Christine Feehan - Kárpátok vámpírjai 19 - Sötét átok.pdf

Sötét átok Christine Feehan Dark sorozat (Kárpátok vámpírjai) 19. könyv rajongói fordítás A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) 17. Sötét ünnep (rajongói) 18. Sötét átok (rajongói) Következik: 20. Sötét gyilkos

Prológus A hidegtől kellett volna reszketnie, mégis a félelem volt az iszonyú, csontig hatoló rettegés, ami miatt Lara megállíthatatlanul remegett. Kicsire összehúzta magát a jégbarlang padlóján, és börtöne falait kezdte tanulmányozni. A vastag jégfalak csodaszép kékes színben ragyogtak, a mennyezetről csüngő és a padlóból sűrű erdőként kiemelkedő hatalmas jégképződmények, színpompás kristályokat rejtettek. Lejjebb hajolt, hogy megfigyelhesse a jégbe fagyott fények villogását, amiknek káprázatos kivetülései megjelentek a falakon is. És közben a szíve túlságosan gyorsan vert, a lány szinte belefulladt a rettegésbe. Egy halk suttogás volt csak az elméjében, ami segített tartania magát, hogy összeszedett és a körülményekhez képest higgadt maradjon, amikor legszívesebben zokogva labdává gömbölyödött volna a földön. A mai napon lett nyolc éves. Lenézett az ereihez hozzáférést kereső harapásnyomokkal, fogak okozta sebhelyekkel borított karjaira és a csuklóira. A gyomra felkavarodott. A mai nap az utolsó, amikor bárki is a húsát tépdesheti és a vérét ihatja. Ma megszökik. „Annyira félek.” Még az elméjében, telepatikus kommunikációt használva is remegett a hangja. Azonnal melegség öntötte el az elméjét. Az érzés szétterjedt az egész testében, száműzte a hideget és bátorságot nyújtott neki. „Nem leszel egyedül. Segíteni fogunk neked, és együtt szökünk el. Nagyon bátornak kell most lenned kicsikém.” „Te is velem jössz Bronnie néni? Mindketten velem jöttök?” Tudta, hogy panaszos és rémült a hangja, de képtelen volt változtatni rajta. Még soha életében nem volt a föld felett. Az elképzelés pedig, hogy teljesen egyedül induljon el egy ismeretlen világba, szinte megbénította. Ha a nagynénjei nem lennének, meg sem tudná védeni magát. Ők ketten tanították, annyi készséget és varázslatot gyömöszöltek be az elméjébe, véstek az agyába, amennyit csak lehetséges volt, de neki még csak gyermeknyi agya volt, ahogy a teste is csak gyermeki. Soványka. Gyenge. Sápadt. Rézszínű fürtjei kusza összevisszaságban ültek a fején, soha nem volt képes irányítani őket, ahogyan semmi mást sem. „Az nem biztos, hogy lehetséges Lara, de ha nekünk nem sikerülne, neked akkor is menned kell, egyedül is. A lehető legtávolabb kell jutnod ettől a helytől, el kell rejtened a képességeidet, a tehetségeidet, hogy soha senki ne foghasson el, ne börtönözhessen be többé. Érted? Odakinn a világban, semmiben nem különbözhetsz a többiektől.” Számtalanszor elmondták már neki ezt. A hosszú, magányos éjszakáikon, suttogva meséltek neki a felső világról, ami a föld felett van, ahol napsütés van és tenger, erdők, amiket fák alkotnak, élő állatok, madarak, amik szabadon repülnek. Megtöltötték az elméjét és a szívét ezekkel a képekkel, amik olyan szépek voltak, hogy ellopták a lélegzetét.

„Miért kell elrejtenem az ajándékaimat a külső világban?” Lara ismét remegni kezdett, kezeit összefonta maga előtt, és dörzsölgetni kezdte a karjait, hogy felmelegíthesse magát. Nem a jégbarlang fagyosságával volt a baj, képes volt irányítani a saját testhőmérsékletét, amikor eszébe jutott, és odafigyelt rá, sokkal inkább az elképzelés okozta a remegést, hogy el kell mennie innen, holott attól is rettegett, hogy itt kell maradnia. De itt legalább vele voltak a nagynénjei. Odakinn pedig azt sem tudta, mire számíthat. „Tökéletesen be kell illeszkedned Lara. Xavier egy nagyon gonosz ember, és mások is vannak olyanok, mint ő. Te óriási hatalmat őrzöl magadban, és ezt mások meg akarják szerezni majd. Csak titokban tanulj, és csak akkor használd, amikor kell, akkor is kizárólag jóra, vagy, hogy megmentsd az életed. Nem szabad, hogy idegenek is tudjanak róla.” „Gyertek velem.” „Megyünk, ha tudunk, de nem számít, mi történik, neked mindenképpen el kell hagynod ezt a helyet. Láttad mit csinálnak velünk, ezt fogják csinálni veled is. A hatalmad hozzád vezeti őket, ha nem rejted el, és ők elvesznek tőled mindent.” Lara lehunyta a szemét, reszketése már-már rángatózássá fokozódott. Ó, igen, látta. A kínzásokat. Az iszonyú kínzásokat. Szörnyű, sötét varázslatokat, amik vörösen izzó szemű démonokat idéztek meg, amikre a gonoszság undorító bűze tapadt. Sikolyokat hallott, amiket a halála napjáig hallani fog, könyörgéseket, amik egyszer kegyelemért, máskor pedig gyors halálért esedeztek. Nem hagyhatja, hogy a dédapja vagy az apja megtudják, hogy a hatalom egyre növekszik benne. Soha nem tudhatják meg, hogy a nagynénjei beszélnek hozzá, tanítják, áttöltik az elméjébe minden tudásukat, hogy egyre növekvő hatalma mellett ez a tudás is elkísérje az úton. Az a két ember megpróbálna mindent kitépni belőle, hogy kordában tarthassák és végül, ha már nem tudnák, ugyanazt csinálnák vele, mint a többiekkel, elevenen széttépnék, kísérleteznének rajta, apró falatokban, élve felfalnák, míg csak a fájdalom és az őrület maradna benne. Ma van a születésnapja, és el kell szöknie. El kell hagynia az egyetlen otthon, amit valaha is ismert, el kell mennie egy olyan világba, amit csak a két nagynénje emlékeiből ismert, akiket rengeteg évvel azelőtt bebörtönöztek, olyan rég, hogy már elfelejtették számolni is. De mielőtt ez megtörténhetne, még egyszer rákényszerül, hogy elviselje apja és dédapja éles, gonosz fogait. Eltakarta a szemeit és megpróbálta visszatartani a zokogást. „Lara. Te egy Dragonseeker vagy. Meg tudod csinálni. Mi erősek vagyunk. Életben maradunk. Soha nem adjuk meg magunkat a gonoszságnak. Érted? El kell menekülnöd.” Bronnie néni mindig kiselőadásokat tartott neki, de a hangjában szeretet volt. És aggodalom. Eltökéltség. Tatijana néni szomorúnak, és gyengének tűnt, de a szeretet az ő hangjában is ott volt, bár manapság ritkán pazarolta az erejét beszédre. Lara tudta, hogy valami helyrehozhatatlanul rossz dolog történt, és félt, hogy elveszti mindkettejüket. – Nem akarok egyedül lenni – suttogta bele fennhangon a kékes színű kamra fagypont alatti levegőjébe. Nem az elméjében mondta, ahol a nagynénjei is hallhatták volna, nem akarta, hogy tudjanak róla, hogy szinte megbénítja a rettegés a távozás gondolatától is. A fájdalomnak, a halálnak és a rettegésnek ez a helye neki az otthona volt, és itt legalább voltak nagynénjei, és tudta mire számíthat. Kívül, odafenn teljesen egyedül lenne egy idegen világban. Lara teste hirtelen megrándult. Ugyanakkor érezte a megszálló behatolást az elméjében, mintha iszap borítaná el az agyát.

Kiszökött belőle egy kiáltás. Az ösztönei küzdeni akartak a parancs ellen, de kényszerítette magát, hogy nyugodtan feküdjön, és úgy tegyen, mintha a kényszer igája alatt lenne. Ez nagyon nehéz volt, amikor az egész bensője remegett, és vissza akart vonulni a terjedő sötét folttól. „Csak ne harcolj. Ne harcolj – suttogta Bronnie néni –, tartalékold az erőd. Hagyd, hogy azt higgye, átveszi az irányítást. Mindannyian ugyanabban a pillanatban mérünk rá csapást. Ez lesz az utolsó alkalom gyermekem. A legutolsó…” Lara szinte fuldoklott a visszafojtott zokogástól. Attól, hogy valami más is van az elméjében, gonoszul betört a testébe, le akarja igázni az elméjét, rá akarja kényszeríteni az akaratát, keserű epe emelkedett fel benne, elárasztotta a torkát, savként marta a szája belsejét. Felállt és tett egy lépést. És még egyet. Mint egy dróton rángatott bábu. Képtelen volt tovább féken tartani az ösztöneit, hogy ne harcoljanak. Elkezdett ellenállni a megszálló jelenlétnek, megpróbálta azt kidobni a fejéből, egy aprócska lázadás, amit azonnal megtorlás követett. A teste újra rángatózni kezdett, a fájdalom szinte átdöfte a koponyáját, mintha jégcsákány törne utat a fejébe bőrön és csonton át. A testét olyan érzés öntötte el, mintha több száz pók mászkálna a bőrén, tetőtől talpig elborítva őt, befészkeltek a hajába, a fejbőrén mászkáltak, mire őrjöngve püfölni kezdte a testét. Hatalmasra nyitotta a száját, hogy sikoltson, de egyetlen hang sem jött ki a torkán. Ismerte Razvant, az apját, tudta, hogy nincs türelme sem a könnyekhez, sem pedig a könyörgésekhez. Csak felbőszítette, ha hallgatnia kellett a sikoltozó vékonyka gyerekhangot. A legkorábbi emléke az volt, hogy megrázta őt és rávicsorgott, mint az elfogott farkasok, akiket néha a barlangjába hozott, hogy megkínozza őket. Bármilyen emlékei is vannak, ez volt az élete. A nagynénjei azt mondták neki, hogy egy gyereket szeretni kellene és nagyra értékelni, soha nem szabadna táplálkozásra használni, de ezek csak olyan emlékek voltak, amiket valaha nagyon rég, gyerekkorukban az anyjuk osztott meg velük is, nem lehetett igazán biztos információnak tekinteni. Még a nagynénjeitől sem, akik igazán sokkal többet tapasztaltak, mint amilyen hosszú Lara kurtácska élete volt eddig. Az emlékek, különösen a legrégebbiek lehettek éppen hibásak is. „A kamrába kényszerít.” Minden erejével próbálta visszanyomni az emelkedő pánikot, annak megelőzésére, hogy újra harcolni kezdjen, felfedje képességeit, de az önfenntartás ösztöne nagyon erős volt. „Hozzánk jössz” – emlékeztette a nagynénje – „Csak erre gondolj. Itt hagyod ezt a rettenetes helyet, hogy egy olyan új életbe menj, ahol nem érhetnek hozzád soha többé.” Lara bólintott és csökkentette az ellenállását. Nem kockáztathatja, hogy Razvan gyanakodni kezdjen, hogy valami készül. Elég okos volt ahhoz, hogy tudja, a félelmein keresztül próbálja irányítani őt. Ha nem lenne eléggé rémült, talán úgy gondolná, fel kell frissíteni benne a rettegést, hogy garantálja kezességét, engedelmességét. Minden egyes lépést megszámolt. Tudta már a pontos számot, sok-sok alkalommal volt rá lehetősége, hogy ellenőrizze a pontosságát. Harminchét lépés a folyosón át, aztán a teste jobbra rándul, és bemegy annak a nagy kamrának a bejáratán, ahol Razvan és Xavier, hagyományosan a szertartásaikat tartották. A hosszú terem igazából egy kékes mennyezetű, vastag jégfalú alagút volt. Lábai alatt a jég sima és tömör volt, szinte kristálytiszta, mindig élénken ragyogott a gyertyatartókban elhelyezett gömbök fényeitől. A falakon pislákoló fény megtört a vastag jégbe fúródott kristályokon, ékszerekként felcsillantotta azokat, hogy aztán prizmaként szórják szét maguk körül a szivárvány összes színét. Szerette a szépséget, a földből kiemelkedő narancs-vörös és liláskék szobrokat, a fagyottan csillogó szökőkutakat, amik arra vártak, hogy a fény elérje, és életre keltse őket.

Rövid, szaggatott léptekkel elhaladt az ismerős formák között, míg végül a hatalmas kamra közepén találta magát. Néhány méterenként hatalmas oszlopok íveltek fel a katedrális magas mennyezetig. Ősi fegyverek sorakoztak az egyik falon, és egyenesen előtte, mélyen a jégbe ágyazva két tökéletesen ép sárkány alakja rajzolódott ki, egy vörös és egy kék. Lara felpillantott rájuk, és a torka összeszorult, mint mindig, amikor meglátta a nagynénjeit, akiket nem csak a jég zárt börtönbe, de ezek az erőteljes testek is, amikben csapdába ejtették őket, a sárkányforma nem a valódi alakjuk volt. Ő még nem tudott alakot váltani, de érezte, hogy az idő közeleg. A nagynénjei mélyen beágyazták az elméjébe az egész folyamatot, hogy soha ne felejtse el, de még soha nem tudott összeszedni annyi bátorságot, hogy valóban nekifogjon. És nagynénjei egyébként is megtiltották, hogy megpróbálja, amíg Razvan vagy Xavier megérezhették a hatalma túlfeszültségét. A vörös sárkány hatalmas szemei egészen közel voltak a jég széléhez. Ahogy Lara figyelte, a szemhéja egy egészen kicsit felemelkedett, majd visszazáródott. Ez az aprócska gesztus elegendő erőt adott neki ahhoz, hogy közvetlenül arra a férfira nézzen, aki a terem közepén állt és szemöldökráncolva őt nézte. Razvan, az apja, az egyik hosszú ujjával magához intette. Az arcvonásai sokkal mélyebbek lettek azóta, hogy utoljára látta, pedig az csak néhány nappal ezelőtt volt. Rezes vörösből mélyebb barnává sötétülő haja, viharos gyorsasággal megőszült. A szemei beesettek voltak, alattuk karikák sötétlettek. Mihelyt ránézett, elkezdett izgatottan mélyebbeket lélegezni. Az egyik kezében egy áldozati tőrt tartott, és Lara szíve dübörögni kezdett. „Kés van nála.” A fogak marása a húsában is elég rossz volt, de az éles penge, ami keresztülhasított bőrön és szöveteken, ahogy haladt, a testét lerohanó fém magával hozta régmúlt idők áldozatainak sikolyait is, és azokat hetekig nem tudta elnyomni utána magában. A kegyelemért való könyörgések álmaiban is kísértették, mint a jégcsapok, csüngtek a vénáiban, míg már úgy érezte, hogy megőrül, mire végre az idő elolvasztotta őket, és kellően eltávolodtak tőle. Lara képtelen volt megakadályozni, hogy az adrenalin beáradjon a vérébe, és ezzel együtt a hatalma is felerősödjön egy pillanatra, amikor a férfi felé indult, ő pedig ösztönösen hátrálni kezdett, hogy botladozó léptekkel kitérjen előle. Razvan vicsorgott, visszahúzódó ajkai felfedték elszíneződött fogait. – Gyere már ide végre! – Az arca csupán egy gyűlölködő maszk volt. – Te egy senki vagy, olcsó takarmány zseniális létezésemhez. Egy semmi! Egy féreg, aki a földön csúszik, hogy szolgálhassa nagyságomat. Lemutatott a jégre, és Lara egy pillanatig úgy gondolta, hogy harcba száll az ereje ellen. „Ne! Tedd, amit mond! Nem tudhatja meg, mekkora benned a hatalom. Akkor bebörtönözne, mint Xavier minket. Itt a lehetőség Lara.” Bronnie néni suttogó hangja egyszerre parancsolt, könyörgött és rábeszélt. De ezek együttesen sem lettek volna elegendőek ahhoz, hogy legyőzzék Lara túlélőösztöneit, a kés és Razvan miatt érzett undorát, de nagynénje minden egyes szava mögött ott volt a csupasz rettegés is. Lara rákényszerítette a testét, hogy lehajoljon, négykézlábra ereszkedett, hogy úgy másszon el a padlón hozzá, miközben a jég hidege szinte átdöfte a térdeit. Meghagyta az érzést, nem szabályozta a testhőmérsékletét, a metsző hideg segített lecsendesednie. Razvan egy pillanatig csak állt fölé görnyedve, magában motyogott, a szemei kékről zöldre váltottak. Lara összerezzent.

A szemei gyakran váltogatták a színüket a hangulatától függően, és ez az egy dolog volt az, ami őt összekötötte Razvan-nal, ez az egy, ami miatt kétségtelen volt a származása, az ő szemei is ilyenek voltak, letagadhatatlanul bizonyították, hogy egy szörny vére folyik az ereiben. Még jobban lehajolt, furcsa pillantással körülnézett a teremben. Egyik kezét a feje tetejére ejtette, végighúzta rajta a tenyerét, mintha a rezes fürtöket akarta volna megcirógatni. Suttogva kezdett beszélni, a hangja rozsdás és rekedt volt. – Ki kell szabadulnod. Juss ki, mielőtt felfalnak. Lara felpislogott rá, zavarba ejtette ez a furcsa rituálé, amit mindig elvégzett, mielőtt elkapta volna keskeny vállait, és talpra rántotta volna. A szemei már rubinvörösen izzottak, az őrület fénye lobogott bennük, ahogy elmarkolta, majd felemelte a csuklóját, és keresztben felhasította a pengével. Felkiáltott, próbálta elnyomni a fájdalom és a pánik okozta sokkot, amit a kés csontig hatoló metszése okozott a húsában, felszabadítva ezzel a rituális tőr többi áldozatának sikolyait, azokét az árnyakét, akik még mindig a késbe kapaszkodtak, amivel megkínozták és megölték őket. Razvan odaszorította a csuklóját a szájához, és mohón szívni kezdte, fogai haraptak és őröltek, mintha csontot rágna. Visszataszító szörcsögést hallatott, a hang belevegyült a halottak sikolyaiba. A könnyek, amik Lara szemhéjai alatt égtek, elkenték a látását, a torkát szorongatták. A nagynénjeinek igaza van, el kell szöknie. Most a legkevésbé sem számított, hogy mi vár rá a felső világban, képtelen lenne túlélni ezt a kínt napról-napra. „Maradj erős. Már majdnem jóllakott.” Belekapaszkodott ebbe, a nagynénjei mindig pontosan tudták, mikor készült Razvan abbahagyni a táplálkozást. Szédült, gyengének érezte magát, a térdei megbicsaklottak. Aztán megdermedt. A tarkóján megemelkedtek a pihék. Libabőr borította be a karjait, az riadalom remegése csúszott végig a gerincén. Ha Razvan egy szörny volt, a dédnagyapja maga volt a gonoszság megtestesítője. Sokkal hamarabb képes volt érzékelni a jelenlétét, mint ahogy belépett volna a terembe. Razvan is szemmel láthatóan megremegett, felemelte a fejét és belökte Larát a háta mögé. A kislány végighúzta a nyelvét a csuklóján, gyógyító erejű nyálával lepecsételte a sebet. A rothadó hús szaga messze előre jelezte Xavier érkezését. Belépett, aszott teste a kezében tartott bot fölé görbült, ahogy odacsoszogott a közelükbe. Az a bot egy elképesztő hatalom fegyvere volt, de fájdalmat is tudott okozni, és nagyon gyakran okozott is. A sovány testet hosszú köntös fedte, ami minden lépésnél suhogott, csillogó fehér szegélye felvette a kristályok fényének szilánkjait. Hosszú, fehér szakálla egészen a derekáig ért. A képe homályos volt, de ha nagyon koncentrált, láthatta a ragyogás alatt a romló húst. Lara megérezte a hatalom megemelkedését, de tudta, hogy ez inkább a botból ered, mint a dédnagyapjából. Razvan meghajolt a közeledő öregember előtt. A kislány tudta, hogy Xavier a legöregebb Varázsló, egyaránt mestere fehér és fekete mágiának. Tanai alaptételek voltak nem csak a Varázsló társadalomban, hanem a Kárpáti nép körében is. A nagynénjeitől megtanulta a családjuk rettenetes történelmét is, ami rablásról, nemi erőszakról, gyilkosságról és háborúról szólt. Mindez pedig egyetlen ember miatt történt, aki a halhatatlanságot kereste. Xavier felé nyújtotta vékony karját, csontos ujjain a körmök karommá görbültek. Intett neki. Razvan még hátrébb lökte Larát. – Nem fogsz hozzáérni. Van saját táplálékforrásod.

„Gyere közelebb Lara, most, amíg még veszekszenek rajtad. Állj egészen a falhoz, és segíts, hogy áttörhessük és kiszabadulhassunk.” – Már nem használhatom őket, te is nagyon jól tudod. Túl erősek már ahhoz, hogy irányítani tudjam őket. Szükségem van a könyvre. Meg kell találnunk. – Xavier közelebb botladozott Larához, karomszerű ujjaival érte nyúlt. – Ha nálam lesz a könyv, nem lesznek képesek szembeszállni velem. Razvan, még távolabb söpörte Larát maga mögé. – Ez az enyém, és nem érhetsz hozzá. – Ne merészelj utasítgatni engem! – üvöltött fel olyan hangosan, hogy a szavai sokáig visszhangzottak a termekben. Xavier teljes magasságában kiegyenesedett, Razvan pedig mintha összezsugorodott volna előtte. – Lehet, hogy megöregedtem, de még mindig megvannak a képességeim, amik neked nincsenek. Lara centiről centire húzódott közelebb a jégfalhoz, és közben az energiát gyűjtötte a teremből. – A saját gyerekeidet sem tudod irányítani. Még olyan betegen, erőtlenül is, mint ahogyan tartod őket, ellenszegülnek a parancsaidnak. Kényszerítettél, hogy elhozzam neked a saját utódaimat, de ez nem lehet a tiéd. Kapzsiságodban megölöd őket. – Át fogod adni nekem. Xavier fellendítette a botját, a hegye az unokájára mutatott. Lara ezt a pillanatot ragadta meg, elhúzta a botból az összes elérhető energiát, és a jégfal felé irányította azt. A nagynénjei ugyanabban a pillanatban adták hozzá az erejüket az övéhez. A vastag jégfal kidudorodott a terem felé. Hatalmas darabok szakadtak ki belőle, hogy a padlóra hullva kisebb darabokra robbanjanak. – Állítsd meg őket! – kiáltott fel Xavier figyelmeztetően, miközben hátrahőkölt a lehulló jégtömbök elől. Az élénkvörös sárkány áttörte a jeget, hatalmas karmaival Razvan felé nyúlt, míg a mögötte előlépő kék színű a szárnyát nyújtotta oda a Larának. „Fel! Most! Mássz gyorsan!” – kiáltotta Tatijana néni. Lara nem habozott. Fürgén felugrott a szárnyra, felkapaszkodott a hártyás végtagon, majd az egyik lábát átlendítette a sárkány hátán. A kék sárkány azonnal felágaskodott, a hátsó lábaira állt, a hatalmas szárnyak szélvihart keltve csapkodni kezdtek, ami elsöpörte a közelükből a két embert. Xavier szorítása egy pillanatra meggyengült a bot körül. Lara rákoncentrált, odasűrítette a szelet egyenesen a vastag bothoz. Az szinte kiugrott a Varázsló kezéből és átgurult a terem másik végébe. A kék sárkány a levegőbe emelkedett. „Nincs sok időnk. Menj Tatijana, menekülj, amíg tudsz!” – könyörgött nővérének Bronnie miközben saját testét Lara, Xavier és Razvan közé vetette. Lara látta, mennyire gyenge mindkét sárkány. Már a színük is halványodott. Az erőfeszítés, hogy a sarokba szorítva tartsák a két mágust, máris mutatkozott rajtuk. Ott ült Tatijana hátán, és rájött, hogy éheznek. Hogy évek óta éheznek. Xavier csak a legminimálisabb táplálékhoz engedte jutni őket, hogy ne legyenek képesek használni a hatalmukat. Kettejük közül Tatijana volt a gyengébb. Bronnie megpróbált időt nyerni nővérének, hogy a felszínre juthasson és megszökhessen. Lara lefelé pillantott, és meglátta Razvant, ahogy a vörös sárkány felé csúszik. Bronnie a szárnyaival csapkodott, hogy a padlón tartsa Xaviert, távol a mindenható botjától. „Vigyázz!” Lara figyelmeztetni próbálta nagynénjét, de a kiáltása egy szívdobbanásnyival elkésett. Razvan a vörös sárkány mellkasába döfte az áldozati tőrt. Tatijana felsikoltott, a vörös sárkány lezuhant a padlóra.

„Emelkedj! Gyerünk! Feltartom őket, amíg tudom.” Tatijana újra kiterjesztette a szárnyát, hogy Lara átmászhasson róla egy toronymagasan lévő sziklapárkányra. „Menj vele Tatijana” – esedezett Bronnie. „Gyere velem” – könyörgött Lara. Tatijana megrázta a fejét. „Nem fogom itt hagyni a húgom. Menj kicsikém. Fuss és felejtsd el ezt a helyet. Ne nézz vissza! Légy szabad és találd meg a boldogságot.” Lara megragadta a jégfalat. Még mindig hátra volt, hogy megtalálja a kivezető utat az alagutak útvesztőjében a felszínre. Vetett lefelé egy utolsó pillantást arra a helyre, arra az egyetlen otthonra, amit valaha is ismert. Xaviernek sikerült talpra állnia, és feltartotta a kezét. A bot megrezzent, majd belerepült a tenyerébe a termen át. – Ne mozdulj, vagy meghalsz – parancsolta. – Te bolond – sziszegte Razvan. A vörös sárkány folytatta a harcot, élénkvörös vére patakokban ömlött a padlóra. Xavier rászegezte a botját a kék sárkányra. – Ne mozdulj, vagy megölöm a nővéred. Bronnie abbahagyott minden ellenállást, lihegve elnyúlt a jégen. A kék sárkány mellé ereszkedett, kinyújtotta hosszú nyakát, orrával, nyelvével próbálta elérni a másikat, hogy megmentse. Lara a szájára szorította a kezét, hogy visszatartsa zokogását. „Menj, mielőtt hiábavalóvá válna az áldozata” – utasította Tatijana. Lara rohanni kezdett.

1. fejezet – Lara, menjünk már innen! – mondta Terry Vale. – Esteledik, és nincs is itt semmi. A vállára kapta a barlangász felszerelését, egyáltalán nem lepte meg, hogy nem találtak barlangbejáratot. Ha senki sem fedezte fel ezt a barlangot eddig a Kárpátokban, akkor ésszerű a feltételezés, hogy az a hely talán nem is létezik. Lara Calladine figyelmen kívül hagyta a szavait, továbbra is a hegyoldalt pásztázta a legkisebb repedésért is, ami barlang jelenlétére utalhatott volna. Nem tévedett, most nem. A hatalom egy pillanatra felemelkedett, tetőtől talpig átjárta a testét, mozdulatlanná dermesztette. Vett egy mély lélegzetet és félrekalimpáló szívére szorította a kezét. Ez volt az. Ez az a hely, aminek a keresésével az egész életét töltötte. Bárhol felismerné az energiának ezt az áramlását. Ismerte a szövést, minden varázslatot, a teste elnyelte az összegyűlő hatalmat, az ereiben sistergett, az idegvégződéseiben égett, mintha elektromos áram járta volna át bensőjét. – Egyet kell értenem Terryvel – jelentette ki Gerald French, megtámogatva a sajátjával barlangkutató csoportjuk másik tagjának véleményét. – Azonkívül, ez a hely a frászt hozza rám. Sok hegyen voltunk már, de ez határozottan nem szeret bennünket. – Idegesen felnevetett. – Egyre húzósabbnak érzem az ittlétet. – Senki sem mond olyat már, hogy „húzós” – mormolta Lara, miközben végigfuttatta a kezét egy szikla elején, a hatalom szálait keresve. A két férfi nem csak a hegymászó partnere volt, hanem a legközelebbi barátai is. Abban a pillanatban azt kívánta, bárcsak otthon hagyta volna őket, mert tudta, hogy neki van igaza. A barlang itt van, éppen csak meg kell találnia a bejáratot. – Az mindegy! – csattant fel Gerald. – Sötétedik, és nincs itt semmi, csak a köd. Ez a köd hátborzongató, Lara. El kell tűnnünk innen. Lara vetett egy türelmetlen pillantást a két férfira, aztán felmérte a körülöttük elterülő tájat. A ragyogó jég és hó beterítette az őket körülvevő hegyeket, azt a képzetet keltve, mintha szikrázó drágakövekkel lennének meghintve. Messze alattuk a völgyben, az egyre sűrűsödő szürkület ellenére tanyákat, várromokat, templomokat látott. Juhok pettyezték a réteket, a távolban egy folyót is látott kanyarogni. Fölöttük madarak csiviteltek, betöltötték az eget, néha zuhanóbombázásszerű eséssel lódultak meg lefelé, majd kitörtek és kezdték elölről az egészet. A szél folyamatosan fújt, harapdálta az arcát és minden szabadon lévő bőrfelületét, megcibálta vastag hajfonatát, és közben nyögött, siránkozott. Olykor egy-egy kő indult meg lefelé a hegyoldalon, a párkányokon a magasba pattant, majd gurulva folytatta az útját a völgy felé. Egy keskeny, hótól, sártól zavaros vízér kacskaringózott a lábuk közelében. Tekintete végigsöpört a vad vidéken. Szurdokok, szakadékok választották el egymástól a hófödte hegycsúcsokat, növények kapaszkodtak a sziklák oldalába, és borzongtak a csupasz fennsíkokon. Több barlang bejáratát is látta, és erős húzást érzett az irányukból, mintha arra próbálnák rávenni, hogy elhagyja azt a helyet, ahol most keresgél. A víz elöntötte a mélyebben fekvő területeket, sötét, tőzeglápos területeket hozva létre, amelyen az élénkzöld mohatelepek éles ellentétben voltak környezetük kopár barnás színével.

De neki itt kellett lennie, itt kellett megtalálnia azt a helyet. Alaposan tanulmányozta a hely földrajzát, így tudta, hogy mélyen a föld alatt egy egészen hatalmas barlangrendszer alakult ki. Minél magasabbra mászott, annál kisebbnek tűnt alatta minden, és annál vastagabbnak a körötte áramló köd. Minden lépésnél finoman megmoccant a talaj, és a madarak egy kicsivel hangosabban rikoltoztak. Hétköznapi dolgok, igen, de a halvány nyugtalanság érzése, a folyamatosan suttogó hang, ami arra akarta rávenni, hogy távozzon, mielőtt túl késő lenne, elárulta neki, hogy pontosan ez az a hely, és hogy hatalommal védi magát. Bár a szél továbbra is fújt és jajgatott, a vastag ködfátyol nem tágított a magasabban fekvő lejtőkről. – Gyerünk már Lara – próbálkozott újra Terry –, egy életnyi időbe telt, míg megkaptuk az engedélyeket, nem pazarolhatjuk az időnket rossz területen. Láthatod, hogy itt semmi sincs. Valóban komoly erőfeszítésekbe került, hogy megkapják a szükséges engedélyeket a kutatáshoz, de sikerült a szokásos módon használnia az ajándékait, hogy meggyőzze azokat, akik nem értettek vele egyet, hogy a globális felmelegedés problémája megköveteli a jégbarlangok azonnali vizsgálatát. Páratlan, ismeretlen mikroorganizmusok élhettek extrém életkörülmények között, távol a napfénytől, a hagyományos tápanyagoktól a barlangok kietlen környezetében. A tudósok abban reménykedtek, hogy ezek a mikrobák segíthetnek a rák elleni küzdelemben, vagy akár az antibiotikumokhoz hasonlóan képesek megsemmisíteni az újabban feltörekvő szuperbaktériumokat. A kutatóprogramját tehát teljes egészében finanszírozták, és bár a huszonhét évével nagyon fiatalnak tekintették, a jégbarlangkutatás és megóvás területének vezető szakembereként ismerték el. Az ő kutatónaplójában több terepen töltött óra, földalatti jégmező feltérképezés és tanulmány szerepelt a világ minden táján bejárt barlangokból, mint a nála kétszer idősebb kutatóknak. Szuperbaktériumból is többet fedezett már fel, mint bármely más barlangkutató. – Neked nem tűnik furcsának, hogy senki sem akart bennünket itt tudni, ezen területen? Finoman mindenki afelé próbált terelgetni bennünket, hogy talán nézzünk szét gyakorlatilag bárhol máshol – mutatott rá Terry. Részben ez is volt az oka, hogy Lara ennyire kitartott, hogy amikor feltáratlan barlangokat mutató térképen ehhez a területhez értek, a tanszékvezető nagyon furcsán, furcsán és meglehetősen homályosan kezdett beszélni. A természetes földrajzi viszonyok tanulmányozása után ő viszont arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a jégbarlangok egy hatalmas hálózata fekszik a hegy alatt, de úgy tűnt, hogy rajta kívül mindenki más átsiklik efölött a régió fölött. Terry és Gerald is pontosan így viselkedett, mintha nem vennék észre a hegy szerkezetét, pedig mindkét férfi kiválósága volt a jégbarlangok földrajzi meghatározásának. A meggyőzés nehéz volt, de az a munka ezt az egyetlen pillanatot készítette elő, ennek a barlangnak a feltárását. – Itt van – mondta magabiztos nyugalommal. A szíve továbbra is dübörgött, de nem a felfedezés izgalmától, hanem mert a járás olyan nehéz munka lett, amit a teste nem akart tovább folytatni. Elfújta magától a távozásra felszólító kényszert, keresztülnyomult ezen a biztonsági intézkedésen, a hatalom nyomát követte, úgy próbálta megítélni, mennyire lehet hozzá közel a barlang bejárata, hogy milyen erősen érezte a kényszert, hogy elfusson. Hangok emelkedtek a széllel, kavarogtak a ködben, azt mondták neki, hogy forduljon vissza, amíg még tud. Furcsa módon több nyelven is hallotta a szavakat, a figyelmeztetés

erősebb és kitartóbb lett, ahogy haladt a lejtőn és jelek után kutatott, amik arra utalhattak volna, hogy a barlang ott van. Minden érzékszervét kihegyezve tartotta, felkészülve a lehetőségre, hogy szörnyek rejtőzhetnek a föld alatt, de akkor is be kellett lépnie, meg kellett találnia rémálmai helyszínét, azt a helyet, ahol a gyerekkorát töltötte. Meg kellett találnia azt a két sárkányt, akit éjjelente, álmaiban látott. – Lara! – Terry hangjában már kiélesedett a türelmetlen tiltakozás. – Le kell mennünk innen. Épp csak egy pillantást szánt rá, mert a következőt már megragadta egy kiszögellés, azon is egy kiemelkedő, sima szikla. Vastag hóréteg fedte be, nem volt benne semmi furcsa, valami mégis ott tartotta, visszavonzotta rá a tekintetét. Óvatosan közelítette meg. Több apró kő is feküdt a nagy lábainál, de furcsa módon, azokon egyetlen hópelyhet sem lehetett látni. Nem érintette meg őket, inkább tanulmányozta minden szögből, és úgy tűnt neki, mintha a kiszögellés felé mutató mintát rajzolnának ki. – Valami nem illik ide – mormolta fennhangon. – A szél abban a pillanatban még jobban felerősödött, szinte sikoltva száguldott felé, földet, apró kőtörmeléket emelve a levegőbe, amik apró rakétákként csapódtak az arcába. – Ezek a kövek. Látszik, hogy másképp kellene elrendezni őket. Lehajolt, és tologatni kezdte az apró köveket egy másik mintázatba igazítva őket. A föld azonnal megmozdult alattuk. A hegy tiltakozóan nyikordult meg. Denevérek repültek fel a magasba, valamilyen láthatatlan résből a közelükben, tömegeik szinte elsötétítették az eget. A sötét repedés tovább hasadt, egyre szélesedett. A hegy rázkódott és remegett, szinte felsóhajtott, életre kelt, mintha csak most ébredne. – Nem kellene itt lennünk. Terry csaknem zokogott. Lara vett egy mély lélegzetet, és lámpáját a hasadék felé fordította, ami frissen nyílott a hegyoldalban, és ami az egyetlen bejárat lehetett a különös barlangba. A hatalom szinte felrobbant körülötte, körös-körül érezte a biztosítékokat, amik sűrűn és vészjóslóan őrizték a bejáratot. – Igazad van Terry – értett egyet –, nem kellene itt lennünk. Elhátrált a kiszögelléstől, és a lefelé vezető ösvényre mutatott. – Gyerünk! Siessünk! Most először látta tisztán mennyi az idő, és hogy a sötétség összegyűlt, egyre nagyobb foltként terjeszkedett az égen. Kora reggel visszatér majd, a két társa nélkül. Fogalma sem volt róla, hogy mit hagytak hátra a bonyolult szerkezetű jégbarlangrendszerben, de nem állt szándékában veszélynek kitenni két legközelebbi barátját. A biztonsági intézkedések össze fogják zavarni őket, nem emlékeznek majd a barlang pontos helyére, de ő ismert minden varázslatot és minden szövést, azt is, hogyan lehet visszafordítani őket úgy, hogy őt ne befolyásolják. Jégbarlangokba menni mindig veszélyes volt. A jégfalak folyamatos nyomás alatt vannak, gyakran robbannak ki belőlük hatalmas tömbök, aminek szilánkjai úgy száguldottak mindenfelé, mint a rakéták, képesek voltak elpusztítani bármit, amibe becsapódtak. De ez az egy barlang veszélyek tekintetében messze túlmutatott a természeten, a közelébe sem akarta engedni a társait. A föld újra megindult alattuk, elveszítették az egyensúlyukat. Gerald megragadta őt, hogy nehogy elessen, Terry viszont a kiugró felé billent, ujjai elsüllyedtek a kiszélesedett hasadékban. A talpuk alatt valami mozgott a földben, több centiméterrel megemelte a talajt, az útja afelé a szikla felé vezetett, aminek tövénél Lara átrendezte a köveket.

– Mi ez? – kiáltott fel Gerald hátraugorva. Hogy megvédhesse a szinte közvetlenül a lábai előtt a magasba lövellő hó és földgejzírtől, maga mögé lökte Larát. Terry ultra magas hangon felsikoltott és hanyatt esett, amikor meglátta, hogy a láthatatlan lény felé iramodik a föld alatt. – Kelj fel! Mozgás! – Lara próbálta megkerülni Gerald testét, hogy eldobhasson egy feltartó varázst. Ahogy forgolódott, Gerald hátizsákja leütötte őt a lábairól, gurulni kezdett lefelé a lejtőn. A baloldali petefészke fölötti különös, sárkány alakú anyajegy életre kelt, szinte átégette a bőrét, vörösen izzott. Két sötétzöld csáp tört át a hóval borított talajon, Terry bal bokájának két oldalán, csúszós törzs nyomakodott utánuk a felszínre, aminek színe megfeketedett vérhez hasonlított. Bugyborékoló iszap hangja hallatszott, mérgező, záptojásszagú kénbűz emelkedett fel a levegőben, ellenállhatatlanul öklendezésre kényszerítve őket. A csápok gumós végei felágaskodtak, tekergő kígyófejeket felfedve, amik brutális sebességgel csaptak le. Két ívelt méregfoguk kiemelkedett tátott szájukból, két oldalról csontig martak bele Terry bokájába. Terry újra sikoltott és pánikba esve csapkodott, ahogy a vére lecsöpögött az érintetlen hóra. A kis hasadék a földön elkezdett kiszélesedni egy nagyobb lyukká, Terry felé terjeszkedve. A csápok azonnal elkezdtek visszavonulni a rés irányába, a felszínen siklottak, a bokájánál fogva maguk után húzva Terryt. A férfi félelem és fájdalomkiáltásai egyre hangosabbak és élesebbek lettek a rettegéstől. Gerald előre vetette magát, megragadta Terryt a karjai alatt, és az ellenkező irányba rántotta mindkettejük súlyát. – Siess Lara! Lara visszarohant a lejtő tetejére. A köd örvénylett és egyre vastagodott körülötte, megnehezítette, hogy lásson. Szétterjesztette a karjait futás közben, gyűjtötte az energiát az elsötétülő égből, nem törődve vele, hogy társa esetleg megláthatja, tudta, hogy ő Terry egyetlen esélye a túlélésre. Amióta elhagyta a jégbarlangot, egyetlenegyszer sem használta azt a tudást, ami ott volt az elméjében, az információk végtelen gazdagságát, amit a nagynénjei osztottak meg vele, emléket emlék után beágyazva a fejébe, valójában abban sem volt már teljesen biztos, hogy ez valóban megtörtént-e. Egészen eddig a pillanatig. A hatalom, mint az áradat tört fel benne. Az elméje kinyílt. Kiterjeszkedett. Lenyúlt a tudás kútjába, és megtalálta azokat a kifejezéseket, amikre szüksége volt. – Túl erős! Gerald belevájta sarkait a földbe, és minden csepp erejével tartotta Terryt. – Ne pazarold az energiád, a fenébe is, segíts! Gyerünk Terry, harcolj! Terry abbahagyta a sikoltozást és komolyan küzdeni kezdett, szabad lábával megpróbálta lerúgni magáról a kígyófejeket. Még több csáp tört elő a földből, a zöldes-fekete képződmények visszataszítóan, célt keresve vonaglottak. A fogak még mélyebbre süllyedtek Terry bokájába, a húst, csontot fűrészelték, hogy erősebben megtarthassák zsákmányukat. Lara feléjük vetette magát, az arcát az égre emelte, és azokat a szavakat motyogta, amiket a fejében talált. „Előhívom hatalmad magasságos ég. Mutasd lelki szemeimnek villámod erejét. Formálódjon, alakuljon, hajoljon az akaratom szerint, váljon kaszává, ami mint az acél, élesen suhint. Forró, fényes és tüzes legyen, kezeim között célt ne tévesszen.” A villám keresztülkanyargott az égen, megvilágította a felhők éleit. A levegő körülöttük feltöltődött, a hajuk felemelkedett. Lara elektromosságot érzett, ami pattogott, sistergett az

ujjhegyeiben, rákoncentrált a hosszú, vastag kígyótestek és a gumós csápok közötti vékonyabb területre. A fehér ívfény keresztülszáguldott a rövid távolságon, és átdöfte a teremtményeket. Rothadó hús szaga pöffent ki a csápokból. Mindkettő ernyedten zuhant a földre, elengedve a kígyófejeket, amik a fogaikkal még mindig kapaszkodtak Terry bokájába. A többi csáp meghátrált, mintha megdöbbentek volna, majd villámgyorsan befúrták magukat a hó és a föld alá. Terry megragadta az egyik fejet, hogy letépje magáról. – Ne! – tiltakozott Lara. – Hagyd azt most! El kell menekülnünk innen azonnal. – Mar, mint a sav – panaszolta Terry. Az arca majdnem ugyanolyan fehér volt, mint a hó, de a homlokán izzadságcseppek fénylettek. Lara megrázta a fejét. – Le kell jutnunk a hegyről. Nem kockáztatok, míg nem nézhetem meg alaposabban. Megfogta a karját, intett Geraldnak, hogy támogassa a másik oldalról. Maguk közé vették Terryt, és olyan gyorsan, ahogyan csak tudtak, lefelé indultak a lejtőről, a jobb oldalukon lévő jól kitaposott ösvény felé. – Mi volt ez? – sziszegte Gerald, a pillantása találkozott a lányéval Terry feje fölött. – Láttál valaha az életben ilyen kígyót? – Tényleg két feje volt? – kérdezte Terry. – A pániktól, még mindig hiperventillált. – Nem tudtam jól megnézni, mielőtt lecsapott. Gondoljátok, hogy mérges kígyó volt? – Nem támadta meg a központi idegrendszeredet Terry – mondta Lara –, legalábbis még nem. Visszaviszünk a faluba, és keresünk neked egy orvost. Nekem is van némi ismeretem gyógyítás terén. Kezelni foglak, mihelyt elérünk az autóhoz. A hegy vészjóslóan morajlott és remegett a lábuk alatt. Lara felpillantott az örvénylő, fehér ködre. Fölöttük pókhálószerű repedések jelentek meg a havon, és elkezdtek szétterjedni. Gerald káromkodott, fogást váltott Terryn, és futásnak eredt a keskeny, kanyargó ösvényen. – Ez megindul. Terry a fogát csikorgatta a fájdalomtól, ami felfelé sugárzott a bokájából. – El sem hiszem mindazt, ami történik. Hányingerem van. Lara hátra-hátranézett mögéjük a hegyre, közben pedig rohanva vonszolták maguk között Terryt. – Gyorsan! Tovább! A föld ismét elmozdult, aprócska hógolyók indultak meg mellettük, az alattuk lévő lejtő felé, művészi mintázatokat kirajzolva csúszás közben a még mozdulatlan hó felületén. A látvány káprázatos és hipnotikus volt egyben. Gerald többször is megrázta a fejét, néha zavartan Larára nézett, majd lelassult, hogy megbámulja a hullámzó havat. – Lara? Nem emlékszem rá, hogy mi történt. Hol vagyunk? – Épp elsodorni készül bennünket egy lavina – emlékeztette Lara. – Terry megsebesült, és nekünk pokoli gyorsan el kell futunk innen. Mozogj! Beletette a legutolsó csepp kényszert is a hangjába, amit csak sebtében össze tudott szedni magában. Szerencsére a férfiak mindketten engedelmeskedtek és arra koncentráltak, hogy olyan gyorsan fussanak lefelé a meredek lejtőn, amennyire az csak lehetséges volt, így több kérdés nem hangzott el. A biztonsági intézkedések, amik a barlangot védték, nem csak halálosak voltak, de megtévesztőek is, összezavartak bármely utazót, aki tudatlanul átbotladozott rajtuk. A riasztórendszer önmagában általában elég volt, annyira nyugtalanította az embereket, hogy

inkább elhagyták a területet, de ha beindult a védelmi rendszer is, emlékeket törölt, és ha szükséges volt, akár ölt is, hogy megvédje a barlang bejáratát. Határozottan ez volt az a hely, amit keresett. Most már csak életben kellett maradnia, hogy visszatérhessen és felfedezhesse múltja rég eltemetett titkait. Gerald megbotlott, Terry felsikoltott, amikor a kígyó feje nekicsapódott egy különösen sűrű hó és jég kupacnak, ami még mélyebbre tolta a fogakat a bokájába. Lara érezte meg először a rengést. Először csend volt, majd egy távoli moraj hallatszott. A hang ereje és hatása egyre nőtt, míg már üvöltéssé erősödött. A hó megcsúszott, előbb lassan, majd egyre gyorsult, végül tajtékozva, kavarogva száguldott feléjük. Lara elnyomta magában a pánikot, ismét lenyúlt a tudás kútjába, ami tudta, hogy ott van mélyen elméje belsejében. Bár nagynénjei soha nem jelentek meg emberi alakban előtte, de a hangjukat és az információ mérhetetlen gazdagságát, amit évszázadok alatt gyűjtögettek össze, elraktározták Lara emlékeiben. Ő egy Dragonseeker, hatalmas Kárpáti örökséggel. Ember korszakokon átörökített bátorsággal és erővel. Varázsló, aki képes arra, hogy összegyűjtse az energiát, és használni is tudta mindig. Minden őse nagyon erőteljes lény volt. Három faj vére keveredett a vénáiban, de egyik világához sem tartozott, egyedül járt ugyan az általa kiválasztott úton, mégis mindig nagynénjei bölcsességének irányításával. Érezte hogyan záporozik rá az erő, szinte ropogott benne az elektromos energia, mint az égen kigyúló villámban. Még egyszer hátranézett a válla fölött, majd küldött egy parancsot a vad természetnek, hogy ellensúlyozza a védőburkot, amit a sötét mágus használt a hegyen. „Megidézlek víz és jég, illeszkedj kezemhez, emelj menedéket, ahogy rendelkezem.” A mozgás hirtelen megállt, még a szálldosó porhó is mozdulatlanná vált, a föléjük ívelő gigantikus hóhullám dermedten lebegett a levegőben. – Futás! – kiáltotta Lara – gyerünk Gerald, le kell jutnunk a hegyről! Az éjszaka egyre gyorsabban közeledett, és a lavina nem a legrosszabb volt, amivel szembekerülhettek. A szél lenyugodott, de a hangok maradtak, figyelmeztetéseket sikoltottak, amiket nem mertek figyelmen kívül hagyni. Megragadták Terryt és félig futva, félig csúszva száguldottak lefelé a meredek lejtőn. Maguk mögött hagyták a fejük fölé tornyosuló több tonnás hóhullámot, ami ott maradt mozdulatlanul, mint egy baljós szobor. Terry vércsíkokat hagyott maga mögött, ahogy lefelé csúsztak a jeges felszínen. Teljesen megizzadtak, mire leértek a hegy lábához. Az autójukat megtalálni elég könnyű feladat volt. Romániának ezen a különös részén, a helybéliek többsége gumikerekekkel ellátott, lovak vontatta szekereket használt. Az autó nem volt errefelé túl gyakori látvány, egy olyan apró, mint az övék, túl modernnek látszott ezen a több száz évvel ezelőttinek tűnő helyen. Gerald arrafelé húzta Terryt a réten keresztül, ahol az autót hagyták néhány lombja vesztett faág alatt. Lara hátramaradt, a hegy irányába fordult, kiengedte a lélegzetét és hármat tapsolt. Furcsa, várakozásteljes csend lett. Aztán az óriáshullám lezúdult, a hó újra megindult. Végigcsúszott a hegyen, a porhó magasra szállva kavargott a levegőben. – Lara – zihálta Terry –, ki kell szedned ezeket a fogakat a bokámból. A lábam pokolian ég, és esküszöm, hogy valami mászik bennem, kívül-belül a lábamon. Elengedte magát a szűkös hátsó ülésen, a bőre majdnem szürke volt. Az izzadság átáztatta a ruháit, gyorsan, zihálva lélegzett.

Lara letérdelt a földre, és megvizsgálta a visszataszító fejeket. Tudta mik azok, a sötét mágus hibridjei, amiket arra tenyésztett ki, hogy teljesítsék a parancsait. A kezdetektől látta őket rémálmaiban. A kígyók a méreggel együtt apró, mikroszkopikus nagyságú élősködőket is bejuttattak áldozatuk testébe. A férgek végül átvennék a hatalmat a teste fölött, aztán az agya fölött is, míg nem maradna belőle más, mint egy báb, amit a sötét mágus kénye-kedvére használhat. – Sajnálom Terry – mondta halkan –, a fogak horgasak, nagyon óvatosan kell eltávolítani őket. – Láttál már ezelőtt is ilyet? – Terry megfogta a csuklóját és közel húzta magához, ahogy ott guggolt az autó nyitott ajtaja mellett. Ő a hátsó ülésen helyezkedett el, a teste remegett a fájdalomtól. – Nem tudom miért, de pusztán attól a tudattól, hogy tudod mik voltak ezek, máris jobban érzem magam. Ő viszont ettől egyáltalán nem érezte magát jobban. Gyerek volt, amikor bevonszolták egy laboratóriumba. A látvány és a szagok olyan borzalmasak voltak, hogy megpróbálta elfelejteni őket. A vér bűzét. A sikoltásokat. Groteszk, apró férgek egy rothadó ládában, ahogy táplálkozási őrjöngésben tekergőztek, emberi húst és vért fogyasztva. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte. Nem maradt sok idejük. Egy olyan mestergyógyító kezei közé kell juttatnia Terryt, aki tud ilyen dolgokat kezelni, vagy legalábbis lelassítani a folyamatot. Gerald körülnézett, majd megint fel a hegyre, ami most nyugodt és csendes volt. A fehér köd örvénylett, de a hangok eltűntek. A felhők súlyosabbak és sötétebbek lettek, de a hegy háborítatlannak tűnt, érintetlennek, egyáltalán nem úgy, mintha bárki is megpróbált volna felmászni rá, és ezért rátámadt volna. – Lara? – Pontosan olyan tanácstalannak hangzott, mint amilyennek látszott. – Nem emlékszem rá, hogy hol voltunk. Arra sem, hogy ezek a kígyók hol támadták meg Terryt. A kígyóknak nincs szükségük meleg időre? Mi a baj velem? – Ez most nem számít. Az a fontos, hogy eltávolítsuk a fogakat Terry lábából, és elvigyük a fogadóba, ahol keresnünk kell valakit, aki tudja, mit kell tennie, hogy segíthessen rajta. Valakit, aki született gyógyító képességgel rendelkezik, inkább, mint orvosi képesítéssel. Ha annak a helynek a közelében vannak, ahol őt gyerekként tartották, akkor van esélye annak, hogy valaki tudja, hogyan kell kezelni egy Varázsló által ejtett sebet. Behunyta a szemét, hogy kizárja Terry szürke arcának látványát, és Gerald nyugtalanságát. Mélyen benne, ahol tudásának gazdagsága feküdt, megtalálta nyugalmának központját. Szinte hallani vélte nagynénjei suttogását, ahogyan irányítják, az információ elárasztotta az elméjét. A görbe fogak hegyén van egy tüske. „Levágott fejjel már nem harap a rút lény, hadd távolítsa el azt a meleg és a fény. Ereszd ki a mérget, ami még benn maradt, ne okozzon több kárt, ne hagyjon fájdalmat.” – Talán akadna olyan, aki sokkal hozzáértőbben ki tudná venni ezeket – mondta Lara. – Elviszünk a fogadóba olyan gyorsan, ahogyan csak tudunk, a fogadósék talán tudnak keríteni valakit, aki már találkozott ezelőtt ilyesmivel. Terry megrázta a fejét. – Nem tudom végigcsinálni Lara. Ha nem veszed ki őket most, ki fogom tépni a lábamból. Tényleg nem bírom tovább. Megértően bólintott, és a dzsekije alá nyúlt, hogy az övéből előhúzza a kését. – Akkor csináljuk meg. Gerald, ülj be a hátsó ülésre a másik oldalon, és tartsd meg Terry vállát. A világért sem akarta volna, hogy akár a legkisebb csepp fertőzött vér is Geraldra fröccsenjen. Azok a mikroorganizmusok mindenkire veszélyesek voltak. Gerald kérdés nélkül tette, amit mondott.

Lara szemügyre vette az első kígyófejet. A hibrid másik fele volt a felelős az állat életben tartásáért, ez a része pedig a támadást szolgálta. Az egyedüli célja az volt, hogy megfertőzzön bármilyen lényt fajtától függetlenül, és ezzel a Varázsló irányítása alá vonja azokat. Nem csak a Kárpátiakat és az embereket, a saját népét is kínozta. Senki, még a saját családjának tagjai sem voltak tőle biztonságban, ahogyan ezt Lara is tanúsítani tudta. Becsukta az ajtót, és rácsapta az ajtót azokra az emlékekre, amik túl fájdalmasak, vagy túl ijesztőek voltak, amikor ilyen összetett feladat állt előtte. Nagyon ritkán használta a gyógyító képességeit az utóbbi években, önmagán kívül máson is. Gyerekkorában többször is elkövette azt a hibát, hogy cigányokkal utazott. Törött csontok garmadájával találkozott. Meggyógyított egy férfit, aki belehalt volna a késszúrás okozta sebbe. Káros baktériumokat távolított el gyerekek tüdejéből. Az emberek először nagyon hálásak voltak neki. De aztán elkerülhetetlenül elkezdtek tőle félni. „Soha ne mutasd meg, hogy te más vagy. Bárhová is kerülsz, be kell oda illeszkedned. Megtanulni a nyelvet és a szokásokat. Öltözz úgy, ahogy ők öltözködnek. Beszélj úgy, ahogy ők beszélnek. Rejtsd el, ki és mi vagy, és soha ne bízz meg senkiben.” Szerette Geraldot és Terryt, nagyon is. Több éve együtt dolgoztak már, de nagyon óvatos volt, soha nem hatolt be egyikük magánterébe sem, és még az olyan helyzeteket is kerülte, ahol felmerülhetett volna bennük, hogy ő esetleg nem mindenben hasonló hozzájuk. – Lara. Terry könyörgő hangja visszakényszerítette a gondolatait és a kezeit a feladathoz. Megkeményítette magát, és megnyugtatóan bólintott neki. Hozzászoktak ahhoz, hogy őt követik, így most az is természetes volt, hogy az ő vizsgálatának eredményére vártak. Vett egy mély lélegzetet és visszanyomta magában a felemelkedő undort. A gyógyító kántálás szavait a tudás kútjából merítette, és folyamatosan ismételgette a fejében, míg Terry bőre alá csúsztatta a pengét, és megkereste vele a tüskét. “Kunasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. Ot élidamet andam szabadon élidadért. O jelä sielam jŏrem ot ainamet és soŋe ot élidadet. O jelä sielam pukta kinn minden szelemeket belső. Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. Vii, o verim soŋe o verid andam.” Az ősi Kárpáti nyelv szavait még gyerekkorában megtanulta, könnyedén jöttek az elméjébe. Lehet, hogy egy kicsit rozsdásak voltak, mivel soha nem használta őket másra, minthogy önmagának elsuttogja elalvás előtt, de a szavak, a dallam mindig megnyugtatták. Ahogy suttogta a gyógyító szavakat, közben eltorlaszolta Terry fájdalmát. A fog kártékony és csúf volt. Ívelt volt, a bőr felszínéhez közel vastagabb volt, míg az egyre vékonyodó többi része mélyre fúródott a húsba, a legvégén pedig ott volt az a horgas tüske, ami éppen az ellenkező irányba mutatott. Fel kellett hát hasítania óvatosan a bőrt mindkét oldalán, hogy eléggé fel tudja lazítani ahhoz, hogy további károk okozása nélkül eltávolíthassa Terry lábából. Most először használta azt a képességét, hogy elzárja társai elől valódi kinézetét, és emberi alakját mutassa nekik, amíg kiveszi a fogakat. Csak ezután hagyta, hogy a felszínre emelkedjen benne a Varázsló, és az ő szemével vizsgálja meg a sebet. Apró, fehér férgek vonaglottak a sebben, fúrták be magukat a sejtekbe, hogy olyan gyorsan szaporodjanak, ahogyan az csak lehetséges. A gyomra felkavarodott. Óriási erőfeszítésébe került, hogy lehullassa valódi énjét, éppúgy gondolati, mint testi síkon, és gyógyító fénnyé váljon, aminek lángja Terry testébe özönlött, és ott körbejárva elégette a behatolókat olyan gyorsan, ahogyan megtalálta őket. A féregszerű lények megpróbáltak elbújni a fény elől, és gyorsan szaporodtak. Megpróbált alapos lenni, de Terry fészkelődött és fel-felnyögött, megzavarva őt, majd egyszer csak lenyúlt a bokájához, hogy megpróbálja ő maga kirántani a másik kígyófejet. Lara azon kapta magát, hogy összezavarodottan és rémülten visszazöttyen saját testébe.

– Terry! Engedd el. Ki fogom venni. Elkésett. Felsikoltott, ahogy megrántotta az ocsmány kígyófejet, és leszakította azt a bokájáról. A fog izmokat és bőrt szakított át. Vér permetezett az autó hátsó ülésére, az első ülés háttámlájáról pedig visszafröccsent Gerald mellkasára. – Ne érintsd meg a vért a kezeddel! – üvöltött Lara. – Használj egy ruhát. Vedd le a dzsekid Gerald. Mindkét kezét a sebre szorította teljes erőből, és figyelmen kívül hagyta az égető fájdalmat, ahogyan a vér marni kezdte a bőrét, hogy csontig hatoljon benne. Megharcolt a saját félelmével és pánikjával is, hogy elérje hűvös nyugalmának legbelsőbb középpontját, újra előhívja a ragyogó fehéren izzó, tiszta gyógyító fényt, amivel ellensúlyozhatta a kígyó savas vérének marását. Annak alapján, ahogyan az anyajegye égett, egészen biztos volt benne, hogy a hibrid létrejöttének mocskos főzetéhez vámpírvért is adagoltak. Gerald leszaggatta magáról a dzsekijét, és messze dobta magáról, az anyag szürkés füsttel parázslani kezdett. Terry elcsendesedett, ahogy Lara gyógyító fénye keresztülszáguldott a testén, egyenesen a tátongó sebhez a lábán. A vérzés már szivárgássá lassult, az apró férgek visszavonultak a terjeszkedő meleg elől, amit Lara létrehozott. Kiégette a sebet, elpusztított annyi parazitát, amennyit csak képes volt, mielőtt saját kezét is megfürdette volna abban a meleg energiában. – Maradt a bőrödön a vér Gerald? Megrázta a fejét. – Nem hiszem Lara. Úgy éreztem, hogy rám fröccsent, de letöröltem a kezem és az arcom, és nem találtam a ruhán vérmaszatot. – Amint átadjuk Terryt egy gyógyítónak, zuhanyozz le olyan gyorsan, ahogyan csak tudsz. És égesd el a ruháidat. Nehogy kimosd őket, égesd el. Mindet. Hátralépett az ajtótól, és segített Terrynek beljebb emelni a lábát, el az ajtó útjából, amit aztán gyorsan be is csapott, hogy utána futva megkerülje a járművet és elfoglalja a helyét a volán mögött. Terry színe borzalmas volt, és egyáltalán nem tetszett neki az, ahogyan lélegzett. A felületes, gyors légzésnek részint a sokk is lehetett az oka, de attól is tartott, hogy nem sikerült megakadályoznia, hogy a paraziták megtámadják a testét. Azonnal szüksége van egy mestergyógyítóra. Olyan gyorsan vezetett az éles kanyarokkal, sáros, csúszós, mély kátyúkkal tűzdelt szűk kis hegyi úton, ahogyan csak tudott. A sáros víz, amit az autó fröcskölt maga köré, szétfröccsent a földön és az út menti havon. A körülöttük elterülő vidék békéje szöges ellentétben állt saját pánikjukkal, és rettegésükkel. Szénakazlak és tehenek mellett suhantak el. Az aprócska, nádfedeles házak és a lovas szekerek azt a benyomást keltették, mintha visszaléptek volna az időben egy sokkal lassabb és boldogabb korszakba. A várak és a rengeteg templom látványa egy középkori megjelenést kölcsönzött a vidéknek, szinte azt várták, hogy páncélos lovagok tűnhetnek fel velük szemben a hegyi úton bármelyik pillanatban. Lara beutazta szinte az egész világot, miközben a múltja után kutatott. A jégbarlangból való kijutása után nem sok mindenre emlékezett, csak hogy cigányok találták meg, és hogy aztán velük gyakorlatilag beutazta egész Európát. Családtól családhoz került, soha nem mondták meg neki, hol is találtak rá pontosan. A Kárpátok közé érkezni olyan volt, mintha haza jönne. Amikor belépett Romániába, otthon érezte magát. Ez a hely még mindig szelídítetlen volt, az erdők kész vadonok, a föld élt a lába alatt. Az autó befordult egy újabb éles kanyarban, a sűrű erdő ezen a helyen váltott át a tőzeglápos mocsárra. Az ösvény itt még szűkebb volt, még kanyargósabban követte a szilárd talajt, a láp átható szaga bejárta körülöttük a levegőt.

A fák ingadoztak a rájuk rakódott hó súlya alatt. A megjelenő távoli fények előre beharangozták a tanyákat, és egy pillanatig arra gondolt, hogy megáll a legközelebbinél, hogy segítséget kérjen, de Terryt egy Varázsló által kitenyésztett kígyó marta meg, ami vámpírvért is hordozott magában. A mágusok által ejtett sebeket eleve elég nehéz volt gyógyítani, de egy olyan hibrid harapásának kezelése, ami vámpírvérrel rendelkezik, óriási készségeket igényelt, messze többet annál, mint amivel ő, vagy egy emberi orvos rendelkezett. Minden reményét a fogadós házaspárba fektette. A pár a környéken született, itt is nevelkedtek fel, az egész életüket itt élték le. Lara nem tudta elképzelni, hogy ne lenne tudomásuk arról a veszélyről, ami a hely alatt terül el. Ennyi idő alatt, pedig nagyon nehéz feladat lehetett folyamatosan babrálni az emlékeket. Egyébként is volt valami, ami a fogadóhoz vonzotta Larát. Mintha valamiféle hatalom egy észrevehetetlenül finom befolyással lenne a turistákra és a látogatókra, hogy szálljanak meg az otthonos, barátságos fogadóban. Lara megengedte magának, hogy érzékei kiterjedjenek a hatalom áramlásának figyelésére, hiszen ez volt az első alkalom azóta, amióta a sárkány feldobta arra a keskeny kis párkányra a jégbarlangban, hogy találkozott az energia könnyed, finom áramlásával. Már egészen elfelejtette, milyen érzés volt megfürödni a sercegő elektromos energiában, érezni, hogy körülveszi őt, átárad minden egyes sejtjén, míg a teste szinte dudorászni kezdett tőle. A fogadó és az egész falu, ezt a csodálatos érzést árasztotta magából, olyan finoman, olyan halványan, hogy szinte még ő sem vette észre. – Lara – szólt előre Gerald a hátsó ülésről –, elkezdett égni a bőröm. – Mindjárt ott vagyunk. Ahogy bemegyünk, az első dolgod legyen, hogy lezuhanyzol. – Nem akart arra a szenvedésre gondolni, amit Terry élt át. Túlságosan is csendes volt most, csak néha tört fel egy halk nyöszörgés a torkából. – Gerald, ahogy a fogadóhoz érünk, legelőször a tulajdonosokkal kell beszélnünk, meg kell tudnunk ki a falu gyógyítója. – Azt hiszem Slavica-nak hívják a fogadósnét, és nagyon kedvesnek tűnt. – És remélhetőleg nagyon diszkrét is. Határozottan úgy tűnik, hogy mindenkit ismer. – Nem lenne jobb azonnal a legközelebbi orvoshoz menni? – kérdezte Gerald. Lara megpróbált lezsernek hangzani. – Néha a helyi gyógyítók tudnak a legtöbbet a környék növényeiről és állatairól. Bár én még soha nem találkoztam ilyen különös fajjal, a helyi gyógyító viszont valószínűleg pontosan tudja, hogyan lehet kezelni ezt a halá... – Elhallgatott, majd gyorsan helyesbítette önmagát. – Mérgezést. Ráfordította az autót a falu szélén álló fogadóhoz vezető útra. A nagy, kétszintes épület hosszú tornáca, hívogató erkélyei az erdőre néztek. Olyan közel parkolt le a lépcsőhöz, ahogy csak tudott, és már ugrott is ki, hogy gyorsan megkerülve a kocsit segítsen Geraldnak Terryt kiemelni. Az árnyékok egyre hosszabbak lettek, a vastag, sötét felhők újabb hóeséssel fenyegettek. A szél üvöltött, a fák tiltakozóan hajladoztak és susogtak. Lara éles, óvatos pillantásokat vetett maga köré, ahogy kisegítették Terryt az ülésről, és a bejárati ajtóhoz támogatták. – Visszajövök majd a kígyófejekért, hogy megmutassam a fogadóséknak. Ne érjetek hozzájuk. Terry szinte holt teherként lógott közöttük. Gyakorlatilag Gerald vitte, úgy botladoztak át a havon. A gyalogút tiszta volt, de levágták a kanyarokat, hogy célirányosan minél hamarabb a tornáchoz érhessenek. Egy magas, sötét hajú férfi nyitott nekik ajtót, és jött a segítségükre. Lara még az extrém körülmények ellenére is jóképűnek és vonzónak találta. – Ne érjen hozzá a vérhez – figyelmeztette –, nagyon mérgező.

A sötét hajú férfi pillantása végigsöpört az arcán, majd megdermedt rajta. Egy pillanatra döbbent felismerés villant fel benne, de a következőben már el is tűnt, és már nyúlt is át Terry válla alatt, hogy megszabadítsa Larát a súlyától. Lara azonnal visszafordult és rohant az autóhoz, a válla fölött szólt vissza. – Be kell vinni, és azonnal szólni kell a fogadósnak, hogy keresse meg a gyógyítót. Hozom a kígyó fejét. A legrövidebb úton visszarohant a kocsihoz. Épp felrántotta az ajtót, amikor a sárkány formájú anyajegye forrón égni kezdett a bőrén. Egyetlen dolog volt csak, amivel kapcsolatban az anyajegye figyelmeztethette. Vámpír. Nagyon közel kellett lennie. Sietve felkapott magára a csomagjából egy hosszú szoknyát és egy köpenyt, hogy eltakarhassa a fegyvereket. Végül becsukta az ajtót, és gondosan tanulmányozni kezdte a környezetét, a vastag, piros köpeny alatt a kése nyelére csúsztatta az ujjait.

2. fejezet Az éjszaka zord és hideg volt. Nem kellett volna éreznie, a Kárpátiak könnyedén szabályozni tudták a testhőmérsékletüket, de fázni akart. Ez legalább érzés volt. Bár nem érzelem. A hideg talán olyan lehet, mint a keserűség, és a keserűség az egy érzelem. És talán ez az érzelem állt volna legközelebb hozzá a halála előtt. Nicolas De La Cruz hosszú léptekkel ment végig a falun, az arcát elfordította az emberektől, akik megosztották vele a járdát, hogy ne láthassák meg a szemeit. Tudta, hogy általában mélyfekete szemei, most rubinvörösek. A hideg a gyomra gödrében kavargott és legbelül, ahol a lelkének kellett volna lennie, ott már csak egy aprócska, elfeketedett kis darabja volt, az is telis-tele lyukakkal. A vámpírvadászat és a gyilkolás évszázadai kivették belőle a vámjukat. Felemelte az arcát a hótól súlyos, sötét felhők felé. Ez az utolsó éjszakája. Befejezi a küzdelmet. Becsülettel szolgálta a népét és a családját, ebbe a becsületbe kapaszkodott évszázadokon át, emiatt vadászott elbukott bajtársaira. Holnap reggel belesétál a napba, és befejezi ezt a végtelen, terméketlen létezést. Messze volt az otthonától és a testvéreitől. Még legidősebb testvére, Zacarias is képtelen lenne leállítani ekkora távolságról, valójában meg sem érezné a véget időben ahhoz, hogy leállíthassa. Azon töprengett, mennyi idő alatt égeti el a nap egészen. Lelke maradványának fekete foltjai ellenére, még mindig úgy gondolta, hogy nem kellene megosztania fivéreivel élete utolsó perceinek szenvedéseit. Remegett és hálás volt az arcán és a kezén érzett hidegért, hálás azért, hogy érezhette. Az érzelmeket elvesztette, olyan régen, hogy már csak halvány emlékek voltak, vagy talán nem is voltak valódi emlékek. A testvérei közül hárman megtalálták az életpárjukat, és megosztották vele újdonsült érzelmeiket. Bizonyos szempontból éppen a boldogságuk miatt vált elviselhetetlenné, hogy ennyire egyedül van. Egy utolsó sétáért jött a falun keresztül, mielőtt találkozik Mikhail Dubrinskyval, népük hercegével. Messziről utazott ide, hogy figyelmeztesse, de most kételkedett benne, hogy biztonságos-e most egy ilyen szemtől-szembe találkozó, különösen a helyi fogadó szűk korlátai között. A szívverések máris túl hangosak voltak körülötte, a gazdag, forró vér hívásával bombázta. Agyarai kiélesedtek a szájában, a nyála összegyűlt, felkészülve a lakomára. Nem kellene hozzá sok, hogy megadja magát az íznek, egyetlen pillanat is elég lenne, és az adrenalintól felfűtött forró, rohanó vér egyetlen másodpercre ugyan, de visszaadná az elveszett érzelmeket. És egy nő… Egy nő puha bőrét szeretné érezni, belélegezni az illatát, egy pillanatig úgy tenni, mintha lenne valakije, aki az övé és aki szerelemmel néz rá, igazi, valódi szerelemmel, nem azzal a kapzsi, mohó melegséggel, mint általában a nők, amint megtudják, hogy anyagi jólétben él. Ha érezhetne sajnálatot, nem azt sajnálná, hogy számtalanszor kellett régi barátokat elpusztítania, azt sem, hogy kiszabadított, pihenni küldött oly sok lelket, csak azt, hogy soha nem érezhette egy nő igaz vágyát. Hogy soha nem tarthatott a karjaiban egy olyan nőt, aki szeretett a karjaiban lenni és aki a testével is szerette volna őt. A suttogások az elméjében hangosabbak lettek, azokkal a dolgokkal csábították, amiket hosszú élete során soha nem kaphatott meg.

A nők a hatalmához és a pénzéhez vonzódtak. Táplálkozásra használta őket, de soha nem tudta meg, milyen gyönyöröket okozhatna egy nő a testének, és milyen békét hozhatna az elméjének. Egy kóstoló. Csak egyszer. Belesüllyeszteni a fogát a puha bőrbe, érezni az élet áramlását, hallgatni a szíve felgyorsuló ritmusát. Félne tőle, ő uralná, teljes lenne fölötte a hatalma. Az élete és a halála fölött is. Megvan ez a hatalma. A szíve nekidöndült a bordáinak. A testébe élet költözött. Préda illatát érezte. Egy illatot, ami hívogatta. Szinte kiáltott neki a gyönyörű éjszakában. Utoljára meg kellett kóstolnia, meg kellett tapasztalnia ezt az ízt, mielőtt a nap felperzseli reggel. Az illat irányába fordította a fejét és meglátta őt, ott állt a sötétben. A lélegzet kiszakadt a tüdejéből. A bőre halvány és hibátlan volt. A haját egy hosszú, vastag fonatban viselte. Tágra nyílt, hatalmas szemei fényesen ragyogtak. Úgy tűnt, mintha várna valakire. Egy férfira? A morgás egészen mélyről, a mellkasából tört elő, érezte, hogy az egész teste megfeszül a gondolatra. Több mint érdekesnek találta önmaga reakcióját. Soha nem érezte fenyegetettnek magát sem ember, sem vadállat, de még szörnyek által sem, de amikor arra a fiatal nőre nézett, tudta, hogy haláláig harcolni fog egy lehetőségért, hogy megízlelje a vérét, hogy érezhesse bőre lágyságát, hogy hallja szívverését összeilleszkedni a sajátjával. Hosszú élete során most első alkalommal jelentek meg olyan erotikus gondolatok a fejében, ami nem mások elméjéből származott. Felemelkedtek, hogy kigúnyolják. Ez a nő vonaglott és nyöszörgött bennük, amint könyörög, hogy adjon meg neki mindent. Ő nem érezne ugyan semmit, amikor elfogadná a felajánlását, de talán, ha ugyanakkor venné el az életét, akkor egy pillanatra… A nő villámgyorsan mozdította a fejét, a tekintete összekapcsolódott az övével. De az a pillantás egyáltalán nem olyan volt, mint amire számított, egy olyan nőé, aki meglát egy vonzó férfit. Sokkal inkább tűnt ragadozónak, a tekintete égetett, a száját összeszorította. A teste, mint minden nőé, több réteg ruhába volt bugyolálva, egy sötét, hosszú ujjú, kapucnis pulóver volt rajta, ami a csuklóit is elfedte. Egy pár lábszárvédő futott le a formás lábakon, egészen a csizma száráig. A keskeny derékon széles bőrövvel féken tartott hosszú, bő szoknya eltakarta ugyan a lábszárvédők nagy részét, mégis meghagyta a nőnek a mozgás szabadságát csakúgy, mint az a köpeny, ami a vállától egészen a térdéig ért. Volt benne valami ismerős, mintha valaha már találkoztak volna. Akárhogyan is próbálta, képtelen volt levenni róla a szemét. A nőkkel szemben mindig ő volt fölényben, vonzotta őket a megjelenése, a körülötte lebegő veszélyérzet, de támadt egy olyan megérzése, hogy ez a nő egyáltalán nem olyan, mint amilyennek szerette volna, hogy legyen. Ismét valami zsigeri reakció indult be benne, valahol a gyomrában. Szüksége volt rá, akarta a nőt. „Most azonnal, gyere ide hozzám! Ajánld fel magad nekem.” Valahol mélyen a bensőjében elöntötte a szégyen, hogy arra használja fel az ajándékát, hogy elbűvölje, tőrbe csalja őt, sokkal jobb lett volna, ha úgy, mint a fantáziájában, a nő magától megy oda hozzá. Akkor talán, később képes lenne meggyőzni magát róla, hogy a lány is akarta, de így, hogy kényszert alkalmazott, már nem. A lány teste összerándult. Az álla felemelkedett, a szemei parázslani kezdtek. Mintha hallaná. Aztán sétálni kezdett feléje. Még mélyebbre húzódott be az árnyak közé, a szíve kopogott. Szinte már érezte az ízét a szájában, puha bőre érintését a sajátján. A vére felforrósodott.

Átlagos magasságú volt, így a termete eltörpült az övé mellett, de a teste bár nagyon nőies volt, mégis erősnek tűnt. Folyékony kecsességgel mozgott, egyáltalán nem botladoztak, akadoztak a mozdulatai, mint ha harcolt volna a kényszer ellen. A felhők egy futó pillanatra szétváltak, a Hold fénye szétömlött a nő arcán. Nicolas gyomra tűhegynyire ugrott össze. „Állj meg! Menj vissza! Menj be!” Meg kellett mentenie. A kezei remegtek, ténylegesen remegtek, és a teste, az átkozott, pokolravaló teste felébredt, forrón megkeményedett, holott egész életében soha nem válaszolt így semmire. A lelke, az élete és a lányé is, nagy veszélyben volt. Miközben figyelmeztette, tett felé egy lépést. Akarta őt. Szüksége volt rá. De ha megérinti, ha túl közel kerül hozzá, mindketten elvesznek. A lány egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét. A testére szorította a tenyerét, majd végigcsúsztatta rajta lefelé, aztán zavartan megállt. Lara kemény pillantást vetett a hatalmas termetű, széles vállú férfira, aki feléje közeledett. A lehető legklasszikusabb értelemben véve is a legszebb férfi volt, akit valaha is látott életében. Az arca nyersen, férfiasan sármos, a szemei olyan sötétek, hogy majdnem feketének látszottak, de nem egészen voltak azok, amikor bizonyos szögből látta őket, mintha rubinvörös fények izzottak volna fel a mélyükön, amitől a hideg végigszánkázott a gerincén. Hihetetlen eleganciával mozgott, a teste szinte áramlott, a bőre alatt az izomkötegek finoman fodrozódtak, mintha egy dzsungelbéli, vadászó nagymacska mozgását figyelte volna. Nem igazán voltak reakciói a férfiakra, nem számított, hogy mennyire jól néztek ki. A teste érzéketlen maradt és olyan hideg, mint azok a jégkamrák, amikben életének első néhány évét töltötte, de most, amikor erre a férfira nézett, minden megváltozott. A lélegzete felgyorsult. A pulzusa versenytempóra kapcsolt. A gyomra bukfencet vetett és még a méhe is reagált, forrón összeszorult. Közben az anyajegye egyre fokozta a riasztást, ami beharangozta a vámpír érkezését. Bár a jelzőrendszerével úgy tűnt, mintha akadnának problémák. Az egyik pillanatban perzselő tűzzel égette, a következőben hűvös és élettelen lett. A kése pengéjét befordította a csuklója mögé, hosszú ujjú pulóvere alá, míg a markolatot stabilan a tenyerében tartotta. Nem akart neki lehetőséget adni, bármilyen jól nézzen is ki. Aztán ott volt még a hangja. Bársonypuha. Színtiszta csábítás. Egy éjszakai dallam, egy sötét ígéret, ami az egyik pillanatban hívogatta, a másikban elutasította. Amikor először parancsolt rá, meg volt győződve róla, hogy egy vámpír, aki magához akarja vonzani, engedelmességre akarja kényszeríteni, hogy hagyja, hogy táplálkozzon belőle. De a következő pillanatban úgy tűnt, megpróbálja elküldeni, mégis feléje indult, fekete szemei végigsöpörtek az arcán, mintha birtokolná őt. Nicolas képtelen volt megállni, kényszeresen ment felé, mintha nem is a lány lenne parancs hatása alatt, hanem ő. Még az is eszébe jutott, hogy segítségért kiált Mikhailnak, hogy mentse meg a lányt. De nagyon úgy tűnt, ez oda vezetne, hogy csatába keveredne a herceggel. Mikhailt pedig nem kockáztathatja, hiszen rajta múlik fajuk túlélése. „Menj!” – figyelmeztette újra, halkan és határozottan, de kényszert nem sikerült elrejtenie a hangjában. Bármennyire is meg akarta menteni az egyik része, egy másik része önállósította magát, és mohón vágyott a valódi élet egy pillanatnyi érzésére, még mielőtt véget vet a létezésének, és ez a rész nem volt annyira nemes, hogy segítsen megszöktetni őt önmaga elől. A lány elfordította tőle a fejét, tekintete átkutatta az árnyékokat és a háztetőket, veszélyt keresett. Már majdnem odaért hozzá, amikor visszafordult felé.

