete haját megvilágította a Hold. – Nem tudsz hazudni nekem Sergey. Lehet, hogy mások talán hinnének neked, de én már sok évszázada vadászok vámpírra és tudom, hogy kik azok, akik elvittek engem apánk rétjére, apró darabokra vágták a testemet, és aztán otthagyták a farkasoknak. Azt is tudom, hogy élnek, ne találj ki jól hangzó hazugságokat a számomra. – Tényleg azt csinálták, Gary? A fiú hangos suttogása rémültnek tűnt. Elkapta a férfi pillantását, aki magához húzta a gyermeket és megpróbálta elcsendesíteni. Ahányszor léptek egyet hátra, a zombi lépett egyet előre, mintha csak a halál hátborzongató táncát járnák. Ahányszor pedig a hullarabló megmozdult, a farkasok, akik körülvették, felé fordították a fejüket és kivillantották a fogaikat. – Menj innen Sergey – mondta Ivory –, és vidd magaddal a kulydat is. – Mi az a kuly? – kérdezte Travis. A fiú irányába fordította a fejét, de pillantása a vámpíron maradt. – Egy olyan féreg, ami a belekben él, egy démon, ami lelkeket fal fel és birtokolja őket. Szóval az a lényeg, hogy Sergey uralja ennek a féregnek a lelkét – intett az állával a zombi felé. – Fegyverre lenne szükségem – sziszegte a lány felé Gary. Ivory felsóhajtott. Milyen elmebeteg futna bele abba, hogy fegyver nélkül vesz üldözőbe egy hullarablót, aki elrabolt egy gyereket? De legalább egyikük sem volt hisztérikus, ami nagy segítséget jelentett neki a koncentrációban, aminek minden egyes cseppjére szüksége is volt. És teljesen fölöslegesen suttogtak, a vámpíroknak, pláne a mestervámpíroknak kiváló hallásuk volt. – Megfeledkezel a jó modorról Ivory – mondta szemrehányóan Sergey, a szemei, ha lehet még szomorúbbak lettek, mint eddig. Kihúzta a nyilat a testéből, és végignézte, hogyan esik szét a tenyerében, majd végül a fém maradékát leejtette a hóra. – Ez a nyíl majdnem átszúrta a szívemet. Ivory alaposan megnézte, hova hullottak a darabok. – Ha egyáltalán lenne még szíved, elvitted volna az igazságszolgáltatást azoknak, akik megszentségtelenítették a testemet. De ehelyett, egy gyereket kínoztatsz a szánalmas báboddal. Fogd a szolgád és menj innen Sergey. Nem akarsz harcolni velem.

Felnevetett, a gonosz hang úgy tűnt, mintha egészen megtöltené a teret körülöttük. A fák beleremegtek, lerázták magukról a havat, jégkristályok porzottak a levegőben. A vámpír felemelte a fejét és súlyosan felköhögött. A jeges pelyhek hirtelen megkeményedtek, alakot változtattak és feléjük zúdultak, mire Ivory felemelte a kezét, és a hó párává olvadt, egy erős széllökés pedig visszacsapta Sergey arcába. A vámpír ismét köhögni kezdett, krákogott és fulladozott, odaemelte az egyik kezét a szájához. A tenyere egy pár pillanatig meg tudta akadályozni a szivárgást, aztán karmazsinvörös cseppek hullottak le elébe a földre. Ismét köhögött, még több vér tört fel belőle. A keze fölött a szemei vörösen felizzottak, hallották, ahogy a gyermek fojtottan felkiált. „Fordítsd az arcát a mellkasod felé,” – utasította Garyt. – „A hóra tette le az élősködőit, halálosak is lehetnek. Ne hagyd, hogy a fiú belélegezze.” Sergey még egy utolsót köpött a hóra, apró, tekergőző férgekkel foltozta össze az érintetlen fehérséget. – Kezdem elveszteni a türelmemet, Ivory. Velem kell jönnöd. Érezte, hogy a teste reagál az édes hangba rejtett kényszerre. Ujjai szorosabbra fonódtak az íjpuskán. – Azt hiszed, hogy még mindig ugyanaz a fiatal lány vagyok, akit utoljára láttál? Nem reagálok a kényszerre. A vámpír széttárta a karjait. – Gyere ide hozzám húgocskám. Hozzánk tartozol. Harcolunk a herceg ellen, érted. Ha az apja nem lett volna gyáva beismerni, hogy felbukkant a vérvonalában a betegség, semmi rossz sem történt volna veled. Elküldött téged a testvéreid kívánsága ellenére, pedig tudta, hogy veszély fenyeget. Harcolnál a fiáért? Csatlakoznál annak a férfinak a testvéréhez, aki kirobbantott egy egész háborút? Közelebb manőverezett? Nem tudta volna megmondani. A teste kilengett, a körülötte örvénylő hótól nem tudta volna megmondani, hogy lecsent-e néhány centimétert a köztük lévő távolságból. Ahányszor csak a hullarabló megmozdult, a farkasok reagáltak, de figyelmük a bábra irányult, a mestert ráhagyták. A látása elhomályosodott kissé. Vagy talán az elméje. Amikor a vámpír beszélt, a hangja olyan képeket idézett fel, amiket erős paranccsal tartott a feledés mélyén, hogy megőrizhesse épelméjűségét. Most nem tudta távol tartani magától őket, felelevenedett benne az a pillanat, amikor minden elveszett, és Draven egy önelégült mosollyal az arcán átadta őt a vámpíroknak. Két kézzel megtartotta az arcát, és durván megcsókolta. Megszerezte magának az elégtételt, keményen beleharapott, majdnem letépte az ajkait. A férfi erősen megütötte, elég erősen ahhoz, hogy megszédüljön, pontosan úgy, mint most. „Nővérem!” Raja megharapta. „Nővérem! Nővérem!” – vette át a kiáltást a falka. Ayame az ég felé emelte a pofáját és felvonított, a hangja szinte belefúródott Ivory agyába. Pislogott. A vérfoltok már nem voltak a havon, vagy ha igen, már nem látta őket, mert az élőholt ismét közelebb siklott hozzá néhány centivel. Még mindig érezte a kezében az íjpuskát, lazán irányult fivére szívére. A kezei remegtek. Egyszer, vagy kétszer harcolt mestervámpírral az elmúlt években, és alig tudta megmenteni az életét. Tudta, hogy Sergeyt az egyik legjobb Kárpáti vadásznak tartották, aki valaha is átfordult. – Vissza! – utasította. – Nem akarod ezt csinálni. – A türelmem egyre fogy – csettintett Sergey – Ez a gyerek csak a kezdet. Hamarosan a többi is nálunk lesz, és aki nem lesz hajlandó csatlakozni hozzánk, az meghal. Amint a remény

eltűnik, már nem sok baj lesz azzal, hogy leszedjük a Kárpátiakat. Te hozzánk tartozol ebben az ügyben. Gyere ide a bátyádhoz és táplálkozz. Mindent felajánlok neked. Ivory észrevette, hogy az élőholt alig képes fenntartani a normál hangját, ami újabb jele volt annak, milyen messzire távolodott. Túl sok éve hagyta maga mögött megkopni a jobb napok emlékeit, és élt vámpírként. A lassú rothadás pedig magáénak követelte még az emlékét is a szeretetnek és annak, hogy mit jelent a család. Kezdett kifutni az időből, azt remélte, hogy képes elég sokáig feltartani, a Kárpáti vadászok megérzik ezt a sötét hatalmat ilyen közel a birodalmukhoz. És ha a fiú valóban a Kárpáti népesség tagja, hol vannak az őrzői? A szívem és a testem már rég meghaltak Sergey, és te most jóindulatúan a lelkem halálát kínálod fel. Én viszont úgy döntök, hogy továbbra is hűséges leszek a fivéreim tanításaihoz. – Tévedtünk, amikor a herceget követtük. Méltatlan volt a hatalomra. Hagyta, hogy a fia megsemmisítse azt, ami a legdrágább volt nekünk. – Ismét felé nyújtotta a karjait, az ujjaival csalogatta. – Maxim az árnyékok földjén lakik. Ahogyan Kirja is. Mindkettőt a gonosz Kárpáti vadászok pusztították el, a saját népünk árulói. Ruslannak és Vadimnak látnia kell téged szeretett sisar (húgom). A szíve összeszorult. A múlt vonzása erős volt. Egyszerre harcolt a kényszerrel, és az emlékekkel, megrázta a fejét, hogy elhárítsa a csalit. Nem változtatott testhelyzetén, jámborul nézett fel bátyjára. Az ujja meghúzta a ravaszt, és a puska ellőtte az aprócska nyilat. Aztán odadobta a fegyvert az emberi férfinak, és előrántotta az apró, bevonatos nyílhegyeket, és kemény mozdulattal útjukra engedte őket, hogy egyenes vonalban belefúródjanak a vámpír mellkasának teljes hosszába. A kétségbeesés vitte rá, hogy megtámadjon egy mestervámpírt, de nem várhatott tovább a támadására. „Menj! Fogd a fiút és fuss! A falkám feltartja a hullarablót, hogy kapjatok egy esélyt.” Remélte, hogy Gary megérti, milyen soványka egy lehetőség ez, és hogy nem kellene elpazarolnia. Az legfontosabbnak a gyereknek kellett lennie, főleg most, hogy Sergey beismerte, hogy azt tervezték, hogy megölik vagy átfordítják a fiút. Nem pillantott oda, hogy ellenőrizze, Gary engedelmeskedik-e, teljes figyelmét Sergeynek szentelte. A nyílhegyek visszatartották attól, hogy alakot válthasson, de nem is tűnt úgy, mint aki alakváltásra készül. Azzal az apró, önelégült félmosollyal az arcán várt rá. A zombi megrándult és nehézkesen előrelódult. A farkasok ráugrottak, megpróbálták ledönteni a testükkel, halott húsát tépdesték. Gary felkapta Travist, mint egy rögbi labdát, jóformán begyűrte a hóna alá, másik kezében az íjpuskát szorongatta, és rohanni kezdett a fák menedékébe, útba ejtve a bokrok szövevényét is, hogy nehezebb célpontot mutasson. Villám, villám után csapott le az égből a vámpír megpróbálta megállítani, vagy legalább lelassítani az emberi férfit, rákényszerítette, hogy többször is lebukjon a hóra. És mindeközben Sergey állta a sarat, szemei vörösen izzottak, lenézett a nyilak ütötte lyukakra a mellkasán, majd dühösen rámeredt Ivoryra, aki kihúzott karddal száguldott felé. Az utolsó pillanatban, amikor a kard hegye már majdnem a húsába fúródott, követhetetlen sebességgel megmozdult, kitért és közben végiggereblyézett a lány arcán vésőszerű, mérgező karmaival. Túlsodorta rajta a lendület, belebukfencezett az enyhítő porhóba. Mire féltérdre emelkedett, rájött, hogy mögötte van, így a vállai fölött dobott hátra egy sorozatnyi halálos dobócsillagot. Ez megfékezte addig, míg a lány megpördült, hogy szembenézzen vele. A dobás szerencsés volt, az egyik apró fegyver keresztülvágta a vámpír nyaki ütőerét. Fekete vér permetezett a hóra, az udvariasság és a testvéri szeretet leghalványabb színlelése is letűnt egyetlen pillanat alatt.

Sergey hátravetette a fejét és felüvöltött, a hang, kínzó energiahullámot robbantott a levegőbe, szétterjedt mindenfelé, hanyatt döntötte őt, a farkasok nyüszítve húzták össze magukat. Ivory a hátán landolt, a levegő kiszorult a tüdejéből, felzihált. Automatikusan odébb hemperedett, és ez megmentette az életét. Villámreteszek fúródtak a földbe azon a helyen, ahol az imént feküdt, követték a havon keresztül, a fehéren izzó energiaívek tátongó lyukakat hagytak maguk után. Nem messze tőle ugrott talpra, elmosta a testét, és ráküldte a másolatait minden irányból, rárontott, és beledöfte a kardot mélyen a mellkasába. Még mielőtt megforgathatta volna a markolatot, vagy visszahúzhatta volna a pengét, a vámpír belemélyesztette az agyarait a vállába, összezárta állkapcsát a vékony csontok körül, és őrölni kezdett a fogaival. Ivory felsikoltott a fájdalomtól, ami szinte felrobbant benne, és szétsugárzott az egész testében, a bőrére savas vér ömlött. „Mmm… sisar (húgocskám), nagyon finom az ízed,” – suttogta, egy megvető, önelégült mosollyal az arcán. – „Hosszú ideje nem ízleltem már Kárpáti vért. Talán megtartalak magamnak, ahelyett, hogy megosztanám elbűvölő ízedet a testvéreimmel.” Ivory az arca felé karmolt, megpróbált némi előnyt szerezni, hogy eltávolodhasson tőle. Nem merte elparancsolni a farkasokat a zombi mellől, félt, hogy a kisfiú nem tudna elmenekülni. Felrántotta a térdét Sergey ágyékába, csizmája sarkával a térdébe rúgott. A vámpír elmélyítette a harapást, tépdeste a húsát, mintha megpróbálná felfalni. Harcolt, hogy éber maradhasson a fájdalom ködében, és hátrahúzta mindkét karját, hogy aztán teljes erővel lecsaphasson kétfelől az állkapocs csontjaira, összezúzva azokat. Sergey szája kinyílt, sikoltó zihálással felkapta a fejét. Gary ebben a pillanatban sütötte ez az íjpuskát, az apró nyíl a vámpír jobb szemébe fúródott. „A fiú?” Ivory zihált, a földre rogyott, a vér ömlött összevagdalt vállából. Feloldódott, mire Sergey érte nyúlt, a karmos kezek már csak a párába hasítottak. A vércseppek a havon jelezték, merre száguldott el a vámpír közeléből. Gary hátrálni kezdett, amikor a vámpír feléje fordulva rávicsorgott, és egyetlen megmaradt, izzó szemével ránézett. – Visszaküldtem a faluba. Nem hagyhattalak itt egyedül. – Azt fogod kívánni, bár meg se születtél volna – ígérte neki Sergey, és kirántotta a nyilat a szeméből. A fekete vér végigfolyt az arcán. Még arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje magáról, helyette rávicsorította vad fogait az emberre. Ivory a zombi mögött öltött testet, és egyetlen ütéssel leválasztotta a fejét a törzséről, ami obszcén módon pattogni kezdett lefelé a lejtőn. A farkasok a földön tartották a vergődő testet, míg a lány energiát gyűjtött az égből. „Mozdulj!” Már hajította is a villámostort a lélektelen teremtmény irányába, a csapás épp abban a pillanatban ért célba, amikor a farkasok szétugrottak, tökéletesen végrehajtva a manővert, amit már számtalan alkalommal állt módjukban tökéletesíteni. Narancs-vörös lángok lobbantak, fekete füst szállt fel, undorító, mocskos bűz töltötte meg a levegőt az égő hullából. Ivory a lángok közé rúgta a fejet, és szembenézett a vámpírral a terjeszkedő, hányingerkeltően büdös füstön keresztül. Az élőholt mellkasa lihegve erőlködött levegőért, testét beborította a vére, és az övé. A húsa megfeketedett a vállán, ugyanolyan fekete sávok csíkozták a karját, mégis sztoikus nyugalommal nézett szembe az élőholttal, és felemelte az egyik szemöldökét. – Kissé megviseltnek tűnsz testvér – jegyezte meg – Megöregedtél és elgyengültél, ha hagytad, hogy egy ember mögéd lopakodjon.

Míg beszélt, folyamatosan oldalazott, igyekezett Sergey és az ember közé kerülni. A férfi miatta tette kockára az életét, és még mindig ott állt, lövésre készen tartva a kezében az íjpuskát, pedig nyilvánvalóan tisztában volt vele, hogy egy íjpuska nem fog leszedni egy mestervámpírt. Ritkán került kapcsolatba emberekkel, mégis önkéntelenül csodálta bátor kiállását, bár féltette az életét. – Egy nekem, egy neked kishúgom – sziszegte a vámpír, és hihetetlen sebességgel meglódult. Még a benne lévő különleges fémbevonat ellenére is alig volt képes követni az útvonalát, a mestervámpír olyan gyorsan mozgott. Látta, hogy megragadja a kicsi Farkast, és felemelt térdéhez csapja a testét. A reccsenés nagyon hangosnak tűnt, az állat felvinnyogott. Sergey vihogott, és elhajította a farkast, hogy a test nekicsapódjon egy hófödte sziklának, ahol az állat elnyúlt, és csak összetörten zihált fájdalmában. A fémhegyek darabokban hullattak ki az élőholt testéből, akinek ezután újraképződött a teste, míg a lányé a vérveszteségtől egyre jobban elgyengült. Nem merte lezárni a parazitákkal fertőzött sebet, nehogy azok beágyazódjanak. Egy pillanatig csak nézte a bátyját, próbálta eldönteni, mi lenne a legjobb módja, hogy a maga oldalára állítsa a szerencsét, mert ez volt az egyetlen lehetősége rá, hogy legyőzzön egy mestervámpírt. A levegő körülöttük megtelt elektromossággal, a tarkóján felemelkedtek az apró hajpihék. Érezte a nyomást a tüdejében, és azt hitte, hogy ez az élőholt támadásának része, de ő hátralépett, és óvatos pillantásokat vetett jobbra-balra, majd fel az ég felé is. – Majd egy másik alkalommal, Ivory. Sergey felemelte mindkét kezét, mire a föld olyan hevesen hullámzott fel Ivory és Gary alatt, hogy mindketten előrebillentek. Gary hasra esett, Ivory pedig eléje ugrott, hogy megpróbálja biztosítani őt, bármilyen alakban is próbál újra támadni Sergey. Hó kavarodott fel a szélben, hirtelen minden nagyon fehér lett körülöttük. A bal oldalán érte a csapás, ledöntötte a lábáról, rá a férfira. Az ütés megölt volna egy embert, érezte, hogy a csontjai megreccsennek. Ivory félregurult, majd talpra emelkedett, előre hátra kezdte ringatni a testét, hogy bármelyik irányba lendületet vehessen, figyelmen kívül hagyta a fájdalom hullámait, amik átáradtak a testén. Körbeperdült. Sergey eltűnt. A csendet csak a súlyos, ziháló lélegzetek hangja törte meg. Ivory leereszkedett, testét rohamos gyorsasággal hagyta el az erő. Négykézláb kúszva odamászott Farkashoz, miközben a többiek hízelegve ott köröztek körülötte. A karjaiba emelte az állatot, hogy felmérje, mennyi időre lenne szüksége, hogy meggyógyítsa. Határozottan gyenge volt, vérre volt szüksége. Gary talpra kecmergett. – Rendben vagy? – Igen. Köszönöm. – Sokkal merevebben hangzott ez, mint amilyennek szánta. – Hogy kaphatta el a hullarabló a gyereket? Miért nem vigyáztatok rá? Egy gyors, szemrehányó pillantással illette a férfit, miközben a kezei gyengéden simogatták a farkas hátát, törések után kutatva. – Ő Sara és Falcon örökbefogadott gyermekei közül az egyik, és bár vannak pszichés képességei, attól még ember. Nappal a gyerekek iskolába járnak, és részt vesznek a közösségi tevékenységekben a többi falubeli gyerekkel. Falcon és Sara, őrzőket küldenek velük maguk helyett. Én is ott voltam az iskola épületében, de Travis elment egy rendezvényre egy olyan nővel, aki kisegített bennünket. Fogalmunk sem volt róla, hogy ezen a területen is fenyegethet veszély. Ivory felsóhajtott.

– A mestervámpírok még vadászként megtanulták elrejteni a jelenlétüket. Lassan a kisebb vámpírok is elsajátítják ezt a képességet. A vadászainknak tudniuk kellene ezt, és sokkal elővigyázatosabbaknak kellene lenniük. Fölöttük mennydörgés robajlott fel, és válaszként szinte azonnal jött egy másik is, mintha két óriási erő csapott volna össze valahol felettük a mennyországban. Az első csapást Sergey küldte vissza távolodtában, remélve, hogy messziről még bevihet egy találatot, de egy láthatatlan kéz elhárította a csapást a fejük fölül. Az energia már sokkal közelebb volt, és Ivory tudta, hogy nincs sok ideje. Távoznia kellett, még mielőtt a Kárpáti vadászok megérkeznek. Egy újabb energiarobbanás söpört át a területen, megrázta a földet, még a fák is beleremegtek. Több szikla kimozdult a helyéről, és gurulni kezdtek lefelé a domboldalon, felhívva Ivory figyelmét a földön szétszórva heverő fémdarabokra. Felemelte a tenyerét, hogy magához hívja őket, és ügyelt rá, hogy minden egyes darabka megkerüljön, mielőtt elhelyezte volna őket az övén lévő kis zsebben. Gary összeráncolta a szemöldökét. – Mik azok? – Fegyverek – vonta meg a vállát, nem szerette volna felhívni a figyelmet a titkára. – De most gondoskodnom kell a farkasomról. Itt hagyhatnád az íjpuskámat, és hálás lennék, ha távoznál. – Azt hiszem, várok addig, míg megbizonyosodom róla, hogy rendben vagy. Ivory kiadott egy elutasító kis morgást, lehunyta a szemét és rásimította a kezeit a farkas törött csontjaira, és felhasznált annyi energiát, amennyire mindenképp szükség volt, hogy legalább annyira meggyógyíthassa Farkast, hogy az kibírja az utat. Fény tört elő a tenyere alól, és sugárzó hővel együtt végigáradt az állat hátán. – Adnál neki vért? – nézett fel a férfira, aki ott állt fölötte. – Mi? – Nem magamnak kérem. Vérre van szüksége, hogy meggyógyuljon. Nem fog ártani neked, garantálom a biztonságod. – Fogva tartotta a pillantását. – Nem foglak kényszeríteni. Ez egyedül a te döntésed. Gary leguggolt a nő mellé, és végignézett az öt hatalmas farkason, akik ott sürgölődtek körülötte. Egyikük sem tett egyetlen fenyegető mozdulatot sem, de hatalmasak voltak, vadállatok, és vadnak is tűntek. Valamennyiüknek égésnyomok voltak a bundájában, pofájuk környékét felmarta a savas vér, amikor a zombit marcangolták. Közelről láthatta rajtuk régi csaták több más nyomát is. A keze mellé tette az íjpuskát a földre, bólintott és feljebb húzta ruhája ujját. Ivory átadott neki egy kést. Gary átvette, habozás nélkül megnyitotta a csuklóját, majd odatartotta a farkas pofájához. Az állat nyalogatni kezdte a vért, miközben Ivory halkan a gyógyító éneket dúdolta neki. – Elég – mondta alig egy perccel később –, ez elegendő lesz az utazáshoz. Az adósod vagyok. – Neked is hadd adjak vért – ajánlotta Gary –, de ha vársz egy kicsit, hamarosan többen is jönnek és meggyógyítják a sebeidet. – Már itt is vagyunk – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Ivory fordulás közben kapta fel az íjpuskáját, mire mozdulata végére ért, a nyíl hegye a jövevény szívére irányult. Nem hallotta a közeledését, és a farkasok sem. Az egyik pillanatba még nem volt ott senki, a másikban pedig már ott állt, magasan, erőteljesen, szúrós ezüst szemekkel. Elkapta a pillantását, és Ivorynak az volt az érzése, hogy mindent lát, őt, Garyt, a csata színterét és a sebeket. – Rendben vagy Gary? – Ő mentette meg az életünket Gregori – magyarázta Gary.

Ivory abban a pillanatban pontosan tudta, hogy ki ez a férfi, amikor meglátta. Ismerte a bátyjait, Luciant és Gabrielt, de Gregori maga is egy legenda volt saját érdemei alapján, és ő semmilyen kapcsolatba nem akart kerülni vele. Lassan felállt, ügyelve rá, hogy semmilyen hirtelen mozdulatot ne tegyen, de a nyíl hegye nem tágított a férfiról. Jelzett a farkasoknak, és mindannyian felsorakoztak mögötte. – Az adósaid vagyunk hölgyem – mondta Gregori, miközben fejet hajtott. – Én gyógyító vagyok. Talán segíthetnék neked a hatalmas szolgálatért, amit értünk tettél. Tudta, hogy szándékosan beszél formálisan, és hogy felismerte, hogy ő egy ősi, de nem engedte, hogy lecsendesítse őt egy hamis biztonságérzettel. Nem bízott meg benne jobban, mint Sergeyben. Mögötte egy másik férfi öltött alakot, és ő önkéntelenül felzihált. Egy pillanatig biztos volt benne, hogy Draven újra életben van és rátámad. Beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, hogy ez valószínűleg Mikhail Dubrinsky, Draven öccse, a Kárpáti nép jelenleg uralkodó hercege. Hátrált egy lépést, a nyíl hegye már az újabb betolakodó szívére mutatott. Gregori szándékosan a herceg elé lépett, és közben tenyérrel kifelé feléje emelte a kezeit. – Senki sem akar bántani. Az adósaid vagyunk. Mögötte a herceg kinyújtotta a karját, és finoman félretolta maga elől Gregorit. – Én Mikhail Dubrinsky vagyok, és mindannyian az adósaid vagyunk. – Tudom ki vagy te – képtelen volt a hangjától távol tartani a keserűséget. – Szabad akaratomból nyújtottam segítséget a gyereknek és ennek a férfinak, aki többet visszafizetett máris, mint amekkora az adósság volt. „Farkas, talpra. Most.” A farkas engedelmesen felemelkedett, majd megbotlott és majdnem újra elesett. Ivory szitkozódott magában, hiszen tudhatta volna, hogy túl gyenge ahhoz, hogy egyedül megtegye azt a távolságot. Nem tudott visszamenni az odújába, amíg sebesültek és véreznek. Ő maga is vérnyomokat hagyna maga után az égen. Nem lenne ugyan látható, de a levegőben kiszagolható lenne, és bárki követhetné, aki csak akarja. Gregori közelebb lépett, keze az oldaltáskájához közelített. Ivory megrázta a fejét. – Nem szeretnék harcolni veled, de ha ragaszkodsz hozzá, meg fogom tenni. – Csak segíteni akarok neked. – Azt megteheted azzal, ha szabad utat adsz a földeteken keresztül. Elmegyek és magammal viszem a falkámat. – Egy életpár nélküli Kárpáti nő vagy, szükséged van a védelmünkre – mondta Gregori, a hangja lágy volt és kényszerítő. – Én egy ősi harcos vagyok, akinek van életpárja és a saját harcaimat magam vívom. Nem köt hűség sem a hercegedhez, sem a népetekhez. Tudnod kell Legsötétebb, hogy halálig fogok harcolni a szabadságomért. Semmi mást nem akarok, csak hogy hagyjatok magamra. Egy újabb lépést tett hátrafelé. – Ha gyógyítás nélkül távozol, fokozottan sebezhető leszel a támadásokkal szemben – felelte Gregori, és a hangja szelídebb volt, mint eddig bármikor. – Kárpáti harcosként, férfiként, népünk gyógyítójaként nem engedhetem meg neked, hogy elmenj anélkül, hogy elláttuk volna a sebeidet. A kardja felemelkedett, sötét szemeiben tűz lobbant, kétségbeesés söpört rajta keresztül. – Akkor tudd, hogy ez egy halálos küzdelem lesz. Nem akarok tőled, vagy bármelyikőtöktől segítséget. A farkasai széthúzódtak, hogy körbevegyék a Kárpáti hímeket, még Farkas is a fogait kivillantva nézett szembe az ellenséggel.

4. fejezet Razvan csak nagyon lassan ébredt tudatára. Először azt hitte, hogy csak álmodik, de az álmok csakúgy, mint a föld, rég eltűntek már a képzeletéből. Mégis egészen bizonyos volt benne, már amennyire bizonyos lehetett, hogy földet érez, gazdag, dús földet, ami körülveszi őt, mint egy megnyugtató, meleg takaró, földet, ami bölcsőben ringatja, az éhsége csupán távoli emléknek tűnt. Csakhogy ennek nem volt semmi értelme. A szemei felpattantak, a hatalom, ami elárasztotta több volt, mint amennyit valaha is elképzelni tudott volna, vagy még mindig álmodik. Az energia végigfutott a testén, akár egy szökőár, keresztülsüvített a vénáin, a szíve átszivattyúzta, berobbant szerveibe, inaiba, míg egészen eltöltötte. Fény sugárzott a testéből, ahogy felszáguldott a talajrétegeken keresztül a felszínre. Földgejzírt lövellt maga köré szerteszórva azt a szobában, és a feje hatalmasat koppant a sziklamennyezeten. Guggolásban ért talajt, érzékei azonnal életre keltek és mindent letapogattak, az elméje erőlködött, hogy megpróbálja összeilleszteni ezt az egész rejtvényt. Megszökött végre. Az elméje szinte fel sem tudta fogni ezt az igazságot. Eszébe jutott, hogy a hóban futott, hogy rázta a hideg, arra sem volt ereje, hogy szabályozza a testhőmérsékletét, mégis kényszerítette magát, hogy kitartson, míg már nem maradt egyetlen csepp ereje sem. De akkor már elég messze volt ahhoz, hogy Xavier és a szolgái ne találhassák meg napkelte előtt. A nap. Minden Kárpáti végső megoldása, hogy megtisztíthassa a lelkét a ragyogó, fehér fénnyel. De tőle még ezt is megtagadták. Xavier gondatlan volt. A félelem a bukását okozta. Félve attól, hogyha túlságos jól táplálja Razvant, elveszíthetné fölötte az irányítást, arra kényszerítette az unokáját, hogy hetekig legyen táplálék nélkül. Mégis Xavier naponta csapolta meg őt, míg végül Razvan túl beteg és gyenge lett ahhoz, hogy elláthassa a mágust az életet adó folyadékkal, Kárpáti vérrel. Eszébe jutott az üres gyengeség érzése, az őrülethez közeli éhség, a teste kiáltozott, a fogai meghosszabbodott állapotban voltak minden éber pillanatában. Megláncolva nem tudott élelemhez jutni. Még állatok sem voltak a közelében, hogy magához hívja őket. Minden szerve, minden sejtje sikoltozott, míg az agya már nem volt más, mint a sóvárgás vöröslő köde. Most nem érezte azt az állandó, gyötrő éhezést, ami évszázadokon át uralta az egész életét, pusztán enyhe éhséget. Körülnézett maga körül és rájött, hogy még mindig a mélyben van, de itt meleg volt. Valahonnan fentről beáradt a ragyogó holdfény, pedig nagyon mélyen volt a föld alatt, egy sziklabarlangban. Víz hangját hallotta, és semmi mást. Intett a kezével, és a szobában mindenfelé elhelyezett gyertyák fellobbantak, azonnal átváltoztatva a helyet egy nőies szentéllyé. A sziklák legfelső rétegeibe bonyolult, gyönyörű képeket véstek, tájakat, fákat, madarakat, bozótot, mintha a külvilág egy kis darabját hozták volna le ide, hogy díszítse a falakat. Nőies… a nő… az ok, amiért lángoló színeket lát. A fények és a színek elkápráztatták a szemeit, annyira égtek, hogy szinte vágyakozott a régi szürke-fehér látására.

Emlékezett a kezei enyhítő érintésére, lágy, kényszerítő hangjára, forró vére függőségbe ejtő ízére, amit mintha kizárólag az ő számára teremtettek volna. Megmentette, amikor ő azt mondta neki, hogy ne tegye. Minden figyelmeztetése ellenére, valahogyan rácsempészett egy kényszert, és most… Érzett. Mindent. Az egészet. A bűntudatot, a haragot és a tökéletes magányt. Fogalma sem volt róla, hogyan kell viselkedni civilizált társadalomban. Nemigen voltak más ismeretei, mint csalások, zsarolások és kínzások, és most itt volt teljesen felkészületlenül, élve és virulva, évszázadok óta tartó élete során először. Megfeszült, érezte izmai játékát a bőre alatt. Teste a melegben annyira másnak tűnt, élvezte a hatalomtól remegő acélos inak siklását a bőre alatt, bár abban bizonytalan volt, hogyan képes egyáltalán valaki ekkora erőt kezelni anélkül, hogy ártana a körülötte lévőknek. Vett egy bizonytalan lélegzetet, és újra körülnézett. A nőnek, az életpárjának több száz évébe telhetett kifaragnia az otthonát. Nagyon szokatlan volt, de neki tetszett. Volt benne valami megnyugtató és biztonságos. Ideges volt, amiért megmentette. Természetesen nem maradhatott, hogy ismét megdorgálja őt, vagy esetleg elcsábítsa, de most legalább volt esélye a harcra, ha Xavier a nyomába ered, és tudta, hogy azt fogja tenni. Nem hagyhatja, hogy a mágus tovább terjessze a gonoszságot a világban. Meg kellett állítania, és talán most már képes is lesz rá. Letérdelt, hogy megvizsgálja a mély földmedencét. Maga az ágy a barlang padlójának sziklájából volt kifaragva. Áthatolhatatlan sziklából. Azt a körkörös üreget, ami maga a medence volt, szélesre és mélyre vésték, azután pedig feltöltötték a legtisztább, legásványdúsabb földdel, amit valaha is látott. Nem tudott ellenállni neki, térdre rogyott, mélyen belefúrta a kezét a puha talajba, élvezte megnyugtató, megfiatalító érintését. Hogy került ez ide? Leült a sarkaira és a széles, mély lyukat tanulmányozta. Ezt a földet úgy hordták ide apránként, de most több méter mély volt, és olyan kényelmes, hogy észre sem vette, hogy az ágy alatt szikla van. Kinek lenne akkora türelme, amire szükség volt ahhoz, hogy előbb kifaragjon egy sziklakamrát, aztán abban kivéssen egy sziklaágyat, majd feltöltse az ágyat földdel? Több száz évbe kerülhetett, de kigondolta az ötletet, és aztán nagy gondossággal meg is csinálta. Egyetlen folyékony mozdulattal emelkedett talpra, és ismét megrázta, hogyan reagál a teste az erőre, ami végigfutott rajta, de jobban érdekelte a nő, és amit véghezvitt, mint hogy hogyan működik a teste. Volt valami rendkívüli abban a szobában, és nem pusztán a gigantikus munka miatt. Maga a hangulata izgatta. Tenyérrel kifelé a falak felé nyújtotta a kezét. A hatalom sercegett. Meleg és békesség töltötte le. Elkomorodott, leejtette a kezeit és a részlet gazdag faragványokat kezdte tanulmányozni. A falak körülbelül tíz méter magasak voltak, mindegyik enyhén ívelt, amitől a helyiség kissé oválisnak tűnt, és tele voltak bonyolult faragványokkal. Az egyik falat az erdőrészlet uralta, minden levél és ág, a törzsek utolsó göcsörtjei is gondosan meg voltak mintázva. Közelebb lépett. A második falon egy zuhatag volt, rengeteg víz hullott le a sziklákról a lenti medencébe, a környékén, és a fák között egy ezüst szőrű farkas falka hat tagja volt megörökítve, mindenféle testhelyzetben. Alaposan megnézte a bozótot, a virágokat, a teliholdat és a csillagokat. A fal aljába, közel a földmedencéhez, egyetlen mondat volt faragva. Kuć3ak és kune jeläam és andsz éntölam sielerauhoet, andsz éntölam pesädet és andsz éntölam kontsíverauhoet. (A csillagok és a Hold a vezérlőfényeim, megadják a nyugalmat és lelkem derűjét, megóvnak minden bajtól, és egy harcos szív békére talál.)

Ez több volt egy műalkotásnál. Beleágyazva mindegyik betűbe, minden hurokba és kanyarulatba, minden egyes szóban, ott volt ez a nyugalom. Ahogy végigfuttatta ujjait a sorok fölött, megérezte a falból áradó rezgéseket és tudta, hogy a szavakba szőve, magába a sziklába erőteljes biztosítékokat szőttek. Rásimította a tenyerét a falra. Az ismét élettel telten zümmögni kezdett. Pontosan olyan tömör, áthatolhatatlan sziklából volt, mint a földmedence. De még annál is több volt, minden fal hatalmas erejű biztonsági intézkedéseket rejtett. Varázslóként felismerte a kezdetet, de annyira más volt a folytatás, hogy képtelen lett volna megfejteni őket. Semmisem férkőzhetett azokba a falakba. Soha senki nem találna rá mögöttük. Tökéletes biztonságban volt. Hangosan felsóhajtott. Elhozta őt a szentélyébe. Valószínűleg ő volt az első személy, aki valaha is látta az otthonát, akit hazahozott, és egyben hazahozta legnagyobb ellenségét is. Xavier képes volt birtokolni a testét, és most, hogy erős volt és egészséges, tele hatalommal, a gonosz mágus jobban akarta volna Razvan testét, mint valaha. Razvan megérintette a hegedűt, érezte zenéjének örömét, művésziességét. A nő érzelmei mindenhol ott voltak, művészetbe temetve, elrejtve alkotásaiban, ez hozta létre magát az otthont szentélye melegében. Felment a sima, fényes kőlépcsőkön, majd egy szűk nyíláson keresztül eljutott a következő helyiségbe. Ez nyilvánvalóan az a hely volt, ahol a legtöbb időt töltötte. A falakat milliméterenként vájta ki, létrehozva végül egy jó tizenöt méter magas, kerek tornyot. Bár viszonylag kicsi volt, mégis tágasnak tűnt a maga egyszerűségében. Volt néhány szék és egy gyapjútakaró, amire itt-ott farkas szőr ragadt, annak bizonyítékaként, hogy a falkája gyakran heverészett itt. Talált egy verseskötetet és egy könyvet a szamuráj harcosokról, stratégiájukról és becsületkódexükről. Mindkettő egy réginek tűnő asztalkán feküdt, ami mellett egy szék állt. Kézbe vette a szamuráj könyvet, ami az ősi nyelven íródott, belelapozott, megnézegette az apró betűkkel a szélekre írt megjegyzéseket és az aláhúzott szövegrészeket. A könyv viseltesnek tűnt, nyilvánvalóan sokat forgatták. A hálószoba falaihoz hasonlóan itt is vésetek díszítették a sziklafalakat, a végtelenül kidolgozott, részletes képek kialakításához hosszú évekre lehetett szükség. Ez pedig sok mindent elárult a nőről. Végtelenül türelmes. Aprólékos. És maximalista. Egy kézműves volt, akár tudott róla, akár nem. A képekről tíz fiatalember nézett vissza rá. Mindegyikük arckifejezése szeretetteljes volt. Ahogy felemelte a kezét, és végigfuttatta ujjait a sima felületek fölött, érezte a szeretetet. Az ő szeretetét. És azt a szeretetet, amit ők éreztek iránta. A gyötrelmet és a bánatot, hogy elvesztette őket. Ez volt az ő emlékműve, amit elveszett családja számára emelt. Razvan is ismerte a szeretetet. Az apja és az anyja iránt. Szerette a húgát, Natalyát. Sokáig még azután is magával vitte az emlékeket, hogy az érzelmei lassan elhalványultak, és nagyon sokáig ki is tartottak, ezekért nyúlt, amikor a sötétség felemelkedett benne, és azon az elzsibbadt helyen már nem érzett semmit, a veszteséget, a bűntudatot, kudarcot, teljes kétségbeesést sem. A vérvonal erős maradt benne, ha akarta, ha nem. Amikor megérintette azokat az arcokat, a szeretet és a mély bánat majdnem térdre kényszerítette. Minden egyes apró vonal, ami emlékezetből kialakította a szeretett vonásokat, könnyeket indított el az arcán, teljes szeretettel töltötte meg a szívét.

Ujjhegyeivel kitapogatta a hajakat, a homlok vonalait, a szemeket, orrokat, szájakat, és lassan megérezte a különbséget. Az alkotó kezek először ártatlanok voltak, a nő semmit sem tudott fivérei sorsáról. Aztán lassan-lassan, évszázadok alatt megszerezte az információt, míg öt bátyja árulása teljes bizonyosságot nyert. A keze hirtelen megdermedt, élesen beszívta a levegőt. Vámpírok. Árulók. Mestervámpírok, akik összeálltak Xavierrel, és eltervezték a Kárpáti nép bukását… a szíve lesüllyedt. Az ellensége. A legrosszabb ellensége. Xavier. És ez mind ott volt a kőben. Minden részlet, minden érzelem, a vér és a könnyek, minden csepp szeretet és megbocsátás, ami csak volt a nőben. Úgy döntött, soha nem akarja látni őket többé, csak szeretettel a szívében akart emlékezni rájuk, így akarta megérinteni az arcukat ezen az emlékművön, semmi másra nem akart emlékezni, kizárólag a szeretetükre. Vele együtt akart sírni az elveszített családja miatt. El sem tudta képzelni, mekkora erőre volt szükség ahhoz, hogy képes legyen egyedül is folytatni, hogyan volt képes megőrizni a szeretetét, amikor mindent elvesztett, és veszteségének fájdalma olyan tűrhetetlen volt. A másik öt arc is a családja volt, még ha nem is vérszerinti. Érezte mély szeretetét irántuk, törődését, de érezte a rettegést is. Félt attól, hogy megtudja a sorsukat, nem kereste őket, nehogy megtudja, hogy ugyanazt az utat járták be, mint a bátyjai. Még a szeretet áradásán is keresztülrémlett ez a félelem. A tíz emberi arc alatt, hat farkas képe volt, elképesztő részletességgel ábrázolva, annyira valódinak tűnőn, hogy meg kellett érintenie a sziklát, hogy megbizonyosodjon róla, az valóban kő, nem pedig puha bunda. Mindegyikük arca más volt, mintha valódi farkasokat tanulmányozott volna, és aztán átváltoztatta volna őket a föld részévé örökre. A szoba nagyon szép volt, egyszerű, de otthonos, és mindenhol a szeretet érződött. Gondosan tanulmányozott minden egyes arcot, férfiét és farkasét egyaránt, tudva, hogy ezek voltak a legfontosabb dolgok az életében. Eltöprengett, hogy ha a dolgok másképpen lettek volna, az ő arca is ott lenne-e a falon, őt is halhatatlanná tette volna-e a családja többi tagjával együtt. A fal tövénél itt is Kárpáti szavakat vésett a kőbe, bonyolult indák tekeregtek a jelek körül, levelekkel, finoman karcolt virágokkal kidíszítve, amik egybeszőtték az egész mondatot. Sív pide köd. Pitäam mustaakad sielpesäambam. (A szeretet túlmutat a gonoszságon. Emléketeket megőrzöm a lelkemben.) Ahogy lehajolt, hogy a szavakon is végighúzza az ujjait, érezte a falból áradó érzelmeket, a szemei égni kezdtek. A testvérei, a családja és a falkája iránt érzett szeretete óriási és rendíthetetlen volt. Még azzal a tudattal is, hogy testvérei meghaltak a számára, elárulták az emlékét a lehető legrosszabb módon, nemcsak elhatározta, de sikerült is kizárólag imádott családjaként gondolnia, és szeretettel emlékeznie rájuk. Azokban a szavakban benne volt bátor döntése is. Bátorság, erő és elszántság. Ha lenne lehetőség arra, hogy a puszta szeretet megbocsátást adhasson fivérei eltévelyedett lelkének, visszaszerezhesse azokat, ő megtalálta volna rá a módot. Kitapogatta az aprócska kereszteket, amiket mélyen vésett a fivérei és a De La Cruzok képei alá. A biztonsági intézkedések felszikráztak a kezei alatt, mintha a fal védekezne, hogy megtarthassa a szerető emlékeket, és távol tarthassa tőlük a gonoszt, amivé a családja vált saját akaratából. Egy rövidke kis alagút nyílt innen, ami azonnal jobbra fordult, és egy nyitott boltív alatt belépett a harmadik szobába. Legelőször egy kis medencét pillantott meg, a talán nappalinak nevezhető helyiségben, amibe folyamatosan csordogált a víz a sziklákból. Ez a szoba is tele volt faragványokkal, de ezek még csak a kezdeteknél jártak. Ki tudta venni egy hatalmas fa törzsét, aminek hosszú, lendületes ívű ágai mintha a medence fölé hajlottak volna, árnyékot vetve rá.

Ez is folyamatban lévő munka volt, és azt kívánta, bárcsak ott lenne, hogy láthassa, hogyan dolgozik. Lehajtott fejjel lépett be a következő alagútba. A vállai kétfelől súrolták a falakat. Az árkád, ami a következő helyiségbe vezetett, középen egy mélyre vésett vonallal volt elválasztva. Azonnal megérezte a különbséget. Míg az eddig látott helyiségek nőiesek és otthonosak voltak, tele megnyugtató békével, szeretettel és kényelemmel, a következő terem kizárólag a munkáról és a célokról szólt, és ha aprólékos volt a műalkotásaiban, kétszer olyan aprólékos volt a fegyvereivel. Saját maga kovácsolta a kardjait és tőreit. Még a fegyveréhez a golyókat is ő csinálta. Határozottan úgy tűnt, hogy kézműves, a fegyvereit ugyanazzal a módszeres alapossággal készítette el, mint a faragványait a sziklafalakon. Sokféle fegyverre rácsodálkozhatott, egyes típusokat látott már korábban, de soknak bizonytalan volt a használati módját illetően. A szerszámos polcok között könyvek voltak szétszórva, ezek is megkopottak, gyakran fogatottak voltak. Egy teljes falat gondos női kezek által készített könyvespolc takart, és ahogy Razvan kinyitotta a rajta sorakozó köteteket, olyan mágusvarázslatokra bukkant, mint amilyeneket Xavier is használt. Mindegyik alatt ott volt az ellenvarázslat, vagy az, ami megszüntethette az első romboló hatását. Egyik könyvet nyitotta ki a másik után, de úgy tűnt, mindet kizárólag annak szentelte, hogy lejegyezze felfedezéseit, hogyan lehet legyőzni Xavier varázslatait. Razvan ezt nagyon érdekesnek találta, és jó időre beleveszett az olvasásba, értelmezte a nő feljegyzéseit, következtetéseit, hogy hogyan csavarta ki a szavakat, hogy szembeszálljon mindazzal, amit Xavier tanított. Nyilvánvalóan sok évet töltött Xavier közelében, részletesen kifejtette a tetteit, lemásolt minden varázskönyvet, amit csak használt, amikor még az iskolájába járt, és azóta azon dolgozott, hogy megtalálja a módját, hogyan győzhetné le a Varázslót végleg. És ezzel minden értelmet nyert. Izgalom áradt szét benne. Sok évszázados fogságban tartásával Xavier elérte, hogy legyőzhetetlennek higgye. A Kárpátiaknak nem sikerült legyőzniük. A Lycanok is elbuktak. És a Jaguárok is. Az embereket csapdába ejtette, megkínozta, könyörtelenül akaratnélküli bábokká változtatta őket. És a legrosszabb csapás az volt, hogy szentségtelen szövetséget kötött az élőholtakkal. Razvan látta az egészet. Mégis, épp itt, ebben a szobában egy nő annak szentelte az életét, hogy megállítsa Xaviert. Razvan végignézte a falakat, egészen biztos volt benne, hogy találni fog egy feliratot. Három falon egy-egy kifejezés állt, míg a negyediken egy pár soros szöveg. Feldolgaztak. Kumalatak. Kutnitak. (Felkészülni. Áldozatot hozni. Elviselni.) Nem voltak cirádák, különleges levelek és indák, amik összefonták volna egymással a jeleket. Csak a puszta szavak. Ez volt a mantrája. Átsétált a szobán, és leguggolt oda, ahová Kárpáti nyelven mélyen bevéste a kódexét a sziklafalba. Négy sorból állt. Köd elävä és köd nime kutni nimet. Sieljelä isäntä. (A gonoszság él, és neve van. A lélek tisztasága győzedelmeskedik.) Türelam agba kontsalamaval - Tuhanos löylyak türelamak saγe diutalet. (A türelem a harcos igazi fegyvere - Ezer türelmes lélegzet győzelemre visz.) Tõdhän lö kuraset agbapäämoroam. (Valójában a tudás repíti a kardot a célba.) Pitäsz baszú, piwtäsz igazáget. (Nem bosszú, csak igazságszolgáltatás.) Minden, mindaz, amit a nő tett, csak előkészület volt, felkészülés a Xavierrel vívott végső csatára. A hely nagyon biztonságos volt, rendkívüli intézkedések védték, az elképesztően vastag sziklafalakon lehetetlen volt áttörni. A Varázsló könyvek. A fegyverek. Összegyűjtött minden

lehetséges eszközt a nagyhatalmú mágus ellen, és várt türelmesen, hogy lecsaphasson, és közben összegyűjtötte az ellene felhasználható információkat. A fegyverszoba bizonyítéka volt ellenségével kapcsolatban megszerzett hatalmas tudásának, türelmének és fegyelmének. Ahogy életpárja jellemének képe egyre tisztábban kezdett kirajzolódni előtte, úgy vált rá egyre büszkébbé, úgy növekedett iránta érzett tisztelete. Felemelte a fejét és újra körülnézett a szobában. Egy hosszú, keskeny munkapadot szinte teljes egészében házilag fújt, mindenféle alakú és méretű lombikok borítottak. Füvek, növények, gyökerek keltették fel a figyelmét, amik szárítva lógtak mindenfelé a helyiségben. A zsálya volt az uralkodó, de a többit is gonoszűző tulajdonságaikról ismerte. Mit csinálhat? Lenézett egy könyvre, ami az egyik megcsavart lombik mellett feküdt, és amiben valamiféle sűrű folyadék sötétlett. Óvatosan beleszimatolt az edénybe, ahogy odahajolt, hogy elolvassa a rendezett, nőies kézírást. A képletet lehúzták, és átírták újra és újra, mire a végére megfelelő eredmény született, a végső összetételt többszörösen, vastagon aláhúzta. Semmilyen szagot sem érzékelt. Felemelte belőle az egyszerű, faragott merőkanalat, és a kiemelt folyadék már nem volt sötét, tisztává, áttetszővé vált. Összeráncolta a szemöldökét, és oldalról ismét ránézett a lombikra, hogy megbizonyosodjon róla, hogy ott viszont sötét. Minden máson felül úgy tűnt, hogy még vegyész is. Megvizsgálta a többi lombikot, a tálcákat, a kosarakat, amikben rengeteg gyógynövényt talált. Minden edény kialakítása egyedi volt, hihetetlen mintákat fedezett fel rajtuk. Ahogy megérintette, azonnal tudta, hogy ő készítette mindegyiket. Otthagyta a helyiséget, visszament családnak szentelt szobába, és megpróbálta összeszedni a gondolatait, hogy mitévő legyen. Ez a nő, az életpárja türelmesen összeszedegetett minden eszközt, hogy legyőzze a világ legnagyobb ellenségét. Emlékei a saját megmentéséről nagyon ködösek voltak, de a szemei megjelentek előtte, éppúgy, mint az érintésének érzése, hajának selymessége, bőre puhasága. De leginkább a kedvességére emlékezett. Mindennél jobban szeretett volna vele maradni, és segíteni neki megvalósítani a célját, de tudta, hogy ő veszélyesebb a számára, mint a föld hátán bármi más. Rajta keresztül Xavier megtalálhatná és megsemmisíthetné őt. A halál pedig messze nem a legrosszabb volt, amit a mágus tehetett valakivel, Razvan ezt keserű tapasztalatok árán tanulta meg. Gyenge volt hozzá, hogy megvédje a húgát és a lányát, vagy a nagynénjeit, de megvédheti az életpárját úgy, hogy távol tartja magát tőle. Szétnézett a kényelmes odúban, ami maga volt a bátorság mesterműve, és hálát adott azért, hogy még a halála előtt alkalma nyílt rá, hogy találkozzon vele, hogy lássa, milyen a valódi fény valaki lelkében. Eddig csak a sötétséget és a kegyetlenséget ismerte, de itt minden egészen más volt, a tökéletes ellentéte az általa eddig megtapasztaltaknak, épp ezért szeretett volna maradni, ameddig csak lehet, megfürdetni benne a lelkét, mielőtt el kellett hagynia. Soha nem értette igazán, mit is jelent, ha valakinek életpárja van. Ugyanannak a léleknek két fele egyesül. A sötétség kivilágosodik, a fényesség elsötétedik. Csak ott állt az otthonában, az emlékfala előtt, de már ettől eláradt benne a kényelem és a melegség érzése, nem a testében, bár abban is, hiszen évszázadok után most először nem reszketett, de mélyen magában is érezte a melegséget, ahol ez nagyon is számított. A nő adott neki valamit, amit soha nem ismert, pedig nem is követelte a magáénak, valójában össze sem kötötte a lelküket. Mennyivel erőteljesebbek lennének ezek az érzések, ha megtette volna? A kísértés megrohanta, de elhessegette.

Nem volt hatalma az élete fölött századokon át. Most történt meg először, hogy volt választási lehetősége, és úgy döntött, hogy megvédi ezt a nőt. Xavier soha nem juthat el hozzá rajta keresztül. Bár a dolog nagyon komplikált volt. Az első gondolata az volt, hogy megpróbálja megölni Xaviert, de ezt nem merte megkockáztatni, hiszen nem kerülhet újra a mágus kezébe, most, hogy tudja Ivory barlangjának a helyét. Valami megmozdult benne. Egy keresés. Valami idegen, ami éles karmokkal szántott végig az elméje falán. Mozdulatlanná dermedt, majd gondolkodás nélkül felrántott egy vastag akadályt, olyan keményen, határozottan, hogy maga is belerázkódott. Nem is tudta, hogy képes ilyesmire. Felismerte a züllött, undorító érintést. Xavier. A nagyhatalmú mágus utána kutatott, érte nyúlt, hogy megtalálja és birtokba vegye. A szíve olyan erővel csapódott neki a mellkasának, hogy attól félt, felrobban. Életpárja féltése szinte életre kelt, lélegzett benne, megerősítette az elhatározását, hogy harcba szálljon Xavier uralomvágyával. Keresztülszáguldott a helyiségeken, a kijáratot kereste, de közben attól is rettegett, hogy Xavier talán mindent lát a szemein keresztül. Tiszta lapként, üresen tartotta az elméjét, jól ismerte a mágust, amikor összeolvasztotta az elméiket, képes volt olvasni a gondolatait. Fogalma sem volt róla, hogyan jöttek be. Az egész út tökéletes homályba borult. És nem törhet át kilométeres vastagságú sziklarétegeken, anélkül, hogy tudná, hol bukkanhat a felszínre. Csapdában érezte magát, pánikba esett, elátkozta a sorsát, hogy ismét a bukását okozza valakinek, aki megérdemelte a védelmét, és szüksége lett volna rá. Újra a hálófülkében találta magát, kezeit megpihentette a falon, lehunyta a szemeit és megpróbálta visszaszerezni önuralmát. Az, hogy valaki más uralja a testét, egy fájdalmas, undorító tapasztalat volt, Xavier émelyítő kapzsisága, extrém romlottsága áradt el olyankor az elméjén. Távol fogja tartani. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül kínzó fájdalom járta át. A szemei felpattantak, villámgyorsan megpróbálta felmérni, mi történik vele. A gazdag, dús talaj ott volt mellette sziklaágyban, olyan hívogató kincsként, aminek nem tudott ellenállni. Térdre rogyott benne, de a fájdalom nem csillapodott. A testét gyakran hurcolták ugyan a föld alatt, de még soha nem pihent gyógyító, megfiatalító ölelésében. Xavier soha nem merte megengedni neki ezt a luxust. A talaj lehet, hogy meggyógyította volna a testét, és visszaállította volna az erejét, és ezt Xavier nemigen engedhette meg magának. Így hát hagyta inkább, hogy egy féléletszerűségben tengődjön a jégbarlangokban. Fogalma sem volt róla, hogyan volt képes egyáltalán évszázadokat túlélni a föld alatt, vagy akár fölötte is, de a talaj erővel töltötte fel, még ha a fájdalmat nem is csillapította. Xavier képtelen volt belépni az elméjébe, ezért távolról támadta meg. Fogak ütöttek lyukat a vállába, fogazott éleik inakon, húson, csonton hatoltak át, egyre mélyebbre fűrészelték magukat, maró élősködőket fecskendezve a sebek mélyére. Úgy tűnt, elevenen felfalják, mintegy igazságszolgáltatásként azért, amit ő tett. Saját fogai süllyedtek lánya vékonyka kis csuklójába, ő pedig rémülten figyelt, képtelen volt megvédeni őt, míg Xavier az ő fogaival tépte fel finom bőrét, rágcsálta a húsát, szívta a vérét, mintha csak egy húsos csont lenne. Savesőt érzett a bőrére permetezni, belemart, égette, ott, ahol végigfolyt rajta, hosszú patakokban ömlött a válláról a karjaira, és a mellkasára.

Felismerte az érzést, gyakran égett ugyanígy a csuklója, a bokái és gyakran a háta is a vámpírvér bevonatú bilincseitől. Megérdemelte, a kudarca miatt, hogy nem tudta megvédeni a családját Xaviertől. Időről-időre harcra kelt a démoni mágussal, de sosem volt elég erős, vagy elég bölcs ahhoz, hogy legyőzze. A bordái közé robbanó fájdalom megrázta, szétsugárzott az egész testében. A fájdalom az élete részét képezte. Nem tudta eltolni magától, a teste elnyelte, hagyta, hogy felfalja. Már rég megtanulta, hogyan kell együtt élni a gyötrelemmel. Ráébredt, hogy ez a fájdalom nem az ő fájdalma. Túlságosan távoli volt. Túl távoli, a reakció pedig bár egykedvű és nyugodt volt, mégis határozottan nőies. Ivory volt bajban. Semmi más sem számított többé. Egyetlen oka volt a létezésre, hogy megmentse bármiféle ellenségtől. Kitisztította az elméjét, megharcolt mindent felemésztő érzelmeivel, amiknek kezelését még mindig nagyon nehéznek találta. Felépítette a nő képét az agyában, azt a képet, amikor meglátta őt. Lágy és nőies, egy szerető nő, aki ide tartozott, ennek az otthonnak a nyers szépségébe. „Ivory. Szükséged van rám. Mondd el, hogyan mehetek a segítségedre.” Némi tétovázást érzett. „Vadásznak rád.” Nem vitatkozott vele. A nőt megsebesítették és ellenségek vették körül. Érezte a vámpírvér marását, a vállába és a bordái közé robbanó fájdalmat, a félelmét, hogy talán nem lesz elég ereje, hogy megtisztíthassa maga előtt az utat, bár teljesen eltökélt volt, hogy megpróbálja. Razvan áttöltötte az erejét és a hatalmát az elméjébe, táplálta vele őt, közben pedig átkutatta az emlékeit, és megtalálta az információt, amire szüksége volt. „Csak tartsd fel őket. Hamarosan ott leszek. Ne harcolj. Nem fognak megtámadni, amíg beszélgetsz velük.” „Nincs sok időm,” – a beismerés megalázó volt. – „Az erőm fogytán van.” „Jövök. Mindjárt ott leszek Ivory. Ne veszítsd el a reményt.” Beletöltötte eltökéltségét, elszántságát az elméjébe, pedig tudta, mennyire bizalmatlan mindennel és mindenkivel, amire jó oka is volt. Ahogy arra is megvolt az oka, hogy gyűlölje őt és féljen tőle. Xavier genetikai kódját hurcolta a testében. Ismét némi habozást érzett, majd egy világos képet kapott a repedésről, amit okosan elrejtett a hálófülkéjében, amin keresztül be tudott surranni a felszínig húzódó, alig pár centi széles kürtőbe. Óvatosság volt az elméjében. Razvan sietett megnyugtatni. „Gondosan le fogok tapogatni mindent, mielőtt a felszínre lépek, és nem fog nyom visszavezetni az odúdhoz.” Most, hogy az információ már ott volt a fejében, kétszeresen is gondosnak kellett lennie, hogy Xavier ne juthasson be a fejébe. Mielőtt elindult, alapos gondossággal épített fel minden lehetséges védelmi rendszert az elméjében, sűrűbb, erősebb gátakat emelve, mint eddig bármikor. Erősebbnek érezte önmagát is, amikor belépett a halvány, alig látható repedésbe, amit a legtöbben észre sem vettek volna. Pára alakban áramlott a hajszálnyi kis járatban, ami össze-vissza kanyargott a kőzetrétegekben, míg végeláthatatlanul hosszúnak érzett idő múlva meglátta maga fölött az ég egy apró kis forgácsát. ***

„Jövök. Mindjárt ott leszek Ivory. Ne veszítsd el a reményt.” Sok száz év óta nem számíthatott senki másra önmagán és a falkáján kívül. Ő volt Ivory Malinov, a sötétek Gyilkosa, nem bízott senkiben, nem hitt senkinek. Így senki sem lett volna képes kitépni a szívét, sem ténylegesen, sem pedig átvitt értelemben. Vett egy mély lélegzetet, a fájdalom szinte elvakította, megtántorodott, és a sötétség már ugrott is érte. Ivory egy tőrt is előrántott az övéből, úgy állt szembe a férfival. Ismerte a hírnevét, de a férfi szerencsére nem ismerte az övét. Ez pedig előny volt, ha mégoly aprócska is. Nem tudta, hogy a farkasok is Kárpátiak, és hogy mindennél halálosabbak. Meg fogja próbálni irányítani őket, de az elméjük nem a szokásos védelmi rendszerrel működik, így a kényszer nem fog működni, ez is egy kis előny ad neki. Rendszerint ő indított rohamot, nem várta meg a támadást, hogy az övé lehessen az első lépés, de egy része nem akart harcot indítani a Kárpátiak ellen. Mikhail feltartotta a kezét. – Gregori. Erre semmi szükség sincs. Határozottan figyelmeztetés volt ez, még ha halk, majdhogynem lágy hangba csomagolta is. Emlékezett ugyanerre a hangra, az apjáé ugyanilyen lágy és jóindulatú volt, a szemei kedvesek, együttérzőek, gondoskodóak, bölcsek. A hangja. Segíteni akart neki. Egy végtelenül önzetlen, szelíd férfi volt, aki azért élt, hogy a népét szolgálja. Mindig a legjobbat akarta nekik. Túlságosan is jól emlékezett a hangjára. A szemei rászegeződtek, mintha keresztüllátna rajta, egészen a lelkéig, látta sóvárgását a tudás iránt, hogy tanulni akar, ha akarják ezt a fivérei, ha nem. Az a hang igyekezett lecsillapítani, azt javasolta, hogy próbáljon meg beszélni a testvéreivel, amikor azok visszatérnek, próbálja elmagyarázni, miért van szüksége rá, hogy iskolába járhasson és tanulhasson. A herceg megértette. Hogyan is ne értette volna meg, amikor ő volt az, akinek mindenki másnál nagyobb volt a tudása? Hogyne értette volna meg, amikor mindannyiuk kötelessége az volt, hogy legjobb tudásuk szerint szolgálják a népüket? Tudta, hogy a lány éhezik arra, hogy többet tehessen annál, minthogy otthon ül és életpárra vár. Valaki akart lenni, tenni akart valamit. A herceg mindezt megértette és segítette benne, ahogyan tudta. Valami megcsavarodott a gyomrában. Egy rövid pillanatig nem érezte a lüktető fájdalmat a bordáiban, válla rettenetes kínját, a savas vér marását, sem az élősködők szúrásait, ahogyan befúrták magukat a sejtjeibe. Naivitásában egy pillanatra sem jutott eszébe, hogy a hercegnek egy másik nagyon jó oka is volt arra, hogy megszabaduljon tőle, el akarta küldeni, mert tudta, hogy a beteg, eltorzult elméjű fia soha nem fogja békén hagyni őt, és azért a fivérei és a De La Cruzok meg fogják ölni Dravent. Erre akkoriban ő még nem gondolt, boldogan távozott és hitte, hogy a herceg bölcsessége sokkal nagyobb a saját családjáénál. Felnőttnek érezte magát, aki érvényesítette az akaratát. Reménytelenül fiatal és hiszékeny volt még azokban a napokban. „Sietned kell. Nem tudom már sokáig feltartani őket.” Nem is tudta volna megmondani, hogy fizikálisan, vagy mentálisan volt-e gyengébb. Találkozni a testvérével jobban megrázta, mint amire valaha is számított. Megesküdött, hogy elkerüli őket, így nem készítette fel rá magát, hogy meglássa Sergeyt a gonoszság állapotában. Azonnal megváltoztatta a megjelenését, amint felismerte őt, visszaadta neki a múlt egy pillanatát azzal a szeretett testvérrel, aki egykor magához húzta és ringatta, később pedig türelmesen, órákon át harcolni tanította.

Az egész testét megbetegítette a tudat, hogy nyilat lőtt belé. Úgy hitte, hogy sikeresen elkülönítette a múltat a jelentől az elméjében, de szemtől szemben állni vele messze nem ugyanolyan volt, mint elméletben elgondolkodni a lehetőségen. „Mindjárt odaérek. Húzd az időt. Használd a farkasokat, ha szükséges.” – Hagyd a gyógyítónak, hogy segítsen – mondta Mikhail, a hangja egy egész oktávnyival mélyebb lett, majdhogynem hipnotikussá vált. Nem tudott segíteni magán, hogy ne érezze annak a tiszta hangnak a húzását, bár évszázadok óta tréningezte magát rá, hogy ne eshessen áldozatul egyetlen hangnak sem. Farkas szorosabban simult a lábához, a teste remegett. Ugyanolyan állapotban volt, mint ő. – Nincs szükségem a segítségedre Dubrinsky – felelte gőgösen. – Nem kérek és nem akarok semmit sem tőled, sem azoktól, akik csatlakoztak hozzád. – Gregori lélegzete egy hosszú, lassú szisszenéssel távozott. Tekintete az arcára ugrott, szemeiben vihar gyülekezett. Ha támadás éri, az tőle fog kiindulni. Ő pedig egyre gyengébb volt a fájdalomtól és a vérveszteségtől, kezdett kifutni az időből. – Nyilvánvalóan nem tanultad meg életed évei alatt, hogy egy édesnek, tisztának tűnő hang, hogyan rejtheti álarc mögé az igazságot. A testvéreim a gonoszság útját választották, de nem tévedtek, amikor elmarasztaló ítéletet hoztak a Dubrinsky vérvonallal kapcsolatban. A herceg, akit követsz, nem egészen az, mint akinek te gondolod. – Egyetlen megvető pillantásra méltatta csak Mikhailt. – Nem tudsz becsapni, engem karpatii ku köd, (hazudozó) csak egyszer lehet átverni, és apád ért célba elsőként. El akarok menni. Fogságban akarsz tartani? Támadt egy kis csend, majd Gregori lassan megcsóválta a fejét. – Azt hiszed, megharcolhatsz mindkettőnkkel, és győzedelmeskedhetsz? Nő vagy, egy Kárpáti nő, akinek nincs védelmezője. Engem viszont eskü köt, hogy hajtsam végre a kötelességem, akár akarod, akár nem. Ivory vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. „Raja, állj készen.” A falka felvillantotta a fogait, és meghátrálás nélkül nézett szembe a Kárpáti hímek fenyegetésével. Ekkor Gary mozdult meg, szándékosan az övé elé helyezve a testét, elzárva őt a hercegtől és a testőrétől, teljesen figyelmen kívül hagyva falkája fenyegető viselkedését. – Kérlek – mondta – senki sem akar fogságba ejteni. Szabad akaratomból felajánlom neked a véremet. Az életem a tiéd. Nem vagyok egészen biztos a rituális szavakban, de ha elfogadod, amit felajánlok, akkor legalább lesz esélyed harcolni, ha ismét vámpírokkal futsz össze. Senki sem akar bebörtönözni. – Megfertőződött a vámpír vérétől – magyarázta Gregori. Az élősködőket el kell távolítani. – Tisztában vagyok a parazitafertőzéssel – vágott vissza Ivory – és tökéletesen képes vagyok rá, hogy meggyógyítsam magam. Egy újabb hím és egy nő materializálódott a herceg mögött, és Ivory hatalmasat sóhajtott, azt kívánta, bárcsak leereszkedhetne itt azonnal a hóra, hogy pihenhessen egy kicsit. Azonnal felismerte a férfi erős, jóképű vonásait, és majdnem kitört belőle egy boldog mosoly. Falcon. A De La Cruz család barátja. Magának valónak számított, de nagyszerű férfi volt. Hálás volt, amiért láthatta, így legalább megtudta, hogy néhány ősi hímnek sikerült megőriznie épségben a lelkét. – Ivory! – A meglepődés sokkja mögül nyilvánvalóan kihallatszott az öröm. – Te vagy az a titokzatos nő, aki megmentette a fiamat? Falcon feléje lendült, de hirtelen megállt, amikor feltartotta a kezét, és hátralépett. – Pesäsz jeläbam ainaak, (sokáig járj a fényben) Falcon – köszöntötte – sok éve nem láttalak. – Megsebesültél! – kiáltott fel a nő, és ő is feléje sietett. Falcon visszatartóan a karjára tette a kezét, megállítva őt. – Mi folyik itt?

Ivory észrevette, hogy nem hangzik elítélőnek, csak óvatosnak. – Távozni szeretnék, de a herceged és a szolgája másként akarnak rendelkezni. – Csak gondoskodni akarunk az egészségedről hölgyem – felelt egy enyhe, udvarias meghajlással Gregori, eleresztve a füle mellett a gúnyos megnevezést. A nő összeráncolta a szemöldökét. – Sara vagyok, Falcon életpárja. Megmentetted a fiunkat, amiért nagyon hálásak vagyunk neked. Senki sem akar itt ártani neked. – Vetett Gregorira egy gyors, felizzó pillantást. – Kizártnak tartom, hogy bárki is bármi másra készülne ezen a helyen, minthogy megjutalmazzon a segítségedért. Szabad akaratomból felajánlom a vérem, hogy segítsen a gyógyulásodban. Falcon és én mindketten megteszünk mindent, hogy begyógyíthassuk a sebeidet, bár Gregori sokkal nagyobb hatalmú gyógyító. Talán ijesztőnek tűnhet, de valójában egy gyengéd, törődő férfi. – Nem rémít meg a Legsötétebb – tagadta Ivory – csak szeretnék az utamra menni. A nő ajánlata csábította. Egy gyógyítás minden bizonnyal kellőképpen felerősítené, de ha a Legsötétebb a vérét adná neki, követni tudná attól fogva bárhová. A vér kiáltana a vérnek. Ő pedig sebezhetővé válna. Könnyen a nyomába eredhetne a vérének, ő pedig eztán állandóan aggódhatna, hogy megtalálja a bejáratot az odújába. Sergey is megtudta, hogy életben van. Ő is bekúszhat a fejébe, hogy megtalálja őt. Nagyot sóhajtott és megrázta a fejét. – Sajnálom, de nem fogadhatom el a nagylelkű ajánlatot, de nagyon köszönöm. – Raja figyelmeztetően felmordult, és rájött, hogy Gregori közelebb mozdult. A Legsötétebb azonnal megállt, amikor lágy részeire célozva fellendítette a tőrét. – Bolond vagy, ha valóban megpróbálod Legsötétebb. – Mindjárt eldőlsz a fáradtságtól – mondta Gregori. – Ha mondtam, vagy tettem bármit, amiből úgy érezted, hogy ártani akarok neked, a bocsánatodat kérem érte. De bizonyára látod, kizárólag az egészséged miatt aggódom. Míg itt álldogálunk, a paraziták időt nyernek, hogy szétterjesszék a mérgezést a testedben. – Pontosan tudom mire képesek a paraziták és mire nem. Most már kétségbeesetten nyúlt Razvanért. A gyógyító közelebb volt hozzá annál, mint amit még kényelmesnek érzett volna. Ivory pedig nem volt ostoba, hogy figyelmen kívül hagyja a férfi hírnevét. Messze földön úgy ismerte az egész közösség, mint veszélyes, könyörtelen védelmezőjét a hercegnek és a Kárpáti népnek. „Hacsak nem hagyom, hogy a gyógyító a vérét adja, nincs más választásom, mint fegyverrel kiharcolni a kivezető utat.” „Nem kell harcolnod. Az életemet adnám a tiédért. Csak kövesd az utasításaimat. Beszélj a nővel, tartsd vissza őket még néhány percig.” Volt valami megnyugtató a hangjában. Talált egy összetört, elesett harcost, aki most valami egészen másként emelkedett fel. Volt önbizalom a hangjában. Razvan Dragonseeker volt, az egyik legősibb, legerősebb Kárpáti vérvonal tagja, sok száz évig elviselte a gyötrelmet és a szenvedést, mégsem engedett a sötétségnek. Ott volt az elméjében, és a férfi emlékezete nagyon hosszú volt. Ő pedig magába szívta a harci készségeket, technikákat, stratégiákat. Többet tudott Xavierről, mint bárki más, és több oka volt rá, hogy elpusztítsa, mint bárki másnak. Azt akarta, hogy Ivory higgyen benne. Összetört és gyenge volt, de szüksége volt rá, hogy higgyen benne. „A gyógyító próbál kifárasztani. Tudja, hogy már nem tartok ki sokáig.” „Ki fogsz tartani.” Az ereje átözönlött belé. – Sara – mondta halkan –, mégis elfogadom az ajánlatod. Kérd meg a Legsötétebbet, hogy álljon félre. Nem tettem kárt senkiben, és csak azt akarom, hogy hagyjanak békén. Azt

mondtad, hogy szeretnéd viszonozni, hogy megmentettem a gyereked életét. Egyedül csak ezt kérem. Egyszerűen, csak álljon félre a gyógyító az utamból. Sara felnézett előbb Falconra, majd Mikhailra. – Azt hiszem, hogy ez nem hangzik túl nagy kívánságnak. Gregori, állj félre, kérlek. Mindannyian Sarára néztek, aki úgy döntött, hogy szorosabban, védelmezőbben Ivory közelébe lép. Földgejzír tört fel a herceg háta mögött, Egy alak testesült meg mögötte, egyik karját szorosan Mikhail nyaka köré fonta, míg a másik kezében felvillanó tőr egyenesen a szíve felé irányult. A viharos, irgalmat nem ismerő szemek megállapodtak a Legsötétebb arcán.

5. fejezet Senki sem mozdult. Senki sem lélegzett, álltak, mint a szobrok, az idő megfagyott, a legeslegapróbb kis rebbenés is elindíthatta a vérfürdőt, efelől Gregorinak, Razvan halált ígérő szemeiből kiindulva egyáltalán nem voltak kétségei. Gregori egy hosszú, lassú szisszenéssel kieresztette a lélegzetét. – Egyenlő a halálos ítéleteddel, hogy a herceg életét fenyegeted. Razvan lazán vállat vont, izmai felhullámzottak a hatalomtól. – A tizennegyedik nyaram óta halálra vagyok ítélve. Ebben semmi új nincs a számomra. Nincs semmi olyan, amit ki tudnál találni, és még nem hajtották végre rajtam. Azt is elfogadom, ha ma éjjel meghalok. Gregori felé fordította a fejét, az arckifejezése mit sem változott, ha a Kárpátiak nem engedik távozni őket, kész volt megölni a herceget. – Egy férfi, akinek nincs vesztenivalója, gyakran kerül ki győztesként Gregori – mutatott rá Mikhail, hangjában némi vidámsággal. Gregori ezüstös szemei felvillantak, viszont azokban nyoma sem volt humornak. – Senki sem szegezhet tőrt a szívedhez, és sétálhat el utána büntetlenül. – Lépj el az életpáromtól. Amint távozott, azt teszel, amit akarsz – adta ki az utasításait Razvan. – Nem! – tiltakozott Ivory. – Veled maradok. Ki fogjuk harcolni magunknak a szabad utat. Sara megpróbált közelebb lépni Ivoryhoz. – Ez kész őrültet Mikhail – fellebbezett a hercegnél. – Állítsd meg ezt az egészet. Hagyjátok őket elmenni. – Tudod ki ez a férfi? – kérdezte halkan Falcon. – Ivory, van róla bármi fogalmad is, miféle bűnöket követett el a népünk ellen? Razvan nem hátrált meg. És a kés sem. – Semmit sem tudsz róla – mondta Ivory –, nincs jogod hozzá, hogy elmarasztaló ítéletet hozz felette, amikor nem ismered a tényeket. „Nem szükséges megvédened.” Razvant megdöbbentette a nő. Ott állt és imbolygott, túlzottan, megtévesztően törékenynek tűnhetett a harcosok számára. A teste magas volt és egyenesen állt. Bőre hibátlanságát csak a vámpírvér csíkjai, és a fogai által összemarcangolt válla rontották el. Volt abban valami nagyon bizalmas, hogy tudta, mi van azalatt a hibátlan külső alatt, ismerte az igazi nőt, a halál és a dac sebhelyeit rajta. Bátorságának kimeríthetetlen tartalékait bizonyította, hogy képes volt újraépíteni a testét, pedig évszázadokig feküdt megtörten a földben, míg a természet megpróbálta helyrehozni. Egyedül csak ő ismerte mélyen elrejtett erejét, amihez hasonló nem volt más a föld hátán. A büszkeség, amit miatta érzett, megrázta. A bátorsága és a vadsága pedig megalázták. – Ez igaz – mondta Falcon, aki a szinte tapintható feszültség kellős közepén is megőrizte higgadt nyugalmát. – Ahogyan te sem ismered ezt a herceget. Én odaadtam a hűségem Mikhailnak. Érdemes a tiszteletemre és a védelmemre. Ismersz engem. De nálam is jobban ismered a De La Cruz fivéreket. Ők is hűséget esküdtek Mikhailnak. Manolito az életét adta a hercegért, és Gregori adta vissza őt a világnak. – A tekintete Razvanra villant. – Azt hiszem, hogy a mérget az életpárod fecskendezte Manolitoba. Razvan nem hátrált meg, keze sziklaszilárdan tartotta a tőrt. – Ivory, azt akarom, hogy gyere ide mellém, és vedd a vérem. Eleget vegyél el ahhoz, hogy teljes erődnél légy. A lány megsebzettnek tűnt, és hangtalanul megrázta a fejét.

„Ez az egyetlen út. A célod, az előkészületeid mind kárba vesznek, ha nem tudsz kiszabadulni innen. Nem tudjuk mindannyiukat leállítani. Tudtam, amikor idejöttem, hogy az életem cserélem el a tiédért. Ez egy becsületes üzlet.” – A vére meg van fertőzve élősködőkkel – mondta Mikhail. – Tartsd a szívemnél a tőröd, de engedd, hogy a gyógyító megszabadítsa Xavier undorító férgeitől. Ivory hátrahőkölt, amikor meghallotta a nagyhatalmú mágus nevét. Gregori vetett egy gyors pillantást a herceg felé, ezüstös tekintete rávillant. „Ez egyáltalán nem szórakoztató Mikhail. Túl keveset tudunk erről a férfiról. Könnyen meglehet, hogy Xavier utasítására azonnal beledöfné a szívedbe a tőrt. Akkor nem vigyorognál ilyen önelégülten.” „Semmi kétségem sincs felőle, hogy megtalálnád a módját, hogy megments.” – Razvan – szólalt meg Mikhail ismét –, az életpárod nem biztos, hogy túlélne egy újabb támadást a hazafelé vezető úton. Felajánljuk mindkettőtöknek a barátságunkat. A húgod, Natalya és az életpárja, Vikirnoff éppúgy itt van velünk, mint a lányod, Lara, aki Nicolas De La Cruz életpárja, és azon fáradozik, hogy megmentse a még meg sem született gyermekeinket. Felmérhetetlenül nagy kincs ő a népünk számára. A nagynénjeid, Tatijana és Branislava is életben vannak, biztonságos helyen gyógyulnak jelenleg a föld alatt. Felajánlom a békés áthaladást mindkettőtök számára. Razvan vetett Ivoryra egy gyors pillantást. „Rajtad áll.” Ivory vett egy mély lélegzetet. Az életpárja élete vagy halála. Olyan könnyedén belehelyezte az életét a kezébe. És nem is sejthette, hogy milyen iszonyatosan nehéz a számára szívességeket elfogadni a Dubrinsky család bármely tagjától. Alig volt képes rávenni magát az elfogadásra, mégis előrekényszerítette a testét, amíg ott állt a gyógyító mellett, az ujjai összeszorultak a kés nyele körül. Biccentett egyet Gregori felé. „Valószínűleg akkor fog leszúrni, amikor végzek.” – Az ezüst szemek ismét odavillantak a hercegre. – És nem fogsz ilyen jókat nevetgélni, amikor az életpárjaink rám szabadítják a poklot, amiért hagytam, hogy valaki ledöfjön.” „Nem is tudom. Talán mégis szórakoztató lesz. Rám egyikük sem fog haragudni.” Gregori lélegzete kiszisszent a fogai közül, és küldött a hercegnek egy újabb parázsló pillantást, mielőtt gyengéden Ivory vállára helyezte volna a kezét. Reszketett, mintha egy vadállat lenne, akit épp csapdából szabadít ki. Anélkül, hogy ennek tudatában lett volna, a gyógyító megnyugtató szavakat mormolt az ősi nyelven, próbálta lecsendesíteni Ivoryt a hangjával és kezeinek érintésével, tudatni vele, hogy nincsenek ártó szándékai. Gregori lehunyta a szemeit, és nem volt többé vad harcos, a herceg és a Kárpáti nép ádáz őre. Minden, ami ő volt eltűnt, kiküldte magát a testén kívülre és belépett a sebesült nőbe. Maga lett az energia, a gyógyító erő, a véráramában haladt, hogy megtalálja és kijavítsa az összes kárt, belülről kifelé. Majdnem kiesett a gyógyító állapotból, ami hosszú évszázadok óta nem történt meg vele, amikor felfedezte, hogy az inai és a csontjai milyen durván vannak összekapcsolva. Iszonyú hegszövetek vonultak át a testén belül csakúgy, mint kívül, még a szervein is, amire soha nem hallott még példát Kárpátiak között. Egyetlen pillanatra visszahúzódott belőle, annyira megrendült, képtelen volt ránézni, és közben próbálta megfejteni, hogyan lehetett túlélni azt, ami után ezek a hegek maradtak. „Mikhail.” – Sokkos volt a hangja, márpedig ha valakit nehéz sokkolni, akkor az Gregori volt. Ámulat hallatszott belőle, márpedig őt szinte lehetetlen volt megdöbbenteni. És óriási tisztelet is kiérződött a szavaiból. – Olyan, mintha apró darabokra vagdalták volna. Nincsen egy érintetlen porcikája sem az arcát kivéve, még a nyakán is vannak ilyen elképesztő hegek.

Azt hiszem, hogy darabokra vágták, de hogy maradhatott életben?” – Benyomásokban küldte el Mikhailnak, amit látott. – „A valódi alakja egy darabokból összefoltozott test. Érzem még a fűrészes pengéket is, amik belemartak a bőrébe és a csontjaiba a nyakában, amikor levágták a fejét. Ez a nő irtózatos szenvedésen ment keresztül.” Gregoriban bennszorult a levegő. A szívverése egyenetlenné vált. Elrántotta elméjét a Mikhailétól. „Mondd el!” Ez a két szó nyílt parancs volt, semmivel sem kevesebb. „A legidősebb testvéred támadta meg. Érzem az érintését a szenvedés egy olyan bélyegén, amit soha nem éreztem még ezelőtt. Ő tette ezt vele. Vagy ő is a részese volt.” Mikhail egy pillanatra lehunyta a szemét. „Minden oka megvan rá, hogy gyűlölje a családom.” „Ehhez nem férhet kétség.” „Érzel benne gyűlölködést a Kárpáti nép irányába? Megpróbálhat megsemmisíteni bennünket?” „Hatalmas tervei vannak, de nem az, hogy elpusztítson téged vagy a népünket. Az eltökéltség benne van a csontjaiban. Szeretném jobban megismerni ezt a nőt.” Gregori újra lehullatta fizikai testét, visszatért Ivoryba, gondosan ügyelt rá, hogy minden csontot, izmot és szervet megfürösszön fehér, gyógyító fénye, ami mellett csak elhaladt, miközben átvizsgálta a vérét és a sejtjeit paraziták után kutatva. Sok betolakodót kikényszerített a testéből a pórusain keresztül, majd elégette őket, amikor már célt keresgélve tekergőztek a havon. Piszkos, kimerítő munka volt ez, lerogyott a hóba, amikor az ereje végül elfogyott. A farkasok közben közelebb jöttek, a saját testükkel alkottak Ivory körül védőgyűrűt. Gregori Falcontól függött, az ő dolga volt megvédeni a fizikai testét, míg dolgozott, és az ősi Kárpáti egészen mozdulatlan maradt, de közben szemmel tartotta a farkasokat. Míg Gregori dolgozott, a kés egyszer sem ingott meg Razvan kezében, semmit sem kérdezett a családjáról sem. Koncentrációja kizárólag Ivory biztonságának szólt. Figyelte a többieket, és a farkas falkára bízta, hogy szemmel tartsák Gregorit, és figyelmeztessék, ha a Legsötétebb megpróbálna valahogyan ártani a lánynak. Fegyelmezett volt és visszafogott. Egyetlenegyszer sem hatolt be a tőr hegye a herceg bőrébe. Mikhail hagyta a testének, hogy természetesen lélegezzen. – Gregori hihetetlen gyógyító. Meg fog róla bizonyosodni, hogy egyetlen élősködő sem marad. – Értékelem az erőfeszítéseit. – Semmi szükség sincs rá, hogy továbbra is fogva tarts – mondta Mikhail. – Gregori ugyan vicsorog és fel-felcsattan, de neki sem volt esze ágában sem ártani az életpárodnak, csak gyógyítani akarta. A kötelességérzete hajtja. De nem lesz megértő, ha sokáig folytatod a fenyegetőzést. A szavamat adtam, hogy biztonságos, szabad utat kaptok mindketten. Ostobaság lenne tovább fokozni a helyzetet, amikor az asszonyodnak szüksége lesz a teljes figyelmedre. Razvan még néhány pillanatig ott tartotta a pengét, mintha mérlegelné Mikhail szavainak igazságát, aztán a kés eltűnt, ő pedig visszalépett az árnyékba, ahonnan tiszta célpont volt mindhárom Kárpáti hím. Mikhail egyetlen mozdulatot sem tett, hogy eltávolodjon tőle, meg akarta mutatni, hogy hisz benne. Falcos suhant egy kicsivel közelebb, hogy jobb pozícióban legyen, a herceg és az esetleges támadás közé vethesse magát, ha szükség lenne rá. – Mondd csak Razvan – kérdezte Mikhail –, Xavier valóban életben van még mindig?

A fekete-ezüst fürtöket tanulmányozta. Kevés Kárpáti őszült meg, csak a legsúlyosabb sérülések válthatták ki ezt náluk. Ahogy közelebbről nézte, a herceg meglátta a szenvedés nyomait, amik mélyre vésődtek a megviselt arcba. Razvan jóképű férfi volt, de most öregnek és megtépázottnak látszott. – Igen – erősítette meg. – Tetszése szerint birtokolja a tested? – Igen – válaszolt Razvan szemrebbenés nélkül. – Bár most először képes voltam távol tartani. Ezelőtt soha nem volt meg a szükséges erőm, így lehetséges, hogy idővel meg tudom tanulni, hogyan tartsam sakkban. Falcon megmozdult, sötét szemei a legmélyebb árnyékokat pásztázták, mintha legősibb, legveszélyesebb ellenségük bármikor felbukkanhatna. – Veszélyezteted az életpárod? – Bárkit, akinek a közelében vagyok. Mikhail vetett Falconra egy gyors, csendre intő pillantást. – Hogyan voltál képes elszökni? – A legutóbbi támadás a jégbarlang ellen rákényszerítette, hogy elvigyen abból a kamrából, ahol általában tartott. Kevés ideje volt a felkészülésre, nem volt biztonságban. Akkor már napok óta nem jutottam táplálékhoz. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy túl gyenge vagyok, hogy megkíséreljem. Megvonta a vállát. Mikhail a viharvert arcot tanulmányozta, amit oly sok gyötrelem pusztított. Az az apró vállrándítás sok mindent elárult neki róla. Nem kért az együttérzésből, és nem kért bocsánatot sem azért az életért, amit rákényszerítettek. Az a pár egyszerű mondat vastag köteteket beszélt el. Mikhail meghajolt. – Vérbeli Dragonseeker vagy. – Soha egyetlen Dragonseeker sem adta még meg magát a sötétségnek, ami fajtájuk hímjeire vadászik. Pedig ha bárkinek a földön volt rá oka, hogy magához ölelje a gyűlöletet, a keserűséget és a haragot, az Razvan volt, ha Mikhail minden gyanúja helyesnek bizonyul. – A létezésünkért harcolunk. Talán vannak olyan dolgok, amiket ha elmondanál nekünk, az segíthetne bennünket a küzdelemben, hogy megmenthessük a gyerekeinket. Lara felbecsülhetetlenül értékes kincsünk. Razvan, Ivoryn tartotta a tekintetét, nem válaszolt. A lánya nevét hallani kemény próbatétel volt, elárasztották az érzelmek, de nem engedte, hogy ez meg is mutatkozzon rajta. Évszázadai voltak tökéletesíteni a módszert, hogyan tartsa az arcát álarc mögött, nem engedte a hercegnek, hogy meglássa, Lara puszta említése, hogyan rántotta össze egész bensőjét. Ivory szempillái megrebbentek és felnézett rá. Tekintetük összekapcsolódott, a szíve megugrott. Tudta. És bár a lánynak óriási fájdalmai lehettek, és tartania kellett attól, mi lesz a kimenetele annak, hogy megfenyegette a Kárpátiak hercegét, mégis egy kis félmosolyra görbült a szája. És Razvan tudta, hogy az az apró mosoly az övé. Az a titkos kis mosoly összezárta őket, illett hozzájuk, mint egy kirakó két darabja egymáshoz, privát volt, nagyon is bizalmas. A szemei gyengédek voltak, ahogy melegséget küldött az elméjébe. Valami a bensőjében kemény csomókká ugrott össze. Valami más megolvadt. A szíve furcsán, kíváncsian megrebbent, a torka összeszorult. Ivory. Miért most találta meg? Ő volt a legváratlanabb kincs. Senki sem érdemelhette ki a lány kitartó bátorságát és nagylelkűségét, legfőképpen pedig ő nem. Nőies kuncogás csusszant az elméjébe. „Ne csapd be magad. Senki sem nevezne nagylelkűnek. Én vagyok a Gyilkos. Ez minden.”

Annyira sokkal több volt ennél, ő volt minden. A pillantása összekapcsolódva maradt az övével, miközben a teste megrándult, és újabb élősködők hullottak ki a pórusaiból a vérrel szennyezett földre. Áttöltötte elméjébe az erejét, és azokat az illatokat, amiket felfedezett az odújában, azokat, amik tudta, hogy csillapítani fogják, hogy kitartson, míg befejeződik a gyógyítás. Az élősködők eltávolítása nehéz eljárás volt. A gyógyítónak különösen gondosnak kellett lennie, nem szalaszthatott el egyetlenegyet sem, és ahogy Gregori visszazuhant a testébe, megingott a fáradtságtól. – Vérre van szüksége – jelentette ki, és lerogyott mellé a hóra. – Akárcsak neked – felelte Mikhail és odasiklott a gyógyító oldalához. A csuklóját nyújtotta egy olyan hétköznapi, közvetlen gesztussal, ami sokévnyi jártasságról árulkodott véradás tekintetében. Razvan habozott. Fogalma sem volt Xavier befolyásának mértékéről és mikéntjéről maga felett. Ha az sejtszintű, molekuláris, és ő a vérét adja Ivorynak, Xavier képes lenne őt is birtokolni, irányítani? Nem tudta, és nem is akarta megkockáztatni. A gyógyító különös, ezüst szemei szúrósan meredtek rá, hátborzongató módon emlékeztetve őt Xavierre. Veszélytől ragyogtak, egyszerre volt benne fenyegetés és helytelenítés, és most először, amióta találkozott ezekkel a férfiakkal, szégyent érzett. – Engem védesz – mondta gyorsan Ivory –, és én nagyon hálás vagyok érte. Itt senki nem értheti meg a te… a mi dolgainkat. – Felajánlom a vérem szabad akaratomból – mondta ismét Sara, és újra közelebb lépett Ivoryhoz, feléje nyújtva a csuklóját. Ivory fejet hajtott. – Hálás vagyok érte. A vér gazdag volt, valódi Kárpáti vér, berobbant a szervezetébe, mint az energia egy tűzcsóvája, átáztatta sejtjeit, segítette a gyógyítót vállának és bordáinak alapos helyreállításában. Gregori, Razvan arcát tanulmányozta. – Félsz attól, hogy a véredet add az életpárodnak. Nem kérdés volt ez, tényszerű kijelentés, és egy kevésnyi tisztelet lopózott a Legsötétebb hangjába. Minden Kárpáti hím kényszert érez arra, hogy gondoskodjon az életpárjáról. – Nem követelted a magadénak. Razvan megvonta a vállát. – Nem fogom. Nem tehetem. Ivory felemelte a fejét, nyelve végigsiklott a tűszúrásnyi nyomok fölött Sara csuklóján, sötét szemei felragyogtak és borostyánszínbe mentek át, kezdtek hasonlítani egy farkas szemeire. – Nem szükséges magyarázkodnod itt senkinek. – Ivory – Mikhail hangja nagyon gyengéd volt –, senki sem vádolja Razvant azzal, hogy cserbenhagy téged. Éppen ellenkezőleg. És az a férfi, aki az imént nyújtotta át a szolgálatait neked, hogy meggyógyítson, ugyanaz a férfi, aki elvitte az igazságszolgáltatást a fivéremnek, aki azt nagyon is kiérdemelte. Gregori három hónapot töltött a földben azok miatt a sérülések miatt, amit akkor szerzett. A lány álla felemelkedett. – Én háromszáz évet töltöttem a földben. – Amint a szavak kicsúsztak a száján a keserűség első jeleként, azonnal elszégyellte magát. – Bocsáss meg nekem gyógyító. Régóta nélkülözöm mások társaságát, megfeledkeztem a jó modorról. – Semmi szükség bocsánatkérésre – mondta Gregori, de közben még mindig Razvan megviselt arcát tanulmányozta. – Szeretnélek téged is megvizsgálni, megnézném nincsenek-e az elmédben nyomok, amiket Xavier hátrahagyott.

A csend odadermedt közéjük. Mikhail összeráncolta a szemöldökét. Falcon félig Gregori elé lépett, Razvan pedig még egy lépést hátrált az árnyak közé. – Fogalmad sincs róla, hogy ez milyen veszélyes lehet – mondta Razvan. – Ha senki sem próbálja meg – mutatott rá Gregori –, elveszel a számunkra. – Már több száz éve elvesztem. – És veled együtt minden információ is elvész, ami segíthetné a harcunkat legnagyobb ellenségünkkel szemben – folytatta Gregori –, és az életpárod is elvész. – Én nem vagyok tényező ebben az egyenletben – tiltakozott Ivory –, ne gyakorolj rá nyomást, hogy megtegyen bármit is, amit rossznak gondol, azzal hogy engem használsz érvnek. Gregori vetett felé egy csendre intő pillantást. – Rengeteg dolog van, amivel hozzájárulhatsz a világhoz Dragonseeker. Csak egy pillantást akarok vetni rád. „Talán igaza van” – Ivory szándékosan nem nézett Razvanra –, ez a te döntésed, és én bármiben támogatni foglak, de talán megtalálhatjuk a módját, hogyan törjük meg Xavier hatalmát feletted. Azt gyanítom, hogy van belőle kiút.” Razvan átgondolta az ötletet. Arra még nem is gondolt, hogy éljen, csak hogy meghaljon. A halál képviselte a szabadságot, a Xaviertől való függetlenséget, a fizikai és mentális kínzások végét, és most már még a szörnyű emlékek által kiváltott érzelmektől való megszabadulást is. Ivory úgy beszélt kettejükről, hogy mi. Soha nem hitte, hogy valaha is elgondolkodhat egy ilyen kifejezésen. Végignézett a kis csoporton. Azt sem hitte volna, hogy valaha is Kárpátiak között fog állni, és nem kell harcolnia, hogy kiszabadulhasson onnan. Az egyik fele egyáltalán nem bízott az elfogadásukban. Mintha csak a gondolatait olvasná, Gregori lassan megcsóválta a fejét. – Nem bízom meg tökéletesen abban, hogy nem jelentesz fenyegetést a Kárpátiakra nézve, de hajlandó vagyok megtudni. Razvan érezte a kihívást a szavaiban. Gregori hajlandó volt önmagát veszélyeztetni, hogy megvédje a Kárpáti népet és talán, hogy segítse Razvant. Neki vajon lesz-e hozzá bátorsága, hogy beengedje a testébe, hogy a saját szemeivel lássa, mit művelt vele Xavier? Súlyos bűntudat telepedett az elméjére. Emlékei régebben elhalványultak azok mögött az akadályok mögött, amit az épelméjűségének megvédése érdekében emelt eléjük, és már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy mit tett és mit nem tett. Voltak hetek, hónapok, talán évek is, amikre egyáltalán nem emlékezett, és félt közelebbről megvizsgálni, mi történhetett ezekben az időszakokban. Xavier lassan, módszeresen elnyomta őt, míg már nem volt képes harcolni a mágus ellen. Ha hagyná, hogy Gregori belépjen a testébe, és megvizsgálja, a gyógyító megtudná az élete minden megalázó, lealacsonyító pillanatát. „Én is belépek a gyógyítóval. Meg tudom védeni az emlékeidet, ha bármi terhelő is lenne ott. Különben pedig bármit is talál ott, az Xavier műve, nem a tied.” A szíve bukfencet vetett. A lány egyértelműen és világosan csatlakozott hozzá, de miért? Arra szánták őket, hogy életpárok legyenek, ez igaz, de egyáltalán nem ismerték egymást, és Kárpáti körökben ő volt a leghírhedtebb bűnöző. „Sokszor voltam a fejedben az elmúlt három hétben. Én is kívülálló vagyok. És azt hiszem, te vagy a kulcsa Xavier megsemmisítésének.” Ez egy olyan ok volt, amit megértett. Nem volt ugyan benne biztos, hogy valóban ő lenne Xavier megsemmisítésének a kulcsa, de azt tudta, hogy Ivory megingathatatlanul, elszántan el akarja érni a célját. Ráadásul mi vesztenivalója van? A tiszteletük? A legkevésbé sem érdekelte. Már századokkal ezelőtt elvesztette.

Több mint hajlandó volt szembenézni a hajnallal. De azt nem akarta, hogy a lány lássa, hallja, átélje azokat a dolgokat, amiket látott és tett, ha részese volt ő maga is, ha nem. Emlékezett minden nő arcára, akit Xavier a testével megbecstelenített. Csábító hazugságokkal, édes, megtévesztő ígéretekkel teherbe ejtette az ártatlan nőket annak érdekében, hogy a méhükben megfogant gyermek vérét vehesse majd. Mindig a vér. Nem emlékezett a neveikre, de a könnyeikre igen, amikor megtudták az igazságot. A fejében visszhangzó árulásra, és a mágus gúnyos nevetésére. Sokakat megölt az évszázadok alatt, Varázslókat, embereket, egy vagy két Kárpátit, akit becsaptak és elveszejtettek a keze által. Emlékezett minden arcra, minden arckifejezésre. Kísértették minden éber pillanatában. Olyan sokszor meggyalázták, hogy már nem is emlékezett semmilyen más életformára. Ez az a pillanat, amikor vagy magára tudja venni a terhet, hogy segítsen életpárjának levadászni, megsemmisíteni a világ legnagyobb ellenségét, vagy feladhatja és belesétálhat a napba, és közben azt mondogathatja magának, hogy így véd meg mindenkit. Ha úgy dönt, hogy segít, nem csak Ivoryt és a gyógyítót teszi ki múltja bűneinek, hanem saját magát is. Nem lesz hely, ahová elbújjon önmaga elől és azok elől a bűnök elől, amiknek elkövetéséhez a testét használták. Létezésének minden egyes napján szembe kell velük néznie. És azt is kockáztatta, hogy visszaesik Xavier karmai közé. Végignézett az őt körülvevő arcokon. Nem látott türelmetlenséget, senki sem mocorgott nyugtalanul. Egyszerűen döntésre vártak. „Ha olyan romlott vagyok, ami meghaladja a lehetőséget, hogy elmenekülhessek Xaviertől, add a szavad, hogy megölsz életpárom. Csak azt akarom, hogy lásd a terhelő bizonyítékokat.” Ivorynak elakadt a lélegzete az elvárás roppant nagyságától, a férfi szemei a pillantását keresték. Állta a tekintetét, összekapcsolódott vele. Megölni a saját életpárját… – „Azt szeretném, ha kifaragnál engem is a faladon, hogy biztonságban maradhassak a lelkedben. Tedd meg nekem ezt a szívességet, bár lehet, hogy méltatlan vagyok rá. Ha megóvsz, talán lesz esélyem a következő életben.” Ivory ujjai belelopóztak Raja sűrű bundájába, és megragadta azt. A torka és a szemei égtek. De rajta tartotta a tekintetét, megtagadta, hogy félrenézzen a bátorságától. „Megtiszteltetés a számomra.” Razvan továbbra is őt nézte, beitta az elméjébe, beszívta a tüdejébe, érezte a bátorságát és az erejét, amitől olyan büszkeség öntötte el, hogy majdnem sírva fakadt. Merített a bátorságából a sajátjához, és még mindig Ivoryn tartva a tekintetét, bólintott a gyógyítónak. – Azt kérem, hogy az életpárom mindig előtted haladjon – mondta Razvan. – Ha azt kéri tőled, hogy távozz, add a szavad, hogy megteszed, és mindannyian azonnal itt hagytok kettőnket. Gregori váltott egy hosszú pillantást a herceggel. „Öngyilkos akar lenni, vagy az életpárja fogja megölni.” „Nem mentheted meg az egész világot Gregori” – üzente vissza Mikhail, a hangja fáradtnak tűnt –, „de megtehetsz érte mindent, a legjobb tudásod szerint. Ha tudsz segíteni neki, tégy úgy, különben a sorsukra hagyjuk őket. Ez a kívánsága, minden Kárpáti nőnek és férfinak joga van választania a halál és a gyalázat között.” – Úgy legyen – mondta hangosan Gregori Razvannak –, Mikhail és Falcon őrizni fogják a testünket, míg megpróbáljuk. – Ránézett Ivoryra. – Elég erős vagy? Ha Xavier megtámadja, amíg az elméjében vagyunk, el tudod hárítani a mágust? A nő szempillái felemelkedtek, és Gregori szembetalálta magát sötét szemeinek acélpillantásával. Egy harcos szemei voltak ezek. – Magad miatt aggódj gyógyító. Gregori fejet hajtott, és egy röpke, valahol a tisztelet és a vidámság között ingadozó mosoly suhant át a száján.