Közelről még szebb volt. Ténylegesen lélegzetelállító. A bőre gyönyörű volt. Halvány illata csábította, vonzotta. Úgy érezte, mintha transzban lenne, ha egyáltalán lehetséges lett volna ez az ő esetében. Az ujjai ráfonódtak a lány csuklójára, könnyedén, mégis acélosan. Elhúzódott, majd háttal pördült neki, szabad kezének könyökével beleöklelt a szegycsontjába. Nicolas alig érezte meg az ütést, ami egy emberi férfit megrázott volna. Villámgyors mozdulattal köré zárta a karjait, arcát beletemette vastag hajtömegébe. Puha volt. Maga a mennyország. A vér a vénáiban apadt, majd áradt, akár a tenger, és ez mintha az ő testén is keresztüllüktetett volna, ettől pedig az a gondolat villant át rajta, hogy pontosan olyan, mintha a lány is és ő is élnének. Nem léteznének, élnének. Ott állt az erdőillatú éjszaka csupasz szépségében, ami körülvette őt, hogy részt vegyen az utolsó lakomáján. A suttogások a fejében birtokló üvöltéssé álltak össze. Egyedül csak az övé! Nem habozott, leengedte az arcát a vállához, az orrával bökdöste félre a pulóverét, hogy a felszínre kerüljön nyaka csupasz bőre, azon is a lüktető pulzus. Nem tett semmilyen erőfeszítést, hogy lecsendesítse, vagy kényszer alá helyezze. Az adrenalin a vérében csak növelné a tapasztalat egyediségét, neki pedig megadná a hatalom rohanását, ami örökre az emlékezetébe vésné ezt a pillanatot. Mélyre süllyesztette benne a fogait, magába szívta a lány legmélyebb lényegét. – Eressz el te rohadék! – csattant fel Lara, megdöbbenve a hirtelen fájdalomtól, megrendítette, hogy ennyi év fogadkozás után, hogy soha, de soha nem veszik többé a vérét erővel, most egy vámpír karjaiba van zárva. Gyerekként kizárólag élelmiszernek számított. Az apja és a dédnagyapja feltépte az ereit, és kénye-kedvére elvett a véréből, mintha ő sem ember, sem Kárpáti, sem pedig Varázsló nem lenne. Táplálékforrás volt, és semmi több. Harag söpört át rajta. Belerázkódott. Meglepte. Soha nem volt még ilyen dühös egész életében. Mégis, a kezdeti harapás után a sötét csábítás elérte, hogy egy kicsit az ő része akarjon lenni, szeretett volna belehalni abba a melegbe, abba a tűzbe, odaadni az életét az övéért. Összeszorított fogakkal harcolni kezdett a szükség, a vágy érzésével, ami keresztülpulzált a testén. Nem fogja könnyedén megadni magát. Fogalma sem volt róla, hogy egy vámpír lehet ennyire ravasz. Az egyik percben elriasztja, a következőben figyelmezteti, aztán pedig harap. És a harapása maga az abszolút csábítás. Az öklébe szorította a tőrt, és megpróbált a karjai között egy kis helyhez jutni, hogy a bordái felé emelhesse a kezét, de elfordult a teste, nehéz volt pontosan eltalálni hol van, főleg úgy, hogy villámok sisteregtek és sercegtek az ereiben, és ellopta tőle a világos gondolkodás képességét. Nicolas feje fölött összecsaptak az ízlelés extázisának hullámai, és jó néhány pillanatig tartott, mire eljutott a tudatáig, hogy a lány beszél. Eressz el te rohadék. A szavak végeláthatatlan visszhangként csapódtak ide-oda elméje falain, áttörtek tudatalattiján és elsüllyedtek a szívében. Az érzelmek hihetetlen sebességgel kezdtek áradni. Gyorsan, élesen és olyan zagyván, hogy képtelenség volt rendezni őket. A testvérei iránt érzett szeretet keresztülbukfencezett a szívén és az elméjén. Harag. Haragudott, hogy ilyen hosszú becsületes élet után ennyire közel jutott átforduláshoz. Szégyen. Amiért a szörnyet, ami ellen évszázadok óta harcol, már szinte megsimogatta. Még több szégyen a bűnei miatt, amit még nem vallott be a hercegnek, a

népük vezetője ellen elkövetett bűneit. Nem tettlegesen, de a szívében és az elméjében igen, a testvéreivel együtt. Öröm, hogy a nő a karjaiban az, aki megmenti a becstelen sorstól, ami nem csak rá, de az egész családjára szégyent hozna. Nagyon igyekezett az összeset rendszerezni egyszerre. Mindehhez még a teste is megkeményedett, férfiassága vérrel telt meg, ruháinak vastag anyaga fizikai fájdalmat okozott neki. Akarta. Szüksége volt rá. Kellett neki. Az íze semmihez sem hasonlított, amit valaha is érzett. Ez az a nő. Az életpárja. Az a nő, aki után több kontinenst is átkutatott, akinek a keresésével évszázadokat töltött. Az egyetlen nő, aki visszaadhatta az érzelmeit. Kinyitotta a szemeit, és azok rögtön belekápráztak a lány hajába. Még ott, a szinte teljes sötétségben is élénkvörösen lángolt, de ahogy nézte, a látása trükközni kezdett, a színek hullámzottak a fémesen rezes szín felé eltolódva. Nem talált magában annyi erőt, hogy elhúzódjon tőle, és így megakadályozza magát abban, hogy miközben az édes tűz lecsúszott a torkán, összekösse magukat népe módján. Valahonnan a messze távolból hallotta ugyan a saját kifogásait ez ellen, az elméje azt kiabálta, hogy elvesztette az eszét, hogy túl későn talált rá, és hogy már meg is ölte, mégsem tudott megállni. Fájdalom hasított a bal oldalába, kizökkentette a transzállapotból. Felkapta a fejét anélkül, hogy lezárta volna az agyaraival ütött sebeket a pulzusán. Vér cseppent le a nyakán, egészen a pulóveréig. Látta a ruhái káprázatos színeit, a barna és az arany árnyalatait, a lehulló vörös cseppeket, amik végül egymásba folytak. Színek, hosszú évszázadok szürke árnyékai után. Csodás, bámulatos színek. Lenézett az oldalára, ahonnan a fájdalom eredt. Egy kés nyele állt ki a bordái közül. A lány elugrott tőle és szembefordult vele. A szemei ikerdrágakövek voltak, fényes, mély smaragdzöld színben égtek, nemcsak hogy olyan zöldnek tűntek, valódi smaragdok voltak. Míg nézte, a szín felkavarodott és megváltozott, a sötétzöld sarkvidéki kékké lett. Ez a kék a gleccserek színe volt, szeplőtlen, tiszta, és most jéghideg tűzben égett. Rámosolygott. – Te avio päläfertiilam. Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. – A hangja halk volt és sötéten csábító, átsiklott Lara érzékein, mintha bársony simítaná a bőrét, felizgatva őt. Hallotta már ezeket a szavakat, valamikor nagyon régen, amikor a nagynénjei énekeltek neki, hogy el tudjon aludni. Elénekelték egy nagy szerelem történetét is. Egy férfiról, aki sötét, mint a bűn, és egy nőről, aki ragyog, mint a fény. Csak az a nő tudta megmenteni a hősies, becsületes haláltól a férfit, vagy a még rosszabb sorstól, hogy vámpírrá váljon. Egyedül neki volt meg hozzá a hatalma, hogy helyreállítsa elveszett érzelmeit, hogy visszaadja neki a világ fényes, szép színeit. Ez a szerelmi történet az egyik szép dolognak számított az életében, amibe, mint gyerek, belekapaszkodott, mert szüksége volt valamire, ami miatt kitarthatott. Te avio päläfertiilam. Éntölam kuulua, avio päläfertiilam. Az életpárom vagy. Életpáromnak követellek. A szavak olyan szépek voltak, olyan összekapcsolók, hogy szinte érezte a visszhangjukat szívében-lelkében. Ezek a szavak szerepeltek az ő meséjében is, álmodozott róluk, romantikusnak gondolta őket. De az a férfi a mesében biztosan nem volt ennyire sármos, ilyen csábító és ennyire veszélyes. És egészen biztosan nem vette volna a neje vérét az engedélye nélkül. És ez volt a baj. Ebbe ő nem egyezett bele. – Ted kuuluak, kacad, kojed. – A tied vagyok. – Élidamet andam. – Felajánlom neked az életem.

Ahogy mondta a szavakat, azon a tökéletes, lágy hangon, megfogta a tőr nyelét és kirántotta a testéből. Vér ömlött végig az oldalán. A pengéje hegyénél fogta meg a fegyvert, a nyelével előre felé nyújtotta. Lara nyelt egy nagyot, majd felemelte a tekintetét a sebről az arcára. Nem látott rajta haragot. Semmilyen érzelem nem tükröződött rajta. Csak valamiféle furcsa derű, ami viszont őt rázta meg. Megnyalta hirtelen kiszáradt száját, és megfogta a tőrt. Az ujjhegyei elsuhantak az övé fölött. Elektromosság sistergett fel a karjában. A férfi széttárta a karjait, mintegy védtelen céltáblaként állítva elé a szívét. – Pesämet andam. Uskolfertiilamet andam. Sívamet andam. Sielamet andam. Ainamet andam. – A fogai nagyon fehéren villantak fel a sötétben. – Neked adom a védelmem. A hűségem. Neked adom a szívemet. A lelkemet. A testemet. Lara rájött, hogy nem képletesen beszél, hanem szó szerint azt teszi, amit mond. Felajánlotta, hogy ott áll mozdulatlanul, amíg ő a szívébe döfi a kést és elveszi az életét. Ez nem vámpír. Halvány elképzelése sem volt róla, hogy akkor viszont micsoda, de azok a szavak, amiket kiejtett, Kárpáti nyelven szóltak, azon az ősi nyelven, ami még a nagynénjeinél is idősebb volt. És azok a szavak, amiket mondott, egy olyan rítushoz tartoztak, ami összeköti egymással a lélek két felét. Soha nem hitt valójában abban a szerelmi történetben, bár azzal tisztában volt, hogy mágiával és energiával össze lehet kovácsolni elemeket. Mégis, ahogyan kimondta a szavakat, azon a puha, csábító hangon, és közben fekete szemei birtoklástól, teljes eltökéltségtől ragyogtak, szinte érezni vélte, hogy a kötés acélpántokat kovácsol köztük. – Megőrültél? Biztos, hogy nem vagy magadnál. Ne állj ott, mint egy idióta! El kell állítanod a vérzést! A fekete szemek egy pillanatra sem mozdultak el az arcáról. – Sívamet kuuluak kaik että a ted. Ainaak olenszal sívambin. Ugyanezt kérem cserébe tőled. Az életed örökké becsben tartom. A lány felkapta a fejét, vörös hajfonata átsuhant a válla fölött, gleccserkék szemeiben a harag szikrái pattogtak. – Tényleg? Te ezt nevezed becsben tartásnak? – Rászorította a kezét a nyakára, ahonnan még mindig szivárgott a vér. – Az engedélyem nélkül vetted el tőlem. Kérdés nélkül. Anélkül, hogy csak egy pillanatig is gondolkodtál volna róla, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Míg veszekedett vele, a tekintete minduntalan visszasiklott az oldalára, ahol a sebből egyenletesen folyt a vér. El kell állítania. Ha Kárpáti – és az kell, hogy legyen –, egyszerűen bezárhatná a sebet, megakadályozhatná, hogy élete lényege elfolyjon. – Te élidet ainaak pide minan. Az életed a sajátom fölé helyezem minden időben. Az arckifejezése nem változott. Tartotta széttárva a karjait, nekiajándékozva a tökéletes gyilkolási lehetőségét. Fekete pillantása soha nem hagyta el az arcát. Az arckifejezéséből tökéletes nyugalom áradt, bár a szemeiben sötét birtoklásvágy ragyogott. Düh rázta meg Lara testét. – Egyáltalán nem lesz életed, ha nem gyógyítod magad! – Te avio päläfertiilam. Ainaak sívamet jutta oleny. Ainaak terád vigyázak. Az életpárom vagy. Hozzám kötve az örökkévalóságra. Örökre a gondjaimra bízva. A lány tüdejéből kiszisszent a levegő, a fogai összecsattantak. – Nem követelhetsz csak úgy a magadénak és gondolhatod azt, hogy ez majd működni is fog. Nem, amikor a véremet vetted a beleegyezésem nélkül. – A szíve egyre kétségbeesettebben dübörgött, míg azt figyelte, hogyan folyik el a férfi élete a vérével együtt. – Csinálj már végre valamit!

– Ez nem az én választásom. Az életem vagy a halálom, az életpárom döntésén múlik. Ha visszautasítod a követelésem, azzal elítélsz, és én készségesen halok meg a kezed által. A lány szeme két izzó jégszilánk volt. – Ne merd rám kenni a felelősséget a halálodért! De már ugrott felé, egyszerűen képtelen volt visszafogni magát. A torkát szinte teljesen elzárta a félelem, ahogy rátapasztotta mindkét kezét az oldalán a sebre. Szerette volna istenesen megrázni. Szó szerint megragadni és addig rázni, míg be nem látja, hogy mennyire nevetséges ez az egész. Ennyit a romantikus szerelmi történetről. – Lehet, hogy te vagy a legjóképűbb pasi a faluban, de az agyad nem nagyobb egy borsószemnél – motyogta az orra alatt. – Zárd be a sebet. Nekem nincs ilyenfajta képességem. – Tehát az életet választod a számomra. A puszta hangja elég lett volna hozzá, hogy bármelyik nőt rávegye, hogy levetkőzzön és nekiugorjon, és hogy rá is ilyen hatással volt, az minden másnál jobban bosszantotta. – Megérdemelnéd, hogy meghalj, amiért ilyen hülye vagy! – csattant fel, de el nem engedte volna az oldalát, szorosan rányomta a kezeit, hogy egészen biztos legyen benne, hogy képes megakadályozni a további vérzést. – És most gyógyítsd meg magad! Enyhén, derékból meghajolt, óvilági módon. – Ahogy kívánod. A hangja maga volt a csábítás. A teste bizseregni kezdett, a mellei megsajdultak. Nem akarta, hogy hozzáérjen vagy, hogy az arcát, testét simogassa az a fekete tekintet. Hallotta, hogy a szíve az övéhez igazodik. Egyszerre tört fel mindkettejükből egy halk sóhaj, így még a lélegzetük is összekeveredett. Minden nőiessége felébredt, ami csak volt, az emberé, a Varázslóé és a Kárpátié is, hogy megfeleljen a belőle áradó férfiasságnak. – Szerezned kellene valami pszichológusi segítséget. Úgy tűnik, az elméd nem képes eldönteni, hogy vadász vagy-e, vagy vámpír. Szándékosan fecskendezett gúnyt a hangjába. Rezzenetlen maradt az arca. Még csak nem is pislogott, a lány mégis úgy érezte, hogy bevitte az ütést. Összekapcsolták most már őket azok a téphetetlen fonalak, amiket tisztán érzett közöttük, és ezek megengedték neki, hogy olvassa az érzelmeit, betekintést nyújtottak abba a ragadozóba, amit éppen bökdösött. A szíve botladozni kezdett, a gyomra furcsán megrándult. A férfi nem mozdult, ő jött közelebb, sokkal közelebb, a testére préselte két tenyerét, ott, ahol oldalba szúrta. – Már nincs ok félelemre päläfertiil, eldöntöttem. Nem szerette a hangjában azt a puha dorombolást, ami a megnyugtatás helyett sokkal inkább hangzott fenyegetésnek. Érezte, hogy hirtelen hő sugárzik ki a férfi testéből, látta a fehér fény felvillanását a kezei körül. Átmelegedtek az ujjai, de nem égette meg, csak megtisztított a bőrét a vértől. Hirtelen elhúzta a kezeit, és ellépett tőle, végignézett magas testén, a hihetetlen arcán. Közelről túlságosan férfias, túlságosan erős, túlságosan minden volt. A széles vállaival keménynek, legyőzhetetlennek tűnt, bár egy kést azért mégis sikerült beleszúrnia. Lenyelte a félelmét és még egy lépést hátrált. – Mennem kell.

– Együtt megyünk. Nem tehetsz úgy, mintha nem követeltelek volna a magaménak, és azt sem tagadhatod, hogy nem utasítottad el a követelésem. Az életet választottad nekem. A lelkeink eggyé váltak. Lara összeráncolta a szemöldökét. Volt némi homályos emléke a rítusról, ami szavakkal köt össze, abból a meséből, amit a nagynénjei mondtak el neki. A szavak még a születésük előtt belevésődnek a hímekbe. Ha egyszer kimondják őket, összekötik egymással a két lelket, úgy, hogy egyik sem maradhat életben a másik nélkül, amint a rítus ténylegesen teljessé válik. Nem tudta egészen pontosan mi is a rítus többi része, de ha az szex-szel jár ezzel a férfival, akkor ő tényleg nem alkalmas a feladatra. Felemelte a fejét és hűvös, határozott pillantással nézett rá. Sem hűvösnek, sem határozottnak nem érezte magát, de azt akarta, hogy a férfi megértse, hogy tudja, ha bármi is volt, amit valóban komolyan gondolt az életében, akkor ez az volt. – Nagyon keveset tudok a hagyományaidról és a kultúrádról. A nagynénjeim néhány történetet elmeséltek ugyan, amikor még gyerek voltam, de nem számít, hogy mit tettél, hogy összekötöttél bennünket, azt tudnod kell, hogy nem ismerlek. Nem szeretlek. Egyáltalán semmi nem érdekel veled kapcsolatban. Rabként töltöttem az életem első néhány évét és soha, de soha nem fogom többé megengedni senkinek, hogy újra bebörtönözzön. Ha megpróbálsz erőszakkal elvenni tőlem bármit is, megtörni az akaratomat, manipulálni az elmémet, harcolni fogok ellened a testem utolsó leheletéig. Úgyhogy dönts, az életet vagy a halált választod-e a számunkra. A szemei obszidián színűre sötétedtek és felragyogtak az érzéki vágytól, ami szinte beleégett a testébe. Gyengéd ujjakkal megemelte az állát, és lassan lehajtotta hozzá a fejét. Megbabonázta, képtelen volt elhúzódni. Közelről látta hosszú szempilláit, az apró gyűrődéseket a szemei körül, egyenes, arisztokratikus orrát, bűnösen érzéki száját, amin azért ott volt annak a nyoma is, hogy ez a férfi kegyetlen is tud lenni. Elakadt a lélegzete, amikor a haja súrolta az arcát. Érezte a száját a nyakán. Forró volt. Égetően forró. Finoman érdes nyelve végigsimított az őrjöngő pulzusán ütött ikersebeken, leállítva vére csábító szivárgását. „Az életet választom.” A szavak úgy siklottak be az elméjébe, mint egy simogatás. Megnedvesítette kiszáradt ajkát és kiegyenesedett. – Akkor ezt tisztáztuk. Világosan értjük egymást. Megfordult, hogy visszamenjen a fogadóba, a biztonságba, mert attól függetlenül, hogy a férfi mindenbe beleegyezett, tudta, hogy nincsen teljesen biztonságban vele, és ez nem teljesen az ő hibája volt. Az ujjai ismét a csuklója köré zárultak, akár egy karkötő. Melegen. Megállította és közben ujjhegyeivel megsimogatta csuklója belső oldalát. – Nem hiszem, hogy egészen megértettél, és nem szeretném, ha később azt mondanád, hogy nem voltál az összes tény birtokában. Lara vonakodva megállt. – Hallgatlak. – Te vagy az a nő, az egyetlen nő, aki az én asszonyom. Ez olyasvalami, amit nagyon komolyan veszek. Az egészségedet. A biztonságodat és a boldogságodat. Gondoskodni fogok minderről, de nem fogok osztozni rajtad. Nem fogom hagyni másoknak, hogy beleavatkozzanak a kapcsolatunkba. Nincs más. Sem férfi, sem nő. Ha problémád van valamivel, nekem mondod el. Ha félsz valamitől, nekem mondod el. – Nem ismerlek. És nem adom könnyen a bizalmam. – Nem mondtam, hogy könnyű lesz. Csak azt akarom, hogy értsd, ki vagyok.

Nem tudta visszanyomni a benne felemelkedő pánikot. Pontosan látta, ki ő. Egy ragadozó. Vadász. Egy férfi, aki döntéseket hoz és elvárja a környezetétől, hogy kövessék az utasításait. A rituális szavak már összekötötték őket. Érezte a vonzását az elméjén éppúgy, mint a testén. Lassan kiengedte a lélegzetét. – Nem osztom meg a vérem. Ajkai apró mosolyra görbültek. Egy pillanatra felvillantak előtte fehér fogai, aztán a ragadozómosoly eltűnt, ismét kőből faragott álarc ült az arcán. – Észrevettem. Pír terjedt szét a bőrén. – Vissza kell mennem a fogadóba. Van egy barátom, aki megsérült. Te talán segíthetnél rajta. Nyilvánvalóan értesz a gyógyításhoz. Minden melegség eltűnt a szemeiből. – A barátod férfi? Belereszketett a hirtelen hidegbe. – Igen. Két kollégámmal jöttem. Kutatást végzünk a közelben, és itt szálltunk meg. – Milyen kutatást? Volt egy harapós él a hangjában, ahogy feltette a kérdést. Most tetőtől talpig elpirult. Dühös lett magára, és az idegesen összeránduló izmokra a gyomrában. Próbálta olyasvalakiként megmutatni magát, akit komolyan kell venni, de ahányszor csak közelről ránézett, egyszerűen megolvadt benne valami. És ez pokolian megijesztette. Amikor szörnyekkel nézett szembe, akkor sem volt olyan rémült, mint abban a pillanatban. Ez a férfi megváltoztatta az életét örökre. Nyugodt, elszánt, ráadásul kérlelhetetlen, birtoklásvággyal a szemeiben néz rá, a szája olyan lenyűgöző, hogy alig tudja róla letépni a pillantását, mégis tudta, hogy ő a Földön élő egyik legveszélyesebb teremtmény. – Nos, ezt elég nehéz elmagyarázni. Többnyire szexuális kutatásokat végzünk együtt. Tudod, a szex minden időben és minden kultúrában megjelent. – Nagyon vicces. – Megérdemelted. Azért a tónusért a hangodban. – Tónus volt a hangomban? Zöld szemének tekintetével végigsöpört rajta, és ismét elindult a fogadó felé, és nagyon is tudatában volt, hogy egy nagymacska sétál mellette nesztelen léptekkel. – Voltaképpen barlangokat tárok fel, és jégbarlangokban kutatok létformák után. – Volt némi gőg hangjában. – De most válaszolj a kérdésemre, sokat tudsz a gyógyításról? Vagy ismersz valakit, aki igen? Megtámadott bennünket egy nagyon mérgező, félig növény, félig kígyó hibrid. Megfogta a könyökét és megállította. – Megharapott? Már futtatta is végig a kezeit a karjain, a fejét döntögette meg hol erre, hol arra. Aztán érezte, hogy az elméje benyomakodik az övébe. Annak az intimitása, hogy egészen összeolvadt az elméjével, önmagában felért egy sokkal. Egyáltalán semmi puhaság nem volt benne. Gyors hatékonysággal tudott erőszakra váltani. Amikor úgy gondolta, hogy a Föld legveszélyesebb teremtményeinek egyike, még csak a közelébe sem került annak a gyilkológépnek a megértéshez, ami ő volt, de semmit nem rejtett el előle. Nem próbált úgy tenni, mintha egészen más lenne, mint amilyen volt, pedig tudta, hogy látja. Megpróbálhatott volna kedvesnek és gyengédnek tűnni, de megtisztelte azzal, hogy pontosan megmutatta neki ki ő és mivel foglalkozik. Larának elakadt a lélegzete. A nagynénjei azt mondták neki, hogy a Kárpátiak erőteljesek.

Hősöknek mutatták be őket, akik harcolnak a vámpírok ellen, és védik az embereket és a Varázslókat egyaránt. Nem volt felkészülve a vadász könyörtelen, kegyetlen elméjére. És arra az arroganciára, ami mindenen túlment, amit valaha is tapasztalt. Nem tudta megakadályozni, hogy megremegjen a tudattól, és beleborzongjon a félelembe. A testéhez vonta, megmelengette, kiűzte belőle az éjszaka hidegét, amikor ismét elfelejtette szabályozni a testhőmérsékletét. Megpróbált visszavonulni, akadályokat emelni az elméjében. Mindig erőteljes volt, de jó pár éve nem használta már a képességeit, hogy elrejtse az elméjét bárki elől, így lelassult, berozsdásodott. – Nincs rá szükség, hogy elrejtsd magad előlem – mondta Nicolas. – A lánynak nem csak ez elméje remegett, a teste is. Ő váltotta ki benne a riasztást, és a félelmet is azzal, hogy megérintett néhány régi emléket, olyan réges-régi emléket, hogy valaki, aki közel állt hozzá, kihasználta a bizalmát, visszaélt vele. – Nem tudok hazudni neked, és nem próbálok meg semmi olyasmihez hozzáférni, amit nem akarsz nekem adni magadtól. Csak élősködök és sebek után kutatok. A kígyók halálosabbak, mint gondolod. Lara szabályozta a légzését, kissé megkönnyebbült. Nem vizsgálta meg annak az elveszett kislánynak az emlékeit. Nem tudta ki és mi ő. Mindig a tudásában volt az ereje és abban, hogy nem bízott meg senkiben, legkevésbé pedig ebben a férfiban, aki elérte, hogy a teste életre keljen annyi évnyi fagyott dermedtség után. Nem bízott semmiben, ami ilyen gyorsan történt, elvégre hatalmas erők ősi földjén járt. – A kígyók, mérget fecskendeztek a barátomba. Apró élősködők voltak a méregben és a kígyók vérében, ami mart, mint a sav. Míg beszélt, finoman, nőiesen eltávolodott tőle. Nicolas legszívesebben elmosolyodott volna. Pedig nem mosolygott könnyedén. Az utóbbi ötszáz évben, például egyáltalán nem mosolygott, de lányos reakciója, miközben megpróbált vadnak és harcosnak tűnni, annyira aranyos volt. Aranyos. Ezelőtt soha nem értette ennek a szónak a jelentését. Ezerszer is hallotta, de csak most fogta fel a valódi értelmét. Az ösztönei azt súgták, nem örülne, ha aranyosnak látná, amikor keménynek akar mutatkozni, ezért megtartotta magának a megfigyelését. A legtöbb Kárpáti nőnél alacsonyabb volt, így alig ért a mellkasa közepéig, de a testén minden forma íves, nőies volt. Kissé túlsúlyosnak gondolta magát, ezt az apró információtöredéket elcsípte az elméjében, még mielőtt a lány beszűkítette volna az információáramlást. Csak éppen egyáltalán nem értette, mire gondol. Hiszen tökéletes volt, bár igazából az sem számított volna, ha nem tökéletes. Hogyan is lehetne ez másképp? Visszaadta az életét, a lelkét. Igaz szeretetet érez a testvérei iránt. Valóban érezte a becsület kötelezettségét népe felé. Kápráztató csodaországgá változtatta a sivár, szürke világot. A szépség megtestesítője volt klasszikus csontszerkezetével, és Dragonseeker örökség szemeivel. A hatalom szinte pattogott, sercegett benne. Nem volt egy szégyenlős, visszahúzódó lány, harcosan kész volt vele összecsapni minden kanyarban. Nem tudta, hogy ő már megnyerte ezt a háborút. Részben Kárpáti volt, és ez a természete vonzani fogja hozzá. A húzás idővel csak erősödne, és teljesen biztos volt benne, hogy az idő az ő oldalán áll, ráigazítja majd a varázslatot életpárjára. – Ne bámulj így rám! – gyorsabb léptekre kapcsolt. Könnyedén lépést tartott vele. – Nem volt róla tudomásom, hogy „így” bámulnék. Öröm volt az éjszakában és lélegzetelállító szépség is. Fantasztikus volt látni és érezni is egyszerre. A nehéz felhők szeszélyes formákba rendeződtek, a szél segítőkész lökései nyomán gyorsan vonultak. A falu lélegzett, szívek dobbantak, gyerekek nevetése hallatszott.

Ezelőtt miért nem hallotta ezeket a hangokat? Az élet, a szeretet hangjai. Az apák mormolását, az anyák hívását, a gyerekek nevetését. Az évszázadok során elvesztette az élet varázsát, de most ott volt, és elárasztotta az érzékeit. A lány szemei rávillantak. Ismét zöldek voltak. A zöld tehát a normál színe, olyan kápráztató smaragdszín, ami csak elmélyítette haja vörösét. Akkor a gleccser kéknek a hatalma színének kellett lennie. Ettől a frissen felfedezett aprócska ténytől is roppant elégedett volt. Egyszerre meg akart róla tudni mindent, de rég megtanulta a türelem leckéjét, és az évszázadokon át a segítségére volt. Az idő felfedi majd a lány titkait, és minden pillanat, amit vele tölt, a legjelentéktelenebb dolgok felfedezése is, a valódi énje bizalmasságai, örömöt okozott neki. Még azt a hajthatatlan fájdalmat is élvezte, amit a testének okozott. Egy újabb jele volt annak, hogy létezik, él, és lélegzik, megosztja vele a világot. A lelke sötét volt, és óriási mértékben sérült, képtelen volt érzelmeket érezni, viszont sakkban tudta tartani a fájdalmat, megmenekült ugyan a bűntudat és a szégyen érzéseitől, de így még távolabbra került a való élettől. – Te egy csoda vagy a számomra. Talán ezt láthattad a merev tekintetemben. Maga a csoda. Lara nyugodtan tartotta az arckifejezését, nem hagyta, hogy az öröm elárassza a bensőjét, de a sötét csábítás a fekete bársony hangban végigcirógatta a bőrét, majd mélyre hatolt a testében, apró elektromos szikrákat lobbantva melleiben és hüvelyében. Olyan hirtelen állt meg a fogadó nyitott ajtajában, hogy csaknem beleütközött.

3. fejezet Lara haragosan meredt a férfira, zöld szemeiben gyanakvás ült. – Te egy nőcsábász vagy? Édesen, sziruposan akarsz beszélgetni, minden tartalom nélkül? Mert már most szólok, hogy vannak tapasztalataim efféle férfiakkal, úgyhogy átlátok a hízelkedésen. Hazudott. És elég volt a szemébe néznie, máris rajtakapja a hazug kis seggét. Semmiféle tapasztalatokkal nem rendelkezett a férfiakkal kapcsolatban. Még csak a pirulást sem képes elkerülni, ahányszor csak ránéz. A mosoly az elméjéből indult, onnan terjedt át az ajkaira. Valódi mosoly. Spontán. Már az maga a csoda volt, hogy képes mosolyogni, hogy van oka arra, hogy mosolyogjon. Nicolas legszívesebben elvitte volna a búvóhelyére, egy vagy két évre meg akarta tartani teljesen magának, és közben megtanulni róla minden apró részletet. A vágy élesen, fájdalmasan emelkedett meg benne. – Nem emlékszem, hogy életemben valaha azt mondta volna bárki is, hogy édesen, sziruposan beszélek. A lány meglehetősen tiszteletlenül felhorkant. – Talán nem, de fogadni mernék, hogy nőcsábásznak már neveztek. – Nagyhatalmú Kárpáti vadász vagyok, de meggyőződésem, hogy megvannak hozzá a képességeim, hogy a társad legyek. Felnyögött és betrappolt előtte a fogadóba, merev vállakkal. Nicolas felsorakozott mögé, nagyon közel, amint beléptek, azonnal tisztában volt azzal, hogyan fordulnak, hogyan pillantanak a férfiak a lány felé. A bőrével és a hajával feltűnő jelenség volt, az izzás, ami a Kárpáti nők sajátossága, szinte sugárzott belőle, járásának szexi, folyékony eleganciája rá vonzotta a szemeket. Felvillantott egy üzenetet, szavak nélkül a tudomásukra juttatta, hogy a lány az övé. A fekete szemek halált ígértek, ahogy ránézett egyes férfiakra, hogy kihangsúlyozza a lényeget. Azonnal elkapták mindkettejükről a pillantásukat, és ez elárulta neki, hogy a hangulat, amit szétküldött, egy kissé talán túl erősre sikeredett. Meg kell tanulnia precízebben szabályozni visszanyert érzelmeit. A férfi követte őt fel a lépcsőkön az egyik szobához, ahol a lány a kilincsért nyúlt. Nicolas keze ért oda előbb. Simán beillesztette hatalmas termetét közé, és a szoba közé. – Én megyek be először. Már letapogatta a szobát. Két ismeretlen férfi volt benn és Mikhail, népének hercege. Még ha a hercegről volt szó, akkor sem volt esze ágában sem a legkisebb kockázatot is vállalni a biztonságával kapcsolatban. Vámpírvért szagolt. – Ez az én szobám – tiltakozott Lara, megdöbbenve azon, milyen simán, könnyedén vette át az irányítást. A fekete szemek az arcára ugrottak. – Igen, az, és úgy tűnik, több férfilátogatód is van. Nem várt válaszra, kinyitotta az ajtót, és teljesen figyelmen kívül hagyta a felháborodott kis nyikkanást. Mikhail teljesen tisztában volt az érkezésével, tekintete azonnal mögé ugrott, de Nicolas hatalmas termete egészen eltorlaszolta a bejáratot, megakadályozva, hogy a lány is belépjen.

Nicolas azonnal felmérte a helyszínt és a férfit, aki az ágyon vonaglott. A másik férfi szorította le a vállait, remélve, hogy lecsendesítheti, míg a herceg úgy tűnt, megkísérli gyógyítani az ágyon fekvő hím sérüléseit. Nicolas félreállt, hogy utat adjon életpárjának. – Nicolas – Mikhail kezet nyújtott neki, hogy megszorítsák egymás alkarját a tisztelet, és megbecsülés hagyományos üdvözlésével. – Jó látni téged. Nem mutatta ki az aggodalmat, amit amiatt érzett, hogy Nicolas De La Cruz személyesen utazott ide Dél-Amerikából, hogy híreket hozzon neki. Ebből máris tudhatta, hogy ezek nem olyan hírek, amiket a Kárpátiak közös információs hullámhosszán átadásra kerülhettek volna. – Zacarias üdvözletét küldi, és a többi testvérem is. Remélem, hogy te és az asszonyod is jól vagytok. Mikhail bólintott. – Korábban éreztem egy zavart. Nicolas arckifejezése nem változott, és félre sem nézett. Természetes, hogy Mikhail megérezte a zavart. Nicolas hajszálnyira volt az átfordulástól, és ez majdnem a saját és az életpárja életébe került. De szerencsére a lánynak volt egy tőre, és nem habozott használni is azt. A vér már eltűnt ugyan Nicolas ingéről, de Mikhailt nem lehetett egykönnyen rászedni. Nicolas az életpárjához fordult. – Mikhail Dubrinsky, a Kárpáti nép hercege – mutatta be Nicolas, mielőtt visszafordult volna a herceghez. – Mikhail, ő itt avio päläfertiil. A hangjába félreérthetetlen birtoklást csempészett, könnyedén megpihentette a kezét a lány hátán. Mikhail kissé meghajolt a nő felé derékból. – Örvendek, hogy találkozhatom az életpároddal Nicolas, mi a neve? – A neve? – Nicolas most először tűnt zavarodottnak. – Lennie kell nevének, nem? – kérdezte Mikhail, egyértelműen remekül szórakozva. Nicolas lenézett a fényes, vörös-arany hajra, a ragyogó, smaragdzöld szemekre. – Mi a neved? – Összekötöttél bennünket, és még csak azt se tudod, mi a nevem – gúnyolódott vele Lara, és próbálta figyelmen kívül hagyni a fertőzött, rothadó vér szagát, ami a szobában terjengett. – Te teljesen hibbant vagy, ugye tudod? Lara vagyok. Lara Calladine. És te? A szíve keményen dübörgött, tudta, hogy az egész élete megváltozott. Nem akart róla tudomást venni, hogy valamiféle érzelem fénylett fel benne, amíg nem lesz rá egy kis ideje, hogy egészen átgondolja és kitalálja, hogy mihez is kezdjen vele. A férfi arcán megjelenő lassú mosoly egészen elolvasztotta, a teljes figyelmét magára vonta, a szoba többi része „off” üzemmódba került. – Nicolas De La Cruz. – Te Kárpáti vagy. – Egyik férfiról a másikra pillantott. – Mindketten azok vagytok. Nehéz volt úgy társalogni, hogy azon kapta magát, hogy remeg, összezavarodott és hányingere van. – Ahogy te is – válaszolt Nicolas. Lara megrázta a fejét. – Nem egészen, csak részben. A férfi szemöldökei a magasba szökkentek. – A Dragonseeker vérvonalból származol. Soha senki nem tévesztené össze semmi mással a vonásaidat és a szemeidet. Megugrott a szíve. – Akkor ismered a nagynénjeimet? Van róluk valami híred?

Nicolas jó híreket szeretett volna neki mondani. Az öröm és a remény az arcán szinte megrázta. – Sajnálom päläfertiil, a teljes Dragonseeker családból egyedül Dominicot ismerem. Van két nő, Natalya, Vikirnoff életpárja, és a testvérem életpárja, Colby, akik szintén hordoznak Dragonseeker vért. Ez egy nagy múltú család, az egyik legtiszteletreméltóbb a történelmünkben. Lara pillantása megkereste Mikhailt. – Te hallottál a nagynénjeimről? Mikhail megrázta a fejét. – Sajnálom. Nem tudom, milyen nagynénikről beszélsz. Tisztavérű Dragonseeker nők nincsenek már a családban. Rhiannon volt az utolsó, de ő is elveszett a számunkra. Te hogy vagy kapcsolatban velük? Kinyitotta a száját, hogy feleljen, majd hirtelen becsukta. Részben Varázsló volt. Ismerte Rhiannonnak, az utolsó Dragonseeker lánynak a történetét. Egy nagy harcos életárja volt, akit megölt Xavier, a sötét Varázsló. Xavier fogságba ejtette Rhiannont és életben tartotta addig, amíg rá nem kényszerítette, hogy világra hozza a gyerekeit. Hármas ikrek születtek a szentségtelen egyesülésből, Soren, Tatijana és Branislava. Soren kiszökött a világba, és együtt élt egy emberi nővel. Ikreik születtek, Razvan és Natalya. Lara apja pedig Razvan volt. Tehát közvetlen leszármazottja a Kárpátiak legnagyobb ellenségének, annak az embernek, aki elárulta a bizalmukat és elindított egy háborút, ami végül szinte az egész Varázsló faj kipusztulásához vezetett, és majdnem ugyanez történt a Kárpátiakkal is. Az anyja Varázsló volt, úgyhogy a Kárpáti mellett, a Varázsló vér futott legerősebben az ereiben. Lara tekintete Terryre ugrott, aki az ágyon fekve nyöszörgött és ringatta magát jobbrabalra. Kényszerítette magát, hogy ránézzen, holott legszívesebben elfutott volna. Látott olyan fiatal Varázslókat, akikbe szándékosan fecskendeztek élősködőket, amik aztán elrohasztották őket belülről kifelé. A halál szaga már szivárgott Terry pórusaiból is. Megköszörülte a torkát. – Képes vagy megtisztítani a vérét az élősködőktől? Terry teste megrándult, tekintetét Lara arcára összpontosította. – Lara. Visszajöttél. Ez pokolian fáj. Mit értesz élősködőkön? – A jobb oldali seb elég egyszerű – mondta Mikhail –, de a bal oldali nekem is problémát okoz. – Nicolas felé pillantott, a közös Kárpáti csatornán folytatta. – „Nem válaszolt a kérdésemre.” Lara megdermedt. Azon az útvonalon kommunikáltak, amin keresztül a nagynénjei is tartották vele a kapcsolatot. Mindig úgy gondolta, hogy az egy olyan csatorna, amit ők készítettek kizárólag a számukra. A gyerekkori traumák törést okoztak benne, létrehozott magának egy képzeletbeli világot, a hercegnek és Nicolasnak nem lett volna szabad pontosan ugyanazt az útvonalat használnia. „Nincs itt az ideje a kikérdezésének.” Nicolas hangja halk volt, a teste finoman elmozdult, a herceg és Lara közé helyezkedett. Mintha némi vidámság jelent volna meg a herceg szemében, de szinte azonnal eltűnt, és visszafordult az ágyon vonagló ember felé. – Kirántotta a kígyó fejét, mielőtt megakadályozhattam volna. A fogak végén egy horgas tüske van. Azt hiszem, azok a tüskék hordozzák a mérget, és amikor kitépte őket, akkor áradt be a testébe a méreg. – Nicolasra pillantott, és áttért kettejük privát szellemi csatornájára. – „Kicsit durva, hogy rólam beszéltek, miközben itt vagyok, de kösz, hogy kiálltál értem.”

Mikhail felkapta a fejét, fekete szemei felcsillantak. Lara élesen beszívta a levegőt. Hosszú évek óta nem beszélt telepatikusan senkivel, legutóbb a nagynénjeivel, így nem figyelt oda rá, hogy az energia ne áradjon szét a csatornán túl, így Mikhail is meghallotta, amit Nicolasnak mondott. Dühös volt magára, keményen beleharapott az alsóajkába, és emlékeztette magát rá, hogy maradjon csendes és beilleszkedő. Elrejtheti magát előlük, ha elég ügyesen viselkedik. – Ne aggódj Terry, mindjárt segítünk, hogy jobban érezd magad – biztosította Lara, de kerülte, hogy a szemébe nézzen. Oda kellene mennie hozzá legalább. Megfognia a kezét. Miféle barát ő? Megkeményítette magát, kihúzta a gerincét. A látvány, hogy vonaglik a fájdalomtól, gyerekkori emlékeket hozott a felszínre benne. Az egészséges, élő vérnek, édesen folyó életillata volt. A halál egy fémes szagot tett hozzá. De a fertőzött vér rothadó, bomló bűze, támadó volt és émelyítő. Nem menekülhetett azoktól a szagoktól, még a nagynénjei apró kis trükkjeivel sem. Tett egy lépést, hogy megkerülje Nicolast és az ágyon fekvő férfihoz menjen, de úgy tűnt, Nicolas vele együtt mozog és közben látszólag meg sem moccant. Lara nem értette, hogyan csinálja ezt, de amikor másodjára is próbálkozott, szilárd tömege megint az útját állta. – Mikhail és én, majd meggyógyítjuk a barátodat, de neked hátrébb kell maradnod, míg nem tudjuk pontosan, hogy mivel van dolgunk. Lara kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de ismét becsukta anélkül, hogy megszólalt volna. A férfi olyan halkan beszélt, hogy kételkedett benne, hogy Gerald vagy Terry meghallhatta volna, amit mondott, de a hangjában világos parancs volt. Nagyon erős volt, nem tudta milyen hatalmai vannak, de veszélyt érzett. Most, hogy többen is voltak körülöttük, nem volt megfelelő az alkalom rá, hogy tesztelje az elszántságát. Ha nyíltan szembeszállna vele, akkor elvetné nagynénjei tanácsait, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. A múltban néhány alkalommal mégis megtette, és mindig katasztrofális következményei lettek. Hagyta, hogy a szusz egy apró szisszenéssel távozzon belőle. A végén még a bűntudatára is talált mentséget, a vértől az ágyon felfordult a gyomra. Hagyta, hát, hogy Nicolas diktáljon neki. Nicolas megtartotta a mosolyát magának. Lara azt hitte, hogy elrejtette nemtetszését, de a haja sávokban örvényleni kezdett, mélyvörös és sötétszőke között váltogatva az árnyalatokat. A vörös kerekedett felül, amikor dühös volt, és a haja most csíkokban lángolt. A szeme színe smaragdzöldből ismét gleccserkék lett, úgy villogott rá, mintha jégből lenne, de nem szólt semmit, egyszerűen hátralépett, mintha édes és engedelmes lenne. Lehajolt a szétmarcangolt bokához. Nem volt semmi édes az ő nőjében. Lehet, hogy mások elől el tudja rejteni a valódi természetét, de valójában egy kicsi nősténytigris, karmokkal és agyarakkal, aki készen áll rá, hogy csatába szálljon, ha a helyzet megkívánja. Terméketlen, szürke élete egy csapásra izgalmassá vált. Lara elképesztő reakciója arra késztette, hogy megpróbáljon kitalálni valami mást is, amitől a haja színváltó örvénylésbe kezd és jégszemei szikrákat hánynak rá. Összehúzott szemöldökkel állapította meg, hogy az élősködők olyan tömegben voltak jelen Terry keringésében, hogy szinte eltömítették az ereit. Ránézett Mikhailra. „Láttál valaha is ehhez foghatót?” „Ilyen mértékű fertőzést még soha. Hívtam Gregorit. Ő a legnagyobb gyógyítónk, és ennek az embernek az egyetlen lehetősége a túlélésre.” – Mikhail hátrapillantott Larára, szándékosan bevonta őt is a beszélgetésbe. – „Sajnálom. Tudom, hogy a barátod.” Lara gyomra egyetlen görccsé állt össze. Rászorította az egyik kezét. Ez az ő hibája volt. Magával vitte Terryt és Geraldot, hogy megkeressék a barlangot, aminek a létezésében

nem is hittek. Még ő is kételkedett már magában. Akkortól lett egyre bizonyosabb ismét abban, hogy valóban ott van, amikor a hegy geológiai tanulmányozása után elkezdett engedélyek után szaladgálni. Izgalom fogta el, amit képtelen volt elnyomni, egyszerűen érezte, hogy jó nyomon jár. Ha jobban hitt volna magában, nem kellett volna kitennie a barátait ekkora veszélynek. „Meg tudjátok menteni?” Nem néztek egymásra, Mikhail és Nicolas mindketten mélyen Terry bokája fölé hajoltak, és vizsgálgatták, Lara mégis érezte, hogy zajlik valami kettejük között. Nem hangos szóval és nem telepatikusan, Nicolas nyitva hagyta feléje az elméjét, azt hallotta volna. Pára ömlött be az ablakon keresztül, sűrű fehér köd terjedt szét a szobában. A levegő elektromossággal telt meg. Lara érezte, hogy a hajpihék megemelkednek a tarkóján. Az ablaktól az ajtó irányába kezdett hátrálni. Nem kellett volna aggódnia, Nicolas azonnal ott termett közte és a köd között, de most az egyszer nem sértette ez a gesztus. Nem akarta, hogy bármi köze is legyen ahhoz, ami beáramlott a nyitott ablakon. Az energia olyasvalami volt, amit egy Varázsló a születése pillanatától kezdve kezelni tudott. Sok ifjú mágust látott dolgozni vele, egyszerűbb és bonyolultabb folyamatokat gyakoroltak. Évekig figyelhette a tanulmányaikat és a kísérleteiket, de ritkán érzett ennyi energiát beáradni egy helyiségbe, akkora erőt pedig, mint ami magához vonzotta ezt az energiát a környezetéből, még soha. A köd felkavarodott, gomolygott, felvette egy átlátszó emberi alak formáját, de az energia tovább áradt egyenesen a herceg felé, beburkolta, átáradt rajta, szinte megfürdette nagy hullámokban az elmondhatatlan hatalom. Nicolas, Gerald és Terry úgy tűnt, nem vesznek észre semmit ebből az egészből. Talán azért lehetett, mert ő mindig túlságosan is érzékeny volt az energia jelenlétére, mert gyerekként ez volt az egyetlen figyelmeztető jele, hogy kirángatni készülnek a kamrájából, felszaggatják a húsát és a vérét fogyasztják. Remegett és émelygett. Még erősebben nyomta a kezét kavargó gyomrára, és elhátrált a herceg és a mellette láthatóvá csillámló férfi közeléből. A bőre borzongott. A csuklója égett. Úgy érezte, mintha pókok mászkálnának a bőrén. Megpróbálta lesöpörni őket magáról, egészen a falhoz lapult. A hőmérséklet a szobában egészen fagypontig hűlt, képtelen volt abbahagyni a didergést. Az idegen feléje fordult és ránézett, a szemei hasítottak, mint az acél. – Dragonseeker – mondta fennhangon. – Nagyon erős benne a vérvonal. Az epe felemelkedett benne. A torka egészen elzáródott, alig volt képes bepréselődni rajta némi levegő. A szoba falai hullámzani kezdtek, széles alagutakká váltak, meggörbültek, jégkék színt öltöttek körülötte. – Gregori, nincs sok időnk – mondta Mikhail. A rettegés szörnyeteggé vált és szinte kivirágzott, egyre növekedett, épült a bensőjében, míg már nem is látott tisztán tőle. A padló elmozdult a talpa alatt. A bomló vér erős szaga felerősödött. A férfi az ágyon már kiáltozni sem tudott, csak halkan nyöszörgött. Gregori bólintott, de ezüstszín szemei Larába fúródtak, szétszabdalták a védelmét, áttörték gondosan felállított pajzsait, egészen a mélyére akart látni, fel akarta fedni minden titkát. „Elképesztő hatalom fut a vénáidban.” A teste összerándult, az elméje igyekezett elhúzódni a megszállás elől. Azok a világos, metsző szemek. Látta már azt a szemszínt, csak valahol máshol. A félelem megrázta. A férfi arca elmosódott előtte egy pillanatra, és ő azon kapta magát, hogy egy egészen más arcot bámul, egy olyat, ami túlságosan is ismerős rémálmaiból.

Felzihált, megpördült és menekülési utat keresett, de a hideg jégfalak túl vastagok voltak, hogy áttörhesse őket. Csapdába esett. A csuklója lüktetett és égett. „Lara? Mi az?” – lépett felé Nicolas. „Kerüld el az elmém!” Nemcsak, hogy visszautasította a kapcsolatot, de keményen és gyorsan ki is dobta a fejéből, és szilárd akadállyal lezárta a visszafelé vezető utat. Energiát kezdett gyűjteni szorosan maga köré a szobából, mintha egy védelmező köpenyt terítene magára. A keze magától emelkedett, automatikusan rajzolta szélsebesen a védelmező jeleket, elképesztő pontossággal és szakértelemmel. „Fény fala, arany pajzs, emelkedj fel, jöjj hozzám most. Óvd meg a tudást mélyeden, zárd ki a bűnt. Ne hagyd, hogy a múlt démonai arassanak, gátold meg sebesen.” A mennydörgés üvöltve rázta meg a szobát. Vörös-narancsszín lángok hatalmas hulláma csapódott ki a színtiszta energiafalból. „Vigyázz!” – kiáltott fel Nicolas figyelmeztetően, és Mikhail elé vetette magát. Gregori is mozgásban volt már, szinte átrepült a szobán, hogy eltakarja a herceget. A fény egybeolvadt, hullámokban forró lángok lövelltek ki belőlük, akár a rakéták, vörösnarancs feltornyosuló faluk szinte megvakított mindenkit. A férfiak felemelték a karjaikat, hogy védjék a szemüket. Az energiafal egy tehervonat erejével csapódott neki a három Kárpáti férfinak, hátradobta őket, mintha nem volnának többek egy hajóroncs darabjainál a háborgó tengeren. Gregorit és Nicolast érte az energia oroszlánrésze, mert ők azért küzdöttek, hogy a herceget védjék a lehető legnagyobb hatásfokkal. Nicolas még repült hátrafelé, amikor már alakot váltott és suhant, hogy megvédje az életpárját, ha Gregori viszonozná a herceget ért halálos támadást. Egyetlen elmosódott sávként száguldott át a szobán, keményen nekicsapódott Larának, hanyatt döntötte a padlón, nagyobb testével teljesen elfedte az övét. Ő megpróbált kigurulni alóla, de megragadta a csuklóit, és leszorította őket a feje fölött, ezzel megakadályozva, hogy felemelje a kezeit és újabb varázslatokat szőjön. – Lara, nézz rám! Mozdulatlanná dermedt alatta, a szemei fókuszálatlanul, szinte vakon meredtek a plafonra. A teste aggasztóan jéghideg volt. Nicolas nem habozott. Erővel belökte elméjét az övébe, és elindult az emlékei által kirajzolt útvonalon. A bomló vér bűze nagyon erős volt. Összekeveredett a rothadó hús szagával. Aztán meghallotta a sikoltásokat. A nyöszörgéseket. Valaki folyamatos halálsikolyait, amit nem testi, szellemi kínzás okozott. Nicolas kimerészkedett egy jéghideg folyosóra. Kitárult előtte egy hatalmas jégterem. A feje fölött a mennyezet iszonyú magasan volt, oszlopok tartották. Vörös fröccsent a kékre, és a baloldalán lévő falra, ahol egy embert láncoltak a padlóhoz. Meztelen volt és reszketett, a szemeiben őrület ragyogott, amíg az apró élősködők a húsát falták. Nicolas az egyik legádázabb ellenségüket ismerte fel benne, Razvant, Xaviernek, minden élő Varázsló legidősebbikének és legerősebbjének unokáját. A leláncolt Razvan mellett egy nő feküdt a földön mozdulatlanul, az arcára ráfagyott a rettegés, a szája szélesre tárva, mintha még holtában is sikoltozna. A paraziták rajta is lakomáztak, és Razvan kétségbeesetten próbálta leverni őket a testről. A kezeit véresre ütötte a jégen. Felnézett, és Nicolas követte megkínzott tekintetét a hirtelenszőke, vörössel csíkozott hajú gyermekre, aki gombóccá kuporodott a sarokban és az öklét tolta a szájába, hogy ne sikoltozzon.

Nem volt nagy tapasztalata a gyermekek korának megállapításában, de az a kislány nem tűnt többnek három, vagy négy évesnél. A gyermek szeme a nő arcára tapadt és hangtalanul zokogott. „Mama.” Nicolas egész lénye megdermedt. A harag valahonnan nagyon mélyről indult el benne, és viharos gyorsasággal emelkedett. Meg akarta ragadni azt a gyermeket és biztonságba rohanni vele, de csak annyit tehetett, hogy megmenti a nőt a valós időben. Megragadta Lara arcát és szilárdan tartotta. Egy gyermeket soha nem lenne szabad ilyen dolgoknak kitenni. – Avio siel, lelkem, gyere vissza hozzám – suttogta a parancsot, amibe egy nagyon erős kényszert rejtett. – Biztonságban vagy Lara. Az életpárod vagyok, és az utolsó leheletemig védeni foglak. – A felhős, csaknem átlátszatlan tekintet az arcára mozdult. – Ez az. Nézz rám! Koncentrálj rám! Hagyd, hogy visszavezesselek. Az emlékek jégbarlangjában nem várta ki a gyermek reakcióját. Végtelen gyengédséggel felemelte, elfedte a szemeit, majd kicsi arcát beletemette a mellkasába, közben pedig a hangjával csillapította, ahogy hátat fordított annak az iszonyatos helyszínnek és kisétált. Lara hosszú szempillái megrezzentek. Vad, halványkék szemei elsötétültek, ahogy ránézett. Vett egy mély lélegzetet. Nicolas felemelkedett róla, és segített neki felülni. Szétnézett és riadt arckifejezés jelent meg az arcán. – Nem bántottam senkit? Lehajtotta a fejét, nem volt hajlandó a szemébe nézni. – Senki nem sebesült meg. Ügyelt rá, hogy a hangja halk, gyengéd és megnyugtató maradjon, míg az álla alá nyúlt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Itt, soha senki nem ártana neked. A szíve túl gyorsan vert. A melle fölé helyezte a kezét, meleget küldött teste gleccserhidegébe és lassította a szívét, hogy összeillessze sajátjának kitartó, nyugodt ritmusával. Küzdött, hogy levegőt juttasson a tüdejébe, így fölé hajtotta sötét fejét, lélegzetük összekeveredett, míg a lányé légzése is lelassult egy lazább, könnyebb áramlássá. Tekintete végig összekapcsolódott az övével, olyan benyomása támadt, mintha könnyeket látna, de azok soha nem jelentek meg a szemeiben. – Elzárom előled azt a szagot. „Gregori, ne nézz rá közvetlenül, a szemeidtől valamiért gyerekkori emlékek elevenednek fel benne.” El kellett volna mondanod, hogy ez felzaklat. Az életpárodként az is kötelességem, hogy az ilyen dolgoktól megvédjelek. – Már nagylány vagyok, felnőttem. Akkor érezte meg őt az emlékeiben, ahogy kivitte gyerekkori énjét a jégbarlangból. Még az általa nyújtott kényelmet is tisztán érezte, az alsóajka enyhén megremegett a félelemtől, de nem mozdult el az érintése elől. Nicolas előredőlt és végigsimított ajkával az övén. Egy további hosszú pillanatig még tartotta a tekintetét, elméje beköltözött az övébe, hogy egészen biztos lehessen benne, hogy gyerekkorának rémálomvilága meghátrált annyira, hogy egy kevésnyi békére találjon. – Minden rendben Lara? – kérdezte Mikhail. Úgy tűnt, az ő hangja is annyira gyengéd, mint Nicolasé. Ettől úgy érezte magát, mintha az őrület határán táncolna. És talán tényleg úgy volt. De Nicolas most eltorlaszolta előle a bűzt, kicserélte azt az erdő friss illatára. Még egy csekélyke szellőt is érzett az arcán. A teljes megalázottságtól eltekintve jól volt.

Kitartóan próbálta elkerülni, hogy a gyógyítóra nézzen, de úgy tűnt, úgy jár vele, mint a közmondásos molylepke a fénnyel, és képtelen volt segíteni magán. Megfogta Nicolas feléje nyújtott kezét és hagyta, hogy talpra segítse. – Jól vagyok, köszönöm. Remélem senki sem sebesült meg. – Ha megsebesült, legalább kapok egy új helyettest – vigyorgott rá Mikhail. – Ne hagyd, hogy megfélemlítsen. Minden este gyakorolja azt a pillantást, lenn a tóparton. Mielőtt leállíthatta volna magát, a pillantása Gregorira ugrott. Az ezüst szemek felémelyítették, de kényszerítette magát, hogy ránézzen. – Nem félemlített meg, de nagyon sajnálom, ami történt. Nem akartam bántani senkit. – Senkit sem bántottál húgocskám – válaszolt Gregori, de tekintetét Terryn tartotta. – Viszont ha segíteni akarunk a barátodnak, most már valóban sietnünk kell. Lara szíve nagyot ugrott. Teljesen megfeledkezett Geraldról és Terryről, akik szemtanúi voltak mindennek, a bizarr viselkedésének és a képességének, hogy az energiát használja. De nem kellett volna aggódnia. Úgy tűnt, egyikük sem figyel. A három Kárpáti hím közül valamelyik elzárta az érzékszerveiket, és hamis képet mutatott nekik arról, hogy mi történik. Nagyon szégyellte a viselkedését ezek előtt a férfiak előtt. Ráadásul még a barátairól sem gondoskodott. Kihúzta a vállait és tett egy lépést az ágy irányába. Az élősködők jelenléte kinyitotta gyerekkori emlékeinek zsilipkapuját, és egyik sem volt kellemes. – Őrizd az ajtót – rendelkezett Nicolas, és újra elállta előle az ágyhoz vezető utat. – Nem kellene, hogy a fogadós vagy a felesége bejöjjenek a szobába. Túl veszélyes lenne. Megpróbált úgy tenni, mintha nem könnyebbült volna meg, de közben bólintott és hátralépett, hogy átengedje nekik a terepet. A csípőjét nekitámasztotta az ajtónak, és a munkához látó gyógyítót figyelte. Még soha nem volt szemtanúja egyetlen mestergyógyító tevékenységének sem, így teljesen lenyűgözte a teljes koncentráltság és a rutinos hatékonyság. Habozás nélkül hagyta maga mögött a testét, tiszta, gyógyító energiaként kiemelkedve belőle. Mikhail gyertyákat gyújtott meg, aromás illatok töltötték meg a levegőt, hogy segítsék a gyógyulás folyamatát. Gregori a saját testét elhagyva belépett a Terryébe, és dologhoz látott, hogy kiűzze a gyorsan szaporodó élősködők hordáit, akik felkészültek falni a fiatalember testét. Bámulatos volt nézni, ahogy a végtelennek tűnő energia hogyan áramlik ki Gregoriból, ahogy latba vetette teljes hatalmát, és a másik két Kárpáti saját erejével támogatta. A gyógyító arca lassan szürkévé vált. Megingott a kimerültségtől, és az idő végtelen lassúsággal telt. Az ablakon túl esni kezdett a hó, előbb csak néhány pehely, majd sűrűbbé, egyenletesebbé vált a havazás. A fogadó elcsendesedett, mindenki aludni tért. Gerald gyakran váltott testhelyzetet, de kitartott, nyugalomban tartotta Terry vállát és folyamatosan beszélt hozzá. Terry az első óra után már nem nyöszörgött, a második után pedig már egy kicsit pihenhetett is. Gregori végül visszatért a testébe és megtántorodott, lehuppant a padlóra. Sápadtnak és nyúzottnak tűnt. Megrázta a fejét. „Az élősködők csaknem olyan tempóban szaporodnak, mint ahogy megsemmisítem őket. Nem vagyok benne biztos, hogy elég gyorsan tudom csökkenteni a számukat ahhoz, hogy végül megszabadulhassunk tőlük.” Mikhail laza mozdulattal felszakította fogaival a csuklóját, és odanyújtotta neki. Lara szemei azonnal Gregori szájára szegeződtek, amint az rátapasztotta a sebre. A gyomra összeugrott egyetlen csomóvá. Mennydörgés dübörgött fel a fülében.

„Én is beszállok” – ajánlkozott fel azonnal Nicolas. „Ahogy én is” – csatlakozott hozzá a herceg. „Nem!” – reagált hevesen a két Kárpáti. „Te nem teheted Mikhail” – mondta Gregori, „Nem kockáztathatunk fertőzött vért sehol a közeledben. A paraziták így is érzékelik a jelenléted. Rajokban gyűlnek oda, ahol a legközelebb vannak hozzád, abban a reményben, hogy megfertőzhetnek.” „Szükségünk lesz a véredre, hogy segíts vele minket” – pöccintett Nicolas egy pillantást sötét szemeivel Gregori felé. Gregori felsóhajtott és hagyta, hogy Nicolas talpra segítse. „Ő nem egy makrancos kölyök Nicolas. Egy felnőtt férfi, aki tudja, hogy a Kárpáti nép nem létezhet nélküle. Ha őt megsemmisítik, a fajunk kihal. Bármennyire is szeretnénk azt hinni, hogy valaki más a helyedre léphet Mikhail, de te is, mi is és az ellenségeink is tudják, hogy ez nem igaz.” „Nem okvetlenül” – tiltakozott Mikhail. „Savannah viszi a vérvonalam, és ikreket vár. Raven a fiammal viselős, bár megint problémái vannak.” „Nem kockáztathatunk. Az én helyemet Lucian, Gabriel vagy Darius könnyedén, másodpercek alatt átveheti, de nincs másik férfi, aki betölthetné a te pozíciódat.” Gregori hangjának volt némi éle. Larának az az érzése támadt, hogy ezt a vitát már sokszor lefolytatták. Nagyon érdekesnek találta a beszélgetést, és ez segített elterelni a figyelmét Mikhail felszakított csuklójáról. Bár azonnal végigsöpört a nyelvével a fogai nyomán, a sebek még láthatóak maradtak, és körülöttük ott maradt némi vérmaszat is. A gyomra felkavarodott, az epe megint megindult a nyelőcsövében felfelé. A testhőmérséklete lezuhant. „Itt van az öcsém is, Jacques.” Mikhail hangja csendesebb lett, de az éle hozzáilleszkedett Gregoriéhoz. „Aki még mindig nem bízik meg a saját elméjében az életpárja nélkül. Nem teheted ki kockázatnak magad Mikhail” – Gregori rávillantotta a tekintetét. – „Ne szomoríts el ezzel újra papa.” Mikhail tett egy lépést az irányába, hogy fojtogatni kezdje a helyettesét, aki valami fatális tévedés folytán, a lánya életpárja is volt egyben. Terry arca hirtelen rosszindulatúan eltorzult, felmordult, nyál futott végig az állán és rávetette magát a hercegre. Gerald megragadta a vállait, hogy visszatartsa, de Terry ahhoz képest, hogy milyen súlyosan sérült volt, hihetetlenül erővel rendelkezett, kiszabadította magát és előrenyújtott kezekkel, karmokká görbült ujjakkal Mikhail szemei felé kapott. Nicolas pontosan ugyanabban a pillanatban intett a kezével, mint Gregori. Lara suttogva elhadart egy védő varázst, kezei követhetetlen gyorsasággal szőtték a mintát. Terry nekicsapódott egy láthatatlan akadálynak. A fogait csikorgatta, a szemei forogtak az üregeikben, újra és újra nekicsapta a fejét a herceget védő pajzsnak. Gerald átgázolt az ágyon, hogy megpróbálja irányítani, de Terry ököllel az arcába vágott és morgott, mint egy veszett állat. Gerald hanyatt esett az ágyon, Terry pedig ismét verni kezdte a fejével a láthatatlan falat. Lara Terry elméjéért nyúlt kísérletképpen, hogy lecsendesítse. Finoman, megnyugtatóan megérintette az elméjét. Jelenlétére azonnal élősködők egy hatalmas gomolygó raja reagált, a mérgező őrület dühös, csavarodó, csapkodó őrjöngésével. Az egyik pillanatban még Terry elméjében volt, a következőben pedig azon kapta magát, hogy kidobták onnan, egy kemény, férfias lökés kibillentette Terry elborult agyából. Odafordította a fejét és dühösen rámeredt Nicolasra.

Kezdte felismerni az érintését. A férfi nem szánt rá egyetlen pillantást sem, Terryre fordította minden figyelmét. Ránézett Gregorira. A gyógyító tulajdonképpen Mikhailt szorította a falhoz, de a koncentráció az arcán azt mutatta, hogy Nicolassal együtt próbálja megfékezni Terryt. A férfi végül összerogyott az ágyon, tekintete fókuszálatlanná vált, a teste ellazult, nem küzdött tovább. Lara lassan kiengedte a lélegzetét. Gregori távozást intett Mikhailnak a fejével, Mikhail is rávillantotta a tekintetét. Ő ugyan nem megy sehova, és ez épp olyan nyilvánvaló volt a szemeiben, mint az arcán. – Tedd a dolgod – rendelkezett Mikhail. Gregori vállat vont, majd újra ragyogó gyógyító energiává vált, és ismét belépett Terry testébe. – Mi folyik itt? – mászott le négykézláb az ágyról Gerald, majd megkerülte a gyógyítót és Lara felé indult. Nicolas moccant és máris elvágta Gerald útját. – Csupa vér az inged. Le kellene zuhanyoznod. – Igaza van Gerald – értett egyet Lara. – Ez nem biztonságos. Égesd el a ruhád. Mindent, amit ma viseltél. Gerald megállt, vetett a háta mögé egy pillantást Terryre, majd felrántotta az ajtót és elsietett a saját szobája felé a folyosón. Lara a falnak támaszkodott és figyelte, hogyan csatlakozik Nicolas Gregorihoz, hogyan dolgoznak párban dühödt gyorsasággal, hogy megmentsék Terry életét. Egyszerre folyt a küzdelem a testéért és a lelkéért is. A paraziták kétségbeesetten igyekeztek, hogy átvegyék fölötte az irányítást, hogy uralják a testét és a lelkét, és mesterük parancsai szerint utasíthassák. A férfiak megállás nélkül dolgoztak, az idő pedig elillant. Mindketten egyre sápadtabbak lettek, egészen szürkévé váltak, míg végül lerogytak az ágyra Terry mellé. Mikhail a legnagyobb nyugalommal ismét felszakította a csuklóját, és most Nicolasnak nyújtotta oda. Megpróbált nem ránézni az élénkpiros vérre. Megpróbálta nem látni Nicolast, hogyan markolják az ujjai a herceg karját, míg Mikhail életereje áradt belé, mégis látta és szinte megbabonázta, képtelen volt róla levenni a szemét. A csuklója égett. A tüdeje is égett. Remegett. A teste jéghideg volt, bármennyire is próbálta helyreállítani, kiegyenlíteni a testhőmérsékletét. A falak körülötte ismét ívbe hajlottak és kékes árnyalatot öltöttek. Mélyeket lélegzett és igyekezett a falra koncentrálni a herceg feje fölött, de a tekintete és az elméje állandóan visszatért oda, ahol a vér patakokban folyt le a karján, elérte Nicolas ujjait is, majd a padlóra csepegett. A gyomra felbolydult. Kétségbeesetten Terry arcára összpontosított. Ez hibának bizonyult. Elképzelte, ahogy a paraziták nyüzsögnek a véráramában, minden szervében, és elindítanak egy hatalmas támadást a gyógyító és Nicolas ellen, hogy megharcoljanak velük a férfi tulajdonjogáért. Izzadság gyöngyözött a homlokán. Terry arca felhullámzott, kisfiús vonásai megváltoztak, alakultak, míg lángoló türkizszín szeművé, tagadhatatlanul jóképűvé, homlokba hulló éjfekete hajúvá nem vált. Ezt a fekete hajat ezüstszín sávok csíkozták. A szemek kinyíltak, összekapcsolódtak az övével. A lélegzet bennszorult a tüdejében. Agóniát látott bennük. Tudatosságot. Tehetetlen dühöt. Félelmet. Annyi félelmet, hogy kidagadtak tőle a szoba falai, képtelenek lévén megtartani ennyi rettegést. „Fuss! Fuss Lara! Bújj el!”

Hallotta a hangjában a zokogást és a rémületet. Nicolas egy jégkamrában találta magát, vacogtató hidegben. Karjain és mellkasán átvetett, savas vámpírvérrel bevont láncokkal a falhoz bilincselve Razvan küzdött, hogy megtartsa a saját tulajdonában a lelkét. Agónia sütött a szeméből, fekete hajába platinaszín tincsek vegyültek. „Lara” – suttogott szeretettel, félelemmel, kétségbeesetten – „kicsim. Fuss! Jön, és nem tudlak megvédeni tőle.” Nicolasban is megemelkedett a rettegés, úgy érezte, hogy szinte megfojtja. A fejét forgatta, hogy benézzen a sarkokba. A kislány ekkor idősebb volt. Talán négy, vagy öt éves. Odahúzódott a falhoz, reszketett, könnyek folytak végig az arcán, a szívdobogása olyan hangos volt, mintha a sajátja fölött hallaná. Csoszogó léptek hallatszottak hátulról. Nicolas megfordult, és egy visszataszító teremtmény jött felé, ami részint egy csontváz volt, részben ember. A bőr néhol lógott rajta, máshol ráfeszült. A húsa rothadt, a vére bűzlött. A szürke haj foltokban, csomókban nőtt csak a kopasz fejen. Zilált szakáll lógott a mellkasára, férgek másztak a nyirkos szőrzetben ki és be, állandóan mozgásban tartva azt. A körmei sárgák és hosszúak voltak, visszagörbültek a göcsörtös ujjak végein. Elkorhadt, fekete fogakat villantott fel hátborzongató, gonosz mosolya. Egyedül a szemei éltek abban, ami az arcából megmaradt, és azok ezüstösen, őrülettől izzón ragyogtak. A rettegés fokozódott, Nicolas szíve is kezdett felgyorsulni, a várakozás gyötrelmével kalapált. A tüdeje levegőre vágyott. „Nicolas!” – Mikhail hangja éles parancs volt, utasítás, hogy azonnal térjen vissza a jelenbe. – „Nyugalom húgocskám. Biztonságban vagy” – tette hozzá, hogy megpróbálja Larát lecsillapítani. Nicolas tudta, hogy csak egy módon lehet távol tartani Larától a lidérces emlékeit, ha más, élesebb képekkel téríti vissza a jelen korlátai közé. Hosszú karjait köré fonta, egészen rázúdította az elméjét az övére, nyersen parancsolt. A Dragonseeker vér valóban meglepően tisztán futott az ereiben, határozottan tehetséges alakváltónak bizonyult. Mindketten feloldódtak, és kivitte őt a szobából, a fogadóból, az éjszaka friss, tiszta levegőjére.

4. fejezet Lara egy nagyon meleg kamrában állt a föld mélyén. Víz futott a falakon, a barlang mélyén egy medence gőzölgött. A fali gyertyatartókban illatozó gyertyák pislákoltak, barátságos fényüket a kristályos falak megcsillantották, felerősítették vagy épp árnyékba burkolták. A levegő kiszisszent a tüdejéből, megpördült, ujjai ráfonódtak övében a tőr markolatára. Nicolas állt vele szemben, tekintetük összekapcsolódott. Lara megnyalta kiszáradt ajkait. – Hol vagyok pontosan, és hogy kerültem ide? – Mielőtt rám veted magad, mint egy őrült, dobd el azt a kést a kezedből – mondta Nicolas lassan. – Nem vagy fogságban. Az elmédben hagytam az útvonalat, ami kivezet innen, ha úgy érzed, szükséged van rá, hogy kijuss. Ez a legbékésebb, legbiztonságosabb hely, amit ismerek. A biztonsági intézkedések a te védelmedet szolgálják. A szomszédos teremben van egy ágy, ahol pihenhetsz. Átkutatta az emlékeit és valóban megtalálta köztük a kivezető útvonalat, olyan gondosan elhelyezve, mintha legalább ezerszer megtette volna már azt az utat, és pontosan ismert volna minden kamrát és termet a barlangrendszerben. – Van szobám a fogadóban. Nem enyhítette a szorítását a tőrön. – Az pillanatnyilag éppen foglalt. Úgy gondoltam, talán értékelnéd, ha visszavonulhatnál egy kicsit. Fekete haja a homlokába hullott, felhívva a figyelmét nagyon-nagyon fekete szemeire. A késztetés, hogy hátrasöpörje azokat a tincseket, olyan erős volt, hogy hátra kellett lépnie, másképp odalépett volna hozzá. – Ez nem ad magyarázatot arra, hogy hogyan kerültem ide, és hogy miért nem kérdeztél meg előtte engem is. Megvonta a vállát, amitől nagyon is szexi izomhullámzás vonult végig az inge alatt. Lara megpróbálta nem bámulni. – Én hoztalak ide. Ködalakra váltottunk, mert úgy lehet leggyorsabban és észrevétlenül utazni. Lara szinte fuldoklott. – Én nem tudok alakot váltani. A szemei ráragyogtak, a szája sarkában mintha vidámság jelent volna meg. – A legkisebb probléma nélkül váltottál. Azt hittem, ez mindennapos nálad. Rávillantotta a legvadabb tekintetét. – És miért nem emlékszem rá? – Gyakran vannak emlékezetkieséseid? Olyasvalami ez, amire különösen oda kell majd figyelnem? – Hahaha! Azt hiszed, hogy vicces vagy? Soha életemben nem váltottam alakot, köddé pedig végképp nem váltam. Pedig ezerszer próbálta újra és újra, míg végül úgy gondolta, hogy talán a gyerekkora miatt képtelen rá. – Pedig tudod, hogyan kell, ott van az elmédben. – Tényleg ott van? – Egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy dühös rá. Nem akart újra elmerülni az emlékeiben, amiket elzárt önmaga elől, csak azért, hogy megtudja, valóban ott van-e ez a tudás, de ha alakot tudna váltani, az egy nagyon hasznos képesség lenne. A nagynénjei is váltók voltak. Sárkány alakban ejtették őket csapdába, de nem az volt a

valódi alakjuk. Tudhatta volna, hogy ellátták ezzel a képességgel éppen úgy, mint a nyelvekkel, varázslatokkal és gyógyító készségekkel. – Nem tudtam. – Nos, határozottan ott van benned a tudás. Természetesen segítségre van szükséged, mert nem vagy egészen Kárpáti, de ahhoz képest nagyon könnyen megy. De vannak az elmédben gátak. Akadályok. A sajátjaidon kívül – mondta tárgyilagosan, de a szemét nem vette le róla. – Olyanok, amiket mások csináltak. Egy férfi keze nyomát találtam. És két nőét. Nem akarták, hogy emlékezz a gyerekkorodra. A két nő csakis a nagynénje lehetett, de a férfi? Az apja? Nem ismert más férfiakat. Az apja viszont miért emelne akadályokat a fejében, hogy elzárja előle a gyerekkorát? Hogy ne emlékezzen rá, hogy táplálkozott belőle? A gyomra összeszorult és elfordult Nicolastól, nem akarta, hogy még több gyengeségének legyen szemtanúja. Gyakran voltak ugyan rémálmai, de ott senki sem volt vele, aki láthatta volna, miről szólnak. De ilyen visszapörgetésekre – ha egyáltalán annak lehet őket nevezni –, mint amilyeneken az imént esett át, ahol Razvant megláncolt rabként látta, egyáltalán nem emlékezett. – Nem értek ebből semmit. – Miért látta Razvant áldozatként önmaga helyett? Semmi a világon nem tűnt logikusnak az egészben, még a saját viselkedése sem. És azt sem tudta megmagyarázni, hogy a miért akarták a nagynénjei és valaki más, valaki, akiről nem is tudta, hogy járt a fejében, hogy ne emlékezzen a gyerekkorára. – El sem tudom képzelni, miért törölték volna ki az emlékeimet – mormolta. Képtelen volt eltávolítani az apja elkínzott arcát a fejéből. – Nem törölték ki, csak elzárták – tisztázta Nicolas. – Az emlékeid még mindig ott vannak, csak fel kell őket fedezned. – Ezek valódiak voltak? Amiket láttunk, az igaz volt? Felemelte a kezét és intett, mire még több gyertya lobbant fel. Megnyugtató levendula, méz és orgonaillat töltötte meg a kamrát. Azt akarta elérni, hogy jobban érezze magát, de egy férfi nem hazudhat az életpárjának. – Bár elnyomták az emlékeidet, de nem babrálták őket. Nagyon is valóságosak. – Láttál már ilyesmit, mint amiket az emlékeimben láttunk? Amit a vér, az élősködők és az az ezüstszínű szempár indított el. Lehajtotta a fejét és kiengedte a lélegzetét, mielőtt beszívta volna a gyertyák aromáját. – Igen. Azt a megláncolási módot ismerem. Az öcsémet, Riordant elfogták, és őt is ilyen láncokon tartották. Nehéz rabságban tartani egy Kárpátit. Azt hiszem, aki emögött áll, régóta tökéletesítgette már ezt a módszert. „És ehhez apádat használta először kísérleti alanynak.” Lara elkapta a gondolatát, még mielőtt cenzúrázhatta volna. Körülnézett valami helyért, ahová leülhet. Szinte közvetlenül maga mögött pillantott meg egy kényelmes kanapét, puha párnákkal. Meg sem kellett kérdeznie, hogy került oda, így egy szó nélkül lerogyott rá, attól tartva, hogy a lábai nem tudják sokáig megtartani a súlyát. – Én ezt nem értem Nicolas. Ha az öcséden ugyanolyan sebhelyek voltak, akkor ő is Xavier rabja volt? Mesélj a testvéredről. – Az esőerdőben élünk Dél-Amerikában. Sok évszázada az az otthonunk, a családunkat már elfogadták ott. Riordan őrjáraton volt, mert egyre nagyobb aktivitást észleltünk… – Xavier fokozta ott a tevékenységét? Megrázta a fejét, de közben észrevette, hogy a lány sűrűn megdörzsöli a halántékát, mintha fájdalmai lennének. Megérintette az elméjét, és meg is találta ott a lüktető fejfájást. – Nem, vámpírokról beszélek. A Jaguár törzs megosztja velünk az Amazonas vidékét, és a vámpírok összeálltak, hogy megsemmisítsék a Kárpáti fajt. Meg akartak szabadulni minden szövetségesünktől, úgyhogy elkezdték megfertőzni a Jaguár nép férfitagjait.

Riordan belebotlott a jelenlétük bizonyítékaiba és követte őket, míg végül áldozatul esett egy hamis segélyhívásnak. Nicolas mögé sétált, és rányomta az ujjhegyeit a halántékára. Lara elrántotta a fejét, elhúzódott, majd óvatosan visszanézett rá a válla fölött. – Engedd – mondta halkan –, semmi szükség rá, hogy fájdalmaid legyenek. – Benne szorult a lélegzet, és nem tudta eldönteni, hogy mit is csináljon, ami nála nagyon ritkán fordult elő. Nicolas közelében kibillen a lelki egyensúlya. Úgy érezte, mintha ugyanazt a levegőt osztanák meg. Még a bőre alatt is érezte, mintha minden egyes sejtje pontosan tudatában lenne a jelenlétének. – Ez csak egy csekélység, megszüntetem a fejfájásod. Ezzel elérte, hogy jelentéktelennek, pitiáner dolognak érezze, hogy tiltakozzon miatta. Vállat vont. – Beszélj még az öcsédről. – Egy laboratóriumban tartották fogságban. – Ez akkor ugyanaz. Kísérleteztek rajta. Bizonyára nem véletlen. – Javarészt állatokon kísérleteztek, de amint fogságba ejtették Riordant, vámpírvérrel bevont láncokkal bilincselték a falhoz, amik pontosan úgy néztek ki, mint Razvan láncai az emlékedben. A vér, égési sérüléseket okoz, kegyetlenül mar, mint a sav. Ez nagyon fájdalmas. Riordannak lecsapolták a vérét, hogy legyengítsék, és mérget fecskendeztek belé. Lara összeráncolta a szemöldökét, és majdnem elkapott egy újabb emlékképet, de az szinte beledöfött a fejébe, így hagyta elszállni. Nicolas ismét rányomta a halántékán a lüktető pulzusra az ujjait, és ott tartotta őket, míg megnyugtató melegséget és gyógyító energiát sugárzott át belé. Érezte a lány azonnali együttérzését testvére fogsága miatt. – Már biztonságban van és boldog – tette hozzá. – Az életpárja megmentette és reményt adott az egész családnak, hogy ha ez megtörténhetett Riordannal, hogy rátaláljon az életpárjára a legvalószerűtlenebb körülmények között is, akkor talán nekünk, többieknek is sikerül. Már így is tovább sikerült kitartanunk, mint azt valaha is gondoltam volna. Mert bár a családja óriási ajándékok fölött rendelkezett, egy nagyon veszélyes dolog viszont teherként nehezedett rájuk. Minden Kárpáti hímet fenyegetett ugyan a sötétség egy bizonyos idő után, különösen azokat, akik harcosoknak születtek, de a De La Cruz-ok már eleve együtt születtek a sötétséggel. Így gyorsan fel is emésztette őket a képzés, a vadászatok és a csaták, de legfőképpen az ölések. – Ez pontosan hogyan működik? – kérdezte Lara kíváncsian. – A nagynénjeim azt mondták, minden Kárpáti férfiban ott van a vámpír magja. – Ez az egyik látásmód. Természetesen minden Kárpáti hím dönthet úgy, hogy feladja a lelkét. Kietlen világban vándorolunk, csak az emlékeinkben, és olyanok elméjét megérintve láthatjuk a környezetünk szépségeit, akiknek még nem vesztek el az érzelmei. Nehéz megküzdeni a vágyakozással az érzelmek után. Bármilyen érzelem után. – Az apám is vámpír? Nicolas hallgatott egy rövid ideig, a kezei lecsúsztak a vállára, hogy kimasszírozza belőlük a feszültséget. – Nem tudjuk, hogy apád micsoda. Az egyik pillanatban halottnak gondoljuk, de aztán ismét feltűnik valahol. Sok arca van és rengeteg bűnt követett el a népünk ellen, de senki sem tudja pontosan, hogy mi történik az ellenség táborában. Lehet, hogy a legerősebb nyom te vagy, és az emlékeid. – Mit jelenthetnek az emlékeim? Egészen eddig azt gondoltam, hogy az apám egy démon. Felhasította a nyakamon, a csuklóimon az ereimet, és a véremet vette. Úgy kezelt, mintha csak táplálék lennék. Csak erre emlékszem. – Nem tudjuk pontosan, vagy nem értjük az időrendiséget. Talán volt olyan idő, amikor mindketten foglyok voltatok.

– Annak aztán végképp nem lenne értelme, hogy a nagynénjeim elrejtsék előlem annak az emlékét, hogy az apám is fogságban volt velem. Mi lett volna ezzel a céljuk? És azt mondod, vannak akadályok, amiket egy férfi emelt. Csak az apámról és Xavierről tudok, de ha ők szőtték volna a mágiát, megéreznéd a gonoszságot a kezük nyomán. Annak mi értelme lenne, hogy csak azt az emlékemet hagyta meg magáról, hogy táplálkozott belőlem? Nicolas mögötte maradt, még mindig hangtalanul, mint egy macska, és folytatta a masszázst. – Talán a valódi emlékeid sokkal rosszabbak annál, mintha azt hiszed, hogy az apád maga az ördög. – Felismerted őt. Még mindig életben van? – Úgy gondoljuk, hogy igen. – Mikor hallottál róla utoljára? – Amikor megszállta egy idős nő testét a fogadóban, ahol a te szobád is van. A népünk egy ünnepséget tartott, és a herceg öccsének életpárja… A lélegzet kiszisszent Lara fogai között, hirtelen hátrafordult és felnézett a férfi arcára. – Mondd a nevét. Van neve is! Nem reagált a bosszúságára, higgadt maradt, és vállat vont. – Shea, Jacques Dubrinsky életpárja várandós volt. Az idős nő a botja végébe rejtett mérgezett tőrrel támadott rá és megölte volna, ha a másik öcsém, Manolito nem lép Shea elé, hogy megvédje őt. Szerencsére túlélte a támadást. Egy aprócska hang tört ki belőle akaratlanul, és elfordult Nicolastól, beszívta a méz és a levendula illatát, hogy segítsenek leküzdeni apja árulása miatti érzéseit. – Shea terhes volt és Razvan megpróbálta megölni őt és a születendő gyermeket. – Úgy tűnik, igen. Megrázta a fejét. – Nagyon sajnálom. Nem gondoltam túl azon, hogy velem mit tett, pedig kellett volna. Nicolas megmozdult, valójában siklott, csak egy folt volt, amit inkább érzett, mint látott, és már ott állt előtte, és gyengéd ujjakkal emelte fel az állát. – Te nem vagy felelős azért, amit Razvan tett. A saját döntései az ő vállára nehezednek. Apró mosoly jelent meg a lány szájsarkában. – Köszönöm, hogy így gondolod. És mi van a nagynénjeimmel? Róluk nem tudsz semmit? – Nagyon sajnálom Lara, de nem hallottam senkitől, hogy valaha is látta volna őket. Ha egyáltalán a nagynénjeid voltak. – Tulajdonképpen dédanyai nagynénjeim. De én mindig csak nagynénjeimként gondoltam rájuk. Nicolas elmosolyodott. – Gondoltam. Ha ők a „déd”nagynénjeid, akkor Ők lehettek Rhiannon lányai. Tudjuk, hogy Rhiannonnak hármas ikrei születtek Xaviertől. Két lány, a nagynénjeid és Soren, a nagyapád. Sorent néhány évvel ezelőtt meggyilkolta Xavier. De a lányokat soha senki nem látta. Hogy néznek ki? – Csak sárkány alakban láttam őket. Gyengék és betegek voltak. Xavier használta a vérüket és legyengült állapotban tartotta őket. Nagyon félt tőlük. Gyakran, míg az egyiket kiengedte a fagyból, a másik nyakán tartotta a kést. Megmentették az épelméjűségem azzal, hogy suttogtak nekem, elvonták a figyelmem, ha rossz dolgok történtek, amikor táplálkozásra használtak. – Biztos vagy benne, hogy Rhiannon gyermekei voltak? – Elmesélték az anyjuk, Rhiannon és a valódi életpárja szerelmi történetét. Xavier megölette őt és rabságba vetette Rhiannont, rákényszerítette, hogy életet adjon nekik, a hármas ikreknek. Azt hitte, halhatatlan lehet, ha Kárpátiak vérén él. Biztos vagyok benne,

hogy az igazat mondták nekem, legalábbis ők is igaznak hitték. – Felnézett rá. – Te képes voltál rá, hogy a szertartás szavaival összeköss bennünket. De ők honnan tudhatták volna a szertartás szavait, ha nem Rhiannon lányai lennének? – Dominic, Rhiannon testvére nagyon hosszú ideje keres már felőlük híreket. Arról tudtunk, hogy Rhiannon meghalt Xavier kezétől, de remélte, hogy legalább az unokahúgairól megtudhat valamit. Nagyon el fogja szomorítani ez a hír. – Talán még mindig élnek – mondta Lara. – Lehetséges. Segítettek nekem elmenekülni a jégbarlangból, talán utána is boldogultak. Nagyon erőteljesek. Xavier gyengén tartotta őket, de ők ketten hihetetlenül okosak. Talán találtak egy kiutat. Ezért jöttem vissza, hogy ezt megtudjam. Ki fogom deríteni, hogy mi történt velük. Nicolas élesen beszívta a levegőt. – A jégbarlangok túl veszélyesek. Az utolsó látogatói, alig voltak képesek megmenteni az életüket. Az nem olyan hely, ahová neked be kellene lépned. A vízre pillantott, ami finoman mosta a maga vájta medence falait. – Te is voltál odalenn? Nem igazán érdekelte, hogy mit gondol erről. Mindenképpen szándékában állt megkeresni a barlangot, és ő maga utána járni, hogy mi történt a nagynénjeivel. – Nem személyesen, de minden Kárpáti megosztja a tudást. Vikirnoff és az asszonya árnyékharcosokkal, vámpírokkal és Varázslóval is harcoltak, amikor lementek oda. Összehúzta a szemöldökét, és vetett a férfira egy gyors pillantást. – Az asszonya? Már megint. Van neve? Vagy a nők nálad olyan alacsonyan helyezkednek el, hogy nem fárasztod magad azzal, hogy megtanuld a nevüket? Lehajolt hozzá, egészen közel volt a szája a füléhez. – Azt hiszem, hogy most épp egy szócsatát akarsz kiprovokálni velem, mert feldúlt vagy azok miatt a visszatérő emlékek miatt. Eleget voltál máris az elmémben ahhoz, hogy tudd, tisztelem a nőket, és az életemet adnám, hogy megvédjem őket. – Finoman megrántotta a hajfonatát. – Találkoznom kell a herceggel, és a barátodról is híreket kell kapnom. Táplálkoznom is kell, és neked is. Maradj itt és lazulj el. Hozni fogok neked ételt és valamit inni is, és akkor megbeszéljük ezt. Meleg lélegzetének érintése a fülén, ez a megbabonázó érintés reszketés küldött végig a gerince mentén. A mellei bizseregtek, a mellbimbói összehúzódtak. Halk kis csattanással összeszorította a fogait. – Nem akarok adni senkinek sem a véremből! – Felfogtam. – Kiegyenesedett és ott hagyta őt, keresztülsuhant a barlang padlóján, abban a különös, hangtalan járásmódban, ami mindig egy vadászó nagymacskára emlékeztette a lányt. – Elég kényelmesen érzed magad itt egyedül, vagy újabb emlékfeltörést fog okozni, ha itt maradsz a föld alatt? A legvadabb, legmogorvább pillantását küldte el neki. – Barlangkutató vagyok. Állandóan barlangokat tárok fel. Semmi problémám nem volt addig, míg meg nem láttam azokat az undorító apró férgeket. Most már jól vagyok. Tökéletesen érzem magam. – Színpadiasan, lassan körülnézett. – Elég szép ez a hely. És az is volt. A falakat ásványok és kristályok erezték. Gyertyák voltak mindenhol, mindenféle méretben. A medence csábítónak tűnt. A levegőnek friss, megnyugtató illata volt. A szomszédos kamrában, ahová belátott, egy egészen hagyományos hálószobát vélt felfedezni, ami mintha csak egy házban lett volna, a föld felett. Nyilvánvaló volt, hogy Nicolas megpróbált egy nyugodt, pihenésre alkalmas helyet kialakítani itt. – A biztonsági intézkedések a helyükön vannak. A legújabb mintázatok, hogy távol tarthassák azokat az ellenségeinket is, akik ismerik a régebben szokásosakat. Biztonságban leszel. Ha szükséged van rám, csak értem kell nyúlnod – mondta Nicolas –, hallani foglak.

– Hogy tudunk úgy kommunikálni? – kíváncsiskodott Lara – Nem a közös csatornát használjuk, amit minden Kárpáti hall. Azt hittem, hogy ilyesmi csak vérkötelékkel jöhet létre. Te a véremet vetted, de én nem vettem a tiéd. Nicolas, több mint tisztában volt ezzel a ténnyel. A szükség a fülében üvöltött, keresztülmennydörgött a szívén, forrón ott lüktetett a vénáiban, és fájdalmas sóvárgással sajgott az ágyékában. Vett egy mély lélegzetet, hogy a teste ellazuljon, az elméje lehiggadjon, amikor a primitívebb oldala mindenáron dominálni akart. – Az életpárom vagy, és összekötöttem magunkat. A többi is eljön majd a megfelelő időben. – És ha nem? Megvonta a vállát. – Akkor nem éljük túl, és mehetünk a következő életbe, hogy újra megpróbáljuk. Figyelte, ahogy hatalmas termete átlátszóvá csillámlik, felhullámzik, majd elenyészik, amíg már puszta köd volt csak, ami kiáramlott a kamrából. Csak ekkor jött rá, hogy visszatartja a lélegzetét. Felállt, és nyújtózkodott egyet, megpróbálta elérni, hogy feszült izmai ellazuljanak egy kicsit. Egyáltalán nem kellett volna megkönnyebbülést éreznie, hogy itt van, sokkal inkább dühösnek kellett volna lennie. Nicolas a beleegyezése nélkül elvitte a barátaitól, bár ha igazságos akart lenni, még csak lélegezni sem volt képes a szobájában. Nemhogy világosan gondolkodni. Nem volt elég erős gyógyító ahhoz, hogy megszabadítsa Terryt az élősködőktől. A jelenléte nélkül viszont a Kárpátiak több fajtájukbelit is odahívhatnak, és Terrynek javulnak az esélyei. Felsóhajtott, és tudta, hogy ki fogják törölni a barátai emlékeit, hogy megóvhassák önmagukat, de erre nem volt más mód. Talán a nagynénjei is ezért törölték ki az emlékeit, vagy legalábbis zárták el őket. Levette a ruháit, és gondosan összehajtogatva letette őket az egyik lapos sziklára, majd belegázolt a forró vizű, ásványi anyagokkal dús vizű medencébe, hogy enyhítse a feszültséget a testében. A víz körbevette a combjait, és elűzte a rossz emlékek jéghidegét. Keresztülúszott a finom, meleg, bugyborékoló medencén, és észrevette, hogy a fejfájása azonnal megszűnt, és a feszültség rettenetes csomói is engedni kezdtek a testében. Felsóhajtott, hátradőlt és lehunyta a szemét. *** Nicolas a szárnyai lassú csapásaival körülrepülte az erdőt. Jobbnak találta egy bagoly alakját felvéve gyorsan megtenni a távolságot. Még nagyon sok tennivalója volt. Mindenképpen beszélnie kellett a herceggel és átadni neki az üzenetet, amiért ideutazott. De a levegőben nem sietett. Ez volt az első alkalom több száz év óta, hogy valóban élvezte a repülés hihetetlen érzését, ahelyett, hogy csak csinálta volna. A finoman szálingózó hópihék érintése, a fák hajladozása a szélben, a levegő ropogós illata, ez mind-mind örömöt okozott neki, miközben spirálvonalban lefelé ereszkedett az erdő talajára a találkozóhelyen. Kapcsolatba lépett a herceggel, hogy megbizonyosodjon róla, hogy Lara férfi barátja még életben van, és megbeszélje a találkozót Mikhaillal itt. Az erdőt választotta, mert a Kárpátok hegyeinek volt egy különleges varázsa. Ahogy alakot váltott, és csizmái alatt megcsikordultak a megfagyott növények jégkristályai, azonnal megérezte a kapcsolatot a földdel. A faja a föld népe volt, nélkülözhetetlenül szükségük volt a pihenéshez, és a megújhodáshoz a talaj gazdagságára. A növényekkel, a sudár, fenséges fákkal rokonságot érzett.

A természet állatai és madarai a testvérei voltak, Nicolas magába szívta a környezetét, és megengedte magának, hogy túlterhelt érzelmeit figyelmen kívül hagyva egyszerűen csak érezzen. Mikhailra várt a sűrű erdő kényelmében. Már majdnem azt kívánta, hogy bárcsak azelőtt megtörtént volna a herceggel a találkozó, mielőtt visszakapta az érzéseit. A feje fölött egy bagoly telepedett le az egyik fa ágára, a szárnyaival csapkodott, mielőtt újra elrugaszkodott volna, hogy leereszkedjen a földre. Az utolsó pillanatban a bagoly képe vibrálni kezdett, és felöltötte egy férfi alakját. – Járkáltál Nicolas – mondta Mikhail, ahogy a zökkenetlen átmenet után feléje sétált a havon. – Ez pedig nemigen jelent jót. – Híreket hozok Mikhail, és nem, valóban nem jók. A testvéreim mindannyian üdvözletüket küldik, és Zacarias megkért, újítsam meg az eskünket, hogy a család hűségesen véd ezután is téged és a népünket. – Ezt soha senki nem kérdőjelezte meg. Nicolas tekintete találkozott a herceg egyenes, mindentudó fekete szemeivel. – Amikor az apád uralkodott, és mi még arrogáns, fontoskodó fiatalok voltunk, gyakran ültünk össze a tábortüzek körül, és más lehetőségeket vitattunk meg azon kívül, hogy vakon kövessük a Kárpáti hagyományokat. A családom és a Malinov család, közel állt egymáshoz. Védtük egymást a csatákban és rengeteg közös élményt szereztünk, mielőtt elkezdtek volna halványodni az érzelmeink. Nagyon sok időt töltöttünk együtt. Mikhail bólintott, de csöndes maradt, várt, pontosan tudva, hogy Nicolas ritkán kezdeményez ilyen beszélgetéseket, ha nincs valami fontos mondanivalója. – A Malinov fivéreknek volt egy húguk, egy szép és okos lány, akit mindannyian szerettünk és tiszteltünk. – Ivory – mondta Mikhail, és a kép is azonnal megjelent az elméjében. Magas, karcsú termete, hosszú, fekete haja, ami selyemként omlott egészen a derekáig. Kívül és belül egyaránt gyönyörű volt. Bárhová is ment, még a legidősebb harcosok szívébe is vitt egy hűs, enyhítő szellőt, békét adott a legsötétebb vadászoknak is. Hogyne emlékezett volna rá. Verseket faragtak a legendás Ivoryról. – A szüleik nem sokkal a születése után meghaltak, és a két család együtt nevelte fel őt – folytatta Nicolas. Tíz, csaták keményítette, komoly báty. Ennek nagyon nehéznek kellett volna lennie a számára, de mindig mosolygott és énekelt, elérte, hogy a világ még elhalványult színekkel és érzelmek nélkül is egy vidám helynek tűnjön. Ivory, ha vele voltunk, képes volt visszaadni valami ahhoz hasonlót, mint amit elvesztettünk. De tanulni akart, abba az iskolába járni, amit a Varázslók üzemeltettek. Fényesen okos volt, az elméje kihívásokat követelt. A hatalom szinte dúdolt a vénáiban, szüksége volt tudásra, hogy minél jobban kihasználhassa óriási ajándékait. Mikhail is ismerte a történetet, de nem szakította félbe Nicolast, ösztönösen érezte, hogy a férfinak szüksége van arra, hogy felidézhesse, kimondhassa az apró részleteket, és annak is ez az egyetlen módja, hogy elmondhassa a híreket. – Azt hittük, hogy Xavier elárulta a népeink barátságát. Vita dúlt fajunk tagjai között, meg akartuk védeni az asszonyainkat. Vlad igyekezett meggyőzni mindenkit a békéről, amikor az ősiek zúgolódni kezdtek a Varázsló kiszámíthatatlan viselkedése miatt. Azt nem tudtuk megakadályozni, hogy mások elengedjék a lányaikat és életpárjaikat tanulni, de azt nem engedtük, hogy Ivory is menjen, hacsak nem tudjuk elkísérni. Aztán minket csatába szólítottak, ő pedig otthon maradt egyedül. „Védelem nélkül.” Nicolas ezt ugyan hangosan nem mondta ki, de a fejében megszületett a gondolat. Még most is úgy emlékezett arra a pillanatra, mintha nem több száz évvel azelőtt lett volna, hanem előző nap. Ivory, mindannyiuk kishúga, az egyetlen enyhítője hideg, kopár

létezésüknek, bátran mosolygott rájuk, a szemeiben könnyekkel, mégis melegséggel, ami beleivódott a fejébe, és a szívébe. A félelmeit megtartotta magának, mindent megtett, hogy kényelmet és boldog emlékeket nyújtson nekik az útra. – Azért mondom el neked mindezt Mikhail, hogy tudd, milyen lelkiállapotban voltunk akkor, amikor az a sötét tett megtörtént – mondta Nicolas. – Nem megbántani, felelőssé tenni akarlak, vagy megsérteni a neved. Tudom, hogy kiadtad a parancsot a fivéred megsemmisítésére, amikor az elkerülhetetlenné vált. De az az igazság, hogy azt a rendeletet Vladnak, évekkel korábban ki kellett volna adnia. Egy izom kezdett rángatózni Mikhail állkapcsában, de nem mondott semmit, egyszerűen csak várt. Nicolas megdörzsölte az orrnyergét, tekintete találkozott a hercegével. – A bátyád becsavarodott, és Vlad tudta ezt. Ivoryt akarta, holott nem voltak valódi életpárok. A húgodat, Noelle-t ugyanez az őrület sújtotta. Mikhail bólintott. Ahogyan az apja nem adott utasítást a bátyja halálára, ő sem adott utasítást a húga halálára, és ennek Jacques fizette meg az árát. – Akkora hatalom fut az ereinkben, ami megronthat, amitől becsavarodhatunk Nicolas, de ez bármely családban előfordulhat. Nicolas bólintott. – Ez igaz. Amikor megtudtuk, hogy egy vámpír megölte Ivoryt, kutattunk a teste után, hogy megkíséreljük megtalálni őt az árnyékvilágban, de nem találtuk meg. Elvesztettük az egyetlen fényt az életünkből, nem volt többé megkönnyebbülés a létezésünk őrületéből. Hosszú éjszakákon a tábortűz mellett terveket szőttünk, hogyan távolítsuk el a Dubrinsky családot, hogy vessünk véget egy olyan férfi uralkodásának, aki nem alkalmas arra, hogy vezessen bennünket. A két család felfedezte, hogyan kapcsolódhatunk össze, hogyan oszthatjuk meg a hatalmat úgy, ahogyan arra a Daratrazanoff család is képes. Abban az időben úgy gondoltuk, ha mi képesek vagyunk ugyanarra, mint a Daratrazanoffok, lennie kell egy másik olyan családnak is, mint a Dubrinsky, aki képes fajunk élő erejének megtartására. – Egy megtartónak képesnek kell lennie arra, hogy a népünk összes létező tudását, a múlt és a jelen minden képességét és hatalmát elbírja. Telepatikusan ő kapcsol össze egymással minden Kárpátit az elméjén keresztül – mondta Mikhail –, és én a sajátomon kívül nem tudok olyan családról, aki képes erre. Nicolas felsóhajtott. – Ez is elhangzott ellenérvként, hogy hiába tudjuk megcsinálni, amit a Daratrazanoffok, ha nem lesz egy másik család, aki hatalomra kerüljön. Tudtuk, hogy a családodban felütötte a fejét az őrület, ami megállíthatatlan uralomvágyat szabadít el a másik nem felett abban, akit megfertőz, és úgy éreztük, hogy találnunk kell egy másik, méltó vezetőt. – Ezért kitaláltatok rá egy módot, hogyan semmisíthettek meg bennünket? Csendes elfogadás volt a herceg hangjában. – Igen – felelte nyugodt, rendíthetetlen őszinteséggel Nicolas. – A Malinov testvérekkel. És meg is valósítják azt a tervet. Úgy gondoljuk, hogy több évszázad óta nekifogtak. Előbb Kárpátiakként, és most vámpírokként folytatják. Mikhail pár lépésnyire elsétált Nicolastól, majd visszatért. – Össze fogom hívni a vadászainkat. Nicolas Laráért nyúlt, aki békésen lebegett a kamra medencéjében. Bólintott. – Azt hiszem, nincs más választásunk. „Harcosok, halljátok a tanács hívását!” Mikhail azonnal elküldte a hívást.

A két Kárpáti váltott egymással egy gyors pillantást, majd két futó lépés után a levegőbe emelkedtek, bagoly alakra váltottak, és keresztülszáguldottak a hóval megrakott felhők között a tanács ősi barlangjához. A két ragadozó madár még utoljára belemártotta szárnyait a levegőbe, majd a bejáratnál alakot váltottak, és végigrohantak a folyosón a tanácsterem felé. Nicolas nem volt a teremben évszázadok óta, de még mindig ugyanazt a büszkeséget, becsületet, bajtársiasságot jelentette a számára, mint hajdanán. A szent tanácsterem nagy volt és kerek, a közepe felett egy természetes kürtő helyezkedett el. A falakat ősi nyelvű írások borították, a harcosok törvényei, ami szerint élniük kellett. Becsület. Kegyelem. Feddhetetlenség. Hűség. Halálos céltudat. Ezek voltak életmódjuk törvényei. A barlang falai mély sötétkékek voltak, majdnem olyan sötétek, mint a legmélyebb éjszaka. Nagy, álló cseppkövek sorakoztak félkörben, magasak voltak, csaknem a mennyezetig értek, ahonnan függő cseppkövek spiráljai csüngtek lefelé, színes ásványi anyagok csíkozták belsejüket. Különböző mértani alakokban kristályok ékelődtek a falakba, óriási prizmákként ezek borították a padlót is. A belső térbe ömlött a hő az alattuk elhelyezkedő magma kamrákból, rákényszerítve a Kárpátiakat, hogy szabályozzák testhőmérsékletüket. Egykor a termet elönthette a termálvíz, melynek hátramaradó gazdag ásványi anyag tartalmából a hatalmas, izzó kristályok összeállhattak. Ezek a kristályok segítették a harcosokat összpontosítani az előttük álló csatákra, kidolgozandó stratégiákra, és megoldandó problémákra, valamint a szigorú szellemi és fizikai képzés, aminek folyamatos gyakorlására mindannyian esküt tettek. Az első teremből egy második is nyílt, egy sokkal kisebb zárt kamra, ahol láva övezte a sziklákat. Tisztító gőz göndörödött ki belőle az első terembe, hívogatva őket. Sok egyedülálló hím zsúfolódott be a nagyterembe, magasak, sötétek, hideg szemeik távolinak tűntek. Új érzelmeivel Nicolas érezte kétségbeesésüket. Harcosok, akik csak a becsületért éltek, küzdöttek nem csak a vámpírok, de ami még rosszabb, a vámpírság hívása ellen is. Vett egy mély lélegzetet és hagyta, hogy a barlang mágiája hasson rá. Nicolas a kristályos barlang középpontjában állt, ott, ahol előtte oly sok legendás harcos állt már. Nehéz lesz szembenézni a sok testvérrel, rokonnal úgy, hogy most először szégyen lebeg a nevük felett. Mikhail vetett rá egy ingerült pillantást. – Egy kissé arrogánsnak találom, hogy olyasmi miatt érzel szégyent Nicolas, ami sok száz évvel ezelőtt történt, mintha te lennél a földön az egyetlen, aki valaha is hibát követett el. Te és a fivéreid már bizonyítottátok a hűségeteket, újra és újra. Manolito megmentette az életemet, aztán Shea életét és a meg nem született gyermekét is. Nekem is le kellene hajtanom a fejem az összes hibámért és téves ítéletemért, amit az évszázadok során elkövettem? Ha így lenne, soha többé nem látnám az eget. Nicolas vállat volt, és egy apró, humortalan mosoly villant fel a száján, röppent át az arcán. – Kigondoltunk egy tervet, hogy megdöntsük az apádat, egy módot, hogy megdöntsük a Dubrinsky család uralkodását. Mikhail, azok a dolgok, amiket elterveztünk, először csak dühös, tehetetlen beszélgetések voltak, de aztán egyre többet ültünk a tábortűz körül, és átgondoltan felépítettük egy hosszútávú haditerv részleteit, árulást követve el ellened és a népünk ellen. Van mit szégyellnem. Mikhail összeráncolta a szemöldökét. – Ha meg akartátok semmisíteni a Dubrinsky vérvonalat, hogy terveztétek, ki lesz a nép hatalmának és tudásának megtartója? – Ahogyan képesek voltunk átvenni a Daratrazanoffok kötelességeit, biztosak voltunk benne, hogy létezik másik család, aki képes megtartani a nép erejét, csak meg kellett őket

találnunk. Természetesen később elvetettük a tervet, így aztán soha senki nem vizsgálta meg a vérvonalakat, hogy kik lennének megfelelő megtartók. – Nem is gyanakodtatok esetleg valamelyik családra, hogy talán alkalmasak lennének rá? – Úgy hangzol, mintha azonnal le akarnál mondani a javukra. – Egy pillanat alatt megtenném – sóhajtott fel Mikhail, és megrázta a fejét. – Nincs olyan, hogy egyetlen helyes út Nicolas, és pusztán az, hogy a családom vérvonalában öröklődik a vezetés, még nem jelenti azt, hogy automatikusan mindenre tudom a helyes választ is. Ugyanolyan esendő vagyok, mint bármely másik Kárpáti harcos. Valahányszor elvesztünk egy fajtársunkat. Ahányszor valamelyik asszonyunk elvetél, vagy elveszíti a gyermekét. Ezt mind-mind a saját kudarcomnak élem meg, a szégyenemnek, amiért nem találom meg a válaszokat fajunk haldoklására. Üldögélek a jól védett otthonomban, míg a harcosaim odakinn a gonoszsággal harcolnak, és eközben egyre több darabot veszítenek el önmagukból. Nagyszerű férfiak, sokkal jobbak, mint én, ott állnak köztem, és a mindenütt megjelenő veszély között. Hogy félreállnék-e, és megengedném-e, hogy más legyen a vezető? Azonnal. Különösképpen, ha ők okosabbak lennének, mint én. Nicolas megrázta a fejét. – Mi tévedtünk Mikhail, mint ahogy te is tévedsz ezekkel a gondolatokkal. Mikhail küldött neki egy apró, fanyar mosolyt. – Gondoltam arra, hogy befejezem az életem. Közvetlenül mielőtt rátaláltam Raven-ben az életpáromra, arra gondoltam, hogy véget vetek az életemnek, hogy ne kelljen végignéznem fajunk pusztulását. Te és a többi harcos, aki olyan hosszú ideig szolgálta már az apámat, és akik sokkal idősebbek vagytok nálam, fennmaradtatok, tovább harcoltatok és vadásztatok, én viszont nem akartam elviselni tovább a kudarcaim súlyát. Nem volt ez a tieteknél sokkal súlyosabb bűn? Nem gyávaságnak hívják véletlenül? Nicolas megrázta a fejét. – Úgy hiszem, hogy ezt csak a kétségbeesés okozhatta. Én is sétáltam az utcán ma éjszaka, és azt terveztem, hogy reggel a hajnal elé megyek, de nem bíztam magamban, hogy valóban ez az utolsó éjszakám. Ez a mi népünk útja Mikhail. Minden vadásznak szembesülnie kell vele, csak nekünk, többieknek nincs a vállunkon emellett még az egész fajunk iránt érzett felelősség. Mikhail a vállára tette a kezét. – Mindannyian bűnösök vagyunk öreg barátom. Mind, az utolsó férfiig. Vétkezünk, és az asszonyaink megváltanak minket. Nicolas egy erőltetett vigyorral válaszolt. – Ez nagy igazság. – Beszélj az életpárodról. Honnan jött? Nagyon erős benne a Dragonseeker vér. Most valódi mosoly jelent meg Nicolas arcán, fehér fogai felvillantak, a szemei kigyúltak. – Razvan lánya, és egyszerűen bámulatos. Még csak el sem kezdem leírni mindazt, amit magamban érzek. Alig ismerem, de legszívesebben minden pillanatot vele töltenék. A semmiből jött a legtökéletesebb pillanatban, megmentette az életemet, az épelméjűségemet, és a lelkemet. Szétnézek magam körül, és egyszerűen nem értem, hogyan élhettem túl évszázadokat nélküle. A világ újra él a számomra. A természet szépségét már el is felejtettem. Az az igazság, hogy már egészen elfelejtettem, milyen is szeretni a testvéreimet. Mikhail kiengedte a lélegzetét. – Egy újabb Dragonseeker vérű gyermek, ez a lehető legjobb. Ami az életpárod miatti örömödet illeti, az én életemben már sok éve jelen van Raven, és mégis, ahányszor csak felemelkedek, újra és újra elárasztanak az ajándékok, amiket ő adott nekem. Nicolas megköszörülte a torkát. – Bizonytalan vagyok benne, hogy az életpárom talál-e rá okot, hogy velem maradjon.

– Soha semmi okuk nincs rá az asszonyainknak, hogy velünk maradjanak, ezért vagyunk képesek magunkhoz kötni őket. Ők a fény a sötétségünkben, és minél nagyobb a sötétség a lelkünkben, annál erősebb nő az életpárunk. Őrizd az életpárod Nicolas. Nincs nála nagyobb kincsed. Nicolas Mikhail szavait forgatta az elméjében. A nőknek valóban nincs rá semmi oka, hogy elfogadják a kötelező szavakat, és összezárják velük a lelküket. Befolyását Lara fölött, még legoptimistábban is legfeljebb törékenynek lehetett mondani. Időre volt szüksége, hogy megalapozhassa az ő kötődését is, kialakulhasson valamiféle bizalom közöttük, bár igazság szerint úgy érezte, a lánynak követnie kellene az utasításait kérdés nélkül. Szétnézett maga körül, érezte a kristályok által felerősített finom befolyást, a magma energiáját messze a talpa alatt, és a havazásét távol a feje fölött. Nicolas messze széttárta a karjait. – Ennek a barlangnak a szépségét is elfeledtem már. És a világosságát is. Mikhail bólintott. – Nincs a földön másik ilyen hely. A jég és a tűz találkoznak itt. Szenvedély és önuralom. A föld mindig megadja a válaszokat fajunknak. – Körülnézett a természet őket körülvevő csodálatos alkotásán. – Remélhetőleg a mai éjszakán is közelebb visz bennünket a válaszokhoz.

5. fejezet Ahogyan azt Mikhail megbeszélte velük, a Daratrazanoff fivérek megérkeztek. Mind a négyen. Mind feltűnően magasak voltak, mindannyiuk fekete haját bőrpántok fogták hátra. Ugyanazokat a klasszikus vonásokat viselték. Széles vállak, széles mellkasok, keskeny csípők, egy harcos egyenes tartása, könnyű, folyékony mozdulatai. Darius a legifjabb fivér pontosan ugyanolyan harci tapasztalatokkal rendelkezett, mint bátyjai. Intelligens, ravasz, még a lehetetlenre is képes. A Kárpáti fajra jellemző fekete szemei, kemény szája túl hamar jött, túl sok tudásról és halálról beszéltek. Mellette Gabriel és Lucian álltak, a legendás ikrek, akik a Kárpáti népért vadásztak és küzdöttek. Gabriel felvillantott egy üdvözlő mosolyt, amikor megszorították Nicolasszal egymás karját. Lucian és Darius arca kifejezéstelen maradt, bár a szemeik melegséget sugároztak, amikor a herceget üdvözölték. A nagyon picike nő Lucian válla alatt az életpárja, Jaxon volt. Tündérarcát rövid, borzas, platinaszőke haj keretezte, sötét, okos szemei voltak, valaha rendőr volt, talán még most is az, de most vámpírra vadászott az életpárja oldalán. Nicolas hevesen nem értett egyet a modern nők gondolatával, még akkor sem, ha kipróbált, harcedzett képességű nőkről volt szó, nem gondolta úgy, hogy meg kellene engedni az asszonyaiknak, hogy veszélynek tegyék ki magukat, de Jaxon nem az ő nője volt. Luciané, a legnagyobb legendával övezett harcosuké, aki mégis megengedte neki, hogy mellette harcoljon. Talán pusztán a harcos arroganciája volt ez, aki úgy gondolta, hogy bármilyen körülmények között is képes megvédeni az életpárját, de Nicolashoz közelebb állt az az álláspont, hogy inkább olyan messzire kellene tartani őt az olyan hitvány teremtménytől, mint az élőholt, amennyire ez csak lehetséges. A nőknek védve és szeretve kell lenniük, nem pedig egy csatamezőn, kockázatnak kitéve. Egy vadász nem aggodalmaskodhat az életpárja miatt, miközben vámpírral harcol. Az ősi időkben az életpárokká vált Kárpátiak mindketten felhagytak a harccal, mert túl nagy lett a kockázata mindkettejük halálának. Ez volt az egyik legnagyobb állandó vitatéma a De La Cruzok, a Malinovok és Vlagyimir Dubrinsky között is. A születési rátáik már akkor is hanyatlottak. Egyikük sem gondolta azt, hogy a nőknek meg kellene engedni, hogy harcoljanak, hiszen bennük nincs meg az a kemény él, mint a férfiakban. Ahogy az erő és a sötétség sem. Nicolas elrejtette az érzelmeit a nyugalom álarca mögé, míg üdvözölte a negyedik Daratrazanoffot, Gregorit. Mikhail másodparancsnokában az irgalom legkisebb szikrája sem volt meg a herceg ellenségeivel szemben. Vad őrző volt, de úgy is ismerték, mint a Kárpátiak valaha élt legnagyobb gyógyítóját. Testvérei ragyogó obszidiánszemei helyett az övé ezüstacél volt, a tekintete megmért és elbírált mindenkit, akire nézett. Pihentnek, egészségesnek tűnt, nem látszott rajta sem a fáradtság, sem sápadtság azok után, hogy megmentette az emberi férfit az élősködőktől. – Köszönet azért, amit ma éjjel tettél Lara barátjáért – mondta Nicolas. – Hogy van? Egy szemöldökráncolás suhant végig Gregori arcán, ami nála már hatalmas érzelemkitörésnek számított. – Legjobb tudásom szerint megszabadítottam az élősködőktől, de hogy mennyire károsították, azt még nem tudom megmondani. Remélem a teljes gyógyulást, de nem számítok rá. A barátja vele marad, és Slavica, a fogadó tulajdonosa is ránéz majd időnként. Ha szükség lenne rám, hívni fog. – Gregori körülnézett a barlangban, és melegség költözött a szemeibe. – Rég nem jártunk már ezen a helyen. Túl rég. Fivérei egyetértően bólintottak.

Az új érkezők, köztük a herceg öccse, Jacques Dubrinsky belépése félbeszakította a beszélgetést. Neki éjfekete haja és szemei voltak, egy vékony, fehér forradás ölelte körbe a nyakát, egy másik az állkapcsáig húzódott végig az arcán, és úgy mondták, egy kerek, csipkézett szélű seb van a mellkasán. A Kárpátiakon nagyon ritkán maradnak sebhelyek, ami azt jelentette, hogy ezek a fehér forradások valaha félelmetesen halálos sérülések lehettek. Kínzás áldozata lett, ami kis híján az őrületbe kergette őt. Még most is javarészt egyedül szeretett lenni. Nicolas feléje nyúlt, megszorították egymás kezét. – Bur tule ekämet kuntamak – mondta Jacques. – Jó találkozni veled testvér. Nagyon régóta nem láttalak. Manolito hogy van? – Manolito remekül van és megtalálta az életpárját. A neve MaryAnn Delaney. Azt hiszem ismered őt. És a te asszonyod? A gyermek? – Shea jól van, néhány nap múlva megtartjuk a névadó ceremóniát. A fiunk növekszik és erős. – Ez remek hír – mondta Nicolas –, a létező legjobb hírek mindannyiunknak. A szárnycsapkodás újabb két Kárpátit harangozott be. Vikirnoff Von Shrieder és az életpárja Natalya, teljesen egyszerre váltottak alakot. Nicolas megszorította Vikirnoff karját, kicsit meghökkent rajta, hogy Natalya is válaszolt a harcosoknak szóló hívásra. Meg sem fordult a fejében eddig, hogy Vikirnoff, az ősi, bátorságáról híres harcos hagyja, hogy a nője a tűzvonalba álljon. Rápillantott. A nőnek ragyogó zöld, kékre váltó szemei és élénkvörös haja volt. Egyértelműen kiütköztek rajta a Dragonseekerek jegyei, a klasszikus vonások, a ragyogás, ami szinte belülről világította meg a bőrét, a csíkok a hajában. Harcosnak ismerték el, és Razvannak, Lara apjának volt a húga. Gyorsan ellépett Vikirnofftól, attól félt, hogy nem lesz képes megállni szó nélkül, hogy nők harcolnak, és hogyha Natalyában bármilyen kárt tehetne, az leírhatatlan diadalt jelentene Xaviernek. Nicolas megcsóválta a fejét, majd elkapta Gregori szúrós, ezüst tekintetét, aki őt figyelte. Pontosan tudta, mire gondol Nicolas. – És én is egyetértek veled – szólt oda Gregori, ahogy elsétált Nicolas mellett, hogy elfoglalja a helyét Mikhail mellett. – Mivel értesz egyet? – kérdezte Mikhail, és odafordult hozzá Dariustól, akivel eddig beszélgetett. – És kivel? Nagyon ritkán fordul elő, hogy egyetértesz. – Azt hiszem, hogy fel kellene vennünk a most megtárgyalandó témák közé az asszonyaink és a gyerekeink jólétét, mindegyikükét, beleértve ebbe azokat a nőket is, akik úgy hiszik, szükségük van arra, hogy vámpírok ellen harcoljanak. Mikhail kivillantotta a fogait. – O jelä peje terád. A nap perzseljen fel Gregori, nem fogsz engem belevinni egy veszekedésbe az életpárommal és a lányommal. Nem végzem el helyetted a piszkos munkát… – felizzó pillantásába belefoglalta Nicolast is –, és egyikőtök helyett sem. Gregori vállat vont. – Káromkodhatsz, ahogy akarsz, de ez egy olyan probléma, amivel szembe kell nézned. – Nekem? Ó nem nem. Nem vagyok hajlandó elvinni ezért a balhét. Ha belekezdünk, ti mindannyian hangosan és tisztán elmondjátok a véleményeteket. A nők felhördülése súlyosabb lesz, mint a legrosszabb rémálom. – Komolyan gondolom – állította Gregori. – Ha már összehívtuk a teljes tanácsot, fel kellene tennünk minden megvitatandó kérdést. Mikhail bólintott. – Tudom, hogy meg kell vitatni Gregori, de te is, én is tudjuk, hogy a jól bevált ősi módszerek eltűntek. És még akkor is volt néhány női harcosunk.

– De nem életpárok – vetette közbe Nicolas –, nem olyanok, akik gyerekeket szülhettek, vagy akikkel együtt az életpárjukat is elveszthettük. Mikhail vállat vont. – Régen nagyon kevés életpár volt harcos. Az idők változnak. A fajunk a pusztulás szélén van. – Ez csak még jobb ok arra, hogy megvédjük az asszonyainkat Mikhail – mondta Nicolas –, néha a jól bevált régi utak a legjobbak. A nők akkoriban nem ragadtak kardot, csak hogy megmutassák, mit tudnak. – Ezek a nők nem Kárpátiként indultak. A fajunk emberinek tűnik, és amikor átváltoztatunk egy nőt, bár a vére átalakul, attól még úgy gondolkodik, mint egy ember. Az emberi nők pedig századokig harcoltak a jogaikért… – Ez nagyon gyenge érv – vágott közbe Gregori. – Mit csinálunk itt, ebben a kamrában? Hűséget esküszünk a fajunknak. Megfogadjuk, hogy szolgáljuk őket, bármekkora áldozatot is követel ez. Nem értik, hogy ahhoz, hogy megóvhassák a fajunkat a kipusztulástól, nekik is áldozatot kell hozniuk. Alig maroknyi, harmincnál is kevesebb életpárunk van Mikhail. A gyermekeink legalább ötven éves korukig nem érettek. Tényleg úgy hiszed, megengedhetjük magunknak, hogy akár csak egyetlen nőt is elveszítsünk? Egy párt? – Nem, de azt is tudom, hogy olyan háborúban állunk, ahol az ellenfeleink minden irányból körbevesznek bennünket. Nem engedhetjük meg, hogy bármiben is megosztottak legyünk. – Nem vagyunk megosztottak – mondta Gregori. – A férfiak nem akarják, hogy a nők harcoljanak. Mikhail megcsóválta a fejét, és egy lassú mosolyra húzódott a szája. – Tehát úgy gondolod, hogy azt kellene mondanunk a nőknek, hogy maradjanak csendben és hagyják, hogy döntéseket hozzunk helyettük? Nem a férfiak lesznek megosztottak, hanem a nőink. És nem egymással, hanem velünk. Szabad akarat. Megfeledkeztél erről az apróságról? Elvesszük tőlük, amikor összekötjük őket magunkkal, és továbbra is úgy teszünk, amikor már az életpárjaink? Ezek szerint azt tervezed, hogy bábokként kezeljük őket, akik kizárólag a parancsainknak engedelmeskedhetnek. De én azt is tudom, hogy mind Raven, mind pedig Savannah előbb menne a hajnal elé, minthogy alávesse magát ilyen rabszolgaságnak. – O jelä peje terád. A nap perzseljen fel Mikhail – morogta Gregori –, vénségedre modernné és liberálissá váltál. Nicolas elfordult a hercegtől, ahogy egy újabb pár lépett a terembe. Nicolae, Vikirnoff öccse és az életpárja, Destiny siettek be a terembe. Nicolas mindenképpen meg akarta nézni azt a nőt, akit gyermekkorában foglyul ejtett egy vámpír. Elviselte egy vámpírvér okozta szenvedést, sejtjeit évekig falták a paraziták. Közepes termetű volt, jól kirajzolódó izomzatával, vastag, sötét hajával, óriási, kékeszöld szemeivel, folyékony mozgásával egyszerre volt bájos, és keltette egy edzett harcos benyomását. Észrevette, hogy a szemei nyugtalanul járnak, felmérték a barlang minden apró részletét, a kijáratokat, az alagutakat, a kürtőket és a labirintusokat. Destiny legjobb barátnője, Manolito életpárja, MaryAnn volt. Megnézett magának minden személyt a helyiségben, felmérte őket, tekintete rajta is megpihent egy rövid időre. Nicolae, az életpárja teljes összhangban volt vele, és Nicolas legnagyobb megelégedésére a nő, és a teremben lévő férfiak között helyezkedett el. Mint a legtöbb Kárpáti hímnek, Nicolae-nak is hosszú, sötét haja, és hűvös fekete szeme volt. – Te Nicolas vagy, Manolito testvére – kiáltott fel Destiny, és megindult felé, ezzel arra kényszerítve életpárját, hogy lépést tartson vele, hogy védelmezni tudja.

Ez egy egészen klasszikus hiba volt, amit a nők hajlamosak voltak elkövetni, eszükbe sem jutott, hogy valaki veszélyes is lehet a hatalomnak ezen a szent helyén. Nicolas felsóhajtott és megcsóválta a fejét. Az ő asszonya meg fogja tanulni a helyét, és betartja minden biztonsági intézkedését, amit csak kitalál. – Hogy van MaryAnn? – kérdezte Destiny. – Boldog – válaszolta Nicolas. – Híreim vannak, amiket nektek is hallanotok kell, de megvárom, amíg mindenki összegyűlik. És hoztam neked egy levelet is MaryAnn-től. Becsúsztatta a kezét az ingébe. Destiny szemei összeszűkültek, hűvössé, éberré váltak. Kissé áthelyezte a testsúlyát a talpán, egy apró, finom mozdulattal, ami jobb helyzetbe hozta, ha védenie kellene magát, vagy támadni, ha szükséges. Mintha csak előre eltervezett koreográfia lenne, életpárja vele együtt mozdult néhány lépéssel távolabb tőle, hogy elegendő helyük legyen. Ez egy összeszokott harci egység volt. Nicolasnak még vámpírokkal harcoló nőkről alkotott elszánt véleménye ellenére is be kellett látnia, hogy tökéletes összhangban vannak egymással. Ettől még mindig nem találta viszont helyesnek. Előhúzta a levelet az ingéből, és udvariasságból Nicolae felé nyújtotta. Egyik harcos a másiknak. Nicolae megforgatta a borítékot a kezében, és közben nyilvánvalóan letapogatta, mielőtt odaadta volna az életpárjának. – Köszönöm – mondta Nicolasnak Destiny –, de jobban értékelném, ha legközelebb közvetlenül nekem adnád ide. Előbb azt gondolta, hogy szarkasztikus akar lenni, amiért az életpárjának adta a levelet, de aztán rájött, hogy a pár valóban tökéletes harmóniában van. Nem úgy tűnt, mintha a nőt bosszantaná a védelem, inkább úgy tekintett rá, mint valamire, ami jár neki. Újabb Kárpáti férfiak érkeztek. Az egyikük Dominic volt, a Dragonseeker családból, Razvan nagyanyai nagybátyja, és Lara dédanyai nagybátyja, bár a Kárpátiak ritkán tettek efféle megkülönböztetést. Ahogy Lara egyszerűen csak a nagynénjeiről beszélt, ő pedig valószínűleg „bácsikájának” szólítaná. Nicolas tanulmányozta a komor arcot. A Dragonseekerek az egyik legerőteljesebb vérvonalnak számítottak a Kárpáti közösségben. Magas volt, széles vállú, fényes zöld szemei a családi örökség részét képezték, látnokok szemei voltak ezek, csaták közben pedig megváltoztatta a színét. A legutolsó küzdelemben, hogy megmentse Mikhailt és a Kárpáti fajt, borzalmas égési sebeket szenvedett el a vállán, végig az egyik karján, a nyakán és a fél arcán. A sebhelyek megmaradtak, ha elég közelről nézte valaki, halvány bizonyítékaiként az iszonyúan szénné égett húsának. Furcsa módon, ezek a sebhelyek csak kiszélesítették körülötte a veszély auráját. A zöld szemek felmértek maguk körül mindent, és egy pillanatra megállapodtak Natalyán. Dominic elindult Mikhail felé. Gregori is mozdult, hogy elé menjen, és ez rögtön eszébe juttatta Nicolasnak, hogy Dominic az ősiek közül való, aki még nem tette le hűségesküjét Mikhailnak. Sokáig szolgálta Vladot, de csak nemrég tért vissza. A herceg mellett harcolt, felajánlotta az életét az övéért, de a véresküt még nem tette le. Jacques is pozíciót váltott bátyja másik oldalán, hogy biztosítsa a védelmét. Nicolas is odébb lépett kicsit elővigyázatosságból, hogy a küzdőtartományban legyen. Azt senki sem merte megengedni magának, hogy a herceg életét kockáztassa, ha már az asszonyaikat nem tudták ettől visszatartani. Dominic kissé meghajolt. – Én jutta félet és ekämet. Üdvözöllek barátom és testvérem – mondta, ahogy megszorította Mikhail karját.

– Veri olen piros. Vérvöröset Dominic – köszöntötte a hivatalos válasszal Mikhail, ami azt jelentette, reméli, hogy Dominic hamarosan újra lát színeket. Dominic vállrándítása ékesszóló volt. A rengeteg évszázad alatt, amit leélt, nem találta meg az életpárját, nem érezte meg az illatát. Julian Savage, egy magas, izmos, szokatlan módon szőke Kárpáti lépett most közelebb, egy másik férfival, Barackkal az oldalán. – Fivérem, Aidan sajnálkozását hozom – mondta Julian, miután köszöntötte őket. – Ő és Alexandria visszatértek az Egyesült Államokba. Mindenképpen jött volna, ha még abban a távolságban lettek volna, hogy ideérjen. Dayan már úton van. Épp az eget ellenőrzi az élőholtak romlottsága után kutatva. Falcon két magas, ismeretlen Kárpátival az oldalán érkezett. Az egyik ismerősnek tűnt, Nicolas egészen biztos volt benne, hogy egy ősi, aki kapcsolatba került valamikor az évek folyamán a Falconnal, de a másik teljesen ismeretlen volt. Túl sok időt töltött távol innen, Dél-Amerikában, távol a Kárpátiakkal való kapcsolattartástól. Izgalom emelkedett fel benne, ha arra gondolt, hogy újra ilyen nagyszerű férfiak között lehet, ismét szorosan egymás mellett állhatnak, mint valaha régen. Dayan, a Sötét Trubadúrok gitárosa és az oly kevés leánygyermek egyikének apja, Traiannal és annak életpárjával, Joie-al érkezett. Nicolas keresztbe fonta a karjait a mellkasa előtt, és helytelenítőn szívta be a levegőt. Látott másokat is, akik a nőkre pillantva a fejüket csóválták. Messze nem volt egyedül a hitével, hogy ezeknek a nőknek az életpárjai át kellene, hogy vegyék tőlük az irányítást, és minden más előtt a biztonságukról kellene gondoskodniuk. Még többen érkeztek, kik párban, kik egyedül. Nicolas felismert a férfiak közül néhányat, de sok idegent is látott közöttük. Nem a Kárpátok hegyei voltak már az otthona, bár a szülőföldje beszélt hozzá, a dús, gazdag talaj hívogatta. És hiányzott már neki ez a szent hely, a testvérek tanácsának hívása is. Utoljára egy magas férfi érkezett, arcán kőbe vésett vonásokkal. Csendben lépett be, és kissé távolabb állt meg mindenki mástól. Nicolas felismerte ezt a távolságtartást, az a férfi számtalan csatát látott már, és tudta, hogy még számtalan következik. Egy férfi, akinek nincs életpárja, az őrület sötéten terjeszkedik a lelkében. Ő volt Dimitri, a farkasok őre, egyedül állt ott, kihúzott vállakkal, nem nézett rá egyetlen harcosra sem. A Kárpátiak összébb húzódtak egy laza körbe. Gregori intett a kezével, a gyertyák, amik a terem íves falain elhelyezett tartókba voltak készítve, meggyulladtak. Az óriási kristályok azonnal átvették a fényüket, visszafogott színekkel visszaverték azokat. Ez volt az egyetlen szent hely, ahová egy edzett harcos mehetett, aki az őrület szélén imbolygott, itt még ő is érezhetett valamiféle békét. Talán csak a kristályok fénye és a hatalmas hőség okozta hallucináció lehetett az oka, de ha egyszer a gyertyák kigyúltak, és a megszentelt rítusok elkezdődtek, a sötétségbe zárt vadászok egy rövid időre újraéledhettek. Néhány harcos azt állította, hogy az ilyen alkalmak után még nehezebb a szürke, terméketlen létezést elviselni, de Nicolas számára a harcosok barlangja mindig is a kényelem világának számított, ahol volt értelme annak az őrületnek, amit életnek hívtak. A hosszú évszázadok gyakran mosódtak össze, a rítusok kényelmet biztosítottak, az ősi módszerek megnyugtatóak voltak. – Sok megvitatnivalónk van – mondta Mikhail. – Köszöntök minden résztvevőt. Nicolas olyan híreket hozott nekünk, ami segíthet megérteni ellenségeink gondolkodásmódját. A barlang forrósága beszivárgott Nicolas bőre alá annak ellenére, hogy szabályozta a testhőmérsékletét. Már a kristályok működését is érezte magán, begyógyították apró sebeit, kitisztították elméjét. Minden élesebbé vált, jobban tudott összpontosítani, a bajtársiasság

érzése elmélyült, minden harcos véleményét hallani akarta, nyitottnak érezte magát minden nézetre. Mikhail lépett a kristálykör középpontjába, megállt egy hatalmas, vérvörös cseppkőoszlop mellett. Majdnem Mikhail válláig ért, pedig ez volt a legkisebb ilyen oszlop a teremben, a csúcsa olyan éles volt, mint a borotva. A herceg feltartotta a kezét az oszlop fölé, és a terem azonnal elcsendesedett, a Kárpátiak szinte lélegzetvisszafojtva várakoztak. Az ősi nyelven szólalt meg, amit a nép minden tagja folyékonyan beszélt még mindig. – Atyáink vére, fivéreink vére, keressük a bölcsességeteket, tapasztalatotokat, a tanácsaitokat. Csatlakozzatok testvéreitekhez, harcosainkhoz, adjátok kölcsön iránymutatásotokat vérkötelékünkön keresztül. Rendületlen hűséget fogadtunk a népnek, a problémák megoldását, gyors, halálos bosszút, együttérzést a rászorulóknak, évszázadokon át kitartó erőt és kitartást, és mindenekfelett, hogy becsületesen fogunk élni. Vérünk összeköt. Mikhail ráejtette a tenyerét az oszlop csúcsára, ami könnyedén hasított bele a bőrébe. A vörös, gazdag vér azonnal elöntötte az oszlop tetejét. – A vérünk összevegyül, és szólít titeket. Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk. A herceg vére összekeveredett az eltávozott harcosok vérével, a kristályokat belülről fény árasztotta el, amit leginkább a sarki fényhez lehetett volna hasonlítani, kavargó vörös világította meg a termet, smaragdzöld sávok hullámzottak a falakon. A folyamatosan változó látvány pulzált az élettől, felismerte a Kárpáti nép hercegét. A halk morajként induló kántálás egyre hangosabbá vált, ahogy az összegyűlt Kárpátiak belekezdtek az ősrégi rítusba. – Veri isäakank—veri ekäakank. Veri olen elid. Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. Veri isäakank—veri ekäakank. Verink sokta; verink kaŋa terád. Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. Atyáink vére, fivéreink vére. A vér élet. Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat. Atyáink vére, fivéreink vére. A vérünk összevegyül, és szólít titeket. Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk. Gregori lépett Mikhail elé, és letérdelt. – Fajunknak ajánlom az életem. Felajánlom a hűségem, véresküm által. Ő is ráejtette a kezét a cseppkőre, értékes ajándéka összekeveredett Mikhailéval, és minden ősi harcos vérével, aki előttük járt és már eltávozott, aztán odanyújtotta a kezét Mikhailnak. – Népünk megtartójaként elfogadom az áldozatod – felelt Mikhail ünnepélyesen a fogadalomra, a vérét venni Gregorinak azt jelentette, hogy bárhol és bármikor megtalálhatja őt. Ez sebezhetővé tette a vadászokat. Ha azt választanák, hogy feladják a lelküket, és vámpírokká fordulnának, könnyedén követhetőek lennének. Sokan, tudva a következményeket, úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt ebben. Gregori gyakran nyaggatta Mikhailt, hogy tegye kötelezővé a részvételt, de a herceg rendületlenül hitt a szabad akaratban. Gregori ellépett onnan, és Lucian vette át a helyét, ő is a cseppkő fölé helyezte a kezét, összekeverte a vérét az ősökével, majd a herceg elé térdelve felajánlotta neki hűségét, sebezhetősége szimbólumaként pedig a vérét. Nicolas visszatartotta a lélegzetét, amikor életpárját követve, Jaxon lépett Mikhail elé. Ez a harcosok legszentebb rítusa volt. A három női vadász pedig a legtapasztalatlanabb. Ha a kő visszautasítaná őt, a nők védelméről szóló érveik sokkal biztosabb lábakon állnának.

A katedrálisként visszhangzó terem megtelt férfihangokkal. A kristályok rezgése harmonizált a kántálással, erős, kísértő dallamot hozva létre. A gőz felkavarodott Jaxon körül, ahogy megközelítette a vörös oszlopot. Aprónak és törékenynek tűnt a több évszázados kövület vastag talapzata mellett. Habozás nélkül ejtette a tenyerét az éles csúcsra. A kristályok zümmögése alig hallhatóan, de megváltozott, ám folyamatos maradt, éppen csak hozzáadódott egy szinte érzékelhetetlen, puhább, nőiesebb dallam. Ahogy Jaxon letérdelt Mikhail előtt, hogy hűséget esküdjön, a bőre fénylőn izzani kezdett. Nicolas következett. A múltban sokszor elvégezte ezt a rítust, de emlékei elhalványultak az évszázadok alatt, készületlenül érték a hatalmas érzelmek, amik elárasztották. Mihelyst a vére elvegyült az ősökével, a lelke kiáltott azokért a harcosokért, akik előttük jártak, és azok válaszoltak neki, erővel töltötték fel, megtisztították elméjét, hogy minden részlet világos és élénk legyen. A szíve más ritmusban kezdett dobogni, hallotta a vér árapályát a vénákban, a végtelen, körkörös áramlást. Érezte a gyógyító, felfrissítő energiát, amit a kristályok létrehoztak. A kristályok erdeje alatt, több száz méterrel a talpa alatt a gazdag magma kemencéjét is érezte, ami a terem forróságát táplálta. A meleg és a tűz felfokozták teste szükségleteit, éhségét életpárjára. A régmúlt idők harcosai népe nyelvén mormoltak neki. „Eläsz jeläbam ainaak. Kulkesz arwaarvoval, ekäm. Arwa-arvo olen gæidnod, ekäm. Sokáig élj a fényben. Járj becsülettel fivérem. A tisztesség vezessen.” A hangok tovább szóltak, biztatták, hogy járja a harcosok útját, ahogy ők tették előtte. Mikhail a vérét vette, és azonnal megérezte a kapcsolatát a Kárpáti néppel, férfiakkal és nőkkel, az erő és a cél egységét. Nicolas visszament a helyére a laza körben, miközben a többi harcossal megerősödött, szorosabb kapcsolatot érzett, mint valaha. Gregori elnézett a herceg mellett oda, ahol egy férfi állt még, karjait összefonva maga előtt, a falnak támaszkodva a bejárat közelében. Ezüst tekintete összetalálkozott Dominic Dragonseeker smaragdzöld pillantásával. A barlang egészen elcsendesedett. A kristályok zümmögése egyre hangosabb lett, állhatatosabb, mintha hívná az utolsó harcost. – Egyetlen férfit sem szabad kényszeríteni, hogy hűséget esküdjön – dorgálta halkan Mikhail, Gregorit. – Dominic, te mindig tettekkel nyilvánítottad ki hűségedet népünk iránt. Senki, főképpen pedig én, nem kérdőjelezem meg a becsületed. Az apámnak véresküt tettél, és ez elegendő. Mielőtt Gregori megszólalhatott volna, Dominic megrázta a fejét, kimért, határozott, erőteljes léptekkel előre jött. – Nehéz idők ezek, szinte lehetetlen megmondani, ki ellenség és ki barát. Gregori nem lenne méltó a pozíciójára, ha nem őrizne jól téged. Hosszú ideje elveszett nővéremet keresem, de már tudom, hogy meghalt, rég eltűnt ebből a világból, és én nem tudtam megmenteni. De ő maga sem akarná, hogy visszahívjam az árnyékvilágból. Végre az életpárjával lehet, és a Hold remélem békét ad neki. Itt az ideje, hogy ismét népünk iránti kötelességeimnek szenteljem magam. Ráejtette a kezét a kőre, és a vérének mélyvörös színe elkeveredett a többi árnyalattal. A sarki fény betöltötte az egész kamrát, és a színe is megváltozott. A gőz örvénylett, az óriási kristályok közül néhány lágy, fehér fénnyel kezdett izzani, mintha a Hold maga lépett volna be a terembe, és mutatkozott volna meg Dominic előtt elismerésképpen. Fajunknak ajánlom az életem. Felajánlom a hűségem, véresküm által. – Odanyújtotta a kezét Mikhailnak. A herceg elfogadta felajánlását, ivott a véréből.

– Népünk megtartójaként elfogadom az áldozatod. Dominic felállt. – Valakinek be kell jutnia az ellenségeink táborába, és meg kell tudnia, hogy mit terveznek. Asszonyaink és gyerekeink veszélyben vannak, és nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy kevesebb, mint harminc nő van, akik újjáéleszthetik fajunkat. A nőknek el kell fogadniuk, hogy felelősséggel tartoznak népünk iránt. – Tekintete megpihent Natalyán, majd sorra vette a teremben tartózkodó minden nőt. – Nem sodorhatják veszélybe drága életüket, csak mert ehhez van kedvük. Önként vállalkozom rá, hogy az ellenség táborába menjek információt gyűjteni. Mikhail megrázta a fejét. – Tudják ki van velük, egy vérkötvényen keresztül. Azok az élősködők, amit az érrendszerükbe fecskendeznek, szólítják egymást. Mindezt Destinytől tudjuk. – Gregorinál van abból a vérből, be tudom vinni a testembe. Destiny felzihált, karcsú keze a torkára simult. – Ne tedd. Minden éber pillanatodban rágni fognak. – Nincs védelmed – tette hozzá Gregori –, túl sok évszázada jársz már az egyre sötétedő úton, és az élősködők könnyen lehet, hogy átlöknének a határon. Életpár nélkül, aki vezet és támogat, ez öngyilkosság lenne, de ami még ennél is valószínűbb, hogy megadnád magad a vámpírok hívásának. – Éppen ez az, amiért azt akarom, hogy te és a fivéreid, valamint Nicolas és Dimitri is vegyék a vérem. Hiszek a Dragonseeker örökségben, van egy aprócska esélyem rá, hogy tovább kitartsak, talán még egy évig, mielőtt megadom magam. Ha nem mehetek a hajnal elé, akkor a hat legtapasztaltabb vadász lesz képes követni. Mikhail megrázta a fejét. – Nem veszíthetjük el a vérvonaladat Dominic. – Itt marad nektek Natalya és Colby. És talán az ifjú Skyler. És most ez az új ifjú hölgy, Lara, Nicolas életpárja. A Dragonseeker vérvonal folytatódik. A túl sok évszázad alatt, amit éltem, nem találtam rá az életpáromra, és már elfáradtam. Hagyd, hogy megtegyem a népünkért ezt az utolsó szolgálatot. Mindent meg fogok tenni, amit csak tudok, hogy megőrizzem a becsületem, és belesétáljak a napba, még mielőtt vadászni kellene rám, de ha nem sikerül, az előkészületeket megtesszük. Ezeknek a vadászoknak hozzáférést engedélyezek az emlékeimhez, így ők teljesen tisztában lehetnek vele, hogyan működöm harcosként. Remélhetőleg, ez előnyt jelent nekik majd. Tiltakozás söpört végig a kamrán. A kristályok hangosabban dúdoltak, tarka színeket bocsátottak ki. Mikhail megpihentette a kezét a vérvörös oszlop oldalán, és vett egy mély lélegzetet. – Talán félre kellene tennünk ezt a témát, amíg meg nem hallgattuk Nicolast. – Megbocsáss Mikhail, de nekem nem szabad hallanom azt, amit Nicolas, vagy bárki más mondani fog. Ha megyek, nem tudhatom a terveiteket. Egy szót sem hallhatok stratégiáról. Háborúban állunk, és fajok létezése forog kockán. Nehéz döntéseket kell hoznunk. – Tekintete megkereste a három nőt, és megpihent Jaxonon, Destinyn és Natalyán. – Mindannyiunknak nehéz. Áldozatokat kell hoznunk és tudnunk kell, hogyan használhatjuk fel a legjobban az elérhető erőforrásainkat. A döntések nem egyszerűek és valószínűleg népszerűek sem lesznek, mégis meg kell hozni őket. Én nélkülözhető vagyok. Bennem folyik az a vér, ami megengedi, hogy a lehető legtovább kitartsak a sötétség hívása ellen. A származásom nem kapott többletterhet a többi vérvonaltól. Tekintete Nicolasra villant, enyhén meghajolt előtte a harcosnak kijáró tisztelettel. Nicolas megrázta a fejét, a torka hirtelen kiszáradt. Dominic éppúgy élő legendának számított, mint Gabriel és Lucian.

Tudta és érezte a De La Cruz fivérekre nehezedő sötét átkot. Mégis küzdöttek, hogy fenntartsák a becsületüket, ellenálltak a feketeség terjedésének. Most pedig oda kell állnia a tanács elé, be kell ismernie, hogy ő és a fivérei részt vettek egy cselszövésben a Kárpáti nép ellen, végső soron ők okozzák Dominic bukását, ezzel mintegy azt is bevallani, hogy az a rettenetes teher, ami a De La Cruz testvéreket sújtja, évszázadok után is fennmaradt. – Senki sem nélkülözhető – mondta Gregori. – Egyetlen harcos sem, és főleg a te mérhetetlen hozzáértésed és bölcsességed. Nicolas csendben maradt, míg minden harcos elmondta a véleményét. A szent kamrában, őseikkel elvegyítve vérüket, a gőz által megtisztítva, a kristályok fénye által kiélesített elmével, a legnagyobb tisztelettel meghallgattak mindenkit. De végig tudta, hogy Dominic fel fogja használni a fertőzött vért, és szomorúan be kellett ismernie, hogy helyesen cselekszik, ez az egyetlen járható út most, amikor az egész fajuk a kihalás szélén egyensúlyozik. Dominicnak sajnos igaza volt. A Kárpátiaknak meg kell tudniuk, mire készül Xavier a vámpírokkal, és talán a Jaguár hímekkel szövetségben. Szükségük volt egy kémre a táborukban. A Malinov testvérek soha nem lennének képesek ellenállni akkora kísértésnek, mint hogy a soraikba vonhatják az egyik legerősebb Kárpáti vérvonal utolsó élő tagját, Dominicot, és Xavier is különösképpen fényes győzelemnek könyvelné el. Rhiannon testvérének átfordulása diadalmenet lenne a számára. Pillantása összetalálkozott Mikhailéval. A csupasz, leplezetlen bánatot látta benne visszatükröződni, amit ő is érzett. Mikhail is tudta. Dominic végig fogja hallgatni az összegyűlt harcosokat, de semmi sem fogja eltántorítani. Valakinek mennie kell, és Dominic logikus választás. Egy pillanatra a herceg vonásai nagyon mélyekké vésődtek. A szája összeszorult, sokkal idősebbnek nézett ki a koránál, fáradtnak, kimerültnek tűnt a rá nehezedő súlyos teher alatt. A terem végül elcsendesedett. Mikhail kiegyenesedett teljes magasságában, fekete szemei most mélyvörösen izzottak. Az arca teljesen megváltozott, fenséges, uralkodói jellemzőket vett fel, minden porcikájában az itt összegyűlt harcosok vezetője volt, akiknek fontos döntést kellett meghozniuk. A gőz felörvénylett, több kristály lágyított a fényén, míg már úgy tűnt, a Hold ragyog a föld alatt, megvilágítva vezetőjüket. A sarki fények szinte élőnek tűnően kavarogtak, vérvörös sávok csatlakoztak az óceán színeihez. – A bátorságod megtiszteli a népünket Dominic – mondta. Bár a hangja halk volt, mégis szétterjedt az egész barlangban. – Így legyen. A Kárpáti nép soha nem fogja elfelejteni az áldozatod. Dominic lebámult ökölbe szorított kezére, majd lassan szétnyitotta az ujjait. Az egyik körme meghosszabbodott, hasított vele egy sebet a csuklójára, és odanyújtotta Gregorinak. Gregori mozdulatlan maradt, kőálarcáról, amit az arcán viselt, semmit sem lehetett leolvasni. Mikhail felemelte a kezét, egy utasítás, parancs volt ez. Előbb Gregori, majd Lucian, aztán Gabriel és Darius vett Dominic véréből. Végül Nicolas következett, ő vette át Dimitri helyét amellett a harcos mellett, akit minden idők egyik legnagyobbjának gondolt. A herceg a jó ügy, a nép érdekében egy olyan létezésbe küldte Dominicet, aminél rosszabbat egyetlen Kárpáti sem tudott volna elképzelni. A De La Cruz vérvonal a sötétség átka alatt állt, de kitartó erővel és becsülettel is rendelkeztek. A Dragonseeker vérvonalból soha senki nem halt még meg az egyre hangosodó suttogások miatt, bármeddig éltek is érzelmek, remények nélkül. Ez volt hát ennek a kiváló

vérvonalnak az utolsó harcosa, akit kémnek küldtek az ellenség táborába, megfertőzve a vámpírok vérével, ami belülről kifelé falja fel. Nicolas és Dominic pillantása összetalálkozott, és Nicolas nem nézett félre. Megmenteni ugyan nem tudja, de megadhatja neki azt a végső tiszteletet, hogy becsülettel küldi tovább a következő életbe. Dominic megosztotta vele a vérét, majd megszorította a karját a harcosok módján. – Arwa-arvod mane me kodak. A becsületed tartsa vissza a sötétséget – mondta halkan Nicolas –, harcolj kitartóan. – Kulkesz arwaval. Járj dicsőséggel – szólalt meg Gregori is. – Jonesz arwa arvoval. És térj vissza becsülettel. Mikhail is közelebb lépett. – Jonesz arwa arvoval. Térj vissza becsülettel. Olyan közel álltak egymáshoz Dominic-al, hogy a lábujjaik szinte összeértek, ahogy megszorították egymás karját. – Ez a helyes döntés – mondta nagyon halkan Dominic, miközben viszonozta a herceg kézfogását. – Az egyetlen helyes döntés. Adj nekem néhány hetet, és valaki indítsa el a szóbeszédet, hogy átfordultam. Legyetek nagyon meggyőzőek. Meglepő lesz a hír, hogy én vagyok az első Dragonseeker, aki engedett a sötétségnek. Az emberek beszéljék, de a pletyka nem származhat a te közvetlen környezetedből. A beszéd el fog jutni hozzájuk, és a Malinov testvérek fel fognak keresni, hogy megpróbáljanak a soraikba vonni. Gregori egy aprócska dobozból előhúzta a parazitákat tartalmazó vérminta fioláját, és átadta Dominicnak, aki kihúzta a dugóját és habozás nélkül felhajtotta. A teremben síri csend volt. Még a kristályok is abbahagyták a zümmögést. Senki nem moccant és senki sem beszélt, amíg Dominic egy kis meghajlás után el nem távozott, egyedül. Destiny szinte fuldoklott, odafordult az életpárjához, beletemette az arcát a mellkasába. – Olyan érzés, mintha borotva hasítana végig az egész bensődön – motyogta, ahogy színesen, élesen feltörtek benne az emlékek. Nicolae köré fonta a karjait, odaszorította magához, gyengéden, lágyan beszélt hozzá, a hangja halk és megnyugtató volt. Valami lágyság emelkedett fel Nicolasban, ahogy kettejüket figyelte. Nicolas testtartása nem egyszerűen védelmező volt, hanem szerető. És ahogy felemelte hozzá az arcát, a nő arcán is szerelem ragyogott. Neki semmi ilyesmije nem volt. Még csak tiszteletet sem látott Lara szemeiben, nemhogy szerelmet. Nicolae-nak volt egy drága kincse, egy végtelenül értékes ajándékot kapott, felfoghatatlanul nagyot, egy életpárt, de legyen az a nő bármennyire tehetséges is, a harcos sültbolond, ha kockára teszi őt. Mikhail szembefordult a harcosaival. – Sok megvitatnivalónk van még ma éjjel. Nicolas híreket hozott az ellenségeinkről és a terveikről. Ma éjszaka elmondja ezeket. Egy fiatal nő érkezett a faluba, aki mint kiderült, Nicolas életpárja. Benyújtotta rá az igényét, összekötötte magával, bár a rítus még nem teljes. – A tekintete megpihent Natalyán. – Úgy hisszük, hogy ez az életpár, Lara, Razvan lánya. Natalyából egy aprócska hang szökött ki. Oly sok éve elvesztette már az ikertestvérét. Aztán azt hitte, megölte a legutóbbi csatában, mégis visszatért, immár egy idős nő testében, hogy megtámadja Sheát és születendő gyermekét. – Okunk van azt feltételezni, hogy Razvant kísérletekre használták, és hogy hosszú ideig rabságban volt, mielőtt engedett – tette hozzá Nicolas. – Beszélni akarok vele – mondta Natalya. Nicolas megrázta a fejét.

– Még nem fejeztük be a rítust. Nem bízik bennünk, és rossz tapasztalatai vannak az apjával kapcsolatban. Nem akarom lehangolni. Időre van szüksége. Natalya szemei mélyzöldből jeges kékre váltottak. – Ő is beszélni akarna velem. Nicolas megvonta a vállát, az izmok a karján végighullámzottak Vikirnoff életpárjának szemei előtt. – Ezen a ponton ez nagyon keveset számít nekem. Nem tud rólad, és nem is fogok beszélni rólad, amíg nem rendeztük az életünket. Épp csak a lelki kötelék van még meg kettőnk között, ami nagyon törékeny befolyást biztosít a számomra fölötte, nem fogom kockára tenni. Natalya kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Mikhail hirtelen megpördült, az egész viselkedése megváltozott, az arckifejezése sebzettnek tűnt, ahogy egy pillanatra Gregorira, majd az öccsére bámult. Aztán szó nélkül felvetette magát a levegőbe, megcsillámlott és köddé vált. Gregori arca elsápadt. – Meg fogjuk vitatni a még hátralévő problémákat, amint lehet. Remélhetőleg újra összehívhatjuk a tanácsot a következő felemelkedéskor. Most Ravenhez kell mennem Mikhaillal. Olyan gyorsan tűnt el, akár a herceg. Gabriel és Lucian léptek előre, ők fordultak szembe a harcosokkal. – Járjatok becsülettel. Találkozunk újra, amikor a herceg összehív bennünket. Nicolas nem várta meg, hogy Natalya és Vikirnoff sarokba szorítsák, azonnal bagoly alakra váltott, és hazafelé kezdett szárnyalni, Larához.

6. fejezet Lara kinyitotta a szemét, élvezte a megnyugtató meleget, és a buborékokat a testén. Valószínűleg elszundított a medencében. A víz, ami teljesen ellepte, olyan érzést váltott ki a bőrén, a mellénél és a torkánál, mintha érdes nyelv nyalogatná. Elpirult. Soha nem voltak szexuális fantáziái, de még gondolatai sem. Így egyáltalán nem volt felkészülve rá, hogy minden gondolata Nicolas széles vállai körül jár majd, vagy azon, milyen lehet fekete selyemhaja érintése a bőrén. A lélegzete meleg volt, vonzotta, akár egy mágnes. Furcsán nyugtalannak… zavartnak… izgatottnak érezte magát. A teste túl szorosnak és idegennek tűnt. Ha ezt ő csinálja vele, képtelen lesz távol maradni tőle. Ezen gondolat nyomában azonnal megjelent a tiltakozás is. A medence vizének megnyugtató hangja, a testét beburkoló meleg ellenére az elméje nyomatékosan elutasította, hogy soha többé ne láthassa őt újra, azonnal érte nyúlt, hozzá száguldott. Egészen pontosan úgy látszott, hogy van egy eddig számára is ismeretlen része, ami percről-percre erősödött benne, és ami vágyott a férfi jelenlétére. Aminek… szüksége volt rá. Vett egy mély lélegzetet, de még mielőtt megakadályozhatta volna, agya már fel is vette vele a kapcsolatot. „Nicolas.” „Itt vagyok.” Az érintése kiváltotta megkönnyebbülés azonnali, és megrázó volt. Nem akarta, hogy az elméjének szüksége legyen a férfi megnyugtató érintésére. „Ha ezt te csinálod velem, nem akarok benne részt venni.” Megtanult egyedül lenni. Soha nem is volt máshogyan. Próbált nem kitűnni. És soha nem rászorulni senkire. „Ez az életpárok közötti vonzás Lara. Teljesen természetes. Amikor a nagynénjeid elmesélték neked a történetet, nem tettek említést azokról a szükségletekről, amik az összekötött párokat égetik?” Képtelen volt megállni, felnevetett a megkönnyebbüléstől, hogy hallhatja tárgyilagos hangját. „Valószínűleg úgy gondolhatták, hogy kissé fiatal vagyok még ilyenfajta kinyilatkoztatásokhoz.” „Mondasz valamit. De gondolkodj el azon, hogy a Kárpátiak szinte halhatatlanok. Ha nem lenne egymásra ekkora szükségünk, az élet könnyedén unalmassá válhatna.” Azon kapta magát, hogy valóban elmosolyodik. Kételkedett benne, hogy az élet unalmas is lehetne olyasvalaki közelében, mint Nicolas, bár ötlete sem volt róla, hogyan fognak boldogulni ezután, hogy a férfi összekötötte magukat. Viszont ez nem az ő problémája, emlékeztette rá magát, hanem a férfié. Ő ejtette ki a rituális összekötő szavakat. A nagynénjei által elmesélt Kárpáti életpárok szerelmi története volt az egyetlen információja arról, hogyan is működnek ezek a kapcsolatok. Akkor az egy tündérmesének tűnt, most viszont mégis úgy érezte, mintha egy rémálom közepében lenne. „Anyádról mit tudsz?” Amikor Nicolas feltette a kérdést, Lara automatikusan a válaszért nyúlt az elméjében, de csak egy üres helyet talált ott. „Nem emlékszem rá.” Ott mozgott a feje belsejében. Lara érezte a jelenlétét, ahogy megosztotta vele az elméjét, de nem a közvetlen gondolatait. Összerezzent és villámgyorsan feldobott egy pajzsot.

„Kényelmetlenül érzed magad, amikor ezt csinálom. Miért?” – Kíváncsiság volt a hangjában bűntudat helyett. És belenyugvás helyett. És természetesen megnyugtatás helyett is, hogy többé nem fogja ezt csinálni. A félelem egy apró borzongása futott végig a lány gerince mentén. Mit tud igazában erről a férfiról? És miért fogadja el őt ilyen könnyen? – „Megriasztottalak.” „Egy kicsit. Nem adom könnyedén a bizalmamat.” A melegség egy apró, gyors hullámát küldte el neki. „Ez nagyszerű dolog. Én sem szeretném, hogy könnyedén osztogasd.” Lara hátrasöpörte nedves haját, majd a víz alá bukott, hogy aztán kigázoljon a medence szélén a lapos kövekig, ahol leült. A barlang nagyon szép volt a drágakövekként ragyogó kristályok által szétszórt fényben. A víz nyaldosta a sziklákat egy halk, egyenletes, álmosító dallammal. Rájött, hogy először életében valami békeféleséget érez. „Mesélj magadról.” Összefonta a karját mellei alatt, és félredöntött fejjel gyönyörködött a gyertyafények játékában. „Négy fivérem van. Életem nagy részét az Amazonas őserdeiben töltöttem. Szeretnéd azt a helyet. Vad és gyönyörű. Alig tudom kivárni, hogy élénk színekben láthassam újra. És azt is nehezen várom, hogy ránézhessek a testvéreimre, és ahelyett, hogy emlékeznék rá, mennyire szeretem őket, valóban érezzem is azt.” A hangjából szinte sütött, mennyire szereti a családját. Elkapta négy, Nicolaséhoz hasonlóan jóképű, ám félelmetes férfi képét az elméjében. „Négy testvér? Együtt nőttél fel velük?” A vágyakozó felhangot képtelen volt eltüntetni a szavaiból. Elég régóta volt már kinn a világban ahhoz, hogy lássa, mit jelenthet egy család, és egyre inkább vágyott egy sajátra. Talán ezért annyira fogékony Nicolasra is. A magánya fájdalmas volt. Mindig is szüksége volt a barlangok hűvös mélyére, hogy elrejtse a tényt, nem igazán tudja elviselni a napfényt, így viszont nem sok kapcsolata volt másokkal. Ha kora délelőtt, vagy kevéssel naplemente előtt akadt valami dolga, akkor hosszú ujjú ruhákkal és fényvédőkkel boldogult, de ritkán mozdult ki este előtt. A kollégáinak azt mondta, hogy napallergiája van. Délutánonként szinte tehetetlenné gyengült, úgyhogy azt találta ki, hogy minderre a problémára a barlangászás a tökéletes megoldás, és a barlangok mélyén azt sem kellett látnia, hogyan érintkeznek mások a családjaikkal. „Nagyon izgalmas volt a testvéreimmel felnőni. Mindannyian azt hittük, hogy okosabbak, gyorsabbak vagyunk a többieknél, és ezt megpróbáltuk bizonyítani is. Csináltunk néhány őrült dolgot.” Több képeket is elkapott fiúkról, akik aggasztó magasságokból zuhantak lefelé aggasztó sebességgel, miközben azzal küzdöttek, hogy alakot tudjanak váltani. Mindegyikük megpróbálta ebben megelőzni a többit. Szédítő, ijesztő jelenet volt. „Szegény édesanyátok. Öt őrült kölyök. Nem gondoltam rá eddig, milyen is lehet felnevelni egy Kárpáti gyereket, főleg egy fiút.” Nagyon furcsának találta, hogy a legidősebb fiú ezekben az emlékekben emberi mértékkel számítva már határozottan férfinak látszott. Azt nem tudta megmondani Nicolas emlékeiből, hogy mennyi idős lehetett, de felnőttnek tűnt. „Repülni a világon a legjobb érzés, magasra emelkedni a légáramlatok hátán, a felhők között ugrálni. Már egészen elfelejtettem ezt a gyerekkori színtiszta örömöt, míg el nem jöttél az életembe. Megmutatom neked is a következő felemelkedésen, ha akarod.” Hallotta a hangjában az örömöt, és a férfi hagyta, hogy az ő elméjét is elárasszák azok az érzések, amik ezzel kapcsolatban felszabadultak benne. A lány még soha nem érezte úgy magát, mint az a régvolt fiú. A legkorábbi emlékei azok voltak, hogy a nagynénjei

suttognak neki, vigasztalni próbálják, a testetlen hangokról nagyon sokáig úgy gondolta, hogy csak a fejében léteznek. „Az mókás lenne.” Ki nem szeretne repülni? Lara óvatosan még beljebb nyomakodott az elméjébe, összekuporodott ott, és szinte fürdött vele együtt azokban az elfelejtett pillanatokban. Egyszerre hirtelen valami sötét és groteszk dolog indult meg feléjük a fák irányából. A legidősebb testvér, Zacarias figyelmeztetően felkiáltott, utasításokat adott, miközben Nicolas felé száguldott, hogy közé és a fák közt közeledő szörnyűség közé vesse magát. Lara riadtan levegő után kapkodott és visszahúzódott. „Mi volt ez?” „Vámpír.” – Nicolas egy kis megnyugtató színezetet kevert a hangjába. Még mindig túlságosan távol volt tőle, és még táplálkoznia is kellett volna, mielőtt rátör a hajnal. – „Az első ölésem. Riordant, a legfiatalabb öcsémet tanítottuk épp futás közben alakot váltani, amikor rám támadt az élőholt. Elég távol voltam a többiektől. Azt hiszem, úgy gondolta, hogy észrevettem a jelenlétét, pedig nem, hatalmas meglepetés volt. Alig úsztam meg. Zacariastól kaptam az utasításokat, hogyan küzdjek meg vele, és végül sikerült elpusztítanom, még mielőtt a bátyám odaért volna hozzánk. Aznap azt hihetted volna, hogy én vagyok a földön az egyetlen vadász. Egészen elmerültem a saját fontosságom tudatában.” – Vidámság hallatszott a hangjából. Nicolas érezte, hogy Lara fél vagy ideges, de nem tudott pontosan rájönni, mit indíthatott el a lány elméjében az, hogy megpillantotta az emlékei között a vámpírt. Nem szerette, hogy egyedül van a barlangban, amikor talán egy újabb gyerekkori emlékének feltörése fenyegeti. Valami – és egészen bizonyosnak látszott, hogy az élősködők látványa lehetett az –, átszakította az eltemetett emlékek gátjait. És most, hogy ez a gát eltűnt, úgy sejtette, lassan vissza fog térni a lány összes emléke. – „Hamarosan ott leszek.” Nem akarta, hogy valaha is újra egyedül érezze magát. Alatta egy gazda vágott át egy aprócska kaszálón, egy összetákolt csűr felé. A bagoly testében Nicolas megváltoztatta repülési irányát, és lassan körözni kezdett fölötte, letapogatva a régiót, hogy az ember egyedül van-e, és nem fenyeget-e valamilyen veszély a környéken. Üres, visszajelzés nélküli foltokat keresett, ami elárulhatta volna egy vámpír jelenlétét, csak ezután kezdte meg a leereszkedést. Lara visszasüllyedt a vízbe, és fogalma sem volt róla, miért érzi egyre idegesebbnek magát, amikor pillanatokkal előtte még puha, biztonságos gubót vont köré a meleg és a gyertyák aromája. Ez a barlang semmiben sem hasonlított a jégbarlangra. Gyakran kapott el felvillanó pillanatokat a múltjából, egy remegő, halálra rémült gyermekről, aki a vészjósló recsegéseket hallgatta, ahogy a jég óriási nyomással nehezedett rá. Az emlékeiben minden sivár, hideg és rémítő volt. Itt biztonságban érezte magát, a szikrázó kristályok fényében, és mégis… Nicolas vonzotta a lágy, szexi, parancsoló hangjával. Testi tökéletessége, intenzív férfiassága, a szemeiben égő birtoklásvágy, személyisége ereje, ami teljes egészében rá koncentrált, ezek mind-mind elsöprőek voltak, és picit izgatták is. Még a gyerekkori emlékei is olyan szépek voltak, mint ő maga, nevetősek, bajtársiasak, csupa olyasmi, amire mindig is vágyott. Azokban a fiúkban minden volt valami ragyogás. Hideg borzolta végig a gerincét. Amíg az a vámpír ki nem jött az erdőből, és meg nem támadta Nicolast. Újra felállt a csillámló medencében, összefonta a karjait a melle előtt, a szíve túlságosan gyorsan dobogott. A sötétség Nicolasban felemelkedett, hogy megfeleljen a vámpírnak, abban a pillanatban semmi fényes sem volt a férfiban. A sötét folt nőtt, terebélyesedett, míg végül nem tudta

volna már megmondani, melyik a vadász és melyik az élőholt. Mintha élne, mintha egy különálló lény lenne, a sötétség felemelkedett szinte előugrott, a vadászért nyúlt, hogy öljön. Semmiféle habozás nem volt a férfiban. Már akkor is, az a fénylő, fiatal fiú magához ölelte az emelkedő sötétséget, maga köré burkolta, míg rohant, hogy válaszoljon a vámpír kihívására. Rászorította az ujjait a sárkány formájú anyajegyére, ami mindig figyelmeztette rá, ha vámpír volt a közelében. Korábban, amikor először találkozott Nicolassal, a sárkány hol felforrósodott, hol kihűlt. Nicolas sötétsége váltotta ki a figyelmeztető jelzést. Lenyelte a gombócot a torkából, a szíve nekivágódott a mellkasának, szabad szemmel is képes volt látni a dobbanásait a mellén, a torka összeszorult, szinte fuldoklott. Eszébe jutott egy hasonlóan vegyes jelzés az anyajegytől, ami ugyanannyira megijesztette, vagy talán még jobban is, mint a folyamatos égés. Az apja közelében kapta tőle ugyanezt a furcsa, hibás választ. A pulzusa a füleiben mennydörgött, a szíve olyan hangosan kalapált, hogy még a falakon lefolyó víz hangjait is elnyomta. Mi a baj vele? A gyomra felkavarodott, tántorogni kezdett, a nyaka, a csuklója és a torka fájdalmasan égni kezdett. Nicolas nagyon sármosnak tűnik, de mit is tud valójában róla? Nem vitatkozott vele. Még akkor is udvarias maradt, amikor egy kést döfött a bordái közé, de ezen felül tényleg a világon semmit se tud róla. A rettegés feltört benne. Az életét nagyrészt jó természetű, egyszerű, valóban kedves emberek között élte. Persze, nem értették meg azt az eltévedt gyermeket, aki ő volt, de családról családra adták, állandóan mozgásban volt, mégis törődtek legalább az alapszükségleteivel, és senki nem próbálta kihasználni a saját céljai érdekében. Már majdnem megfeledkezett róla, hogy a világ tele van csalással és árulással, az ölj vagy megölnek elv érvényesülésével. Bátortalanul újra kinyúlt érte, az elméje kereste az övét. Az éhsége, a szüksége a vérre, szinte magába szippantotta. Hallotta az élet lüktető árapályát a gazda testében, aki egy ellő tehénből segített épp a világra egy borjút. Stabil, erős volt a szívverése, az illata jó egészségről árulkodott, nagy, férfias teste lehajolt az aprócska borjúhoz és megtörölgette, közben pedig megnyugtatóan mormolt a tehénnek. Közelebb siklott, megérezte az elléskor kifolyt vér illatát. Ettől csak még inkább megemelkedett az éhsége, ami immár tombolt benne, átvéve fölötte az irányítást. Végigfuttatva rajtuk a nyelvét érezte, hogy a szemfogai megnyúltak és kiélesedtek. A szívverése felgyorsult, elkezdte a magáéra hangolni a gyanútlanul a borjú fölé hajoló gazdáét. Így összeolvadva Nicolassal, még azt a sima sikló mozdulatot is érzékelte, amivel becserkészte zsákmányát. Egy kutya megpróbált ugatni, de Nicolas egy villámgyors és látványos intéssel elhallgattatta. Az embert elárasztotta az adrenalin. Érezte hogyan emelkedik meg benne a szintje. A vére mennydörgésszerűen lüktetett a pulzusában, üvöltött a fülében. Aztán egy pillanat alatt jött a felismerés, a szíve meglódult, Nicolas teljesen átvette az irányítást fölötte. A végső hatalmat. Élet és halál fölött. A fogak mélyre süllyedtek a nyakában, a gazdag íz erővel, energiával telten áradt át belé, jóllakatva szöveteit és szerveit. Lara visszafojtotta a lélegzetét és elhúzódott, gázolni kezdett kifelé a vízből a sziklák felé, hogy szilárd talajt érezzen maga alatt. Az éhség, a táplálkozás szüksége átözönlött a testén, az intenzitása elsöprő volt. Nicolas megszállta egy ember elméjét, hogy a vérét vegye. Úgy

bánt vele, mint egy marhával. Sőt, rosszabbul, irányította az elméjét, és mindezt anélkül, hogy varázslatot, vagy valamilyen italt használt volna. Iszonyúan erőteljes.” A csuklója fájt és égett. Lepillantott, és látta felszakadni, szétnyílni a húsát, ahogy fogak marcangolják és rágják. Vér fröccsent a sziklákra, a medence vizébe. A nyaka fájt, ahol Nicolas belemélyesztette a fogait, rászorította a foltra a tenyerét. Véresen húzta vissza. Az illúzió annyira életszerű volt, hogy csak tehetetlenül bámulta a kezét, mielőtt rájött volna, hogy ez csak szemfényvesztés. Lara lassan szétnézett a barlangban. Hogy hagyhatta, hogy ez megtörténjen? Nem számít, hogy meleg és szép, egy börtön akkor is börtön. Egy ragadozó pedig mindig ragadozó marad. Megbabonázta őt. A legelején még felismerte a veszélyt benne, de aztán a férfinak sikerült valahogyan elérnie, hogy az aggodalmak eltűnjenek az elméjéből. Irányította? Belenyúlt az elméjébe? Remegve kitántorgott a medencéből, és körülnézett keresve valamit, amivel megszáríthatja magát. Hol tervezte a férfi, hogy alszik? A földben? Vagy az ágyban? Vele? Miért nem jutott ez eddig még csak az eszébe sem? Nem egy idióta, mégis szó és kérdés nélkül követte őt ide. Milyen nő menne el éjszaka egy vadidegennel egy ismeretlen helyre úgy, hogy senki sem tudja, hol van? Nicolas De La Cruz minden egyes porcikájából árad a szex. A járásából, a válla mozdulataiból, ott égett hevesen a tekintetében, egy nagyon szexuális beállítottságú férfi, aki egészen biztos lehetett abban, hogy soha nem fog anélkül egy nő mellett aludni egy ágyban, hogy ne birtokolta volna a testét. Magára cibálta a ruháit, nem törődve vele, hogy azok rátapadtak még nedves bőrére. A pánik egyre magasabbra csapott benne, körbefordult, elhatározta, hogy megtalálja a kijáratot. Vajon a tőle kapott iránymutatások valódiak? „Ne légy bolond Lara. A nap emelkedik. Hamarosan ott vagyok, és nyugodtan megvitatjuk ezt. Csak egy pánikrohamod van, amire nincs semmi okod.” Higgadt hangja az idegeire ment. Leereszkedő volt és arrogáns. Igenis, minden oka megvan rá, hogy pánikba essen. Bármelyik épelméjű nő így tenne. Miközben ez járt a gondolataiban, követte a fejébe ültetett térkép irányait, kivágtatott a ragyogó kamrából egy sötét folyosóra. „Megtiltom, hogy veszélybe sodord magad! Várj meg!” A civilizáció vékony máza ekkor reccsent el a férfi hangjában, felfedve valódi élét. Lara gyomra felfordult. Mély levegőt vett, és még gyorsabb tempót erőltetett magára, kihasználva éjszakai látását a barlang sötétségében. Nem tudott arra gondolni, milyen mélyen lehet a föld alatt, vagy hogy milyen hosszan és bonyolult mintában futnak az alagutak a hegy alatt. Az egyetlen célja az volt, hogy kijusson, olyan gyorsan, ahogyan csak tud. Befordult egy sarkon, és az út kettéágazott előtte. „Nehéz a levegő a barlangban, főleg ilyen gyors futáshoz. Minden lépés egyre nehezebb. Mintha homokba merülnél, a lábaid egyre súlyosabbakká válnak. Olyan fáradt vagy Lara. Miért nem ülsz le pihenni egy kicsit? Az elméd is zavart, az irányok elhomályosulnak a fejedben.” – A hangja halk és alattomos volt, megtöltötte a fejét, majd átterjedt a testére. Megbotlott, összezavarodva megállt, nem tudta merre kanyarodjon. – „Egyre nehezebben látsz a sötétben. Mozdulatlannak kell maradnod.” „Hagyd abba!” Hagyd abba! – ismételte el fennhangon is kiabálva. A hangja végigvisszhangzott a barlangon, megzavarva az éppen hazatérő denevéreket. Az apró teremtmények felrebbentek a levegőbe, szárnyaikkal csapkodtak, több ezren egyszerre, szinte teljesen betöltötték a teret körülötte.