Intett Razvannak, hogy üljön le a hóra közöttük. Ahogy letelepedett, Razvan kissé feszült lett a gondolattól, hogy ilyen kiszolgáltatott helyzetbe került, öt farkas kört vont köréjük, Farkas pedig lefeküdt Ivory mellé és az ölébe hajtotta a fejét. Ivory egyik keze a bundájába túrt, a másik a tőrje markolatát szorította. Mikhail, Falcon, Sara és Gary pedig elfoglalták a helyeiket, hogy védhessék ezt a kis kört. Ivory lehunyta a szemét, hogy elküldje magát a testén kívülre. Razvan gyengéden a karjára tette a kezét, hogy megállítsa. A lány szempillái felemelkedtek, a tekintetük találkozott. „Csak látnom kellett még egyszer, ahogy rám nézel. Így. Nem elítéléssel. Nem undorral. Nem félelemmel. Úgy nézel rám, mintha valaki lennék a számodra.” Felemelte az állát. „Te valakinél sokkal több vagy nekem Razvan.” – Szándékosan a nevét használta. – „Az életpárom vagy. Ebben a világban, a következőben vagy mindkettőben.” Az a simogató dallam a hangjában elárasztotta melegséggel Razvant. Lassú mosoly görbítette fel szájsarkait. Rozsdásnak érezte, a szája úgy tűnt elrepedezik, az állkapcsa eltörik, de belül, ahol senki sem láthatta, a gesztus közel volt egy mosolyhoz. – Készen vagy? – kérdezte a lány. – Légy nagyon óvatos – intette Razvan –, mindkettőtök érdekében. Ivory lehullatta magáról a testét és belépett életpárjáéba. Gregori fénye nemcsak hogy ragyogott, forrón melegített is, majdhogynem sugárzott, tudatva, hogy hatalmas erejű gyógyítóról van szó. Hagyta, hogy ő menjen elől, bár érezte vonakodását. A testen belül borzalmas sebhelyek sokaságát találták, elviselhetetlen kínzások nyomait, amiket Razvan mégis túlélt. Eljutott az agyába. Mielőtt megengedte volna Gregorinak, hogy mélyebb kutatásba kezdjen, szándékában állt megtartani Razvannak tett ígéretét. Egyedül ő fogja tudni, ha van oka arra a bűntudatra, ami a vállára nehezedik. Egyedül ő fogja tudni, hogy valóban az a bűnöző-e, aminek oly régóta bélyegezték. Nagyon nehéz volt fenntartani objektivitását, amikor a testében látott hegek a sajátjaira emlékeztettek, de az emlékei egy kész virtuális aknamezőt képeztek. Xavier kínzásai és kísérletei, a dolgok, amiknek elviselésére vagy elvégzésére rákényszerítette Razvant, elképzelhetetlenek voltak. Csoda, hogy épelméjű maradt. Bejárta az elméjét, belemerült az emlékeibe, míg már túlterheltnek érezte magát és hányingere volt. Igen, Razvan testét számtalan bűn elkövetésére használták fel újra és újra, de a szelleme, a lényege, aki ő maga volt, soha nem volt jelen ezen alkalmakkor. Félrehúzódott, és engedte a bejutást a gyógyítónak. Alapos óvatossággal mozogtak az elméjén keresztül, Xavier jelenlétének bizonyítékai után kutatva. Míg dolgoztak, osztozniuk kellett Razvannal fájdalmas, szenvedésekkel teli élete, és szellemi kínjai emlékeinek iszonyú terhein. A férfi mindig ellenállt, pedig olykor egyetlen cérnaszálon kapaszkodott épelméjűségébe, szívós becsülete elválaszthatatlanul hozzátartozott Dragonseeker örökségéhez. Sírt a szíve azért a magányos harcosért, és az erős, fegyelmezett Gregori vele együtt sírt, ahogy haladtak Razvan emlékeiben, keresve valamit, ami Xavier ujjlenyomata lehetett, bármit, ami lehetővé teszi a mágusnak a belépést. Anélkül, hogy megfizette volna az árát, képtelenség volt túlélni a kín évszázadait. Ivorynak vissza kellett húzódnia belőle, hogy levegőhöz jusson. Gregori szorosan a nyomában maradt. – Feladta a testét még húsz éves kora előtt, hogy megmentse a húgát. És figyelmetlenül elcserélt egy darabot a lelkéből a lánya életéért. Ivory felemelte nedves szempilláit, és az életpárja felé fordította tekintetét. – Ezek a legnagyobb bűneid.

– A kötelesség és a szeretet – egészítette ki Gregori. – Te nem bűnöző vagy, Razvan. Hanem egy igazi Dragonseeker. – Küldött egy gyors pillantást a herceg irányába. – Én pedig kétségkívül számtalanszor fogom még hallani, hogy mások hogyan ismerték fel valódi értékeidet a legelső percben. – Ez valószínű – mormolta az orra alá Mikhail. – El tudod távolítani Xavier befolyását a lelkem fölül? – kérdezte Razvan. – Ha képes rendelkezni a testemmel, és most látott itt mindannyiótokat, felhasználhat arra, hogy lecsapjak a hercegre vagy a saját életpáromra. Ennek nem adhatunk esélyt. – Ha Xavier megtalálta a módját annak, hogy nyitott bejáratot kényszerítsen a testedre, akkor meg fogjuk találni a módját mi is, hogy bezárjuk azt – mondta Ivory. – Gondosan tanulmányozom őt, és valahányszor rábukkanok egy-egy új munkájára, mindig felfejtem azt. Tudom, hogy erre is képes leszek. Gregori élesen beszívta a levegőt. „Hallottad mit mondott Mikhail?” „Nem vagyok még olyan öreg, hogy süket is legyek.” Gregori megtartotta a vigyorgását magának. „Ezek ketten több információval rendelkeznek az ellenségünkről, mint amennyit nekünk mindannyiunknak sikerült beszereznünk az idők folyamán.” „Eddig azt sem tudtuk pontosan, hogy Xavier egyáltalán életben van.” – Ivory – mondta Sara –, arra is tudnál módot találni, hogy leállítsuk a mikrobái végtelen ciklusát? Átalakítja őket valahogyan, és amikor felnőnek, áthatolnak a talajon és megtámadnak minket. Ezek okozzák a vetéléseket. Lara felbecsülhetetlen és nagyon nehéz feladatot végez, hogy megszabadítsa tőle a nőket, de ő is csak egyetlen személy, ráadásul át sem alakíthatják, amíg nem találunk egy állandó megoldást. – Ha Xavier a képességeit használta gonoszságra, bármit ki tudok bontani, amit csinált. – Régóta tanulmányozom a módszereit, és sikeresen szálltam szembe minden varázslatával. Ivory nem hencegett, nem nagyképűsködött, mégis olyan magabiztossággal beszélt, ami nyilvánvalóan tapasztalatokra támaszkodott. – Tanulmányoznom kellene a mikrobát. Vannak mintáitok? – Szerezhetünk – mondta Sara. – Elviszem a laboratóriumomba. – Ivory felpillantott az éjszakai égre – Van még pár óra hátra, de nem elegendő, így visszatérek ide holnap, akkorra hozd ide nekem. Legtöbb időmet a föld alatt töltöttem, nagyon fényérzékeny vagyok. „Van néhány közös dolgunk.” A Razvanra vetett gyors pillantásban bajtársiasság villant. A férfi is a jégbarlangokban töltötte évszázadainak legnagyobb részét, ő is nagyon fényérzékeny volt. Razvant ismét elöntötte a melegség áradata, ami a lányhoz volt köthető. Megnyugtató. Fájdalmas magány, ami szinte már a részévé vált, enyhülni látszott. – Szívesen látott vendégek vagytok az otthonomban. Az életpárom gyermeket vár, nem szeret kimozdulni, de találkozni akar veled – ajánlotta fel Mikhail –, és az öcsém életpárja, Shea és Gary is folyamatosan azon dolgoznak, hogy megoldást találjanak. Talán ha beszélnél velük, az több felesleges lépést is kiiktathatna a munkádból. Ivory vállat vont. – Köszönöm a meghívásodat, de amíg nem tudjuk kiküszöbölni, hogy Xavier megtudja minden lépésünket, a legjobb lenne a lehető legnagyobb távolságot tartani tőled. – Egyetértek – vágott közbe Gregori, még mielőtt Mikhail megszólalhatott volna. Küldött egy parázsló pillantást a hercegnek. – Neked és Ravennek mindig biztonságban kell lennetek. Mikhail, Razvanra villantott egy apró vigyort. – Látod milyen vele az élet? Zsörtölődik, zsörtölődik, zsörtölődik. Ráadásul a lányom életpárja.

– Jelen esetben egyet kell, hogy értsek vele – mondta Razvan. – Ha Xaviernek bejárata van hozzám, mindenképp megpróbál majd rajtam keresztül csapást mérni rád, én pedig képtelen leszek ellenállni. A gondolat, hogy szellemileg kínozhat, szórakoztatja. Különösen rajong azért, hogy arra használhasson, hogy a húgomnak ártsak. Ha képes felhasználni, hogy ártsak a Kárpáti nép hercegének, semmi kétségetek ne legyen felőle, hogy lelkesen meg is teszi. Ivory érezte az összeránduló fájdalmat Razvanban, bár a férfi hangja vagy arckifejezése semmit sem árult el. Mély nyomokat hagyott benne a bánat. Nyers, új érzelmei nehezen irányíthatóak voltak, Natalya iránt érzett szeretete, az eltökéltsége, hogy mindenáron biztonságban tartsa őt, a Xavier iránt érzett dühe, és mivel most már képes volt az árulást is érezni, és emlékezett is rájuk, ez mind-mind felért egy újabb tőrdöféssel a számára. – Ha megtaláljuk a kapuját, talán be is tudjuk zárni azt Dragonseeker – mondta Gregori. Újra Ivoryt kereste a pillantása. – Fejezzük be. Ivory végighúzta az ujjait Razvan állkapcsán, az érintése egy pillanatra elidőzött a bőrén. Aztán hirtelen kilépett a testéből, és követte Gregori tiszta fényét, hogy sötétséget keressenek, ami valahol ott bujkált az életpárja testében. A világon semmit sem akart csodálni Gregoriban, mégsem tudott magán segíteni. A gyógyító módszeresen haladt az emlékek között, gyorsan, hatékonyan feldolgozott minden borzalmas eseményt, majd félretette őket, azt a pillanatot kereste, amikor Razvan elcserélte a testét a húga életére. Lenyúltak a sok évszázadnyi emlék legmélyére, ahhoz a fiúhoz, aki felkínálta magát egy őrült gyilkosnak, hogy megmenthesse a húgát ugyanettől a sorstól. Ivorynak harcolnia kellett önmagával, hogy megmaradjon energia formájában. Iszonyatosan nehéz volt felidézni ezeket a régi emlékeket, hogy hogyan kényszerítették térdre azt a bátor fiút, aki megpróbálta megvédeni mindazokat, akiket szeretett, és közben napról napra csak gonosz dolgokat látott maga körül. Megvizsgálta minden szögből, minden oldalról azt az emléket, keresett valamit, ami megengedte Xaviernek, hogy birtokba vegye Razvant. „Nem itt van,” – mondta Gregori és gyorsan haladt előre az időben, válogatta az adatokat, keresett valamit, amit Xavier tett oda, egy aktiváló szót, bármit, ami arra utal, hogy tetszése szerint megszállhatja Razvan testét. „Várj!” Ivory többször megfigyelte, hogy Razvannak alig vannak belső emlékei. Leginkább úgy látta az eseményeket, mintha külső szemlélő lenne. Dragonseeker volt ízig-vérig, a nagynénjei átalakítottak, hogy megadhassák neki azt az erőt, ami a szökéshez kell. Így az elméje is egy valódi Dragonseekeré volt. Elhatározta, hogy inkább szellemként járja a világot, mintsem hagyja Xaviernek, hogy „használja”. Így arról sem lehetett tudomása, ha Xavier, amikor használta a testét, létrehozott egy illúziót, hogy Razvan azt higgye, a mágus mindenható. Felismerve pedig, hogy nem sok reménye van a menekülésre, amikor folyamatosan éheztette és gyengén tartotta, Razvan arra használta fogyó erejét, hogy újra és újra elhagyja a testét, sebezhetővé, védtelenné téve azt Xavier támadásával szemben. Ivory látta a pillanatot, amikor Xavier belépett az üresen hagyott testbe, és hátrahagyott ott magából egy kis darabot. Most már tudták mikor és hogyan történt, de még meg kellett találniuk az összes kis darab Xaviert, és rá kellett jönniük, hogyan távolíthatják el őket. Ivory halkan kántálni kezdett Kárpáti nyelven, a szavakat rezgésen útján elküldte úgy Razvannak, mint Gregorinak. „Magamhoz hívok mindent, ami jó, hogy segítsen engem a nehéz helyzetben. Ég, küldd el nekem a legtisztább fényed. Könyörög a dal, amit éneklek, fedje fel a gonoszt, mit eltemettek

benne. Ég fénye, égető, ragyogó, találd meg, ami sötét, és világítsd meg azt. Parancsold elő a mételyt, amit a gonosz hátrahagyott.” A fény áttört Ivoryn, ő pedig átirányította azt Razvan testébe, és hagyta, hogy megkeresse a hátrahagyott sötétséget. A fény besiklott a véráramába, átrohant az elméjén és a szívén, majd még lejjebb fúrta magát, egészen a lelkéig, míg végül Razvan egész lénye fényárban úszott. Az elméjében volt egy aprócska, sötét heg, amit Ivory azonnal felismert. Egy a vérében, egy az egyik izmon a szívében, ami a vérét szivattyúzta, egy pedig a lelkén. „Négy.” A szívén, az elméjén, a testén, és a lelkén. Razvan repedezettnek tűnt, mintha valaha egyszer összetörték volna, és aztán a darabokból újra összerakták volna. Ivory egy hosszú, lassú szisszenéssel engedte ki a lélegzetét. Ő is darabokban volt, úgy szivárgott le a talajba, küzdött azért, hogy összegyűjtse a darabkáit, hogy az apróra zúzott csontjai, húsa és bőre ismét egybeforrhasson. De ez rosszabb volt, mint a puszta hús. Ez maga Razvan lényege volt. Amikor a sötét foltokat meghatározták, Ivory hozzájuk kapcsolta a fehér fény egy-egy fonalát, hogy lehorgonyozza őket és összekapcsolja őket. Anélkül, hogy egy szóval is mondta volna neki, Ivory tudta, hogy Gregori képes a fényével begyógyítani Razvan lelkének repedéseit, és kiűzni belőle a gonoszság apró szilánkját. A szavak erőteljesek voltak, igazságuk és jogosságuk összeforraszthatta a töredezett elmét. Ráhangolhatták a testet Razvan valódi ritmusára, hogy egyensúlyba kerüljön, és elnyomja a vérében a gonosz hatását. De a szíve… „Én nem tudom, hogyan kell szeretni gyógyító! – Kétségbeesés volt a lány hangjában – „Rég elvesztettem az érzéseimet. Ő pedig miattam fog elveszni.” „Sokféle szeretet létezik Ivory, és te mindegyikre képes vagy. Ő legelsősorban harcos. Szeresd őt ezért. Egy férfi, ami magányosan harcolt maga körül mindenkiért, és nem halt bele a sötétségbe, míg mások ennél sokkal kevesebb miatt átadják magukat neki. Szeresd őt ezért. Találd meg, amit szerethetőnek találsz benne, és neki elég lesz az is, hiszen soha nem volt semmije.” Ivory vett egy mély lélegzetet és megkeményítette magát. A gyógyító hite meggyőző volt. Érezte, hogy minden leülepszik benne. Ez egy harc volt, amit a férfi épelméjűségéért és a lelkéért vívtak, győzniük kellett bármi áron. „Amikor kiűzzük Xavier darabjait, találnunk kell nekik egy gazdát,” – beszélt Gregori egyszerre Ivoryhoz és Razvanhoz. Volt Gregori hangjában valami, ami önmagában elérte, hogy Razvan megnyugodjon. – „Réges-rég tiltott és törvénytelen kísérleteket is végeztem. Szükségem volt rá, hogy megértsem a dolgok működését, és megszegtem a legszentebb törvényeket is, hogy ezt megtehessem.” – A vallomás befejezetlenül maradt, de Ivory tudta, hogy sokkal több is történt ennél. Gregori nemcsak hogy figyelmeztette őket arra, hogy mire számítsanak, de megosztotta Razvannal és vele a múltjának egy sötét darabját, cserébe, amiért olyan sok szörnyűséget megtudott Razvan életéről. Hatalmas kockázatot jelentett Gregori számára ez a beismerés, de ők csak sokkal jobban tisztelték érte. – „Azt, ami benned van, el lehet távolítani Razvan. Már megtettem saját magammal is.” Razvan egy percig csendben maradt, Gregori pedig a döntésére várt. Végül felsóhajtott, mielőtt megszólalt volna. „Néha ami nagyon rosszul kezdődik, még átfordulhat jóra. Imádkozom, hogy így legyen. Én készen állok, de ki kell zárnotok minden lehetőséget, hogy magatokat nyissátok meg előtte.” Ivory énekelni kezdett, hogy a hangja szinkronizálja, harmonizálja a férfi testének természetes ritmusát. Ő és Gregori, a Razvanéhoz illesztették szívverésüket, a lélegzet egyszerre járt a

tüdejükben, hogy a hangok átáramolhassak mindannyiukon, ott rezegjenek minden egyes sejtben és szervben. A vér kiszáguldott a szívéből, egyre apadt, szétfolyt a vénáiban. „Hívom a forró vér dagályát, keresse meg a sötétséget, ami a kezében tartja. Pulzáló forróság, terjedj szét, égess ki, tisztíts meg mindent, ami nem világos. Mint a hullámok a tengeren, úgy emelkedett a kántálással a vér Razvan vénáiban, hogy végül az olvadt, sűrű láva forróságával zúduljon le és mindent megtisztítson. Minden sejtje magához ölelte a gőzölgő poklot, izmai, szervei érte nyúltak. A forró gőz összegyűlt, felemelkedett, mozgása felgyorsult, ahogy az ének tempója változott. A hangok elvégezték a takarítást, minden egyes atomja ugyanazon a hullámhosszon rezgett, csak a vérében rejtőzködő apró szilánk menekült a tisztítótűz elől, adott ki disszonáns rezgéseket. Gregori villámgyorsan reagált most, hogy a szilánk menekült, suttogó szavakkal űzte, hajtotta ki Xavier darabkáját Razvanból. Csapdába ejtette a töredéket, hogy az ne bújhasson el, szavai fogva tartották. Ivory újra énekelni kezdett, a hangok megváltoztak, iszonyatos hatalom hullámzott bennük, visszhangot vertek Razvan elméjében. Gregori hangja csatlakozott a lányéhoz, tökéletes harmóniában, ellenszegülést keresve, parancsolón. „Keresünk gonoszság, mi a felszín alá rejtőztél. Előparancsolunk téged a sötétségből, az árnyékból. Előparancsolunk téged Xavier, lépj ki a fényre. Eltöröljük minden nyomodat Razvan elméjéből, Xavier. Razvan, mintha nagyon messziről hallotta volna előbb Gregorit és Ivoryt, de minden hanggal egyre erőteljesebbé váltak, a rezonanciát hajszálpontosan a teste ritmusára hangolták, a szavak erőteljesek, voltak, áradt belőlük a hatalom. Tudta mekkora ereje van a szavaknak. A neveknek. Hallotta hogyan visszhangzik az elméjében a nagyhatalmú mágus neve, hogyan követeli a két Kárpáti összefonódott, iszonyú hatalma a megmutatkozását, hogyan kényszerítik ki legelkeseredettebb ellenségének távozását, hogy soha ne térhessen vissza. Hallotta az ősi Kárpáti nyelv szavait, a szívveréseket, a pulzusokat, és tudta, hogy nincs egyedül. Gregori és Ivory ott voltak az oldalán, vele együtt járták az utat, teljes magabiztossággal, parancsolóan nagyokat léptek az élősködő töredék irányába. Világosan érezte a pillanatot, amikor a szilánk labdává gömbölyödve kétségbeesetten menekülni kezdett a nagy erejű szavak igazsága és tisztasága elől. És amint ez megtörtént, Gregori abban a pillanatban börtönbe is vetette a másik mellé. Ivory dala ismét változott. A hangja gyengéd és szerető lett, előhívta elveszett gyerekkorának, erős fivéreinek emlékeit, és közel tartotta ezeket magához. Visszaemlékezett családja iránt érzett heves, időtlen szeretetére. Mindezt a szeretet beletöltötte a dalába. A hangja erős volt és meggyőző, könnyeket csalt mindenki szemébe, aki csak hallotta. „Szív, ebben a szép, tiszta testben téged fáradtnak és magányosnak látlak. Odaadom a saját szívem, én hullatom a könnyeidet. Fogd meg a kezem, én visszatartom a félelmeidet. A szavamat adom, hogy nem köt semmi kényszer, szabad akaratomból adom neked a szeretetem, ezért baj nem érhet. Megvívtad a hosszú harcot, ellenálltál a rengeteg fájdalomnak. Tudd, bármilyen fáradt vagy is, én a holnapod vagyok. Kapaszkodj a szavaimba, halld ezt a dalt, amit énekelek, ereszkedj le magadban olyan mélyre, ahol megtalálhatod a békét.” Megváltoztatta a szavakat, éneke tisztelgett a harcos előtt, aki egyedül is erős és tiszta maradt az őrület világában. A becsület hajtotta, a húga iránti szeretet, a törvény, ami a népéhez kötötte, és amit nem volt hajlandó megszegni, bármi is történt vele. Az éneke a tisztelgés dala volt a harcos előtt, szeretet áradt minden egyes hangból. Eleget mozgott Razvan emlékei között, hogy lássa az egész életét, hogy hogyan próbálta megőrizni becsületét és ép elméjét a körülötte lévő őrület közepén, hogy alig volt képes

megkapaszkodni a józan eszében, amikor szembesült mindazzal, amire Xavier rákényszerítette a testét, a gyilkosságokkal, a nők teherbe ejtésével, a nagynénje leszúrásával. Könnyek fojtogatták, a szeretet kiáradt a szívéből, és úgy eltöltötte, hogy a végére már nem volt más érzelme, mint színtiszta szeretet. A szilánk menekült, képtelen volt befogadni ezt a valódi, romlatlan érzelmet, amit Xavier soha nem volt képes érezni. Gregori körülfogta erejével a töredéket, és beterelte a sötét csapdába a többihez. Ivory tudta, hogy Razvan lelkének megmentése egyedül az ő feladata. Hiszen ő a másik fele. A lelke az övé is volt. Egy betolakodó lerohanta, befészkelte magát abba, ami jog szerint az övé. Razvan nem követelte őt a magáénak, nem forrasztotta össze a lelküket, de ahányszor csak egymás közelébe kerültek, érezte maguk között az erős, élénk húzást. Újra változtatott a dalán, ezúttal a lelke énekelt, hívta a valódi életpárját, hogy elfogadja őt, hogy csatlakozzon hozzá, hogy összeolvadjon vele. A fénye túl sok lenne valakinek, aki olyan gonosz, mint Xavier. „Sötétségbe világosság, fénybe sötétség. A lelkem a tiéddel együtt harcol. Javítsd meg, gyógyítsd be, forraszd össze őket. Vér, test, csont eggyé válik, fényünk ragyogjon. Razvan testén áttört a fény, tiszta világosság, életpárjának ártatlan, tündöklő fénye. Bár nem követelte a magáénak, a lelkük ugyanannak az egésznek a két fele volt, együtt vibráltak a kápráztató ragyogásban, egyetlen vékonyka vonal választotta el őket egymástól. A világosabb rész úgy tűnt, mintha egyre közelebb lebegne hozzá, majd összeolvadtak, ő pedig hagyta a fénynek, hogy behatoljon sötétségébe. A töredék futott a fény elől, a szélei füstölve parázslottak, a sejtek összezsugorodtak, ahol megégett, Gregori pedig odaterelte a többihez. Razvan teljesnek érezte magát. Egésznek. Az összeolvadt lelkek érzése megrázta. Érezte, hogy hajszálnál is vékonyabb fonalak szövik össze őket, a két fél felismerte a másikat, kinyúltak azért, ami elveszett. Bizalmasan ismerte Ivoryt, minden küzdelmét, teljes eltökéltségét, mindazt, ami ő volt, és ami ő maga is volt. Biztonságban tartotta, és a lány is biztonságban tartotta őt. Kamaszkora óta először érezte úgy, hogy szabadon lélegzik. Most Gregori kezdett kántálni. Szavai az ősi nyelven szóltak, egy gyógyító legerősebb parancsai, ami csak a legnagyobbak ajándéka volt, és amik kikényszerítették Razvan testéből a gonosz sötétségét. A hangja erős volt, átvibrált Razvan és Ivory testén, eszközként használva őket mérhetetlenül felerősödött. „Kuuluam hän ku köd és hän ku Karpatiiak altenak. (Megragadom, ami sötét, és kizárom.) Saam te Szavéar. (Xavier, szólítalak.) It éntölam kuulua ainadet. (A testedet követelem, parancsolok neki.) Ottiam sa éset veriet és luwet. (Látom az inakat, a vért és a csontot.) Muonìam ainadet belső és kinn. (Belsőt és külsőt élesen.) Muonìam ködaltepoårak, it poårak juttam. (Megkötöm ezeket az utálatokat, megparancsolom, hogy távozzanak.) Totellosz sarnaakam, kaδasz kontalik, kaik kaδ asz! (Követelem, hogy távozz ebből a harcosból, és ne hagyj hátra semmit!) A töredékek minden erejükkel küzdöttek a parancsa ellen, de túlságosan féltek a fényétől. Ahányszor csak az energiája megérintette őket, füstölögni kezdtek és zsugorodásnak indultak. „Térj vissza a testedbe Ivory.” Mindketten veszélyben voltak Xavier elfeketedett, rosszindulatú darabkáitól, és ha a lélektöredékek menekülni kezdenek Razvan testéből, másik gazdatestet fognak keresni. Gregori és Ivory szellemei visszatértek a testükbe és összeolvadtak vele, Razvan pedig felemelkedett előttük, hogy védje őket abban a kritikus pillanatban. A föld vészjóslóan morajlott. Földgejzír emelkedett a magasba. Az ég elsötétült.

Aztán egy pillanatig még a levelek susogását is hallották a fákon, aztán egy felerősödő hangot hallottak, mintha felduzzadó vízár rohanna feléjük. A felhőket, és a mögülük kikandikáló Holddarabkát egyetlen pillanat alatt hatalmas denevérek súlyos tömege takarta el. Az állatok csepegő agyaraikat mutogatták, néhányak körben leszálltak a földre, és a szárnyaikat használva mászni kezdtek feléjük, míg mások az arcuk felé röpültek, a fogaikat csattogtatva. A föld megnyílt Razvan alatt, egy óriási féreg repesztette szét odalentről, ami felnyúlt és fűrészes fogaival megragadta a férfi bokáját. Egy szívverésnyi ideig a jó tízméteres féreg szinte a levegőben lebegett, majd Razvannal a fogai között visszacsúszott a föld alá, a föld pedig elkezdett visszaözönleni a nyomában.

6. fejezet Ivory előrántott egy gonosznak tűnő, kerek, kristály középpontú fegyvert, majd széttárta a karjait. – Most! – kiáltott a falkának. A farkasok a levegőbe vetették magukat, és rásimultak a bőrére. Ivory már zúdult is lefelé a lyukba, fejjel előre, kezeit a feje fölé emelve, mint egy modernkori olimpiai műugró, ugrás közben váltott alakot, és közben egyre furakodott előre, hogy kövesse a hatalmas féreg útvonalát, ami elragadta Razvant. „Rám figyelj! Csak rám! Itt vagyok veled.” „Ne! Menj vissza! Nem szerezhet meg téged!” „De téged sem.” Ivory kitakart mindent, ami a felszínen történt. Gregorinak a mutánsokkal kellett harcolnia, hogy kiszabadíthassa közülük a herceget. Az ő kötelessége volt az életpárja megtartása, visszaszerzése a mágus karmai közül. „Nem tudok alakot váltani és kiszabadulni.” „Láttad a férget, ami előjött a földből. Míg összezárva tartja rajtad a fogait, megtartja az alakod. – Tudta. Ugyanazt a mérget használta fel és alakította át, hogy bevonatot készítsen belőle a fegyvereire, hogy megakadályozza a vámpírokat az alakváltásban. – „Nem kaparinthat meg. Ne küzdj. Maradj mozdulatlan, akkor kevesebb mérget fecskendez beléd. Tartsd az elméd az enyémben. Bíznod kell bennem.” Érezte, hogy teljesen mozdulatlanul tartja magát. Hatalmas bátorság kellett ahhoz, hogy ne harcoljon a féreggel, ami egyre mélyebbre húzta le a föld alá. A féregnek könnyebb volt a visszafelé út, csak hátrálnia kellett a több talajrétegen keresztül kivájt alagútjában, hogy odaérve a mesteréhez átadhassa neki a zsákmányát. Razvannak pedig tudnia kellett hová és kihez viszi a féreg, mégis mozdulatlan maradt. Razvan soha nem volt képes megbízni senkiben, amióta az apja meghalt, a húga pedig elveszett a számára. Most nekiadta a bizalmát, letette az életét, nem is csak azt, a lelkét a kezébe, megtette, amit a tűz általi újjászületés előtt soha nem tett meg, egészen rábízta másvalakire a lelke megtartását. „Megbízom benned.” Ez fokozta az önbizalmát. A féreggel harcolni nagyon veszélyes volt. Gyakorlatilag minden mérgező volt rajta és benne. A sörték, amik végigfutottak a teste oldalán, amikkel hajtotta magát, hogy visszafelé tolasson az alagútban, a tüske ostorként csapkodó farkán, éppúgy mérget tartalmaztak, mint kétsoros, fűrészes agyarakból álló fogsora. Maga a farok csontokat volt képes törni egy harcos testében is. Irhája olyan kemény volt, hogy lesodorhatta a húst egy karról vagy kézről, ha hozzáértek. „Zárd be a füleidet Razvan. Ne hallj semmit. Ez a hang kellemetlen lesz.” – Ez volt a legjobb, ahogyan le tudta írni, ami történni fog, de mindenáron le kellett lassítania, össze kellett zavarnia a férget. A kiásott alagútban riasztó gyorsasággal tudott közlekedni. – „Amikor elenged, csak másodperceid lesznek rá, hogy kitolhasd a testedből a mérget, és alakot válts. Készen kell állnod. Csak másodpercek.” Bíznia kellett benne, hogy megérzi a belőle áradó sürgetést, és engedelmeskedni fog. Egyik kezében késsel kinyújtotta a karjait Razvan felé, lehunyta a szemét, és kántálni kezdett. „Értetek kiáltok elemek, levegő, válj hanggá! Dobolj a gonoszság szívverésébe, ami a földben ás. Hangold, harmonizáld össze vele, igazodj hozzá, harcolj a visszhangjával a gonosz elméjében.”

A hangok, amiket használt, rezegni kezdtek a levegőben, megzavarták, megszédítették, lelassították a férget. A föld reagált parancsa disszonanciájára. A dala üteme megmaradt, de a hangjai megváltoztak, és megváltoztatták a föld rezgéseit is, az alagút körüli falak befelé dőltek, elkezdték feltölteni a csatornát. A hanghullám szétterjedt a talajban. Minden remegett és morajlott. Föld áradt Razvan és a féreg köré. „Csak rám figyelj. Ivory tovább fúrta magát Razvan felé, a hosszú, széles lyukban. „Ne feledd, azonnal told ki a mérget, amint a féreg elenged.” Alakot váltott, és már puszta molekulákból állt, ami nagyon gyors utazásra adott lehetőséget, de még mindig nem volt elég gyors, hogy lépést tartson. „Emeld a karjaidat a fejed fölé, felém, a felszín irányába.” Még több föld omlott be a járatba. Mennydörgés dörrent a féreg mögött az alagútban, és a lény habozni kezdett. Ez elég volt ahhoz Ivorynak, hogy beérje, és materializálja a kezét. Razvan jobbjába lökte a fegyvert, majd megmarkolta a bal csuklóját. Azonnal énekelni kezdte azokat a hangokat, amiktől megrengett a föld. A hang fájdalmat okozott nekik, áttört a testükön és az elméjükön, kocsonyává változtatva azokat. A féreg teljesen abbahagyta a hátrálást, szélesre nyitotta a száját egy olyan sikoltásra, ami keresztülvisszhangzott az egész talajon, és kiengedte a fogai közül Razvant. „Most! Most! Változz, azonnal, ahogy tudsz, és tartsd a fegyvert! Kövess! Ivory párává vált, és merészen egyenesen a féreg tátott szájába repült. Razvan kitolta a testéből a mérget, kizárta a fájdalomhullámot az elméjéből, kiutasított mindent azon kívül, hogy kövesse a lányt. Érezte, hogy a korong vibrál a kezében, amikor alakot váltott, de tudta, hogy még mindig ott van, ez pedig azt jelentette, hogy nem pusztán illúzió, természetes anyagokból és a föld drágaköveiből készítették. Habozás nélkül követte Ivoryt a dupla, fűrészes élű agyarakból álló, borostyánszín mérget csöpögő fogsorok közé, egészen a vadállat torkáig. „Semmit ne érints meg benne. A bőrét se, semmit. Ezeknek a férgeknek két sebezhető pontjuk van, és mindkettő mélyen belül, még a szemeik sem támadhatóak. Keresd a torkában a hegszövetet, meg fogod ismerni, amikor meglátod. Minden mást méregbevonat fed. Azon a folton keresztül irányítja Xavier. A másik hely sokkal mélyebben van, és sokkal nehezebb megtalálni.” Razvan nem akarta tudni, hogyan jött rá ezekre az információkra, de kétsége sem volt felőle, hogy első kézből származnak és nehéz harc vezetett a megszerzésükhöz. Ivory túl magabiztos és túl feszült volt ahhoz, hogy ne így legyen. Érzékeivel kitapogatta maga előtt a lény torkának falait. Sötétlila és fekete hólyagok borították a nyálkahártyákat, és köröskörül minden mást is. A féreg hányta-vetette magát, hogy elmenekülhessen az összeomló alagútból, így kétszeresen nehéz volt elkerülnie, hogy hozzáérjen a falakhoz. Méreg csepegett fentről, a cseppek körülöttük hullottak le, de páraként könnyebb volt elkerülni őket. „Ott! Feljebb és kicsit jobbra, a torka tetején.” – Razvan megpillantotta az apró kört és felismerte Razvan bélyegét. A hurkák és az apró gyűrődések hegeket hoztak létre, hiszen megsérültek a Varázsló minden egyes érintésétől. – „Csak másodperceink lesznek rá, hogy kijussunk innen. A korong iolitból van, egy olyan ibolyaszínű kőből, ami kiterjeszti a látást az asztrális világban. Pontosan kövesd, amit én csinálok, aztán gyorsan kifelé!” Razvan rájött, hogy vékony kékes-ibolyaszínű fénypászma dereng fel előtte, ami a korongból származik. Ivory felvette a valódi alakját, ott lebegett a lény torkában, és kitért egy sorozatnyi mérgező nyálcsepp útjából. A szőrös rostok megelevenedtek, csápok nyúltak a hőforrás irányába. Ivory szemrebbenés nélkül kicselezte őket, és közben halálos pontossággal célzott,

gyorsan, kegyetlenül csapott le a fény segítségével, ami mint valamiféle fénylándzsa, vagy lézer, behatolt a féreg kemény burkába, és ott lehorgonyozta magát. A lány elengedte a korongot, ami követte a fénycsíkot, és becsapódott a heges gyűrűk közé. Razvan utánozta, amit Ivory csinált, előbb kibocsátotta a fényt, majd utánaeresztette a korongot, egy szívverésnyi idő alatt. A fény szétvetette a korongok széleit, kigyúlt a torok falain, megfürdetve azokat ibolyaszín ragyogásában. Hang következett, éles, bántó, ami azzal fenyegetett, hogy széttép foszlányokra mindent, amit csak elér, így Razvan sietve elnémította a hallását. Ivory már visszafelé áramlott a lény szája felé. A hatalmas, üreges test vonaglott előre-hátra, hengergőzött, tekergett, jobban, mint eddig bármikor. „Siess!” A sürgetés az elméjében jobban meggyőzte róla, hogy kettőzze meg a sebességét, mint bármi más meg tudta volna. Mögöttük az ibolyaszín fény terjedt, mint a rák, beszennyezte a torkot kékes-lilás fényével. Gőz szállt fel. Ivory ekkor már közvetlenül a kettős fogsor mögött lebegett. „Állj készen!” Razvannak fogalma sem volt róla, hogy mire álljon készen, de a féreg instabilabbá vált körülöttük, mint eddig bármikor, füst gyűlt köréjük, ibolyakék pára gomolygott a levegőben, ami a két korongból ömlött. Érezte, hogy Ivory teljes erőből koncentrál és mentálisan számol. Mélyen magában pontosan érezte a pillanatot, amikor a lány ki fog törni. A féreg köhögésre nyitotta a száját. A torok izmai összehúzódtak mögöttük, hogy elzárják a rést, ami a lény belseje vezetett, és kilőtte őket. „Mozdulj! Indulj!” Ivory nem lassult le, sőt, a kapott lendületet tovább fokozta, tört előre a talajon keresztül a felszín felé. Razvan követte, meghökkenve készségeitől, és az ellenségre vonatkozó tudásától, és attól, hogy milyen gyors, hatékony és teljesen nyugodt volt, míg eljutott odáig, hogy megsemmisítse. „Amikor felérünk a felszínre, a denevérek meg fognak támadni. Menj a herceg közelébe, fokozd a védelmét. Xavier minden undorítóan kicsavart teremtménye arra fog törekedni, hogy őt elkapja.” Razvan érezte, milyen instabil körülötte a föld, remegett, ahogy a féreg mögöttük hányta vetette magát, tekergőzött, csapkodott és küzdött, közben pedig lökéshullámokat indított el, amik a föld mélyén hullámzottak végig. A talaj berogyott körülöttük, belezuhant önmagába. „Gyorsabban!” – sziszegte a parancsot Ivory az elméjébe. – „Menj előre!” „Menj tovább. Már a felszín közelében járunk – közölte vele. – „Bármi is van odafenn, az nem lehet olyan rossz, mint az, amikor Xavier gonoszsága még bennem volt. Magadra vigyázz!” „Menj a herceghez” – ismételte Ivory –, az az egyetlen biztos módja annak, hogy megsemmisítsék a Kárpátiak népét, ha elpusztítják a hercegét.” Razvan áttört a felszínen, felemelkedett a csatazajtól hangos éjszakába. Mennydörgés reccsent, villám szaladt alá az égről, hogy ágakra bomolva közécsapjon a denevérek legsűrűbb tömegeinek, amik szinte elárasztották a földet. Olyannak tűntek, mint egy megelevenedett tenger, a denevérek a szárnyaikon sétáltak, villogó agyaraiknak semmi sem állhatott ellen, ami az útjukba került. Húsevők. Látott belőlük mutációkat azokban a barlangokban, amiket Xavier elfoglalt, ott telepítette le őket, hogy őrt álljanak, megszólaltassák a riasztókat, és vért szolgáltassanak azokból az állatokból, amiket megöltek és levonszoltak a tanyáikra. Ivory leereszkedett a földre, széttárta a karjait és megrázta a vállát.

A farkasok leugrottak róla és bevetették magukat a denevérek közé, tarkón ragadták őket, megrázták a zsákmányt, majd messze hajították, így harcolva ki az utat a herceget védő gyűrű felé. Ivory utánuk indult, közben pedig rengeteg házi készítésű fegyvere közül oda sem pillantva előhúzott egyet és Razvan felé dobta, majd előhúzott egy másikat magának is. Razvan gyorsan felmérte a fegyvert, ami könnyű volt, de nem golyókat lőtt ki. Még soha életében nem vett részt ilyen harcban, mint ez, vér permetezett a hóra. Mégsem habozott egyetlen pillanatig sem, az elméje Ivoryéban volt. A lány egy harcos volt, keresztülgázolt a denevéreken, félrerugdosta őket, maga elé szórta fegyvere fényét, amit egy gyémánt táplált, és ami széles sávban fejeket vagdosott le előtte. – Tartsd a szórót egy magasságban a nyakukkal – tanácsolta, aztán bekiáltott a körbe. – Gregori! Bejövünk! Az egyik denevér megragadta Razvan vádliját, és megpróbálta széttépni a lábát. Blaez, a második számú hím farkas elkapta a rosszindulatú teremtmény nyakát, letépte Razvanról, majd a véres testet elhajította egy sűrű denevércsoportba, olyan megátalkodott gonoszsággal, ami Xavierére emlékeztette. Gregori egy újabb villámreteszt küldött a denevérek legsűrűbb csoportjára, hogy utat nyisson nekik. Razvan követte Ivoryt a denevértengeren keresztül, a közelében maradt, hogy védhesse a hátát, fegyvere fénypengét okádott maga köré, széles sugárban megtisztítva mögöttük a területet. Amikor a farkasok habozni kezdtek, jobban szerettek volna kívül maradni, Ivory egy parancsot sziszegett nekik. „Elevenen felfalnának benneteket. Gyertek!” Széttárt karokkal intett nekik, mire a farkasok átugrottak a bolyhos testek tömegén, és beolvadtak a helyükre a bőrébe. Ivory tovább gázolt a denevérek között a kis csoport felé, szinte már futva, attól tartva, hogy legyűrik őket. A harcosok megtagadták, hogy feloldódjanak, és így magára hagyják Garyt. A levegőből szinte lehetetlen lett volna megvédeni őt. – Le a földre a herceget! – kiáltott oda Ivory Gregorinak. – A támadás a föld alól jön. Ez csak elterelés. Falcon azonnal lerántotta Garyt a földre, Mikhail szintén kérdés nélkül terült el. A denevérhordák mintha megőrültek volna, megújult őrjöngéssel vetették rájuk magukat. – Szem elől tévesztettem Xavier szilánkjait – figyelmeztette őket Gregori –, valószínűleg a denevérekben vannak. Ivory, Sara kezébe nyomta fényfegyverei egyikét. – El kell választanod a fejüket a nyakuktól, vagy őrült erővel fogják rád vetni magukat. Előhúzott az öve egyik hurkából egy újabb saját készítésű, furcsa kinézetű tárgyat, ami leginkább egy kézigránátra hasonlított. – Láttál már ilyen mutánsokat ezelőtt is? – kérdezte Gregori, aki továbbra is villámostorát használta, hogy elégesse a denevéreket. – Mindent kitanultam, amit a mágus csinált – felelte Ivory. – A közelben van egy portál. Meg kell találnom és be kell zárnom, vagy tovább fognak özönleni. A földben van, nem egy barlangban. – Találkoztál már ezekkel a teremtményekkel? – kérdezte Mikhail. Ivory bólintott, de tekintete már a földet pásztázta. Az fodrozódott, hullámzott alattuk, akár a tenger hullámai. – Néha elmenekülnek Xaviertől, és hatalmas fenyegetést jelentenének ilyen közel a faluhoz. Húsevők, és jelentős támadóerővel bírnak csoportosan.

Megszorította a gömböc fegyvert a kezében, amikor az egyik helyen egy földgejzír emelkedett a levegőbe. Gregori és Falcon állandó mozgásban voltak, csapást csapás után osztottak ki a fehéren izzó energiával a tömegre. Mikhail az öklét csapta bele az egyikbe, amelyik egyenesen Gary arca felé repült. Garynek és a Kárpátiaknak, egyaránt voltak harapások és karmolások okozta sebei az állandó támadás miatt. – Nekem is adj egyet azokból a fegyverekből – mondta Razvan. – Nem mész egyedül. Ivory összeráncolta a szemöldökét, tekintete még mindig a földet pásztázta. – Bemenni a barlangjukba rosszabb, mint a féreg volt. Maradj itt és segíts őrizni a herceget. A föld hirtelen vészjóslóan felbugyborékolt. Egyes részek több centiméternyit lesüllyedtek. – Ivory. – Kivárta, míg a lány leolvashatta az eltökéltséget az arcáról. Razvan nem az a férfi volt, aki visszavonul. – Adj egy fegyvert. A lány megfeszült, ahogy meglátta a földet elmozdulni a lesüllyedt területeken. Egyik keze a derekára villant, és már dobta is Razvan felé gránátjának egy másodpéldányát, közben pedig páros lábbal előreugrott annak a foltnak a középpontjába, ahol a süllyedő föld a legaktívabb volt. Razvan követte őt, párává változva a földrétegeken át. Az akna a testével együtt váltott alakot, molekuláira bomlott, ami elárulta neki, hogy ez egy másik házi gyártmányú, természetes anyagokból készült fegyver. Ovális alakú volt, a felülete pedig göröngyös volt, egyáltalán nem sima. Bűz erősödött fel körülöttük, rothadó hús szaga, hullák és kénbűz keveréke. Razvan gyomra felkavarodott, de habozás nélkül követte a lányt még mélyebbre a csőben. Denevérek emelkedtek felfelé mellette, és ellent kellett állnia a kísértésnek, hogy ne üsse le őket azokról a sziklapárkányokról, ahol a kolónia lakott. Szilárdan összeolvadva tartotta az elméjét a lányéval, pontosan követte minden mozdulatát. Jó harcos volt, jártas Xavier praktikáiban, eltökélten le akarta győzni őt és a mutánsait, amiket rászabadított a világra. Ő pedig határozottan csatlakozott hozzá a harcában, és ki mástól tudna többet tanulni, mint a téma szakértőjétől? Nem tudta nem csodálni teljes koncentrációját, ami a célra irányult, nem engedett semmiféle szétszórtságot. Egyetlen felesleges szó el nem hangzott, nem tett felesleges mozdulatokat. Ivory egészen profi volt, elárasztotta őt információval, amint földet értek az odú padlóján. A sziklákat, amik körülvették őket, sötét lyukak pettyezték, a padlót vastagon csont és szőr borította, régi és friss vér fröccsent a kövekre, áztatta a padlót, sűrű pocsolyákká összeszaladva a mélyedésekben. „Ez egy vágóhíd.” „Ha egyszer elmenekülnek Xavier irányítása alól, elkezdenek így viselkedni. Szaporodnak, rajzanak, mindent megölnek maguk körül. Percek alatt csontig tisztítják a húst egy lóról.” „Láttam Xavier velük kapcsolatos első kísérleteit. Embert és Varázslót etetett velük.” – Pedig Razvan megpróbált nem emlékezni azokra a halálsikolyokra, de a visszataszító bűz nem csak a gyomrát kavarta fel, hanem az emlékeit is. – „Egyszer bedobott egyet a kamrámba. A falhoz voltam láncolva, elkezdett felfalni a lábamtól felfelé. Minden egyes fogát éreztem, hogyan üt lyukat a húsomba. Azt hittem, ha felfal, megszűnök létezni, de egy idő után nem bírtam tovább a fájdalmat.” Nem tudta miért érez rá kényszert, hogy betekintést nyújtson ebbe az emlékbe, azonnal el is szégyellte magát azért, hogy megtette. Már rég a lelke mélyére tolta ezeket az eseményeket, de most a bűz, a halál és a pusztulás ismét a felszínre hozta őket. „Réges-rég nekem a farkasok rágcsálták meg a lábszáraimat. Szerencsére aztán segítettek eltemetni is.” A hangja olyan tárgyilagos maradt, hogy elsőre majdnem nem is értette, mit mondott. Egyenletes hangon beszélt, mintha amit felfedett, egyáltalán nem lett volna fontos.

„Azt fogjuk tenni, hogy megváltoztatjuk a levegő összetételét a gránátjainkkal. Forróbb tűz fog égni idelenn, mint bárhol máshol, amit valaha is éreztél vagy tapasztaltál, emlékezned kell rá, hogy ne lélegezd be a tüdődbe a vegyszert, és még ebben az alakban is védened kell magad a hőtől. Pánikba fogsz esni és kényszert érzel, hogy kitörj a felszín irányába, de a tűz is felfelé fog terjeszkedni, így nekünk ki kell várnunk, amíg a vegyszer szétoszlik. Amikor testet öltesz, hogy beélesítsd a gránátot, rajzani fognak rád. Borzasztó érzés. Már érezted eggyel. Most képzeld el több százzal.” „Csináljuk.” Ismét megcsapta a bűz, és a gondolat, hogy kiteszi magát több száz, talán ezer ilyen démoni lénynek, elég félelmetes volt ahhoz, hogy félre is tolja a gondolatot a fejéből. „Háromra csináljuk. Húzd ki a biztosítószeget, ölts alakot, számolj, majd dobd be a központi barlangjukba. Öt másodpercig kell várnod. Életnyi hosszúságú lesz, hidd el nekem. Aztán vedd fel újra ezt az alakot, azonnal távolodj el a szikláktól, de maradj távol a központtól is. Ne lélegezz, és bármi is történik, ne próbálj meg a felszín felé emelkedni, bármilyen forróságot is érzel.” Razvan szembe helyezkedett vele, abban a reményben, hogy blokkolni tudja némileg az arcát, és a teste elülső részét a várható támadástól. „Egy, kettő, három.” Razvan szilárd alakot öltött. Csizmája azonnal elmerült a felpüffedt, elrothadt testekben, és ahogy kihúzta a biztosítószeget a gránátból, majd elkezdett számolni a karját dobásra emelve, a denevérek elárasztották őket, több száz kapaszkodott rájuk, a puszta súlyuk majdnem a földre vitte őket, fogaik mélyre merültek bennük, a húsukat szaggatták. Hallotta felüvölteni a farkasokat, fogaik csattanását, ahogy kiemelték a fejüket Ivory bőréből, hogy védjék őt. Az öt másodperc egy örökkévalóságnak tűnt, míg a gáz a levegőbe sziszegett. A denevérek folyamatosan sikoltoztak ultrahangon, a felhívás a többi denevérnek, hogy csatlakozzanak a lakomához, keresztülvisszhangzott a koponyáján. Érezte, hogy húsdarabokat szakítanak ki a hátából és a lábából. Közelebb lépet Ivoryhoz, hogy a testével védhesse őt, a hátát a farkasai védték. Ugyanabban a pillanatban dobták el a gránátjaikat, és egyszerre váltottak alakot. A robbanás a sziklás barlang szűk korlátai között fülsiketítő volt, megrázta a földet. A fény olyan vakító erejű, hogy még test nélküli alakban is égette a szemeit. A robbanás szele hátrafújta Razvant, sietve korrigálnia kellett az irányt, hogy távol tartsa magát a szikláktól. Miközben megszabadították a barlangot a bérlőktől, megváltoztatták a levegő összetételét egy gyúlékony gázra, ami tomboló tűzviharral be is robbant, a lángok végignyaldosták a falakat. A sziklák vörös-narancs színben izzottak, a tűzcsóvák kapzsi mohósággal benyaltak az összes lyukba és alagútba. Az extrém nyomás megsebezte testének minden egyes molekuláját. A zaj félelmetes volt, a sziklákról nagy, tüzes darabok hasadtak le szörnyű reccsenésekkel, ez keveredett össze a denevérek halálsikolyaival, akiknek bolyhos teste belülről kifelé forrósodott fel, míg végül felrobbantak, vagy széthasadtak. Valamennyiükből lángok törtek fel. Ez a néhány perc rosszabb volt még annál is, mint amilyennek a poklot valaha is elképzelhette volna. Minden ösztöne azt üvöltötte, hogy fogja Ivoryt, és emelkedjen a felszínre, de a tűz felfelé mozgott előttük, kitisztított minden hasadékot, zugot, minden egyes lyukat és alagutat, amit a teremtmények készítettek. Végeláthatatlannak tűnt az egész, mintha egy vulkán kráterében estek volna csapdába. Harcolt a késztetéssel, hogy lélegzetet vegyen, pedig a teste még mindig molekulákból állt csupán.

Védelmezően előtte lebegett, megpróbálta körülölelni a testét az övével, hogy megóvhassa a hőség nagyjától, bár a hőmérséklet annyira magas volt, hogy kételkedett benne, hogy ez bármit is számított. A sziklák még izzottak, de a tűz már lanyhulni kezdett, amikor Ivory megindult a felszín felé. Olyan közel emelkedtek a felszínre a többiekhez, amennyire ez csak lehetséges volt. „Figyelmeztetni fogom őket, és megtámadjuk a lényeket a felszínen. Annak nem lett volna semmi értelme, hogy előbb öljük meg őket a felszínen, és csak aztán takarítsuk ki az odút.” Soha senkit nem csodált még így életében. Ivory azt tette, amit tennie kellett és nem gondolt a saját biztonságára. Tárgyilagos nyugalommal emelkedett a felszínre a támadás egy másik viharába, miután az imént majdnem széttépték a húsevő denevérek. Nem érezte benne a legkisebb vonakodást sem, és valami mélyen Razvan bensőjében kinyílt és magához ölelte az igazi végzetét. Őt ennek a nőnek szánták. A méltó párjának, a másik felének. Ő Dragonseeker, egy született harcos, nem pedig egy szörny, akivé Xavier próbálta formálni. A diadalmámor áttört rajta, ahogy földgyűrűt szórva maga köré, a tűz utánakapó fogai között leereszkedett a talajra. Még soha nem érezte magát ennyire élőnek, ilyen szabadnak. Elkapott két denevért a levegőben, összekoppantotta a fejüket és félredobta őket, aztán megtámadták minden oldalról, a testük puszta súlyával megpróbálták leütni a lábáról, legszívesebben elevenen falták volna fel. – Takarjátok el Garyt. Burkoljátok magatokat légmentes, hőálló buborékba – mondta Ivory, és odapöccintett egy gránátot Razvannak. Volt valami nagyon megnyugtató abban, hogy a partnere volt. A lány nem vett részt a többi vadász, vagy a herceg küzdelmében. Ő volt az életpárja, a partnere, és annak ellenére, hogy semekkora tapasztalata sem volt, sokkal jobban megbízott benne, mint a többiekben, és ez volt az első ilyen alkalom, hiszen a húgától eltekintve soha senkinek nem szavazott bizalmat. – Figyelmeztessetek mindenkit, aki úton van, hogy a segítségetekre siessen, tartsa távol magát. Ez az egyetlen mód arra, hogy kiirthassak egy egész kolóniát. – Tudta, hogy látták a tűz csóváit, amik szétrepesztették a földet, és valószínűleg a meleget is érezték. – Ez olyasmi lesz, amit még soha nem éreztetek. Tekintete Garyre ugrott a kavarodás közepén. A férfi bátran harcolt. Nyilvánvalóan a Kárpátiakhoz tartozott, és még a gonosz teremtmények sem rázták meg barátaiba vetett hitét. – Szinte szétszaggatják – csattant fel Razvan –, tegyétek, amit mond! Látni, hogy denevérek kúsznak a karjain és a lábain, fájdalmasabb volt, mint amit várt. Odaküzdötte magát hozzá, és szembefordult vele. – Húzd ki a biztosítószeget és számolj. – Takard el őket Gregori – ismételte meg Ivory –, és senki se lélegezzen. Gary helyett neked kell gondoskodnod erről. És ha tudod, tartsd távol innen a vadvilágot. – Csináljátok – adta ki a parancsot Mikhail. Kihúzták a biztosítószegeket, és a gáz sziszegve áradni kezdett. Razvan nem nézett hátra a többiekre, csak Ivory bátor, nyugodt arcát látta, és a hátán harcoló farkasokat. Nem érezte a fogakat, amik mélyre martak belé, nem látta a véres mészárlást, ami a denevérek hagytak a havon, csak őt érezte, csak őt látta. A szemei gyengédek voltak, egy félmosolyt küldött felé, míg számoltak, aztán elhajították a gránátokat a tömeg közepébe, és feloldódtak. Tudta, hogy mire számíthat, de a robbanás most még rosszabbnak tűnt, hogy nem a föld alatti üregben történt. Narancsszín gombafelhő ugrott a magasba. A robbanás mindkettőjüket megrázta, az ereje messzire hátrafújta őket. A nyomás keresztülszáguldott a testükön, úgy érezte, mintha hatalmas köveket helyeztek volna a mellkasára.

Volt valami változás a hatalom tapintásában, egy óriási késztetés, hogy a harcba rohanjon, most, hogy egyedül ő irányította a saját testét. Semmi sem halványíthatta el a diadalmámort, sem a felrobbanó fák, sem az égből hulló elégett denevértetemek, sem az égő hús mocskos bűze. Életében először úgy érezte, hogy igazán tett valamit, valamit, ami számít. És ez miatta volt. Ivory miatt. Megvárta, míg a hőség átvonul közöttük, megfőzve mindent az útvonalán, de az elméjét a nő foglalkoztatta, aki olyan sokat tud Xavierről. Lehetséges lenne, hogy ő a kulcs ahhoz, hogy a világ megszabaduljon attól a szörnyetegtől? Valóban lenne rá esély? A világ égett körülötte, de évszázadok óta először ő mégis reményt érzett. A lángok üvöltöttek és harapósan pattogtak, a denevérek az utolsókat sikoltották haláluk előtt, mégis csak a lágy hangot hallotta az elméjében. „Az életnek lehetnek váratlan csúcspontjai.” Megosztozás. Felismerte, hogy a lány hajlandó vele megosztani egy kis részt abból, aki ő volt. A csata iránti szeretetét. Szerette a harcot, az ellenség gondos tanulmányozását, a tervezést, az előkészítést, az adrenalin rohanását, amikor jól képzett teste és az agya reagált, akár egy balett táncos, pontos, bonyolult lépeseket hajtott végre és végül győzött. Érzések áradtak át hozzá belőle, feltöltötték őt céltudatossággal és a felismeréssel, hogy senki más nem ismeri annyira ezt a bonyolult, tehetséges nőt annyira, mint amennyire neki hagyta, hogy megismerje. Ez a felismerés megalázta, de ezzel egyidőben fel is emelte. Még soha nem érezte úgy, hogy megfelelő. Nem volt elég erős, hogy legyőzze Xaviert, vagy hogy megmentse a gyermekét, a nagynénjeit, de még ahhoz sem, hogy elmenjen. Ez a nő, az életpárja, aki erős és kitartó, mégis felajánlotta neki minimum a barátságát. „Igazad van azokkal a váratlan csúcspontokkal kapcsolatban.” Miközben a tűz keltette szél üvöltött körülötte, és a forróság átrobbant a testén, a világon keresztül, a lángok az egekig emelkedtek, hogy megtisztítsa azt az utolsó mutáns denevérektől is, ő békét érzett. Egésznek érezte magát. Boldog volt. Érezte a kis megosztott mosolyát, megfogta, magához húzta és mélyen a szívébe rejtette, abba a szívbe, amit ő adott neki vissza. „Amikor visszatérsz a természetes alakodba, újra énekelni fogom a leleplező varázslatot. Annak a négy szilánknak gazdára van szüksége. A denevérek halottak. El fognak menekülni a testükből” – intette óvatosságra Ivory –, „és másik gazdatestet keresnek. Szólj Gregorinak, hogy figyelje a többieket.” „Természetesen.” Az éberség volt most minden. Ez egy esély volt arra, hogy elpusztíthassák Xavier egy kis részét. Még ha sok időbe kerül is, hogy megszabadítsák tőle a világot, akkor is megéri. Razvan felvette a természetes alakját, és intett a többieknek is, hogy tegyék azt. – A leleplező varázslatot használja. Figyeljétek Xavier sötét szellemét – figyelmeztette őket. Ivory is a valódi alakjába csillámlott, és éberen már énekelte is a leleplező kántálás hangjait, hagyta, hogy azok szétszóródjanak a szénné égett mezőn és fenn az égen. A magasból még mindig törmelék hullott. Füst és hamu örvénylett, sodródott az enyhe szélben. Hó sodródott lefelé a nehéz felhőkből, összekeveredve a maradványokkal, a természet máris megpróbálta elfedni a csata nyomait. – Magamhoz hívok mindent, ami jó, hogy segítsen engem a nehéz helyzetben. Ég, küldd el nekem a legtisztább fényed. Könyörög a dal, amit éneklek, fedje fel a gonoszt, mi az éjszakában cserkészik. Ég fénye, égető, ragyogó, találd meg, ami sötét, és világítsd meg azt. Parancsold elő a mételyt, amit a gonosz hátrahagyott. Fény loccsant a csatatér maradványaira, megvilágítva a négy sötét árnyat, ami a halottak között csúszott a Kárpátiak kis csoportja felé, akik Garyt védték.

Gregori felkapta a kezét, szélesre nyitotta az ujjait, villám sistergett fel a tenyerén, és ugrott a négy szilánk felé. Három vacokba bújt a földbe, de az ostor csúcsa belecsapott a negyedikbe, és elégette azt. A föld felhullámzott, majd lesüllyedt. Sikoltás emelkedett a magasba. Fekete vér tört fel a földből, bűzös szag áradt az iszap közepéből. A sikoly megrázta a fákat, a levelek megremegtek. Gary a füleire szorította a kezét, hogy tompítsa a visszataszító hangot. Gregori megpróbálta a villámostor hegyével követni a maradék három szilánkot, csapást csapás után küldött a földbe, de eredmény nélkül. Magában a földben lehetetlen lett volna követni azt a három aprócska szilánkot, és mindannyian tudták, hogy előbb-utóbb megtalálják az utat vissza Xavierhez. Ivory megingott a fáradtságtól. – A hajnal hamarosan feltör, Razvan. Pihennem kell. Visszatérsz velem, vagy itt maradsz? Ez már majdnem megfelelt egy kihívásnak, döntötte el a férfi, és az arcát figyelte. Nem tudta, hogy a lány mit szeretne, hogy vele menjen, vagy hogy csatlakozzon a többiekhez. Megérintette az elméjét és rájött, hogy ha nem volt a fejében, a vágya, hogy kapcsolatot teremtsen vele, elsöprő volt. – Boldogan nyújtunk nektek menedéket – ajánlotta fel Mikhail. – Több biztonságos pihenőkamránk is van. Razvan érezte, hogy Ivory azonnal visszaretten a gondolattól. Ennyire senkiben sem bízott meg. Soha nem pihenne olyan helyen, ahol mások tudják alvókamrájának helyét. Razvan az életpárja volt. Felismerte őt, de még vele is óvatos volt. – Legjobb, ha visszatérünk a saját pihenőhelyünkre. Ivory hálás kis mosolyt küldött felé és bólintott. – Xavier nem fogja leállítani Razvan keresését. Nyilvánvalóan vannak bábjai a területen. Győződjetek meg róla, hogy a gyerekek éjjel-nappal védve vannak. Sara Falcon köré csúsztatta a karjait. – Megkettőzzük a védelmüket. Falcon hátba veregette Garyt. – Kissé megviseltnek tűnsz. Köszönjük, hogy Travis után jöttél. Ivory felvetette a fejét, sápadt arcán pír futott végig. – Nem állt szándékomban arra utalni, hogy a barátotok nem viselkedett bátran. Biztos vagyok benne, hogy a nappali órákban kiválóan gondoskodik a gyerekekről, de Xavier kétségbeesetten meg akarja találni és vissza akarja szerezni Razvant. Kárpáti vérre lesz szüksége. Kétlem, hogy sokáig meglehetne vérutánpótlás nélkül. Senki sincs biztonságban, leginkább a legsebezhetőbbek. Mikhail metsző pillantása végigjárt Ivoryn és Razvanon is. – Talán a gyógyítónak meg kellene néznie a sebeiteket, mielőtt itt hagytok bennünket. Razvan is alaposan megnézte az életpárját. Harapások és karmolásnyomok borították a karjait, néhány az arcán is volt, a vér már a lábain folyt lefelé. Abban is biztos volt, hogy ő sem néz ki jobban. Nem akart tovább maradni. Félt, hogy a húga, vagy a lánya is odajön, segíteni a hercegnek, és ő nem volt felkészülve a velük való találkozásra. Nem tudta mit érezne, mit mondhatna bármelyiküknek is, de ahogy ránézett Ivory fáradt arcára, nem volt hajlandó önző lenni. A lánynak szüksége volt ellátásra, és az ő igényei voltak az elsők. Ivory hátrált egy pár lépésnyit. – Ezek csak karcolások. Az életpárom elláthatja őket. Csupán egy kis kellemetlenség. – Fejedelemnek kijáró gesztussal fejet hajtott Mikhail felé. – Biztos vagyok benne, hogy útjaink még keresztezni fogják egymást.

– Kérlek, gyertek, és látogassátok meg az életpáromat, Ravent – ismételte el a meghívást a herceg. – Pillanatnyilag nem tud utazni, és nagyon sajnálni fogja, hogy nem volt itt. Te igazán inspiráló lennél a nőink számára. Gregori vetett egy izzó pillantást Mikhailra, mielőtt Ivoryhoz fordult volna. Furcsa ezüst szemei ráragyogtak, mielőtt visszahúzódott volna az árnyékba, és a lány tudta, hogy a hirtelen beállt csendben felismerte benne a veszélyes harcost. – Ha kell, csak hívj hölgyem, és jövök. És én nem adom a szavam könnyedén. „Úgy vélem, talán át kellene gondolnod a véleményed a nők csatákban való részvételével kapcsolatban,” – üzente telepatikusan Mikhail. „Ha a nők öt percet eltöltenek vele, kitör az anarchia öreg barátom.” Mikhail elkomolyodott. „Mi lesz Razvannal?” „ A fiúnak több a becsülete, mint a józan esze.” „Az a fiú idősebb, mint te,” – volt kénytelen rámutatni Mihail. „Rengeteget szenvedett, mégsem lett áruló. Még annyira sem, mint én.” – Támadt egy kis csend, Gregori felemelte a tekintetét a hercegére, és legrégebbi barátjára. – „Lara annyira rettegett a szemeimtől, hogy azonnal tudtam, hogy látta Xaviert. Osztozom vele egy közös bélyegen, amiből megtanultam, hogy az ilyen dolgokat legjobb egyedül csinálni.” Egy bocsánatkérés volt ez, mindketten tudták. Mikhail szeretettel megveregette Gregori vállát. „Nagyon régen történt már ez, és tulajdonképpen jól végződött.” „Razvan is ezt mondta.” Gregori közelebb lépett Ivoryhoz. A nő nem hátrált meg, csak a szemei lettek éberebbek, és a teste vált mozdulatlanná, mintha félig attól tartana, hogy megtámadja őt. Megszorította az alkarját, a másik harcosnak kijáró legnagyobb tisztelettel. – Kulkesz arwaval, joηesz arwa arvoval. (Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel.) – Anélkül, hogy kivárta volna habozó válaszát, ugyanabba a tiszteletteljes fogásba szorította Razvan alkarját is. – Kulkesz arwaarvoval, ekäm. (Járj becsülettel testvérem.) Csak nemrég szereztünk tudomást Xavier ármánykodásairól, és ti ketten valószínűleg többet tudtok róluk, mint mi mindannyian, de ha kicserélnétek velünk az információitokat, nagyon hálásak lennénk érte. Ivory nyugtalansága nyilvánvalóbb volt Razvan számára, mint eddig bármikor. Elaraszolt Gregori közeléből és az eget kémlelte. Razvan megfogta a kezét, és elindult vele el a többiektől. – Találkozunk még – mondta, és tudta, hogy ez így is van. De most még Ivory nem akart szembenézni azzal, hogy hirtelen a Kárpáti világ részévé váltak azzal, hogy megmentette azt a gyereket. Gregori és a többiek utánanéztek a két harcosnak, akik óriási tudással rendelkeztek, kimeríthetetlen kincsestárai voltak a legnagyobb ellenségükkel kapcsolatos tudásnak. Razvan érezte, hogy a lány visszavonul magába. Az arckifejezése nem változott, derűs maradt és távolságtartóan barátságos. Belül viszont remegett. Mentek a havon, egyre távolodtak a többiektől, a távozás felelőssége egyedül csak Razvané volt. Az semennyire sem érdekelte, hogy mit gondolnak mások. Rég megtanulta elfogadni mindenki elítélését. Ő volt a legmegvetettebb Kárpáti, rosszabb, mint a vámpírok, és bár Gregori és Mikhail úgy döntöttek, hogy üdvözlik őt, látta a bizalmatlanságot a többiek szemében. Nem akart, nem kért elfogadást tőlük, egyedül csak Ivorytól. „Elfelé sétáljunk az otthonunktól. A hó be fogja takarni a nyomainkat, de a vér illatát bárki követheti. Mielőbb be kell zárnunk minden sebet.”

Razvan majdhogynem semmit nem fogott fel az egészből azon kívül, hogy otthonunk. Otthon. Az ő otthonuk. A gondolat egyszerre volt ijesztő és megnyugtató. Rápillantott a sűrű hóesésen keresztül. Elfordította tőle az arcát. Éterinek tűnt, ahogy ott lépdelt a havon, akár egy jéghercegnő, nem pedig az a harcos, akit megismert. Megálltak egy facsoport menedékében. A sűrű ágak alkotta korona megakadályozta, hogy rájuk essen a hó, míg mérgező élősködők után kutatva átvizsgálták magukat, és néhány percet rászánva bezártak magukon minden sebet, még a legapróbb karcolást is. A lábaik voltak a legrosszabb állapotban. – A denevérek támadása sokkal hatékonyabb a földről – magyarázta Ivory. Razvan rápillantott. A lány szorgalmasan kerülte a tekintetét. A szíve viccesen megugrott. Ivory ideges volt. A Gyilkos, felülmúlhatatlan harcos ideges volt, hogy kettesben maradt vele. Eszébe sem jutott, hogy ő még nála is idegesebb lehet. – Xavier eredetileg azt akarta, hogy vért szállítsanak – magyarázott most ő –, de annyira gonoszra sikerültek, hogy elkezdte kiterjeszteni az ötletet. Amikor mindketten elkészültek, Ivory ragaszkodott hozzá, hogy egymást is átvizsgálják. – Nagyon alapos vagy. – Ezért vagyok még életben. Ezért fogunk életben maradni. És neked is meg kell tanulnod, ha velem akarsz maradni. De természetesen szabadon távozhatsz is, ha akarsz. Szempillái felemelkedtek, vetett rá egy gyors pillantást. Nem tudta volna eldönteni az arckifejezéséből, hogy reméli-e, hogy elmegy. Megcsóválta a fejét. – Maradok Ivory, és ne félj, gyorsan tanulok. Tudom játszani a hülyét, ha szükséges, de nem vagyok az. – Sok száz éven keresztül megóvtam az odúmat, akkor is, amikor apránként kifaragtam az átjárókat. Egyetlen nyomot sem hagyok a pihenőhelyem közelében. Nem vadászom a környéken. Gondoskodom róla, hogy illat se maradjon hátra. Nem megyek ki minden éjjel. Csendesen élek, kerülöm az embereket, amennyire csak lehetséges. – Most először nézett fel a szemébe. – Amikor ettől eltérek, az egyetlen okból van, hogy információt gyűjtsek Xavierről. Bólintott. – Értem. – Ebben nem vagyok egészen biztos. Ez a létezésem egyetlen célja. Semennyire sem érdekel a népünk. Nem akarok barátokat. Nem tudok civilként társalogni, csak információt szerezni. Készen állsz erre? A lassú mosoly a gyomra gödréből emelkedett fel, és szétterjedt a száján. Látta, hogy a lány lélegzete elakad, majd Ivory gyorsan elfordította a fejét. – Nekem sincsenek barátaim, és a nép sem üdvözöl túl nagy lelkesedéssel. És több okom van rá bárkinél, hogy meg akarjam semmisíteni Xaviert. – Ha igazán tanulni akarsz tőlem, minden figyelmedet erre kell fordítanod. Nem engedheted meg magadnak, hogy személyessé váljon. Ez egy kötelesség, egy szent kötelesség. Imádkoznod, és elmélkedned kell, amíg teljesen biztos nem leszel benne, hogy jó úton jársz. A becsületszavad adod rá, hogy megteszed? Razvan megvárta, míg ránéz. – A tiéd a szavam. És most menjünk haza. Feloldódott, még mielőtt Ivory talált volna egy újabb okot a tiltakozásra. Ő mutatta az utat, egy egészen magas útvonalat választott, részeivé váltak a sötét felhőknek, amik csendesen siklották át az égen. Razvan megfigyelte a tájékozódási pontokat, a körülöttük emelkedő hegyeket, tavakat, vízfolyásokat és a környező vidéket.

A hó káprázatosan fehér volt, a levegő ropogósan friss és tiszta, évszázadok vér és halálszaga után, de a hatalmas nyitott tér egy kicsit összezavarta. A föld alatt élte az életét, egy apró cellában, hacsak nem Xavier használta a testét. Ivory hangja szakította félbe a gondolatait. „Az odú fölött vagyunk. Mindig más úton közelítsd meg, ne mindig ugyanarról. Tapogass le mindent gondosan. Jobb egy napot máshol tölteni, mint elárulni az erődünk helyét az ellenségünknek. Van odalenn egy riasztórendszer. Újra kell programoznom, hogy beengedjen téged a bejáraton. A rendszer drágakövekből készült,” – magyarázta Ivory. – „Magamhoz hívtam a drágaköveket és a segítségüket kértem. Befúrtam a drágaköveket a sziklákba, cikkcakk vonalban az egymással szembeni falakba pár méterenként, de nem csak a fényt juttatják le az odúba, riasztást is küldenek nekem.” – Habozott egy pillanatig, majd kijavította magát. – „Nekünk.” – Érezte, hogy igaznak hiszi a szót, amivel összekapcsolta kettejüket, de volt ebben némi vonakodás is, mintha megpróbálná elkerülni azt a tényt, hogy őket egymás életpárjának szánták. – „Tulajdonképpen, az egész biztonsági rendszert drágakövek alkotják. Megmérik a molekuláim súlyát, persze a farkasokkal együtt, ahogy beáramlok a résen át. Ha a súly nagy, vagy túl világos van, a repedés bezáródik, megállítja a betolakodót. Ha az odúban vagyok, meghallom a bezáródó sziklák hangját, és felkészülhetek egy támadásra. Oldalról, vagy alulról semmi sem hatolhat át a sziklákon, túl vastagok.” „Hogy voltam képes mégis kijutni?” „Ez csak egy irányba működik, nincs szükség egy kétirányú riasztóra. Senkit sem tartok fogságban.” – Megint ott volt az az apró kis habozás. – „Igazából még soha nem gondoltam arra, hogy bárkit is bezárjak.” Úgy látta legjobbnak, ha látszólag tudomást sem vesz az idegességéről, a biztonsági rendszere iránti érdeklődést pedig nem kellett színlelnie. Pontosan olyan egyedülálló és ragyogó volt az ötlet, mint a kitalálója. Megvárta, míg a lány eltűnik a repedésben, és igazít a drágakövei közül néhányon. A fény úgy működött, mint a régi tükörrendszerek, egyik prizma a másiknak adta tovább. Rájött, hogy a fegyvereihez is drágaköveket használt, amiket gondos kísérletezések után tökéletesített. „Most már biztonságosan jöhetsz és mehetsz, amikor tetszik.” Ivory lassan lelebegett és közben elkerülte a fénypászmákat, amiket a hóesés ellenére lassan világosodó égbolt vetített a prizmáira. Amint földet ért a lakókamrában, szabadon engedte a farkasokat, akik aztán utána kutyagoltak a földágyhoz. – Nem érzem magam túl jól még a föld alatt sem, napfelkelte után. – Ivory ismét nyugtalannak tűnt. – Sok évet töltöttem a talajban, amikor megpróbáltam meggyógyulni. – Én is túl sok időt töltöttem jégbarlangokban – biztosította Razvan, és figyelte, hogyan kuporodik össze maga körül a farkasokkal. Egy meghívásra várt. Ivory kinyújtott kézzel felkínálta a széles medence üres felét. – Van hely bőven. Irigykedett a farkasokra, amiért szorosan odasimulhattak hozzá, de nem mondott semmit, hiszen a lány így is több volt, mint nagylelkű. Lefeküdt, lehunyta a szemét és hagyta, hogy a lélegzet elhagyja a tüdejét, a szíve lelassuljon, majd megálljon, miközben a föld ömlött rájuk, mint egy meleg takaró. Ez volt az első alkalom, amire világosan vissza tudott emlékezni, amikor teljesen ellazultnak, és végtelenül boldognak érezte magát.

7. fejezet Ivory úgy ébredt, hogy pontosan tudta, hogy három nap telt el, és a nap már lesüllyedt az égről. Hozzászokott az idő ritmusához mélyen a föld alatt, és ez azóta is folyamatosan szólt hozzá. Ezért volt zavaró eleinte, amikor elkészült a riasztórendszere, ami egy kis fényt jutatott le az odújába. Inkább az döbbentette meg, hogy Razvan vele együtt ébredt. A farkasokat természetesen már megszokta ennyi év alatt, de azt hitte, a férfi elmegy majd vadászni magának, időt hagyva neki rá, hogy előkészítsen egy másik helyet a számára a barlangjában. Bámulta az arcát, mélyre vésődött vonásait, együttérzőnek, megértőnek tűnő szemeit. Az élete küzdelemből és fájdalomból állt, mégis, amikor megérintette az elméjét, rájött, hogy valójában egy kedves személyiség. De miért remeg a keze? Miért szálldosnak pillangók szerte az egész testében, amikor ránéz? Harcosként teljesen megbízott a képességeiben, de arról fogalma sem volt, hogyan lehet hatni egymásra a csatatéren kívül. Razvan tekintete ellágyult, amikor pillantása összetalálkozott az övével, és elmosolyodott. A szíve megugrott válaszképpen. Édes volt a mosolya, sok évvel fiatalabbnak tűnt tőle. – Jó estét. Határozottan gyönyörű vagy, amikor felébredsz. Nem volt az. Tudta, hogy nem az. A valódi, összefércelt alakjában volt, abban a testében, amit darabokból rakott össze, és ami kissé felemás volt itt-ott. Megdörzsölte az egyik legrosszabb heget, ami a kulcscsontját vágta ketté, és megdöbbent rajta, hogy sokkal kevésbé emelkedik ki a bőréből, mint eddig. A gyógyító többet tett annál, mint hogy kezelte a sebeit. Ezek a sebhelyek soha nem fognak teljesen eltűnni, de segített, hogy vékonyabbak, halványabbak és laposabbak legyenek a vonalak. – Nem vagyok az, te is tudod. Az édes mosolyt látni Razvan arcán, keserédes emlékeket idézett fel benne. Mennyi nevetés és szeretet volt az otthonukban. A testvérei hogyan fordíthattak hátat mindennek, a becsületüknek, hogyan dönthettek úgy, hogy feladják a lelküket? Nem szenvedték el azt a kínt, amit Razvan évszázadokon keresztül, miközben bűnözőnek bélyegezték, akit mindenki megvetett, és a testét undorító dolgokra használták. Mégis mindvégig megtartotta a becsületét. Azt mondogatta magának, hogy a testvérei az ő eltűnése fölött bánkódtak, de tudta, hogy ez csak mentegetés. – Mindenki él át veszteségeket. Olyat, hogy egyszerre öten forduljanak át, még nem hallott a Kárpáti történelemben. Bárki másnál jobban ismerte őket, így pontosan tudta, hogy ez egy tudatos döntés volt a részükről, nem pedig az érzelmek nélkül eltöltött évszázadok, vagy a túl sok gyilkosság hatására barátkoztak meg egyre inkább a gondolattal, hogy vámpírokká váljanak. És ezt a döntést nem azért hozták meg, mert bánatosak voltak, vagy elhagyatottnak érezték magukat az életpárjuk nélkül, akikre túl sokáig vártak. Együtt hozták meg ezt a döntést. Hatalmat akartak. Azt hitték, ők mindenki másnál okosabbak, erősebbek, érdemesebbek. Az eltűnése csak a mentség volt, amire szükségük volt, hogy véglegesíthessenek valamit, amit gyakran megvitattak otthonuk privát szférájában. – Szomorúnak tűnsz Ivory. Soha eszébe sem jutott, hogy elrejtse arckifejezéseit a búvóhelyén. Nem rejtette el a valódi alakját, és most fogalma sem volt róla, mit tegyen, mihez kezdjen. Megrántotta a vállát. – Ez egy kicsit kínos. – Csak ha azt szeretnéd, hogy az legyen. Nem fogok betolakodni oda, ahová nem hívnak. Ivory megrázta a fejét.

– Nem, ne érezd úgy, mintha nem akarnám, hogy itt legyél. Meghívtalak. Csak ennyi évszázad után nem vagyok benne egészen biztos, hogyan kell viselkedni társaságban. A mosolya kiszélesedett, elérte a szemeit, puha bársonnyá melegítette őket. – De én az életpárod vagyok, nem társaság. Tedd, amit mindig szoktál. Azért vagyok itt, hogy tanuljak tőled. Ez fájt, mintha ököllel vágtak volna a gyomrába. Nem azért volt a barlangjában, hogy az életpárja legyen, mint egy férfi egy nőnek. De ezt ő is tudta. Nem akarta, mégis úgy érezte, hogy a férfi semmibe veszi. Ez elsősorban egy nő perverz reakciója volt, aki csalódott magában, nem a harcosé. A feltételeket ő szabta, Razvan csak elfogadta azokat. Hátratolta az arcából a súlyos, kékesfekete tincseket, ürügyet keresve, hogy elrejthesse azt, ami bántja. – Idővel meg fogok nyugodni. Mindössze ennyit tudott kitalálni, amit mondhatott. Ivory figyelte, hogyan gyűlnek a férfi köré a farkasok. Annak ellenére, hogy a megjelenése idősebb benyomást keltett, jóképű férfi volt. Most, hogy a föld is regenerálhatta, megfiatalíthatta, az alakja kitelt, megizmosodott. A haja majdnem a háta közepéig ért. Sűrű volt és sötét, miután három hétig a karjában tartotta, amikor táplálta, és közben bele-beletúrt a vastag sörénybe, azt is tudta, hogy erősszálú, mégis selymes és puha, és sok szín van benne, nem pedig csak fekete és ezüst. Razvan ahelyett, hogy fölé magasodott volna a falkának, és megfélemlítéssel ragadta volna magához az irányítást, leguggolt a hat farkas gyűrűjében, és megengedte nekik, hogy az orrukat odanyomva hozzá, hosszan szimatolják a lábait és a hátát. „Ő Razvan. A párom.” Belevette a férfit is a kommunikáció körébe, hiszen jól tudta, hogy amikor csatába mennek, a vezetési sorrend nagyon lényeges. Rajának az ő társaként kellett elfogadnia Razvant, aki vezetheti a falkát. Erre pedig a farkas csak úgy hajlandó, ha a párjának nevezi a férfit. Razvan rápillantott. Ivory rákényszerítette magát, hogy ne piruljon el. Megpróbált olyan közönyösen visszanézni, amennyire csak tudott. Razvan, valahogy hirtelen nagyon nagynak tűnt a hálószoba szűkös keretei között. Férfias alakja betöltötte szinte az egész teret. Minden lélegzetvételével, mintha az ő illatát szívta volna magába. Minden egyes újabb lélegzet csak felerősítette a férfi jelenlétének tudatát benne, súlyos izmai megmozdultak a vékony, feszes póló alatt, és azonnal megjelent előtte az a kép is, hogyan néztek ki azok az izmok, mielőtt magára öltötte volna azt a vékony, feszes pólót. Raja odafordította a fejét, vetett egy tartózkodó pillantást rá, és megmutatta a fogait Razvannak. A Dragonseeker vállat vont. – Tudom milyen érzés lefokozottnak lenni öregem – próbálta csillapítani –, de ki fogunk jönni. – Ajánld fel neki a véred. Razvan lassan felállt, a pillantása találkozott Ivoryéval. – Kárpáti vérrel eteted őket? – Nem emlékszel túl sokra az első találkozásunkról. – Kevésre. Vett egy mély lélegzetet, lassan kiengedte, mielőtt belefogott volna a vallomásba. – Olyan sok évvel ezelőtt, hogy pontosan már vissza sem tudok emlékezni rá, egy farkas falka segített nekem. Ők találták meg a darabjaimat, megették volna őket, de képes voltam elérni az elméjüket, és rávettem őket, hogy inkább temessék el egy helyre a darabokat. Cserébe ügyeltem a leszármazottaikra, és meggyőződtem róla, hogy gyarapodnak. Nem töltöttem sok időt a föld felett azokban az időkben. A testemet nem nagyon tudtam kezelni. De amikor megtettem, a farkasok ott voltak velem, megtartottak épelméjűnek. Ők voltak a társaim, egyedül bennük bíztam meg.

Lágy, tiszta hangon beszélt, mintha csak egy mesét mondana, amit valaki mástól hallott, mintha azoknak a végtelennek tűnő éveknek a borzalmait nem neki kellett volna elviselnie. Razvannak is ott volt a saját horrorja elzárva az elméjében, de a lányé sokkal rosszabbnak tűnt. Valami mélyen Razvan bensőjében felemelte a fejét és felüvöltött haragjában. Rég eltemetett már minden agresszív érzést. Túl sok évig volt fogságban, ami ellen nem tehetett semmit, félretolta hát a dühöt és a haragot, majd az érzelmei elhalványultak, úgyhogy rég elfeledte ennek az érzelemnek a puszta erejét, az intenzitását is. – Szörnyű időszak volt az a számomra. Nem tudtam hosszú ideig a föld felett lenni, mégis elindultam megkeresni a fivéreimet. Szükségem volt rájuk. Alig voltam működőképes. Az elmém és a testem is. – Lehajtotta a fejét, a haja szétáradt az arca körül, elrejtve arckifejezését. A hangja rezzenéstelenebb volt, mint valaha. – Huszonkét évembe került, hogy a közelükbe juthassak. Az utam során néha összefutottam vámpírokkal, szándéktalanul elkezdtem kiépíteni a hírnevem, mint az élőholtak gyilkosa. Kezdtem kihívást jelenteni a számukra. Akkoriban még mindig rengeteg időt kellett a földben töltenem, hogy egyben maradjon a testem. – Nem kell elmondanod, ha ez lesújt téged – mondta Razvan. Ivory vállat volt, hátradobta a haját, a pillantása megkeményedett. – Már nem sokat számít. Régen volt. A következő ötven évemet a családom keresésére fordítottam, akkorra tudtam meg, hogy mindannyian átfordultak. Úgy éreztem, hogy elárultak engem. – Ivory úgy érezte, mintha gombóc csúszna felfelé a torkán, ami azzal fenyegette, hogy végképp elzárja a levegő útját a tüdejébe, vagy talán sírva fakad, és ezzel megalázza magát. Ismét megvonta a vállát. – A farkasok velem voltak. Megérted? Ők voltak a mindenem. Nem sokáig élnek a vadonban, minden új alom kölyök egy megújulást jelentett, és ők voltak az egyetlen családom. Szükségem volt rájuk. Razvan szerette volna megölelni, hogy felajánlja neki a kényelmet, de ahogy tett felé egy lépést, Ivory is tett egyet hátrafelé, majd átment a szoba másik végébe, mintha észre sem vette volna a mozdulatát. Követte őt, átgázolt a farkasok között, figyelmen kívül hagyta Raja vicsorgó fogait, mintha a farkas az alárendeltje lenne. Nem tudott segíteni magán, izgatta ez a történet. Fogalma sem volt róla, hogy a farkasoknak is lehet Kárpáti vére, és el sem hitte volna, ha valaki más mondja. – Tehát ezek a farkasok nem az eredeti falka – unszolta folytatásra a lányt, figyelve, ahogy felvett egy fésűt, és végigfuttatta a haján. Inkább megnyugtató volt ez a cselekvés, mint szükséges. Ivory nyugtalanul kisétált az emlékfalához. Az ő családi fala. Megérintette Sergey arcát, kitapogatta a szeretett vonásokat, amiket ő faragott ki. – Nem. Több nemzedék született és halt meg, de mindig velem voltak. Végül a vámpírok elkezdték a falkámat keresni, hogy megöljék őket. Azt találták ki ugyanis, hogy biztosan ők védenek engem valahogyan. Hiszed vagy sem, az élőholtak nagyon babonásak, különösen mióta szövetséget kötöttek Xavierrel. Mindenféle történetekkel traktálja őket, hogy elhitesse velük, hogy erősebb, mint ők. Razvan figyelte, hogyan járják be az ujjhegyei bátyja vonásait, sort sor után, a gyengéd, szerető mozdulat megbabonázó volt. Csak elképzelni tudta, milyen lenne, ha valaki ennyire szeretné őt, ilyen nagyon, ennyire hiányozna neki, ennyire meg akarná menteni a lelkét, mint ahogyan Ivory tette a fivéreivel. Ő maga is halott volt a húga számára, sok értelemben ugyanúgy, mint ahogyan Ivorynak is el kellett választania magát a bátyjaitól, hogy megőrizhesse ép elméjét, és ne pusztítsa el a bánat.

Kényszerítő szükséget érzett, hogy a karjaiba húzza és megvigasztalja, így azt az egyetlen dolgot tette, amit megtehetett anélkül, hogy sokkot okozott volna neki. Odalépett mögé, és a kezét nyújtotta a fésűért. – Majd én. Csend volt. Mozdulatlanul állt, arcát az emlékfal felé fordítva, a keze sem mozdult, nem is lélegzett. Érezte, hogy a teste kissé remeg. Egy vad teremtményt ejtett fogságba, aki nem tudta, hogy elfogadja-e a kedvességet, vagy sem. Végül nagyon lassan hátranyújtotta a fésűt a válla fölött, de nem fordította felé az arcát. Razvan ujjai gyengédek voltak, ahogy átvette tőle a fésűt, és lassan siklatni kezdte a hajában. – Hogyan lett a mostani falkád? Ismét egy kis csend ült közéjük, Ivory megpróbálta feldolgozni a gondolatot, hogy Razvan fésüli hosszú haját. Megköszörülte a torkát. – Még akkoriban is kevés időt tudtam a föld fölött tölteni. Amikor mégis, akkor vagy vadásztam, vagy a farkasokkal voltam. A falkám a világra hozott egy újabb alom kölyköt. Hatot. Három hímet és három nőstényt. Az egész falka izgatott volt, én meg még náluk is izgatottabb. A falka jó időszakai az enyémek is voltak. Az ujjai kinyomozták az ősi Kárpáti szöveget. Sív pide köd. Pitäam mustaakad sielpesäambam. (A szeretet túlmutat a gonoszságon. Emléketeket megőrzöm a lelkemben.) Megértette azoknak az egyszerű kijelentéseknek a fontosságát. Nem volt kapcsolata emberekkel, vagy másokkal, akik nem számítottak ellenségnek. A falka mára gyakorlatilag a családjává vált, a farkasok voltak a barátai, az egyetlen közössége, és bizalmának letéteményesei. Látta fivére üres héját, és most szüksége volt a fala megnyugtatására, az otthonára, szavakra, amikben hihet. Érezte a férfi iránt érzett szeretete első mocorgásait, és felismerte, hogy olyan útra lépett, amiről nem fog, nem tud letérni. – Amíg a farkasokkal éltem, rájöttem, hogy néhányan közülük képesek velem telepatikus úton kommunikálni. Amikor ez az alom megszületett, az akkori alfa és a nősténye mindketten képesek voltak erre, így nem voltam annyira magányos. Úgy éreztem, mintha újra lenne egy családom. – Leejtette a kezét a falról, mintha megerősítette volna magát. – Az egyik este felemelkedtem és a falka keresésére indultam. A vámpírok előbb értek oda. Vér volt mindenhol, szőr és csont, holttestek, darabokban szétszórva, mint a réten, ahol ugyanezt tették velem. – Elhúzódott tőle, és keresztülment a szobán. Látta, hogy a kezei remegnek, de a háta mögé rejtette őket, ahogy megfordult és szembenézett vele. Bűntudat és dac keveredett az arcán. – A kölyköket a barlangban találtam. Mindegyikük haldoklott. A vámpírok sebeket ejtettek rajtuk, de nem ölték meg őket egyszerűen, otthagyták őket, hogy szenvedjenek a haláluk előtt, vagy más vadállatok végezzenek velük. – Felemelte az állát. – Bemásztam a barlangba és megetettem velük a véremet. Nem gondoltam túl azon a pillanaton. Csak nem tudtam elviselni, hogy újra elveszítsek mindenkit. Megígértem az őseiknek, hogy figyelni fogok rájuk, de amiért ők segítettek nekem, a vámpírok megsemmisítették az egész falkát. – Ez nem a te hibád volt. – Talán nem, de úgy éreztem, hogy az én hibám. Ott maradtam velük a barlangban, a napvilágos órákat a vacok alatt töltöttem, az éjszakákat pedig velük. Vért kellett adnom nekik, és olykor én vettem az övékét, ha nem tudtam vadászni. Raja változott át elsőként. Fogalmam sem volt róla, hogy ez megtörténhet, de azt igen, hogy következményei lesznek. Egy Kárpáti farkas falkát, nem lehet csak úgy szabadon hagyni gyanútlan emberek közelében. Halhatatlanok, legalábbis annyira, mint mi. Az első baleset volt, de a többieket már szándékosan változtattam át, egy nagyobb cél érdekében, bár ezzel megszegtem egy erkölcsi törvényt. Találkozott a pillantásuk, láthatóan elítélésre számított. Razvan megrázta a fejét.

– Úgy tűnik, mindannyian hoztunk olyan döntéseket, amik nem bizonyultak bölcsnek. Te Én. A gyógyító. És mégis, az útjaink egyesültek, a céljaink ugyanazokká váltak. Most Ivory rázta meg a fejét. – Nagyon különös férfi vagy. – Én? Talán olyan sokáig voltam távol mindenkitől, hogy soha nem tanultam meg, milyennek kell lennie egy férfinak. Egy féloldalas mosolyt villantott rá, ami ellopta Ivory lélegzetét. Még soha nem érzett késztetést afféle kislányos szempilla rebegtetésre, amit úgy tűnt, a puszta mosolya mégis előhoz belőle, miközben a szinte tapintható béke, és szelídség, ami belőle áradt, egészen beburkolta őt. – Nem sértésnek szántam. Én is másmilyen vagyok. Talán egy kicsit túlságosan is. Volt egy célja, mindkettejüknek volt egy célja, ami teljes figyelmet és erőfeszítést követelt. Vakmerőség lenne megfeledkeznie a végső céljáról, és nem is tudná megváltoztatni azt, amire ráállította magát. Razvan mosolya felmelegítette a szemeit, megváltoztatta a színüket meleg borostyánszínre. Bele tudott merülni a szemeibe, ha elengedte magát. Kihúzta a vállait. – Azt a döntést hoztam, hogy átváltoztatom az egész falkát, mert szükségem volt rájuk a túléléshez. Ők voltak a mindenem. Megpróbáltam felelős döntést hozni. Mindig velem vannak, velem vadásznak, és csak az én véremet fogyasztják. Nincsenek kölykeik, bár Raja már jelezte, hogy egy kisbabára lenne szükségem, és akkor ők is képesek lennének egy falkát adni neki. – Ismét azon kapta magát, hogy elpirul a férfi tekintete alatt. – De mivel nem hittem, hogy ez valaha lehetségessé válik, nem szenteltem túl nagy figyelmet az ötletnek. – Tehát mind a hat veled van… – Századok óta. Itt élnek az odúmban, velem vadásznak és velem harcolnak. Razvan bólintott. – És aztán jöttem én, és felborítottam a falka békéjét. – Mindig nehéz beilleszteni egy új tagot, de nem lehetetlen. Rajának el kell fogadnia téged. – Újra ránézett, a tekintete belefúródott az férfiéba. – Te az életpárom vagy, ha magunkének követeltük egymást, ha nem. Nem akart rámutatni arra, hogy neki, a férfinak volt erre egyedül lehetősége, azokkal a szavakkal, amik belevésődtek már a születése előtt. Bár félig embernek, félig Kárpátinak született, de azok a szavak ott voltak, egyedül ő dönthetett úgy, hogy összeköti magukat, akár a beleegyezése nélkül is. Úgy gondolta, hogy a kötést azért a férfiaknak adták, mert az ő lélekfelüket fenyegette a sötétség életpár nélkül. Amint Razvant a nagynénjei átváltoztatták, tudta, hogy meg kell találnia az életpárját, hogy enyhítse a múló évek sötétségét. A Kárpáti hímek sürgető ösztönei benne is munkáltak, ösztönözték, hogy nyújtsa be az igényét a lányra, de a férfi, akit rákényszerítettek arra, hogy védje azokat, akikkel törődött, megtagadta, hogy ilyen kockázatnak tegye ki Ivory életét. – Mondd el, mit kell tennem, hogy Raja elfogadjon engem. Ha az alfa befogadja, a többiek is. – Többször is megosztottam veled a vérem, és a páromnak neveztelek. Együtt fogjuk táplálni a falkát. Először ajánld fel a véred Rajának. Ha nem fogadja el, senki nem táplálkozik ma. – Talán szót kellene érteni vele, nem büntetni. Őt kínozták és megfosztották a tápláléktól, míg már éhezett. Nem teheti ezt ő is egy másik élőlénnyel. Ivory mezítláb besétált a falka közepébe, füleket vakargatott, bundákat simogatott, nyakakat masszírozott szeretetteljes mozdulatokkal. – A falkavezér az erőt tiszteli. – A harc és a büntetések, nem mindig hozzák magukkal a tiszteletet – mondta Razvan. – Xavier a legkegyetlenebb ember, akit csak ismerek. Harcosok jöttek és mentek minden fajból.

Mindegyiküket legyőzte. Mégsem fogom soha, de soha tisztelni őt, és nem akarok olyan lenni sem, mint ő. Halk eltökéltség volt a hangjában. Ivory felsóhajtott. Razvan nem élt volna túl ilyen hosszú bebörtönzést és kínzást, ha gyenge a szíve. De makacs, megingathatatlan és hajlíthatatlan. Ott volt a Dragonseeker elméjében, pontosan tudta, milyen rendíthetetlen tud lenni. – Raja tudja, hogy én tisztellek – vetett egy acélos pillantást az alfára. – Biztos vagyok benne, hogy el fog fogadni. Mert ha nem, akkor neki lesz a farkashoz néhány privát szava. Raja felhorkant, és eleresztett egy igazi, farkasszerű vigyorgást, a nyelve kilógott a szájából, mintha ténylegesen nevetne. Razvan elmosolyodott. Egy lezser mozdulattal, fogaival megnyitotta a csuklóját, és habozás nélkül felajánlotta azt a hatalmas hím farkasnak. Ivory megfeszült. Raja kinyújtott nyakkal szimatolt a bugyogó vér irányába, majd próbaképpen megnyalta. A pofája ezután váratlanul rázáródott a csuklóra, fogai belemélyedtek. A lány halkan mormolni kezdte az összekötő szavakat az ősi nyelven. – Nó me elidaban, nó me kalmaban. (Együtt vagyunk életben és halálban.) Elid elided. (Élet az élettel.) Siel sieled. (Lélek a lélekkel.) Me juttaak, me kureak. (Összekötve mindannyian.) Diadal söpört végig Razvanon. Valaminek a részét képezte. Tartozott valahová. Ivory elfogadása meggyőzte a vonakodó alfát. A farkas pedig tiszteli a párját. Vele harcol a csatában, látta, hogy habozás nélkül, villámgyorsan cselekedett, hogy védje őt és védje Ivoryt. Lehet, hogy Ivory elfogadja őt harcosként, vagy legalábbis tanítványának, de a párjának lenni, mindent egybevetve, valami egészen mást jelentett. Razvan elrejtett egy apró mosolyt, amikor Ivory elfordult tőlük, és a homlokát ráncolva a nőstényeket kezdte táplálni. Hátat fordított Razvannak és kirekesztette őt, míg a farkasokkal társalgott, de hagyta, hogy ő maga nyúljon a farkasok elméjéért. Úgy találta, hogy Raja nagyon értelmes, jó stratéga és erős vezető. A másodparancsnoka, Blaez egy nagyon komoly farkas volt. Nagyon tetszett neki Blaez személyisége. Aztán pedig ott volt Farkas, az a hím, akit a vámpír megtámadott és súlyosan megsebesített. Farkas testét meggyógyította a föld, de gazdag Kárpáti vérre volt szüksége, hogy befejeződjön a gyógyulás. Razvan tántorgott, amikor Farkas végre egy nyalintással lezárta a sebet. – Ezt minden éjjel megcsinálod? Ivory megrázta a fejét. – Nagyon óvatosak vagyunk, nem megyünk fel minden éjjel. Ilyen sok év után valószínűleg fölösleges, de régebben három egymást követő nap pihenés nélkül, a testem nem volt hajlandó megfelelően működni, így még mindig óvatos vagyok. Az igazat megvallva, régóta nincs már semmilyen probléma, mégsem merem megkockáztatni. Razvan szemöldökei összeszaladtak. – Milyen probléma? Ivory lehuppant mellé a padlóra, amikor a legkisebb nőstény lezárta a sebez a csuklóján. – Semmi komoly. A járás. Futás. Főleg a koordináció. Az izmaimat darabokra vágták, szükségük volt a megerősödésre. – El kellett volna mondanod a gyógyítónak. Halvány gőg lopakodott be a tekintetébe. – Soha nem volt szükségem egy gyógyítóra vagy másvalakire, az életben maradáshoz. Ha földre van szükségem, az van. – Vállat vont. – Amúgy is jobb, ha nem vagyunk odakinn sokat. Minél kevesebbszer hagyjuk el ezt a helyet, annál kisebb az esély, hogy egy vadász, vagy egy vámpír rábukkan az odúra. Sok munkám van idelenn is. Kimegyünk, vadászunk,

futunk, aztán lenn maradunk pár napig. Ez eddig jól bevált. Most viszont ki kell mennem, mindkettőnknek táplálkoznia kell. Beletelik néhány órába, hogy eltávolodok a barlangtól. – De nem nélkülem. – Semmi szükség rá, hogy mindketten menjünk. Xavier komolyan vadászik rád, és ehhez felhasznál minden lehetséges erőforrást. Nem hagyhatsz hátra nyomokat neki, hogy megtaláljon. – Nem nélkülem – ismételte meg, a hangja halk maradt. Ivory összehúzta a szemeit. – Ez ostobaság. – Visszautasítani a gyógyító segítségét is az volt, de megvoltak az indokaid. Nekem is megvannak. – Nem szereted, ha bárki is vért ad – találgatott okosan. – Kárpáti vagy. Vérre van szükséged, hogy életben maradj. – Tisztában vagyok vele. A hangja nem változott. Racionális. Kellemes. Ráadásul gyengéd. Összecsikordultak tőle a fogai. Úgy tűnt, semmiféle hatással nincs rá, hogy szándékosan összetűzött vele, ki akarta billenteni a makacsságából. – Okosabb lenne egyedül mennem. – Lehet. De együtt megyünk. A fogai hangosan összecsattantak a lágy hangtól. – Mindig ezt fogod csinálni? – Nem tudom. Soha nem volt más körülöttem, csak Xavier. Azt a nőt nem idegesítettem annyira, aki a világra hozta Larát, mint amennyire téged idegesítelek. De mindketten rabok voltunk, egyikünk sem hozhatott saját döntéseket. Most ezt a döntést hoztam, ha jó, ha nem. Megyek veled. A lány magasra emelte az állát. – Az életpárod vagyok. Jogom és kötelességem gondoskodni rólad. – Hajlandó vagy vigaszt nyújtani a testeddel is? A szíve nagyot ugrott. Mondhatni szökkent egyet. A gyomrán egymillió madár repült keresztül. Még a méhe is reagált. Egészen ostobának érezte magát, mert a férfinak sem az arckifejezése, sem a hangja nem változott meg. Mintha az időjárást vitatnák meg. – Nem. Csak suttogva tudta kiejteni a szót. Talán ez volt az egyetlen kérdés, amire válaszolva távolságtartónak és higgadtnak akart hangzani. De az volt az igazság, hogy volt a férfiban valami, ami megmozdította őt, szólította, egy névtelen szükség, az éhség a gyengéd szemekben, az a kopár magány vonzotta őt, mint molylepkét a lángok. – Akkor nem szükséges bármi mást is nyújtanod. Együtt dolgozunk egy közös cél érdekében. Mindketten szeretnénk egyesíteni végtelenül nagy tudásvagyonunkat, hogy elpusztíthassuk Xaviert. – Igaza volt. Tudta, hogy igaza van. Pontosan ez volt az, amit akart, de amikor tőle hallotta fennhangon a saját gondolatait, nyugodt, tárgyilagos szavakkal, legszívesebben sírva fakadt volna. – Azért hoztál ide engem, hogy megszerezd a tudásom Xavierről, és hogy megtaníts harcolni. Elfogadom ezeket a határokat. – Nagyszerű. – Felállt. – Kiváló. Mennünk kell. A teste finom átmenettel eltűnt a férfi elől, majd megjelent abszolút tökéletességgel, ruhája felfedte szirompuhaságú bőrét. – Miért csinálod ezt? Miért ne láthatnának úgy, amilyen valójában vagy? Te is tudod, hogy szép vagy. A hegek és a tested, a bátorságod kitüntetései. Egy harcos valódi fizetsége. Soha senkit nem láttam, aki ennyire szép.