Nehéz volt lélegeznie, mozognia pedig lehetetlen. Csak állt ott remegve, a megbabonázó hang fogságában. Érezte a hatalom felerősödését, ahogy a férfi visszatért a barlangrendszerbe, és érezték a denevérek is, újra felkavarták körülötte a levegőt. Lara rákényszerítette magát, hogy lélegezzen egy mélyet. Ellent kell állnia neki. Igenis lát a sötétben. Nem fél a denevérektől. Soha nem zavarta a föld fölé nehezedő súlya, most mégis itt reszket szerencsétlenül egy barlangban és fél megmozdulni, úgy érzi, a testét ólomsúly húzza le. „Én egy Varázsló vagyok. És egy Dragonseeker. Sokkal többre lenne szükséged a hangodnál ahhoz, hogy becsapj Kárpáti. A düh, üvöltő tűzviharként söpört végig rajta, hamuvá égetve a kényszer béklyóit. „Sokkal többre is képes vagyok. Ne keltsd fel a démont bennem Lara. Itt a hajnal. A nap már emelkedik.” Közel volt. Érezte, ahogy közeledik. Felemelte a kezeit, kitisztította az elméjét, és közben befogadta a hatalmat. A haja sercegni kezdett az elektromosságtól, halvány derengés öntötte el a folyosót, felverve ismét a denevéreket. „Szárnyas lények, kik az éjszakában repültök, védjetek meg engem. Gyűljetek össze, váljatok eggyé, tartsátok távol a felkelő napot.” A denevérek céltudatos örvénylésben kezdtek el repülni, egyre sűrűbb gömbbé préselődve össze, a parancsának engedelmeskedve egyre feljebb emelkedtek, eltűntek egy járatban a magasabb régiók irányában. Megérezve a felkelő nap miatt elgyengülését, Lara most Nicolasra csapott le, gyorsan, keményen, megtorlásképpen. „Susoghat a hangod a fejemben, nem félek sem tőled, sem az ólomsúlyú hálódtól. A hangot, ami elcsábít, suttog és megköt, visszaküldöm a szándékot a saját elmédbe. A szavak megállítanak, távol tartanak, nem gátolhatod, nem akadályozhatod az utam.” Abban a pillanatban, ahogy az utolsó szavak elhagyták az elméjét, már neki is lódult, futott, ahogy csak tudott, és közben sorra rántotta fel a gátakat, pajzsokat az elméjében, hogy megakadályozza, hogy Nicolas hozzáférjen. Ahogy ő építette, a férfi úgy szaggatta szét a falakat, semmisítette meg a pajzsokat. És minden alkalommal, ahányszor csak sikerült egy pillanatra bejutnia az elméjébe, kényszereket küldött, hogy lassítsa, rossz irányba vezesse, összezavarja, elhitesse vele, hogy eltévedt, ő pedig visszaküldött rá minden egyes bűbájt, amit rászabadított. Megharcolt vele minden egyes lépésnél, és teljesen tisztában volt vele, hogyan tartja vissza a férfi óriási hatalmát, amivel egyetlen szempillantás alatt összezúzhatta volna az ellenállását. De ahelyett, hogy ez józanságot, és biztonságtudatot adott volna neki, csak fokozta félelmeit. Mit akar tőle? A Dragonseeker vérét? Tudta, hogy erős a vérvonal a vénáiban, energiában, hatalomban, halhatatlanságban gazdag. Az apja épp elégszer elmondta, hogy milyen értékes, egyedülálló erő van a vérében. A dédnagyapja is többször becserkészte őt, a groteszk testén nyüzsgő férgekkel, rothadó, lefoszló húsával, üldözte, hogy hozzáférhessen, és követelhessen magának a véréből. Most itt, ebben a barlangban ugyanaz a terror virágzott ki benne, ahogy futott, a szíve túl gyorsan vert, még a bomló hús erős szagát is érezni vélte. Fulladozott a feltörő zokogástól, ahogy megkockáztatott egy gyors pillantást maga mögé, hogy lássa, az öregember üldözi-e újra. Árnyékok moccantak. Egy kéz egyre közelebb és közelebb nyúlt felé. Forró lélegzetet érzett a nyaka bőrén. A pulzusa fölött az ikerjelek lüktetni kezdtek.

Képes Nicolas olyan illúziót létrehozni, ami felkelti az elfeledett emlékeket? És elég aljas ahhoz, hogy megtegye? Vagy Xavier valóban ott van, és üldözi a földalatti járatokban? „Nincs itt. Az elméd űz veled gonosz tréfát, mert megengedted magadnak, hogy pánikba ess. Soha nem használnám az emlékeid ellened. Nincs itt.” Nicolas azt nem hagyhatta, hogy annyira megrémüljön, hogy visszaemlékezzen arra, hogy szörnyetegek üldözték a jégbarlangban. De Lara nem tudta már mi igaz és mi nem, és már nem is számított többé. Megkettőzte erőfeszítéseit. Ki kellett jutnia. Arra a tényre bazírozott, hogy a viszonylag korai napsütést ő aránylag jól bírta. Egy leégés az egész. Pár vízhólyag. A szemei néhány napig égni és szúródni fognak, de egy olyan ősi, sötét lelkű Kárpátinak, mint Nicolas, egészen biztosan hamarabb kell nála menedéket keresnie. Csak meg kell találnia a kijáratot, és eljutni a faluhoz. Megpillantott maga előtt valami tompa fényt. A szíve megugrott. Meg tudja csinálni. Még nagyobb sebességgel tört előre, mélyeket lélegzett, hogy gyorsabb legyen. A tüdeje égett. A torka fájt, a lábai meg-megbicsaklottak, az oldala szúródott. Rászorította a tenyerét, és kényszerítette előre a testét. A bejárat széles volt és kerek, javarészt egyetlen hatalmas sziklából alakult ki. A fény néhány méternyire beömlött az alagútba, megvilágítva a szűkülő járatot. Belépett a fénysugár körébe, már csak pár méterre volt a nyílás. Árnyék vetült rá. Egy magas, sötét hajú férfi, akinek széles vállai egészen kitöltötték a bejáratot, teljesen elzárta azt előle. Nicolas állt ott, a teste mozdulatlan volt, a karjait összefonta a mellkasa előtt, a száját szorosan, már-már kegyetlennek tűnőn összezárta, a szemei olyan feketék voltak, mint az éjszaka, és akkora belső tűz lobogott bennük, ami azzal fenyegette a lányt, hogy felemészti. Lara megtorpant pár méternyire tőle, a vére a fülében üvöltött, bűntudat szorította össze a szívét. A bűntudat az elméjébe is belehasított, de egyszerűen megtagadta, hogy engedjen neki. – El akarok menni. Állj el az utamból. – Hova mennél, amikor a nap már felkelt? Bár a kérdést halkan tette fel a férfi, a szavaknak mégis ostorcsapásszerű csípése volt. Dühös volt. Érezte hogyan sugárzik felőle a harag, bár az arca üres maradt, a hangja pedig tárgyilagos. Felemelte az állát. – Van saját szobám a fogadóban. – Ami pillanatnyilag foglalt. Veszélyes lenne odamenned, és te nagyon is pontosan tudod ezt. Ezen felül a fogadó jókora távolságra van, és leégnél. Nem tudsz alakot váltani nélkülem, azzal pedig nem teheted kockára az életed, hogy leereszkedsz a hegyről, és ráadásul okod sincs rá, ez az egész nevetséges. – El akarom hagyni ezt a helyet. – Este együtt fogunk távozni, amikor már biztonságos lesz. Most viszont hoztam neked ételt és italt. – Azt mondtam, hogy el akarok menni. Lara keze öntudatlanul lebbent a nyakára, a két pulzáló kis sebhelyre. Szinte érezte ott a száját, a lélegzete melegét, nem is, a forróságát, ajkai puha, érzéki simítását a bőrén. – Nyilvánvalóan nem gondolkodsz világosan Lara – válaszolt neki Nicolas. – Veszélyes lenne elmenned. Nem engedhetem, hogy veszélynek tedd ki magad. – Ez nem a te döntésed – csattant fel Lara.

Utálta, hogy a férfi annyira ésszerűnek hangzik, ő maga pedig inkább hisztérikusnak. Egy merő őrültség volt az egész, de a férfi mégis ott állt, elzárta előle a kijáratot a barlangból, pontosan úgy, ahogy gyerekkorában is elzárták előle. Leküzdötte a pánikot, és megpróbált ésszerűnek maradni ebben az egészen ésszerűtlen helyzetben. – Ez nem csak, hogy a döntésem, de a jogom, és életpárodként a kötelességem is. Megérintette az elméjét, egyszerűen azért, mert képtelen volt nem megérinteni, muszáj volt megérintenie. Mint korábban is, teljesen nyitott volt előtte, hagyta, hogy láthassa mind a ragadozót, mind a férfit. Dühös volt az engedetlensége miatt, és teljes meggyőződése volt, hogy jobb, ha senki sem kérdőjelezi meg a fennhatóságát. Egy domináns hím volt, aki sok évszázada vadászik már a Földön, és a történteket sérelemként értékelte a büszkeségére nézve, hiszen az életpárja nem csak hogy kételkedett benne, hogy képes-e megvédeni és törődni vele, de egyenesen azt feltételezte, hogy valami módon ártani akarna neki. Nem szerette, ha bárki ellenszegül a parancsainak, főképpen pedig az asszonya, és esze ágában sem volt hagyni, hogy kilépjen a barlangból, amikor ezt veszélyesnek tartotta. Ami őt illeti, kissé hisztériásnak és teljesen irracionálisnak gondolta. Lara megpróbálta legyűrni a pánikot és vett egy mély lélegzetet. Semmi jelét nem találta Nicolas elméjében annak, hogy irányítani próbálta volna az övét. Ettől egy kissé megkönnyebbült, bár abban meglehetősen bizonyos volt, hogy ha másképpen nem sikerül meggyőznie őt, nem fogja engedni, hogy elhagyja a barlangot. – Azt hiszem, nem értjük egymást. Nagyra értékelem, hogy megpróbálsz gondoskodni rólam, de már jó néhány éve képes vagyok rá magamtól. Semmi szükségem nincs arra, hogy megmondd, mi a jó nekem. – Ez nyilvánvalóan nem így van, másképp nem állnánk itt közvetlenül a barlang bejáratánál fényes nappal. Előrébb siklott pár lépésnyit, kissé hátrafordult és felemelte a kezeit. Lara megérezte a hatalom felerősödését, és tudta, hogy lezárta a barlangot, beállította a biztonsági intézkedéseket, ami azt jelentette, hogy senki sem fog bejönni utánuk a barlangba, de ami azt illeti, kifelé sem fog menni senki. A pánik ismét feltört benne, a fény felé ugrott, ami bevilágított a barlangba. Tekintete egy pillanatra elkapta a férfi arcát, minden szépen faragott, férfias, éles vonását, az égő fekete szemekben parázsló haragot, amit a fény még jobban kiemelt. Vészriadó futott rajta keresztül, de nem számított, semmi sem számított, csak hogy kijuthasson a barlangból, még mielőtt az végképp lezárul. Szinte robbanásszerű gyorsasággal lódult meg, folttá kenődött körülötte minden, holott nem is tudta, hogy képes ilyesmire. Nicolast pedig a kétségbeesés lódította meg. Olyan gyorsan nyúlt ki érte, hogy nem is látta a mozdulatát, ahogy megragadta a csuklóját, és olyan keményen perdítette vissza magához, hogy teste nekicsapódott az övének. Ösztönösen harcolni kezdett, megpróbálta kiszabadítani magát a szorításából, de a férfi nagyon erős volt, a teste pedig kemény, akár a tölgyfa. A fény lassan elhalványodott a bejáratnál, majd teljesen bezáródott a kijárat, sötétséget borítva rájuk. A fénnyel együtt úgy tűnt Lara számára, a levegő is elfogy körülötte, így újult erővel rontott neki ökleivel Nicolas mellkasának, kezei lehorzsolódtak, teljesen összetörtnek érezte magát. A férfi csak még erősebben ölelte magához, vigyázva, nehogy fájdalmat okozzon neki, de a lány egészen megvadult, nemcsak az ökleit használta ellene, megpróbálta bevetni a mágiáját is. Nicolas érezte fellüktetni benne az energiát, amit használni is akart, csak hogy elmenekülhessen.

Csak nyugodtan, de szilárdan tartotta, megpróbált enyhülést, megnyugtatást árasztani felé. – Lara, állj meg – sziszegte halkan – csak megsebzed magad. Őt akarta megsebezni. Ellökni. Rákényszeríteni, hogy felfogja mit tett. Az energia sercegett a levegőben. A haja egyes tincsei mélyvörös színben kavarogtak, apró elektromos szikrák sisteregtek pukkadoztak a szálak között. A föld remegett, és felhullámzott a talpuk alatt. A hegy sóhajtott, majd felmorajlott. Föld, és apróbb kövek hullottak alá a mennyezetről. Nicolas a feje köré fonta a karját és fölé hajolt, hogy a testével védelmezze tőlük. – Lélegezz velem. Nagyon nyugodt volt a hangja. Gyűlölte, hogy olyan nyugodt, amikor ő maga volt a káosz, és teljesen elborította a pánik. Érezte lélegzete melegét az arcán, ahogy az övé fölé hajtotta a fejét. – Ki kell jutnunk innen, mielőtt az egész hegy rászakad a fejünkre – mondta a lány, és egyáltalán nem értette, miért nem érzi Nicolasban semmiféle nyomát a pániknak, amikor körülöttük a barlang recseg és csikorog, a fejükre pedig törmelék hullik. – Ez egy földrengés. – Nem természetes. Te okozod – mondta Nicolas. – Nézz rám Lara. – Nem tudta megakadályozni, hogy a feje magától felemelkedjen, engedelmeskedjen neki, a tekintete beleütközött, és fogságba esett az övében. – Megváltozott a szemeid színe. Hatalmas elektromos áramot hozol létre. Még a hajad színe is megváltozott sávokban, és mindez a hatalom jele. Le kell csendesítened magad. – Nyisd ki a bejáratot. „Mert képes vagyok rá, hogy magunkra szakítsam az egész hegyet, és inkább megteszem, minthogy újra rab legyek.” Megrázta a fejét. – Ne kényszeríts rá, hogy megvédjelek téged magadtól. „Mert képes vagyok megtenni bármit, hogy neked ne eshessen bajod.” Pontosan olyan hajthatatlannak hangzott, mint amilyennek látszott. Sem engedékenység, sem kegyelem nem érződött benne. Sem a szemeiben, sem az arcán és természetesen az elméjében sem. Minden tétovázás nélkül kikényszerítené az engedelmességet. Lara megesküdött, hogy soha többé nem lesz olyan gyámoltalan, és sebezhető, mint kisgyerek korában, de a harcnak sem volt semmi értelme Nicolas hatalmas test fölényével szemben, mint ahogy annak sem, hogy kihívja a hatalmát. – Igazán azt hiszed, hogy jogodban áll diktálni nekem? Megrázta a fejét. – Nem. Ahhoz van jogom, hogy megvédjelek. Nem fenyegetlek. Te vagy az, aki mindkettőnket veszélybe sodor. Az a kötelességem, hogy megvédjelek. A félelmeid alaptalanok. Belenéztél az elmémbe, pontosan láttad, hogy semmi rád nézve riasztó nincs ott… Lara gúnyosan felhorkant, és ismét megpróbálta kirángatni magát a karjai közül. Nicolas megfogta a két karját, és továbbra is a teste közelében tartotta, hogy megakadályozhassa, hogy egy netalán lezuhanó kő eltalálja. – Nagyon is sok minden riaszt! Te pontosan olyan sötét vagy, mint egy vámpír. Arra számított, hogy tagadni fogja a vádat, azt akarta, hogy tagadja, de egyszerűen csak bólintott, a pillantása nem eresztette az övét. – Majdnem annyira. Minden Kárpáti hím, aki vadászik, idővel olyan sötétté válik, mint a vámpírok. Hogyan is ne lennénk azok, amikor közeli barátok, olykor családtagok életét kell elvennünk? Amikor egy személyben vagyunk bíró és esküdtszék? Azt hitted, nincs annak ára, amit csinálunk? Mindig van ár Lara, és mind elfogadjuk ezt, amikor elfogadjuk a feladatot.

Lassan kiengedte a levegőt, és kényszerítette az elméjét, hogy visszatérjen a saját irányítása alá. – Engedj el, kérlek. Mélyeket lélegzett, hogy sikerüljön visszatartani a hatalmat, ami szinte kiáradt belőle, és zavart okozott a barlangban. – Sokkal hamarabb oda tudlak repíteni a kamrába. – Jobban szeretnék sétálni. Hátrafelé húzódott, szeretett volna maga és a férfi meleg teste között egy kis teret tudni. Túl nagy, túl rendíthetetlen, túl férfias volt és túl erős, még akkor is, ha elárasztotta a bizalmával. Amint elengedte, a föld, és a falak megszűntek hullámzani körülöttük, egy utolsó kő még lepottyant mellettük. Lara vett egy mély lélegzetet és elnézett a folyosó sötét mélyére. – Szeretném, ha megértenéd, nem hiszem, hogy egész nap itt tudok maradni. Nehéz volt úgy kimondani a szavakat, hogy azok ne tűnjenek ésszerűtlennek, inkább érvelésnek hangozzanak. – Tudom, hogy emlékfeltöréseid vannak, de segítek átvészelni. Az arroganciája vicsorgásra késztette. Mintha egy pillanat alatt képes lenne megoldani az ő jelentéktelen problémáit, amire ő maga nem képes. Lara ellépett mellőle, és elindult a keskeny folyosón. Azonnal gyertyakoszorúk keltek életre a feje fölött, hosszú árnyékokat dobva az alagút falaira. De a fény nem oszlathatta el a félelmet az elméjében. Bárhogyan is nézte, rab volt, márpedig megígérte magának, hogy soha többé nem lesz az, és nem is lesz. A szűk folyosó néhány méterrel szélesebb lett, itt már fátyolszerű sűrűségben barna és aranyszín tűhegyes cseppkövek függeszkedtek a plafonon. A lecsüngő lándzsák földszínekben csillogtak és olyan sűrűn voltak egymás mellett, mintha a folyosó teljesen zárt, áthatolhatatlan lenne azon a helyen, de a fejében látta az onnan továbbvezető folyosókat, a hegy alatt mindenféle irányba kanyargó labirintusokat. Becsaphatta volna, megadhatott volna neki egészen rossz irányt is, mégis a valós térképet ültette a fejébe, annak ellenére, hogy esze ágában sem volt megengedni, hogy valóban távozzon. – Abban a történetben, amit a nagynénjeim meséltek, úgy tűnt, mintha az életpárok nagyon szerelmesek lettek volna egymásba. Nem igazán látom, hogy közöttünk is ez történne – mondta Lara. – Te látod? – Természetesen. Teljes magabiztosság volt a hangjában. Nicolas könnyedén lépdelt egy lépéssel mögötte, a teste olyan közel volt hozzá, hogy érezte a melegét. Egy apró szemöldökráncolással vetett rá hátra egy pillantást. A lélegzete a fülét érte, a keze egy villanásnyi érintésre a hátára simult. Megpróbálta nem érezni közöttük a fizikai vonzást, de az kitartott, nem számított mit próbált tenni ellene. Talán még nagyobb veszély leselkedik rá, fel kellett volna készülnie a tiltakozásra, de ehelyett amint a férfi a közelébe került, még csak tisztán gondolkodni sem volt képes. – Az amúgy is csak egy történet, talán csak a nagynénjeim találták ki mesének. Lehet, hogy nem is volt igaz. – Igaz történet. Nem tudtalak volna magamhoz kötni, ha nincsenek a fejembe vésve már a születésem előtt a rítus szavai. Így azonnal „össze tudunk házasodni” az asszonyainkkal, hogy a faj ki ne haljon. – Hát ez milyen nagyszerű a nőknek.

A hangja szinte csöpögött a gúnytól. Hátra lesett a válla fölött, és elkapott egy gyengéd mosolyt, ami azonban nem érte el a férfi szemeit. – Nem gondolod úgy, hogy hibás dolog, ha pusztán azzal, hogy kiejtesz néhány szót, örökre megváltoztatod egy nő életét, akár akarja, akár nem? – Nem. Melyik nő akarna önszántából egy olyan férfival lenni, mint én? Ez az egyetlen mód, hogy megvédhessük a fajunkat a kipusztulástól. Ha nem kötöttelek volna magamhoz, te sem jöttél volna velem ilyen könnyedén. – Megmondtam, hogy nem leszek rab – fogta gyorsabbra a lépteit Lara. Nicolas erőfeszítés nélkül lépést tartott vele. – És nem is vagy rab. A lány megrázta a fejét. – Nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Lehetetlen volt nem belélegezni az illatát a tüdejébe. Túl közel volt. Olyan csendesen sétált mellette, hogy néha oda kellett pillantani, hogy lássa, valóban ott van-e még, és a férfi mindig megpróbálta elkapni a pillantását. Nagyon is ott volt. Valósan. Ijesztően. Lenyűgözően. Túl férfiasan. És elképesztően jóképűen. Már-már túlságosan is jóképűen ahhoz, hogy igaz legyen. De a szeme elárulta. Éhes. Ravasz. Intelligens. A lány pulzusa egyre gyorsult, minden vészcsengő vijjogni kezdett benne. Nagyon is a tudatára ébredt annak, hogy Nicolas férfi, ő pedig nő. És valahogyan ismét elérte, hogy a gondolatai szertefussanak. Fogalma sem volt róla, hogyan kezelje a férfit, csak abban volt egészen biztos, hogy nem fogja megengedni neki, hogy azzá a bábbá tegye, akivé az apja akarta változtatni. A keze hozzáért a hátához, az ujjai végigsiklottak a gerincén a derekáig. – Azt hiszem, hogy boldogulni fogunk Lara. Adj időt nekünk.

7. fejezet A kamra még szebb volt a vakító, fénytörő, drágakőszerűen ragyogó színes kristályokkal. A víz továbbra is ömlött a falról a medencébe, mintha gyémántcseppek záporoznának alá a magasból, de a barlang melegét és szépségét már nem érezte vigasztalónak és biztonságosnak. Egy kalitka, kalitka marad akkor is, ha gyönyörű. Jobban szerette volna, ha jéghideg és sivár, mint a kékes gleccserbarlang, ott legalább pontosan tudta mire számíthat. Megnyalta az ajkát és eltökélte magát. Igenis, neki valóban erős Kárpáti vér csörgedezik az ereiben, emiatt égeti pokolian a nap is, a DNS-e úgy döntött, hogy a felszínre hozza ezt a vonalat, de azért mégsem annyira Kárpáti, mint Nicolas. Nem vadászott és ölt évszázadok óta. Nem volt közel a vámpírrá forduláshoz, mint a férfi. Ez pedig annyit jelentett, hogy egyszerűen csak ki kell várnia a megfelelő időt. Látta, milyen biztonsági intézkedéseket helyezett el a bejáratnál. Eléggé odafigyelt, és elég tehetséges mágus volt ahhoz, hogy nyomon kövesse a szövés szálait. Igyekezett valami biztonságos beszélgetési témát találni. Bármit, ami megakadályozhatja, hogy ha a férfi megérinti az elméjét, felfedezhesse a tervét. – Találkoztál a herceggel? Mondott valamit róla, hogyan van Terry? – Gregorival beszéltem, a gyógyítóval, azt mondta, hogy a barátodnak jó esélye van rá, hogy életben maradjon. Nem mondta volna, ha valójában nem így gondolná. – Gregoriról bármi mást el tudnék képzelni, csak azt nem, hogy gyógyító. – Nyilván nem ő tehet az emlékfeltörésedről. Előzőleg láttad már azokat a férgeket. Mivel a férfi osztozott vele azon a rémálomszerű emléken, értelmetlen lett volna letagadni. Bólintott. – Xavier gyakran végzett kísérleteket, megpróbálta megtalálni a módját, hogyan erősíthetné fel a képességét, hogy rákényszerítse az akaratát másokra. – Önkéntelen borzongás futott végig a testén. – A teremtményei falánkak voltak, de gyakran kicsúsztak az irányítása alól. Emberhúst ettek. – Az édesanyádat is? Lágy, együttérző hangon kérdezte. Lara lenyelte a gombócot a torkából. Nem gondolt az anyjára, a hosszú évek során egyszer sem. Soha nem volt képes felidézni az arcát, vagy előhívni egy vele kapcsolatos emléket. Még csak a haja színét vagy az illatát sem. Azt sem tudta, hogy egyáltalán ismerte az anyját, amíg a férgek és Gregori ezüst szemei fel nem tépték a zárat egy rég elfeledett emlékről. – Igen, de eddig erre nem emlékeztem. – Varázsló volt – közölte tényszerűen Nicolas. Lara összevonta a szemöldökét. Most, hogy hangosan kimondva hallotta, felrémlett benne, hogy a nagynénjei is mágusként beszéltek az anyjáról. Miért nem jutott ez eddig eszébe? És az, hogy az édesanyja haja göndör volt? Megérintette a saját haját. Szinte fehéren szőke hajjal született, bár a vöröses csíkok aránylag korán megjelentek benne. A rövid, rugógöndör fürtöket szinte lehetetlen volt irányítani. Az anyja haja is ilyen volt. Igen, pontosan ilyen. – Igen, az volt. Halványan emlékszem rá, hogy meghúzgáltam a göndör fürtjeit. Az anyja képe, ahogyan fekszik a jégpadlón, miközben az élősködők rágják a holttestét, futáskényszert váltott ki belőle. A szájára szorította a kezét, észrevette, hogy remeg, így hát közelebb húzódott a medence meleg vizéhez. A vízcsobogás segített lecsillapodnia, így néhány mélyebb légvételhez jutott, és kereshetett valami más témát. Nem akart már emlékezni.

– Hosszú időre tűntél el. „Mielőtt nem vetted át az uralmat egy ember elméje fölött és nem loptad el a vérét a beleegyezése nélkül.” A gondolat váratlanul, meglepetésszerűen jött, ráadásul háttal állt a férfinak, hogy még az arckifejezését se lássa. Egyáltalán nem bízott magában. Megszokta, hogy olvasni tud ellenfeleiben, és most, akár beismerte, akár nem egy életre szóló küzdelembe volt zárva. – Összehívtuk a harcosok tanácsát ma éjjel. A vámpírok szövetségbe tömörültek, megpróbálják kiirtani a fajunkat. Az embereknek nagyon kevés esélyük lenne ellenük. Azt hiszem, ha csak vámpírok léteznének, az emberiség túlélése lehetetlenné válna. A szíve nagyot dobbant, és minden elhatározása ellenére szembefordult vele. – A vámpírok túl hiúk és önzőek ahhoz, hogy szövetségre lépjenek egymással. Legfeljebb párokban vadásznak, de akkor az egyik bábként használja a másikat. Tudom, hogy így van. A nagynénjeim pontosan elmondtak, hogyan lehet elpusztítani őket, ha összefutnék velük. És azt is elmondták, hogy mindenkit megvetnek, még a fajtársaikat is. Ezt használják ki ellenük a Kárpáti vadászok is, ha harcra kerül a sor. – Mindez igaz volt, egészen a legújabb időkig – értett egyet Nicolas. – De már nincs így. Valaki megtalálta a módját, hogy összehozza őket, így mi rákényszerülünk egy hosszú, véres háborúra a túlélésünk érdekében. Nem volt kérdéses, hogy a fekete szemek, miért a szelíden a sima szikláknak loccsanó vízre szegeződtek. – Xavier? Gondolod, hogy még mindig életben van? Húsz évvel ezelőtt is nagyon öregnek tűnt már, de ha hozzáférhetett Kárpáti vérhez, akár a mai napig is folytathatta az életét. – Úgy hisszük, hogy még életben van, és ő alapította meg a szövetséget öt testvérrel, Akik nagyon erőteljes Kárpátiak voltak, és úgy gondoljuk, hogy vámpírrá fordultak. – Ha Xavier életben van, talán a nagynénjeim is. Be kell jutnom abba a barlangba. A férfi felkapta a fejét, fekete szemei szinte égették az arcát. – Az a barlang veszélyes. Bemenni pedig ostobaság. Ha a nagynénéid élnének, arról tudnánk. Képesek lennének segítségül hívni a népünket. – Ha ez igaz lenne – csattant fel Lara, a hangjából szinte csöpögött a szarkazmus –, már megtették volna gyerekkoromban is. Gyengén és betegen tartották őket. – Akik beléptek a barlangba, látták a két sárkány testét a jégbe fagyva, holtan. Lara gyomra tajtékzott, rászorította a kezét. – Xavier tartotta őket jégburokban. Lefagyasztotta a vérkeringésüket, elég ügyesen, nem gondolod? Tudod, milyen fájdalmakon megy keresztül valaki, akinek a teste magához tér fagyasztás után? Nicolas meglágyította a hangját. – Lara, magam megyek a jégbarlangba, hogy ellenőrizzem a kedvedért, de te jobb, ha távol maradsz attól a helytől. Xavier hátrahagyta a védelmét, köztük árnyékharcosokat is, akik nagyon veszélyesek. Kész öngyilkosság lenne odamenned. Lara összeszorította a száját. Mi értelme lenne vitatkoznia vele, ha úgyis azt tervezi, hogy elszökik? Hát persze, hogy elmegy oda. Hogy is ne menne? A nagynénjei soha nem adták volna fel, hogy kutassanak utána, semmiféle veszély nem tántoríthatta volna el őket tőle, hogy odamenjenek az egyetlen helyre, ahol nyomokat találhatnak utána. Körülnézett valami után, bármi után, amiről beszélhet. Belátott a következő kamra sarkában lévő hatalmas, faragott fejtámlával és lábakkal rendelkező ágyra. Nem akart bemenni abba a kamrába, de még csak elismerni sem a létezését. Érezte, hogyan növekszik a feszültség a barlangban.

Felpillantott a férfira óvatosan, a szempillái alól, majd megpróbált észrevétlenül távolabb húzódni tőle. Úgy tűnt, mintha a hatalmas, erős test betöltené az egész teret, pedig a toronymagas mennyezet miatt ez szinte lehetetlennek tűnt. Képtelenség volt figyelmen kívül hagyni a szexuális vonzást. Túl jóképű volt, túl érzéki, ahogy mozgott, egy pillanat alatt váltott mozdulatlanságból mozgásra, az pedig nagyon szexi. Hatalom volt a teste áramló mozgásában, ez vésődött bele minden egyes vonásába. Komoly szemei egyszerűen elolvasztották, és amikor teljes egészében rá fordította a figyelmét, egészen rá koncentrált, a teste megszűnt a sajátja lenni, a férfiért nyúlt. Megpróbálta halogatni, hogy végiggondolja, mivel is jár az pontosan, hogy Nicolas az életpárjának követelte őt. Talán egy titkos kicsi része még mindig nem hitt abban, hogy néhány kimondott szóval képes lenne megváltoztatni az egész életét, de a vonzás tagadhatatlanul ott volt közöttük, a kapcsolat kifejezetten világos szexuális jellege pedig határozottan ijesztő volt. Eddig még a legenyhébb érdeklődést sem váltották ki benne a férfiak, azok sem, akikkel barátkozott, így ezek után, hogy a teste fáklyaként lobban fel, mintha képtelen lenne önmagát irányítani, egy olyan férfi közelében, akit nem is ismer, azt nagyon is rémítőnek találta. Gyerekként mindig tehetetlen volt, és megfogadta, hogy soha többé nem lesz az. Éveket töltött úgy, hogy mindent az ellenőrzése alatt tartott maga körül, soha nem akarta a védtelenség, kiszolgáltatottság érzését átélni újra. Végignézett maga körül a barlang falain. Majdnem húsz év után itt volt hát újra, ahol minden elkezdődött, csak most épp a saját teste árulta el. – Ne félj tőlem ennyire päläfertiil. Nem fogok elvenni tőled semmit, amit nem magadtól adsz. A pislákoló gyertyafényben kissé farkasszerűnek tűnt. Lara keresztbe fonta a karjait a melle előtt, és azt kívánta, bárcsak ne futna végig a pillantása férfias, kemény testén, vagy ha ezt már képtelen megakadályozni, legalább semmiféle reakció ne látszódjon az arcán. Na persze az éles Kárpáti érzékek már biztosan megsúgták neki, hogy a teste felébredt, és ami még rosszabb, valószínűleg kiszagolta a félelmét is. Felemelte az állát. Ha kiszagolta a félelmét, miért is kellene tagadnia tovább? – A beleegyezésem nélkül kötötted össze az életünket is. Ez pedig elárulja, hogy elveszed, amit akarsz, és egy cseppet sem érdekel, hogy én mit akarok, vagy mit érzek. – Ezt árulja el? Nem tudta visszafogni azt a villámgyors kis pillantást, amit a kijárat, a szabadság felé vezető alagútra vetett. Csak néhány értékes méterre volt tőle, de lehetett volna száz kilométerre is. – Nem kell ilyen leereszkedőnek lenned. Igazán úgy gondolod, hogy a dolgok még mindig úgy mennek, mint amikor megszülettél? Mennyi ideje is? Ötszáz éve? Kivillantotta hófehér fogait, amit értelmezhetett volna akár mosolynak is, de sokkal inkább érezte figyelmeztetésnek. – Néhány századot tévedsz, de értem a lényeget. Megvan hozzá a jogunk, hogy követeljük az életpárunkat. Ha nem harcolsz az elkerülhetetlennel, az átmenet sokkal simább és könnyebb lesz. A lány szemöldökei a magasba szökkentek. – Valóban? Kinek van meg a joga? Engem is megilletne némi jog ebben a helyzetben. Biztosan van valaki, aki tanácsot tud adni nekem ebben a helyzetben. Talán a herceg. A feszültség a kamrában ismét feljebb ugrott egy rovátkával. Bár Nicolas arckifejezése semmit sem változott, apró vörös lángok lobbantak fel a szemei mélyén.

– Ha tudni akarsz valamit, csak meg kell kérdezned engem. Az életpárok nem csaphatják be egymást. – Azt mondtad, hogy nem fogsz fogságban tartani. Megadtad a kivezető út térképét, és aztán mégsem engedted, hogy elhagyjam ezt a helyet. Nicolas megmozdult, izmai felhullámzottak vékony inge alatt, mintha egy macska nyújtózkodna a karmait kieresztve. A levegő kiszáguldott Lara tüdejéből, és hátrált egy lépést, bár a férfi egyetlen mozdulatot sem tett felé. – A nap felégetné a bőröd. Ne számíts arra, hogy megengedem, hogy az alaptalan félelmeid miatt megsebezd magad. Az ellentmondana a természetemnek. – Azt hiszem, hogy valami nagyon alapvető dolgot nem értesz a szabadság fogalmában Nicolas – mondta Lara. – Te nagy vagy és erős, óriási hatalommal rendelkezel. Volt valaha is bárki, aki megmondta, mit kell csinálnod? Még csak elképzelni sem tudom, hogy túl sok ember lett volna az életedben, aki diktálni akart volna neked. – Ez nem ugyanaz – sóhajtott fel halkan. – Soha nem kellett ezelőtt ilyesmit tennem, és nem is olyasvalami, amit élvezek. – Az „ilyesmi” alatt azt érted, hogy valaki vitatja az álláspontod? – A vitához érvek is kellenének. Nem engedhetem, hogy megégj, kizárólag dacból. Miféle életpár lennék akkor? Tényleg jobban szeretnél valakit, akit nem érdekel se az egészséged, se a biztonságod, se semmi? – Azt mondtad, az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. Valóban azt akarod mondani, hogy azért nem engedted, hogy kimenjek a barlangból, mert amiatt aggódtál, hogy felég a bőröm, vagy egyszerűen csak azért ragaszkodsz hozzá, mert ellenkezni mertem az utasításoddal? Ekkor valóban megmozdult, és a mozdulatlanságból villámgyors siklásszerű járástól, Lara gerincén végigkorcsolyázott a hideg. Úgy nézett ki, mint egy ketrecbe zárt ragadozó, vad, türelmetlen és mindenekelőtt, nagyon-nagyon veszélyes. – Megtagadom a választ erre a kérdésre. Ott az elmém, nyitva áll előtted, megtalálhatsz benne mindent, láthatod az indítékaimat. Nincs több mondanivalóm ebben a témában. Vett egy mély lélegzetet, érezte hogyan parázslik a felszín alatt a férfi haragja, de képtelen volt rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen, hogy lecsillapítsa, mert akkor még azt gondolhatná, hogy ilyen könnyedén elfogadja a sorsát. Nicolas törte meg először a csendet. – Még nem ettél. – Nem is igazán vagyok éhes. Ez egy hosszú éjszaka volt. Összerezzent, ahogy kiejtette a szavakat. Nem akarta, hogy a férfi felvesse, hogy feküdjenek le. – Tudom, hogy vérre van szükséged Lara. A Dragonseeker vérvonal túlságosan is erős benned ahhoz, hogy enélkül életben maradj. Ha gondod van azzal, hogy egy embernek a vérét vedd, hogyan oldod meg? Az állati vér soha nem elég. Lara megvonta a vállát. – Vérbankokból. Úgy nem kell embereket irányítanom, mintha bábok lennének. Vetett egy sokatmondó pillantást a férfira, majd keresztüllépdelt a termen, hogy némi távolságot helyezzen kettejük közé. Úgy tűnt, mintha Nicolas mindenhol ott lenne, a jelenléte eltörpített minden mást. Amikor megállt, a férfi egészen mozdulatlanná vált. Látta benne a vadászt. Türelmes volt. Rezzenéstelen. Várakozó. Örök időkig képes lenne várni. A pánik rázúdult, szinte összeroppant alatta. A férfi pontosan olyan legyőzhetetlennek és mindenhatónak tűnt, mint Razvan és Xavier gyerekkorában. Mégis elmenekült tőlük,

amikor ez teljes lehetetlenségnek tűnt, akkor pedig ettől a férfitól is el tud menekülni. Csak állandóan résen kell lennie. Nicolas karba fonta a kezeit a mellkasán. – Vér nélkül meghalunk. Nem jobb úgy elvenni, amire szükségünk van, hogy nem rémítjük halálra azt a személyt, és hátrahagyjuk úgy, hogy semmiről sem tud, ahelyett hogy teljesen fölösleges rettegést keltenénk benne? Figyelte, ahogy Lara felé pördül, a lány hajában elektromos szikrák pattogtak, a szemei kékes-zöld színben játszottak. – Éreztem a gazda félelmét egy pillanatra, mielőtt átvetted az elméje irányítását. És korábban, amikor az utcán találkoztunk, semmiféle erőfeszítést nem tettél, hogy megakadályozd, hogy pontosan tudjam, mi történik velem. Keze lecsúszott az övébe dugott tőr markolatára, az egyetlen fegyverre, ami a rendelkezésére áll, ha ismét meg kellene támadnia. A sima markolat tapintását megnyugtatónak érezte. – Nem akarhatod egyszerre mindkettőt Lara. Vagy irányítom az elméjét, és megakadályozom, hogy megrémüljön, vagy azt szeretnéd, hogy egyszerűen táplálkozzak, nem törődve a véradó érzelmeivel. – Miért nem használsz vérbankot? Leereszkedett a medenceszéli lapos sziklák egyikére. – Erre magad is tudod a választ. Az a vér nálunk nem működik. Talán túlélhetünk vele, de normális élethez nem elég. Én vámpírok ellen küzdök. Ahhoz pedig teljes erőnlétre van szükség. Mit szeretnél, mit tegyek? Lara idegesen beletúrt mindkét kezével a hajába. – Valami mást. Nem tudom. Valami tiszteletteljesebbet. Nem szabadna az embereket ételként használni. Nekik is vannak érzéseik. Nem csak agyatlan bábok. – Te nem ember vagy. Felemelkedett az álla. – Lehet, hogy nekem csak keverék vér folyik az ereimben, mint általában a legtöbb embernek, és minden kétséget kizáróan úgy is gondolkodom, mint egy ember. De azt is tudom, milyen érzés, ha rabságban tartanak, és csak akkor rángatnak elő, amikor fel akarják tépni valahol a húsom, hogy igyanak a véremből. És egyáltalán nem érdekelte őket, hogy félek-e, vagy tiltakozok-e. Nem foglalkoztak vele mit gondolok, vagy hogy mit érzek, egyáltalán nem számítottam nekik, mint ahogyan az a gazda sem számított neked. A fekete szemek bejárták az arcát, mintha meg akarnának jegyezni minden apró részletet. – Tehát a fajunknak inkább le kellene mondani az életről, minthogy elvegyük a vért az emberek beleegyezése nélkül? Gondosan és tiszteletteljesen bánunk velük. – Egyáltalán nem tűnt tiszteletteljesnek. Gondolatban fenéken rúgta magát. Saját magával szúr ki. Trükköket kellene használnia, összezavarnia banális, cukros, humorral befecskendezett társalgást folytatnia vele, felhasználni mindazt a felbecsülhetetlen eszközt, amit felnőtt korában megszerzett. Ez a beszélgetés az emberekről totális mellékvágány. Konfrontáció szélére sodródott, és erre a hatalom is figyelmeztette. A teste reagált a férfi hangulataira. A családoknak, akikkel gyerekkorában élt, egy idő után kényelmetlenné vált a kislány, akinek megváltozott a haja és a szeme színe, ha dühös lett. Nem hibáztatta őket, amiért úgy gondolták, ő maga az ördög, sokan közülük nagyon is babonásak voltak, és őszintén szólva, ha nem is maga az ördög, de az ördög dédunokája mindenképpen ő volt. Nicolas a kezéért nyúlt. Ujjai végigsiklottak rajta, bőr ért bőrhöz. A gyomra összeugrott. A férfi ujjai közé fonódtak az övének, amire a szíve vadul dübörögni kezdett. Vett egy mély lélegzetet és felnézett rá.

Azonnal csapdában érezte magát, megbabonázottnak a szemei által. Megfogta a kezét és odahúzta a mellkasára. – Sok évszázadot átéltem Lara. Eleve a bennem guggoló sötétséggel születtem, de becsülettel harcoltam ellene a létezésem minden pillanatában. Nem mentegetőzni akarok, csak azt szeretném, hogy értsd. Ma éjjel túl közel voltam már, és te mentettél meg. Összekötöttem magunkat, de a rítus nem teljes. Lehet, hogy durvább voltam a gazdával, mint szándékomban állt, nem csendesítettem le még azelőtt, hogy észrevett volna, de mindez nem szándékos volt. Megnedvesítette kiszáradt ajkait. Valahol elméje legmélyén hallotta hogyan sikoltozik önvédelmi ösztöne, hogy ne, hagyja, ne menjen ebbe bele, de már késő volt, kicsúsztak a száján a szavak. – Volt egy pillanat, amikor megrémült, ahogy megragadtad, és az a rohanás átáradt beléd is. A rabjává válsz ennek. Elképesztő érzés lehet egyik pillanatról a másikra teljes hatalmat szerezni valaki élete fölött, hogy te határozod meg, mi történjék vele. – Felemelte az állát és elrántotta a kezét. – Talán ez az érzés tartott életben ilyen hosszú ideig, nem a becsület. Nicolas hátrahőkölt, düh száguldott rajta keresztül. Lara elméje az övéért nyúlt, de elhúzódott előle, ahogy érzékelte az iszonyatos haragot, ami keresztülszáguldott rajta. Ő maga is hátrált pár lépést, hogy karnyújtási távolságnál messzebb kerüljön, nehogy megragadja és kegyetlenül megrázza a lányt, ahogy azt szerette volna. Honnan veszi a vakmerőséget, hogy ilyen könnyedén semmissé nyilvánítsa a szolgálattal töltött évszázadait, a harcát a nap, mint nap egyre erősödő sötétséggel a lelkében? És ami mindennél rosszabb, milyen életpár az, aki szándékosan sebzi meg a társát, akarattal védtelen, kiszolgáltatott helyzetbe hozza az önző, lehetetlen, logikátlan és ésszerűtlen meggyőződésével? Látta mi a terve, olyan világos volt, mint maga a nap, aminek a felemelkedésére várt, hogy ő a fajtájára jellemző módon elerőtlenedjen, elaludjon, így Larának lenne rá ideje, hogy otthagyja őt egyedül, és hatástalanítsa a bejáratnál a biztonsági intézkedéseit. Hosszú évszázadok óta nem érzett haragot, és most hirtelen feltört, mint egy hatalmas, fekete hullámfal. Soha senki nem kérdőjelezte meg a tekintélyét, fel sem merülhetett a feddhetetlensége. És Lara egyetlen pillanat alatt aláásta mindkettőt. A szemei forrón izzottak, a lélegzet egy halk szisszenéssel szökött ki belőle. – Azt tervezed, hogy elhagysz, amíg a népem módján halottként alszom majd? Megtennéd? Itt hagynál védtelenül, biztonsági intézkedések nélkül, pontosan tudva, hogy tehetetlen lennék, ha rám találnának? Tudod, mit tennének, bárki is találná meg a testem, mégis elárulnál. A belőle hullámokba áradó óriási harag elől a lány hátrébb botladozott. Most egészen úgy nézett ki, akár egy farkas, fehér fogai felvillantak kegyetlen vonás jelent meg a szája mentén. Nem volt benne irgalom az ellenségeivel szemben, és abban a pillanatban, ahogy megpróbálta veszélynek kitenni, ő is az ellenségévé vált. Visszafojtotta feltörni készülő sikolyát, és sarkon fordult, hogy elmeneküljön, bár fogalma sem volt róla, hová. Csak azt tudta, ha marad, teljes erejével rázúdul a férfi indulata, és nagyon úgy tűnt, hogy megöli őt. Olyan gyorsan reagált, mint ahogyan az oroszlán lecsap, megragadta, megperdítette és odarántotta magához. Lara felemelte szabad karját a várható ütések kivédésére, amik nem jöttek. A férfi ehelyett elkapta mindkét felkarját, és alaposan megrázta. – Nem verek nőket, bár ha egynek is szüksége lenne erre, az te lennél. Szilárd szorításában tartotta, és maga után húzta a barlangon keresztül abba a kamrába, amit az ágy uralt. A lány szíve mindkettőjük fülében hangosan dübörgött. Könnyedén a matracra dobta, majd keze végigsiklott dús haján.

– Ne érj hozzám! – mászott el előle a legtávolabbi sarokba, és összekuporodott a fejtámlánál. Olyan gyorsan mozdult, hogy pusztán egy elmosódott folt látszott belőle, és máris ismét ott magasodott mellette, megmutatva neki, hogy nem tud megszökni tőle. – Azt hiszed, nem tudnám elérni, hogy akarj? Az életpárom vagy. A tested mond igazat, amikor válaszol az enyémre, nem pedig azok a nevetséges szavak, amik kiesnek a szádon. – Az izzó tekintet hirtelen töprengővé vált. – Össze akarod mérni a hatalmad az enyémmel? Könnyedén elérhetem, hogy a tested az enyémre vágyjon éjjel és nappal. Talán ez leegyszerűsítené az életünket. Lara érezte a pillanatot, amikor minden bizseregni kezdett a testében, és a férfiért nyúlt, amitől elborzadt. Mindene égett a tekintete intenzitásától, a halk, csábító hangjától, mintha már a csupasz bőrét cirógatná meleg tenyere, ujjai. Még csak kétsége sem volt felőle, hogy valóban rabul ejtheti szexuálisan, és akkor soha többé nem lesz más a szemében, mint egy élő bábú. Ő is egy szörny, minden ízében kegyetlen, csak éppen más csomagolásban van, mint azok, akiket eddig ismert. Tőre pengéjének nyomása megnyugtató volt a csípőjén. Ha ellene nem is tudja használni, maga ellen igen. Kutatott egy mód után, hogy csökkenthesse a feszültséget, hogy lefegyverezze Nicolast. A terve még mindig működhet, ha még körülbelül egy óráig ki tud tartani. A nap már meglehetősen magasan járhat. Ő maga is letargikusnak érezte magát kissé. Nem számít milyen erőteljes a férfi, nem maradhat ébren örökké. Előbb-utóbb le kell mennie a földbe aludni. – Nem állt szándékomban biztosítékok nélkül hátrahagyni. – A biztonsági intézkedéseidnek, a mai naptól kezdve ismeretleneknek kell lenniük mind a Varázslók, mind a vámpírok számára. És ne próbálj hazudni nekem. Még csak a szándékát sem láttam benned, hogy vigyázz a testemre, míg a lelkem pihen. Eszedbe sem jutott. Szerette volna megcáfolni a szavait, de az volt az igazság, hogy valóban csak arra gondolt, hogy elszabadulhasson. Mielőtt elfojthatta volna, indulatos természete fellobbant. – Ki szokott tekintettel lenni a rabtartójára? Most ki logikátlan és ésszerűtlen? Nem járhatsz egyszerre két úton. A tincsei vadul váltották színeiket, a gyomra összecsavarodott. Nicolas fekete szeme vészjóslóan villant, a keze kígyóként csapott le a csuklójára és megrántotta, mire a lány köpenye szétnyílt, felfedve az övén a tőr hüvelyét. Letépte a bőr tokot pengéstől és áthajította a termen, egyenesen a medencébe. Apró csobbanással tűnt el a gőzölgő vízben. Lara furcsa módon reagált. Az egyik része szeretett volna apróra kuporodva magzati pózt felvenni, míg a másik fele harcolni akart foggal és körömmel, de a legborzasztóbb a harmadik reakció volt, az a várakozó reszketés, ami átfutott a testén, és amitől a méhe ökölbe szorult, a gyomrában pedig mintha szárnyak verdestek volna. – Azt hiszed nem foglak szíven szúrni, mihelyt elmész aludni? Inkább a haragját táplálta, jobban félt a hangjában rejtőző fekete bársonytól, az égető vágytól, ami a szemeiben parázslott. Legalább vagy talán, még ennél is jobban félt a saját reakcióitól, rémültebb volt, hogy valóban rabságba ejtheti, mint valaha. A mosolyában sem volt vidámság, ahogyan a szemeiben sem, szinte pusztán csak erős, hófehér fogai villantak meg. A lány szíve megbotlott, ahogy meglátta a szokásosnál erőteljesebb, farkasokra jellemző szemfogakat. A hatás ugyan nagyon finoman, de mégis megjelent. Megpróbálta magát a lehető legkisebbre összehúzni, ahogy leült mellé az ágyra, de egyik nagy kezét rásimította az arcára, és kényszerítette, hogy belenézzen megbabonázó szemeibe.

– Egyszer már megpróbáltál leszúrni. Aztán mégis az életet választottad a számunkra, és én hiszem, hogy megtartod a szavad. Ahogy beszélt, a hüvelykujja ide-oda csúszkált az alsóajkán. Elrántotta a fejét. – Megpróbálsz megfélemlíteni. Türelmetlenség futott át az arcán. – Nem hiszem, hogy túlságosan keményen kellene próbálkoznom. Nyitva hagytam a számodra az egész elmém, teljes hozzáférést adtam, rád bíztam mindent, ami én vagyok, te pedig cserébe bezártad az elméd az enyém előtt, szörnyű bűnökkel vádoltál meg, az első pillanattól fogva kételkedtél bennem. Kezdek belefáradni az érvelésbe. Ebben reménykedett a lány is. Remélte, hogy annyira belefárad, hogy magára hagyja őt, hogy lepihenjen, és akkor ő elszökhet. Mozdulatlan maradt. A férfi teste olyan közel volt az övéhez, hogy úgy tűnt, mintha mindenütt ott lenne körülötte. Ismét megfogta a kezét, a másikkal pedig intett egyet. Ásványi erek jelentek meg a falakon, és felizzottak egy rövid pillanatra, mintha felforrósodtak volna. Pislogni kezdett a hirtelen erős fénytől. Felemelte a karját, és valami súlyos és meleg csattant a helyére a csuklója körül. Kinyitotta a szemét, és azt látta, hogy egy súlyos vasbilincs kapcsolja egymáshoz őket. Lara elsápadt. Megpróbálta elrántani a karját. – Mi a fenét művelsz? Szabad kezével megpróbálta letolni a csuklójáról a bilincset, de az teljesen rászorult. A férfi rá sem hederített, az orra alatt mormolt. Érezte a hatalom felerősödését és tudta, hogy réteg, réteg után helyezi a biztonsági intézkedéseket a bilincsre, mágiával erősítve rá a fém erejére, amit esélye sem lesz feltörni, hacsak nem cselekszik villámgyorsan. A zokogást visszafojtva, Lara hárítani kezdte a mágiáját. „A vas fogva tart, szorosan megköt, azt akarom, hogy felnyíljon, ne tartson rabságban. Megidézlek fém, keveredj a fénnyel, kovácsolj kulcsot, hogy szabadulhassak a nehéz helyzetből.” Hatalma ereje felemelte az ásványokat a földből, látványosan összekeveredtek és felizzottak, hogy formát öntsön belőle egy kulcs. Nicolas villámgyorsan kerekedett fölé, és lenyomta az ágyra, leszorította a kezeit, hogy megakadályozza a varázslathasználatot, és hogy megragadja a kulcsot, ami feltörhette volna az ő mágiáját. „Hagyd abba, amit csinálsz, ne akard feloldani a varázslatom, vagy elveszem az energiád.” A kulcs egy fényes lobbanással atomjaira hullt. Lara tudta, hogy legyőzte őt. Sok évszázaddal öregebb volt nála, ő pedig berozsdásodott a mágia használatban. Megfeledkezett róla, hogy a kezdeti időkben, amikor Nicolas még fiatal volt, a Varázslók és a Kárpátiak megosztoztak a titkokon. Teljesen kiszolgáltatott volt az uralmának, a fogságába esett, képtelen lesz elszökni. Felnézett az arcára, és legszívesebben megütötte volna, ha nem tart a következményektől. Olyan közel volt hozzá, hogy tisztán látta hosszú szempilláit, amik lefátyolozták parázsló pillantását. Ajkai végigsimítottak a szája mellett. – Úgy nézel ki, mint egy csapdába esett kiscica. Köpködsz és tüzesen fújsz rám. Aludj. Rendezni fogjuk ezt a következő felemelkedésen. Legördült róla, az oldalára fordult és őt is maga után húzta, és lehunyta a szemeit, kizárva ezzel őt.

Lara visszafojtott lélegzettel várakozott, fogalma sem volt róla, hogy mit tegyen. De mindez nem tartott sokáig. A lélegzet egyszer csak végleg elhagyta a férfi testét, és ott feküdt mellette teljesen mozdulatlanul. Oda volt láncolva egy halotthoz. A reszketés valahonnan a lábaiból indult, és olyan gyorsan erősödött, hogy attól félt, rángatózni kezd. Feküdt és bámulta a mennyezetet, a szíve túl hangosan és túl gyorsan vert, a mellkasa fájt, a tüdejét égette a levegő, az elméje sikoltozott. Totálisan eltiport rab volt, semmiféle beleszólása nem volt a saját életébe. Csak idő kérdése, hogy a férfi a szexet követelje, és ő meg is adná magát a követelésének, hiszen azt is képtelen megakadályozni, hogy a testének ne legyen szüksége az övére. Remegett. A vérét venné. Minden Kárpátiban benne van az ösztön, hogy vért igyon, Nicolasban pedig nem egyszer érezte a sóvárgást az övére. Inkább lenne halott, mint ismét rab. Képtelen életben maradni úgy, hogy semmiféle ellenőrzése, beleszólása nincs abba, mit tehet és mit nem. Nem fogja hagyni, hogy ismét csupán élelmiszerként, vagy ami még rosszabb, élelmiszerként és szex tárgyként tekintsenek rá. A múltjára gondolt, arra a kevés gyerekkori emlékére, ami megmaradt, és tudta, hogy soha nem lenne képes újra átélni azt felnőttként. Feküdt éberen, a nap pedig egyre emelkedett, a teste lassan, nyomasztóan elnehezedett, mozogni is alig volt képes. Amikor a nap elkezdett süllyedni, mindenféle varázsigét és mágiát kipróbált, hogy megszabaduljon a vasbilincstől, de nem számított mit tett, képtelen volt áttörni a Nicolas által felállított védelmet. Végül csak bámult felfelé a drágakövekkel kivert mennyezetre, amiből nem is látott semmit a könnyei miatt. Legfeljebb a fogadalmát tudta volna visszavonni, de már ahhoz is késő volt. Ez volt a legelső ígérete önmagának, amikor kijutott, még a gondolatot is megtagadta, hogy bármilyen más lehetőséget számításba vegyen. Össze kell szednie a bátorságát, hogy elszökhessen azon az egyetlen módon, ami nyitva maradt előtte. *** Nicolas felébredt, és néhány percig csak sekélyen lélegezve sodródott, lehetőséget adott a testének és a lelkének, hogy találjon egy pillanatnyi nyugalmat és békét a Kárpáti szürkületben, nem teljesen álomban és nem egészen ébren. Lara fájdalmat okozott neki, és képtelen volt visszaemlékezni az utolsó olyan alkalomra az életében, amikor ilyesmi történt vele. Talán soha senki nem is volt képes erre. Tudta, hogy egészen fel kellene ébrednie, és szembe kellene néznie vele, de előbb rendeznie kellett a vadonatúj, ismeretlen érzéseit. Határozottan mélyen belédöfött, amikor azzal vádolta, hogy rabjává vált a saját hatalmának. A becsületnek sikerült fenntartania évszázadokig, nem pedig a függőségnek, és ez volt az egyetlen dolog is egyben, amit nyújtani tudott a lánynak. Ő pedig egyetlen meggondolatlan váddal megfosztotta tőle. Egyszerre szerette volna megfojtani és csókolni, uralni a testét a sajátjával, egy rettenetes démon emelkedett fel benne, megpróbálta eluralni az elméjét. Larának hálásnak kellett volna lennie a becsületéért. Enélkül azon kapta volna magát, hogy meztelenül vonaglik alatta. Tisztelettel és megbecsüléssel tartozik neki. Olyan fiatal és olyan tapasztalatlan mindenben. Rá kellene támaszkodnia az ő bölcsességére, meg kellene bíznia benne.

Nem tett semmi rosszat, csak megpróbálta megvédeni, de a lány kitartott a viselkedése mellett, és mint oly sok más nő is, egymás után követte el a veszélyes, ostoba dolgokat egy pillanatnyi gondolkodás nélkül. A mellkasára mintha teher nehezedett volna, pedig súlytalannak kellett volna lennie. A csuklója égett és sajgott. A gerincébe hasító félelem megtalálta az utat a tudatába. A lelke azonnal reagált rá, és birtokba vette a testét is. Nicolas teljesen éber lett. Hallotta a szaggatott, érdes légzést, beszívta a halál szagát. Megmozdult, Lara teste jéghidegen feküdt mellette. Odafordította a fejét, és látta nagyra nyílt, világtalan szemeit a plafonra meredni. Keze egyetlen hullámával feloldotta a bilincs zárjait, hogy egészen felkelhessen, és mellé térdelve élettelen karjáért nyúljon. A szíve megállt egy pillanatra, majd szinte kiugrott a mellkasából, olyan gyorsan és erősen kezdett verni. A lány felszakította a csuklóját, nyilvánvalóan megkísérelt véget vetni az életének. A saját fogaival tépett magán sebeket, hogy kinyissa a vénáit és kiengedje a vérét, ami végigfolyt az ágy oldalán a földre. „Veriak ot en Karpatiiak! Köd alte hän! Az ősök vérére! A sötétség átka! Mit műveltél?” – Míg magában káromkodott, odahúzta a csuklóját a szájához, hogy a nyelvével, gyógyító nyálával összeforrassza a vénákat, lezárja a sebeket. – „Lara! Gyere vissza hozzám! – Ez egy határozott követelés volt. Nagyon dühös volt, amiért ilyesmit csinált. Mi az istencsodáját gondolt? Nem tudja, mi történhet? – „Lara!” Rátört a kétségbeesés. Lara olyan, mint egy csapdába esett farkas, ami képes inkább a lábát lerágni, megölni saját magát, minthogy rab legyen, fogságba essen. Ő pedig egész idő alatt itt feküdt mellette, dühe jogosságán rágódva, és ezalatt a lány szépen, csendesen befejezte az életét. A karjaiba emelte, finoman rázogatta, majd lehullatta saját testét, hogy belépjen az övébe. Vérre volt szüksége. A szervezete éhezett. A teste még küzdött, de az elméje már lekapcsolta magát, hogy ne károsodjon. Ha nem lenne emberen és Varázslón kívül Kárpáti is, már rég halott lenne. Rátalált a szellemére, de az menekült a fényétől, tőle. „Gyere ide o jelä sielamak, lelkem fénye, maradj velem! Az arroganciájával kergette ebbe bele. Nem is látta őt személyként, csak azt, hogy az övé. A megmentője, a tulajdona, aki a rendelkezésére áll. Annyira biztos volt magában, és a döntései helyességében. Nicolas De La Cruz, aki folyamatosan oktatta az öccseit, hogyan kellene bánniuk az életpárjaikkal, hiszen biztos volt benne, hogy mindent jobban tud náluk, gyorsabb, okosabb és régebb óta él, mint ők. Közben pedig a saját életpárját, akinek a védelmére, a boldogságára felesküdött, belehajszolta abba, hogy inkább véget vessen az életének, mintsem behódoljon neki. Dúdolt neki, csalogatta, nyugtatgatta, hogy szép lassan a közelébe férkőzhessen, megakadályozhassa, hogy továbbmenjen, és visszahúzhassa az életbe. Amikor végre már biztonságosan tartotta, visszatért a saját testébe. Neki magának volt szüksége arra, hogy megértesse a lánnyal, ki a vezető kettejük közül. Meg akarta alapozni a dominanciáját, mint valami győzedelmes harcos, be akarta bizonyítani neki, hogy ha mond valamit, hallgatnia kell rá, mert ő jobban tudja. Ez a saját gyengesége. Még csak időt sem szánt rá, hogy megismerje, megértse vagy egyáltalán, hogy értékelje, hogy állta a szavát. Az életet választotta mindkettejük számára, ezzel pedig az ő kezébe adta magát örök időkre, megbízott benne. Ő pedig megsemmisítette ezt a bizalmat, és magukat is.

Nem is látta úgy Larát, mint egy önálló személyiséget, aki tőle független gondolatokkal, érzésekkel rendelkezik. A családja „túl” átka beteljesült rajta. Túl okos. Túl gyors. Túl magabiztos. Túl sötét. Ott, a barlang sötétségében, ahogy magához szorította az életpárja mozdulatlan, jéghideg testét, bevallotta magának az igazat. Megnyújtotta az egyik körmét, és felhasította a mellkasát. Még csak meg sem ígérheti neki, hogy soha többé nem fog ugyanebbe a hibába esni, a sok év alatt a sötétség, aki a kezdetektől fogba benne volt nagyon felerősödött benne. Még itt, az életpárja mellett is egy élő, lélegző lénynek tűnt benne, és azt követelte, hogy a körülötte lévők tegyék azt, amit mond. „Minden erőmmel harcolni fogok a természetem ellen Lara.” – mormolt neki lágyan, miközben a szíve fölött ejtett sebre szorította a száját. – „Minden akarok lenni a számodra. Gyere vissza hozzám, engedd, hogy megmutassam, hogy mindaz vagyok, amire szükséged van.” Csak ekkor tudatosult benne, hogy milyen rettenetes sokat kell változnia, hogy az lehessen, akire a lánynak szüksége van. Hogy lehetett ennyire bolond? Nem reagált. Sem a rábeszélő szavaira, sem a vére illatára. Végül kénytelen volt parancshoz folyamodni, és ettől összerezzent. Hogyan oldhatná meg, hogy képes legyen együtt élni valaha is olyasvalakivel, mint ő? Hogyan védhetné meg a saját természetétől? Hiszen még most is, amikor egyértelműen a halált választotta inkább, mint hogy vele éljen, rákényszeríti az akaratát. „Juosz és olen ainaak sielamet jutta. Igyál és válj eggyé velem! Soha nem leszek tökéletes, de mindent meg fogok tenni, ami hatalmamban áll, hogy boldoggá tegyelek. Igyál és élj!” Parancs volt ez, kényszer, beletette hatalma legapróbb morzsáját is, mert képtelen lett volna elengedni. Ha ismét az életet választaná a számukra, azzal fogja tölteni a hátralévő idejüket, hogy megpróbálja meggyőzni róla, hogy helyesen döntött. A szája megmoccant csupasz mellkasán. Felkészületlenül érte teste heves reakciója. Forróság robbant fel benne. Ágyéka vérrel telítődött, elnehezült. A vénáiban sóvárgás lüktetett. Hátravetette a fejét, elnyelte, mélyen magába zárta az érzést, ebbe kapaszkodott. Az egyik életpár hívta a másikat. A lelke kétségbeesetten sikoltott, és a lányé felelt neki. Az elméik egymásért nyúltak, szükségük volt a szoros közelségre. Most pedig a testével hívta, ébresztette fel a Laráét. De hol a szíve? Van neki egyáltalán olyan? Vagy ez is a De La Cruz családot sújtó átok részét képezné? Lehet, hogy egyáltalán nincs szívük, vagy megeshet, hogy csak neki nincs? Bár igazából abban a pillanatban úgy érezte, hogy nagyon is van, és darabokra törött. Fájt mindkettejükért. Életereje elárasztotta Lara éhező testét, a szerveit, az agyát, minden sejtjét, és ő ösztönösen, mohón nyúlt a táplálék, az élet után. Megbizonyosodott róla, hogy nem csak annyit ad át, amennyit a lány elvesztett, hanem elegendőt egy teljes vércseréhez. Az első igazi cseréjük, amire neki is hatalmas szüksége volt. Valamilyen fokon meg kellett tartania az ellenőrzést a sötétség felett, ami túlságosan is erős lett az évszázadok alatt. Az volt a legnagyobb félelme, hogy vámpírrá fordul, a világ legundorítóbb lényévé, még most is, amikor az életpárja fényében fürdött, és már nem kellett volna aggódnia. Anélkül, hogy formálisan vért cseréltek volna, hiába követelte a magáénak, a testüknek, a lelküknek és elméjüknek is össze kellett olvadnia, és amíg ez nem történt meg, veszélyes volt mindenki számára, leginkább pedig a lány számára. Magához ölelte, odaszorította a mellkasához és ringatni kezdte. A nap nemrég egészen lement, beköszöntött rájuk az éjszaka. Fogalma sem volt róla, hogy a lánynak mikor sikerült kárt tennie magában, meddig feküdt ott mellette ébren, azt fontolgatva, hogy ártson-e magának, de a szelleme már messze járt a testétől. – O jelä sielamak. Lelkem fénye. Térj vissza hozzám.

Lara küzdött, és először azt hitte, hogy ellene, hogy tőle akar távol maradni, de aztán rájött, hogy a lelke fogságba esett valahol. Elsodródott a tengernyi véren, és bárhol barangolt is a lelke, a múltban, a jelenben vagy az árnyékvilágban, csapdába esett, és képtelen volt kijutni a hálóból. Habozás nélkül egészen összeolvasztotta az elméjét az övével, követte az útját, hogy megtalálja és visszavezesse az élet földjére.

8. fejezet Nicolas remegett. Nagyon fázott. Most először életében találta magát abban a helyzetben, hogy képtelen szabályozni a testhőmérsékletét. A hideg elmezsibbasztó volt. És rengeteg volt a félelem, hullám hullám után öntötte el. A félelem nem volt egy általa túl közelről ismert érzelem, így a hullámok elsöprőek voltak a számára, kibillentették lelki egyensúlyából, a gyomra kavargott, a szíve hevesen vert. Már nem lehetett kérdés, hogy van-e szíve, hallott egyet, pedig nem is a saját testében volt, de most egyszerűen az volt a dolga, hogy elfogadja, bármi is történik, és folytassa a kutatást Lara után. Egy gyerek testében találta magát. Nagyon aprócska volt, a szíve vadul vert. Terror, rettegés volt az elméjében, betöltött minden zugot, minden rekeszt, míg végül már azt lélegezte ki és be, egészen elborítva a lelkét is. Elborzadt szemekkel nézett egy férfira, akit a jégfalhoz láncoltak. Egy fiatal nő ült mellette sírva, és próbálta törölgetni az arcáról az izzadságcseppeket. Razvan/apa. Nicolas mély lélegzetekkel próbálta feltisztítani a rettegést, és megpróbált arra koncentrálni, ami történik. Razvant szinte teljesen kivéreztették, nagyon gyenge volt, alig tudott összefüggően beszélni, túlságosan halk volt és remegett, a fiatal nőnek egészen oda kellett hajtania a fülét a szájához, hogy megérthesse a szavait. – Shauna, küldd el őt, mielőtt túl késő lesz. Hagynod kell, hogy elmenjen. Lara anyja megrázta a fejét, a könnyek újult erővel folytak végig az arcán. – Túl kicsi még Razvan, soha nem lenne képes egyedül végigcsinálni. – Még azzal is jobban jár, ha meghal, mint hogyha megszerzi őt. – Képtelen vagyok elviselni. Nem tudom elviselni, hogy elveszítselek téged is, és őt is. Kell lennie egy másik útnak. – Vérre lesz szükségem, és te már így is túlságosan sokat adtál. – Utál vért adni. Túl kicsi még ahhoz, hogy megértse – mondta Shauna, de már fel is emelte a rézgyűrűs fürtös kicsi lányt az ölébe. – A vigasztalódás érzése helyett Nicolast, Shauna félelmei is elöntötték. A gyermek testében Lara küzdött a szorosan ölelő karok ellen, rúgott és harapott, míg Shauna kinyújtotta az apró kis kart, a földön fekvő sápadt és feldúlt férfi felé. Úgy érezte, hogy a szíve azonnal felrobban. Próbált mozdulni, elmenekülni a fogaktól, amik egyre közelebb hajoltak az aprócska, védtelen csuklóhoz. Világéletében erős és gyors volt, a hatalma már egészen fiatalon kifejlődött, ő már akkor is gyorsan és könnyedén váltott alakot, amikor a többi fiú még csak szenvedett vele, de most nem volt elég ereje hozzá, hogy kiszabadítsa magát. Moccanni sem tudott, csak nézte, hogy azok a fogak egyre közelebb és közelebb jönnek a karjához. A teste próbált elhúzódni a forró lélegzet elől. Hallotta a nyöszörgést, érezte, milyen kétségbeesetten küzd Lara szelleme, hogy kiszabadulhasson. Az aprócska karon már voltak hegek. Nem ez volt az első alkalom, és az utolsó sem. Nem volt menekvés, az éles fogak feltépték a finom bőrt, hogy az aprócska erekhez jussanak. Nicolas maga mögé tolta Larát, hogy védelmezze, amikor az agyarak belefúródtak a csuklójába. A fájdalom szétbomlott, ellopta a lélegzetét, gyomron vágta. A látása elkenődött, elsötétült. Képtelen volt minimalizálni a fájdalmat, ahogy azt mindig is tette, hagynia kellett, hogy újra és újra átmossa, és csak annyit tehetett, hogy igyekezett elkerülni, hogy elájuljon.

Már gyerekként is képes volt irányítani a fájdalmat, ha túl közel került a földhöz, mire sikerült az alakváltás, vagy ha nekicsapódott egy fának a repülés gyakorlása közben. De az a férfi, aki most összeolvadt Larával, hogy újraélje ezeket a korai éveket, pontosan ugyanolyan tehetetlen volt, mint a lány. Olyan mélyen olvadt vele össze, hogy nem volt már Kárpáti, hogy félresöpörhesse a fájdalmat, neki is el kellett szenvednie azt, amit annak az aprócska gyermeknek. Mindkét fogat külön érezte, ahogy átszakították a bőrt, és az izmokat, ahogy belefúródtak a vénájába, és ahogy életereje kezdett eláramlani a testéből. A lelke zsugorodott, míg már úgy érezte, kisebb és sérülékenyebb, mint azt valaha is képzelni merte volna. Élete legrosszabb pillanata volt ez, még soha nem érezte ilyen gyámoltalannak magát. Az ajkak, amik a testéből elszívták a vért, mohónak, falánknak tűntek. A teste ólomnehézzé vált, a szíve kapkodva keresett egy tartható ritmust, a tüdeje levegőért harcolt. – Állj! Hagyd abba Razvan! – kiáltott fel Shauna, és megpróbálta elnyomni a szájat a csöpp kis kartól. – Meg fogod ölni a babát! Razvan elrántotta magát. Könnyek ömlöttek végig az arcán. – Sajnálom. Annyira sajnálom Lara. Shauna, ez nem biztonságos. Nem tudom, meddig leszek képes leállítani magam. Lassan olyan leszek, mint ő. – Nem, nem leszel – mondta vadul Shauna. – Te egyáltalán nem olyan vagy, mint ő. És soha nem is leszel olyan. Rázni, ringatni kezdte a babát, hogy megnyugtassa. Razvan odahajolt fölé, a nyelvének egy söprésével lezárta a sebet. Nicolas ismerte a nyál gyógyító képességét, de valami nem volt rendben, mert se el nem zsibbasztotta a megharapott húst, se azt nem biztosította, hogy a sebek nyom nélkül gyógyuljanak, ez volt az oka annak, hogy az aprócska csukló tele volt harapáshegekkel, és ezért érzett Lara minden egyes kortynál égő fájdalmat, mintha késsel döfködnék. – Most már siess. A kicsinek el kell mennie. Bármelyik pillanatban ideérhet. Razvan lassan, kínlódva arrébb mozdult, hogy felfedjen egy csekélyke rést a jégen. Míg a többi helyen a jég fehér vagy kékes volt, ott rózsaszínből, sötétvörösre váltott a perem széle felé haladva. Alagutat ásott a jégfalba, arra használta a saját meleg vérét, hogy egy kicsinyke átjárót ásson vele. Shauna magához szorította a gyermeket, ahogy közelebb húzódott, és hangtalanul zokogott. Aztán egyetlen mozdulattal betuszkolta a picit a szűk csatornába, és lökött rajta egyet. – Menj! Siess! Kövesd kifelé a vizet! A jég szorosan fogta körül az apró testet, dörzsölte a puha bőrt. Érezte a vágásokat, sérüléseket, miközben fejjel előre száguldott. Vissza sem tudott fordulni. A tér egyre szűkebb és sötétebb lett körülötte, a vér nehéz illata megtöltötte az orrát, aztán a teste egyszerűen beékelődött. A pánik egyre erősödött benne. Nicolas harcolt, hogy alakot váltson, felvehessen egy kisebb formát, bármit, amivel kijuthat az alagútból. Fenn és lenn, mindenhol jég vette körül, ránehezedett, nyikorgott, a falak állandó, bár észrevehetetlen mozgásban voltak. Nicolas nem tudott lélegezni, a feje zümmögött az oxigénhiánytól. Úgy érezte, megfullad. Tudta, hogy Lara pontosan ugyanezt tapasztalja, és képtelen volt a segítségére sietni. Elsöprő gyengédséget érzett a felnőtt nő iránt, aki ezt gyerekként elszenvedte, és ezzel egy időben harag és agresszió tombolt benne saját tehetetlensége miatt, hogy képtelen megóvni attól, hogy újra átélje. Megpróbálta ütni a jeget, de kizárólag az ökleit zúzta le, nem volt menekvés a szűk térből. Csak a kezei kezdtek vérezni.

Először életében klausztrofóbiát élt át. Kilátástalanul csapdában érezte magát. Óriási ereje nem működött. A mágia sem menthette meg. Nem tudott energiát szőni és azt használni. Egy három éves, hatalom nélküli kislány testében nem volt annyi erő, hogy megrepessze a jeget és kitörjön belőle. Egyszerűen lehetetlen vállalkozás volt. Lara szelleme megmozdult. Olyan mélyen olvadtak össze, hogy pontosan meg sem lehetett volna mondani, hol ér véget az egyikük és hol kezdődik a másik. A lelkeik is egybefonódtak. A suttogása nagyon halk volt. „Nincs rá szükség, hogy te is átéld ezt velem. Én már egyszer túléltem, most is túl fogom.” Nem volt benne biztos, hogy ez igaz. A lány a felnőtt testben is épphogy csak életben volt, így teljességgel kizárta a lehetőséget is, hogy elengedje az életpárját maga mellől, ha kell, bármilyen tapasztalatot átélt volna vele, hogy a végén visszavihesse. Ő dobta vissza a múltba, és neki kell megvédenie mindentől, még a saját rossz emlékeitől is, ez volt számára a legfőbb parancsolat. Nem létezik a világon olyan dolog, ami ettől eltántoríthatná. „Nyugalom, o jelä sielamak, lelkem fénye. Nem foglak itthagyni.” A gyengédség a férfi hangjában éppúgy meglepte, mint a fájdalom a szívében. Valami éles döfött a bokájába, egyenesen csontig hatolt. A testét hirtelen megrántották. A jég feltépte a bőrt a vállán, a csípőjén és a karjain. Megpróbált rúgni, hogy kiszabadítsa a lábát, bármi is legyen az, ami beleszúrt a lábába, de mindössze csak azt érte el, hogy a fájdalom még kínzóbb lett. Elkezdték visszafelé húzni a testét az alagútban, a jég újra lenyúzta a bőrét, mire visszaérkezett a jégkamrába. Végül elterült a padlón, és ahogy fellesett, szembe találta magát a létező legszörnyűbb teremtménnyel, Xavierrel. Shauna a földön feküdt, vér szivárgott a szájából és az orrából. A zúzódások már sötétedtek a bőrén. A kislány után nyúlt, de Xavier arrébb rúgta, és felemelte Lara/Nicolast a rezes tincseknél fogva. Gondolkodás nélkül csapta oda az aprócska testet a barlang falához, nem törődve vele, hogy talán összetöri őt. Xavier egész testét bomló hús borította, fogai elfeketedtek, ezüstszín szemei könyörtelenül ragyogtak. Nicolas rémülten nézte, hogy a démon többször is beletapos a földön fekvő nőbe, porrá zúzva a lábait, a bordáit csakúgy, mint az arccsontját. Razvan küzdött a láncok ellen, amik mélyen belevájtak a testébe, vérpatakokat fakasztva fel, amelyek lefolytak a padlóra. Felkiáltott, rekedt, reménytelen üvöltéssel, vérvörös könnyek folytak végig az arcán. – Én voltam! Ne nyúlj hozzá! Megteszek bármit! Kérlek! Kérlek! Visszazuhant és zokogni kezdett, ökleivel verte a jeget, míg azok is el nem kezdtek vérezni. Xavier teljesen figyelmen kívül hagyta őt, tovább rugdalta és taposta Shauna testét. – Nézd csak mit értél el azzal, amit tettél! – üvöltötte Larának – Nézz rá! Az anyádra! Az anyád kapja helyetted a büntetést. Te érdemelnéd meg ezt. Csakis miattad szenved. – Ismét felrántotta a gyermeket a hajánál fogva, odavonszolta a jégen az összetört testhez, és a kicsi fejet szinte belenyomta a szétroncsolt női arcba. – Lopd el az utolsó lélegzetét is te hálátlan fattyú! Mire vagy jó egyáltalán azon kívül, hogy táplálj? Megölted a saját anyádat! – Leköpte a testet, és hosszú köntöse zsebébe nyúlt, félig széthúzta azt magán, feltárva az alatta nyüzsgő apró, fehér férgeket. – A barátaim boldogan feltakarítják ezt az ocsmányságot, bár néhány napot igénybe fog venni. Lakoma – mondta, és odarázta az élősködőket Shauna ernyedt testére. A groteszk élősködők elárasztották Lara anyját. Xavier lenyúlt, talpra rántotta Larát, az ezüst szemek őrült, mániákus vidámságtól ragyogtak.

Nevetve csattintott egy láncot a kislány derekára, amit aztán az apja láncához rögzített, majd elbicegett. Ott maradt egy szűk helyen, rákényszerülve, hogy az anyja teste mellett üljön, míg az apja előre-hátra ringatta magát és nyöszörgött, mindketten tehetetlenül végig kellett nézzék, hogy az élősködők lassan felfalják őt. Talán órákat, talán napokat ült ott Nicolas, a Kárpátiak legnagyobb ellenségének brutalitása dermedtre sokkolta. Azt hitte, hogy testközelből ismeri a gonoszságot, hiszen évszázadok vadászata volt már a háta mögött, de ez messze rosszabb volt bárminél. Xavier a fia és unokája előtt ölte meg a gyermek anyját, a fia feleségét. Sőt, rákényszerítette őket arra, hogy végignézzék, hogyan falják fel lassan a testét a paraziták. Nem csoda, ha Larából feltört az emlék, amint meglátta Gregori szokatlan színű szemeit. És már azon sem csodálkozott egy cseppet sem, hogy az apja és a nagynénjei szigorúan elzárták előle ezeket az emlékeket. „Itt vagyunk veled,” – suttogta egyszerre egy hang a gyermek Larának – „ne félj, itt vagyunk a közeledben. Ne nézz le a padlóra, ne nézz a testre. Az nem az anyád. Ő már egy biztonságos helyen van, ahol a szörnyeteg soha többé nem érheti el.” Nicolas a hangokra koncentrált, amik bátorítóan suttogtak, történeteket meséltek, és lehetőségeikhez képest mindent megtettek, hogy átsegítsenek egy kisgyereket a teljes érthetetlenségen. A nagyapai nagynénjei nélkül Lara, vagy feladta volna vagy megőrül. Nicolas azon kapta magát, hogy a hangjukba kapaszkodik, hagyta, hogy a megnyugtató kényszer átmossa, míg Lara gyerekkorának következő fejezete el nem kezdődött. A félelemciklus újrakezdődése volt az első, amit minden újabb epizódnál megtapasztalt. A lány lelke végigutazott egész gyerekkorán, lassan araszolt visszafelé a múltból a felszínre, hozzá. Sikerült egy pár évnyit előrébb vinnie, mielőtt a rettegés hálója ismét bezárult volna körülötte, ismét rabságba ejtve őt az emlékei között. Hat évesen is aprócska és vékony volt, nagyon ritkán kapott enni, és állandóan egyedül volt. Egy aprócska fülkéje volt és egy vékony takarója, a jégpadlón aludt, de addigra már kifejlesztette a testhőmérséklet szabályzás képességét. De még így is nagyon nehéz feladatot jelentett a számára, hogy fenntartsa a meleget, állandóan remegett, és a folyamatos erőkifejtés megakadályozta benne, hogy egy kis súlyt szedjen magára. A nagynénjei segítettek neki stabilizálni a hőmérsékletét, éjjel-nappal suttogtak neki, távoli helyekről meséltek, tanították, úgy, hogy azt egy gyermek is megértse, és olyan leckéket is beültettek az elméjébe, amiket majd csak sokkal később, felnőtt korában tud majd megragadni, hogy fokozatosan használhasson egyre nagyobb tudást és hatalmat. Nicolas megtudta, hogy Razvannal együtt lecsapolt állapotban tartották a lány nagynénjeit is, gyakran lefagyasztották őket egészen, és amikor kiolvasztották őket, iszonyatosan szenvedtek, és Lara velük és az apjával együtt érezte minden egyes pillanat kínját. Pusztán a két nő hangja tartotta meg a kislány ép elméjét. Ismét feljebb emelkedett vele, a karjaiba ölelte, meleget lélegzett az elméjébe, mindent elkövetett, hogy újra vele legyen. Iszonyatos nagy szüksége volt a bizalmára, és elsőre borzalmasan elszúrta. Most, hogy már átélte, megértette milyen kicsinek, védtelennek és reménytelennek lenni. Tisztán látta már azt is, miért választotta az egyetlen lehetséges kivezető utat az ő fogságából, teljes súlyával felfogta a saját felelősségét a döntésében, amiért a lány ismét aprónak és gyámoltalannak érezte magát, és arra a döntésre jutott, hogy képtelen lenne ezt végigcsinálni újra. Ismét elárasztotta a félelem, és tudta, hogy egy újabb csapda ejtette túszul őket, a lány életének következő jelentős pillanata.

Ezt már azonnal felismerte, és rögtön Lara szelleme mellé lépett, körülölelte őt és hagyta, hogy a terror hullámai átjárják. „Ne! Menj, szabadulj ki innen, amíg még lehet. Soha nem leszünk képesek együtt elhagyni ezt a helyet.” „Nem megyek el nélküled Lara. Ez az én bűnöm, az én gyengeségem taszított téged ide vissza. Nem foglak itthagyni. Ha maradnunk kell, együtt maradunk.” Így is gondolta. Magához ölelte annak a gyermeknek a képét, aki törökülésben ült a földön, és egy sárkány képét karcolgatta a jégfalba. Elképesztően részletes ábrázolás volt ez egy gyermektől. A kicsi ujjak közel fogták meg a tövéhez a vésőnek használt villa fogait, és aprólékos, lelkiismeretes gonddal mintázták meg a sárkány pikkelyeit, végig az egész testén és hosszú farkán. Nem sajnálta rá az időt, és halkan dúdolgatott magában, míg beleveszett az alkotás örömébe. Apró, susogó hang riasztotta meg. Lara megfeszült, lassan leengedte rajzoló kezét és hátranézett a válla fölött. Razvan széles válla töltötte be az ajtókeretet. Sötét szemeiben bánat ült, az arca feldúlt volt. Az egyik pillanatban egy jóképű férfinak tűnt, aki túlságosan sok fájdalmat látott, a következőben viszont a teste meggörbült, mintha rettenetes teher nehezedne rá. Az arca eltorzult, a szemei mélyre süllyedtek gödreikben, ahogy harcolt a láthatatlan, belső ellenséggel. – Lara, ki kell jutnod. Fuss kicsim! Szökj el! Bennem van, átveszi az irányítást a testem felett, és nem tudom kidobni! Menekülj! Mialatt figyelmeztette, a hangja folyamatosan változott, hol aggódó volt, hol pedig rikácsoló. Bár úgy tűnt, Razvan áll az ajtóban, Lara Xaviert szagolta, egy olyan ember rothadó holttestét, aki egyszerűen megtagadta, hogy meghaljon. Nicolas érezte, hogyan dermed meg a kislány, hogyan kezd egy pillanat alatt dübörögni a szíve, hogyan borítja el a rettegés az elméjét. Négykézláb bebotladozott a sarokba. – Mi ez? – kérdezte Razvan/Xavier, a rajza előtt megállva. Lara/Nicolas néma maradt, maga mögé rejtette a kezeit, az arcára ráfagyott a félelem. Nicolas maga mögé tolta a lányt, amikor Xavier megpördült és fordulásból megütötte a kislányt olyan erővel, hogy az messze repült. – Válaszolj! – sziszegte Razvan/Xavier, nemtetszését kifejező sziszegéssel. Lara/Nicolas felállt. – A legjobb barátom. Razvan arca ismét eltorzult, mintha harcolna. A teste remegett, egy vérvörös könnycsepp folyt végig az arcán. Az egyik pillanatban odaintette a kezével, majd hirtelen mindkét keze ökölbe szorult és felkacagott. – Barát? Azt hiszed, hogy egy sárkány a barátod? Egy olyan erőteljes lény, miért is barátkozna egy semmivel, mint ami te vagy? Te értéktelen vagy, teljesen értéktelen. A hangja rikácsolt, a Nicolas gerincén végigfutó hideg minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy Xavier volt Razvan testében. Nicolas ismét azt a reménytelen tehetetlenséget érezte, mint korábban, tudta, hogy nem képes megállítani azt az embert. Mindössze egy hat éves, vérszegény, törékeny gyermek volt, akinek esélye sem volt megszökni. Ahogy nézte, a falra rajzolt sárkány megmozdult, elkezdett kiemelkedni, kinyújtott mellső lábán éles, görbe karmok sorakoztak. Aztán kiemelkedett a fej is, a vörösen izzó szemek felpattantak. A farok csapott egyet, és a sárkány teljesen kiszabadult, néhány méternyire Larától. Nicolas még hátrébb tolta maga mögé a lelkét, be a sajátja árnyékába, hogy megvédje a támadólag lelapuló lénytől.

Ez nagyon rossz helyzetnek tűnt. Tudta, hogy nem valós, testi hadviselés, sokkal inkább lelki terror, egy előre eltervezett kísérlet, hogy megölje a remény legapróbb szikráját is, és ehhez Xavier felhasználta Lara képzeletbeli barátját, aki valószínűleg nem véletlenül öltötte magára mindig megnyugtató nagynénjei alakját. Uralma alá hajtotta az apja testét, hogy végleges károkat okozzon, hogy a gyermek úgy érezze, hogy elárulták a bizalmát, és ne maradjon semmije, amire egyáltalán várjon. Még csak elképzelni sem tudta, mit szenvedett el Razvan, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az elméje mindent érzékelt, pontosan tudta, hogy arra használják a testét, hogy a gyermekét kínozzák. A sárkány előre-hátra ingatta a fejét, a vörös szemek a kislányra összpontosítottak. Aztán sziszegve, köpködve nekiugrott. Lara/Nicolas ösztönösen megpördült, a karom így a hátát hasította végig, mély, vérző sebeket ejtve rajta. Lezuhant a padlóra, összehúzta magát magzati pózba a lény lábainál, az pedig lesújtott rá tüskés farkával. A Xavier által birtokolt apa lába belerúgott a gyermekbe, nevetve biztatta a sárkányt, hogy fújjon rá lángokat, mire a kislány felsikoltott, és Nicolas vele sikoltott. „Ne állj ellen. Hagyd, hogy elvegye tőled, amit akar.” A két női hang tökéletes összhangban szólalt meg, és Nicolas arra figyelt fel, hogy Lara rúgni próbál, de nem a sárkány, hanem az apja felé. A sárkány csak még dühösebben, tébolyult őrülettel támadt a fogaival és a karmaival. Nicolas a saját bőrén érzett minden egyes hasítást, az ő hátát gereblyézték azok a karmok. A harapások bár fájdalmasak voltak, nem hatoltak mélyre. A legrosszabb a tűz volt, ami átsüvített a feje fölött, megégette, felhólyagosította érzékeny bőrét. Razvan/Xavier hirtelen a türelmét vesztette, intett a sárkánynak, ami elolvadt a lábainál. Aztán lehajolt, talpra rántotta Larát, fogaival felhasította a csuklóját, és kapzsin, mohón nyelni kezdte gazdag vérét. Nicolas a fogaival tartotta vissza fájdalmas nyögését, a karja és a keze lüktetve sajgott. A gyomra felfordult, a periférikus látása elfeketedett. Lara hirtelen védekezni kezdett, egy szűk ívben fellendítette a karját, és beledöfte a jégen élesre csiszolódott villát Razvan torkába. Xavier messze hajította magától, visítani kezdett, és rászorította a kezét sebesült nyakára. Lara végigsöpört nyelvével a csuklóján, majd lassan hátrálni kezdett. Nicolas legszívesebben szorosan magához ölelte volna. A fájdalom és a helyzetének puszta reménytelensége ellenére Lara visszavágott, megtagadta, hogy hagyja a szörnynek, hogy szétzúzza a lelkét. Xavier dühbe gurult, nyál futott végig az arcán, letépte a kislányról a ruhát, majd bonyolult mintát szőtt a kezeivel. Víz ömlött rá a mennyezetről, ledöntötte a lábáról a jégre. A fal megnyílt mögötte, hogy befogadja, a hátán, a fenekén, a lábain odafagyott hozzá a bőr. Csak ezután csendesedett le Xavier. Ételt és vizet helyezett a földre, bizonyos távolságra tőle. – Ha enni és inni akarsz, el kell szakítanod magad a faltól. Ha nem teszed, ott hagylak megrohadni, apró barátaimmal pedig felfalatom a tested. Nicolas nézte, ahogy elcsoszog, otthagyva a vérző, megkínzott gyermeket. Sírni szeretett volna, vagy összetörni valamit, magához ölelni azt a kislányt, a szívére szorítani, és mindig, mindentől megvédeni. De még ennél is jobban meg akarta ölni Xaviert. Az idő ismét nem jelentett a számára semmit. A fájdalom tengerén sodródott, és a hangok ismét eljöttek. Lágyan. Kitartóan. Bátorítón. A reményről énekeltek. Kedveskedéseket, becézéseket suttogtak. Hangok, amikhez kapcsolódhatott, hangok, amik megmentették a teljes kétségbeeséstől.

Azon kapta magát, hogy Lara lelkével együtt ismét emelkedik. A lány szellemének fénye egy kicsivel erősebb lett, de összevertnek, lehorzsolódottnak érezte magát, akárcsak ő. Megpróbált sietni, aggódott, hogy nem élne túl még egy ilyen eseményt. Elég volt már, eleget látott, eleget tapasztalt. Soha többé nem akarta magát ennyire tehetetlennek, sebezhetőnek érezni. Őrizte a lányt, melegséggel, megnyugtatással vette körül, de még akkor is érezte vonakodását, ahogy egyre közelebb jutottak a szabadsághoz. Lara jobban félt tőle, mint a múltjától. A gyerekkorát már átélte, és életben maradt. Ő volt az az ördög, akit nem ismert, és aki a hatalmában tartotta az egész kapcsolatukat. „Az vagyok. Igen, mindaz vagyok, aminek gondolsz, de képes vagyok tanulni. Tanulni fogok. Rengeteg bűnöm van päläfertiil, és nem kevés arroganciám, de már látom a hibáimat. Gyere velem. Gyere vissza hozzám, adj még egy esélyt.” Elfogadta, az első pillanattól kezdve, ahogy meghallotta a hangját, azonnal tudta, hogy megmentette őt, és hogy a lány a gondjaira van bízva. Elhatározta, hogy a legjobb tudása szerint meg is adja neki, amire szüksége van, gondoskodik minden testi kényelméről. Nem számított ellenállásra, vagy bizalmatlanságra a részéről, de igazság szerint ez egyáltalán nem is volt lényeges neki, a szívének nem osztott szerepet, a kétség legkisebb árnyéka nélkül úgy gondolta, hogy mindent tökéletesen eltervezett. Meg volt győződve róla, hogy igaza van. De ma éjjel a dolgok valahogyan megváltoztak. A kemény kő, ami eddig a mellkasában feküdt, elkezdett dobogni, Lara szívének ritmusában. Tudta, hogy egyre védelmezőbbé válik, egyre nagyobb gyengédséget érez iránta. Valami hirtelen megragadta, és elrántotta tőle a lány szellemét, megszakítva a gyógyulás folyamatát. Pánik ébredt benne, hogy talán elkésett, túlságosan messze vonult vissza magában, vagy ténylegesen átengedte magát az őrületnek, hogy megmeneküljön attól a tébolytól, ami körülvette. Utána száguldott, követte őt abba a hálóba, ahol a szelleme feküdt, az emlékek összegubancolódott szálai között, amik rátekeredtek, köré fonódtak, hogy egészen körbevegyék. Talán egy évvel lett idősebb, a haja fénylett a pislákoló világosságban. Látta kiütközni rajta a Dragonseeker örökség jegyeit, a haja izzó vörös tincseit a szőke fürtök közé keveredve. A szemei színe mély tengerzöld, és briliáns kék között váltakozott. A katedrálismagas mennyezetű terem egyik falánál állt, egy oszlop mögé bújva, egészen kicsire összehúzva magát, nyilvánvalóan megpróbálta elkerülni, hogy az egymással farkasszemet néző Razvan és Xavier meglássa. „Lara.” – A hangok a közvetlen közelében suttogtak. – „Xavier soha nem tudhatja meg, hogy tisztában vagy vele, mit művel apáddal. Megölne téged. És apádnak sem mondhatod el, hogy könnyíts egy kicsit az elméjén, mert amikor Xavier birtokolja a testét, vagy az ő irányítása alatt áll, fel fogja fedni előtte minden titkod.” „De ha elmondom apámnak, hogy tudom, hogy nem akar bántani, akkor talán még keményebben harcol.” Remény és némi engedetlenség volt a vékonyka gyermeki hangban. „El fog árulni. Nem akarja majd megtenni, de nem lesz képes leállítani magát.” „Ti már sokkal régebb óta vagytok rabságban.” – Lara dühös és kétkedő volt. „Xavier mégis képtelen irányítani benneteket.” „Razvant újra és újra megkínozzák, kísérleteznek rajta Lara. Az egészsége és az ereje lassan eltűnik. Xavier téged használ ellene. Még mindig nem érti a véred erejét. De ha egyszer rájön, többé nem lesz esélyed a szökésre.”

Nicolas megérezte a fellobbanó makacsságot Larában. Nem felelt a nagynénjeinek, így nem kellett direkt hazugsággal becsapnia őket, de eldöntötte, hogy oda fog menni az apjához, és bevallja neki, hogy tudja, hogy Razvant csak manipulálják ellene. Mintha csak megérezték volna a kislány makacs kitartását, a nagynénjei újra próbálkoztak, tökéletesen egyszerre beszélve, lágy, dallamos hangon. Nicolas felismerte a kényszer fonalait beleszőve a hanghordozásba. Mindkét nő nagyon gyenge volt, így a hatalom nem fogott volna egy erősebb elmén, de Lara nem volt egészséges, és a lelkét lealacsonyították. „Lara, nem adhatsz apádnak olyan információt, amit Xavier felhasználhatna ellene. Razvan sem akarná ezt. Visszatartotta Xaviert hosszú éveken át, harcolt ellene, mert erős benne a Dragonseeker örökség. De Xavier tudja, hogy hamarosan el fog fogyni, szüksége van hát utánpótlásra. Ha most, amikor apád a leggyengébb, Xavier információhoz jut rajta keresztül, amivel árthat neked, úgy fogja érezni, hogy elvesztette minden becsületét.” A gyermek Lara szorosan bezárta szemeit, nem igazán értett az egészből semmit, amit a nagynénjei mondtak neki, csak azt tudta, hogy nem nyugtathatja meg az apját, hogy érti, hogy Xavier mágiát és drogok kombinációját használva megszállja a testét, vagy rákényszeríti, hogy teljesítse a parancsait. Nicolas érezte, hogyan csúszik Lara egyre távolabb tőle, és hogy kétségbeesettebbnek érzi magát, mint valaha. Csak bámulta apja szomorkás arckifejezését. Borzalmasan erős késztetést érzett, hogy a karjába húzza, szorosan ölelje, de nem volt valódi teste, és a lány még mindig nem bízott benne. Most már azt is pontosan értette, hogy miért. Teljesen megértette a szükségét arra, hogy szabad lehessen, irányíthassa az életét. És abszolút megértette a viszolygását bárki vérétől. Razvan gyengének tűnt, valaha jóképű arcát elpusztította a fájdalom és a szenvedés. A vonásai mélyre vésődtek, a láncok mélyen a karjaiba és a lábaiba vájtak, a vámpírvértől, amivel bevonták őket, állandó égési sebei voltak. Nekitámaszkodott egy oszlopnak, meg sem próbált harcolni Xavier ellen, aki egy apró fiolát húzott elő köntöse zsebéből. Nicolas érezte, hogy Lara megfeszül, aprócska szelleme visszahúzódik. Azonnal felfigyelt, elébe húzódott, kész volt átvenni az oroszlánrészét bárminek, ami azzal a hét évessel történt. Xavier egyértelműen kísérletezett Razvanon, ő pedig nagyon fontos információkhoz jutott, nem csak az életpárjáról, de olyan dolgokról is, amik életbevágóan fontosak lehettek a Kárpátiak számára. Nicolas most azt kívánta, bárcsak megakadályozhatná, hogy Dominic belefogjon a tervébe. Ha Xaviernek kényszeresen szüksége volt arra, hogy kísérletezzen Razvanon, mert annak Dragonseeker vér is futott az ereiben, Dominic egy kész főnyeremény lenne a számára. A Varázsló kísérletei úgy tűnt, javarészt arra szolgáltak, hogy kitalálja, hogyan irányíthatná a Kárpátiakat, és hogy hogyan lenne képes fogságban tartani őket úgy, hogy életben maradjanak. „A vérért.” – A suttogó hang a felnőtt Laráé volt, nem a gyermeké. „A véredet akarja, ugyanúgy, mint ahogy te a táplálkozásra használt emberekét. Rabságban tart és lecsapol, míg teljesen ki nem száradsz. Csak egy táplálékforrás lennél a számára.” Gyengéddé lágyította a hangját, a szíve az övéért nyúlt. „Lara. Én nem a véredért akarlak téged. Térj vissza hozzám. Valóban rosszabb lennék, mint ez a hely a múltadból?” Egy pillanatig úgy érezhette, hogy megnyerte az első csatát, de akkor Xavier megmozdult, és visszatért a gyermek, aki reszketett, akár az apja. Visszahúzódott az oszlop mögé, amíg Xavier átbicegett a terem jégpadlóján kezében a fiolával, göcsörtös ujjai között injekciós tűvel.

– Meg kellett volna adnod, amit kértem. A húgod oly csekélyke ár lett volna az életedért, és a gyerekeid életéért, és mindössze csak ennyit kértem. – Az öregember rosszallóan csettintett a nyelvével. – És az a sok gyerek! A testeddel elárultad szegény halott feleséged. Az a sok fiatal, vonzó nő pedig mind hajlandó volt lefeküdni veled, és odaadni a gyerekeiket, hogy kiszívhasd belőlük az életet. Razvan megmozdult. – Te szívtad ki belőlük az életet, és te kényszerítetted ki a feleségem elárulását is. Tudta az igazságot, tudta, hogy te használtad a testem. Hagyd, hogy meghaljak öregember. Túl hosszú ideje szolgállak már, nem veszed több hasznomat. Lara apró teste azonnal összerándult a tagadástól. A gyermek határozottan megrázta a fejét, a vörös-arany tincsek szanaszét röppentek a feje körül. „Ne hagyj itt apa. Azt nem tudnám elviselni.” „Életben marad érted Lara,” – hangzott fel egyszerre nagynénjei hangja. „Te vagy az egyetlen oka, hogy folytassa a létezést.” Nicolas végtelenül megnyugtatónak találta az összecsengő két női hangot. Nélkülük Lara, és valószínűleg az apja is, már évek óta elmebetegek lettek volna. A két bebörtönzött nő életben tartotta bennük a reményt. De hogyan voltak erre képesek, amikor rabok voltak a születésük pillanatától kezdve? A Dragonseeker vérnek nagyon erősnek kellett lennie bennük. Razvan felemelte a fejét, tekintete keresztülröppent a termen, a gyermeket kereste, aki szemtanúja volt az összetűzésnek közte és a nagyapja között. Lara olyan közel bújt az oszlophoz, amennyire csak bírt, és mozdulatlanná dermedt, nehogy meglássa. Xavier hosszú, lassú sziszegéssel engedte ki a lélegzetét. – Azt hiszem, még mindig ki tudunk belőled hozni pár gyereket, mielőtt teljesen elkészülök veled. A seregem tagjai immár azonosítani is tudják egymást, sőt, el is tudják rejteni a jelenlétüket az ostoba Kárpátiak elől, hála neked. Fogságban tudom tartani akár a legerősebbeket is, így neked köszönhetően hamarosan a legnagyobb hatalmú halhatatlanok vérét ihatom. Nem kell elsietni, hogy megszabaduljak egy ilyen hasznos eszköztől. Bár nincs meg benned az a tiszta vér, amire szükségem van, de továbbadod azt a gyerekeidnek. Nicolas visszaemlékezett sok-sok évszázaddal azelőttre, Xavier már akkor is szeretett a figyelem középpontjában lenni. Ragyogónak és erőteljesnek gondolta magát, és azt akarta, hogy körülötte mindenki el is ismerje ezt. Szeretett hencegni. Nicolas mindig is önimádónak találta. A sötét mágus úgy gondolta, hogy a világ feltétlen hűséggel és tisztelettel tartozik neki. Azt hitte, joga van bármely nőre, akit csak akar. Már jóval Rhiannon eltűnése előtt sok fiatal Varázsló nő megérhette, hogy kiszolgálhatta minden szükségletét és akaratát. Gyakran tukmálta a Kárpáti férfiakra szexuális képességeiről és hőstetteiről szóló meséit, és nem tudta, hogy ezzel a legcsekélyebb tiszteletet sem ébreszti, mivel ő nem mutatta a tisztelet leghalványabb jeleit sem a nők felé. Most pedig, miután évszázadokra el kellett bújnia, Razvanon, a bebörtönzött rabon kívül nem volt senki más, akinek dicsekedhetett volna. Az pedig egészen nyilvánvaló volt, hogy élvezte Razvan fájdalmát. Nicolas egészen biztos volt benne, hogy mélyen megveti Razvant, amiért a Dragonseeker vérvonal olyan erős maradt benne. Xavier Varázsló volt. Halhatatlan akart lenni, azt akarta, hogy mindenki őt csodálja, féljenek tőle, de messze különbnek gondolta magát a Kárpátiaknál. Razvan genetikai kódja, ereje és kitartása pedig túlságosan is közel maradt a Kárpáti örökséghez. Megvédte a húgát, reménytelenül próbálta megvédeni a gyermekeit is, és közben egész idő alatt kínozták, kísérletekhez használták.

Igen, Xavier megvetette Razvant, mert képtelen volt megtörni, az unokája továbbra is dacolt vele, bárhogy megfizettette vele az árát. – Elszökhettél volna, amikor szabad lettél, már sok évvel ezelőtt – mutatott rá Xavier – de mint egy kutya, aki hízeleg a gazdájának, visszasomfordáltál hozzám. Razvan megcsóválta a fejét. – Neked sikerül a történelmet is megváltoztatnod, hogy jobban illeszkedjen hozzád. Ahogy én emlékszem, követtelek az Egyesült Államokba, mert el akartad rabolni az egyik gyereket, és vissza akartad őt hozni ide. Nem jártál sikerrel, ugye? Xavier őrjöngő haragban tört ki, egy keskeny szíjú ostorral kezdte verni Razvant, újra és újra lecsapott rá, míg a férfi már csak ernyedten lógott a láncain. Tehetetlen harag söpört végig Nicolason. Nem tudta elviselni, hogy védekezés képtelenül, gyámoltalanul lássa Razvant, egy szörny által legyőzetve, amiért megpróbálta megmenteni a gyermekét. Beleremegett a vágyba, hogy visszavághasson érte, kétségbeesetten vágyott saját hatalomra, gyűlölte önnön tehetetlenségét, alkalmatlanságát, hogy megmentse őt. Az érzelmek olyan mérhetetlen erejűek voltak, hogy beletelt néhány pillanatba, hogy rájöjjön, azok a gyermektől származnak, az ő szenvedélyes vágya volt, hogy segíthessen az apjának, és ez mindenben megfelelt a saját mérhetetlen vágyának. Kiugrott az oszlop mögül és keresztülszáguldott a jégen. Nicolasnak alig maradt rá ideje, hogy elhelyezkedjen előtte, amikor már keményen belerúgott Xavier térdhajlatába. Az öregember vészjóslóan megingott, majd üvöltve összeesett a barlang padlóján. Lara megpróbálta lehúzni a láncokat apja karjairól, a kis ujjakról pillanatok alatt leégett a finom bőr. Nicolas érezte a csontig hatoló fájdalmat, ami tőrként döfött belé, ellopva a lélegzetét. Megpördült és odaugrott az emberhez, aki megpróbált feltápászkodni a földről, leguggolt mellé és megpaskolta a köntöse zsebeit, hogy megtalálja a bilincs kulcsait. Xavier olyan keményen ütötte meg, hogy elrepült. Nicolas abban a pillanatban ténylegesen felismerte az erős Dragonseeker vérvonalat a csöppség macskaszerű mozgásában. Lara nyilvánvalóan egészen ösztönösen talpra esett, bár teljesen gyakorlatlan volt, mégis bátran támadott. Ismét rávetette magát az öregre. De ezúttal Xavier már felkészült rá. Leszorította a földre, és ostorozni kezdte, vérvörös csíkokkal borítva el a testét. A kislány arrébb gördült, a karjaival a fejét védte, míg ő gonoszul verte. – Ki akarod szabadítani? Ezt akarod, te lány? Ha kiszagolja a véred, odasomfordál hozzád és körülszaglász, akár egy éhes vadászkutya! Napok óta nem jutott vérhez, neked fog esni. Az öregember belerúgott, majd odacsoszogott az apjához. Razvan ismét a láncokkal harcolt, és hol Xaviert fenyegette, hol Larát biztatta, hogy fusson. Nicolas képtelen volt felkelni. Az ostorcsapások fájdalma, az égések és egy repedt borda túlságosan sok volt annak a kicsi testnek. Csak feküdni volt képes tehetetlenül, épp úgy, mint Lara szelleme, és próbált mindent megtenni, hogy megvédje őt, míg Xavier beledöfte a sárgás folyadékkal megtöltött fecskendőt Razvan nyakába. Xavier elhátrált az unokájától, és boldog arckifejezéssel, várakozón nézett rá. – Szabadon akart engedni Razvan, és én teljesítem a kívánságát. „Tatijana! Branislava! Segítenetek kell neki! Távolítsátok el tőlem. Torlaszoljátok el az elméjét, torlaszoljátok el az én elmémet is! Nem tudom elviselni, hogy újra ártok neki! Ez már túl sok! Nicolas a saját fejében hallotta a könyörgést, és Lara vékonyka teste megpróbálta felemelni magát. Látta Razvan arcát eltorzulni. Látta ellépni mellőle Xaviert gonosz, ravasz arckifejezéssel.

Razvan szemei vörösen felizzottak, agyarai megnyúltak. A félelem felfalta Nicolast, belülről rágta kifelé. Rángatni próbálta Larát, belesüllyeszteni a jégbe, vagy elfutni vele, de csak csúszkálni tudott. Razvan felemelte a fejét és szimatolt, kiszagolta a vért, pontosan úgy, ahogy Xavier előre megmondta. Lassan fordította felé a fejét, dühös szemei végül megállapodtak Larán. A kislány nyöszörgött és megpróbált elkúszni. A férfi felmordult, és már ott is volt rajta, azokat a vércseppeket nyalta le róla, amit az ostorcsapások hoztak a bőre felszínére. A gyermek harcolt, megpróbálta eltolni magától, de megragadta a karját, és belemélyesztette a fogát a csuklójába. Lara felsikoltott. Nicolas érezte hogyan hasít bele a húsába, hogyan szaggat szét izmot és szövetet, hogy belemarhasson a vénájába. Égetett. De a testi fájdalomnál sokkal borzasztóbb volt a tehetetlenség érzése. Nem számított mennyire harcol, az sem, hogy a földet veri, nem volt menekvés azoktól a fogaktól, amik a húsát rágták, a vérét falták. Pillanatról pillanatra gyengébb lett, míg már úgy érezte, a karját sem képes felemelni, hogy elkerülhesse az elkerülhetetlen halált. Szinte már üdvözölte is. Sokkal kívánatosabb volt az, mint erőtlenül feküdni. A szíve riadtan, ritmust keresve botladozott. Ez volt hát, amit Lara érzett. Reménytelenséget. És feneketlen kétségbeesést. Gyenge és védtelen volt, ahelyett hogy erősnek, és nagy becsben tartottnak érezte volna magát mellette. Xavier félretolta Razvant, és felrántotta Lara karját a szájához. A fogai még Razvanénál is fájdalmasabbak voltak. Az unokája, akit félretaszított, a karmaival kapkodott Lara után, és morgott mindkettejükre, dulakodott, harcolt a zsákmányért. Lara halkan sírt, míg a teste már ehhez is túl gyengévé vált. Aztán csak feküdt és egyre jobban zihált, a tüdeje sípolt, miközben Xavier mágiával tartotta féken Razvant, egy energiaketrecbe zárta őt, majd visszakötötte a láncaira. Aztán az öreg visszafordult a földön heverő gyermekhez, az arca a kérlelhetetlen düh maszkját viselte. – Meg mertél érinteni? Megrúgtál? Ételt adok neked. És hagylak élni. Hálátlan kis féreg. Lenyúlt és belemarkolt a kislány arcát keretező vörös-arany fürtökbe. Energia recsegett, fény szikrázott fel nyitott tenyere alatt. Éles és gonosz pengék jelentek meg a kezében. Egyetlen szó nélkül nekiesett a hajának, a selymes, hosszú, vastag fürtök egymás után hullottak a földre. Lara sikoltott és megvonaglott, kétségbeesetten próbált arrébb vonaglani. Xavier szilárdabb fogást vett rajta, folytatta a munkát, és közben dudorászott. Az elborzadt Nicolas Lara fölé vetette magát, tudta, hogy Xavier szándékosan megalázta őt azzal, hogy levágta a haját olyan közel a fejbőréhez, amennyire az csak lehetséges volt. Fekete hajfürtök kezdtek lefelé hullani Lara feje tetejére, míg a sűrű, éjfekete szálak elfedték az össze selymes vöröset. A Kárpátiak haja dúsan és gyorsan nőtt, és ugyanolyan ragyogóan fényes volt, mint egy állat bundája, és szinte soha nem vágták le. Ez egy szent hagyomány volt a kultúrájukban, az ősiekben pedig különösen nagy volt az idegenkedés a tarra nyírt fejtől. Nicolas sem volt ez alól kivétel. Ahogy sorra hulltak alá hosszú tincsei, szinte hányingere lett. Lara szelleme közelebb jött. Akár tetszett ez neki, akár nem, az életpárja volt, a gyötrelme benne is nyomot hagyott, a segítségére kellett sietnie.

Mélyen benyomult az elméjébe és hagyta, hogy a felszínre húzza őt gyerekkori emlékei közül. Nicolas egyetlen pillanatig sem habozott, két kézzel ragadta meg azt az ajándékot, amit hirtelen kapitulációjával adott neki. Átölelte a szellemét, és gyorsan visszavitte magukat a jelenbe, immár világosan megértve, miért is torlaszolták el az apja és a nagynénjei az emlékeit. Életben voltak, bár Nicolas remegett és hányingere volt. Gyengéden a karjaiba vette Lara testét, lenézett az arcába, és miközben mindkettejük helyett lélegzett, halkan szólongatta. – Gyere vissza hozzám o jelä sielamak, lelkem fénye, légy velem Lara. Megrezzentek a szempillái, a hatalmas, könnyben úszó szemek felnéztek rá, a lány arcán hangsúlyt kapott a kimerültség, az ujjai reszketve csúsztak le a karjáról, ahogy megpróbált belékapaszkodni. Felemelte a kezét, és elborzadva meredt a vérre, ami beszennyezte a tenyerét.

9. fejezet Nicolas lenézett Lara átlátszatlan szemeire. Üveges volt a tekintete. Világtalanul meredt felfelé. Közel kényszerítette ugyan a szellemét a felszínhez, még mindig körbeölelte őt, nem hagyta elmenekülni, de a lány nem ment vele az életbe. Megtagadta, hogy kövesse őt oda. „Nem hibáztatlak Lara, teljesen megértelek, mégis kérek egy második esélyt. Térj vissza hozzám.” Elhúzódott. Előbb a szelleme, majd a fizikai teste is. Az ellenségének látta őt, egy olyan férfinak, aki bebörtönzi és a vérét akarja. Aki vágyakozik a vérére. Szüksége van rá. Éhezi. A tudás elárasztotta az elméjét, mélyen kapcsolódtak egymáshoz, ilyen fokú összeolvadásnál pedig le sem tudta volna tagadni ezeket a dolgokat. Vágyott az ízére. Ő volt az életpárja, ez pedig a kötésük részét képezte, a szeretkezésük egy másik hatalmas rész volt, és még mindig ott volt a vércsere is. Ez hivatott arra, hogy újra és újra megerősítsék elkötelezettségüket egymás iránt, nem csak a szív, a lélek és az elme szintjén, de testi szinten is. Odahajtotta a homlokát az övére. „Meg fogjuk találni a módját, hogy mindkettőnk szükségleteit kielégítsük. Csak el kell erre határoznunk magunkat.” – Olyan férfi volt, akinek minden lépése rendületlenül magabiztos volt, aki minden körülmények között tudta, mit kell tenni, de most hirtelen kibillent az egyensúlyából, bizonytalanná vált, hogy a helyes dolgot mondja, vagy teszi-e. Soha életében nem érezte magát gyengének, gyámoltalannak, még egészen kisfiú korában sem, így esélye sem volt, hogy megérthesse a lányt, vagy a traumát, amit annak át kellett élnie. Csak ringatta a karjaiban előre hátra, elöntötte a vereség érzése. – „Nem találok rá szavakat, amivel jóvátehetném ezt.” – Lara még mindig nem reagált, egészen mozdulatlan volt. Nicolast elöntötte a teljes reménytelenség. – „Az én életem egészen más volt, mint a tiéd. Olyan szüleim voltak, akik szerettek, volt négy erős fivérem, akik mindig vigyázták a hátam. És magam is mindig óriási testi erővel rendelkeztem. A készségeim jobban voltak mindenki másénál már nagyon fiatalon is, így azt hiszem, kifejlesztettem egy jókora arroganciát is. Mindig megszereztem, amit akartam, függetlenül attól, mi is volt az éppen.” Ajkaival végigsimított lezárt szemhéján, és megérezte, hogy megrebben, olyan finoman, akár egy lepkeszárny érintése. Hallgatja? Lenne rá esélye, hogy visszahozza? Vagy örökre ott marad inkább abban a félvilágban, ahol nem érheti el? „De most, veled együtt én is ott voltam Lara. Megtudtam, hogy milyen gyengének, gyámoltalannak, kicsinek és kétségbeesettnek lenni.” Feszült csend ereszkedett rájuk. Azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. Érezte mennyire közel van, olyan közel, hogy minden ösztöne üvöltött, hogy ragadja meg és rángassa végig az élet földjére vezető ösvény utolsó pár lépésén, de harcba szállt természetének ezen domináns részével, és csak várt türelmesen, ahogyan csak egy vadász tudott. Apró moccanás az elméjében. „Nem kívántam neked ezt.” A szempillái megrebbentek, és kinyitotta a szemeit. Bánat és bűntudat keveredett bennük félelemmel. Tekintete bejárta az arcát, majd a hajára tévedt. Összerándult, mintha megütötték volna.

Nicolas lepillantott magára. Ostorcsapások vörös csíkjai és mély karomnyomok borították a testét, bordái véraláfutásosak voltak a rúgásoktól. Sebek borították a csuklóit az erei felett, tépő, marcangoló fogak nyomai. Mégis csak ölelte a lányt, és remegő kézzel felnyúlt, hogy megérintse kopaszra nyírt fejét. A haja foltokban teljesen eltűnt. A szíve megugrott, de vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. – Lara, fél ku kuuluaak sívam belső, drágaságom, egészen vissza kell térned erre a világra. A kék és zöld között folyamatosan változó, könnyben úszó tekintet tovább pásztázta az arcát, neki pedig valahol mélyen a bensőjében felolvadt az a kőkemény, jéghideg pont, aminek a létezéséről eddig még csak tudomása sem volt. „Nem vagyok drágaság.” Gyengéden megfogta a kezét, és odahúzta ujjait a szájához. – Visszaadtad a lelkem paläfertiilm, és most a szívemet is meggyógyítottad. – A szívére fektette a tenyerét. – Újra dobog, és miattad dobog. Az őt beborító friss ostorcsapások nyomai máris halványodni kezdtek, de látnia kellett a saját szemével, mit őrzött meg Lara teste gyerekkorából. Ő nem volt egészen Kárpáti, és kételkedett benne, hogy a sérülései úgy gyógyultak volna, mint a sajátjai máris. Évekig visszaéltek vele. Hogy nem vette ezt észre eddig? Megfordította a kezét, hogy megvizsgálja a csuklóját. Sebhely, sebhely hátán borította a bőrét. Vágások és szúrások, karomnyomok alkottak rajta széles karkötőt. A friss vércseppek a saját fogaitól származtak, azokkal próbálta megnyitni az ereit, hogy elmenekülhessen a benne lévő sötétségtől. A gyomra ökölbe szorult a látványtól. Az a megvastagodott hegszövet, ami visszamaradt hosszú évek gyerekkori bántalmazásai után, most megmentette az életét, de mint a csapdába esett farkas, ami képes lerágni a saját lábát, Lara is kész volt ugyanezt megtenni. Azok a sebek jobban megalázták, mint bármi más meg tudta volna. Csak egy töredékét élte át a gyermek életének, de még az is megrázta, megbetegítette. Ő évekig elviselte. Odanyomta a csuklóját a szájához. A lány egész teste megrándult, halkan nyöszörögni kezdett, lehunyta a szemét, a könnynek végigfutottak az arcán. „Bízz bennem o jelä sielamak, lelkem fénye. – Bízz bennem, Lara. Megtartotta hangja megbabonázó mélységét, anélkül hogy hipnotizálni próbálta volna. Meleg levegőt lehelt a durva sebekre, és lassan engedte le a száját a bőrére. A nyelve enyhítő, gyógyító mozdulatokkal simogatta a megkeményedett bőrt. Az ajkai megnyugtatóan siklottak rajta oda-vissza. A gyógyító kántálást suttogta a fülébe, az ütemes, szép dallamot, az ősi szavak énekké olvadtak össze a hangjában. A lány abbahagyta a védekezést, de egészen mozdulatlanul tartotta magát, várta az árulást. A szíve egyszerre volt azé a kicsiny gyereké, aki olyan végtelenül gyámoltalannak érezte magát, és a felnőtt nőé, akit életpárja gondatlansága arra kényszerített, hogy pontosan ugyanúgy érezze magát. Megfogta és kifordította a másik csuklóját is, azon is elvégezte az egész szertartást, gyógyító nyálával lassan bevonta a bőrét, közben pedig az arcát figyelte, a szemeiben kereste a jelet, ami figyelmeztette volna, hogy hagyja abba. Nem moccant, sem elfogadó, sem elutasító jelzést nem adott. Egészen mozdulatlanná dermedt, még ahhoz is túl rémült volt, hogy felnézzen rá, egy csapdába esett kis állatnak tűnt. – Nem foglak bántani – biztosította lágy hangon, eltökélt szándékkal, hogy gyengéden egészen felhozza őt a felszínre. A lelke mozdulatlanul, ugrásra készen várakozott, inkább menekült volna vissza gyermekkori rettegéseinek helyszínére, minthogy felnőttként essen

fogságba. – Maradj velem Lara. Hagyd, hogy megmutassam, hogyan is szereti egy Kárpáti férfi valójában az asszonyát. Félretolta a vastag, fényes hajfonatot, hogy a nyakát is megvizsgálja. Csak a sajátját találta ott, a két szúrásnyomot egy kis vörös folt közepében. Odanyomta a száját a saját jelzésére, végigsöpört rajta a nyelvével, hogy egészen begyógyítsa. Eddig az számított a legfontosabbnak, hogy az egész világ megtudja, hogy az övé, de most már ennél sokkal fontosabb volt, hogy lehetőségeihez képest mindent eltüntessen, ami eszébe juttathatja a gyerekkorát. Megremegett, a teste megfeszült, de a lelke ott maradt lebegve, várakozón. „Ne rémülj meg Lara, de meg kell vizsgálnom a hátadat is.” – úgy döntött, hogy a kommunikáció bizalmasabb formáját választja lélek és lélek között, az indítékai így sokkal világosabban érthetőek. „Látnom kell a hátad és a lábaidat is.” A késztetés, hogy a saját szemével ellenőrizze, ellenállhatatlan kényszerré erősödött, amivel képtelen volt megküzdeni. A látható helyeken vékony, halvány fehér csíkok borították, már rég begyógyult sebek, és ő teljesen biztos volt benne, hogy az egész testét ilyen hegek borítják, örök emlékeztetőül arra, hogy milyen sebezhető és gyámoltalan volt. Gyengéden hasra fordította a puha takarón, hogy megvizsgálhassa. A gondolatait teljesen más irányba terelte néhány pillanatra, ahogy megpillantotta ragyogó bőrét a gyertyák pislákoló fényében. Olyan feszült volt, hogy remegett, de mozdulatlanul feküdt simogató ujjai érintése alatt. Fehér csíkok és cikkcakkos sebhelyek borították a hátát is. Nem értek véget a derekánál, végighúzódtak a fenekén éppúgy, mint a lábai hátsó részén. A legtöbbjük halvány, szinte láthatatlan volt, de néhányukat vastag hegszövet borította. Látta hol érte a tűz a hátát és a lábait, ő maga is viselte azokat a jeleket, de azok egy órán belül eltűnnek majd a testéről, mintha soha nem is lettek volna. A szemei égtek, egy pillanatra lehunyta őket. Mélyen megvetette magát, amiért eddig nem tudta mindezt, nem szánt rá időt, hogy megismerje életpárja testének minden négyzetcentiméterét, hogy megtudja a múltjának minden apró részletét, hogy biztosíthassa jövendőbeli boldogságát. Esküt tett rá, hogy szeretni fogja őt, mindenek elé helyezi a boldogságát, de ezt még az életpárok kötvénye nélkül is garantálnia kellett volna a becsületének. De felfalta saját fontosságának tudata, a vágyai és a meggyőződése, hogy mindenkinél mindent jobban tud, ezért mások engedelmességgel tartoznak neki. Nicolas előrehajolt, és végighúzta az ajkát egy különösen mély sebhelyen. „Bocsáss meg nekem päläfertiilm. Nincs mentség, amit felhozhatnék előtted a magam védelmére. És a szavak úgysem lennének képesek helyrehozni a károkat, amiket okoztam.” A nyelve felörvénylett az egyik fehér forradáson, végigfutott a hosszú sebhelyen. Elméjében, ami egészen összeolvadt a lányéval, a gyógyító éneket kántálta, a szavak megteltek hatalommal. Közben intett a kezével, újabb gyertyák lobbantak, zamatos, megnyugtató, gyógyító aromákkal megtöltve a levegőt. A medence meleg vize fölé gyógynövények lebegtek, hogy aztán belé hullva felszabaduljanak, gyógyító környezetet hozva létre. Nicolas végighúzta kezét a haján, és felfordult a gyomra a tiltakozástól, amikor a tenyere végigsöpört a tüske rövidre nyírt fürtökön. Útjára engedte a tehetetlen harag zavaró érzését, és lehajolt Lara hátához, hogy a nyelvével kinyomozzon minden egyes sebhelyet. Kételkedett benne ugyan, hogy azok ennyi idő után végképp elmúlhatnának, de elhalványulhatnak, hogy már alig lehessen észrevenni őket. Miatta szerette volna. Nem

volt annyira bolond, hogy azt higgye, ha a nyomok eltűnnek a lány testéről, akkor a trauma is eltűnik az elméjéből, mindkettejüknek együtt kell élniük ezzel, de… „Nem követek el több hibát” – némi vidámság surrant be bársonyos hangjába –, „vagy legalábbis ugyanazokat a hibákat nem követem el újra.” – Elfojtott zokogás szökött el a lányból, tetőtől talpig reszketni kezdett. – „Lara – suttogta a nevét halkan, kérlelve. – „Ne félj tőlem. Már tudom, hogy tévedtem.” „Nem te. Én. Hibáztam. A nagynénéim mindig azt mondták, hogy míg élet van, remény is van. Én pedig elég gyáva voltam ahhoz, hogy inkább visszaforduljak. Nem gondoltam rá, hogy mit fogsz tenni, mi történik veled. Az igazat megvallva, az eszembe sem jutott, hogy utánam jössz és megpróbálsz visszahozni.” Egy újabb zokogáshullám rázta meg a testét. Tovább fűzte csókjai gyöngyszemeit a hátán, a legmélyebb ostorcsapások helyének csíkjain, nyelvével is bejárta őket, hogy elhalványítsa azokat a vonalakat a testéről. „Ha nem teszed, soha nem tudtam volna meg, hogy milyen ennyire kiszolgáltatottnak lenni. Biztosan azt mondtam volna ugyan, hogy értem, de honnan is lett volna valódi rálátásom? Lehet, hogy együttérző lettem volna, éreztem volna sajnálatot, de soha nem értettem volna meg igazán. Nem päläfertiilm, ennek pontosan így kellett történnie, hogy valódi életpárja lehessek a lelkem másik felének.” Lara hinni akart a halk, megbabonázó hangnak, de még mindig nem nyerte vissza a bátorságát. Rettegett a jövőtől emellett a férfi mellett. Most, hogy a szája és az ujjai bejárják a testét, felkevertek benne egy tompa sajgást, és közben ő annyira rémült volt, fogalma sem volt róla mit tegyen, hova forduljon. Hatalma volt fölötte, akár akarta ezt a férfi, akár nem. Úgy tűnt, hogy megérti, a hangja maga az ígéret csábítása, a kezei és a szája érintése, a bűbájoló csalogatás és a megnyugtató melegség keveréke. Feküdt arccal lefelé az ágyon, elnyelte kezei simogatásának érzését. Hihetetlenül érzéki volt, hogy bejárta a nyelvével szinte az egész testét, lassú simításokkal, amibe beleborzongott. Nem próbált érzéki lenni, a mozdulatai természetesek voltak, nyelve meghitten érintette, de az is lehet, hogy mindezt pusztán az életpárok közötti vonzás miatt érezte így. Tudta, hogy nem próbálja felgerjeszteni a testét, stabilan ott volt az elméjében, érezte a gyógyító szándékot, hogy szeretné elvenni tőle a vele történt visszaélések emlékeit. Kezeit végigcsúsztatta csípője ívén, ujjai végigfutottak a feneke félgömbjein, nyelve követte lefelé a vékony fehér csíkokat. Most érezte a haját, a lenyesett fürtök illúziója eltűnt, a sötét szálak selymesen hullottak a bőrére. A méhe megfeszült, a csípője nyugtalanul moccant. Úgy tűnt, hogy egészen rákoncentrál, a testére, a bőrére. A kezei végigfutottak a mellei oldalán, a bordáin, megrajzolta csípője ívét, egyenletes mozdulatokkal siklottak végig a fenekén, és le a combjain. A felfedezés kényelmes és lassú volt, nyelve egymás után ért a sebhelyekhez. Érezte ajkai érintését, ahogy apró csókokkal végighaladt a gerince mentén, egészen a dereka aljáig. A teste meg-megrezzent az érintése alatt, minden idegvégződése a férfira koncentrált. Egy aprócska hang szökött ki belőle, a sóvárgás és a nyögés keveredésének halk szisszenése. Beletemette a fejét a párnába, a szemét könnyek égették. Hogy akarja így visszavenni a méltóságát, a függetlenségét, amit oly nehezen vívott ki a gyerekkori bántalmazások után? A teste egyszerűen lángolt érte. A kezei minden egyes érintése, a nyelve cirógatása, de még a puszta hangja is újabb és újabb lángnyelveket küldött szét a bőre alatt, felépítette, kibontotta benne a vágyat. „Már majdnem kész vagyok o jelä sielamak, lelkem fénye, maradj nyugton.”

Mert, ha megmozdul, az ő teste egészen biztosan porrá ég. Kizárólag azzal a gondolattal kezdett bele, hogy gyógyítsa őt, de az ágyéka megtelt forró vérrel, elnehezedett, megfeszült, ahogy munka közben odapréselődött a combjához. Nicolas igyekezett a szaténpuha bőr és a gömbölyded ívek hatásait kizárni, de ez teljességgel lehetetlennek bizonyult. A lány teste remegett, a lábai nyugtalanul moccantak, az illata hívogatóvá vált, egy apró kis nyögés szakadt ki belőle alig halhatóan, elfojtottan. Még mindig mélyen össze volt vele olvadva, így olvasta aggodalmas gondolatait. „Az jó dolog, ha vágysz az életpárodra Lara. Élvezd az érzést, ne félj tőle. Csak mert mindketten vágyunk a másik testére, ne gondold azt, hogy okvetlenül be is kell teljesítenünk azt a vágyat. Biztonságban vagy velem. Bárcsak inkább gyógyíthatnálak, ahelyett hogy fokozom a félelmeidet.” Támadt egy kis csend. Lélegzetvisszafojtva várta a választ. „Nem állok készen erre.” Bocsánatkérés és bűntudat volt a hangjában. „Hogyan is állhatnál? Mindenekelőtt meg kellene bíznod bennem, hogy képes légy egészen átadni nekem a tested. De nem kell, hogy idegesítsen a gondolat, hogy kívánlak. Az életpárom vagy.” – A nyelve lassan, bizalmasan megérintett a combja hátulján egy apró fehér forradást. – „Tudod, hogy akarlak, ahogyan én is tudom, hogy te is akarsz.” – A lány szinte belefúrta a fejét a párnába a combját ért ingerlés hatására. – „Igazából úgy vélem, hogy talán ez az egyetlen dolog van, ami miatt egyáltalán nem kell aggódnunk.” Nyelve minden érintése csak fokozta a benne gyülemlő feszültséget. Nagyon össze volt zavarodva, szinte szétszakította a félelem, megijedt attól, hogy elkötelezze magát, de a teste orvul elárulta, nedvesen, éhesen sírt az érintéséért, mellei érzékenyekké váltak, hüvelye szinte izzott, sóvárgott utána. A lábikráinál ráérősen elidőzött, egyáltalán nem sietett, miközben az ő éhsége minden egyes érintésével egyre gyorsabban növekedett. „Ez nem a szexről szól Lara, hanem a gyógyításról. Amikor majd szeretkezem veled, kétséged sem lesz felőle, hogy mit csinálok. De nem leszel összezavarodva és megrémülve. Vagy önként és készségesen jössz hozzám, vagy sehogy.” Az volt a baj, hogy már most nagyon is hajlandó volt, legalábbis a teste, és ezt árulásként élte meg. Hagyta neki, hogy visszahúzza, ezzel pedig lényegében beleegyezett, hogy elkötelezze magát mellette egy életre újra, de mégis úgy tűnt még mindig, hogy az egész életét a hatalmában tartja. – Az igazi hatalom benned rejlik – tiltakozott Nicolas, aki könnyedén kiolvasta a félelmeit. Felült, intett a kezével, mire egy puha anyag borult a testére, hogy ne érezze magát védtelennek és kiszolgáltatottnak. Átölelte a hátát a karjaival, és felhúzta, mintegy bölcsőben ringatta a testét az övével. – Egy nő a létező legnagyobb kincs, ami egy férfinak megadatik. – Érezte, hogy a lány megremeg, zavartan hátrapislantott rá szempillái sűrű fátyla alól. – Tényleg nagyon gyenge vagy, hogy most a fogadóba vigyelek, de ha attól nagyobb biztonságban érzed magad, akkor megteszem. Csak attól félek, ha megtámadnának bennünket, ott nagyon védtelenek lennénk. Vérre volt szüksége, és a lánynak is. Olyan gyenge volt, hogy abban is kételkedett, hogy kibír-e egyáltalán néhány újabb órát anélkül, hogy ismét vércserére szorulna, de bizonytalan volt, hogyan is lenne a legjobb felhozni ezt a témát. – Nem félek itt maradni. Nem ez volt a baj, és ezt Nicolas is jól tudta. Érezte a vágyát, bármilyen gyorsan igyekezett is elnyomni magában a lány, ismerős helyen akart maga köré, szabad akart lenni. Ő viszont nem szerette volna addig mozgatni, amíg sokkal erősebb nem lesz.

Nicolas Larával a karjában leült az ágyra, és megtámasztotta a hátát a fejtámlán. Megpihentette az állát selymes hajjal borított feje búbján, a mellkasához szorította. A szíve a füle alatt egyenletes, nyugodt ütem volt, ami meg akarta nyugtatni őt. Ki akart jutni a szabadba. Apró mosoly érintette meg a száját, majd felnézett a hatalmas belmagasságú terem mennyezetére. A gyertyák hirtelen kialudtak, teljes sötétséget hagyva maguk után. A terem mintha azonnal megnőtt, kitágult volna, és a sötétségben ezer csillag gyúlt ki. Lara meglepetten kapott lélegzet után, felpillantott a plafonon szétszórt konstellációkra. Az éjféli feketére sötétedett mennyezet tökéletes hátteret nyújtott a ragyogó csillagoknak. Enyhe kis szellő táncolt át a barlangon, frissen vágott fű és vadvirágok illatát hozva magával. Hirtelen pislognia kellett, amikor mintha úgy látta volna, hogy a vastag, magas cseppkőoszlopok, amiket a csepegő víz alkotott évszázadok alatt, megmozdulnak, megcsavarodnak, ágakat növesztenek, amik egymásba fonódtak, egy kész erdőt alkotva meg. Levelek rezegtek rajtuk a szélben, meghitt, ismerős suttogást hozva ezzel létre. Hátradőlt és elbűvölten bámult felfelé. – Ez gyönyörű. Nicolas képtelen volt elszakítani a pillantását elragadtatott arckifejezéséről. Amióta csak találkoztak, most csinált először valami jól. – Látod azt a csillagképet ott fenn? – mutatott egy együttállásra. – Nézd, ott. A csillagok a magasban először mozdulatlanok voltak, nehéz volt megmondani, melyik csoportjukra mutat Nicolas, de aztán azok a csillagok fényesebben kezdtek ragyogni, lassan kiemelkedett egy forma, lendületes farok és fej körvonalak megrajzolták az ikersárkány csillagképet. Az egyik sárkány kinyújtózott, kecses mozdulattal emelte egyik karmos lábát, míg a másik hátravetette a fejét, a szájából fehér, kavargó páraszerűség emelkedett fel. Ahogy nézte, a pára örvényleni kezdett, és hosszú, átláthatatlan csőformát felvéve lefelé ereszkedett, mintha vonzaná a gravitáció. A sárkány csapkodott a szárnyaival, a testét alkotó csillagok fényesen felizzottak. Ikerpárja felemelkedett hátsó lábaira és körbefújt az égen, a felszálló párából újabb csillagokat fellobbantva. A lány puha száján egy tétova, kísérleti kis mosoly jelent meg, ahogy egészen hátradőlt a mellkasára. Már képtelen volt ülve maradni, annyira kimerült. Lecsúsztatta a párnákra, majd az oldalára fordulva felkönyökölt mellette, és közben tovább építette az illúziót, hogy kint vannak a csillagos ég alatt a szabadban. Az apróbb cseppkövek a teremben vibrálni kezdtek, a levelek táncát, fatörzsek dúdolását keltve. Virágok borították el a barlang földjét, mindenütt kinyíltak, egyetlen keskeny kis ösvény maradt ki csupán, ami az ágytól a medencés barlangba vezetett. A helyiségeket összekötő boltívre szőlőindák kapaszkodtak fel, összecsavarodtak egymással, felfutottak a falakra. Lara pillantását a csillagok tartották fogva. A sárkányok ugráltak, kergetőztek, önfeledten játszottak, a bohóckodásuk megnevettette. – Te is kipróbálhatnád – mondta neki Nicolas. Megrázta a fejét. – Én nem vagyok képes erre. – Természetesen képes vagy rá. Nicolas megfogta a kezét, ujjaikat összefűzte egymással, és felmutatott egy másik csillagcsoportra a sárkányok feje fölött. – Válassz ki egy alakzatot, ami emlékeztet valamilyen állatra. Akkorát nyelt, hogy az még szabad szemmel is látható volt, és Nicolas érezte, hogy vibrál benne a feszültség. Az elméjében a sárkány jelent meg, amit a jégfalba vésett. Kiugrott, és gonoszul támadott.

A problémájuk lehet, hogy elméletben nagyon egyszerű, de a megoldása sokkal hosszabb, és összetettebb folyamat, rengeteg türelmet igényel. El kell érnie, hogy a lány érezze a hatalmat, ami az elméjében, az ereiben fut. Hiszen ő egy Dragonseeker, az egyik legősibb, legtiszteletreméltóbb, legendás vérvonal leszármazottja. És nemcsak, hogy az ősi Kárpáti erővel és képességekkel rendelkezik, de egyben Varázsló is, és ezen faj minden tudását elraktározták az elméjében. Felmérhetetlenül nagy potenciállal rendelkezett. Csak meg kell mutatni neki a hatalmát. De az is lehet, hogy akkor megpróbálja majd elhagyni őt. A gondolat a semmiből jött, és a sötétség azonnal megemelkedett benne, hogy ráharapjon a csalétekre. Még az agyarai is meghosszabbodtak. Most, hogy már az érzelmei is szerepet kaptak, veszélyesebb volt, mint valaha. Eltolta magától a vágyat, hogy uralkodjon rajta, és odahajolt hozzá, olyan közel, hogy ajkai érintették bársonypuha bőrű fülkagylóját. – Minden képesség megvan benned is, a nagynénjeid és az apád elhelyezte azokat a fejedben. Neked csak meg kell találnod a helyes információt és felhasználni. Az elméd összeolvad az enyémmel. Utánozd azt, amit én csináltam, és teljes hatalmad lesz az illúzió felett. Ennyi az egész. Lara remegett, szemei színe a kék és zöld között váltakozott. A hajában mélyvörös tincsek jelentek meg. – De annyira igazinak látszik. Ha megérinteném, még a legutolsó pikkelyt is érezném. – Hát persze, ha nem így lenne, nem végeztem volna jó munkát. Lara kinyújtotta egyik kezét az ég felé. A csillagok egészen valódiaknak tűntek, mint ahogyan az erdő és a virágözön is körülöttük. Vetett egy ideges pillantást Nicolasra, amikor újra felmerült az elméjében a vad, veszélyes lény, ami a sarokba szorította és az életét veszélyeztette. De a férfi érezte a fejében, hogy most kész megvédeni magát, felkészült a támadásra. – Próbáld azt a csillagcsoportot, ott fenn balra. Az ikreim játszani szeretnének egy kicsit. – Egyszer már elvesztettem az irányítást afölött, amit rajzoltam – vallotta be halkan. Ismét érezte azokat a harapásokat a karjain és a lábain, a fogak lyukakat ütöttek a húsán. Nicolas felemelte a karját, és megcsókolta a kis fehér sebhelyeket. – Nem fogod elveszteni az irányítást, és most itt vagyok én is, hogy segítsek. Egy hosszú pillanatig a tekintetét fürkészte, majd a csillagcsoport felé fordította a figyelmét, amiből ki tudott választani néhányat, ami kiadta egy kutya formáját. Koncentrált, eleresztette a fantáziáját, és felrajzolta helyette egy fiatal sárkány testének körvonalát. Karcsúbb volt, sokkal kisebb és tömörebb, széttárt szárnyakkal, hosszú, tüskés végű farokkal. Nicolasnál nagyobb figyelmet fordított a részletekre, ez egészen lenyűgözte a férfit. Kiskorában a sárkánytestbe bebörtönzött nagynénjeivel élt, nyilvánvalóan alaposan ismerte a testfelépítést. Az ő sárkányának éles fogsora és kedves szemei voltak. A száját kissé kinyitotta, pára áramlott belőle szelíden, ami felemelkedett a fekete égbe, még több csillagot létrehozva. Fel-le mozgatta a fejét, a farka tekergett. Lara mosolygott, de a teste feszült maradt. – Bámulatos a sárkányod, sokkal részletesebb, mint az enyémek – mondta Nicolas. Az ő két felnőtt sárkánya csapkodni kezdett a szárnyaival, és a nyakukat nyújtogatták a bébi felé. Egyikük megérintette az orrával, mire a baba hanyatt esett. Lara lágy nevetése visszhangzott a kamrában, és megtöltötte a szívét. Érzelmek rohantak át rajta, a gyomra és az izmai megfeszültek, ágyékában forróság áradt szét, férfiassága vérrel telt meg, megkeményedett. – Kellene még valami – mondta Nicolas. – Lássuk csak, mit tudok tenni.

Kiválasztott egy hosszabb, keskenyebb konstellációt, és felhasználta, hogy kialakítsa belőle egy nő hosszúszoknyás, lábszárvédős alakját. – Engem formáztál meg – mutatott Lara a fejre –, de ne feledkezz meg a hajamról. Odadörzsölte az állát a vállához, és némi ugrató színezetet csempészett úgy a hangjába, mint az elméjébe. – Nagyon türelmetlen vagy. A visszaküldött mosoly halvány, kísérletező volt, de határozottan ott volt. Nicolas szándékosan ügyetlenül formálta meg a hosszú hajat, kétoldalt különböző hosszúságúak voltak a tincsek. Lara megbökte a könyökével és hangosan felnevetett. – Nem vagy egy nagy művész. – A zenéhez jobban értek. Csináld meg a hajat. Több fényes csillagot is kiválasztott, és bekapcsolta őket az ábrába, így már úgy tűnt, mintha hosszú fürtöket fújna a szél a szív alakú arc körül. Nicolas megtámasztotta a lány állát az ujjaival, és jobbra-balra fordítva tüzetesen tanulmányozta az arcszerkezetét. – Az állad sem hegyes. – Talán nem, de az a csillag tökéletes helyen van. Intett egyet, és a szóban forgó csillag közelében, vele párhuzamosan megjelent még egy. – Ez így csalás. Egy csókot simított a feje búbjára. – De sokkal jobban hasonlít rád. Itt pedig van egy apró bemélyedésed… – húzta végig az arcán azon a ponton a hüvelykujját –, amit egyszerűen imádok. Előre dőlt, és végigsimította ajkaival a szája mellett azt az apró, csábító gödröcskét. A szíve kalapált a mellkasában, mégis csak lustán nyújtózott egyet, és lecsúszott az ágyról, hogy szembeforduljon az erdő fáival. Felemelte a karját, és megszólalt a zene. Előbb egy dob adta meg halkan a ritmust, amihez egy gitár lágy hangja csatlakozott. Bekapcsolódott egy zongora, majd sorra egymás után fúvós hangszerek. Lara lehunyta a szemét, és hagyta, hogy magával sodorja a muzsika. Szép dallam volt, és nyilvánvalóan eredeti szerzemény. Nicolas nyilvánvalóan több volt annál az agresszív vadásznál, aminek elsőre gondolta. A falról a medencébe folyó víz tovább gazdagította az erdő és a muzsika hangjainak enyhítő hatását. Érezte, hogy lesüllyed a matrac mellette. – El kell mennem egy rövid időre Lara – mondta Nicolas. – Táplálkoznom kell. – Végigsimított a haján. – Nem tenném, mert tudom, hogy ez mennyire idegesít, de nagyon gyenge vagy, fel kell téged erősítenem. Megnyalta kiszáradt ajkait, és a zenére koncentrált, de a pulzusa megugrott a gondolatra. Tudta, hogy a férfinak igaza van. A karját alig bírta felemelni. Ha meg akarja találni a nagynénjei testét, vagy legalább megtudni mi történt velük, vissza kell nyernie az erejét. És ott volt most már az apja rejtélye is. A gyermek még nem láthatta rettenetes létezésének valóságát, de a felnőtt nő már igen. Válaszokat kellett találnia. Lehetséges, hogy még mindig életben van, akkor pedig meg kell őt találnia és ki kell szabadítania. – Lara? – Nicolas közelebb hajolt, gyengéden hátrasimította a haját. – Értetted, amit mondtam? A hangja kényszerítette, hogy kinyissa a szemét és ránézzen. Most vagy soha, itt volt az alkalom, hogy megtudja, változott-e valami. Feltolta magát ülő helyzetbe. A hosszú karok azonnal köré fonódtak, megtartották, míg párnákat halmozott mögé, hogy kényelembe helyezze. Kényszerítette magát, hogy hangosan kimondja, és közben a férfi szemébe nézett. – Vért akarsz adni nekem.

Nem nézett félre, szilárdan összeolvadva tartotta az elméjét az övével. – Vért kell adnom neked – helyesbítette, de hagyta, hogy lássa az igazságot az elméjében, hogy éhezik rá, az ízére, és ettől izgalom fogta el a férfit, működött az életpárok közötti hihetetlen vonzás. Több volt ez, mint puszta sóvárgás, hogy vért cseréljen vele, egy ennél sokkalta erősebb vágyat is érzett, Nicolas azt akarta, hogy ő újra egészséges legyen. Megnedvesítette az ajkait. – Vissza kell mennem a jégbarlangba – hadarta szinte a szavakat, nehogy meggondolja, hogy kimondja-e őket. – Ez az elsődleges ok, amiért idejöttem. Vissza kell oda mennem Nem neked. Nem más Kárpátiaknak. Nekem. A nagynénjeim életben tartottak, sőt, annál sokkal többet tettek. Megtartottak épelméjűnek, és úgy sejtem, hogy apámat is, olyan hosszú ideig, amíg csak lehetett. Tartozom nekik azzal, hogy én megyek oda megkeresni őket. Élnek vagy halnak, hogy ezt nem tudom, az a legrosszabb, ki kell derítenem, hogy mi történt velük. Belekapaszkodott elméjük egyesülésébe, olvasta a férfi reakcióit, megtagadta, hogy meghátráljon a fölé magasodó, domináns, erőteljes démon elől, aki tiltón emelkedett ki a sötétség szökőárjából. Az átok, amiről Nicolas beszélt. Most egészen világosan látta. Nicolas soha nem lesz egészen más, mint ami, erőteljes férfi, aki bízik a döntéseiben. Hiszi, hogy az ő védelme a legelső, megpróbálja biztonságban tartani, de minden erejével küzd, hogy megadhasson neki egy bizonyosfajta bizalmat. Egyenrangú félként tekintett rá, akit azonban mégis őrizni és irányítani kell. De elhatározta, hogy túllép ezen. Érezte a küzdelmét, látta a harcát a legelső reakciójával. A tiltakozás erősen, ráadásul erőszakosan tört fel benne. – Nem teszed túl egyszerűvé a dolgomat, ugye? – kérdezte egy apró sóhajjal. – Be kell mennem abba a barlangba. Kérlek, értsd meg! – Azt hiszem, ezt minden fenntartás nélkül mondhatom. Megértelek. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nekem is el kell mennem abba a barlangba. Ott voltam én is, megosztottam veled a borzalmak egy töredékét, és a hangjuk nem csak neked segített megbirkózni a helyzettel, hanem nekem is. Te az én életpárom vagy, az istenek ajándéka, és ők tartottak életben, ép észen a számomra. Megértem, hogy mindenképpen mindent meg kell tudnunk a sorsukról. Ha halottak, meg fogom szerezni a testüket és hazahozom őket. Ha pedig a legkisebb bizonyítékot is találok rá, hogy valamilyen csoda folytán még életben vannak, soha nem állok meg, míg meg nem találom őket. Most első alkalommal nyúlt feléje Lara, belerejtette apró ujjait a tenyerébe, pillantása nem mozdult az övéről. – Nekem is mennem kell Nicolas. – Külön kihangsúlyozott minden szót, mélyre süllyedt az elméjében, figyelte ösztönös reakcióját. Parázsló, ragyogó fekete szemeivel, érzéki vonásaival hihetetlenül jóképű volt, és nagyon veszélyesnek tűnt. A haja már ismét hosszú volt, hátrafogta egy bőrszíjjal, de a látvány felidézte a lányban az érzést, hogyan siklottak azok a fürtök a meztelen bőrén. Belepirult a gondolatba. – Olvasd az elmém, ha arra van szükség. Lásd, hogy miért annyira fontos ez nekem. Csak mert én nő vagyok, ne gondold, hogy bennem nincsenek meg ugyanazok az ösztönök, mint benned, amik kényszerítenek rá, hogy megvédd azokat, akiket szeretsz. A nagynénjeim voltak az egyetlen valódi támaszaim egész gyerekkoromban. Az apámra egyáltalán nem emlékeztem, amíg fel nem fedeztem ismét a jégbarlangot. – Köd alte hän! A sötétség átka rá! – szitkozódott Nicolas a fogai között. Hát persze, hogy értette a problémát. Hogyne értette volna? Csak éppen nem akarta érteni, nagyon nem, már a puszta gondolat is megőrjítette, ha elképzelte Larát abban a barlangban. Túlságosan veszélyes volt. Milyen elfuserált életpár lenne, ha nem védené meg ettől? Egész életében erről szónokolt a hímeknek az asszonyaikkal kapcsolatban, hogy túlságosan elnézőek, hogy a nők az ujjaik köré csavarják őket… – O jelä peje terád! A nap perzselje fel!

Azt akarta, hogy a tanács foglalkozzon a kérdéssel, amit felvetett, és Mikhail tiltsa meg a nőknek a vámpírvadászatot. Ha hagyja azoknak a hol kék, hol zöld szemeknek, hogy eltántorítsák attól az úttól, amit helyesnek vél… Nagyot sóhajtott. – Lara, ne tedd ezt velem. – Tudom, mennyire nehéz ez neked. Ha megtanultam rólad bármit is, amióta összeolvadt az elménk, az az, hogy pontosan tudom, milyen hatalmas dolgot várok el tőled, hogy told félre az ösztöneidet, hogy megvédj engem, mégis meg kell kérjelek erre. Cserébe… – megnyalta hirtelen kiszáradt száját. Megremegett, de aztán felemelte az állát. – Nem várom el, hogy te legyél az egyetlen, aki áldozatot hoz. Cserébe megpróbálom elfogadni a szükségedet a véremre. Ott volt. Ez egy ajánlat. Az életpár diadalmasan üvöltött fel Nicolasban. A démon kielégíthetetlen, vad éhséggel emelkedett fel benne, fékevesztett birtoklási vágya szinte gyomorszájon vágta a férfit. A vér felforrósodott az ereiben, az ágyékában lüktetett. A lány kimondta, és ha ő elfogadja, nem fogja, és nem is tudná megszegni a szavát. A démon és az arrogáns, öntelt vadász ujjongott. Az életpár hátrahőkölt, és felmérte a helyzetet. Lara sápadt volt és remegett, miközben a kezeit szorongatta. Az ár túl magas volt mindkettejük számára, de végre tehetett érte valamit. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. A két tenyerébe simította az arcát, és megcsóválta a fejét. – Így nem. Nem kötünk alkut, amikor viszolyogsz és megrémülsz a gondolattól. Amikor a véredet veszem Lara, az szerelemből lesz, a szeretet egy gesztusa, rítus egy férfi és a felesége között, ami ősibb, mint az idő maga. Ha nem tudlak meggyőzni, ellazítani annyira, hogy megbízz bennem, hogy kényelmesen érezd magad, és készségesen elfogadd a kötést, akkor meg sem érdemellek életpáromnak. – Felemelte a kezét, hogy megakadályozza, hogy megszólaljon. – De ez nem jelenti azt, hogy nem fogok ragaszkodni ahhoz, hogy te viszont elfogadd a vérem, és ha cserére van szükség, azt is el fogom mondani. Ha úgy gondolod, arra a néhány pillanatra átveszem az irányítást az elméd felett, hogy ne rémülj meg. Lara ujjai ráfonódtak a csuklójára. – Mi van, ha nem tudom megtenni? – Ezért fogok segíteni, ha szükséges. – És a barlang? Ez volt az egyetlen ajándék, amit várt tőle, és ezt meg kellett neki adnia. A bensőjében minden sejt lázadt ellene. A gyomra csomóba állt össze. – Elviszlek. Apró csend szállt közéjük, a lány a szemeiben kutatta az ígéret valódiságát. Érezte, hogy az elméjéért nyúl. A szellő átfutott a fák között, felemelkedett a sárkány csillagképekhez, táncra perdült közöttük, a zene szólt. – Komolyan gondolod? – Az életpárod vagyok. Keresd a választ az elmémben. Oldalra döntötte a fejét, a tekintete összekapcsolódott az övével. Míg a korábbi életét élte, ő megtanulta, milyen gyámoltalannak, sebezhetőnek, megalázottnak lenni, de amióta az elméjük összeolvadt, azt is kezdte megérteni, hogy Nicolas évszázadokat töltött azzal, hogy őrzött mindenki mást maga körül. Elválaszthatatlan része volt ez a természetének. Hagyni, hogy veszélynek tegye ki magát, elképesztő engedmény volt a férfi részéről, hiszen szöges ellentétben állt mindazzal, amiben hitt, és ahogyan eddig cselekedett. – Bámulatos férfi vagy Nicolas. – Ne nevezz bámulatosnak, míg egy darabban ki nem hozlak abból a barlangból. Pontos tervet fogunk kidolgozni minden vészhelyzetre. És te is pontosan azt fogod csinálni, amit mondok. Régóta vadászom már az ellenségeinkre, és bár te ismered a barlangot, és láthattad milyen

brutálisak, soha nem harcoltál ellenük. A lány bólintott. – Nem akartam semmi mást csinálni – biztosította, majd visszadőlt a párnákra, túl fáradt volt már ahhoz, hogy egyenesen üljön. – Tedd meg most, míg a zene szól, és láthatom a csillagokat. Különben el fogok ájulni. Már majdnem úgy döntött, hogy kivárja az eszméletvesztést, vagy legalábbis hogy álomba sodródjon. Nem akarta, hogy féljen tőle, most pedig főleg nem, amikor úgy érezte, hogy tett előre egy aprócska lépést. Lara kezdett bízni benne egy kicsit, és talán közeledett is felé némileg, úgy tűnt, mindketten elindultak az úton, aminek valahol a közepénél össze kellett találkozniuk. A probléma az volt, hogy Nicolasnak fogalma sem volt róla, hol is van az a közép. Nem tudta, miben lehetne kiegyezni. Csak remélhette, hogy a vágya, hogy megértse őt és boldoggá tegye, segíthet kiegyensúlyozni az ösztöneit, amik egészen uralni akarták. Csak most értette meg igazán, hogy a szertartás szavait, miért is adományozták a férfiaknak. Még meg sem ígérte, hogy szeretni fogja és boldoggá teszi, de máris átvette az irányítást az élete fölött, örökre megváltoztatta azt. A férfinak kell áldozatokat hoznia ahhoz, hogy ez a szövetség működjön. Elvégre a nagyobb hasznot is ő húzza belőle. Egy szó nélkül érte nyúlt, az ölébe húzta feszült testét, és a mellkasához szorította. – Hallgasd a szelet päläfertiilm, ami keresztülfúj a fák között. Hallgasd a lelkem zenéjét, ami érted kiált. – Finoman végigsimított a lágy selyemhajon, és gyengéden a mellkasa felé fordította az arcát. Az inge szertefoszlott, felfedve nehéz izmait. – Amikor az életpárodból veszel vért, az egy felajánlás, egy ajándék. Nem megsebzel vele, épp ellenkezőleg. Nagy testi és érzelmi boldogság áraszt el a cserétől. Azzal, hogy vért adok, életet ajánlok fel, a sajátomat a tiedért, eggyé válunk, éppúgy, ahogy testileg eggyé válunk majd, amikor szeretkezünk, és ahogyan az elménket összeolvasztjuk. Ez egy igazán erotikus felajánlás életpárok között. Harcosok között, szó szerint az élet ajándéka. Az az igazság, hogy a vércsere egész koncepciója egészen más, mint amivé Xavier eltorzította. Lara lehunyta a szemeit, és hallgatta a bársonyos, csábító hangot. Bár a csere szót használta, tudta, hogy nem akarja a vérét venni, pedig a vágy rágta belülről. Szerette volna magát megadni teljesen annak a hangnak, az életpárjának, hogy támogassa, hogy visszaadjon neki valamit azért a törekvéséért, hogy minden erejével igyekezett hidat építeni közöttük. Ha képes lenne ilyen nagy ajándékot adni neki, akkor talán a többihez is megtalálná magában a bátorságot. Igazság szerint egyáltalán nem is volt nehéz. A teste meleg volt és kemény. A karjai hihetetlenül erősek. A szíve határozottan, egyenletesen vert, a sajátja pedig követte az ütemét. Könnyűnek, nőiesnek érezte magát, a teste sajgott, belső izmai összeszorultak, nemi izgalom áradt szét a combjaiban és a hüvelyében. A mellei lüktettek, figyelmet követeltek. Lara megengedte magának, hogy csak sodródjon a vágy árapályán. Orrát odadörgölte mellkasa csupasz bőréhez, mielőtt felpillantott volna a szempillái alól, hogy belenézzen a szemébe. Úgy érezte, belekábul abba a nyers éhségbe, a szükség puszta hevességébe. Az elméje az övét kereste és beleolvadt, a pulzusa felerősödött, a vér forrón surrogott az ereiben. A testén átrohanó forróság meglepte a lányt. Érezte, hogy a fogai kiélesednek, a teste megfeszült. Nicolas szíve a fülében dübörgött, az élet árapályának surrogása az ereiben izgalommal töltötte el. Egy pillanatra felülkerekedett rajta a saját természete, visszaverte a szükséget, hogy elvegye tőle élete lényegét, de Nicolas tekintete olyan vágyakozó, annyira forró volt, éhsége újra fellobbantotta az övét. Behunyta a szemét, és ismét odadörgölte az orrát a mellkasához, majd kóstolgatva az ajkai is átsiklottak csupasz bőrén. Nyelve kicsusszant, kényelmesen megérintett egy izmot.