Elfordult tőle, nem akarta, hogy lássa, milyen hatással vannak rá a szavai. Utoljára évszázadokkal ezelőtt mondták neki, hogy szép, még fiatal lány korában. A melegség a hangjában miért indít el hőt a testében, amikor úgy tűnt, ilyen szempontból nem érdekli őt? – Nem akarom, hogy a vámpírok megtudják, hogy megjelöltek. Ez egy olyan pszichológia játék. Amikor rájöttem, hogy babonásak, az adta az ötletet, így továbbra is elhitetem velük, hogy bármit is tesznek, nem árthatnak nekem. A mosolya lassan jött, de amikor megjelent, megint megjelent a gyomrában az a kíváncsi kis rebbenés. Hátralépett egyet és megfordult. – Ha ragaszkodsz hozzá, hogy velem gyere, bízom benne, hogy észben tartod a figyelmeztetéseimet, és óvatos leszel, amikor visszatérsz az odúnkba, nem hagysz hátra nyomot. Xavier egy egész hadsereget fog küldeni, hogy visszaszerezzen téged, mindent, ami szerepel a fegyvertárában. – Ami igencsak jelentős – értett egyet Razvan. – És most már van rólad képe. Megdermedt. Lassan megfordult. A tekintete összekapcsolódott a férfiéval. – Ezt hogy érted? A szája kiszáradt. – Kitoltad őt az elmémből, a szívemből, a lelkemből és a testemből. Hogy ezt megtehesd, megosztottad velem a fényedet. Nem lehetetlen, hogy felismert téged, ha tanultál a keze alatt. Éjjel-nappal azon fog dolgozni, hogy bosszút álljon. Ez a terve, én pedig nem fogom neki megengedni, hogy sikerrel járjon. Amíg meg nem semmisítjük, a testőröd leszek. Gyengéd hangja még mindig halk volt, bársonysima, gyengéd, de kérlelhetetlen. A szíve a gyomrával együtt verdesett, egy olyan nőies reagálással, amit nagyon utált, és ami valószínűleg több maró gúnyt termelt ki belőle a szokásosnál. – Én harcos vagyok, ugyanakkor te nagyon keveset tudsz a csatákról. Kötve hiszem, hogy túl nagy segítség lennél egy harcban. Sokkal valószínűbb, hogy akadályozó tényező lennél. Kissé meghajolt. – Lehet, hogy ez így van. Viszont lesz egy erőteljes tárgyalási alapod. Elfehéredett a szép bőre alatt, egy halk, lassú sziszegéssel engedte ki a levegőt. – Azt hiszed, hogy elcserélném az életem a tiédre? – Nem. – A legkevésbé sem tűnt felzaklatottnak. – De én, igen. – A keskeny repedés felé intett, ami felfelé kanyargott a sziklarétegeken keresztül. – Nagyon éhes vagyok. Vadásszunk! Ivory kitárt karokkal jelzett a farkasoknak, akik felugráltak rá tetoválásként. – Miért akartad őket táplálni, mielőtt vadászni megyünk? – kérdezte Razvan kíváncsian. – Soha ne vigyél magaddal éhes farkast, ha nem akarsz nyomokat hátrahagyni. Az ő számukra a vadászat csak játék, amit néhány naponta megengedek nekik, de nem kockáztathatom, hogy a farkas ösztönök feléledjenek bennük, túl csábítóvá váljon számukra az emberi vér. Ebben a formában nem hagyunk nyomokat, de segíthetnek nekem, ha szükség lenne rá. – Nem zavarna, ha nekem is lenne egy saját farkas tetoválásom – Mondta Razvan. – Egyrészt gyönyörű a grafikája, másrészt szemmel tarthatná a hátam. A csodálat a hangjában feldobta őt, keményen rá kellett harapnia az ajkára, hogy koncentrált maradjon. Nem akarta személyként szeretni őt, csak egy eszköznek akarta látni a Xavier ellen folytatott háborújában, de megbabonázta őt olyan módokon, amire egyáltalán nem számított. Megint kifújta a levegőt. – Idegesítő egy férfi vagy Dragonseeker. – Igen, azt hiszem, az vagyok. Nem volt lelkiismeret furdalás a hangjában, sokkal inkább vidámság. Ivory elfordult tőle, mielőtt a humorérzéke legyőzte volna. Alakot váltott, és emelkedni kezdett a néhány centi széles, kacskaringós repedésben a több száz méternyi sziklarétegen át a felszín felé, és közben eldöntötte, hogy az a dolog Razvanban

egy bentről kifelé sugárzó belső béke. Úgy tűnt, semmi sem képes megzavarni. De hogyan lehetséges ez? Azt mondta Gregorinak, hogy nem tehetne vele olyat, amit még nem tettek meg vele. Nem fél a haláltól. A fizikai, szellemi és lelki kínzások ellenére, aminek Xavier alávetette. Régen megtanulta, hogy nem tud másokat, vagy eseményeket irányítani, csak a saját reakcióit választhatja meg arra, ami történik. Volt egy rejtett erő Razvanban, aminek a kútja tiszta és mély volt, és amit látott, érzett minden alkalommal, ahányszor csak a közelében volt. De volt ott egy végtelen szelídség is, amire végképp nem számított egy olyan férfitól, akit erőszakban és vérben edzettek. Mindig azt hitte, hogy neki egy vad harcosra lesz szüksége, hogy fizikailag is vonzalmat érezzen egy férfi iránt, de most úgy találta, a belső erő jobban vonzza, mint a harci képességek. Razvan ereje és szelídsége nagyobb kísértést jelentett a számára, mint bármi más. A túl hosszú szempillái, a folyamatosan változó szemszíne, lágynak és mélynek tűnő pillantása azzal fenyegette, hogy elveszti magát bennük, ha nem figyel oda. „Légy óvatos, ne kavard fel a havat, akikor kiérsz a repedésből. A legcsekélyebb mozgás is elmozdíthatja a pelyheket, és lehet, hogy ez arra késztet egy ellenséget, hogy közelebbről is vizsgálódjon.” Megérintette a férfi elméjét, hogy megtudja, nem idegesítik-e az utasításai. Úgy tűnt, éppen ellenkezőleg, itta magába a tanácsait, és gondosan követte őket. Nem gyorsult fel, hogy átvegye a vezetést, ahogy az égen szálltak át a közeli völgy felett, távol attól a régiótól, ahol a Kárpátiak laktak, egy kis gazdálkodó közösség felé a jéghegyek lábainál. „Az ő területén jársz.” Razvannak nem kellett megneveznie a mágust. Mégsem volt bizalmatlanság a hangjában, csak enyhe kíváncsiság. „Messzire fogja szétküldeni a seregeit a keresésedre, azt hiszi, hogy menekülsz előle. Büszke arra, milyen messzire elér a keze, és feltételezi, hogy túlságosan félsz tőle ahhoz, hogy a közelben maradj. Pillanatnyilag itt a legbiztonságosabb.” „Kitanultad őt.” „Jártam az iskolájába egy rövid ideig,” – tájékoztatta Ivory. – „Szerettem csinálni és jó voltam benne. Sajnos ott is odafigyeltem rá, és rájött, hogy nem csak úgy, ahogyan szerette volna. Abban az időben még fiatal voltam és naiv, nem tudtam hogyan kell elrejteni a gondolataimat és a gyanúimat.” Razvan melege elárasztotta az elméjét, ami felhívta rá a figyelmét, hogy milyen hideggé vált körülötte az éjszaka, vagy talán attól fázott, hogy a múltjára gondolt. „Sokat tanultál az évek folyamán. Én naponta láttam őt munka közben. Néztem hogyan hatalmasodik el rajta az őrület évek alatt, míg az elméje már nem működött megfelelően. Ok nélkül. Megalomániássá vált, felsőbbrendűnek érezte magát minden földi lénynél. A Kárpátiak halhatatlansága különösen elkeserítette, sokat kísérletezett, hogy megtalálja a módját, hogy elpusztítsa őket.” Jeges víz szalagja vágott át a völgyön, több méter szélességre szétterült a legelőnek használt réten, majd bekanyargott a fák ligetei közé. Ivory ugyanazt az utat járta be, de a magasban maradt, nem mozgott gyorsan, épp csak sodródott, és megfigyelt minden mozgást odalenn, az állatokat, a kéményekből felszálló füstcsíkokat, és az emberekét is, és mindezt megosztotta Razvannal. „Mindig van minta a mozgásban – mondta. – „Fontos figyelni az állatokra. Még a legkisebbekre is. Az egerek rohangálni kezdenek a bozótban a veszély első jeleire. Figyelik odafenn az árnyékokat. Minden ragadozó vet árnyékot, és nekik jók az ösztöneik. Nem kell kapcsolódni hozzájuk, elég megfigyelni őket, tulajdonképpen úgy működnek, mint egy riasztórendszer.”

Razvan felhagyott azzal, hogy magába szívja környezete puszta szépségét, és elkezdett figyelni azokra a dolgokra, amiket a lány megmutatott. Ivory volt a tökéletes harcos. Amint elhagyta a barlangot, hideg profivá vált. Minden a túlélésről szólt. Neki tanulnia kellett, és a lány hajlandó volt utasításokat adni neki. Letapogatta az egyenetlen terepet, új perspektívából nézve le rá. „A természet a barátod, a szövetségesed. A fák történeteket mesélnek el. Nézd meg azt a területet délen. Épp lenn a hegy alatt, a kis tanya mellett az árnyékba rejtőzve.” A komorság a hangjában figyelmeztette, hogy valami baj van, de ő nem látott semmit, csak csillogó havat és jeget, és hogy egy fa csupaszon nyújtogatja néhány ágát, míg a többi vastagon volt rakva hóval. Egy nyom vezetett a földön az egyik kis házból a csűrbe, majd megkerülte azt, ahol több apróbb épület adott otthon a többi állatnak, de semmit nem látott, ami riadóztathatta volna a lányt. „Mit keressek?” „Valami ült ott a fán, ami a ház előtt áll. Nem bagoly. Ha jobban megnézed a nyomokat, valaki kiment a házból a csűrbe, majd megkerülve azt a kisebb ólakhoz. A lépések egyszer csak hosszabbak és mélyebbek lettek, ami azt jelenti, hogy elkezdett futni. Bármi is az, még mindig ott van. Érzem az energiáját.” Razvan megvizsgálta a csupasz faágakat, majd megpróbálta megnyitni az elméjét az energiamezőkre, amik körülvették őket. Az információ özönleni kezdett. Ahogy közeledtek a tanyához, a levegő elvesztette friss, ropogós jellegét, elnyomta egy új szag. „Vámpír.” – sziszegte a szót. „Mondd el, hogy milyennek érzed. Nyúlj ki érte nagyon könnyedén. Hagyd az elmédnek, hogy kiterjeszkedjen az övé köré, de ne lépj be a fejébe.” Razvan tudta, hogyha az érintése túlságosan erősre sikerülne, a vámpír megérezné a jelenlétét, és elriasztaná. Ha az áldozata még él, minden reménye elveszne. Az élőholt megölné, hogy a lehető legtöbb vért vegye magához, felkészülve a támadásra. „A vámpírok szeretik az adrenalin fűtött vért,”– magyarázta Ivory. – „Az a céljuk, hogy megrémítsék az áldozatot, és addig tartsák életben, ameddig lehetséges. A vér olyan nekik, mint egy drog, állandóan szükségük van a mámoros érzésre. Képes vagy érezni a káoszt az elméjében?” Képes volt rá. A vámpír elméje olyan gyorsan és lázasan pörgött, hogy úgy érezte, mintha egy elszabadult vonatra akarna felszállni. Még a hang is kaotikus volt, mintha a hangerőt folyamatos húzgálnák le-fel, a zajok az egyik pillanatban üvöltöztek és sikoltoztak, aztán visszahúzódtak, elhalkultak. „Nem tudja az ellenőrzése alatt tartani az áldozata szívverését. Túl izgatott. Nemrég fordulhatott át. Kétlem, hogy lett volna rá ideje, hogy belépjen a vámpírok és Xavier szövetségébe. Általában ebben a szakaszban egyedül hagyják őket, mert túl veszélyesek ahhoz, hogy közeledjenek hozzájuk. Nem tudják még kezelni azokat a mámorokat, amiket átélnek.” – Ivory körbejárta a házat. – „Két gyerek van benn. A vámpír tudja, bár az ember megpróbálja elrejteni az információt. Az asszonya a csűrben van. Arra gondol, hogy harcolni fog a férjéért. Felfegyverkezett fokhagymával, keresztekkel, szenteltvízzel, de nincs igazi fegyvere a földműves eszközökön kívül.” Csodálat volt Ivory hangjában. Razvannak tetszett, hogy olyan leegyszerűsítve látja a világot. Egy férfi és egy nő együtt harcolnak a családjukért, ráadásul a gonoszak legrosszabbikával. Mindketten tudták, hogy valószínűleg meg fognak halni, de remélték, hogy magukkal viszik a támadójukat, és a gyerekeik kapnak egy esélyt, hogy életben maradjanak. Az első gondolata az volt, hogy el kellene küldenie Ivoryt, hogy vigye biztonságba a nőt és a gyerekeket, míg ő elkapja a vámpírt. Nem volt felőle kétsége, hogy megölne egy élőholtat. Volt egy kezdetleges tudása arról, hogyan lehet elpusztítani őket, de arra is gondolnia kellett,

hogy a gazdát is meg kell menteni. Időre volt szüksége, hogy tökéletesítse harci készségeit, úgyhogy csöndben marat, és Ivoryra hagyta, hogy elmondja neki, mit akar tenni. „Amúgy sem tettem volna, amit mondani akartál.” Volt Ivory hangjában egy határozottan ugrató felhang, bár mindketten tudták, hogy teljesen komolyan gondolja. Mélyen magában Razvan, a helyzet komolyságának ellenére is boldognak találta magát. Szerette ezeket a kis pillanatokat, a megosztott szórakozást, amik az életet színesítették, és amiknek megfeledkezett a létezéséről. Elfelejtette, és fogadni mert volna rá, hogy Ivory is elfelejtette. „Te egy kis diktátor vagy, de én szeretem. Talán, ezért kell nekem meg kicsit furcsának lennem.” „Kicsit?” – horkant fel válaszképpen Ivory, és besurrant a csűrbe az ablakkeret egy repedésén. A nő kétségbeesetten forgatta át az összes mezőgazdasági eszközt, és aminek pengéje volt, azt mindet halomba húzta középre. Könnyek ömlöttek az arcán, a lélegzete egy merő hangtalan zokogás volt, de gyorsan dolgozott. – Csss… – intette csendre Ivory, amikor alakot öltött mellette. – Kárpáti harcos vagyok és azért jöttem, hogy segítsek neked. Tedd le a fegyvereket és csináld pontosan azt, amit mondok. Meg kell bíznod bennem. – Razvan ösztönösen pára alakban maradt, úgy sejtvén, hogy a megjelenése valószínűleg csak még jobban megijesztené a nőt. – Ha segítesz, úgy gondolom, jó esélyünk van rá, hogy megmentsük a férjedet. Ivory hangja halk és nyugodt volt. Királyinak tűnt, egy hóhercegnőnek vastag, ezüstszín kabátjában, amire alázúdult hosszú, kékes-fekete haja, az arca derűsnek és ártatlannak látszott. A hangja olyan volt, mint a meleg méz. Ezzel tökéletes ellentétben, a kezében halálos íjpuskát tartott, az öve pedig telis tele volt tűzdelve gyilkosnál gyilkosabbnak tűnő fegyverekkel. De ami a legfontosabb, bőrmellényének csatjain apró keresztek sorakoztak, amik minden másnál jobban enyhítették a nő feszültségét. Az asszony felrajzolta a levegőbe a kereszt jelét. Ivory ugyanazzal a mozdulattal válaszolt neki, mire a nő ellazult, és eldobta ívelt élű kaszáját a halom tetejére.

8. fejezet Ivory kisétált a csűrből az egyik istálló irányába, a fejét lehajtotta, a szemei furcsa, whiskyarany színben izzottak, ahogy megközelítette az épületet. Az istálló előtt elfoglalt pozíciójából, ahol rá várt, Razvan tisztán látta őt, egyik magabiztos, hosszú lépést a másik után tette. Volt valami határozottan, túlvilági, szellemszerű a megjelenésében, mintha a Sötét Gyilkos legendája megelevenedett volna, elegánsan, fejedelmi kecsességgel siklott át a havon. A vámpír, ami az áldozatával játszott, miközben a lovak idegesen forgolódtak az állásaikban, hirtelen elcsendesedett. A disznók abbahagyták a visítást. Az összes ól és istálló hátborzongatóan elnémult. Ivory felvillantott egy kis mosolyt a vámpírra. – Nem ismerlek, de úgy látom, nem megfelelőek az étkezési szokásaid. Talán szeretnél megízlelni valami sokkal gazdagabbat. Szemét a vámpíron tartva, szándékos lassúsággal a csuklójába mélyesztette a fogait. Razvan figyelte, hogyan veszíti el azonnal az érdeklődését a vámpír az ember iránt, leejtette a férfit a padlóra, ahol az ember minden erejét megfeszítve igyekezett elkúszni az élőholt közeléből, míg a vámpír tekintete arra a pontra rögzült, ahol azok a hófehér kicsi fogak belemerültek a finom csuklóba. Két vérgyöngy került a felszínre, rubinszínnel megpettyezve a szirompuhaságú bőrt. A lány illata összekeveredett a Kárpáti vérével, és a vámpír felé sodródott. Razvan figyelte az embert, aki a fal egy törött deszkája felé kúszott. De ahelyett, hogy kicsusszant volna a lyukon, azt az ácskapcsot kezdte feszegetni, hogy fegyverként használhassa, ami a két deszkadarabot tartotta össze. Razvan a deszkafal másik oldalán materializálódott, közelebb hajolt és ujját gyorsan a szája elé helyezte. Használta az Ivorytól látott legvégső érvet, felrajzolta a kereszt jelét a levegőbe, jól tudva, hogy Xavier egyetlen kegyeltje sem, de egy vámpír sem tenne ilyet soha. A férfi szemei lassan kitisztultak és bólintott. Razvan intett neki, hogy kússzon keresztül a lyukon. Ahogy a férfi kívül volt a havon, Razvan vette át a helyét, magára öltve a gazda testének illúzióját. A vámpír közelebb csoszogott Ivoryhoz. Meghajolt és rámosolygott. Újabb bizonyítékaként annak, hogy még nemrég fordult át, fogai nem voltak hegyesek, fűrészesek, és nem voltak rajtuk sötét foltok. Még fenntartotta jóképű kinézetét. – Miért vándorolsz egyedül, védelem nélkül? Ivory édesen rámosolygott. – Miből gondolod, hogy egyedül vagyok? Vagy éppen védelem nélkül? Rajta tartotta a pillantását, és lenyalta azt a két cseppet, bezárta a két apró lyukat, megfosztva őt attól a kényeztetéstől, amit annyira várt. A vámpír megrázta a fejét. – Nincs védelmeződ a közelben hölgyem, érezném a jelenlétét. Ivory egy elegáns, gúnyos kis hangot adott ki, ami azonnal letörölte a mosolyt a vámpír arcáról. – Engem sem éreztél. Akkor miből gondolod, hogy az életpáromat megéreznéd? Annyira elfoglalt voltál azzal, hogy az étellel játssz, hogy megfeledkeztél még a legalapvetőbb leckékről is. Így nem csoda, ha nem fogod túlélni a ma éjszakát. Beleöntötte minden megvetését a hangjába, mégis olyannak hangzott, mint egy valódi úrhölgy. Egy hercegnő halk, félelemnélküli megrovása egy parasztnak címezve.

Razvan csodálata tovább növekedett iránta. Megbabonázta a vámpírt, pedig a világon semmit sem csinált, csak beszélt. Az élőholt elméjében máris a feledés teljes homályába merült a gazda. Nem tekintett fenyegetésként az emberre egyáltalán. Ehelyett Ivoryra fordította koncentrált figyelmét, a gazdag Kárpáti vérét akarta, ami a legnagyobb kényeztetés lenne egy nemrég átfordult vámpírnak. Mogorván meredt a nőre. – Te mersz megdorgálni engem, aki egyedül sétálsz az éjszakában? Mit keresel itt? – Hirtelen a hangja alattomossá, kedvessé vált. – Ráadásul ilyen gyönyörű nő. Nekem épp egy életpárra lenne szükségem. – A fiatalságod megmutatkozik. Indulatos és rossz vagy. Csak a frissen átfordult vámpírok gondolják úgy, hogy még kényszeríthetik a nőket, hogy az életpárjaik legyenek. Sajnos neked nem is lesz rá időd, hogy tapasztalatokat szerezz. Oldalra döntötte a fejét, és tetőtől talpig végignézett rajta. – Elég új vagy, még mindig megvan a régi alakod. A fiatalok elpazarolják a kinézetüket. Még mielőtt az élőholt válaszolhatott volna, Ivory keze követhetetlen sebességgel kapott az övéhez, majd hat nyílhegyet hajított egyenes vonalban a vámpír felsőtestébe. Razvan felegyenesedett, és a deszkakorláton áttörve belemélyesztette öklét a hátába, mélyre merítve a kezét a savas vámpírvérbe. Olyan sok sebhely volt a kezén, hogy szinte meg sem érezte a sav harapását, amikor megragadta a szívet és elkezdte kifelé húzni a testéből. A vámpír felordított, és hátracsapta a fejét Razvanba. Megpróbált alakot váltani, de a bevonatos nyílhegyek nem engedték a mellkasát párává oldódni. Hátranyúlt Razvan mellkasához, mélyen belevéste karmait mellizmaiba, megpróbálta beásni a kezét annyira, hogy elérje a szívét. Razvan kirántotta a karját, sokkal nagyobb erőt kifejtve, mint amennyit gondolt volna, hogy szükséges. A szív ugyan fekete volt, de még teljesen normálméretű. – Ne csak nézegesd, égesd el – mondta Ivory. Razvan villámot hívott le, gondosan ügyelve rá, hogy semmi mást ne érjen, csak a vámpírt és a szívét. Megfürdette kezét és karjait a fehér energiamezőben. – A villámot nehéz irányítani. Majdnem mellé ment és téged talált el. – Fel voltam rá készülve. – Felsóhajtott és aggodalmas tekintettel nézett végig rajta. – A habozás megölhet. Elég gyors voltál a támadáskor, de nem tekintheted holtnak, míg el nem égetted a szívét. Azonnal el kellett volna égetned. Egy tapasztaltabb vámpír regenerálta volna önmagát, míg te a művedet csodáltad. Razvan hangosan felnevetett. A vámpírokat megölni piszkos munka volt. A bűzös lélegzete, a mellkasába, hasába maró karmok egyszerre voltak rémítőek és felpezsdítőek. Megcsinálta. Megölte az első vámpírját. Nem volt ugyan tökéletes ölés, de megsemmisítette az élőholtat és megmentette a gazdát. Remek érzés volt, hogy valami jót tett, nem pedig arra ébredt, hogy ismét teherbe ejtett egy nőt, vagy megpróbált bevinni egy mérgező támadást a húgának vagy az életpárjának. Nem voltak szavai arra, hogy elmondja Ivorynak, hogy érzi magát, így meg sem próbálta. Inkább rámosolygott és meghajolt. – Emlékezni fogok rá. – Ebben Ivory egészen biztos volt. A férfi végtelenül boldog volt ott, abban a lepusztult istállóban, széttépett ruháiban, véres karomnyomokkal a hasán és a mellkasán. Végigfuttatta rajta aggódó tekintetét. A vére kitartóan csepegett, de fény volt a szemeiben és az elméjében. Elérte, hogy az egyszerű kis örömével, hogy elvégezte ezt a munkát, megalázta őt. Razvan jó dolognak tekintette a történteket. – Köszönöm, hogy hagytad, hogy megtapasztaljam. Ez az egyetlen módja, hogy tanuljak, és érjek valamit a vadászatainkon. Ivory vállat vont, és közönyt színlelt, holott sem a harcos, sem a nő benne egyáltalán nem maradt érzéketlen arra a pillantásra, amit a férfi rá vetett.

– Ez a te terved volt – mutatott rá. Rávillantott egy fél vigyort, és szerényen megvonta a vállát. – Régen, mielőtt rájöttem, hogy Xavier az elmémben van, jó voltam csaták stratégiájának megtervezésében. Azzal tartottam magam épelméjűnek, hogy feltártam a gyengeségeit, és mindenki másét is. A vámpírokét. A Kárpátiakét. Még a Lycanokét is. De egy nap észrevettem, hogy amint rátaláltam Xavier egy gyengeségére, azt hirtelen ő is megtalálta és megerősítette. A saját ellenségemet segítettem. Szerette volna köréje fonni a karjait, odahúzni magához és megvigasztalni, de ehelyett lehajolt, és összeszedte a nyilait és egy kis zacskóba helyezte őket az oldalán. Razvan nem kért sajnálatot, csak tényeket közölt. De ez mégis olyan volt, mint egy ökölcsapás, és annak a fiatal fiúnak pokoli fájdalmat okozhatott. – Meglehetősen könnyedén leszedted a vámpírt. És csak ez számít. – Hálás vagyok, amiért megengedted, hogy gyakoroljak rajta. Elgondolni az egészet fejben nem egészen ugyanaz, mint ténylegesen megtapasztalni. Kihúzni a szívet keményebb volt, mint amit vártam. Erős vagyok, de amikor te csinálod, mégis úgy tűnik, hogy gyerekjáték az egész. Kell, hogy legyen valami trükkje, amire még nem jöttem rá. De rá fogok. És azt hiszem, megvan az az előnyöm, hogy szinte már meg sem érzem a vámpír vérének marását. Ivory szíve majdnem megszakadt, a férfi előnynek fogta fel a vámpírvérrel bevont láncok által hátrahagyott vastag hegeket. Legszívesebben sírt volna érte. Ehelyett kikényszerített magából egy lezser választ. – Arra sem volt érdemes, hogy bepiszkítsam vele a körmeimet. – Intett egyet, és a szél kifújta a hamvakat a huzatos, rozoga istállóból. – Gyere ide. Engedd, hogy megnézzem, nincs-e méreg a vágásokban. Razvan habozás nélkül siklott az oldalára. Megfogta a kezét és megvizsgálta a körmeit. – Igazad van. Tényleg nem ért annyit, hogy bepiszkold vele a körmeidet. Szép körmeid vannak. – Ivory megdöbbenésére odahúzta a szájához az ujjhegyeit, és végigcsókolta őket. – Elfelejtetted melegen tartani magad. Rálehelt az ujjaira, majd bevonta őket a szájába. A lány szíve megállt egy dermedt pillanatra, majd őrült tombolásba kezdett. Közelről Razvan halálos volt. A szelídsége, ami olyannyira a részét képezte, körülvette, megbabonázta, de abban is egészen biztos volt, hogy a hangja is gyakran bűbájolja el azokat, akik hallótávolságra vannak tőle. Vett egy mély lélegzetet, mélyen beszívta az illatát a tüdejébe. Nem túl sokkal volt magasabb nála, egyenesen a szemeibe tudott nézni, csak a vállai voltak sokkal szélesebbek, még a rajta lévő vastag bunda ellenére is. Biztonságban érezte magát vele. Ezt pedig zavaró, ostoba érzésnek gondolta. Megtanulta, hogy soha ne bízzon senkiben, ezt a férfit mégis beengedte az életébe. Nem volt erre szüksége. Nem akarta őt. De hogy ilyen közel állt hozzá, az egészen összezavarta. A vadászoknak volt egy bizonyos energiamezőjük, ami körülvette őket, mindannyiukat. Az övé teljesen más volt. Az ő energiája nyugodt volt, és egészen békés. Majdhogynem derűs. Ott volt benne sorsának csendes elfogadása, viszont teljesen hiányzott belőle, hogy mindent és mindenkit irányítani akarjon maga körül. Razvan úgy bűvölte el, nyűgözte le őt, hogy még csak meg sem próbálta az tenni. Nagyot nyelt, és rajta tartotta a tekintetét a mellkasán, amit mély karomnyomok borítottak. Egy különösen mély vágás végigfutott a hasán, a vége a nadrágja derékrésze alatt tűnt el. Fölé tartotta a tenyerét az egyik legrosszabb sebnek, lehunyta a szemét, és keresni kezdte a méreg kigőzölgését, ami a paraziták jelenlétére utalt volna. Bár már az első után tudta, hogy a sebek tiszták, csak a vér bugyog belőlük, lelkiismeretesen megvizsgálta mindet.

Szeretett a közelében lenni. Derűs lénye önmagában egy ajzószer volt a számára. Hallott azokról a távol-keleti lelki gyakorlatokról, amik mára az egész világon elterjedtek, és neki ez a férfi testesítette meg a Zen szellemét. Nyugodtnak érezte. Még a tanulás feletti öröme is egyszerű volt, minden egoizmustól mentes, sietség nélküli. Ösztönösen előrehajolt, és félig lehunyt szemmel végigfuttatta a nyelvét egy hosszú vágáson, gyógyító nyála pedig azonnal eltávolította a gyulladást, és összezárta a sebet. Razvan megdermedt. – Mit csinálsz? A hangja hirtelen rekedtté vált. Ivory azonnal észrevette, hogy a légzése is megváltozott. Már nem volt annyira nyugodt, mint egy pillanattal azelőtt, és volt ebben valami, ami nagyon elégedetté tette a lányt. A tenyere rásiklott a következő karomnyomra, a szája pedig követte. Minden egyes izom összerezzent, megkeményedett az érintése alatt, a férfi teste meleget sugárzott, az illata olyan volt, mint a tavaszi éjszakáknak. A lélegzet kiszisszent a férfi mellkasából. Érezte feszes hasa hullámzását, amikor a szája lehussant a mellkasáról, hogy kövessen egy vágást. – Mit csinálsz? – kérdezte újra. – Gyógyítalak. Ivory hangja is rekedt lett, szinte folyékonnyá lágyult, elárulta őt. Razvan vett egy mély lélegzetet, majd kiengedte. – Figyelj rám Ivory. – Megfogta a csuklóit és távolabb tolta magától. Az érintése hihetetlenül gyengéd volt, de a fogását erőszak nélkül nem tudta volna megtörni. – A testem elárult engem, újra és újra. Ráadásul fogalmam sincs róla, hányszor használta Xavier, nem csak arra, hogy örömet okozzon vele a nőknek, hanem hogy teherbe ejtse őket, hogy a gyerekeik vérével táplálkozhasson. – Nem értem, miért mondod el ezt nekem. A pillantásuk találkozott. Razvané fogva tartotta az övét. – Csak azt mondom, hogy ez veszélyes. Az életpárom vagy, és bennem minden őrjöngve a magáénak akar követelni. Az pedig összekovácsolna bennünket örök időkre. Nem akarom ezt tenni veled, amikor ez ennyire veszélyes. Látszólag kitakarítottad belőlem Xaviert, de egyszer már gyengének bizonyultam, Xaviernek nem egy, négy darabkáját sikerült elhelyeznie bennem. Iszonyatos, undorító bűnökre használt. Vannak olyan gyerekek a világon, akik szörnyű sokat szenvedtek a testem miatt. Nem is ismerem őket. Akkor sem ismerném fel őket, ha látnám. – De igen – tagadta teljes hittel. – Felismernéd őket. – A herceg és a gyógyító kísérletképpen elfogadtak, de azt is csak azért, mert te is velem voltál. Ha csatlakoznál hozzám, egy száműzött életét kellene élned. Ivory megrázta a fejét. – Te olyan végtelenül nemes vagy Razvan, mindig magad elé helyezel másokat, de az igazat megvallva, nem gondoltad még át ezt az egészet. Mit mondott? Ivory elborzadt magától. Vitába szállt a férfival, mintha azt akarná, hogy a magáénak követelje. Mikor vált a nőies természete ennyire perverzzé, hogy azt akarja, hogy a férfi akarja őt, bár soha nem fogadná el a követelését? Mi az Isten csudája ütött belé? Sokkal magányosabbnak kellett lennie, mint ahogyan azt gondolta. Élvezte az életét. Ő választotta magának azt az életet. Megnyalta a száját, megkóstolva ezzel a férfi ízét. Sóvárgott rá. – Sajnálom. Fogalmam sincs, mi ütött belém. El akart fordulni tőle, de Razvan nem engedte el a csuklóit, visszafordította maga felé. – Ne csináld ezt. Soha nem utasítanám vissza az egyetlen személyt, akit szeretnék az életemben tudni. Bár tanulmányoztad Xaviert, mégsem tudod mennyire gonosz is valójában.

Ha megtudná, hogy nekem szántál mindent, hogy te vagy az egyetlen ok, amiért még élek, beszüntetné azt, hogy rám vadásszon, téged próbálna megszerezni. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Te vagy az egyetlen személy, akiért egészen elcserélném a lelkem. Nem tudhatja meg ezt. – Másodszor is megfeszítette magát, és Razvan ismét visszahúzta, kényszerítette a tekintetét, hogy visszakapcsolódjon az övéhez. Gyengéd, mégis törhetetlen fogása, ami nyugodtabb volt, mint valaha, teljesen lefegyverezte. – Eladnék érted mindent, még a becsületemet is. Ez az egyetlen dolog, amit megtartottam épen a hosszú évek alatt. Sokat szenvedtem a becsületemért. Ivory lassan bólintott. – Míg nem tapasztaltam meg magamon a kényszert, fogalmam sem volt az életpárok közti vonzás erejéről. Lassan megcsóválta a fejét, de még mindig nem engedte el a pillantását. – Több ez, mint az életpárok közti vonzás, sokkal több. A fejedben voltam. Láttam az otthonod, a rajzokat, amiket végtelen türelemmel faragtál a sziklába. Minden tetszik benned. És minden másodperc, amit veled töltök, csak erősebbé teszi ezeket az érzéseket. Talán a testi vonzás azért olyan erős közöttünk, mert életpárok vagyunk, de a vonzás a szívemben, és a lelkemben ugyanilyen erős. Ivory sóhajtott egyet. – Köszönet ezért. – Emlékezetébe véste a szavait. Mert igazak voltak. Hallotta belőlük a tisztaságot. – Táplálkoznunk kell, mielőtt visszatérünk az odúnkba, és még a gazdának és a feleségének az emlékeit is ki kell törölnöm, nehogy figyelmetlenül kibeszéljenek valamit, ami felkelthetné Xavier figyelmét. – Megérintettem az elméjét. – Razvan felemelte Ivory mindkét kezét, és odaszorította csuklója belső, érzékeny bőrére ott, ahol eddig tartotta. – A gazda harcolt volna az oldaladon, pedig tudta, hogy meg fog halni. Jó ember. – Én is kedvelem a feleségét. Örülök, hogy megtaláltuk őket, mielőtt túl késő lett volna. Nagyon kevés vámpír mer belépni arra a területre, amit a vadászok védenek. De ez épp a vadászok tartományán kívül van. Azért gyakran járok ide ellenőrizni, bár a vámpírok általában már nem jutnak el idáig, ez a régió eléggé biztonságos. Volt, a közelmúltig, míg Xavier nem bővítette ki a saját területét. Ivory hátralépett a férfitól. Meg kellett volna, hogy rázza a férfi kirívó elutasítása, ehelyett mégis megvigasztaltnak érezte magát, és… fontosnak. Nagyon rég nem érezte már így magát. Azon kapta magát, hogy rámosolyog. A válaszmosoly bár lassan jött, megmelengette. Ivory megállt, és hagyta, hogy az érzékei kiterjeszkedjenek és megkeressék az éjszaka más veszélyeit. Egy róka volt a közelben, kóbor csibéket keresett, akik elszalasztották az esti bezárást. Néhány egér surrant menedékbe egy bagoly elől, ami odafenn körözött. Többször is megérintette a baglyot, hogy meggyőződjön róla nem valaki más van-e bagoly alakban, de csak egy szorgalmas, éhes vadászt talált, akit egyáltalán nem érdekelt, hogy mi történik az emberek világában. Megérezte Razvan könnyed érintését, ahogy követte a példáját. Az, hogy majdhogynem teljesen hiányzott belőle az ego, megengedte neki az egészen súlytalan érintést, ami szinte lehetetlenné tette, hogy észleljék. Ő maga egy kész kincsesbánya lenne a vadászatokon, már csak emiatt is, és ha valóban olyan jól tud csatákat eltervezni, mint ahogyan mondta, nekik, kettejüknek még több esélyük lenne megállítani Xaviert. A kevésnyi odafenn úszkáló felhőt érintette meg legutoljára, mindegyiket gondosan megvizsgálta, hogy ellenőrizze valódiságukat. Amikor ki akart menni az istállóból, Razvan a vállára tette a kezét és megállította.

– Nem kerestél a föld alatt. Ez Xavier birodalma, és szétküldte a kémeit a férgek által ásott alagutakon. A legutóbbi csatába maga ment, a testemet használva, megpróbálta megölni a húgomat és a herceget. Máskor Sheát próbálta megölni, a herceg sógornőjét és a meg sem született gyermekét. Én jobban tartanék a földben való utazásától, mint bármi mástól. – Megérzem a férgeket az átjárókban. – Most nagyon apró alakban is kiküld kémeket. A rovarok és a skorpiók a szövetségesei lettek. Más birodalmakból valókat is használ, mint például az árnyékharcosok, akiket az akaratuk ellenére, holtaikból ragadott a harcosai sorába, de még sok más démoni teremtményt is. – Soha nem használta arra a rovarokat, hogy kémkedjenek. – Mindig is használta őket, csak éppen genetikailag manipulálva. Mutánsokat keress. Ivory lassan kifújta a levegőt, míg megemésztette az információt. – Ez megmagyaráz néhány dolgot. Sokat tudsz róla. – Tizennégy éves korom óta vele voltam. A legtöbb kísérleténél jelen voltam, ha nem mindegyiknél. A lány szemei hatalmasra nyíltak, a szíve megugrott. – Hagyta, hogy nézd őt, míg a varázslatait megtervezte és kipróbálta? Bólintott. – A húgom volt mindig erősebb varázslatokból. Én sosem voltam túl jó. Amint ezt felismerte, nem félt a jelenlétemtől. – De az emlékezőtehetséged jó. – Emlékszem a legeslegapróbb részletekre is. Ezért vagyok tehetséges a csatatervezésben. Nem hencegett, csupán tényeket közölt. Izgalom áradt szét Ivoryban. – Tisztázni akarom ezt. Te is jelen voltál, amikor a kísérleteit végezte és kipróbálta a varázslatait? A génmanipulációknál? Amikor az uralma alá kényszerítette az árnyékharcosokat? Ezeknél mindnél? – Szeret hencegni. Szüksége van a csodálatra. Szüksége van rá, hogy valaki tudja, hogy ő okosabb, mint a világ többi része. Kevés diákja van. Néhány Varázslót tudok azonosítani, akik neki segítenek. A legtöbbjük fél többet a közelében lenni, mint amennyire okvetlenül szükség van. Nem hűséges senkihez. Ha vérre van szüksége, vagy egy szervre az egyik kísérletéhez, és nincs kéznél más, az egyik asszisztensét csalogatja a halálba. Az én jelenlétem nagyon praktikus volt a számára. Volt, akiből Kárpáti vért csapolhatott és akinek eldicsekedhetett. – Egy apró, humortalan mosoly görbítette fel a szájsarkát. – Évekig tudtam álcázni a véremet és a képességeimet, mielőtt átvette felettem a hatalmat. Megfizettem azért a tapintatlanságért, hogy legyőztem őt, és azért, mert megpróbáltam figyelmeztetni a húgomat és a lányomat. De megérte, így tudja, hogy nem egészen legyőzhetetlen. – El nem tudom képzelni, hogyan maradtál életben, és hogyan maradt ép az elméd. Razvan mosolya valódivá lágyult. – Nem másként, mint te, darabokra vágva, farkasok által megrágcsálva. Csak te megtaláltad a módját, hogy meggyőzd a farkasokat, hogy segítsenek. A hangod egy valóságos kincs, és ez a kincsed nagyon izgat engem. – Vannak, akik azt mondanák, hogy túl makacs és erőszakos vagyok. – Ők nem ismernek téged. A lány gyomra megint megcsinálta azt a pillangós trükköt, amit végül is nőies oldalához kötött, ami a férfira adott választ. Most nem zaklatta fel annyira a dolog, hogy Razvan is beismerte, hogy ő is sokkal mélyebben érinti, mint gondolta volna. A föld felé fordította a figyelmét, beleértve ebbe a legapróbb rovarokat is. A hó alatt élet volt, ami elbújt a dús, gazdag földben, a sziklák és a gyökerek alatt. Nem észlelte ugyan a gonoszság legapróbb morzsáját sem, de csöndes és megengedő maradt, míg Razvan is befejezte a föld vizsgálatát. Xavierrel élte az életét, tudott minden titkos

kísérletéről, ismerte a szokásait. A vele való együttműködés kilátása, hogy megcsapolhat egy ilyen óriási tudásforrást, izgalomba hozta. Hitt a saját képességeiben. Kitanulta Xavier szokásait, és úgy gondolta, fel tudja fejteni a varázslatait, ellenvarázslatokat tud létrehozni, hogy megfordítsa gonosz kísérleteit, ha tudja a pontos varázslatot. Ha Razvan valóban jelen volt, és egészen pontosan vissza tud emlékezni a pontos megfogalmazásokra, akkor hihetetlen előnyhöz jutnak. – Azt hiszem, biztonságban vagyunk – szólalt meg Razvan –, bár az a róka éhes, és te igazi ínyencfalatnak tűnsz. – Ezzel azt akarod mondani, hogy úgy nézek ki, mint egy csirke? – Nos, a tollaidat mindenesetre felborzoltad egy kicsit. Azon kapta magát, hogy úgy nevet, ahogy még soha életében nem nevetett. Razvan egyértelműen jó humorú férfi volt. Vagy az tette ilyen mókássá, hogy valakivel megoszthatta az életét. Bármelyik is, remélte, hogy bele tud kapaszkodni, bár a kilátás egy kissé ijesztő volt, de csak azért, mert ezelőtt soha semmi vesztenivalója nem volt. Elindult előre, és kilépett a hóra. Razvan egy lépéssel a háta mögött siklott, egy kissé balra tőle. Rájött, hogy hagyja, hogy a farkasok őrizzék a hátát, és elhelyezkedett a gyengébbik oldalán. Nagyon kevesen tudták volna észrevenni, hogy van gyengébbik oldala. Folyamatosan gyakorolta a dobást váltott kézzel, az íjpuska kezelését, és általában minden gyártmánya mindkét kézzel való használatra alkalmas volt, de a bal oldala egyszerűen nem volt eléggé gyors. A férfinak jó szeme volt hozzá, hogy felmérje az ellenséget. „Vagy a partnert.” Egészen hozzászoktak már, hogy ki-be csúszkálnak egymás elméjében. Egy harcos szempontjából ez hatalmas előny volt, egy nőéből nem annyira. – Miért? – Razvan hitelesen, ártatlanul kíváncsinak tűnt. Vetett rá egy villámgyors pillantást a szempillái alól, de most is a nyugalomnak az a meleg köpenye vette körül. – Ez nem egyszerű nekem. Váratlan érzések törnek rám, és fogalmam sincs, hogyan birkózzak meg velük. A vallomás őszinte volt, nem tehetett kevesebbet, minthogy egészen őszinte vele. A férfi talpig becsületes volt, így az ő becsületének találkoznia kellett vele a teljesség érdekében. A mosolya nem csak körülfogta és elárasztotta meleggel, de arra is késztette, hogy kedve legyen valami máshoz, valami többhöz. – Akkor már ketten vagyunk. A farmer kilépett a házból a hóra. Ivory vért látott a karjain, tipikus védekező sebeket. A felesége is kijött, és kissé mögötte megállt. A gazda nagyon idegesnek tűnt. Ivory rájuk mosolygott, hogy megnyugtassa őket. – Eltűnt a világról, és el fogjuk törölni az összes bizonyítékát annak is, hogy egyáltalán itt járt. – Vadászok vagytok – mondta köszönet helyett a gazda egészen semlegesen hangon, ami nem volt sem hálás, sem elutasító. – Voltak híresztelések. De mi még soha nem találkoztunk ilyen förtelmesen gonosz lénnyel. A szemei ide-oda jártak, ami elárulta idegességét. Mögötte a felesége nagyrészt a férfi által takarva előlük, remegett. Ivory megnézte a kis házat. Fokhagymakoszorúk lógtak az ablakokon. Keresztet véstek az ajtóba. A gazda ujjai folyamatosan doboltak a nadrágon, a combján. Razvan néhány laza lépéssel megelőzte Ivoryt, egy kevéssel előtte megállt. Kissé meghajolt a gazda irányába. Ivory érezte, hogy megdermed. A szemei bejárták a házikó környékét, folyamatosan fürkésztek maga körül. Eddig tökéletesen nyugodt volt, de most hirtelen feszültnek érezte magát, készen állt rá, hogy üssön.

„Valami nincs rendben.” – Megtartotta a derűt az arcán, de riadókészültségre váltott. – „Nem jövök rá, mi nincs rendben,” – töprengett Razvan. – „Valami. Valami van.” Szünetet tartott. Ivory kinyúlt az elméjével, hogy körülölelje a gazdáét és az asszonyáét is. Általában könnyedén érintett meg elméket, de volt néhány kivétel, amiket erősebb akadályok védtek. Egy gyors, könnyű érintés nem hozott eredményt. A feleség kissé hátrébb állt a férjnél, az arca árnyékban maradt. Azt is nagyon különösnek találta volna, ha egyikük elméjét nem tudja olvasni, de ráadásul nekik, mindkettejüknek olyan üres volt az elméjük, mint egy tiszta lap. „Mindketten? – kérdezte Razvan. – „A rovarok. Egyetlenegy sincs a ház közelében. Igen, jönnek-mennek, élik az életüket, de még csak egy hangya sincs az egész ház közelében.” – Benézett a kis parasztház ablakán. – „Odabenn Ivory.” Ivory rendületlenül mosolygott, de elméje már terjeszkedett is a kis ház belsejében, hogy megtalálja a gyerekeket. Egy fiú és egy lány. Mindketten rémültek voltak. De honnan érkezik a fenyegetés? Miért nem érzi egyikük sem? „Csak egy mester… – Megszakította a gondolatot, a szíve hatalmasat dobbant. A szemeit egy magasságban tartotta a gazdával. Ha igaza van, akkor egy mestervámpír van odabenn a gyerekekkel, és ha a gazda megtudja, hogy ők rájöttek erre, akkor a vámpír is megtudja. – „Csak egy mester képes elrejteni a jelenlétét,” – magyarázta. – „Irányítja mindkettejüket és a gyerekeket is, nehogy elárulják a félelmüket. Valószínűleg be akarta toborozni az újonnan átfordultat. Egy mester gyakran használ feláldozható gyalogként újoncokat.” Ivory megacélozta magát. Ez Sergey lesz. Egy területen, egyszerre nem lehet több egy mesternél, még akkor sem, ha rokonok. Az lehet, hogy szövetséget alkottak, de egy mestervámpír egója nem engedte volna komolyabb belháborúk nélkül egy másik jelenlétét huzamosabb ideig. Újra szembe kell hát néznie vele, hacsak nincs akkora szerencséje, hogy Sergey elfut, most, hogy rájött, nem egy vadász van, hanem kettő. „Nevetséges, hogy mit össze kell gürcölnünk egy táplálkozásért.” – A gazda doboló ujjai ökölbe szorultak a combján. Remegni kezdett, és kinyúlt valamiért, amit az egyik tornácoszlop takart. – „A vámpír átvette fölöttük az irányítást. O köd belső! (A sötétség vigye el!) Nem akarom, hogy meg kelljen ölnöm egy jó embert.” Razvan rámosolygott a gazdára, és tett egy lépést hátrafelé, ezzel rákényszerítve Ivoryt, hogy ő is hátrébb lépjen. „Képes vagy visszavenni őket tőle?” „Egy mestervámpírtól?”– Ivory habozott. – „Nem tudom. Valószínűleg nem. Még ketten sem biztos, hogy le tudjuk győzni őt Razvan. Ahhoz, hogy halld egy mester valódi hangját, sokkal többel kell hallanod, mint a füleddel, vagy elbűvöl. Tedd körém a karod. Maradj a bal oldalamon, és hagyd szabadon a kabátot.” Razvan habozás nélkül tette, amit mondott, a dereka köré csúsztatta a karját, és közben ismét barátságosan rámosolygott a párra a tornácon. Ivory kissé meghajolt. – Remélem mindkettőtöknek hosszú és virágzó életetek lesz. „Arra számít, hogy megpróbáljuk kitörölni az emlékeiket – magyarázta Ivory, és elfordult, mintha távozni akarnának. – „Valószínűleg akkor csap le az elmémre, amikor kinyúlok, hogy megcsináljam. Ha csatlakozol hozzám, sokkal erősebbek leszünk, és lesz némi esélyünk, de lehet, hogy nem éljük ezt túl. Ez most az az idő, amikor visszavonulhatsz, hogy megnyerhesd a harcot egy másik napon.” „De te harcolni fogsz ezekért az idegenekért.” Jelentette ki egyszerűen Razvan.

És valóban, nem készült megengedni Sergeynek, hogy elvegyen tőle bármennyivel is többet, mint amennyit már eddig elvett. „Igen.” – Ennyire egyszerű volt. Már nem tudta, hogy a becsület hajtja-e, de nem lett volna képes elsétálni ezektől az emberektől, és hagyni Sergeynek, hogy megölje a gyerekeiket, és sétáló hullákká változtassa őket. – „Nekem muszáj, de neked nem.” Razvan vetett rá egy sokatmondó, dorgáló pillantást. „Mondd el, hogy mit kellene csinálnom.” Küldött neki egy kis mosolyt az elméjében, hogy felmelegítse, hálás volt a felajánlásáért, amikor mindketten elveszíthették az életüket. „Olvadj össze velem. Gyorsan és keményen fog lecsapni, megpróbál betörni a fejembe minden erejével, különösen, ha sikerül tőle megszabadítanom a párt. Meg kell tartanod.” Ivory hirtelen a pár felé fordult, és az ég felé emelt karokkal énekelni kezdett. „Téged hívlak levegő, föld, tűz, víz, kérlek titeket, küldjétek el nekem a hatalom hangját. Mélyen odabenn ezeket a lelkeket elsötétítették, küldjétek el hát a hangot, hogy ahol sötétséget talál, kiűzze onnan. Hagyjátok, hogy láthatóvá váljon, ami elrejtőzött, hogy elűzhessem a tisztátalant, a szentségtelent.” Míg Ivory kántált, Razvan megérezte a vámpír erejét, megkísérelte a belépést, ostromolta megosztott elméjüket. A csapás ereje majdnem térdre rogyasztotta, összetörte a hatalom fogalmáról alkotott minden eddigi feltételezését. Az ég elsötétült, a föld megrázkódott. A nádtetőből lándzsaként zúdultak rájuk a szálak. A föld felpúposodott, skorpiók törtek elő a mélyből, befeketítették a havat, mint egy eleven, sötét szőnyeg. Razvan ösztönösen ellökte magától Ivoryt, felemelkedett a levegőbe, magasabbra, mint a lebomló tornáctető. A villámgyorsan összegyűlt viharfelhőkből savas eső kezdett esni, ahová csak lecseppent a folyadék, mindenhol sisteregni kezdett, majd meggyulladt. A fák sikoltottak, az ágaik remegtek, a tűlevelek elfonnyadtak és lehullottak a támadás halálos ereje alatt. Ivory elfordult a rajzó ízeltlábúaktól, felsietett a tornácra, és a karjaiba rántotta a nőt és a férfit. A gazda elejtette a vasvillát, aminek a nyelét az oszlop mögött szorongatta, sokkolta, hogy eddig a vámpír irányította. Ivorynak mindkettejüket sikerült kivonnia az élőholt befolyása alól, de érezte abból, ahogyan a vámpír vezényelte a támadást, hogy minden erejére szüksége lesz. – A gyermekeim! – zokogta a nő. Ivory megpróbálta óvni a bőrüket, míg elvitte őket a fák gyengécske menedékébe. A savas eső ömlött, átégette a farkasbundákat, az állatok alakot váltottak, vonítottak a fájdalomtól. A nő felsikoltott, ahogy egy csepp a karjára hullott, de Ivory nagyobb sebességre kapcsolt, és bevitte őket a sűrűbe. – Maradjatok itt. Elhozzuk tőle a gyerekeiteket. A farkasaim vigyázni fognak rátok. Visszaindult, hogy segítsen Razvannak a gyerekek megmentésében, miközben a tüzes eső egyre áradt lefelé, csontig hatolva a húsában. Razvan leáramlott a kéményen az apró szobába. Egy talán tíz év körüli fiú feküdt a padlón, vér kenődött el a száján. A kislány nem lehetett több ötnél, csontfehér volt, az arcához képest óriásira nyíltak a szemei. A vámpír felnevetett, ahogy felhasította a nyakát, fogaival a gyenge húst marcangolta. A látványtól Razvannak hányingere lett, túl sok emlék kavarodott fel benne, szinte érezte, hogyan tépdesték saját fogai a gyerekbőrt. A gyomra megemelkedett. Nem voltak harci tapasztalatai, de volt ereje, hatalma, és az eltökéltsége nagyobb volt annál, mint amit az élőholt el tudott volna képzelni. Egyáltalán nem számított, hogy életben marad-e, vagy meghal vagy, hogy mennyi szenvedés vár rá, míg kiszabadíthatja a gyereket. A vámpír viszont élni akart.

Razvan keresztülszáguldott a szobán, mint egy eleven ágyúgolyó, és az utolsó lehetséges pillanatban vette fel az alakját, belecsapta az öklét Sergey mellkasának közepébe, míg a másik kezével elrántotta tőle a gyereket, és a testvére irányába dobta őt. Lerogyott, mint egy rongybaba, akit összetörtek, és elterült a birkabőr szőnyegen. – Nyomd a kezedet a sebre a nyakán – mordult rá Razvan a fiúra. – Nyomd rá erősen. Rábámult a vámpír visszataszító arcára, koponyájára feszülő bőrére, könyörtelen szemeire, csipkézett szélű fogaira, amit a gyermek vérének friss foltjai szennyeztek. Sergey ajkai kifeszültek, az arckifejezése egyaránt emlékeztetett önelégült mosoly paródiájára, és vicsorgásra. Lehajolt és vadul ráharapott Razvan vállára, fogsora izmokat, inakat marcangolt, húst tépett a csontokról, hatalmas darabokban falta értékes vérét tartalmazó húsát. Karmos keze könyörtelenül Razvan mellkasába vájt, a szíve felé ásva magát. Razvan a fiú felé fordította a fejét, olyan nyugodtan nézett rá, mintha nem a húsát marcangolná, és falná fel elevenen egy iszonyú démon. – Fogd a húgod, és vidd ki az ezüst farkas falkához. El fognak vinni benneteket a következő faluba. Keressetek egy Mikhail nevű embert. Ő majd meggyógyítja a húgod, és megvéd mindkettőtöket. Fuss, és ne nézz hátra! A hangja egyszer sem változott, nem remegett meg, nem mutatott fájdalmat. Keze Sergey mellkasában kereste a szívet, de borotvaéles belekbe ütközött, amik az öklére csavarodtak, mélyen a bőrébe haraptak, a savas vér ömlött rá, akár az olvadt, izzó láva, de ő éppen olyan könyörtelen volt, mint Sergey, nem volt hajlandó meghátrálni. – Nekem semmi kifogásom ellene, hogy meghaljak hän ku vie elidet. (élet tolvaj) És neked? Felkészültél a végső igazságszolgáltatásra? Az élőholt nem válaszolt, helyette tovább hasogatott le húsdarabokat Razvan válláról és nyakáról. Ivory berobbant a szobába és azonnal elsütötte nyílpuskáját, az első bevonatos nyíl Sergey szemét ütötte át. Futás közben tüzelt újra, ez a találat a nyakát érte, a feje hátraívelt. A harmadik tátott szájába repült, átfúrta a torkát. Sergey sikoltott, a hangja olyan éles volt, hogy az ablaküveg kirobbant a keretéből. Hátrafelé rángatózott, maga után húzva Razvant is, Egyik karja felvette egy éhes raptor csőrének alakját. A csőr kávái Razvan karja köré zárultak, gonoszul keresztülhasítottak húson és csontokon, teljesen kettévágták, és közben a vámpír az arcába sziszegett. – Darabokra váglak és megetetlek a farkasokkal, aztán pedig fel fogom falni azokat a gyerekeket. Razvan hátratántorodott. Vér spriccelt szerte a szobában. Sergey megfogta kezének csonkját, kirángatta a mellkasából, a földre dobta, majd undorodva távolabb rúgta. Aztán kirántotta a nyilat a torkából és óriási erővel Razvan felé dobta. A Kárpáti elkenődő sebességgel mozdult, elkapta a levegőben a nyíl fém testét, megfordította, és belevágta a vámpír lábfejébe, olyan erővel, hogy a nyílhegy még a padlón is áthatolt. „Meg kell fékeznünk. Már csak merő rosszindulatból is üldözni fogja a gyerekeket.” – Menj a közeléből! – figyelmeztette Ivory. – Késő – vicsorgott Sergey. Ivory előre vetette magát, hogy átszelje a köztük lévő távolságot, de Sergey karja felörvénylett, és egy hosszú kard jelent meg a kezében. Belehasított Razvan vállába és mellkasába, több darabra vágva azt. Razvan megtántorodott és elesett. Sergey a bokája felé csapott a pengével. Penge találkozott a pengével, szikrák röppentek, a rezgés végigfutott Ivory karján, az egész testén, a hang a fülében zúgott.

Razvan hátborzongatóan csendes volt, de a kezében saját kését tartotta, és várt egy lehetőségre, hogy segíthessen neki. Sergey felnevetett, a hangja kegyetlenül rosszindulatú volt. – Fel fogom őt vágni apró darabokra, ahogy téged felvágtak, és meg fogom etetni a saját farkas falkáddal. Lehet, hogy neked megengedem, hogy élj kedves húgom, csak hogy lássam, hogyan siratod az életpárod. Meg kell tanulnod, ki az erős és ki a gyenge. Rossz oldalon állsz. Csatlakozz hozzám. Vágjuk össze őt együtt és lehet, hogy megkíméllek. Ivory szíve dübörgött. A teste megrándult reakcióképpen, hogy darabokban látta az életpárját. Egy lyuk volt a mellkasán, a karja két darabban, a mellkasából és a vállából is a padlón feküdt egy-egy darab, és az egyik lábfeje is hiányzott, vére iszonyú szökőkútként ömlött a földre. Ivory tudta, hogy a vámpír minden teremtmények legundorítóbbika. Ami előtte állt, az már semmiben sem hasonlított a testvérére, bár megpróbálta fenntartani az illúziót, csak hogy fokozza a fájdalmát, és habozzon vagy elvétse a célját. Szándékosan döntött úgy, hogy összemarcangolja a gyermeket és darabokra vágja Razvant, felelevenítve mindkettejük legnagyobb rémálmát, hogy még inkább megnehezítse a csatát. Megkeményítette magát, és életpárja elé lépve szembefordult az élőholttal, aki egykoron szeretett testvére volt. – Ölj meg hát. De magammal viszlek.

9. fejezet A vámpír teste megrándult, kilökte a maradék nyilakat, és megvetően a padlóra dobta őket. – Úgy legyen – mondta Sergey, és a kardjával megpróbált egyenesen a gyomrába szúrni. Ivory hárított és oldalra ugrott. Túl későn jött rá, hogy a vámpír Razvan közeléből akarja elűzni. Visszaugrott, de addigra Sergey ismét lecsapott Razvan lábára, a vágás elég mély volt ahhoz, hogy keresztülmenjen a csonton. A lány pengéje a vámpír koponyája felé száguldott, de az feloldódott és a szoba másik végében öltött testet újra. „Hagyd abba azt, hogy engem védesz, harcolj úgy, ahogyan mindig szoktál.” – Abban a pillanatban, ahogy Razvan megszólalt, a penge minden egyes kínzó csapása átáradt belé, mint amikor a vámpírok darabokra vagdosták, ahogyan most Sergey is darabokra vagdosta Razvant. Módszeresen. Könyörtelenül. Kíméletlenül. – „Ne engem próbálj megmenteni. Csak arra gondolj, hogy megölöd őt.” „Nem tudom legyőzni. Nagy harcos volt. Engem is ő tanított harcolni. Ő egy mestervámpír. Még a legerősebb vadászaink is csak nagyon ritkán tudják őket legyőzni egyedül.” „Ki lehet nálad alkalmasabb arra, hogy harcoljon vele? Minden lépését tudod, még mielőtt megtenné. Te viszont változtál a századok alatt. Arra a fiatal nőre fog számítani, akit tanított, nem arra a tapasztalt harcosra, akivé váltál. Vadászik az érzelmeidre. Nem tud becsapni egy ilyen, mint ő. Te egy nagy harcos vagy. Te, te vagy, jobb bárki másnál, le tudod győzni.” Körülöttük a ház remegni kezdett, a falak hullámzani kezdtek és megrepedeztek, a törmelék rázúdult a vámpírra. Ivory tudta, hogy Razvan mozdulni sem képes kínzó, halálos sebesüléseivel, de időt nyert neki, megmaradt energiáját nem arra fordította, hogy megpróbáljon vacokba bújni a földbe, arra használta inkább a hatalmát, hogy neki segítsen. Ivory vett egy mély lélegzetet. Razvan lehet, hogy tapasztalatlan, de a szívében és a lelkében pontosan olyan harcos, mint ő. Soha életében nem látott még nála bátrabb és nyugodtabb harcost. Ismét mélyet lélegzett, és hagyta a nyugalomnak, hogy köpenyként ereszkedjen le rá. Razvannak igaza van. Nem hagyhatja, hogy az érzelmei beleavatkozzanak az elsődleges feladatába. Elsősorban harcos, és csak azután nő. Kényszerítette magát, hogy csak a vámpírra figyeljen, csak őt lássa. Ha Sergey teljesen rá koncentrál, és távol tudja tartani Razvantól, képes lehet rá, hogy életben tartsa az életpárját és megölje a vámpírt. Milyen fegyvereket használhatna egy mester ellen? A hiúság volt az a jellemvonás, ami nemcsak, hogy az élőholtak összességére volt jellemző, de a fivéreire különösen. Finoman megváltoztatta a külsejét, nagyon lassan meglágyította a vonásait, hogy egy fiatalabb, lányosabb külsőt vegyen fel, hogy úgy nézzen ki, mint évszázadokkal ezelőtt, amikor a testvérei még szerették őt, jobban szerették még a saját egójuknál is. Sergey felemelte a kardját a homlokához, az üdvözlés utánzásaképpen, és hagyta, hogy lássa, hogyan fut végig a penge egész hosszán Razvan vére. A rubinvörös cseppek elérték a kezét, a vámpír pedig a szájához emelte és lenyalta róla a vért. A gyomra egyetlen gubancba ugrott össze, de féloldalra döntötte a fejét és gúnyosan nevetett, olyan hangon szólalva meg, mint egy fiatal, szeleburdi lány. – Megöregedtél Sergey. Azt hittem, hogy mindaz az intelligencia és tapasztalat, amivel rendelkeztél, megmaradt, de legalábbis visszatért, mire mestervámpír lettél, és hogy olyan

erős vagy, hogy a legerőteljesebb vadászainkat kell majd hívnom, hogy legyőzzenek. Erre tessék, úgy harcolsz, hogy egy nő is legyőz, a saját kishúgod. A vámpír szemei ragyogtak a tűztől. Ténylegesen látta az apró lángokat, amik a mélyében izzottak. Úgy gondolta, jó ötlet volt a hatalmas egóján keresztül megrázni. Sergey a nyaka felé lendítette a kardot, és az olyan erővel hasította a levegőt, hogy amikor lebukott előle, és a saját pengéjével előredöfött az oldalába, a vámpírt valósággal elsodorta a saját lendülete. A fájdalom és a düh keverékével üvöltött fel. A padló felpúposodott a lány lába alatt és széttöredezett, megpróbálta felbuktatni. De a testvéreitől kapott sok leckének köszönhetően eltáncolt a lehulló darabok elől. Érezte a gazdag föld illatát a padlón keletkezett lyukakon keresztül. – Ó drágám, egy kicsit belassultál, nem? Nem vagy te több a régi éned egy gyenge, halvány utánzatánál. Azokban az időkben, egy pillantásod összetört volna engem, nemhogy a kardod ereje, de most csak játékokat játszol, mint egy kis gyáva senki, vagy mint egy elsorvadt, kifakult vénember, akinek remeg a keze a sakkfigurákon, és játssza az eszét, miközben elfelejti a lépéseket. „Rá tudod rogyasztani a tető többi részét?” – kérdezte Razvant, és közben gyűlölte, hogy fel kell használnia az erejét, de szüksége volt valami zavaró dologra. „Persze.” Nem volt habozás a férfi hangjában, de ő elkezdte kitanulni Razvant és a vasakaratát. Soha nem habozna és nem nézné, mibe kerül ez neki. A tető egy mennydörgő robajjal összeomlott, fa és egyéb törmelék hullott Sergey fejére és vállaira. Nem volt olyan hatásos, mint az első, de megadta neki a szükséges másodperceket. Ivory a földre dobta a kardját Razvan keze mellett, és előrántott egy saját készítésű, gyémánt üzemeltette lézert. Sergey feloldódott, hogy elkerülje a megrázkódó falak miatt leomló maradék tetőből aláhulló törmeléket. Ivory mögött öltött újra testet, de három szálkás végű deszkadarab száguldott azonnal egyenesen a nyaka felé, így kénytelen volt ismét feloldódni. Minden egyes alkalommal, amikor a közelébe jutott, folytatta Razvan felszeletelését. Ivory a következő ilyen alkalomra időzítette a támadását, a fehéren izzó energia egy robbanással kelt életre, és rögtön be is vitt vele néhány találatot. A penge fénye ugyan nem vágta át a vámpír koponyáját, de a szerzett Á-alakú seb nagyon mély és feltűnő volt. Fekete vér fröccsent az omladozó falakra. Mocskos bűz töltötte meg a levegőt, mintha egy belülről kifelé rothadó hulla szagát éreznék. – Egy áruló bélyege. Viseld büszkén. Ez nem fog eltűnni. Ivory büszkén emelte fel a fejét, és úgy nézett a vámpírra, akár egy hercegnő valamire, ami a lába alatt csúszik a porban. Feléje lódult, közben pedig ismét elsütötte a nyílpuskáját, a nyilak sorra fúródtak be lentről felfelé a mellkasába, egészen aszott szívéig, hogy megakadályozzák az alakváltásban. A pengevékony ajkak vicsorra húzódtak, Sergey pedig ugrott, hogy elé menjen, és míg ő a feléje tartó nyilak egyikét kapta el, addig Ivory ökle belecsapódott a mellkasán tátongó, Razvan ütötte lyukba. Keze mélyen a vacokba süllyedt, a vámpír belei az öklére, csuklójára tekeredtek, pengeszerűen belévágtak, mély sérüléseket nyitva, hogy a mérgező vámpírvér elönthesse a sebeket. Sergey ott állt szemtől szemben vele, a lábujjaik összeértek, belenézhetett kegyetlen, könyörtelen szemeibe. Kirántotta a testéből a második nyilat, majd ismét is belevágta a saját testébe. – Értékeled ezt? – sziszegte. – Kicsi húgocskám. Ennyire szeretlek. Áthozlak a mi oldalunkra. A mi részünket fogod képezni, és hamarosan mi uraljuk a földet. Ezt érted teszem.

A hang nagyon sokban hasonlított elveszített fivéréére, de az arc egy gonosz maszk volt csupán, a szemek két parázsló széndarab, amik mély rubinvörös tűzben izzottak. Bűzös lélegzete a bőrét égette, megperzselte a szemöldökeit. Próbálta beljebb fúrni az öklét, hogy megtalálja az összetöppedt szívet, de a vágások rajta túl mélyek voltak, attól félt, elveszíti a kezét. Fogcsikorgatva tolta mégis beljebb, át a súlyos izmokon, hogy megszerezze a szervet. Sergey kirántotta magából a nyilat újra, és most a lány mellkasába csapta bele, azzal a szándékkal, hogy nem csak a fegyvert, hanem csapásának erejét és gyorsaságát felhasználva az öklét is elsüllyessze a mellkasában. A csatok szentelt vízben fürdetett keresztjei egyetlen pillanat alatt marták csontig a húsát, és a vámpír felüvöltött, felsikoltott dühében, köpés futott végig az állán. Felszegte a fejét, tűrte a fájdalmat, és próbált átfurakodni a szent védelmi vonalon. Láng tört ki fölöttük az égből, keményen belecsapódott Sergey hátába. A vámpír szinte felnyársalta magát Ivory öklére. A lány ujjai elérték a fonnyadt szerv szélét. A lány fellelkesült, figyelmen kívül hagyta a kezére, csuklójára tekeredett borotvaéles belek okozta kínt, és még mélyebbre ásott. Sergey sikított, a hangja szinte szétfújta a házat, több száz éles, hegyes deszka- és gerendaszilánk száguldott Ivory és Razvan felé minden irányból. Utolsó erejével Razvan egy pajzsot dobott Ivory köré, amin nem hatolhattak át a halálos lándzsák. Rajta viszont fél tucat is keresztülhatolt, odaszögezve őt a padlóhoz. Sergey kisöpörte Ivory alól a lábait. A lány megcsúszott a padlót borító véren és nagyot esett. Sergey fölé hajolt, az arca a gyűlölet elcsavarodott maszkja volt. Még mielőtt belecsaphatta volna az öklét a mellkasába, a lány talpra ugrott, egy olyan mozdulattal, amit még Sergey tanított neki kisgyerek korában. Ivory elkapta a tekintetét, és rámosolygott ugyanúgy, mint a vámpír az imént, amikor lenyalta a kezéről Razvan vérét. Tudta, hogy van egy tátongó lyuk a mellkasában, ahol a vámpír megpróbálta elérni a szívét. A vér folyamatosan csöpögött a sebből, mégis kigúnyolta az élőholtat azzal a mosollyal. Tett előre egy lépést és féltérdre ereszkedett, a pillantását nem mozdítva el a vámpírról, figyelve hogyan szűkülnek össze a szemei, ahogy a kegyetlen gondolatok átáradtak az elméjén. Összekapcsolva tartotta a pillantásukat, míg egyik kezével lenyúlt, és mélyen beletemette csuklóig a kezét a gazdag, üdvözlő talajba. Bizalmasan ismerte a talajt, tudta minden gyógyító tulajdonságát. Egyetlen társa volt, ásványi anyagokkal, nyomelemekkel segítette évszázadokig. Suttogni kezdett neki az ősi nyelven, azon, amelyiken jobban tudott bármely másiknál, azon a nyelven, ami a legközelebb állt a földhöz. – Emä Maye, én, lańad, omasak Teteh. Jälleen jamaak. (Anyaföld, itt áll előtted leányod, akit megsebesítettek.) Maye mayed. (Föld a földhöz.) Sív síved. (Szív a szívhez.) Me juttaak elidaban és kalmaban. (Életben és halálban összekötve.) Pusmasz ainam, juttad lihad. (Gyógyítsd ezt a testet, húzd össze a húst.) Te magköszunam, sívam sívadet. (Szívem teljes hálája és köszönete a tiéd.) – A hangja együtt emelkedett és süllyedt a föld vérének árapályával, ahogy folytatta. – Csavard a gyökeret, hajlítsd a kezembe. Élesítsd, hegyesítsd, döfd mélyen abba, ami ősi és sötét. Megidézlek, illeszkedj akaratomhoz, a döntésemhez, hogy megállítom ezt a gonoszt, még mielőtt újra ölne. Sergey nekitámadt a lánynak, azt hitte, hogy összezavarodott a sebei miatt, és csak az orra alatt motyog valamit. Ahogy föléje hajolt, Ivory kirántotta frissen gyógyult kezét a földből, amin nyoma sem maradt a mély sérüléseknek. Markában egy sodrott gyökér volt, élesebbre, hegyesebbre fenve, mint a legjobb penge, amit egy sima, ívelt mozdulattal, alulról felfelé beledöfött egyenesen a vámpír bal szemébe. Az válaszképpen belecsapott az öklével a torkába, majd elörvénylett a közeléből, és végezetül gonosz módon fejbe rúgta Razvant.

A férfinak már a kezében volt a súlyos kard, fellendítette és egy brutális vágást mért Sergey lábszárára. A vámpírnak alig volt ideje arrébb mozdítania a lábát, hogy elkerülje a csapás nagy részét. A széle még így is elérte annyira, hogy mélyen belevágjon inaiba. A levegőbe vetette magát, hogy elkerülhesse a következő suhintást. Mire földet ért félig guggolva, harci állásban, Ivory már hozzáadott lángoló kardjával egy újabb betűt az áruló szóhoz a homlokán. A lézer metszette „r” magába a koponyájába süllyedt bele mélyen. – Mire végzünk itt, magadon fogod viselni az áruló jelét, hogy a testvéreink biztosak lehessenek benne, hogy jól kitanítottak gyerekkoromban. Jól fognak szórakozni rajta, hogy nem tudtál könnyedén megölni egy nőt, egy kishúgot – gúnyolta ki. A vámpírok, különösen pedig a mestervámpírok, nagyon hiú teremtmények. A testvéreiknek a kezdetektől hatalmas egójuk volt, mindig úgy hitték, jobb munkát tudnának végezni a hercegnél, hogy megóvják a Kárpátiak népét, és jobbat a Daratrazanoffoknál, hogy megvédjék a herceget. Így azt is tudta, ha belevési a vereség szavát, a bátyja nevetség tárgyává válik az egész vámpírvilágban. Mintha Razvan pontosan tudta volna, hogy ez így van, halkan felnevetett, gúnyos hangja a mezőkön és az égen visszhangzott. Sergey dühében felsikoltott, vér és nyál spriccelt ki a szájából. – Te már halott vagy, te voltál a leggyengébb! Azt hiszed, nem tudom, hogyan másztál a földön Xavier nyomában, mint egy kutya, egy darab koncért? Kevesebb vagy egy féregnél is, megérdemled, hogy a legfájdalmasabb, leghosszabb haláltusa után halj meg. Szánalmas, puhány férfi vagy. Ő pedig a legundorítóbb halállal fog meghalni, mielőtt csatlakozik hozzád a túlvilágon. Ivory belepréselte a hangjába az utolsó csepp megvetését is. – Én az életpáromhoz megyek, és boldogságban fogunk élni, míg te a pokol tüzén mész keresztül, vicsorogsz, köpködsz és vért sírsz, mint egy gyerek. Egy semmi vagy, takarmány a testvéreinknek, akik nevetnek a gyengeségeden és ujjal mutogatnak az alkalmatlanságodra. Fröcsögve a dühtől, Sergey tapsolt egyet, aminek mennydörgésszerű hangja előbb mintha a távolból szólt volna, majd körülvette őket, egyszerre morajlott az ég felől és a föld alól. – Távolítsd el az összes hangot a torkáról! Csendesítsd le a szavait, ne beszélhessen! Ivory azonnal megérezte a hatást, a torka annyira összeszorult, hogy rövidesen hiába nyitotta volna ki a száját, egyetlen hang sem jött volna ki belőle. „Olyan varázslat ez, amit Xavier is gyakran alkalmazott, amikor elege volt az alárendeltjei kérdéseiből. Ráadásul Xavier hangját használja” – mondta neki Razvan. – „Hatékonyan kelt félelmet, hogy kikényszerítse az engedelmességet, mert a tanoncai így azt hiszik, elég erőteljes ahhoz, hogy végleg eltüntesse a hangjukat.” Ivory a levegőbe emelte a kezeit és villámgyorsan tapsolt. – A torok megnyílik. A gondolatok szállnak. Levegő a tüdőmben, hagyd, hogy a hangom szóljon. – Azonnal könnyebben lélegzett, a levegő szisszenve hagyta el a torkát. Lecserélte Sergey varázslatát a sajátjára, ami visszaadta a szavait, bár tudta, hogy ez csak ideiglenes, nem fog sokáig tartani. – Hívom a legmélyebb hatalmat, vedd el a hangot, csendesítsd a lármát. Vedd el, ami árt, zárd be szorosan, pecsételd le az a bántó szájnyílást a szemem elől. Amikor Sergey megpróbálta kinyitni a száját, az már nem volt ott, a bőr vastag hegszövete fedte a nyílást, lepecsételte, lezárta, hogy ne beszélhessen. Az arca az orrától lefelé egészen üres volt. A szemei rémülten szélesedtek ki, gyűlölködő pillantása szinte felnyársalta a lányt. A nyilak a mellkasából a földre hullottak, szétmarta őket a sav. Felemelte a kezeit, ujjaiból villamos energia csapott le a lányra.

Ivory oldalra ugrott előlük, íjpuskájából egy újabb sorozatot lőtt ki, a nyilak az előzők nyomvonalát követve fúródtak a mellkasába, a legfelső közvetlenül a szíve fölé. A haja megemelkedett az elektromosságtól, a villamos energia sistergett és csattogott, de amikor a vámpír egy újabb elektromos ívet suhintott felé, akár egy ostort, és az átdobta őt a szoba másik felébe, az ostor hirtelen egy láthatatlan akadályba ütközött, majd az energia visszafordult egyenesen Sergey irányába. Ivory a másodperc töredéke alatt ismét ott állt előtte, és újra megpróbálta a mellkasába mélyeszteni az öklét, de Sergey kifordult oldalra, bordáival kiékelte a csuklóját, majd ellökte magától a lányt. Ahogy nyomult utána, Razvan kirántott egy lándzsát a lábából egyetlen kezével, és a vámpír lendületből felnyársalta magát a karóra. Centiméterekkel tévesztette el a szívét, a gyomrán száguldott keresztül. Sergey kirántotta a rudat, és gonosz erővel visszahajította Razvan felé. A harcos a tenyere élével ütötte félre, és visszavágott kardjának egy gyönge söprésével. – Úgy fognak ismerni a vámpírvilágban, mint akinek nincs hangja. Hosszú évszázadokig nevetséges leszel, és csak úgy fognak emlegetni, hogy az, akit legyőzött egy nő és a szánalmas kutya életpárja. Sergey szemei kiszélesedtek, orrcimpája remegett, fekete vér ömlött a sebeiből, majdnem felrobbant haragjában. Szélesre tárta a karjait, és az energia felemelkedett körülöttük, szétvetette a még megmaradt falakat. Egy súlyosan megrakott felhő megcsavarodott, kavargott, míg végül hosszú, vastag, halálos jégdárdává állt össze. Kiszaggatta a nyilakat a mellkasából, feloldódott és eláramlott a közelükből, hátrahagyva savas vércseppjeit. Mindenhová záporozott a vér, átmarta a gazda házának fa padlózatát. Ivory utána lódult a levegőbe. Az égen viharfelhők gyülekeztek, villámok nyaldosták a széleiket, a nemrég még tiszta égbolt baljós szürkébe fordult. A felhők szinte forrtak, felfelé terjeszkedtek, akár a gombafelhők, a jégdárda eltávolodott tőlük, villám szikrázott fel a csúcsán, ahogy a magasban száguldott. Sergey valószínűleg lezárhatta a sebeit, mert a véreső szinte azonnal abbamaradt. Üldözhette őt, vagy követhette azt a félelmetes lándzsát. Igen, megsebesült, de nem volt még igazán rossz formában, és Razvan segítsége nélkül nem boldogulna vele. A varázslat gyorsan elkopik, és Sergey visszanyeri az agyarait, égő bosszúvágyával együtt. És közben ő elveszítené Razvant, ha nem veszítette el máris. – Válassz, ki éljen és ki haljon meg! – csattant Sergey hangja a magasban. A hanghullámok átsöpörtek rajta, majdnem feldöntötték. Harag áradt keresztül rajta, betöltötte az eget, keményen nekicsapódott a mellkasának. A varázslat nyilvánvalóan hamarabb kopott el, mint ahogy remélte. – Üldözz csak. Kövess húgocskám, és lehet, hogy alkalmad nyílik rá, hogy megmentsd az aprócska halandókat és az undorító fattyaikat. Mielőtt megölöm őket, táplálkozni fogok belőlük, és a drágalátos falkádból is. Kövess, és a kutya életpárod meghal, ha még nem ment el ebből a világból. Válassz. És az marad életben, akit választasz. Ivory a falkáért nyúlt. A hátukon vitték a két felnőttet és a két gyereket a göröngyös terepen, száguldottak Mikhail háza felé a hegyek mélyére. A szoros, amin át kellett haladniuk még nyitva volt, de kételkedett benne, hogy ez sokáig így marad abban a forrongó, rettenetes viharban. Ha pedig kénytelenek lennének a hosszabb, hegyeken át vezető utat választani, akkor hátrányba kerülnének, Sergey a levegőt átszelve kapná el őket. „A vámpír titeket keres. Kiálts a hercegnek. Hívd a vadászokat. Nem tudlak segíteni benneteket,” – küldte el a figyelmeztetést szeretett fivéreinek és húgainak. Ez volt minden, amit tehetett értük, bármennyire is szomorú volt a szíve. Nem hagyhatta, hogy Razvan meghaljon. Mocorgás támadt az elméjében. Gyenge. Pislákoló.

„A gyerekeket mentsd.” Nem vitatkozott, és nem is válaszolt. Nem fogja hagyni Razvannak, hogy meghaljon. Ivory visszafordult, körbejárta a tanyát, hogy meggyőződjön róla, hogy nem érez veszélyt, mielőtt leereszkedett volna a nemrég még kényelmes házikó maradványai közé. Most pusztán vér volt ott, hús és csontok, széttöredezett falak, sár és törmelék. Razvan rengeteg vérben feküdt a padlón, keze és lába messzire tőle. Ivory visszairányította a darabokat a testéhez. Öt dárda volt a testében, és egy hatalmas lyuk a hatodik helyén. Az oldala erőlködve emelkedett, ahogy próbált levegőhöz jutni. A szemei zárva voltak, minden sebét becsukta, bár a padlón már éppen elegendő vér volt ahhoz, hogy a lány úgy gondolja, túl késő volt már bármit is lezárni. „Tudnom kell, hogy életben maradsz.” – a hangja nagyon távolról hallatszott. – „Gyógyítsd be a sebeidet, akkor békével hagyhatlak itt.” – Nem mehetsz el. Nem fogom megengedni. Úgy gondolom, hogy élned kell Razvan. – Lehajolt hozzá, hogy meleg lélegzete jéghideg bőréhez érjen. – Szükségem van rád. Hallasz? Kellesz nekem. Élned kell értem. „Húzd ki a lándzsákat.” – Tudom, hogy fájdalmat okoznak, de meg fogsz halni, ha megteszem. Adj egy percet. „Már halott vagyok.” – Nem, nem gondolhatod ezt. – Ivory letérdelt mellé, és az ölébe húzta a fejét. Egészen ráhajolt. – Figyelj rám. Nem mehetsz el ebből az életből. Még nem tettük meg azt, amire csak együtt vagyunk képesek. „Lehetetlent kérsz.” A lány is telepatikus kapcsolatra váltott, úgy könnyebb volt. „Ugyanezt elvártam magamtól is. Bárki másnál jobban tudom, mennyire nehéz. Tudom, mit kérek, mit követelek tőled életpárom. Ha megyünk, együtt megyünk. Köss össze minket. Az megadja nekem azt, amire szükségem van.” Razvan nem nyitotta ki a szemeit. Ujjai az övéért nyúltak, iszamósak voltak a vértől. „Azt akarod, hogy éljek ezzel?” „Le tudjuk győzni Xaviert. Le kell győznünk. Köss össze bennünket. Most vezetni foglak, az utána következő években pedig követni foglak. Köss össze magaddal most, még mielőtt elmennél tőlem.” Ivory visszatartotta égető könnyeit, a mellkasára mázsás súly nehezedett, alig érezte saját súlyos sebeit. Eléggé akarnia kellett a férfinak, hogy éljen. Hogy le akarja győzni Xaviert. Razvan akarata ugyanolyan erős volt, mint az övé. A harcosok a magány évszázadai után gyakran ölelték magukhoz a halált. Végre-valahára megpihenhettek, de ő nem fog lemondani a férfiról harc nélkül. Razvan beköltözött az elméjébe, keresett ott valamit. Bármit is talált ott, az hozzásegítette a döntéshez, pedig tudta, milyen agóniát kell elszenvednie. „Nem találkoztam senkivel életem során, akit nálad jobban akarnék. Ha elfogadsz…” „Teljesen.” Az idő lejárt. Túlságosan sok vért vesztett. Már kiégette a sebeket, amiket Sergey ejtett rajta, ahol darabokra vágta, így a teste éppen olyan foltos lesz, akárcsak az övé. De a vérvesztesége nagyon súlyos volt. „Egészen biztos vagy benne, hogy össze akarod kötni az életed az enyémmel, mindennel együtt, ami ezzel jár?” Habozás nélkül válaszolt. „Biztos vagyok. „Úgy legyen.” – A hangja felerősödött. – „Az életpárom vagy. Az életpáromnak követellek. A tiéd vagyok. Neked ajánlom az életem. Tiéd a védelmem. A hűségem. Neked adom a szívem. A lelkem. Ugyanezt kérem tőled is. Az életed becsben tartom örökre. A sajátom fölé helyezem

minden időben. Az életpárom vagy. Velem összekötve az örökkévalóságra. A gondjaimra bízva.” – Kinyitotta a szemét és belenézett az övébe. „Te avio päläfertiilam.”(Az életpárom vagy.) Ivory érezte a hajszálnál vékonyabb fonalakat, amik összekapcsolták őket. A lelkük két fele egybeolvadt. Rásimított egy csókot a homlokára, a hangja lágyan suttogott. – Szívemmel és lelkemmel elfogadom az ajánlatod. Elfogadom a lelked. Elfogadom a szíved. Elfogadom a tested. Egy vagy velem. Magamban tartalak az örökkévalóságig, erőnk és akaratunk eggyé válik. Te avio päläfertiilam. Az életpárom vagy és nem hagyom, hogy elengedd ezt a világot. Hagyd a lelkednek, hogy az enyémben éljen. Razvan lehetetlenül hosszú szempillái lecsukódtak. Egy apró, elégedett mosoly görbítette fel szájsarkait. „Neked adtam magam életpárom. Tedd azt, amit tenned kell.” Valaha rég, amikor Draven és Xavier arra ítélték, hogy iszonyatos halált haljon, csak a Kárpáti vére és teste volt az, ami képes volt megjavítani magát a földben, hogy megmeneküljön. A siker az akaratának, és a Xaviertől tanultak kombinációjának volt köszönhető. Xavier a haját tépte volna, ha tudja, hány varázslatát vette el és változtatta a sajátjává, saját magába vetett hite lehetővé tette, hogy a nagyhatalmú mágus átkait átfordítsa valami mássá. „Ez tovább és jobban fog fájni, mint a Xavier által kigondolt bármelyik kínzás, amin keresztülmentél. Hagyd magadnak, hogy elsodródj, a lelked és az elméd biztonságban lesz nálam.” Figyelmeztetni próbálta, de közben vissza kellett fojtania a zokogást. Tapasztalatból, pontosan tudta, mire vette rá a férfit, min kell keresztülmennie. Sírt, amikor megérezte azt a pislákoló melegséget belépni az elméjébe, végtelenül legyengült szelleme a birtokában volt, összekötve az ő lelkével. Nekifogott a munkának, hogy eltávolítsa az összes parazitát a testéből, mielőtt lezárja és kiégeti a sebeket. Míg dolgozott, egész idő alatt a Kárpáti gyógyító kántálással kombinálta saját dalát, a varázslatot, amit magán is használt, amikor a földanya segítségét kérte. „Hívom a Föld erejét, mi mindannyiunkat létrehozott. Halld meg a hívásom anyám. Adj nekem tisztánlátást, hagyd, hogy lássam azt, ami nem akarja, hogy lássam. Irányíts engem anyám. Fogd a kezeimet, és a tieddel vezesd. Használd őket, hogy megjavítsák, ami összetört és elszakadt. Irányíts engem anyám. Nyújts pihenést és gyógyulást egy megkínzott léleknek. Öleld őt magadhoz anyám. Gyógyítsd be minden sérülését. Vezesd őt anyám. Felkérem a legmagasabb hatalmat. Használj edényedként. Láss a szemeimen. Nézz a lelkembe. Legyek az eszközöd. Őrizz meg minket Legnagyobb. Fogadj védelmedbe. Nevelj fel minket, akár egy gyereket. Irányíts a tudásoddal. Hogy felvehessük ismét a harcot.” A hangja felhangosodott és elhalkult, ahogy a hatalmakat szólította, akik évszázadokkal ezelőtt már segítettek neki a szükség óráiban, felsőteste előre-hátra ringott, tudomást sem véve saját sebeiről, kizárólag csak az volt a fejében, hogy az életpárját, Razvant megmentse. *** Mikhail Dubrinsky, a Kárpáti nép hercege, már jóval azelőtt meghallotta a farkasok hívását, hogy azok elérték volna az erdő mélyén a házát. „Gregori” – szólította másodparancsnokát és legjobb barátját. – „Nagy szükségem van rád! Harcosok, halljátok a hívásom! Nagy szükségem van rátok!” Miközben az otthona védelmében a magasba emelkedett, Mikhail fogadta a farkascsordát. Még kilométerekre voltak tőle, de a gyötrelem a hívásaikban nagyon mély volt.

A herceg keresztülszáguldott a sűrű fenyőerdő fölött, előreküldte érzékeit, hogy megpróbálja megtalálni a farkas falkát üldöző veszélyt. A vérszag mentén egy mocskos bűzt is érzett, ami csak az élőholtaknak volt a sajátja. Rothadó hús. Méreg. Emberek. „Várj meg! – követelte Gregori. – „Alig pár percre vagyok mögötted. Talán csapda.” „Gyerekeket érzek. Vért. Rettegést. A farkasok hívnak. Ez pontosabban azt jelentette, hogy esze ágában sem volt várni. Ahogy Mikhail száguldott a levegőben, jobbjára egy bagoly zárkózott fel, és egy másik egy másodperccel később a bal oldalára. Azonosította mindkettőt. Natalya, Razvan húga és Vikirnoff, az életpárja. Egyikük sem tette fel egyetlen kérdést sem, vele együtt suhantak az éjszakában a farkascsorda hívó hangja irányába. Fölöttük viharfelhők gyülekeztek, áradtak, hömpölyögtek, haragtól forrtak. Fehéren felizzó energiapettyek világították meg a széleiket. Jég zúdult alá, éles dárdáik megpróbálták lelassítani a menekülő falkát. „Vámpír,” – azonosította Mikhail. – „A farkasokat üldözi, és azt, amit őriznek, bármi is legyen az.” Már elkenődő sebességre váltott, fúrta magát előre a levegőben a két harcos előtt. „Mikhail” – Gregori hangja egyértelműen figyelmeztető volt. – „Nem tudjuk mivel állunk szemben.” „Azt hiszem, hogy ez egészen világos” – hagyta figyelmen kívül Mikhail testőre morgolódását, és még alacsonyabbra ereszkedett, hogy a fák felfoghassák a magasból aláhulló jéglándzsákat. Egy farkas felüvöltött, egy gyermek felkiáltott. Egy nő sikoltott. Mikhail már tisztán hallotta őket. – Menjetek, vigyétek a gyerekeket. Hagyjatok itt minket. Sokkal gyorsabban haladhattok – mondta egy férfihang. A falka ismét a hangját hallatta, de azt Mikhail nem tudta megállapítani, hogy tiltakozóan vagy egyetértően. A szél szinte sikoltva üvöltött, egy hurrikán erejével rohant át az erdőn, fákat csavarva ki, amerre járt. Ahogy a fák egymásra dőltek, elindították a dominóhatást, nyílként mutattak a farkascsorda irányába. A szél ereje szinte betaszította a három Kárpátit a jégeső útvonalába. Mikhail megérzett egy éles döfést, ami átjárta a karját, és azonnal feloldódott, bár a szél így elfelé sodorta a falkától. A vihar egyre erősödött, hatalmas mennyiségű hó zúdult alá a magasból, a jégeső már olyan sűrű és veszélyes volt, hogy nem folytathatták tovább az utat a levegőben. „Le kell ereszkedünk, és futnunk kell, hogy találkozzunk velük a földön.” Gregori már sokkal közelebbről morrant fel. Vikirnoff egyetlen szót sem szólt, de amint a herceg földet érve futásnak eredt, egy jobb pozíciót vett fel, hogy védhesse. Natalya mögöttük maradt, a hátuk felé figyelt. „Szokatlan ez a farkascsorda” – szólalt meg most először Vikirnoff. – „Az ősi útvonalat használják kommunikációra, hogy segítséget hívjanak. És minket hívnak, nem más farkasokat.” „Ezek azok a farkasok lesznek, akik Ivory Malinovval járnak” – magyarázta Mikhail. Természetesen Natalyához már eljutott a hír, hogy az ikerpárja életben van, és végre-valahára megszökött Xaviertől. Gregorival együtt tájékoztatták mindarról, ami történt, és Gregori szilárd meggyőződését is, hogy amit Razvan elkövetett bűneinek véltek, azokat Xavier követte el, a testét vagy az elméjét birtokolva. A hírek Ivory és Razvan megjelenéséről, és arról, hogy életpárok, bejárták az egész Kárpáti társadalmat. Tudta, hogy mindannyian bizalmatlanok Razvannal, különösen Vikirnoff, aki oly sok alkalommal védte Natalyát testvérétől a múltban. A nő nagyon szenvedett érzelmileg, míg végül elfogadta a veszteséget, és most mindketten nagyon szomorúak voltak. A herceg csak

annyit tehetett, hogy hangot adott véleményének, hogy Razvant évszázadokon át megsértették, amikor árulónak és bűnözőnek bélyegezték, holott egy percig sem volt az, de tudta, hogy mindannyian megalkotják a saját véleményüket a férfiról. „Nem érzek a közelükben Kárpátit, se férfit, se nőt.” – Vikirnoff tartotta a lépést a herceggel, és védte őt, miközben bejutottak a hóval rakott fák közé a nyílt területről. – „Hogyan képesek a farkasok érteni és hívni bennünket? Hogyan képesek rá, hogy ekkora sebességgel haladjanak olyan súlyos terhekkel a hátukon?” „Úgy tűnik, hogy Kárpátiak.” Mikhailnak arra nézvést nem volt magyarázata, hogy hogyan lettek azok, de abban egészen biztos volt, hogy Ivorynak van. Ha átváltoztatta a farkasokat, az egy nagyon veszélyes vállalkozás volt. Értelmes farkasok, amik embervérre vágyakoznak, a legnagyobb rémálmok lehetnek, főleg ha még szaporodnak is. Mérlegelnie kellett a falka sorsát. Újabb hatalmas adag jégcsap zúdult alá, de a kis csoportot most legalább valamelyest védték tőlük és a gonosz széltől a fejük fölött sűrűn összefonódó faágak. Vikirnoff ehhez hozzáadott még némi tartalék védelmet, hogy az ágak még szorosabbra fonódjanak, boltívet képezve a fejük fölött. „Emberek vannak a hátukon” – mondta Natalya. A szíve keményen dübörgött. Egy része kétségbeesetten vágyott rá, hogy lássa a testvérét, kétségbeesetten szerette volna hinni, hogy nem az a szörny, akinek eddig gondolták, de az esze józanabbik fele azt súgta, hogy a szóbeszédnek talán egy szava sem igaz. Ahogy a herceggel és az életpárjával futott, azon kapta magát, hogy imádkozik. A lábaik alatt felhullámzott a föld. A hó nehéz súlya megdöntött egy nagy fát, a gyökerei elengedték a földet, gubancos akadályt képezve eléjük dőlt. „A vámpír feltart minket” – mondta Mikhail. – „Gregori, kerülj körbe északra. Falcon, te a másik oldalról gyere. Úgy látszik az a célja, hogy előttünk érjen a falkához. Valószínűleg az embereket akarja elpusztítani, de hogy miért, arra nézvést ötletem sincs.” „Én meg azért lennék ezen a földön, hogy a hercegemet őrizzem, nem azért, hogy embereket mentsek meg, akiket nem is ismerünk.” Mihail felsóhajtott. „Az évek múlásával egyre makacsabbá válsz öreg barátom. Vikirnoff őrzi a gyámoltalan kiscsibédet. Gyere északról. Parancsold meg a többieknek, hogy a másik oldalról jöjjenek. És abbahagyhatnád azt is, hogy állandóan gondot okozol nekem.” Gregori a horkantás telepatikus megfelelőjét adta ki magából. „Nem számítanék arra a helyedben, hogy ez hamarosan megtörténik. A vámpír száguld, hogy lezárja a szorost. Nem kaphat téged a földön, ha ez megtörténik.” „De nem fog megtörténni, mert te megállítod,” Mikhail hangjában feltétel nélküli bizalom volt. „Nem is követelsz olyan sokat.” „Nem. Csak egy esélyt nyújtok, hogy megfenhesd elhalványuló készségeidet némi gyakorlással.” Miután kiszórakozta magát Gregorival, a hercegben felülkerekedett Mikhail, és még nagyobb sebességre kapcsolt. Jó érzés volt harcosnak lenni uralkodó helyett, és átrohanni az erdőn a veszély hívását követve. Izmai megfeszültek és összehúzódtak, a teste örült az edzésnek, fáradhatatlanul futott, szlalomozott a fák között. A fejük fölött egy vastag jéglándzsa tűnt fel az égen, átszakítva a jég és hófelhőket, rázúdítva arany és ezüst szikráit a fákra, amik fölött átívelt, aztán a földről nézve eltűnt szem elől. Ahol a szikrák hozzájuk értek, a fák megfagytak, a színük rettenetes szürkésfehérbe fordult, ami egyre terjedt az ágakon és a tűleveleken, mint valami betegség, végig a törzsön, egészen a földig, ahol maga a talaj is meghajlott a jeges nyomás alatt.

A megemelkedő föld köröskörül cikkcakkos vonalakban megrepedt, arra kényszerítve őket, hogy átugrálják a hasadékokat futás közben. Éles, hegyes jégtornyok szökkentek elő a földből. A fák megreccsentek a terjeszkedő fagyban, a hideg által elkapott vastag törzsek gallyakként törtek szét. „Honnan jön ez?” – követelt választ Mikhail. – „Meg kell találnunk a forrást.” „Megpróbálja lassítani a falkát” – sziszegte Gregori. – „Hallottam már olyan jégdárdáról, ami mindent megfagyaszt maga körül, de látni még sohasem láttam. A közeledben kell lennie. Állj meg és foglalkozz vele, majd én megtalálom a falkát.” „Mi már túl közel vagyunk a falkához, vagyis sokkal közelebb, mint te Gregori. Te jobb képességekkel rendelkezel, hogy kitalálj egy varázslatot egy jégdárda ellen, ami megfagyaszt egy egész erdőt. Állj meg és eredj a nyomába.” „Az életed árán nem. Küldd Falcont. Semmi nem akadályozhat meg benne, hogy az oldaladon harcoljak.” „Egyesek azt hiszik, hogy én parancsolok. De te nem hallgatsz az utasításaimra.” „Ez egy utasítás volt? Egyetlen parancsot sem hallottam eddig. Elküldtem Falcont, hogy foglalkozzon a jégdárdával.” Mikhail azon kapta magát, hogy felnevet. Sosem csalódott Gregoriban, egész életében ismerte őt, és Gregori mindent felülíró, legfontosabb feladatának azt érezte, hogy gondoskodjon a herceg biztonságáról. És még mindig bántotta, hogy Razvan képes volt Mikhail nyakához szegezni egy tőrt. Nem volt akkora a veszély, mint amekkorának látszott, de Gregori még mindig nem szerette, ha Razvan a herceg közelében volt. A falka hangja ismét megszólalt, ő pedig felemelte a fejét és válaszolt, ahogy átrohant egy befagyott folyó fölött. Minden lépéssel, amit megtettek, újabb csipkézett élű jégtorony robbant ki a földből, arra kényszerítve őket, hogy félreugráljanak futás közben, de Mikhail érezte, hogy a támadás ereje gyengül. A vámpír már közel járt a falkához, rájuk fókuszálta az energiáját. Nem tudta, mire képesek a farkasok, így a levegőbe vetette magát, megkettőzte sebességét, és azokat a felhőket kerülgette, ahonnan a jégcsapeső veszélye fenyegetett. Meglátta a falkát, ami egy folyókanyarulatban száguldott, ezüstszín hátukon emberekkel, fáradhatatlanul haladtak felé. Az alfa nyakára egy gyermek teste omlott, vér csíkozta a vastag bundát. A szeme sarkából Mikhail egy fekete felhőt látott, ami természetellenes gyorsasággal tartott a farkasok felé. „Fussatok a fák közé! Menjetek le a jégről, el a nyílt terepről! – figyelmeztette őket. Vikirnoff valósággal belecsapódott, amikor hirtelen irányt változtatott, és a folyópart irányába futott tovább, amit vastag hóréteg borított. Mikhail vetett rá egy gyors, csendre intő pillantást, ahogy átszáguldott a fák között, a rohanó falka felé. A két alfa a gyerekekkel beért a vastag fák közé. Mikhail elkapta a kislányt, amikor Raja lógó nyelvvel, zihálva megtorpant előtte. A vámpír beleharapott a gyerek nyakába, és a seb még nem volt lezárva. Natalya térdre esett a gyermek mellett. – Meg tudod menteni? Mihelyt a két alfát megszabadították a terhüktől, azonnal megpördültek és futottak vissza a falka többi tagjának segítségére. Az első csapás veszélyesen közel ért földet ahhoz a farkashoz, amelyik a felnőtt férfit vitte. Blaez még csak meg sem hőkölt. Kitartóan futott egyenesen a Kárpátiak irányába. Vikirnoff kilépett a fák közül, és szembenézett a tomboló vámpírral. Míg Natalya és a herceg azon dolgozott, hogy megmentsék a kislány életét, ő a forrongó fekete felhő felé száguldott.

Gregori a vámpír jobb oldalán tűnt fel, kezdésnek belecsapott egy villámot a gomolygó felhőbe. A két tapasztalt vadász kereszttüzébe szorult, sebesült Sergey visszavonult, miután egy utolsó energialökést küldött a jégdárdája felé, remélve, hogy az megsemmisíti a földet a herceg, a farkasok és az emberek alatt. Falcon ugyanabban a pillanatban indította útnak a forróság egy nagy erejű robbanását, ami szilánkokra robbantotta a jégdárdát, megtörve ezzel hatalmát is. „Gregori!” – hívta vissza Mihail a vadászt – „Ne üldözd. A farkas falka azt mondja, szükség van ránk a gazda házánál. Ivory és Razvan harcoltak a vámpírral. A tény, hogy elmenekült tőlük, rosszat sejttet. Natalya, kísérd biztonságba a családot, Falconnal együtt gondoskodjatok róla, hogy a gyerekek jó ellátást kapjanak a fogadóban. Kérd meg Slavicát, a fogadósnét, hogy szállásolja el őket a kedvemért. Ő vigyázni fog rájuk.” „Szeretnék veled menni, hogy láthassam a testvérem.” Meg kell tenned ezt a kedvemért. Ha a vámpír visszatér hozzájuk, szükségük lesz minden elérhető védelemre.” Natalya habozott, majd megérintette az életpárja elméjét. „Mondd el az igazságot Vikirnoff. Tényleg szüksége van rám ehhez a feladathoz, vagy csak próbál megvédeni attól, amit ott találhattok?” Vikirnoff, Gregori és Mikhail már a magasban voltak, nagy sebességgel haladtak a tanya irányába, és a farkas falka is megfordult, visszafelé bukdácsoltak a hóval vastagon befedett földön. „Aggódik. Az élőholt egy mestervámpír. Nézd a pusztítását a földön. A farkascsorda pedig Ivoryért aggódik. Érzem a félelmüket, és Mikhail, a nép hercegeként kétszeresen is érzi azt.” Natalya felsóhajtott. „Akkor ez eldőlt.” Megvárta, míg Falcon felemeli a két felnőttet, ő pedig vitte a két gyereket, egy halk parancsot suttogott nekik, hogy megszüntesse a félelmeiket, ahogy a falu felé szálltak. Mikhail számára végtelenül hosszúnak tűnt az út. Érezte a szakadást népe szövetén. A sérülések óriásiak voltak. Tudta, hogy Gregori, aki hatalmas képességekkel bír, szintén érzi a két harcos haláltusáját. A tény, hogy még csak az energiáikat sem rejtették el, sok mindent elmondott arról a Kárpátiaknak, hogy mi vár rájuk, milyen állapotban találják majd Ivoryt és Razvant. Arra a dermesztő látványra mégsem lehettek felkészülve, ami a tanyánál várta őket. A tanya puszta romhalmaz volt. És úgy tűnt, mintha egy vágóhíd állt volna ott, ahol épp mészárlás folyt. Vér volt mindenhol, és ennek az egésznek a közepén ott ült Ivory, borzalmas sebekkel, mégis egyedül arra figyelt, hogy a férfit megmentse, akinek a feje az ölében volt. Két lándzsa volt még a testében, míg négy törötten, véresen feküdt a közelében. Szinte az egész testét összevagdalták, a karja is darabokban volt. Ahogy közelebb értek, úgy tűnt, mintha Razvan még mindig lélegezne, és Ivory pedig gyengéden énekelte a gyógyító kántálást, beletűzdelve egy másik dalt, amit egyikük sem hallott még soha. „Ez nem lehet igaz” – suttogta Gregori szinte félelemmel. – „Még mindig életben van. Ezt senki sem élheti túl.” Hallotta az apályt és a dagályt Ivory hangjában, a dallam nagyon is a Föld szívének ritmusára volt hangolva. „Anyám. Drága anyám, könyörgök neked. Leány kéri az anyját, gyógyítsd meg, ami az enyém. Én a fénye vagyok, ő az én erős harcosom. Megtámadták, megsebezték, oly sokáig küzdött egyedül. Anyám, kérlek, nézz mélyen belém, próbáld látni, hogyan önti el lelkem fénye a sötétségét, hogy kiszabadítsa őt. Életpárok vagyunk, két fele az egésznek. Örökre egyesülve,

időtlen harcban a gonosszal. Anyám, drága anyám, Ölelj minket a karjaidba. Adj nekünk gyógyító menedéket, tarts távol minden bajt. Anyám, hozd el az egyensúlyt, fényt a sötétségbe, hagyd, hogy éljünk és harcolhassunk.” Ivory az ősi nyelven énekelte a dalát, a hangoktól felhullámzott a talaj, az a lüktetés, a fák nedveinek árapálya, a ritmus, az maga volt a Föld. Ahogy dalolt, a föld mozogni kezdett a testükön, akár egy élő takaró, vagy mint maga a tenger árapálya, ami mindig mozgásban van, áradt, ömlött körülöttük, folyamatosan öblítette, cserélte a gyógyító borogatást borzalmas sebeiken.