Nicolas teste megrándult. Feneke alatt megérezte acélkemény merevedését, szorosan odanyomta hozzá. Halk sóhaj hagyta el a száját. Nyugtalanul szorosabban közelebb fészkelődött hozzá. Érezte mennyire férfi. Milyen erős. Kedvelte az érzést, hogy ő a másik fele. A teste szinte parázslott. Sóvárgás emelkedett fel benne, egy bizonytalan szükség, hogy megízlelje őt, minden porcikáját. A vágy szökőárként söpört át rajta. Megnyalta forró bőrét. Egyszer. Kétszer. A fogai meghosszabbodtak. A szája pikáns fűszer ízével telt meg. Mélyre süllyesztette benne a fogait. Nicolas hátravetette a fejét, és érzékien felnyögött, a mélyről feltörő hang végigrezgett a testén. Aztán függőségbe ejtő aroma árasztotta el az érzékeit. Hatalom. Energia. Olyan erős vágy, hogy a teste beleremegett. Nicolas még közelebb húzta magához, egyik kezével megtámasztotta a tarkóját. Minden szerve és sejtje hatalomban fürdött, a vénáin, ütőerein keresztül nőiségének magja felé száguldott a forróság, hogy ott még jobban felfokozva éhségét pulzálni kezdjen. Szinte életre kelt, minden érzéke kiélesedett, szinte úgy érezte, még a tüdejébe is őt lélegzi be. Hallotta szíve hívó ritmusát, és az övé válaszolt rá. Suttogott neki a fejében, a hangja kissé rekedtes volt, érzéki jelenetek elevenedtek meg az elméjében, az elméjükben. Nicolas ismét felsóhajtott, az önuralmáért küzdött. Meg akarta mutatni neki, mennyire érzéki élmény is ez, de betartani mégis a határokat több száz éves józansága segítségével. „Lara. O jelä sielamak. Lelkem fénye. Abba kell hagynod, mielőtt túl késő lesz, és nem lesz visszaút.” Nem akarta, hogy abbahagyja. A keze felcsúszott a mellkasán keresztül, és a tenyerére emelte a mellét. Egy gondolat kellene csak, és a ruhái eltűnnének. Az övé lenne, révbe érne teste kikötőjében, mindketten a mennyországba repülhetnének. A lány csípője megmozdult, a feneke bizalmasan csúszkált merevedése fölött, a súrlódás az öröm borzongásait küldte át a testén. Még egy perc, és a döntés kiröppen a kezéből. A vére most extázisba sodorta az életpárját, a teste lángokban áll, üdvözli az övét, de messze nem áll még készen a következő lépésre, ő pedig nem akarta kihasználni az alkalmat, ha képes lesz egyáltalán visszatartani magát. Vonakodva engedte el a mellét, hogy tenyerét a szája és a mellkasa közé csúsztassa. „Elég fél ku kuuluaak sívam belső, drágaságom, segítened kell nekem.” Végigsöpört a nyelvével az ikerszúrásokon, álmos, szexi tekintete csak tovább növelte sóvárgását. A göndör fürtök alá csúsztatta a kezét a nyakára, és odahúzta a száját az övéhez. A szíve megállt, amikor az ajkai tollpihe finom érintéssel hozzáértek az övéhez. Oda-vissza simogatta lassan, gyengéden, ellopva a tüdejéből a levegőt. – Tényleg te vagy a legbámulatosabb férfi a világon, Nicolas. Még a hangja is csábító volt. Ezt nem fogja túlélni. A tüdeje égett, az ágyéka sajgott, minden izmát összehúzta a szexuális feszültség. Szinte önmagával harcolva felnyalábolta őt, és maga mellé tette az ágyra. Beletelt némi időbe, hogy el tudja szakítani a pillantását a kecses testtől, és még többe, hogy szerezzen magának némi haladékot, és képes legyen felállni, eltávolodni tőle kissé. Sürgősen ki kellett jutnia a szabadba, a hűvös éjszakai levegőbe, hogy visszaszerezze önuralmát. – Mennem kell Lara. Pihenj, amíg visszatérek. Gyáván megfutamodni készült, és anélkül is tudta, hogy visszanézett volna az arcára, hogy ez a lánynak sem tetszik, de ez volt az egyetlen biztonságos út, ami nyitva maradt a számára.

10. fejezet – Most itt akarsz hagyni? Nem akarsz arról beszélni, ami épp az imént történt köztünk? Lara keze megremegett, ahogy hátratolta az arcából a haját. Nicolas, a végsőkig felfokozott szexuális izgalom állapotában volt. Éhes volt, és rá is éhezett, a lány illata az őrületbe kergette. Szinte már a szájában érezte az ízét. A démon üvöltött benne. Lassan elhátrált az ágytól, és elfordította Larától a pillantását, hogy ne vehesse észre a szemeiben fellobbanó vörös lángokat. Ökölbe szorította a kezeit, körmeit mélyen a tenyerébe vájta. A fogai kiélesedtek, és amikor megszólalt, a szokásos hang helyett mély morgás tört fel a torkából. – Ez az időpont, most egyáltalán nem alkalmas arra, hogy szexről beszélgess velem Lara. Nem vagyok szent, de még csak hasonló sem. Lara az elfordított arcot tanulmányozta. Aztán a tekintete lesodródott a testén, és megállapodott a farmerén kidomborodó impozáns dudoron. Szédítő volt a hatalom érzése, hiszen tudta, hogy ő kergette az önuralma szélére, még ha még nem is állt rá készen, hogy szembe is nézzen a következményekkel. Nicolas éppen kétségbeesetten időt próbált adni neki, amire az igazat megvallva szüksége is volt. Vett egy mély lélegzetet, és visszahúzódott a szakadék széléről, ami arra csábította, hogy belevesse magát. – Nem akarom, hogy egyedül hagyj – mondta Lara. – Megint. Még akkor sem, ha ilyen széppé tetted a barlangot. Nekem is ki kell mennem veled a szabad levegőre. Nicolas két kézzel túrta hátra a haját, és fel-alá kezdett járkálni, mint egy ketrecbe zárt nagymacska. Az izmok hullámzottak vékony inge alatt, folyékony elegancia volt minden lépésében. Aztán hirtelen visszatért az ágyhoz, fölé magasodott, majd leguggolt mellé. – Fél ku kuuluaak sívam belső, drágaságom, kétségbeesetten szükségem van vérre. Azt tervezem, hogy elválasztom egymástól az elméinket arra az időre, hogy ne kelljen neked is megtapasztalnod. Nem vihetlek magammal, hogy végig kelljen nézned valamit, ami elszomorít, ha erre nincs okvetlen szükség. Feltápászkodott, és meglepte, hogy még a vére ellenére is kissé gyengének, szédülékenynek érezte magát. Figyelmen kívül hagyta, kényszerítette magát, hogy talpon maradjon. – Vigyél addig a fogadóba. Meglátogatom Terryt és Geraldot. Látni szeretném, hogy Terry jobban van-e már. Felelősnek érzem magam amiatt, ami vele történt. Soha nem lett volna szabad odavinnem őket. Nem akarta őt egy férfi közelében sem tudni, főképpen pedig addig nem, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy az élősködők teljesen eltűntek Terry szervezetéből. És osztozni sem akart rajta senkivel, főleg most, hogy a kötésük még mindig nem volt teljes, de a lánynak szüksége volt a megszokott kapcsolataira. Ahogyan azt is éreznie kell, hogy nem egy romlott vérvonalból származik. Tévedett, amikor távol akarta tartani tőle a családját, mert azt akarta, hogy ő legyen az egyetlen, akire támaszkodhat. Vett egy mély lélegzetet, majd lassan kiengedte, és elhatározta, hogy a helyes dolgot fogja cselekedni, tekintet nélkül arra, hogy milyen magas ára lesz annak az ő számára, mert ez a jóság nem fog kitartani örökké. Jobban ismerte magát ennél. A sötétség éppen annyira hozzá tartozott, mint a légzés.

– A barátaid hogylétéről én is meggyőződhetek, neked pedig tudok ajánlani egy ennél sokkal jobb programot, akár hiszed, akár nem. – Mit? A kezéért nyúlt, és magához húzta, az ujjait lassan szétnyitogatta, és odasimította a tenyerét a mellkasára, az ikerszúrások helye fölé. – Razvannak van egy ikerhúga is, aki életben van. Lara felpislogott rá. Azonnal megérezte az energialökést. A zene elcsendesedett. A lány fürtjei felemelkedtek és kavarogni kezdtek, a szemei mélyzöldből gleccserkékre váltottak. – Mióta tudod ezt? Lenézett a kezeire, majd felemelte a fejét, hogy megfeleljen számonkérő tekintetének. – Nem mondtam el neked azonnal, mert akartam egy kis időt nyerni kettőnk számára, hogy összeszokhassunk életpárként. Meg kell bíznod valakiben, és azt akartam, hogy én legyek az. Lara egy kis ideig szótlan maradt, a kék szemek nem tágítottak az arcáról. Végül elszökött belőle egy apró sóhaj. – Te tényleg mindent irányítani akarsz ugye? Megvonta széles vállát. – Igen. – Ezt ne csináld többé. Ne tarts tőlem vissza semmiféle információt, főleg ne ilyen hülyeség miatt. Tényleg azt hitted, hogy olyan könnyedén megbíznék apám ikertestvérében, miután láttam mire volt képes a dédnagyapám és az apám? – Személyesen nem ismerem még őt annyira, csak hallottam, hogy hatalmas harcos. A vámpírok ellen küzd az életpárja oldalán. Lara egyik kezével beletúrt a hajába. – Egészen biztos vagy benne, hogy Razvan húga? – Kétség sem férhet hozzá. Elvihetlek téged hozzá. Ő nagyszerű nő Lara. És az apád is, bárminek tűnik is most, azt hiszem, hogy félreismertük. Most úgy látszik, egykor mindenképpen jó ember volt. Natalya, ugyanis ez a neve, biztosan sokkal többet tud mesélni róla. Felnézett rá, és Nicolas valami furcsa olvadó érzést tapasztalt a szíve körül. A lány sápadtnak, sebezhetőnek tűnt, a szemei óriásiak voltak. Árnyékok ültek bennük, alattuk pedig sötét karikák ültek. Köré fonta a karjait, és magához húzta, hogy megvigasztalja. Elcsodálkozott rajta, mennyire a karjába illőnek érzi. Odadörgölte az állát a feje búbjához, és szelíden ringatta. – Ha ez túl hamar lenne a számodra, várhatunk még azzal, hogy beszélj vele Lara. Nem olvadt egészen bele a testébe, de a karjaival átfogta a derekát. – Magam sem tudom, mit szeretnék. – Ő is volt a barlangban. Lara hátrahőkölt és felmeredt rá. – Mikor? Nemrég? Nicolas bólintott. – Nem tudok erről túl sokat, csak amit a fivéreim elmondtak. Manolito öcsém, a legutóbbi csatában az oldalán harcolt. – Vett egy mély lélegzetet. – Azt hitték, hogy a kardjával ledöfte Razvant, de újra megjelent, vagy legalábbis megszállta egy nő testét, és egy döféssel elküldte Manolitot az árnyékvilágba. Lara elfordult tőle, hogy elrejtse arckifejezését figyelő tekintete elől. Természetesen látnia kell apja ikertestvérét. De azt nem tudta, elég erős-e ahhoz, hogy többet megtudjon az apjáról. Sokkal könnyebb volt úgy gondolni rá, mint egy szörnyetegre, mint egy olyan férfira, akit az elviselhetőség határán messze túl megkínoztak. El sem tudta képzelni annak

az embernek a lelki szenvedését, aki tudja, hogy a testét felhasználva másoknak ártottak. Ez a testi kínzásnál is sokkal rosszabb lehet. – És ha ez igaz – folytatta tovább a gondolatmenetet fennhangon –, én egyszerűen magára hagytam őt ott. – Felemelte megsebzett tekintetét Nicolasra. – Ezért próbálta eltemetni az emlékeimet, ugye? És a nagynénjeim is besegítettek, mert nem akarták, hogy tudjam, hogy egy olyan apát hagytam hátra, aki engem próbált védeni. Soha nem mentem volna el, ha tudom, hogy ő is rab, hogy kínozzák, bántják. Önkéntelenül megdörzsölte a csuklóját. Nicolasnak ugyan sikerült elsimítani a hegek nagyját, de volt néhány, ami még mindig tisztán kirajzolódott. Hüvelykujjával azt kezdte oda-vissza simogatni, hogy megnyugtassa magát, és mindezt észre sem vette mindaddig, amíg tekintete nem követte Nicolas odaszegeződő pillantását. Zavarában a háta mögé rejtette a kezeit. – Fáj? A szelídség a hangjában összeszorította a torkát. Megrázta a fejét. – Azt hiszem, csak egy rossz szokás. Pedig hosszú évekig fájt, és időnként minden ok nélkül égett. – Nem hagytad el őt Lara. Kisgyerek voltál, még csak nyolc éves. Nézd az ő szempontjából. Ha ártatlan, és azon fáradozott, hogy megvédjen téged, a szökésed óriási megkönnyebbüléssel töltötte el, mert Xaviernek már nem állt hatalmában tovább felhasználni téged ellene. Ha ott maradtál volna, csak a szenvedése lett volna nagyobb. – Ezt nem tudhatod. Egy apró mosoly lágyította el a férfi szája sarkát. – Ő egy Dragonseeker. Minden ösztöne a családját védi, különösen a nőket és a gyerekeket. Ha Xavier birtokolta a testét, amikor arra kényszerítette, hogy nőket ejtsen teherbe, ha valóban meggyilkolta anyádat a szeme láttára, ahogyan ez az emlékeidben megjelent, és ha ő irányította Razvant akkor is, amikor rákényszerítette, hogy a véredet vegye, akkor Razvan átkozottul sokat szenvedett, többet, mint bárki más évszázadok alatt. Ez a legrosszabb, amit egy Kárpáti férfi átélhet. Az apád végtelenül boldog lett volna, hogy kikerültél Xavier irányítása alól. Összeszorította a száját. A férfi éhsége már őt is marcangolta, mégis ott állt, és türelmesen próbálta megnyugtatni őt, hogy otthagyni az apját, hogy tovább kínozzák, és talán meg is öljék, az egy jó dolog volt. – Induljunk Nicolas. Szeretnék találkozni a nagynénémmel. – Meg akarod próbálni az alakváltást? Egy bagolyhoz mit szólnál? Az ékkőszemek ráragyogtak. Azt mondta neki, hogy a segítségével ő is képes az alakváltásra, és a lány nagyon szerette volna, ha ez valóban igaz. Határozottan meg akarta próbálni. – Sárkány. Bólintott. – Hát persze. Mi mást is választottál volna? – Elvigyorodott, a hangja kötözködő volt, felhívás mókára. Még soha nem látta így mosolyogni, sokkal fiatalabbnak tűnt tőle. – A sárkány testét már ragyogóan ismered. Ez a legfontosabb az alakváltásban. – A kezét nyújtotta neki, és sétálni kezdtek kifelé a barlangból az alagutak labirintusán keresztül. A gyertyák sorra lobbantak lángra előttük, és hunytak ki, amint maguk mögött hagyták őket. – Oda kell rá figyelned, hogy a képét mindenkor az elméd felszínén tartsd. Ennek egészen automatikussá kell válnia, hogy már észre se vedd, hogy ezt teszed, és ez nagyon sok gyakorlással jár. Most csak azt szeretném, ha egészen összeolvadva tartanád az elméd az enyémmel. Amint alakot váltasz, elönt majd az izgalom és az öröm – igazából még csak leírni sem tudom neked az érzést –, és abban a lelkiállapotban könnyen elvesztheted az

irányítást afölött, amit csinálsz. Ezért kell szorosan összeolvasztanod az elméd az enyémmel, hogy segíthessek, ha szükséged lenne rá. Felmosolygott rá. – Ne aggódj, nem akarok lepottyanni az égről. Halkan felnevetett, és ez legjobban őt rázta meg. Nem olyan férfi volt, aki gyakran nevetett, ha nevetett egyáltalán. Aztán lassacskán rájött, Lara társasága okozza, a lány örömöt hozott még a leghétköznapibb dolgokba is. Szorosabbra fonta az ujjaikat, közelebb húzta az oldalához, ahogy továbbsiettek a barlang kijárata felé. – Azt sem vettem észre, hogy letapogatnád a területet magad körül, vámpírok után kutatva. A túléléshez nélkülözhetetlen ennek a szokásnak a kialakítása. – Ez a letapogatás, most éppen nem egy működésképtelen módszer? Nicolas szemöldöke a magasba emelkedett. – Kiszedted az információt az elmémből. Elégedett volt vele. Mindennel, amit csinált, neki eszébe sem jutott, hogy amíg az elméjük összeolvad, a lány bármikor kikeresheti az övéből a túléléshez szükséges információt. – Hát persze. Úgy tűnik, hogy neked nagy tapasztalatod van vámpírvadászatban. Az a gyerekkori történet, amit Nicolas felidézett, izgatta, és Lara megpróbált egy kicsit mélyebben is kutakodni, hogy miért is állt Nicolas mindig készen a harcra az élőholtak ellen. Elkapta a hév, amikor harcolt? Amikor ölt? Megtalálta a választ, de az egyszerre aggasztotta és nyűgözte le, a férfi nem érzett félelmet, egyáltalán semennyit sem, amikor harcolt. Ő rémületben töltötte az életét, folyamatosan a válla mögé nézegetett és rettegett, hogy felfedezik a másságát és elítélik érte, és attól is félt, hogy Xavier rátalál. Olyan akart lenni, mint Nicolas. Szembeszállni a legrosszabbal is, félelem nélkül. – Nem minden Kárpáti férfit nevelnek vadásznak. A régi időkben egy közösséget alkottunk, sokan közülünk mesteremberek voltak. Fafaragók és drágakőhívók éltek köztünk. Mások füvekkel és gyertyákkal foglalkoztak, hogy továbbfejlesszék gyógyító hatalmukat. Volt egy pár fegyverkovácsunk is. Hihetetlenül szép munkát végeztek a fegyverekkel. Az én családom harcosokat nevelt. Sok készségünket az őseinktől örököltük. Ha egy harcos vérvonalba születsz, nagyon sok képesség és reflex már veled együtt jön a világra. Egyszerűbben fogalmazva, már akkor jókora előnyöd van, amikor nekikezdesz edzeni. Ahogyan egy drágakőhívó mesternek, vagy egy fegyverkovácsnak is megvannak a vele született készségei, de olyanok, amik harchoz kellenének, nincsenek. Egy apró erecske keresztezte az útjukat. Anélkül, hogy akár csak a lépései üteme megváltozott volna, Nicolas átkapta Lara derekát, és átemelte rajta, majd folytatta az útját, mintha semmi sem történt volna. Amikor az aprócska, titkos kis izgalom lecsillapodott Larában, amit a karja ölelés keltett, ismét visszacsúsztatta a kezét az övébe. – És a sötétség benned? Az pontosan hogyan kerül oda? A férfi ujjai összeszorultak a keze körül. – Félsz tőle? Vetett rá egy gyors pillantást, majd a sziklákat kezdte tanulmányozni, amik elzárták a bejáratot. Egyre izgatottabbá vált az alakváltás lehetőségétől. – Egy kicsit – ismerte be. Nicolas egyik szemöldöke megemelkedett. Lara megvonta a vállát. – Na jó, talán nagyon. Túlságosan biztos vagy magadban. – Elég hosszú ideje élek már – húzta oda az ujjait a szájához –, de mindez nekem is új, és úgy találom, hogy állandóan tanulok, ahogy folyamatosan haladunk. Szóval nyugodtan szólj rám, ha hibákat követek el. – Efelől ne legyenek kétségeid – felelte Lara. Visszahúzta a kezénél fogva, még mielőtt a férfi elkerülhette volna a kérdését azzal, hogy pepecselni kezd a barlang biztosítékainak

feloldásával. – Igazán szeretnélek jobban megérteni, de nem tudlak, ha állandóan amiatt kell aggódnom, hogy talán vámpírrá válsz. – Az a lehetőség már nem játszik Lara – nyugtatta meg. – Te vagy a lelkem másik fele, a fény az én sötétségemben. Megtaláltalak, a fényed már véd engem és irányt mutat. Afelől kétségem sincs, hogy mindig is egy nehéz természet leszek, de vámpírrá már nem fogok fordulni. – A sziklák felé intett az állával, a szemöldöke kihívóan megemelkedett. – Úgy gondolod, hogy el tudtad volna távolítani a biztosítékokat? A mosoly nagyon lassan öltött teste Lara száján. – Ez egy teszt. Kihívsz engem. – Látni akarom, mennyi idő alatt sikerül. Most rajta volt a sor, hogy felemelje az egyik szemöldökét. A bejárat felé fordult, és felemelte a kezeit a levegőbe. A minta minden egyes mozdulata rögzült az elméjében. A nagynénjei annak idején belésulykolták, hogy figyelje meg a legapróbb mozdulatot is, az ujjak legapróbb pöccintését, mert azon az árnyalatnyi kis mozdulaton múlhat egyszer talán, hogy életben marad-e, vagy sem. Érezte magán a pillantását, szemeinek intenzitása egy remegést küldött végig a gerincén. Ki kellett zárnia, hogy valóban összpontosítani tudjon a hosszú vagy rövid, kecses mozdulatokra, és a halkan mormolt kísérőszavakra. Igazából egy buta dalocska volt csak, amit ő talált ki sajátmagának, hogy segítsen egy kisgyereknek megtanulni, hogyan lehet őrző varázslatokat kibontani, vagy éppen szőni. A kezei serényen jártak, bájos mozdulatokkal követték a láthatatlan fényszálakat, végigfutottak mindegyiken, kigubancolta őket, és közben újra és újra ellenőrizte a minta szövését. „Pók, pók, sződd csak a hálód, érdekesek ezek a láthatatlan fonalak. Pók, pók, dobd el a fonalat, távolítsd el az összeset, ami ártana, vagy megkötne. Pók, pók, tisztítsd meg az utat, mutasd a bejáratot.” A sziklák felhullámzottak, egy pillanatra felcsillantak, majd eltűntek. Lara megpördült, hogy rávigyorogjon. Ott volt, túl közel, túl valóságosan. Nem érezte őt mozdulni, nem is hallotta, de ahogy megfordult, egyenesen a karjaiban találta magát, készségesen emelte fel hozzá az arcát. A tekintetük összekapcsolódott. A közelség egy borzongást váltott ki a lányból, ami végigfutott a melleitől a combjáig. A tenyere a nyakára simult a haja alatt, hüvelykujja az arcát cirógatta, és lehajtotta a fejét az övéhez. A másik keze a derekára siklott, sürgetve közelebb húzta a testéhez. Lara nem húzódott el, de felé sem hajolt, ideges és bizonytalan volt, és ezzel őt is idegessé és bizonytalanná tette. „Ne félj ettől Lara. Ez csak egy csók. Csak azt kérem, hogy ebben ne félj tőlem.” – hüvelykujja tovább cirógatta az arcát, fekete szemei fogságban tartották a tekintetét. – „Nem szeretném, ha attól félnél, hogy bármit is el akarok venni tőled, amit nem akarsz magadtól nekem adni.” A szavak mintha nem az elméjében szóltak volna, a bőrén játszottak, érezte meleg lélegzetét. Látta hosszú szempilláit, érzéki vonalú száját. Hagyott rá időt, hogy visszahúzódhasson, nagyon lassan hajtotta le hozzá a fejét, centiméterről centiméterre, míg az ajkai végül hozzáértek az övéhez, oda-vissza végigsimítottak rajta bársonypuhán. A levegő bennszorult a tüdejében, a szíve túl hangosan dobogott. „Nem vagyok gyáva,” – suttogta az elméjébe a szavakat, és most ő lépett közelebb, teste hozzáért Nicolaséhoz. „Nem, nem vagy az.” Apró csókot nyomott a szája sarkára, fogaival addig húzgálta telt alsóajkát, míg már legszívesebben nyöszörgött volna örömében.

Aztán a nyelvével pöckölte meg az ajkait, majd végignyalta azokat, az ízüket kóstolgatva. A keze egy kissé megnyomta a hátát, amitől Lara csak még hajlékonyabbá, lágyabbá vált, egészen beleolvadt a testébe, mintha csak ugyanabban a bőrben lennének mindketten. A férfi elméje megnyílt előtte, az érzelmei rázúdultak. Azonnal elöntötte a vágy. Forrón. Szenvedélyesen. Ugyanakkor Nicolas olyan gyengéd és bizalmas volt, hogy könnyen öntötték el a szemét. Érezte diadalmámorát, hogy félútig elébe ment, az erős igényét, hogy védelmezze őt, eltökéltségét, hogy jó életpárja legyen, hogy boldoggá és magabiztossá tegye. De érezte a sötétséget is, ami nagyon közel örvénylett a felszínhez, a démont, ami felemelkedett, hogy a magáénak követelje. Nicolas könyörtelenül visszaszorította, vasszigorral kézben tartotta állati oldalát. Elkezdett szüksége lenni rá, nem a Kárpátiak módján, akiknek szükségük van az életpárjukra, és nem is a démonén, ami üvöltve követelte a magáénak. Nicolas, a férfi akart vele boldog pillanatokat megosztani, vágyott a mosolyára, egy csókjára. Ez már önmagában színtiszta csábítás volt. Ő is belecsípett, viszonozta a harapást, és hálás volt, amiért szorosan tartotta vad, domináns énje gyeplőjét, kétségbeejtően vágyott a szája az övére. Ismét megnyalta az ajkát, és ő szétnyitotta őket, hogy elkaphassa azt az egzotikus ízt, ami maga Nicolas volt. Furcsa módon a vére pikáns íze még mindig ott időzött a nyelvén és a szájában, és titkon újra a vérére vágyott. Szégyellte magát emiatt a titkos sóvárgás miatt, el is rejtette egy pajzs mögé, és hálás volt érte, amiért nem szondázta az elméjét. Mihelyt Lara kinyitotta a száját, a férfi nyelve benyomult, végigsöpört a belsejében. Rábeszélőn. Gyengédebb volt, mint szerette volna, lágyabb annál, mint aminek ellent tudott volna állni, és melegebb, mint amit még lehetségesnek gondolt. Olyan volt a szája, mint egy erotikus menedék, tele titkokkal, forró, nedves és bársonyos, csupa ígéret. Lángok táncoltak a bőrén, milliónyi lepkeszárny táncolt a gyomrában, a méhe összehúzódott, az izmai megfeszültek. Olyannyira elsöpörte az öröm hulláma, hogy le kellett horgonyoznia magát, karjait a férfi nyaka köré fonta, ujjaival mélyen beleásott sűrű hajába. Olyan íze volt, mint valami ajzószernek, könnyen függővé lehetett tőle válni, csupa férfiasság, hő és vágy, a testi örömök világa, amibe legszívesebben belefúlt volna. Nicolas húzódott vissza elsőként, odanyomta a homlokát az övéhez, megpróbált levegőt préselni a tüdejébe. – Már gondolkodni sem tudok, és tiszta fejre lenne szükségem, ha tényleg repülni akarunk. – Azt akarod mondani, hogy megzavarom a fejed? Végigcsókolta az arcát egészen az alsóajkáig, amit ismét megharapdált, annyira izgalmasnak találta. – Egészen pontosan ezt akarom mondani. A lány kuncogott. – Tetszik ez a gondolat. Míg össze van zavarva a fejed, addig sem játszod a Messiást. Ismét megharapta, de most a fájdalom egy aprócska fullánkját is hátrahagyta. De azonnal kidugta a nyelvét, hogy végighúzza a száján, és olyan gyorsan eltávolítva azt az aprócska kis fullánkot, mintha ott se lett volna. – Au! – húzódott el Lara, és még magának sem akarta beismerni, hogy az a kis harapás csak még jobban felizgatta. Szüksége volt némi távolságra tőle. – Repülni akarok. Kifelé indult a barlangból, de hiába próbálta maga mögött hagyni a testére terjedő vágyat. Nicolas ujjai a csuklója köré fonódtak és megállította. – Első lecke. Mindig letapogatod a környezetedet, mielőtt nyílt területre lépsz. Üres helyeket keresel. – Azt hittem megegyeztünk abban, hogy a vámpírok már sokkal ügyesebben elrejtik ennél a jelenlétüket.

Mérges volt magára, amiért nem emlékezett erre, és megdörzsölte az oldalán a sárkány anyajegyet, aminek a jelzésére mindig számíthatott. – Nem számít milyen ügyesek lettek, fel kell használnunk minden eszközt, ami előnyt adhat ellenük. Tudom, hogy nagyon vágysz már az alakváltásra, de mindig meg kell védeni magunkat. Lara bólintott. Valóban zavart volt, de nem a beígért repülés miatt. – Sajnálom, hogy gondatlan voltam. Azt akarta, hogy a férfi is olyan zavart legyen egyszer, hogy minden mást elfelejtsen rajta kívül. – Nyújts ki az érzékeidet, teremts kapcsolatot az éjszakával. Olvadj össze az elmémmel, ha szükséged van arra, hogy lásd, hogyan kell felmérni a teret. Ha élőholt van a közelben, rövidesen kényelmetlenül érzed magad, a bőrödet mintha tüskék szurkálnák. Méreganyagot juttatnak a környezetükbe, mi pedig érzékenyek vagyunk minden földdel kapcsolatos dologra. Kinyúlt, ahogy utasította, hagyta kiélesedni érzékeit. beletelt ugyan némi kísérletezésbe, de a diadalmámor is az övé volt, amikor végre sikerült. Állatokat érzett meg és embereket. A szél a fülébe suttogta az éjszaka titkait. – Úgy gondolom, hogy minden rendben van, mehetünk. Bólintott, az ujjai lecsúsztak a csuklójáról, hogy megfogja a kezét, és kisétáltak a barlangból a szirt szélére. Lara remegett az izgalomtól. Az éjszakai égen vonuló sötétszürke felhők hasa tele volt hóval, de minden más csillogott fenn és lenn, mintha a világ gyémántokkal lenne kirakva. – Soha nem láttam még ilyen szépnek az éjszakát. Mindig úgy hittem, hogy jobban szeretném, ha képes lennék elviselni a napfényt, de látva ezt az éjszakát, már el sem tudom képzelni, miért gondoltam azt. – Miért akartál kint lenni nappal, amikor a fény megsebzi a szemed és felégeti a bőröd? – Valódi kíváncsiság volt a hangjában. – Az éjszaka a miénk. Ez a mi világunk, és annak is a legjobb része. Ki akarná a napot, amikor az övé lehet ez? – Széttárta a karjait, hogy átölelje az éjszakát. – Lehet, hogy azt kívánom, hogy ne legyek annyira sebezhető, amikor a nap magasan jár, de soha nem adnám fel ezt azért, hogy láthassam a napvilágot. Lara összeráncolta a szemöldökét. – Azt hiszem, ez amiatt lehetett, hogy amíg felnőttem, a többi gyerek játszhatott, úszhatott, nekem el kellett rejtőznöm, mert az én bőröm égett, és ezért elkezdtem vágyakozni valami után, ami nem lehetett az enyém. A derekára fonta a karját, hogy magához húzza, és egy kemény csókot nyomjon lebiggyedő ajkára. – Akkor engedd, hogy megmutassam most, hogy miért sokkal jobb az éjszaka. Már persze attól a nyilvánvaló előnytől eltekintve, hogy megfelel a fizikai éhségünknek… – mondta rábeszélő, meggyőző hangon, majd amikor a lány vetett rá egy gyors pillantást, dacos mosollyal folytatta – az éjszaka egyszerűen sokkal mókásabb is. Volt már olyan, hogy egyszerűen csak szórakoztál? Lara óvatosan lepillantott a völgybe mélyen maguk alatt. Látta a mocsarakon még a jégkristályokat is, a fehér porsipkás réteket. A világ most valahogy sokkal fényesebbnek tűnt, amit ezelőtt még soha nem vett észre. – Vegyél egy mély lélegzetet. Lara úgy tett. Mélyen beszívta a friss, ropogós éjszakai levegőt a tüdejébe. – Érzed az energiát? Ez körülvesz minden élő dolgot. Hangold rá magad, ez az energia táplálja a hatalmad, felhasználhatod, bármit építhetsz belőle, amire éppen gyorsan szükséged van.

– A Kárpátiak egy kicsit másképp használják az energiát, mint a Varázslók – magyarázta Lara. – Én már mágusképzést kaptam, nem tudom, hogyan kell csak úgy hagyni, hogy átáramoljon rajtam. Nicolas megrázta a fejét. – Már simán megcsináltad, amikor felidegesítettelek. A fogadóban pedig félelemből felrobbantottál bennünket. Összegyűjtötted az energiát és felhasználtad ellenünk. Egyelőre csak érezned kell az energiát, és hogy finoman táplál. Felemelte a karjait az éjszaka felé. A távolban egy farkas vonított fel. Egy másik válaszolt neki. Sorra csatlakozott az első magányoshoz egyre több. – Ott. Hallod? – A farkasokat? – Az első farkast. Az a hang másmilyennek tűnt. Ma éjjel a Kárpátiak együtt futnak a testvéreikkel. Valóban hallanod kell, nem csak hallgatnod. A képességeid megvannak, most már csak rengeteg tréningre, gyakorlásra van szükséged. Lara lenézett az erdő sötét mélyének irányába. – A Kárpátiak farkasokkal futnak? – Persze. Felvesszük egy farkas alakját és keresünk egy falkát, ami elfogadja ezt a vágyunkat. Azt teszünk, amit csak akarunk, de neked legelőször is repülésleckére van szükséged. Lara nyugtalanul egyik lábáról a másikra állt, amíg újra elmagyarázta, - részletesen, unalmas részletességgel – hogy állandóan fenn kell tartania az elméjében a képet, vagy leesik az égről. – Oké, megvan már – mondta sietve, amikor újra át akarta ismételni az utasításokat –, elsőre is értettem az egészet. A fekete tekintet ráparázslott. – Ne légy önhitt. Egy szemtelen vigyort küldött válaszképpen. – Úgysem fogod hagyni, hogy leessek. Lehunyta a szemét, és lefestette a sárkányt az elméjében. Sok éve volt már, hogy utoljára látta a nagynénjeit, akiket abban az alakban ejtettek csapdába, de még mindig tisztán emlékezett nagy, pikkelyes testükre. Ott tartotta a fejében a képet az ék alakú fejről, a hatalmas, ékkőszerű szemekről. A semmiből tört rá az energia rohanása, elárasztotta, felforrósította a testét. Az izmai kinyúltak, majd összehúzódtak. Érezte, hogy a teste kígyózva megmozdul, megkezdi az átváltozást. Annyira megdöbbent, hogy visszahúzódott, megrettenve attól, hogy elveszti önmagát, majdnem elvesztette a fejéből a képet. De Nicolas azonnal ott volt, mintha tudta volna, hogy így lesz, szilárdan összeolvadt vele, és megtartotta a képet. Érezte a pikkelyek érintését a karjai belső oldalán, ahogyan a teste változott. Várt egy szívverésnyit, aztán magához ölelte a változást, belevetette magát, nehogy meggondolja magát. Repülni akart. Aztán egyszer csak ott guggolt a szirt pereménél, és vadonatúj látásával nézett le a völgy felé. Szétterjesztette a szárnyait, két lábra emelkedett, az általa gerjesztett szél szétfújta a felhőket. „Óvatosabban,” – figyelmeztette Nicolas. – „Megijesztesz Lara. Figyelj oda.” „Úgy káricsálsz, mint egy vén tyúk. Csak ki akarok próbálni mindent. Ez olyan fantasztikus!”

Szívrohamba akarja kergetni. Valóban kotlóstyúknak érezte magát, aki megpróbál ügyelni egy naposcsibére. Eddig azt hitte magáról, hogy kakas, aki egyet kukorékol, és mindenki felsorakozik egyenes vonalban. Ha a normál alakjában lett volna, már talpig leizzadt volna, pedig a Kárpátiak nem is nagyon szoktak izzadni. „Csak le kell lépnem a peremről és csapkodni a szárnyaimmal?” A szíve valahová a bokájába süllyedt, amikor a nősténysárkány odalépett a szirt pereméhez, és el akart rugaszkodni. Elé ugrott, és visszanyomta a kisebb sárkányt, miközben már a levegőben lebegett. „Hagyd, hogy a sárkány helyettesítsen. Még mindig te gondolkodsz. Ha sárkányként akarsz repülni, sárkánnyá kell válnod.” „Hogyan? Én még mindig én vagyok.” „Te vagy, és mégsem te vagy. Belül te is ott vagy, de az csak a szellemed. Olvadj össze a sárkányoddal, és hagyd, hogy szabadon uralkodjon. Amint kapsz némi benyomást arról, hogyan kell úgy repülni, látni és gondolkodni, mint a sárkányod, megengedheted, hogy a szellemed egy kissé feljebb emelkedjen. De mindig, mindig legyen rá gondod, hogy a képet az elmédben tartsd, bármi történik is körülötted.” Lara sárkányának ék alakú feje bólintott. „Húzódj hátra, és hagyd, hogy megpróbáljam.” Nicolas a nagyobbik sárkány testében azon kapta magát, hogy elmosolyodik a sürgetéstől a lány hangjában. Azon kapta magát, hogy szereti azt az izgatott kis élt a hangjában. Elhátrált a peremtől, de egész idő alatt szilárdan összeolvadva tartotta az elméjét az övével. Feszültség vibrált az egész testében, ahogy lelépett a peremről, és a nagy szárnyak őrjöngve csapkodni kezdtek. „Enged át a sárkánynak az irányítást.” Adott neki néhány másodpercet. Ha nem képes magát elengedni annyira, hogy a sárkány vehesse át az irányítást, akkor meg kell ragadnia az elméjét, és teljes mértékben átvenni felette az uralmat. „Ne merészeld! Meg fogom érteni, hogyan kell. Hagyd abba, hogy állandóan megzavarsz.” Érezte a pánik magvait, ahogyan a kicsi nőstény csigavonalban pörögve zuhant szinte irányítatlanul. Minden ösztöne sikoltozott, hogy igazítsa helyre, vegye át az agya irányítását, de küzdött magával, hogy visszaszorítsa az érzést, és még egy kis időt adjon az ő sárkány kedvesének, mielőtt fejjel utána zuhan. Mélyen a sárkánytesten belül Nicolas zaklatottan felsóhajtott, amikor ráébredt, hogy Larának problémái vannak azzal, hogy egészen átengedje az irányítást. Ezt előre látnia kellett volna, és fel kellett volna készülnie rá. Már csak néhány másodperce volt a lánynak, hogy átadja az irányítást egy illúzióból valósággá lett sárkánynak, vagy nem marad más választása, mint hogy ő vegye át. A föld szinte felemelkedett, hogy elé menjen, a hím sárkány pedig szabadesésben zuhant utána. Nicolas kemény harcot vívott magával, hogy adhasson még neki néhány extra másodpercet. És akkor hirtelen Lara vett egy mély lélegzetet, és elengedte magát, átadta az irányítást a sárkánynak. A nőstény sárkány azonnal behúzta a szárnyait, hogy abbahagyják a vad csapkodást, és megállítsa az irányíthatatlan pörgést. Aztán a szárnyak szétnyíltak, erőteljes, koordinált csapásokkal a teremtmény kecsesen emelkedni kezdett a levegőben. Gyermeki kacagás árasztotta el Nicolas fülét. Bűntudat szorította össze a szívét attól a fiatal, gondtalan hangtól. Larának soha nem volt gyerekkora, soha nem játszhatott, nevethetett, nem érezhette a szabad szelet az arcán, nem láthatta a fák tetejét, a csillogó réteket, nem bukfencezhetett az éjszakai égbolton, csak úgy, szórakozásból.

Most a puszta jókedvétől, szinte még a levegő is énekelt. Hűvös és fürge szél süvített az arca körül, az öröm szinte szétfeszítette. „Nicolas, ez… fantasztikus!” „Igen, az.” Ő volt fantasztikus. Felkavarta egész bensőjét, és amire nem is számított, kifordította a szívét egy egyszerű, boldog pillanatával. Bizonyos szempontból újraélte saját első tapasztalatát repülés terén, de valahogy az övét talán még jobban élvezte. Lara soha nem ízlelte még a valódi szabadságot. Ez volt az első alkalom, hogy igazából az ő világukban volt, és azt akarta, hogy élvezze minden egyes pillanatát, hogy úgy lássa, az éjszakát, ahogyan ő. Nicolast megdöbbentette, hogy azon kapta magát, kezd rá szüksége lenni, és nem azért, hogy lecsendesítse a démonját, vagy hogy fényével elűzze a sötétséget, szüksége volt rá, hogy hallja a nevetését, hogy lássa a gyermeki örömöt a csillogó sárkányszemekben. Arra is rájött, hogy csodálja a bátorságát. A kegyetlenség és a rémület hamvaiból támadt fel, de megtartotta édességét és a reményt, amiről soha nem gondolta volna, hogy adott körülmények között lehetséges lenne. Miközben keresztülrepült vele az égen, hirtelen eszébe jutott, hogy a lány sokkal jobb, mint ő, akibe beleivódott a kötelesség és a becsület, és aki felsőbbrendűnek gondolta magát azoknál, akiket védett, de Lara igazán törődött mindenkivel. Törődött a két barátjával, a nagynénjeivel, és kezdett aggódni az apja miatt, akit hosszú éveken át szörnyetegnek gondolt. A védelmét ugyan nyújthatja neki, de azon kívül mi mást? Azt hitte, az, hogy megtalálta az életpárját, feljogosítja arra, hogy imádja még a földet is, amin jár, és a lánynak is imádnia kell őt, de az meg sem fordult a fejében, hogy talán elveszíti a szívét. Ez a lehetőség még csak fel sem ötlött az elméjében. Talán úgy vélte, attól, ha elveszítené a szívét, még ugyanaz maradna. De most minden megváltozott a bensőjében, úgy érezte, kibillent az egyensúlyából, sebezhetővé vált. Nem akarta elveszíteni, és nem azért, mert ő volt a lelke másik fele, aki megmentheti. Egyszerűen nem akarta elveszíteni, és ennek az érzésnek már a mocorgása is megrémítette. „Nicolas! Gyere! Versenyezzünk addig a nagy szürke felhőig!” Adott neki egy jókora kezdeti előnyt, visszafogta a sárkányát egy kényelmesebb repülésre, míg a nőstény több méterrel elé nem került. Villámgyorsan felépítheti a sebességet. A nősténysárkány aranyszegélyű pikkelyei fémes vörösen csillogtak, a Holdnak sikerült kilopakodnia a felhők mögül, és megvilágítani őt, ahogy keresztülszáguldott az égen. Szinte izzó fénykör vette körbe, mint az ősi időkben, amikor a nőstény sárkányok még valóban szólították a hímjeiket. Nicolas annyira megdöbbent, hogy majdnem ő veszítette el a képet a fejéből. Lara nősténysárkánya hívta a hímet, a lány a maga ártatlan szellemével, ami még mindig a csókjuknál időzött, figyelmetlenül felerősítette a nőstény vágyát a társára. Lara elszabadította az éhség egy viharát, az érzés olyan intenzív volt, hogy Nicolas azonnal megérezte saját ösztönös reakcióját, démonja felemelkedését is. „Ne!” Megpróbálta visszatartani a hímet, de a sárkánya felüvöltött, és kitépte magát az irányítása alól, fejest ugrott társa után, hatalmas szárnyai szélvihart kavartak, ahogy utána száguldott. Lara nevetése söpört végig a gyomrán, az elméje bizalmasan dörgölődött az övéhez izgalmában. Teljesen ártatlan volt a csábításban, naiv tudatlanságban keltette fel a forróságot a hímben és benne. A földet messze maguk mögött hagyták, a sárkányok meredeken emelkedtek felfelé, táncoltak, akár a csillagsárkányok, egy kész légi balettet mutattak be. Lara könnyedén

mozgott, gyors és hajlékony volt a levegőben, egyre magabiztosabb lett, ahogy ráérzett a sárkány erejére. Ezeket a lényeket, ő határozottan a mágia és a hatalom megtestesítőinek tartotta. Kipróbálta a forgások egy sorozatát, aztán előtte siklott át egy bájos, akrobatikus bukfenccel. Nicolas érezte, hogy a sárkánya, aki ő volt, várakozik és megfigyel, információt gyűjt, hogy kiválaszthassa a legmegfelelőbb pillanatot, ami egy légi elfogáshoz szükséges. Nem tudta volna megállítani a hímet, hacsak le nem veti mindkettejüket az égről. Ő is majdnem ugyanolyan elragadtatott volt, mint a hímsárkány, számolta a szárnycsapásokat, és fokozta a sebességet, hogy épp alatta bukkanjon fel, megfelelő szögben. A vér felforrósodott az ereiben, megtöltötte ágyékát, a vágy keményen, durván ütötte meg. A nőstény szélesre tárta a szárnyait, a hím pedig meglódult, nagy teste megcsavarodott, háttal fordult a föld felé, a nőstény alá siklott, has simult a hashoz, az óriási szárnyak szoros öleléssel takarták be a nőstényt, karmait összeakasztotta az övével, miközben a magáévá tette a testét, mélyen beletemetve magát. Nicolas érezte Lara döbbent izgalmát, a két sárkány pedig spirálvonalban a föld felé haladt, a fejük összesimult, szárnyaik egymást ölelték szorosan, a karmaik összekapaszkodtak, míg a hím újra és újra elmerült a nőstény testében. Lara és Nicolas különálló lények voltak a sárkányoktól, csak a szellemük volt a fizikai testekben, de mindketten éreztek minden egyes fűtött lökést, két társ egymás iránti szerelmének kifejezése nyilvánult meg a levegőben. Nicolas ugyanazt a hevességet akarta átélni Larával, mint a sárkánya a nősténnyel. A sárkányok szenvedélye csak növelte a vágyát. Megcirógatta Lara elméjét, puha, lágy érintéssel, és megmutatta neki szavak nélkül, hogy mit érez. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül, egy tűzcsóva süvített át a levegőn, és felnyársalta az összekapcsolódó sárkányokat, belépett a hím hátán, és a nőstényén keresztül távozott. A hím üvöltött, a nőstény sikoltott, vércseppek permeteztek szerteszét a levegőben, elvegyültek a felhőkkel, és földre hulltak a hóval. A hím megpróbálta megtartani a nőstényt, karmai belemélyedtek, ahogy a nagy vérveszteségtől egyre inkább elvesztette az erejét. A föld gyorsan közeledett. Nicolas megragadta Lara szellemét, és kihasította őt a nőstény sárkányból, köddé oszlottak, és elhagyták a halálos sebet kapott sárkányok testét. „Nem hagyhatjuk ott őket!” – borzadt el Lara. Aztán köhögni kezdett. Még több vörös csepp zúdult alá a felhők közül, összepettyezve a hófehér havat. „Nincs más választásunk.” – Könyörtelen eltökéltséggel tartotta, és kizárt az elméjéből a veszélyen kívül mindent. – Ők csak részben valósak, részben illúziók, mi viszont egészen valósak vagyunk. Biztonságba kell jutnunk.” Ő is megsebesült. Már amúgy is vérre lett volna szüksége, hiszen kétszer adott Larának, így nem engedhette meg magának, hogy túl sokat veszítsen, ha harcolni akar az élőholttal. Villám villant, és vele egy időben mennydörgés üvöltött fel, a csapás a földről indult az ég felé, alig kerülve el őket. A lökéshullám elszakította őket egymástól, Lara bukdácsolva zuhanni kezdett a sziklák felé. Nicolas irányt változtatott, álcázta a vérét, elmozdította a levegőt, hogy finoman párnázza ki Larát, miközben ő megmutatta magát egy pillanatra, hogy magára vonja a vámpír tüzét. Nem is váratott magára túl sokat. Az élőholt megmutatta magát az égen, elmosódó csíkká olvadva száguldott a sebesült vadász felé. Lara a hóeséssel együtt szállingózott le a földre, előrenyújtotta a kezét, hogy biztosítsa magát, és felvette saját alakját.

Mihelyt megmozdult, éles fájdalom hasított belé, mintha kés járta volna át. Lenézett, és a meglátta a gyomránál terjengő vérfoltot. Meztelenül állt a hóban, a lehulló bíbor cseppek beszennyezték a havat körülötte. Felnézett és meglátta Nicolast, aki szintén a saját alakjára váltva összecsapott a vámpírral, az összeütközésük ereje mindkettejüket ledobta az égről. A szíve majdnem megállt, majd olyan erővel kezdett dübörögni, hogy a vére messze fröccsent a földön. Tennie kellett valamit. Bizonytalanul talpra emelkedett és felemelte a kezeit. Megállítani ugyan nem tudta a vámpírt, de nyújthatott néhány értékes másodpercet Nicolasnak. „Selyemfonalak, erősek, mint a vas, gyertek elő, kössetek, nyolc láb gyorsan pörögj, pörögj és fond a hálód takács, szorosan tartson a háló, hogy állva maradhassunk és harcolhassunk.” A hópelyhekből pókok alakultak ki az égen, és aláhulltak a szintén zuhanó vámpírra. Az élőholt pillanatok alatt belegubancolódott a fényes, sűrű pókfonatokba. A méregháló fonását a lány még a jégbarlangban gyakorolta, amikor egyszer azt tervezte el, hogy azzal fogja megállítani Xaviert. Minél jobban harcolt a vámpír a rátekeredő szálakkal, annál gyorsabban fontak a pókok, egészen beborították már a szálak, így Nicolasnak maradt rá ideje, hogy leereszkedjen a földre, és előkotorjon a hó alól egy-egy marék értékes földet, amit a hasán és a hátán a sebekbe dörzsölhetett. „Használd a földet Lara. Eléggé Kárpáti vagy hozzá. Keverd össze a nyáladdal, és nyomd a sebre.” El kell állítania a vérzést és ruhát szőni remegő testére. Most nem ért rá ezen megütközni, Nicolasnak szüksége lehetett a segítségére. Térdre esett és leásott a hóban a talajig. Eltartott pár pillanatig, míg erőt vett magán, összekeverte a nyálával a földet, és bekente vele a sebeit, de közben a vámpírt figyelte, ami hatalmasat esett tőle párszáz méterre. Vicsorgott haragjában, vörös szemei izzottak, az arca pusztán a düh egy maszkja volt. Megfordult, lélektelen, gödrükbe süllyedt szemei körülnéztek, kivillantotta kegyetlenül éles fogait. „Menj el innen Lara. Most rögtön. Fuss a faluba.” Hagyja itt? Hogy tehetné? Felnyújtotta a kezét az ég felé, ruhákra volt szüksége, hogy betakarják, és legalább úgy érezze, mintha lenne valamiféle páncélzata az undorító gonoszság ellen, ami felé áradt a selyempókhálón keresztül. Ismét a hópókokhoz fordult, megkérte őket, hogy kezdjenek könnyű, meleg szálakat szőni. „Szőjetek kicsi pókok, fonjatok kis takácsok, illeszkedjen rám szorosan. Forgassátok, szőjétek kristályfény szálaitokat. Illeszkedjen rám, mint egy második bőr, hogy újra melegben lehessek.” Sietve messzebbre futott a vámpírtól, a falu felé, majd megállt a fák között, hogy magára húzza vadonatúj ruháit.

11. fejezet Lara megperdült, körbe-körbe forgott, megpróbálta megtalálni Nicolast és a vámpírt. Egy pillanattal azelőtt még mindketten ott voltak, de már egyiküket sem látta. Káromkodott egyet és kirohant a fák közül. A föld lehet, hogy elállította a vérzést, de felszakadt húsának fájdalmát nem vette el. Alig tudott lélegezni a kíntól, mégis sikerült félrelöknie azt a szorongással együtt. „Nicolas!” Abban a pillanatban, ahogy hívta, rögtön eszébe is jutott, hogy talán a legrosszabb pillanatban zavarta meg. Több méterrel odébb, egy dombocska tetején porhó robbant a levegőbe. Rohanva indult arrafelé, vagy legalábbis próbált, mert bokáig süllyedt a hóban. Hótalpra volt szüksége, vagy legalábbis valamilyen képességre, hogy a lábai a felszínen maradjanak. Kecses mintákat szőve a levegőbe, Lara ugrálni kezdett, mint egy sarki nyúl. „Inak húrja, finom csontok, hajolj és idomulj, alakulj, vedd át a formát. Szőj itt és most, ezekre a lábakra sarki nyúl mancsokat.” Nyúló, bizsergő érzés öntötte el a lábait, amik immár fenn maradtak a hó tetején, így sietve átvághatott a réten a kis emelkedő felé. A fájdalom a hátában és a gyomrában, minden egyes lépéssel egyre nőtt, de erőt vett rajta, haladt előre, féltette Nicolast. Őt érte a támadás oroszlánrésze. Már hallotta a vámpír vicsorgását és morgását. Visszataszító hangok voltak ezek. Nicolas teljes csendben volt, így a félelem impulzusai egyre erősödtek a lányban. Ösztönösen az elméjéért nyúlt, hogy csatlakozzon Nicolashoz, és talált helyette… egy gyilkost. Nyoma sem volt az ő sármos életpárjának, aki olyan átéléssel udvarolt neki. Sem könyörület, sem pedig semmiféle szelídség nem volt benne, csak egy csontokból és inakból álló gyilkológép volt, amit évszázadok harcai fentek élesre, és egy elme, amit harcra teremtettek. Csúszva fékezte meg a rohanást, és a szájára szorította a kezét. Valóban látni akarja ő ezt? Megismerni őt így? A gyilkos éppúgy a része volt, mint a sármos, kedves férfi, aki öntudatlanra csókolta, és aki elvitte élete legvadabb útjára, és aki most az életéért, mindkettejük életéért harcolt. Felismerte a gonoszt, amit meglátta, és a vámpírnak ugyanaz a sajátos szaga volt, mint Xavier háziállatként tartott mutáns élősködőinek. A puszta bűz megindította az epét felfelé a nyelőcsövében, összegörnyesztette a testét. Nem tudta otthagyni a férfit, míg az a gonosszal harcol, amikor talán megtalálhatná a módját, hogy segítsen neki. Lara hasra vetette magát, és az út további részét kúszva tette meg, merőn figyelve azt a hódombot. Közelebbről már láthatta a szétspriccelt vérrel szennyezett havat. Mintha valaki egy vödörnyi piros festéket öntött volna szét minden irányba a szikrázó havon. Magányos fa állt csak őrt a környék fölött, ágai roskadoztak a hó súlya alatt, egyedül az figyelte az ősrégi harcot vámpír és vadász között. Nicolas jókora távolságra állt tőle, magasan, egyenesen, a haja lobogott a hátán, szemei hatalomtól csillogtak. A sérülései ellenére – és nyilvánvaló volt, hogy ezekből újabbakat is szerzett, a vámpír karmai végiggereblyézték a hasát és a mellkasát, letépve róla a földborogatást –, folyékony eleganciával mozdult meg, azzal az elkenődő gyorsasággal, amit Lara szinte fel sem tudott fogni, keresztülszáguldott a havon, és mélyen belecsapott öklével a vámpír mellkasába.

A vámpír felsikoltott, karmaival Nicolas arcának esett, de a vadász addigra már hátraugrott karjai hatótávolságából, iszonyatos sebessége segítségével. Nem az első támadása volt ez. Lara már három lyukat is látott az élőholt mellkasán. A két harcos körözött egymás körül. – A nőd, állatok takarmánya lesz. A húsát eszik majd, és a vérét isszák, amit meghagyok. Nicolas nem válaszolt, nem akart beszélgetésbe bonyolódni. Tekintete egy pillanatra sem mozdult el a vámpírról. Lélegzete lassan, nyugodtan járt a mellkasában, bár Lara el sem tudta képzelni azt a kínt, amit súlyos sebei okozhattak neki. Volt benne valami. Tehetetlen volt az ellen, hogy csodálatot érez a magányos harcos iránt, aki rendületlen önbizalommal néz szembe az ellenséggel, és semmi más sincs az elméjében, csak a biztos győzelem. Olyan akart lenni, mint Nicolas. Akarta azt a magabiztosságot, a tudatot, hogy egyedül is képes kezelni bármilyen helyzetet, ha arra szükség van. Nem akart már rémült lenni többé. Látta hogyan csinálja Nicolas, neki is olyan, az arroganciával határos magabiztosságra kell szert tennie, hinnie kell önmagában és a képességeiben, más módon a férfi sem maradt volna életben. A vámpír kiköpte a szájából a vért, gyűlölet csavarta el a vonásait. Kétszer pillantott fel az ég felé, Nicolas pedig mindkét alkalommal cselből megmozdult, hogy visszavonzza magára a figyelmét. A harmadik alkalommal viszont a vadász valóban meglódult, a szokásos elmosódó sebességgel. A vámpír az utolsó pillanatban fordította vissza a fejét hozzá, hogy még láthassa a támadást, sikoltva próbált alakot váltani, elkerülni azt a csontokon, inakon áttörő hatalmas csapást, ami megfeketedett szíve megszerzésére irányult. Nicolas akkor ütötte meg az élőholtat, amikor az félig vámpír, félig farkas alakban volt. A pofa már megnyúlt, a borotvaélesen villogó fogak, egyenesen Nicolas arca felé kaptak. Lara visszaszívta a félelem sikolyát, és a kezeibe temette az arcát. A teste annyira remegni kezdett, hogy még a fogai is kocogtak. Hogy nézhetne szembe ezzel? De nem hátrált meg. Kikukucskált az ujjai közül, és meglátta Nicolas vérmaszkot öltött arcát és a karját, amit mélyen beletemetett a karikatúraszerű vámpír/farkas mellkasába. A teremtmény majdnem két méter magas volt, karmos kezeivel megragadta Nicolast, megpróbálta ellökni magától, de a vadász nem volt hajlandó elengedni a szívet. A vámpír rázta a férfit, és többször is belecsapott a mellkasába, hogy a sajátjából kilakoltathassa az ujjait. Aztán a szeme ravasszá vált, pillantása Nicolas torkára szegeződött. Lara szíve majdnem megállt, de gyorsan felkapta a kezét, és kapkodva védelmi mintázatot szőtt. „Ébredj föld, kovácsolj tűz, karikára van szükség, alkosd fémből, kemény legyen, akár a titánok gyűrűje.” A mintha fehéren felizzott, majd a gyűrű gyorsan le is hűlt, körbeölelte a vadász nyakát, éppen akkor, amikor a farkas pofájú vámpír előrevetette magát, hogy Nicolas torkába vájja a fogait. Szélesre tátotta a száját, vér és nyál csöpögött belőle, majd az agyarak megcsikordultak a gyűrűn, Nicolas pedig rémítő ropogás közepette kirántotta a karját a mellkasából. Egy borzalmas cuppanó hang követte ezt, amitől Lara gyomra tajtékzani kezdett, de keményen lenyelte hányingerét. A farkas fogai a titángallérba martak. A vámpír felüvöltött, a fogai darabokra törtek, és a szívét is kirántották elrothadt barlangjából. Nehézkesen Nicolas után lódult, hogy visszaszerezze, de ő elhátrált előle, és távol tőle a hóra dobta az elfeketedett szervet, és azzal egyidőben lehívta a villámot az égből.

Mennydörgés reccsent, az energia egy izzó fehér íve belevágódott a szívbe, elégette azt, majd átugrott a vámpírra. A test felizzott, narancsszín lángok lobbantak fel rajta, ártalmas, fekete füst szállt fel a levegőbe. A test hamuvá omlott össze, Nicolas pedig parancsot adott a villámostornak, hogy minden nyomot takarítson el. Csak ezután lazított egy kissé a tartásán, ő maga is megmártózott az energiában, hogy lemossa karjairól és mellkasáról a savas vért. Aztán feléje fordult, az arca egy sötét maszk volt csupán, a szemei komorak, elrejtette előle a gondolatait, ahogy tett felé egy lépést. Aztán megtántorodott és megállt. Lara lassan felállt, egész testében remegett. A férfit vér borította mindenütt, sebek voltak az arcán, a mellkasán, a hasán és a hátán is. Hogy hogyan volt képes állva maradni mégis, arról a lánynak fogalma sem volt. Felpillantott az égre, majd egyetlen ugrással szelte át a köztük lévő távolságot, és betolta őt a háta mögé, hogy aztán szembenézzen a hóval együtt leereszkedő ködfolttal. A köd formába rendeződött és megcsillámlott, egy magas, majdnem derékig érő hajú férfi alakja rajzolódott ki belőle, aki kilépett a hópelyhek közül. – Nicolas? A fekete szemek egyetlen pillantással felmérték a sebeket éppúgy, mint a vadász mögött lapuló Larát. Tekintete végigfutott a vörös-arany hajkoronán, és a folyamatosan színt váltó hol kék, hol zöld szemeken. – Nem ismertem fel a vámpírt Vikirnoff – mondta Nicolas – viszonylag fiatal volt. Nem lehetett több három-négyszáz évesnél. Miért fordulnak át ilyen fiatalon? Natalya villámgyorsan, a maga módján jelent meg Vikirnoff oldalán. Mindig az életpárja közelében volt, különösen, ha vámpír is volt a környéken. Nicolas nem akarta, hogy a pár ott legyen. Kicsinyesnek érezte magát, és szégyenkezett amiatt, hogy olyan hülyén viselkedett, és még több időt akart Larával. Mindig annyira magabiztos volt, de most félt, hogy elveszíti őt, rettegett, hogy elhagyja, vagy vele marad ugyan az életpári kötés miatt, de a szíve mélyén soha nem fog rátalálni arra, hogy szereti őt. Szánalmas volt arra gondolnia, hogy a szerelmét akarja. Mindig teljes egészében uralta az életét, és most feldühítette, hogy szüksége van a lányra. És mégis félt, rettegett, hogy Lara menedéket kér a rokonaitól. Megfordult, és felé nyújtotta a kezét. – Hadd nézzem meg a sérüléseidet. Magához húzta és felemelte pulóvere szegélyét. Lara elkapta a csuklóját és az idegenek felé pillantott, nyilván kényelmetlenül érezte magát. – A tűzdárda nagyjából ki is égette a sebeket. Vesztettem némi vért, de nem annyit, hogy aggodalomra adjon okot, különösen, hogy befedtem a sérüléseket földdel. Te viszont borzalmasan nézel ki. Finom ujjaival megérintette az arcát. „Fél ku kuuluaak sivam belső, drágaságom, engedd, hogy megnézzelek. Téged kell meggyógyítanom, mielőtt gondoskodnék a saját sérüléseimről. Egy perc az egész.” Az ujjai megkeresték a férfiét, összefonódtak vele és várt. Nicolas megpróbált nem végtelenül boldognak tűnni, amiért ott maradt mellette. Végigsimított az ajkaival a homlokán, mielőtt fennhangon megejtette volna a bemutatásokat. – Lara, ő itt Vikirnoff és az életpárja Natalya. Ő vérrokonod. Vicsorra késztette saját kicsinyessége, hogy örül a Lara apja és annak húga közti szomorú kapcsolatnak, mégis tehetetlen volt az elégedettséggel szemben, ami elárasztotta. Ahogy

azon az ösztönös vágyán sem tudott csillapítani semmit, hogy azonnal, késedelem nélkül be kell gyógyítania a sebeit. Fájdalmat okozott neki, hogy sebesülten látja. Ismét szembe fordult vele, becsúsztatta tenyerét a pulóvere alá, és rányomta a sebre. A forróság azonnal átugrott a kezéről Lara bőrére. A hatalmas zöld szemek döbbenten meredtek fel rá, és ő beléjük szédült, belefúlt a pillantásába. Nagyon furcsa volt ennyire kibillenni az egyensúlyából, nem igazán szerette. Odalépett a lány mellé, közelebb húzta őt az oldalához, szinte begyűrte a válla alá, miközben a hasáról a hátán lévő sebre csúsztatta a pulóver alatt a tenyerét. Natalya csak nézte ikre leszármazottját, szemeit elfutották a könnyek. – Úgy nézel ki, mint ő, mint én, mint mi. – Megnyugtatást keresve hátradőlt és nekitámaszkodott Vikirnoffnak. – Natalya vagyok, Razvan ikertestvére. Lara lenyelte a félelem gombócát a torkából, és lecövekelte a testét, nehogy elhátráljon, ahogy legszívesebben tette volna. Benyúlt a háta mögé és Nicolas csuklójára fonta az ujjait, hogy összeszedje magát. – Egyáltalán nem olyan vagyok, mint ő – tagadta. Teljesen úgy hangzott, mint egy kisgyerek, még a hangja is magasabbá vált. Vett egy mély lélegzetet, és újra megpróbálkozott vele. – Az ő haja sötét, ősz csíkokkal. De inkább több az ősz. És az arcán mély ráncok vannak, nem sima a bőre. Vékony és sápadt. „A Kárpáti férfiak soha nem őszülnek meg, hacsak nem kínozzák meg őket emberfeletti módon. Emiatt… ettől… ezért őszült meg a haja, ezért vékony, és ezért vannak ráncok az arcán.” „A te vonásaid is mélyre vésettek.” „Számtalan csatában vettem részt, és sokat öltem. Egyre inkább úgy hiszem, hogy apád nem csak miattad és nem csak a családja miatt harcolt Xavier ellen, hanem az összes Kárpátit akarta megóvni.” „Mi nem vagyunk Kárpátiak.” „A Dragonseeker vér erős. Te is Kárpáti vagy.” A gyötrelem egy apró kis hangja szakadt ki Natalyából, mielőtt visszatarthatta volna. Megnedvesítette a nyelvével az ajkait, és láthatólag küzdött, hogy kiheverje a testvéréről szóló híreket. – Segítenünk kell az életpárodnak. Be kell gyógyítani a sebeit és vérre van szüksége. Hajlandóak lennétek elkísérni bennünket az otthonunkba? Lara körmei belesüllyedtek a tenyerébe. Nicolas a szájához emelte a kezét, és az ujjízületeit kezdte majszolni, hogy kizökkentse belőle. – Éppen úton voltunk, hogy meglátogassunk benneteket. Köszönjük a meghívást. „Igen vagy nem?” Szemei találkoztak Nicolaséval, és a férfi szinte észrevétlenül bólintott. – Köszönjük, veletek tartunk. Vikirnoff laza mozdulattal a szájához emelte a csuklóját, vért fakasztott belőle és Nicolas felé nyújtotta. Néhány fényes csepp a földre hullott. Lara felzihált, a látvány úgy érte, akár egy ütés. Becsukta a szemét, mert képtelen lett volna végignézni, hogy Nicolas elfogadja a felajánlott csuklót. Nicolas tétovázott. – Natalya elvihet a házig – mondta aggodalmasan. Lara zárva tartotta a szemeit, és próbálta a vér illatát nem beszívni a tüdejébe. A gyomra felfordult, de megrázta a fejét.

– Megvárlak. „Csak essünk már túl rajta.” Nicolas udvarias mozdulattal lezárta Vikirnoff feltépett csuklóját. – Köszönöm, de tudok várni, amíg elmegyünk innen. Vikirnoff már nyitotta a száját, hogy tiltakozzon. Aztán a pillantása elakadt Lara hamuszürke arcán és vállat vont. – Akkor igyekeznünk kellene. Natalya éles pillantást vetett Larára, majd végignézett Nicolas lerongyolódott testén. Összeszorította a száját, végül nem adott hangot a tiltakozásának. Mindenesetre Lara pontosan tudta, mit is jelent az az egyetlen pillantás, és mélységesen elszégyellte magát. Nicolas azért harcolt, hogy megmentse az életüket, és újra szemrebbenés nélkül megtette volna, nem kerülte volna el a feladatot. A testén sok mély seb van, de kizárólag az ő sérüléseinek szentelte a figyelmét, amik a sajátjaihoz képest semmiségnek tűntek, ő pedig még arra sem képes rávenni magát, hogy végignézze, hogyan veszi magához az életben maradáshoz szükséges vért, ami helyreállíthatná az erejét, és csökkentené a sebei okozta fájdalmat. „Senkinek semmi köze hozzá, mit miért csinálunk, mi ketten választjuk meg a saját utunkat.” Nicolas vetett egy gyors, figyelmeztető pillantást Natalyára, amivel elérte, hogy azonnal kapjon Vikirnofftól ő is egy hasonlót. Natalya visszatartón életpárja csuklójára tette a kezét, majd felcsillámlott és köddé vált, mielőtt a levegőbe emelkedett volna. Vikirnoff követte őt. – Sajnálom. – Lara próbálta visszapislogni a könnyeket, amik a szemeit égették. – Annyira szégyellem magam. - Pedig semmi szükség rá. Könnyen lehet, hogy az életemet mentette meg a gyors gondolkodásod. – Nicolas megérintette a nyakán a titán gallért, ami megakadályozta, hogy a vámpír feltépje a torkát. A harapás valójában nem ölte volna meg, és felkészült rá, ahogy felkészült a vele járó fájdalomra is, megerősítette magát, hogy kitartson, amíg sikerül kiszakítani a szívet az élőholt mellkasából, de az biztos, hogy a csatát rövidre zárta ezzel a lány, ahogy alig pár másodperc alatt ráhelyezte a pántot. – Gyors és zseniális megoldás volt ez a részedről. A dicséretre Lara fülig pirult. – Tudok segíteni neked a gyógyulásban? Messze nem vagyok ugyan túl jó gyógyító, de azért van néhány készségem. – Fogalma sem volt róla, hogyan segíthetne a sérülésein, de olyan magányosnak látszott, és utálta, hogy annak is érzi magát. Valahogyan szerette volna kifejezni az együttérzését, jóllehet azzal, hogy nem bírta végignézni a vérhez jutását, késleltette a segítségnyújtást is. Esetlennek érezte a kérdést, de nem tudta volna nem feltenni. – Ismerem a Kárpáti gyógyító kántálást is, a nagynénjeim megtanulták az édesanyjuktól, de azt nem tudom, hogyan lehet sebeket gyógyítani ténylegesen. Talán megtaníthatnád majd, mit kell tennem, már csak elővigyázatosságból is, hátha ilyen máskor is előfordul. Lemosolygott rá, hallva az ajánlatát. – Máskor is elő fog fordulni. Itt gyűjthetjük be a leggazdagabb talajt, amit aztán összekeverünk a nyálunkkal. – A te nyálad gyógyereje valószínűleg sokkal erősebb, mint az enyém. Közvetlenül a fák alatt választott ki egy területet. Olyan helyet akart, ahol bőséggel nőttek a virágok. Bár a növényzet most szunnyadt, a talaj a hó alatt fekete, ásványi anyagokban dús volt. Összekeverte a nyálával a földet, hogy borogatásként a sebeire kerüljenek. „Föld gyógyító ereje, láthatatlan virágok, egyesítsétek esszenciátokat, töltsétek be ezeket a sebeket, adjátok gyógyító áldásosokat.”

Belelehelte szavait a keverékbe, anélkül, hogy egyáltalán észrevette volna, hogy Kárpátiul kántál. Hozzátette saját, különleges szavainak egyvelegét, hogy elősegítse a gyógyulását. „Ez a férfi csak egy árnyék, de a fény segít neki, meggyógyítja, hogy tovább folytathassa a harcát.” Kicsit habozott ugyan, félt, hogy még nagyobb fájdalmat okoz neki, de végül nagyon óvatosan, finom ujjakkal beledörzsölte a keveréket a mély karomnyomokba, és a hasán lévő sebbe. Támadt egy kis csend, amíg teljes koncentrációval dolgozott, hogy egészen biztosan befedje Nicolas minden sérülését. Alig tudott lélegezni, az ujjai a bőrét tapintották, a teste melege ilyen közelről átsugárzott belé is. Bár a férfi egészen mozdulatlan maradt, talán még a lélegzetét is visszafojtotta, a szíve mégis hajszálpontosan követte az övének ritmusát. – Mennyi ideig kell ennek rajta lennie? Nem szeretnék valamiféle szennyeződést bevinni a sebekbe. A hangja kissé megremegett. – Néhány perc múlva már le kell, hogy tisztíthassam magamról. Megfogta az állát és maga felé fordította a fejét. Hüvelykujja végigcsúszott az alsóajkán egy gyengéd simogatással. Lara pillantása összekapcsolódott az övével. A lélegzet megállt a tüdejében. Izgalom borzongása futott végig a gerince mentén. Nyers éhség égett a fekete szemekben, és a saját vágya is felforrt a gyomrában, hogy illeszkedjen a férfiéhez. Hőség áradt szét benne. Nemi izgalom rohant végig a mellétől a combjai találkozásáig. Nicolas készségesen odahajtotta a fejét az övéhez. Az ajka súrolta az övét, mintegy kérdezve, lágyan kérve, és határozott kitartással. Ő pedig válaszolt rá, bevonta őt szájának puha kikötőjébe. „Örülök, hogy újra biztonságban vagy.” Szégyellős volt a hangja. Nicolas hagyta, hogy a szempillái leereszkedjenek, kitakart minden mást, a szája nedves, bársonyos melegén kívül. Egészen beleveszett, felfalta, magába szívta a lányt. Olvadt láva ömlött szét a vénáiban, sűrűvé és izzóvá hevítette megállíthatatlan vágya. Elmélyítette a csókot, egészen átvette az irányítást, egy kissé hátradöntötte a lányt, hogy lássa, hogyan reagál rá. Végtelenül nehéz volt távol tartani tőle a kezeit, amikor a démonja üvöltött, a teste pedig hajthatatlanul, fájdalmasan megkeményedett. Minden egyes sejtje tudta, hogy Lara a másik fele, a szíve őrzője. És félt, hogy a lány soha nem fog ugyanígy érezni. Beletúrt a hajába, de bizonytalan volt a válaszában, egy kicsit tartott is tőle, hogy jobban elsodródik, mint amennyire szeretett volna. Aztán hagyta elhúzódni. Nem volt alkalmas sem az idő, sem a hely, és a lány sem állt még készen vele kapcsolatban a következő lépésre. Elégedettnek kellett volna lennie azzal is, hogy Lara is kinyúlt felé, elé ment, hogy találkozhassanak félúton. Hagyta, hogy a kezei gyengéden végigcsússzanak az arcán. Szerette a szemeiben azt a kissé kábult, szexi pillantást. – Alakot tudsz váltani újra? – Pislogott egy párat, kicsi fogai belekapaszkodtak az alsóajkába. Bólintott. Egy lassú mosoly lágyította el a férfi szájának kemény vonalát. – Vedd át a képet az elmémből, és tartsd a fejedben. Minden gyakorlással egyre ügyesebb leszel. Amikor odaérünk Vikirnoff otthonához, eltarthat néhány percig, míg rendezem a dolgokat.

Tudta, hogy arra gondol, hogy vért kell kapnia Vikirnofftól. Egy kicsit imbolygott, és a vonások az arcán most még mélyebbre vésődtek, mint általában. Nem talált rosszallást az elméjében, nem nézte le azért, mert képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy valaki más vérét veszi. Szinte megalázónak érezte a teljes elfogadását, és talán segített egy kicsit a gyógyulásban is neki. Egy kis megkönnyebbüléssel szólalt meg suttogva. – Akkor induljunk. Nem akarom, hogy még tovább kelljen várnod annál, mint amennyit már eddig is vártál. A jobbjára lépett, és a köd képét tartotta legfelül, úgy Lara, mint a saját elméjében. A lány azonnal megérezte a változást. Az adrenalin rohanása a vérében majdnem leállította a folyamatot, de visszafogta magát és elengedte a fizikai testét. Sokkal könnyebben ment az alakváltás, most, hogy azonnal elfogadta a változást, felvidította, büszkévé tette a tudat, hogy sikerült Nicolassal egyszerre köddé válnia, hogy aztán felemelkedjenek az ég felé. Tudta, hogy ő tartja neki a képet, de nem érdekelte. Véghezvitt valamit, amit lehetetlennek gondolt, és ez hatalmas mérföldkőnek számított. „Rengeteget tanultam ma éjjel, köszönöm Nicolas.” Végigsimított az elméjén egy bizalmas, kellemes érintéssel, ami mint a meleg méz áradt szét benne. A szíve összeszorult. Megtalálta az utat hozzá minden akadályon át, amit a gyerekkora emelt közéjük. A szelídsége annál is inkább meglepő volt, mivel egy veszélyes, arrogáns férfi volt. Mégis elérte, hogy úgy érezze, ő az egyetlen igazán fontos személy az életében. Nem foglalkoztatta az, hogy Natalya talán nem fogadja el őt, elég volt neki Nicolas elfogadása, és hogy elindította egy hosszú úton, amitől máris sokkal magabiztosabbnak érezhette magát. A házat a hegyoldalba építették, olyan ügyesen, hogy szinte lehetetlen volt észrevenni egészen addig, míg ott nem állt valaki előtte. Lara és Nicolas alakot váltottak a kőlapokon, amik egy hűvös, árnyékos tornáchoz vezettek, amit ugyanabból a kőből építettek. Lara élvezte az érzést, mintha csak egy barlangba lépett volna. Az épület eleje az ablakokkal és az ajtóval, éppen úgy nézett ki, mint bármelyik más ház, de valójában magából a hegyből alakították ki. Szépen ki volt világítva az egész, lámpák függtek mindenfelé, márványpadló és fényesre csiszolt fa ragyogott mindenfelé. – Úgy döntöttél, hogy letelepszel itt – nézett körül Nicolas a meleg szobában. – Tőled és a családodtól eltérően – mondta Vikirnoff – az öcsém és én alig pár évet töltöttünk csak azzal, hogy együtt vadásszunk, azelőtt soha nem voltunk egy helyen. Azt megelőzően régióról régióra vándoroltunk, ahol az ősiek már feladták. Jó végre egy otthon ilyen hosszú idő után. Nicolae és Destiny szintén itt telepedtek le. Így segíthetünk őrizni a herceget, a nőket és a gyerekeket, abban a reményben, hogy népünk újjáépülhet. Lara hálás volt, amiért Nicolas érte nyúlt, és a derekára fonva a karját összekapcsolta magukat. Az elméjében is ott volt, és segített, hogy megerősíthesse magát az újbóli találkozásra Natalyával, akire valóban nagyon hasonlított. Ha Razvan egykor úgy is nézett ki, mint ő, később már egyáltalán nem, de Natalya valóban lehetett volna az anyja, vagy inkább a nővére. Natalya odaintette egy nagyon kényelmesnek tűnő székhez. – Ülj le. Fantasztikus, hogy végre találkozhatok veled.

Ahogy elsüllyedt a vastag párnák között, Nicolas megfogta a kezét, hüvelykujja egy gyengéd simítással végigfutott a tenyerén. „Megleszel néhány percig nélkülem?” A gyomra felfordult. Mikor lett ő ilyen gyáva? Annyira megfélemlítette volna az ezüstszemek, és a férgek látványa és szaga, hogy már semmivel sem tud megbirkózni egyedül? Talán a halál miatt volt, amit azokban a szemekben látott, vagy a bomlás szaga miatt? Bármilyen gyerekkori traumái vannak még, nem akartak eltűnni. Az őket elzáró ajtó résnyire kinyílt, és ő kénytelen lesz foglalkozni velük. Felpillantott Nicolasra. Nyugodtnak, összeszedettnek tűnt, miközben belőle a kétségek áradtak. Neki is foglalkoznia kellett a múltjával. „Együtt nézünk szembe vele.” Újra elárasztotta melegével, és ettől úgy érezte, mintha egy kis része vele maradna, nem lenne annyira egyedül. „Igen, együtt. Rendben leszek, ne aggódj miattam.” Nicolas lehajolt, hogy egy csókot simítson a feje búbjára. „Elválasztva fogom tartani magunkat, de ha szükséged van rám, azonnal nyúlj értem.” Megnedvesítette az ajkait. Hát persze, hogy el fogja zárni az elméjét az övé elől, hiszen meg akarja akadályozni, hogy lássa vagy érezze, mi történik, amíg vért kap. Bólintott, hogy megértette, és megpróbálkozott egy aprócska, megnyugtató mosollyal is. Natalya nézte, ahogy Nicolas Vikirnoffal együtt elhagyja a szobát. – Jó hozzád? – kérdezte hirtelen – A De La Cruz családnak van bizonyos híre, és a saját törvényeik szerint élnek. A kérdés megdöbbentette Larát, és elbizonytalanodott, hogy mit is feleljen. – Csak nemrég találkoztunk. Natalya bólintott. – És összekötött magával, de a rítus még nem teljes. Tudod, mi történik a férfival, ha a rítus teljessé válik? Lara megrázta a fejét. – Csak annyit tudok, amit a nagynénjeim elmondtak nekem történetekben. Kisgyerek voltam még, és azokról az évekről a legtöbb emlékem nagyon homályos. Úgyhogy könnyen megtörténhet, hogy pontatlanok is. Gyakran nem tudom, mi a valós, mi az, amit csak elképzeltem és mit ültettek ők a fejembe. – Ez nagyon összezavarhat. – Igen, de nagyon sokat tanulok. – Sajnálom, hogy kényelmetlen helyzetbe hozlak. Rendkívül boldog vagyok, hogy találkozhattam veled, hiszen az unokahúgom vagy. Colby, Rafael életpárja a féltestvéred. Az ő apja is Razvan. A feszültség ökölbe szorította az izmait, és kifeszítette az idegeit. Natalya szándékosan csempészte az információt a beszélgetésbe, hogy lássa a reakcióit. Lara gondosan üresen tartotta az arckifejezését. – Volt néhány emlékfeltörésem, ami arra utalt, hogy Xavier uralta Razvan testét, hogy nőket csábítson el, és ejtsen teherbe, hogy továbbra is a Dragonseekerek vérét ehesse. Natalya összerezzent. – Engem is úgy akart használni. Razvan győzte meg, hogy bennem nem elég erős a Dragonseeker örökség ahhoz, hogy a hasznára legyek. Egész gyerekkorunkban ő védett, és még aztán is hosszú évekig. Nem ébredtem rá, hogy mi történik vele, egészen a közelmúltig, akkor azt gondoltam, hogy vámpírrá fordult, vagy szövetségre lépett velük. – Előrehajolt, kékeszöld szeme Larára szegeződött. – Tudod, hogy ez igaz? Tudnád, ha még életben lenne?