10. fejezet Razvan úszott a fájdalom tengerében. Sokszor volt már ott, de ez egyikhez sem volt hasonlítható. A teste úgy érezte, mintha a részei nem kapcsolódnának egymáshoz. Nem tudta őket mozgatni. Vagy talán csak fél megmozdítani őket, hogy attól csak tovább romlana a testét szétszaggató fájdalom. Mozgás volt körülötte, úgy érezte, mintha rovarok és más névtelen dolgok másznának át rajta. Vagy keresztül. De még ez sem volt elég kényszerítő, hogy megpróbáljon mozogni. Suttogást hallott, olyan halkat, hogy először azt hitte, hogy hallucinál, de a hang erősödött az agyában. Lágy. Nőies. Elszánt. „Itt vagyok veled. Nem vagy egyedül. Vigyázok rád, megvédelek. Nem foglak magadra hagyni, az anyaföld mélyén sem. Érzed, hogy körülvesz? Hogy a karjaiban tart? Üdvözöl? Érezd őt, életpárom. Érezd őt, amikor úgy látszik, hogy minden elveszett.” Egyre biztosabb volt benne, hogy hallucinál. Xavier soha nem engedné neki, hogy a dús földbe süllyedjen, ami megfiatalíthatná. Már csak puszta fájdalom és szenvedés volt. Ennek végtelensége volt az élete. De nem tudott elmenni. Rákényszerítette az engedelmességre. Nem számított mennyire dadogott a szíve, hogyan harcolt a tüdeje a légvételért, nem mehetett el. Megígérte neki. Emlékezett rá, bár lehet, hogy csak egy álom volt, vagy egy másik hallucináció. Úgy gondolta, hogy talán rátalálna a fejében, ha azt munkára foghatná a fájdalom hullámain keresztül. De azt nem hitte, hogy maga elé tudná varázsolni, még a legvadabb képzelettel sem. Megpróbálta elképzelni, de nem talált semmit, semmi sem jutott az eszébe, így csak feküdt és hallgatott, megpróbálta ismét meghallani a hangját. Nagyon messziről kántálást hallott az ősi nyelven, hangok csatlakoztak hozzá, férfiaké és nőké is. Lehetetlen volt közülük kiválasztani egy szóló hangot, de abban biztos volt, hogy ő nem kántál velük. Érezte, nem vette őt körül, de összeolvadt vele, megosztotta vele a testét. Nem szerette a gondolatot. Ha ekkora fájdalmat érez, ezt ő is érzi vajon? Nem tudta a választ. Az elméje újra elsodródott, mert ha nem tehetett semmit, hogy megakadályozza, hogy ő is ezt az irtóztató fájdalmat érezze, nem is akarta tudni, hogy együtt van-e vele benne. Már túl sok évet töltött azzal, hogy szorongást okozott a szeretteinek, nem akart arra gondolni, hogy vele is ezt teszi. „Nem kedves. A saját akaratomból vagyok veled. Én kértem, hogy köss össze bennünket. Hallgass ide Dragonseeker, nagyon szorosan kell tartanod engem. Soha ne engedd, hogy elmenjek.” Ha tudott volna mosolyogni, megteszi. Hogyan akadályozhatná meg, hogy elmenjen? Meg sem tud mozdulni. Csak feküdt, és úgy gondolta, hogy megőrült. Az egyetlen vigasza a hangja volt. Megpróbált visszaemlékezni, hogy akkor álmodta-e őt, amikor fiatal volt. Egy idő után, ami lehetett egy éjszaka, vagy egy hét vagy akár hónapok, egy szívverésre lett figyelmes. A hang szokatlan volt, mély, visszhangzott a környezetében, szinte vibrált a testében, minden izmában, szervében, elszakadt ínban, csontban. Minden egyes ütésbe belerázkódott, de egyben csillapította is őt. Minden dobbanás egy csavaró fájdalmat hozott, de ugyanakkor furcsa módon megnyugtató volt. Egy végeláthatatlanul hosszúnak tűnő séta után az idő folyosóján azon kapta magát, hogy figyeli a hangot, élvezi visszhangját viharvert testén. Megérzett sötét világában egy érdeklődő, kíváncsi moccanást. „Mi vagy te?”

Az anyaföld vagyok fiam. A részemmé váltál. A lányom könyörgött, hogy fogadjalak el, hogy gyógyítsalak meg. A Föld szívverését hallod, ez mozog a testeden keresztül, eggyé forraszt velem, és az egész természettel.” Most már egészen biztosra vette, hogy megőrült. A Földdel beszélgetett. Furcsa volt, egyáltalán nem zaklatta fel, hogy elvesztette a józan eszét. A fájdalom nem lett kevesebb, de hozzászokott, a sötétséget és meleget békés, nyugodt helynek találta. Tovább sodródott a fájdalom tengerén, hagyta, hogy magával ragadja, ahogy már oly sokszor hagyta. Az elméje az asszonyáért nyúlt. Ivory. Az életpárja. Olyan gyönyörű, hogy eláll tőle a lélegzete. Tudta, hogyha néhányszáz évvel korábban találkozott volna vele, az életük egészen más lett volna. Soha nem mert álmodni róla, nem akarta, hogy Xavier egy pillanatra is tudja, hogy van a múltban vagy a jövőben egy nő, aki magánál tartja a lelke másik felét. Ez egy olyan bizalmas ajándék volt, a megosztott lelkek, nem hagyná, hogy Xavier gonoszsága megfertőzze azt a köteléket. Ha nem halt volna meg, és nem temették volna el itt, hogy szenvedjen, elvitte volna őt a titkos kertjébe, arra a helyre, amire gyerekkorából emlékezett, amikor az élet még jó volt, és tele volt örömmel. Imádott húgával, Natalyával játszott ott. Sokat nevettek és szabadon futkároztak a virágok, a kövek és a nyugodt vizű tó körül. Rávette volna Ivoryt, hogy ossza meg vele ezt a kedves emlékét. Érezte, hogy ujjak simítanak végig a tenyerén. Meleg lélegzet érte az arcát. „Vigyél el engem oda kedves. Mutasd meg azt a helyet, amiről álmodsz.” Nem számított rá, hogy a vágya ennyire erős, hogy még az érintését is képes elővarázsolni. Ujjai átsuhantak az arcán, felfedezte a vonásait, hüvelykujja puha bőre simogatta. „Oda szerettelek volna vinni az első randevúnkon. Az a rész a legjobb részem. Jóval azelőtt jártam ott, hogy Xavier megszerezte a lelkem.” „Már nincs nála a lelked. Nekem adtad, emlékszel?” Razvan átkutatta a memóriáját. Emlékezett az arcára. Gyönyörű volt, és ha behunyva tartotta a szemeit, vele is maradt. A testét befedték azok a vékony, fehér vonalak, a bátorságának kitüntetései, élő kinyilatkoztatásai annak az erőnek, amivel rendelkezett. Szeretett volna végigcsókolni minden egyes heget, végigkövetni a térképüket a testén, míg bizalmasan nem ismer minden egyes egyenetlen, fehér vonalat. A bőre minden képzeletet felülmúlóan puha, kiáltott neki, hogy egyszerűen érintse meg, tapintsa ki, milyen nagyszerű is valójában. Szerette, ahogy mozgott. Igazából az, ha figyelhette csípője ringását, hosszú, céltudatos lépteit, egy olyan egyszerű és tiszta örömet hoztak neki, amit nem gondolt, hogy valaha is érezni fog. Ahogy az arca ellágyult, amikor letérdelt, hogy üdvözölje a farkascsordáját, arra késztette, hogy elgondolkodjon rajta, akkor milyen lenne az arca, amikor a gyermeküket helyezné a mellére. „Dragonseeker,” – húzta vissza elkóborló elméjét magához – „emlékszel rá, hogy nekem adtad a lelked?” „Igen. Te mentettél meg Ivory. Vétkeztem egész életemben, és nem tudtam megmenteni magam, de megérintettelek belül, ahol senki más nem láthat téged, és te képes vagy megtenni. Tegyél engem a faladra a fivéreid mellé, és vidd el a lelkem a következő világba.” „Már biztonságban vagy, fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) A hangja úgy ömlött el benne, mint a meleg méz, és ő csak csendben feküdt, hallgatta a Föld szívének ritmusát, érezte, hogy vele együtt minden sebe lüktet és ég, összeolvadva valami furcsa szimfóniába. Fél ku kuuluaak sívam belső. Kedvesem. Azt kívánta, bárcsak tényleg a kedvese lehetne. „Végigmentem volna veled a kerten. Mindig szerettem volna virágokkal foglalkozni. Azt is

pontosan tudom, hogyan kellett volna kinéznie annak, amit rólad neveztem volna el. Ivory. Hän ku vigyáz sielamet.(Szívem őrzője.) „Mutasd meg nekem,” – kérlelte. Megint esküdni mert volna, hogy érezte azokat az ujjakat a tenyerében, majd összekapcsolódni a sajátjaival. Szorosan behunyta a szemeit, hogy megtarthassa közelségének érzését. Tudta, hogy újabb álomba vagy hallucinációba sodródik. Talán már a másik oldalon van, egy jobb helyen, bár tudta volna nélkülözni a testén átrohanó kínhullámokat. Félrelökte a fájdalmat, belesimult a Földanya ölelésébe, és hagyta magának, hogy elképzelje, mit mutatna meg Ivorynak. A lány gondtalannak tűnt, ahogy egymás mellett sétáltak, Hosszú, csípője alá omló hajának selymes fürtjei olykor hozzáértek a karjához. Szerette azt, hogy magas. Láthatta sűrű, hosszú szempilláit, amiknek a végei felfelé göndörödtek, a két vastag holdsarló lefátyolozta az óriási szemeket. Arra gondolt, hogy le kellene hajolnia, és végignyalni azt a ferdén futó fehér csíkot a kulcscsontjánál. Kísértést érzett, hogy területről területre haladva felkutassa, és feltérképezze az egész testét. „Én nem így nézek ki.” A zavar megélesítette a lány hangját. „Hogy?” Tanácstalan volt azzal kapcsolatban, hogy álombéli asszonya hogyan lehet zavarban attól, ahogy őt látja. Örökké el tudta volna nézni, és meg akarta ízlelni minden egyes négyzetcentiméterét. Vágyott rá, hogy a kezével, a szájával, a nyelvével a memóriájába véshessen minden apró részletet, hogy örökre emlékezzen az ízére, a tapintására. „Mintha ezek a sebhelyek szexik volnának.” A lány lehajtotta a fejét, ahogy sétált mellette a kis kövekkel kirakott szélű, keskeny, kanyargós kerti úton. Hosszú haja előrebukott, elrejtette előle az arcát. Elé lépett, ezzel megállította őt, ujjait az álla alá csúsztatta, és felemelte az arcát, hogy fogságba ejthesse a tekintetét. „A világon minden hihetetlenül szexi rajtad, ahogy harcolsz, az pedig különösen az. Elakad tőled a lélegzetem.” – Hüvelykujjával végigcirógatta alsóajkát. – „Néha sok időt töltök el azzal, hogy azokon a vonalakon gondolkodom a testeden, és megpróbálom kitalálni, hogy hova vezetnek. Hogy milyen örömök tudnának elragadni téged, elragadni mindkettőnket.” A lány pislantott egyet, a szemei előbb melegekké, majd fülledtekké váltak. „Te nőként gondolsz rám, nem pedig harcosként.” „Hogyan tudnám egymástól elválasztani a kettőt? A jellemvonásaid tesznek téged azzá, aki vagy.” A hangja eldurvult az érzelmektől. Szavakat keresett az elméjében, hogy leírhassa, milyennek látja őt, de mindegyiket túl kevésnek találta ahhoz, hogy kifejezhessék mindazt a fényt, és szépséget, amit ő hozott kongó, üres lelkébe, amit Xavier gonoszsága teljesen kibelezett. „Mondd el. Tudnom kell.” „Arra nincsenek megfelelő szavak, hogy elmagyarázzak egy csodát, de megteszem, ami tőlem telik. Kemény, erős és képzett vagy. Gyengéd. Kedves. Együttérző. Vad, félelmetes és vasakaratú. Szexi. Lágy. Gyönyörű. Rejtélyes. Finom és nagyszerű. Ez mind te vagy. Nekem maga a csoda. Egy felmérhetetlen értékű ajándék.” Szempillái leereszkedtek, hogy elrejtsék a tekintetét. A kísértő szája ígéret volt, puha és túlságosan ellenállhatatlan. Ez csak egy álom volt, semmi más, de az ő álma volt, és az első hosszú idő óta, azóta, mióta elárulta a húgát. Hirtelen megrémült, habozni kezdett. Lehet, hogy Xavier téveszti meg vele? Most elárulta az egyetlen nőt, aki a szívét és a lelkét tartotta? „Nem!”

A meleg méz áradt ismét felé, elkeveredett a testében. A szíve megugrott, egy pillanatra kiesett az összhangból a Föld szívverésével. Fájdalom csapódott belé minden irányból, a lélegzetét figyelte, hogy képes maradjon gondolkodni, hogy megmaradjon a józan esze. Azt gondolta, hogy sikolt, pedig egykedvű és mozdulatlan volt, de már jobban tudott koncentrálni a föld természetes ritmusára, és próbálta hagyni a szívverésének, hogy bizonyos távolságra tolhassa a fájdalmat, ahol már el tudta volna viselni. Volt egy pillanat, amikor sem lélegezni, sem gondolkodni nem tudott. Lehetetlen volt ilyen fájdalomban élni. „Ne hagyj el!” Pánik volt a hangjában. Még soha nem hallotta Ivoryt máshogy megszólalni, csak hűvösen, önuralommal. A hangjából most áradó rémület megkeményítette. Rájött, hogy elsodródik tőle, az illatától, a tapintásától, elhatárolja magát tőle, hogy megakadályozza, hogy Xavier felfedezze őt, de a lánynak akkora szüksége volt rá, amilyet még soha nem érzett. Megsebesült. Hirtelen sok minden eszébe jutott. Rettenetesen megsérült. Nem érezte úgy, hogy túl sok erő maradt benne, de ami volt, azt szívesen nekiadja. „Ivory?” „Itt vagyok Razvan, itt vagyok veled. Benned. Szorosan tartalak, a szívem a tiéd, a lelkem is a tied. Ne hagyj el! Add a szavad! Nem számít milyen rettenetes, add a becsületszavad, hogy velem maradsz!” „Ha szükséged van rám.” „Mindig szükségem lesz rád.” Alig tudta elhinni azt a tiszta becsületességet a hangjában. Tényleg szüksége van rá? Ha valóban szüksége lenne rá, nem számítana milyen rettenetesek a körülmények, milyen nehéz maradnia, soha nem hagyná el. „Mindig veled leszek Ivory, amíg ez rajtam áll.” A hangja ismét közelebb jött, gyengédsége, melege beszivárgott hideg csontvelőjébe, lénye magjába, és belülről kifelé kezdte felmelegíteni. „Pihenj most fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Nyerj erőt, de tarts szorosan, és maradj itt értem.” Nem volt az kis feladat, amit elvárt tőle. Hagyta a fájdalomnak, hogy átmossa, felfalja őt, felolvadt benne, a részévé vált. Ez volt az egyetlen módszere a túlélésre. Mert a lány azt akarta. És ő elfogadta. Életben marad érte. Mire ismét feleszmélt, ismét meghatározhatatlan idő telt el. Mint minden Kárpáti, ő is érezte a nappalok és az éjszakák közti különbséget, még mélyen a föld alatt is tudta, hogy éjszaka van, a telihold világít magasan a feje fölött. Egy hang ébresztette fel. Megidézte. A hangok az ősi nyelven emelkedtek és halkultak, a gyógyító kántálást hallotta, két férfi és egy nő énekelték, a dal felemelkedett az éjszakai égre, és le a föld mélyére, hogy rátaláljon vacokba rejtett, összetört testére, körülfogja azt, erőt és gyógyító hatalmat nyújtva neki. Megérezte egy hím izzó, fehér energiájának jelenlétét, ami elmerült benne, keresztülhaladt rajta, összeforrasztotta azt, amit kettészakítottak. Éles fájdalom tört át a testén, hallotta saját elkínzott, gyötrelmes kiáltását. Ivory sírása felelt rá visszhangként, az ő hangja rezonált szenvedésére. Megpróbált megmozdulni, hogy odajusson hozzá, de gyengéd kezei megállították. „Nem szabad mozognod. Nagyon nyugodtan kell maradnod, vagy felszakítod azokat a kis javításokat is, amiket már megcsináltunk.” „Ivory?” Felismerte a gyógyító hangját. „Először őt mentsd meg. Hallottam a gyötrelmét.”

„Mert összeolvadt veled, itt tart ezen a földön, és érzi azt, amit te érzel. Ne mozogj, ne hagyd magad elmerülni, szorosan tartsd őt.” Gregori visszatért a saját testébe, ami kilengett a fáradtságtól. Apró vércseppek gyöngyöztek a bőrén, és valósággal lerogyott Mikhail mellé, arra is képtelen volt, hogy egyenesen tartsa magát a gyógyító ülés után. – Hogy lehetnek életben? – kérdezte a herceget. – Ez egyszerűen lehetetlen, mégis életben vannak. Minden éjjel eljövök hozzájuk, arra számítok, hogy holtan találom őket, de még mindig élnek. Hogyan maradnak fenn? Senki sem képes túlélni ekkora fájdalmat, és ez nem is az első alkalom, hogy ilyen gyötrelmet elviselnek. – Kinyitotta a szemét, és felnézett a barátjára. – Nehéz látnom és éreznem azt a kimondhatatlan kínt, ami mindkettőjüket gyötri. Mikhail gyengéden a vállára fektette a kezét. Egy akkora kaliberű gyógyító, mint Gregori, nem létezhetett együttérzés nélkül. Minden alkalommal, ahányszor csak lehullatta magáról a testét, és csatlakozott a párhoz, hogy felgyorsítsa azoknak az iszonyú, halálos sebeknek a gyógyulását, érezte mit tettek. – Megmented az életüket. Gregori megrázta a fejét. – Én csak a gyógyulás gyorsaságát segítem Mikhail. Van különbség. Ők ketten valami olyat csinálnak, amit még soha nem láttam ennyi év gyógyítói tapasztalat ellenére sem egyetlen Kárpátitól sem, legyen az férfi vagy nő. Hidd el nekem, pusztán kizárólag rajtuk múlik, hogy életben maradnak-e vagy sem. Mikhail hangja megnyugtató volt. – Vedd a vérem, hogy felélesszen, aztán pedig menj haza Savannah-hoz, és hagyd, hogy lecsillapítson. Éjszakáról éjszakára kitenni magad a haldoklásuknak, felőröl téged. Nem folytathatod ezt pihenés nélkül. – Amíg ők folytatják, én is. – Gregori fáradt arccal felnézett apósára. – A teste tulajdonképpen újraszövi magát. A hat lándzsasebből háromnak, a puszta vérveszteséggel együtt meg kellett volna ölnie, de valahogyan maga a föld rakja őket újra össze. – A véreddel és a figyelmeddel együtt. Gregori megrázta a fejét. – Nem értem azt, amit látok, amikor megpróbálom gyógyítani őket. Olyan ez, mintha a testük egy része ásványokba lenne burkolva, keményekbe, járhatatlanokba, és nekem minden éjjel csak egyetlen részhez van hozzáférésem. Néhány éjszakán keresztül ugyanaz a rész. Egy karba, vagy lábba tudok csak belépni, de a szervezetük többi része le van zárva előlem. – Nem értem. Gregori összehúzta a szemöldökét, és megdörzsölte az állát. – Általában, amikor gyógyítok, könnyedén be tudom járni az egész testet, belépek a véráramba, átmegyek bármelyik szerven, de amikor belépek Razvanba vagy Ivoryba, csak a testük egy kis része hozzáférhető. És ez néhány éjszakánként változik. – Mi okozhatja ezt? – töprengett Mikhail. – Nem tudom, de nagyon szeretném megtudni. A föld mindig is segítette a gyógyulást. Amikor sebesültek vagy fáradtak vagyunk, megfiatalít bennünket, de mindig egy gyógyító szellemét használtuk, hogy belépjen a testünkbe és megjavítsa azt belülről kifelé. Valami javítja a testüket, valami, ami nem én vagyok. Úgy tűnik, hogy ez egy lassú folyamat, de egyúttal ez tartja őket életben. Azt hiszem, Ivoryt meg tudtuk volna menteni, de ő úgy döntött, hogy összeköti Razvannal a sorsát. Teljesen összeolvadt vele, és bárhol is van rajta az a burok, Ivoryn is ott van. – Valamiféle varázslat? Amit esetleg Xavier találhatott ki? Gregori ismét megcsóválta a fejét. – Nincs jelen a gonosz fertőzése. Én inkább ősi szagát érzek a dolognak, mintha felkeltettek volna valamit, még a mi időnk előttről, és az működik is, megmenti őket. És ismersz engem,

nem bízok meg olyan dolgokban, amikkel még soha nem találkoztunk. Mi olyan nép vagyunk, akik sokat láttak az időből. – Igaz – mondta Mikhail –, de nem mindent. – Értenem kell, hogyan működnek a dolgok. Szeretnék beszélni Syndillel. Ő tisztítja meg a számunkra a talajt, szoros kapcsolata van a földdel. Ilyet én még soha nem láttam, és nem értem, hogy maradnak életben, azt meg főleg nem, hogy mitől gyógyulnak. Arra sincs magyarázatom, hogy hogyan és miért osztják fel a testüket. Ő talán el tudja mondani nekem. Mikhail összeráncolta a szemöldökét. – Nem akarom, hogy érezze azt az agóniát, amit átélnek. Elég nehéz ez nekünk, kettőnknek is. – Lehet, hogy beszélhetne a földhöz és hallhatná a választ is. Talán ha érteném, több támogatást nyújthatnék nekik, vagy csökkenthetném a fájdalmaikat valamilyen módon. – Beszélni fogok vele – egyezett bele vonakodva Mikhail. – Natalya és Lara is idegesek, segíteni szeretnének, de megkértem őket, hogy tartsák távol magukat, amíg biztosak lehetünk benne, hogy Razvan és Ivory életben marad. – Nekem nincs kétségem felőle, hogy élni fognak Mikhail – mondta Gregori – csak azt nem tudom, hogyan. – Emlékezz, Ivory ezelőtt megtette már ezt egyszer sajátmagával. És az sem volt, aki a lelkét tartotta volna biztonságban, ahogyan most ő tartja Razvanét. – Több száz évig kellett a földben lennie – mondta Gregori –, a teste nem forrt össze tökéletesen. Próbáltam enyhíteni a külső és a belső hegeket – futtatta végig a haján a két kezét fáradt mozdulattal –, nagy gondot fordított rá, vagy talán ez a Földanya győződött meg róla alaposan, de lehetnek gyerekei. Ez az egyik olyan terület, ahol nem találtam semmiféle hegesedést, pedig bizonyítékot találtam rá, hogy a méhén keresztül is kettéhasították. Egy pillanatig a levegő recsegett körülöttük az elektromosságtól, de aztán Mikhail vett egy mély lélegzetet, és lecsillapította magát. – Nem vagyok képes belátni, hogy a fivérei hogyan dönthettek úgy, hogy feladják a lelküket, amikor nagyon is jól ismerték mind a vámpírokat, mind pedig Xaviert, akik kitervelték, hogy megölik őt. – Dravent hibáztatták. – Ez csak egy mentség volt, te is tudod. Mindegyikünk együtt él bánatokkal, veszteségekkel, árulással. Nem voltak a vég közelében, tudatos döntést hoztak. Gondosan szövetségbe fogták a vámpírokat egy ellenünk irányuló harcra, századokat töltöttek tervezéssel, még több időt a végrehajtással. Szintén szövetkeztek a legnagyobb ellenségünkkel, azzal a Varázslóval, aki a vámpírok kezére adta Ivoryt. – Meg fogjuk tudni, hogy mi is történt valójában, amint Ivory úgy dönt, hogy elmondja. – Gregori nyújtózkodott egyet, és megpróbált felállni. Megszédült a vérhiánytól, így kénytelen volt visszaereszkedni. – Addig pedig csak annyit tehetünk, hogy megtartjuk ezeket az üléseket és segítünk életben maradni a párnak. – Ők lehetnek Xavier megsemmisítésének a kulcsai. – Azt hiszem, igazad lehet Mikhail. A herceg felajánlotta a csuklóját a vejének. – Vedd, amit szabadon ajánlok. És addig is Gregori, odafigyelsz arra, amit mondok. Hazamész Savannah-hoz és pihensz. Már küldtem neki egy üzenetet, hogy úton vagy. Megkértem Syndilt is, hogy ott találkozzon veled. – Üzentél Savannah-nak? – meredt dühösen a hercegre Gregori – Akkor ott fog sürgölődni körülöttem, pedig te is tudod, hogy sok pihenésre lenne szüksége, hiszen ikrekkel terhes. – Arra is szüksége van, hogy úgy érezhesse, hogy segít az életpárjának. Menj haza és pihenj. Te magad mondtad, ezek ketten életben fognak maradni. Talán ha beszélsz Syndillel, ő megtalálja a módját, hogy még jobban feldúsíthassuk a talajt, hogy csökkentsük a szenvedéseiket.

Gregori elindult hazafelé, sikerült elkerülnie a két nőt és az életpárjaikat, akik arra vártak, hogy beszélhessenek Mikhaillal. Nem akarta ő nyugtatgatni őket, hogy Razvan és Ivory életben maradnak. Hitte, hogy így lesz, de nem értette hogyan, hiszen alig maradtak működőképesek attól a tengernyi fájdalomtól, ami átjárta őt is, ahányszor csak megérintette őket. Nem tudott beszélni azzal a két nővel, nem tudott nekik válaszolni a kérdéseikre, talán még mindig meglehet, hogy Razvan már túl messzire ment. A pár fájdalma után nem akarta volna érezni még egy húg vagy egy lány szenvedését is, egy szerettük miatt. Savannah már az ajtóban várta, szép arca mosolygott, ahogy üdvözölte, szemei úgy tele voltak együttérzéssel, hogy egy pillanatra sírni szeretett volna az örömtől, hogy megadatott neki egy ilyen csoda. De csak némán a karjaiba húzta, és magához ölelte. Savannah betessékelte. – Fáradtnak látszol. – Fáradt vagyok. Savannah próbált nem ideges lenni. Gregori soha nem ismerte be, hogy fáradt, de az a pár, akit annyira szétszaggattak és összevagdaltak, bátran harcolt, amikor bárki más úgy döntött volna, hogy továbbmegy a következő életbe, de ezzel gyógyítóként Gregorit is óriási feladat elé állították. Érezte ezt ő is, mint az életpárja. Tisztelte azt a párt, akik annyira vágytak, annyira akartak életben maradni, így Gregorinak az volt a kötelessége, hogy megszüntesse a szenvedésüket. Savannah köré fonta a karjait, a fejét lehajtotta a mellkasára. Gregori végigsimított a haján. – Hogy viselkednek ma este a lányok? – Sokat rúgnak. Nem hiszem, hogy túl sokat fognak még várni. – Talán beszélnem kellene velük – javasolta Gregori. – Még nem jött el az idejük. Csak túl nyughatatlanok, hogy ott maradjanak, ahol biztonságban vannak. Savannah felnevetett, boldogan, fényesen, rögtön eloszlatva ezzel feszültsége egy részét. – Nem hiszem, hogy megint beszélned kellene velük. Mindig olyan komolynak és mogorvának hangzol, és a kisebbik egy lázadó. Bárhogy is rendelkezel, épp az ellenkezőjét csinálja. – Némi rosszindulat volt a pillantásában, ahogy felnézett rá. – Van egy olyan érzésem, hogy rád fog hasonlítani. – Ne mondd ezt. Én nagyon rossz gyerek voltam. – Savannah ismét nevetett, és Gregori azon kapta magát, hogy ő is elmosolyodik. Végigcsókolta életpárja orrát. – Mondtam már, hogy őrülten szerelmes vagyok beléd? – Nem mostanában. – Pedig így van. Csak még nem bocsátottam meg neked az ikreket, pláne, hogy lányok lettek, de annyira szerelmes vagyok beléd, hogy néha nem tudok tisztán gondolkodni. A mosoly elhalványult Savannah arcán. – Ahányszor csak lemegyünk a földbe, mindig azon aggódom, hogy a mikrobák talán megint megtámadják a kicsiket. És Lara kimerült. – Xavier megtalálta a módját, hogy extremofilokat használjon fel arra, hogy megtámadják a Kárpáti nőket és a magzataikat, és nagyon hatékonyan csökkentette így a Kárpáti népességet több száz éven át, így kerültek a kihalás szélére. A terhes nők rettegtek, hogy elveszítik a babáikat, és Larát, Razvan lányát nem lehetett teljesen átváltoztatni Kárpátivá, mert az extremofilok megérezték, ha Kárpátiak kutattak utánuk, de nem ismerték fel Larát, aki részben Varázsló volt. – Minden este megvizsgálja a terhes nőket, és még mindig akad újrafertőzés. Annak ellenére, hogy a férfiakat is szűri, nem tartana sokáig a teljes újrafertőződés. És át kell őt változtatni hamarosan. Egyikük sem panaszkodik ugyan, de nagyon nehéz lehet ez Nicolasnak. Gregori ujjai Savannah nyakára telepedtek a tarkója alatt. – Évei vannak, mielőtt komolyabb bajban lesz, de igen, nehéz az életpárjának. És ha teherbe esik… – Elhallgatott egy kis sóhajjal. – Remélem Razvan és Ivory adnak válaszokat. – Hogyan adhatnának?

– Nem tudom, de gondolj apádra. Túl nyugodt, túl magabiztos volt, hogy Razvan nem fogja beledöfni a tőrt a torkába. – Bízik a saját készségeiben Gregori. – Az igaz, de az életével kapcsolatosan sokkal óvatosabbnak kéne lennie. Mégis, ez több annál. Megbízott Razvanban, pedig erre semmiféle oka sem volt. – Te sem tudhatsz mindent Gregori – mondta Savannah gyengéden. A borongós ezüst tekintet végigsiklott rajta. – Pedig kellene, ha apádról van szó. Ő a legnagyobb felelősségem. Nélküle a fajunk elenyészne, mint ahogyan sok más faj eltűnt. – Kitárta az ujjait életpárja gömbölyű hasán, ahol a gyerekeit őrizte a méhében. – Meg kell védenünk az örökségünket Savannah. – Azt tesszük – válaszolta, és nekidőlt. Gregori felemelte a fejét. – Látogatóink jönnek. Megmentették a lányainkat az apjuk egy újabb kiselőadásától. Savannah nevetése megmelengette. Átkarolta a férfit. – Nagyon hálásak a látogatóinknak, különösen a kisebb. Azt a jelet küldte vissza, hogy megforgatja a szemeit. Az ezüst szemek gyanakvó pillantást vetettek rá. – Nem bátorítod őket, ugye? Azt hittem, nem kell foglalkoznom a viselkedésükkel még legalább húsz évig. – Azt gondolja, hogy nagyon parancsolgató vagy. – Parancsolgató vagyok, mert tudom, mi a legjobb neki. Savannah ismét nevetett. – Még meg sem született, és már vitatkozol vele. Gregori fújt egy nagyot, mint egy olyan férfi, akit felbosszant még meg sem született gyermeke makacssága, de ujjai szeretően, gyengéden érintették Savannah hasát. Életpárja rásimította ujjait az övére, és csak csendben álltak egy pillanatig, élvezték lányaik jelenlétét, beburkolták őket szeretettel. Számítottak a kopogásra az ajtón. Gregori kinyitotta Syndilnek és az életpárjának, Baracknak. Ők ketten soha nem voltak egymástól messze, ezt már megfigyelte. Üdvözölte mindkettejüket a kárpáti köszönéssel. – Pesäsz jeläbam ainaak. (Sokáig maradj a fényben.) Syndil és Barack viszonozták, majd beléptek a házba. – Hogy érzed magad Savannah? – kérdezte Syndil. – Nagyon terhesnek – válaszolt egy apró mosollyal –, ha még egy kicsit nagyobb leszek, ki fogok pukkadni. – Remekül, ahhoz képest, hogy ikrek – mondta Gregori. – Természetes, hogy több helyet foglalnak el ketten. – Gondosan felügyel engem, hogy biztos lehessen benne, hogy a babák megfelelően fejlődnek – magyarázta Savannah. Közelebb hajolt, hogy arcon csókolja Barackot, figyelmen kívül hagyva Gregori összevont szemöldökeit. „Semmi szükség rá, hogy csókolgasd.” Savannah ismét nevetett, és odadörzsölte az arcát Gregori vállához. – Gregori üzent, hogy beszélni szeretnél velem. Gregori intett neki, hogy foglaljanak helyet. Barack is lesüllyedt életpárja mellé, és megfogta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy hallottad a híreket, hogy Razvan elmenekült Xavier fogságából, és Ivory Malinov is élve került elő. Te nem a Kárpátik hegyei között nevelkedtél, így nem tudhatod a pletykákat róluk, de legyen elég annyi, hogy nagy megdöbbenést okozott mindenkinek, amikor kiderült, hogy minden, amit róluk gondoltunk, teljesen hibás.

Syndil összefűzte az ujjait Barackéval. Gregorit mindig meglepte, amikor látta ezt a nőt, hogy valaki, aki ekkora hatalmat birtokol, hogy lehet ennyire félénk és szerény. Ahová lépett, új élet sarjadt a nyomában. Táncolt, énekelt, és a mérgezett földnek visszaadta az egészségét. Véletlenül értesültek a tudásáról, a herceg akadt rá egy vámpírméreg által elpusztított csatatérre, amit tökéletesen meggyógyított. Syndil olyan szelíd és hallgatag volt, hogy soha senki nem értesült volna a képességeiről, ha Mikhail nem a saját szemével látja a csodát. Syndil bólintott, és egy hajszállal közelebb húzódott Barackhoz. A férfi közelebb csúszott hozzá, és átkarolta a vállát. Gregori felsóhajtott. – Nincs jogom ahhoz, hogy ezt kérjem tőled. Kockázatos lehet. Barack összeráncolta a szemöldökét. – A pár találkozott egy mestervámpírral, és harcba szálltak vele, hogy megmentsenek egy családot. Míg Razvannak alig, de mondhatni egyáltalán nincs harci tapasztalata, addig Ivory rendkívüli harcos. Együtt sikerült megsebezniük a vámpírt és megfutamítaniuk, de a testük nagy árat fizetett érte. – Tudod, hogy segítenélek – mondta lágy, már-már muzsikaszerű hangján Syndil –, de nem vagyok gyógyító. – Ezzel a kijelentéssel nem értek egyet Syndil – dőlt előre Gregori. – Hallod, ahogy beszél hozzád, hallod a sikolyát, ha megsebesítik, és képes vagy meggyógyítani minden sérülését. – Az más – legyintett Syndil. – Nem is hasonlítható egy sebesült Kárpáti gyógyításához. – Én nem vagyok képes arra, amit te csinálsz – mondta Gregori –, csak hallom anyánkat, ha beszél hozzám. Ami ezzel a párral történik, azt pedig nem értem, pedig próbáltam. Hallottam suttogni Földanyát, de nem értem, amit mond. Szenvednek. Haldoklanak. Mindketten. – Lehajtotta a fejét, és nyugtalanul végigsiklatta mindkét kezét a haján. – Segítek nekik, igen, de végtelenül lassan, ahányszor eljön az éjszaka és elmegyek hozzájuk, mindig érzem elmondhatatlan fájdalmukat. – Mit kellene csinálnia Syndilnek? – kérdezte Barack. Gregori megrázta a fejét. Savannah leült a széke karfájára, köréje fonta a karjait, ujjai a hajába csúsztak, hogy csillapítsa egy kicsit. – Csak mondd el nekik Gregori. Hagyd, hogy ők döntsenek. – Soha nem láttam még csak hasonlót sem ahhoz, ami történik. Razvan testét feldarabolták. Szó szerint. Az egyik karját több darabra is. Hat dárda ütötte seb volt rajta, ebből három végzetes. Iszonyúak voltak a sebei. Leszeltek belőle egészen csontig hatoló darabokat. De volt ahol a csontot vágták át. A vérveszteség minden mértéket felülmúlt. Ahelyett, hogy ellátta volna a sebeit, Ivorynak segített a csatában. Barack felegyenesedett. – És életben maradt? – Eddig igen. De nem tudom, hogyan. Ivorynak szintén rengeteg sebe volt, és mégis sikerült vele valahogyan összeolvadnia. Ezt sem tudom hogyan. Két különálló test, de a szívük egyként üt, az elméjük egy. És nem csak ennyi megválaszolatlan kérdés van. Ha hozzáférek a karjához, a teste többi részét ásványi anyagok burkolják be egészen, mintha magának a Földnek a részét képezné. Amikor belépek a testükbe, hallom suttogni a Földet. Hallom a szívverése ritmusát, de nem értem, hogy mit mond nekik. Lehetséges lenne ez? Gyógyíthatja őket a Földanya? Nem csak megfiatalítja őket? Syndil csendes maradt, alaposan megforgatta a szavait az elméjében. Barack sem mondott semmit, arra várt, hogy az életpárja adjon tanácsot. Ez az ő szakterülete, az ő birodalma volt, és ő végtelenül büszke volt rá. Nem sokkolta már, hogy a csendes kis Syndil tanácsait kéri az összes Kárpáti, és a herceg és Gregori is gyakran kikérik a véleményét.

– Azt hiszem, hogy igen. Kapcsolatban vagyunk úgy a Földdel, mint az egész univerzummal. Ezért vagyunk képesek elmozdítani őt, és villámot lehívni. Ezért fiatalodik meg a testünk a talajban. Ha ennek a párnak valahogyan mélyebb összeköttetése van vele, ha Földanya a gyermekének tartja egyiküket, vagy mindkettejüket, a testük talán kissé eltér a miénktől. Gregori összeráncolta a szemöldökét. – Mindannyian a Földanya gyermekei vagyunk. Syndil megrázta a fejét. – De nem ugyanúgy. A Föld él. Van szívverése, ritmusa, pulzusa. Suttog, kiabál és sikolt. Gyermekeiként üdvözöl minket, amikor hajnalban hazatérünk hozzá, de ha egyiküket saját, biológiai gyermekeként fogadta el – nem tudok erre más, alkalmasabb kifejezést találni –, akkor a létező leggazdagabb talajt fogja eljuttatni hozzájuk, és magához hív minden gyógyító elemet. Ki tudhatja mire képes valakiért, akit saját gyermekének ismer fel? Gregori arcán ott maradtak a gond redői, miközben hátradőlt. – Miért választana egy Kárpátit? Syndil nyugodtan és derűsen rámosolygott, megmelengette, beburkolta hiúságának teljes hiánya. – Úgy gondolom, hogy a körülményeknek kellett egészen rendkívülieknek lenniük. Savannah közelebb hajolt. – Tudsz segíteni neki? Tudnád táplálni a talajt, ahol lábadoznak, segítenél megtartani a gazdagságát, hogy felgyorsítsa a gyógyulást? Gregori a szájához húzta az ujjait és megcsókolta. Nem vitte rá a lélek, hogy megkérdezze. Bárki, aki megközelíti azt a területet, érezte a haldoklást, ami a párból áradt, és azt kérni egy nőtől, hogy részesedjen ebből az érzésből, majdnem több volt, amit képes volt megtenni, de ha nem tud segíteni, akkor évekbe telhet, mire felgyógyulnak a halálos sebekből. Mielőtt válaszolsz Syndil – most Barackot kereste meg a pillantása, életpár az életpárét –, vannak dolgok, amiket tudnod kell. A fájdalom, amit elszenvednek, elképzelhetetlenebb mindennél, amit eddig tapasztaltam, a csaták és gyógyítások évszázadai alatt. Ha nagy benned az empátia, nem tudsz odamenni anélkül, hogy hatással lennének rád. Még akkor is, ha nem érinted meg őket, csak belépsz a területre, kellemetlen tapasztalat. Nincsenek rá szavaim, hogy leírjam azt a szenvedést. – És mégis élnek – mondta Barack. – Látszólag lehetetlen, amit csinálnak – mondta Gregori. – De mégis folytatják. – A tekintete tűnődve járt Syndilen. – Nem kérem tőled ezt könnyen. Nem akarom, hogy kapcsolódj hozzájuk vagy, hogy segíts nekem gyógyítani őket, mert a testüket megosztani velük most nagyon gyötrelmes feladat. Még amikor a Kárpátiak alvásából ébredt is fel, az ébredése első pillanatában elárasztotta a kín, fájdalom árja mosta át a testét, minden szervnél, a testükön lévő minden egyes tátongó, iszonyú lyuknál, mintha valahol mélyen megosztaná a párral, amit Ivory és Razvan átél a föld alatt. Tudta, hogy ez csak egy éber rémálom, ami éjszaka éjszaka után, minden egyes felemelkedéskor meglepte. – Én nem tudok úgy gyógyítani másokat, mint te Gregori, de ha a földnek segítségre van szüksége abban, hogy helyreállítsam benne az ásványokat, vagy bármilyen egyéb részecskét, amire szükségük lehet, azt meg tudom és meg is fogom tenni. Azt kívánom, bárcsak többet is tudnék tenni, de csak ez az egy tehetségem van. – És arra az egy tehetségre óriási szükségünk is van. Szükséged lesz mások segítségére? Tudom, hogy Natalya, Lara és a kis Skyler, segítenek neked megújítani a földet, amiben az asszonyaink fekszenek. Megint ott volt az az apró szemöldökráncolás az arcán, amit nem tudott távol tartani onnan.

Ha belegondolt, hogy Skylert, aki még olyan fiatal, és Larát, aki már így is jóval többet adott, mint kellett volna, ki kell tennie egy ilyen tartós fájdalomnak, az csak tovább növelte gondjait. És Natalya… Felsóhajtott. Amint a testvére közelébe jutna, megérintené őt, hiába is próbálnák óvni ettől. A nő végtelenül konok volt és imádta a bátyját. Ha Syndilnek szüksége van a többi nőre, akkor más lehetőség után kell néznie, amivel felgyorsíthatja a gyógyulásukat. – Magam beszélek velük Gregori – ajánlkozott Syndil –, biztosan a többiek is szeretnék látni, mit csinál a Föld, hogy segítse őket. Talán soha nem nyílik rá alkalmam többé. – Ez egyedülálló – értett egyet Gregori. – Köszönöm. Syndil rámosolygott, és Savannah felé fordította a figyelmét. Jó barátok lettek az utóbbi néhány hétben, amikor együtt harcolt Savannah-al, hogy életben tartsák meg sem született gyermekeit. – És ténylegesen hogy érzed magad? – Kimerültnek, de nagyon boldognak – mondta Savannah. – Már nem tart sokáig, pedig Gregori minden este beszél velük, hogy meggyőzze őket, maradjanak a biztonságos környezetben, ameddig csak lehetséges. Azt akarjuk, hogy teljesen kifejlődjenek, és a súlyuk is gyarapodjon, amennyire az csak lehetséges. Még a méhen kívül is megtámadhatják őket a mikrobák. – Remélem, hogy tudunk segíteni Ivorynak és Razvannak, hogy felemelkedhessenek, még mielőtt megszületnének a kicsik – mondta Gregori. – Azt hiszem, rengeteget segíthetnének nekünk, és jobb esélyeket adhatnának a gyerekeinknek. Syndil hátradőlt. – Nem lehet kérdéses, mindenkinek szüksége van a segítségükre. Hát nem furcsa, hogy a végén sohasem az egyén, hanem mindig a közösség, mindannyiunk közös munkája hozza a legjobb eredményt? – Úgy tűnik, igazad van Syndil – értett egyet Gregori.

11. fejezet Razvan egy síró nő hangjára ébredt. Nem nyitotta ki a szemét. Hallotta már ezt a hangot, nagyon sok idővel ezelőtt. Ugyanezt a hangot. „Natalya, drága kishúgom” – suttogta a nevét, és a gyomra görcsbe rándult. Bizonyára újra elárulta. Nem emlékezett már rá, hála Istennek. Ez volt a legnagyobb gyötrelem, amit Xavier okozni tudott neki, ha a testét használta fel, hogy megtámadja a húgát, a lányát vagy a nagynénjeit. Megérezte Ivory tudatosságát, mintha őt is felébresztette volna az a reménytelenül zokogó hang. Semmit sem tűnt annyira nehéznek elviselni Ivoryval a közelében, sem a fájdalmat, sem pedig a rettenetes tudást az elméje és a teste árulásáról. Egész életében Natalya volt az egyetlen személy, aki szerette őt. Ő hitt benne, mindannak ellenére, hogy Xavier olyan hosszú ideig becsapta és felhasználta rajta keresztül. Ráadásul Xavier a testét használta arra is, hogy megpróbálja megölni Natalyát. A lány, majdnem megölte a testét. Üdvözölte volna a halált. „Nem árultad el őt Dragonseeker. Soha. Sem gondolatban, sem pedig tettben. Xavier azért használhatta a tested, mert őt védted.” Ivory volt a nyugalom. Ivory volt a béke. Ivory lett a világa. „Miért sír?” Nem bízott már abban, ami vele történt, emlékeiben úgy tűnt, összekeveredett a múlt és a jelen, a világa homályos és ködös volt. Ivory volt az épelméjűsége is. „Érted. A kínokért, amin keresztülmentél a védelmében. Most már érti, hogy soha nem árultad el, megmentetted Xaviertől. Ivory hangja puha simogatás volt, büszkeséggel és tisztelettel burkolta be. Mindig tudta, hogyan kell megjavítani a világot, amikor semminek nem volt semmi értelme. Nem harcolt a fájdalommal, ami elárasztotta. Egyszerűen elfogadta azt, de azt nem akarta, hogy Natalya sírjon, bármilyen okból is. „Ne sírj értem sisar. (húgocskám) Megpróbálni telepatikusan kommunikálni fájdalmas volt, bár vagy ő kezdte megszokni a kínt, vagy a gyógyító könnyített eleget legrosszabb szenvedésein. „Razvan? Ez valóban te vagy? Azt mondják nekem, hogy életben vagy, de ha érted nyúlok, másnak érezlek.” „Én vagyok az, a bátyád.” Csend támadt. Halk zokogás. Aztán Natalya irányítás alá kényszerítette magát. „Ő csapott be engem, ugye? Xavier csapott be. Megpróbáltál figyelmeztetni, de nem hallgattalak meg. Hosszú évekig hittem neki. Egyáltalán nem te voltál az. Csak megetetett velem egy személyiséget, hogy továbbra is hozzak neki létre varázslatokat.” „Xavier ravasz ellenség.” „Tudnom kellett volna. Harcolnom kellett volna érted, ahogy te harcoltál értem. Hogy lehetséges, hogy nem tudtam? Hiszen az ikerpárom vagy. Hogyan tudott rászedni?” „Nem akartam, hogy megtudd. Akkor megpróbáltál volna megmenteni, és elbuksz. Ő egy szörnyeteg Natalya. Amíg a világon vagy, és biztonságban tőle, megérte, amit fel kellett adnom. ” „A szeretetemet? A tiszteletemet? A beléd vetett hitemet? A világ bűnözőnek bélyegzett meg téged, és én elhittem. Ez megérte?” „A biztonságod bármilyen árat megért a számomra. Nem bántam meg egy pillanatra sem, hogy a kezeire adtam magam, hogy távol tartsam tőled. Ez az én döntésem volt. Az az egy, amibe belekapaszkodtam sok éven át. Ne vedd el tőlem a sajnálatoddal.”

Még élete legelmebetegebb óráiban sem sem ingott meg soha a hite, hogy helyes döntést hozott. Tudta, hogy mit tett volna vele a nagyapjuk, és távol tartani őt Xavier karmaitól, az volt az egyetlen dolog, amit meg tudott tenni. És függetlenül attól, hogy bárki más büszke volt-e rá emiatt, vagy sem, ő büszke volt magára. Ivory szelleme közelebb húzódott hozzá, körülvette őt, majdhogynem védelmezően, de csöndes maradt, nem avatkozott bele a testvérek közti beszélgetésbe. „Rengeteg évet elvesztegettem, pedig szükséged lett volna rám Razvan.” A hangjába erőltetett egy kis mosolyt, és meggyőződött róla, hogy elég valódinak tűnik -e. Nagyon nehéz volt eltorlaszolni a fájdalmat a hangjából, de meg kellett tennie, hogy megvédje. „Nekem Xaviertől szabadon volt rád szükségem, és ezt meg is kaptam. Amíg részben Varázsló, részben Kárpáti voltam, egyedül a te emléked, az irántad való szeretetem tartott fenn. Később, amikor már a nagynénéink teljesen átalakítottak abban a reményben, hogy úgy talán lehetőségem nyílik megszökni, a Dragonseeker vér erősítette meg az elhatározásomat, hogy megvédjelek. Ott voltál nekem, ha tudtál róla, ha nem húgocskám. Ne sírj. Ne sajnálj. Élj szabadon, ahogyan szerettem volna.” „Van életpárom.” Xavier megpróbálta megölni az életpárját. „Mesélj nekem róla.” „Vikirnoffnak hívják és nagy harcos. Kedvelnéd őt.” „És mi van a lányommal, Larával?” Szinte fuldoklott, ahogy kimondta a nevét. Egy apró gyermek, aki óriásira nyílt szemekkel figyelte az anyja bomló testét, egy megláncolt, őrült apa mellett, aki az ő kis csuklóját tépte fel, hogy táplálkozzon. Lara volt az egyetlen személy, akinek nem tudott volna a szemébe nézni. „Védted őt, amennyire csak képes voltál rá. Borzalmas kínt viseltél el, és nekiadtad Xaviernek a lelked egy részét, hogy megmentsd” – emlékeztette rá Ivory. – „Vagy megérti, vagy nem. Ha nem, bánthatja, hogy nem ismer meg egy ilyen nagyszerű embert.” Ha tudta volna, a karjaiba szorította volna Ivoryt. „Táncolni és énekelni fogunk, hogy gyógyítsuk a földet, és a leggazdagabb ásványait nyújthassa neked. Lara is jön segíteni. Lara, Syndil, Skyler és én táncolunk és énekeljük a gyógyító dalt neked és az életpárodnak. Ez az egyetlen ajándék, amit adni tudunk.” „Nem ismerem sem Skylert, sem Syndilt.” „Csodálatos nők. Syndil igazán közel van a Földhöz. Amikor mezítláb sétál, virágok nyílnak mögötte. Hatalmas területeket is képes újra egészségessé tenni, amit egy vámpír gyakorlatilag terméketlenné tett. Skyler fiatal, nemrég lett tizenhét.” Volt valami halvány habozás a húga hangjában. Valamit nem mondott el neki. Valamit nem akart elmondani. „Natalya, jobb, ha felkészítesz, mintha sokként ér majd.” Kevés dolog tudta már megrázni, de volt egy olyan érzése, hogy Natalya olyasmit készül mondani, amit nem szeretett volna hallani. Ivory ismét közelebb húzódott. Szív a szívbe. Lélek a lélekbe. „Én itt vagyok veled, Razvan. Soha többé nem leszel egyedül.” Ivory puszta hangja elérte, hogy a szíve énekeljen. A szerelem réges-rég elveszett belőle. Nem hitte, hogy valaha is tud még olyan erőteljes érzelmet érezni bárki iránt, és mégis ott volt. Őbenne. A mélyén. Hogyan is ne szerette volna, amikor ő adta vissza a józan eszét? Az életét? Amikor megtestesítője volt a becsületnek, a tisztességnek és a hitnek? Natalya vett egy mély lélegzetet.

„Úgy gondoljuk, hogy Skylert is te nemzetted. Van egy másik nő is, az egyik De La Cruz testvér életpárja, Colby. Egy farmon élt Kaliforniában, mielőtt találkozott Rafaellel.” Bezárta az elméjét Natalya elől, de Ivory elől nem tudott elbújni. Egy gyermek és egy bányaakna képe emelkedett fel benne. Kétségbeesetten próbált meg eljutni hozzá, még mielőtt sikerült volna elrabolniuk és visszavinniük Xavierhez. Ráomlasztotta a bányát a vámpírra, mielőtt Xavier visszaszerezte volna az uralmat a teste fölött. Hálás volt, amiért a gyermek élt és virult, de még egy? Skyler? És még hány? A tétova hang, amit Natalya használt, azt sugallta, hogy a kis Skyler nem járt túl jól. „Biztos vagy benne, hogy én nemzettem ezeket a lányokat?” „Igen.” A szíve ismét kiugrott a Föld szívének ritmusából, és a fájdalom végigsöpört rajta. Énekre ébredt és tudta, hogy megint eltelt valamennyi idő. A hangok a Földdel összhangban, szépek, lágyak, dallamosak voltak. Ahogy énekelni kezdtek, a fájdalom a testében figyelemreméltóan csökkent, mintha a körülötte lévő föld is jobban el tudta volna nyelni a szörnyű sebeket a testén, és gyorsabban szőtte volna újjá. „Hát nem gyönyörű a daluk?” – kérdezte Ivory. A hangját teljesen lehalkította, mintha attól félne, hogy félbeszakítja a tiszteletadást a Földanyának. – „Tehetségesek. Ez a négy nő. És valahogyan mind kapcsolatban állnak veled? A húgod? És a lányaid? Érzem bennük egy részed, bár van egy, Földanya legerősebb lánya, ő más, és mégis. ” Razvan a csontjai mélyén érezte a dallamot. A béke ismét köré terült, a tudás, hogy nem lehet változtatni azon, amit a sors már elrendelt. Az elfogadás volt az egyetlen menedéke, amikor a világnak körülötte már nem volt semmi értelme. „Natalya azt mondta, hogy a fiatal a lányom, de akit Syndilnek nevezett, azt nem ismerem. Ő sokkal idősebb, talán még nálam is.” „Érzi, amit érzel. Nyugodt és békés, a körülötte lévő káosz ellenére. Ő…” – Ott volt Ivory hangjában egy szemöldökráncolás érzete, ahogy megpróbálta összeilleszteni a kirakós darabkáit. – „A Föld üdvözli őt, ahogyan engem is. Lányaként. Igazi lányaként. Csak néhányan vagyunk.” „Rokonságban van veled Ivory?” – Razvan érezte az erőt a nőben, akiről Ivory beszélt. A Föld üdvözölte őt, ujjongott neki. Az öröm ott volt a talaj rétegeiben, a föld alatti sziklákban. „Hogy érzem ezt? Ennyire jó a kapcsolatom a Földdel? Vagy rajtad keresztül?” „A Földanya elfogadott téged fiaként. A segítségedre fog sietni, ha szükséged lesz rá. Méltónak talált téged.” Elégedett büszkeség volt Ivory hangjában. Megalázónak érezte, hogy a Föld sajátjának fogadta el összeroncsolt testét és sebzett lelkét, ha méltó nem is, nagyon hálás volt érte. „A testem gyógyul. A tánc megfiatalítja a talajt, és Földanya most gyorsabban ontja az ásványi anyagokat a testünkbe, igaz?” Most erősen érezte a kapcsolatot. Hallotta a zene ütemét, a lábak dobbanását, érezte a tánc mintázatát, ahogy árasztotta a szeretet és a gyógyítást magába a Földbe. Rájött, hogy mindannyian kapcsolódnak, nem csak egymáshoz, hanem mindenki máshoz is, és most először értette meg a herceg fogalmát, és hogy miért annyira fontos ő a Kárpátiaknak. Ő kapcsolta össze őket, ahogyan azt a Föld is tette. Mikhail volt a népének vére. „Ez az, amiért Xavier holtan akarja látni. Ha megöli a herceget, szó szerint megöli a népet is. Meg kell állítanunk Ivory. Minden mást abba kell hagynunk, amíg el nem pusztítottuk Xaviert. Nem zavarhatnak meg bennünket olyan dolgok, hogy vámpírokat üldözzünk, vagy bármi mást, Xaviert kell leállítanunk.” Ivory elméje átcsúszott az övébe, és pontosan azt tükrözte, amit ő is tudott. Csak az számított, hogy meggyógyítsák a testüket, olyan gyorsan, ahogyan csak lehet, hogy aztán megtalálhassák a módját, hogyan szabadítsák meg a világot Xavier veszélyétől.

Az idő telt. Gyakran tartottak földgyógyító ünnepet, ami minden alkalommal megújította a földet, ami sokkal hatékonyabban és gyorsabban gyógyította így halálos sebesüléseiket. Gregori minden éjjel eljött hozzájuk. Gyakran tiltakoztak, hiszen tudták, mennyire elveszik az erejét, gyógyító energiáját és a vérét, de ő hajlíthatatlan volt célja elérésében, bármit mondtak neki, nem voltak képesek megállítani. Razvan kezdte tisztelni és megszeretni a férfit. Makacs volt, állhatatos és eltökélte, hogy meggyógyítja őket, olyan gyorsan, ahogyan az csak lehetséges. Ivory először megtagadta, hogy elfogadja a vérét, de ez természetes reakció volt oly sok év önfenntartás után, de a szükség végül rákényszerítette, hogy elfogadja, amit felajánlott. Gregori és Nicolas De La Cruz volt az a két Kárpáti, aki naponta gondoskodott róluk. Gyakran eljött a herceg is, és ő is a vérét adta nekik, ami gazdagabb és gyógyítóbb hatású volt, mint bárki másé. Nicolas sírt, amikor megtudta, hogy Ivory életben van, és Razvan érezte az öröm és a bánat keverékét életpárjában. Nem gondolta volna, hogy még valaha egyszer látni fogja a De La Cruz testvéreket, akik szintén a családja voltak, majdnem pontosan olyan közel álltak hozzá, mint a valódi testvérei, még akkor is, ha nem tudták megakadályozni, hogy a valódi bátyjai átforduljanak. Akkor Razvan volt az, aki közelebb húzódott Ivoryhoz, körülvette őt a melegével, összeolvasztotta a szívét és az elméjét az övével, hogy megakadályozza, hogy kontrollálatlanul zokogjon, hogy megnyugtassa őt, míg felújította a kapcsolatát a lányának, Larának életpárjával. Az is Nicolas volt, aki a falkát táplálta, és gondoskodott róla, hogy minden rendben legyen velük. Az idő legnagyobb részében a farkasok körülöttük feküdtek a földben, egy hetet is átaludtak, csak arra ébredtek fel, ha Nicolas etetni jött őket, majd aludtak is tovább. Razvan aprólékosan ismerte Nicolas arcát, Ivory faragványos faláról. Minden egyes vonást szeretetteljes gondossággal faragott ki, és érezte is azt a mélységes szeretetet Ivoryban, ahányszor csak Nicolassal beszélt. A férfi hangja mindig olyan puhának, majdhogynem finomnak hallatszott, mintha ahhoz a sok évszázaddal korábbi fiatal lányhoz beszélne, aki Ivory volt. Úgy tűnt, nem ismeri fel benne a vad harcost, ami ő volt, csak a gyengéd oldalát, mintha vak lenne rá, hogy már nagyon rég nem az a szeretett gyermek, aki volt. Valamilyen szinten Nicolas tudásának hiánya azzal kapcsolatban, hogy ki is most Ivory, váltotta ki Razvanban azt a rettenetes birtoklási vágyat, amit egy életpár érez, amikor más hímek vannak az asszonya közelében. Ivory egy kishúg rajongásával szerette a férfit, de Razvan bizalmasan ismerte a lányt, az izgalmas, csodálatos, intelligens elméjét, ami pontosan, gyorsan feldolgozott bármilyen problémát. Sok időt töltött az elméjében, átnézte és megtanulta, mit kell tudni vámpírokról, és hogyan kell ellenük harcolni. Rengeteg volt az információ, és úgy, ahogy Nicolas szerette a lányt, soha nem látná meg a valódi értékét. „Úgy lát engem, ahogyan te látod Natalyát. Ő is harcos, mégis védeni szeretnéd, biztonságban akarod tartani.” Vidámság volt Ivory hangjában. A hangja bársonyos volt, végigsimított a bőrén. „A kishúgok talán soha nem nőnek fel, mindig túl fiatalok maradnak az idősebb testvér számára.” Hozzáigazította ugrató hangját a lányéhoz. „Én már felnőttem. Nő vagyok.” – A vidámsága elhalványult, a helyét átvette valami egészen más. – „Amikor elhagyjuk a kényelemnek és a gyógyulásnak ezt a helyét, - és hamarosan csatlakozni fogunk ismét az igazi világ kegyetlenségéhez és nehézségeihez, - hiányolni fogom a közelségünket.” Valódi sajnálat volt a hangjában. A gondolat, hogy visszamenjen magányos létezésébe, miután összefonódott az agyuk, mélyen zavarta Ivoryt.

„Hän ku vigyáz sielamet (Lelkem őrzője) vagy, és egyben hän ku kuulua sívamet (szívem őrzője) is. Össze vagyunk kötve, életpárok vagyunk örökre. Amikor felkészültünk, hogy felemelkedjünk, és harcba szálljunk ellenségünkkel, életpárként emelkedünk fel. Megkérdeztelek, hogy valóban ezt kívánod-e, és a válaszod egyértelmű volt a számomra. Nem válunk el. Együtt nézünk szembe a jövővel, bármit hozzon is.” Ivory halkan felsóhajtott. „Kész vagyok rá. Csak azt akartam mondani…” Elhallgatott, és Razvan érezte, hogy a szavakat keresi, amik kifejezhetnék azt, ami zavarja. A lány túl sokáig hallgatott, majd az elméjéért nyúlt, olyan gyengéden, mint egy szerető simogatása. Ismét befogadta őt egy másik birodalomba, a saját elméjébe, elvitte a fájdalomból, távol mindattól, amivel mindketten tudták, hogy szembe kell majd nézniük, amikor felemelkednek. A keze az övébe csúszott, egymás mellett sétáltak, a teste hozzásúrlódott az övéhez, belesétáltak az éjszakába, elvitte a kertjébe, az egyetlen ismerős helyre, amit szeretett, és amit megoszthatott vele. Virágok zúdultak alá a sziklateraszokról, befedték a fehér köveket. Az illatok összekeveredtek, felülemelkedtek a bokrok és sövények útvesztőjén. Narancs és citromfák alkottak ligeteket a magas örökzöldkerítéssel övezett kertben. A kékeszöld tó partjánál szomorúfüzek álltak, a vízen néhány kacsa úszkált lustán, néha megmártották a fejüket a vízben, és megrázták a tollaikat, hullámfodrokat életre keltve. Ivory körülnézett. „Itt nőttél fel?” Odahúzta az ujjait a mellkasára, a szíve fölé. „Ez anyánk családi háza volt. Egy ideig itt éltünk, miután eltávozott. Aztán apánk eltűnt, és Xavier elvitt minket. De ez volt az a hely, ahol együtt voltunk és boldogok voltunk.” „Gyönyörű.” „Azt hittem, hogy ez a legszebb hely az egész világon, de azt neked sikerült létrehoznod az otthonodban.” Razvan körülnézett, és mélyen a tüdejébe húzta a levendula illatát. „A mi otthonunkban.” – javította ki. – „Az már a mi otthonunk.” A férfi a szíve mélyén azonnal megérezte a reakciót a szavaira. Otthon. Milyen lenne az érzés, hogy van egy otthona, és egy nő, aki megosztja vele az életét? Egyetlen céljuk volt, ezért szenvedtek a pokol tüzében, hogy megszabadítsák a világot a legnagyobb rossztól, Xaviertől. De egy rövid ideig együtt lehetett Ivoryval, sétálhatott vele egy gyönyörű kertben. Ivor oldalról vetett rá egy gyors pillantást, de hosszú szempillái a következő pillanatban már el is rejtették előle a tekintetét. Razvan megállt, hogy hátratolja az arcából a válla fölött haja selyemrengetegét. „Elbújsz előlem.” Elpirult, halvány bőre puha rózsaszín árnyalatot öltött. „Talán. Egy kicsit.” „Fogalmam sem volt róla, hogy szégyellős vagy egy kicsit. Olyan vad harcos vagy, olyan magabiztos, hogy azt hittem, minden dologban az vagy.” Vállat vont. „Nagyon kevés tapasztalattal rendelkezem férfiakkal kapcsolatban, az is nagyon rég volt, és egyáltalán nem volt jó tapasztalat.” Rávigyorgott azzal a lassú, szívmegállító mosolyával, ami felfedte egyenletesen fehér fogait, és hirtelen ő is szégyellősnek tűnt. „A testem óriási mennyiségű tapasztalattal rendelkezik, de a szívem nem, és én sem. Őszintén szólva, úgy értem magam, mint egy fiatal kölyök az első randiján.” Ivory felemelte az állát.

„Nekem ez az első randim.” A férfi folyamatosan őt nézte, sötét pillantása végiglebegett az egész arcszerkezetén. Aztán megállapodott a tekintete az ajkain. „Akkor emlékezetessé kell tennünk.” Razvan elképzelni sem tudta, hogyan felejthetné el ezt a pillanatot, ezt az időt, maguk körül a kertje emlékével, olyan közel a lányhoz, hogy ugyanazt a levegőt lélegezték be. Ivory felemelte a kezét, hogy végigsimítson megfáradt, törődött vonásain, amit még álmaiban, emlékeiben sem tudott megváltoztatni. Már rég elfelejtette, milyen is volt az arca fiatal napjaiban, gondtalan ifjúkorában. Csak azt adhatta neki, ami most volt, és remélte, hogy az elegendő lesz. „Mindig elég leszel nekem.” – suttogta, megérezve kétségeit. – „Régóta nem álmodom már a hercegről fehér lovon.” „Milyen volt?” Ivory elmosolyodott, a szemei megmelegedtek. „Természetesen magas, széles vállú, hosszú, fekete, szálldosó hajú. Hatalmas harcos volt és megmentett engem a toronyból, ahova a testvéreim bebörtönöztek. Azt akarta, hogy vele lovagoljak a horkantgató, felágaskodó csataménjén. Nagyon erős állat volt, füstöt fújt ki az orrlyukain, és türelmetlenül kapálta a földet, hogy rohanhasson előre a csatába. Puhán nevetett a fiatal lány álmain, aki valaha volt. Razvan vágott egy grimaszt. „Magasnak magas vagyok, de a hajam fehérrel csíkozott, és azt sem mondhatom magamról, hogy kiváló harcos lennék. De az biztos, hogy megmentenélek, és velem lovagolnál, bárhová mennénk is, akár csatába is.” A lány ujjhegyei egy különösen széles fehér csíkra siklottak a hajában. Dörzsölgetni kezdte a selymes tincset oda-vissza a mutató és a hüvelykujja között. „Egy harcos nem csak valaki, aki harcol Razvan. Benned egy harcos szíve van, és egy költő lelke. Lenyűgözőnek talállak.” – Lesütötte a szemét. „És vonzónak.” Volt egy pillanat, amikor Razvan tüdeje egyszerűen használhatatlanná szűkült. Vonzó? Vonzónak találja őt? A gonoszság árnyéka nem volt a testében. Semmi sem állt köztük, és Ivory bevallja, hogy vonzónak találja? Ivory leplezetlen őszintesége mindennél jobban megmozgatta. Tenyerét a nyakára simította a tarkója alá, és közelebb húzta magához. Érezni vélte lélegzete melegét az arcán, látta, és nem csak érezte bőre puhaságát. Nagyobb önfegyelme volt, mint bármely más férfinak a Földön, mégsem tudta megakadályozni, hogy lehajtsa a fejét, megszüntetve közöttük azt a néhány centiméternyi távolságot. Az ajkai elsuhantak a lányé fölött. Alig érintve. Tollpihesimítással. Razvan teste reagált, keményen összeszorult minden egyes izma, minden sejtje életre kelt, felfokozottan figyelt a legapróbb érzésekre is. Ivory nem húzódott el tőle. Álltak a kert közepén, körülöttük mindenfelé színek, madarak, lepkék, a vízesésként alácsüngő virágokra méhek szálltak, repkedtek egyikről a másikra, maga volt ez a legtökéletesebb derű helye, az idő megállt a számukra. Tenyereibe fogta a lány arcát, és felemelte a fejét, hogy újra a szájához férhessen. Ivory belesóhajtott a csókjába, a teste valahogy közelebb került. Nem tudta volna megmondani, hogy a lány lépett-e közelebb, vagy ő, vagy talán a föld mozdult meg a lába alatt, e a szája melegből forróba, onnan pedig égetőbe ment át villámgyorsan. Az érzés egy egészen új világot tárt fel, az örömét, az erőteljes érzelmekét. Ahol eddig csak fájdalom és szenvedés volt, ott most meleg, puha, csábító szája elárasztotta mérhetetlen örömmel. Ez nem csak egy fizikai érzés volt, az elméje mélyen egyesült az övével, sajátjával táplálta az örömét, ahogy az emelkedett, úgy emelkedett Ivoryé is.

Nyelve végigsöpört az ajkain, nem bátortalanul, de nem is rámenősen, Kezei a teste agresszív keménységével ellentétben gyengédek voltak. Ivory szája kinyílt, és ő ott volt benne, a hő és tűz puha barlangjában. Lángok nyaldosták a hasát. Ágyéka még szorosabbá vált, férfiassága megduzzadt, megkeményedett, mélyen a hasában a pokol tombolt. Nem sietett, még az eddigieknél is gyengédebbé vált, ízlelgette teste reakcióját arra, ahogy feltárta a lány puha száját, és ízlelgette Ivory reakcióit is, ahogy halkan felnyögött, ami szinte az őrületbe kergette, az apró mozdulat, ahogy odaszorította melleit a mellkasához, csípőjét odaillesztette az övéhez. Kicsi szikrák gyúltak ki benne mindenfelé, a világ egyre távolabb és távolabb pörgött tőle. Kezeit becsúsztatta hátára omló, súlyos hajtincsei közé. Minden újabb érintés, minden új felfedezés hozzáadott valamit testi öröméhez, tovább fokozta azt. „Te vagy a leghihetetlenebb nő, aki valaha megszületett.” Így is gondolta. Hagyta, hogy megláthassa a szíve mélyén, az elméjében szavai igazságát: Soha még csak el sem képzelte, hogy léteznek ilyen érzelmek, nem is beszélve testi reakcióinak intenzitásáról. Igen, a testét használhatta Xavier, de ő soha nem volt jelen, mindig bizonyos távolságról figyelte lealacsonyítását. Soha nem tapasztalt örömöt azokban az egyesülésekben, csak bánatot és sajnálatot, amíg egyáltalán képes volt érezni az érzelmeket. De most, hogy bőséggel voltak érzelmei, ismét képes volt érezni a szomorúságot és a sajnálatot, undort és szégyent az emlékek hatására. Nem várta hát ezt… ezt a csodát, a szerelem kivirágzását itt, a virágokkal teli kertjében. Ha a valós világban lett volna, talán gúnyolódik a lelke költőiességén, de itt, álmában, az emlékei között a szavak tökéletesen illeszkedtek ahhoz, amit érzett. A lány teste remegett, kezei a karjaira simultak. Hirtelen megérezte a habozását, egyszerre érzett késztetést arra, hogy eltolja magától, és hogy közelebb húzza. Neki is teljesen új volt, hogy megossza magát, mint Razvannak, vagy talán még jobban is. A vágyak, amik feléledtek bennük, ökölcsapások erejével árasztották el őket. A legkevésbé sem számított, milyen gyengéd az érintése, a vágy forrón lángolt, majd váratlanul kicsúszott az irányításuk alól, tűzviharrá erősödött. Végül Ivory hátrahőkölt, megrázta a fejét, ujjait rászorította reszkető szájára, sötét szemei szikráztak, forróságot sugároztak. Egyszerre nézett ki összezavarodottnak és megdöbbentnek, mintha nem számított volna arra, hogy testi örömön kívül bármi mást is érezni fog, főleg pedig, hogy akkora hevességgel, mint ahogyan az történt köztük. Mindig meglepte, hogy a harcosként annyira magabiztos Ivory mennyire nem bízik magában nőként. Megfogta az arcát, hüvelykujjával elképesztően puha bőrét cirógatta. Aztán hirtelen mozdulatlanná dermedt. „Ivory, nézd meg a bőröd.” A vastag, kidomborodó sebhelyek, most simák és hófehérek voltak a bőrén. Még mindig ott voltak, darabokra osztották a testét, de a vastagságuk nagyon sokat csökkent. A fehér vonalak keresztben-kasban átszelték a testét, mintha kirakós játékból lenne felépítve, mint eddig is, de már simák és puhák voltak, hegek helyett részei lettek a bőrének. Ivory megérintette az egyiket domború melle fölött. „Ez a Föld, a gyógyító és a kárpáti vér kombinációjától lehet. Bámulatos. Azt hittem, hogy ezek a visszataszító sebhelyek örökké ott lesznek.” „Egyáltalán nem voltak visszataszítóak.” Ivory méhe ökölbe szorult, hüvelye megnedvesedett. A férfi hajának érintése a bőrén egyenesen bűnösnek tűnt. Hogyan tudja ennyire felébreszteni a testét? Annyira befészkelni magát a szívébe, hogy teljesen elgyengült a közelében? Mindig is gondosan odafigyelt arra,

hogy senkinek ne engedje meg, hogy fontossá váljon a számára. Semmi más nem számított, csak hogy elpusztítsa Xaviert. Ez volt a célja. Az egyetlen célja. Érezte, hogy ujjai közéfúródnak a fekete-ezüst tincseknek. Kobaltszínű, szúrós szemeivel, barázdált arcával, ezüstben játszó fekete tincseivel elérte, hogy sokkal idősebbnek és előkelőbbnek tűnjön, mint a Kárpáti férfiak általában. Ökleibe szorította a haját, és rosszkedvűen pásztázott végig az arcán. Razvan annyira derűs volt. Mélyen a bensőjében, ahol haragnak kellett volna lennie az ellene elkövetett atrocitások miatt, kizárólag békét és elfogadást talált. Az ő akarata volt a legerősebb, amivel csatákkal teli évszázadai alatt találkozott, mégsem volt benne egy szemernyi kényszer sem, hogy ráerőltesse azt másokra. Csak állt ott, és úgy nézett rá, mintha ő lenne maga a Hold, vagy egy istennő, páratlanul gyönyörű, tekintete éhes volt, teste szinte harsogta sürgető igényét az övére, mégsem próbálta rávenni semmire, amire önmagától nem volt hajlandó. Egója szinte egyáltalán nem is volt. Nem próbált rá nyomást gyakorolni, egyszerű, csendes erő volt, akár egy kőszikla, elképesztően nyugodt és szexi. Most volt közöttük pár centiméternyi távolság. Hogy ő mozdult-e meg, vagy Razvan, nem tudta volna megmondani, de úgy tűnt, egyszerűen muszáj újra megízlelnie. Sajgott érte, hogy érezhesse melegét, nyelvének söprését a sajátján, a tűz lángjait, mihelyt a szájuk összeért. A szíve egyszerűen elolvadt, a gyomra ideges lett. Tudta, hogy a tűzzel flörtöl, de abban a pillanatban, amikor a haja csábítóan végigsimított a bőrén, a teste kemény volt és forrón szorult az övéhez, a lelke mégis annyira békés maradt, ez a kombináció félresöpörte a félelmeit, hogy a helyére betörjön a vágy őrjöngése. Felemelte a száját az övéhez. Egy káprázatos pillanatig úgy tűnt, a világ körülöttük fellángol, az ellenőrzés kicsúszott a kezeik közül, együtt lobogtak, forrón és vadul, a szájuk egybe olvadt, az elméjük szorosan összeforrt, szívük ugyanazon az ütemen dobogott. Nem is tudta, mennyire magányos volt, amíg a szája rá nem simult az övére, amíg az elméje be nem költözött a fejébe. Nem tudta, hogy a teste ennyire tud élni, míg az ujjai meg nem érintették áhítattal, mintha végtelenül fontos lenne megjegyeznie minden apró négyzetcentiméterét. Azt sem tudta, mennyire retteg attól, hogy ismét elveszít valakit. Elhúzódott tőle, de a kezei kapaszkodtak belé, nem hagyták, hogy túl messzire elhúzódjon tőle. Képtelen volt ránézni, így a mellkasára hajtotta a homlokát. „Fogalmam sem volt róla, hogy mennyire gyáva voltam.” Halkan felnevetett. „Messze vagy te a gyávától hän ku vigyáz sielamet. (lelkem őrzője) Rendkívüli nő vagy.” Ajka végigsimított a haján a feje tetején, mielőtt lehajtotta volna a fejét, és odadörgölte volna hozzá az állát. „Nem tudom elképzelni, hogy a Kárpáti férfiak ennyire óvatosan bánnak az életpárjaik érzéseivel, mint te az enyémekkel.” Megfogta az állát és felemelte a fejét. „Mi nem vagyunk olyanok, mint mások. Soha nem is leszünk. Önmagunk hozzuk a szabályainkat és azok szerint élünk. A mi világunk más, Ivory. Soha ne gondold magad kevesebbnek, csak mert óvatos vagy az érzéseiddel. Te egy harcos vagy, akinek küldetése van, egy olyan jelentős feladat, amit kevesen akarnának valaha is felvállalni. Soha ne add el magad, még rövid időre sem. Nagyon büszke vagyok rád, és a tényre, hogy engem választottál életpárodnak. Páratlan megtiszteltetés.” Ivory tudta, hogy komolyan gondolja. Az elméjében volt, azt gondolta, amit mondott. Elérte, hogy különlegesnek érezze magát. Furcsa érzés volt ez, miután a bátyjai elárulták a Kárpáti népet, és elhatározták, hogy csatlakoznak a vámpírok seregéhez, és szövetségre léptek Xavierrel a hatalomért. Furcsa volt érezni Razvan iránta érzett heves érzelmeit, a büszkeségét,

a nagyrabecsülését, és a feltétlen rajongását. Végtelenül önzetlen férfi volt, egy cseppet sem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások, ő vad büszkeséggel nézett rá. A szíve idegesen csúszott egyet, úgy tűnt, már soha nem fog normálisan dobogni, és tudta, hogy elveszett. „Jobban félek attól, mi köztünk történik, mint egy mestervámpírtól.” A mestervámpírtól, aki egyszer valaha a szeretett fivére volt. Razvan ismét a tarkójára simította a tenyerét és odahúzta magához, felajánlva neki vigasztalását, pedig nem is kérte. Soha nem is kellene kérnie. „Régen eltemettem őket” – suttogta, és ráhajtotta a fejét a mellkasára, hagyta, hogy karjai ereje megtartsa. Itt, ebben az álomkertben, ahol senki sem volt körülöttük, képes volt egy pillanatra gyenge lenni, mert tudta, hogy Razvan pontosan úgy fogadja el, ahogy van. – „Magamban hordom a lelküket, abban a reményben, hogyha majd egy másik életbe megyek, az amit teszek, hatással lesz rájuk, ad nekik egy második lehetőséget. Függetlenül attól, hogy akarják-e vagy sem. Teljesen beletörődtem már az elvesztésükbe, de…” Elcsuklott a hangja. Nem voltak szavai arra az elsöprő bánatra és a fájdalomra, amit az árulás miatt érzett, amikor a bátyja arra használta régi önmaga illúzióját, hogy megpróbálja megölni. Tudta, hogy éppen olyan könnyedén megsemmisítette volna, mint Travist, a gazdát és a családját, vagy Razvant. Őt pedig teljesen felkészületlenül érte a borzalmas fájdalom, amit az okozott, hogy újra láthatta. „Azt hiszem, teljesen normális, hogy így érzel. Én felkészültem a húgom megvetésére, és határozottan érzem, hogy arra is felkészültem, hogy a biológiai lányaim gyűlölni fognak, de ez nem azt jelenti, hogy nem fog fájni.” – Közel tartotta magához, melegével vette körül. – „Neked szerető szíved van Ivory. Jól őrzöd, de azok, akiket beengedsz az életedbe, véglegesen ott is maradnak, függetlenül attól, hogy mi történik utána. Hallom a szeretetet a hangodban, érzem az elmédben minden este, amikor Nicolas eljön, hogy vért adjon nekünk. Húgaként szereted őt, pedig évszázadok óta nem láttad, és sok nyugtalanító dolgot művelt ezalatt az idő alatt.” „De ő egy csodálatos férfi. Annyira szerelmes Larába, a lányodba,”– mutatott rá Ivory – már csak ezért is szerethetném. Még nem hozta őt át teljesen ebbe a világba, bár mindketten szenvednek ettől. Olyan sokat adnak a Kárpáti népnek, amikor megpróbálják megmenteni a gyerekeiket.” „Érzékennyé vált a fényre – értett egyet Razvan. – és nem rejtőzhet el, de még hosszú évekig élhet így probléma nélkül.” „Nicolas aggódik, hogy terhes lesz ebben a fél-állapotban. Olvastad az agyában, hogy mitévők lesznek, ha nem marad választásuk?” „Lara részben Varázsló, tehát szükségük lesz egy Varázslóra, aki a mikrobákra vadászik, amik elárasztják a nők szerveit. A mikrobák megölik a gyerekeket.” Ivory összeráncolta a szemöldökét és elhúzódott tőle. Szétnézett a buja kertben, a cserjék, virágok bőségén. A víz lustán kanyargott egy keskeny kis érben, szikrázó arany és ezüst fényben fürdette a parti köveket. Egy vízesés szalagja zuhant alá az egyik sziklafalról, ami a kert egyik kerítését képezte. A víz kövér cseppekben zúdult alá. Pillangók röpködtek, madarak énekeltek még a holdfényben is. Egy álomvilágban volt. Közel tudták magukhoz tartani egymást, érezte a szerelem első kivirágzásának izgalmát, a heves fizikai vonzást közöttük, de a valós világ ide is bekúszott közéjük. Az a kígyó, aki Xavier volt, a közelükbe lopózott. „Nem érhet el itt bennünket – mondta Razvan. – Már nincs a birtokában az elmém.” „De megteheti Dragonseeker. Ő a gonoszság színe a világon. A gonoszság csak egy gyakran használt ki szó, de ő megtestesíti. Nincs a Földön hozzá hasonló szörny. És te megmentetted tőle Larát.”

„A nagynénjeim mentették meg Larát. Ráadásul nekik is alkalmuk lett volna ugyanakkor megszökni, de Xavier arra használta a testem, hogy Branislava mellkasába döfjön egy tőrt. Már nagyon gyengék voltak, állandóan lecsapolta a vérüket, hogy táplálja kielégíthetetlen szükségét.” „Ahogy te is az voltál.” – Razvan nem válaszolt, csak lépkedett mellette, míg odaértek a labirintus bejáratához. Ott megfogta a kezét, és behúzta a labirintus magas bokrai közé. – „Larát még mindig uralja Xavier. Nem változtathatják át, míg meg nem semmisítjük. – Ivory felsóhajtott. – Meg kell találnunk a módját, hogy megszabadítsuk a világot attól a gonosztól.” „Lara választása, hogy egy fél-világban maradjon Varázslók és Kárpátiak között. Az életpárja védeni fogja, mint én téged. Ez szabadság Ivory, valódi szabadság, és hálás vagyok, amiért az életpárja megérti, hogy erre van a legnagyobb szüksége. Meg kell bíznia benne ahhoz, hogy tudja, hogy amikor azt mondja neki, a biztonságuk, vagy Lara egészsége miatt mindenképp szükségessé válik az átalakítás, hallgasson rá, és engedje, hogy átalakítsa őt, áthozza egészen a Kárpáti világba. Nem fogja hagyni, hogy túl sokat adjon magából, és nem hiszem, hogy bármelyik Kárpáti is elvárná, hogy úgy tegyen” – mutatott rá Razvan. – „Ivory” – állította meg újra, hogy elébe forduljon, és a szájához emelje a kezét. Nagyon finoman dörzsölgetni kezdte az ujjízületeit a hüvelykujjával, amik túl sok küzdelmet láttak már, és még többet fognak látni. – „Megfogadtuk, hogy vadászni fogunk Xavierre. És nem fogunk megállni, míg meg nem semmisítjük őt. De élni fogunk addig is, míg ezen az úton járunk. Minden éjjel felemelkedünk és élünk. Minden percben. Minden pillanatban. Ünnepelni fogjuk az életünket, és élvezni fogjuk ezt az utazást, legyen jó, vagy rossz. Nem lehetünk az övé. És nem lehetnek az övé azok sem, akiket szeretünk.” – Visszahúzta a szájához a kezét, a nyelve felörvénylett az ott látható hegeken. – „Érted, amit mondani szeretnék neked?” Ivory vett egy lélegzetet. Úgy érezte magát, mintha fejjel előre belezuhanna Razvan szemeinek mélyébe, ami nagyon nem harcoshoz méltó dolog volt, de ez pillanatnyilag egy cseppet sem érdekelte. Egy lassú mosoly melegítette meg az aranyszínűre lágyuló tekintetet. Razvan épp átnyújtott neki egy kulcsot a túléléshez. Soha nem fogja megengedni Xaviernek, hogy igazán birtokolja őt. Bármilyen utat járt is be, a férfi elfogadta a következményeket, és megbékélt a döntéseivel, nem számított, hogy azok milyen nehezek voltak. Hátrafésülte sűrű, sávos haját, hagyta, hogy ujjai végigkövessék a megfáradt arc vonásait. A torkát szinte elzárta egy váratlan csomó. „Sóvárogsz a béke után Razvan? Hagynom kellett volna, hogy átsurranj a következő életbe?” Az a gombóc a torkában fulladással fenyegette. A férfi néha olyan törődöttnek, megviseltnek tűnt, a szemei túl öregek voltak, az elméje túl sok emlékkel volt tele, és alig akadt köztük jó. „Nem szerettem volna kihagyni, hogy egy világon lehessek veled. Talán csak ebből a célból töltöttem Xavierral hosszú évszázadokat Ivory. Honnan tudhatjuk, mit jelentenek a tetteink? Rengeteg időm volt kitanulni a szokásait, és ez most jó szolgálatot tehet. Én nem felejtek. Soha. Bármit, amire szükséged van, elraktározok a fejemben. És gyorsan el fogom nyelni a csatatapasztalataidat is, az összeset. Olyan párt fogunk alkotni, amilyet a világ még nem látott.” Ismét előrehajolt, és megcsókolta őt, azzal lélegzetelállító csókjával, ami megfosztotta az erejétől, csak kapaszkodni tudott belé, míg a heves érzelmek megrázták az egész bensőjét. Amikor felemelte a fejét, a szeme tele volt meleg szerelemmel. Élesen látta, nem volt mellette félelem, Razvan nem vette a fáradságot, hogy elrejtse előle nyers, világos érzéseit, és ettől csak még jobban szégyellte saját félelmét. – Igen, olyan pár leszünk, amilyet még nem látott a világ – értett egyet.

12. fejezet Razvan és Ivory együtt emelkedtek fel a föld ölelő karjaiból több hétnyi gyógyulás után. Levegőt lélegezni be nagyon furcsa volt, miután ennyi időn keresztül osztoztak a talaj gyógyító tulajdonságain. A Hold egy tökéletesen kerek, ezüstszín labda volt a tiszta égen, lágyan izzott, fénye szétömlött a hófödte tájon. Ivory, mint mindig, óvatosan letapogatta maguk körül a környéket veszély bármilyen jele után kutatva. Razvan követte a példáját, élvezetet talált egyre növekvő Kárpáti tudásában. Kinyúlt körben mindenfelé, felhasználta minden érzékszervét, hogy információt gyűjtsön. Rájött, hogy másképpen lát és másként érez. Ő maga is más volt. Még mielőtt egy teljes erejénél lévő Kárpáti lett volna, akkor is meglepte az információ áradata, ami rázúdult, de ezt most még élénkebben tapasztalta meg. A Föld beszélt hozzá, elsuttogta neki a titkait, és kinyomozta a legapróbb részleteket is, hogy megoszthassa vele. Valahogyan megváltozott a föld alatt. A Föld megosztott vele valami névtelent, hagyta a fáknak és a növényeknek, hogy beleárasszák végtelen tudásukat. Elfordította a fejét és ránézett életpárjára. A jól ismert harci öltözékét viselte, a két csatsoros mellényét, bőrnadrágja rásimult hosszú lábaira. A haja abban a hosszú, vastag fonatban volt, ami mindig a hivatástudatot, a profizmust jelentette nála. Szerette nézni, ahogy mozog, áramló izmait, lágy íveit. – Mi az? Mosolygott rá valódi, meleg mosollyal. Boldogság volt a szemeiben, ragyogás, elégedettség, és Razvan tudta, hogy ő hozta azt az életébe. – Gyönyörű vagy. – Lehajtotta a fejét frissen meggyógyított karjára, ahol az egyik sima, egyenletes fehér vonal átszelte azt, és kísérletképpen megnyalta. – Fogadni mertem volna, hogyha ebben a pillanatban megkóstolhatlak, só és bűn ízed lesz. Az ásványi anyagok nagy koncentrátumban voltak a bőrükön, képtelen volt kibogozni azt a bonyolult vegyi összetételt, amit a Föld arra használt, hogy meggyógyítsa őket. Újratöltötte őket nyomelemekkel, amik a véráramukban lüktettek, annyi ásványt tömködött a testükbe, amennyit az képes volt befogadni. – Látni akarom a sebeidet. A tekintete az arcára ugrott. – Nem értem. – Tudom, hogy a vámpír téged is megsebesített Ivory, és te ahelyett, hogy magad gyógyítottad volna, velem foglalkoztál. Látnom kell a kárt, amit hátrahagyott maga után. – Karcolások, igazán. Semmiség. – Ha jól emlékszem vissza, egyenesen a szívedbe akart szúrni egy nyílvesszőt. – Ahogy beszélt, egy fájdalomhullám fodrozódott végig az arcán. – Amikor visszahúztad a kezed a mellkasából, csaknem levágta a kezed. – Razvan nyelt egy nagyot, sötét szemöldökei összeráncolódtak. – Amikor visszahúzta a nyilat a testedből, még meg is csavarta azt, hogy minél nagyobb kárt okozzon, és több centiméter mélyre fúrta beléd. Nagyon erős, iszonyú csapást mérhetett az ütésével a mellkasodra. Hallottam reccsenni a szegycsontodat. Így lett volna? Ivory nem emlékezett. Csak arra emlékezett, hogy Razvan a saját állapotának ellenére a segítségére jött, elküldött egy tüzes robbanást Sergey hátába, ami szinte rálökte az öklére a vámpírt, így tudott eljutni megfeketedett szívéig. Amikor Sergey rájuk rogyasztotta a házat, és lándzsák száguldottak feléjük mindenfelől, Razvan arra használta elfogyó erejét, hogy pajzsot emeljen köré, nem törődve azzal, hogy a dárdák oroszlánrésze az ő testébe fúródott be. – Eltörte a csuklódat.

Hogy figyelhetett erre, amikor olyan iszonyúan megcsonkították? Ivory megrázta a fejét, képtelen volt megszólalni, amikor az a borongós tekintet olyan csábítóan járt rajta, mélyen megérintve őt titkos, nőies helyeken is. Úgy nézte és úgy beszélt, mintha mit sem számítana, hogy a saját sérülései meggyógyultak-e, csak az volt a fontos, hogy a vámpír őt is megsebezte. Amikor megérintette az elméjét, semmi mást nem talált, csak ellenállhatatlan szükséget, hogy a saját szemeivel bizonyosodhasson meg róla, hogy meggyógyult. – Földanya és a gyógyító engem is segítettek, ahogyan a többi Kárpáti is, beleértve a herceget is, vért adott nekünk, hogy felgyorsítsa a gyógyulás folyamatát. Jól vagyok. – Ettől függetlenül. Volt valami a hangjában, ami felizgatta, felvillanyozta és egyben taszította őt. Bizonytalan volt, hogyan reagáljon a szükségére, és ez összezavarta. – Mit kellene tennem? A kezét nyújtotta az övéért. – Hadd lássam. Megnyalta kiszáradt száját, az ismeretlen földön kissé bizonytalannak érezte magát, de odanyújtotta a kezét, hogy láthassa azokat a halvány vonalakat, ahol a föld meggyógyította a vágásokat, szakadásokat, összeforrasztotta a törött csontot. Felkészületlenül érte ujjai finom simogatása a bőrén. Egészen mélyen, a bensőjében érezte az érintését, a szíve dermedten állt, míg a szája a hajszálnyi fehér vonalakon járt, mindegyiket végigsimította nyelvével, bársonyos örömet szórva szét a bőrén. – Só és bűn ízed van – mondta éhségtől eldurvult hangon. Elhúzta a karját. – Elégedett vagy? Megcsóválta a fejét, pillantása összekapcsolódott az övével. – Nyisd szét a mellényed. A ki és befelé tartó lélegzet szabályosan összeakadt nyersen, forrón égő tüdejében. A méhe összeszorult és megfeszült, a vágy sűrű hullámait küldte szét az egész testében. Holott a férfi kérésében nem volt szexualitás. A testének nem kellett volna nyirkosnak és forrónak lennie, nem kellett volna lángoknak nyaldosni a bőrét, a vérének nem kellett volna besűrűsödnie, felforrósodnia. Pedig csak arról volt szó, hogy egy harcosnak meg kellett nyugtatnia egy másik harcost. Kezei az ezüst csatokhoz emelkedtek. – Majd én. A hangja rekedt volt és felkavart, ez pedig elgyengítette a lányt. Annyira, hogy engedelmeskedett a csöndes parancsnak, amikor a kezei érte nyúltak, befedték az ő kezeit, hogy megállítsa bizonytalan ujjait, és félretolja azokat. Ujjai hozzáértek a melléhez, az érzéstől lábujjhegyre emelkedve figyelni kezdett az összes sejt a testében. Razvan tekintete megtartotta az övét, míg lassan kicsatolta a mellényt, kiszabadítva belőle a melleit. Csak ekkor csúszott le oda a tekintete. Hallotta hogyan szív be egy mély lélegzetet. Az éles, szexi hangtól még a lábujjai is begörbültek. Megérezte lélegzete melegét a mellein, mellbimbói azonnal két szoros, kemény csomóba ugrottak. Védtelennek és sebezhetőnek érezte magát, de nem tudott ellépni, megbabonázta a férfi arcán az a leplezetlen nyers éhség, a hajthatatlan vágy, a csodálat a tekintetében. Tollpihe finomságú érintése végigsuhant az alig észrevehető fehér vonalakon, majd lejjebb ereszkedett, és hüvelykujja párnája átsuhant mellbimbóját, amitől villám száguldott át a mellein és a hasán, majd még alacsonyabbra ereszkedett, combjai találkozásánál legérzékenyebb pontja felforrósodott és megnedvesedett.

Razvan lehajtotta a fejét hozzá. Meg akarta állítani. Gondolt rá, hogy hátralép egy lépést, rettegett attól, ahogy az érzések átáradtak a testén, a rettenetes sóvárgástól, ami a semmiből tört rá hirtelen, elméje nehezen kiharcolt békéjét fenyegetve. Ő választotta a férfit, de nem gondolt bele, hogy a testi vonzás ilyen iszonyatosan erős lesz közöttük. Alig tudott lélegezni, amikor megérintette, nem volt hatalma teste reakciói fölött. Visszatartotta a lélegzetét, és várt. Sóvárgott. Először a haja érintette meg. A fekete-fehér puha selyemfürtök átsurrantak a bőrén. Minden egyes sejt életre kelt a testében. Ujjai ökölbe szorultak az oldalánál, ahogy küzdött, hogy ne fúrja mélyen a dús fürtök közé őket, és ne ringassa a karjaiban a fejét. Az elméjében volt, tudta, hogy ez a vizsgálat éppen olyan fontos a számára, mint a következő légvétel. És most már neki is az volt. A szája legelső érintésére megugrott, és minden elszántsága ellenére mélyen a hajába ásva találta az ujjait. Razvan nyelve felörvénylett minden egyes vonal fölött, megpöckölte mellbimbóját, érintésének dárdái tűzet vittek a hasába, ahol szétterjedtek a lángok, és még alacsonyabbra ereszkedtek. A kezei még közelebb húzták magához, egy halk nyöszörgés szökött el a torkából. A férfi nyelve végigcsúszott az összes fehér vonalon, gyógyító nyála balzsam volt a fájdalomra, ami még mindig ott volt mélyen benne. Amikor Razvan felemelte a fejét, szemei olyan sötétek voltak, hogy csaknem kékes-feketének látszottak, mint az éjfél, és olyan forróak voltak a vágytól, hogy Ivory úgy érezte, elolvad. A kezei remegtek, az ujjai kelletlenül engedték el a selymes szálakat, hogy a férfi fel tudjon egyenesedni. Csak állt ott, míg becsatolta rajta a mellényt, elzárva melleit a szoros bőr mögé. Ivory vett egy mély lélegzetet, és nagyon büszke volt magára, amiért képes volt állva maradni. – Most már elégedett vagy? Razvan szemei férfias derűvel csillantak fel, és változtatott a testhelyzetén, hogy nagyobb kényelembe helyezhesse a feltűnő dudort a nadrágján. – Nem egészen, de megbizonyosodtam róla, hogy gyógyulsz, és én is tehettem érted valamit most. Pír lopakodott fel a nyakára. Megcsóválta a fejét. – Te őrült vagy, de jó értelemben. Visszanézett a gazdag, feketeföld irányába, kétségbeesetten keresve valamit, ami elterelheti róla a figyelmét. Intett a talaj felé, ahol még látszottak a túl sok ásvány nyomai, mintha óarany vérerek futottak volna a sötétebb földrétegek között a még alvó falka irányába. – Készen állsz rájuk? Gondjukat viselték, Vikirnoff és Nicolas is, sőt, néha még Natalya is, de ki lesznek ránk éhezve. A táplálás annak a része, ami összekapcsolja a falkát. Olyanok ők nekem, mintha a gyerekeim lennének. Razvan érezte, hogy szüksége van valami elterelésre, hogy visszanyerje a lelki nyugalmát. Nehezen kezelte az érzelmeit. Az ő szíve is kalimpált a mellkasában, és azon kapta magát, hogy mosolyog rá. Hogy boldog. Pusztán azért, hogy él. Csak azért, hogy vele lehet ezen a hideg, ropogós éjjelen, hogy láthatja, hogyan ömlik szét a telihold fénye az arca körül a haján, amitől a lány egyszerre volt angyali, és szexi. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nagyon boldogok lesznek, hogy hetek után előjöhetnek a földből – értett egyet. – Ereszd hát ki őket, és hadd legyen újra együtt a család! Azon kapta magát, hogy ő is pont olyan idegesen várja már a találkozást, mint a farkasok. A családjává váltak. Olyan sok időt töltött a lány elméjében, hogy az megfertőzte a falka iránti mély szeretetével. – Ahogyan a gyerekek is, ők is meglehetősen vadak csapatostól. Ivory vele nevetett, és megosztotta vidámságát a farkasokkal is. Aztán kinyújtotta a karjait, és halkan szólította a falkát.

– Ébredjetek fivéreim és nővéreim! Ma éjjel szabadon fogunk futni. Gyertek ide. Csatlakozzatok hozzám. Küldött egy újabb gyors mosolyt Razvannak, akinek ezzel sikerült újra felforrósítania a testét, és felgyorsítania a szívverését. A föld gejzírként tört a magasba, és a hat farkas egymás után ugrott ki a szabadba, megrázták csodás ezüstszín bundájukat, és rohantak Ivoryhoz, majdnem ledöntve őt a lábáról. Lehuppant a földre, kacagott, karjaival ölelgette, akit ért, viszonozva az üdvözlésüket, amiben sokkal nagyobb volt a lelkesedés, mint a jó modor. Raja és a párja, Ayame, Razvanhoz fordultak, és amikor a férfi lerogyott Ivory mellé, annak legnagyobb meglepetésére a hatalmas hím a mellkasára ugrott, és végigdörzsölte rajta egész testét üdvözlésképpen. Rájött, hogy ahogyan ő elfogadta a falkát, mint családját, ők is elfogadták őt Ivory párjának. Boldogság söpört végig rajta. Egy család. Egy újabb ajándék Ivorytól. Belesüllyesztette az ujját a vastag bundába, és szeretettel megráncigálta azt kissé, és figyelmen kívül hagyta a válaszul felvillanó fogakat, érezte a farkas nevető szándékát. A csapat minden tagja megfordult nála is, odamentek hozzá, hogy őt is üdvözöljék, és ezzel megerősítsék a pozícióját a falkában. Úgy találta, hogy különösen kedveli a falka másodparancsnokát, Blaezt. Csendes volt és magabiztos, veszélyben végtelenül éber, odafigyelt Raja utasításaira, és közben olyan hevességgel védte a csordát, ami elárulta Razvannak, hogy saját falkája lenne, ha mások lennének a körülmények. Ő is ugyanazt a vad védelmező érzést érezte Ivory, és a falka felé is, így tökéletes megértéssel simogatta végig a vastag bundát, és vakargatta meg az élénk füleket. A csapat alig várta az etetést, hogy megerősítsék a kötelékeiket, Razvan Ivory döntésére várt, hogyan is akarja táplálni őket. „Megeteted Raját és Ayame-t, aztán pedig én is. Utána Blaez és a társa, Gynger következik. Aztán Farkas jön, és végül a párja, Rikki. Ha eleve így kezdünk neki, gyorsabban el fogják fogadni a vezetésedet.” A falkában betöltött vezető szerep egy újabb nagy ajándék volt Ivorytól. A farkasok évszázadok óta tisztelték, szerették és követték Ivoryt, aki most félreállt annak érdekében, hogy rávegye a falkát, hogy kövessék a példáját. „Erre nincs semmi szükség. Engem nem zavar a jelenlegi rend. Megtervezhetem ugyan a csatáinkat, de vezetni te fogsz bennünket. Én pedig mindennel védeni foglak, amim csak van.” Ellágyult tekintettel nézett rá. – Én akarom. Azt akarom, hogy ugyanúgy elfogadjanak, mint én. A gyomra összeszorult a válaszától, férfiassága megvastagodott. De a szíve volt leginkább veszélyben. Magába szívta őt, gazdag szépségét, ami nem csak a fizikai testében nyilvánult meg, legalább annyira a fénytől a lelkében, ami beragyogta az övét, majd felajánlotta a csuklóját Rajának. Az ezüstszín alfa felnézett Ivoryra, majd engedelmesen odaügetett Razvanhoz, és elfogadta az első etetést, ahogy a lány akarta. Míg a férfi táplálta a nagy hímet, végig Ivoryn tartotta a pillantását. Olyan sokáig nem volt senkije, senki, aki melegséget küldött volna neki, vagy aki elérte volna, hogy elmosolyodjon, aki törődött volna vele, hogy él-e, vagy hal-e, és most ott volt ő, ott ült imádott falkája közepén, mint a vadon egy hercegnője, és hajlandó volt megosztani az életét vele, és ő segíthet neki, hogy megsemmisíthesse Xaviert. Persze mindenképp megtenné, tulajdonképpen bármit megtenne, míg a lány őt is beleszámítja a családjába. – Pontosan olyan fontos vagy a számomra, mint a levegő, amit belélegzem, vagy mint a talaj, amiben pihenek.

Azt akarta, hogy tudja, mindenképp őt választotta volna, mindegy mi lett volna a sorsuk. Hogy megértse, hogy minden áldozat, amit meghozott, miatta nagyon is megérte. Vetett rá egy pillantást sűrű szempillái mögül. – Az életpárom vagy, a lelkem másik fele. Rámosolygott,és nem hagyta, hogy egy apró szúrásként értékelje az emlékeztetőt tőle. A lánynak nem kötelezően kellett ugyanazt éreznie, mint neki. – Nem ezt akartam mondani. Nem kérek tőled semmit cserébe Ivory. Csak épp fontosnak tűnt, hogy tudd, hogyan is érzek. Az alfák végeztek, és most Ivory táplálta őket, míg Razvannál a második számú pár került sorra, majd aztán a harmadik következett. Kezdett kissé elszédülni. Ivory nem viccelt, amikor azt mondta, hogy a falka mohó lesz ébredés után, és szeretné rituálisan megerősíteni a vérkötést. Ivory lehajtotta a fejét, látta, hogy ujjai behajlanak Gynger dús bundájában. A lány megnedvesítette kiszáradt száját, ami mágnesként rántotta oda a pillantását. Megint felidegesítette őt, és minél jobban próbált a lány az ő szeretett, vad harcosa lenni, annál inkább ideges volt. A legkevésbé sem érezte kényelmesnek, hogy érzelmekről beszélgessenek. A farkasok sürgetően odanyomakodtak az oldalához, forogtak, örvénylettek körülötte, úgy tűnt, arra ösztökélik, hogy válaszoljon neki. Végül felemelte az állát, pillantása vonakodva összekapcsolódott az övével, mielőtt a sűrű szempillák ismét lefátyolozták volna őket. – Te tévesztetted el, hogy mire gondolok. Ez volt minden, amit ebben a pillanatban kaphatott tőle, de megelégedett ennyivel. Lassú izzás kezdődött a gyomrában, elkeveredett a szíve mélyén a szerelem lángjaival, a hatékony kombináció úgyszólván lerohanta. Élvezte az érzést, hogy akarja őt. Soha nem gondolta, hogy így fog érezni egy nő iránt. Gyűlölte a bűnöket, amiket a teste elkövetett, és nem gondolta volna, hogy az életpárok közötti vonzás ennyire erőteljes lehet, de minden pillanat, amit vele töltött, csak egyre jobban felerősítette az érzelmeit, és teste hatalmas szükségleteit. Valahol, mélyen belül tudta, hogy egy vadállatot ébresztett fel benne a nő. Csak ő állíthatja meg azt a részét harc nélkül. Csak ő szelídítheti meg azt a vad oldalát. Nézte, ahogyan az ujjai siklottak a farkas puha bundáján, és azt akarta, hogy azok az ujjak az ő bőrét simogassák. Megcsókolta őt megosztott álmukban, megízlelte a száját és a nyelvét, vad áradatként öntötte el érzékeit az illata és az íze, mint ahogyan egy vihar mossa át az erdőt, hogy megtisztítsa. Mámorosan rácsodálkozott arra, hogy él, és vele lehet, és amikor elérte a változás, hagyta, hogy magával ragadja, még a fájdalom is fantasztikus volt, ahogy izmai, csontjai alakulni kezdtek, ahogyan a teste meghajlott és változott, ahogy a bőre felbizsergett az áttörő, kizárólag rá jellemző, fekete-ezüst sávos bundától. Arca pofává nyúlt, hogy hogy a száját betöltő éles agyarak kényelmesen elférjenek. Mancsai szélesek voltak, hogy nyugodtan közlekedhessen a havon és a jégen, ahogy megkerülte a párját és játékosan, rámenősen megbökdöste őt az orrával. A falka is azonnal odatolakodott hozzá, alig várták a futást, a farkuk magasra emelkedett, és suhogva járt, ők is oldalba bökdösték Ivoryt, hogy igyekezzen egy kicsit. – Oké, oké, ti szörnyetegek – adta meg magát nevetve. Razvan a farkasa szemein keresztül látta, hogyan öleli magához a változást, hogyan hajlik a földhöz, a mozgás kecses volt és gyors, az egyik pillanatban még magas, karcsú, és elegáns volt, a következőben pedig négy tappancson állt, nagyszerű, fényes, ezüstszürke farkasbundában. De a szemeit nem lehetett eltéveszteni, puha borostyánszínben izzottak, ahogy ránézett, mosolyogni támadt kedve.

A falka azonnal odament hozzá, megadóan lefeküdtek elé. Végigdörgölte testével az állatokét, elfogadva a hódolatot, majd a csapat, mint az őrült ugrott talpra, játékosan ugráltak, csóválták magasra tartott farkukat, Lelapultak egymással szemben, majd lecsaptak, összekapaszkodva gurultak a hóban, áradt belőlük a nevetés. Razvan egy ideig hallgatta az elméjében Ivory kacagását, aztán felemelte fejét a Holdra, és felüvöltött a puszta diadalmámortól. A lány tovább nevetett, és csatlakozott, hozzáadta a hangját az övéhez, magáénak követelte a területet, és hagyta, hogy a falka egyként csatlakozzon az örömteli énekhez. A vad hangok hullámzottak a fák között, felemelkedtek a csillagokhoz, és a Holdhoz, aztán csend lett, amint Ivory felemelte az orrát és beleszagolt a szél illatába. Futásnak eredt, száguldott a fák között a sarkában a farkasokkal, és Razvan felfedezte a falkában rohanás tiszta élvezetét. A farkas testét futásra tervezték, a vékony kis hártyák az ujjaik között lehetővé tették, hogy könnyen, és gyorsan fussanak a havon. És mert a farkas a lábujjain járt, így sikerült egyenletesen, hatékonyan elosztania a súlyát futáskor. Razvan szerette új alakját, élvezetet talált abban, hogy az izmai megnyúlnak, és összehúzódnak ügetés közben, amivel nagy távolságokat is képes volt megtenni fáradság nélkül, és könnyedén átugrálta az útjába kerülő farönköket. Míg futottak, a falka egész idő alatt szagmintákat hagyott maga után, a lábujjaikon lévő mirigy megjelölte a nyomukat, így figyelmeztetve másokat, hogy maradjanak távol. Ivory eleinte gyors futást vezényelt, hagyta, hogy a csapat kinyújtóztathassa izmait, érezhessék a testüket, és az erdőből feléjük áradó információk sokaságát. Hallották a vizet csöpögni a jég alatt, és a hóval vastagon megrakott tűlevelű ágakat is, amikor egy erősebb szélfuvallat hatására suhogva megszabadultak terhüktől. Nyúl és róka illata érződött erősen, de rengeteg másféle erdei lényé is, amik mind csendben reszkettek, míg a falka áthaladt a területükön. Ivory balra kanyarodott, távolodva a Kárpátiak lakta területtől, a barlangok felé vette az irányt, azok felé a szent helyek felé, amiket a Kárpátiak a rítusaikhoz használtak. Nem szerette volna, ha a farkasai belefutnak egy helyi falkába. Szabály volt közte és a falkatagok között, hogy bárkivel is találkoztak, egy bizonytalan fegyverszünettel indítottak, de mivel hosszú idő után most gyakorolhatták először újra a szabadságukat, nagyon megérdemelték, hogy sértetlenül vonuljanak át bármely területen, amit kiválasztottak. Büszke volt rájuk a gazda és családjának megmenekülésében vállalt szerepükért, nagyon remélte, hogy az a kicsi lány még életben van. Senki sem mondta el neki, hogy mi történt vele, bár megértette, hogy miért. Még mindig az ásványi anyag burkon voltak megütközve, amibe Földanya burkolta őt és Razvant, amiben benne volt minden, amire szüksége volt, hogy megjavíthassa őket. A Föld ugyanezt megtette érte már egyszer évszázadokkal ezelőtt, de akkor a gyógyító támogatása, és a Kárpátiak erőteljes vére nélkül. Már az maga egy küzdelem volt, hogy elegendő vérhez jusson az életben maradáshoz. Majdnem beleőrült azokba az évekbe, amikor semmi másra nem tudott gondolni, csak a túlélésre, és az utána következő évekre, amikre szüksége volt, hogy elfogadja a magányt. Most Razvan ott futott mellette, és a válla néha hozzásúrlódott az övéhez, szíve egy ritmusra dobbant a férfiéval. Minden egyes megtett lépés a hóban, a kanyargás a fák között, az átkelés egy keskeny, befagyott patakon, az átugrálás jégszegélyein így sokkal szórakoztatóbb volt. „Megfeledkeztem a mókáról.” És ott volt. Lélek kapcsolódott lélekhez. Nem volt többé egyedül, és soha nem is lesz. Miután Razvan összekötötte őket, egybeolvasztotta testét és lelkét az övével, a szívét és az elméjét, míg szó szerint eggyé váltak. Megtapasztalta úgy is az életet, ahogyan azt a férfi átélte. Semmit sem tudtak elrejteni a másik elől.

Nem tudta eldönteni, mi okozott nagyobb kárt Razvanban, Xavier fizikai, vagy lelki kínzása. Biztos volt benne, hogy miután a nagynénjei átalakították, Kárpáti hímként az volt a legborzasztóbb, hogy Xavier arra használta, hogy gyerekeket nemzzen a számára, akiket aztán szinte szó szerint felzabálhat. És hogy a húgát szintén elárulta, hiába küldött kétségbeesett figyelmeztetéseket neki Xavier jelenlétéről, a mágus minden üzenetét meghamisította, és majdnem csapdába csalta Natalyát. Átügettek egy hatalmas, nyílt, hófödte területen, és Ivory közelebb húzódott a férfihoz, szerette volna megtapasztalni első élményét farkasként, ott akart lenni, örömteli élményeket akart neki nyújtani, hogy enyhítse borzalmas emlékeit. Erőre nyújtotta a nyakát, és ott futott mellette, érezte, hogy beköltözik az elméjébe, körülveszi azt melegével. „Remekül érzem magam. Soha nem volt ilyen szórakozásom. Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is rájöttem volna, hogyan lehet szórakozni, ha nem mutatod meg. Úgy gondolom, hogy mindenkinek szüksége van egy társra, akivel megoszthatja az ilyen kalandokat, hogy igazán élvezetes legyen.” Szerette a gondolkodásmódját. Végtelenül élvezte a társaságát. Bújócskáztak a fák között, egymásra rázták az ágakról a havat. Aztán Raja kezdeményezet egy furcsa, kicsi-a-rakás játékot, ami Razvan megállapítása szerint abból állt, hogy egymásra ugrottak, majd mindannyian szanaszét legurultak egy töltésen, és Ivory kacagott rajtuk. Razvan talpra állt, visszakapaszkodott, élvezte a farkas erejét, megrázta magát, hogy meglazítsa a havat, ami belekapaszkodott fekete-ezüst bundájának szálaiba. Ivory rávetette magát a domb tetején, megütötte a vállát, amitől mindketten ismét gurulni kezdtek lefelé a lejtőn, bundájába újabb jégkristályok ragadtak. Amikor felálltak, mindketten úgy néztek ki, mint egy-egy hóból faragott farkas szobor. Razvan végigdörgölődött Ivory teste mentén, segített neki lerázni a havat, mielőtt visszafordult és elindult afelé az erdőrész felé, ahol a Kárpátiak laktak egymástól szétszórtan. Csodálatos érzés volt, hogy az egész falka követte. Ivory két-három lépéssel mögötte maradt, mindannyian abban a kilométerfaló, ügetésszerű jármódban haladtak. Szél süvített az arcába, az éjszaka énekelt neki, a kisebb állatok biztonságba menekültek, ahogy vezette a csapatot az erdőn át, közben pedig a farkasok a tudtára adták, pontosan értik, ki uralkodik a falkán ott, abban a pillanatban. Razvannak és Ivorynak is táplálkoznia kellett, mielőtt visszatértek volna az odújukhoz, és már alig várta, hogy kijussanak a Kárpáti területről. Egy dolog volt távolról „látni” a húgát és a lányát, és hogy azt mondták neki, hogy valószínűleg van egy második és egy harmadik lánya is, akikről semmit sem tudott. De szembenézni velük, és látni, hogy elítélik őt, az sokkal több volt, mint nehéz. „Nem sokat számít ez nekünk, Razvan. Én tudom, hogy ki vagy. Tudom, mi van a szívedben és a lelkedben. Ha úgy döntenek, hogy gyanakodva néznek rád…” „Ahogyan kellene…”– emlékeztette rá Ivoryt, hallva a heves védelmezést a hangjában. De az felmelegítette, hogy a lány ismeri a szívét és a lelkét. Bárki másnál jobban ismerte őt, és ha szigorúan becsületes akart lenni, el kellett ismernie, hogy ő volt az egyetlen személy a világon, aki ismerte az életét, az áldozatait, és akinek a véleménye a legjobban számított. „Te egy csoda vagy, Ivory. Jó tudni, hogy van valaki, aki ismeri a valódi életemet.” Nagyon régóta elfogadta már az áruló bélyeget, hogy ő volt a legmegvetettebb, leggyűlöltebb Kárpáti a Föld hátán. De a gondolattól szinte rosszul lett, hogy Ivory azt hiheti, hogy csak azért nemzett gyerekeket, hogy a vérükkel táplálkozva biztosítson magának hosszú életet. „Nem Razvan. Már megosztoztam veled az egész életeden, még a legködösebb emlékeken is. Bármire is vették rá a tested, a szellemed nem volt ott, a lényed, aki te vagy, nem adta az engedélyét ahhoz, ami történt.” El kellett ismernie, hogy igaza van.

„De a döntéseim vezettek idáig, hogy használhatta a testemet. Kezdem azt hinni, hogy a végzet a kezünkbe adja a sorsunkat. Talán azért kellett elviselnem ezeket a dolgokat életemben, hogy méltó társad lehessek az úton. Talán neked is azért kellett olyan sok mindent elviselned az életedben, hogy teljesíthess egy felsőbb parancsot. Amit tettünk és átéltünk, az alakított minket, az csiszolt azzá, akik most vagyunk.” És ami Ivory volt, az volt neki a mindene. Elfordította tőle a fejét, a tekintete bujkált az övé elől, ahogy a herceg otthona felé vezető ösvényen haladtak. Annyi érzelem volt benne, amit nem mert hagyni, hogy a lány meglásson, félt attól, hogy megijesztené vele. Annyira törékeny volt, amikor el kellett fogadnia a tényleges szerelmet. Megízlelte a szót a nyelvén, és úgy találta, hogy az a szívéhez tartozott. Igen, szerelmes volt az életpárjába, és ez az érzelem egyre erősebb lett minden egyes vele töltött perccel. Razvan felemelte a fejét, és egy kereső hívást intézett a herceg felé, egyszersmind bejelentette a falka jelenlétét. Tudta, hogy Raven, a herceg életpárja terhes, és hogy közel áll a szüléshez. Az egész Kárpáti nép izgatottan várta az eseményt, és nem volt kétsége afelől, hogy Xavier is. Ez önmagában gyanússá tehette néhányuk előtt Razvan váratlan megjelenésének időzítését. Az volt hát a legjobb, ha gyorsan leróják a tiszteletüket, és olyan gyorsan és csendben tűnnek el, amennyire ez csak lehetséges. „Gondolod, hogy Xavier forral valamit a herceg gyereke ellen?” Nincs kétségem felőle, főleg ha a gyermek fiú” – válaszolta Razvan, alapos átgondolás után. – Lépéseket kell tennie. Gyűlöli a Dubrinsky családot, mindenki másnál is jobban. Ők képviselik egy halhatatlan faj erejét.” „Meg lehet bennünket ölni,” – mutatott rá Ivory. „Nem egészen vagyunk halhatatlanok.” „Amikor Xavier belenéz a tükörbe, csak bomló húst és csontokat lát, és aztán rád néz, mit gondolsz, mit akar? Már csak mások vére által van életben, de még így is minden nappal távolabb csúszik. A vér nem képes megváltoztatni rothadó agyát. Egész életében harcolt, hogy legyőzhesse azt a családot. Most kell megtennie.” „Akkor pedig nekünk készen kell állnunk. Lehet, hogy ez lesz a mi nagy lehetőségünk Razvan, de készen kell állnunk a csatára.” Nem volt túl nagy lelkesedés Ivory hangjában. „Valószínűleg, ezért volt a mestervámpír is a környéken. Xaviert kereste.” A lány élesen beszívta a lélegzetet, és olyan gyorsan állt meg ott az erdő mélyén, hogy csúszva kellett fékeznie. Razvan is megállt, visszafordult hozzá, majd a valódi alakjára váltott. Ivory követte a példáját, nem tudva, hogy olyan sápadt lett, akár körülöttük a hó. – Mi az? Gyengéd volt a hangja. Gyengéd volt a pillantása. Mégis minden porcikája sugározta azt a mély, múlhatatlan erőt, ami azt jelentette, hogy soha nem fog megállni. Nem próbálta a karjaiba húzni, hogy megvigasztalja, tudta, hogy elhúzódott volna. Egyszerűen csak a vállára tette a kezét, és belenézett a szemébe, ahogy feltette a kérdést. Soha nem rohanta le a válaszért. Egyszerűen csak állt ott és kivárta, hogy megbízzon benne. Ezt pedig ő ellenállhatatlannak találta. – Mint azt tudod, Sergey a testvérem volt. Régen, valaha a bátyám volt, de csatlakozott a legnagyobb ellenségünkhöz. Ahhoz az emberhez, aki széttépetett engem. Azokká a dolgokká váltak maguk is, amiket Xavier arra használt, hogy darabokra aprítsanak engem, és szétszórjanak a farkasoknak. Nevettek Razvan. Néha még ma is hallom őket, közvetlenül ébredés után a földben. Azt mondogatom magamnak, hogy már nem a testvéreim, de a testvéreim voltak, amikor meghozták ezt a döntést. Vámpírok akartak lenni. És nem azért, hogy megbosszuljanak engem, hanem a hatalomért. Mert a testvéreim úgy gondolták, hogy a Kárpáti népnek őket kellene követnie. Hatalmat akartak. – Nem akarta, hogy ez a tudat bántsa

többé. Nem volt már az a fiatal, naiv nő, aki imádta a testvéreit és úgy találta, hogy mindenkinél jobbak. Tudta, hogy Vlad herceg nem azért küldte Xavier iskolájába, hogy neki segítsen, hanem hogy a fia elől eltüntesse. Ránézett Razvanra, de nem látta őt a könnyein keresztül. – Még mindig fáj. Csak most húzta közel magához a maga lassú, gyengéd módján. Köré fonta a karjait, odahúzta az arcát a vállához, és csak csendesen állt, felajánlotta neki a kényelmét. Ivory azt hitte, hogy az együttérzése valahogyan kisebbíteni fogja őt, de csak melegséggel töltötte el, és bármi másnál jobban megerősítette. Nem volt már az a fiatal lány, de nem volt már egyedül sem. Volt neki egy Razvanja, aki úgy illett hozzá, mint egy második bőr. – Jól vagyok – suttogta, és végigcsókolta a nyakát. A vére feldübörgött, csábította őt. A teste nyugtalanul felbolydult, és azonnal megérezte Razvan meleg válaszát. – Csak egy pillanatnyi gyengeség volt az egész. – Nem gyengeség fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem). Csak azt érzed, amit érezni lehet. Van okod a szomorúságra, hiszen elvesztetted egy szerettedet. Van okod a gyászra. Nem időztél el ezeken az érzéseken, pedig meg kell élned őket. Az élet részét képezik. Egy utolsó csókot nyomott a nyakára, bár igazából csak a melegét akarta érezni és beszívni férfias illatát, majd rámosolygott. Aztán csak ált ott, a teste felé dőlt, beletemette az arcát a torkába és tudta, hogy vele az oldalán bármivel szembenézne. – Határozottan elmondhatjuk, hogy ezek a dolgok már mindkettőnk életének a részét képezték – mondta gyorsan és határozottan, hogy ezzel eltakarja az érzelmeit, amik azzal fenyegették, hogy kitörnek belőle, és ellépett a férfitól. Razvan karja köré fonódó ujjai lejjebb csúsztak és a csuklója köré záródtak karperecként. Nem tudott ránézni, nem akkor, amikor a szíve ennyire csordulásig volt. Ostobának és szégyellősnek érezte magát, messzire távolodott a komfortzónájától. Senki nem érintette még meg ekkora gyengédséggel. Senki sem nézett rá ilyen vággyal, ilyen szerelemmel. Csakhogy ő alig sem tudott kezelni ekkora figyelmet a magány évszázadai után. Razvan megérintette az állát, felemelte a fejét, és türelmesen kivárta, míg a hosszú szempillák megemelkednek, és a tekintetük összetalálkozik. Ivory érezte a hőt, ami azonnal végigrohant az erein, akárcsak valami kábítószer. – Te egy nagyon veszélyes férfi vagy Dragonseeker – suttogta. – Ez nem is baj harcos amazon, hiszen te vagy a legveszélyesebb nő, akit csak ismerek. Szelíd vidámság volt a hangjában. És bársonyos forróság. Lehajtotta a fejét az övéhez azzal a lassú, kimért mozdulattal, ami jellemző volt rá. Ugyanúgy, ahogy a bőrét simogatta. Könnyedén cirógatta, ízlelgette, Ivory bőre alatt pedig elindult a lassú égés, és szétterjedt, míg végül ellenőrizhetetlen tűzvésszé vált, amit sem megszüntetni, sem csillapítani nem tudott. Érezte hogyan szorulnak össze az izmai. A mellei sajogtak. A méhe megrándult. Razvan lélegzete meleg és férfias volt. Nem tudta becsukni a szemeit. Csak nézni volt képes, hogyan változik a férfi arca, ahogy egyre közelebb és közelebb hajol. A megviselt arcon a vonások ellágyultak, mintha csodát látna, a szemeiben sóvárgás jelent meg. Látta a lehetetlenül hosszú, sűrű szempilláit, az egyetlen szinte nőies dolgot rajta, hiszen kemény izmai erős, hosszú csontjai férfias megjelenést kölcsönöztek a testének. Lélegzete az övéhez ért. Elcserélték a levegőt. Benne lélegzett. Neki. Ugyanazzal a lassú, kimért mozdulattal vette át az elméjét is. Aztán az ajka végre az övéhez ért, és a hőség lerohanta Ivoryt. Fehér villámok száguldoztak az ereiben, elektromosság sistergett és sercegett a bőrén, míg ő maga elveszetten fuldoklott az eleven tűzszerű csókban. Ivory maga sem tudta hogyan történt, de azon kapta magát, hogy a teste szorosan odasimul Razvanéhoz, a karjai a nyaka köré fonódtak, szája pedig egyenesen összeolvadt az övével.

Borzongás futott végig az egész testén, és a férfié is megremegett válaszként. Ott akart maradni örökre abban a tökéletes pillanatban, amikor a boldogság és a vágy szinte énekelt az ereiben. Megpróbálta kioltani szökőárként emelkedő vágyát, de képtelenség volt megállítani az egyre magasabbra csapó sóvárgást. Razvan ajkai magára hagyták az övét, a szája sarkától indulva csókjai végighaladtak az állán és a torkán, égő nyomot hagytak maguk után egészen a melle domborulatáig. Érezte fogai karistolását a bőrén, és hallotta saját halk, ziháló, kétségbeesett nyöszörgését. A forró, finoman ráspolyos nyelv végigsiklott a bőrén. A torka összeszorult. Egy újabb nyögés szökött el belőle. Ujjai mélyre süllyedtek a fényes hajba, belemarkoltak, az erotikus fájdalmat pedig elsodorta az egyre dagadó öröm, ami szétterjedt az egész testében, gyorsabban, mint egy villámcsapás, hogy végül lüktető pulzálásba csapjon át lábai találkozásánál. Egyik lábát köré csavarta, a karjaiban ringatta a fejét, és próbált nem sírva fakadni az örömtől, ami elöntötte. Razvan kóstolgatta az ízét, mint egy finom bort, nem kapkodva kortyolta, lassan vonta magába élete lényegét, egzotikus aromáját. A keze végigcsúsztak a hátán, és a csípőjére simultak, forrón, éhesen odahúzta magához. Amikor Ivory már azt hitte, hogy megfullad, vagy zokogni és könyörögni kezd neki, hogy fejezze be a kötésüket, csak akkor zárta le agyarai nyomát a bőrén. Razvan lélegzete szaggatott volt, a szemei forrók és kicsit vadak. Egyszerűen széttépte az inget a mellkasán, és a tarkójához emelte a kezét. Öklére tekerte súlyos hajfonatát, és odanyomta a száját csábítóan doboló szíve fölé. A vére áradt és apadt, suttogva hívogatta, egyszerűen képtelen volt ellenállni a szörnyű kísértésnek. Odadörgölte az orrát súlyos mellizmaihoz, szerette érezni teste erejét, és érintéseire adott mélyről jövő válaszait. Szándékosan sokáig simogatta nyelvével a pulzusát, hogy kizökkentse abból a Zenszerű nyugalomból, és benne is felerősödjenek a lángok. Tudnia kellett, egészen biztosnak kellett benne lennie, hogy akarja őt, hogy szüksége van rá, ugyanazzal az intenzitással, mint amit ő érzett. Nem lehetett egyedül abban a kétségbeesett sóvárgásban. Még közelebb nyomta a fejét, néma parancs volt ez felajánlásának elfogadására. Nyelvével végignyalt pulzusán, igazság szerint azért, hogy hallhassa azt a mély férfinyögést, érezhesse pulzusa megugrását, feldübörgő szívét. Hagyta a tűznek, hogy elárassza, hüvelyén keresztül fel egészen a hasáig, és a melléig, míg fogai meghosszabbodtak, beszívta a férfi illatát a tüdejébe. Suttogott valamit halkan, mélyen a torkából, de a szavainál fontosabb volt a hangja. Az ujjai a hajában bűbájoltak, a fejbőrét cirógatták, míg másik keze végigsiklott a fenekén, és olyan erővel szorította magához, hogy félig felemelte a földről. Testének ereje összeillesztette őket, és Ivory nem tudott ellenállni annak a nőies kis izgalomnak, ami átfutott rajta, ahogy megérezte Razvan keménységét saját lágy húsán. Vett egy mély lélegzetet, kiélvezte a pillanatot, a férfi iszonyú vágyát, hatalmas szerelmét, ami szinte átdöfte a szívét. Aztán belesüllyesztette a fogait a testébe, összekapcsolta magukat az életpárok módján. Vére gazdagsága szétömlött a szájában. Minden sejtje felitta őt, magába szívta. Az íze sistergő buborékokként pezsgett a szájában. Razvan ismét felnyögött, ez most még az előzőnél is rekedtebb, szexibb volt, végigrezgett Ivory egész testén, felerősítve saját testének a férfira adott reakcióit. Olyan mélységeibe tört be Razvan, ahová soha senki más nem tudott, függőségbe ejtő íze elsöpörte teljes önuralmát. Szüksége volt rá ott a semmi közepén, a havas földön. „De nem a legelső alkalommal. Azt akarom, hogy amikor először együtt leszünk, óráim legyenek rád, nem pedig néhány perc a falka közepén, ahol mindenfelől veszélyek leselkedhetnek ránk.”

Még azt is szexinek érezte, hogy nemet mondott neki. A bársonyhang lassan, melegen áramlott át rajta, egy pillanatig sem rejtve el előle a férfi iszonyú szükségét. Megengedett magának még egy utolsó ízelítőt, aztán lezárta a nyelvével a szúrások helyét, aztán pedig egyszerűen csak állt ott és hagyta, hogy a férfi ereje megtartsa remegő testét. – Igazad van – mondta sajnálkozva. – Hamarosan haza kell mennünk – súgta bele Razvan egyenesen a fülébe. Szerette a hangját. Még annál is jobban szerette azt a robusztus, rekedtes színezetet benne, ami elmondta neki, hogy a férfi is pontosan olyan felkavart, mint ő. Válaszként szorosabban ölelte a nyakát, és megpróbált egészen beleolvadni a testébe. A falka nyugtalankodni kezdett, körüljárták őket, érdeklődve bökdösték orrukkal a lábaikat. Ivory azon kapta magát, hogy elmosolyodik. – A gyerekek egyre türelmetlenebbé válnak, mint a gyerekek általában. Legnagyobb megdöbbenésére Razvan lecsúsztatta a kezét a hasára, és ott messze széttárta egymástól az ujjait, hogy nagyobb felületet fedjen le. – Gyönyörű leszel, amikor a gyermekünket fogod hordani, ha már elpusztítottuk az ellenségünket. Ivorynak még csak eszébe sem jutott soha, hogy elgondolkodjon egy gyerek lehetőségén. Az egész életét egy dolognak szentelte, annak, hogy megszabadítsa a világot egy szörnyetegtől. A gondolat, hogy életpárja van, és egy napon normális életet élhet, gyerekei lehetnek, megrázta. Nem volt benne egészen biztos, hogy tudna mit kezdeni azzal a helyzettel. Razvan halkan felnevetett, lehajolt, és ajkaival pihe finoman végigsimított a száján. – Ne aggódj kicsi harcosom. Soha nem lesz normális egyikünk se, de alkothatunk magunknak szabályokat, amik tökéletesen illeszkednek hozzánk és az életünkhöz. – Akkor csak hagyjuk, hogy megtörténjen – mondta Ivory.

13. fejezet Mikhail a háza körül körbefutó teraszon várta őket. A ház, bár hatalmas volt, megbújt a fák között, olyan remekül beleolvadva az erdőbe, hogy Ivory egészen biztos volt benne, a legtöbb ember anélkül sétálna el mellette, hogy észrevenné, hacsak a herceg nem enyhít a biztonsági intézkedésein. A lányon harci öltözéke volt, a farkasok tetoválásként simultak a testére. Jobban érezte ma gát, ha a csapat a közvetlen közelében volt. Razvan egy lépéssel mögötte maradt, mintha nem a párja, hanem a testőre lenne. Kétszer is megpróbált lemaradni, hogy rákényszerítse, hogy mellette haladjon, de amit Razvan egyszer eldöntött, abban képtelenség volt megállítani. – Jó estét! – mondta Mikhail. – Sívad olen wäkeva, hän ku piwtä, (Maradjon erős a szívetek vadászok,) – tett hozzá egy hagyományosabb üdvözlési formát is. Ivory is motyogott valamit üdvözlésképpen és hátranézett a válla fölött Razvanra. Nem érzékelt benne idegességet, sem pedig, hogy bajban érezné magát amiatt, hogy meglátogatta a Kárpátiak hercegét, mégis tartotta a távolságot, pontosan kétlépésnyivel maradt mögötte, kissé a bal oldalán maradva. Tekintete nyugtalanul járta be a házat, fölötte az eget, körülöttük a fákat, aprólékosan átvizsgálta az egész területet, mintha csapdát keresne. Az arca higgadt volt, a szája keskeny vonal. Nyugtalanná tette őt a viselkedésével, hiszen itt, a Kárpátiak területének szívében kellett volna a legnagyobb biztonságban lenniük. „Mi az?” – küldött egy ragyogó mosolyt a hercegnek, hogy megpróbálja elfedni, hogy Razvan még nem szólalt meg. „Nem tudom, de nincs egyedül. Körbevettek bennünket.” Hát persze, gondolhatott volna rá, hogy mások is lesznek itt. Gregori soha nem egyezett volna bele egy találkozóba a herceggel és az életpárjával a felügyelete nélkül. Most már ő is több volt, mint nyugtalan. – Te üdvözölsz bennünket, a harcosaid viszont úgy tűnik, hogy cserkésznek körülöttünk – mondta Razvan. A hangja kemény volt, keményebb, mint ahogy Ivory valaha is hallotta volna beszélni. Most már tudta, miért maradt hátra. Támadásra számított, ami nem elölről érkezik, hanem hátulról, vagy valamelyik oldalról. A pillantása azt üzente neki, hogy a barátságos látogatásuk talán nem is lesz olyan barátságos, mint ahogyan azt gondolta. Ivory abban a pillanatban egészen biztos volt benne, hogy a férfi képes lenne megölni bárkit, beleértve ebbe a Kárpátiak hercegét is, ha csak egy lépéssel is közelebb merészkedne hozzá. Tett egy óvatos kis lépést félig hátra, félig távolabb Razvantól, előjött belőle a harcos nő. Íját egyetlen hajszálnyival, de feljebb emelte, csak annyival, hogy az a herceg szíve felé mutasson. – Csak egy köszönetnyilvánítási látogatásra érkeztünk – mondta –, semmi több. Távozunk, ha nem vagyunk szívesen látott vendégek. A herceg ellépett a sima korláttól, ki a nyitott területre, ahol már egészen tiszta célpontot mutatott. Elemelte oldalától a karjait. – Szívesen látottak vagytok. Az életpárom odabent van, ő is találkozni szeretne veletek. Nem kelhet fel, hogy megfelelően üdvözöljön benneteket, de reméli, hogy tudtok rá időt szakítani, hogy meglátogassátok. – Szétnézett a környező területen, és kiküldött egy hívást az otthonát körülvevő harcosoknak. – „Ők a vendégeim, szívesen látottak nálam.” – A legkisebb harag sem volt a szavai élében. – Fogadjátok el a bocsánatkérésem, és gyertek beljebb. Ivory rápillantott Razvanra.

– Ez rajtad áll. Ha nem szívesen látottnak érzed itt magad, én sem vagyok hajlandó maradni. Pedig híreket akart. Hírekre lett volna szüksége. Ha valóban vadászni akarnak Xavierre, minden apró részletre szükségük lett volna, amit a Kárpáti nép nyújtani tudott. Gregori jött ki a tornácra, összefonta karjait a mellkasa előtt. – Ahányszor leveszem rólad a szemem, abban a pillanatban céltáblát csinálsz magadból – mondta Mikhailnak egy apró vigyorral. Aztán felemelte a tekintetét a Dragonseekerre. – Ha a herceg azt kívánja, hogy látogasd meg őt, és szavatolja a biztonságodat, az nagy megtiszteltetés. Ivory tekintete perzselő forrósággal villant fel. – Csak akkor, ha az illető megbízik a hercegben. – És te? – kérdezte a herceg, fogva tartva a tekintetét. – Megbízol bennem? Ivory csendben maradt egy pillanatig, és a férfi arcát tanulmányozta. Semmiben sem hasonlított a testvérére. Inkább kicsit olyan volt, mint az apja. Vett egy mély lélegzetet, amikor megérezte, hogy Razvan belép az elméjébe. Támogatni őt. Hogy megtartsa, amikor a múltja ennyire közel közel került hozzá. Érezte a férfi érintését elméje falán, erős volt, határozott, és teljes mértékben mellette állt. Nem volt ott senki rajta kívül. Razvan bizalma kizárólag csak neki szólt. – Igen. Mikhail félreállt, és egy kis meghajlással az ajtó felé invitálta őket. – Lépjetek az otthonomba, tisztelt vendégeimként. – Tekintete végigsuhant Razvanon. – Mindketten. Razvan, hamarabb, mint Ivory, kiterjesztette érzékeit, hogy megvizsgálja a házban tartózkodókat. Két nő és még egy férfi volt odabenn. Megtorpant az ajtóban és Gregorira pillantott. – Azt hiszed, hogy előkészítenénk egy csapdát a herceg otthonában, ahol az életpárja is jelen van? – sziszegte Gregori, az ezüstpillantás szinte belefúródott Razvanba. Razvan nem hátrált meg a szemrehányástól. – Mondd azt, hogy te nem lennél óvatos ennyi gyanakvó férfi közelében. Mondd, hogy nem védenéd az életpárod. – A hangja lágy volt, de a szemei izzottak. – Érzem a gyanakvásukat, ami szinte súlyként nehezedik mindkettőnkre. Csak a hálánkat szeretnénk kifejezni, és távozunk. Nem kérünk semmit egyikőtöktől sem. Egy vörös-arany hajú nő robbant elő a ház belsejéből, alig tudott megállni az ajtón kívül a sietségtől, figyelmen kívül hagyta életpárja, egy acélszemű harcos zord száját és visszatartó kezét. – Razvan. Kérlek. Razvan pislogott. Belülről omladozni kezdett. És darabokra tört. A szíve. A lelke. A világa egyetlen pillanatra rászűkült arra a nőre. Arra a személyre, akiért feladott mindent. Az életét. A lelkét. A józan eszét. Mindent. – Natalya – suttogta a nevét bizonytalanul. A látása elhomályosult, meztelennek, sebezhetőnek érezte magát előtte állva. Egészen más dolog volt messziről beszélnie vele, egy álomvilágból, biztonságban fekve a földben, távol a vádaskodásoktól húga szívében. De ott állni előtte, az ikertestvére előtt, akit Xavier az ő nevében szisztematikusan becsapott és hamis információkkal traktált, az teljesen más volt. Ivory emelkedett fel az elméjében. A szívében. „Én itt vagyok veled.” Négy szó volt csak, de számára az egységüket jelképezte. A lány így is gondolta. Ivory ott állt mellette, magasan, egyenesen, páratlan harcosként, és büszke volt rá. Az ő bukott angyalára, az életpárjára. Natalya szemei könnyben úsztak.

– Razvan, ne menj el, kérlek! Kinyitotta a száját, hogy beszéljen, de semmi sem jött ki rajta. Nyelt egy nagyot, hogy lenyelje a gombócot a torkából, ami fulladással fenyegette. Egyik keze saját akaratából emelkedett fel, hogy végigsimítson a fényes hajon. Natalya a karjaiba vetette magát és hangosan zokogott. Köréje zárta a karjait, és megdöbbent, hogy ennyi idő után, olyan sok szenvedés nyomán sem tört meg egészen a kettejük közti kötelék. Ivory ott maradt az elméjében, megtartotta őt, könnyítve ezzel iszonyú felelősségének súlyát, ami az elméjébe özönlött. Ő már rég elfogadta a döntéseit, és nem foglalkozott velük, de látni a húgát, aki élt és virult, boldog és egészséges volt, az az érzés elsöprő volt. Eltolta magától kartávolságnyira, hogy alaposan megnézhesse. – Jól nézel ki Natalya. Fiatalnak. Hiszen olyan fiatal. Igaz, hogy az ikertestvére, de ő mégis sokkal idősebbnek érezte magát nála. „Kiérdemelted minden egyes csodálatos ráncodat.” A tenyerébe csúsztatta a sajátját, amikor Razvan kezei leestek Natalya karjairól. Összefonta egymással az ujjaikat. – Ő itt Vikirnoff, az életpárom. Natalya megsimogatta a magas harcos karját, a mozdulat megbabonázó volt, mintha egy talizmánt simított meg, ami egyben tartja őt. És Razvan úgy gondolta, hogy az a férfi valószínűleg azt is teszi. Ivory ugyanígy tartja össze őt. – Szerencséje van veled – jelentette ki. Bármit is gondolt róla magában Vikirnoff, az egészen nyilvánvaló volt, hogy Natalyát vadul védelmezi. És ha a férfi egy tizedét érzi csak annak, amit ő érez Ivory iránt, akkor Natalya jó kezekben van. Odahúzta Ivory kezét a mellkasára. Nem érezte túl jól magát a szerelem ezen világos kinyilvánításától, de nem húzódott el. Ott maradt mellette, melege körülölelte, megkeményítette, míg odanyomta tenyerét túl gyorsan dobogó szíve fölé. – Ő pedig itt Ivory, sívam és sielam. (a szívem és a lelkem) – Odaemelte ujjhegyeit a szájához. – Ivory, a húgom, Natalya és az életpárja, Vikirnoff. Fantasztikusnak érezte, hogy képes volt ott állni Natalya előtt, szabadon, félelem nélkül, hogy csalétek egy olyan csapdában, amit Xavier állított a húgának. De még ennél is hevesebben büszke volt a nőre, aki ott állt az oldalán. Úgy érezte, vele mindene megvan. Valahogyan a tiszta öröm pillanataivá változtatta sivár életét, mint amilyen ez is volt. – Nagyszerű végre találkozni veled – mondta Ivory –, a bátyád gyakran beszél rólad. És fogadd kérlek a köszönetemet, amiért gondját viseltétek a farkascsordánknak, amikor szükségünk volt a segítségre. Ivory követte Natalyát és Vikirnoffot a házba. Hatalom hullámzott fel körülötte abban a pillanatban, ahogy átlépte a küszöböt. Rápillantott Razvanra, hogy ő is érezte-e az energia felemelkedését. A férfi csak némán bólintott fel, nyilvánvalóan nagyon zavarta, hogy mögöttük Gregori zárta a sort. „Raja figyeli a hátunkat,” – biztosította. – Elképesztő teljesítmény volt a farkasoktól, hogy olyan ellenséges terepen, egy vámpírral szorosan a nyomukban képesek voltak kimenteni a négy embert – jegyezte meg Mikhail. Ivory vetett rá egy óvatos pillantást. – Nagyon különlegesek. Ők a családom. Köszönöm, hogy segítettétek őket. A kicsi lány életben maradt? Nem volt időnk felkészíteni az útra. Azonnal el kellett küldeni őket.

– Láttam a rombolást a tanyán – Mikhail egyenesen egy nőhöz ment, aki egy puha, bélelt karosszékben üldögélt, míg lábait a heverőn pihentette. – Az életpárom, Raven – mondta, és mély szerelem volt a hangjában. – Raven, ők itt Ivory és Razvan. – Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta Raven. – Sajnálom, de én nem tudok felkelni, úgyhogy foglaljatok helyet. – Küldött egy felvillanó szigorú pillantást életpárjára, majd Gregorira is. – Úgy tűnik, nekem ketten is diktálnak, Mikhail is és a gyógyító is. – És én végtelenül élvezem is az alkalmat – mondta dacosan Mikhail. Ivory és Razvan elhelyezkedtek két magas támlájú székben, amiket a közelben helyeztek el. Maga Mikhail Raven székének Razvan felé eső karfájára ereszkedett le, szemei folyamatosan, nyugtalanul jártak, számtalanszor átsöpörtek az ablakon túl lévő erdőrészen. – Azt hiszem, elég őröd van odakinn – mondta Ivory –, hetet számoltam. Vagy elszámoltam néhányat? – Őrök? – visszhangozta Raven, és felváltva nézet hol az életpárjára, hol a gyógyítóra. – Milyen őrök? Natalya volt az, aki válaszolt neki. – A bátyámat sokáig az ellenségünknek tartották sokan, köztük én is árulónak hittem, és a többieknek most nagyon nehéz elfogadniuk, hogy mégsem az. – Terhes vagy a herceg fiával – mutatott rá gyengéden Gregori. – Sokan úgy gondolják, hogy nem véletlen egybeesés, hogy most jelent meg itt, ilyen közel a szülés időpontjához. – Na, de Mikhail soha senkit nem hívna meg az otthonunkba, akiben nem bízik – mondta Raven. – Ez teljesen nevetséges. – Velem szemben is bizalmatlanok – mutatott rá Ivory, egyáltalán nem akarván megkönnyíteni a herceg dolgát. – Mert én viszont egy Malinov vagyok. – Századok óta halottnak hittünk – mondta Gregori. – Igen, néhányan gyanúsnak találnak, de én jártam az elmédben, és a Razvanéban is. Tudom min mentetek keresztül, hogy megmentsétek a gazdát és a családját. – Beszélj a gyerekekről – kérte kitartóan Ivory. – Élnek és jól vannak – biztosította Gregori. – Sara és Falcon fogadta be a családot, amíg gyógyítottuk őket. Most a fogadóban laknak, és segíteni fogunk nekik mindent újrakezdeni. Gyakorlatilag mindenük megsemmisült, amijük csak volt. De a vámpír szerencsére nem ölte meg az összes állatukat, ahogy az gyakran megtörténik. Azelőtt kellett érkeznetek, mielőtt túl sok kárt tehetett volna a tanyán. – Kitöröltétek az emlékeiket? – kérdezte Ivory. Mikhail összeráncolta a szemöldökét és felé hajolt. – A szülőkkel elég könnyű dolgunk volt, de a gyerekeknek még mindig rémálmaik vannak. Gregori dolgozik rajta, hogy segítsen nekik. Vannak néhányan, akik ellenállóbbak másoknál. Szeretném, ha a farkasaidról mesélnél nekem. Ivory egészen megdermedt. Razvan, mint mindig, az elméjében volt, és ő is úgy érezte, hogy ez nem pusztán egy kérdés. – Ígéretet tettem annak a farkas falkának, amelyik megmentett annak idején, és ezt az ígéretemet azóta is betartom. A nyár, amikor a kölykök születtek vidám és bőséges volt, amit egy enyhe tél követett. Kétalomnyi kölyök született, ami jó években néha megtörténik. Vadászattal segítettem, hogy a falka jól táplált legyen, így a hierarchiában második helyen lévő farkasok is párosodtak. A vámpírok vadásztak a falkámra, és megsemmisítették őket, remélve, hogy beléjük futok. – A keze megremegett az ölében, de Razvan keze azonnal lefedte azt, hüvelykujja enyhítőleg cirógatni kezdte a kézfejét oda-vissza. Ivory nem nézett rá, de kitárta előtte az elméjét és hagyta, hogy vigasztalja ott, ahol kettőjükön kívül senki sem láthatta. Egyik legrosszabb emléke volt az, amikor holtan, vagy haldokolva találta az egész farkascsordáját. – A kölykök mind az eredeti falkám leszármazottai voltak. Halálosan megsebezték őket, én pedig nem voltam még egészen… – kereste a megfelelő szót –

magamnál. Akkoriban. Még mindig alig bírtam el a Hold fényét is, időm nagy részét a föld alatt töltöttem. Szükségem volt a falkára a saját túlélésem érdekében. Képtelen voltam hagyni, hogy elmenjenek, bemásztam hát a barlangjukba, újra és újra adtam nekik a véremből. Néha nem volt más választásom, mint hogy én is elvegyek az ő vérükből. Nem sok idő múltán – talán egy hét, nem emlékszem pontosan –, az egyik átváltozott. – Visszaemlékezett rá, hogyan szűkölt a csöpp állat a fájdalomtól és a sokkra, amikor rájött, hogy mit tett. – Gondos voltam, hogy alaposan megtanulják, csak velem vadászhatnak. Én táplálom őket, én gondoskodom róluk. Nem szaporodnak. – Felemelte a fejét és felnézett a herceg szemébe. – Ők a családom. Évszázadok óta vadászunk együtt a vámpírokra, számtalan alkalommal mentették meg az életem. Komor pillantása pontosan tolmácsolta azt, amire gondolt, halálig harcolna a falkájáért. – Magad is beláthatod, hogy problémát okozhatnak, ha önállóan kezdenek élelmet keresni az emberek között – mondta Gregori. Vetett rá egy hűvös pillantást. – Nem többet, mint bármelyikünk. Nem lenne más választásunk, mint vadászni arra a farkasra és megsemmisíteni. Mikhail védekezően feltartotta a kezét. – Csak tudnunk kellett Ivory. A falka szokatlan jelenség, de úgy tűik, teljesen kézben tartod mindannyiukat. Razvan megmozdult. – Kezd késő lenni, és még nem táplálkoztunk. A falka már jól lakott, de nekünk még vadásznunk kell, mielőtt hazamegyünk. Ízlelgette a szót, haza. Hagyta, hogy végiggördüljön a nyelvén. A ház korlátai szinte fojtogatták. Vissza sem tudott emlékezni, mikor volt utoljára valaki otthonában, arra pedig végképp nem, hogy mikor voltak ennyien a közelében. Ivory jól titkolta ugyan, de ő is hozzá hasonlóan kényelmetlenül érezte magát. Egyiküknek sem voltak túl jók a társalgási készségeik annyira sok év egyedüllét után. – Mindkettőtöket táplálhatunk – mondta Mikhail –, igazából egy határozott célért hívtalak benneteket ide. Ivory hátradőlt a székben, de Razvan látta, hogy az ujjai határozottabban markolják az íjpuskáját, és érezte, hogy a farkasok is éberen figyelnek. – Hát persze. Mikhail halványan elmosolyodott. – A gyerekeink meghalnak, még mielőtt megszületnek, Ivory. Nincs vesztegetnivaló időm tiszteletkörökre. A legnagyobb elméink próbálnak megoldásokat találni a problémánkra, és nemrég áttöréshez érkeztünk. Felfedeztük, hogy a vetélések forrása Xavier. Átalakított extremofilokat, mikrobákat, hogy azok megtámadják a meg sem született gyermekeinket. A mikrobák a földben vannak. El kellene költöznünk, de végülis bárhol megfertőzhetné a talajt, ahová csak mennénk. Meg kell állítanunk. – Ez a célunk – mondta Ivory. – Gregori tájékoztatott róla, hogy szerinte mindkettőtök határozott célja elpusztítani Xaviert. Úgy véli, ha valakinek van erre esélye, az ti ketten vagytok. Én pedig hiszek Gregoriban, és hiszek a saját megérzéseimben. Szeretnénk segíteni benneteket bármiben, amiben csak szükséges. – Nem! – szólt közbe Natalya. – Razvan, ne! – Lerázta magáról Vikirnoff ujjait és csípőre tett kézzel felállt. – Még épphogy csak visszakaptalak! Nem mehetsz újra annak az embernek a közelébe. Semmilyen indokkal sem. Hiszen tudod, hogy vadászik rád. Ismered őt. Razvan felsóhajtott. Soha, már kora gyerekkorukban sem szerette, ha Natalya ideges volt, és ez úgy tűnik semmit sem változott azzal, hogy most már felnőttek voltak.

– Bárkinél jobban ismerem őt Natalya – mondta gyengéden. – Ivory pedig alaposan tanulmányozta őt, és egykor az iskolájában tanult. Nagyon jó abban, hogy megfordítsa a varázslatait. Mikhailnak igaza van abban, hogy nekünk kettőnknek több esélye van Xavier ellen, mint bárki másnak, akit csak ismerünk. – De ez nem igazságos! Eleget szenvedtél már. Natalya arra gondolt, hogy hosszú éveken át ő maga is lemondott róla, pedig egyáltalán nem volt igaza. Vissza akarta őt kapni. Vikirnoff a kezét nyújtotta neki, és ő néhány pillanatnyi habozás után elfogadta, és hozzásimult, nyilvánvalóan azon igyekezett, nehogy sírva fakadjon. – Ivory és Razvan hatalmas áldozata talán megmentheti a népünket – mondta Mikhail. – Mindketten tanulmányozták az ellenségünket azokban az években is, míg mi mind azt hittük, hogy halott. – Az egyetlen reményünk most Lara, ő tartja életben a gyermekeinket, és ő sem folytathatja ezt végtelen ideig. Van négy nőnk, Syndil, te Natalya, Lara és Skyler, aki képesek vagytok megtisztítani a földet. A fajunk most nagyon törékeny. Ha sikerül is eltávolítani Xavier veszélyét, még mindig küzdenünk kell majd, hogy esélyünk legyen a túlélésre. Szükségünk van Razvanra és Ivoryra. Szükségünk van minden harcosra, aki bármilyen módon küzdeni tud ellene. – Nem értettem, amit az extremofilokkal kapcsolatban mondtál – ráncolta össze a szemöldökét Ivory. – Amikor a földben voltunk, elkaptam a fejedben ezeknek a dolgoknak a képét, de nem értettem pontosan, mire is használja ezeket a dolgokat. Xavier élősködőket is kitenyésztett, hogy erősítse a vámpírok kommunikációját, és azonosítani tudják a szövetségeseiket. Ezek a mikrobák mit csinálnak? – A talajban állnak lesben, és belépnek a hímek testébe, amikor azok pihennek – felelte Gregori. – Szex közben átadják a mutáns mikrobát a nőknek, aki aztán átadja a születendő gyermeknek. Ez egy ördögi kör, amit úgy tűnik, nem tudunk megállítani. – Egészen biztos vagy benne, hogy Xavier a forrás? – kérdezte Ivory. Razvan volt az, aki felelt neki. – Szemtanúja voltam minden egyes kísérletének. Akkor is jelen voltam, amikor a gonosz varázslatokkal kicsavarta a természetet, ráerőszakolta saját aljas szándékait. Voltak vérrel és folyékony mérgekkel teli medencéi. Ivory felkapta a fejét, mintha friss nyomot szimatolna. – Ténylegesen hallottad a varázslatát? Hagyta, hogy ott legyél? Ott voltál vele? Megpróbálta visszafojtani a diadalt, ami megpróbált áttörni rajta. – Mondtam neked, hogy én nem vagyok jó varázslatokban. Azért akarta Natalyát. Ő jó. Natalya kinyitotta a száját, hogy félbeszakítsa és mondjon valamit, de Mikhail elhallgattatta. – Hagyd, hogy ők beszéljenek. Látta, sőt érezte is, mennyire izgatott lett Ivory néhány pillanat lefogása alatt. – Viszont a memóriád rendkívüli – mutatott rá Ivory. – Láttad, és te nem felejted el a legapróbb részleteket sem. Megerősítésért Gregori tekintetét kereste, akiről tudta, hogy szintén sok időt töltött Razvan elméjében. – Beszéltünk már erről Razvan. Ha vissza tudsz emlékezni teljes egészében a varázslatra, a pontos szavakra, én biztos vagyok benne, hogy felfejtem azokat. A varázslatai alapjainak elkészítéséhez mindig segédeket használt, akiktől megszabadult, miután túl jók lettek abban, amit csináltak, mert félt tőlük. Razvan keze végigsimított az övén, megsimogatta csuklója fölött azt a vékony vonalat, ami nemrég még mély seb volt. „Azt mondtam, hogy vissza tudok emlékezni, és igen, mindezekre is emlékeszem, de visszaemlékezni nem lesz könnyű.” – Nem akarta átélni újra azokat a napokat, a kínzásokat, a tehetetlen áldozatok sikolyait, a nők emlékét, akiken nem tudott segíteni, és mindebben a saját szerepét, ha jelen volt a valódi énje, ha nem. – „De ha ez a kívánságod, természetesen megteszem.”

Ivory megérintette az elméjét, és azt találta benne, amit mindig, derűs békét, és a teljes elfogadás nyugalmát. Ha megkérné őt, hogy menjen vissza az emlékei közé, tudta, hogy habozás nélkül megtenné, a szerelme iránta ott csillogott a szívében. Büszkesége a férfira óriásira nőtt. Nem számított mit látnak mások, amikor a viseltes arcra néznek, egy hőst látott. – Ha nálad lenne a varázslat, át tudnád venni ezek fölött az extremofilok fölött az uralmat? – kérdezte Mikhail Ivoryt. – Lehet, hogy képes lennék rá, ha elegendő időt kapnék. Tanulmányoznom kellene a varázslatot. Xavier szereti az összetett varázslatokat. És ahhoz, hogy teljesen átalakítson egy fajt, hogy az kiirtson egy másikat, nagyon összetett varázslatra volt szüksége. – Megvonta a vállát. – Fogalmam sincs mennyi ideig tartana, de eddig minden varázslatát képes voltam megfordítani, amihez csak hozzáfértem. – Felemelte az állát. – Nagyon jó diák voltam. Razvan hüvelykujja finoman belenyomódott a bőrébe csuklója belső oldalán, egy gyengéd cirógatással végigsimított ott a pulzusán. – Ha el kell mennünk a hegyekből, úgy fogunk tenni – mondta Mikhail –, de kételkedem benne, hogy ez megoldaná a problémát. Végül csak el fog terjedni az egész hazánkban, és más országokban is. Sokkal jobb megoldás lenne, ha felszámolhatnánk őket. Ivory bólintott. – Xavier mindenképpen lépéseket fog tenni ellened a közeljövőben. – Ránézett Ravenre. – Már van egy lányod, és most egy fiúval vagy viselős, nem engedheti meg magának, hogy hagyja, hogy a gyereked életben maradjon. El fog jönni érte. Mikhail megnyugtatóan ölelte át Raven vállát. – Felkészültünk rá. – Ezért veszik körül a harcosaid a házat? – kérdezte Razvan. Mikhail bólintott. – Mindannyian nyugtalanok vagyunk. A támadások egyre gyakoriabbakká válnak, megpróbálnak egyet-egyet közülünk elválasztani a többiektől, eljönnek a gyerekeink után nappal, a bábjaikat felhasználva. Megpróbálnak legyengíteni minket. Ezért ért bennünket sokként a megjelenésetek is. És persze mint az előbb mondtuk, az időzítéseteket is meglehetősen gyanúsnak vélték sokan. – De te nem? – kapcsolódott össze Ivory tekintete újra a hercegével. Határozottan. Kihívóan. Mikhail egy kis mosollyal felelt neki. – A népem sorsának a súlya elég rég a vállamon van már, Ivory. Bennem nincsenek meg apám tehetségei, de az ösztöneim jók. Meg kell bíznom bennük. Kevés biztos dolog van ezen a világon. És én úgy döntöttem, hogy kettőtökkel kapcsolatban hallgatok az ösztöneimre és Gregori véleményére. Ez a kombináció ritkán okozott eddig csalódást. Gregori nem túl elegánsan felhorkant. – Soha, ha veled kapcsolatos. Soha nem hibázok, ha a biztonságodról van szó. – Azt hiszem azért Razvannak mégis sikerült egy kést szorítani a torkomhoz úgy, hogy alig hat méterre álltál – mutatott rá Mikhail, és meg sem próbálta elrejteni, milyen jól szórakozik. Ivory rájött, hogy a két férfi közti kapcsolat egy jól felépített barátság és bajtársiasság. – Sokat fizettem neki azért, hogy megtegye – mondta Gregori –, azt akartam, hogy észrevedd, hogy te, mint a fejedelmünk, nem üldözheted a vámpírokat szerte az országban, csak mert úgy tartja a kedved, és Razvan beleegyezett, hogy segít megtanítani neked ezt a leckét. Raven kacagott. – Ti ketten lehetetlen alakok vagytok. De a vendégeink éhségét már én is érzem. Talán inkább ez ügyben kellene tennetek valamit, hogy tovább tarthasson a látogatásuk. – Képesek vagyunk vadászni – mondta Ivory, és erősen próbált nem merevnek hangzani. Egy dolog az, hogy elfogadja a vért, amikor tehetetlen, és egészen más, amikor csak illendőségből kellene. Ő egy harcos, nem pedig egy gyerek.

– De nincs rá szükség – mondta Mikhail –, felajánlom a vérem szabad akaratomból. A herceg rámosolyogott. Könnyedén. Barátságosan. A gyomra görcsbe rándult. Neki nem voltak barátai. Azt sem tudta, hogyan lehet szerezni. Mit akar tőle Mikhail? Mire számítson? Hirtelen túl kicsinek érezte a szobát. Alig kapott levegőt odabenn. „A legkevésbé sem számít, hogy mit akarnak tőlünk,” – nyugtatta meg Razvan. – „Nekünk nincs szükségünk semmire tőlük, nekik van szükségük ránk. Bárhogy döntünk is, hogy mit teszünk, az csak a kettőnk döntése. Nem köt bennünket hűségeskü ehhez a férfihoz. Mi kijelöltünk magunknak egy célt, és azon az úton fogunk haladni. De nem árt odafigyelni arra, mit mond. A vére tiszta, és nagyobb hatalmat hordoz, mint bárki másé. Ha te nem szeretnél táplálkozni belőle, majd táplálkozom én, és később táplállak téged.” Hallotta a hangjából a hűvös határozottságot, és a gyomra lecsillapodott. Úgy maradt életben, hogy a tudatában volt mindig mindennek a környezetében, elkerült másokat, és gondosan ügyelt rá, hogy mindig a legjobb pozícióban legyen, ha harcra kerülne sor. Razvan ugyanezt tette. Ivory az ülőhelyet is gondosan választotta ki, ahol helyet foglaltak, senki sem csusszanhatott észrevétlenül a hátuk mögé, és nem közelíthette meg őket oldalról sem senki. Raven és a herceg eléggé sebezhetőnek tűntek előttük. Tudta, hogy a herceg szándékosan helyezte magát hozzáférhető, sebezhető pozícióba, hogy elvegye az élét bizalmatlanságuknak, és bár értékelte ezt, mégis távozni akart. Nehéz volt fenntartania a lélekjelenlétét, túl sok szív vert körülötte, a vér a vénákban szinte üvöltött, az érzelmek túl nyerseknek tűntek körülötte. Túl sokáig volt egyedül, és ebben a szobában túlságosan sokan zsúfolódtak össze, még ha nagyon tágas volt is. Kikényszerített egy mosolyt magából Mikhailra, és bólintott egyet, akár egy hercegnő. – Köszönjük nagylelkű felajánlásod. Razvan éppen olyan kényelmetlennek érezte a táplálási folyamatot, mint ő maga. Nem szeretett csuklóból vért venni, meg is érezte azonnal az idegenkedését, amikor a herceg tökéletes természetességgel feléjük nyújtotta a karját. Ő habozás nélkül elfogadta a vért, hátha ezzel elvonhatja a figyelmet Razvanról. – Felajánlom neked a vérem Razvan – mondta csendesen Natalya. – Semmi kifogásom nem lenne az ellen, ha felfrissülne közöttünk a vérkötelék. – Razvan mozdulatlanná dermedt. Ivory érezte azonnali elutasítását és teljes elzárkózását. A bőre egészen elsápadt, a ráncok elmélyültek az arcán. – Én nem vagyok ugyan a herceg, de húgodként szabad akaratomból adom neked. Minden egyes izom megfeszült Razvan testében, bár derűsebbnek és nyugodtabbnak látszott, mint valaha. Egyszerűen csak felállt és távolabb siklott Natalyától, hogy növelje a köztük lévő távolságot, bár egy kis mosoly meglágyította a szájsarkait, a szemei szomorúak maradtak. Fejet hajtott a lány felé tisztelete jeléül. – Végtelenül megtisztelsz húgocskám, de nem fogadhatom el ezt az ajándékot. A gyomra tajtékzott, epe emelkedett fel benne. Ivory végighúzta a nyelvét Mikhail csuklóján, hogy bezárja a sebet és felegyenesedett. Razvan nyugodtnak tűnt, még is érezte benne az egyre fokozódó feszültséget. Gregori összeráncolta a szemöldökét. Az elmúlt hetekben rengetegszer adott Razvannak vért, és bejárta az elméjét, az emlékeit. Megérezte, hogy az alapjaiban derűs férfi végtelenül szomorú. Felemelkedett, és odasétált elé, hogy eltakarja mindenki más elől. – Natalya, neki most leginkább egy gyógyító vérére van szüksége. Sokat javult, de még nincs egészen jól. A csontjainak erősebben kell kötődniük, mint valaha.

Razvan nem mondott semmit. Nem bízott magában eléggé ahhoz, hogy megszólaljon. Egyszerűen csak elfogadta a gyógyító felajánlását, és nagyon hálás volt, amiért mások nem váltak szemtanújává remegő kezeinek. „Itt vagyok veled. Te nem vagy egy szörny, hogy nekiess valaki húsának, hogy a véréhez juss.” Ivory halkan és egyenletesen tartotta a hangját, elérte, hogy a jelenléte körülölelje a férfit. Razvan nem válaszolt neki, de hagyta, hogy akadálytalanul becsusszanjon az elméjébe, és meglássa ott a káoszban örvénylő képeket. Egy pillanatra elragadta a rettegés, amikor megosztoztak a képeken Gregorival együtt, és meglátták annak a gyermeknek csuklóját, amit felszaggattak az éles fogak. – Xaviernek sok mindenért felelnie kell – mondta csendesen Gregori. Razvan ismét nem mondott semmit, de a megértés megkezdte hosszú útját a gyomra felé, hogy kibogozza ott a szorosra húzódott görcsöket. Bezárta a sebeket a gyógyító csuklóján, és egy kis meghajlással fejezte ki köszönetét. Gregori egészen figyelmen kívül hagyta a formalitásokat és hátba veregette. – Ez nem egészen olyan, mintha egyáltalán nem ismernénk egymást. – Mikhail – Raven hangja elgondolkodó volt – Észrevetted a hasonlóságot Syndil és Ivory között? Mintha nővérek lennének. – Nekem nincs nővérem – biztosította Ivory –, öt bátyám volt. – De ugyanúgy nézel ki – értett egyet Mikhail –, és megvan ugyanaz a különös vonzódásod a földhöz is, mint Syndilnek. Rendkívüli nő. Találkozhatnál majd vele. Nem akart feloldódni a Kárpáti közösségben. Alig volt működőképes itt, bizonytalan volt, mintha valahogyan minden tekintetben meghibásodott volna. „Ugyanezt érzem én is” – Razvan hangja gyengéd volt az elméjében. „Mi a baj velünk, amikor mindannyian olyan barátságosak és kedvesek?” „Csak túl sokáig voltunk másoktól távol – nyugtatta meg. – „Szabad térre van szükségünk és az odúnk nyugalmára.” Ivory máris kétségbeesetten szerette volna befejezni a látogatást, és hazamenni, de Mikhail elméjében nyilvánvalóan járt valami, és nemigen készült elengedni őket, amíg meg nem osztja velük. Razvan megfogta a kezét. Mindketten álltak most, és tettek egy apró lépést a kijárat felé. De még mielőtt Ivory kitalálhatott volna valami kifogást a távozásra, Mikhail szólalt meg. – Natalya néhány éve érkezett ezek közé a hegyek közé, hogy válaszokat keressen. Az apja ellopott egy könyvet. Razvan élesen beszívta a levegőt, keze összeszorult Ivory ujjai körül. – Apánk meghalt azért a könyvért. Xavier mestervarázslat könyve. Négy faj vérével pecsételte le. Varázslóéval, Kárpátiával, Lycanéval és Jaguáréval. – Lycan vér nem volt – mondta Natalya. – Láttam egy látomásban, hogy az a küldetésem, hogy megtaláljam azt a könyvet. Három vér pecsételte le, három vérrel kell kinyitni. Pillantása megkereste életpárjáét. „Vikirnoff, miért hazudna ezzel kapcsolatban? Te is láttad a látomást, akárcsak én. Xavier három vért öntött rá. Miért ragaszkodik hozzá Razvan, hogy volt ott egy negyedik is?” „Nem tudom.” Natalya hallotta a gyanakvást Vikirnoff hangjában. – Megölt egy nőt minden egyes fajból, hogy a vérükkel lezárja azt a könyvet – mondta Razvan. – Láttam. A döntés rajtad áll, hogy hiszel-e nekem, vagy sem. Mikhail keresztülsétált a szobán. – A Lycanok minden más fajnál rejtettebb életmódot folytatnak. A vérükben van az erejük, és a képességeik. Xaviernek ezt tudnia kellett. Ha tanulmányozta a vérüket, valószínűleg őket sem hagyta békén. A Lycan vér elrejti magát, de az emberi vér például erre nem képes.

– Akkor mi történt a Lycan vérrel? – kérdezte Natalya. A gyanú akarata ellenére belopózott a hangjába. – Láttam, ahogy Xavier végrehajtja a rítust. Ivory vetett rá egy gyors pillantást és megvonta a vállát. – Valószínűleg az is ott van, de rejtve. Egy titok, ami segít védeni a könyvet. Ha Xavier tanulmányozta a Lycan vér tulajdonságait, akkor azt is tudnia kellett, hogy elrejtőzik mások elől. Felhasználhatta ezt a tulajdonságát, hogy megakadályozza azt, hogy kinyissák és használják a könyvét. Ami az emberi vért illeti, Xaviernek nem okoz problémát, hogy bármit is elrejtsen, ha úgy akarja. Valószínűleg felkészült rá, hogy valaki hozzáférést keres majd a könyvhöz. Bármire, amit Xavier készített, arra tett biztonsági intézkedéseket is, efelől biztosak lehettek. Natalya megrázta a fejét. Borzalmas megpróbáltatásokon ment keresztül, hogy megszerezze azt a könyvet. Beleértve ebbe azt is, hogy végignézte az apja halálát. – Volt a kezedben az a könyv ténylegesen? – kérdezte tőle Razvan. – Megtaláltad? Bólintott. – Apánk hagyott hátra nekem egy üzenetet, amiben megadta a megtalálás módját. Elhoztam Mikhailnak. – Én pedig azt akarom Ivory, hogy vidd magaddal a könyvet – mondta Mikhail. – Senki sem tudja, hol az odúd. Senkinek még csak fogalma sem volt a jelenlétedről évszázadokon keresztül, pedig nem lehetsz túl messze a területünktől. A könyvnek titokban kell maradnia, Xaviertől távol. Rád bízom a könyvet, és minden tudást, amit a birtokában szerzel. Felhördülés söpört át a szobán. Még Natalya is a fejét csóválta. Vikirnoff agresszíven előrelépett. – A könyvet rád bíztuk Mikhail – tiltakozott –, és senki másra. Vikirnoff, Ivory felé intett. – Ennek a nőnek az életpárját évszázadokig birtokolta Xavier. Kémkedésre, átverésre, hazugságra használta, hogy minél nagyobb kárt okozzon. Honnan tudhatjuk, hogy nem csap-e bennünket még most is? Fognál egy ilyen veszélyes könyvet, és egy olyan férfi kezébe adnád, aki több életnyi időt töltött vele? Még csak most találkoztunk vele nemrég. – Ránézett Gregorira. – Nincs más választásunk, mint a tanács elé vinni ezt. Mikhail kiegyenesedett. Meglepte Ivoryt. A szobában szétáradó irtózatos hatalom kifelé homorította a ház falait, majd visszahúzta őket, a talpuk alatt megremegett a föld. Még a haja is sercegett az elektromosságtól. – Nem kérem a harcosok tanácsának véleményét, és nincs is rá szükségem. Ha nem tudsz civil vendégként viselkedni a házamban, távozhatsz. Nem üvöltözött, még csak nem is kiabált. Valójában majdhogynem inkább halk volt a hangja, mégis akkora súlya volt, hogy az azonnal letaglózott bárkit. Vikirnoff kinyitotta a száját, majd becsukta, és egy gyors, türelmetlen kifejezés futott át rajta. – Megyek, de jegyezzétek fel, hogy kijelentem, szerintem ez egy rossz ötlet, és várni kellene a könyv átadásával. Míg nem tudunk kettejükről többet, nem bízhatunk meg bennük. Natalya csak állt néhány pillanatig, az ő hite is megtört bátyjában, hiszen Razvan több alkalommal is becsapta őt, hogy megszerezzen Xavier számára fontos információkat tőle. Végül megrázta a fejét és követte Vikirnoffot, aki kiment a házból. „Nagyon sajnálom, hogy megbántott” – mondta Ivory, próbálván megvigasztalni Razvant. „Minden oka megvan az aggodalomra” – válaszolta gyengéden Razvan. – „Ne légy feldúlt miattam.” – Meg kellett volna kérdezniük, hogy akarom-e azt a könyvet – mondta Ivory –, mert nem akarom. De az irántunk való bizalmadat megköszönöm. „Igenis feldúlt vagyok miattad. Megbántott, és attól függetlenül, hogy beismered-e vagy sem, nem érdemelted meg.” – A könyvnek talán lenne némi gyakorlati haszna a számotokra, hogy mihamarabb megfordíthassátok Xavier extremofil varázslatát – mondta Mikhail, látszólag fel sem

tételezve, hogy magánbeszélgetést folytathatnak, bár Ivory meglehetősen biztos volt benne, hogy tisztában van vele. „Ne hibáztasd őt Ivory. Olyan sok mindenen ment keresztül az évek során. Egyedül volt és félt, hiszen Xavier állandóan a sarkában volt. Ne hibáztasd őt a kedvemért.” Ivory felsóhajtott. Bármit megtett volna Razvan kedvéért abban a pillanatban. Ha az, hogy megbocsásson a húgának és az életpárjának ennyire sokat jelent neki, akkor meg fog bocsátani. Küldött Razvannak egy kis mosolyt, mielőtt teljes figyelmét a hercegnek szentelte. – Az extremofilok mutált állapotát ugyan nem tudom visszafordítani, de talán irányítani tudom őket – mondta Mikhailnak. – De ehhez a könyv nem nyújt segítséget. Az a könyv a kifacsart varázslataival annyira veszélyes, hogy bárki, aki használni próbálja, beleértve ebbe Xaviert is, pontosan olyan kicsavart, elferdült, beteges lesz, mint maga a könyv. Razvan megfogta a kezét, és mindennél jobban imádta a támogatásáért. – Igaza van, Mikhail. Ez a gonosz munkája. A vér, ami lepecsételi, azoknak a nőknek a vére, akiket megölt. Halál pecsételte le. És halál is nyithatná ki. Semmisítsd meg, bár nem lesz könnyű. De azt soha ne hagyd, hogy bárki megérintse, még te se, és amint ki tudod találni hogyan, semmisítsd meg. Nem kockáztathatod meg a fertőzést. – Valószínűleg ez ellen is tett rá biztonsági intézkedéseket – tette hozzá Ivory. – Egészen biztos vagy benne, hogy ez a legjobb, amit tehetünk a könyvvel? – kérdezte Mikhail – Ha benne van az a varázslat is, amivel Xavier megöli a gyerekeinket… – Tudom, hogy logikus azt gondolni, hogy talán fel lehet használni a könyvet, hogy megfordítsuk a varázslatokat, de ez a könyv önmaga is majdnem ugyanolyan nagy ellenséged, mint Xavier. Ha valamilyen módon elbukott fivéreim egyikének kezébe kerülne, tudnod kell, olyan háború veszi a kezdetét, amilyet még soha nem láttál – mondta Ivory. – Meg kell semmisítened. – Sóhajtott egy nagyot. – Az sem lesz egy egyszerű feladat, és az a gyanúm, egyedül nem is leszel rá képes. Keresd fel Razvan nagynénjeit. Tudom, hogy most még pihennek, de ha felemelkednek, terjeszd eléjük ezt az ügyet. – De hogyan fordíthatjuk meg Xavier varázslatait, ha nem használhatjuk a könyvet? – kérdezte Raven. – Razvan emlékszik a mágus varázslataira, én pedig dokumentálni fogom őket – felelte Ivory. – Úgy tűnik, van egy biztonsági feljegyzésünk. Amíg Razvan él és emlékszik, képesek vagyunk létrehozni a teljes könyvet, annak gonoszsága nélkül. – Gondolod, hogy meg tudod csinálni? – kérdezte Raven. Védelmezően szorította kezeit meg sem született gyermeke fölé. – Egy napon én is szeretnék gyerekeket – mondta Ivory, bár igazság szerint nem bízott benne, hogy túl fogja élni a rájuk váró csatát. – Meg fogom csinálni, nem számít milyen hosszú időbe is kerül.

14. fejezet Az éjszaka, a széles, tág terek, üdvözölték őket, az újfent nehéz felhőkkel teli éggel együtt. Ivory nagyot sóhajtott, mélyen beszívta a tüdejébe az éjszaka levegőjét, és nevetett annak puszta örömétől, hogy odakint lehet, ahol úgy érezte, hogy életre kel. Ahol képes volt lélegezni. – Soha ne tegyük ezt többé – mondta. Razvan rávigyorgott. – Jó gondolat. – Te voltál az, akinek olyan jó modora, hogy ragaszkodott hozzá, hogy mindenkinek mondjunk köszönetet. Razvan felnyújtotta karjait a szürke felhős ég felé, és csak lélegzett és lélegzett. – Azt hiszem, esni fog a hó a kedvünkért. – Akkor fogjuk a gyerekeket, és menjünk haza? – kérdezte a lány, lassú vigyora összeillett a férfiéval. – Repülünk? Vagy futunk? – emelte magasba kérdően az egyik szemöldökét. Ivory egy alapos, gondos pillantással végigmérte. – Azt hiszem, legjobb, ha sétálunk. Razvan szétengedte az érzékeit az éjszakában, és próbálta értelmezni, amit érzett. Nem volt kétséges, hogy néhány Kárpáti vadász követi őket, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nem találkoznak Xavierrel, hogy jelentsenek neki mindent, amiről beszéltek. – Azt hiszik, hogy kém vagyok – mondta. – Ez felzaklat téged? – Tulajdonképpen úgy gondolják, hogy mindketten kémek vagyunk – javította ki Ivory. Küldött neki egy jókedvű vigyorgást. – Nem egy emberöltőt éltem le úgy, hogy árulónak gondoltam a Kárpáti népet, és most ők hisznek kémnek engem. – Mert velem vagy – mutatott rá Razvan. – Ha bármikor kedved lenne látogatóba jönni hozzájuk, vagy információt szeretnél cserélni, nem fogsz megbántani azzal, ha egyedül jössz el hozzájuk. Én majd a falkával a területükön kívül elütöm az időt, míg rád várunk. Megrázta a fejét. – Ez nem egyszerűen miattad van. Én egy Malinov vagyok. Nem hibáztatom őket. Az időzítés valóban nagyon gyanús. Én magam is gyanakodnék. De a húgának egyáltalán nem örült. Natalyának hinnie kellett volna benne. Félt elhinni, hogy a bátyja több, mint aminek gondolta. Ivory nem mondta ki a véleményét, mert Razvan egyszerűen elfogadta a húga gyanakvását, ahogyan azt a legtöbb dologgal tette, de ha lett volna rá alkalma, váltott volna a nővel egy pár szót. Razvan hangosan kinevette, és beburkolta a tenyerébe a kezét. – Még mindig az elmédben vagyok. Elpirult, és közben rájött, hogy ő is ott van a férfiéban még mindig. – Annyira természetesnek tűnik. Nem akartam, hogy halld ezt. – Nem ellenzem, hogy ki akarj értem állni Ivory, de erre igazán nincs semmi szükség. Megtanultam Natalya csodálata nélkül élni ezek alatt a hosszú évek alatt. Jobban aggódom a lányom, Lara miatt. Remélem, enyhíthetünk a problémáin azzal, ha kiiktatjuk Xaviert, de nem szeretném megzavarni az életét, vagy a Natalyáét, vagy a nagynénjeimét. Én jól vagyok, ahogy vagyok. Boldog vagyok, ahogy vagyok. – Odahúzta a kezét a mellkasához, hogy közelebb lehessenek egymáshoz, ahogy ráérősen sétáltak. – Lara nem jött el hozzám, és mind a ketten tudjuk, hogy ez azt jelenti, hogy a lányom nem hajlandó szembenézni velem. Én kényelmetlenül érzem magam sokak jelenlétében. Az érzelmek kezelésében nagyon

gyakorlatlan vagyok, így az is nehéz tud lenni. Békére van szükségem az elmémben, de a kétségük és a bűntudatuk nyomást gyakorol rám, és már azon kaptam magam, hogy dolgoznom kellett rajta, hogy megtartsam a nyugalmat a fejemben, ami olyan sok éve nem történt már meg, hogy el is felejtettem számolni. – Mindannyian bolondok Razvan, ha nem értik, hogy mit szenvedtél el értük. Az egész Kárpáti népért. – Majd a nagynénjeim elmondják neki, ha egyszer felemelkednek a földből. Túl hosszú ideig éheztek, Gregori már jó ideje próbálja elősegíteni a felépülésüket – mondta Razvan. – Amikor megosztottuk az elménket, nagyon világosan láttam őket. – Elmosolyodott, a szemeiből nyíltan sugárzott a szeretet. – Nőként láthattam őket, ahogyan a gyógyító is látta, nem sárkánytestben, ahogyan fogva tartották őket. Ez nagyon… meghökkentő volt. Ivory a kezüket lógázva sétált mellette, és azt kívánta, bárcsak több figyelmet szentelt volna a Gregori elméjében látott személyeknek. Ha nem vonatkoztak csatára, vagy nem volt a számára jelentősebb fontosságuk, megpróbálta tiszteletben tartani a magánéletét. Így viszont, most alig volt képes előhívni annak a két nőnek a képét az emlékeiből, akik megmentették Razvant azáltal, hogy teljesen Kárpátivá változtatták. Rhiannon vére folyt a vénáikban, Razvan nagyanyjáé. Rhiannon pedig egy nagyon erős Kárpáti vérvonalból származott. – Dragonseeker – mormolta az orra alatt –, ezt a nevet szinte mindig áhítattal és a legnagyobb tisztelettel ejtik ki. Ezt a vérvonalat hordozod, és hű is maradtál hozzá. Az első pelyhek leértek hozzájuk. Óriási szépségű apró kristályok. Razvan hátranézett, hogy lássa, hogyan fedik be lassan a nyomaikat, amik egyszer csak, amikor Ivory úgy kívánta, nem léteztek többé. Persze az illatukat még mindig maguk mögött hagyták, így aki követni akarta őket, megbizonyosodhatott róla, hogy széles ívben egy új irányt vesznek fel. Razvan elégedetten sétált mellette, néha lehajolt, hogy havat merítsen a tenyerébe, majd labdává formálva azt hozzávágja egy-egy fatörzshöz, amerre elhaladtak. Ettől úgy érezte magát, mintha gyerek lenne újra, gondtalan és boldog, mint amikor a farkasokkal futott. – Elfogadsz minden egyes pillanatot – mondta Ivory – igazán megélsz minden jót. Vállat vont. – A túlélés érdekében találtam ki, ott csak a pillanatnak lehetett élni. Bármit is teszek, azt mindennel teszem, ami én vagyok. Élvezem, elviselem vagy túlélem. – Nézte a sodródó havat, ami megült a már amúgy is vastagon rakott faágakon. – Ez nekem maga a mennyország. – Sétálni a hóban az erdőn keresztül, azt remélve, hogy lerázunk mindenkit, aki követ bennünket? – nevetett Ivory és megcsóválta a fejét – Te tényleg különös vagy egy kicsit. Szeretem, de attól még különös. Razvan nevetése örömteli volt, tiszta, mély hangja átjárta a lány testét, elérte, hogy Ivory szíve dalra fakadjon. Úgy érezte magát, mint egy kis idióta, de nem törődött vele, megtartotta az arcán azt a bugyuta mosolyt. – Ebben a pillanatban éppen mindenünk megvan, minden itt van, amit csak akarhatunk. Te. Én. A falka. Nézz magad köré. A hó gyönyörű, a fák hihetetlenek. Mi pedig boldogok vagyunk. Bármi jön is ezután, ez a pillanat most a mienk. Ez a perc itt. Ki kellene belőle hoznunk a legjobbat, mert soha többé nem kaphatjuk vissza. Fölé dobott egy hógolyót. Az ráesett a fejére, összetört, és befedte a kékesfekete fürtöket hóval. Aztán elnyargalt mellőle. Ivory levegő után kapkodott, üldözőbe vette, és futás közben ő is felkapott egy maréknyi havat, meggyúrta, és pontosan ugyanazzal a halálos pontossággal hajította el, mint a nyílhegyeit szokta.

Razvan félreugrott előle, hátranézett rá a válla fölött, és nevetett. Csodaszépnek látta a férfit, ahogy hosszú nagy léptekkel futott a hóban, izmai simán, lazán fodrozódva hullámzottak a bőre alatt. Már az is, ahogy mozgott, maga volt az eredendő bűn. A szemei óriásira nyíltak az izgalomtól. Pelyhek hullottak szempilláira, kénytelen volt lehunyni egy pillanatra a két vastag holdsarlót, hogy lerázhassa róluk a havat. A mozdulat bár nőiesnek tűnt, teljesen ösztönös volt, és elképesztően szexi. Razvan kihasználta az előnyét és irányt változtatott, feléje kezdett futni, és közben három hógolyót is eldobott, hogy elterelje a figyelmét, de nem is törődött vele hol érik el, a száját figyelte, szép ívét, puha, csábító görbületét. Előre hajtotta a vállát, alacsonyan átkarolta őt, majd egyetlen sima mozdulattal feldöntötte. Mindketten elestek, belesüllyedtek a jeges porhóba. Razvan elkapta a csuklóját, amikor a lány a második hógolyót akarta betömködni az inge alá. Ivory felnevetett rá, ennivalóan édes volt. De még mielőtt fölényét kihasználva megcsókolhatta volna, a sarkát beakasztotta a lábszára mögé, ezzel meglazította annyira a fogását, hogy átfordíthatta, ő került felülre, és megpróbálhatta leszorítani. Birkóztak a hóban, a porszerű pihék felemelkedett körülöttük, hogy eléje menjenek a lefelé hullóknak, nevetésükbe belerezdültek az ágakon a fenyőtűk. A szél elvitte a hangjukat az éjszaka nyugalmába. Aztán egymás mellett feküdtek, szétvetett karokkal és lábakkal, mint két kisgyerek, hó alakokat rajzoltak a földön, majd felugrottak, és újabb hócsatát vívtak dühödten repülő hógolyókkal. Ivory végül ráugrott, karjait a nyaka köré fonta, lábaival körülölelte a csípőjét, hogy leállítsa az őrült játékot, amitől már annyira nevetett, hogy majdnem sírt. – Te őrült vagy Razvan – mondta, és szorosan ölelte magához. Beletemette az arcát a nyakába, igazán megrémült attól, hogy tényleg sírva fakad, a feltörő érzelmek azzal fenyegették, hogy elárasztják. Tudta, hogy őt valamiféle csodának gondolja, de az volt az igazság, hogy Razvan volt a csoda az ő számára. Fogalma sem volt róla, hogyan kell szórakozni, arról pedig végképp nem, hogy a férfi honnan tudja. Nem volt vidámság az életében, csak kínzás és kegyetlenség, ő legalább a falkájával játszhatott, mégis Razvan volt az, aki visszavitte őt a móka világába. – Ivory? A hangja gyengéd volt és puhatolózó. Nem volt hajlandó felemelni a fejét, csak még jobban szorította, odanyomta az arcát a torkához, és hallgatta vadul dobogó szívét, érezte megnyugtatóan lüktető pulzusát. Razvan is szorosabban fonta köré a karjait, és finoman ringatni kezdte, hogy megnyugtassa, de nem mondott semmit, nem kért magyarázatot játékuk hirtelen végére. Egyszerűen csak elfogadta azt. Behunyta a szemét, és csak ízlelte közelsége érzését. Nem fizikai volt az az erő, amivel Razvan olyan bőséggel rendelkezett, a puszta személyisége ereje volt, ami magához vonzotta, abszolút eltökélt szellemének legmélyebb kútja. Olyan szilárd volt. Egy szikla. Neki. Felemelte a fejét és rámosolygott, de nem jött rá, hogy a szíve ott ragyog a szemében. – Az enyém vagy Dragonseeker. Te vagy az én sziklám. A lassú válaszmosoly csaknem megállította a szívét. – Az vagyok hän ku kuulua sívamet, (szívem őrzője) Én leszek a mindened. Ivory hagyta, hogy a lábai leereszkedjenek a hóra. – Menjünk haza! Mindennél jobban szeretett volna otthon lenni vele. Azt akarta, hogy a privát menedéke üdvözölje őt, hogy a férfi érezze, hogy része az otthonának, a falkájának, és a szívének is. Razvan a kezét nyújtotta neki. Ivory felpillantott az égre, majd a fákat vizsgálta át, habozott. Elsősorban ő egy harcos volt. Soha nem tudná szem elől téveszteni ezt.

– Soha nem fog kevesebbé tenni az, ami köztünk van – mondta Razvan halkan. Megdermedt belülről. El sem tudta képzelni, hogyan lehetne kevesebb Razvantól. Ha változik, akkor jobb lesz, erősebb, több. Ránézett feléje nyújtott tenyerére. Nagy keze volt. Sebhelyek voltak rajta mindenfelé, a csuklóján és az alkarján is. A szíve félrekalimpált. Belecsúsztatta saját kezét, és figyelte hogyan fonódnak egybe az ujjaik, mint ahogy a rítus szavai összefonták őket. „Emlékszel?” Nem fennhangon kérdezte, ez ahhoz túl sokat jelentett. Nagyon spirituális, hívő lélek volt, biztos volt benne, hogy akár más rendelte így, akár ők maguk alkották, hogy ők ketten összetartozzanak, azok a szavak, amik Razvan fejébe már születése előtt bevésődtek, eggyé olvasztották őket. Razvan odahúzta a kezét a mellkasához, közelebb lépett hozzá, szabad kezével söprögetni kezdte a havat haja arca körül lebegő tincseiről, amik a vastag fonatból szabadultak ki vad hócsatájuk alatt. – Emlékszem minden szóra, és komolyan is gondoltam őket Ivory. Akartam a kötést közöttünk. És nem a kétségbeesés miatt. Nem azért, hogy megmeneküljek. Lehajtotta hozzá sötét fejét azon a szokásos lassú módon. Még mindig hópelyhek ültek a szempilláin. Ahogy mozdult, Ivory vénáiban melaszsűrűségű melegség kezdett áramlani. Aztán a férfi szája rásimult az övére, és a hó megolvadt körülöttük, ebben egészen biztos volt. Esküdni mert volna, hogy még a gőzt is látta felfelé szállni a földről, az olvadt, sűrű folyadék a bensőjében összegyűlt nőiessége középpontjában. Nekidőlt, elolvadt, akár a hó. Úgy érezte, mintha egy mély szakadék szélén imbolyogna, tudva, hogy le fog esni, de már túl késő volt ahhoz, hogy megmentse magát. Az volt az igazság, hogy vágyott rá. Sóvárgott az ízére, a hőre, a fehérizzó villámok cikázására a testében, sistergésükre a fejében, hogy rövidre zárják az agyát, ami már megint túl sokat, és túl messzire gondolkodott. Amikor Razvan felemelte a fejét, Ivorynak beletelt egy pillanatba, hogy ne fulladjon bele vágya intenzitásába. Vett egy mély lélegzetet, megborzongott és ellépett a kísértéstől. – Te vagy a leghalálosabb ember, akit csak ismerek. – Ezt bóknak veszem – újra megcsókolta – te szereted a halálos dolgokat. Tudta, hogyan kell csókolni. Hosszan, lassan, gyengéden. A lassú, perzselő hőség belülről kifelé égette el a lányt. Azon kapta magát, hogy mosolyog, amikor a férfi újra felemelte a fejét. – Igen, azt hiszem, igazad van. Bár egy kissé rémült volt, hogy Razvan jobban érdekli, mint bárki más valaha is. Több kilométert gyalogoltak a hófúvásban, míg a pelyhek már olyan sűrűkké váltak, mintha egybefüggő, hófehér takaró hullana az égből. Tompa, idegen, fehér, és lehetetlenül néma világban találták magukat, még a lélegzet is túl hangosnak tűnt, akkora volt a csend, Ivory mégis kezdett nyugtalanná válni. Egy újabb kilométer után a farkasai mocorogni kezdtek. Érezte a viszkető érzést a nyaka tövénél, ahogy Raja kinyújtózkodott, kiemelte a fejét a hátából, és kivicsorította a fogait. „Tudom – csendesítette – „társaságunk van.” – Rápillantott Razvanra. – Követnek bennünket. A hangja szinte leheletnyi volt, alig hallható, csendes, mint a hó. Egy csibészes, váratlan kis mosoly ragyogott fel Razvan arcán. – Nos, akkor azt hiszem, itt az ideje egy újabb mókázásnak. Összeráncolta a szemöldökét.

– Mókázásnak? Razvan, nem tudjuk, nem élőholt-e az, aki követ bennünket. Senki sem tudhatja meg, hol van az odúnk, és csatába sem keveredhetünk, ha ezek Kárpátiak, mint ahogyan gyanítom. A vigyor kiszélesedett. – Meglehetősen biztos voltam benne, hogy valaki követni fog bennünket. Így amíg sétáltunk, kigondoltam egy tervet. Ivory borostyánszín szeme összeszűkült, a férfi arcát tanulmányozta. Fiatalabbnak tűnt. Boldogabbnak. Miatta, de… – Bízz bennem Ivory. Nem vagyok olyan tapasztalt harcos, mint te, de abban jó vagyok, hogy stratégiákat, és csatákat dolgozzak ki. Ezt a helyzetet egyenesen nekem találták ki. Ivory szétküldte érzékeit, azok pedig szétszáguldottak az éjszakában, üres foltokat keresett, bármilyen információt, ami vámpírra utalt volna a környéken. A vadászok olyan jók voltak rejtőzködésben, hogy abszolút nem volt benne biztos, hogy igaza van, de Raja soha nem tévedett, és most ő is figyelmeztette. – Mit akarsz tenni? – Le kellene mennünk a ködös völgybe. Ott fogunk végül majd eltűnni, és magunk mögött hagyni azokat, aki követnek. De addig is, azt hiszem egy kis lecke nem ártana, nem? – Lecke? – visszhangozta bizonytalanul. Túl sok csibészség volt Razvan hangjában. – Egy kis tiszteletet kell tanulniuk az asszonyom iránt. Te harcos vagy, egyenrangú velük, mégis úgy kezelnek, mintha amatőr lennél. Ráadásul még azt a tiszteletet sem adták meg nekünk, hogy szemtől szembe elénk álljanak. Lehet, hogy mindannyiuknak jót tette, ha megtudnák, hogy nem olyan jók, mint amilyeneknek hiszik magukat. – Nem hiszem, hogy akik követnek bennünket, tapasztalatlan gyerekek Razvan. Valószínűleg kipróbált Kárpáti vadászok, netalán ősiek, több ezer csatával a hátuk mögött. Magabiztos vigyorától egészen fiúsnak tűnt, pedig általában semmi fiús nem volt benne. – Talán, de akkor viszont elérhetjük, hogy eszükbe jusson a gyerekkoruk. *** – Mégis, mit műveltek? – követelt választ Gregori, amikor ráakadt a Kárpáti vadászok kis csoportjára. Vikirnoffban volt annyi tisztesség, hogy kimutassa idegességét. – Nem vagyunk gyerekek, hogy szemrehányásokkal illess bennünket Gregori – válaszolta. Gregori szemöldökei megemelkedtek. – Nem, tényleg nem vagy az. Ősi vadász vagy Vikirnoff, messze idősebb nálam és sokkal tapasztaltabb. És nem akartam szemrehányást tenni nektek. Megkérdeztem, hogy mit műveltek, hogy szólhass, ha szükségetek van bármiféle segítségre. A többiek egymásra néztek. Az nem lepte meg Gregorit, hogy Nicolae-t, Vikirnoff öccsét is ott látja a kompániában. A fivérek több száz éven keresztül védték egymás hátát. A másik négy vadász szintén ősi volt, akik azért tértek vissza a Kárpáti hegyek közé, hogy megújítsák a herceggel kötött szövetségüket. Gregoriban felmerült, hogy ezek a vadászok nem igazán ismerik Mikhailt, így úgy érzik, minden okuk megvan aggódni a döntése miatt. Sokkal idősebbek, és tapasztaltabbak voltak, mint a herceg, és hozzászoktak ahhoz, hogy kizárólag a saját ítélőképességükben bízzanak meg. Tariq Asenguard az Egyesült Államokból származott. Az évszázadok alatt hatalmas vagyonra tett szert, amiből gyakran osztogatott szét a többi Kárpáti között. Több vállalkozása is volt. Magas volt, és hosszú hajat viselt, mint a legtöbb Kárpáti férfi, de a szemei egészen sötétkékek, szinte drágakőszerűek voltak. Tariq is olyan férfi volt, aki ahhoz szokott, hogy a maga útját járja, akinek az a gondolat, hogy az az ősi könyv Razvan, és egy Malinov kezébe

kerül, éppen elegendő volt ahhoz, hogy villámgyorsan utána akarjon nézni, mire is készül a pár. Andre az országokat járta, akár egy szellem, ő épp csak benézett, hogy lerója tiszteletét és hűséget esküdjön. Kevésszavú férfi volt, és mint a legtöbb ősi vadász, ő is tartózkodó maradt, de a szemei nyugtalanul jártak, erős volt benne a késztetés, hogy szüntelenül mozgásban maradjon, az életpárját kereste, kitartása egyre fogyatkozott. Ő volt a magányos hímek közül az egyik, és Tariq, akiket Gregori szigorúan szemmel tartott, az ő átfordulások már nagyon közelinek látszott. Mataias, Lojos és Tomas soha nem voltak messze egymástól. Mint a legtöbb testvér, akik együtt nőttek fel, szövetséget alkottak, hogy segíthessenek egymásnak a legsötétebb időkben. Egy hosszú sor híres harcos leszármazottai voltak, köztiszteletben álló család sarjai, ahol szinte kivétel nélkül ikrek születtek, mégis csak ritkán vállaltak gyereket. A fiúk után két lány született, de egyikük sem élte túl a második életévét. Egy mestervámpír gyilkolta meg a szüleiket, amikor az anyjuk egy újabb hármas ikerpárral volt várandós. A fivérek két kontinensen át üldözték a vámpírt, egyetlen pillanatra sem adták fel a keresését, míg végül megsemmisítették az élőholtat, igazságot szolgáltattak szüleiknek valamint meg nem született testvéreiknek, és hírnevet szereztek maguknak. Gregori összefonta karjait a mellkasa előtt, és úgy nézett rájuk, hogy az arcán sem vidámság, sem ingerültség nem látszott. Ezek voltak itt a legelismertebb ősiek. Mindannyian tapasztalt vadászok. Mégis, amire készültek, az nagy bolondság volt, és nem is kicsit veszélyes, amit mindannyiuknak tudnia kellett volna. – Azt fontolgatjátok, hogy követtek egy párt, akinek a herceg biztonságos átkelést ígért? – kérdezte, és igyekezett távol tartani a hangjától az elítélést. Vikirnoff lazán vállat vont. – Ez nem egy biztonságos út. Hanyagok lennénk, ha nem gondoskodnánk a herceg vendégeinek őrizetéről. Gregori szemöldöke még magasabbra emelkedett. – Értem. Akkor nem bánjátok, ha én is veletek tartok, csak hogy meggyőződjek róla, hogy ti is biztonságban vagytok? Türelmetlenség futott át Vikirnoff arcán. – Kétlem, hogy védelemre lenne szükségünk, de szívesen látunk. Figyelj oda, hogy leplezd a jelenlétedet. Én mindkettejüknek adtam vért, nem lesz nehéz követnem őket. – Ez érdekes lesz. Én is adtam vért nekik. Akkor már ketten is leszünk, akiknek nem lesz ezzel problémája. Andre és Tariq váltottak egymással egy hosszú pillantást, majd mindketten maguk elé meredtek a hóra. Az egyre gyorsabban és gyorsabban hullott. – Van valami, amit tudnunk kellene erről a párról Gregori? – kérdezte Tariq. Még mindig megtartotta európai kiejtését az amerikai alatt. Gregori megcsóválta a fejét. – Egészen biztos vagyok benne, hogy egyikőtök sem indulna el egy ilyen küldetésre anélkül, hogy világos elképzelése lenne róla, kire vadászik. – Egy nőre – mondta Andre –, csak egy nőre és az életpárjára. Aki meglehetősen képzetlen. Gregori követte a többieket a havon. – Őszintén szólva összefutottak egy mestervámpírral, és megmentettek négy embert. Andre maga köré mutatott. – Mint a gyerekek. Játszanak az erdőben, miközben egy hihetetlen fontosságú könyv van náluk. – Tényleg? Van náluk egy hihetetlen fontosságú könyv? Vikirnoff dühösen meredt rá.

– Elég legyen Gregori. Lehet, hogy téged szórakoztat ez a helyzet, de te nem láttad azt, mit kellett tennünk, hogy Natalya megszerezhesse azt a könyvet. Veszélyes. Túl veszélyes ahhoz, hogy ellenőrizetlen személyekre bízzuk, amikor körül vagyunk véve ellenségekkel. – Ó, biztosíthatlak felőle Vikirnoff, hogy a szórakozás a közelében sincs annak az érzésnek, amit most érzek. Gregori ellépett a férfi mellől, mielőtt még Vikirnoff elküldte volna a pokolba. Hátramaradt, hagyta a többieknek, hogy előnyre tegyenek szert, és közben tudta, hogy a hét vadász nagyon alábecsüli a prédát. Tény, hogy üldözni a párt a területükön belül a legrosszabb ötlet volt, ami hosszú idő óta bárkinek is az eszébe jutott, de nem volt hajlandó még a levegőt sem pazarolni arra, hogy ezt szóvá tegye. Nicolae feltartotta a kezét, mire mindannyian automatikusan szétszóródtak a területen és lehúzódtak, elkenték testüket, amitől szinte lehetetlenség volt észrevenni őket a sűrű hóviharban. Egy csekély kis szelő fújt át előttük, alakok rajzolódtak ki az előttük elterülő réten. Nagy darabok. Magasak. És alacsonyak. Tömörek. Karjaik mintha furcsa botok lettek volna, az ujjaikat kinyújtották, mintha keresnének valamit. – Mik ezek? – kérdezte Vikirnoff – Nem ők. – Zombik? – kérdezte Andre – Egy sereg zombi? Gregori megforgatta a szemét. – Ebben nagyon kételkedem. Kimeredt szemekkel figyeltek, próbáltak átlátni a sűrű hóesés nehéz fátylán, nézték, ahogy az alakok jöttek-mentek, serényen jártak körbe-körbe, meggörnyedtek, építettek valami szerkezetfélét. – Az egy fal? – suttogta Tariq. – Gyorsan magasodik. Túl gyorsan, úgyhogy bármi is legyen ez, varázslat lesz benne – figyelmeztette őket Mataias. Jelzett a testvéreinek, elváltak egymástól, hogy hárman három felől kerüljenek támadó pozícióba. A vadászok közelebb osontak, a fákat használták, hogy leplezzék jelenlétüket, minden érzékük riadó üzemmódban dolgozott. Bármi őrizte is a párt, annak nem volt sem illata, sem más nyoma. Mintha a pár egyszerűen eltűnt volna, és csak a hóval takart föld maradt volna utánuk. – Ez egy erőd! – sziszegte figyelmeztetően Lojos. A támadás gyorsan jött. Rakéták fütyültek keresztül a levegőn, egy kész bombázás, a levegő megtelt fehér gömbökkel, halálos pontossággal csapódtak be a Kárpátiakba, a fákba és minden másba is a harci zónán belül. „Sav!” – sziszegte figyelmeztetően Tomas. A férfiak feloldódtak, és szerteáramlottak a csatatéren, mindegyük egy-egy zombi előtt öltött újra testet, egyesek az ökleiket csapták a mellkasukba, hogy kiragadják onnan fonnyadt szíveiket, míg mások a nyakukat vágták át, hogy a fejét vegyék a vámpír bábjainak. Gregori keresztbe fonta a karjait, és nekidőlt egy fa széles törzsének, onnan figyelte a kaotikus, őrjöngő küzdelmet, a csata tombolt, néhány zombi tovább dobálta a lövedékeket, míg mások egyre gyorsabban építették az épületet, míg a szerkezeten kezdett alakot ölteni, a tető és a négy fal, pedig körülzárta a küzdő feleket. – Ez egy csapda – figyelmeztette a többieket Tariq – odafenn! A hét vadász elbukfencezett ellenfelétől, és mindannyian megpróbálták villámgyorsan felmérni a szerkezetet, ami időközben majdnem teljesen körbezárta őket. Gregori a fejét rázta és megforgatta a szemeit, a zombik egyre többen lettek, a rakétáik száma pedig megduplázódott. Vikirnoff átverekedte magát arra az oldalra, ahol állt.