Lara beleharapott az alsóajkába. Mit is tud ő Razvanról igazából? A gyerekkori emlékei teljesen hibásak. Alig emlékezett valamire, amíg a férgek látványa sokkot nem váltott ki belőle. Gonosz volt? Vagy gonosz lett? Vajon még mindig életben van? Az emlékeknek olyan egymásnak ellentmondó darabkái merültek fel az elméjében, hogy nem tudta volna megmondani, mi is az igazság. – Nem tudok neked annyit segíteni, amennyit szeretnék. Egyetlen válaszom sincs. Láttam olyan dolgokat, amik a számomra azt jelentik, hogy Xavier nem csak Razvan testét szállta meg, hanem be is adott neki valamit, ami elvette az akaratát, az elméjét nem tudta egészen, mert megpróbált ellenszegülni neki, de végül Razvan már képtelen volt ellenállni a drogok és a mágia kettős kényszerének, Xavier képes volt elérni, hogy rettenetes dolgokat műveljen. Vikirnoff és Nicolas abban a percben tértek vissza a szobába, így elkapták a beszélgetés utolsó foszlányait. Nicolas nem nézett semerre, azonnal melléje húzódott. Leült a széke karfájára, testét védelmezően helyezte el mellette. – Átvenni az irányítást, birtokba venni az emberek elméjét, és bábokként használni őket mindig is Xavier erősségei közé tartozott. Senki sem bizonyult nála ebben jobbnak, és az utóbbi években valószínűleg még tovább is fejlesztette ezt a tudását. Ez éppen azok közé a dolgok közé tartozott, amit a herceg annak idején annyira ellenzett. Vannak olyan dolgok, amiknek nem lenne szabad léteznie. – Nicolas belefúrta ujjait Lara hajába. – Xavier úgy érezte, hogy ha a Kárpátiak arra használják a gondolati irányítást, hogy megkapják, amire szükségük van, akkor neki is joga van megtenni ugyanezt. Nehéz vitatkozni ezzel a logikával. – Mert van benne igazság – mondta Lara. Nicolas bólintott. – Abban az időben úgy éreztem, hogy jó dolog az, ha agykontrollt használunk a saját céljaink eléréséhez, de mostanában megtanultam, hogy én egészen biztosan a saját önző céljaimra használtam. Sokkal könnyebben és gyorsabban értem el vele az együttműködést, így már gondolkodás nélkül azt használtam. Vikirnoff egy undorodó hangot adott ki. – Megkönnyíteni valaki félelmeit, nem ugyanaz a dolog, mint amiket ő általában csinál – tiltakozott. – Mint például a vérivás? – kérdezte Lara. Vikirnoff agresszív mozdulattal előrehajolt. Natalya finoman a karjára tette a kezét. – Sebhelyek vannak a csuklódon Lara. Találtam egy áldozati tőrt, amit Xavier használt, és amikor beléptünk az emlékeibe, Razvan egy gyereklányt használt táplálkozásra. Xavier bejött, és megpróbált ő is a véréhez jutni, de két sárkány segítségével képes volt kijutni a barlangból. Nicolas keze rásimult Lara nyakára, majd felcsúszott a tarkójára. – Lara volt az. A nagynénjeit ejtették rabságba a sárkánytestben, de ők túl gyengék voltak ahhoz, hogy szintén elszökjenek. Visszamegyünk a barlangba, hogy megtudjuk a sorsukat, és hogy megpróbáljuk kitalálni, mi történhetett Razvannal. Vikirnoff hirtelen kiegyenesedett. – Az a barlang egy hatalmas csapda, Nicolas. Alig tudtuk megmenteni az életünket. Xavier őrzőket hagyott hátra, és voltak jelek, amik arra utaltak, hogy a termeket még mindig használják. Évek óta szemmel tartjuk már, de senki sem megy be, az túl kockázatos lenne. Nicolas hosszú ujjai masszírozni kezdték Lara nyakát. – Tisztában vagyunk a kockázattal Vikirnoff, de nem tudunk úgy élni, hogy nem kapunk válaszokat a kérdéseinkre. A nagynénik mindent kockára tettek, hogy megmenthessék Larát. És bizonyítékunk van rá, hogy Razvan nagyon hosszú ideig, nem évekig,

évszázadokig képes volt elviselni a kínzást. Ő egy Dragonseeker, így fennáll a lehetősége annak, hogy ő is életben maradt. – Láttuk, hogyan támadta meg Natalyát – mutatott rá Vikirnoff. – A fejében volt, követte őt, megpróbálta elszédíteni, hogy felhasználja ellenünk. – De Razvan volt-e a saját elméjében? Vagy Xavier uralta és irányította Razvant? Larának és nekem választ kell kapnunk ezekre a kérdésekre. És a nagynénjei is nagyon rég be vannak börtönözve. Élve vagy halva, mert nem számítunk arra, hogy életben vannak még, de haza akarjuk őket hozni. Vikirnoff megfogta Natalya kezét. – Jobban ismered Razvant, mint bárki más élő. Lehetséges lenne ez? Irányíthatta Xavier, Razvant? Egy pillanatra lehunyta a szemit, és megrázta a fejét. – Nem tudom Vikirnoff. Tényleg nem tudom. Csak álmaimban jött el hozzám. Xavier hogyan lenne képes behatolni az álmokba? – Hogyan volt képes Xavier módot találni rá, hogy bebörtönözze, és visszatartsa az öngyilkosságtól az egyik legerőteljesebb Kárpáti nőt? Rhiannon életpárját meggyilkolták, Xavier mégis képes volt rákényszeríteni őt, hogy hármas ikreket szüljön neki – érvelt Nicolas. – Tudok Rhiannonról és az életpárjáról. Követte volna őt, ha tudja. Lara megköszörülte a torkát. – A nagynénjeim gyakran beszéltek róla. Rabságban tartotta őt Xavier, és amint megvoltak a gyerekek, önként maradt életben, hogy megvédhesse, segíthesse őket, és hogy mindent megtanítson nekik a Kárpáti és a Varázsló kultúráról, amit csak tudott. Olyan gyorsan adagolta nekik a tudást, ahogyan csak képesek voltak befogadni, hiszen tudta, hogy Xavier rövidesen meg fogja gyilkolni őt, és meg is tette. „Ezt nem mondtad el nekem,” – csusszant be könnyedén Nicolas hangja az elméjébe. „Egyre újabb és újabb töredékek jönnek elő. Ez éppen ebben a pillanatban jutott eszembe.” Nem tudta eldönteni, hogy örüljön-e ennek, vagy sem. Egyáltalán nem szerette, amikor Lara zavartnak érezte magát. Natalya közelségétől Lara amúgy is ideges volt. Jól elrejtette ugyan, de kényelmetlenül érezte magát, az emlékei még túl nyersek voltak. Már két alkalommal is megdörzsölte a csuklóját, és bár tudta, hogy ez inkább egy szokás, mint a fájdalom jele, de a gesztust mindenképpen a traumatikus gyerekkorára való visszaemlékezés váltotta ki. – Veletek megyek – mondta Natalya. – A barlangba. Nekem is mennem kell. – Natalya – intette óvatosságra Vikirnoff, – Nem, Razvanról van szó. Utána kell járnom, ha fennáll a lehetősége, hogy tévedtünk vele kapcsolatban. Talán találunk valamit. Egy nyomot, hogy mi történt. Vikirnoff motyogott valami érthetetlent az orra alatt. – Az a barlang egy halálcsapda. Te már voltál ott Natalya, tudod, miről beszélek. – Távol tartott engem Xaviertől. Nekem is lehetett volna rémálom gyerekkorom. Lehetnék én is az, akin kísérleteztek, akiből táplálkoztak. Mindettől, Razvan mentett meg Vikirnoff. Szeretem a bátyámat, és ha legalább a nevét tisztára tudom mosni, és a gyerekei másképpen gondolnak majd rá, még akkor is én fogok nagyon sokkal tartozni neki. Vikirnoff megrázta a fejét. – Tisztára őrültség visszamenni oda. Te is tudod. Nicolas pontosan tudta, hogyan érez Vikirnoff. Az utolsó dolog volt, amit szeretett volna, hogy lemenjen abba a földalatti labirintusba, amit Xavier hozott létre, és hogy ráadásul magával vigye oda Larát. „Mennem kell Nicolas. Ha a te családodról lenne szó, te is menni akarnál.”

A probléma ott kezdődött, hogy mihelyt a szíve kezdett döntéseket hozni, a logika kihussant az ablakon. És nagyon keveset számított, hogy tudta mennyire veszélyes, hiszen most már megértette, hogy a lánynak szüksége van erre, viszont a döntés így már nem volt annyira könnyű, mint amikor még nem voltak érzelmei. Pillantása összetalálkozott Vikirnofféval, és most először kezdte megérteni, hogy milyen nehézségeket is okoz biztonságban tartani a nőket. – Az ősemberek módszerei sokkal jobbak voltak – jelentette ki Vikirnoff. – Egyetértek – felelte Nicolas, és magában felsóhajtott. – „Mondtam, hogy magammal viszlek. Nem fogom megszegni a szavam.” – Akkor holnap éjjel megyünk? – kérdezte Natalya. – Holnapután éjjel – javította ki Vikirnoff. – Végezni akarok egy kis felderítést, mielőtt odamegyünk, és a harcosok tanácsán is részt kell vennünk. Jacques-ék babáját is ott fogják elnevezni, a harcosok körében. Fontos, hogy mindannyian megjelenjünk és támogassuk Jacques-ot és Sheát. Ha valaha is valami történne Sheával, azt Jacques nem élné túl. A fiukra az egész közösségünknek szüksége van. A harcosok tanácsa… ahol neki szándékában állt támogatni Gregori javaslatát, hogy tartsák távol a nőket a harctól. Nicolas csaknem fennhangon sóhajtott fel. – Hallottál valami hírt a herceg életpárjáról? Feltételezem, megint problémái vannak. Natalya lenézett a kezeire, az arckifejezése szomorúvá vált. – Nem csak Ravennek vannak problémái, hanem Savannah-nak is. Nem tűnnek túl jónak a kilátások. Gregori együttműködik mindkettejükkel, és Syndil régóta dolgozik már a talajon, de a nők véreznek, és a testük megpróbálja elutasítani a magzatokat. Lara fejébe fájdalom robbant, önkéntelenül kirántotta a kezét Nicolaséból, hogy a halántékára szoríthassa. Egy pillanatra úgy tűnt, az elméje darabokra hullik, és egy ajtó résnyire kinyílt benne. Megláthatott mögötte egy zokogó nőt, aki körül vér és mocsok volt a padlón. Xavier figyelte az asszonyt, és elégedetten mosolygott. – Néha kisebb áldozatokat kell hoznunk a nagyobb siker érdekében kedvesem. Egy elvesztett gyerek biztosítani fogja, hogy sok másik halála kövesse, és azért ez nem túl nagy ár. Az epe feltört a torkán, gyorsan felállt és eltolta magától Nicolast, hogy kirohanhasson a házból, a kinti friss hideg levegőre, ahol lélegzethez jutott. Nicolas a nyomában járt, gyengéden a vállára tette a kezét. Lara lerázta magáról, és egy lépést tett előre, kapkodva lélegzett. – Ne. Ne mondj semmit. A férfi is látta a múltjának azt az aprócska szeletét. Érezte őt már az első fájdalomrobbanáskor, még mielőtt egyáltalán rájött volna, hogy mi történik. – Remélem, nem gondolod úgy, hogy bármiért is felelős vagy, amit Xavier tett. Halhatatlanságot akart, dühös és keserű volt, amiért neki nem adatott meg, ami a Kárpátiaknak. Minden hatalmat magának akart, azt is, amivel a mi fajtánk rendelkezett. Csak amikor Rhiannon életpárját meggyilkolták, ő maga pedig eltűnt, akkor tudtuk meg, hogy évek óta cselszövést folytat ellenünk. Persze fogalmunk sem volt róla, mekkora kiterjedésű az általa okozott kár, és hogy mit is művelt pontosan. Ő egy mestermágus, és tagadhatatlanul erőteljes. A gyűlölet magvai, az őrület csírái már évszázadokkal azelőtt belefészkelték magukat, hogy te megszülettél volna. – Ott van a vére az ereimben – a ház felé intett –, az ereinkben. Nekilátott, hogy egész fajokat semmisítsen meg a létező legmocskosabb módon, mit csak el lehet képzelni. – Felnézett Nicolasra, a szemeiben szomorúság és szégyen ült. – Tudod mi volt az, amit láttunk. Egy másik kísérlet. Csinált valamit, biztosabbá tette, hogy a nők elvetéljenek,

valahogy elérte, hogy a gyerekek meghaljanak. – Kihívóan felemelte e fejét. – Nem ismered őt úgy, ahogyan én. Nem tudod megállítani. Ő a legmegvetendőbb teremtmény a föld hátán, benne van a legtöbb gonoszság. Nicolas értette, hogy mire gondol. Xavier meggyilkolta a saját fiát. Elrabolta, megerőszakolta Rhiannont, és kényszerítette rá, hogy gyerekeket szüljön neki. Aztán pedig, miután évekig használta a vérét, egyszerűen meggyilkolta. Bebörtönözte az unokáját és kísérletezett rajta, kínozta őt, a gyermekei vérével táplálkozott. Meggyilkolta az unokája Varázsló feleségét is. Semmi megváltható nem volt Xavierben. Sosem kedvelte, még akkor sem, amikor nagyon rég a Varázslók és a Kárpátiak még erős szövetségben éltek. – Tudod, nem minden Varázsló ilyen – mondta halkan. – Az anyám is Varázsló volt. – Fél ku kuuluaak swam belső – suttogta Nicolas. Drágaságom. Drágaság lenne? Valaki, aki olyan erős, mint Nicolas, valóban képes lenne megérteni, elfogadni és szeretni valakit, aki annyira sérült, mint ő? A szája még akkor is lefelé görbült, amikor a férfi megcsókolta. „Mindketten jól tudjuk, hogy én sem vagyok éppen hibák nélkül való, pedig nagyon szeretnék úgy tenni, mintha az lennék. Még enned kell ma éjjel. Elmegyünk a fogadóba.” Bólintott. – Amúgy is meg akartam látogatni a barátaimat. Menjünk! Nicolas visszapillantott a házra. „Larának szüksége van egy kis időre. A fogadóba viszem, hogy egyen valamit. A harcosok gyűlése után találkozunk, hogy átnézzük a barlangot, mielőtt odavisszük az asszonyokat.” Egy női hang fortyogva, némi megvetéssel ismételte meg a szavait. „Az asszonyokat?” Nagynénje hangjára, a Laráé szinte visszhangként is megfelelt volna. „Már megint az asszonyok témánál tartasz. Azt gyanítom, hogy rejtett problémáid vannak ezzel kapcsolatban Nicolas.” „Fogalmad sincs róla mekkorák.” Most jóindulatúnak érezte őt a lány ezzel kapcsolatban, de a harcosok tanácsa után egyáltalán nem lesz túl boldog.

12. fejezet A fogadó nyüzsgött az élettől, amikor Nicolas és Lara odaért. A falura mindig is szükség volt, hogy fenntartsák a normális emberi lét látszatát. Sok Kárpáti gyakran betért az étterembe, hogy látszólag elfogyasszanak egy-egy vacsorát. Nem volt nehéz Nicolasra egy makulátlan öltözetet, Larára pedig egy hosszú körszoknyás ruhát teremteni, ami a bokái körül suhogott. Lara megtapogatta a haját, és meglepve tapasztalta, hogy a hosszú, vörös-arany zuhatag simára fésülve omlik a hátára. Felnézett a magas, jóképű férfira, aki elérte, hogy szépnek érezze magát mellette. Férfias sármja szinte sokkolta, a veszély és az állatias, tisztán érzéki hím keveréke sugárzott belőle. Lenyelte hirtelen felemelkedő vágyát, és megpróbálkozott egy gyors mosollyal. – A sminkről sem feledkeztél el? Összefonta az ujjait az övével, és birtokló mozdulattal odahúzta a kezét a mellkasára, míg bevezette a fogadó bár részébe, ahol a helybéli lakosok is előszeretettel összejöttek. – Természetesen nem. Mivel annyira közel állt hozzá, azonnal megérezte a változást. Abban a pillanatban, ahogy beléptek egy olyan helyre, ahol mások is tartózkodtak, az úriember elillant, felváltotta a primitív hím. És mindez egyetlen pillanat alatt történt. Még az illata is megváltozott, a pézsma fűszeres illata keveredett a vad, szelídítetlen természetével. A szája íve bár érzéki maradt, felvett egy kegyetlen, figyelmeztető vonást. Súlyos szempillái alól tekintete végigsöpört a megjelenteken, különösen nagy figyelmet szentelve a férfiaknak. Kezét a lány derekára helyezte, színtisztán birtokló gesztussal. Ráadásul egy töredéknyivel még közelebb vonta magához, hogy úgy tűnjön, a közelében egészen ő uralja a teret. Vagy talán ő maga változott meg. Túlságosan is tisztában volt vele, hogy egy sötéten jóképű férfi sétál az oldalán, aki nyers hatalmat és szexualitást sugároz magából. A nők utána fordították a fejüket, mohón bámulták. A tekintetük megvetést és hatalmas irigységet sugárzott Lara felé. Biztos volt benne, hogy nem nézik ki belőle, hogy olyan nő lenne, aki kezelni képes a Nicolasból áradó nyilvánvaló szexualitást. Mihelyt idáig jutott a gondolatmenettel, meleg levegő suhant végig az egész testén, mintha a csupasz bőrére leheltek volna. Mellbimbói megkeményedtek, a vére felhevült. Felpillantott a férfi arcára, meglátta a leplezetlen éhséget a szemében, valahányszor végigsiklott rajta a pillantása. Megérintette a nyelvével az alsóajkát, és Nicolas tekintetét mintha odarántották volna. – Hagyd ezt abba – suttogta, miközben a ruhakivágásától indulva az egész arcát elöntötte a pír. – Ezzel csak… – tartott egy kis szünetet, hogy megfelelően tudjon lélegezni. Azelőtt soha nem érezte ilyennek magát, izgatónak, szexinek, kívánatosnak. Bámulatos volt, és egyben teljességgel érthetetlen is, hogy hogyan vonhatta magára egy olyan férfi osztatlan, teljes figyelmét, mint Nicolas De La Cruz. Ő nem egy kalandor típus. Még csak nem is szép. És határozottan nem szexi, bár Nicolas elérte, hogy annak érezze magát, és ez az érzés egy kissé részegítő volt. És túlságosan is tudatában volt a férfi dereka ívére simított, messze széttárt ujjú kezének. Ennek melege pedig szétáradt minden porcikájában, amíg átvágtak a báron az ebédlő felé. Zene lüktetett a bárban, néhányan egymáshoz bújva imbolyogtak az ütemre, de inkább egymás ölelték, semmint táncoltak volna.

Néhány méternyire a boltíves átjárótól Nicolas hirtelen megállt, megfogta a csuklóját és szembeperdítette magával. A lélegzet a torkán akadt, amikor a karjaiba húzta. A teste ellágyult, tökéletesen illeszkedett az övéhez, szinte már beleolvadt, mintha egészen egy testté váltak volna. A kemény izmok összehúzódtak, fodrozódtak, fűtött, csábító csúszkálásuk egy öntudatlan borzongást küldött végig a lány gerince mentén, a mellei belesajdultak. Érezte a kemény, sürgető dudort a hasán, a férfi iránta érzett vágyának szégyentelen bizonyítékát. A szája kiszáradt, a hasizmai összehúzódtak. Nicolas lehajtotta hozzá a fejét, ajkai végigfutottak a nyakán, és megállapodott ott, ahol a pulzusa versenyt dobogott a zene ritmusával. – Lazulj el nekem. A hangja olyan durva keveréke volt a vágynak és a csábításnak, mintha nem táncolna, hanem szeretkezne vele. A gyomrában ezernyi pillangó röppent fel tőle. Nedvességet érzett a combjai között, egy elektromos impulzus száguldott végig spirálvonalban a gerince körül. Ez volt az első valódi élménye a szexualitás kiváltotta reakciókról, és az érzelmek ilyen fokú áradásáról. Úgy érezte, minden idegvégződése lobbanva éled fel. Minden sejtje nagyon is tisztában volt vele, mennyire közel van hozzá Nicolas. – Nem tudom, hogyan kell… még soha… Fogalma sem volt, mit is akar mondani neki, azt, hogy még soha nem táncolt, és nem tudja mit is kellene tennie, vagy azt próbálja értésére adni, hogy még soha életében nem szexelt, és még az olyan alapvető dolgokat sem tudja, hogyan kell elcsábítani egy férfit. Nicolas még szorosabban tartotta, és magához húzta, miközben több bonyolult lépéskombinációt is végrehajtottak a parketten. Úgy érezte, mintha a felhők között lebegne, az egész könnyednek, légiesnek tűnt, tökéletes harmóniában mozogtak. – Te vagy maga a csábítás. Az ajka átsuhant a fülcimpáján, míg odasúgta a szavakat. A fogai csíptek, finoman haraptak, kiszorítva belőle a lélegzetet. Izgalom járta át a melleit és a lábai közét. Elcsábította őt ott, a táncparketten, és ráadásul meg sem akart állni. Megérintette nyelvével az alsóajkát, harcolt az idegeivel és elhatározta, hogy még ma éjjel átesik ezen. Akarta őt, az övé akart lenni az arroganciája és hatalmaskodó természete ellenére. Amikor az elméjük összeolvadt, láthatta eltökéltségét, hogy megtanulja boldoggá tenni őt, hogy az a férfi legyen, akire neki szüksége van. Hogy is ne akarná hát? Arról már nem is beszélve, hogy ő a földkerekség legszexisebb férfija. Megforgatta, majd visszahúzta meleg teste menedékébe, parancsolt, irányította, de mégis védte, és ez újabb hőhullámot indított el a vérében. Az illata beburkolta, a hím fűszeres, erős illata, ami kizárólag csak az övé volt, a pézsma és izgalma illatának hatékony kombinációja. Kezei végigcsúsztak mellei oldalán, a bordáin, mielőtt megállapodtak volna a csípőjén, hogy szorosan odavonja magához. A nedvesség újabb hulláma érte el combjai közét. A mellei sajogtak, megduzzadtak, sóvárgónak tűntek. Minden izma feszült. Nem tudott már gondolkodni, csak ringott a zene lüktetésére a vágy hullámain, a szexuális bűvölet homályos ködében. Nicolas újra lehajtotta a fejét, orrát odadörgölte a nyakához, majd nyelvével megérintette őrjöngő pulzusát. Máskor azonnal visszavonult volna, de az apró nyalások sorozata, fogainak finom harapásai az egekbe lökték a forróságot a testében. Lángok táncoltak a bőrén, nagyon is tudatába került a lábai közti üresség, a teste többre vágyakozott.

A férfi szája hihetetlenül meleg és kemény volt, a fogai kínozták, tovább fokozták a szükséget benne. Alig kapott levegőt, a szíve olyan hangosan kalimpált, hogy mindketten hallották. Nicolas abban a pillanatban felismerte a veszélyt, amint egy másik férfi lépett Lara közelébe. Az összekötés rítusa még nem volt teljes. Még mindig kicsusszanhatott a kezei közül. A kihívásra a démonja felemelkedett, üvöltve követelte a jogait. Látta a szempárokat, ahogyan a férfiak őt figyelték, míg tökéletes összhangban suhantak a táncparketten. Az illatán megérezte a szexuális izgatottságot. Lara fel sem fogta, hogy mennyire csábító, pedig maga volt az ártatlanság és a fantázia megtestesült keveréke. A bőre ragyogott, szemei hatalmasak voltak, lágyak és lenyűgözőek, a pillantása klasszikusa volt a hálószobai tekintetnek. Bármelyik férfi bele tudott volna fúlni azokba a szemekbe, és ő bele is fúlt. És mivel a közelében más férfiak is voltak, ez felkeltette benne a vadállatot. Érezte hogyan hasogatja a karmaival a bensőjét, ragaszkodván hozzá, hogy azonnal követelje egészen magáénak az életpárját, visszavonhatatlanul tegye őt a magáévá. Saját félelmei, hogy talán elveszíti őt, csak fokozták állati ösztöneit, saját primitív oldala is azt követelte, hogy vegye el azt, ami az övé. Nagyon vékony vonalon sétált, amikor udvarolni próbált neki, ahogyan megérdemelte, és ugyanakkor megpróbált stabil is maradni, amikor az életpárja karnyújtásnyi távolságnál távolabb került tőle. Már az sem volt könnyű, hogy saját ragadozó természetét leküzdve, udvariassággal ellensúlyozva elhozta a fogadóba, ahol nem tudott kiszámolni előre mindent, egy olyan ingatag helyzetben, amilyenben éppen voltak. Mélyen beszívta a tüdejébe a levegőt és Larát. Nőies hívása vért tódított lüktető ágyékába. Puha mellei a mellkasán mocorogtak, és ez az őrületbe kergette. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy megérinthesse, megfoghassa azt a szaténfinomságú puha bőrt. Minden pillanat, amit vele töltött, csak fokozta az érzést, hogy szüksége van rá. Ez a szükség lassan épült fel, és a vágy, hogy udvaroljon neki megakadályozta, hogy ráébredjen, hogy a tűz egyre nő és terjed benne, míg már viharrá erősödve még az önmaga feletti irányítást is veszélyezteti Férfiassága a vérével, és kopogó szívével egy ütemre lüktetett. Sóvárgása brutális volt, egy folytonos, hajthatatlan, irgalmatlan igény. A merevedése úgy tűnt, nem szűnik meg egyhamar, még akkor sem, ha lehetősége lenne mélyen eltemetnie magát teste menedékében. És mindezeken túl, ahányszor csak Lara ránézett, minden alkalommal, ahányszor szégyenlős tekintete találkozott az övével, az egy furcsa rándulást eredményezett a szíve tájékán. Azt akarta, hogy ugyanolyan érzékeny, és erőszakos legyen, mint ő. Hogy a lány is akarja őt azon az ijesztő módon, minden sejtjével a testében, ahogyan neki szüksége volt rá. Tökéletes tévhitben élt eddig az életpárokkal kapcsolatban, vagy csak Larával volt minden egészen más. Azt hitte, hogy meg fogja óvni őt a sötétségtől, és úgy vélte, jó lenne, ha a kémia is működne közöttük, de emberöltők állnak majd a rendelkezésükre, hogy megszeressék egymást. De arra nem számított, hogy olyan helyeket érint meg benne, amik addig jéghidegek voltak. És arra sem, hogy ilyen gyorsan erős, gyengéd és védelmező érzéseket érez majd iránta, hogy valóban olyan helyekre is világosságot visz a fényével, amikre egyáltalán nem is gondolt. Az ajkai a pulzusa fölött sétáltak, míg beszívta az illatát. Hosszú, selymes haja végigsiklott az arcán, néhány szál beleakadt az állán a borostába. Odanyomta csípőjét a testéhez, hogy a dörzsöléssel könnyítsen rettenetes fájdalmán, ami nem akart csökkenni.

Megérinteni nem volt elég. Érezte, hogy fogai meghosszabbodtak és élesebbekké váltak, az egész lénye követelte, hogy csillapítsa a szexuális igényeivel párhuzamosan felemelkedő éhségét. Nagyon közel volt az önuralma széléhez. A szemeiben vörös lángok lobogtak. Fogai megérintették a pulzusát, megbabonázó ritmusban karistolták oda-vissza. Nagyon közel járt már ahhoz, hogy a magáévá tegye, de mégis hajlandó lett volna inkább meghalni, minthogy kényszerítse erre. Soha nem tapasztalt még ilyen nyers, primitív vágyat, éhségének láza olyan brutális volt, hogy képtelen volt józanul gondolkodni. A lelke rég csak lyukakból állt lyukak hátán, míg már csak a sötétség maradt, fekete és csúf, tele halállal, aztán Lara szétárasztotta rajta ragyogó fényét, és valahogyan, valamilyen csoda folytán elkezdte úgy érezni, van még remény. A szívét, ami a lelkével együtt múlt el lassan a világból, helyreállította, hogy belülről ismét lágynak érezhesse magát, amiről már azt is elfelejtette, hogy valaha is képes volt rá. Egy kis nyögés szakadt ki belőle, és még keményebben kezdett harcolni a démonja ellen, hogy lehiggadjon és várjon türelmesen, mert Larára megéri várni. És végül is ez volt, amit akart, hogy Lara nekiadja magát. Akarja őt. Hogy saját elhatározásából kötelezze el magát mellette, mert valódi érzéseket érez iránta. A fogai visszahúzódtak, és a vörös köd is oszlani kezdett a szemei elől, mire a zene elhallgatott. Lara imbolyogva állt előtte, teste az övének feszült. Hallotta a szívét, ugyanabban a ritmusban vert, mint a sajátja. Lassan felemelte a fejét, és vonakodva kiengedte a karjai közül. – Enned kell valamit. Ez bár igaz volt, de túlságosan gyakorlatias, és nagyon messze állt attól, amit legszívesebben csinált volna, a szavakat is alig bírta kinyögni, a torka teljesen összeszorult. A lány bólintott, de nem mozdult, ott áll puha testét az ő kemény alakjához simítva. Felemelte az arcát, hogy felnézzen rá. A pillantása félénk volt, de valamiféle belső fény izzott benne, amiből harsogott hívogató szexualitása. A bőre ragyogott, a szeme fénylett, a teste selymesen meleg volt kóborló ujjai alatt. – Lara? Felemelte a kezét, és végigsimított az arcán gyengéden, érzelmesen. – Mindig emlékezni akarok erre a pillanatra. Nincs túl sok csodálatos emlékem, de ez a tánc veled hihetetlenül szép élmény volt, ki akarom élvezni ezt az éjszakát. Összeolvadt vele, láthatta az igazságot. Magához akarta ölelni együtt töltött idejüket, hogy később belekapaszkodhasson, magával vihesse az emlékfeltörések pillanataiba, alaposan elcsomagolni, bármit is hozzon a jövő. Lara válasza a forróság olyan hullámát szabadította el benn, ami azzal fenyegetett, hogy elsöpri nehezen visszaszerzett önuralmát, de ezzel egyidőben a szíve is válaszolt, fájdalmas vágy csavarta meg, hogy szeresse ezt a nőt. A kezét a derekára csúsztatta, hogy átvezesse az ebédlőbe. Megköszörülte a torkát. – Remélem, még sok ilyen emléket szerzünk. Mindet élvezni fogom. – Mindenekelőtt meg kell látogatnom Terryt, és Geraldot is üdvözölnöm kell – mondta Lara. Nicolasban felemelkedtek az állati ösztönök, összerántotta a gyomrát, ahogy elképzelte a lányt az apró szobában a két barátjával körbevéve. Bólintott, és kikényszerített magából egy mosolyt. – Miért nem használod előbb házi telefont, hogy felhívd őket? Meg kellene győződni róla, hogy készen állnak-e látogatók fogadására, nem?

A kemény csomók csak akkor oldódtak fel a gyomrában, amikor Gerald azt felelte a lány kérdésére, hogy épp most ért vissza Terry szobájából, aki elaludt, és ő is lefekvéshez készülődik. Miután Lara megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van, megígérte, hogy másnap este sokkal hamarabb érkezik majd, hogy láthassa őket. Nicolas szemérmetlenül kihasználta a képességeit, hogy megszerezze a terem legsötétebb, legfélreesőbb sarkát. Egyetlen gyertya világította meg puha fényével az asztalt, és ő még tovább is halványította alakjukat, hogy senki se zavarhassa meg együtt töltött idejüket. Tartotta a széket, míg Lara leült, majd elfoglalta a hozzá legközelebb lévőt, mintegy végképp elzárva magukat a kíváncsi pillantásoktól, amiknek esetleg sikerülne átjutnia vékony pajzsán. Lara szinte burokban érezte magát Nicolas melegében, beleragadt szexualitása hálójába, vonzereje még azáltal is csak növekedett, ahogy lezserül magához intette a pincérnőt. – Mire lenne étvágyad? Ujjai le-feljártak a lány csupasz karjának bőrén, lassan simogatta, és mintha észre sem vette volna, hogy azt teszi. A hangja puszta mélysége hőhullámot küldött végig Lara testén, és az érintésével összeadódva a lány esküdni mert volna rá, hogy tüzek gyúltak ki a bőrén. Megköszörülte a torkát. – Valami könnyűt. – El akart menni onnan, hogy egyedül lehessen vele. Reménytelenül vágyott rá, hogy megismerje, milyen érzés, ha az ujjai az egész testén járkálnak fel és le. A vágy olyan gyorsan és élesen emelkedett benne, hogy érezte, hüvelyének sima izmai forrón összehúzódnak. – Nem vagyok túlságosan éhes. A férfi mormolt valamit a pincérnőnek, amit nem értett, de nem is érdekelte. Csak Nicolasra tudott figyelni, a tiszta vágyra, ami mélyre vésődött jóképű arcába, a sötét éhségre a szemeiben. Tudni, hogy ott van mellette, hogy kizárólag csak rá koncentrál tovább fokozta izgalmát. Mellbimbói nekifeszültek ruhája szövetének, finoman hozzádörzsölődtek minden egyes mozdulatra. Nicolas közelebb hajolt hozzá, és egy meleg szellőt küldött felé, ami a ruháján keresztül is megfürösztötte a mellét. Úgy érezte, mintha a nedves nyelve nyalogatná körbe a mellbimbóját. Felzihált és elhúzódott, az arca pipacsvörösre gyúlt, amikor rájött, hogy valóban van egy nedves folt a jobb mellbimbója fölött a ruháján. – Senki sem lát minket – mormolta. – Látnom kellett, hogy szereted-e ezt, vágysz-e rám. – Azt hiszem, ezt már sikerült elérned. Még a hangja is egészen megváltozott. Rekedt. Szexuálisan túlfűtött. Hívogató. Képtelen volt levenni a szemét a férfiról, megbabonázta a leplezetlen, nyílt vágy az arcán. Soha, semmilyen körülmények között sem képzelte volna el, hogy egy férfi így néz majd rá, nemhogy egy olyan férfi, mint Nicolas De La Cruz. – Valahogyan képes vagy azt az érzést kelteni bennem, mintha annyira csak rám koncentrálnál, hogy rajtam kívül nem vennél észre egyetlen nőt sem a helyiségben. – Miért akarnék más nőt látni? Te vagy az egyetlen, aki számít. – Tovább cirógatta ujjaival a karját szórakozottan, magába nyelte bőre selymes melegét. – Te vagy az én nőm. Halkan beszélt, a hangja fekete bársonyként simított végig a bőrén, a méhe összeszorult tőle, a lábai közé nedvesség gyűlt. Összefonta az ujjait az ölében, amikor a lábujjaiból kiindulva reszketés rohant rajta végig a feje búbjáig. A zene mintha továbbra is szólt volna a fejében, vagy talán a saját vérének

rohanását vélte annak. Úgy érezte egészen lebénult, képtelen volt beszélni, amikor a teste remegett, annyira szüksége volt rá. Nicolas gyengéden meghúzta a karját, míg oda nem adta a kezét. A hosszú ujjak végigcirógatták a vonalakat a csuklója körül, amik most sokkal halványabbak voltak. – Ígérd meg, hogy ha valaha is arra kényszerítelek, hogy ennyire reménytelennek érezd magad újra, vagy bárki, bármi más teszi ezt, azonnal szólsz nekem. – Odahúzta a kezét a mellkasához, a szíve fölé fektette a tenyerét, ujjai tovább cirógatták csupasz karját hosszú mozdulatokkal. – Tudom, hogy nem vagyok egy könnyű természet, és soha nem is leszek az, de mindig csak a boldogságod és a védelmed akarom biztosítani. Lara bólintott. – Ígérem. Közelebb dőlt hozzá, az ajkai milliméterekre voltak csak az övétől. – A magamé alatt akarom érezni a tested, hallani akarom az örömsikolyaidat. Azt tervezem, hogy rengeteg időt fogok tölteni ezzel, egész éjszakákat, míg már egyikünk sem lesz képes felállni, míg már nem tudsz gondolkodni, csak érezni. Minden érzéki tapasztalatot meg akarok adni neked, amit csak tudok. – Odahúzta a kezét a szájához. – Rengeteg emberöltő óta várok rád Lara. A hangja finom, halk és nagyon érzéki volt, de félig leeresztett szemhéjai mögött, fekete szemeiben nem volt semmi finomság. Vihar volt bennük. Erőszakosan tomboló vihar. Az éhsége olyan éles, szinte kegyetlen volt, hogy úgy tűnt, készen áll rá, hogy feldobja a vacsoraasztalra és letépje róla a ruhát. A gondolat meglepő módon csak még feljebb srófolta a lányban a vágyat. A lábai között a hőség tűzzé változott. Nicolas alig érintette meg, de elmondhatatlanul vágyott rá. Az arca megfeszült a küzdelemtől, hogy megőrizze önuralmát, amit már csak egyetlen szál tartott, és ő őrült vágyat érzett rá, hogy eltépje azt a szálat, hogy összetörje a férfi fegyelmezettségét, hogy megtudja milyen az, amikor valóban az asztalra dobja, és a magáévá teszi egy férfi, akinek kielégíthetetlen az éhsége. Elpirult, és sietve lesütötte a szemét az asztalra, ahogy a pincérnő közeledett feléjük. „Nem lát téged tisztán.” A hangja bizalmasan suhant végig elméje falán, amitől az egész teste végigbizsergett. El akart tűnni a fogadóból, az ágyába. Még levegőt is alig kapott a vágytól. A pincérnő egy tányér zöldséglevest tett le elé, majd egy szó nélkül távozott. Nicolas magánál tartotta a kezét. Lara belemerítette a kanalat a tányérba, majd kiemelte, amitől lötyögni kezdett benne a leves. – Félsz tőlem? A tekintete az övére ugrott. – Nem tőled. Még soha nem szexeltem. Te pedig nagyon tapasztaltnak tűnsz. Lassú mosoly lágyította el Nicolas száját. – Sok évszázadom volt rá, hogy technikákat tanuljak, és azon spekuláljak, hogy mit szeretnék csinálni a párommal, ha valaha is az a szerencse ér, hogy lesz. A hímjeink eléggé megszállottjai a szex gondolatának, de általános szabály, hogy ez nem teljesülhet az életpárunk nélkül. Ez talán biztosítékként szolgál a nőink, vagy a körülöttünk lévő többi nő védelme érdekében. A szexuális étvágyunk tombol, és ha bárki lecsillapíthatná, nem vagyok benne egészen biztos, hogy sokáig urai maradhatnánk. Mi nem emberek vagyunk Lara, és viselkedhetünk bármennyire szelíden és civilizáltan, soha nem is leszünk azok. Egyáltalán nem tűnt sem szelídnek, sem civilizáltnak. Erőteljesnek tűnt, veszélyesnek a másik nemre, és túlzottan szexinek egy olyan tapasztalatlan nőhöz, mint ő volt. Minden sejtjével, az egész lényével vágyott rá. – Enned kellene, hogy minél hamarabb kijuthassunk innen – emlékeztette rá.

Ha ez kellett hozzá, erre is hajlandó volt. Merített egy újabb kanálnyit, és belebámult a tányérba. A gyomra váratlanul felfordult. – Nem hiszem, hogy tényleg olyan éhes lennék, mint ahogy gondoltam. Nicolas összevonta a szemöldökét. Egyszer adott neki egy egész cserényi vért, és kétszer táplálta. Már eleve eléggé Kárpáti volt, így főleg nem esik már jól neki az emberi étel, viszont táplálékra szüksége van. Céltalanul kavargatta a levest körbe-körbe. Nagyon gyengéden megfogta a kezét, és odairányította a levest a szájához. Lara megrázta a fejét. – Mindig volt némi problémám az evéssel. A levesekkel általában jól boldogulok, amíg csak növények vannak benne, de ennek az illatától felkavarodik a gyomrom. Igazán nem hiszem, hogy meg tudom enni. Nicolas a szabad kezével felnyúlt, hogy selymes hajzuhataga alatt a tarkójára simítsa a tenyerét. – Enned kell Lara. Egy teljes vércserényi vért kaptál tőlem, és kétszer tápláltalak. Nem nélkülözheted még az emberi ételt. Segítek legyűrni. Ez volt az utolsó dolog, amit szeretett volna, de Nicolas ránézett a hihetetlen szemeivel, és ő azon kapta magát, hogy rábólint. Felfokozott izgalmi állapotában az, hogy a férfi egészen becsusszant az elméjébe, majdhogynem szexuális élménynek tűnt, éppúgy, mint ujjainak finom érintése. A lélegzete szaggatottá vált. Rengeteg erotikus fantázia rohant át az elméjén, és mindegyik megrázóbb volt, mint az előző. Nicolas valóban határozottan le akarta söpörni a terítéket az asztalról, és fel akarta oda fektetni őt, lehámozva a testéről az összes ruhadarabot, míg már a csupasz, finom szatén bőrt láthatja és érezheti a kezei alatt. Lara megérintette a nyelve hegyével az ajkát, küzdött a lélegzetért, a tüdeje nem volt hajlandó dolgozni. A tekintete fogva tartotta az övét, egyszer sem pislogott, nem nézett félre, míg már végül úgy érezte, hogy felfalja a szemeivel. „Pont azon gondolkodtam, hogy ezt akarom tenni. Nem tudok tovább várni egyetlen percet sem. Tudsz jönni?” Pislogott, és rámeredt az üres leveses tányérra. Míg elárasztotta az elméjét a képekkel, megetette, de amíg a fantáziája előállította a jeleneteket, és a hatás, amit elért vele a lánynál, nyilvánvalóan csak tovább fokozta saját vágyát is. Rámosolygott, és a félénkségéből nem maradt túl sok. „Ha az ajtóra gondolsz, talán meg tudom csinálni.” A kezét nyújtotta neki. Lara belecsúsztatta az ujjait az övébe. A fekete szemek még egy szívverésnyi ideig fogva tartották a pillantását. „Abban a pillanatban, ahogy kijuttatlak innen, csíkokban fogom leszaggatni rólad a ruhát. Látni és érezni akarlak, nem csak a képzeletemben, hanem a valóságban is.” Egyszerre volt ígéret és figyelmeztetés a hangjában. Visszatért a veszélyes ragadozó, és úgy tűnt, ő a zsákmánya. Ennek meg kellett volna rémítenie őt, de ehelyett az egész teste fűtött várakozással reagált. Ennek a várakozásnak a remegése futott végig a gerince mentén, és tetőtől talpig elöntötte a pír a vontatott, lassú simogatástól a hangjában. Felrántotta a kijárati ajtót, és kiléptek az éjszakába, tenyere ismét a gerince hajlatára simult. A hosszú ujjak lejjebb ereszkedtek, a feneke ívét cirógatták a ruha vékony anyagán keresztül, amit neki mintázott. Az anyag nehéznek és túl melegnek tűnt érzékeny bőrén. Lesiettek az utcára, ahol a szálldosó hópelyhek azonnal elolvadtak forró testükön. Nicolas egy pillanatig sem tétovázott, türelmetlenül meg akarta érinteni. A karjaiba söpörte, odaszorította a mellkasára, és alig volt gondja rá, hogy álcázza jelenlétüket, amikor két futó lépés után a levegőbe emelkedett.

Lara felnézett az arcára, már-már vadnak tűnő, érzékien szép vonásaira, félig leeresztett szemhéjai alól birtoklóan felcsillanó szemeire. A karjai erősek, a teste forró volt. Beletemette az arcát a nyakába, mintha képtelen lenne kivárni, hogy végre földalatti rejtekhelyükön legyenek. Fogai a bőrét karcolgatták, az ajkai fel-alá kalandoztak, a nyelve olyan apró érintésekkel ízlelgette, amik az őrületbe kergették. A légzése durva lett, a fekete szemek kínnal és árnyékokkal teltek meg, ahogy rátalált a szájával az övére. Csókolta, mint egy kiéhezett férfi, mintha képtelen lenne neki ellenállni, mintha már kétségbeesetten szüksége lenne rá. Tátott szájuk, nyelveik hosszan táncolt egymással, szinte belefulladtak a csókba. Forró, édes íze függőségbe ejtette, Lara a nyaka köré fonta a karjait, ujjai alagutakat fúrtak vastag sörényébe. Az éjszaka szikrázott. Odafenn ragyogott a hold, olykor áttűnt a vastag, szürke felhők között. A gyémántszerű hópelyhek lassan sodródtak a föld felé. Alattuk a kristályok kápráztatóan fehér szőnyege terült el, betakarva a réteket, és a magas fákat. Még az árnyékuk is ezüstösen ragyogott. Lara felfelé fordította az arcát, az éjszaka felé. Mindig valahogyan oda nem illőnek érezte magát, hacsak nem barlangászhatott nappal, hogy a napfény ne érinthesse meg a bőrét, és megerőltető volt ezt titokban tartani mások előtt. De most itt, a hegyekben, az éjszakával, ami körülölelte, valóban élőnek érezte magát. Felemelte az arcát egy újabb csókért, és szinte beleolvadt Nicolasba, olyan közel vackolta magát hozzá, amennyire csak lehetett. A kaszálók és a jégkristályokkal fedett mocsarak elmaradtak alattuk, ahogy Nicolas suhant vele, a hópelyhek végigsimítottak az arcán és a haján, megkísérelte elkapni őket a nyelvével. Halkan felnevetett, boldog volt és izgatott. A teste lüktetett, a fogai és a nyelve lassú, fülledt, izgató mozdulataitól a vágya az őrületig fokozódott. „Szeretem ezt az érzést.” És tényleg úgy volt. Egyetlen rémült porcikája sem volt, amikor a sziklapárkányon újra talpra állította. Nicolas alig tudott lélegezni, annyira kívánta. Megszabadult hosszú ruhájától, még mielőtt beértek volna a barlangba, képtelen volt már egy percet is várni, hogy egymáshoz érhessen a bőrük. Ott állt a bejáratnál, a hó lágyan hullott körülötte, a Hold előcsusszant a szürke felhők mögül, hogy megvilágítsa szatén bőrének gazdagságát. A tüdeje levegő után sóvárgott. Tűz tombolt a hasában, egészen le az ágyékáig. – Emeld a karjaidat a fejed fölé és fordulj meg – utasította érdessé vált hangon. Lara érezte, mekkora hatalma van, nem csak életpárként, hanem nőként is. Bájos, kecses mozdulattal a feje fölé emelte a karjait, amitől a mellei felágaskodtak. Hallotta Nicolast felmordulni, a mélyről feltörő morajlás csak fokozta a meleg nedvességet a lábai között. A haja szétáradt az arca körül, leomlott a hátára, selymes, érzéki csúszással, ami csak fokozta izgalmát. A férfi tekintete szinte lángolt rajta, az édes fájdalom a testében ettől csak felerősödött. Lassan forogni kezdett, kicsit magakelletőn, és közben figyelte a feszültséget az arcán, és hogy minden egyes izma megfeszül. Amikor elindult felé, kiszáradt a szája. – Gyönyörű vagy Lara. Elérte, hogy szépnek érezze magát, ha az volt, ha nem. Elérte, hogy szexinek érezze magát, az egyetlen élő nőnek, aki képes hamuvá égetni őt. Odaszorította a barlang bejáratának falához, a teste agresszív volt. A kezeit önkéntelenül a mellkasára tette. Megfogta mindkét csuklóját, és végigcsúsztatta a tenyereit súlyos izmain, és ezzel egyidőben eltüntette saját ruházatát is, csak a csupasz, forró bőre maradt. Tenyerei alatt hasizmai kőkeményre szorultak össze várakozásteljesen.

A lélegzet elakadt Lara torkán. Megdöbbentette a hőség, ami áradt belőle. Tekintete lefelé csúszott feszes testén. – Nézz rám. A kemény parancsra a szemei visszaugrottak a férfi szemére. A sötét izgalom, amit ott látott, megragadta és fogva tartotta pillantását, míg a kezei még lejjebb nyomták a tenyereit fájó, elnehezült férfiasságára. Lara tüdeje égett, ujjait a vastag, kemény, éhségtől, sóvárgástól pulzáló merevedés köré fonta. A mezítelen, nyers vágy fellobbant Nicolas szemeiben, a teste beleremegett az érintésébe. Saját testének mélyén is megérezte a választ, belső izmai összeszorultak, kétségbeesetten vágyakoztak a férfira. – Tudod, hogy mit akarok tőled? – Megrázta a fejét, de képtelen volt elfordítani a pillantását a szemeiben égő heves vágytól. – Teljes megadást fél ku kuuluaak sívam belső, drágaságom, semmivel sem kevesebbet. Mindent akarok, ami te vagy. Ez vagyok én. Tudta, hogy mindent akar. Az ujjai végigcirógatták vastag férfiasságát. Kedvelte a bársonyba csomagolt acél érintését, ami rángatózott, lüktetett felfedező ujjai alatt. Kinyomozott minden egyes alakot és formát rajta az ujjhegyeivel. – A véremet venni a Kárpáti szeretkezés része. A fekete szemek megtagadták tőle, hogy elhúzhassa pillantását. – Itt nincs lehetőség kompromisszumra Lara. Egyikünknek sem. Egészen rám kell bíznod a tested, vagy várhatunk addig, amíg képes leszel rá. Hirtelen megrémült. Remegett a vágytól, a teste kielégülésért esedezett, az elméje akarta azokat a tapasztalatokat, amit a fekete szemek ígértek. Nem fogad el kevesebbet teljes megadásnál, tehát egészen a kezeibe kellene helyeznie magát, bízva abban, hogy semmi olyasmit nem fog tenni, amivel ő ne tudna megbirkózni. Az elméjét nyitva hagyta előtte, hagyta, hogy lásson minden erotikus képet, mindent fantáziát arról, mit szeretne tőle. A pír elöntötte az arcát, de nem nézett félre. Mindent akart, amit a férfi adni szeretett volna, de a csókjainak megszerzésén, a testének a magáévá tételén túl azt is látta, milyen elszántan tervezi azt is, hogy elcsábítsa, elfogadtassa vele, hogy a vérét veszi. – És ha nem leszek képes? Lehajtotta a fejét az övéhez, még mindig a szemein tartva pillantását. – Akkor minden bizonnyal jól fogjuk érezni magunkat, míg eljutunk odáig. Nem húzódott vissza, ehelyett az ő arcát emelte fel a sajátjához. A szája kemény, forró és sóvárgó volt, belesodorta a lányt a vágy egy viharos hullámába, míg már remegett a csókja alatt. Aztán az ajkai az arcát járták be, kinyomoztak minden apró részletet, magas arccsontjait, sima állát, és rajta az apró gödröcskét, aztán újra a száját vette birtokba. Ismét a karjaiba vette, anélkül, hogy félbeszakította volna a csókot. Lara a nyaka köré fonta a karjait, olyan közel fészkelődött hozzá, amennyire ez csak lehetséges volt, testét követelőzőn dörzsölte az övéhez, kétségbeesetten vágyott rá, hogy megszabadítsa a bensőjében egyre csak növekvő nyomástól. Forró és olyan nedves volt, úgy érezte, hamarosan megőrül, hogy az övé lehessen. Nicolas keresztülvitte az alagútrendszeren, egyenesen abba a kamrába, ahol a nagy ágy állt. Leeresztette a matracra, intett a kezével, mire két gyertya lobbant fel lágy fénnyel, látni akarta a lány arcán a sóvárgást, egyszerűen látnia kellett. Aztán érte nyúlt, leszorította kezeit a matracra. – Ne mozogj! – szisszent a parancs. Fölé hajolt, magába szívta testének látványát, ami kitárulkozva feküdt kutató pillantása alatt.

Megremegett a vágytól, a forróság a gyomrába hasított, majd lejjebb ereszkedett az ágyékára. Feltérdelt az ágyra, miközben a lány csukóit még mindig a feje két oldalán tartotta. Csak nagyon lassan hajtotta le a fejét, kényszerítette magát, hogy türelmes legyen, lassan ízlelje a bőrét. Végigmajszolta a nyakát a torkától egészen a melle domborulatáig. Lara megvonaglott alatta, a csípője megugrott, a pirulás az egész testét elöntötte. – Azt hiszem, túlságosan érzékeny vagyok. Elmosolyodott, és megpöckölte nyelvével a mellbimbóját. – Annak is kell lenned. Lara zihált, alig volt képes felfogni valamit a szavaiból, csak az érintését érezte, és a szükséget, hogy az övé lehessen. Fogai, és nyelve érdes érintése elektromos impulzusokat küldött a hasába és a combjaiba, nőiségének középpontja szinte sistergett. Beszívta a mellbimbóját a szájába, és erősen szopogatni kezdte. fogai a kihegyesedő csúcsokat karistolták. Felkiáltott, a háta ívbe feszült, képtelen volt nyugton maradni, ahogyan Nicolas utasította. A fájdalom és az öröm lökéshullámot küldött végig az egész testén. A férfi könyörtelen szája megvadította. Nem sietett, megosztotta a figyelmét a két melle között, gyorsan és keményen csapott le rájuk a nyelvével, majd hirtelen hosszan, lassan kezdte nyalogatni, mintha minden mozdulattal ízlelgetné. Az ujjai végigcsúsztak a karjain és a mellei oldalán, mielőtt ráborultak volna a puha dombokra. Finoman meghúzgálta a bimbókat, míg a lány egy halk, kétségbeesett kis nyöszörgéssel el nem emelkedett ismét az ágytól. Semmi tétovázás sem volt benne. Elengedte magát, elméje, szíve és a teste is nyitva volt előtte, megadása szinte megalázta. Rábízta a testét, és a bizalma felbecsülhetetlen érték, mindent elsöprő ajándék volt. Mindazok után, amit tett, teljesen az ő kezébe helyezte magát, megbízott benne, hogy tudja, mit bír el és mit nem, bízott abban, hogy csak egy határig nyújtja a korlátokat, és nem megy túl messzire. A világon bárminél jobban szeretett volna méltó lenni erre a bizalomra. A szája lefelé mozgott a bőrén, végig a gyomrán, hogy aztán a köldökével játsszon. A vágy olyan erős hulláma öntötte el, hogy belerázkódott. Mindig tudta, hogy amikor rátalál az életpárjára, uralni akarja majd, nem nem is, szüksége lesz arra, hogy uralja, míg a hajnal el nem jön, de az soha nem jutott eszébe, hogy ehhez a szerelem érzése is társulni fog. A szükség, hogy imádja a testét, hogy szavak nélkül elmondhassa neki, mit érez iránta, jobban megrázta, mint bármi más meg tudta volna. Ez az ellenállhatatlan igény pedig már nem arról szólt, hogy felébressze a vágyát maga iránt. És nem is arról, hogy Lara kielégítse az ő vágyait. A keze minden érintésével szeretnie kellett. A nyelve minden simításával. A teste minden lökésével. Nem volt egy finom férfi. Nem voltak szép szavai arra, hogy elmondja neki, milyen helytelenül viselkedett vele. Csak a teste volt, és a rettenetesen nagy szerelme, ami jobban megrázta, mint bármi más, amit valaha is ismert. A bőre meleg selyem volt, olyan puha, hogy legszívesebben beleásta volna magát. Olyan íze volt, mint az éjszakának, a tisztaságnak, a tökéletességnek, olyan átkozottul szép volt, hogy belesajdult a szíve. Megfogta a combjait és szétválasztotta őket egymástól, és egy pillanatra megállt, hogy magába igya. Lara arca kipirult, a fejét jobbra-balra forgatta a párnán, a mellei gyorsan emelkedtek és süllyedtek, a csípője meg-megrándult. Meg sem próbálta elrejteni reakcióit az érintésére, leplezetlen sóvárgásától pedig csak még jobban kívánta. Lara ránézett, ahogy befeküdt a lábai közé, Nicolas arckifejezése szinte vad volt. Fekete szemei ragyogtak, és mintha kissé izzottak volna. Nemegyszer érezte fogainak harapását a

bőrén, minden pulzusponton. Bár a szíve riasztást mennydörgött, a férfi soha nem törte át a bőrét, nem használta ki a bensőjében épülő őrjöngő kétségbeesést. Most úgy nézett ki, mint egy hódító, éjfekete haja az arca köré omlott, vonásai mélyre vésődtek, érzéki szája kegyetlen, keskeny vonallá szorult össze. Lassan lehajtotta a fejét, és Lara nem kapott többé levegőt. A szája rázárult, a nyelve mélyen belédöfött, ő pedig hallotta saját sikolyait. Végignyalta, akár egy tigris, szinte támadásként, nem úgy, mint egy lefetyelő kiscica, hanem hosszú, reszelős mozdulattal, ami ellopta a józan eszét. Lenyomta őt, amikor megpróbált feljebb kúszni a matracon, a periférikus látását elsötétítő robbanástól, ami csillagokat jelenített meg az elméjében. Érezte a fogai élét, finom csípéseit, amitől a pulzusa tombolásba kezdett, de ez a félelem furcsa módon csak egy újabb dimenzióba emelte át az örömöt. Lara megremegett, tűzvész épült fel a villámgyorsan a bensőjében, míg már irányíthatatlanná vált. Képtelen volt gondolkodni. Nem tudott lélegezni. A növekvő nyomást lehetetlen volt megállítani. Vergődött portyázó szája alatt, gonosz nyelve és fogai egyre magasabbra és magasabbra hajszolták. Ekkor becsúsztatta az ujját a hüvelyébe, amitől a csípője vadul felhullámzott, minden izma a fájdalom határáig összehúzódott. A nyelve a legérzékenyebb pontján csapkodott. A nevét kiáltotta, két kézzel belemarkolt a hajába, hogy magához szorítsa, aztán a teste darabokra hullott, lángok perzselték belülről kifelé, mint egy fehéren izzó vihar, ami a melleiből, és a combjai közül kezdett szétterjedni. Még mielőtt ismét levegőhöz juthatott volna, Nicolas feltérdelt a combjai között, lábait a karjai fölé emelte, merevedésének széles feje odaszorult a bejáratához. Keménynek és forrónak érezte, mégis bársonyosnak, ami ismét elkezdte benne felépíteni a poklot. A lélegzet bennszorult a tüdejében, felnézett az arcára, érzékien faragott mély vonásaira, ahogy elkezdett behatolni a testébe. Lassan nyomult egyre beljebb a forró, síkos rétegen, centiméterről centiméterre, fokozatosan nyújtva ki izmait, villámostort küldve végig a lány testén, amitől ismét felsikoltott. Elakadt a lélegzete, amikor Nicolas megállt, ártatlanságának akadálya elé érkezve. – Lélegezz a kedvemért hän ku kuulua sívamet. Végy egy mély lélegzetet és lazulj el. A szívem őrzője. Szépek voltak a szavak az anyanyelvén, és olyan lágyan, gyengéden ejtette ki őket, hogy a lány szíve összeszorult tőle. Kényszerítette a testét, hogy ellazuljon. Nicolas előrenyomult, a fájdalom harapása tovább növelte érzékenységét, körmei mélyen a férfi vállába martak, hogy lehorgonyozhassa magát. Aztán mozogni kezdett, hosszú, kemény mozdulatokkal, felvillanó hőspirálokat küldve keresztül a testén, amik a hasát és a combjait perzselték. Az izmai köré szorultak, szinte bezárták, ahogy egyre mélyebben felderítve a testét tört előre, a súrlódás felforrósította legérzékenyebb pontját, arra vágyott, hogy soha ne hagyja abba. Érezte hogyan épül fel benne újra a nyomás, olyan magasra, hogy már attól félt, hogy az eszét veszti. Felvette lökései ritmusát, a hang, ahogyan test találkozott testtel, felverte a barlang csendjét. Ahogy egyre feljebb épült a tűz, már csak zihálva tudott lélegezni, Nicolas a terhelhetőség végső határáig kinyújtotta a testét. Akadozó nyelvvel kizárólag megkönnyebbülésért tudott könyörögni. Úgy érezte hamuvá ég belülről kifelé, vagy belehal a puszta gyönyörbe, ha nem hagyja abba. A szíve a fülében dübörgött. A szája megtelt az ízével, a fogai meghosszabbodtak, az ajkait nyomták. Még mielőtt gondolkodni tudott volna, és megijedhetett volna a saját reakciójától, Nicolas visszahúzódott egy kissé belőle, és egy még keményebb ritmusba kezdett, kizavarva a fejéből az örömön kívül mindent.

Elevenen lángolt a teste és sikoltozott, vonagló csípőjét két erős kéz szorította le, hogy még mélyebben furakodhasson belé. Nicolas rekedten felordított, és míg belé ontotta a magját, lehajolt hozzá, szemeiben forró lángok izzottak, agyarai egyértelműen megnyúltak. Meg sem kísérelte elrejteni őket a lány kábult, döbbenten merev tekintete elől. Még az utórengések rázták a testét, ahogy a nyakára hajolt. Nem tudott megmozdulni, nem tudott lélegezni, a teste folyamatosan remegett a gyönyörtől. Egy része felsikoltott valahol mélyen benne, egy másik viszont szerette volna érezni, hogyan süllyednek belé azok az agyarak. Az ajkai megcirógatták a pulzusát. Érezte a fogai ingerlő karistolását, de nem hatoltak át a bőrén. végigcsókolta a nyakától kezdve az arcát, egészen a szája sarkáig, és amikor rámosolygott, a fogai már visszahúzódtak. Még mindig mélyen belé volt temetkezve, a legapróbb mozdulata is apró elektromos nyilakat küldött szerteszét a testében. – Nem tudok mozogni. – Nem is kell mozognod. Ez egy hosszú, kellemes éjszaka lesz päräfertiilm – ígérte halkan.

13. fejezet Lara a barlang széles bejáratánál állt, és a belülről érkező lágy dallamokat hallgatta. Női hangokat. Azt az időt juttatták eszébe, amikor a nagynénjei énekeltek neki gyerekkorában, amikor szomorú volt és egyedül érezte magát a jégbarlang mélyének útvesztőiben. Egy pillanatra megállt, hogy hallgathassa. – Ismerem ezt az éneket. Egy altatódal – mondta. – Nagyon szépen hangzik Kárpáti nyelven. Sokszor énekeltem én is a többi gyereknek a táborokban, ahol éltem. Amikor rájöttem, hogy senki sem érti azt a nyelvet, lefordítottam angolra. Arra soha nem jöttem rá, mit is jelent pontosan az utolsó sor, de midig megvigasztalt engem is, és a gyerekeket is, akiknek énekeltem. – Azt azelőtt éneklik az anyák, hogy a gyerekek kikerülnének a méhükből – magyarázta Nicolas. – Amíg az anya arra vár, hogy melyik éjszakán tarthatja a karjaiban őt. Dallamosan énekelni kezdett, a hangja a kényelmet nyújtó simogatással együtt hőhullámokat is szétküldött Lara testében. – Tumtesz o wake ku pitasz belső. Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. Sas csecsemõm, kuńasz. Rauho joŋe ted. Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. Gond-kumpadek ku kim te. Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. Aztán értelmezte is a dalt: – Érezd az erőt, ami benned van Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet A béke eljön majd hozzád Érezd a ritmust legbelül A szeretet hullámait, ami körülölel Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz. – Az utolsó sor mit jelent? – Rengeteg nő veszítette el a babáját, mondta Nicolas. – Ezzel a dallal azt mondják el nekik, hogy szeretni és védeni fogják őket, amíg készen nem állnak arra, hogy megszülessenek, felébredjenek a mi éjszakánkra. – Ez gyönyörű. Az éjszakában most minden csodaszépnek tűnt. Órákat töltöttek szeretkezéssel, a férfi kielégíthetetlennek tűnt. Egy töredéknyi szüntet tartottak csak, amíg megmártóztak a medencében, de Nicolas ott sem volt képes távol maradni tőle. Ismerte már a teste minden négyzetcentiméterét, mégis olyan pillantásokat vetett rá, amikbe belepirult, pedig talán csak egy kis bátorítást akart neki adni ott a barlang előtt, ahonnan a nők hangja szűrődött ki. – Én igazán úgy érzem, hogy nem tartozom ide Nicolas –csavargatta az ujjait idegesen. – Nem ismerek senkit. Natalya sincs itt. Nem volt ő ilyen szörnyen félénk, de amikor mindennel kapcsolatban ilyen nyersek voltak az érzelmei, kicsit ijesztő volt a gondolat, hogy ennyi Kárpáti nő gyűlt itt össze. – Raven kérte, hogy minden nő jelenjen meg, és ő olyan ritkán kér valamit a népünktől. – De nem hiszem, hogy rám is gondolt volna. Hiszen nem is ismer. – Mindenki tud rólad Lara. Ez egy nagyon kis közösség, és mindent megosztunk a közös

kommunikációs útvonalon. Amikor kiküldte a meghívást minden nőnek, határozottan rád is gondolt. Veled mennék, de ez a nők szertartása. – Natalya is nő – motyogta makacsul az orra alatt –, és mégsem jön. Nicolas rásimította a tenyerét az arcára. – Tudom, hogy sokat várok el tőled Lara, de ez egy ősi szertartás, és talán valami apró részlet segíthet, hogy többre emlékezz vissza abból, mit láttál annak idején a jégbarlangban. A gyermekeink ritkán élik túl már az anyaméhet is, nemhogy idekinn életben maradjanak. Nem tudnak a földbe menni, ahogyan kellene, és ahol a szüleik megvédhetnék őket. Az asszonyaink még csak táplálni sem tudják őket. Tudnunk kell, miért történnek ezek a dolgok, és lehet, hogy te végtelenül értékes nyomokra vezethetsz bennünket. Az elmondhatatlanul fontos lenne a népünknek. Lara nyelve hegyével megnedvesítette az ajkait. – Nem tudom, hogyan kellene elérnem, hogy visszatérjenek az emlékeim. Amikor túl erősen próbálom felidézni őket, mintha egy üres táblát látnék. – Az rád vigyáz – mondta Nicolas. – De a nagynénjeid egészen biztosan nem akarták volna elrejteni a népünk elől. Ha így lett volna, törlik az emlékeidet, nem elzárják. – Nicolas? – Egy nő materializálódott közvetlenül mellettük. – Ő itt Lara? – Mosolygott üdvözlésül, az arca ránctalannak és derűsnek tűnt, annak az igénybevételnek ellenére, aminek nyilvánvalóan ki volt téve. Fényes, ragyogó vörös haja egyetlen vastag, bonyolult fonatban kígyózott a hátán. – Én Shea Dubrinsky vagyok Lara, Jacques életpárja. Nem tudom eléggé megköszönni, hogy eljöttél. Nicolas elmondta, hogy talán képes leszel néhány újabb darabkát a helyére pattintani a mi hatalmas rejtvényünkben, hogy válaszokat találhassunk. Lara vett egy mély lélegzetet, vetett egy gyors pillantást Nicolasra, mielőtt visszafordította volna a figyelmét Sheára. – Nem férek hozzá az emlékeimhez, csak néha villan fel egy-egy töredék. Ha ezzel tudok segíteni, én leszek a legboldogabb, ha elmondhatom neked. – Azt tervezzük, hogy már holnap este bemegyünk a jégbarlangba – tette hozzá Nicolas. – Ha csak annyit tudsz segíteni, hogy egy kicsivel hosszabb időhöz juttatod Ravent és Savannah-t, több lehetőségünk maradna nyomokat találni. Shea összeráncolta a szemöldökét. – Kutatom már egy ideje ezt a problémát. Pillanatnyilag annyit tudunk, hogy több probléma kombinációja okozza a bajt, köztük a mérgező vegyületek jelenléte a talajban. A földre szükségünk van, hogy hogy gyógyítson és megfiatalítson bennünket, és eközben a bőrünkön keresztül magunkba szívjuk belőle az ásványi anyagokat. Minden területnek megvan a maga ásványi anyag összetétele és természetesen a gazdagsága is változó, de mindenütt egyre több méreganyagra bukkanunk. Az egész fajunk a földhöz kötődik, anélkül nem létezhetünk. Ha Xavier belejuttatott valamit, egy vegyületet, vagy egy élősködőt, az az évszázadok alatt lassan kiirtotta a népünket, de ha megtudnánk, hogy pontosan mi az, azt hiszem, lenne esélyünk a leküzdésére. „Shea gyakorló kutatóorvos volt azokban az időkben, mielőtt Jacques a magáénak követelte volna.” – Van egy emlékem Xavierről, hét vagy nyolc éves koromból, épp csak egy pillantást kaptam el egy nőről, aki éppen elvetélt. Föld volt körülötte a szobában. Xavier nagyon elégedettnek tűnt azzal, hogy elvesztette a magzatát. – Sok évszázada volt rá, hogy tökéletesítse a támadását. – Csináljatok valami olyasmit, mint ami akkor ott zajlott – javasolta Nicolas. – Nekem most mennem kell. – Tisztelete jeléül mélyen meghatotta magát Shea felé. – A harcosok tanácsa is összeül ma éjjel. Shea ráfintorgott.

– Meg kell hoznotok azt a roppant fontos döntést, hogy a nőket otthon kell tartani terhesen és mezítláb? Talán én is hoznék egy döntést, ha ti így döntenétek. Talán abbahagynám a kutatásaimat, elfelejteném minden tudásomat, hazamennék és ráhagynám az egészet Gary-re és Gregorira. Ráadásul van egy fiam is, akinek a figyelmemet szentelhetem. Lara összeráncolta a szemöldökét. – Én ebből semmit sem értek. – Nicolas nem mondta el neked? A férfiak ma este azért gyűlnek össze, hogy megvitassák, hogy nem kellene megengedni, érted, megengedni a nőknek, hogy vámpírokkal harcoljanak, mert szerintük sokkal jobban tennénk, ha otthon maradnánk és a babákra koncentrálnánk. – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha most mennék is. – Nicolas megfogta Lara arcát kétfelől, és lehajolt, hogy hosszan megcsókolja ott, Shea szemei előtt. Lara elpirult ugyan, de visszacsókolta, a szemei ragyogtak. Még mielőtt a lány kérdéseket tehetett volna fel, belekezdett az alakváltásba. Egyáltalán nem akarta Shea Dubrinskyval megvitatni, hogy harcoljanak-e a nők a vámpírok ellen, vagy sem. Elég heves vita volt várható ezzel kapcsolatban a férfiakkal is. Ez nem egy olyan döntés volt, amit bármelyikük is könnyedén vehetett, de voltak dolgok, amiknek mindenképpen meg kellett lenniük, hogy a népük fennmaradhasson. A meleg egy hullámát küldte Lara felé és eltűnt az éjszakában. Lara dermedten bámult utána, el sem akarta hinni, hogy magára hagyta egy vadidegenekből álló társasággal. Aztán a szemöldökét ráncolva az is eszébe jutott, hogy tulajdonképpen Nicolas gyáván elmenekült, mielőtt elmondhatta volna a véleményét azokkal a férfiakkal kapcsolatosan, akik semmit nem akarnak megengedni a nőknek. „Természetesen meg fogom hallgatni a véleményed.” Bizalmas hangja hallatán ismét talpig pirult. „Ne hagyj engem itt túl sokáig.” „Olyan gyorsan visszajövök, amint az lehetséges.” Kihallotta a hangjából a megnyugtatást, ami mosolyra késztette, majd az alagútra fordította a figyelmét, ami a barlang mélyén rejtőzködő kamrához vezetett. – Körülbelül egy tucatnyian vannak benn, és mindannyian nagyon örülnénk, ha csatlakoznál hozzánk. A többiek nincsenek most itt a hegyek között. És a harcosok tanácsába is el kellett küldenünk a megbízottunkat, hogy beszéljen a nevünkben, és elhozza az információkat. Sajnos a férfiak hozhatnak érvényes törvényeket, és ha nem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk, kell, hogy alkalmat találjunk rá, hogy mi is elmondhassuk, hogy egyetértünk-e a döntéssel, avagy nem. Lara számára nyilvánvaló volt, hogy Shea megpróbál egy könnyed beszélgetést fenntartani, de a téma irritálja őt. Nicolas szerint ő egy modern nő, aki kijárta az orvosi egyetemet, hatalmas hírnevet szerzett kutatóként, és most úgy érezte, hogy a férfiak hátráltatnák a nőket, ahelyett, hogy segítenék őket, de mégis tisztességes akart maradni, meg akarta várni, hogy hallhassa a tényeket a saját döntése előtt. Ez pedig nagyon tetszett Larának. Shea befelé intett a kezével. – Gyere, bemutatlak a többieknek. Lara követte a keskeny, kanyargós alagútban, ami mélyen a hegy gyomrába vezetett. Nicolas barlangjához képest ez sokkal melegebb volt, nem képezte részét a gleccser alatti jégbarlang rendszernek sem, és ahogy egyre lejjebb ereszkedtek, a hőség egyre csak nőtt. Gyertyák világították meg az utat, apró, villózó fényekkel. A visszafogott kis fények a folyosó falán és mennyezetén felgyűlt cseppköveken szikráztak. A változó színek és formák szinte szürreálissá tették az egész látványt. Szinte egy félálomszerű állapotba került tőle, mintha visszafelé sétálna az időben, egyenesen az anyaméh biztonságába és melegébe.

Ahogy belépett a kamrába, ahol a nők összegyűltek, az érzés csak még erőteljesebbé vált. Két nő, feltehetőleg Raven és Savannah feküdtek középen, fekete, dús, gazdag talaj hatalmas dombján feküdtek. Körülöttük félkörben gyűlt össze a többi nő, halkan énekelték a Kárpáti altatódalt, és lágyan ringatóztak jobbra-balra, mintha csecsemőket ringatnának. Két másik nő, az egyik magas és elegáns, a másik nagyon fiatal és törékenynek tűnő, ott állt a földhalom széle mellett, és egy másik dalt énekeltek, miközben kezeikkel és lábaikkal bonyolult, kecses mintákat rajzolgattak. – Syndil és Skyler – súgta Shea. – Magát a földet fiatalítják meg. Felkérik, hogy dúsítsa fel önmagát, fokozza gyógyító tulajdonságainak erejét, és mentse meg a gyermekeinket. Mindketten képesek helyreállítani és méregteleníteni a talajt, ami felbecsülhetetlen kincs a számunkra. Skyler Syndil tanítványa, de máris nagyon jó abban, amit csinál. Szép látvány volt a két, ősi rítust végrehajtó nő, akik felkérték az anyatermészetet, hogy mentse meg a gyermekeket. Bár Lara hallgatta a bemutatást, közben végig a szertartást nézte, a szíve dagadozott a mellkasában, az elméje követte a karok és a lábak minden kecses mozdulatát. Az agya egy bizonyos része ismerte ezt a rítust. A szavak, a dallam, a ritmus és a minták, mind-mind ismerősnek tűntek a számára, mintha csak már hosszú idővel a születése előtt megkapta volna a föld megtisztításának ajándékát. A lábai belesajdultak a vágyakozásba, hogy csatlakozzon a két nőhöz, a kezei megrezzentek, hogy felrajzoljanak egy-egy hullámzó ívet a levegőbe. Érezte maga alatt a föld pulzusát. A saját szíve ritmusa elkezdett megváltozni, felvette a dallam lüktetését. És a szavak, ó igen, a szavak, ősiek voltak és gyönyörűek, csordultig telve a nők hatalmával. – Ó anyatermészet, mi vagyunk azok, szerető lányaid. Lara mélyre hajolva kifejezte tiszteletét, aztán a lába magától fordult, aztán egy kecses mozdulattal a földhalmok egyik sarkához perdült, ahol Syndil és Skyler másik két sarkot foglalt el, így majdnem teljesen körül tudták venni Ravent és Savannah-t. Lara szinte öntudatlanul foglalta el a harmadik sarkot. – Táncunk meggyógyítja a földet. Az énekünk is gyógyítja a földet. Összekapcsolódunk veled. A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik. A dallam már eleve ott volt valahol a lelkében. De egy negyedikre lett volna szükségük. A többi nő is énekelt és táncolt, fokozta erejüket, de még egy hangra szükségük lett volna. Nem voltak elég erősek. Lara egy halvány szemöldökráncolással kereste meg Syndil pillantását. – A sarokra kellene állni valakinek. Te is érzed? Csend ereszkedett a nőkre. A barlangban szinte lüktetett a levegőben a hatalom. Larának zavarban kellett volna éreznie magát, hogy minden szem rá szegeződött. Még soha nem csinált ilyet. Még csak biztos sem volt benne, hogy igaza van, egyszerűen csak érezte. Syndil pillantását kereste. A hatalom szinte áradt a nőből, hullámzott tőle körülötte a levegő. Az aurája ritmikusan pulzált. Syndil is összeráncolta a szemöldökét. – A tánc nincs egyensúlyban, de nem tudunk mit tenni. – Ránézett Skylerre. – Te hogy érzed? – Működni működik, de nem tökéletes – vonta meg a vállát a tizenéves. – Megteszünk mindent, amit tudunk, de négyünkre lenne szükség és csak hárman vagyunk. Syndil bólintott. – Állítok egy kicsit a táncon és a dallamon, érzem a méreganyagokat a talpamon keresztül. Ezzel a talajjal különösen gondosnak kell lennünk, a babák számára készítjük elő. Lara bólintott, de még mindig a szemöldökét ráncolta. Felemelte a kezeit, hogy jobban érezze a kamrában lüktető hatalmat. – Néhány szál nem megoldható hárman. Szükségünk van egy negyedik szövőre.

– Nincs más. A többiek hozzájárulhatnak a mi hatalmunkhoz, de nem tudják működtetni a föld gyógyító dalát. – Nincs itt más a vérvonaladból? – kérdezte Lara. Syndil megrázta a fejét. – Senkiről sem tudok a vérvonalamban. Skyler talán a Dragonseeker családhoz tartozik, de ebben nem vagyunk biztosak. Hallja a föld sikolyait, így lehet, hogy nem pontosan olyan, mint én, csak nagy beleérző képessége van a föld iránt. – Tényleg Dragonseeker szemei vannak – értett egyet Lara. Skyler szemei túlságosan öregek voltak a fiatal arcban. Lara látta benne nyomokban Razvant is. Valószínű, hogy azoknak a gyermekeknek egyike lehet, akinek nemzésére Xavier kényszerítette Razvant, hogy legyen kikből táplálkoznia. És ez a lány valahogyan odakeveredett a Kárpátiakhoz. Ettől a gondolattól egy pillanatra összezavarodott, vágyódni kezdett Nicolas karjainak melegébe. Gondolkodás nélkül nyúlt érte. A férfi azonnal reagált. „Szükséged van rám?” Idiótának érezte magát. Szó sem volt róla, hogy talán elveszíthet egy gyermeket, és mégis remegett, pusztán attól, hogy egy tizenéves lánynak olyan szemei voltak, mint az apjának. „Nem. Semmi. Minden a legnagyobb rendben van.” „Elég, ha megérinted az elmém a tieddel Lara. Mindig veled vagyok.” Megnyugtatása hatott rá, mintha megvigasztalta, biztonságba helyezte volna, életében először úgy érezte, hogy tartozik valahová. „Rendben vagyok.” Ezt már teljes meggyőződéssel mondta. Tekintete összetalálkozott Raven nyíltan nyugtalan pillantásával, így hozzá intézte a szavait. – Szükségünk van Natalyára. A nők egymásra néztek. – Natalya harcos. Azt mondja, ő nem érzékeli a földet – mondta Shea. – Nincs ehhez tehetsége. Lara szemöldöke felszaladt. – Valóban? Ezt ő mondta? Shea és Raven váltottak egy hosszú pillantást, aztán Raven összehúzott szemöldökkel válaszolt. – Mikhail mondta nekem, hogy nem képes gyógyítani a földet úgy, mint annak idején a családja. Nem lenne igaz? Lara összeszorította a száját. – Natalyát szinte szétveti a hatalom. Meg lennék lepve, ha nem lenne képes rá. – Hívjátok ide – mondta Raven. – A harcosok tanácsában van, hogy a nevünkben beszéljen – emlékeztette Shea. – Hívd ide – ismételte Raven, és ez már parancs volt. – Ha van remény rá, hogy megmenthessük ezeket a gyermekeket, az sokkal fontosabb annál a beszélgetésnél, amit a férfiak folytatnak. Végül úgysem a férfiaknak, hanem Mikhailnak kell meghoznia a döntést, hogy a nők harcolhatnak-e vagy sem, és a döntését mindannyiunknak el kell fogadnunk. Senki sem mutatott rá újra, hogy Natalya éppen azért van a harcosok gyűlésén, hogy az ő szavukat is egészen biztosan meghallgassák. Raven nagyon ritkán, vagy talán még soha sem használta fel életpárja rangját, de most semmi kétséget sem hagyott felőle, hogy Natalyát oda kell hívni. Raven arcát könnyek csíkozták, szenvedésének súlya ránehezedett a nőkre. Egyszer már túlélte egy magzatának elvesztését, és most ez a gyermek is elillanni készült. Mellette Savannah sápadtnak, nyúzottnak tűnt, lehunyt szemmel koncentrálva próbálta megtartani a

babáit. Mindketten képesek voltak kommunikálni a még meg sem született gyermekekkel, ami csak még jobban megnehezítette a rájuk váró veszteséget. A babák valódiak voltak a számukra, a teljes személyiségük kifejlődött már. – Hívd azonnal Shea – követelte Raven. Shea kinyúlt Razvan ikerhúgáért. – Mintha Shea vonakodna idehívni – suttogta Lara Syndilnek. – Natalya más – súgta vissza Syndil. – Ő a legidősebb élő Dragonseeker nő, és mint ilyen, a vére rendkívül erőteljes. Tökéletesen megvan benne hozzá az erő, hogy harcoljon, és előszeretettel járja a maga útját. Az évek során, míg Xavier elől bujkált, gondolom hozzászokott a magányhoz. Mindenkivel kedves és tiszteletteljes ugyan, de valahogy mégis távolságot tart. És nagyon ritkán látni őt Vikirnoff nélkül. Lara egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy Natalya magának való. Egy nagyon magabiztos nő kisugárzása áradt belőle, hiszen ő volt Razvan ikerhúga és a Földön valaha élt leggonoszabb ember unokája. Valószínűleg nagyon sok évet töltött azzal, hogy a háta mögé nézegetett, és félt megbízni bárkiben is. Hiszen maga Lara sem volt benne egészen biztos, hogy képes lesz legyőzni traumatikus gyerekkorát, hogy teljes mértékben elkötelezhesse magát Nicolas mellett. Határozottan megértette volna, ha a nagynénje elhallgatta volna a tudását. Natalya könnyű, kecses léptekkel sétált be, kékeszöld szemei tele voltak kérdésekkel. – Raven? Szükséged van rám? Raven bólintott. – Lara és Syndil úgy érzik, hogy te vagy az egyetlen, aki segíthet, és én… mi kétségbeesetten szeretnénk megmenteni a gyermekeinket. Natalya előbb a barlangban nézett körül, majd Larán állapodott meg a tekintete. – Nem rendelkezem semmiféle tapasztalattal a gyógyító rítusok terén, de ha pontosan elmondjátok, hogy mit kell tennem, megteszem, amit csak tudok. Raven megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Köszönöm Natalya. Savannah hosszú szempillái felemelkedtek. A szemei könnyben úsztak. – A lányaim is köszönetüket küldik. Megpróbálnak maradni, de a testem visszautasítja őket. – Mindkét karját a dereka köré fonta, és finoman ringatni kezdte magát. – Folyamatosan mondom nekik, hogy azt szeretném, hogy maradjanak nálam, de érzik, hogy a testem megtámadja őket. Raven bólintott. – Nem fogom tudni elviselni, hogy még egy gyermeket elveszítsek. A leplezetlen fájdalom a hangjában Lara szívét marcangolta. Egy magas, elegáns, derékig érő sűrű, fekete hajú nő azonnal a két kismama közé térdelt, és mindkettejük kezét megfogta. – Ő Francesca – mutatta be Natalya – Gabriel életpárja, gyógyító és Skyler örökbefogadó anyja. Fantasztikus nő. És most mondjátok el végre, hogy mit kell tennem. Lara boldog volt, hogy ő is ott volt. Egyik nőt sem ismerte, és Skylerre néznie olyan volt, mintha saját magát látta volna tinédzser korában. Egy kissé elveszett. Kényelmetlenség járta át. A tinilány látványa elérte, hogy újra védtelennek érezze magát. Natalya viszont nyilvánvalóan egy hatalmas rejtély volt a nőknek, bár az is világos volt, hogy csodálják. – Arról van szó, hogy először a földet kell gyógyítanunk – magyarázta Syndil. – Itt találtuk a lehető leggazdagabb talajt, ami a legdúsabb ásványi anyagokban, de meg kell szabadítanunk a méreganyagoktól. – És az élősködőktől – motyogta Lara az orra alatt. Shea megpördült. – Mit mondtál?