– Nehezedre esne segíteni? – Kissé nevetségesnek érzem, hogy hóemberek ellen harcoljak, de ha ettől jobban érzed magad… – hajolt meg Gregori elegánsan az ősi vadász felé. Vikirnoff körülnézett, a szemöldökei ráncba szaladtak. Minden lelassult kissé, ahogy megpróbált egyszerre az összes érzékszervével látni. A vad csata tovább folyt, de a zombik most fehérek lettek, a fejük és a testük pedig gyanúsan pelyhessé és kerekké vált. A karjaik nem voltak többek, mint kiszáradt, letörött faágak. A rakétáik hógolyók voltak, ezek fröccsentek szét az arcukon és a mellkasukon. Vikirnoff vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. A koncentráció hatására a helyszín teljesen kitisztult. A harcosnak előbb a nyaka, majd az arca is elvörösödött. – Azt hiszem, éppen átvertek benneteket – mondta Gregori –, ráadásul egy lány. – Terád keje (perzselődj fel) Gregori! – csattant fel Vikirnoff. – Ez csak egy illúzió! – kiáltott oda a többieknek. – Mágiában jó. Ez csak egy késleltető taktika. Tudják, hogy követjük őket. A harc egyre inkább lelassult, majd teljesen abbamaradt, a vadászok rájöttek, hogy átverték őket. Körülöttük rengeteg hóember hevert a földön, felhasítva, kettévágva, fejeik ide-oda gurulva vigyorogtak fel rájuk. – El sem hiszem, hogy beleestünk ebbe – mondta Tariq –, a nő sokkal jobb, mint ahogy gondoltam. Egyetlen pillanatra sem éreztem meg a hatalom felemelkedését. A vadászok egymásra néztek. Végül Lojos, a híresen nagy harcos volt az, aki hangot adott elismerésének. – Nem csak hogy nem volt energiahullám, de az illúzió is tökéletesen hibamentes volt. Még a hóemberek harci készségei is nagyszerűek voltak. Ha lehetett volna csodálat a hangjában, akkor benne lett volna, de az érzelmei már nagyon rég elhalványodtak, minden, amit tehetett, az annyi volt, hogy a hangjával is elismerte a szakértelmet. – Vedd fel az irányukat Vikirnoff – mondta hajlíthatatlan céltudatossággal Mataias –, egyetlen árva nyom sincs az egész környéken. A véred hívását kell használnunk, hogy követhessük őket. Gregori kissé önelégülten mosolyodott el. – Igen Vikirnoff. Használd azt. Biztos vagyok benne, hogy nem okoz problémát, hogy megtaláld őket. A hó olyan sűrűn esett, hogy szinte képtelenség volt látni a vadász arcát, de megérte az extra erőfeszítést, hogy megláthassa rajta az elkeseredett kifejezést. – Ha az életpárodat valaki újra és újra becsapta volna, te sem bíznál meg benne olyan gyorsan Gregori – vádolta meg Vikirnoff. – Talán nem, de megbíznék a hercegemben. Vikirnoff elfordult, és gyors léptekkel vezetni kezdte a vadászokat, el a rétről, az elpusztított hóemberek közeléből, be a sűrű erdőbe. A saját vére illatának hívása annyira gyenge volt, mintha valahogyan felhígították volna. Újabb csapdákra gyanakodva most már sokkal lassabban tudtak csak haladni, szét kellett szóródniuk általános keresőalakzatba, minden érzéküket a végsőkig kihegyezték. Egyáltalán nem voltak nyomok, Razvan és Ivory útvonala rejtve maradt. Vikirnoffnak kétszer is vissza kellett mennie, újra fel kellett vennie az illatot mélyen az erdőben, ahol a fák magasabban voltak és sűrűbben álltak. Itt az ágkorona szinte egy ernyőt szőtt föléjük, felfogta a hó java részét, így a rétegek a földön nem voltak olyan mélyek, de az ágakat már vastagon megülte, és minden szabad területen magasan állt a hó. Tariq lesöpört egy pókhálót az arcáról, ahogy hangtalanul osontak az erdő legmélyebb zugában. A hálók itt sokkal bőségesebben voltak jelen, mint máshol, ami gyakran megesett kevésbé bejárt területeken.

– Nem úgy tűnik, mintha jártak volna erre – mutatott rá – a hálók épek. A vadászok megálltak, jó tizenöt lépésnyi távolságra egymástól. A sok pókhálót figyelték, amik a fák között feszültek. Jégkristályok vonták be a bonyolult szálakat, ragyogtak, akár a gyémánt, és a hálók valóban sok fa között ott függeszkedtek, művészien kialakított útvesztőt alkotva. Látták már jégpókok bonyolult szövedékét, főleg barlangok mélyén a föld alatt, de néha -néha, főleg hidegebb, hosszú teleken a felszínen is megjelent ez a ritka látványosság. – Ezek a hálók már sok hete zavartalanul itt vannak – mondta Andre, és odalépett egy nagyobbhoz, hogy közelebbről is szemügyre vegye benne a csapdába esett rovarokat. Még néhány szerencsétlen gyíkot és apróbb madarat is elkaptak az erős hálók. – Kétlem, hogy erre jöttek volna. – Talán ködként? – ötletelt Mataias – Lehet, hogy átáramlottak közöttük. – De nem egy jéghálón – vetette ellen Lojos. – Mindenki tudja, hogy azokon nem olyan egyszerű átsiklani. – A jégpókok aprók, de vadak – emlékeztette őket Tomas –, ha rábukkansz egy kolóniára a barlangokban, még az életedet is féltened kell. Ez pedig határozottan úgy néz ki, mint egy kolónia. – Kétségtelenül – értett egyet Nicolae. – Ha be akarunk menni a közepébe, fel kell készülnünk rá, hogy kiégessük őket. Azzal pedig még ilyen nedvesen is megsemmisítenénk az erdőt. Vikirnoff zavartan pillantott Gregorira. A gyógyító nem tett javaslatot, csak állt mellettük különállóként, és őket figyelte, hogyan próbálják kibogozni a rejtélyes nyomvonalakat. Az arckifejezésében sem volt semmi nyoma, hogy megoldáson töprengene. – Figyeljetek a csapdákra – figyelmeztette őket Nicolae –, de nézzetek körül. Erre kellett jönniük. Ha találtak átjárót, mi is találunk. – Ne zavarjátok meg a hálókat – intette őket Vikirnoff, amikor a harcosok nyomok után kezdtek kutatni. A vérnyom nagyon gyenge volt, és ő biztos volt benne, hogy a pár átjutott a jégpókok területén. Úgy tűnt, a hálók több kilométert körbekerítenek az erdőben, mintha valaki egy széles kerítést húzott volna a vadon közepére. Ha a pár meg akarta volna kerülni, az sokkal hosszabb időbe került volna, és a vér illata sem erről tanúskodott. Hogy elkerüljék a veszélyes és nagyon agresszív pókok támadását, meg kellett találniuk a módját, hogy úgy menjenek át a területükön, hogy ne érjenek hozzá a hálókhoz. A nyom már annyira gyenge volt, hogy ha úgy döntöttek volna, hogy kerülnek, attól félt, végképp elveszítette volna. – Azt hiszem, hogy kitaláltam hogyan csinálták – mondta Lojos. – Ki kellett javítaniuk minden szakadást, amit a hálókon okoztak az áthaladásukkal. Ha elég gyorsan tudtak kanyarogni, és eléggé épen tudták hagyni a hálókat ahhoz, hogy ne haragítsák magukra a pókokat, talán harc nélkül képesek voltak megcsinálni. Tariq bólintott. – Ez egy logikus magyarázat. Húzódjunk szét. Senki nem olyan jó, hogy hajszálpontosan megjavítson egy pókhálót olyanra, mint amilyenné egy pók szőtte. A hibáik nyomot hagytak. Vikirnoff egy vidám pillantást küldött Gregori felé, aki erre csak megvonta a vállát, ami csak még jobban irritálta a vadászt. A hét ősi szétszóródott a fák között, közelebb léptek a hálókhoz, már majdhogynem az orrukat is odanyomták hozzá, hogy szakadt szálak nyomait keressék a selymes fonálon, ahol a jégkristályok kapaszkodtak rajtuk. Vikirnoff rápillantott Nicolae-ra, szemöldökráncolása elmélyült. – A világon semmit sem látok, de senki sem haladhat át egy jégpók kolónia szívén. Kilométereket kellett volna megtenniük benne, az pedig túl veszélyes lett volna. És nemcsak,

hogy veszélyes, az óvatosság, amire szükségük lett volna ehhez, határozottan lelassította volna őket. Míg a testvéréhez beszélt, rá is nézett, és közben a szél felől beljebb indult az erdő középpontja irányába. A legelső lépésre vagy jó húsz centiméternyire süllyedt a lába a hóban. Azonnal selyemszálak zuhantak rá a magasból, és körbe mindenfelől, bekerítette egy földről magasba kapaszkodó háló, ami olyan végtelenül szorosra volt szőve, hogy a szinte láthatatlan lyukakon még a pára sem férkőzhetett át. Vikirnoff küzdött, de ahogyan minden jégpók csapda, ez a háló is annál jobban összeszorult, minél jobban harcolt ellene, úgyhogy pillanatokon belül olyan szorosan összekötözte, akár egy pulykát. Rákényszerítette magát, hogy mozdulatlan maradjon, a düh felfalta szokásos nyugalmát. Aztán azon kapta magát, hogy több tíz méter magasan lóg a levegőben az ágak koronájában, és az öccse meredt rá közvetlen közelről, ő is ott himbálózott szorosan becsomagolva, akár egy múmia, fogságba esve a selyemszálak és a jégkristályok között. Körülöttük a többi vadász is hasonló sorsra jutott. Vikirnoff nem mert ránézni Gregorira. – Szedj le innen bennünket – harapta a szavakat. Gregori felsóhajtott. – Vikirnoff, ha mozgok, én is belelépek a számos földön elhelyezett csapda egyikébe. Először tanulmányoznom kell a helyzetet. Természetesen nem akarom, hogy engem is feltekercseljenek. – A pókok soha nem csinálnak ilyet – mondta Lojos –, varázslat lehet a dologban. – Gondolod? – felelte Nicolae szarkasztikusan – Egyszerűen bolondot csináltak belőlünk. – Vagy még egyszerűbben, bolondok is vagytok – kínált újabb lehetőséget Gregori. Vikirnoff rámordult. – Mondj, amit akarsz Gregori, de ha nincs rejtegetnivalójuk, akkor nem tettek volna ilyen hosszadalmas előkészületeket, hogy elbújjanak előlünk. Míg beszélt, fölötte az ágak megbolydultak, amitől hópelyhek zúdultak alá, és egy pók rohant végig a bonyolult szövedék mentén. Vikirnoff felé kezdett ereszkedni, odavonzotta a hangja. Gregori óvatosan helyezte egyik lábát a másik elé a csapdák nyilvánvaló aknamezején, hogy közelebb mehessen, ha szükség lenne a segítségére. A pók megállt egy magasságban Vikirnoff szemeivel. Egy hosszú pillanatig csak bámulták egymást. A vadász láthatta a mérget csöpögő agyarakat. Aztán a pók szőni kezdett egy újabb hálót, ezúttal szavakat alkotva meg belőle, mintha erre lenne programozva. Beletelt némi időbe, míg az összes selymes fonalat a helyére kötötte. „Ne félj. Elintéztem a biztonságos áthaladást a pókok területén.” Vikirnoff gyomra összeszorult. Biztonságos áthaladás. Mintha gyerekek lennének, akik maguktól képtelenek keresztülmenni a jégpókok birodalmán. Ez a büszkeségüket megcélzó ütés szándékos volt. Egy pofon az arcukon. Vikirnoff kísértést érzett, hogy lehívjon egy villámot és megsüsse az egész kolóniát. – Én nem tenném – mondta Gregori. – Ha Ivory, vagy Razvan varázslatot használt, és összebarátkozott ezekkel a pókokkal, van rá esély, hogy védelmet is hagytak hátra a számukra. Cserébe a biztonságos átjárótokért. – Nem kértük a segítségüket! – vicsorgott Vikirnoff, a fogai összecsattantak. A fejük fölött a fák életre keltek, több ezer pók vált láthatóvá, és kezdett mozogni. Vikirnoff azt kívánta, bár soha ne indult volna neki ennek az útnak, de esze ágában sem volt ezt elárulni Gregorinak.

Visszaszorította a haragját, és lehajtotta a fejét, hogy elfogadja, bármilyen megállapodást kötött is a pókokkal Ivory és Razvan. – Remélem, igazad van, és nem azt ígérték a pókoknak a saját átjárójukért cserébe, hogy mi leszünk a téli eleségük. – Azt nem hagynám, hogy megtörténjen. Ezt majdnem ugyanolyan nehéz volt lenyelni, mint a pár biztonságos átjáró nyitását. Vikirnoff magában káromkodott. Nem volt más választásuk most. Tovább kellett menniük előre, és abban is egészen biztos volt, hogy Gregori arcán ott ül az az önelégült mosoly. Szinte csigatempóban eresztették le a földre, olyan lassan, hogy legszívesebben üvöltözött volna csalódottságában. Egy újabb késleltető taktika. Aztán egyesével, szálaként mindegyikükről legombolyodtak a selyemfonalak, amik gúzsba kötötték őket, ami egy kész kínzás, megalázás volt a vadászoknak. És ha Gregori megint szóba merte volna hozni az átverést, valószínűleg megölték volna, tekintet nélkül a következményekre. Míg a vadászok lassan kicsomagolódtak, egy nyílás is elkészült a hálókon keresztül, mire mind a heten ott álltak Gregori mellett, szabad út vezetett az erdőn át. A csapat nyugtalanul haladt szorosan Vikirnoff nyomában, aki követte Ivoryt és Razvant a vadon sötét mélyére, majd ki a másik oldalon. A lehető legrosszabb helyzetben találták magukat, ahogy haladtak, a pókok gyorsan zárták is befelé mögöttük a nyílást. A terület, ahová kiértek egy szurdok volt, ami két szomszédos hegy között húzódott, szinte függőlegesen meredek falakkal. A szoros keskeny volt és alattomos, szinte mindig vastag, jeges köd borította, aminek részecskéi elég aprók voltak ahhoz, hogy belélegezve a tüdőbe kerüljenek és megfagyasszák azt. Senki, még a Kárpátiak sem láttak át azon a nehéz ködfátylon, ami olyan sűrű volt, akár egy felhő. A hó és a jég gyakran csúszott meg a szögletes sziklákon, gyakoriak voltak a lavinák a környéken. A szél gyakran osont le a magas hegyek oldalán spirálvonalban, hogy aztán üvöltő sebességre gyorsuljon a kanyonban, olyan elképesztően erős süvöltést kiadva, ami szinte teljesen kiiktatta a hallás érzékét. Kevés állat volt képes a völgyben élni, a hóleopárdok uralták a helyet, de még ők is távolmaradtak a hegyek lábától, ahol a hó és a jég olykor mennydörgő robajjal szakadt le. A vadászok előtt mintha nők alakjai bontakoztak volna ki a ködben, nevetést hallottak. Tomas a testvéreire pillantott, és pusztán négy lépést tett előre a ködben, de tökéletesen eltűnt szem elől. Vikirnoff Gregorira nézett. – Szellemeket üldözünk, igaz? Gregori megvonta a vállát. – Lehetségesnek tartom. Vikirnoff lehunyta a szemét, és elküldte az elméjét megkeresni a vérnyomot. Az beleveszett a ködbe. Még a leghalványabb nyoma sem maradt. – Valószínűleg köddé változtak, és beleolvadtak ebbe a sűrű levesbe. Hónapokat tölthetnék azzal, hogy megtaláljam a nyomukat. – Nem fogod megtalálni őket – mondta Gregori. Tomas, Lojos és Mataias visszatértek. – Fantomokat kergetünk. Játszanak velünk, de már nincsenek itt. Vikirnoff megcsóválta a fejét. – Remélem, a herceged tudja, mit csinál Gregori. – A hercegünk – javította ki Gregori –, ti mind hűséget esküdtetek neki. – Ezúttal nem tűnt úgy, hogy szórakozna. Ezüst szemei rávillantak minden vadászra, mintha csak megjelölné

őket. – Ivory és Razvan visszautasították a felajánlott könyvet. Mikhail tesztelte őket minden lehetséges módon, és minden teszten átmentek. Másokról nem mondhatom el ugyanezt. Egyszerűen feloldódott és felfelé kezdett áramlani, hogy a magasban kerülje ki a pókok kolóniáját, visszafelé úton a Kárpátiak területei felé. Hátrahagyta a többieket, rájuk bízta , hogy követik-e őt.

15. fejezet – Nagyon fondorlatos elméd van – mondta Ivory, amikor újra felvette valódi alakját, már odalenn a szobájában. – Bevezetni a vadászokat a völgy ködébe, és aztán mégsem a ködben, hanem a föld alatt eljönni onnan, az zseniális volt. Lehetetlen volt követniük bennünket, még a vér hívásán keresztül is. – A föld üdvözöl minket és elrejt üldözőink elől, tudtam, hogy még a vér hívásával sem követhetik ott a nyomainkat – vigyorgott rá Razvan. – De azért szerettem volna ott lenni, amikor rájöttek, hogy hóemberekkel keveredtek csatába, és a zombik csak illúziók. Ivory nevetésben tört ki. Széttárta a karjait, hogy a farkasok is felvehessék normál alakjukat. – Nemigen szereztünk köztük barátokat. – Nincs is szükségünk barátokra. Mindenesetre, mivel nincsenek érzéseik, nem rázhatta meg őket annyira sem egyik, sem másik irányba. – Összeráncolta a szemöldökét. – Nem irigylem a herceg munkáját. – Különösen nehéz lesz megsemmisíteni azt a könyvet. Még csak elképzelése sincs arról a gonoszságról, ami a belsejében van. Razvan egy hosszú pillanatig csendben maradt. – Többet kellett volna beszélnem vele a könyvről, és az elpusztításának módjáról. Nem tetszik a gondolat, ha eszembe jut, hogy a nagynénjeimnek foglalkoznia kell még bármivel is, amihez Xaviernek a legkisebb köze is volt, de ők bárki másnál jobban tudhatják, hogyan lehet megsemmisíteni azt a kötetet. Az aggodalom a hangjában megmozdított valamit Ivoryban. A férfiban nagyobb együttérzés volt és sürgetőbb késztetés, hogy megvédje mindazokat, akiket szeret, mint bárki másban, akivel valaha is találkozott. Ivory feléje fordult, a tekintete lassan végigsiklott rajta. Rengeteg helyet foglalt el otthona szűkös korlátai között. Vállai nagyon szélesek voltak, a testalkata férfias. Kevés lágyság volt Razvanban, pedig ő volt a leghiggadtabb, legnyugodtabb természet, amivel életében találkozott. Felpillantott rá és rajtakapta, hogy őt nézi. A szíve nagyot dobbant. Éles, nyers éhséget látott a szemeiben, ráragyogott, felfalta, magába itta. Kiszáradt a szája. Egyedül voltak. Megnyalta kicserepesedett ajkait. Akarta őt. Szüksége volt rá. Elöntötte a félelem. – Razvan. Rekedt suttogás jött csak elő a torkából a megrendültségtől. A mosolya lassan jött, mély hangja sűrű volt, akár a melasz. – Ivory. Önmagában azzal, ahogyan a nevét mondta, elérte, hogy a teste forróvá és nyirkossá váljon, és a szíve a mellkasát döngesse. Nem volt már visszaút. A férfinál csak a mindent, vagy semmit létezett, jól tudta. Miután megérintette, a magáénak követelte, a részévé vált, elveszne nélküle. Egészen. Ennyire megsemmisülne? Fájt érte. Égett. Szinte kétségbeesetten vágyott rá, és mivel a része volt, elrejteni sem tudta előle. Amikor feléje indult, felemelte a kezét, hogy megállítsa. – Ha valaha is elárulnál, megölnélek. Megtenném Razvan. Tudnod kell ezt. Nem bocsátanék meg. Századokig nem bíztam meg senkiben. Senki más nem is számít, de te számítasz. – Nem is várnék el kevesebbet az asszonyomtól. Lassú szexi mosoly görbítette fel a szájsarkait, ott ragyogott a szemeiben is. Az éhsége szinte felfalta. Vágy. Sóvárgás. Ezekkel meg tudott volna birkózni. De a becsületes, tiszta szerelem

is ott volt, ami megdöbbentette, megrázta a legbensőbb mélyéig. Valami feltört benne. Felhasadt. Kinyílt. Neki. Ennek az egy férfinak. Ha befogadná a férfi iránta érzett szerelmét is, az felemésztené. Hiszen Razvan olyan hihetetlenül sokat képes adni, ő pedig olyan régóta volt egyedül… A kezét nyújtotta neki. – Én is egyedül voltam. Azt akarta, hogy Razvan megértse a döntése roppant fontosságát. Tudja, hogy mibe kerül ez neki? Tudja, mennyire meg van ijedve? A mosolya kiszélesedett, felvillantotta a hófehér fogakat. Lehajolt, és egy finom csókot simított a szájára. Nem tudott védekezni áruló szíve ellen. Az már elkötelezte magát a férfi mellett. Legyőzte a mosolya. A gyengéd természete. A vasakarata. Minden vonzotta benne. Még az a makacs természete és kisfiús humorérzéke is. Abban a pillanatban nagyobb veszélyben volt ettől a férfitől, mint az elképzelhető legerősebb mestervámpírtól, a létező legvadabb csatában. Szerette őt, talán túlságosan is, annyira, hogy az már megsemmisíthette. Nem tudta tőle visszatartani a fizikai testét, csakúgy, mint a szívét, a lelkét sem, semmit abból, ami ő volt. – Bízz bennem kedves. Tudom, hogy többet kérek, mint amennyit bárki más kérni mert, de nézz bele a lélekbe, amin osztozunk, és higgy nekem. A szemei. Azok a vad, gyönyörű, éjfélkék szemek fogva tartották. Csak őt látták. Éheztek rá. Sóvárogtak. Szerelemmel. Ivory szája megremegett, amikor belecsúsztatta a kezét az övébe és hagyta, hogy a férfi bevezesse őt a saját hálószobájába. A szíve olyan hangosan dübörgött, hogy egész biztos volt benne, Razvan is hallja. Razvan lezárta az átjárót a farkasok elől, hátrahagyva őket a jól ismert emlékszobában. Intett a kezében, hogy fellobbanjon a falmélyedésekben elhelyezett több száz mini gyertya. A lángok fellobbantak és táncba kezdtek, árnyékokat vetve Ivory arcára. A bőre porcelánnak tűnt, rózsaszirom puhaságúnak, hívogatónak. A szemei hatalmasak, fényes aranyszínűek és rémültek voltak, mint egy vad lényé, amit egy ragadozó csalt csapdába, az ártatlanság és a vágy keverékével nézett rá, ami egyszerre volt mámorító és ellenállhatatlan. Mögé nyúlt, és áthúzta a válla fölött vastag hajfonatát, ujjai alagutat ástak a fürtök közé, hogy meglazítsa a bonyolult, tekervényes fonást, hogy a haja végül az arca köré és a hátára omoljon. Végtelenül puha volt a tapintása, ahogy végigfuttatta a fürtöket a mutató és a hüvelykujjai között, a gyomrában parázsló tűz lángra kapott. Ivory nem hátrált meg, nem fordult el, de még csak a tekintetét sem vette le róla. Bátorság az bőségesen volt Ivoryban. Annak, aki ő volt, egy óriási része volt a bátorság. Ivory soha nem adta fel. Ha elkötelezné magát mellette, nekiadna mindent, semmit sem tartana vissza. Mindennél jobban imádta benne ezt a jellemvonást, a tökéletes megingathatatlanság tette veszélyes vadásszá, de ez csinált belőle vad, hűséges partnert csakúgy, mint mesebeli szeretőt is. Rengeteg időt akart arra szánni, hogy feltárja minden egyes négyzetcentiméterét, mindent titkos árnyékot és üreget a testén, minden lenyűgöző, rejtélyes, nőies ívét. Alig kapott levegőt. Kezei felemelkedtek a mellénye csatjaihoz, emlékezetből is jól ismerte őket, hiszen beleégtek a memóriájába a duplalyukas szíjak, az apró ezüst keresztek, amik befúrták magukat minden acélkapocs felületébe, és a három fémszegecsbe a bőrszíj mindkét oldalán, de azok a keresztek éppúgy beágyazódtak a hitével együtt, ragyogó lelkébe is. Természetesen bármelyikük eltávolíthatta volna a ruhákat, akár egyetlen gondolattal is, de Razvan akarta annak az örömét is, hogy kicsomagolhatja a lányt. Rá akarta szánni az időt,

minden pillanatot az örömének akart szentelni, tűzvihart akart felépíteni benne az iránta való vágyakozás parazsából. Ivory nem moccant, csupán a mellei emelkedtek és süllyedtek, ahogy lélegzett, hozzá -hozzá súrlódva ujjperceihez, míg végül kioldotta a szíjakat és letolta az anyagot a vállairól lassan, lépésről lépesre leleplezve nagyszerű testét. Előbukkantak a mellei. Puhán. Csábítóan. Képtelen volt ellenállni, tenyerére vette a lágy halmok súlyát, de közben végig a szemeibe nézett. Látta az örömöt villámgyorsan átfutni bennük és látta, hogyan pirul el, amikor a hüvelykujjai elsuhantak a mellbimbói fölött. A kezeiben tartani a két puha halmot, szinte maga volt a csoda, az érzés túlmutatott minden fantáziáján. Rég feladta még az álmokat is, hogy valaha is rátalál, olyan rég, hogy már vissza sem tudott emlékezni rá, most mégis ott állt előtte, lágy, nőies domborulatainak súlya a tenyerébe simult, szemei óriásira nyíltak az izgalomtól és a várakozástól. Egy csókot simított a homlokára, majd a bal szeme sarkába. Apró borzongás futott végig a testén. Megcsókolta az orra hegyét és a szájsarkait. Az ajkai kissé szétnyíltak. Az éhség árhullámként emelkedett fel benne, hagyta, hogy a szája milliméterekkel Ivoryé fölött lebegjen, míg önuralma visszaszerzéséért harcolt. Vett egy mély lélegzetet, leszívta mélyen a tüdejébe, mielőtt rásimította volna a száját a lányéra, magába nyelve annak tapintását, formáját, puha engedékenységét, ami tovább építette benne a hőséget. Nyelve végigsiklott a kicsi, hívogatóan megnyílt rés fölött. Ivorynak összeszorult a torka. Razvan a kísértés egy új, ismeretlen dimenziójába vezette el, és ő már túl messze ment az úton, hogy képes legyen ellenállni. A férfi csókja bűnös volt, a szája gonoszul felébresztette benne az izgalmat, szükséggel töltötte el, képtelen volt nem reagálni rá. Suttogott valami szexit és érthetetlent halkan, gyengéden, majd a nyelve benyomult a szájába, csábítóan végigsiklott a fogain, majd feltárta forró üregét, a magáénak követelte a testét. Tudta pontosan, hogy mi az. Követelés. Hüvelykujjai átsuhantak a mellbimbói fölött, és ő majdnem felkiáltott, de a torkában összegyűlő gombóc miatt ez csak egy halk nyögésre sikerült. Lángnyelvek futottak szerte a testében a melleiből kiindulva, hogy nőiességének középpontjában egyesüljenek, a méhe összehúzódott. Újra és újra megcsókolta, míg már egészen mámorosnak érezte magát, egy része pedig folyamatosan a kezeire koncentrált. Várakozóak voltak. Sóvárgók. Ott állt vele szemben, teljesen felöltözve, ezüstsávos, sötét hajával, úgy tűnt, tökéletes önfegyelemmel, míg ő maga deréktól felfelé félmeztelen volt szerteomló hajától eltekintve, az egész lénye egy vad, buja idegcsomóba ugrott, és ez megértette vele, mi a célja Razvannak. Ezen az úton, bárhova vezessen is, nem számított mennyire ijesztő, nem volt már egyedül. A férfi hagyta, hogy ő maga találja meg a hozzá vezető utat a saját erejéből. Azt kérte, hogy adja fel magát érte éppúgy, mint ahogyan ő feladja magát Ivory kedvéért. A bizalmát akarta. Egészen, fenntartások nélkül. Azt akarta, hogy mindent nekiadjon, ami ő, büszkeség és egoizmus nélkül, megbízzon abban, hogy vigyázni fog rá, a gondját viseli örökre. A csókja egy gyújtózsinór volt, ami fellobbantott valamit mélyen benne, ami erőteljesen fellángolt, valami nőieset, hihetetlenül elevent és sóvárgót. A kedvére akart tenni. A vigasza akart lenni. Az öröme. A mindene. A nyelve végigsiklott az övén, ingerelte, táncra csábította, sajgó melleit odanyomta a tenyereihez, szüksége volt azokra a tüzes érintésekre. Égetően forró csókjai függőségbe ejtőek voltak, elbódították, míg végül a szenvedély kivette a kezéből az irányítást, az elméje elhomályosult a vágytól.

Finoman beleharapott az alsóajkába, az apró fájdalomfullánk villámcsapásszerűen futott át a testén, végigsistergett a hüvelyén. Még a combjai is beleremegtek, úgy tűnt, a teste egyszerűen elolvad. Fogai végigkaristolták az állát, a nyelve megmártakozott az ott lévő mélyedésben, majd lejjebb siklott és felörvénylett a torkán. Ráérősen haladt, Ivory pedig úgy érezte, ott fog tócsává szétfolyni a padlón. A szája a torka fölött járt, fogai finomak karcolgatták, bűnös, meleg elektromos ostorcsapásokat küldve spirálvonalban a hasán keresztül a combjai közé. A várakozástól összeszorult a torka. A vágy szorítása olyan erős volt, hogy esélye sem volt az ellenállásra. Razvan lassan lejjebb engedte a fejét, lélegzete melege megborzongatta a mellbimbóját. A hőség előbb a mellén terjedt szét, majd befúrta magát a bőre alá. A lélegzete elakadt, felé ívelte a felsőtestét. A férfi nyelve végigcikázott a mellbimbóján, ő pedig felnyögött. Aztán a szája rátapadt, mélyen beszívta és szopogatni kezdte, ő pedig önfeledten hátravetette a fejét, a karjai önkéntelenül körbeölelték a fejét, hogy közel tarthassa magához. Az ujjai mélyen túrtak fürtjei közé, a keze ökölbe szorult, még a lábujjai is begörbültek reflexszerűen. A vágy a teste alsó részén csapott le újra, akárha egy ököl lenne, amikor a másik mellbimbóját kezdte sodorgatni, ritmikusan húzgálni a szájával. Egy újabb kiáltás tört fel belőle, amikor fehéren izzó, villámcsapásként csapott keresztül rajta a vágy, a hasán keresztül villámgyorsan eljutva nőiessége magjáig, majd még lejjebb, szétterjedve a combjain. Elektromos szikrák pattogtak körülötte. A vér egyszerre dübörgött a szívében és a fülében, szinte üvöltve hívta a férfit, amikor annak szája rászorult a mellbimbójára, és cirógatni, becézgetni kezdte. Szüksége volt rá, olyan módon, ahogyan soha életében nem volt még szüksége senkire. Razvan olyan volt a számára, mint a legfényesebb csillag, vagy a Hold, ami szétöntötte ezüst fényét odakinn a havon. Széppé és tisztességessé változtatott egy rút világot, és elérte, hogy emlékezzen női mivoltára. A kezei a melleit gyúrták, a szája érintése fekete bársony volt, fogai, nyelve egyre magasabbra lobbantották benne a tüzet. Amikor felemelte a fejét, szemeiben ugyanazt a farkaséhséget látta, ami őt emésztette, de ujjai változatlan ráérősséggel, alapossággal kalandoztak le csupasz hasára. Rásimította a tenyerét a két oldalára, majd még mélyebbre hajtotta a fejét, tűznyomot hagyva maga után, a szája felfedezte az összes bordája ívét, nyelve felörvénylett a köldökében, Ivory pedig ismét kénytelen volt megragadni a haját, hogy képes legyen talpon maradni. Razvan ismét felemelte a fejét, a pillantásuk összetalálkozott, miközben a kezei a csípőjére csúsztak, hogy kicsatolja fegyvertartó övét, majd lecsúsztassa azt a földre. Ivory érezte, hogyan siklanak végig az ujjai a hasán a nadrágja derekáig, ahol szintén lassan, ráérősen kioldotta a csatokat. A kísértés, hogy csak úgy megszabaduljon a ruháitól, óriási volt, testét a vágy tüze égette, de volt valami figyelmeztetésféleség Razvan izzó szemeiben, egy birtokló villanás, amit egy kicsit, na jó, nem is annyira kicsit, izgalmasnak talált. A férfi imádta kicsomagolni őt, és meg akarta adni neki ezt az örömöt. Azt vette észre, hogy egészen szexinek érzi magát, ahogy letolta a nadrágot a combjain, majd megszorította a csípőjét, hogy lépjen ki a szárakból. Visszatartotta a lélegzetét. Egészen csupaszon állt előtte, testének minden íve, hajlata szabad préda volt az éhes, mohó szemeknek. Razvan csak állt ott, kezeivel a csípőjén, és egészen rákoncentrált, azon az egyedülálló módon, amire csak ő volt képes, mintha rajta kívül semmi mást sem látna, és nem is létezne más a számára. Csak ő, Ivory. Rásimította a tenyerét a férfi mellkasára, érezte milyen erővel dübörög a szíve. Leplezetlen, nyílt vágyakozás sugárzott belőle, utána sóvárgott.

Soha nem nézett még rá így férfi. Természetesen, Draven is akarta őt, de nem szerelemmel, ami Razvan arcának minden egyes vonásába mélyre vésődött. Nem borzongó testtel, és kalapáló szívvel. És nem a nyitva hagyott elméjében lévő lázas, forró vágyakozással, sem pedig a kezébe adott, teljesen rábízott szívével. Soha senki nem éreztette vele azt, hogy ő a legszebb nő a világon, aki után sóvárognak, akibe fülig szerelmesek, egészen mostanáig. – Ivory. Fojtottan tört fel a neve a torkából. Lágy dallama végigsimított a bőrén, mintha csak a kezei tennék. Ismét odahúzta magához, szájáról immár sütött a perzselő szükség, ami újabb hőhullámot indított el a lányban is, annyira magához szorította, hogy kemény merevedése odaszorult puha hasához a nadrágja anyagán keresztül. Halotta a saját nyögését, amikor a szája rátapadt az övére, de most már nem lassú volt az izzás. Razvan vad forrósága szinte égette. Egészen megőrjítette őt, kizárólag csak a sóvárgására tudott már gondolni, szinte beleolvadt az ölelésébe, vak éhséggel várta az érintését. Nyelve összegabalyodott az övével, kezei visszatértek érzékeny melleihez, ujjai húzgálták, dörzsölgették mellbimbóit, míg végül elszökött belőle egy ziháló kis nyöszörgés. A férfi bőre forrónak tűnt az inge alatt, ahogy a körmeit mélyen beleásta a vállaiba. Borzongás futott végig a testén. A szájának olyan függőségbe ejtő, gazdag bűn és szex íze volt, amit részegítőnek talált. A teste erőteljesen, keményen nyomódott hozzá, agresszíven irányította, ami jobban felizgatta, mint bármi más. Minden egyes izmát külön külön érezte az ujjai alatt, a teste megfeszült a vágytól, minden egyes csókja sistergő elektromos szikrákat küldött szét a vérében és megnedvesedő hüvelyében, míg végül tehetetlenül, kiszolgáltatottan nyöszörgött a szájába. Képtelen volt megállni, hogy ne érintse meg, a haját, a nyakát, a torkát, végigcsúsztatta kezeit felhullámzó karizmain, öblös, nyers, mély férfinyögéseket csalva elő a torkából. A hang csak még jobban feltüzelte, míg már azt hitte, hogy lángra kap, a teste szinte kényszeresen mozdult a férfi felé. Razvan felmordult. Sötéten. Veszélyesen. Részegítően. Egy egyszerű mozdulattal előre és felfelé tolta a csípőjét, éppen a combjai között lévő érzékeny maggal szemben, szorosan hozzányomta magát, amibe Ivory belerázkódott. A sürgető mozdulat hihetetlenül szexi volt, szétküldte a gerince mentén a vágy édes-csípős érzését, ami keresztülszáguldott egész lényén, beletemette az arcát a férfi nyakába, simogatta a nyelvével, csipkedte a fogaival és élvezte, hogy a teste reagálásképpen megremeg. Razvan ujjai megtalálták combja belső oldalát. Cirógatta. A szájából vette a lélegzetet. Lábai közé csúsztatta a térdét, rávette, hogy szélesebbre nyissa őket, majd nadrágja durvának érzett anyaga simult hozzá, ami kibillentette egyensúlyából, tehetetlenül szorította hozzá magát, szinte zokogott a vágytól. – Nedves vagy már nekem fél ku kuuluaak sívam belső (kedvesem)? – A hangja bársonyos, fekete csábítás volt a fülének. Égbekiáltó, gonosz kísértés. – Az vagy? Maga volt a színtiszta bűn. Kétségbeesetten megrántotta az ingét, tűrhetetlenül vágyott rá, a szükség belülről marcangolta. Hüvelye sajgott, összeszorult a feszültségtől, őrjöngve vágyott rá, hogy betöltse a benne lévő ürességet, kielégítse őt. Sikerült letuszkolnia a testéről a pólót, de már egyetlen másodpercig is képtelen volt elviselni, hogy bármiféle ruhadarab közéjük álljon. Őrjöngve, majdhogynem erőszakosan, végül varázslathoz folyamodott, hogy egészen levetkőztesse. Razvan egyik kezével megragadta a haját, és hátrahúzta a fejét, hogy felfedje a torkát, amit finoman végiggereblyézett a fogaival. Belécsípett, és a méhe összeszorult.

Tüzes csókokkal borította a nyakát, majd pusztító lángokba borította a melleit, fogai és nyelve folyékony forróságot küldtek szét az ereiben. Keze becsúszott a combjai közé, cirógatta a puha érzékeny bőrt, egyre magasabbra haladva, míg ujjízületei már súrolták a nyirkos dombot lábai találkozásánál. Ivory élesen beszívta a levegőt és mozdulatlanná dermedt. A lélegzet bennszorult a tüdejében, csapdába esett ott, nyersen égett. Razvan előrébb húzta a fejét, hogy a szemébe nézhessen. Belefulladt a tekintetébe. A férfi fogva tartotta a pillantását, míg ujjai belemélyedtek szoros, nedves csatornájába. Ivory szeme elkerekedett. Hallotta saját meglepett kiáltását, ami kiszökött a torkából, beleszédült a döbbenetbe. Razvan bezúdult az elméjébe, így érezhette minden reagálását, minden válaszát, ami irányíthatta további mozdulatait. Ivorynak fogalma sem volt róla, hogyan képes állva maradni úgy, hogy egyszerre érezte a mindkettejükben száguldó vágyat, a falánk éhség táplálta tüzet, ami áramlott közöttük. Még mindig a szemébe nézve, Razvan térdre ereszkedett. Lassan, birtoklón nézett végig rajta, figyelte hogyan pirul el, ujjai mélyre hatoltak benne. Ivory illata elkábította, ahogy szinte zokogva meglovagolta a kezét. Nagyon lassan visszahúzta a kezét, és egyenként megnyalogatta az ujjait, megkóstolva egzotikus ízét. A lány felnyögött, a hangja végigrezonált egész férfiasságán, ami sóvárogva lüktetni kezdett. Figyelmen kívül hagyta saját teste reakcióját, elképesztően vágyott Ivory ízére. Kétségbeesetten. Kétségbeesetten akarta az ízét. Ez már önmagában is elegendő lett volna, hogy a lány vágya az egekig szökjön, de ott térdelt előtte, akár egy bukott angyal, és ez az angyal kétségbeesetten sóvárgott az ízére, hogy a nedvesség újabb hulláma árasztotta el a hüvelyét, hogy üdvözölje őt. Széjjelebb tolta a combjait a kezével, és rátapasztotta a száját, nyelve végigsiklott a puha szaténmelegségen. Ivory beleremegett. Mindkét keze ökölbe szorult a hajában, megrántotta a fejét, a hirtelen, metsző fájdalom, egyenesen még inkább megvastagodó férfiasságáig sugárzott. A neve többszöri kísérlet ellenére sem volt képes kicsúszni a lány száján, aki nem csak a beszédkészségét vesztette el, lélegezni is elfelejtett, ahogy nyalta, mint egy éhes farkas. Nyelve reszelőssége túl soknak bizonyult. Ivory térdei megroggyantak, az izmai túlságosan szorosra húzódtak össze és túl forróvá vált, megdöbbentő erővel kezdtek fodrozódni. Ismét megpróbálta a nevét kiáltani, megállítani, pedig nem akarta, hogy ez valaha is véget érjen. De mindez keveset számított, Razvan vére a füleiben dübörgött, a lány íze egészen megvadította. Fel akarta falni, mint egy kiéhezett farkas, nyelve cirógatta, betakarta csiklóját, majd megszopogatta, majd végignyalta egész hasadékát, hogy aztán ismét megpöccintse a kis rügyet, mire a lány tehetetlenül nyomta magát a szája felé, egy esztelen tűzrobbanásban. Felsikoltott. Soha életében nem sikoltott még. Akkor sem, amikor Draven foglyul ejtette. És a vámpírok támadásakor sem. Soha. Egyszer sem. De a gyönyör, ami az extázissal volt határos, keresztülfodrozódott a hasán és a méhén, hullám hullám után, kicsalta belőle a kiáltást, kapaszkodót keresve megtámaszkodott Razvan vállán, míg a szökőár átsöpört fölötte. Aztán a férfi a karjaiba emelte, ringatta a karjaiban, akár egy bölcsőben, majd egy gondolattal szőtt selyemlepedővel leborította puha földnyoszolyáját és ráhelyezte. Leereszkedett a lábaihoz, ismét széttárta combjait, rátapasztotta a száját, nyelvének döféseivel másodjára is magasba emelte a vágyát. Ivory sírt, körmei belevájtak a férfi hátába, kétségbeesetten próbálta megtartani a józanságát, ahogy villámgyorsan emelkedett benne újra a feszültség. Hallotta magát könyörögni valamiért, pontosan nem is tudta miért, mire Razvan fölé emelkedett, arcán a vágy kemény, éles maszkjával, ami tökéletes ellentétben állt a szemeiből sugárzó nyers, szemérmetlen, ádáz szerelemmel.

Érezte hogyan nyomja oda férfiassága széles fejét a bejáratához, és az idő megállt. Minden hang elnémult. Kizárólag a férfi sürgető szüksége létezett teste birtokbavételére. Fehér villám sercegett, szisszent végig a bőrén, futott át a véráramán, amikor Razvan vastag férfiassága átnyomult a redői között, és elkezdett beléhatolni. Combjai között a merevedése égető billog volt, ami lassan kinyújtotta őt, megnyitotta előtte a gyönyört. A hangja érdes volt, mormolt neki az ősi nyelven, talán káromkodott, talán kedveskedett vagy talán, mindkettő. Ivory vére a fülében dübörgött, elnyomta a szavak értelmét. Megpróbált időt hagyni neki, hogy hozzászokhasson férfiassága vastagságához és felkészülhessen teljes hosszára, de a lány képtelen volt nyugton maradni, így kénytelen volt a csípőjénél fogva leszorítani, és így tartani őt. Túlságosan nagy volt a gyönyör. Sarkait belemélyesztette a lepedőbe és felfelé akarta tolni a csípőjét, ahogy a férfi ismét beljebb hatolt egy kissé. A fájdalom egy ostorcsapásnyi felvillanása kísérte az örömöt, amikor mélyre tolta magát benne. Ujjai összeszorultak a csípőjén, megtartotta, rákényszerítette, hogy nyugton maradjon. – Állj meg Ivory. Ne mozogj. – A hangja éppen olyan szakadozott és egyenetlen volt, mint a lélegzete. – Mindketten elevenen fogunk megégni. Nagyon szoros vagy. Izmai satuként záródtak köré, és látta Razvan fehér fogait felvillanni, majd hallotta összecsattanni őket. A férfi önuralma egyre távolabb siklott. Ivory élvezte, hogy sikerült kizökkentenie végtelen nyugalmából. Érezte benne a dübörgő, sötét éhséget, látta meghosszabbodni agyarait, a csöppnyi veszélyérzettől hatalmasat ugrott a szíve, hüvelye az üdvözlő folyadék újabb hullámával reagált. Mélyen beleásta a körmeit, a mellkasa zihált, kétségbeesetten többet akart, azt akarta, hogy mozogjon. – Kérlek Razvan. Kérlek. A sürgetés a hangjában a perem közelébe sodorta a férfit. A karjai fölé húzta a lábait, aztán újra megragadta a csípőjét, feljebb emelte magát, hogy hozzádörzsölődjön a csiklójához, aztán mélyen belényomult. A súrlódás szinte elviselhetetlen volt, a gyönyör olyan élénk, hogy attól félt, teljesen elveszíti az önuralmát. Visszahúzódott és kemény ritmusba kezdett, mélyen, erősen, gyorsan döfött előre, olyan mélyen, hogy szinte a méhéig hatolt, forró hossza egészen kitöltötte a lányt, egészen összekötve ezzel kettejüket. Az elméje beköltözött a lányéba, így az érezte hogyan nyaldossák végig a lángnyelvek a testét, ahogy szűk hüvelye magába húzta, szinte fejte őt, forrón, perzselőn, bársonypuhán, hogyan rázza meg a lelke legmélyéig ez a fájdalom-öröm. A feszültség a testében egyre emelkedett, izmai kőkeményre húzódtak össze, míg ő őrjöngve vonaglott alatta, vad zihálásokkal lélegezve, a fejét dobálva jobbra-balra, míg a körmei a hátát gereblyézték. – Razvan! – zokogta a nevét. Könyörgött. Követelt. Sóvárgott… szüksége volt rá. – Tudom Ivory – harapta a szavakat a fogai között – add nekem magad. Mindenestől. Engedd el magad fél ku kuuluaak sívam belső (kedvesem), meg foglak tartani. Úgy érezte, hogy felfalja a tűz. Megrémült, hogy megsemmisül a lángokban. A feszültség már egészen köré szorult, szinte gúzsba kötötte, mégsem volt rá képes, hogy megtegye a bizalomnak ezt az utolsó halálugrását. Ismét nyöszörögni kezdett, megragadta a férfi vállait, próbálta szorosabban magába húzni, nem akarta, hogy ez a pillanat valaha is véget érjen, közben pedig attól félt, örökre eltéved. Mélyre döfött belé, akár egy acélkard, mintha be akarná fúrni magát éppúgy a méhéig, mint a szívéig, a részévé válni, mint ahogyan ő is a férfi része lett valahol mélyen. – Már túl késő – suttogta, a hangja egy sötét angyalé volt. A suttogás bársonya forróságként söpört végig rajta. Valóban túl késő volt megmentenie magát, a teste már elbukott, örökké vágyakozna az övére. Olyan magasra űzte, hogy szinte már repült. Közelebb húzta magához, mire Razvan fölé hajolt, de a továbbra is ki-be mozgott benne, újra és újra mélyre hatolt, akár egy dugattyú, ami soha nem lassul, soha nem áll le, míg Ivory már

úgy gondolta, hogy ismét sikoltozni fog. Érezte, hogyan szorul össze a teste. Hogyan szorul a férfi köré. Hogyan ragadja meg azt. Mennyire szorítja. Razvan ismét változtatott a behatolás szögén, és egy hosszú, mély lökéssel hozzádörgölődött a csiklójához. Ivory teste megmerevedett. Egy pillanatig nem tudott lélegezni. Nem tudott gondolkodni. Teste szinte már fájdalmasan szorult vastag férfiassága köré, hullámokban ragadta meg, próbálta benn tartani, aztán a hullámok magasodni kezdtek, míg végül szökőárként borították el, felvillanó fényes, forró tűzostorok csaptak le erőteljesen minden porcikájára. Hullám hullám után. Villám villám után. Véget nem érőn. A sokk túlterhelte az egész szervezetét. Sírt a kielégülés elementáris erejétől és gyönyörűségétől, érezte hogyan veszi át az irányítást a teste fölött a férfi, rákényszerítve őt, hogy vele szárnyaljon, hallotta rekedt kiáltását, amikor forró magja belé ömlött. Érezte harapását, annak gyönyörével és fájdalmával együtt, és a teste ökölbe szorult újra és újra, a végtelenül erotikus vércserére reagálva. Felívelte a hátát, csípőjét felfelé nyomta, még jobban köré szorult, minden egyes cseppet kifejt a testéből. Végül Razvan végigsöpört a nyelvével a melle domborulatán ütött sebeken, és szexi szemeivel lenézett rá. Egyedül ez a pillantás elérte, hogy a teste ismét reagáljon, újabb hullám söpört át fölöttük. Ivory felemelte a fejét, hogy elérje a száját, megcsókolta, megízlelte saját gazdag aromáját, majd apró csókokkal hintette végig a nyakát. Érezte hogyan keményedik meg benne újra, hogyan telíti el, nyújtja ki, amikor megnyalta a pulzusát. Egy érdes nyögés szakadt ki Razvanból. Fogai belecsíptek a bőrébe, és a férfiassága megrándult. Beleharapott, a férfi pedig már-már brutális erővel lökte előre a csípőjét, mélyre temette magát benne, kezei a fenekét szorították, rákényszerítette, hogy elfogadja vadul lecsapó testét. Az íze felrobbant szája belsejében, megtöltötte a lényegével. Soha nem érezte még ennyire teljesnek magát. Ilyen szeretettnek. Végighúzta a nyelvét a tűszúrásnyi nyomokon, aztán pedig hagyta a testének, hogy ellenállás nélkül felszáguldjon egy újabb csúcsra. Hallgatta a férfi halk zihálását, érezte kettejük kombinált illatát, míg a hullámok újra és újra átcsaptak fölötte, majd Razvan is elérte saját kielégülését. Aztán csak feküdtek, a testük szorosan egymáshoz illeszkedett, és egyikük sem akart megmoccanni. Több percbe is beletelt, míg Razvan összekapargatott annyi erőt, hogy mellé gördüljön, összefűzze a kezeit a feje mögött, és felnézzen a ragyogó mennyezetre. – Adj néhány percet és elviszlek a medencéhez. Felé fordította a fejét, és lágy mosolyától Ivory szíve bukfencet vetett. Másnak tűnt most a férfi. Fiatalabbnak. Boldogabbnak. Az a csöndes, nyugodt derű, ami olyan jellemző volt rá, továbbra is jelen volt, de most nem csak szerelemmel nézett rá, látta a szemeiben a tömény örömöt és boldogságot is. Szerette volna fennhangon is megosztani vele azokat az érzéseket, amiket iránta érzett, amik a lénye mélyéről törtek elő, és amik elárasztották, de képtelen volt szavakba, de még gondolatokba foglalni is őket. Razvan ujjai arrébb moccantak a lepedőn, megsimogatták az övét, majd összefonódtak velük. – Köszönöm Ivory. – Mit? – Egy apró mosoly futott át az ajkain. – Azt hiszem, inkább nekem kellene köszönetet mondanom. Razvan válaszmosolya kiszélesedett.

– Te adtad életem legszebb tapasztalatait. Bármi is történjen, az emlékeimben örökre megmarad az a pillanat, amikor nekem adtad magad. – Féltem – gyónta meg halkan. – Tudtam, hogy félsz – mondta gyengéden – de ez csak még becsesebbé teszi az ajándékod. – Tényleg elviszel a medencébe? – Nem kellene ilyen rémültnek hangzanod – kötözködött vele – valahogyan össze fogom szedni az erőm. Nem ejtelek el, ígérem. Megszorította az ujjait. – Tudom. Lehet, hogy csak egy kicsit ostobán érzem magam. – Senki sincs itt rajtunk kívül Ivory – mutatott rá, a hangja nagyon gyengéd volt. A lány érezte, hogy összeszorul a szíve. Olyan könnyen eléri ezt nála. Megmozdítja a bensőjét. Eléri, hogy megolvadjon. És ez nem pusztán a hihetetlen teste miatt volt, ami az egekbe repítette, sokkal inkább a rendíthetetlen, csendes szerelem miatt, amit úgy tűnt Razvan iránta érez. Egy kőszikla. Egy talapzat. Erős és elfogadó, amitől benne az az érzés támadt, hogy mindig számíthat rá. – Tudom. – Azt hiszed, most kevesebbet gondolok rólad? Hallgatott, újra és újra átforgatta a fejében a kérdését. Egyszerűen csak nevetségesnek érezte magát azért, ahogy Razvan iránta érzett, és azért, amit ő okozott a férfiban. Mért nem képes annyira elengedni magát, hogy ő is így tegyen? – Azt hiszem, fogalmam sincs róla, hogyan kell nőnek lenni. Nem tudta másképpen megfogalmazni. Razvan feléje fordult és megtámaszkodott a könyökén. – Ivory, te az én nőm vagy. Nem kell olyannak lenned, mint bárki más. Nem akarok semmilyen mást. Te csak légy az, aki vagy. Bocsánatot ezért pedig egészen biztosan nem kell kérned tőlem. – Apró mosolyra görbült a szája, és lehajolt hozzá, hogy egy csókot simítson a szája sarkára. – Igazából be kell vallanom, hogy imádom benned azt a kis vonakodást, amikor azt kell mondanod, hogy én vagyok a legnagyszerűbb férfi a világon. Lágy nevetése végigsimított a bőrén. Annyira kisfiúsnak hangzott, olyan gondtalannak, amilyen valószínűleg soha életében nem volt eddig a pillanatig. Sikerült talpra kászálódnia, majd őt is felemelte, és olyan könnyedén ringatta a karjaiban, mintha csak egy gyerek lenne. – Kimerítettél te harcos nő. Ivory képtelen volt megállni, hogy ne nevessen. – Ha valóban te lennél a legnagyszerűbb férfi a világon, nem merülnél ki. Készen állnál rá, hogy kielégítsd minden szükségletemet. Razvan szemöldöke felszaladt. – Azt hiszem, ezt kihívásnak veszem. – Szájával lecsapott az övére, miközben keresztülvitte a sziklaboltíven a következő szobába, ahol a víz csörgedezett az egyszerű kis medencébe. – Több mint kész vagyok rá, hogy kiszolgáljam az igényeidet – súgta bele a szájába, nyelve végigcikázott az ajkai fölött, hogy az ízét kóstolgassa. – Valóban? Én nem vagyok ebben annyira biztos. A létező leggőgösebb hangját használta. Razvan beleejtette a vízbe. Mire felszínre jött, és a fejét forgatva keresni kezdte, már ő is a medencében állt csípőre tett kézzel, a víz a combjai körül hullámzott. – Ez durva volt. – Megérdemelted. – Tényleg megérdemeltem – értett egyet nevetve.

A férfi megtanította, hogyan lehet jól szórakozni. Játszani. Megélni, kiélvezni az élet minden egyes pillanatát. Ennek a tudásnak a jegyében, egy halálosan pontosan célzott vízsugarat indított a férfi felé. A lövés az arcát érte, mellkasán végigfolyt a víz. – Úgy gondoltam, hogy egy kicsit talán le kellene hűlnöd. A férfi szemöldökei ismét megemelkedtek. A szemeiben vidámság villant. – Én pedig úgy gondolom, hogy épp hadat üzentél. Kicsit feljebb emelte az állát. – Én is azt hiszem. A vízi csata gyors és vad volt. A gejzírek egészen a plafonig felcsapódtak, összefröcskölték a falakat. Razvan kétszer is rávetette magát a lányra, egy krokodil erejével fonódott rá, pörögve rántotta magával a mélybe, mielőtt Ivory képes lett volna kicsusszanni a szorításából, a felszínre emelkedni levegőért, majd folytatni a küzdelmet. Végül rávetette magát, a karjait a nyaka köré fonta, teste nekicsapódott az övének, mindkettejüket a víz alá buktatva, hogy felbukkanva végül megpihenjenek a medence oldalánál, élvezve a testük körül sistergő buborékokat. Ivory megdörzsölte a karjait, és felnézett a fejük fölé, mintha a szabad ég alatt lennének. – Mindig halálpontosan tudom, mikor emelkedik fel a nap. A bőröm kényelmetlenül szúródni kezd. A legtöbb Kárpáti, még a kora reggeli órákban is nyugodtan kinn maradhat, de én nem. – Egyáltalán? Nekitámasztotta a csípőjét a medence szélének és kicsavarta a vizet a hajából. – A bőröm túlságosan is érzékeny lett azok alatt az évek alatt, amit még a Hold fényétől is távol töltöttem, amíg a földben gyógyultam, hogy először még az is égetett. De máig is, nem egyszerűen csak felégek, viszonylag hamar fel is hólyagosodik a bőröm. – Elmosolyodott egy felmerülő emlék hatására. – Egyszer találtam egy fényvédőkrémet, amit egy kiránduló hagyott hátra. Kipróbáltam. Razvan besimította a haját a füle mögé. – Gondolom nem sikerült túl jól a kísérlet. – Nem, valóban nem. – Próbáltál tovább fennmaradni, legalább idelenn a föld alatt? Megint megdörzsölte a karjait önkéntelenül, és megremegett. – Néha, amikor azon dolgozom, hogy új vegyszereket próbáljak ki, amivel helyben tarthatom a vámpírt, nem érzem az érzést egy ideig, de legtöbbször olyan nyugtalanná válok, hogy inkább elrejtőzöm. – Az a vegyület, amivel bevonod a fegyvereidet, egyszerűen briliáns. Egy gyors, kissé félénk, de elégedett mosollyal fogadta a bókját. – Még mindig dolgozom rajta. Kicsivel hosszabb hatóidőt kellene elérnem, mielőtt a vérük keresztülmarja. Azzal, ha tovább tudnám megakadályozni őket az alakváltásban, nagyobb esélyt adhatnék magamnak az életben maradásra. – Adhatnál magunknak – javította ki. Bólintott. – Adhatnék magunknak. – Most is fáj a bőröd? – kérdezte Razvan, aki nyilvánvalóan arra készült, hogy visszaviszi a hálószobába. – Nem igazán. Bár már közel a pirkadat. Nagyon közel. Szeretett Razvannal lenni. El sem hitte, hogy mennyire. Hosszú ideig volt magános, úgy gondolta, kellemetlen lehet megosztani valakivel a teret, de a férfi humorát élvezte. Intelligens, értelmes férfi volt, de az egoizmus teljesen hiányzott belőle, ami megnehezíthette volna, hogy olyasvalakivel legyen együtt, mint ő. Végtelenül békés természet volt, és Ivory gyakran kapta magát azon, hogy csak áll mellette és sütkérezik a derűben, amit sugároz

magából, és ami körülvette, megtartotta őt. Az igazat megvallva nagyon is megrészegítőnek és szexinek találta. Razvan rámosolygott. – Olvasom az elméd. Felvetette a fejét. – Ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget semminek se, amit gondolok. Razvan visszaereszkedett a vízbe, lebukott a felszín alá, villámgyorsan odaúszott mellé, kezei végigsuhantak combjain, csípője ívén, át a derekán, fel a bordáin, míg végül tenyerei rásimultak a mellére, gyengéden megtartotta a súlyukat. – Azt hiszem, neked is olvasnod kellene az én elmémet. Még mielőtt válaszolhatott volna, ismét a víz alá merítette a fejét, és mélyen a szájába szívta a mellbimbóját. A legkevésbé sem számított, hogy már kétszer szeretkeztek, hogy a teste kielégült. Azonnal elárasztotta a forróság. Razvan nedves haja végigsiklott a hasán, szeméremdombját csiklandozta, míg a szája ingerelte, húzogatta, szopogatta. Egy pillanatig csak magához szorította a fejét és kiélvezte az általa nyújtott örömet, majd keze mélyebbre merült a vízben, és megkereste máris megmerevedett férfiasságát. Ujjai érintésétől rángatózni és pulzálni kezdett. Önelégülten mosolyodott el, kezdett ráérezni az érintés hatalmára, míg finom ujjakkal végigzongorázott Razvan merevedésén, mielőtt köréje fonta volna őket, hogy szorosan megmarkolja. Razvan felemelte a fejét, elsötétedett, éhes szemekkel nézett rá. – Mit művelsz? – Végzek egy kis magánkutatást. Hátrébb dőlt, hogy a medence fala megtámassza a csípőjét, stabilizálja a testét. A férfi érintése teljesen elgyengítette, a teste remegett a szükségtől. – Talán leülhetnél – javasolta selymesen lágy hangon – mivel ez eltarthat egy ideig. Nagyon alapos munkát szoktam végezni, ha kutatásba kezdek. Razvan nyelt egy nagyot, és felült a sziklamedence peremére, hagyta, hogy a lábai belelógjanak a vízbe. Merevedése kőkeményen lüktetett, pulzált a hasán, pillanatról pillanatra egyre nagyobb lett. Amikor Ivory fölé hajolt, a tenyerére vette a golyóit, és kísérletképpen először végignyalt rajta, kirobbant a tüdejéből a levegő. Amikor a szájába vette, egészen elveszett a testében és az elméjében is, mindene ő lett. Megragadta a haját, ökölbe szorultak az ujjai a tincsek között és várt, hiszen jól tudta, hogy még csak egy vad út legelején jár imádott életpárjával.

16. fejezet – Ez micsoda? – Razvan teste Ivory hátához simult, és átnézett a válla fölött szemrevételezve azt, amin dolgozott. Este arra az érzésre ébredt, hogy az ujjai cirógatják. Ő volt a csoda Ivory életében, ágyában, a lelkük összeolvadt, szorosabban eggyé vált, mint azt valaha is képzelte volna. A szeretkezésük lágyan, gyengéden indult, majd egyre vadabbá és fergetegesebbé vált. A vadászat sokkal szórakoztatóbb volt együtt. Nézték, hogyan ömlik szét a sötétkék égen felemelkedő Hold növekvő fénye a hófödte hegyeken, reflektorfénybe állítva a szikrázó réteket, a réteg réteg után vastagon megrakott fákat. Együtt repültek át az égen, magasan a fák fölött, szárnyvég ért szárnyvéghez, szél borzolta tollaikat, mindketten élvezték a baglyok szabadságát, pörögtek, ki-kitörtek a magasban, csak a móka kedvéért hajtva végre légi mutatványokat, csak azért, mert képesek voltak rá. Együtt bukfencezett vele, összefogódzkodtak a karmaikkal, Razvan tudta, hogy minden, amire valaha is szüksége lesz, itt van, ebben a nőben. A mosolya megváltotta őt. A belső szépsége, a lelke. A saját, személyre szabott csodájává vált. Még arról sem volt egészen meggyőződve, hogy a föld gyógyította meg. Inkább Ivory. Színeket adott neki, élettel töltötte meg a világot. Folyamatosan örömmel töltötte meg az életét, minden pillanatnak volt értelme, jelentése mellette. Eltüntette szemeiből és a szívéből az árnyakat, a helyét szerelemmel töltötte meg. A lelkében lecserélte a sötétséget fényre. Nyelt egy nagyot, az orrát odadörgölte a vállához, és közben szemügyre vette a könyvet, amiből dolgozott a dolgozószobájában. Látta, hogy ő írta az ősi nyelven a szövegeket, mormolni kezdte a szavakat, és a szemöldökét ráncolta fölöttük. A mágus odasétált, hogy bezárja a pokol kapuját, ujjai hegyéből energiaspirálok robbantak ki, ajkain varázsszavak formálódtak. Magas volt, jó testalkatú, sötét hajú, szépen metszett ezüstszín szemei parázsként izzottak. A hatalom jelenlétével sem tudta megmagyarázni az elméjében állandóan jelenlévő vágyat, a lobogó sóvárgást, ami égetett, mint a tűz, ami folyamatosan űzte, hajtotta előre. Előrelépett és kitárta a karjait, áldozata pedig hangtalanul odament hozzá, engedett varázsa parazsának, a szenvedély feltörő lángjainak. Miután a mágus kieresztette szívéből a vért, és mindet elfogyasztotta, hagyta tovább szenvedni az áldozatot elmondhatatlan fájdalmak közepette. Megtörte a lelket és a testet, aztán elfordult áldozatától, hogy mást keressen, aki még egész, akivel ismét elvégezheti az egész folyamatot, aminek mindig ugyanaz volt a vége, a mágusnak a szív vérére volt szüksége, hogy újra ép legyen és az is maradjon. Razvan gyomra felkavarodott, a valós világ messze röppent tőle, és összeomlott, elméjét vér, sikoly és halál képei töltötték meg. Karjai lecsúsztak a lányról, hátralépett és elfordult tőle. – Miért írtál le egy ilyen undorító dolgot? Miért adsz neki megbecsülést azzal, hogy papírra veted, és átadod őt a történelemnek? Ivory felkapta a fejét a mély hangra, megfogta a karját és maga felé fordította. Razvan szemei tele voltak rémülettel. Rémálmok emlékeivel. Nem azok a könnyen elillanó rémálmok voltak ezek, mert az elméje trükköket játszott, valódi emlékekből tartott vetítéseket, amik örök időkig is eltarthattak. Figyelmetlenül, múltja képeit idézte fel a férfiban. – Ezzel nem emléket állítok neki. Magam előtt kell tartanom a képét, amikor dolgozom. Látnom kell a képét, hogy jól ismerjem, és soha ne legyen képes becsapni, amikor a varázslataival dolgozom. Gonosz. Mindig is gonosz lesz. Mert úgy döntött, hogy gonosz lesz. És ezt folyamatosan, tisztán és világosan magam előtt kell tartanom. Razvan, nagyon

sajnálom, hogy az emlékével megsebeztelek, de mindez az én védelmemet szolgálja. – Az öklére csavarta a hajfonatát, de csöndes maradt, míg szabályozta a légzését és szíve ritmusát visszaigazította az övéhez. – Nagyon veszélyes a varázslataival dolgoznom. El sem tudom mondani, mennyire veszélyes. Azt mondtad, te nem vagy túl jó varázslatokban. Nos, én az vagyok, de ehhez meg kell formálnom a szavakat a fejemben, fel kell idéznem képeket, hogy dolgozhassak velük, nem követhetem el a legapróbb hibát sem, amikor a mágiáin dolgozom. A férfi ismét vett egy mély lélegzetet, szemmel láthatóan az önuralmáért harcolt. – Még mindig nem értem. Ivory körbemutatott a szobában. – Ez itt az én erődöm. Masszív szikla. Nem tud idejönni. Nem tud rám találni ezeken a vastag sziklarétegeken keresztül, de ha hibát követek el, ha csak egyetlen pillanatra is elfelejtem, ki, és mi ő, és mi az, amit csinálok, azzal sebezhetővé teszem magam. Razvan összeráncolta a szemöldökét. – Még itt is? – Egészen gonosz. Az első sor, ezt azonnal elárulja. „A mágus odasétált, hogy bezárja a pokol kapuját.” Nem egészen földi eredetű. Megjárta a poklot, és amikor visszatért onnan, mások vérére lett szüksége ahhoz, hogy életben maradjon. A szemöldökráncolás elmélyült. – Több száz évig éltem vele. Igen, végtelenül gonosz, de nem démon. Varázsló. A lány bólintott. – Igen, varázsló. Az univerzumban mindig egyensúly van. Ahol jó van, ott rossznak is lennie kell. A Föld, és a természet erejét fel lehet használni, jót lehet belőle szőni. Ez történik minden gyógyítás alkalmával, és máskor is, amikor a fajunknak szüksége van erre. De ugyanezekből az energiákból szövődhet gonoszság is, előhívhat démonokat, alkut köthet velük. – Tudom, hogy ezt csinálja. Mocskos teremtményeket láttam a barlangjaiban, de soha nem láttam portált másik világba, vagy egy másik birodalomba, amin Varázsló is képes lett volna átmenni. – Nem, egészen biztos vagyok benne, hogy nem volt olyan őrült, hogy hagyja, hogy bárki is meglássa, mi történik. Mindenki előtt ereje teljében akart megmutatkozni, még önmaga előtt is. Szüksége van erre az illúzióra. Amennyire meg tudom ítélni, és amennyire képes vagyok visszaemlékezni arra, amikor az iskolájába jártam, mindig is arra használta a tanoncait, hogy varázslatokat írjanak a számára, amiket aztán alapokként használt a saját varázslataihoz. Képtelen már új varázslatokat kitalálni, ebben egészen biztos vagyok. Minden Varázslónak megvan a maga ritmusa, a maga fordulatai, jellegzetes mozdulatai, ami gyakorlatilag olyan, mint az aláírásuk, ha úgy tetszik. Xavier varázslatai sok más máguséra épülnek fel. Razvan egy pillanatra a kezeibe temette az arcát, majd beletúrt ezüstcsíkos hajába. – Mi mást tudtál még meg abból, hogy tanulmányozod őt? Végigsimított a karján, hogy lecsillapítsa. – Tudom, hogy nagyon zavaró neked róla beszélni. Az ujjai érintése a bőrén szinte megrázta. Míg él, soha nem fog túljutni azon a csodán, amit neki szántak. – A leírásod tökéletesen illik rá. Én vele éltem, és azt hittem, bárki más élőnél jobban ismerem… – a könyv, és benne az őt nyilvánvalóan sértő szavak felé intett – neked mégis sikerült összefoglalnod a lényegét. – Remélem, igazad van Razvan. Ezzel mindkettőnk életét kockáztatom. – Megfogta a kezét és maga után húzta a következő helyiségbe. Leereszkedtek a kényelmes székekbe az emlékszobában. – Tudnom kell, hogy velem vagy-e ebben is Razvan. Nem lesz könnyű, és nem tudom, képes leszel-e habozás nélkül dönteni, ha ott állunk vele szemben. A férfi hátradőlt a székben, és kitartóan őt nézte.

– Soha nem kell aggódnod a habozásom miatt. Melletted állok ebben is. Így határoztam. Már akkor eldöntöttem, amikor arra kértél, hogy éljek. Már akkor is tudtam, hogy őt fogjuk üldözni. Ivory megengedett magának egy megkönnyebbült kis sóhajt. Nem kellett volna kételkednie benne. Razvanban megvolt ahhoz a bátorság, hogy bármi legyen, amire neki szüksége van. Nyomát sem találta benne szégyennek, amiért ő vezeti. Ahogyan habozást sem, hogy elfogadja a végzetüket. Több volt minden más férfinál, akit valaha is ismert. – Tudod mire gondolok, Razvan? Azt hiszem, Xaviernek találnia kell egy másik testet. Nem csupán birtokolt téged azzal, hogy benned hagyott magából néhány darabot, hogy irányíthasson. Azt hiszem, hogy egy gazdatestet is keresett, módot akart találni rá, hogy elfoglalja, teljesen a magáénak követelje, egészen a sajátjává tegye. Kárpáti akart lenni. Te a Dragonseeker családba születtél, az egyik legerősebb vérvonalba, ha nem a legerősebbe. Ezt a vérvonalat akarta. Ezért ment Rhiannon után. És ezért itta a gyerekei és az unokái vérét. Egy testre vágyik a Dragonseeker vérvonalból. – Egy Dragonseeker soha nem fordul át. – Nem volt büszkeség a hangjában. Ez egy egyszerű kijelentés volt. – Nem hagynám neki, hogy belőlem csinálja a vérvonal első vámpírját. Rámosolygott a férfira, és a mosolya visszaemelte a férfit a helyére, arról az árnyékos helyről, ahová az imént zuhant. – Nem, te tényleg nem hagynád. És mindannyiunkat megmentettél. Senki sem fogja megtudni, hogy mit tettél, de én tudom, Razvan. Ha képes lett volna megszerezni egy Dragonseeker testet, ahogyan azt tervezte, a kár, amit okozni tudott volna, felmérhetetlen lenne. A kezéért nyúlt, játszani kezdett az ujjaival, és közben megcsóválta a fejét. – Ez csak a makacsságom. – Ez a mérhetetlen bátorságod – javította ki –, senki más nem lett volna képes elviselni azt, amit te végigcsináltál. Finom óvatossággal odahúzta a szájához az ujjait. – El fogok pirulni. Ebben Ivory nagyon kételkedett. A leghalványabb egoizmus sem volt Razvanban. Egyszerűen csak elfogadta az életet, átélt minden egyes pillanatot, teljes figyelmét arra koncentrálta, amit épp csinált, bármilyen feladat került is elé, mindenhez a legjobb tudását adta. Belepirult a gondolatba, hogy mennyire kizárólag rá összpontosít akkor is, amikor szeretkeznek. Semmi más nem volt az elméjében, csak hogy örömöt adjon neki. Ez egy felüdítő, megrészegítő tapasztalat volt, máris függővé vált tőle. Annyira elmerült benne, hogy azon kapta magát, ő is igyekszik neki ugyanezt a teljes koncentrációt nyújtani. – Az a bejegyzésem a naplómban, az lesz az, amivel le fogjuk győzni. Razvan mozdulatlanná dermedt. – Csalit helyezünk neki egy csapdába. Ivory kitartóan fogva tartotta a tekintetét. – Igen, ezt fogjuk tenni. Szüksége van egy testre. És szüksége van egy szív vérére. Egy Dragonseeker vérére. – Meg fogsz rá kérni, hogy adjam magam újra a kezére. A hangja szigorúan semleges volt, az elméjét elzárta az övé elől. A szíve összeszorult. Még csak az arcáról sem tudott leolvasni semmit. Nem volt rajta elítélés. Nem ítélkezett. Csupán csak várta a válaszát, ujjai még mindig az övéit tartották. Néha, mint most is, a bátorsága megrémítette. A belé vetett végtelen hite sokkolta. – A kezére adnád magad, ha megkérnélek erre? – kérdezte összegubancolódott gyomorral. – Igen. Megrázta a fejét.

– Soha, még csak eszembe sem jutott, hogy bárhol is magadra hagyjalak a közelében, olyan helyen, ahol megkaparinthatna. Most először moccant meg a férfi, és az arcán is keresztülfutott valami, de olyan gyorsan, hogy képtelen volt értelmezni, amit látott, mégis idegessé tette. – Akkor ki, vagy mi a csalétek? – Most már az én ereimben is fut Dragonseeker vér. Amikor megnyitom az ereimet, és hagyom folyni, nem lesz képes neki ellenállni. Nő vagyok, így azt fogja hinni, hogy könnyedén irányíthat majd. – A férfi hátrahőkölt a székben, ajkai egyetlen szoros, kérlelhetetlen vonallá húzódtak össze. Apró zsarátnok lobbant fel a szemei mélyén, de csendben maradt, és várt. – Átgondoltam az egészet Razvan – kezdett magyarázkodni sietve – ez az egész annyira adja magát. El fog jönni értem, sötéten jóképűen, felveszi az alakodat, hogy azt felhasználva magához vonzzon engem. El akar majd csábítani, és kitárja a karjait felém, hogy közelebb hívjon magához. – Nem. – Tudod, hogy igazam van. Ez a módja. – Nem. – Razvan felemelkedett, és magához szólította a falkát. – Elviszem futni a falkát. Van kedved csatlakozni hozzánk? – Meg kell beszélnünk ezt. – Ezen nincs mit megbeszélni. Jössz? Gyors, hosszú léptekkel távolodott tőle, és közben csettintett az ujjaival, majd széttárta a karjait, hogy magához hívja a falkát. Ivory hosszú pillanatokig csak állt, és nem tudta eldönteni, hogy dühös-e vagy örül, amiért ennyire védelmezi. Senki sem akarta megvédeni fiatal lány kora óta, amikor még a fivérei és a De La Cruz család is körülvette a szeretetével. Tíz erős férfi, akik mind imádták őt, és ettől néha hercegnőnek érezte magát, néha ugyan kissé elnyomottnak, de még mindig hercegnőnek. Razvan, iszonyatosan sok mindenen ment keresztül Xavier kezei között. Csak hozzá kell szoknia a gondolathoz. Megdöbbenve látta, hogy amint a férfi széttárja a karjait, ahogyan ő szokta, Blaez és Rikki felugrottak a hátára, és tetoválásként olvadtak bele a bőrébe. Egy pillanatra idegesnek találta magát. A falka még soha nem volt megosztott. Ők voltak a családja. – A falka nem megosztott – mondta Razvan –, mindannyian egy család vagyunk. A férfi már visszatérítette magát szokásos nyugalmába. Tárgyilagossá vált ismét. Vagy talán végig az is volt. Csak hajthatatlanul nemet mondott neki, nem emelte fel a hangját, nem volt ideges, pusztán kérlelhetetlen. Egyetértően bólintott. – Igen, azok vagyunk. Nagyszerű, hogy veled is lesznek farkasok. Mindkettőnk hátát őrizhetik. Kísérletképpen rávillantott egy apró vigyorgást, ami azonnal eltüntette az éveket az arcáról, és kisfiússá varázsolta azt. – Fantasztikus érzés, hogy így elfogadtak. Fájdalmas kis rándulást érzett a szívében, ami gyakran előfordult vele a férfi közelében. Az egyszerű, szép örömei megérintették. – Hová megyünk? – Arra a helyre szeretnék menni, ahonnan a földet hoztad a hálóhelyünkhöz. – A drágakövek barlangjába. Bólintott. – A talaj tiszta, úgyhogy azt már tudjuk, hogy Xaviernek nem volt lehetősége mindenfelé elterjeszteni a mérgeit. Szeretnék utánajárni, milyen messze terjed a fertőzés, voltaképpen mekkora területen van jelen. Nem hiszem, hogy az lenne az egyetlen tiszta hely. Amint

megtudjuk, hogyan lehet ennek utánajárni, üzenünk a Kárpátiaknak, hogy ellenőrizzék a földjeiket. – Azt hiszed, hogy meg tudjuk tisztítani? – Egészen biztos vagyok benne, hogy te meg tudod. Megpróbálta nem érezni azt a nevetséges izzást, mégis ott volt, mind egy idióta száraz fahasábon, végigfutott a testén a forróság. Igazán rémítő volt, ahogyan reagált a férfira. Zavartan széttárta a karjait, és hagyta, hogy a falka maradéka összeolvadjon a bőrével, mielőtt alapos letapogatásba kezdett volna, nehogy valakinek lehetősége nyíljon rá, hogy kilesse őket, amikor elhagyják az odút. A felszínre emelkedtek az éjszakában, száguldottak a sötét, tiszta égen keresztül. A csillagok magasan fölöttük ragyogtak, mesebeli hosszúságú takaróként rájuk borították szépségüket, amit Razvan soha nem mulasztott el észrevenni. Ivory rajta keresztül érezte. A csodát. A fenséget. A hihetetlent. Soha nem nézte úgy a környezetét, mint a férfi, így mindent új perspektívából látott ő is szemein keresztül. Razvan úgy érezte, mintha keresztülvitorlázna a Holdon, aztán visszasiklana egy üstökösön, és bújócskázna a csillagjegyek között. Keresztülszáguldott egy párafelhőn, ami egy alattuk kanyargó folyóról emelkedett fel, és Ivory mindezt vele együtt élte át. Több ezerszer repült már bagoly alakban, de még soha nem érezte ilyen felüdítőnek, mókásnak. A baglyok hangtalanul siklottak a föld felett, és ahogy egy rét fölött haladtak át, a nőstény előrébb helyezkedett, és lejjebb ereszkedett, hogy kihasználhassa az erdő védelmét, amennyire csak lehetséges. Gyorsan repültek, jobbra-balra bedőltek a fák, és az ágak között, a rágcsálók szintén hangtalan menekülésbe fogtak alattuk, pontosan tudva, milyen veszély leselkedik rájuk a magasból. Egy völgy előtt törtek ki az erdőből, ami két hosszú hegyvonulat között helyezkedett el, távol Xavier jégbarlangjaitól, és sok-sok kilométerre a Kárpátiak falujától. A két bagoly megváltoztatta a színét, hogy nehezebb legyen észrevenni őket. Razvan hófehér lett, míg Ivory egy kissé törtebb fehér tollruhát öltött magára, a szárnyain néhány sötét folttal, ami jelezte, hogy nőstényről van szó. „Hagyd, hogy a bagoly irányítsa a gondolataidat,” – intette óvatosságra a férfit Ivory. – „Bárki letapogathatja a bagoly testét, és megtalál benne valamelyikünket, ha nem vagyunk eléggé óvatosak.” Ő élete minden napját ilyen óvintézkedések közepette élte, attól a pillanattól kezdve, hogy évszázadokkal az őt ért brutális támadás után először a felszínre kaparta magát. Razvan nem válaszolt, bár ő szerette volna. Szexinek találta benne a harcost. Ehelyett azonban melegével simított végig rajta, mielőtt összehúzta volna magát a bagoly testének mélyén, hogy bármilyen ellenség is legyen, aki őket keresi, ne lásson mást, csak két baglyot, akik átutazóban vannak a völgyben. Mihelyt hagyta egészen a baglyot érvényesülni, megdöbbent annak hallásán és látásán. A vastag, puha, sűrű tollazat leért egészen a lábujjaiig, befedte, szigetelte az egész testét. A puha piheperem az evezőtollak szegélyén lehetővé tette a hangtalan repülést, megengedte neki, hogy szellemként szárnyaljon keresztül az égen. Ivory egészen alacsonyra ereszkedett, a föld közelében suhant, és Razvan követte őt, élvezte a repülés minden másodpercét, és közben társa szélborzolta tollában gyönyörködött, aki alig lábnyújtásnyi magasságban suhant végig a havas föld felett, minél kisebb célpontot igyekezvén nyújtani. Aztán hirtelen meredeken a magasba emelkedett, szárnyai erőteljesen csapkodtak, hogy felemeljék egy szikla csúcsa fölé, hogy előrenyújtott karmokkal ereszkedjen ismét le a másik oldalon, mintha éppenséggel zsákmányt ejtene. Épp mielőtt becsapódtak volna a földbe, Ivory éles paranccsal tört be az elméjébe. „Válts alakot.”

Már a saját lábain ért földet, ösztönösen félig guggolásban, egy alacsonyabb kiugró mögött az egyik hegy tövénél. Ivory egy újabb lassú szkennelésnek vetette alá a környéket és Razvan követte a példáját. – Ez a hely szent. Földanya irányított ide, erre az óriási hatalommal bíró helyre. Vannak itt mágikus fémek éppúgy, mint drágakövek mindenféle felhasználásra. A talaj dús, és soha nem használta rajtam kívül senki más. Mélyen meghajolt előtte tisztelete jeléül. – Köszönöm, hogy elhoztál ide. – Az életpárom vagy – mondta Ivory, de belül a gyomra összeugrott. Ez volt a kedvenc helye, valami olyasmi, mint a férfinak a kertje. Azt akarta, hogy ő is ugyanazt érezze itt, mint ő, hogy szeresse a látványos barlangot, a föld tapintását, lássa a drágakövek szépségét, felismerje a fémek gazdagságát. De legfőképpen azt akarta, hogy bizonyuljon méltónak arra a megtiszteltetésre, amiben Földanya mindkettőjüket részesítette. Még soha senki nem járt előtte a barlangban, és soha senki nem talált ide azóta sem. El sem akarta hinni, mennyire ideges, ahogy a bejárat kövei fölött lebegett. Nem akart nyomokat hátrahagyni, és a havon óhatatlanul is megtette volna. Meggyőződött róla, hogy Razvan egészen átvette az elméjéből a részletes képet, hogy mindent pontosan úgy intézhessenek, ahogyan kell, mielőtt becsusszantak volna az ikerkövek közötti résbe, ami abba a hosszú, keskeny folyosóra nyílt, ami a barlangokhoz vezetett a föld alatt. Razvan rájött, hogy mit csinál, és azonnal követte. Fotografikus memóriája volt. Ha érintetlenül akarta hagyni a területet, könnyedén meggyőződhet róla, hogy valóban úgy hagyják, mielőtt eltűnnek. Ivory alacsonyan lebegett a két kicsi szikla felett, felfedte előtte a bejáratot. Mindketten párává omlottak, és beáramlottak a szűk nyíláson. Ivory biztosítékokat szőtt, hogy elrejtse a lejárót maguk mögött, amikor már lent voltak, csak ezután indult lefelé a kanyargós csőszerű alagútban, ami egyre melegebb lett, ahogy haladtak benne. A hely nem volt tágasabb, mint egy alacsony férfi vállszélessége, de pára alakban nagyon gyorsan tudtak haladni. Aztán az alagút elkezdett kiszélesedni és a mennyezete is megfelelő magasságúvá vált, de Ivory, tudatában annak, hogy megzavarják az ökoszisztéma természetes egyensúlyát, pára alakban maradt egészen addig, amíg el nem érték úti céljuk végét. Maga a barlang elég magas és széles volt, sokszintes teraszok szegélyezték. Ivory levette a cipőjét, amint felvette saját alakját, és hagyta, hogy a lábujjai a talajba merüljenek, valósággal nyelte magába az érzést. – Gyerünk Razvan, te is! Ez olyan csodálatos, akár maga a mennyország! Villantott rá egy gyors mosolyt, de Razvan pontosan érezte, hogy ez csak kísérleti jellegű volt. Ez mindig felizgatta. Az ő magabiztos harcosa mindig ideges volt egy kissé, amikor jól érezték magukat, vagy amikor nőnek kellett lennie. Csupasz lábaival néhány centiméterre a föld felett lebegve maradt. – Én nem tudok erről Ivory. Pedig már jártam a mennyországban. Egy apró szemöldökráncolással felnézett rá, majd megfejtette kijelentése valódi értelmét a pillantásából, és elpirult. Ezt is szerette, ahogyan a pír felkúszott a nyakán, majd megszínezte porcelánszín arcbőrét, amikor ugratta. – Tedd le a lábad a földre – mondta neki apró kis fejcsóválással. Odalebegett közvetlenül elé, még mindig pár centiméterrel a csábítóan dús, fekete föld fölött tartva a lábait. A testük egymáshoz koccant. – Nem tudom pontosan, hogyan kell leereszkedni. Új vagyok még ebben, tudod. – Ahányszor felvillantod rám azt a kisfiús mosolyod, biztos lehetek benne, hogy mesterkedsz valamiben.

És ez volt az is, amitől az egész teste megolvadt, elgyengült és kifulladt, amitől kész volt rá, hogy megtegyen ott azonnal bármit, amit szeretne. Valamiféle kétségbeeséssel rántotta meg a karjait, hogy lerántsa őt magához. Teste teljes hosszában végigcsúszott az övén, az izgalom borzongásának spirálját küldve el a gerince mentén. Razvan csupasz lábai majdnem bokáig süllyedtek a puha talajba. Ujjai a karját szorították, ahogy ott álltak egymással szemben lélegzetvételnyi távolságra. – Ivory! – szinte rázta az izgalom – Ez egy óriási felfedezés! Elégedetten vonta meg a vállát. – Ne igazán az én felfedezésem. Maga a Föld mutatta meg a helyet, amikor lenn voltam a rétegei mélyén és az életemért harcoltam. Idekúsztam. Centiméterről centiméterre. – Lenyelte azoknak a nehéz napoknak a sötét emlékeit, és önkéntelenül nekidőlt a férfinak, a szíve menedékét keresve. Eddig a pillanatig nem értette meg pontosan, hogy milyen sokat számít neki máris. Egyszerre rémítette meg és töltötte el vidámsággal, hogy Razvan ilyen gyorsan ilyen fontossá vált az életében. – Olyan messzire kúsztam, amennyire csak tudtam, míg a Hold fénye el nem kezdte égetni a bőröm – magyarázta. – Az első néhány kísérletemkor, hogy felemelkedhessek pár órára, és megtehessem ezt az utat, még a legkisebb fény is fájdalmat okozott. A falka őrzött, amikor ismét elsüllyedtem a talajba, hogy magamhoz térjek, és ismét sikerüljön összeszednem a bátorságomat és a kitartásomat, hogy még messzebb menjek. A férfi karjai köré fonódtak, csókot simított a feje búbjára. Nem kért együttérzést tőle, egyszerűen csak elmondta a tényeket. Razvan egész bensője fellázadt a kép ellen, hogy hogyan kúszott a hasán a durva talajon, a térdeit és a könyökeit használva az előre haladáshoz. És ő nem volt ott vele, hogy segítse, és a gondolat, hogy micsoda haláltusát kellett elszenvednie segítség nélkül, beteggé tette. Kinyomozta ujjaival a testét keresztben, hosszában átszelő vékony, fehér vonalak közül azt, ami a torkát választotta ketté, a felkarjain lévőket és lenn, a hullámzó mellei fölöttit. Aztán felemelte az állát, és megvárta, míg a szempillái felemelkedtek, és belenézett a szemébe. – Szeretlek. Ivory méhe ökölbe szorult. A szíve mozdulatlanná dermedt. Látta a szemeiben. Érezte az érzelmet, ami körülölelte őt, elárasztotta, magasra emelte. A szája kinyílt, de semmi sem jött ki rajta. Razvan szerelme egészen megrázta. Lassú mosolyába beleremegett, és ismét szempillái mögé rejtette tekintetét, a szájára szögezte inkább, ami egyre közelebb jött az övéhez, hogy birtokba vegye azt. A föld megremegett a lábuk alatt. Ivory összefonta egymással az ujjaikat, amikor Razvan felemelte a fejét. – Meg akarok mutatni neked valamit. Ez a hely a drágakövek kész kincsestára, de ami még fontosabb, a fémeké is. Razvan felnézett az arany és ezüst erekkel gazdagon csíkozott teraszokra. A falakban és szétszórva a gazdag, sötét talajon ő maga is látta a bizonyítékként szikrázó drágaköveket. – Vas. Nem ércből, hanem egy meteoritból. Egyenesen az égből, a létező legtisztább formájában Razvan. A védelmi tulajdonságai óriásiak. És van itt ólom is. Már próbáltam előnyt kovácsolni a segítségével, hogy a védőbevonatom hatékonyságát fokozzam vele. Teljesen természetes fémekből készíthetem el a fegyvereinket, amik jól reagálnak a mágiára, így könnyedén magunkkal vihetjük őket. De a bevonat elengedhetetlen, ha vámpírokkal küzdünk. – Bámulatos – értett egyet Razvan –, ez a hely túlságosan fontos Ivory. – Rám bízták ezt a földet, nekem kell megóvnom. – Egyetértek. – Razvan leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a nagyon különleges tulajdonságokkal bíró környezetet. Felvett egy maréknyit a földből, majd hagyta, hogy kiperegjen az ujjai közül. – Ez a talaj nem szennyezett.

– Miért lenne az? – kérdezte Ivory. – Xaviernek fogalma sincs a létezéséről. És senki másnak sincs. – A mikrobák a földben élnek Ivory. Nem maradnak egyhelyben. Terjednek. Pontosan ez az, amiért szétküldte őket, hogy terjedjenek el messze földön is, szennyezzék be azt. Ez volt az oka annak, hogy Xavier őket használta fel, na és persze az, hogy szinte elpusztíthatatlanok. Fogadni mernék rá, hogy elküldte a mikrobáit az óceánokon is túlra, minden kontinensre. Xavier egy nagyon alapos ember. – Honnan tudod, hogy itt nincsenek? – Sokkal több évszázadon keresztül éltem a jégbarlangjaiban, a kísérletei közelében, mint amennyire emlékezni szeretnék. Érzem őket. – Pont ahogyan Natalya mondta Laráról – fordult felé Ivory. – de ő még mindig Varázsló, és azt hiszi, hogy azért érzi őket, mert Varázsló. Megrázta a fejét. – Nem. Viszont ő tudja csak elrejteni előlük a jelenlétét, mivel Varázsló. Ezért nem alakíthatják át. Ő az egyetlen reményük ezen a ponton. – Úgy gondolod, hogy módot tudsz találni rá, hogy segíts a lányodnak. Bólintott. – Módot kell találnunk rá – hangsúlyozta. – De nem vagyok rá képes a te segítséged nélkül. Nem tudják átváltoztatni, egy fél életet él, hogy életben tarthassa a meg nem született gyermekeket. Ha megtaláljuk a módját, hogy megszabadítsuk a földet a mutáns mikrobáktól, akkor átalakíthatják. – Razvan… – nagyon gyengéd volt a hangja – az a valószínűbb, hogy a mikrobák még nem találtak ide utat. De ez pusztán csak idő kérdése. Amennyit értek hozzá, úgy tudom, hogy az extremofilok nagyon hosszú ideig képesek életben maradni extrém életfeltételek között is, nem számít, mennyire durvák is a körülmények. Ha van rá mód, hogy elpusztítsuk őket… – Te magad mondtad, hogy képes vagy megfordítani, amit csinált. – Igen, de az nem fogja megsemmisíteni azokat, amik már a földben vannak. Megállítani meg tudom őket, de ez hosszú időt vesz igénybe. Talán éveket. – Gyűlölt csalódást okozni neki. Hiszen úgy nézett rá, mintha a Hold kizárólag miatta telne ki, majd fogyna el. Rásimította a feje tetejére a tenyerét. – Meg fogjuk találni a módját, hogy segítsünk neki. – De itt van Ivory. A válasz itt van, ebben a barlangban – állította Razvan. – Az élet mikrobákkal kezdődött. Van ebben a talajban valami, ami megvédi az átalakult mikrobák inváziójával szemben, biztos vagyok benne. Ő is leereszkedett a férfi mellé, és azonnal érezte, mintha a gyógyító föld vele együtt mozdulna, párnát csúsztatott volna a feje alá, és puha, meleg takaróval vette volna körbe. Amikor eljött ehhez a barlanghoz, mindig úgy érezte, hogy hazajön. Rengeteg időt töltött itt a mélyben, a gazdag földdel beborítva, ami a bőrén keresztül töltötte fel gyógyító anyagokkal. Ő is felvett egy marék földet, és hagyta azt kifolyni az ujjai közül, azonnal érezte, hogyan mozdulnak belőle a bőre felé az egyedi tulajdonságokkal bíró elemek. Vajon csak képzeli, mert annyira szeretne tenni valamit Razvanért, vagy valóban van ott valami más is a talajban, valami olyan elem a talajban, amit eddig figyelmen kívül hagyott? – Azt mondtad, hogy a jó és a rossz, mindig egyensúlyban kell legyen, Ivory – emlékeztette Razvan. – Igen, de én csak a természetes dolgokkal foglalkozom. Xavier a természetet torzítja el valami rosszá. A mikrobák is jónak indultak, legalábbis nem rossznak, semlegesnek. Nem azért teremtették őket a Földre, hogy a Kárpátiaknak ártsanak. Xavier torzította el őket saját gonosz céljai érdekében. Persze azelőtt is mérgezőek voltak, de kétségem sincs felőle, hogy az ellenszer is a közelben volt, erről a természet mindig gondoskodik. A varázslatot meg tudom fordítani. Biztos vagyok benne, hogy képes vagyok rá, ha elegendő időm lesz a tanulmányozására. De találni valamit, ami elpusztítja a művét…

– Az itt van – állította makacsul Razvan. – Érzem, hogy itt van. Szétnézett maga körül. Hasznosította a nemesfémeket, előhívta a drágaköveket, hogy hasznosítsa őket a fegyvereiben és a riasztó berendezésében. A hálófülkéjében a talajt használta, apránként, óriási kitartással szállította oda a földet, míg lett belőle egy egész medencényi. Néha új, friss földdel töltötte utána a medencéjét, bár annak gyógyító tulajdonságai szemernyit sem koptak meg, ugyanolyan erős gyógyhatású maradt bármilyen hosszas használat után is a barlangjában. Hitt a megérzésekben. Ő maga is annyira rá volt hangolva a földre, miután évszázadokat töltött el gyógyító ölelésében. Ha a fémek és a drágakövek voltak a Föld erei, vére és csontjai, az élőlények lehettek a szíve és a lelke. Razvan ugyanezt a kapcsolatot tapasztalta meg a földdel. Az Anyaföld elfogadta őt, összekötötte vénáit az övével, drágaköveibe, ásványaiba burkolta, hogy megmentse az életét. Átjárta az ereit pontosan úgy, mint ahogyan Ivoryét is. Talán az újdonsült életével még közelebb is volt a Földhöz, mint ő, képes volt érzékelni a legapróbb eltéréseket is, olyanokat, amiket Ivory még nem tárt fel, de értelme még mindig nem volt az egésznek. Évszázadokat töltött azzal a földben, hogy figyelte éltető erejének árapályát, mégis képtelen volt érzékelni azt, amit a férfi érzett. – Törölj ki minden mást – javasolta Razvan –, és ülj így. – Egyik lábfejét felhúzta a másik combjára, majd a másikkal ugyanezt tette. Ivory leült vele szemben, és kérdés nélkül felvette ugyanazt a pozíciót. – Tartsd egyenesen a gerinced, és lazítsd el a vállaidat. Pontosan így – bólintott jóváhagyólag. – A bal és a jobb kezed is fektesd a térdeidre, és formálj belőlük egyegy oválist, a hüvelykujjaidat érintsd össze a középső ujjaiddal. Engedd el magad. Hasonló ez ahhoz, mint amikor gyógyítasz, de a lélek a testben marad, csak épp az információ kezd el áradni feléd. Fogadd be és engedd ki. Ne próbálj meg bármibe is belekapaszkodni. Csak maradj nyugodt. És lélegezz. Illeszd össze a légzésed az enyémmel, majd arról is feledkezz meg. Ivory tette, amit kért, és feladta magát egy pillanatra. Csak a barlang létezett. Csak a föld. De ez a kapcsolat nem csak a Földdel kötötte össze, döntötte el később, ez maga Razvan is volt, az ő csendje és békéje ölelte körül, ami eggyé válva a mindenséggel hozzásegítette, hogy először megérezze a szervezet jelenlétét. Beszívta a levegőt, lassan felemelte a tenyereit, a testét keresőbotként használta. Lassan körbejáratta érzékeit, és azt találta, hogy mindenfelé maga körül érzi a létformát, mintha az egész talaj telítve lenne vele. – Mindenhol ott van – mondta, és a levegő egy megdöbbent kis sóhajjal hagyta el a tüdejét, amikor rájött, milyen széles körben szétszóródva érzékeli az organizmust. – Már csak azt kell kitalálnunk, hogy mi ez. – Tudunk mintát venni belőle? – Van egy egész medencényi – emlékeztette Ivory –, nap, mint nap ebben alszunk. Razvan összeráncolta a homlokát, és újabb marék földet futtatott ki az ujjai között. – Azt hiszem nem ártana egy újabb minta, amit semmivel sem szennyeztünk még be. – Mindig engedélyt kell kérni, mielőtt ebből a barlangból bármit is elviszek – figyelmeztette Ivory. – Ha a válasz nemleges, azzal kell megelégednünk, amink már van. A Föld már így is több, mint jó hozzánk, nem hagyhatjuk, hogy a kapzsiság belopózzon a szívünkbe, még akkor sem, ha a legjobb szándék vezérel bennünket. – A Föld egy olyan anya Ivory, aki megmentett bennünket. Meg akarja majd menteni a gyermekei népét is – érvelt Razvan. Ivory elmosolyodott. Szerette azt, ahogyan Razvan hitt. Honnan szerezte ezt a hitet? A saját nagyapja kínozta. A népe a legrosszabbakat hitte róla, és ő még mindig bízott a világ jóságában.

Razvan elkapta a pillantást, amivel a lány ránézett, és ami kizárólag csak neki szólt. Gyengéd. Szerető. Büszke. Ivory valószínűleg nem is volt a tudatában annak, hogy mindez kiült az arcára, mégis elolvasztotta Razvan bensőjét, amikor ezt az arckifejezést látta átsuhanni az arcán, nem számított, hogy csupán egy pillanatnyi volt az egész. Ez neki pontosan elegendő volt, hogy felismerje, a lány jól ismeri őt, pontosan tudja, mit miért tesz úgy, ahogy tesz. És soha nem is tudhatja más ennyire, kizárólag csak ő. Ivory felemelte a kezeit és lehunyta a szemét, és egy dallamos, kántáló hangot használva a Föld elé tárta ügyüket. Megdöbbent, amikor Razvan is becsatlakozott a kántálásba, mélyebb, erőteljesebb férfihangja tökéletes harmóniában kapcsolódott az övéhez. Anyám, ó anyám, segítségért jövünk hozzád. Hallgasd meg gyermekeidet, tartsd őket közel magadhoz, soha ne hagyd, hogy eltávolodjanak tőled. Anyám, ó anyám, a gyermekeinkért esedezünk neked, szárítsd fel könnyeinket, szüntesd meg zokogásunk. Hallgasd meg a könyörgésünk, nézz be a szívünkbe, lásd, mi van benne. Fogj össze minket, ne hagyd, hogy szétmorzsolódjunk. Arra kérjük az életet a földben, gyógyítsa be fiataljaink sebeit, védje őket különleges erejével.” Körülöttük a föld megcsillámlott, a drágakövek felszikráztak. A fejük fölött a függő cseppkőoszlopok dúdolni kezdtek, az ő dallamukkal tökéletes harmóniában vibráltak. Ivory hálásan hajtott fejet, Razvan pedig mély szeretettel csúsztatta mélyen a földbe az ujjait, mielőtt kifejezték volna alázatos köszönetüket. Anyám, ó anyám, olyan hatalmas a te ajándékod, oly értékes, nagylelkűséged megaláz minket. Razvan villámgyorsan materializált egy selyemzacskót, amibe több marék földet is belemert. – Mennyire lesz szükséged? – Elegendőre ahhoz, hogy több kísérletet is elvégezhessek rajta, ha nem lenne könnyű válaszokat kapni. Képtelen volt elrejteni az izgalmat a hangjában. Általában nem volt könnyű válaszokat kapni, de könnyen lehet, hogy ebben az esetben óriási szerencséjük lesz. Ha valóban van ott valamiféle létforma, ami képes sakkban tartani a mutáns mikrobákat, vagy ami még jobb lenne, képes megsemmisíteni azokat, akkor neki képesnek kell lennie rá, hogy villámgyorsan meg is találja azt. Nem sok kombináció közül kellett kiválasztania a megfelelőt. Razvan ujjai a csuklójára fonódtak, és odahúzta magához. – Te egy csoda vagy a számomra Ivory, ha elhiszed ezt magadról, ha nem. Ez a hely – széttárt karjaival körülölelte az egész barlangot – megmentheti a lányomat. Annyira sok mindenen ment már keresztül, és úgy tűnik, mint eddig mindig, ismét csak te vagy a boldogságom kulcsa. Ha meg tudom szabadítani őt és az életpárját a szenvedéstől, úgy érezhetem, hogy legalább részben megváltom a bűneimet. – Xavier uralkodott fölötted – emlékeztette gyengéden –, megosztottad velem az emlékeidet, láttam mit tett. Nem a te hibád volt. Razvan vállat vont, és begyűrte a fonatból kiszabadult kis tincseket a lány füle mögé. – Sokkal óvatosabban kellett volna bánnom a megfogalmazásaimmal. Egy Varázsló mellett nőttem fel. Pontosan tudtam, hogy a szavak hatalommal bírnak, és mégis hibáztam, amiért a szeretteim fizettek túlságosan drága árat. – Tizennégy éves voltál, amikor először átvette a tested, feladtad a saját életed, hogy megmenthesd a húgodat. Egy gyerek voltál még Razvan – mondta. A válaszmosoly gyengéd volt. – Olyan vadul óvsz hän ku kuulua sívamet, (szívem őrzője) hogy ki kellene téged nevezni hän ku meke pirämet-nek (védelmezőnek). – Én vagyok a szíved őrzője – mondta válaszképpen –, a halálomig védeni foglak Razvan. Rendkívüli férfi vagy, és én büszke vagyok arra, hogy az életpárod lehetek.

Lehajtotta a fejét, hiszen mint mindig, most is mély zavarba jött attól, hogy túlságosan kimutatta az érzelmeit. – Most már vissza kellene térnünk az otthonunkba, hogy tanulmányozhassuk a talajt, és meglássuk, valóban választ ad-e a kérdéseidre. Razvan megfogta az állát és lopott tőle egy csókot. Csak egyetlenegyet. Mégis elegendő volt, hogy megízlelje szájának aromáját, puhaságát, illatát. Amikor felemelte a fejét, mosolygott. – Päläfertiil. (életpárom) Ez az egyetlen puszta szó elgyengítette az egész bensőjét. A gyengédsége. A lágysága. A szexisége. Visszamosolygott rá. – Az vagyok.

17. fejezet – Ennek a létformának a meteoritban kellett jelen lennie először – rogyott le Ivory, a karjaival tompítva fejének koppanását. – Tudnom kellett volna. Vasban is nagyon gazdag. – De hogyan maradhatott életben, míg elért a Földre? – kérdezte Razvan a vállát dörzsölgetve. – Fogalmam sincs, és az igazat megvallva, ezen a ponton ez nem is érdekel. Dúsan tenyésznek a földben, és eddig valahányszor hoztál nekem szennyezett talajmintát, és azt a közelükbe helyeztem, azonnal lerohanták, körülvették a mutáns mikrobákat és elpusztították őket, minden mást viszont érintetlenül hagynak. – Oldalra fordította a fejét, hogy felnézzen rá. – Tudod, hol termeli a mikrobákat? – Xavier legnagyobb gyárát megsemmisítették, így elköltöztette az erődje legmélyére. De megtalálom. Egyébként a mikrobák nem a földben vannak. A gleccseren szivárogtatja le őket, hogy eljussanak a vizekbe, és megfertőzzék a talajt. Amikor legutóbb vadásztunk, épp az egyik gleccser alatti faluban hallottam beszélni a helyi bábát, aki szóvá tette a vetélések magas számát. Félek, hogy a fertőzés átterjedt az emberekre is. Ha a mikrobák megfertőzik a kertjeiket, ők is a mi fajunk szenvedésének lesznek kitéve. – A nyakát kezdte masszírozni gyengéd mozdulatokkal. – Pihenned kell Ivory. Három hete dolgozott már szinte megállás nélkül, kitartóan, el sem hagyva az odút, még csak táplálkozás miatt sem. Razvan vadászott a falkának és Ivorynak is. Éjjelenként futni vitte a farkasokat, és a legkülönbözőbb helyekről gyűjtött fertőzött talajmintákat, amiket aztán elvitt a lánynak, aki nem kísérte el útjaira, jobban szeretett otthon maradni és a kísérleteit folytatni. A szemei alatt fekete karikák jelentek meg, fáradtnak, megviseltnek tűnt. – Rossz érzésem van Razvan – mondta Ivory. – Mégis a boldogság egy apró sóhaját adta ki, amikor a férfi varázslatos ujjai sorban feloldották a görcsöket nyakizmaiban. – Meg jó ideje egyre erősödik bennem, és késztetést érzek, hogy minél hamarabb befejezzem ezt. – A férfi csendben maradt, így felnézett rá, hogy láthassa arckifejezését. Majd villámgyorsan felült, és szembefordult vele. – Te is érzed. Bólintott. – Folyamatosan növekszik, és ma már a falka is furcsán nyugtalan volt. – Valami nincs rendben. Nem akart vele egyetérteni, főleg, hogy ennyire megviseltnek látszott, de minden ösztöne azt súgta, hogy a lánynak igaza van. – Azzal kell a herceghez mennünk, amink van – mondta. Ivory beharapta a szája szélét. – Azt hiszem, igazam van Razvan, de mindig nagyon aprólékos vagyok. Még ezerszer elismételném szívem szerint a kísérleteket, és még több bizonyítékot dokumentálnék. És a varázslaton, ami megváltoztatná a már létező mutánsokat, ha megtaláljuk a gyárat, még mindig dolgozom. Nyugtalanul beletúrt a hajába. – Azzal még rengeteg munka van. Az efféle dolgokat soha nem szabad elsietni. Ha hibát követünk el, akaratlanul is nagyobb kárt okozhatunk, mint amire Xavier képes lenne. Fenn maradt a korareggeli órákban is, annak ellenére, hogy még odalenn a mélyben is felhólyagzott a bőre, utóhatásaként annak, hogy oly sok évszázadot töltött a föld alatt, mire iszonyatos sebei begyógyultak. Csak az emberek álmát aludta. És gyakran sokkal hamarabb ébredt fel, mint kellett volna, ideges volt és izgatott. A teste még képtelen volt mozdulni, de az elméje aggodalommal eltelten pörgött.

Razvan gyakran szeretkezett vele, ami enyhített a feszültségén, de teljesen mégsem volt képes blokkolni azt a kényszerítő sürgetést, ami folyamatosan hajtotta előre, hogy dolgozzon. Úgy tűnt, még a föld sem képes megújítani. A férfi felemelt egy kefét az asztalról, és elkezdte fésülni vele a haját, tudta, milyen megnyugtatónak találja azt. Hatásos is volt, rá is. A selyemszálak érintése a bőrén emlékeztette rá, milyen fantasztikus csoda történt vele azzal, hogy rátalált, amikor egyetlen pillanatig sem reménykedett benne, hogy vele valaha is ekkora csoda megeshet. – Mennyire jársz közel a varázslat visszafordításához? – Ezt nem tudom meg addig, amíg ki nem próbálom Razvan. – Volt a hangjában némi kétségbeesés. – De kezdem látni a probléma iszonyatos nagyságát, amivel Larának és Nicolasnak szembe kell néznie. Nem merik őt átváltoztatni, hiszen akkor gyermekek élete száradna a lelkükön, de enélkül hogyan élhetnék a saját életüket? Razvan mosolya fölötte nyugodt maradt. – Te túlélted. Én is túléltem. Ilyen az élet Ivory. Reméljük, hogy a gyerekeinknek nem kell annyit küzdeniük, mint nekünk, de az ő életüket nekik kell élniük, és a csapások kezelése karakterformáló is egyben. Büszke vagyok Lara döntéseire, és eszem ágában sem lenne tőle elvenni az esélyt, hogy segíthessen másoknak. Larának sok jó éve van még hátra, mielőtt mindenképpen szüksége lenne az átalakításra. Ha elbukunk, azt is el kell majd viselnie. Az a lényeg, hogy a nap végén elmondhassuk, mi mindent megtettünk. Másokat nem irányíthatunk, csak önmagunkat. Ivory érezte csendes elszántságát, békés nyugalmát, ami még a legnehezebb helyzetekben sem hagyta el egyetlen pillanatra sem. Hagyta, hogy ez a nyugalom belé is átszivárogjon, megnyugtassa háborgó elméjét. A kefe minden egyes simítása, mintha egy adag feszültséget is kihúzott volna a lelkéből. Razvannak igaza volt. Nem tehetnek mást, mint amire a legjobb tudásuk szerint képesek, és ezt eddig is megtették. Míg Razvan három ágra osztotta fürtjeit, hogy szoros fonatot készítsen belőlük, rájött, hogy meg akarja mutatni a Kárpáti népnek, hogy a férfi nem az a bűnöző, aminek hiszik, hanem a legnagyszerűbb férfi, aki mindannyiukért hozott óriási áldozatot. Razvan nem vágyott erre. Őt nem érdekelte mások véleménye. Egyszerűen csak létezett. Így élte az egész életét. Legjobb tudása szerint megtett mindent, és nem próbált meg irányítani másokat. Vett egy mély lélegzetet. – Rendben. Azt mondom, engedjük útjukra a dolgokat és lássuk, mi történik, hagyjuk, hogy a herceg hozza meg a döntést, hogy megpróbálkozzunk egy nagyobb volumenű kísérlettel, vagy folytassam inkább még a laboratóriumban a munkát. És ki kell próbálnom a varázslat visszafordítást is olyan mikrobákon, akik kinn vannak a szabad terepen. Nincs értelme megtalálni a gyárat, ha nem tudjuk végképp megsemmisíteni a művét. – Minél többször zaklatjuk Xaviert, annál kevesebb ideje marad kárt okozni – mondta Razvan szelíden. – Még ha ez nem is működik, időt nyerhetünk vele, ha betörünk az erődjébe, és védekezésre kényszerítjük. A lány elkezdte fordítani a fejét, hogy a válla fölött hátranézzen rá, de a hajfonatánál fogva megakadályozta benne. Ivory összeráncolta a szemöldökét. – Nem kockáztathatjuk meg, hogy szem elől tévesszük. Ha eltűnik… – Én képes vagyok megtalálni. Bárhol. Bármikor. Ivory várt egy másodpercet, míg a szívverése újraindult. – Hogyan? – Több száz éven keresztül a véremen élt Ivory. Bennem hagyta sötét, romlott lényének több darabját is. Jobban érzékelem őt bárki másnál. – A gondolattól, hogy Razvan esetleg újra Xavier kezei közé kerülhetne, megindult a torkában felfelé az epe.

– Te is magadat akarod csalinak használni. – A férfi kezei rezzenetlenebbek voltak, mint az övéi, míg akkurátusan eligazította a fonat végén a rögzítő szalagot. Tudta, mert hátranyúlt, és rásimította a tenyerét tevékenykedő ujjaira. – Nem. Csak egyetlen szó. Csak egy szót mondott neki. Most már pontosan tudta, mit érzett a férfi, amikor ő javasolta önmagát csaléteknek. Razvan nem szállt vitába, de Ivory már jól ismerte. Ez nála egyáltalán nem jelentett beletörődést. Egyszerűen csak lehajolt és megcsókolta a nyakát, pontosan ott, ahol a pulzusa lüktetett. – Komolyan mondom Razvan. Nem fogjuk lerombolni az erődjét, akkor sem, ha több időre lenne szükségünk. A mosolya nyugodt, szelíd, szinte lágy volt. Rásimította a tenyereit a lány arcára. – Mivel még azt sem tudjuk, sikert érünk-e el, semmi értelme közöttünk a viszálynak. Keményen beleharapott ajkát simogató hüvelykujjába, és dühösen rámeredt. – Pontosan tudod, hogy viszály lesz közöttünk. Nagyon sok veszekedés. Sokkal több annál, mint amennyit bármelyik férfi is az életébe kívánna. Nevetésben tört ki, és betolta az ujját a szájába, hogy enyhítse a harapás fullánkját. – Ezt észben fogom tartani. Dühösen fújt felé egyet, és elkezdte összeszedni a fegyvereit. Razvan megosztotta az idejét aközött, hogy neki segítsen és hogy megtanuljon bánni a lány fegyvereivel. A reflexei megdöbbentőek voltak és villámgyorsan tanult, a gyakorlást pedig mindig nagyon fegyelmezetten elvégezte. Minden áldott éjjel órákat töltött az íjpuska és a kard használatával. Memorizálta az eséseket, vetődéseket és a nyílhegydobást is. Gyors volt és intelligens, nagyon élvezte a társaságát, de leginkább a nyugalmát. Ő hozta el neki a békét és az örömet. Razvan széttárt karokkal intett, Blaez és Rikki pedig elfoglalták a helyüket a hátán, míg a falka többi része Ivoryhoz csatlakozott, az ő bőrét díszítették csodaszép, részletes tetoválásként. Összecsomagolták a talajmintákat, a kísérletek dokumentációit, és aprólékosan letapogatták a környéket, mielőtt kiáramlottak volna az odúból, hogy aztán baglyokként a magasba emelkedve, a Kárpátiak lakhelyei felé száguldjanak. Ahogy áthaladtak az erdők és rétek fölött, mindenfelé a szomszédságukban átutazóban lévő vámpírok nyomaiba ütköztek. Elfeketedett bozótok. Elfonnyadt ágak. Széthasadt fatörzsek. Az egyik helyen nyilvánvalóan csata zajlott, az egész föld elfeketedett. Ivory vett egy mély lélegzetet. „Még érződik a hatalma.” „Megnézem rám támad-e.” Razvan hangja most is teljesen nyugodt volt. „Ne.” Ivory meglebbentette a szárnyait és elkörözött a feldúlt pusztaság fölül, átsuhant egy keskeny szoroson, ami tanyák apró pöttyeivel színezett szelíden ívelő dombok közé vezette őket, de közben is érezte Razvan mosolyát. „Nem sokáig fogsz mosolyogni, ha ezt tovább folytatod.” „Meg sem szólaltam.” „Csak provokáltál.” „Soha nem tennék ilyesmit.” A nőstény bagoly vetett rá egy gőgös pillantást, és megkezdte a leereszkedést, közben pedig előre küldött a hercegnek egy hívást, hogy bejelentse érkezésüket. Mikhail háza csendesnek tűnt. Elhagyatottnak. Ivory belső riasztója bekapcsolt, bagoly alakban letelepedett egy fa tetejére, hogy megvizsgálja a ház körüli területet. „Sietősen távoztak és nem váltottak alakot.”

„Raven meglehetősen előrehaladott terhes” – emlékeztette Razvan –, „nem lehetséges, hogy eljött az ideje?” Ivory rossz érzése egyre erősödött. „Akkor talán a gyógyítóval való vérkötelékünket kellene használnunk,” – javasolta szorongva. Razvan egy pillanatig sem habozott. Mélyen lenyúlt magában, hogy megtalálja a gyógyító vérét az ereiben, és ki is küldte azonnal a hívást. „Beszélnünk kell a herceggel, de a háza üres. Mindketten aggódunk. Baj van?” Hosszú csend támadt, már úgy tűnt, hogy a gyógyító nem fog válaszolni, amikor végül mégis megérkezett a hangja. Alig hallhatóan. Távolian. Idegesen. Habozva. „Az életpárom nem tudja tovább benntartani a babákat. A gyógyítás barlangjában vagyunk, előkészítjük épp a szülőkamrát. Lara és Nicolas pedig megsebesültek.” Razvan a nőstény bagoly felé fordította a fejét, mielőtt felrúgta volna magát a levegőbe, és ezúttal az követte őt. Nem volt szükség szavakra. Ha Nicolas megsebesült, akkor megtámadták őket, és szándékosan őket támadták meg. A mestervámpír, vagy Xavier rájött, hogy ki menti meg a meg sem született gyermekeket, és tett rá egy kísérletet, hogy elhárítsa az akadályt a tervei megvalósulása elől. „De hogyan tudták megtámadni Larát?” – kérdezte Razvan, jól emlékezve rá, hogy habozást hallott Gregori hangjából. „Azt hiszik, hogy kém vagyok, és feladtam Xaviernek Larát.” Ivory azonnal a föld felé irányította magát, az utolsó pillanatban váltott alakot, gyors, hosszú léptekkel kezdte róni a havat, a belőle áradó iszonyú dühöt nem lehetett félreérteni. Ő is hallotta azt a kis habozást a gyógyító hangjában. – Menjünk Razvan, de könnyen lehet, hogy egy csapdába fogunk belesétálni. Lehet, hogy megpróbálják ránk vetni magukat, és nekünk nem lesz más választásunk, mint megharcolni a kiszabadulásunkért. – Megpördült, hogy szembenézzen vele. – Valaki meg fog halni. Razvan sötét, komor szemekkel nézett rá, és lezseren egy fatörzsnek dőlt, onnan figyelte a lány ideges higanymozgását. Imádta benne a vad védelmezőt, a jogos felháborodás szinte ragyogott belőle, kisugárzott, fényesebben, mint a telihold. – Egyedül megyek. – A hangja csendes és nyugodt maradt. Ivory álla megemelkedett. – Nem leszel az áldozatuk. Idegesek. Pattanásig feszültek. Bűnbakra van szükségük, hát csinálnak egyet belőled. Mindketten tisztában vagyunk vele. – Valamelyikünknek beszélnie kell a herceggel. És te vagy a jobb harcos. Nem fogok ellenkezni, ha rám teszik a kezüket, vagy átkutatnak. De soha nem lennék képes tolerálni vagy megengedni, hogy veled bánjanak tiszteletlenül. Ha te is jössz, harc lesz. Ha én megyek, van rá némi esély, hogy be tudjuk mutatni a hercegnek a bizonyítékokat, és tudunk segíteni nekik. – Nem érdemlik meg a segítséget! – csattant fel, minden szót súlyos nyomatékkal kiejtve. Razvan összefonta a karjait a mellkasa előtt, és figyelte az ismét fel-alá járkáló, ökölbe szorított kezű Ivoryt. Egyetlen szót sem szólt, csak nézte félig lehunyt szemhéjai mögül. Végül megállt előtte, a lélegzete csupa szaggatott zihálásból állt, szíve ott ragyogott a könnyek mögött a szemeiben. Semmi sem lehetett lefegyverzőbb egy sebezhető, síró harcos nőnél. Felemelte a kezét az arcához, hogy megérinthesse a csodát. – Ne sírj értem, Ivory. Mindig együtt éltem a döntéseimmel. Látnom kell, hogy biztonságban van-e Lara. És azt sem hagyhatom, és tudom, hogy te sem hagynád, hogy a babák meghaljanak, ha meg tudjuk menteni őket. – Ha egyetlen hajszálad is meggörbül, csak egy, itt olyan háború lesz, amilyet még soha nem láttak. A tenyereibe fogta az arcát. Tudta, hogy csak zavarba hozta azzal, amikor azt mondta neki, hogy szereti, mert nehéz volt rá bármit is válaszolnia. És valószínűleg ez csak még rosszabb lenne, ha elmondaná neki, hogy még soha senki nem jelentett ennyit a számára. Így hát

inkább megcsókolta. Beleöntött mindent a csókjába, amit érzett. A végtelen szerelmét. A teljes elfogadását. A büszkeségét. Az örömét. A vágyakozását. Hogy mindenét, amije csak volt, azt Ivory adta neki. A lány válaszolt neki, hagyta elmerülni szája meleg üregében, átadta magát neki, és a tiszta érzelmeknek, amibe szerelem is keveredett. Le tudta volna élni ott az egész életét a karjai között, a szájuk örök időkre összeolvadhatott volna, teste belesimult a férfiéba, karjait a nyaka köré fonta. Ő volt az otthona. A menedéke. A mindene. Amikor végül vonakodva elhagyta a szája menedékét, nekitámasztotta a homlokát az övének, és vett egy mély, borzongó lélegzetet. – Ha valami elromlik hän ku vigyáz sielamet, (lelkem őre) tudd, hogy várni fogok rád a következő életben. Xaviert meg kell semmisíteni. Mindennél fontosabb, hogy elpusztuljon. Nézz rám, és mondd azt, hogy a gyönyörű, fényes lelked fog eljönni hozzám. – Túl sokat kérsz. – Nem Ivory. Arra kérlek, hogy maradj életben, ahogyan sok száz évig is életben maradtál, és tartsd a szemed előtt a feladatot, amit neked szántak. Ennyi idő jutott most nekünk. Egy lopott, végtelenül boldog pillanat. Hogy mit tesznek, vagy mit nem tesznek, keveset számít nekünk. – A szíve fölé fektette a kezét és érezte, hogyan dobban a tenyere közepébe. – Neked és nekem van egy nagy célunk, amit véghez kell vinnünk. A zokogás a torkában úgy tűnt, megfojtja Ivoryt, míg megpróbálta visszanyelni. – Megrémít a nyugodt elfogadásod Razvan. – Nem irányíthatok másokat Ivory, csak önmagamat. Teszem, ami a kötelességem, nem számít mi az ára. – Teljes szívemből gyűlölni fogom őket, ha ártanak neked. – Te vagy az én fényem Ivory. Szükségem van a világosságodra. Számítok a ragyogásodra. – Többet vársz el tőlem, mint önmagadtól. Elpusztítanád őket, ha csak hozzám érnének is. – Igen. – Ujjaival kinyomozta finom arccsontszerkezetét. – De a csoda te vagy Ivory, nem én. Az ujjai a tarkójára simultak és odahúzta magához, egyszerűen csak a karjaiba tartotta, míg a merevség és a feszültség elfolyt a testéből, és puhán, hajlékonyan simult hozzá. A szívük egy ritmusra dobbant. Tökéletes összhangban. A lelke az övéhez kuporodott. Érezte, hogy csókot simít a feje búbjára, majd eltolta magától. – Add ide a dokumentumokat és a talajmintákat. Tudatni fogom veled, ha tisztázódunk. Ha nem, várni foglak a másik oldalon. Kényszeredetten átadta neki, amit kért, és figyelmen kívül hagyta, mennyire remeg a saját keze. Razvan széttárta a karjait, lehívta magáról a farkasokat, aztán letérdelt hozzájuk és a bundájukba fúrta az ujjait, a tenyerébe vette a pofájukat, megdörgölte a fejüket és a füleiket, mielőtt ismét felállt volna. Amikor elfordult tőle, megragadta a kezét. – Razvan. Vett egy mély lélegzetet és visszafordult hozzá. – Kedvesem? – Te vagy az én csodám. Rámosolygott és elsétált tőle, de a szavait magával vitte. Nem kellett ahhoz bátorság, hogy besétáljon az oroszlán barlangjába. Bármilyen sors is várt rá, az semmi sem lehetett a Xavier kezei között átélt szenvedésekhez képest. Nem tudják kínozni. Ivory nélkül semmi sincs a kezükben, amit nekiszegezhetnek, nem tudnak érzelmi fájdalmat okozni. Egyedül csak megölni tudták. A halált viszont már rég elfogadta az élet részeként, egyáltalán nem félt tőle. Könnyed léptekkel sétált a fák között, kísérletet sem tett rá, hogy elrejtse jelenlétét. A fegyvereit Ivorynál hagyta, de bármikor magához idézhette őket, és ezt a Kárpátiak is tudták.

A nyugtalanság első tövisét akkor érezte meg, amikor azokhoz a barlangokhoz ért, amelyekből a gyógyító kamrák is nyíltak. Tudta, hogy figyelik. Hallotta a feje fölött a szárnyak suhogását, ahogyan több bagoly is megtelepedett az ágakon fölötte. De ő csak ment tovább. „Gyógyító, bejövök.” Támadt egy kis csend, Gregori valószínűleg továbbította az információt a többieknek. Két bagoly ereszkedett alá az ágak közül, hogy a talaj közelébe süllyedve alakot váltsanak. Felismerte Falcont és Vikirnoffot, akik felsorakoztak mögötte, hogy elkísérjék. A többi bagoly magasan a feje fölött kezdett keringeni. „Az örök a magasban vannak Ivory, téged keresnek.” „Nem fognak megtalálni.” Nem hagyta, hogy az aprócska mosoly az arcán is kiütközzön, miközben belépett a gyógyító barlangba. „Ebben egy pillanatig sem kételkedtem.” És valóban nem. A Kárpáti hímek folyamatosan alábecsülték Ivoryt. Pedig tudniuk kellett volna, ha egy kicsit is gondolkodnak a dolgon. A vérvonala. Az intelligenciája. Az eltökéltsége, hogy életben maradjon. Pusztán a vadászkészségeinek rá kellett volna ébresztenie a férfiakat, hogy egy tigrist próbálnak üldözni. Végigment az alagúton, amiből a barlangtermek nyíltak. Zord arckifejezésű harcosok álltak minden egyes bejáratnál. Egyetlen barátságos arcot sem látott. Szinte ütésekként érzékelte gyanakvásukat, sötét tiltakozásukat. Már bíróság elé állították és bűnösnek is találták. Nem nézett rájuk, ahogy elsétált előttük, nem hajtotta le a fejét, a léptein sem gyorsított. Néha megérzett egy gondolati szondázást, de túl sokáig volt ő ahhoz Xavierrel, hogy valaha is bárkit beengedjen az elméjébe, rendelkezzen akármilyen erős szondázó képességgel is. Tudta, hogy ezért ismét csak elítélik, de ez a legkevésbé sem számított. Gregori a harmadik bejáratnál csatlakozott hozzá, és felvette mellette a lépést. – Tudod, hogy mit gondolnak. – Hogy van a lányom? – A támadás hajnalban érte őket, amikor vadászni voltak, abban az időpontban, amikor a legtöbb vámpír, de főleg a mestervámpírok csak ritkán vannak még a föld felett. Pontos információkkal kellett rendelkezniük nem csak arról, hogy mikor kell támadniuk, hanem arról is, hogy hova is mentek egészen pontosan. – Hogy van a lányom? – ismételte meg Razvan. – Gyógyul. Ahogyan az életpárja is. Nem volt más választásunk, mint befejezni az átalakítást, és a földbe tenni mindkettejüket. Őt támadták meg először. Megcsonkították. Gregori megrázta a fejét, amikor Razvan megállt és ránézett. „Sétálj tovább egyenletesen. Ez egy nagyon feszült szituáció. Lara nélkül nem vagyunk képesek megtörni a mikrobák ciklusát. Érezzük a jelenlétüket, de elbújnak előlünk. Képtelenek vagyunk a felszínre csalogatni őket. Mivel már Lara is egészen Kárpáti lett, ő sem lesz többé képes becsapni a mikrobát, de muszáj volt átváltoztatni. A nőknek a földben kell pihenniük, ahogyan nekünk is, de akkor a mikrobák újra lerohannak bennünket,”– informálta telepatikusan Gregori. – Mondd el, hogy van. Volt egy harapós éle Razvan hangjának. Érezte, hogy Ivory áramlik be az elméjébe, körülveszi a melegével. Olyan mélyen összekapcsolódott vele, ahogyan csak tudott, hallotta minden szavát és tudta, hogy mibe került neki az önuralom. – Hosszú ideig fog tartani Razvan. A vámpír példát akart statuálni. Kitépte a méhét. Megtettem mindent, amit csak tudtam, de csodákra én sem vagyok képes. Egy pillanatig mozdulni sem tudott. Lélegezni sem. A lánya. Lara. Aki már így is annyit szenvedett.

Fél térdre esve tért magához, levegőt erőltetett égő tüdejébe. Amikor felnézett Gregorira, szemeiben rubinvörös lángok lobogtak, és maga a halál villant fel olykor a lángnyelvek mögül. „Egy lépést sem teszek tovább gyógyító, amíg nem mondod el, hogy hol van.” „Tudod, hogy nem tehetem. A lányaim élete veszélyben van. Savannah harcol, hogy még benn tarthassa őket. Az egyikük nagyon gyenge. El fogjuk veszíteni, még mielőtt ez az éjszaka véget érne, ha nem találunk rá módot, hogy legyőzzük a mikrobát.” „Elhoztam nektek erre a legjobb esélyünket, de ha nem mondod meg, hogy pontosan hol fekszik a lányom, hogy Ivory segíthessen neki, egyetlen újabb lépést sem fogok megtenni. Hálás leszek érte, ha elpusztítasz, de válaszokat kell adnod nekem.” Gregori egy hosszú, lassú szisszenéssel engedte ki a levegőt. – Tudom, hogy nem vagy bűnös egyetlen vádpontban sem Razvan. Kimondtam ezt mindenki előtt, megvédtelek. – Azt akarom, hogy a lányom ép legyen. Ivory gondoskodhat erről. Vedd ezt az utolsó kívánságomnak. Gregori káromkodott az ősi nyelven, csalódott volt és dühös, amiért ilyen helyzetbe került. „Mikhail. Azt hiszem, meg kell adnunk neki a lehetőséget, hogy megmenthesse Lara gyerekszülési képességét, ha már én nem tudtam. Tudom, hogy semmiben sem bűnös, amivel vádolják. És te is tudod, mi van ennek a férfinak a bensőjében. Vasból van, és amit mond, az úgy is van. A halálba fog menni, és miért? Mondd meg nekem, hogy miért?” „Add meg neki a koordinátákat.” Gregori azonnal megadta Razvannak a helyszínt. Ivory abban a pillanatban újabb melegségrobbanással árasztotta el. „Földanya segítségét fogom kérni. Jó volt hozzánk Razvan, és azt hiszem, hogy téged különösen támogat. Segíteni fog.” Belekapaszkodott az ígéretbe a hangjában. Lara megérdemel egy teljes életet. Azt akarta, hogy ép, teljesen egész legyen, még akkor is, ha ő már nem fogja megérni a boldogságát. Lenyelte a haragot és a félelmet, rákényszerítette magát, hogy lecsendesítse a lélegzetét, mielőtt felállt, és se jobbra, se balra nem nézve folytatta az útját. „Szólj, ha megtörtént Ivory.” Gregori átnavigálta sok-sok aprócska termen, kanyargós alagutakon, amik egyre mélyebben vezettek a föld alá. A hőmérséklet egyre emelkedett, és ez rákényszerítette őket, hogy folyamatosan korrigálják testhőmérsékletüket. Hatalmas cseppkőképződmények támasztották alá a falakat, függtek alá a mennyezetről, törtek elő a padlóból. Ösztönösen tudta, hogy ez a harcosok tanácsterme, és ez az a hely, ahol a sorsa el fog dőlni. A teremben több Kárpáti férfi volt, mint amennyit gondolt, hogy egyáltalán létezik. Ahogy belépett, az oszlopok dúdolva köszöntötték. Gregori ránézett, majd végighordozta a tekintetét a termen, minden egyes harcos arcán megállapodva egy pillanatig. Ott maradt a legmegvetettebb Kárpáti oldalán, vele együtt lépett el emelt fővel a harcosok előtt, egyenesen a herceg elé. Razvan fejet hajtott. – Mikhail. Megértem, hogy szorult helyzet van. – Mintha nem tudtad volna – mondta egy hang. Mikhail felemelte a fejét, tekintete végigsöpört a termen. – Még egy szó, és kiürítem az egész termet. Ahogy azt mindannyian láttátok, Razvan a saját szabad akaratából lépett be ide, és a kamra üdvözölte őt. Elnézésed kérem ezért a szerencsétlen kitörésért – tette hozzá, és előrelépett, hogy hagyományos módon megszorítsa

az alkarját, ahogyan az kijár harcosok közötti üdvözléskor. – Sívad olen wäkeva, hän ku piwtä. (Maradjon erős a szíved vadász.) – Pesäsz jeläbam ainaak, (Maradj sokáig a fényben) – felelt Razvan. – Egy mestervámpír vezetésével megtámadták Nicolast és Larát, amikor a kora hajnali órákban vadászni mentek. Tudták, hogy hol vannak. Nicolas bátran harcolt ellenük. Ha nem lett volna olyan képzett harcos, mint amilyen, nem tudtak volna elmenekülni. A kisebb vámpírok közül megölt hármat, és majdnem sikerült a negyediket is. Nicolas, Sergey Malinovot ismerte fel a mestervámpírban. Amikor lecsapott Larára, azt mondta neki, hogy a húga az üdvözletét küldi. Razvan nem hátrált meg. Hallotta a halk, felháborodott morajt felduzzadni maga körül, de a tekintetét rezzenéstelenül a hercegen tartotta. – Valóban elhiszed, hogy Ivory rendelte el, hogy olyan borzalmas dolgot műveljenek a lányommal? – Nem, viszont a támadást egyértelműen személyre szabták, a célpontok nyilvánvalóan ki lettek jelölve, és az élőholtak minden információval rendelkeztek róluk. – Tehát van közöttetek egy áruló. A herceg lehajtotta a fejét. – Ettől tartok. – És mindenkinek azt a legkönnyebb elhinnie, hogy én árultam el a népeteket – mondta Razvan –, hiszen engem már úgyis árulónak bélyegeztetek egyszer. – Attól félek, hogy ez pontosan így van – sóhajtott Mikhail. – Reményt hozok nektek – mondta Razvan. – Még mielőtt tovább folytatjuk ezt a bohózatot, hagyd, hogy átadjam neked, amit találtunk. Ivory hetekig dolgozott rajta, hogy találjon valamit, ami legyőzi a mikrobákat. Tesztelte ezt a létformát, és úgy gondolja, képes elpusztítani minden mutáns organizmust a földben. Természetesen több időt szeretett volna, hogy még alaposabban megvizsgálhassa őket, de azt akarta, hogy lásd mit talált, és rád bízta a döntést, mi történjen vele. – Leakasztotta az övéről az értékes földes zacskókat, és továbbadta őket Gregorinak a kutatónaplóval együtt, ami dokumentált minden egyes kísérletet, és azok eredményeit is. – Legalább lesz egy kiindulópontod. Gregori meghajolt előtte. – Köszönöm. „Razvan,” – Ivory hangja feszült volt, amivel őt is riadóztatta. – „Megtaláltam a pihenőhelyüket, de megzavarták. Egy nagyon nagy késsel valaki megpróbálta kiásni őket.” A düh végigszáguldott az ereiben, a füleiben dübörgött. „Ki merte megpróbálni megölni a lányom, és az életpárját?” „Odaviszem hozzád.” „Ne gyere ide. Azt hiszem, hamarosan alávetnek valamiféle tárgyalásnak, hogy eldöntsék, én vagyok-e az áruló.” Ivory élesen felszisszent az elméjében, és egy olyan végtelenül nőies, harcos, utálkozós, megtorlós képet küldött ez elméjébe, hogy az ágyéka lüktetni kezdett, de nem a vágyakozástól, hanem az együttérzéstől az iránt a személy iránt, akin a lány azt a támadást alkalmazza. – Razvan, a tanács azt akarja, hogy engedj be átvizsgálásra az elmédbe egy bizottságot – mondta Mikhail –, az ősi harcosok az apám szabályai szerint éltek, engem nem ismernek olyan jól – emelte fel a hangját –, bár eskü köti őket, hogy megvédjenek, és megbízzanak az ítéletemben. Ma, amikor itt végzünk, mielőtt elhagyják ezt a helyet, meg kell hozniuk a döntést, hogy végleg elhagyják-e ezt a tanácsot, és a maguk útját járják-e tovább utasítások nélkül, és a népünkhöz való hűség nélkül. Lényegében Mihail ezzel az ősiek tudomására hozta, hogy egyszer elfogadta, hogy kétségbe vonják a döntését, de nem fogja többször eltűrni.

Razvan vállat vont. – Úgy legyen. „O jelä peje terád! (A nap perzseljen fel mindannyiótokat!)” Ivory olyan erővel ejtette ki az elméjében a szavakat, hogy azt nem csak Razvan hallotta, hanem Gregori, Mikhail, Vikirnoff és Natalya is, de mindenki más is, aki vért adott nekik. A megvetése szinte tapintható, égbekiáltó volt, kukacokká degradálta őket a lábai előtt. Razvan alig volt képes visszatartani a vigyorát. Rápillantott Gregorira. „Ez az én életpárom.” „Ritkaság,” – értett egyet a gyógyító. Aztán felsóhajtott, és szemmel láthatóan megacélozta magát a ráváró feladatra. Közelebb intette a kiválasztott ősieket. Vikirnoffot, Mataiast, Andret és Tariq-ot. Mindannyiuknak ki kellett jelentenie, hogy Razvan tiszta, Xavier nem hagyott hátra benne rejtett utasításokat. Egyetlen hiba, és elpusztítják őt. Gregori a fogait csikorgatta, gyűlölte, hogy meg kellett nyugtatniuk az ősieket. Számára egy pofonnal ért fel, hogy megkérdőjelezték a herceg bölcsességét. „Ha megkérdőjelezték volna a saját hercegüket, az talán megkímélte volna Ivoryt a megpróbáltatásoktól, és Rhiannon nem lenne halott, ” – emlékeztette Razvan – „és talán soha nem került volna sor a Varázslók és a Kárpátiak háborújára.” Gregori csodálta Razvanban a nyugalmat és a teljes elfogadást. Egyáltalán nem kívánta neki, hogy idegenek rohanják le a magánéletét, mélyre vájkáljanak benne, átvizsgálják az összes emlékét és megtudják, milyen megaláztatásokat kellett elviselnie. Kegyetlennek és rossznak tartotta, és nem csak a gyógyító szempontjából. „Szeretlek Ivory,” – üzente gyengéden Razvan. „Az életemnél is jobban. Hagyj most magamra. Ne engedd, hogy téged is lerohanjanak.” – Bár ezeknek a férfiaknak mindannyiuknak tudomása volt róla, hogy milyen iszonyú dolgokat kellett elviselnie a lánynak. – „Töröld ki a memóriámból az utat az odúdba.” Tudta, hogy képes rá. Sokkal több dologra volt képes, mint azt bárki más rajta kívül tudott volna. A lány eleget tett a kérésének, majd teljesen eltűnt, egészen magára hagyta. Ivorinak nem volt türelme az apró örömök kiélvezéséhez. Végigvonult a gyógyító kamrák felé vezető úton, nem foglalkozott a fák fölött a magasban keringő baglyokkal, akik zord arcú Kárpáti hímekké válva szegődtek a nyomába, amikor megközelítette a barlangrendszert. Megérezte a védelmi rendszer húzó, csavarodó jelenlétét, de szinte azonnal átengedték rajta, így nem kellett megfejtenie a szánalmas kis mágiáikat, ami amúgy sem lett volna képes megállítani őt, mint ahogyan a kémet sem. Belépett a barlangba, lenézően, gőgös arckifejezéssel végignézett az őrökön, ahogy rendületlenül lépdelt az alagútban, csalhatatlanul követve életpárja illatát. Ahogy a harmadik terem előtt elhaladt, kénytelen volt elkezdeni védeni foglyát az egyre nagyobb hőségtől. Gyors tempóban haladt keresztül az újabb és újabb őrök között, egyetlen pillantást sem vetett rájuk, a fejét magasra emelte, a szemei vadul villogtak, amiről tudomása sem volt, szilárdan tartotta a fiú, Travis karját. Szerszámíját a vállára vetette, tiszta kilátást biztosítva a farkasainak oldalra és előre, ahogy átsiettek a barlangrendszeren. Falcon lett egy lépést az irányába, és hallotta Sarát felzihálni. Feltartotta a szabad kezét, hogy megállítsa őket. – Vigyél a hercegedhez Falcon. – Tedd le a fegyvereidet Ivory. – Én magam vagyok a fegyver. Romba dönthetem az egész barlangot, megölhetek idebenn mindenkit, beleértve ebbe a drágalátos hercegedet is, és ezt te is tudod. Úgyhogy ne vitatkozz velem. Vigyél a herceghez, most.

Falcon elindult előtte a hosszú, kacskaringós, harcosokkal tele folyosón keresztül. – Travis, minden rendben lesz – mondta. – De nem neked köszönhetően – mondta Ivory egy megvető kis szusszanással. – Remélem harcosnak jobb vagy, mint szülőnek Falcon. Vetett rá egy pillantást a válla fölött, szemeiben a megtorlás ígéretével, de ő rendületlenül folytatta az útját. A tanácsterem tele volt Kárpátiakkal, férfiakkal és nőkkel vegyesen. Legtöbben az előttük zajló pert figyelték. Egy pillanatra elkapta Natalya arcát, vérvörös szín száguldott át rajta, amikor felismerte őt, de nem érezte a legkisebb együttérzést sem iránta. Inkább okot szeretett volna adni neki arra, hogy sírjon. A harcosok több sora is utat nyitott nekik, elléptek előle, míg végül megpillantotta Mikhail nyúzott, fáradt arcát. Razvan az ő oldalán állt, és Ivory megpróbálta nem magába szívni a látványát, igyekezett nem mutatni, azt az elsöprő megkönnyebbülést, amit érzett. Méltóságteljesen fejet hajtott a herceg előtt. – Meghoztam az árulótokat. Betolta a gyereket a körbe. Falcon azonnal odalépett hozzá, egyik karját köréje fonta, és védelmezően szorította magához. – Mivel vádolod? Hogy szövetkezett az ellenségünkkel? – Pontosan. Meg akartátok ölni az életpáromat, mert úgy gondoltátok, hogy így bosszút állhattok Xavieren? Milyen kényelmetlen, hogy én meg megtaláltam a valódi bűnöst. – Körülnézett az arcokon a tanácsban, a szemeiben nyilvánvaló megvetés ült. – De bármilyen sorsot szántatok is neki, most már kötelességetek, hogy megvizsgáljátok a fiút is. Falcon még közelebb húzta magához Travist. – Hazudik, hogy mentse az életpárját. Ivory szemei rávillantak. – Soha nem hazudok. Gyógyító, vizsgáld meg őt. És ti mindannyian, gúnyolódó vádlók. Xavier árnyéka otthonra talált. A fiú az erdőben bujkálhatott, míg mi Xavierrel és az utálatosságaival harcoltunk, és csak egyet sikerült megsemmisítenünk a négy árnytöredékből. Ő hordozza az egyiket. Ő az árulótok, nem az életpárom, aki egész életében azért harcolt, hogy megmentsen egy fajt, akik nem méltóak az életre. Razvan egy szót sem szólt, csak a harcos asszonyát nézte. Vad. Büszke. Hajlíthatatlan. Sokkal fejedelmibbnek tűnt a hercegnél. Egy királynő volt a nép körében, aki teljes megvetésével mutatott rá az ostobaságukra. Elállt a lélegzete a szépségétől. Tökéletesen, rendületlenül megbízott, hitt benne és vadul a védelmére kelt, még az utasítása ellenére is. Nem örült ennek túlságosan, de megérte, hogy lássa, hogyan húzza rá a vizes lepedőt a teremben lévő harcosokra. – Megvizsgáltam Razvant, ahogy kértétek – mondta Gregori – bár egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy keresztülmenjen egy ilyen megaláztatáson, amikor pontosan tudtam, hogy már megszabadítottuk Xaviertől. Meg fogom vizsgálni a fiút. Örült, hogy ő volt az első, aki elvégezte a vizsgálatot, és nem más Kárpáti élte át Razvan emlékeit, bár érezte, hogy meg fogja szégyeníteni a harcosokat, ha megtudják micsoda szenvedés tette ezt a férfit azzá, aki. – Nem érhetsz hozzá a fiamhoz. Senki sem érhet hozzá – mondta Falcon. A kése markolatához csúsztatta a kezét. A szíve nagyot dobbant. Lenézett az övére. A tőr hüvelye üres volt. Travis vicsorgott és előrevetette magát, egyenesen Mikhailra, vékony kis karja felemelkedett, az arcát a gyűlölet maszkja borította, ahogy megpróbálta a hercegbe döfni Falcon kését. Gregori gyorsabban mozdult, mint ahogyan bárki felfoghatta volna, mi is történt pontosan.

Megragadta a fiú csuklóját, és rácsodálkozott a vékonyka testben működő erőre, ami harcolni kezdett vele, hogy megtarthassa a fegyvert. A tőr Mikhail lábainál hullott a földre, és Gregori lefogta a gyereket. – Nincs semmi baj Travis. Minden rendben lesz – ringatta a fiút, hogy megnyugtassa. – Fel kell vinnem a felszínre, hogy eltávolíthassam belőle Xavier töredékét. – Még mindig hiányzik kettő – mondta Ivory. – Le kell ellenőrizni mindenkit, aki ott volt azon az éjszakán. Ha Xaviernek más testgazdát is sikerült találnia, mindenki veszélyben van. – Hűvös tekintettel ránézett Falconra. – Kezdjétek vele. Talán az egész tanácsnak át kellene vizsgálnia. „Ivory,” – Razvan nagyon gyengéden ejtette ki a nevét. – Mondd el, mire jutottál a felfedezéseddel – mondta Mikhail – Szeretnélek elvinni Ravenhez és Savannah-hoz. Velem jönnél? Ivory Razvan tekintetét kereste a válaszért. „Rajtad áll.” „Azért jöttünk ide, hogy megmentsük a meg nem született gyermekeket.” – Visszajövök, amilyen gyorsan csak lehetséges – mondta Gregori – hadd segítsek a fiúnak. Mikhail bólintott, majd végignézett a kamrán. – Mindenkire szükségünk lesz, hogy segítsetek megpróbálni megmenteni a gyerekeinket. Azokat, akiket nem érdekel, hogy betartják-e hűségesküjüket, ezennel felmentem a vérrel kötött fogadalmuk alól. Menjetek, és soha többé ne térjetek vissza. – Várt, de senki sem mozdult. – Hívni foglak benneteket, amikor szükségünk lesz rá, hogy összegyűjtsük az energiát a gyógyító énekkel. Ivory egy megvető pillantást lőtt Natalya felé, majd magasra emelt fejjel Razvan mellé lépett, és az életpárja oldalán követte a herceget keresztül a zsúfolt kamrán. Bár nem szerette a szeretet semmiféle nyilvános kimutatását, most szándékosan látványosan összefonta ujjait Razvanéval, hogy kifejezze hovatartozását. Az egész Kárpáti nép belesétálhatott volna tőle a napba, az sem érdekelte volna. Egyáltalán nem volt róluk nagy véleménnyel, talán csak Gregori és a herceg volt egy kicsit más, és nem is igen tudta elképzelni, hogy ezen véleménye valaha is megváltozzon. „Ivory,” – mondta Razvan újra a nevét. Finoman. Kissé megrovóan. „Ez a véleményem életpárom.” Bár tökéletesen elrejtette a mosolyát mindenki más elől, Ivory mégis megérezte, hogy Razvan tulajdonképpen nagyon jól szórakozik.

18. fejezet Savannah félig felült a gazdag talajon vetett ágyon, az arca dagadt volt éppúgy, mint a teste. Raven a lánya mellett ült és a kezét fogta. Felemelte a fejét, és az arcát elöntötte a megkönnyebbülés, amikor meglátta Ivoryt. – Köszönöm Istennek, hogy itt vagy! Lara nem tud jönni. Skyler és Syndil a legjobb tudásuk szerint mindent megtettek, amit nélküle tudtak, de Savannah teste tele van méreganyagokkal. – Egy apró zokogás törte meg a hangját. – Tudnál segíteni nekünk? Mondtam Mikhailnak, hogy találjon meg téged. Nagyon erősen érzem, hogy egyedül te tudsz segíteni. Ivory azonnal elfelejtette minden, a Kárpáti nép iránt érzett haragját, és átsietett a kamrán. A többi nő félreállt, hogy helyet adjon neki. – Francesca vagyok. Találkoztunk már, amikor fiatal lányok voltunk. Csak egy pár pillanatra, valószínűleg nem is emlékszel rá – mosolygott rá Francesca. – Tíz erős harcos vett körül, nehéz lett volna nem észrevenni. – Távolabb húzta az ágytól és a szenvedő nőtől Ivoryt, és lehalkította a hangját. – Megtettem mindent, amire csak képes vagyok. Gregori a legnagyobb gyógyítónk, de még ő sem képes megmenteni ezt a gyereket. Ha tudsz valamit, amit én nem, elfogadunk bármilyen segítséget. – Ha ellensúlyozni tudom a mikroba hatását Savannah testére, le tudod állítani a vajúdást? Francesca megrázta a fejét. – Ahhoz már túlságosan régóta tart. De lehetőséget kapnánk rá, hogy megmentsük a babákat. A mikrobák éppúgy ott vannak az ikrekben, mint Savannahban is, és azon dolgoznak, hogy megöljék a babákat. Az egyikük már nagyon gyenge, és a mikroba mindent megtesz ellenünk, hogy elvegye az élni akarását. Ivory összeráncolta a szemöldökét. – Kárpátin még soha nem próbáltam ki a varázslat visszafordítást. Razvan akarta megfertőzni magát, hogy ki tudjam próbálni, de nem volt rá időnk. Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet, hiszen a nő már a mikroba kényszere alatt áll. Ha tudnám, hogy működik… Razvan megnyugtatóan a vállára tette az egyik kezét. Ivoryt nagyon nyugtalanította, hogy kipróbáljon egy sohasem használt varázslatot egy élő személyen. – Próbáld ki most – szólalt meg. – Tudjuk, hol lehet mikrobákat találni. Hagyni fogom, hogy megtámadjanak. Ivory megrázta a fejét. – Ha Savannah fertőzött, már bizonyára mélyen belefészkelték magukat. Olyasvalaki kell, akiben már ott vannak egy ideje. Előlépett az a nő, akit Syndilként mutattak be. Magas volt és elegáns, Ivory megérezte benne ugyanazt a nyugalmat, amit már a földben is megjegyzett vele kapcsolatban. – Én nem vagyok terhes. De tudom, hogy fertőzött vagyok. Próbáld ki rajtam. – Syndil – Raven hangja gyengéd volt. – Te már így is túlságosan sokat adtál. Én vagyok a herceg életpárja, és Savannah a lányom. Nekem kell megtennem ezt érte. Ivory pillantása lecsúszott Raven előrehaladott terhesen domborodó hasára és megrázta a fejét. – Nem. Te nem teheted. – Elhátrált a herceg életpárjától. – Nem fogok kockára tenni egy gyermeket. – Kérlek – nyögött fel Savannah – bármit akarsz is csinálni, most azonnal tedd meg. A fájások egyre erősebbek. Harcolok, hogy Francescának és Gregorinak legyen ideje előkészíteni az inkubátort, de nem tudom, meddig leszek képesek visszatartani a babákat. Syndil felvillantott egy megnyugtató mosolyt, ami nagyon emlékeztette Ivoryt Razvanéra. – Egyértelmű, hogy én kell, hogy legyek.

Ivory lehunyta a szemeit. Igénye a tudományos kísérletekre, amik több tucat ellenőrzést és újraellenőrzést írtak volna elő, összecsapott a kétségbeesett anya kérésével, hogy mentse meg meg nem született gyermekeit. Értékes életeket kockáztatott. „Nem tudom megtenni Razvan. Nem várhatják el tőlem, hogy emberi életekkel kísérletezzek, egy soha ki nem próbált varázslattal.” „Talán az a dús föld megadja nekünk azt az időt, amire szükségünk van,” – csúsztatta le a karját a válláról Razvan, hogy összefonja az ujjaikat. Gregori lépett be a gyógyító barlangba, egyenesen az életpárjához sietett. Megfogta a kezét és odahúzta a szívére, és szó nélkül, gyengéden nézett rá, nyilvánvalóan bátorította. – Gregori – mondta Razvan – tiszta, érintetlen földet hoztunk neked ajándékba. Elviheted a laboratóriumodba, ahol a népetek is meggyőződhet róla, hogy valóban alkalmas az életpárodnak. Lehet, hogy az a föld adna annyi időt nektek, hogy felkészüljetek a gyerekek fogadására. Gregori lehajtotta a fejét, teljes figyelmével az anyára és a lányaikra koncentrált, akik a végsőkig harcoltak, kapaszkodtak az életbe. – Sietned kell. A fáradtság Gregori hangjában megrázta Razvant. Tudta, mennyi energiájába került eltávolítania a sötétség egy szilánkját, és Gregorit már amúgy is a végsőkig kimerítette, hogy életben tartsa a lányait és az életpárját. – El tudod nyújtani a szülést úgy három-négy órára, hogy Ivorynak legyen esélye kipróbálni Syndilen, hogy semlegesíteni tudja-e az átalakított mikrobákat? – A szülés gyorsan halad. Megpróbálok mindent. Gregori nagyon kételkedőnek tűnt. – Mi van a fiúval, Travissel? Razvannak nagyon rokonszenves volt a gyerek. A fiú nyilvánvalóan szerette Falcont, megpróbált úgy kinézni, olyan lenni, mint ő. Követte a Kárpátit mindenhová. Valószínűleg mélységesen szégyelli magát, amiért megtámadta Mikhailt, még ha nem is tehet róla. „Pontosan úgy, ahogy te sem tehettél róla” – mutatott rá Ivory, és megszorította az ujjait. – Travis rendben lesz – mondta Gregori –, eltávolítottam a szilánkot és megsemmisítettem. De még van kettő. Ellenőriztünk mindenkit, aki ott volt. Tudom, hogy te tiszta vagy a mágus fertőzésétől, de egészen biztos vagy benne, hogy nem lépett be Ivoryba? – Ivory is mentes a gonoszságától. – Akkor az a kettő valószínűleg úton van visszafelé Xavierhez. Gazdára lesz szükségük. – Gregori felsóhajtott. – Az én hibám. Nem voltam elég gyors, hogy elégessem őket. – Kétlem, hogy sokkal többet tehettél volna egy tomboló csata közepén – mondta Razvan –, de örülök, hogy a fiú rendbe jön. – Szereti Mikhailt és Falcont is. – Gregori hirtelen megállt és megcsóválta a fejét. Mindketten tudták, micsoda pszichés kárt okozott a fiúban az az incidens. Razvan vett egy mély lélegzetet, a tekintete összekapcsolódott Ivoryéval és tudta, hogy pontosan arra gondol, amire ő, hogy Xaviert el kell pusztítani. Felemelte a kezét, hogy együttérzően megveregesse Gregori vállát, de a keze tétován visszahullott az oldala mellé. Soha életében nem voltak barátai, fogalma sem volt róla, hogy milyen protokollt kell ilyenkor használni. Ivory körülnézett a gyógyító kamrában. – Szükségem lenne egy elkülönített helyre. Ahol nyugalom van. Gyógyító, neked lennie kell egy laborodnak. – Sheának van – felelte Syndil – egy nagyszerű. Elvihetlek oda téged. – Siessetek – ösztökélte őket Gregori –, addig Francesca és én megtesszük, amit tudunk. Savannah-ból kitört egy apró, halk zokogás és megrázta a fejét. – A kicsi Gregori. Annyira gyenge. El fogom veszíteni.

Ivory tett előre néhány lépést, hogy Syndilt követve közelebb lépjen a szülőágyhoz, ahol Gregori leguggolt az életpárja mellé. Ijesztőnek tűnt a látvány, ahogyan a máskor mindenhatónak, legyőzhetetlennek tűnő Kárpáti fáradtabbnak és sebezhetőbbnek tűnt, mint ahogy azt valaha is elképzelték volna róla. A nő habozott, majd felnézett rá. – Beszélsz vele? – Igen, de nem hallgat rám – rengeteg bánat volt Gregori hangjában. Ivory körülnézett a hangtalanul zokogó nőkön. Még Razvan sem volt képes visszatartani a könnyeit. Ivory beleharapott az ajkába és lehunyta a szemét. A kín, ami a nőkből sugárzott, azonnal elárasztotta. „Gregori, tapogasd le ennek a kamrának az energiáját. Ha annyira érzékeny, azt és érzi, amit te csinálsz, vagy amit én csinálok. Azt hiszitek, te is azt hiszed, ti mindannyian azt hiszitek, hogy ő már elveszett. Hagyd, hogy én beszéljek vele rajtad és a kapcsolatunkon keresztül. Rendelkezem némi tapasztalattal élni akarásból. Közben te pedig változtasd meg az atmoszférát idebenn. Bárki, aki képtelen pozitív lenni, azonnal menjen el innen és maradjon is távol a kamrától.” Gregori ránézett, majd Francescára. Túlságosan közelről érintette a bánat. Savannah szenvedése gyötrelmet okozott neki. Francesca bólintott. „Köszönöm” – mondta Gregori –, „kérlek, beszélj hozzá.” Énekszó csendült fel, a Kárpátiak altatódala, lágy, dallamos melódia, ami megnyugtathatta a babát, és visszatarthatta a szülési fájásokat. „Kicsikém. Hatalmas megpróbáltatásban van részed. De felül kell kerekedned rajta, bele kell kapaszkodnod az életbe. Maradj életben. Én is harcoltam, hogy ezen a Földön maradhassak, és bár nagyon nehéz volt, mégis megérte. Téged nagy dolgokra szántak. Hagyd, hogy elmondjam egy nagyszerű férfi, népe gyógyítójának, felülmúlhatatlan harcosának, és az ő hercegnőjének történetét. Ő egy gyönyörű nő, áradó rengeteg haja és ibolyakék szeme van. Végtelenül szeretik egymást, de létezik egy gonosz mágus, aki el akarja választani őket egymástól.” – A gyerekek abbahagyták a kifelé csúszást Savannah méhéből, ehelyett visszahúzódtak, hogy hallgassák hangja halkulását és felerősödését, egészen megbabonázta őket a mese, amibe belekezdett. – „Apátok folytatni fogja a történetet a két kicsi lányról, akik bár pusztán csak csecsemők voltak, mégis hihetetlen erővel dacoltak a gonosz Varázslóval, hogy legyőzzék azt.” Képtelen volt rávenni magát, hogy vigasztalásképpen Gregori vállára tegye a kezét, ehelyett inkább gyorsan, bátorítóan rámosolygott. – Sok ilyen történetet meséltem el magamnak annak idején, hogy sarokba szorítva tartsam a kétségbeesést. Tedd őket a mese hősnőivé, nyújtsd hosszúra és bonyolultra a történetet, és ha kellően izgalmas lesz, hallgatni fogják, arra koncentrálnak. Olyan gyorsan fogok dolgozni, ahogyan csak tudok. Ivory megvárta, hogy Gregori felvegye a történet fonalát ott, ahol ő abbahagyta. A hangok körülötte lágy kíséretet adtak szavainak, izgalmat, rejtélyességet kölcsönöztek a mesének, amit a gyógyító a lányainak szőtt. Savannah is hozzátette a saját hangját a történethez, amikor az ő szereplésére volt szükség, életet lehelve ezzel a mesébe. Ivory és Razvan követték Syndilt kifelé a barlangból, aztán száguldottak a sziklafalba vájt otthon felé. A nappaliban Shea, egy szinte pirosan vörös hajú nő várta őket egy férfival, Garyvel, akivel Ivory már találkozott. Olyan összhangban mozdultak, hogy Ivory egészen biztos volt benne, hogy régóta dolgoznak már egymás mellett, megvolt a maguk kialakult, jól bejáratott ritmusa, hozzászoktak a másik gondolatmenetéhez. Ahogy beeresztették őket, egyetlen szó nélkül sietve átvezették őket egy kisebb helységbe, ahol egy másik nő, akit Gabrielle-ként mutattak be, merőn bámult egy mikroszkópba.

Ivory azonnal felismerte az asztalán a selyemzacskókat, kinyitva pedig ott feküdt a kutatási naplója is a talajminták mellett. Shea felé fordult. – El sem tudom hinni, hogy megcsináltad. Hogyan fedezted fel ezt? – mondta köszönésképpen. – Ez a létforma teljesen idegen a számomra. Még soha nem találkoztam velük. Mik ezek? Honnan származnak? Gabrielle felemelte a fejét. – Úgy tűnik, rendellenesen nagy a vastartalmuk. – A bájos nő felállt, és a helyiségen átvágva odament hozzájuk. – Azt hittem, már tanulmányoztam mindenféle szervezetet, de ez nekem is egészen új. – Éppen ez az, amiért ezeket szánom a talajba – magyarázta Ivory. – Senki sem ismeri őket, de villámgyorsan terjeszkednek, és azt hiszem, végül meg fogják semmisíteni a manipulált mikrobákat, de arra már nem volt időm, hogy azt is végigkövessem, mi mást okoznak még. Nem tudom milyen hatással vannak az emberekre, vagy bármely más fajra. Növényekre. Rovarokra. Erről egyelőre fogalmam sincs. – A normál mikrobákat nem támadják meg – mondta Shea –, de igazad van, nagyon óvatosan kell eljárnunk, mégis azt hiszem, megtaláltad a megoldást. Muszáj, hogy együtt dolgozz velünk. Ivory rákényszerítette magát, hogy ne kezdjen hátrálni a kis csoporttól. Nem volt hozzászokva, hogy a figyelem középpontjában legyen, és valószínűleg soha életében nem volt összezsúfolna ennyi személlyel ilyen kis helyen. „Razvan” – nyúlt érte megnyugtatásért. Abban a pillanatban, ahogy ráébredt mit is csinál, dühös lett magára. Függővé vált tőle. Lágy nevetése enyhítette a görcsöket a gyomrában. Azonnal ott volt, elárasztotta az elméjét melegséggel. „Pontosan úgy, ahogyan függened is kell tőlem. De még mindig van egy részed, ami szeretne elfutni tőlem.” „Ez nem igaz.” Nos, talán lehet, hogy mégis igaz volt, de ezt még magának sem vallotta volna be. Ő ennél sokkal bátrabb. A férfi hangja ellágyult. Gyengéddé vált. „Mindig veled vagyok Ivory. A szívedben és az elmédben. Ugyanazt a lelket osztjuk meg. Most már örökre jelä sielamak. (lelkem fénye) Ivory felnézett a kutatócsoportra, akik köréje gyűltek, és kikényszerített magából egy mosolyt. – Segíteni fogok, amint kipróbáltam ezt a visszafordító varázslatot. De mielőtt Syndilen vizsgálnám meg a hatását, előbb megnézném, hogyan működik a talajban élő mikrobákon. Ha vissza tudom fordítani a varázslatot, amit Xavier szőtt, akkor mindannyiótoknak meg fogom tudni tanítani azt. Bármelyik Kárpáti képes lenne használni. Ez ideiglenes megoldásnak megfelelne, amíg ezek az életformák elvégzik a munkájukat és megtisztítják a talajt. És amint megtaláljuk a mikrobák forrását, el tudjuk pusztítani azt véglegesen. De a varázslat nem tudja visszafordítani a mutációt – figyelmeztette őket –, csak arra terveztem, hogy kikapcsolja bennük Xavier sötét parancsát. Valójában nem tudjuk megmondani, hogy működik-e egyáltalán, amíg nem használjuk olyasvalakin, akit a mikroba már megtámadott. Meg kell győződnöm róla, hogy nem árt az életnek, különösen pedig egy gyerek életének. Igazából nem szívesen próbálom ki Syndilen. Hatalmas csend zuhant hirtelen a szobára. Ivory bőre szúródott. A pihék felálltak a tarkóján és a karjain. Elakadt a lélegzete, feneketlen kín ragadta meg a torkát. Látta maga körül, hogy a többiek is mozdulatlanná fagynak, a szemeik óriásira nyíltak a rémülettől. Syndil felzihált és sírni kezdett. Shea arcából kiszaladt az összes szín. Gary

kezében remegni kezdtek a kémcsövek, Gabrielle kezéből kicsúszott az üveglap, és darabokra tört a padlón. Az idő megállni látszott. Egyedül Ivory tudta, hogy ez nem lehet valódi, hiszen érezte szíve gyors dobbanásait, ami úgy verte a mellkasát belülről, akár egy dobot. Ha megállt volna az idő, a szíve sem verhetne, nem igaz? Kábult volt és semmit sem értett, megmagyarázhatatlan vágyat érzett, hogy sírjon. Vakon nyúlt ki Razvan kezéért, szüksége volt a szilárd kapcsolatra, ahogy az ujjaik összefonódtak. Egy összetört, meggyötört kiáltás tört be az elméjébe. „Segítsetek! Mindenki a gyógyító barlangba! Elveszítjük őket!” Gregori az érzéketlen. Gregori, a mindenható. Ivory beleremegett abba, hogy hallgatta őt, az őrjöngő kétségbeesését, és tisztában volt vele, hogy ez mindenki mást is megrázott. Shea és Gabrielle kiejtették a kezükből a vizsgálati anyagokat, és az ajtó felé iramodtak. Syndil is utánuk indult, de Ivory megragadta a karját és visszatartotta. – Mi az? Mi történik? Tudta. De nem akarta tudni. A rázúduló bánat megragadta a szívét és széttépte azt, pontosan tudta, hogy Gregori érzelmeit érzi. Könnyek árasztották el Syndil szemeit, végigfolytak az arcán. – Elveszítjük a babákat. Nem tudják leállítani a szülést. – Isten segítse őket. Ivory a szájára szorította a kezét. Térdei elgyengültek, zselésekké váltak, nekidőlt Razvannak és megfogta a karját, hogy képes legyen állva maradni. Későn jöttek. Túl későn. Nem számít mennyi munkát végeztek, nem tudják megmenteni a törékeny babákat. Pára csillámlott meg a laborban, és már ott is állt előttük Mikhail, erőteljes jelenléte egészen eltöltötte a helyiséget. – Hatalmas szükségünk van most rád Ivory. Eltávolodnak. Te vagy az unokáim utolsó reménye. – De még a földben sem próbáltam ki, hogyan próbálhatnám hát ki gyerekeken? – tiltakozott, és a gyomra görcsbe rándult. – „Razvan” – suttogta a nevét, akár egy talizmánt. „Meg tudod csinálni.” Megrázta a fejét. – Nem gyerekeken. Ez egy kipróbálatlan varázslat. Sötét mágiát kell majd előhívnom, hogy visszafordíthassam, amit Xavier megszőtt. Bármi rosszul sülhet el. Mikhail arca megkeményedett. – Máris rosszul sült el minden. Muszáj megtenned. Erőlködve lenyelte a torkából a gombócot, ami fulladással fenyegette, és végtelenül hálás volt Razvan támogató öleléséért. – Mikhail… – ismét elhallgatott és újra nyelt egy nagyot. – Semmi garancia nincs rá, hogy ez működni fog, ahogyan arra sem, hogy nem okozok még több kárt. Xavier erőteljes ellenfél. Olyan sok dolog romolhat el. – Ha a létező legapróbb esély is van rá, hogy sikerüljön, hogy megmentheted őket, meg kell tenned. – Mikhail könyörtelenül hajthatatlan volt. – Mindenki hiszi, hogy te vagy a legnagyobb reményünk. Gregori kéri ezt tőled. Gregori. Az a férfi, aki szemrebbenés nélkül indult azután a négy árnyéktöredék után, amit Xavier helyezett el Razvanban, hogy uralni tudja. De Gregori mégsem hátrált meg. De gyerekek… Ivory megcsóválta a fejét és felsóhajtott. „Meg tudod csinálni” – ismételte meg Razvan teljes bizalommal. – Úgy legyen – suttogta, és remélte, hogy Razvan végtelen nyugalma rá is átragad.

– Bármilyen előkészületre is van szükséged, nagyon siess – sürgette Mikhail, majd eltűnt. – Razvan – Ivory hangja rekedt volt a bánattól és az aggodalomtól. – Te tudod milyen gonoszak Xavier varázslatai. Nem mehetek be egy szülőkamrába, és nem hívhatom elő ott a gonoszt. Bármi megtörténhet. Míg tiltakozott, mágikus úton megtisztította magát, ha lett volna rá idő, rituális fürdőt is vett volna. – Soha semmi sem volt könnyű, amit tettél fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem) mégis megcsináltad. Ez pedig túl fontos ahhoz, hogy meg se próbáld. Nekidőlt egy pillanatra, majd kézen fogva száguldottak vissza a születés barlangjába. A hangokból súlyos bánat sugárzott, elárasztotta minden érzékét. A tömeg szétvált, hogy átengedje őt, a szíve dübörgött. Ivory úgy érezte, hogy lélegezni sem tud, annyi Kárpáti összegyűlt Gregori és az életpárja körül, szorosan köréjük tömörültek, mintha a közelségük valamilyen módon visszatarthatná a babákat attól, hogy átcsússzanak a következő életbe. „Gregori!” – sikoltotta Savannah életpárja nevét, ahogy kitolta a testéből az első apró életet a kezeibe. Erőlködve lihegett, próbált lélegezni a gyermekük helyett is. – Életben van? Nem érzem őt Gregori. Kérlek, mondd, hogy él! Mélyen a földbe fúrta a kezeit, amikor elborította a fájdalom következő hulláma. – Tartom őt – mondta Gregori, de a hangja távoli volt. És tele volt színtiszta bánattal. „Razvan, képtelen vagyok végignézni, hogyan veszítik el ezeket a gyerekeket.” Savannah teste újra megrázkódott, arcán felhullámzott a fájdalom és Francesca közelebb lépett. Az ő kezei irányították a világra a második babát. Egyszerre az ő arca is távolba meredő lett, ő lélegzett a baba helyett. „Képes vagy megtenni Ivory,” – suttogott Razvan az elméjébe, a hangja szelíd és gyengéd volt még akkor is, amikor ott álltak Gregori és Savannah előtt, akiknek aprócska gyermekei az életükért harcoltak. – „Erre a pillanatra születtél.” „Én arra születtem, hogy vámpírokat öljek és elpusztítsam Xaviert. Nem erre. Egyáltalán nem erre.” Mint mindenki más, ő sem volt képes elszakítani a pillantását Gregoriról, akinek vérkönnyek folytak az arcán, miközben a karjaiban tartotta végtelenül aprócska lányát, míg Shea beöntötte az inkubátorba annak a földnek egy apró halmát, amit Ivory hozott, annak a dús, gazdag talajrétegnek a tetejére, amit Syndil már előkészített és megtisztított, amikor felkészültek az ikrek fogadására. A gyermek Gregori karjaiban túlságosan apró és túl törékeny volt ahhoz, hogy éljen. Még ahol ő állt, onnan is világosan látszott, hogy Gregori lélegzik helyette. A kezei remegtek, a hatalmas, erős férfi, népük legnagyobb gyógyítója minden tudása ellenére képtelen volt megmenteni a saját gyermekét. Ivory nyelt egy nagyot, vett egy mély lélegzetet és megtisztította az elméjét, kitakart minden bánatot és kínt, az összes negatív energiát. Ott volt neki Razvan, újra végigkövethette Xavier minden egyes mozdulatát, mindent, amit tett, amikor elvégezte förtelmes varázslatát. Tudta, hogy beleöntötte minden gyűlöletét és bosszúvágyát a parancsba, amit a varázsaltba helyezett. A mutáció ellen tehetetlen volt. De a parancsot megfordíthatta. De ehhez a legapróbb részletnek is hajszálpontosnak kellett lennie. Ha Razvan emlékeiben volt egyetlen pillanatnyi hézag, ha kimarad egyetlen mozdulat, ha rosszul értett egyetlen szót… „Nem felejtettem el semmit fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) És, te sem. Meg fogod csinálni Ivory. Bízom benned.” Egy csókot simított a hajára, meleg lélegzete a nyakát súrolta. Vett egy mély lélegzetet, előrébb lépett, és ott megállt. – Gregori. – Amikor a férfi felnézett, az ezüst szemek olyan elveszettek voltak, hogy Ivory majdnem sírva fakadt. – Egészen biztosnak kell lenned benne Gregori.

– Egészen biztos vagyok – mondta komoran. – Nincs más választásunk. – Razvan, neked kell majd mutatnod a lépéseket, de minden egyes részletnek nagyon pontosnak kell lennie. – Felemelte a fejét és szétnézett maga körül. – Fel fogok idézni itt egy nagyon sötét jelenetet. Aki nem akar itt lenni, hagyja el a kamrát, aki marad, annak védelmi kört kell húzniuk körénk, arra az esetre, ha hibát követek el. Senki sem távozott. Még azok a Kárpátiak sem, akik bizalmatlansággal sőt, gyűlölettel néztek rá és Razvanra, félretették inkább az előítéleteiket és alávetették magukat az irányításának. Többsoros, hatalmas köröket alkottak. Gary is ott volt a kamrában, aki bár ember volt, úgy tűnt, tisztában van az összes Kárpáti rituáléval, és most belekezdett egy megtisztító kántálásba. Syndil, Shea és Gabrielle zsályát égettek, bejárták az egész helyiséget, fenn és lenn is szétterítették a füstöt, különös tekintettel a bejáratra. – Gregori, középen kell lenned neked is és a babáknak is – mutatott Ivory a kör középpontjára. Gregori és Francesca habozás nélkül a mutatott helyre vitték az inkubátorokat, amit Ivory már előkészített. Savannah az anyja kezét szorongatta, és csak erőtlenül suttogni volt képes. – Kérlek, kérlek. Elsöprő bánata megrázta. Razvan hangja közvetlen közelről szólalt meg, körülölelte melegséggel. „Képes vagy rá. Csak te vagy itt és a legnagyobb ellenségünk. Arra születtél, hogy legyőzd őt Ivory. Ezt is meg tudod csinálni.” – Négy nőre van szükségem, Syndil. Válaszd ki azokat, akik legközelebb álnak a földhöz. – Kihúzta kardját a hüvelyéből. – Nem hátrálhatunk meg, ha egyszer nekifogunk. Mindent felülmúló a gonoszság, amit Xavier létrehozott, nem fog gyorsan és csendben távozni. Megpróbál majd megtörni bennünket. Tehát aki úgy dönt, hogy vállalja, lennie kell benne elegendő bátorságnak ahhoz, hogy szembenézzen bármivel, amivel a sötétség rátámad. Syndil egy pillanatig sem habozott. – Natalya, Shea. – Míg a két nő előrejött, egy fiatal lány felé fordult. – Skyler. Tudom, hogy mennyire fiatal vagy még, nem kellene, hogy megkérjelek erre, de nagyon keveseknek van olyan jó kapcsolata a földdel, mint neked, és még kevesebben vannak azok, akik akkora bátorsággal néztek szembe a gonoszsággal, mint te. Meg tudod tenni? Megteszed? A lány arca elhalványult, de felemelte az állát és bólintott, mielőtt csatlakozott volna a többiekhez. Amikor mindenki a helyén volt, Ivory felemelte a fejét, háromszor körbejárta Gregorit és a gyerekeket az óramutató járásával megegyező irányban, köréjük hajlította a védelem körét. Jobbjában tartotta a kardját a hegyével lefelé, és menet közben kántált. – Háromszor kötök meg minden gonoszt, ami ebben a földben van. Tűz, amiből jég született, parancsolok neked, tisztítsd meg a teret. Találj meg mindent, ami romlott, égesd tisztára, hogy a gyógyítás biztos legyen ezen a helyen. Fogott négy gyertyát és elhelyezte azokat a négy alapelem irányába. Levegőért és tisztaságért, fehér gyertyát állított keletre. Piros gyertya került délre, a gonoszságot elégető tűznek. Nyugatra helyezte a víz kék gyertyáját. Északra pedig a föld és az újjászületés zöld gyertyáját. Az inkubátorok körül több tömjén rudat is elhelyezett, ami szegfűszeg gazdag illatával töltötte el a kamrát, hogy távol tartson minden ellenségeskedést. A tisztaság kedvéért ehhez még hozzáadott némi édesfüvet, zsályát és tubarózsát, hogy a gonoszságot a gyógyhelyen kívül tartsák. Aztán amikor már a gyertyák is égtek és a tömjén is füstölt, vett egy mély lélegzetet, összegyűjtötte az energiát, előhívta hatalmát és könyörgésre emelte kezeit. – Észak ereje, fény úrnője, Ivory vagyok, Földanya lánya, aki meggyógyított engem. – Emlékeke rohama zúdult rá. A talaj illata, amikor összezárult széttépett teste körül, hogy

egyre mélyebben fogadja magába a föld, egy olyan védett helyre, ahol már semmi nem érhetett el hozzá. Felhasználta azt a gyógyító hatalmat, ami őt magát is évszázadokig körülvette. – Megidézek mindent, ami ezen a helyen tisztátalan és romlott. Megkérek mindent, ami jó, tudom, hogy meg fogod ezt tenni értem. Leejtette a kezeit a combjai mellé, lehajtotta a fejét, és követni kezdte a tisztátalan mintát, amit Razvan mutatott neki. A harmadik lépésnél a gonosz megmozdult. A jelenlétét a nyaka hátulján érezte, mintha tövis szúródott volna a bőrébe és pókok mászkáltak volna rajta. Összerezzent, de megküzdött a kísértéssel, hogy megpróbálja lesöpörni őket. Xavier mocskos fertőzése mindent el fog követni, hogy rávegye arra, hogy hibázzon. Ezt pedig nem engedheti. Elszántan felemelte a kezeit a mennyezet felé. Ahogy a fejét is felemelte, ugyanolyan lassan keresztezte a tenyereit, és kántált. – Sötétségből született ősöreg gonosz, előhívlak, ne tekeregj, ne menekülj romlottság. – Lassú sziszegést hallott, egy visszataszító hang kezdett suttogni. Skorpiók, szúrós rovarok másztak elő a kövek alól, és rohanni kezdtek a kör felé. Skyler megingott, és elkezdte felemelni a lábát a közelgő rovarok elől. – Tartsd az alakzatot – szólt rá Razvan, a hangjából teljes nyugalom áradt –, ne törd meg a kört. Ivory tovább folytatta a mocskos szöveget. – Megparancsolom neked, hogy terjeszd ki hatalmad a méhekre és a magokra. Parancsolom, hogy keress meg minden új életet. Fertőzd meg a méhet, sorvaszd el a magot, semmisítsd meg a fajt, amit vérrel kötök hozzád, még mielőtt megszületne. A lángok pislákolni kezdte, egyre alacsonyabbak lettek, az árnyékok elmélyültek, és közben kapzsi, mohó ujjak kúsztak végig a barlang falain és padlóján. A magasban pókok bújtak elő a repedésekből, leereszkedtek, rosszindulatúan mormoltak. A szív vére feltört a kamra közepén, olyan sötétvörösen, hogy az szinte feketének látszott. Tisztátalan bűz töltötte be a kamrát, beszennyezte a levegőt, megfertőzött mindenkit, valamennyien szinte fuldokoltak az ártalmas szagban. A babák tiltakozóan sírni kezdtek. Syndil hangosan felzihált. Shea és Natalya halkan felnyögtek, de tartották a helyüket, pedig a mikrobák a bensőjüket tépték, marcangolták. A tömeg levegő után kapkodott és egymásra néztek, a nők a méhük fölé szorították a kezüket, ahogy megérezték odabenn mozgolódni a mikrobákat, amik válaszoltak a sötétség hívására. Ivory feleletképpen beletartotta a kezeit a sötétségbe, ami gyorsan terjedt a barlangban. A jobb kezében egy boline-t tartott, egy sarlót, aminek hófehér csontmarkolatába a növekvő Hold szimbólumát vésték, és aminek görbe, fűrészes élű pengéjét a szent barlang nemes fémeiből készítette. Végtelen óvatossággal, Ivory előadta Xavier mocskos varázslatának hátralevő részét, híven utánozva minden egyes mozdulatot, amit Razvan tanítgatott neki végtelen türelemmel, hogyan helyezze óvatosan a lábait, miközben kezeivel visszafelé bontotta a mintát. „Ivory. Látlak téged. Neveden szólítalak.” – Xavier érdes, kegyetlen hangja suttogott az elméjébe. Felémelyítette. Elgyengítette. – „Látlak.” – Nem, ez nem igaz – mondta Razvan nyugodt hangon és elárasztotta békével. – Érzi a hatalmad és a megremegéseidet. Ne hagyd, hogy megtörjön. Xavier foltos szertartáskése helyett a szent boline-t használta, megvágta vele a tenyerét, és mindkét baba fölött az inkubátorra hullatott egy pár csepp vért. Pontosan három csepp hullott mindkét gyermek fölé, mire a két kislány sikoltozni kezdett, mintha izzó parazsat ejtettek volna ártatlan, újszülött húsukra. Savannah felkiáltott és tántorogva talpra állt. – Állítsátok meg – rendelkezett Razvan –, nem szabad megtörnie a kört.

Savannah megpróbálkozott volna a kitöréssel, hogy a gyerekei közelébe jusson, ha a saját szülei, Raven és Mikhail nem ölelik át a karjaikkal, hogy visszatartsák. – Mi történik? – vicsorgott Gregori. – A gonosz harcol a visszatérésért. – Razvan ránézett a legendás gyógyító komor arcára. – Rosszabb is lesz Gregori, sokkal rosszabb ennél. Neked és az életpárodnak is erőseknek kell maradnotok. Beszélj a lányaidhoz. Énekelj nekik. Légy erős a kedvükért. Meséld tovább a gonosz mágussal való harc történetét. Annak épp most van itt az ideje. Míg Razvan megpróbálta lecsendesíteni a felkavart Gregorit, Ivory mindent megpróbált, hogy kizárja a fejéből a babák sikolyait. Xavier gonoszsága megsebezte őket. Úgy érezte, ő kínozza őket. „Nem fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem) megmented őket. Nem hagyhatod abba, bármi is történjen.” Kényszerítette magát, hogy tovább mozogjon, tovább szője a varázslat mintázatait. Amikor visszafelé haladva befejezte Xavier egész rítusát, a barlang kürtője felé emelte a sarlóját, aminek hegye pontosan oda mutatott, ahol a Hold egy apró, ragyogó darabkája világított le hozzájuk. – Hívom a sötét Hold hölgyét, ki az útkereszteződéseknél áll, és aki azt tanácsolja nekünk, hogy hagyjuk elmenni a régit, mielőtt üdvözöljük az újat. Keresem a spirált. Hozd el nekem ide a sötétség közepének tökéletes nyugalmát, hogy fénnyel oszlathassam el a gonoszságot. A fény felvillant a sarló pengéjén, ahogy maga a Hold lépett be a szülőkamrába. A magasban a függő cseppkövek rezegtek és kilengtek. Kristályok csillantak szétszórva a mennyezeten és a falakon, mint apró távoli csillagok Arany és ezüst erek fonódtak egymásba, ragyogni kezdtek, hogy megvilágítsák Ivory sápadt arcát. Gondosan elhelyezte a sarlót az ikerlányok között, hogy az íve pontosan tükörképe legyen a magasan a fejük fölött álló hold pozíciójának. A csecsemők vonaglottak. Összerázkódtak. A bőrük felforrósodott. Savannah a szüleivel harcolt, könnyei végigfolytak a szempilláin. – Kérlek Gregori – esedezett –, állítsd meg ezt az ocsmányságot! Fájdalmat okoz nekik! Gregori megingott, arcát a fájdalom maszkja takarta. A Kárpátiak elkezdtek tiltakozóan mormolni. – Hagyjátok, hogy békében meghaljanak – könyörgött összekulcsolt ujjakkal Savannah, és nekitántorodott apja visszatartó karjának. – Add ide őket. Hagyd, hogy a karjaimban tartsam őket, míg átmennek a következő életbe. – Gregori, ne – tiltakozott Razvan –, a gonoszság keményen harcol. Tartsd a szemed előtt a célt. – Élni szeretnének Savannah – mondta rekedten Gregori. Ivory újra felemelte a kezeit. Apró vércseppek ütköztek ki a testén izzadság gyanánt, a karjai és a teste rázkódott az erőfeszítéstől, hogy elviselje a gonoszság súlyát. Razvan megnyugtató jelenléte, melege, és belé vetett hite megerősítette annyira, hogy folytathassa a kántálást. – Hívom a rothadást, amit a föld szívében látok. Titeket, akiket szétmarcangoltak, majd ebbe a földbe vetettek. – Soha nem bocsátok meg neked Gregori – sikoltott fel Savannah, és a saját húsát kezdte marcangolni, körmeit mélyen belevéste karjaiba, a vére lefolyt a padlóra. – Soha. Érted? Kínozza a lányainkat, te pedig átadtad őket neki. Gregori megrázta a fejét, újabb vérvörös könnycseppek folytak végig az arcán, de sztoikus és nyugodt maradt, kezeit vonagló gyermekei fölött tartotta. Több nő is megpróbálta megtörni a kört, hogy odarohanjanak segíteni a babáknak. – Állítsátok meg őket – adta ki az utasítást Razvan. – Mindenki maradjon nyugton. Azt hittétek, hogy olyan könnyedén fog menni? Tartsátok a helyükön őket. Mikhail, meg kell őket állítanod.

– Igaza van – mondta higgadtan Mikhail. Kínos csend szállt a kamrára. Csak a csecsemők és Savannah sírása hallatszott. Ivory kényszerítette az elméjét, hogy kizárólag a rituáléra figyeljen, és ne engedje a nőknek, hogy eltereljék a figyelmét. – Azt befejezetlent szólítom, akit arra alkottak, hogy minden baj okozója legyen. Gyere hozzám most, neveden nevezlek, ha egyet megragadok, mindet fogva tartom. Bogok és szálak, keresem a módját, hogy kioldozzam azt, amit szorosra szőttek. Egy selyemzacskóból, ami az oldalán lógott, Ivory elővette megtisztított drágaköveit. A köveket egy hétig hagyták a napfényben, hagyták, hogy magukba gyűjtsék az energiákat és megtisztító tulajdonságokat, amire most szüksége volt. Gondosan megvizsgált minden követ, mielőtt jóváhagyta volna őket. Nem lepődött meg, amikor az ujjai egy nagy habkőben akadtak el. A habkő egy vulkanikus sziklából származott, és bár a többihez képest egyáltalán nem volt szép, ő egyedülállónak találta a kő fényes bézs színét. A lyukacsos követ gyakran használták száműző varázslatokhoz, de szintén ezt adták a nők kezébe szüléskor, hogy segítse őket. Egyszerre volt sima és durva, tökéletes jelképeként az életnek. Elhelyezte a követ a keleti sarokba. – Keletre nézek, a reggeli fényre. Arra, ami a sötétségből születik meg, hogy világosságot hozzon. Meghajolt keletre és a kereszt jelét rajzolta a levegőbe. Aztán oválist formált a kezeiből, a szent szív jelképeként azon a ponton, ahol Xavier a szív vérét öntötte a mikrobákra, a szentség szimbólumával váltva fel a gonoszságét. Meggyújtotta a pignon fenyőtűk kötegét, és meglengette az egész terület fölött, hogy megtisztuljon, és hogy a tisztulás még hatásosabb legyen, zsályát is kevert hozzá. Az illat megerősítette hatalmát, hogy elűzhesse a démoni varázslatot, amivel Xavier förtelmesen kicsavarta a mikrobák természetes viselkedését. Átadta a füstölőt a kis Skylernek, aki a keleti sarokban volt. Mihelyt a lány ujjai összezárultak a füstölő körül, árnyékba borult minden a körön kívül. Rút, gúnyolódó, alattomos férfinevetés kúszott be a barlangba, és visszhangzani kezdett Skyler körül. Obszcén tevékenységekről suttogott. Úgy érezte, mintha kezek érintenék meg. A ruhái alá csúsztak, mohón kutatták puha bőrét, tapogatták. Kitört belőle a zokogás. Dimitri szitkozódni kezdett és előrelépett. Mindenki tudta, hogy ő Skyler életpárja, csak a lány még túl fiatal ahhoz, hogy a magáénak követelje. – Illúzió – mondta Razvan –, semmi más, csak illúzió. Gregori remegő kézzel Skyler felé intett, hogy segítsen neki megtartani a füstölőt. A lány beleremegett, de megszorította, és magasra emelte az állát, bár könnyek folytak végig az arcán. Vetett egy gyors pillantást Dimitrire, majd sztoikus nyugalommal állta a láthatatlan gonoszság támadását. A csend szinte üvöltött. „Ivory. Folytatnod kell” – bátorította Razvan. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet, aztán kiválasztotta a gránátkövet. Ezt a tüzes követ arra használták, hogy a rítusok során a hatalmat növelje. Hogy legyőzze Xaviert, hogy szétzúzza rémítő varázslatát, minden lehetséges segítségre szüksége volt. És szeretett volna némi extra védelmet is Xavier sötétsége ellen. Ez megint csak egy olyan kő volt, amit gyakran használtak szülésekkor. Az ő köve rétegelt volt és ragyogó mélyvörös színű, hogy harcba szállhasson a szív vérének vörösével. Azt mondják, hogy Noé bárkáját is egy gránitkő irányította, és remélte, hogy a fénye neki is irányt mutat, amikor olyan nagy szüksége volt rá. Letette a követ a déli sarokba.

– Délnek kiáltok, lángoló főnix, emelkedj a magasba, mutasd meg milyen a tüzed, amikor felszárnyalsz az égbe. Ivory meghajolt délre és felrajzolta a levegőbe a kereszt jelét. Xavier egy tűt döfött egy galamb szívébe a szertartás ezen részén, aztán pedig elégette a testet. Szétnyitotta a tenyereit, és szárnyra bocsátott közülük egy fehér galambot, aminek olajág volt a csőrében. A madár háromszor megkerülte a kört, majd ugyanezt megtette ellenkező irányba is, aztán felemelkedett, megkereste a kivezető utat és eltűnt az éjjeli égbolton. A sárkányvér gyanta illata, amit bizonyos pálmafákból nyertek ki, betöltötte a kamrát, elkergette Xavier szertartásának gonoszságát, fokozta a védelmüket, kiűzte a nagyhatalmú mágus gyűlöletét, felszentelte és megerősítette saját rítusa hatalmát. Átadta a füstölőt Natalyának, aki a déli sarkot foglalta el. Natalya ugyan megerősítette magát, de mégsem volt felkészülve fivére arcára, aki amikor rápillantott, úgy nézett ki, mint egy vámpír. Felzihált, és mintha hályogok hullottak volna le a szemeiről, átlátott rajta, és az általa magára öltött illúzión. Csaló. Húst marcangolt. Kacagott, amikor gyerekeket kínzott. Meg kell állítania. A saját gyerekei vérének ivója. Mi ütött belé, hogy újra hitt neki? Félelmében és haragjában felkiáltott az újabb szívszaggató csalás miatt, amit ikertestvérétől kellett elszenvednie. Vikirnoff félelmetesen, fenyegetően felszisszent, keze a kardjáért nyúlt. Az öccse, Nicolae volt az, aki lefogta a karját. – Bármi is az, amit látsz, én nem látom – mondta. – Natalya – mondta gyengéden Razvan –, engem láss. Szavai, amik higgadt parancsként hangzottak, eloszlatták a rút illúziót. Vikirnoff megkönnyebbülten eresztette ki a levegőt és hálásan biccentett oda Nicolae-nak. Ivory reszkető keze egy pillanatra habozott a két maradék kő, a holdkő, az egyik kedvence, és egy élénkvörös értékes koralldarab között, amit egyenesen a tengerből hozott. A korall tökéletes, finoman csipkézett szélű esernyő formájú volt, egyetlen hiba vagy repedés nélküli. A darab az életet és a vér erejét jelképezte, ezeket védelmezte a gonoszságtól. Nem is igazán volt kő, magából a tengerből állt, sok teremtmény csontvázából, de jó ideje használta már, amióta réges-régen megtalálta egy strandon, azóta átváltozott gyógyító, védő elemmé. Végül ezt tette le a nyugati sarokba. – Nyugatot hívom, ami olyan, akár a lélegzet. Légy, mint az eső, világos és tiszta. Meghajolt nyugat felé és újra keresztet vetett, mielőtt felrajzolta volna a levegőbe a bourbonliliom, a fleur de lis, a tisztaság szimbólumát, aminek három egybe fogott ága jelképezte, hogy eltávolítja Xavier sötétségét, gyűlöletét és romlottságát. A füstölő, amit kiválasztott, orgona és liliom keveréke volt, a védelemért és a tisztaságért. Átadta a rudat Sheának, aki kihúzta magát a nyugati sarokban elfoglalt helyén. Lenézett a kezére, ami a füstölőt tartotta, de a sajátja helyett az anyja ujjait pillantotta meg, amik lassan elhervadtak, elhalványultak, a hús összehúzódott rajtuk, egyre vékonyabbakká váltak, a hangok pedig egyre halkabbak lettek körülötte, míg végül rátelepedett a csend, gyerekkorának csendje. Azoknak a végtelenül hosszú napoknak a csendje, amikor el kellett bújnia a halottasházszerű otthonukban, hogy a nap ne égesse fel a bőrét annak az apró gyereknek, aki összehúzta magát egy sarokban, és megpróbálta kitalálni, hogyan szerezhetne némi ennivalót összezsugorodott gyomrába. – Szerelmem – súgta oda neki Jacques –, itt vagyok veled. „Folytasd Ivory. Tudom, hogy kételkedsz magadban, de a folyamat már elindult. Nem fogsz ártani ezeknek a nőknek, vagy a gyerekeknek. A gonoszságot meg kell állítani” – biztatta Razvan. Ivory tekintete a szeretett arcra ugrott. Az ereje. A belé vetett hite adott neki hozzá energiát, hogy folytassa.

Kihúzta magát, és belenézett a zacskójába az utolsó kőért. A negyedik, utolsó kőnek Ivory egy olyat választott, aminek erőteljes mágiáját gyakran használták arra, hogy védelmezze a szülést, vagy elősegítse a fogantatást. Aranyborostyán, ami hitük szerint összekötötte a tüzet, a levegőt és a vizet a földdel, és ami Földanyának szintén egy nagy erejű szimbóluma volt. A borostyán valójában megkövesedett gyanta volt, ami mély óarany színével szinte élettől lüktetőnek látszott. Az ő kövének pontosan a középpontjában egy házi méh volt. A szétterített szárnyú méh ott volt a kőben már vagy ezer éve. Ez a különleges darab volt a kedvence. Nagy tisztelettel az északi sarokba helyezte a borostyánt. – Északot szólítom, az újjászülető földet. Arra törekszem, hogy visszafordítsam ezt a dolgot. Meghajolt észak felé, de a kereszt jelét most a padlóra rajzolta, pontosan ugyanarra a helyre, ahová Xavier öntötte a szív gonoszságától és gyűlöletétől elfeketedett vérét. Újabb füstölőt gyújtott, ezúttal értékes tömjént és mirhát használt, egy igen erőteljes kombinációt, ami tisztított és védelmezett. Syndil az északi sarokban maradt, ott vette át a súlyos rudat. Syndil pontosan tudta, hogy mi jön, lehunyta a szemét, az elvesztett férfi arca lebegett elé, akit fivérének tekintett. Savon érte nyúlt, mohó karmaival megragadta a ruháit, odarántotta magához, olyan erősen, hogy nekicsapódott a testének. Megütötte őt, megsebezte, vámpírfogai a nyakát marcangolták, ahogy hatalmas kortyokban a vérét nyelte. Hirtelen Barack töltötte el az elméjét. Lényének összes melegét ráárasztotta, amije csak volt. A párja. A védelmezője. A szeretője. A mindene. Összekapcsolódott vele, közel tartotta őt magához, és megosztotta vele annak a réges-régi, de soha el nem feledhető támadásnak az emlékét. – Nem fogok megtörni – szólalt meg Syndil –, folytasd. Ivory a kör közepére állt, felemelte a karjait, hangjában a könyörgés keveredett a tisztelettel. – Téged hívlak anyám, ki egykor szorosan öleltél magadhoz, gyógyítottál, hogy újra egész legyek, és folytathassam a küzdelmet. Hozd el nekem az erőd, hogy visszavonhassam mindazt, amit eltorzítottak ezzel a varázslattal. A szoba válaszként szinte megcsillámlott. A gyertyák lángjai magasra szökkentek, megragadták az árnyakat a falakon. Erős szél süvített át a barlangon. A padló felhullámzott alattuk, mintha élne, a függő cseppkövek megrázkódtak és rezegni kezdtek, ami azzal fenyegetett, hogy teljesen kilazulnak és aláhullnak. Ivory bőrén egyre több apró, sötétvörös pötty ütközött ki. A gonoszság keresztülégette magát a vénáin, felfalta őt, belülről kifelé rothasztotta. A mocsok megfertőzte, foltot ejtett a lelkén. Érezte, hogyan mállik le a hús a csontjairól. Xavier arca úszott a tekintete elé, hallotta alattomos nevetését, oda-vissza csapódott az elméjében, rászegezte hosszú, vérfoltos karmú csontos ujját, hogy irányítsa őt. Ivory lassan, kényszeredetten merte csak elfordítani a fejét. A két pici lány, a két apró csecsemő élettelenül feküdt, holtak voltak, csöppnyi testük elfeketedett, akár a lelke. Kinyitotta a száját, hogy a halálos rettegés néma sikolya elhagyhassa azt. „Nem!” – Razvan egészen összeolvadt vele, átöntötte belé minden erejét. – „Folytasd. Be kell fejezned. Nem győzhet.” Ivory vett egy mély, borzongó lélegzetet, a lábai reszkettek, mintha gumiból lettek volna, alig voltak képesek megtartani a súlyát. Razvan karjaira, a közelségére vágyott. A férfi elméje egészen beköltözött az övébe, átadta az utolsó erejét is, amihez összeszedte a sajátját is, és reménykedett, hogy elegendő lesz. – Adjátok nekem a hatalmatokat, hogy helyrehozhassam ezt a rosszat, eltörölhessem a földről, hogy folytathassuk az életünket. Letörlöm a testet, megtisztítom a lelket, gyógyítom az elmét, hogy újra minden egész legyen. Adjátok nekünk újra az adományotokat, hogy tovább élhessenek utódaink, és felnevelhessük őket.

Szembeszegülőn, szinte dacosan kiáltotta a szavakat. A hatalom felemelkedett és szétterjeszkedett, betöltötte az egész kamrát. Az elektromosság sercegett. A hajuk megemelkedett, és hullámzott az energia örvénylésében. Villámostor csattant a fejük fölött, majd a lecsapó ív Ivoryt burkolta be. Fehérizzón felragyogott az energiától, szikrák pattogtak az ujjhegyeiből. A hangja megváltozott, abszolút ellenállhatatlanul, parancsolón gördült végig a barlangon. A babák újra megrázkódtak, apró testük felemelkedve keményen nekicsapódott apjuk kezének, szaggatottan, zihálva lélegeztek. Mindketten felizzottak meleg, vörös fénnyel, mintha a testhőmérsékletük messze túlszaladt volna azon, amit még képesek elviselni. – Siess Ivory, az Isten szerelmére, siess! – könyörgött Gregori. – Megfordítom ezt a varázslatot, és visszaküldöm. Igazságot követelek, hulljon vissza Xavier fejére! Megparancsolom neked, hogy kösd meg őt, pecsételd le, semmit ne hagyj itt hátra, nyomod se maradjon. Fény, állj elő, ragyogásod vegye körbe ezeket a drága kincseket, lángjaid játszikönnyen égessék el a sötétséget. A kamrában hatalmas fény villant. A gyertyák lángjai még magasabbra ugrottak. A szél áttört a szobán, körülörvénylett, forgószélként megérintett minden egyes sarkot egymás után a védőkörben, aztán lecsillapodott, mintha soha ott sem járt volna, a gyertyák fénye visszatért a meghitt pislákoláshoz, és a kamrának édes, tiszta illata lett. Ivory fél térdre rogyott a kör közepén a kimerültségtől. Véres verejték borította az egész testét. Hajának fürtjei az arca körül kanyarogtak. Skyler elfújta a fehér gyertyát. Natalya elfújta a pirosat. Shea követte őket a kékkel. Syndil zárta a sort, ő fújta el utoljára a zöld gyertyát, aminek füstje felkanyargott a levegőbe, csatlakozott a füstölőkéhez, és megtisztították a szobát. A kamrában tökéletes csend lett. Csak a lélegzetek hangja hallatszott. Aztán Savannah ismét küzdeni kezdett az apjával, kétségbeesett pillantása a lányai és az életpárja között járt. Gregori egy pillanatra lehunyta a szemeit, aztán kinyitotta őket, hogy lenézzen arra a két apróságra, akiket szinte teljesen eltakartak a kezei. Lassan, végtelen óvatossággal feljebb emelte róluk a tenyereit. Ikerlányai felnéztek rá, hatalmas, komoly szemekkel, olyan szemekkel, amik máris túlzottan sokat láttak. A bőrük egészségesen rózsaszínű volt. Törékeny végtagjaik a levegőben kalimpáltak, és a kezét rugdosták. Mindketten maguktól lélegeztek. A levegő kirobbant a tüdejéből, a teste szinte összerogyott a megkönnyebbüléstől. Ezüst tekintete összetalálkozott Savannah ibolyaszín pillantásával. Életpárja felkiáltott, öröme áttört a kamrán. Gregori térdre rogyott Ivory mellett, még arra sem vette a fáradságot, hogy letörölje az arcáról a vérkönnyeket. – Sokkal erősebb a szellemük. Most már segíthetünk nekik harcolni az életért. Nincsenek szavak, amik kifejezhetnék a hálámat. Egyetlenegy sem. Ivory megfordult, és felnézett. – Razvan? – Szinte áttetsző volt. Kétségbeesetten szüksége volt a férfira. – „Razvan!” Képtelen lett volna egyedül szembenézni ezzel a tömeggel, amikor olyan sírósnak és sebezhetőnek érezte magát. Egyetlen pillanat alatt ott volt és az ölelésébe vonta. – Vedd a vérem fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem). Ahogy fáradtan elfogadta a felajánlását és beletemette az arcát nyaka melegébe, Razvan a feje fölött a hercegre nézett. – Az éjszakának mindjárt vége, Ivorynak el kell rejtőznie. A rítus elszívta az erejét. – Szívesen látottak vagytok itt – mondta Mikhail.

– Köszönjük, de nem. Haza fogom vinni, ahol kényelmesen pihenhet. Visszatérünk, amikor erősebb lesz. Közben pedig Gregorinak meg kell tanítania a rítust a néped legtehetségesebb tagjainak addig is, amíg annak a létformának ideje lesz elterjedni, és elpusztíthatjuk Xavier szentségtelen gyárát. – De… – kezdett bele Mihail a tiltakozásba. Razvan azonban a karjaiba emelte Ivoryt, és egyszerűen elragadta, kiröpítette magukat a kamrából.

19. fejezet Razvan arra ébredt, hogy a falka ott nyüzsög körülötte, Ivory pedig szinte belebújt a testébe, úgy ölelte, mintha menedéket keresne ott. Megnyitotta a földet, hogy felnézhessen a mennyezeten a csillagokként ragyogó fényekre, és eluralkodott rajta valami mélységes béke. Ez volt az a pillanat, amit a legjobban szeretett. Felébredni kora este, amikor a drágakövek prizmái lehozták a Hold fényét, hogy szétöntsék azt a kamrában és Ivory arcán. Szinte fájdalmat érzett minden alkalommal, ahányszor csak ránézett. A legapróbb mosoly is elég volt a lánytól, hogy a lelke szárnyalni kezdjen. Egyetlen érintése eltüntette a múltja minden kínját és romlottságát az elméjéből. Fogalma sem volt róla, hogyan csinálja és miért, de amikor vele volt, a világ egy egészen más hellyé változott, megtelt nevetéssel és olyan szépséges dolgokkal, amikről soha nem is álmodott. Raja megfordult, felemelte a fejét és ráfektette az állát Razvan karjára üdvözlésképpen. Belemélyesztette az ujjait a hosszú, puha bundába, ami már önmagában is egy csoda volt. A szíve már rég elfogadta az egyedi, különböző személyiségekkel rendelkező állatok mindegyikét. Hiszen ki ne álmodna arról, hogy egy puha bundára fektetheti az arcát, hogy legyen egy farkas őre, aki még a sebeit is megpróbálja begyógyítani? „Vidd át a falkát a következő szobába. Szeretnék a párommal lenni.” Raja válasza egy mosoly volt, nyelve végigsimított Razvan karján, ami egy nagyon ritka gesztus volt Rajától. Miután üdvözölte a többi farkast is, figyelte, hogyan vonulnak át Raja vezetésével a másik helyiségbe, hogy magára hagyják Ivoryval. Feléje fordult, a derekára csúsztatta a kaját, és magához vonta, hogy újra közelről tanulmányozhassa az arcát. Árnyak és mélyedések, finom csontszerkezet. Haja kiszökdösött a vastag fonatból, és az ujjai égtek a vágytól, hogy egészen kibontsa a fonatot, és szétteregesse rajta a selyemtömeget. Imádta a száját. Ritkán mosolygott, pedig olyan szája volt, amit mosolyra teremtettek és szeretkezésre. Nem talált rá módot, hogyan meséljen neki arról a büszkeségről, ami átsöpört rajta, a torkába gyűlő gombócról, a daloló szívéről és arról az iszonyatos rettegésről, amit a szíve mélyén érzett, amikor félelmetes bátorsággal harcba szállt Xavier gonoszságával. Bárkinél jobban tudta, mennyire nehéz is volt valójában az a feladat. Látott már Varázslókat mágiával küzdeni Xavier ellen, és mindig veszítettek, az átalakított mikrobák pedig gonosz terve csúcspontját jelentették gyűlölt ellenségei ellen. Minden tárgyat és eszközt megtisztított, és időben felkészített, mindent aprólékosan eltervezett, mint ahogyan a csatáit megtervezte. És a végén, bármint ahogyan a dolgok általában történni szoktak, mégis minden rosszul sült el, ahelyett, hogy ragaszkodott volna a gyakorló próbálkozáshoz, harcba szállt a gyerekek életéért, és győzött. Ez volt Razvan életének legszebb pillanata. Tudta, hogy a lány soha nem fogja magát úgy látni, mint ahogyan ő látta akkor, de talán sehogyan sem fogja magát abban a helyzetben látni. De ő csodálatosnak találta. Dagadt a büszkeségtől. Egy magas nő, lágy, ívelő idomokkal, karcsú, mégis izmos karokkal, az arca az aprócska darab Hold felé emelve, ami a barlang aprócska kürtőjén ragyogott le rá. Néha, amikor ránézett, túlterheltnek érezte magát, mint most is, minden érzéke kihegyeződött rá, a vére dübörgött az ereiben, szétrepedésig megtöltötte az ágyékát, a vágy gonosz ütést vitt be a hasába. Még a bőre is kúszni akart felé.

Egy szeget kalapált valaki keresztül a koponyáján, és ha nem érinthette meg a lányt, olyan mélyre ütötte benne, hogy a lelkébe is belefúródott. Intett egyet a kezével, és egy selyemlepedő siklott mindkettejük alá. Lehajtotta a fejét és rálehelt a szájára. „Ébredj fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Gyere hozzám.” Egyszerűen szüksége volt rá. Látnia kellett éhessé váló szemeit, tudnia kellett, hogy ez egyedül csak neki szól. Ellopta tőle első üde lélegzetét, mielőtt a lány egy mélyebbet szívott volna a tüdejébe. Szempillái megrebbentek és felemelkedtek, válaszul a szíve megugrott, férfiassága összerándult. Kinyitott a szemeit, és minden érzelem, amire valaha is vágyott, ott volt bennük. A borostyánszemek óriásiak voltak, és tele voltak a legmélyebb szerelemmel, ami kizárólag az övé volt. Egy feneketlen mély kút. És ott volt benne. Minden. Rámosolygott, éhes ragadozómosollyal, miközben a lány ott feküdt előtte terített asztalként. Ma este talán az utolsó éjszakájuk lesz, és ő gondoskodni akart róla, hogy különleges legyen. Villámgyorsan feloldódott ölelő karjai elől, végigsiklott a testén, mint egy meleg folyadék, mintha milliónyi apró nyelv simítaná végig a bőrét, széttolta egymástól a lábait, maga köré fonta őket, és orrát szerelmesen odadörgölte a lábai közti csomóponthoz. Megvonaglott alatta a mozdulattól, lélegzete villámgyorsan szisszent ki belőle a sokktól. Buborékokként ingerelte a melleit és feszes mellbimbóit, és erős kísértés érzett, hogy visszavegye valódi alakját. Ellenállt a késztetésnek, azt akarta, hogy Ivory vágya hozzáemelkedjen a sajátjához. A meleg folyadék körülvette a lány testét, lebegtette, mint egy medence buborékoló vize, megkeresett minden egyes üreget, minden hasadékot, megtöltötte a meleg helyeket még forróbb folyadékkal. Felkiáltott, amikor a víz először ölelte körbe és ingerelte gyengéden a csiklóját, pezsgett a hasán és a hátán, fortyogott a bensőjében, míg már lihegett, és ismét felkiáltott, amikor a „víz” kutató ujjait érezte meg magában. Más ujjak a mellbimbóit húzták meg, buborékok robbantak a testén minden lehető és lehetetlen helyen, szinte szabályosan lángra lobbantva őt, egekig szökkentve a vágyát. „Razvan” – suttogta a nevét, és a teste orgazmusok sorozatába zuhant, mindegyik egy kicsivel erősebb volt, mint az előző, míg azon kapta magát, hogy érte nyúl, a horgonyát keresi, míg a világ vörös homályba borult körülötte. Halkan felnevetett, és egy pillanat alatt alakot váltott, hagyta, hogy ujjai mélyen a bőrébe süllyedjenek, és megtartotta őt. A karja a nyakára siklott, és elmosolyodott. – Szeretek rád ébredni. Nekitámasztotta a homlokát az övének. – Az nagyon jó harcos asszonyom, mert ha valaki másra ébrednél, az általunk ismert világ azonnal véget érne. Rágrimaszolt és felemelte a fejét, hogy megmajszolja az állát, végighaladva egészen a szája sarkáig. – Ebben kételkedem. Te vagy a legnyugodtabb, legelfogadóbb férfi, akivel valaha is találkoztam. A mellei lágyan, telten, kínzón siklottak a mellkasán. Apró lángok lobbantak fel a testén mindenhol, ahol egymáshoz értek. Csak megérinteni puha bőrét, az is megrázó élmény volt. Megcsókolta mindkét szemét, majd a szájsarkát is. – Dragonseeker vagyok fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Bizonyos körülmények között mi tüzet fújunk. Egy másik hímmel találni téged, egyike lenne ezeknek a bizonyos körülményeknek.

Fogai belekaptak dús alsóajkába. Egyszer. Kétszer. Elkapta azt a lágy ívet, és óvatosan meghúzta, mintha őt akarná felfalni vacsorára. Idegesnek érezte magát a vágytól, testének finom súrlódása az övén pedig csak tovább növelte a vágyát, magasabbra, mint amennyire gondolta, hogy egyáltalán lehetséges. – Kétlem, hogy valaha is aggodalomra lenne okod. Nagyon… leleményes vagy. Keze végigsodródott a combján, egyre magasabbra siklott, míg lábai között rálelt súlyos merevedésére. Magatehetetlenül reagált, önkéntelenül nyomta oda magát a kezéhez, miközben egyre inkább felforrósodott és lüktetett, megduzzadt a tenyerében, amikor az ujjai köré fonódtak, és szoros kesztyűként átfogott belőle annyit, amennyit csak tudott. Hüvelykujjával a széles peremet simogatta, szétdörzsölte a csábító, gyöngyszínű cseppeket a puha, forró csúcson. Felforrósodott szemekkel nézte, hogyan futnak rajta végig a borzongások, olyan szemekkel, amiktől még magasabbra szárnyalt a testhőmérséklete. Ujjai a bőrén magának a mennyországnak hatottak, cirógató simogatásai eltüntettek minden rút emléket az elméjéből, hogy egyedül csak Ivory maradjon a világból. Tapinthatóan. Érzékien. Érzékelhetően. A világa azonnal érzésekké vált. A szája megtalálta az övét. Itta az ízét. A nektárját. Csipetnyi fűszeres édességét. – Lehet, hogy szeretném látni, amikor tüzet fújsz – suttogta a szájába. Nyelve összekuszálódott az övével, merevedése még jobban megduzzadt, megrándult szoros öklében. Éhesen elmélyítette a csókot, a sürgető sóvárgás kivirágzott benne, idegesnek és kissé kétségbeesettnek érezte magát. Ez kapcsolatban lehetett azzal, hogy míg az ujjai fel-alá jártak merevedésén, úgy szopta a nyelvét, mintha az lenne a férfiassága. – Nem, nem szeretnéd fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Olyannak szeretsz, amilyen vagyok. Halkan, lágyan, gonoszul felkacagott, rámenősen átfordította magukat, fölé kerekedett, végigcsókolta a torkát és a mellkasát, hogy aztán éles kicsi fogaival alattomosan belecsípjen a hasába. A lélegzet elakadt a torkában. A hosszú, vastag selyemfonat a bőrén siklott, új érzéssel bővítve érzéki tapasztalatait, újabb okot adva rá, hogy összeakadjon a ki és belégzése. Érte nyúlt, és kioldotta a meglazult szalagot, és hagyta, hogy végigáradjon a testén. Végtelenül szexi volt, a kicsit vad és borzas hajával, mindennél puhább bőrével, ami alatt acélos izmok futottak. Ez a kombináció mindig az épelméjűségen túl felizgatta. A teste fájt, a merevedése elnehezült, és megvastagodott valahol az öröm és a fájdalom határáig, ahogy mozgott fölötte, bársonyérintésével simítva végig forró bőrét. A nyelve úgy lefetyelte a bőrét, mint macska a tejszínt, míg simogató, cirógató ujjai lénye legmélyéig megrázták. Lélegzete forró volt merevedése fejénél, minden izma összeszorult, de nem engedte meg magának, hogy megmozduljon. Ellenállt a vágynak, hogy megfogja a fejét, és odahúzza vadul égő férfiasságára. Csendben várakozott forró szája mennyországára, a teste egyre inkább megkeményedett, szüksége egyre magasabbra tört, vérében a függőség tombolt. Szerette látni a szemeit, párás, kábult pillantását, ami elárulta, hogy ő is beleesett a sóvárgás és az éhség kútjába, bár még mindig kissé megdöbbent és meglepődött azon, hogy a lány is ugyanolyan tehetetlenül szerelmes, mint ő. A keze kissé remegett, a mellei puhán, finoman, csábítóan simítottak végig a combján, ujjai nagy hozzáértéssel táncoltak merevedésén. Várt. Visszatartotta a lélegzetét. A haja elomlott a csípőjén és a combjain. Behunyta a szemeit, érezte hogyan fürdeti meg lélegzete melege pulzáló merevedését, amire válaszként az megrándult, és még vastagabbra duzzadt. Ráérős volt és lassú. A nagylelkűségét is szerette. És Ivory is szerette, amit nem is tudott szavakba önteni, de megpróbálta megmutatni neki ezzel, hogy örömöt ad, hogy nekiadja magát. És valóban ez volt a leghatalmasabb ajándék, hogy teljesen átadta magát neki, nagyvonalúan osztotta az örömöt, annyira, vagy talán még inkább akarta az övét, mint a sajátját.

A nyelve előbújt, forró szája sóhajtott, a csípője pedig önkéntelenül megemelkedett, hogy kövesse az elhúzódó paradicsomot. Tenyerébe fogta fájó golyóit, megmarkolta, finoman megszorította, masszírozta, nyelvével cirógatta őket, lángnyelveket indított útnak remegő testén keresztül, ahogy végignyalta az utat vissza férfiasságához. A lélegzete bennszorult. A szíve kihagyott egy ütést, aztán ezt pótlandó dübörögni kezdett. Üvöltés erősödött a fejében egyre hangosabbá, és esküdni mert volna rá, hogy egy légkalapács is dolgozik ott. Ágyékát acélrúdnak érezte. Felsóhajtott, a rekedtes, szaggatott hang úgy tűnt tettekre sarkalja Ivoryt. Egyik kezével megmarkolta a csípőjét, ujjait mélyre ásta húsába, míg másik keze satu szorosan körülölelte férfiasságát. Hallotta hogyan igazodik a szíve az övé ritmusához. Hallotta hogyan surrog a vér az ereiben egy szökőár sebességével, és hullámzásával. Káromkodott az ősi nyelven, de a hangja nem a sajátja volt, valami rekedt, kétségbeesett, sóvárgó éhség tört ki belőle. Megnyalta. Körülnyalta a széles peremet, körbeörvénylett a kerek fejen, ízlelgette a gyöngyszerű cseppeket, amik a várakozástól szivárogtak elő. Az egész teste ökölbe szorult és megremegett, felismerhetetlenül mély hangon mordult fel, a látása elhomályosult. „O köd belső! (A sötétség vigye el) Ivory, azt hiszem, megölsz.” A szájában kellett lennie, abban a szoros, nedves kikötőben. Belemarkolt a hajába, és nyomni kezdte lefelé a fejét magára, reménytelenül szüksége volt rá, képtelen volt egyetlen pillanatot is várni tovább. Ivory belenézett a szemébe, figyelte hogyan változik az arca, magába szívta a látványt, és gyönyörködött azon képességében, hogy képes kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Szerette, amikor démonivá vált, morogva markolta a haját, és húzta lefelé a fejét, miközben a csípőjét felfelé emelte. Végtelenül élvezte, hogy a szeme éjkékről intenzív feketére sötétedett. Azt, ahogy a hajában a sávok színe elmélyült. Volt valami mérhetetlenül izgató, nagyon szexi abban, ahogyan a hörgés a mellkasában dübörgött, az izmok kidudorodtak az állkapcsán, és lüktettek, amiből pontosan tudhatta, hogy a férfi teljesen eltűnt egy másik birodalomban. Ma éjjel kimennek, hogy a legnagyobbra vadásszanak, a Kárpátiak, az emberek, a világ valaha ismert legnagyobb ellenségére, és könnyen lehet, hogy nem térnek vissza. Eltökélte hát, hogy megmutatja neki mit érez, hogy mit gondol róla, hogy mit adott neki, és mindez ott volt nyelvének csapásaiban, ujjai simogatásában. Teljesen a szájába fogadta merevedését, mélyen behúzta, pimaszul összeszorította ajkait merevedése körül, és erősen megszívta. Felnyögött, amikor fogaival finoman megszorította, és a nyelve játékosan végigörvénylett rajta, majd körbejárta az ultra érzékeny karimát a fej alatt. Visszahúzódott, míg már épp csak az ajkai érintették a hegyét, és közben nézte őt, figyelte hogyan nyílnak egyre nagyobbra a szemei az örömtől, hogyan változik szaggatott zihálássá a lélegzete. „Ivory” – követelés volt a hangjában. Eltűnt a lassú, higgadt, mindig tökéletesen kiegyensúlyozott szerető, átvette a helyét a sietős, türelmetlen, Ivory magasabbra és magasabbra lökte őt felfelé, messzebbre, mint amire azt hitte képes eljutni. A gyönyör áttört rajta, és magába nyelte, és érezte, hogy a lány teste is reagál, ő is beleremeg az örömbe, ami keresztülrezgett rajta. A combjaiban összerándultak az izmok, a gyomra összeszorult, a mellkasa hullámzott, a karjai önkéntelenül köré szorultak. Férfiassága pulzált, rángatózott a szájában, annyira felizgatta, hogy vastagabb lett, mint valaha. Szerette, ahogy az ajkai közé vonta, élvezetet talált benne, ahogy a nyelvét végighúzta egész hosszán, de abban is, ha szaggatott mozdulatokkal ki-be csúsztatta a szájában, vagy ha egészen mélyre engedte a torkára, ahol az izmai rászorultak, masszírozták, szinte fejték.

Ivory megtervezte ezt a pillanatot, ezt akarta adni neki, erre várt, nyers örömére, tehetetlen, esztelen extázisára, ahol nem kell arra figyelnie, hogy ő mit érez, egyedül arra koncentrálhat, amit ő ad, ő ajánl fel neki. Forróság lobbant benne, amikor Razvan fogai hangosan összecsattantak, akár egy éhes farkasé. Megmozdult a padlóra lebegtette magukat, két oldalról megfogta a fejét, a szemei összeszűkülve figyelték a lábainál térdelő nő torkának mozgását, majd a pillantása elkapta az övét. „Ne vedd le rólam a szemed.” – parancsolta. Nem is állt szándékában sem félrenézni, sem visszahúzódni az elméjéből. Azt akarta, hogy ez a fantasztikus érzés örökké tartson. Saját combjai belseje benedvesedett, középpontja vágytól pulzált, sajgott az ürességtől, de esze ágában sem volt abbahagyni, amit csinált. Le akarta engedni a torkán, egészen befogadni, felhasználni ezt egy tökéletes ajándéknak, hogy érezze a szerelmét, amivel körülveszi. Aztán a nyelve tovább cirógatta, dörzsölgette legérzékenyebb részét, hallott egy fojtott kiáltást feltörni a torkából. A szemei olyan mélykékek lettek, hogy nem és látszottak benne a fekete pupillák. Érezte a reakcióját. Elevenen égett. A lángok a lábujjaitól a feje búbjáig elborították. A bőrét nyaldosták. A vére láva sűrűségével és forróságával áradt az ereiben. „Erősebben,” – suttogta az elméjébe. – „Oh, Kućak! (Egek!) Keményebben Ivory.” – A hangja elgyötört volt. Rekedt. Izgalmas. – „Andasz éntölem irgalomet! (Légy könyörületes, meg ne állj!)” Meg sem állíthatta volna. Vágyott rá. A bensője üres volt nélküle. Neki született, erre a vad, szexi izgalomra. Ahogy Razvan elméje kezdte elveszteni az irányítást, úgy vette át a teste, ő pedig erősebben kezdte szívni. A hajánál fogva mozdulatlanul tartotta a fejét, majd odahúzta magához, már-már erőszakos rántással. Hullámok csaptak át fölötte. Hallotta gyönyöre extázisának szaggatott kiáltását, amikor felrobbant, kilövelléseinek forró sugarai a torkát érték. Nem engedte el, érezte a borzongását, ahogy finoman tovább szopta, a pillantása még mindig összekapcsolódott az övével. Amikor végül hagyta, hogy kicsusszanjon a szájából, leült a sarkaira. Lassan, érzékien megnyalta megduzzadt ajkait. Figyelte, hogyan mélyülnek tovább Razvan szemei, a sötét éjkékből óceánmélyi szakadék sötétségű feketévé. Az éhsége sütött. Kizárólag rá koncentrált. Az éhsége képes volt elbizonytalanítani őt, miközben imádta, pontosan úgy, mint az agresszívvé vált testben acélként futó izmokat. Egyszerre vonzotta és taszította, megrémítette és felizgatta. Razvan mindig ura volt minden helyzetnek, és amikor elvesztette ezt a kontrollt, ahogyan ő akarta, annak ereje rémítő és fantasztikus volt. Hirtelen ismét ökölbe szorult a keze a hajában, és oldalra húzta. Megdöntötte a fejét, hogy felfedje a nyakát. Ivory szíve hatalmasat dobbant. Minden egyes csontja megolvadt. A levegő égette a tüdejét. Razvan fogai mélyre süllyedtek a nyakában, mire Ivory testén nyers extázis söpört végig, elborította, akár egy szökőár. A férfi szemei lassan lecsukódtak. Hogyan is lett volna képes megtalálni az ép eszét, amikor az ízlelés gyönyöre vert hőhullámokat a testében? Ivott, mint akit a szomjhalál fenyeget, átvitte testébe a lány lényegét, amiből soha nem kaphatott elegendőt. Ivory imádta, amikor sikerült átlöknie az önuralma peremén, a szája őrjöngő szenvedéllyel mozgott rajta, az extázis, amit Razvan érzett, amit a testével és az ízével ő okozott neki, semmivel sem volt összehasonlítható. Szerette megérinteni az elméjét, magába szívni a férfi kaotikus forróságát, szükségét, sóvárgását, ami olyan éles volt és oly rettentő nagy, hogy már attól is alig volt képes visszatartani magát, hogy ne falja fel őt.

Fogai harapásának fájdalma csak egy újabb dimenziót adott a sokrétegű vágyhoz és forrósághoz, ami szétterjedt benne és elborította. Minden felemelkedés olyan volt, mint ez, muszáj volt egyesülniük, hogy úgy érezzék teljesek, egészek, a forróság, a tűz összekovácsolta őket. Megrázkódott az örömtől, amikor egy utolsó nagyvonalú korty után lezárta a nyelvével a sebeket. Szája egy pillanatig szopogatta még ott, megjelölte, egy újabb élvezet, amiben soha nem volt ezelőtt része. Azt érezte, hogy a része… Része Razvan szívének. Része a lelkének. A férfi lenyalta az utolsó rubinvörös cseppeket is, majd szája végigsiklott a nyakán a melléig. Nyelve megpöccintette a mellbimbóját, mire Ivory kezei automatikusan megragadták a fejét, hogy visszatartsa a száját. De a jelenlegi hangulatában Razvan minden volt, csak visszatartható nem. Morgott valamit, beszívta a szájába a mellbimbóját, és úgy megszívta, hogy felkiáltott az örömtől. Erősen szopni kezdte, a kezei pedig végigdúlták a testét, magáénak jelölve minden porcikáját. Elfogadta tőle a gyönyör ajándékát, de tízszeresen akarta az visszaadni, hiszen ő is pontosan tudta, hogy talán ez az utolsó együtt töltött éjszakájuk. Egyikük sem fogalmazta meg, egyikük sem mondta ki, de amikor a kamra padlójára döntötte, ugyanolyan őrjöngők voltak mind a ketten. Kezei a hátára siklottak, körmei mélyre ástak benne, míg ő a mellét szeretgette, amitől édes villámok cikáztak szerteszét a lányban. Nyelve a kemény bimbón futott végig, finom, forró nyalásokkal küldte az elméjét lassú forgásba. Felvette csípője lökéseinek ritmusát, amivel hozzá nyomta magát. Érezte kemény hosszát, ami billogként égette a combját. Ahányszor csak odaszorította magát hozzá, mindig forróbb és vastagabb lett. Elektromos ívek húztak át a bőrük alatt, míg kívülről szikrákat vetett, a lélegzetük akadozott. Az oda-vissza mozgás, a megszállott férfi birtoklásvágya, fogai, nyelve, forró szája az önkívületig emelték. Semmi sem volt már a világában, csak Razvan, kőkemény teste, bűnösen szexi férfias illata, ami megtöltött körülötte mindent, és ami levegő helyett a tüdejében égett. A férfi felemelte a fejét, az éjkék szemekben apró tüzek gyúltak ki. – Vedd a vérem Ivory, most. Most azonnal. Kemény kezekkel ragadta meg és emelte az ölébe, szemben magával, hogy érezze agresszív, forró kemény hosszát nedves, síkos bejáratánál. Razvan érdes zihálásai csak csak még inkább bevonták varázslata alá. Megbabonázottnak érezte magát, amikor olyan volt, mint most, amikor ennyire kétségbeesetten vágyott az ízére, az érintésére. A kezei egy pillanatra sem álltak meg rajta, bejárták, követelték minden négyzetcentiméterét. Szerette annak az izgalmát, hogy az övé. Felemelte a fejét, és végignyalta a mellkasát, fel a nyakáig. A gyomra hullámzott. Összeszorult. A férfiassága, az a hatalmas, csodálatos acélrúd lüktetett és meg-megrándult a combjához simulva és az alkalomra várt. Megnyalta az ajkait. Kóstolgatta. A lényegét. Hagyta, hogy érezze, mit művel vele mélyen a bensőjében, az elméjében csakúgy, mint a testében. Nyelve megpördült a pulzusán, orrát odadörzsölte meleg nyakához. Szerette férfias tapintását, és hőjét. A fogaival kezdte csipkedni, közben pedig nyugtalanul mozgatta a testét az övén, kirívó, mélyről jövő, ősi csábítással, megrázta a férfi elementáris vágya. Felemelte az arcát, hiányzott neki a csókja, de nem is, szüksége volt a csókjára. Arra a fantasztikus szájára, ami pillanatok alatt képes volt a legmélyebb szakadék pereméig emelni a testét, átfordítani rajta, hogy alázuhanjon a forgószélszerű gyönyörbe, ami hatalmasabb volt, mint bármi, amiről valaha is álmodott. A szája összekapcsolódott az övével. Egybeolvadt. Összeforrt. Perzselő hőség borította el az egész testét, enyhe rózsaszínre gyújtva fehér porcelánbőrét. Felnézett az arcára, keményen faragott vonásaira, egy férfiarcra, ami félig lehunyt, súlyos szemhéjai alól őt figyelte birtoklón.

Újra megcsókolta, magába szívta, hagyta, hogy a sürgetés keményen lecsapjon a testére, mielőtt mindkét szájsarkára is lehelt volna egy-egy csókot. Megnyalogatta őket. Kóstolgatta. Apró harapásokkal végighaladt az állán, vissza a nyakához. Meghúzta a bőrét. Ingerelte. Sóvárgott rá. – Lehet, hogy mindkettőnket megölsz – figyelmeztette Razvan. Érzéki csúszkálással mozogni kezdett forró, nagyon kemény merevedése fölött, előre-hátra odadörgölte magát hozzá, próbálta a bensőjébe csalogatni. Razvan felsóhajtott, a teste összerándult. Az ujjai ismét összeszorultak a hajában, elhúzta magától a fejét, hogy a szemeibe nézhessen. – Vedd a vérem most azonnal Ivory. A hangja egészen mély lett. Érdes. Éhesebb. Érzékibb. A lány szíve megugrott. Majdnem felrobbant. A torka összeszorult. Már érezte a nyelvén édes, csábító, erotikus ízét. Megindult a nyáltermelése. A fogai meghosszabbodtak. Megcsókolta makacs állát, lassan, apró puszikkal végighintette a nyakát odáig, ahol a pulzusa szinte életre kelve forrón, kihívóan csábította. A fogai megkaristolták a bőrét. Razvan levegő után kapkodott. – Kućak (egek) Ivory! – Izzadság ragyogott a testén. – Nem tudom, hogyan fogom ezt végigcsinálni. Megfogta a tarkóját és odafektette az arcát a vállára, hogy a szája pontosan a vénájára simuljon, ahonnan szerette volna, hogy a vérét vegye. A szeme lezáródtak, amikor a lány megemelte a csípőjét, eligazította magát fölötte, majd rácsúszott, teljes egészében magába fogadva őt. Sóvárgása egyre nőtt, nem tudott már másra gondolni, csak az illatára és az ízére. Szívverése hozzáigazodott az övéhez. Razvanon végigszáguldott az adrenalin, akár egy tűzcsóva. Ivory fogai belesüllyedtek kissé a bőrébe, ő pedig felnyögött, és a lehető legmélyebbre merítette magát benne. A lány nem mozdult, eltölthette őt, egészen betolhatta magát szoros, perzselően forró izmai közé, hogy megtalálja odabenn végleges helyét. Ivory a szájába szívta az első édes csepp meleg vért, hagyta, hogy felrobbanjon az íze a nyelvén, mielőtt a teste elnyeli élete lényegét. Razvan kezei a fejét fogták, odatámasztották a vállához, és ott tartották puha, meleg nyakánál. A férfi lehajolt hozzá, végignyalta nyelvével a vénáját. Ivory teste felrobbant Razvan körül. Pulzált. Hullámzott. A férfi szíve megugrott. Minden egyes izom összeszorult a testében, és megpróbált még beljebb furakodni a satu szoros bársonyosságban. Felzihált. Újra megnyalta a nyakát. Hagyta, hogy a fogai karistolják a bőrét. Ivory válasza egy újabb orgazmus volt, még az előzőnél is erősebb. Zihált, megpróbálta felemelni a fejét, de Razvan ellentmondást nem tűrőn simította a tarkóján a tenyerét a ragyogó kékes-fekete fürtökre, és kényszerítette, hogy igyon. Fogai végre igazán áttörték a bőrét és mélyre süllyedtek benne, és ezzel egyidőben ő is újra beléharapott. Ivory felnyögött, a hang végigvibrált az egész testén, merevedését szorító izmain, amik simogatták, fejték, forró, selymes folyadékban fürdették. Ivory ivott belőle, míg ő egyik orgazmusból a másikba űzte. És még újabba. Minden egyes orgazmusával Razvan merevedése tovább vastagodott. Forróbb lett. Hosszabb. A lehetségesen is túl kitöltötte, az újabb és újabb extázisai mindkettejüket rázták. Amikor mindketten elteltek, és lezárták a sebeket, egymásra néztek. Razvan mozdult elsőként, villámgyorsan előrehajolt és rabul ejtette a száját. A vére ott lüktetett az ereiben, az ágyékában, ami acélkeményen, fájdalmasan lüktetett, és tudta, elég már egyetlen apró mozdulat, Ivory testének legapróbb szorítása is ahhoz, hogy még azt is elfelejtse, kicsoda.

Mihelyt az ajkuk összeforrt, pontosan ez történt. Összeszorította finom női izmait, mire ő megszakította a csókot, felnyögött, és két kézzel megragadta a csípőjét. Kissé megemelte, és dugattyúként kezdett mozogni benne, mélyen belecsapódva, míg a lányt lefelé húzta az ölére. Mellei hullámzottak, nekidörzsölődtek a mellkasának, apró nyilakat lődözve a bőre alá, amik az ágyékát vették célba. Hosszú haja a combját cirógatta, még jobban felajzva őt, hogy arra használja lábai hatalmas erejét, hogy még mélyebbre tolakodjon belé. Ivory szája kinyílt. A szemei nagyra tágultak. Razvan erősen érezte az első fodrozódást, földrengésként rázta meg a lányt a melleitől egészen a hüvelyéig, ami megragadta őt, és szinte kihúzta belőle a magját. Sugár sugár után lövellt ki belőle, míg végül egészen üresre csapolta, miközben Ivory halk sikolyai ott visszhangzottak körülötte. Ivory volt az, aki visszalebegtette magukat a földmedence viszonylagos biztonságába. Szorosan simultak össze, a karjaik egymást ölelték, teste mélyen a lányéban volt, és egymás szemébe néztek. A mosolya lassú volt. Kielégített. Kissé döbbent. – Soha többé nem tudsz meglepni, Razvan. Lenyalta melle domborulatáról azt a karmazsinvörös vércseppet, ami a nyakából csöppenhetett oda anélkül, hogy észrevették volna szenvedélyükben. Válaszként megremegett, hüvelyét a folyadék friss hulláma öntötte el, forrón, elviselhetetlenül érzékien szorult újra köré, hogy kifacsarja belőle azokat a cseppeket is, amiket esetleg azóta termelt a teste. – Dehogynem, ahányszor csak szeretnéd fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Vonakodva meglazította körülötte a szorítását és hagyta, hogy csípőjét ölelő lábai is leessenek az oldalához. A mozgás újabb borzongó hullámot indított újra mindkettejükben. Kigurult alóla, és szétvetett karokkal zihált levegő után kapkodva. – Azt hiszem, hogy megöltél. Legalábbis a tüdőm, az biztosan eltűnt. És még mindig apró, fantasztikus orgazmusaim vannak. Hogy csinálod ezt? Felé fordította a fejét és magabiztosan elvigyorodott. – Ez azért van, mert az a dolgom, hogy gondoskodjak az elégedettségedről, és én nagyon komolyan veszem a feladataimat. A kezéért nyúlt és összefonta az ujjaikat. Lehunyta a szemét, és csak érezte őt. Hogy vele van. – Szeretném, ha tudnál valamit Razvan. Nekem nagyon nehéz azokról a dolgokról beszélnem, amik a szívem mélyén vannak. Ostobának érzem maga, ha ki akarom mondani őket hangosan, de ezt mindenképp tudnod kell. – Kinyitotta a szemeit, összekapcsolta a pillantásukat, és a szívére húzta a férfi kezét. – Ha a dolgok elromlanának, és mindketten tudjuk, hogy ez nagyon könnyen megtörténhet, akkor is ez volt életem legszebb időszaka. Egyetlen veled töltött pillanatot sem bánok. Elérted, hogy újra élőnek érezzem magam. Emlékeztettél rá, miért is tartom a testvéreim emlékét a lelkemben. És nekem adtad a szíved ajándékát. Azt akarom, hogy tudd, féltve őrzöm ezt az ajándékot. Elmondhatatlanul szeretlek. Ez a vallomás mindennél többet jelentett Razvan, hiszen jól tudta, mennyire nehezen fejezi ki a lány a mély érzelmeket. – Én is szeretlek. – Nem volt elégedett azzal, hogy csak kimondta. El is küldte neki az érzelmet. Élénk. Felemésztő. Elárasztotta vele. Belefojtotta. Hagyta, hogy lássa mi van a szívében, az elméjében és a lelkében. – Bárki másnál mélyebben képes vagy megérinteni – mondta Ivory, és nagyot nyelt, miközben a könnyeit próbálta visszapislogni. – Még táplálkoznunk is kell. És a falkának is. Ez a legjobb esélyünk, hogy elpusztíthassuk a Varázslót. Gyenge most amiatt, amit múlt éjjel tettünk. – Egészen elszánt vagy, hogy véghezvidd ezt a feladatot. Egyszerre mosolyodtak el, Razvan mosolya ugyanolyan derűs volt, mint az övé.

– Nem gondoltam meg magam, azt pedig végképp nem hagynám, hogy nélkülem csináld végig. Szükséged van rá, ha sikerrel akarunk járni, ahogyan nekem is szükségem van rád. Együtt sokkal jobb esélyeink vannak, mint külön-külön. – Nem vesztegethetjük el ezt az éjszakát fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem) – mondta Razvan. – Szedjük össze a fegyvereket és hívjuk a falkát. Ha menekülni kezd előlünk, hosszú időnkbe telhet, vagy bárki másnak is, míg újabb lehetőség adódik. – Nem menekülhet el – mondta Ivory, és acél volt a hangjában.

20. fejezet Hópelyhek sodródtak körülöttük, ahogy egyre távolabb áramlottak az otthonuktól, azoknak a hegyeknek az irányába, ahol Razvan tudta, hogy Xavier felépítette a lakhelyét. Találkoztak egy emberi vadászcsapattal, akik egy szarvas nyomát követték az erdőben, néhány kilométernyire a Kárpátiak lakhelyeitől, így a táplálkozást is megoldották. A falka elégedett volt, és mindenki erőtől duzzadt, így azonnal folytathatták az utat ahhoz a gleccserhegyhez, ahová Xavier visszavonult, amikor hónapokkal ezelőtt megsemmisítették a jégbarlang labirintusát, ami lehetőséget adott Razvannak is a szökésre. Óvatosan haladtak az égen, gondosan ügyelve rá, hogy ne hagyjanak nyomot, de alacsonyan maradtak, hogy a földet is feltérképezhessék maguk alatt. Egyszer csak egy jeges kis patak mentén a fák között, Ivory szemei egy színfoltot kaptak el. A farkasok nyugtalansággal reagáltak. Ivory és Razvan valós alakjukban kezdtek lebegni a föld felett, hogy tanulmányozhassák a nyomokat. – Itt egy vérnyom – mutatott rá teljesen fölöslegesen Ivory. – Világosan látszik, hol vonszolták végig a szarvas tetemét a havon, a fák menedékéből a hegyek felé. Nem a farkasok ölték meg ezt az állatot és nem is az emberi vadászok. – Rámutatott a karomnyomokra a földön. – Denevérek. Sokáig csak állt ott és a nyomokat tanulmányozta. Razvan egy szót sem szólt, csak figyelte, szerette nézni, ahogy a vadásznő benne felderíti a nyomot. Nagyon szokatlan volt a számára, hogy Xavier mutáns denevérei ilyen távolra eljöjjenek táplálkozni a barlangoktól, de ez akkor is határozottan egy denevértámadás volt. Tisztán kirajzolódott a hóban, hogyan másztak a szárnyaikra támaszkodva a földön. – Lesből támadtak rá a szarvasra, itt – mondta Ivory. Felfelé mutatott a levegőbe. – Néhányan a magasból zuhantak rá, néhányan a földön érkeztek, és nyilvánvalóan körülfogták. Szegénykének esélye sem volt. Razvan nem mutatott rá, hogy a lány telente különböző farkascsordákkal vadászott, hogy segítse őket. Ivory felkapta a fejét és éles pillantást vetett rá. – Ez nem ugyanaz a dolog. Gonosz célokra viszik a mesterüknek a vért. – Ez igaz – értett egyet. – Miért olvasod az elmém, ha felbosszant? – Csak az bosszant, amikor kiteszed az arcodra azt a titkos kis önelégült mosolyodat. A nagy hím. – Mert attól megolvadt a bensője, és ezt egyáltalán nem találta elfogadhatónak. Mert úgy gondolta, hogy aranyos, vagy valami ilyesmi. Aranyos. Milyen irritáló szó. Vetett rá egy gyors, félig bosszús, félig zavart pillantást. És megint ott volt. Az a kis önelégült hímmosoly, amitől késztetést érzett, hogy rávesse magát, egyenesen ott a hóban, a jégen, az őket körülvevő veszélyben. – Összezavarsz. Fehér fogai felvillantak. – Pedig egyszerűen csak nagyon figyelek a szakértőre, hogy ha lehet, tanulhassak valamit. – Szándékosan összezavarsz, és én… Elhallgatott, a szemei nagyra nyíltak. A mosoly lassan Razvan arcán is elhalványult, ahogy követte a tekintetét egy fa felső ágai közé. Gyakorlatlan szem azt mondhatta volna, hogy nincs ott semmi, minden rendben van. Hó kapaszkodott a fenyőtűkre, lehúzta az ágakat. Elkapta a riasztó villanását az elméjében. – Mi az? – Ott fenn. A nagy ágak legtetején. – A hangja nagyon halk volt és cérnaszál vékony. – A havat megzavarták.

Kellett pár pillanat, hogy megtalálja, miről beszél. Négy aprócska kis helyen, mintha két madár szállt volna le a fára, a hó lepergett, felfedve a csupasz kérget. – A denevérek? – Nem. A vonalakat a hóban karmok okozták, de a kérgen nincsenek karomnyomok. A vadászok követték a denevéreket. – Félelem csúszott be a hangjába. – Fogalmuk sincs róla, ki lakik itt, mivel néznek szembe. A rítusunkkal meggyengítettük Xaviert. Visszaszórtuk rá a saját gyűlöletét. Ha sikerül elkapnia egy vadászt… Elcsuklott a hangja. Razvan gyomra felkavarodott, ahogy elképzelte, mi történne, ha Xavier megkaparintana egy Kárpáti vadászt. Nemcsak hogy a vadász szenvedne el iszonyú kínokat, de Xavier is felerősödne a Kárpáti vértől. – Biztos vagy benne? Válaszként Ivory alakot váltott, páraként áramlott fel a kérdéses faághoz. A levegőben lebegett, míg alaposan megvizsgálta a kérget, majd visszaereszkedett mellé a föld fölé, gondosan ügyelve rá, hogy ne zavarja meg a havat. – Határozottan Kárpáti. Illat nincs. Nincs semmi más, csak az a két kis árulkodó jel. Razvan megdörzsölte kézfelével az állkapcsát és az állát. – Nekünk is követnünk kell őket, ha követték a denevéreket Ivory. Tudod, hogy nem marad más választásunk. Úgysem leszünk képesek Xavier karmai között hagyni őket. És ha legalább egy kis szerencsénk van, nagyon erős és nagyon tapasztalt vadászok lesznek. – Xavier nem lesz egyedül – jegyezte meg Ivory. – Nem, biztosan nem. Rengeteg utálatossága van, hogy vigyázzanak rá, nem utolsó sorban élőholtak – felelte Razvan. Ivory érte nyúlt, összefonta az ujjaikat. – Akkor gyerünk. – Egészen a végéig – értett egyet Razvan. Lopakodva indultak el, gondosan odafigyeltek, hogy egyetlen hópihét se zavarjanak meg, ahogy megközelítették a dombokat, amelyek annak a hegynek az irányában terültek el előttük, ahol Xavier nekifogott új erődje felépítésének. Mély jégbarlang labirintusra volt szüksége, ahol folytathatja gonosz kísérleteit, és ahonnan pusztíthatná a Kárpátiakat. Tökéletes helyet választott ki, a gleccser széle mentén, ahol kihasználhatta a természet adta lehetőségeket, hogy azokon a vizeken keresztül teríthesse szét a földben extremofiljait, amelyek átvezettek a Kárpátiak lakta vidéken. „Ha egyáltalán erre jöttek a vadászok, nem hagytak maguk után más nyomot” – mondta Ivory telepatikus kapcsolatukat használva, mivel nem szerette volna a hang terjedését megkockáztatni az éjszakában. Razvanban a rettegés borzalmas érzése növekedett. Ahogy közeledtek a hegyhez, egyre erősebbé vált. Tudta, hogy közelednek Xavierhez, de ami ennél sokkal rosszabb, azt is tudta ki a vadász és a vadásznő. „Natalya van előttünk és az életpárja.” Ivory felszisszent. „Biztos vagy benne?” „Teljesen.” Razvan ránézett a lányra, éjkék szemei úgy elsötétültek, hogy nem látszottak a pupillái. Apró lángok lobbantak a mélyükön, és Ivoryn önkéntelen reakcióként végigfutott a hideg. „Nem kaparinthatja meg a húgom” – harapta a szavakat Razvan. Ivory egy rövid pillanatra odasimult hozzá, elárasztotta az elméjét melegével. „Nem fogja.”

Teljes mértékben elkötelezett volt amellett, hogy levadássza Xaviert, megszabadítja tőle a világot. Szél kezdett fújni, ahogy áramlottak a völgyön keresztül, ami a kék jégsapka alatt elterpeszkedő távoli hegy lábánál fekvő dombokhoz vezette őket. Odafenn már nem nőttek fák a jeges lejtőkön. Még felmászni is csak nagyon kevesen próbáltak oda, az éles vonulatok túl meredekek, túlságosan veszélyesek voltak. A szél egyre erősödött felfelé haladva, mintha tiltakozna jelenlétük ellen, és hatalmas jégdárdák indultak meg olykor a magasból, rohanvást zúdulva le szerencsétlen áldozataikra. Az egész hegy nagyon alattomos volt, a legtöbben inkább elkerülték. Ahogy megközelítették az első dombot, beleütköztek az első biztosítékba. Halk zümmögésnek indult, majd egyre hangosabbá vált, ahogy folytatták útjukat. A nyomás a fejükben egyre nőtt, fájdalmas hullámokban árasztotta el őket, mindketten beleremegtek. Ivory megállt, lüktető halántékára szorította a kezeit, és igyekezett nem felkiáltani. „Ezt még az állatok is érzik. Nem csoda, ha semmi jele nincs az életnek a közelben,” – mondta. „Ez pedig megmagyarázza a vérnyomokat, és a szarvas vonszolásának jeleit a hóban.” Razvan a halántékára szorította az ujjait, és elárasztotta gyógyító melegével. A nyomás egyszerre engedett Ivory fejében. A lány élesen rápillantott. Az arca egy pillanatra megfeszült, és amikor megérintette az elméjét, beletelt egy pillanatba, míg beengedte. – „A denevéreknek távolabbra kellett menniük zsákmányért, hiszen a barlangjaikhoz közelebb nem találtak prédát” –folytatta Razvan, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. Ivory megremegett. Nagyon utált a denevérekkel harcolni. Ocsmány fogaik voltak, és túlságosan is szerették a húst. A vérnyomok egy kisebb domb tövéhez vezettek, ami épp a meredekebb, élesebb jégszirtek előtt magasodott. Tapasztalatból tudta, hogy azon a helyen, ahol a denevérek a földbe süllyednek, valamiféle csapda áll készen minden gyanútlan teremtmény számára. Ha túl közel merészkednek, okvetlen beindítják. – „Xaviernek még nem volt ideje rá, hogy felállítson egy jobb rendszert, ami azt illeti, hogy szerencsére nincs a legjobb formában” – folytatta Razvan. – „Akkor szöktem meg, amikor ide költöztetett volna. Gyengén tartott, akárcsak a nagynénjeimet, mert tartott az ellenállásunktól, de ez őt is legyengítette. Folyamatosan lecsapolt, így nem tudott belőlem megfelelően táplálkozni. Állati és Varázslóvérre fanyalodott.” Ivory nem szeretett túl sokat azokra az időkre gondolni, amikor Razvan még Xavier kezei között volt. Elküldött egy imát, hogy a húga ne legyen az erődben. Az ő biztonságban tartása volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodott, az ok, amiért életben maradt. Xavier egész életében sem akarta Natalyát a közelébe engedni, és most… Keményen eltolta magától a gondolatot. „Nem akarok leereszkedni a denevérek barlangjába, ha másképpen is tudunk segíteni.” Felkavarodott a gyomra, ahogyan ott lebegett a vérfoltos hó felett. A szarvas hulláját már nyilvánvalóan behúzták, de valami más is bement utánuk. A hópelyhek csak részben fedték még el a foltokat, ami azt jelentette, hogy valami megzavarta a nyomot, miután a denevérek visszatértek a barlangjukba a zsákmányukkal. „Ez egy bejárat” – mondta Razvan gyakorlatiasan. „Már máskor is összefutottunk denevérekkel.” A föld felhullámzott alattuk. A hegy megremegett, egy hatalmas darab jég levált a fölöttük tornyosuló csupasz sziklákról, és a havon keresztül siklani kezdett egyenesen feléjük. Habozás nélkül mindketten egyszerre nyúltak a kézigránátszerű biztosítókarikás robbanószerkezetért a fegyverövükben, és már ugrottak is párává oldódva a vékony réteg véres hóval fedett lyukba. Elsőként az iszonyatos bűz támadt rájuk, még mielőtt a felriasztott denevérek hangja következett volna. A bűzös, rothadó hús szaga az orrukat marta, felkavarta a gyomrukat,

küzdeniük kellett, hogy megtarthassák pára alakjukat, és ne reagáljanak. A magas dühödt sikolyok orkánná duzzadtak körülöttük, ahogy leereszkedtek a keskeny kürtőn, az éles karmok a kőfalakat karistolták, aminek hangja éppúgy aprította az idegeiket, mint a kiáltások. Égésnyomok feketéllettek a falakon, de a denevérek továbbra is lefelé özönlöttek a sötét, kénszagú csatornában, hogy csatlakozzanak az odalenn dúló ádáz csatához. Rothadó hús, vér és szőr borította minden egyes lyuk külső peremét, amiben a húsevő denevérek laktak. „Xavier figyelmeztetést kapott, hogy behatoltak az erődjébe” – mondta Ivory, és ingerültség lopózott a hangjába. – „Attól, hogy pillanatnyilag gyenge, még félelmetes ellenfél. Reméltem, hogy váratlanul tudunk lecsapni rá. Nem szeretném, ha elmenekülne előlünk.” „Nem fogja könnyedén feladni az erődjét” – jósolta Razvan –, „egyre kevesebb hely van, ahová mehet. És még ezt sem volt ideje teljesen biztonságossá tenni. Ez volt a legjobb lehetőségünk, attól függetlenül, hogy tud-e az érkezésünkről, vagy sem.” Ivory visszatartotta magát attól, hogy szóvá tegye, hogy Xavier két szerencsétlen vadászra számít, aki figyelmetlenül rábukkant a denevérekre, és most valószínűleg örömünnepre készül, hogy ismét Kárpáti vérhez jut. „Gyorsan Ivory, megtámadták Natalyát!” „Xavier meg fogja parancsolni az őrzőinek, hogy ne pusztítsák el őket, de legalábbis őt ne pusztítsák el. Magának akarja majd a vérét, ami ad nekik némi előnyt, ” – próbálta megnyugtatni a férfit. Már közel jártak a hosszú kürtő aljához, már láthatták odalenn a denevéreket. Több száz fekete, bolyhos test, borotvaéles fogakkal és karmokkal, amik a lábujjaikon, és szárnyas mellső ujjaikon másztak. Kardok suhintottak át villámgyorsan a denevérek tömegein, fejeket, és testeket szeltek ketté, de a mutánsok puszta száma is elsöprő volt. Vikirnoff és Natalya egymásnak vetették a hátukat, komor arcukat és minden más fedetlen bőrfelületüket karmolásnyomok véres csíkjai borították. Razvan és Ivory is ismerték annak a fájdalmát, amikor az éles fogak letépik a húst a csontokról, és a Kárpátiak látványától az emlékek felemelkedtek bennük, hogy kigúnyolják őket. „Jövünk” – figyelmeztetett Ivory a legősibb kommunikációs útvonalon, amit Vikirnoff is ismert. „Meg fogjuk változtatni a levegő összetételét a saját készítésű gránátjainkkal. A tűz perzselően forró és nagyon intenzív lesz, ne hagyjátok, hogy a vegyi anyag a tüdőtökbe jusson. Pánikba fogtok esni, de ne próbáljatok meg felfelé kitörni a tűzből, mert a lángok is arrafelé fognak terjedni” – figyelmeztette őket majdnem pontosan ugyanúgy, ahogyan nemrég Razvant is figyelmeztette, amikor vele együtt használta a vegyi gránátjait. Razvan a húga elméjéért nyúlt, érezte döbbenetét, amikor nagyon régi kapcsolatukon keresztül szólt hozzá, amit még valaha gyerekkorukban hoztak létre. „Ne menjetek középre, de maradjatok távol a falaktól is. Amikor testet öltünk, el fogjuk dobni a gránátokat, aztán ismét párává fogunk válni. Ti is tegyétek azonnal ugyanezt, de emlékezzetek, még így is iszonyú hőséget fogtok érezni.” „Értem.” – üzent vissza Natalya. Razvan próbálta nem látni a denevérek tömegét, amik a húgára támadtak. Natalya vadnak, kegyetlennek tűnt a koncentráció álarca alatt, a haja sávjai a nősténytigris csíkjainak színére váltottak. Razvan elhelyezkedett Ivoryval szemben. Tapasztalatból tudta, hogy mihelyt megtestesülnek, a denevérek rájuk támadnak, hasogatni, és marcangolni fogják őket. „Készen állsz kont o sívanak? (harcos szív)” „Csapjunk bele,” – felelt Ivory higgadtan, mint csatában mindig. Szinte bármilyen körülményt képes volt pánik nélkül kezelni, ami egy harc során előállhatott, de amikor érzelmekről volt szó, abban nem tudta olyan jól elrejteni az idegességét és a sebezhetőségét. „Még egy dolog fél ku kuuluaak sívam belső. (kedvesem) Jobban szeretlek, mint magát az életet” – tette hozzá Razvan.

Szerette volna visszatartani. Szerette volna azt mondani, hogy ő is szereti. De Razvan már megtestesült, és így kénytelen volt ő is követni. Talpra érkeztek a kamra padlóján, és Ivory látta, hogy Razvan egyszerre próbálja védeni őt és a húgát is a denevérek támadásaitól. Abban a pillanatban, ahogy hús-vér testet öltöttek, a denevérek táplálkozó őrjöngésbe estek, a zsákmány illata őrületbe kergette őket. Rávetették magukat a Kárpátiakra, tépték, marcangolták őket. A farkasok morogtak, a fejeik kiemelkedtek, lábaik ugrásra feszültek. „Maradj! Maradj!” – parancsölt Ivory őrjöngve. Raja és Blaez lecsillapodtak, és továbbadták az utasítást a falka többi tagjának is, bár azt képtelenek voltak megállni, hogy a fogaikkal ne kapják el a denevérek nyakát, ne roppantsák el, és ne rázzák meg őket, mielőtt elhajították volna, amikor a karmok a bőrükbe vájtak. Razvan és Ivory egyszerre húzták ki a biztosítószegeket. Öt másodpercük volt rá, hogy megszabaduljanak a gránátoktól. Ivory közvetlenül a kamra közepére dobta a sajátját, a harcoló denevérek gomolyagának közepébe. Razvan hátrahúzta a karját, hogy messzebb dobjon, mire legalább tucatnyi denevér vetődött rá, vonzotta őket a Dragonseeker vér illata, testük súlya lehúzta dobni készülő karját. Vikirnoff ugrott oda, kardjával villámgyorsan leborotválta őket róla, olyan szakértelemmel, hogy egy papírlapot nem lehetett volna a pengéje és Razvan bőre közé tolni. Razvan fellélegzett, amikor a testek lehullottak róla, szétszaggatott húst hagyva hátra maguk után. A nyílt sebek felé most még több száguldott, de addigra már útjára indította a gránátját. „Most! Most!” – figyelmeztette húgát. A tűz őrjöngve lobbant fel, végigsüvöltött a kürtőn, megtalálta a lyukakat a sziklákban, a legkisebb repedésekből is beszippantotta a levegőt. A jég egyetlen pillanat alatt olvadt el és vált forró sziszegő gőzzé, hogy aztán elkeveredjen a vörös-narancsszín lángnyelvek között, majd a denevérek lyukainak repedésein és a kürtőn keresztül sivítva törjön a felszínre. A nyomás olyan hihetetlenül nagy volt, hogy még pusztán molekulákból álló testüket is összezúzással fenyegette, akárcsak a denevérek testét. A mutáns lények körülöttük mindenfelé lángra lobbantak, majd felrobbantak, minta bombatalálat érte volna őket, vagy egyszerűen csak összepréselődtek. A fölöttük átzúduló zaj egy vulkán mennydörgő, erőszakos kitörésére emlékeztetett, ami létrehozza a saját orkánját, hogy az üvöltsön keresztül a kamrán, szerencsétlen áldozatokat keresve. A kamra magának a tüzes pokolnak tűnt, amiből nincs menekvés. Vikirnoff és Natalya csak azért maradtak, mert Razvan és Ivory is ellenállt az ösztönnek, hogy felfelé meneküljenek, megpróbálván lehagyni a tűzvészt. A sziklafalak és a kürtő baljós vörös színben izzottak, de a lángok hamar elhaltak, visszataszító, fekete hamuáradatot hagyva hátra maguk után mindenfelé. Megégett törmelék és hullák lebegtek a megolvadt jégből alázúduló vízben. Ivory vezetésével száguldottak felfelé a kürtőn, minél távolabb a mocskos bűztől, ám óvatosan távol tartva magukat a még mindig izzó falaktól. Bekanyarodtak egy oldalfolyosóra, ami hamarosan egy nagy kamrává szélesedett. Ivory megállt, feltartotta a kezét, a többiek pedig köré gyűltek. – Mi a fészkes fene vett rá benneteket, hogy úgy döntsetek, hogy követitek a denevéreket az üregükbe? Nem érezte szükségét, hogy finomkodjon Razvan húgával és életpárjával azok után, hogy voltak olyan bolondok, hogy üldözzék Xavier őreit a lakóhelyükre. Razvan azonnal felismerte a hűvös megvetést a hangjában, és a vállára tette a kezét, hogy visszafogja. Kiállt mellette azzal a két emberrel szemben, akinek Ivory szerint hinnie kellett volna életpárjában.

„A sebeik közül nem mindegyiket a denevérek okozták.” Ivory vett egy mély lélegzetet, amit azonnal meg is bánt, ahogy bejutott az orrába az égett hús bűze. Most, hogy több ideje volt egy alaposabb pillantást vetni rájuk, már ő is felismerte a sebeket Vikirnoffon. – Élőholt – válaszolta meg a saját kérdését. – Egy vámpírt követtetek. Vikirnoff bólintott. – Egy mestervámpírt. Beugrott a lyukba. Tudtuk, hogy mivel nézünk szembe, de azt hittük jó esélyeink lesznek a denevérekkel szemben, hiszen most vonszoltak be friss húst. Ritkán hajlandóak eltávolodni a zsákmánytól, mielőtt teljesen jóllaknának. Ivory nagyon boldog volt, hogy ilyen sokat tud a denevérekről. – Xavier ütött itt tanyát. Ez nem az a hely, ahol lenni szeretnétek. – Ti minket követve jöttetek ide? – kérdezte Natalya, és szorosabbra markolva a kardját körbenézett a jégbarlangban. – Tudnom kellett volna az első pillanatban, ahogy idejöttünk. Xavier vonzódik az ilyen helyekhez. – Mással voltál elfoglalva – mutatott rá Razvan.. – Most már felmehettek a kürtőn keresztül. A bejáratnak tisztának kell lennie. Vikirnoff és Natalya váltottak egymással egy hosszú pillantást. Végül Vikirnoff megköszörülte a torkát. Nem nézett félre Razvan tekintete elől. – Én leszek az első, aki elismeri, hogy tévedett veled kapcsolatban Razvan. Natalya nagyon sokat szenvedett, amikor azt hitte, hogy vámpírrá fordultál és Xavier szövetségese lettél. Azóta már megtudtuk, hogy Xavier használta a testedet, azt akarta, hogy a világ árulónak bélyegezzen. – Nem hibáztatlak azért, hogy Natalyát védted. – Razvan lőtt egy villámgyors, csendre intő pillantást Ivory felé, amikor az megmoccant. Ez volt a legelső alkalom, hogy a férfi elégedetlenséget mutatott ki vele szemben, és Ivoryt megdöbbentette, hogy ez mennyire fájt neki. Elfordult, hogy távolabb lépjen tőlük, de Razvan elkapta a karját, ujjai acélkarkötőként kapcsolódtak a csuklója köré. – Az lesz a legjobb, ha minél gyorsabban elhagyjátok ezt a helyet – folytatta –, a denevérek az őrei, és már értesült róla, hogy betolakodók járnak a területén. Ha pedig a vámpír azért jött, hogy segítse őt, közel s távol nincs ennél rosszabb hely. – Ti mégis itt vagytok – mondta egyszerűen Vikirnoff. – Legyengítettétek Xaviert, ugye? Tegnap éjjel, amikor Ivory visszadobta rá a saját varázslatát. Ezért vagytok ma itt. Xavierre vadásztok. – És nincs vesztegetnivaló időnk – felelte Razvan. – Egyetértek – vágta rá Vikirnoff –, mutasd az utat. Ivorynak nem volt ahhoz türelme, hogy ott álljon és vitatkozzon. Tudta, hogy Razvan olyan távol akarja tudni Natalyát Xaviertől, amennyire az csak lehetséges, de ez volt az egyetlenegy lehetőségük, és ő ki is akarta használni. Vikirnoff és Natalya azt csinálnak, amit akarnak. És ami azt illeti, Razvan is. Itt maradhat és védheti a húgát. Ismét megpróbált ellépni tőlük, de Razvan egyszerűen nem eresztette el a csuklóját. Igazából csak még szorosabbra fonódtak rajta az ujjai. Ivory lenézett a kezére, majd fel az arcába. A szemei obszidián feketén ragyogtak, épp csak egy nagyon kevés kék árnyalat volt bennük. A haja úgy tűnt, mintha megelevenedett volna, az ezüst-fekete sávok váltogatták egymást a fürtökön. Az arca nyugodtnak tűnt, mint mindig, és amikor megérintette az elméjét, azt is teljesen nyugodtnak találta, ám a szemei, a haja és ujjai szorítása a csuklója körül teljesen mást mondott neki. „Tényleg azt gondolod, hogy jobban érdekel egy nő, aki csak az emlékeimben élt valójában, mint te? Mert jobban szeretném, ha nem lenne itt? Azt még jobban szeretném, ha te is a lehető legmesszebb lennél Xaviertől, de tisztelem a harci készségeidet, és a fogadalmad a cél elérésére. Olyan út ez, amiben megegyeztünk, és tartani is fogom az adott szavam, de az

életpárodként, mint az a férfi, aki mindennél jobban szeret, más helyzetben ez lenne a legeslegutolsó hely, ahol látni szeretnélek. Ez nem olyan egyszerű nekem Ivory.” Ivory csak állt ott, a szíve felgyorsult és rájött, hogy a rátörő hányingernek semmi köze sincs halálos ellenségének, a mágusnak csapdákkal teletűzdelt jégbarlangjához, nagyon úgy nézett ki, hogy ezen a helyen ejtik meg az első veszekedésüket. – Veletek megyünk – erősítette meg a döntésüket Vikirnoff. Acél volt a hangjában. Razvan rápillantott, majd a húgára. – Úgy legyen. – Odahúzta Ivory kezét a szája melegéhez, rászorította ujjhegyeit ajkaira. – „Te vagy a szívem, a lelkem, minden jó egész életemben. Hagyd, hogy megsemmisítsük a gonoszságot, hogy aztán hazamehessünk, és megmutathassam, ki is számít nekem valójában.” Féltékeny lenne? Soha fel sem tételezett volna egy ilyen kicsinyes érzelmet magával kapcsolatban. Miért lenne féltékeny arra a szeretetre, amit Razvan a húga iránt érez? Hiszen azt akarta, hogy szeressen, szeresse az ikerpárját, a lányait és a nagynénjeit. Tehát valami vele nincs rendben… Razvan hirtelen elejtette Ivory kezét, és a kardja markolatáért nyúlt, közben pedig a tekintete a barlangot pásztázta, sikerült is fókuszálnia arra a halvány ködre, ami mintha csak méregfelhő lenne, Ivory és Natalya köré tekeredett. – Tudja, hogy itt vagyunk – figyelmeztetett mindenkit. – Támad, felerősíti a félelmeinket és az érzelmeinket. Ivory összeszorította a száját, felbosszantotta, hogy megfogta Xavier egyik legalapvetőbb csapdája. Óvatosan elindult a mélyebben fekvő barlangtermek irányába. Egyik kamra nyílt a másikból, egyre mélyebbre ereszkedtek a hegy gyomrába. A jégfalak vastagok voltak, vészjóslóan recsegtek és nyikorogtak a folyamatos, iszonyú nyomás alatt, ami fentről érte őket, és állandóan figyelniük kellett a falakból esetlegesen kirobbanó hatalmas jégdarabokra is, ami ugyan teljesen természetes jelenség volt, itt mégis Xaviernek segített a betolakodók ellen. – Csapdák vannak mindenhol – intett mindenkit Razvan –, legyetek nagyon óvatosak. Olyan, mintha aknamezőn járnánk. Ha megtaláljuk az elsőt, talán képes leszek keresztülvezetni rajta benneteket. Előszeretettel használ bizonyos mintákat. Folyamatosan csepegő víz hangja csatlakozott a jég állandó nyikorgásához és robajaihoz. Egy idő után a zaj elnyomott minden mást, és Ivorynak halkabbra kellett állítania a hallását, hogy más neszekre is ráhangolódhasson. Már rég megtanult mindenféle környezetben vadászni, de ez itt Xavier területe volt, ahol a szabályok megváltoztak, nem támaszkodhatott teljesen az ösztöneire. Befordultak egy sarkon, és Ivory lába már majdnem leért a kő és jégpadlóra. Az utolsó pillanatban húzta vissza, hogy alaposabban maga elé nézhessen. Razvan odalépett mellé, míg Vikirnoff és Natalya a válluk fölött kukucskált. – Ez egy klasszikus Xavier munka – mondta Razvan. – Mindig van a szökéshez egy titkos kijárata, ami általában egy egyszerű csapóajtó. Ő nem az a jellem, aki haláláig harcol. Inkább elfut, hogy egy másik napon győzhessen. A négyzetek jelzik a mintáját. Az utolsó években problémái akadtak azzal, hogy visszaemlékezzen dolgokra, úgyhogy inkább ugyanazt a mintázatot használta mindenhol. – Megvizsgálta a padlót. – Hét mozaikkocka kapcsolódik a nyitószerkezethez, a menekülési útvonal pedig valószínűleg a baloldalon lesz. Ez a helyiség jól védett kell, hogy legyen. A padló csapda. Az őr valószínűleg az egyik rusnya kis állatkája. Ne lépjetek a vízbe, és ne érjetek hozzá ott sem, ahol a falból szivárog. A felcsattanó taps megdermesztette őket. Magasan fenn, egy távolabbi fal egyik galériáján Xavier jelent meg. Alacsonyabbnak tűnt annál, mint amire Ivory emlékezett fiatal korából, az arca ráncos volt és öreg, de ahhoz képes meglepően jó állapotban volt, hogy már évszázadokkal ezelőtt meg kellett volna halnia.

Hosszú köntöst viselt, és hosszú, fehér szakálla megerősítette nagyhatalmú mágus megjelenését. Kezében ott volt ártatlan kinézetű botja, aminek tejfehér kristálygömb volt a végén, a közepében egy sötétvörös folttal. A szív vére egy szem alakját vette fel, aminek pillantásától végigborsózott a hátukon a hideg. – Jó fiú. Hazajöttél és vendégeket is hoztál – köszöntötte Razvant, Xavier. A mágus hangja erőteljesen zengett, a falak is hullámzani kezdtek tőle. Razvan előrelépett, a teste félig takarta Ivoryt, még mindig a karját fogta, de nyugodtan állt előtte, hogy a takarásában a lány felmérhesse a mágus kíséretének erejét. Túl sokszor látott ilyet ahhoz, hogy ne ismerje fel az őket fenyegető valódi veszélyt. A padló felhullámzott, mintha csak be akarná lökni őket a terembe, de Ivory, Razvan és Vikirnoff szilárdan tartották magukat. Natalya egy kisebb lejtőn állt, így a lökés őt megtántorította. Reflexszerűen oldalra nyújtotta a kezét támaszt keresve, tenyerei hozzáértek a falhoz. A jég azonnal megreccsent, és a lendülettől könyékig süllyedt a karja a repedésbe. A jég szilárdan össze is zárult a végtag körül, az éles peremek csontig hatoltak. Natalya megpróbált villámgyorsan köddé válni, de a karja gyorsabban esett csapdába. Küzdött, és Vikirnoff megfordult, hogy segítsen neki, őrjöngve próbálta kiásni a kezét, míg Natalya bentről próbálkozott melegítéssel, hogy megolvassza maga körül a jeget. Ivory egyetlen pillanatra sem veszítette szem elől Xaviert, a következő lépését figyelte. Örült, hogy Razvan is a mágust figyeli. A Varázsló szándékosan használta Natalyát, megpróbálta vele elterelni a figyelmüket. Már jégpókok kezdtek előözönleni a repedésből, mérget csöpögő rágókkal rohantak Natalya felé. „Lara barátságban volt a jégpókokkal” – mondta Razvan. – „Küldd vissza őket Xavierre.” Ivory anélkül, hogy elmozdította volna a tekintetét Xavierről, felemelte a kezeit és mintát kezdett szőni a levegőbe. – Pókok, jégkristályok pókjai, nem mi vagyunk azok az ellenségek, akiket kerestek. Nézzetek a szívünkbe, nem találtok rosszindulatot, emlékezzetek rá milyen tiszta volt Lara, aki a barátunk és kedves nekünk. – A pókok azonnal megálltak, majd hirtelen elfordultak Natalyától és visszairamodtak a repedésekbe. – Kristályos jég aprócska pókjai, közös harcra, összefogásra hívlak most titeket. Küldjétek előre társaitokat, legyenek a hadi szövetségeseink, hogy megtalálják a gonoszt, és száműzzék innen. A pókok előözönlöttek a jég repedéseiből a mágus fölött, több ezernyi hálót vetettek alá a mennyezetről, hogy elkapják őt. Üresen hullottak alá. A mágus a szomszédos párkányon jelent meg, és nevetett. Aztán megjelent egy második és harmadik Xavier is, mind nevetett és mind pontosan ugyanúgy nézett ki. A három mágus felemelte a karjait, és egy széllökés zúdult át a kamrán. A pókok azonnal visszavonultak, a jég repedéseinek biztonságában kerestek menedéket. Ivory az üvöltő szél ellenére sem nézett félre, és nem hátrált meg azoktól az aprócska jégrakétáktól sem, amik halálos pontossággal száguldottak feléjük az orkánnal. „Figyeld a vámpírt,” – utasította Razvant, egy pillanatra sem véve le a szemét a Varázslóról. A keze kígyózó mozgásba kezdett. – Minden, mi jégből van, parancsolok neked. Állj mellénk, védj mindannyiunkat. Hárítsd el a lándzsákat, amit a gonosz készített. A jégrakéták darabokra törtek, és a földre hulltak Ivory lábainál. A lány még annyi időre sem fordult hátra, hogy megnézze, jutott-e valamire Vikirnoff Natalya kiszabadításával. – Látom, te odafigyeltél az óráimon – mondta gúnyos meghajlással a Varázsló. A hátukon a farkasok őrjöngeni kezdtek, kiemelték fejüket a bőrükből. Razvan azonnal reagált a figyelmeztetésre, megpördült, hogy szembenézzen Sergey-el, aki a magasból rontott rájuk. Az arca csupán a gyűlölet kicsavarodott maszkja volt. Háborús öltözéket viselt, egy

olyan páncélmellényt viselve, ami vékony volt és rásimult felsőtestére, és amilyet Vikirnoff még soha nem látott. Natalya abbahagyta a küzdelmet, hogy kiszabadíthassa a karját, kizárta a kínzó fájdalmat, és szabad kezével elkapta a kardot, amit Vikirnoff dobott felé. – Vikirnoff! – kiáltotta – Légy óvatos, a fal előre kúszik. Milliméterről milliméterre a jég valóban egyre hízott, a fal már majdnem a lábáig ért, hogy egészen csapdába ejthesse őt. – Látok két kicsi árnyékot, azt hiszem, lélekszilánkok lesznek. Figyeld, minden elfonnyad, összetöpped, amerre járnak. „Azok a töredékek azok, amiket Gregori távolított el belőlem,” – üzente Razvan az ősi nyelven. „Vissza kell térniük Xavierbe. Nekünk viszont meg kell semmisítenünk őket. Hagyd ezt Vikirnoffra és Natalyára – figyelmeztette Ivory Razvant. – „Meg kell bíznunk bennük, hogy távol tartják Sergeyt a hátunktól. A botjáért nyúl. A jobb oldali a valódi Xavier. Mindig tartsd szemmel, hová céloz a bottal. Az lesz a valódi cél.” „Honnan tudod?” A szélből. Mögüle jön, de anélkül, hogy megmozdítaná a szakállát. Valamiféle akadállyal vette körbe magát, hogy az védelmezze. Figyeld a légmozgás mintázatát.” Razvannak esze ágában sem volt megkérdőjelezni a véleményét. Ivory nagy gonddal tanulmányozta a mágus minden egyes lépését, és szerinte is valami ilyesféle megoldás illett Xavierhez. A mágus megkaparított a botját, de nem rájuk célzott vele, hanem egy távolabbi falra. A két klón Ivoryra és Razvanra fogta a botját. Egyikük sem moccant, amikor a közelükben az egyik fal eget rengető dörejjel felrobbant. Hatalmas jég és szikladarabok zúdultak alá, a lehulló törmelék számos csapdát beindított a kamrában. Mögöttük hangos csata dúlt. Natalya vadul próbált bekapcsolódni az összecsapásba, Vikirnoff pedig megkísérelte a lehető legtávolabb tartani tőle a vámpírt. A farkasok tomboltak, elő akartak ugrani, de Ivory visszatartotta őket, megparancsolta, hogy várjanak, ahogyan ő is várt. Egy hang söpört végig a barlangon. Egy dühödt üvöltés. Mögöttük a vadász és a vámpír párbaja félbeszakadt. Borzongás futott végig Ivory gerincén. A bőre viszketett a farkasok felmeredő szőrétől, ami ezer tűként szurkálta. „Nem vehetem le a pillantásom Xavierről, Razvan. Ezzel neked kell foglalkoznod.” „Vedd úgy, hogy kész.” A nyugalma lecsillapította a gyomrát. Minden oldalról támadták őket. Sergey folytatta Vikirnoffal az ádáz harcot. A jégfalak továbbra is egyre összébb zárultak milliméterenként. Xavier botja a kezében volt, és közben a padlón heverő törmelék közül valami épp kifelé mászott. Először a fej jött a felszínre. Egy jókora fejű, feltűnően nagy, görbe fogakkal rendelkező macska ugrott ki a padlóból. Egy jégtáblára vetette magát, távol tartotta a karmait a padlótól, ami azt jelentette, hogy Xavier irányítja távol a lépteit a csapdáktól, amiket még a felszín alatt rejtegetett. A lány vagy harminc centiméterrel rövidebb volt, mint egy oroszlán, de a súlya legalább kétszerannyi volt, jól kirajzolódó izomzattal és halálosnak tűnő fogakkal rendelkezett. „Razvan, szedj ki a jégből. Tudom, mit kell tenni” – mondta váratlanul Natalya. – „Siess!” Razvan odafordult, szemei egy pillanat alatt felmérték a jégfalat, ami fogságban tartotta a húgát. Xavier pontosan ilyen módszerrel tartotta fogságban a nagynénjeit is. Ő nem volt túl jó a varázslatokban, de Natalya nagyon is az volt. Óriási erejét átáramoltatta a lányba. Natalya azonnal felemelte szabad tenyerét a jég felé és kántálni kezdett.

– Föld, víz, tűz, levegő anyát hívom, gyertek hát, teljesítsétek a kívánságom. Szabadítsátok ki, kit fogságba ejtett a jég. Tűz, forró lélegzeteddel téged szólítalak. Víz ömlött ki a falból a karja körül, de végül sikerült kihúznia. Bátyja kezébe nyomta a kardját, de már vetődött is a levegőbe, a haja csíkokat villantott, ahogy alakot váltott, egy gyönyörű, fényes bundájú nősténytigrisként ért földet a másik macska közelében, egy kissé újabb kori ugyan, de nagyon is nőstényszerű, csábító illata betöltötte a szobát. Jókora huppanással landolt, jobb első mancsa nyilvánvalóan sérült volt, próbálta kímélni, amikor fellépett a jégtáblára. A hím macska felüvöltött, és ő válaszolt. Sergey, Vikirnoff felé ugrott, amikor az félig visszafordult, hogy ránézzen életpárjára. Félreütötte a kardját, öklével átszakította a férfi mellkasát, a szívéért nyúlt, miközben lábujjhegyre emelkedve, gonoszul vigyorogva lefejelte. Rikki és Blaez dobbantónak használta Razvan hátát, mancsuk a testén vett lendületet, hogy aztán mindketten keményen belecsapódjanak Sergey oldalába, hátralökve őt Vikirnofftól, Aki megtántorodott, vére szertefröccsent a jégen. Raja és a falka többi része is azonnal csatlakozott, védelmező kört formáltak Vikirnoff körül, míg begyógyította a hatalmas lyukat a mellkasán. A vámpírnak nem sok ideje maradt rá, hogy lenyalogassa az ökléről a Kárpáti vért és hatalmat. Razvan egy szenteltvizet tartalmazó fiolát dobott felé. Sergey felsikoltott, amikor a folyadék csontig marta belé magát, hatalmas lyukat égetve húsába. Bűzös füst szállt fel. Razvan a víz után nyílhegyekkel folytatta a támadást, nagy erővel hajította el őket, mélyre fúródtak egy egyenes vonalban a vámpír mellkasába. Az élőholt mellény felhullámzott, mintha élne, a szövet szétfeslett ugyan, ahol a nyilak áthatoltak rajta, de a következő pillanatban már össze is forrt. Razvan rárohant. Sergey megpróbált alakot váltani, de a beléje ágyazódott nyilak ezt megakadályozták. Razvan belecsapta az öklét a mellénybe. Mihelyt hozzáért a szövethez, annak fonalai életre keltek, rácsavarodtak az öklére, felszáguldottak a karján a válla és az arca irányába. Az apró, tekergő élősködők éles fogaikat mélyen belevájták a húsába. Hátrahőkölt és megpróbálta lesöpörni a testéről a teremtményeket. Most Sergey vetette rá magát Razvanra, teljes súlyukat az ugrás lendületéhez adva, a torkát keresve belecsapódtak a vámpírba, hátratántorítva azt. Ivory nem mozdult. Egyetlenegyszer sem nézett hátra. Neki egyetlen célpontja volt, és az ott volt előtte. A tigrisek rávicsorogtak egymásra, de ez éppúgy nem számított, mint a háta mögött dúló csata, egyedül csak Xavier számított, egyedül a férfi, akinek arcára kiült a gyűlölet, ahogy felemelte a botját és pillantása megállapodott Razvanon. Tudta, hogy rá fog támadni, nem Razvanra. Azt akarta, hogy az életpárja szenvedjen Razvan vélt árulásáért, Dragonseeker vérének évszázados kitartó ellenállásáért. A szökéséért, az újdonsült erejéért és hatalmáért. Razvan volt mindannak a szimbóluma, amit gyűlölt. És ő volt Razvan életpárja. Mintha lassított felvételen látta volna mozdulni a bot végét a mágus teste mellett. Az idő lelassult, a világa rászűkült. A bot vége izzani kezdett, ahogy Razvanra mutatott vele. De Ivory látta, hogy a gyöngy fehér kristálygömbben ülő vörös szem rá szegeződik, nem az életpárjára. Érezte magában áradni a hatalmat. Mindent, ami ő volt. Beleöntött mindent, amije csak volt. Vajon ez elég lesz? Razvan hatalma is átáradt belé, egyesítette vele az elméjét, bízva abban, hogy Vikirnoff és a falka megvédi a hátukat. Bízva abban, hogy Natalya távol tartja tőlük a tigrist. A bot narancs-vörösen felizzott.

Ivory felemelte a kezeit tenyérrel a mágus felé. A felvillanó éled fény bántotta a szemét, amikor a kristálygömb egy ragyogó fénynyalábot lőtt ki egyenesen felé. Razvan odalépett mellé, ő is felemelte a kezeit, a lány kéztartását másolva. – Kiáltok a pokol kapujának – kántálta Ivory. – Küldjön villámcsapást – felelt rá Razvan. – Kiáltok a fény hatalmának – kántálta Ivory. – Öltsön alakot a sötétségből – felelt rá Razvan. – Add, hogy angyalok jöjjenek elő – fohászkodott Ivory. – Ölelő karjaik csapolják le a gonoszság erejét – énekelte Razvan. – Vedd vissza a szívnek vérét – Ivory hangjából elementáris hatalom áradt. – Tedd azt újra tisztává. – Razvan egészen egyesült Ivoryval, egyszerre folytatták tovább. – Csak az legyen képes elviselni, aki maga is tiszta. Kárpáti vér nélkül, és az eddig varázslatoktól legyengülve, Razvan és Ivory összefonódó ereje már túl sok volt Xaviernek. A sötét vér kirobbant botja kristálygömbjének közepéből, és Xavier a szívéhez kapott. Vér áradt elő a mellkasából. Összezavarodva, sarokba szorítva, rémülten attól, hogy elveszti utolsó lehetőségét is a halhatatlanná válásra, a mágus legvégső, titkos fegyveréért nyúlt. Leejtette a botját, megragadta a mellkasát, hogy megpróbálja megállítani az előbugyborékoló fekete vért, és ráeresztette a haragját a Kárpátiakra. Felragyogott fölöttük a nap. Fényesen. Fehéren izzón. Egy viharos, fortyogó vulkáni tömegként. Forró szélrohamok száguldottak minden irányba a barlangokon át, felrobbantották azokat, megolvasztották a jeget, gyorsabban, mintsem az egyáltalán lehetséges lett volna. A zubogó, forró víz lezúdult rájuk. Gőz szállt a magasba, de a narancsvörös gömb odafenn továbbra is szórta tűzsugarait. Vakító fény töltötte be a kamrát. A bőrük füstölt. Felhólyagzott. Elolvadt. Sergey felsikoltott, és ismét megpróbált feloldódni, és ezúttal a nyílhegyek kiestek a mellkasából, savas vére már átmarta rajtuk a bevonatot. A két lélektöredék beszivárgott a pórusaiba, ahogy alakot váltott. „A hátamra!” – parancsolta vissza a falkát Ivory, és széttárta a karjait. A farkasok azonnal a biztonságba vetették magukat a földről, ahol egyre emelkedett a víz, ami zubogva forrt, és mindent magával sodort, beleértve ebbe a kardfogú tigrist is. A Kárpátiak párává oldódtak, ez volt az egyetlen reményük a menekülésre, és ugyanezt tette Sergey is, de még ebben a formában is minden egyes molekulájukat égette a nap. Ivory, Xavier felé áramlott, aki a peremen próbált tovakúszni, széles fekete vérsávot hagyva maga után. A vér sistergett és égetett, gyorsan felolvasztotta a sziklát. A mágus eléggé kiszélesített egy repedést, hogy átpréselhesse magát rajta, és elkerülhesse a fortyogva tomboló vizet, de a lány már ott volt a nyomában, a keze materializálódott a párából. Azonnal csontig hatoló égési sebeket szenvedett, a bőrén előbb hólyagok tömege jelent meg, majd egyszerűen megolvadt. Mégis, immár a puszta csontjaival is fogva tartotta a mágust, hogy ne szökhessen el. Razvan ökle bontakozott ki a gőzből, a bőre lángra lobbant, ahogy belecsapta a Varázsló mellkasába, és kihúzta onnan a szétrepedt szívet. Felhajította a tomboló földalatti napkorongba, majd megtette ugyanezt a testtel is. A négy Kárpáti, Xavier menekülőalagútját használva kiszáguldott a természetellenesen gyorsan összedőlő jégbarlang rendszerből. A forróság, a tömény fény mögöttük maradt, ahogy kilőttek egy alagútba, és elnyelte őket a barlangok jótékony hűvöse és sötétsége. Amikor végre a domboknál kijutottak a kacskaringós, bonyolult alagútrendszerből, a hegy vészjóslóan felmorajlott mögöttük. Mindannyian belehempergőztek a hóba, így próbálván enyhíteni az eszelős, ördögi fájdalmat.

– Most azonnal le kell mennünk a földbe – Vikirnoff fogai összekoccantak, a teste rángatózott a sokktól. – „Gregori, szükségünk van rád! Gyógyítók! Gyertek ide hozzánk!” – Itt ne. Ne ilyen közel a gonoszság forrásához – tanácsolta Natalya –, keressetek egy tiszta helyet, és adjátok át magatokat Földanyának. – Gregori és Francesca már úton vannak, hamarosan összetalálkozunk velük – mondta Vikirnoff. Remegve az iszonyatos fájdalomtól, Razvan és Ivory a lebegőbe emelkedett, így Natalya és Vikirnoff is ugyanezt tették.

21. fejezet Razvan megfogta Ivory kezét, ahogy közeledtek a szertartások barlangjához. Gregori meghívása a névadó szertartásra épp hajnal előtt érte őket, és mindketten idegesen rágódtak rajta, mielőtt megadták volna magukat a fiatalító alvásnak. Olyan sok időt töltöttek lábadozással a földben, hogy úgy gondolták, a névadó ceremóniát rég megtartották, de Gregori megtisztelte őket azzal, hogy várt rájuk, így nekik nem maradt más választásuk, mint megjelenni rajta. – Most nem fognak átkutatni – kötözködött vele Ivory –, gondolom. – Ha megpróbálják, azt hiszem, előjön belőlem a lángokat okádó sárkány – fogta meg szorosabban a kezét. Ivory felnézett az arcára. A szokásos nyugalma helyett most inkább feszültnek tűnt. Tudta, hogy ennek semmi köze sincs az ősi Kárpátiak bizalmatlanságához, viszont annál több a lányához és a húgához. Megrántotta a karját és megállította, rászorította tenyereit imádott arcára. – Te egy hän ku pesä (védelmező) vagy. Egy hän ku meke pirämet (őrző). De legfőképpen te vagy a hän ku kuulua sívamet (szívem őrzője). A férfi is rásimította a kezeit az arcára, és lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. Megszólalni nem tudott volna. Azt nem hagyta volna Ivory szerelme, ami mélyen megrázta, reszketővé tette a kezeit, gombócot varázsolt a torkára, kevés híján megfojtva őt. Csak egy csókba tudta beleönteni mindazt, amit érzett. Amikor végül felemelte a fejét, a szemei óarany színűek voltak. – Köszönöm. Szükségem volt rá, hogy hallhassam, hogy szeretsz. Ivory szája tiltakozásra nyílt. De nem jutott el odáig, Razvan ismét megcsókolta, szinte öntudatlanra, szerteszórt a fejéből minden épkézláb gondolatot, míg a végén már a saját nevében sem volt egészen biztos, nemhogy arra emlékezett volna, mit is akart mondani neki. – Razvan! – Natalya sietett eléjük – Hát eljöttél. Arra is alig volt idejük, hogy szétugorjanak, a nő a bátyja karjaiba vetette magát, olyan lendülettel, hogy Ivorynak kellett megfogni a karjukat, hogy megtartsa őket. – Persze, hogy eljöttünk. Gregori azt mondta, hogy névadási ceremónia lesz. Még soha nem voltam ilyesmin. Razvan gyengéden a talpára állította húgát, tekintete sérülések után kutatva járta be alakját. Az idő, amit megfiatalodással töltöttek a földben, jót tett neki. Alig viselte némi nyomát a Sergey-el és Xavierrel való találkozásnak. – Látnod kell Larát. Gregori engedélyezte neki, hogy a szertartás idejére felemelkedjen. Törékeny még és nagyon gyenge, de bármit is csinált vele Ivory, lehetnek majd gyermekei. Natalya szemei ragyogtak. – Földanya mentette meg, nem én – tiltakozott Ivory. Natalya éppúgy figyelmen kívül hagyta tiltakozását, mint halvány vonakodását, egyszerűen karon ragadta, és vonszolni kezdte magával a szertartás barlangba. – Siess! Már mindenki rád vár odabenn. – Hagyj már nekik legalább annyi időt, hogy lélegzethez jussanak Natalya – tanácsolta egy kis mosollyal Vikirnoff. Behúzta életpárját a válla alá. még mindig volt rajta egy-két égésnyom, ő Natalyát próbálta óvni inkább, mint magát. – Nem akarom felidegesíteni Larát, főleg most, hogy azt mondjátok, nagyon törékeny állapotban van – tiltakozott hirtelen megtorpanva Razvan. Ivory visszafordult hozzá, keze megragadta a kése markolatát az övében.

„Nem kell nekünk ezt csinálni.” Nem fogja hagyni, hogy bárki is, ha húga, ha lánya, ha az ősiek vagy akárki miatt is, nem szívesen látottnak érezze magát, de még csak azt sem lett volna képes elviselni, ha kevesebbnek látják annál, mint aminek ő látta, hiszen Razvan egy szuperhős. Legnagyobb megdöbbenésére Razvan felkacagott, és ez a nevetés felhőtlen volt. – Te egy kincs vagy fél ku kuuluaak sívam belső, (kedvesem). Az én legnagyobb kincsem. Azt hiszem odaállnál közém és… – Bármi és bárki közé. Razvan szemei borostyánszínből óaranyba fordultak, amitől Ivory szíve botladozni kezdett. Egy csókot simított a feje tetejére. – Menjünk el a névadó szertartásra Gregori kedvéért. Olyan sokat tett értünk, és csak egy apróságot kér. Natalya összeráncolta a szemöldökét. – Lara látni szeretne, Razvan. És Nicolas szinte belehal a vágyba, hogy láthassa a csodálatos kishúgát, Ivoryt. Alig képes elhinni, amit tettél, amit ti ketten tettetek. Micsoda hatalmas megkönnyebbülés, hogy Xavier eltűnt erről a világról. – Nem teljesen – intette óvatosságra Ivory –, soha senkinek nem szabad megfeledkeznie róla, hogy az a két szilánk egy mestervámpírban talált otthonra. Bár rettenetesen megsebesült, fel fog épülni, és Xavier árnyékaival magában gonoszabb lesz, mint valaha. – Figyelmeztettük a népet – biztosította Vikirnoff. – Egy csapat vadász azonnal kiment, de nem találták Sergey nyomát. – Tekintete összekapcsolódott egy pillanatra a lányéval. – Igazán sajnálom a bátyád. Valaha nagy harcos volt. Ivory kikényszerített magából egy apró mosolyt, és hálás volt azért, hogy Razvan pontosan értette. Nem érintette meg, amitől talán összeomlott volna, csak az elméjét árasztotta el melegséggel. – A bátyám már rég halott. Az, ami a helyén van, színtiszta rossz, és egyáltalán nem hasonlít semmiben arra a fivérre, akit szerettem, de köszönöm, hogy gondoltál erre. A kis Travis futott oda hozzájuk. A szemei már ismét ragyogtak, haját egy vékony bőrszíj fogta hátra. – Gregori azt üzeni, hogy húzzatok már befelé.” Felnevettek, és követték a gyereket a barlang bejáratához, de ott ismét elakadtak. Egy fiatal tinédzser lány várakozott itt, akiben Ivory Skylerre ismert. Vállait mereven kihúzta, a tekintete tétova volt. Francesca, a női gyógyító és örökbefogadó anyja ott állt mellette, karja a lány vállát ölelte. Ivory szíve megugrott. Le sem lehetett volna tagadni, ez a lány Razvan gyermeke volt. Gyönyörű volt, de volt valami a szemében, valami, talán a túl sok tudás, ami ott volt Razvanéban is. Ez a lány megjárta a poklot oda és vissza. Ez pedig össze fogja törni Razvan szívét. Ivory szerette volna átölelni, és kimenekíteni onnan, el, valahová messzire, ahol senki sem árthat neki. – Ő itt a lányom, Skyler – mondta Francesca. – Mosoly volt az arcán, de a vonásai mégis feszültek maradtak. – Talán emlékszel rá, ő volt az egyik segítőd a Xavier ellen folytatott harcban. – Igen, természetesen – felelte Ivory –, fantasztikus vagy. Mindenki ezt gondolja rólad Skyler, és elég nyilvánvaló, hogy jó okkal. Én Ivory vagyok, ő pedig itt az életpárom, Razvan. Azonnal megérezte a reakciót, ahogy Razvan felemelte a fejét. Az ütés keményen, mélyen érte a gyomrát. A szertartáson ő sem igazán figyelt semmi másra, Ivoryt védte Xavier gonoszságától, és megpróbált mindenkit nyugodtan tartani. De most el sem tudta volna téveszteni ezt a gyermeket. Ahogyan azt a traumát sem, amit elszenvedett. Nyelt egy nagyot, de az arckifejezése nem változott. Csak Ivory érezte a brutális csapást.

– Én pedig egy Dragonseeker leszek – emelte konokul magasra az állát Skyler –, ezért érzem úgy a földet, mint Syndil, bár ő nem Dragonseeker, de minden Dragonseeker megkapja azt az ajándékot, hogy kötődik a földhöz. Még csak részben vagyok Kárpáti, de valamilyen oknál fogva nem hasonlítok a többi félvérre, nincs szükségem vérre. Razvan vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. Ivory a kezéért nyúlt és belekapaszkodott. Nem is tudta, melyiküknek van nagyobb szüksége a támogatásra. – A lányom vagy – jelentette ki Razvan, bár semmiféle emléke sem volt Skyler anyjáról. Nagyon mélyre kellett temetnie, egészen el kellett nyomnia őt Xaviernek, amikor a Varázsló teherbe ejtette. Skylernek sikerült elkerülnie, hogy elrabolják, és mert a vére nem hívta Xaviert, valószínűleg nagyon jól el tudta rejteni magában a Dragonseeker vérvonalat, amikor megérezte halálos ellenségét. De a szemei elárulták volna. Ha Xavier közelebbről is megnézi, és nem vágyik olyan kapzsin a „megfelelő” vérre, nem hagyta volna olyan könnyedén elmenekülni Skylert és az édesanyját. „Mi történt vele?” – kérdezte Razvan a húgát. Amikor megérezte a habozását, türelmetlenül felcsattant. – „Mondd el!” Ivory a vállára tette a kezét. Ez volt az első alkalom, hogy igazán összetörtnek látta őt. Érezte, hogy az izmai megfeszülnek a keze alatt, de nem húzódott el. Natalya beleharapott az ajkába, de végül megadta magát. „Az anyja elmenekült vele, amikor Skyler még csak csecsemő volt. Skyler évekig azt hitte, hogy az a férfi az apja, akihez az anyja az ő születése után feleségül ment. Nagyon rossz ember volt, férfiaknak adta el őt. Francesca mentette meg.” Razvan egy pillanatra lehunyta a szemét. Egyedül Ivory érintése tartotta meg. Úgy tűnt, a gyerekeinek az a sors jutott, hogy fájdalomban és szenvedésben éljenek, még akkor is, ha Xavier nem szerezte meg őket. Kinyitotta a szemét, és egyenesen Francescára nézett. – Végtelenül hálás vagyok neked. Fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon ennek a fiatal lánynak. A lányának. Egy olyan lánynak, akiről azt sem tudta, hogy a világon van, és aki a pokolban élt, túl sok tudást szerezve a világban lévő szörnyetegekről. – Nem tudom, mit is mondhatnék neked Skyler, kivéve azt, hogy sajnálom, hogy nem lehettem jelen az életedben, hogy megvédjelek a világ összes borzalmától. Meg tudtalak volna védeni. Skyler megvonta a vállát, a korához képest túlságosan éretten. – Az elég lehetetlen vállalkozás lett volna, hiszen a létezésemről sem tudtál. – De most már tudok – mondta Razvan –, és remélem hajlandó leszel megismerni engem. Soha nem akarom átvenni a szüleid helyét, de határozottan szeretnék a része lenni az életednek, ha elfogadsz. Olyasvalaki vagy, akire bármelyik szülő büszke lehet. Álltad a sarat a gonoszsággal szemben, és úgy hallottam, Syndillel együtt te is gyógyítod a földet, ami már önmagában is hatalmas csoda. A feszültség úgy tűnt, végleg felengedett a lányban. – Örülök, hogy találkoztunk. – Francesca kezét szorította, és láthatóan tudomása sem volt róla, hogy önkéntelenül dörzsölgetni kezdte a sebhelyeket, amik beszőtték a karját. – Elpusztítottad Xaviert, Gregori elmondta nekünk, hogy mi történt. – A többiek nélkül nem tudtam volna megtenni Skyler. Csapatmunka volt. – Várnak rátok odabenn – mondta Francesca –, és meg akarom nézni Ivoryt is majd újra. Remélem, maradtok, és megengeded, hogy a szertartás után gyógyítsalak benneteket. Razvan és Ivory váltottak egy hosszú pillantást. Annyi fájdalom volt. A Kárpátiak összegyűltek, hogy elősegítsék a gyógyulásukat, de egyikük sem érezte jól magát ilyen közel a többiekhez. A saját szent földjükre volt szükségük, együtt mentek el abba a barlangba, ahol

az Anyaföld a leggazdagabb talajjal vette őket körül. Még mindketten magukon viselték a hegeket, de éppúgy, mint Vikirnoff és Natalya esetében, ezek a hegek nagyon szépen gyógyultak. – Nagyon köszönöm Francesca – hajolt meg feléje szertartásos udvariassággal Razvan. – Mindketten nagyra értékeljük a segítséged. Valószínűleg megmentetted az életünket. – Ebben nagyon kételkedem – felelte mosolyogva Francesca, és átvezette őket a barlangon a szertartáskamrába, ahol már mindenki rájuk várt. A tömeg elcsendesedett, amikor beléptek. Ivory közelebb húzódott Razvanhoz. Zsálya és levendula illatát érezte. Gyertyák díszítettek minden létező hasadékot és párkányt, pislákoló fényeik puha árnyakat vetettek a falakra. Fejük fölött függő cseppkövek és kristályok díszítették a mennyezetet, drágakövek szórták szét ragyogó fényüket mindenfelé, mintha csillagtakaró szikrázna felettük. Ivory Razvan mögé csusszant félig, sokkolta a szobában lévő tömeg, akik mindannyian őket nézték. Mikhail sietett oda hozzájuk a terem közepéről. Formálisan megszorította Razvan karját a vadászok között szokásos tiszteletadással. – Pesäsz jeläbam ainaak. (Sokáig járj a fényben.) Fogadd köszönetemet a népünkért tett óriási szolgálatodért. Razvan nem mozdult. Nem beszélt. Csak meredt előre Mikhail válla fölött még akkor is, amikor a herceg Ivoryhoz fordult, és vele is ugyanolyan formálisan összekulcsolta a karját. – Sívad olen wäkeva, hän ku piwtä, (Maradjon erős a szíved vadász) – köszöntötte Mikhail – A Kárpátiak végtelenül hálásak a nekik tett szolgálataidért. Hátralépett, és mély meghajlással fejezte ki legnagyobb tiszteletét. Ivory legnagyobb döbbenetére az egész kamra vele együtt hajolt meg. Az érzelmek elárasztották, a torkát szorongatták, tanácstalanul nézett fel Razvanra. A férfi még mindig nem mozdult, nem változott az arckifejezése, mintha odafagyott volna, vonásait akárha kőből faragták volna. Nem látta az óriási tiszteletadást. Nem vette le a szemét a kamra másik oldaláról. Ivory elfordította a fejét, hogy kövesse a pillantását. El sem lehetett volna téveszteni a nőt, aki Nicolas De La Cruz mellett ült. Ivory képtelen volt gyönyörködni szeretett Nicolasában, amikor Razvan szíve egymillió darabra tört. Az egész bensője darabokra hullott. Kívülről tartózkodónak tűnt, semmi sem látszott rajta. Belülről pedig egyszerűen feloldódott. A belső békéje eltűnt, megsemmisült. Nem tudott lélegezni, a szíve úgy felgyorsult, hogy már attól félt, hogy felrobban. Minden emlék, a gyerek életének minden szörnyűséges pillanata összezsúfolódott a fejében. A vére illata. Érezte hogyan ütnek lyukat a húsán a fogai, mégis képtelen volt abbahagyni, képtelen bármi másra azon kívül, hogy megpróbálja azt kérni tőle, hogy fusson. Még csak olyan hely sem volt, ahová futhatott volna. Nem tudott neki ilyen helyet nyújtani, és még arra is képtelen volt, hogy megmentse. Iszonyú bűntudat, és reménytelen kétségbeesés súlya nehezedett a vállaira, térdre esett a teher alatt. Apró, vörös cseppek jelentek meg a homlokán. A kezei bizonytalanok voltak, ahogy próbálta talpra állítani magát. Amikor Razvan térdre esett mellette, Ivoryt elöntötte a pánik. Nem állt még erre készen a férfi. Soha nem lett volna szabad megengednie, hogy eljöjjön ide. Ő is térdre rogyott mellette, és szorosan átölelte, függetlenül attól, hogy Razvan nem akarta a megnyugtatását. Nem érezte úgy, hogy megérdemli azt. Képtelen volt megvédeni a gyermekét, nem csak Xaviertől, de attól a szörnytől is, amit belőle csinált a mágus. Az, hogy birtokolta őt, egyáltalán nem volt mentség. Ez a gyermek, az ő szeretett Larája mellette született, mégis éppúgy szörnyetegekkel volt körülvéve, mint a kis Skyler. Ismerte őt. Szerette őt. Még ha magát az érzelmet nem is érezte, valahol mélyen az emlékezetében ott volt. Dragonseeker vére megtartotta benne a család fogalmát, hozzá húzta őt.

– Apa? Cérnavékony volt a hang, akár egy gyereké. Razvan felnézett, és ott állt közvetlenül előtte, könnyek folytak végig az arcán. Lara köréje fonta a karjai,t és Ivoryval ketten ölelték. – Minden rendben van. Igazán. Jól vagyok. Nicolas nagyon gondoskodó velem, és most, hogy már te is itt vagy velünk, és tudom, hogy mindent megtettél azért, hogy kijuttass onnan, valóban minden a legnagyobb rendben van a világon. – Nem érdemellek meg téged. Lara elmosolyodott. – Nicolas sem, de attól még őt is nagyon szeretem. – A mosoly lassan elhalványult, egészen komollyá vált az arca – Büszke vagyok rá, hogy a lányod vagyok. Nicolas talpra segítette Razvant. – Én pedig a fiad. – Gonoszkodóan elmosolyodott, és hogy sokkolja Ivoryt, odahajolt hozzá, és egy cuppanós puszit nyomott az arcára. – Helló anya. Ivory vetett rá egy megjátszott mogorva pillantást, de a hihetetlen megkönnyebbülésért Razvanban parányi ár volt ez a szeretetteljes ugratás. Razvan mosolya a szíve kellős közepéről indult ki. – Akkor fogd a lányom, és vidd olyan helyre, ahol leülhet, és pihenni tud – utasította –, már így is miattunk késik a kezdés. Ivory ismét megérintette az elméjét. Az iszonyú fájdalom némileg enyhült, de jól tudta, hogy még mindig érzi azt. Szorosan köréje fonta a karjait, szinte csüngött rajta, míg a herceg középre ment, és mindenki elcsendesedett. Gregori és Savannah odavitték a babáikat a kamra közepére. A tömeg olyan ovációban tört ki, hogy a falak szinte kidudorodtak, képtelenek lévén visszatartani az örömöt. Razvan Ivory köré fonta a karjait, és magához szorította. – Mindenki meg fogja fogadni, hogy segíteni és támogatni fogja a piciket – mondta Ivory, visszaemlékezvén gyerekkorából a szertartásra. – Mindannyiukra számíthatnak, szeretni és tanítani fogják őket, a családjukká válnak, és ha bármi történne a szüleikkel, akkor sem fognak egyedül maradni a világban. – Egy csókot simított az arcára. – Még több gyerek neked. A megtorlás ígérete hallatszott ki a férfi nevetéséből. – Legalább tíz gyerekünknek kell lennie. Ivory felszisszent és mogorván meredt rá. Még a legalapvetőbb dolgokat sem tudta a babákkal kapcsolatban. Legfeljebb egy kardot tudna nekik kovácsolni. Razvan kiadott egy furcsa, horkantás szerű hangot, hasonlót ahhoz, amit a farkasok is kiadnak, amikor nevetnek. Gregori átadta a karjaiban tartott babát a hercegnek. A lányka lehetetlenül aprónak tűnt Ivory számára, de megvoltak az ujjai a kezein és a lábain is, sűrű, sötét haj borította a fejét, és legfőképpen életben volt. A feje hirtelen Ivory felé fordult, a pillantásuk összetalálkozott. Tudatosság volt a csöppség szemeiben. Ivory torka összeszorult. – Ki ad nevet ennek a gyermeknek? – kérdezte a herceg. – Az apja – felelte Gregori. – Az anyja – jelentette ki Savannah. – A népe – zúgott fel a tömeg. – Elnevezlek téged Anastasia Daratrazanoffnak – mondta Mikhail. – Csatában születtél, övezzen szeretet. Ki fogadja el a Kárpáti nép ajánlatát, hogy szeresse és felnevelje a lányunkat? – A szülei, hálásan – mondta Savannah és Gregori a hivatalos választ.

Azután a második gyermeket adták át nagy gonddal Mikhailnak. Ugyanolyan sötét hajú apróság volt, csak még kisebb és még törékenyebb, mint ikerpárja. Ő is ránézett Ivoryra, amikor Mikhail a magasba emelte, hogy minden Kárpáti láthassa. Diadalmámor söpört végig a szobán annak a hihetetlenül aprócska babának a látványától, már-már elektromos feszültség, Ivory szemei elhomályosultak a könnyektől. Rámosolygott a pici lányra, és legnagyobb megdöbbenésére a csecsemő visszamosolygott rá. – Ki ad nevet ennek a gyermeknek? – kérdezte újra a herceg. – Az apja – válaszolt Gregori. A hangja elhalónak tűnt, mintha alig lenne képes kimondani a szavakat a torkában összegyűlt gombóc mögül. – Az anyja – felelte Savannah, és védelmezően ölelte magához Anastasiát. – A népe – mondta egyszerre a kamrában lévő összes férfi, nő és gyerek. – Elnevezlek téged Anya Daratrazanoffnak – jelentette ki Mikhail. – csatában születtél, övezzen szeretet. Ki fogadja el a Kárpáti nép ajánlatát, hogy szeresse és felnevelje a lányunkat? – A szülei, hálásan – Gregori és Savannah egyszerre fogadták el az óriási felelősséget, és megtiszteltetést. A tömeg örömkiáltásokban, énekszóban, kántálásban tört ki, ami betöltötte az egész szertartástermet. Nevetés töltötte ki a teret. Ivory észrevette, hogy Travis megöleli Falcont. Boldognak és gondtalannak tűnt. Azon kapta magát, hogy ő is együtt mosolyog a többiekkel. – Azt hiszem, hűségesküt kellene tennünk a hercegnek – suttogta. – Én is azt hiszem – értett egyet vele Razvan –, de nem most. Most haza akarok menni veled, és neki akarok fogni a tíz gyerekünknek. Ivory felnevetett, és feléje nyújtott kezébe csúsztatta a tenyerét. Abban ugyan nagyon kételkedett, hogy a tíz gyerek valaha is összejön, de a próbálkozások ellen határozottan nem volt ellenvetése.

Vége

1. függelék Kárpáti énekek 1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben. Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.] Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak. Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak. [Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.] Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.]

O kuly pel engem. [Fél tőlem] Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [Felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

4. Altatódal Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják megmenteni a babát. Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz. Odama Sarna Kondak (altatódal) Tumtesz o wake ku pitasz belső. [Érezd az erőt, ami benned van] Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. [Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek] Sas csecsemõm, kuńasz. [Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet] Rauho joŋe ted. [A béke eljön majd hozzád] Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. [Érezd a ritmust legbelül] Gond-kumpadek ku kim te. [A szeretet hullámát, ami körülölel] Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. [Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]

5. A föld gyógyítódala Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik. Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala) Első versszak Ai Emä Maγe [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid.] Me tappadak, me pusmak o maγet. [Táncunk meggyógyítja a földet] Me sarnadak, me pusmak o hanyet. [Az énekünk is gyógyítja a földet] Sielanket jutta tedet it, [Összekapcsolódunk veled] Sívank és akaratank és sielank juttanak. [A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik] Második versszak Ai Emä Maγe, [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid] Me andak arwadet emänked és me kaŋank o [Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk] Põhi és Lõuna, Ida és Lääs. [Északról és délről, keletről és nyugatról] Pide és aldyn és myös belső. [Fenn és lenn, és belül is] Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama. [A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá] Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek] Maγe maγeval. [Föld a földhöz] O pirä elidak weńća. [Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek. Sarna Kontakawk (a harcosok ének) Veri isäakank–veri ekäakank. [Atyáink vére, fivéreink vére] Veri olen elid. [A vér élet] Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. [Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat] Verink sokta; verink kaŋa terád. [A vérünk összevegyül, és szólít titeket] Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. [Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább.

agba - óh aina - test ainaak - örökre ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni aldyn - alatta, alul alə - fölötte, fenn alte - átkozódni, szitkozódni and - ad arvo - érték arwa - dicséret arwa-arvo - becsület arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés) arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés) arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés) arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés) asti - amíg avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső bur - jó, nagyszerű, remek bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés) ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csecsemõ - kisbaba, csecsemő csitri - fruska (nő) eći - esni, zuhanni ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak ekä - testvér elä - élni eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés) eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)

elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje emä - anya Emä Maγe - Természetanya elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés) En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés) és - és että - hogyan fáz - fázik fél - társ, barát fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ fél ku vigyázak - drága barát, társ fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gæidno - utca, út gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hän agba - ő az, ez az hän ku - előképző, az aki, az ami hän ku agba - igazság hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője hän ku meke pirämet - védő hän ku pesä - védelmező, vigyázó hän ku saa kućзaket - csillagjáró hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó) hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj) hany - föld, rög, hant hisz - hinni, bízni ida - kelet irgalom - könyörület, irgalom isä - apa (főnév) isäntä - A ház ura it - most jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige) jelä - napfény, nap, fény jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás) o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás) o jelä sielamak - lelkem fénye joma - haladni, menni joŋe - gyere, térj vissza, jöjj joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)

jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juo - inni juosz - Igyál és élj (elköszönés) juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés) juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaśwa - birtokolni kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés) karpatii - Kárpáti käsi - kéz keje - süt, éget, kiéget kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kidü - felmerül, felkel, felébred kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás) o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás) köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás) koje - ember, férj, hím kola - meghalni kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés) koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kond - egy család, egy klán gyereke kont - harcos kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív) Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás) ku - ki, mi, melyik kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés) kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel (elköszönés) kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket kumpa - hullám kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés) kuulua - tartani, megtartani lääs - nyugat lamti (or lamtз) - síkság, rét

lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lańa - lány, lánygyerek lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. lõuna - dél (égtáj) löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mana - visszaélés, átkozódás, elrontás mäne - ment, mentés maγe - föld, Föld, terület, hely, természet me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul myös - is nä - tőle ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige) odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala) olen - lenni, létezni oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó óv - véd, védelmez, megóv pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil - életpár, vagyis feleség peje - égni peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás) pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (köszönés) pide - fenti pile - meggyullad, fellobban

pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) piros - vörös, piros pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése põhi - észak pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa rauho - béke reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás sas - csst (kisgyereknek, babának) saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) sarna kontakawk - harci kántálás saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés) sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem sokta - keveredni, körbe fordulni soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás) toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés) tule - találkozni, összejönni tumte - tapintani, érezni, érinteni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér veri elidet - élete vére veri ekäakank - fivéreink vére veri isäakank - apáink (őseink) vére veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben: találd meg az életpárod veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt értelemben: az ősök

vérére (Kárpáti káromkodás) veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás) vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wäke kaδa - álhatatosság wäke kutni - kitartás wäke-sarna - átkozódás, szidalom, wäkeva - erőteljes wara - madár; varjú weńc - teljes, egész wete - víz