Lara azt kívánta, bárcsak egy szót se szólt volna, mert hirtelen mindenki őt nézte várakozóan. Odanyomta ujjait hirtelen lüktetni kezdő halántékára. – Sajnálom. Csak hangosan gondolkodtam. – Ne, tudnom kell, hogy mit mondtál – kötötte az ebet a karóhoz Shea. Lara vállat vont. Nem akart a gyerekkoráról beszélni, de még csak gondolni sem rá. – Xavier mindig parazitákkal kísérletezett. Soha nem volt elégedett velük, mindig kereste a módját, hogyan használhatná hatékonyabban őket. Egyszer azt mondta, sokkal hasznosabbak, mint akár a legtehetségesebb mágus. Nem tudom elképzelni, hogy anélkül próbált volna meg kitalálni valamit, hogy először azokat próbálta volna felhasználni. Méreganyagokat is tudott ugyan képezni a talajban, de mi van, ha létrehozott egy élősködőt, ami belép a testbe és megpróbálja megakadályozni a terhességet? Francesca lassan felállt, Shea tekintete találkozott az övével Raven és Savannah felett. – Folyamatosan keressük az mikrobákat. Átvizsgáljuk a nők minden egyes szervét minden alkalommal – mondta Shea – Gregori soha nem hagyott volna ki ilyesmit. – Talán – felelte Lara – de Xavier mestere a mikroszkopikus méretű férgekkel való munkának. És amikor táncolunk, nem csak modern méreganyagokat kell keresnünk. Shea a szemöldökét ráncolta. – Van róla fogalmad, hogy milyen hihetetlen mennyiségű méreganyagot találok egy újszülött köldökzsinórjában, vagy az anyatejben? A talaj minket segít, de a gyerekeink nem rejtőzhetnek el velünk, és még csak etetni sem tudjuk őket a legtökéletesebb táplálékkal, amit az anyatermészet direkt az ő számukra fejlesztett ki. Meg tudtam nevezni minden egyes vegyületet, amit a talajban találtunk, a legnagyobb részük rákot okoz és… Raven visszatartó mozdulattal fektette a kezét sógornője karjára. – Lara, a talajunk vízellátását a legtisztább forrás, a gleccser táplálja, és Syndilnek még így is gyógyítania kell a földet. – Éppen arra gondolok, hogy a gleccseretek talán egyáltalán nem a legtisztább forrás. Xavier uralja a jégbarlangokat. A jégbarlangrendszert, ami több négyzetkilométernyi területen terjed szét a hegy alatt, igazából akkora, mint egy város. Ez a hegy pedig az otthonaitok felett van, az ő gleccsere táplálja a vízforrásaitokat, és szivárog be a földetekbe. Nem számoltatok vele, mert azt hittétek, rég halott. Nos, nem az. Senki sem tudta megölni. És gyűlöli a Kárpátiakat. Ha van rá mód, ő egészen biztosan addig kutatta, míg meg nem találta a módját, hogy bevigyen valamit a szervezetetekbe, hogy a testetek elutasítsa a terhességet. – Lara hátratúrta a haját az arcából. – Nem azt mondom, hogy nem kell modern mérgeket is keresni, csak azt találgatom, mit lenne érdemes megnézni, és könnyen lehet, hogy a válaszokat a múltban találjátok meg. El sem hitte, hogy ilyen sok nő előtt fejtette ki a véleményét. Amióta a jégbarlangból kikerülve felnőtt, mindig megpróbált mindenféle feltűnést kerülni, olyan szerény és csendes maradt, amennyire ez csak lehetséges volt. Idejekorán megtanulta, hogyha egy családdal akart maradni egy táborban, óvakodnia kellett attól, hogy észrevegyék, ami egyáltalán nem volt egyszerű a váltakozó haj és szemszínével. A cigányok mindig kedvesek voltak vele, de nagyon babonásak voltak, és furcsa megjelenése, pszichés képességei gyakran tették előttük nemkívánatos vendéggé. – Ne érezd magad kényelmetlenül – bátorította Francesca. – Annyi új ötletre van szükségünk, amennyi csak van. – Nos, Xavier nem pusztán egyféle lehetőséget dolgozott ki, már ha ő tette, ami itt történik. Lehet, hogy méreganyagokat juttatott a vízbe és ezzel a földbe is, de az életemre mernék esküdni, hogy bejuttatott valamit a Kárpáti nőkbe, ami azt okozza, hogy a testük elutasítja a gyermeket.

– Alaposan megvizsgáltjuk a nőket – mondta Francesca –, és nincs is mindenkinek problémája. – Most viszont hagyjátok, hogy újra elkezdjük – szólalt meg Syndil. – Ravennek és Savannahnak szüksége van a dús földre, hogy megerősítse a testüket és a szerveiket. – Ó Istenem! – fordult Shea, Francesca felé. hatalmasra nyílt, riadt tekintettel. – A nőket vizsgáltuk, de a férfiak határozzák meg a gyermekek nemét, a Kárpátiaknál csakúgy, mint az embereknél. Nem vizsgáltuk meg a férfiakat. A problémák pedig aránytalanul magas fiú újszülött számmal kezdődtek. Francesca jól láthatóan megpróbálta elnyomni az izgatottságát, annyi csalódás után úgy döntött, most óvatosabb lesz. – Talán. Nagyon logikusnak tűnik, de fel kell tárnunk az összes lehetséges utat, ami kinyílik előttünk. Shea sűrűn bólogatott, de megszorította Raven kezét. – Most segítünk Syndilnek és a többieknek, hogy elkészíthessék a lehető legjobb földet Savannah és a te számodra – mondta –, aztán pedig azonnal megyek a laboratóriumba, és kiderítjük. Mindössze csak annyit kell tennetek, hogy egy kicsit még kitartatok. Raven bólintott, összeszorította a száját, de a szemeiben kétségbeesés ült. Larának félre kellett néznie a nyílt szomorúságtól az arcán. A nők közül is többen megláthatták Raven arcán a leplezetlen szenvedést. Ismét kialakították félkörüket. Az egyik sarokban tűz égett, rajta pedig egy nagy fazékban víz forrt. Francesca beledobott néhány különböző összetételű kisebb-nagyobb követ, több csokornyi kis kék virágot, és mandragóragyökeret. Még egyéb gyógynövényeket is adagolt, míg a többi nő az aromagyertyákat gyújtotta meg. Azonnal jázmin és levendulaillat töltötte meg a levegőt. Aztán a nők ismét a Kárpáti altatódalt kezdték énekelni. Lara azon kapta magát, hogy ő is bekapcsolódik, egyre határozottabban hallatva a hangját, mindent elsöprő szeretetet érezve a még meg sem született gyermekek iránt, kérte őket, hogy várjanak a védett, biztonságos helyen, amíg megszülethetnek, és ölelő karjaikba nem vehetik őket. A kamrát betöltő hatalomban volt egy árnyalatnyi másság. A női energia éppen olyan hatalmas volt, mint a férfiaké, de az együttérzésből táplálkozott. Egy félig Varázsló, amilyen Lara is volt, tisztán érzékelte ezt a különbséget, és szétválogatva minden egyes szálat rájött, hogy a valódi szeretet és harmónia rétegekben simul Raven és Savannah köré. A nők egyetlen cél érdekében gyűltek össze, hogy megmentsék a babákat, és egyáltalán nem számított, hogy teljesen más háttérrel, különböző gondolkodásmóddal rendelkeztek, ugyanaz volt bennük a szándék, az akarat. A nők összefonódó ereje bámulatos volt. Úgy érezte támogatják, ösztönzik, hogy ne csak részt vegyen a testvériség ezen csodálatos érzésében, hanem kiegyensúlyozottnak és magabiztosnak is érezze magát a többiek között. Szétnézett maga körül a barlangban, magába szívta a látványt, miközben osztozott az egység érzésében. A hatalom ott élt mindannyiukban, mint minden élőlényben, összegyűjtötték hát a pozitív energiát a környékből, és a lehető legjobb dologra használták, hogy életeket mentsenek velük. Gyengéd, kérő hangja hozzáadódott a meg sem született gyermekeket marasztaló kórushoz. A nők egymásért nyúltak, hogy érezhessék a többieket az elméjükben. Így Ravent és Savannah-t is, rajtuk keresztül pedig a gyerekeket is. Savannah két pici lánya közelebb fészkelte magát hozzájuk és feszülten figyeltek, igyekeztek figyelmen kívül hagyni azokat a görcsöket, amik időnként megpróbálták megfojtani őket.

Raven babája fiú volt. Az asszony teste kétségbeesetten próbált megszabadulni a betolakodóként azonosított magzattól. A fiúcska borzalmasan szenvedett, sóvárgott rá, hogy az anyjával maradhasson és békére találhasson, de néha megingott és a távozás felé közeledett. Raven lágyan dúdolt neki, üres karjait köré fonta, és finoman ringatta, mintha csak bölcsőben tartaná. Syndil intett Skylernek, hogy foglalja el a helyét a hatalmas földhányás másik sarkánál, ami a terhes nők számára volt előkészítve. Teljes csend ereszkedett a barlangra, egyedül Raven nehéz légzése hallatszott. Syndil karjai a levegőbe emelkedtek, és a másik három nő követe a mozdulatot. A lába mintába kezdett, a teste hajlongott, a kezei méltóságteljes, elegáns mozdulatokba kezdtek. Skyler várt néhány szívdobbanásnyit, közben Syndil énekének dallamát dúdolta vele tökéletes összhangban, aztán az ő lába is felvette a ritmust, és belekezdett a kántálásba Syndilt követve. Skyler után Lara következett, kivárta a saját belépésének pillanatát, a kezei és a lábai maguktól is tudták a mintát. Érezte, hogyan emelkedik fel benne a gyógyító ének, hogy végül kitörjön. A levegő vibrált a hatalomtól. Natalya is csatlakozott hozzájuk. A hangjuk szárnyalt, mezítelen lábuk bonyolult táncot járt, ütemre dobbanva a földön, ami mintha a Föld középpontjáig hatolt volna. Lara a talpain keresztül érezte a dalt, és a táncot is. Minden lépést pontosan tudott, minden hajlást, minden kecses kézmozdulatot, még mielőtt belekezdett volna. Az ének hangosan szólt az elméjében, tökéletes harmóniában mozdult a másik három táncossal, és magával a Földdel. – Ó anyatermészet, mi vagyunk azok, szerető lányaid. Táncunk meggyógyítja a földet. Az énekünk is gyógyítja a földet. Összekapcsolódunk veled. A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik. – Ahogy énekelték a dalt, valóban megtörtént, amiről szólt. Eggyé olvadtak összeforrtak egymással, de a magas éggel felettük csakúgy, mint a Föld forró magjával is a lábuk alatt. – Ó anyatermészet, mi vagyunk azok, szerető lányaid. Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk északról… – Syndil mélyen meghajolt, majd körbefordult. – Délről – Skyler tökéletesen másolta Syndil mozdulatait. – Keletről – Lara a tisztelet jeleként mélyen meghajolt, majd körbefordult, és máris Natalya következett. – Nyugatról. – A négy nő tökéletesen azonos mozdulattal fordult körbe újra egyszerre. Karjuk, lábuk, egész bensőjük eggyé vált. A hatalom önálló életre robbant a kamrában, a félkör alakban álló nőkből fényesen felizzó energianyalábok csatlakoztak a táncosokhoz, táplálták őket a hatalmukkal. – A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá. Összekapcsolódunk most veletek, föld a földhöz. Az élet körforgása bezáródik. A talaj átmelegedett a talpuk alatt. Raven és Savannah felzihált a hőhullámtól, ami átsöpört rajtuk. A földhalom még sötétebb lett, elképesztően termékeny, szinte ragyogott az ásványoktól. Lara érezte a Föld ujjongását a talpain keresztül, ami felfelé indult benne, hogy végül az egész testét öröm, és boldogság töltse el. Az összes többi nővel együtt az Univerzum részévé vált, tökéletes volt közöttük a bizalom és az egyetértés. Abban a pillanatban nem voltak félelmei, sebezhetőségei, egy hatalmas egész részévé vált. Elárasztotta egy szinte eufóriaszerű életérzés, az energia, és a béke körülölelte. A táncosok abbahagyták a hajladozást, a nők az elképesztően dús, termékeny talajba fúrták kezeiket, ami sokkal értékesebb volt a számukra, mint bármiféle aranybánya. Mindannyiuknak üresnek és fáradtnak kellett volna lenniük, de a talaj átitatta őket energiával.

Syndil arca pontosan azokat az érzelmeket tükrözte vissza, amiket Lara érzett, a szemeiben csoda ragyogott. – Ez az a föld, amire a nőinknek szüksége van – mondta Syndil. – Mi négyen most már képesek vagyunk ilyet teremteni. – Máris érzem a különbséget – mondta Savannah megkönnyebbülten. – a görcseim lassan elcsitulnak. Raven az ajkába harapott és megrázta a fejét. – Nekem nem segít. Az összehúzódások csak erősebbekké váltak. Kétségbeesés volt a hangjában. Lara a többi nőn keresztül összekapcsolódott a gyermekkel. Félelem töltötte el az elméjét, és fájdalom követte szinte azonnal. Az az érzése támadt, mintha kiszakítanák biztos menedékéből. Visszatartott egy elcsukló kiáltást. A csöppnyi kisfiú tudatában volt annak, hogy mi történik vele, állandóan az anyjáért nyúlt. Raven próbálta megvédeni őt a fájdalomtól, ami újra és újra végigszántott az aprócska testen. A testi támadáson túl Lara megérzett nagyon-nagyon halványan valami mást is. Rápillantott Natalyára, majd sorban a többiekre, hogy ők is érzékelik-e. Mindannyiukat teljesen lefoglalta a félelem és a bánat, hogy elveszítik a gyermeket. Lara megérintette nyelvével kiszáradt ajkait és ösztönösen Nicolasért nyúlt. Azonnal válaszolt, melege, ereje és teljes bizalma körülölelte. Megkeményítette magát, és vett egy mély lélegzetet, aztán követni kezdte annak a sötét hatásnak a fonalát, ami a gyermek és az anya ellen is hatott. Még mielőtt megtalálhatta volna a forrást, a gyermek hirtelen távolabbra csúszott. Raven sírni kezdett, olyan fájdalmas, mély zokogással, ami széttépte Lara szívét. – Nem tudok elveszíteni még egy gyermeket. Túlságosan aprócska, hogy anya nélkül menjen a következő életbe. Vele kell mennem. A nők egyszerre ziháltak fel, mindenki halálra sápadt. – Nem teheted – jelentette ki Shea. – Ez teljességgel lehetetlen. – Anyám! – tiltakozott Savannah. – Raven – Francesca hangja maga volt a nyugalom. – Ha úgy döntesz, hogy követed a fiad a másvilágra, Mikhail téged fog követni oda. A népünknek mindkettőtökre szüksége van. Csak zavart vagy, nem gondolkodsz egészen tisztán. Raven szaggatottan zokogott tovább. Shea lefeküdt mellé a földre és a karjaiba szorította, Savannah a kezét fogta. – Nem értem mit jelent az, hogy Mikhail követni fogja őt – súgta oda Lara, Natalyának. – Az életpárok nem létezhetnek egymás nélkül. Ha Raven a következő életet választja a gyermekkel, Mikhailnak nem lesz más választása, mint követni őt, vagy vámpírrá válni. Ezért nem állíthatja Raven ilyen választás elé, különösen Mikhailt. Ő a népünk vezetője. Ha Savannah nem lenne képes átvenni a helyét, az ellenségeink győznek, a fajunk kihal. Lara mozdulatlanná dermedt, a félelem jeges ujjai végigsiklottak a gerincén. Nicolas is vámpírrá fordulhat. Ha a saját elhatározásából sikerült volna maga mögött hagynia a világot, soha nem értesült volna a szörnyű következményekről, amik őt és a körülötte lévőket sújtották volna. Egyetlenegyszer sem vetette a szemére, nem vádaskodott vele. Pedig Nicolas egy tapasztalt vadász. Ha átfordult volna, sokakat megölt volna, mielőtt elpusztítják. Mélyen belevájta az ujjait a dús földbe, ahogy lenézett Raven könnycsíkozta arcára. – Nem gondolhatod komolyan, hogy megfosztod az életpárod az élet lehetőségétől. Ahogy ő tette. Önző módon, gondolkodás nélkül, tekintet nélkül arra, mi lenne annak a következménye bárki más számára.

Körülnézett a kamrában a nőkön, akik azért gyűltek itt össze, hogy meggyógyítsák a földet, és megmentsenek három meg sem született gyermeket, és ráébredt, hogy mindegyikük pótolhatatlanul értékes a maga módján, és mindannyian hozzájárultak egy magasabb rendű jó cél eléréséhez. Tagjai voltak az élet körének csakúgy, mint ő vagy Nicolas, Raven és a meg sem született gyermekek. Mindegyikük különleges és pótolhatatlan, kizárólag rájuk szabott szerepük van. Talán egyikük sem tudja mi az, de ezért éltek, ezért harcoltak, és éppen ezért minden egyént megilletett a tisztelet, hiszen mindenki ugyanolyan fontos. – Raven, olyan hatalmas szükség van rád itt – mormolta hangosan, amikor megértette, hogy minden egyén pótolhatatlan része az egésznek. – Mindannyian sokkal kevesebbek lennénk az elmúlásoddal. – Szükségem van rád – fogta meg az anyja karját Savannah. – Arra van szükségem, hogy itt maradj velem. A lányod vagyok. Nem érek annyit, hogy itt maradj miattam? – nézett rá rémülten, a fekete föld fölött az arca még ijesztőbben sápadtnak tűnt. – Anyám, nem hagyhatsz el! – Tudom, tudom. – Raven a lánya köré fonta a karjait. – De egyszerűen képtelen vagyok elviselni, hogy egy újabb gyereket elveszítsek. Olyan aprócska és annyira élni akar. És már olyan távol van… Francesca megragadta a karjait, és egy kicsit megrázta. – Raven, nézz rám! – Megvárta, amíg rá fókuszál. – Egyszerűen pánikba estél. Meg kell nyugodnod, hogy ő is megnyugodhasson. Hinned kell benne, hogy meg tudjuk menteni, és akkor ő is hinni fog benne. – De ez fáj neki, sokkos állapotban van! – tiltakozott Raven. – Tudom drágám, és te érzed a félelmét és a fájdalmát, ami tovább fokozza a sajátod, de ezzel nem fogsz tudni segíteni neki. De mi tudunk. Mindannyian. Nézz magad köré. Veled vagyunk mindannyian. Segíteni fogunk. Savannah bólintott. – Én is segítek, és az ikrek is. Lara ismét kinyúlt a fonalért. – Valami sötét praktika folyik itt. Érzem, amikor hozzád és a gyermekedhez kapcsolódom. Befolyásolnak, hogy feladd és a babát is. Vissza kell vágnod Raven, harcolnod kell. Ne hagyd, hogy Xavier megszerezze a picit. Nem engedheted, hogy elvegyen téged és a fiadat. Szerezz nekem egy kis időt. Francesca és Shea egyszerre kapták fel a fejüket, és dermedten meredtek rá. – Biztos vagy benne? – követelt választ Francesca. – Egészen biztos? – Nagyon gyengén, de ott van. Hidd el nekem, bárhol felismerem Xavier hatását, teljesen lényegtelen, hogy mennyire halovány a jelenléte. – Éreznem kellene, amit érzel – vágta rá Francesca – Natalya, te is érzed? Natalya mozdulatlanná vált. Aztán lassan bólintott. – Igen, igaza van. És ugyanez a hatás működik Savannah-nál is. Nem olyan erőteljes, mert az ikrek hatalma összefonódik, és támogatják az erejükkel, de a sötét mágia szövete őket is támadja. Nem lesznek képesek kitartani ellene, ha tovább folytatódik, legalábbis addig nem, amíg megszülethetnek. Savannah védelmezőn kapta kezeit a hasa elé. – Mit tehetünk? – El kell pusztítanunk, bármi is támadt rájuk – mondta Francesca. – Idehívjam Gregorit? – És Mikhailt? – kérdezte Raven remegő hangon. Lara összeráncolta a szemöldökét.

– Nem adhatjuk meg neki az esélyt, hogy megérezze egy hím fenyegetését és visszavonuljon. A Kárpáti férfiak védelmezők és őrzők. Ez minket nem érez fenyegetésnek. – Vissza tudod követni? – kérdezte gyorsan Natalya. – Mert ha meg tudod mutatni a célt, én megsemmisítem. Teljes magabiztossággal jelentette ki. – Tudom követni – mondta Lara. – Raven – mondta Francesca – ez a te döntésed. A tiéd és Savannah-é. Ha úgy gondoljátok, hogy hívjuk Mikhailt és Gregorit, és ők próbálják meg kezelni ezt a gyilkossági kísérletet a gyerekeitek ellen, akkor azt fogjuk tenni. Raven és Savannah váltottak egymással egy hosszú pillantást. Csönd ereszkedett a barlangra. A fazékban fortyogó víz levendula, és jázmin enyhítő illatával töltötte meg a levegőt. Raven végignézett azokon a nőkön, akik a válaszára vártak, akik egy célért jöttek ide, egyetlen vágyuk volt, meg akarták menteni a gyerekeiket. Raven megfeszítette az állát, odahajolt a lányához, megcsókolta, majd elszánt pillantását Lara kékeszöld szemeibe fúrta. – Találd meg azt a dolgot, hogy megsemmisíthessük.

14. fejezet A kristályok zümmögése fogadta Nicolast, ahogy belépett a barlangba. Az óriási cseppkövek mindig hatással voltak rá, lenyűgözték. Kizárólag a természet volt képes létrehozni egy olyan gazdag szépséget, mint amit az ásványok alkottak. A gipsz, ami egyáltalán nem ritka más területeken, szinte teljesen ismeretlen volt a Kárpátok hegyei között. Ezer méterre a föld felszíne alatt, maga alatt a forró magmával a puha mészkövet kivájta a magma kürtőkön feltörő termálvíz, kialakította a kamrákat, mielőtt távozott volna, húszhuszonöt méter magas, jó két és fél méter széles szelenit oszlopok sűrű erdejét hagyva hátra maga után. Nicolas az Egyesült Államokban hatalmas, monumentális mamutfenyőerdőket látott, de még azok sem voltak összehasonlíthatóak ennek a kristályerdőnek a hihetetlen szépségéhez. Tudta, hogy a gipszoszlopok a világ minden táján nagyon ritkák, legfőképpen pedig ennyire mélyen a föld alatt, ahol folyamatosan átitatta őket a hő, és átjárta a száz százalékos páratartalom, ami szinte lehetetlenné tette azt is, hogy valaha is barlangkutatók fedezzék fel az itteni barlangrendszert, viszont így a Kárpátiak zavartalanul gyarapodhattak ezen a helyen. Körülnézett a barlangok labirintusában, ahogy egyik nyílott a másikból, a formák, a színek, a hatalmas kristályok most is, mint mindig, lenyűgözték. Megállt egy pillanatra, hogy megcsodálja a szépséget, hagyta, hogy átjárja, és arra vágyott, bárcsak Lara is ott lehetne vele, hogy megoszthassa vele az élményt. Olyan békét érzett, mintha a világ legnagyobb katedrálisában állna, mintha ez a hely az ég ajándéka lenne egyedül a fajtája számára. Más faj képtelen lett volna elviselni a magas hőmérsékletet és a brutális páratartalmat anélkül, hogy elevenen megfőttek volna, de az ő népe tökéletesen érezte magát itt. Megállt egy óriási kristályoszlop lábainál, és valahogy nagyon közel érezte magát valami Istenféléhez, aki talán vigyáz rá. Ahogyan egyre lejjebb haladt a belső kamrákban, a kristályok rezgése egyre inkább felerősödött, a teste rájuk hangolódott, érezte, hogyan hullámzik át rajta a hatalom. Sorra lépdelt át a harcosok tanácsterme felé vezető kamrákon, a kristályokkal zsúfolt falak szinte hullámzottak egy lassú, ütemes árapály lüktetéssel. Ez a folytonos mozgás csak növelte az érzést, hogy egyidős a Földdel, magához a bolygóhoz kötődik, a gazdag, bőkezű hegyekhez, amik mindent megadtak a Kárpátiaknak, amire csak szükségük volt. Legalábbis az első jó néhány évszázadban így volt, de most azt gyanította, hogy Xaviernek sikerült valahogyan megváltoztatnia ezt. Remélte, hogy ezt az érzését, a gyanúját pusztán csak az a tudat okozza, hogy be kell lépnie a nagyhatalmú Varázsló fekete mágiával átitatott barlanglabirintusába. Az a barlangrendszer sok-sok négyzetkilométeren keresztül ágazik szerteszét a hegyek alatt, talán akkora is van, mint egy falu. Fogalmuk sem volt még csak arról sem, egyáltalán mekkora része lakott jelenleg. De abban egészen biztos volt, hogy a Xavier által hátrahagyott biztonsági intézkedések valóságos halálcsapdák. Neki és Vikirnoffnak szándékában állt találni egy utat a sötét mágus kamráihoz még ma éjjel, a tanács gyűlése után. Az a bejárat, amit addig használtak, már zárva volt a számukra, és a mérgezett, élősködőkkel fertőzött fogú, gyilkos őrző is meglehetősen erőteljes eltántorító érvnek bizonyult, ami a bejáratot őrizte.

A Kárpáti férfiak közül sokan összegyűltek már, sorra üdvözölte őket a formális alkarszorítással, ami a tiszteletet jelképezte. Vadonatúj érzelmeivel nagyon erősen érezte a bajtársiasságot, sőt, talán egy kissé túlságosan elsöprően is. Ő mindig is tartózkodó volt. És élete nagy részében a testvéreit leszámítva magányos is. A nagy harcosok közelségében, az ősök kamrájában érezte a Kárpáti férfiak erejét, a régiek bölcsességét, és különösen erőteljesen érezte mindannyiuk kapcsolatát a herceggel. Amikor rájött, hogy már a kamra belsejében jár és három nőt lát odabenn, józan éberségre intette magát. Felvont szemöldökkel köszöntötte Vikirnoffot. – Raven egyre rosszabbul van. Gregori összehívta a nőket, hogy hajtsanak végre női mágiát, olyat, mint amilyenre mindannyian emlékszünk az ősidőkből. Fogalma sincs, mi lehet a baj, csak reménykedik benne, hogy Syndil és a többiek képesek lesznek megakadályozni a vetélést. – És Savannah? – Gregori nem engedi neki, hogy felkeljen és segítsen Ravennek. Nagyon komor, attól tartok, Savannah-nak sincsen túl sok esélye rá, hogy megtarthassa a babákat. Nicolas rápillantott a három jelenlévő nőre, aki jelen volt a harcosok kamrájában, Natalyára, Jaxonra és Destinyre. – Nekik nem kellene Ravennel lenniük? – A nők tudnak róla, hogy fel akarjuk vetni a női harcosok kérdését is, és hivatalosan ők hárman a megbízottjaik, hogy helyettük is beszéljenek. Nicolas megcsóválta a fejét. – Ránk bízhatnák a harcot. Vikirnoff vállat volt. – Végül úgyis a hercegnek kell meghoznia majd a döntést. Natalya amíg független volt is vámpírokra vadászott. Destiny egész életében vadász volt. Nem vagyok benne biztos, hogy abba tudná hagyni. Gyerekként fogságba ejtette egy vámpír és rengeteget szenvedett a karmai között. – Tisztában vagyok az érveikkel – mondta Nicolas –, és magam is rájöttem, hogy nem is olyan könnyű nemet mondani, amikor az életpárod kitartóan ragaszkodik valamihez, ami veszélyes. Erős fenntartásaim vannak már azzal szemben is, hogy Lara visszatérjen Xavier barlangjába, de talán ő lesz az egyetlen, aki képes megfejteni a barlang biztonsági intézkedéseit. Olyan nyomokat is felismerhet, amiket mi talán elszalasztanánk, és az út talán felszabadít benne újabb emlékeket is, olyan emlékeket, amik segíthetnek megoldani nőink problémáit. – Én ezekre nem is gondoltam – mondta Vikirnoff. – Az igazat megvallva én már eldöntöttem, hogy ha még ma éjjel találunk bejáratot, akkor bemegyünk és hátrahagyjuk a nőket. – Az asszonyod nem menne utánad? – Ha tudna róla, egészen biztosan követne – vetett Vikirnoff egy rajongó pillantást Natalya felé. – Nem tudja mit jelent az, hogy „lelépek”. Azonkívül, sokkal nagyobb tapasztalattal rendelkezem, elérhetem, hogy pár órára elveszítse a nyomom, amíg körülnézünk. Utána egészen biztosan haragudni fog, de inkább elviselem azt, minthogy baja essen. – És ha azt mondanád neki, hogy hagyja abba a vadászatot? – Ha Natalya úgy dönt, hogy helyes dolog abbahagynia a vámpírvadászatot, akkor abba is fogja hagyni, de erre ez az egyetlen mód van. Álló éjjeleken át parancsolgathatnék neki, akkor is a maga feje után menne, és büszke vagyok rá, hogy azt teszi. – Nem leszel túl nagy segítség – mutatott rá Nicolas. Vikirnoff összeráncolta a szemöldökét. – Viszonylag mindig gyorsan tanultam, és rá kellett jönnöm, hogy a nőkkel jobb elkerülni a konfrontációt.

– Arra lenne szükségünk, hogy Mikhail megfelelően foglaljon állást ebben a kérdésben. – Melletted és Gregori mellett fogok felszólalni. Hiszem, hogy ha nem cselekszünk elég gyorsan, túl késő lesz. A hímjeinknek remény kell. Meg kell találnunk a módját, hogy több gyerek születhessen, valamint az egész világon lehetséges életpárok után kell kutatnunk. De az egyetlen valódi reményünk csak az lehet, ha az asszonyaink több gyermeket szülnek. A Sötét Trubadúrok tagja, Dayan ért a közelükbe, és nyilvánvalóan meghallotta Vikirnoff utolsó szavait. – Talán fel kellene lapoznunk az ellenségünk könyvét a megfelelő oldalon, összpontosítani a lelkeinket, és úgy felmérhetnénk a nőket anélkül, hogy ők tudomást szereznének erről. Gregori lépett elő az óriási oszlopok közül, Mikhaillal az oldalán. Mindketten roppant sápadtak voltak és feszültnek tűntek. A Tanácsterem elcsendesült. – Van valami hír? – kérdezte Lucian az öccsét. Gregori egy fáradt gesztussal tolta hátra homlokából a haját. – Szinte semmit sem tehetünk. Az anyjuknál tartom az ikreket. Élni akarnak. Ez is valami. – És Raven? – faggatózott tovább Lucian. Mikhail megrázta a fejét. – Megpróbál kitartani. Jacques és én, mindketten nála tartjuk a babát, de egyre gyengébbek. Hamarosan nem lesz más választásom, mint elengedni a gyermeket. Nem kockáztathatom Ravent. Azt mondja semmi gond, de a legkisebb kockázatot sem vállalom az életével kapcsolatban. – Ha tudunk segíteni – mondta aggodalmas hangon Lucian –, bármire készek vagyunk. Mikhail bólintott. – Most a nők gyűltek össze. Sok varázslatuk volt a régi időkben. Syndil biztosíthatja a legdúsabb földet, Shea pedig kifejlesztett egy erősítő italt, ami tele van olyan tápanyagokkal, amit úgy tűnik, hogy a szervezetük hiányol. – Minden okom megvan arra, hogy azt feltételezzem, hogy Xavier keze valamilyen módon benne van a dologban – emelte fel a hangját Nicolas annyira, hogy mindenki világosan hallhassa. Elmesélte az apró emléktöredéket, ami felvillant Lara memóriájának résnyire nyíló ajtaján. – Remélem, hogy még többre fog visszaemlékezni, ha visszamegyünk a jégbarlangba. Talán rátalálunk a rejtvény egy darabjára, és még időben segítséget tudunk nyújtani. – Xavier odúja veszélyes – mondta Lucian. – Ha életben van, akkor nem hagyta el egészen. Túl sok titka van, amit ott tárol. – Öccsére nézett. – Gregori, gyógyítóként mit gondolsz, mit követhetett el századokkal ezelőtt, ami ezeket a problémákat okozza az asszonyainknál? – Az a tény, hogy a problémák az idők folyamán megváltoztak, arra késztet, hogy elhiggyem, bármit is látott Lara, az valóban megtörténhetett. Legelőször a lánygyerekek hiányát észleltük – emlékezett vissza Gregori –, de ez is csak hosszú idő múltán tűnt fel. A nők, íratlan szabályként, csak úgy körülbelül ötven évenként vállalkoztak egy-egy terhességre, így senki nem vette észre, hogy a fiúgyermekek száma nő, a lányoké pedig csökken. – Az lehetett az első kísérlete? – Talán – gondolkodott el Mikhail. – Beszélnünk kéne arról Sheának, hogy a gyerekek nemét a férfiak határozzák meg, és sokan jártak közülük Xavier iskolájába. Akkoriban még megbízható jó barát volt. Ő hozta létre a számunkra a biztonsági intézkedéseket a természetes energia szálainak szövésével, hogy biztonságban lehessünk a pihenőhelyeinken. Senki sem sejtette, hogy mennyire irigyli a mi hosszú életünket, és hogy úgy érzi, az neki is járna, míg végül ez annyira a rögeszméjévé vált, hogy elkövette az első támadásokat, ki tudja hány évszázaddal ezelőtt.

Gregori megvonta széles vállát. – Az irigység kergette az őrületbe. – De most már teljes egészében gonosz – jelentette ki Nicolas –, hacsak nem volt az már azelőtt is. Natalya hirtelen közelebb lépett, és finoman megérintette az életpárja karját. – Sajnálom, de Raven hív. El kell mennem hozzá. Mikhail arca végtelenül fáradt és nyúzott volt, ahogy ránézett. – Ha bármit is tudsz tenni, kérlek, segíts neki Natalya. – Belenyomta ujjait sajgó halántékába. – Engem megkért, hogy ne avatkozzak bele abba, amit csinálnak. Gregori szintén vészesen sápadtnak tűnt. – Azonnal indulj Natalya. Natalya bólintott. – Hívnak, tehát természetesen máris indulok. Bármibe is kerüljön, mindannyian mögöttetek állunk. Vikirnoff egy csókot nyomott a feje búbjára és megszorította a kezét, mielőtt végignézte volna a távozását. – Natalya nem érzi jól magát társaságban. – Senki sem érzi most jól magát – mondta Mikhail. – Ez mindenkinek egy szívszaggató helyzet. Ha Raven és Savannah nem tudják megtartani ezeket a gyerekeket, mit gondoltok, a többi nő, aki most terhes, mit fog érezni, nekik mennyi esélyük van rá, hogy kihordják a babákat? És azok, akik még nem terhesek, meg fogják-e kockáztatni ezt a borzasztó szívfájdalmat? – Nem lesz más választásuk Mikhail, ha fenn akarják tartani a fajunkat – mutatott rá Lucian. – Mindannyian érezzük a gyermekek elvesztésének kínját, de nem adhatjuk fel, nem engedhetünk ennek a fájdalomnak. Mikhail szemöldöke felszaladt. – Nem tudtam róla, hogy te és az életpárod már átéltétek egy gyermek elvesztésének gyászát Lucian. – Minden veszteségtől, mindannyian kevesebbek leszünk. – A szavak kevés vigasztalást nyújtanak akkor, ha valaki elszenvedi egy gyermek elvesztését, aki nemcsak hogy a te legjobb részed, de imádott életpárod egy része is – foglalta össze Mikhail –, csakhogy beszélgetünk is a gyerekeinkkel. Bátorítjuk, szeretjük, vele együtt szenvedünk a fájdalomtól, amikor megsérül, mert Raven teste visszautasítja őt. Éppen olyan valóságos a számunkra, mintha a karjainkban tartanánk. Raven egyszer már elvesztett egy fiút. Most újra van egy, és őt is el fogja veszíteni egy olyan ellenség miatt, akit nem látunk, aki ellen nem tudunk harcolni. Minden egyes emelkedéskor távolabb csusszan tőlünk, lassan, de megállíthatatlanul, és mi teljesen tehetetlenek vagyunk, képtelenek vagyunk megmenteni. Azt hiszitek, hogy akarom ezt az életpáromnak? Vagy a tieteknek? Teljes csend támadt. Végül Gregori mozdult meg. – Mindenkit arra kérek, hogy bármiben lehet, nyújtson támogatást ebben az ügyben, mert ha nem sikerül hamarosan válaszokat találnunk, a fajunk már képtelen lesz talpra állni. – Te gyógyító vagy Gregori – szólalt meg Destiny –, mégis úgy gondolod, hogy nekünk, nőknek tovább kell próbálkoznunk, törekednünk kell rá, hogy teherbe essünk, amikor képtelenek vagyunk megoldani ezeket a gondokat? Nem lenne jobb várni, amíg rájövünk, mi nem stimmel, ahelyett, hogy kitennénk a szívünket, a testünket és a lelkünket egy ilyen traumának? – A problémánk nagyon egyszerű Destiny – válaszolta Gregori. – Ha nem lesznek gyerekeink, kihalunk. Az utolsó órában vagyunk, és míg arra várunk, hogy leányaink legyenek, sorban veszítjük el a férfiakat. Igen, ez egy tragédia, egy szörnyűség, hogy a nők

elveszítik a magzataikat, de a férfiak nem tartanak ki remény nélkül. Remény nélkül senki sem marad életben. – Teljesen haszontalan áldozatnak tűnik, hogy teherbe essünk csak azért, hogy hamis reményeket adjunk a férfiaknak, amikor több mint valószínű bizonyossággal tudjuk, hogy el fogjuk veszíteni a babát – mutatott rá Jaxon. – Ha nem vagyunk képesek rá, hogy biztonságosan gyerekeink lehessenek, talán más irányban is szét kellene nézni. Például miért is nem lehet összeállítani egy adatbázist a pszichés képességű nőkről, ahogyan azt Dayan is javasolta? Felmérhetnénk őket, felvehetnénk a hangjukat, a férfiak pedig meghallgathatnák, talán lenne rá mód, hogy így megtalálhassák az életpárjukat. Destiny egyetértően bólintott. – Egyáltalán nem hasznosítjuk a modern technikát a keresésben. – Ha adatbázisokat hozunk létre, ezzel célpontokat is adunk az ellenségeinknek, feltálaljuk nekik lakomaként őket – tiltakozott Lucian. – Gondolod, hogyha egyetlen szót is meghallanának róla, hogy eltároljuk a lehetséges életpárok neveit és elérhetőségeit, az ellenségeink nem lépnének ez ügyben olyan gyorsan, ahogyan csak lehet? Nicolas elgondolkodva ráncolta a homlokát. – Lennie kell rá módnak, hogy megvédjük az adatbázist. Ez nem hangzik rossz ötletnek. – Az ellenségünk nálunk sokkal hamarabb gondolt erre – mondta Destiny. – Van egy médiumkutató központjuk az Egyesült Államokban, a Morrison Intézet. A nők maguktól mennek a központokba, tesztelik őket, aztán pedig gyilkosságok célpontjaivá válnak. Az adatbázis már létezik. Az életpár nélküli férfiak jelentőségteljes pillantásokat váltottak. Az egyikük előrelépett. Nicolas sok évvel azelőtt találkozott már vele, de csak átutazóban volt az Amazonas őserdeiben, egy vámpírt üldözött. Mint a legtöbb színek és érzelmek nélküli hím, meglehetősen magának való és szűkszavú volt, amikor találkoztak. Andrénak hívták. Nicolas követte őt annak idején, talált is arra utaló jeleket, hogy megsebesült a csatában, de aztán a férfi eltűnt a De La Cruzok területéről. André most mereven meghajolt a két nő felé, mielőtt a többiekhez fordult volna. Magasan, egyenesen állt ott, az arcán mélyre vésődtek a komor vonások, a szemei üresek voltak. – Ha már létezik adatbázis a lehetséges életpárokról, akkor azt hiszem, arra mindenképpen rá kell tennünk a kezünket. Van annyi évszázadok alatt összegyűlt vagyonunk, hogy törvényesen megvásárolhassuk, vagy feltörhetjük a rendszerüket, de egyszerűen be is sétálhatunk, és átvehetjük az irányítást az ottaniak felett agykontrollal. Ha pedig már mi tartjuk irányítás alatt, egy erőddé változtathatjuk azt a helyet. – Számolnunk kell a kockázattal is – mondta Lucian. – Minél nyíltabban vagyunk jelen, a felfedezés veszélye annál nagyobb. A számítógépek, a modern technológia korát éljük, még a mobiltelefonokban is fényképezőgépek vannak, szinte minden nyilvános helyen kamerák figyelnek, ha kilépünk a hegyeink közül, az mindannyiunk számára megnöveli a kockázatot. – Több mint hajlandó vagyok vállalni a kockázatot, ha növeli annak az esélyét, hogy akár csak egy is közülünk megtalálja az életpárját. Azt pedig végképp nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne nyújtsunk azonnal védelmet ezeknek a nőknek – jelentette ki határozottan André. Volt valami a hangjában, amitől Nicolas egészen biztos volt benne, hogy engedélyt kér ugyan, de valószínűleg az adatbázis keresésére indulna függetlenül attól, hogy ezt jóváhagyják-e, vagy sem. A többi életpár nélküli hím tekintetéből kiindulva pedig, Andrénak ehhez több mint elegendő segítsége is lenne. Gregori épp megszólalni akart, de Mikhail megelőzte azzal, hogy belépett a kör közepére. Körbenézett a termen, amit jóformán az egyedülálló férfiak töltöttek be, olyan férfiak, akik az életüket szentelték annak, hogy haldokló fajuk fennmaradjon.

– Ez a lehetőség túlságosan fontos ahhoz, hogy a kockázatokat kezdjük latolgatni. És ami a legfontosabb, ezek a nők veszélyben vannak, és attól függetlenül, hogy életpárok-e, vagy sem, szükségük van a védelmünkre. Összeülünk a következő felemelkedéskor, hogy megvitassuk ezt a kérdést, és megfelelően előkészítsük a tervet. André újra meghajolt a nők felé, és visszalépett a kamra hátsó falához, ahol nyilvánvalóan kényelmesebben, kevésbé védtelennek érezte magát. „Mikhail, a hímjeink kétségbeesettek. Kihasználhatják a helyzetet, és ők maguk vadászhatnak orvul ezekre a nőkre, ha nem leszünk elég óvatosak. Ez hatalmas problémává válhat,” – intette óvatosságra Gregori. „Tisztában vagyok vele. De a hangfelvételek ötlete visszavonhatatlanul elhangzott. Ezek a férfiak valóban kétségbeesettek, és keresztülmennek bármin, hogy megszerezzék a lehetséges életpárjaik listáját. Ha mi tartjuk a kezünkben az adatbázist, megvédhetjük a nőket is.” „Úgy legyen.” – Miután megszerezzük az információkat, mert meg fogjuk szerezni őket, arról is meg fogunk győződni, hogy az őrzője képes lesz ellenállni mindennek és mindenkinek, ami rákényszeríthetné arra, hogy átadja azt. – Mikhail szúrós tekintete végigpásztázott a helyiségen, hogy megbizonyosodjon róla, hogy mindenki világosan megértette. – Ezek a nők gyilkosságok célpontjai. Mi pedig nem akarjuk kitenni őket még annál is nagyobb kockázatnak, mint amennyinek máris ki vannak téve. – Ez az adatbázis is része annak a tervnek, amivel megpróbálják megsemmisíteni a fajunkat – mondta Nicolas. – Ha az ellenfeleink sikeresen megfosztanak bennünket a nőktől és a gyerekektől, valamint minden potenciális életpártól, minden remény elvész a számunkra, és a férfijaink egy része csatlakozik a vámpírok soraihoz. – Nem védhetjük meg magunkat úgy, hogy mindenkit visszarendelünk a Kárpátok hegyei közé? – kérdezte Gregori. – Akkor van legjobb esélyünk megvédeni a mieinket, ha összegyűlünk. Az ellenségeink száma egyre nő, és most már csoportokba rendeződtek. Nicolas jelentkezett szólásra. – Van néhány nagyon rossz hírem, amit mindannyiótoknak hallanotok kell, az egyik ilyen pedig az, hogy a vámpírok megpróbáltak kaput nyitni az árnyékvilágból, hogy a halottaikat is csatlakoztathassák a soraikhoz. Felfedte előttük az öccse, Manolito által elmondottakat, aki úgy ébredt fel azután, hogy felfogta a Sheának szánt támadást, hogy félig volt csak a valós világban, a másik fele az árnyékvilágban ragadt. – A Malinov fivérek szövetségre léptek Xavierrel. Azt nem tudjuk pontosan, hogy Razvan is a szövetségük tagja-e, vagy a rabjuk. Azokkal az élősködőkkel, amiket Xavier kifejlesztett, a vámpírok felismerik egymást, viszont előlünk képesek elrejteni a jelenlétüket. Már nem bízhatunk abban, hogy könnyedén felismerjük az ellenfelet. Gregori bólintott. – Ellenfeleink sok Jaguár hímet is megfertőztek. Meg fogjuk kérni Zacariast és a testvéreit, hogy legyenek a képviselőink, és kérjék fel azokat, akik még nem vesztek el közülük, hogy csatlakozzanak hozzánk. A terem csendjét, csak a kristályok zúgása törte meg. Ezek a hírek egyáltalán nem voltak jók. Mikhail vette vissza a szót. – Sokan hallhattatok már róla, hogy Manolito megtalálta az életpárját. Ő egy Vérfarkas. Az a faj mindig a maga útját járta, de óriási hatalom összpontosul a kezükben, erős szövetségesek lehetnek. Meg kell találnunk őket, és követeket kell küldenünk hozzájuk, hogy őket is felkérjék a csatlakozásra.

Néhány pillanatra felerősödött a suttogások moraja, míg a férfiak megtárgyalták a meglepő hírt, hogy a rég elveszettnek hitt Vérfarkas faj mégis fennmaradt. – És az emberek? – kérdezte Jaxon. Hosszú csend következett. Mikhail felsóhajtott. Ez egy ősrégi vita volt. A legtöbben úgy gondolták, hogy még mindig nem jött el az elfogadás ideje. – Talán kiterjeszthetjük a megbízhatóak körét. Cullen, Gary és Jubal határozottan többnek is bizonyultak, mint megbízhatónak – szólalt meg Jacques, megnevezve három legmegbízhatóbb emberi barátjukat. – Gary nélkül közel sem jutottunk volna olyan messzire a kutatásainkban, mint ahol most járunk. Keményen dolgozik, és tartja a mi időbeosztásunkat. Ráadásul még a gyerekekre is vigyáz, akik nem képesek lemenni a földbe. Mikhailnak és nekem, a faluban is több barátunk van, akik újra és újra bizonyították már a megbízhatóságukat. – És azt is megfontoljuk, hogy a Varázslókat is meghívjuk-e a szövetségbe? Nem mindegyikük követte Xaviert, a legtöbbjüket üldözték és megkínozták az uralma alatt – tette hozzá Nicolas. Javaslatára általánosan felerősödött a suttogó megbeszélések moraja. Mikhail nem mondott semmit, egyszerűen engedte a férfiaknak, hogy megvitassák a többi közösség bevonásának szükségességét, akiket eddig is védtek, függetlenül attól, hogy felfedték-e a jelenlétüket, vagy sem. Csendben állt, kiterjesztette érzékeit a hatalom lüktetésére, ami a kristályok erdejéből eredt. Minden egyes képződmény icipicivel más frekvencián dúdolt, mint a többi, és ahogy elméjével felfogta, rendszerezte ezeket a hangokat, lassan kialakultak belőle az ősi harcosok csöndes szavai, azoké, akik előttük éltek. Mindannyian azt mondták, hogy a régi időkben az összes faj harmóniában élt egymással. A visszahúzódó Lycanok a maguk módján éppen olyan erőteljesek, mint a Kárpátiak, de a biztonság is éppen olyan fontos volt a számukra, a hímek minden ízükben pontosan annyira védelmezőek a nőstényeikkel, mint a Kárpátiak, ami roppant labilis helyzetet idéz elő most, amikor olyan sok Kárpáti hím nem találja meg az életpárját a saját fajtájában. Vajon szívesen fogadnának egy küldöttet, ha megtalálnák őket? Vagy megölnék, hogy az egész Vérfarkas társadalom védelmének érdekében? Bárki is vinné az üzenetet, az veszélybe kerülhetne. A vezetés nem arról szólt, hogy neki tudnia kellett az egyetlen helyes utat, sokkal inkább szólt a döntéshozatalról és a felelősségvállalásról az elkerülhetetlenül bekövetkező hibákért. Ha hagyja, hogy a népe tagjai felvegyék a kapcsolatot más fajokkal, a saját népét is rettenetes kockázatnak teszi ki. A hosszú évszázadok alatt komoly vámpírmesék és legendák születtek. És csak kevesen képesek megkülönböztetni egymástól a vámpírokat és a Kárpátiakat. A Jaguároknak vissza kell fordítaniuk maguk felé az asszonyaikat. Fáradtan dörzsölte meg a szemeit. Úgy tűnt, a világuk túl régóta áll már háborúban. Túl sok problémával kell szembenéznie, amikor életben akarta tartani haldokló fajukat, de még abban a pillanatban is, harcostársaival körülvéve, elméje folyamatosan az életpárjáért nyúlt, és a gyermeket ellenőrizte. Amikor újra feleszmélt, úgy tűnt, a vita túlságosan is felhevült, lassan összecsapásba megy át, így gyorsan félbeszakította. – A Varázslók és a Jaguárok is keveredtek az évszázadok alatt emberekkel, és feltételezhetjük, hogy a Lycanok is megtették ezt az utóbbi időkben. A váltók közül sokaknak híg a vére. Hordozzák ugyan a gént, de már nem képesek alakváltásra. Shea is egy emberi anya és egy Kárpáti apa gyermeke. Razvan szándékosan vagy kényszerből, emberi nőket ejtett teherbe, de abban biztosak lehetünk, hogy azok a gyermekek is hordozzák a Kárpáti vért. A fajunknak eddig semmiféle kapcsolata nem volt a többivel. De

most szövetségesekre van szükségünk, nagyobb energiát kell fektetnünk a megtalálásukba. – Bár Mikhail hangja szinte halk volt, mégis benne volt hatalmának abszolút súlya. – Nem hagyhatjuk, hogy a többi faj egyedül harcoljon a vámpírok ellen. Változnunk kell a korral, nyitottabbakká kell válnunk barátok és szövetségesek számára. – Minek többeket engedünk be a köreinkbe, annál nehezebb lesz megvédenünk az asszonyainkat és a gyerekeinket – mutatott rá Gregori. – Mindenfelől ellenségek vesznek körül bennünket, és jelen pillanatban azzal sem vagyunk tisztában, kik kötöttek egymással szövetséget közülük. – Akkor mindannyiunknak szükségünk van vámpírmegsemmisítő készségekre – mondta Jaxon. – Ezt kötelezővé kellene tenni, akkor nem számítana, hol vagyunk, mindannyiunknak esélye lenne az életben maradásra. – A születésük pillanatától kezdve erre képezzük ki a fiúgyermekeinket – mondta csendesen Mikhail. – De én már elkezdtem átadni a tudásom a fiamnak, aki Raven méhében van. – És mi van az unokáiddal Mikhail? Őket ki fogja tanítani? – kérdezte Jaxon. Gregori mogorván pillantott rá, ezüst szemei figyelmeztetően villantak fel. – Soha nem fogom megengedni, hogy az életpárom és a lányaim veszélyes helyzetekbe keveredjenek. Destiny szemöldöke felszaladt. – Ezt nem tudhatod előre. Lehetetlen. Senki, még te sem tarthatod fenn ezt a kontrollt egy egész életen át, különös tekintettel a mi hosszú élettartamunkra. Kivétel nélkül minden nőnek, még a gyerekeknek is meg kell tanulniuk, hogyan kell elpusztítani egy vámpírt – jelentette ki Destiny. – Csak akkor van értelme az egésznek. Jaxon bólintott. – Miért csak a fiúgyerekeket kellene tréningezni? Még akkor is, ha egy nőnek soha nem kellene használnia a tudását, attól még rendelkeznie kellene vele. Soha nem tudhatjuk, mikor ér bennünket támadás, és nincsenek állandóan mellettünk férfiak. – Miért lenne erre szükség? – követelt választ Nicolas. – Az életpárodnak, vagy a többi férfi közül valakinek, függetlenül attól, hogy egyedülálló, vagy sem, állandóan mellettetek kellene lennie, bárhová mentek is. Mindannyiótoknak testőrökre van szüksége, főleg, ha már gyerekekről is szó van. Ivory meghalt, mert elhagyta a családja biztonságát. Rhiannont ugyanezért veszítettük el. Mihelyt Xavier bezárta a férfiak iskoláját és csak a nőkét hagyta nyitva, már akkor meg kellett volna tagadnunk, hogy a nők továbbra is odajárjanak. A kamrán végighömpölygött az egyetértés moraja, sokan bólogattak. Destiny az életpárja arcán tartotta a tekintetét, nyilvánvalóan kérdéseket tett fel neki. Amikor választ kapott, akkor viszont elkomorult az arca. – Te olyasvalamiről beszélsz, ami sok évszázaddal ezelőtt történt Nicolas. Azok az idők elmúltak, a világ megváltozott. Nem élhetsz a múltban. – Nem, de tanulhatunk belőle – mondta Nicolas. – Mindent elveszítettünk azzal, hogy nem védtük a nőinket. Mindent. Nagyjából harminc asszonyunk van, akik talán egy, vagy két életpárt tudnak nyújtani a hímjeinknek, ha egyáltalán sikerül rájönnünk, mi öli meg a meg sem született gyermekeket. Nem engedhetjük meg magunknak, kövessük az emberek, vagy más fajok szokásait, ha ez nekünk magunknak okoz kárt. Ha ők úgy döntenek, hogy megfeledkeznek az asszonyaikról és a gyerekeikről, az legyen az ő problémájuk, de mi nem követhetjük el ezt a hibát. – Nem zárhatod be a nőket Nicolas – szólalt meg Lucian –, ezt egyikük se szeretné. – Azért megpróbálhatnánk – motyogta az orra alatt az egyedülálló férfiak csoportjából Dimitri. Jaxon egy haragos pillantást lőtt felé. – Megpróbálni megpróbálhatod, de ne számíts rá, hogy valaha is sikerülni fog. Gregori mozdult meg, ezzel magára is vont minden tekintetet.

– Destinynek talán igaza van abban, hogy a nőknek és a gyerekeknek meg kellene tanulniuk, hogyan védhetik meg magukat. De mégis inkább Nicolassal értek egyet. Egyetlen nő és gyerek sem járkálhat kísérő nélkül. Túl sok az ellenség, és már nem vagyunk képesek érzékelni őket, akár a faluba is besétálhatnak, akkor sem lennénk tudatában a veszélynek. Jaxon összehúzta a szemöldökét. – Igazán úgy gondolod, hogy majd minden felnőtt nő otthon fog ülni addig, míg nem akad valaki, aki elkísérje, amikor dolga van valahol? – Mindannyiunknak áldozatokat kell hoznunk ezekben a válságos időkben, felelte Gregori. Jaxon a szemét fogatta. – Akkor folyamatosan várakozzatok a házaitokban, hogy ha valamelyikünknek szüksége lenne kísérőre, máris ugorhassatok. Próbáljuk ki csak néhány napig, hogy lássátok, hogy tetszik. – Elfordította a fejét, pillantása összetalálkozott életpárjának jeges tekintetével. – Mert, ha kedvem támad meglátogatni egy barátot vagy rokont, gondolkodás nélkül meg is fogom tenni. – Most pontosam úgy hangzol, mint egy duzzogó gyerek, aki szándékosan félreérti azt, amit mondok – felelte Gregori. – Senki sem akar diktálni nektek. Gyerekekre van szükségünk, nem harcosokra, és gyerekeket csak nők szülhetnek, a férfiak nem. Sok harcosunk van, asszonyunk viszont kevés, így a nőkre a szülés feladata hárul. – Igazán? – csodálkozott rá Destiny – Szóval akkor összegezzük, Nicolaenak harcolnia kell a vámpírok ellen, de nekem nem szabad, mert az én dolgom az, hogy tenyészkanca legyek. – Nem ezt mondtam – tiltakozott Gregori. – Pedig nekem is egészen így hangzott – mondta Jaxon –, és ha otthon marad terhesen, mint egy rendes kicsi feleséghez illik, Nicolae-t viszont megölik, szerinted mi történik? Az egész érvelés nevetséges. Néhányan már nemegyszer a jelét adtátok a nézeteiteknek, hogy tudnunk kellene hol a helyünk, és otthon kellene maradnunk, de mi nem Kárpátinak születtünk, és nem is úgy nevelkedtünk fel. Van saját akaratunk, mindannyiunknak más és más, pontosan tudjuk, hogy mit akarunk csinálni. Egyesek jól érzik magukat otthon, mások gyógyítani szeretnének, kutatásokat folytatni, vagy bármi mást csinálni, ami érdekli őket. És ehhez barátom jogunk van. – Nem értek egyet. – Gregori hangja bár csendes volt, mégis hallatszott az egész barlangban. – Kárpátiak vagytok, és vannak a fajunknak bizonyos jellegzetességei, amiket nem kerülhetünk meg. A legelső pedig a hűség, amivel nem magatoknak, hanem a népünknek tartoztok. Azt kell tennünk, ami mindannyiunk számára a legjobb, nem azt, ami az egyéneknek jó. Ezen kötelességünk legelőször is a herceghez fűz bennünket. Nélküle egyikünk sem létezhet, ezért az ő védelmének elsődlegesnek kell lennie. Mindenkinek, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek meg kall tanulnia, hogy tisztelnie és szolgálnia kell őt. – Azt hiszem, már minden nő bebizonyította, hogy bármikor hajlandó szolgálni a Kárpáti népet – mondta Jaxon. – De nem akarunk visszamenni azokba a sötét időkbe, amikor a férfiak diktálhattak a nőknek. Türelmetlenség futott végig Gregori arcán. – Komolyan azt hiszed, hogy a férfiakról és a nőkről beszélek? Ez a fajunk megmentéséről szól, nem a nők jogairól. – Hogyan menti meg a fajunkat az, ha az életpárom elmegy a vámpírokkal harcolni, és otthon hagy engem egyedül, aggódva azon, hogy visszatér-e? Ha meghal, mindketten meghalunk. A kockázat ugyanakkora mindkét esetben. Egy tökéletes világban egyikünknek sem kellene harcolnunk a vámpírok ellen, de a világ nem ilyen tökéletes, igaz Gregori? Ha úgy érzem, hogy készenlétben kell állnom, segítenem kell az életpáromnak, hogy biztonságban hazatérhessen, fogadok, hogy mégis a jogaimról van szó.

Gregori közelebb hajolt, ezüst szemei szinte átfúrták Jaxont. – Miért nem gondolkodsz el egyetlen pillanatra sem azon, hogy a jelenléted miképpen befolyásolja az életpárod harci képességeit? Ő az egyik legnagyobb harcosunk. Senki sem ér fel vele a csatában. Ezer éve harcol, nincs nála nagyobb tapasztalata senkinek, és akkor egy nő, aki valaha ember volt, és még mindig pusztán egy gyermeknek számít a mi fajtánk éveiben számolva, teljes bizonyossággal ki meri jelenteni, hogy nem osztja meg az ő jelenléte a figyelmét a harcban? Csökkenti a kockázatot a jelenléted? Egyáltalán nem, inkább megkettőzi azt. Állandóan rajtad kell tartania a szemét. Az elméjének folyamatosan össze kell olvadnia veled, hogy gondoskodhasson a biztonságodról. És míg téged irányít, a figyelme megoszlik, nem tud teljes egészében a zsákmányra koncentrálni. – Gregori – figyelmeztette Lucian, tekintete összeszűkült és jéghideggé vált. Jaxon felemelte a kezét. – Ezért vagyunk itt, nem? Mindkét oldal érvelését meg kell hallgatni. Tehát szeretném hallani, miért is ellenzi Gregori és a többiek, hogy a nők a vámpírok ellen harcoljanak. Ha nem értem, hogy miért ellenzi, soha nem nyílik rá esélyem, hogy egyetérthessek vele. „Vigyázz a szádra öcsém, amikor az életpáromhoz beszélsz.” „Csak az igazat mondom neki, és ezt te is tudod. Ezerszeres kockázatot vállalsz, amikor ő is jelen van. És ezt neki is meg kell értenie.” Lucian hűvös tekintete végigsöpört az öccsén. „Talán, de vállalom ezt a kockázatot.” „Ezzel nem értek egyet. Nem veszíthetünk el téged és nem veszíthetjük el az életpárodat sem. Túl sokáig jártál magányosan a saját utadon, és hoztál saját döntéseket, mert Vlad azt parancsolta, hogy kutassuk fel és semmisítsük meg az ellenségeinket. De már új hercegünk van, és teljesen más kihívásokkal kell szembenéznünk.” „Neked viszont egy hatalmas seggberúgással kell hamarosan szembenézned édes öcsém.” „Megpróbálhatod.” Jaxon ide-oda fogatva a fejét, életpárja és Gregori jeges tekintetét szemlélte. – Tudom, hogy ti ketten most ezen vitatkoztok, de hallanom kell, amit Gregori mondani akar. Lucian, kérlek! Olyan szerető gesztussal fonta életpárja dereka köré a karjait, hogy visszatartsa, hogy Nicolasnak félre kellett fordítania a fejét. Larára gondolt. Ismét megpróbált kapcsolatot teremteni vele, de csak rég elfelejtett a Kárpáti altatódal dallamát hallotta. Visszakényszerítette a figyelmét a körülötte tomboló vitára, de képtelen volt lerázni magáról az érzést, hogy valami nincs rendben. Lucian Jaxon köré fonta a karjait, de odabólintott az öccsének. Gregori összefonta a karjait a mellkasa előtt. – Nézz csak rá most, ebben a pillanatban az életpárodra. Semmiféle fenyegetés nem irányul rád, mégis óv és készen áll rá, hogy bármelyik pillanatban nekem ugorjon, ha nem megfelelő szavakat használok veled szemben. Ez a természetünk, belénk ivódott, már a születésünk előtt, védenünk kell az életpárunkat. Ezen sem szavak, sem körülmények nem tudnak változtatni, még akkor sem, ha szeretnénk. Gondolod, hogy egy csatában ez nem érvényesül? Előtted egyedül a stratégiára kellett figyelnie, és a saját életére, most viszont meg kell osztania a figyelmét, rád is gondolnia kell. Még ha megosztja is veled rengeteg tudását és tapasztalatát, olyan gyors akkor sem lehetsz, mint ő. – Minden harcosnak el kell kezdenie valahol – mondott ellent neki Destiny –, velünk ugyanaz történik most, mint a fiatal harcosokkal. Mi is képesek vagyunk ugyanarra. – De miért van erre szükségetek? – firtatta Nicolas – Miért akartok szembenézni egy ilyen szörnyeteggel, miért akarjátok kockáztatni az életeteket, amikor az olyan végtelenül értékes?

– Én nem tudom abbahagyni – mondta az igazságnak megfelelően Destiny. – Talán, ha Nicolae sem vadászna, képes lennék felfüggeszteni a vadászatot, de az az igazság, hogy ebben sem vagyok teljesen biztos. Jaxon megvonta a vállát. – Az egész életemet azzal töltöttem, hogy szörnyekre vadásztam. Nem tudom, mi mást csinálhatnék. – És ha lenne egy gyereked? Mikhail hangja, bár nagyon halkan beszélt, mégis végigsöpört a termen. A kristályok halkan dúdoltak, a hang dallamos, és enyhítő volt, igyekezett megnyugtatni a két nőt. André és egy másik magas Kárpáti, egyszer csak előrefurakodott a harcosok sorain keresztül. Nicolas felismerte a másik magányos harcost is, Tariq Asenguardot, akivel sok évszázaddal ezelőtt Vlad őrjáratra küldte Andrét. Miután elvesztette a családját, még a szokásosnál is hamarabb elvesztette az érzelmeit éppúgy, mint a színlátás képességét. Az anyja több gyermek elvesztését is végigszenvedte, míg a legutolsónál a szülei úgy döntöttek, hogy követik őt a túlvilágra. Nicolas soha többé nem látta őt mosolyogni. Vlad Észak-Amerikába küldte, és az a hír járta, hogy hosszú ideig a vadonban élt, és bár most nagyon kulturáltnak tűnt, mégsem keveredett társalgásba a közösségből senkivel. Mindkét férfi meghajolt a nők felé. Újra André volt az, aki beszélt. – Ha a nőink közül valamelyik csatába akar menni, és az életpárja megengedi neki ezt a… – a hangjából szinte csöpögött a lenézés –… ezt a dolgot, az nyilvánvalóan az ő döntése. De tudnotok kell, ha ez folytatódik, amíg mi azzal töltjük az egész életünket, hogy vámpírok ellen harcoljunk, óriási tapasztalattal rendelkezünk, és hajlandóak vagyunk az életünket is feláldozni, hogy egy nő életben maradjon, és leánygyereket adhasson nekünk, akkor nem marad más választásunk, mint közösen tiltakozni az ellen, hogy a női harcosok csatába menjenek. Amikor vadászni mentek, nézzetek hátra, a harcosok egész légiója fog védeni benneteket. Jaxon összevonta a szemöldökét. – Köszönöm, de nem. Nem akarom, hogy bárki is megvédjen. Van partnerem. Együtt dolgozunk. Nem szeretném, ha bárki is kockára tenné értem az életét a tűzvonalban. – Ha a csatát választod, mert azt hiszed, hogy ehhez jogod van – mondta Tariq –, akkor nekünk, azoknak a férfiaknak, akik túl akarnak élni, akiknek minden reményünk benned és a többi nőben van, jogunk van ahhoz, hogy gondoskodjunk a biztonságodról, ha az életpárod úgy dönt, hogy ezt nem teszi meg. Kitört a káosz. A felemelkedő hatalom erejébe beleremegett az egész terem, a kristályok haragosan vibráltak, az életpárral rendelkező harcosok szembefordultak a magányosokkal. – Elég! – Mikhail hangja ostorszíjként vágott végig a termen. Azonnal csend lett. – Mit gondoltatok, hogy fognak érezni a férfiak ezzel kapcsolatban? – követelt választ az életpárral rendelkező harcosoktól. – Még közületek is ezt a véleményt osztják néhányan. És mindannyiunknak nagyon határozott véleményünk van, vagy egyik, vagy másik irányba azokról a nőkről, akik kockára teszik az életüket. A magányos férfiak számára hatalmas a tét ebben a vitában, a hangjuk pedig ugyanakkora értékkel bír, mint itt bárki másé. Évszázadok óta ennek áldozzák az életüket, és nem csak az életük, a lelkük forog kockán. Lucian bólintott. – Így van. – Ennél közelebb nem állt szándékában jutni a bocsánatkéréshez. – De senki sem parancsolgathat neki, és senki sem fenyegetheti az életpáromat. Hogy mit teszünk, az a mi dolgunk. – Ezért hajlandó vagy megosztani a népet is? – kérdezte tőle Gregori. – Hajlandó vagy szembeszállni egy olyan döntéssel, amit a hercegünk hoz? – vágta fivére fejéhez kihívóan

Gregori, figyelmen kívül hagyva, hogy Lucian egy élő legendának számított a közösségen belül. Mielőtt Lucian válaszolhatott volna, Jaxon ismét felnézett az arcára, és felemelte a kezét. – Mondd meg az igazat nekem Lucian. Ha veled vagyok a vadászaton, valóban megoszlik a figyelmed, ahogyan Gregori mondja? Nagyobb veszélyben vagy? Nem hagyta, hogy félrenézzen, tekintete megtartotta a férfiét. – Vállalom ezt a kockázatot. Jaxon vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte. – El kellett volna mondanod. – Minek? Nem tudsz otthon ülni. Ha tudnál, már rég hazaparancsoltalak volna, de a természeted megköveteli, hogy állandóan az igazság nyomában járj. – Behúzta hatalmas teste védelmébe. – Megbízom a saját képességeimben, hogy meg tudom védeni az életünket, téged pedig soha nem kockáztatnálak. – Vetett egy jéghideg, borotvaéles pillantást az öccsére. – Arra pedig semmi szükség sem volt, hogy megsebezzelek téged azzal, hogy mások azt hiszik, hogy igazuk van. – Az igazság, az igazság Lucian – mondta Jaxon. Mikhail elgondolkodva nézte a párt. – A férfiak fellépésre van szükségünk, hogy megszabadíthassuk a világot a szörnyetegektől. És szükségünk van olyan nőkre, akik hajlandóak tanítani a többi nőt, a lányokat és a gyerekeket, hogyan kell harcolni. Szükségünk van olyan nőkre is, akik hajlandóak a többi nőt megvédeni, akik a védelem utolsó vonalát alkotják, ha a harcok az ajtónkon kopogtatnának. Talán ez olyasvalami, amire te is hajlandó lennél. Ha nem… – tekintetét végigfuttatta Andrén és Tariqon –, akkor nem hiszem, hogy szembenézhetsz még vámpírral egyedül, valaha is.

15. fejezet A nők gyorsan, de higgadtan járkáltak a teremben, pillanatok alatt előkészítették a terepet az új szertartáshoz, a legfontosabb rítushoz, amit valaha is végrehajtottak. Néhányan zsályacsokrokat gyújtottak meg, és elkezdtek fel-alá járkálni a kamrában halkan kántálva, megtisztulást és pozitív energiát kérve. A füst eltelítette a barlangot, és amikor végeztek, még több zsályacsokrot dobtak a hátsó falnál lévő tűzforró sziklákra. Négy Kárpáti nő, vízbe áztatott illatos szentperjéből, egy hosszúszárú növényből kötelet font, ami kötelező érvényűvé fonja majd a szándékukat, és közben halkan kántáltak, hogy bevonzzák az energiát, amire Larának hatalmas szüksége lesz majd sámáni útján. Francesca nagyon hatásos telihold vizet készített, amit oda is adott Ravennek és Savannahnak, hogy megigyák. Több jókora méretű rózsakvarcot megtisztított folyóvízben, beletette őket egy tál vízbe, amit tüllel takart le és kitette a telihold alá. A rózsakvarc volt az anyakő, gyakran hozott változást és nyitott ki szíveket. Egy zacskóból elővette a két legtökéletesebb, legsimább rózsakvarcot, és azt is odaadta Ravennek és Savannah-nak, hogy a szertartás alatt tartsák a kezükben és dörzsölgessék őket. Ezután porceláncsigák házából fűzött nyakláncokat vett elő, és a nyakukba akasztotta, újabb hívást küldve el ezzel az energiának. Végül gránátalmákat helyezett a gazdag, friss földre, és az egészet vastagon beszórta rózsaszirommal, hogy kellőképpen megünnepelhessék az újjászülető életet. Amint Francesca felkészítette Savannah-t és Ravent, felemelt egy aprócska dobot, amire a bölcsesség és a hatalom, valamint az árnyékvilág különféle állatainak képeit festették kézzel. Fogott egy aprócska, kalapácsforma dobverőt és elkezdett dobolni, monoton, egyhangú ütemet, ami megegyezett a nők szívverésének ütemével. Lara leült közel Savannah-hoz és Ravenhez, így ők hárman egy szabályos háromszöget alkottak, míg a többi nő szoros kört vett fel körülöttük. A kopálgyantával* bedörzsölt szentperje kötél a forró sziklákon füstölgött a zsályacsokrok társaságában, körülvéve őket a természet illataival. Lara mélyen belélegezte az illatot, hagyta, hogy elűzzön belőle minden izgalmat és idegességet. Ez volt a legfontosabb feladat, amit valaha is végre kellett hajtania, és ő csaknem véget vetett az életének. Ha sikerrel jár, hány gyermek tévedt volna el? Érezte, hogy őt ezért a pillanatért teremtették a Földre, azért kellett ezt az utat bejárnia, hogy megmenthessen három gyermeket. Xavier oly sok életet tett tönkre, de ő most eltökélte, hogy nem adja neki ezeket a gyerekeket, és nem adja ezeket a nőket, még ha olyan sok másikat is sikerült ezelőtt megkaparintania. Világos elméért és koncentrációképességért folyamodva, egy színtiszta kvarckristályt dörzsölgetett, minden gondolatát átküldte rajta, hagyta, hogy azok hullámokban ide-oda járjanak az elméjében, jöjjenek és menjenek, amíg vissza nem húzódott az összes, és az elméje egyetlen hatalmas, mozdulatlan víztömeggé nem vált, ami feldomborodott a széleken, készen állva rá, hogy szétáradjon. Ebben a nyugodt állapotban átnézte rég elfeledett emlékeit, és rátalált a mágia halovány szálára.

*kopálgyanta. Különböző trópusi fákból csapolt lakkgyanták összefoglaló elnevezése.

Követte az útját, amíg ki nem nyitotta azt az ajtót, amire szüksége volt. Lehet, hogy Dragonseeker vér folyik a vénáiban, de Varázsló is, az anyja tiszta vérvonalból származott. A mágia erős volt benne, és mindaz, amit a nagynénjei tanítottak neki, készen állt arra, hogy táplálja természetes ösztöneit, ha segítségre lett volna szüksége. Ez a földalatti kamra, amit az ősidőkbeli nők ösztönösen választottak a szertartásaikhoz, a hatalom helye volt, egy olyan pont, ahol a valós világ összeért a lélek birodalmával. Érezte hogyan özönlik hozzá az energia, hallotta a dob ütemes hangját, és távolról a nők dallamos kántálását. Ezek a lágy dallamok elrepítették egy másik szférába. Füst homályosította el a látását. Köd és párafelhők sodródtak benne. Mélyen beszívta a füstöt a tüdejébe, hogy a lelke szabadon utazhasson. A két világ határán találta magát, a kamra, ahol ült, összement és mozdulatlanná vált utazása első szakaszában. Ahogy a látása kitisztult, egy óriási, kész gyökérlabirintussal rendelkező fát látott maga előtt felmagasodni, rengeteg, kesze-kusza ágból álló lombozattal. Színváltogató ködpamacsok áramlottak az ágak között. A levelek suttogtak, mintha élnének, ezüstös zöld színben libegtek az enyhe szélben. A szellő éppen elég erős volt ahhoz, hogy mozgassa a ködpamacsokat, így néha vethetett egy pillantást a hihetetlenül széles, csavarodó törzsre, fel az ágak közé, vagy le a gyökerekhez. Lara a fára koncentrált. Az ősöreg, elszürkült törzs éppen feltűnt előtte. A törzsön és az ágakon volt néhány sötét csomó, mintha az idők folyamán elvesztett volna néhány végtagot, de a fa összességében egészségesnek tűnt. Csupasz lábai simogatóan puha fűhöz értek, amikor az előtte elterülő réten át a fához indult. Ahogy haladt a mezőn, virágok jelentek meg a talpa alatt, mintha magokat szórna szét, megtermékenyítve ezzel a mezőt. Amint közelebb ért, megtalálta a hiányzó ágakat is, a fa alatt, a gyökerek ketreceiben, mint rég halott végtagok, összetört testek feküdtek egy tömegsírban. Ahogy jobban megközelítette az Élet fáját, kiáltozó, síró hangokat hallott meg, és nedvesség csöppent felfelé fordított arcára. Könnyek zúdultak rá, azoknak az ősi nőknek a könnyei, akik gyermeket vesztettek el gyermek után, az ismeretlen gyilkos miatt. A könnyek a földre hullottak, patakot alkottak, egybefolytak más könnycseppek patakjaival, míg végül egész folyót alkottak. Lara átgázolt az egyre mélyülő vízen, hogy még közelebb juthasson a fához, hogy egészen alaposan megvizsgálhassa. Halvány, gyenge jelek égtek bele a törzs kérgébe, és felvezettek azoknak az ágaknak az irányába, ahol új élet volt várható. Raven fia. Savannah két lánya. Lelkeik magasan fölötte kapaszkodtak, lágyan ringó végtagokkal. Látta, hogy a két ág is beteg, elfeketedtek, üregesekké váltak, elsorvasztotta őket valamilyen betegség. Fölöttük voltak vadonatúj lelkek is, viszonylag egészséges ágakon kapaszkodva, de már azokon is látta a jelét az ismeretlen betegségnek, ami kezdte felfalni őket. Ezek voltak a legújabb Kárpáti terhességek. A gyilkos legelsősorban Raven gyermekét vette célba, aztán Savannah következett, de az összes többi gyermek is veszélyben volt. A gonoszság fertőzte meg őket. Xavier a legsötétebb praktikákat használta a Kárpátiak ellen, megrontotta, kicsavarta az ajándékaikat, hogy saját céljaira fordítsa, és most már nem csak a hátrahagyott árulkodó jeleket tudta követni, de érezte a rosszindulat szagát is a sötét alkímia nyomain. Az útvonal felvezetett a felsőbb ágak irányába, de követte a törzset le a gyökerek útvesztőjébe is. Lefelé indult a törzsön, követte a gyökérrendszert, hogy megtalálja a forrást.

Lassan lefelé sodródott a törzs mentén, követve a nyomvonalat, felhasználva a látását csakúgy, mint a szaglását. A gyökerek egyre kuszábbak lettek, így a követés is egyre bonyolultabbá vált, ahogy a nyomok eltűntek és többszöröződve újra felbukkantak. Árnyékok ugrottak felé, mohó karmok kapdostak utána. Nyögés és jajgatás hangjai erősödtek fel körülötte. A könnyfolyam egyre magasabbra emelkedett. Erősen rászorította ujjait a kristálya sima felszínére, és türelmesen várt. Egy béka brekegése vonzotta magára a figyelmét. Az aprócska teremtmény egy tavirózsa levelén lebegett felé. Ahogy közelebb ért, a levélről átugrott a fa törzsére, és nagy, komoly szemeivel őt nézte. Elmosolyodott, és nagy tisztelettel, a hivatalos módon üdvözölte a teremtményt, ami nem volt más, mint az alvilágbeli szellemvezetője. A békák bámulatos, mágikus teremtmények, erős föld és vízenergiával rendelkeznek. Larának a béka jelképezett mindent, amit a Kárpáti nők kerestek. Átalakulást, újjászületést, anya és gyermek kapcsolatát, Földanyát és a lányait. A zárások feloldását, útvonalak létrehozását, hogy az energia könnyedén, szabadon áramolhasson, érvényesülhessen a gyógyítás, megszabadítva a vizet és a földet a mérgektől, pontosan úgy, ahogy azt Lara is csinálni akarta. És a szimbolika itt még nem is ért véget, amikor a békapopulációk erősek voltak, az mindig azt jelentette, hogy a természet rendszere egyensúlyban van, a harmónia helyreállt. Jó úton járt. Még nagyobb önbizalom öntötte el. A béka könnyedén végigugrált a gyökérzeten, egyikről pattant a másikra, amíg rá nem talált egy nagyon vastag, torz gyökérre, ami úgy tűnt, elvezet a többi közül. Mélyen fúródott a földbe, sokkal lentebbre, mint az összes többi, és lefelé haladva egyre jobban elcsavarodott, megfeketedett. Még lejjebb már lyukak ütötték át helyenként, és a gyökér fekete könnyeket sírt. Lara messzebb, újra felfedezte a spirálisan tekergőző főgyökéren a gonoszság halvány kéznyomát. A gyűlölet és a kétségbeesés egyre erősödött, és végül sikerült elkapnia a kényszerítés áramlását, ami az anyákat befolyásolta, hogy a testük utasítsa ki a kis betolakodókat a méhükből. A parancs által keltett illúzió nagyon erős volt, az anya gyűlölte a magzatot, azt akarta, hogy elmenjen, azt sugallta, hogy az a dolog benne egy szörnyeteg, nem pedig a szeretett gyermeke. Ellenállt a késztetésnek, hogy megnyugtatást sugározzon az aprócska kisfiúnak. Nem ez volt a dolga. A messze távolból hallotta a dallamos hangokat, ahogy lágyan énekelték az altatódalt. A szívverésére összpontosított, és újra megszorította a kristályt a kezében, hogy segítsen a koncentrációban. Az árnyak egyre sötétebbek és erősebbek lettek. A csüggedés hullámai csaptak át rajta. A gyűlölet és a harag fonalai összecsavarodtak a pusztítás áramlásával. A szövés hihetetlen erejű volt, de nagyon visszafogott, szinte észrevehetetlenül finom munka. Ismerte azt az érintést. Gyerekként túlságosan is gyakran érezte, hogyan érint meg mindent. Xavier megalázta őt. Elérte, hogy gyengének, védtelennek érezze magát, feleslegesnek, senki által sem szeretettnek. Elérte, hogy úgy érezze, hogy azok, akik a világra hozták őt, megvetik és visszautasítják. Ez itt az ő munkája volt. Mindenütt otthagyta a kézjegyét. Bármi is az a mikroba, amit arra készített, hogy végrehajtsa gonosz, beteges tervét, a forrása nagyon közel volt. Közeledett a gyilkos otthonához. Megérintette Natalyát az elméjében. Nem engedhette meg magának, hogy felfedezzék, amíg Natalya készen nem állt rá, hogy lecsapjon, és nem merte folytatni az útját, amíg a már tiszta útvonalat követve nagynénje szelleme nem csatlakozott az övéhez.

Ez a rész volt a legveszélyesebb. Lara könnyű volt, szinte légiesen lebegett a birodalom szélén, eléggé feltűnően ahhoz, hogy valaki észlelhesse a jelenlétét. Natalya harcos volt, gyakorlott a gyilkolás művészetében, és annak a ténynek ellenére, hogy most már színtiszta Kárpáti volt, mégis mágus maradt. Szemernyit sem vesztett Varázslóképességeiből, de könnyen lehet, hogy a keresett entitás fenyegetésként érzékeli majd a jelenlétét. Lara a lehető legcsendesebb és mozdulatlanabb maradt, míg Natalya szelleme nem csatlakozott az övéhez. Akkor Lara ismét megindult előre, Natalya szelleme pedig követte. Az entitás megbújt a föld alatti vackában, negatív energiája annyira megemelte a talaj méregszintjét, hogy Lara érzékeny lelke legszívesebben sírva fakadt volna. Ismét megszorította tiszta kristályát, a küldetésére koncentrált és még előrébb nyomult. Sokszor járt jégbarlangokban, és talált már nem is egy extremofilt, amik például gombákra tapadtak gyilkosként. Így egyáltalán nem lepte meg, hogy Xavier úgy döntött, ilyen formában szállítja majd a halált. Az extremofilok arról kapták a nevüket, hogy képesek voltak életben maradni a legnagyobb forróságban, és a legnagyobb hidegben, sötétségben, túlzott világosságban, vagy extrém módon sós környezetben is. A mikroba tökéletes gyilkos volt. Természetesen, Xavier a megfelelő mutációjáról is gondoskodott, hogy a céljait szolgálja. Ez az apró, kaméleonszerű mikroba képes volt sejtekkel összeolvadni, megjelenni bárminek a részeként, amit utánzásra kiválasztott. Azonnal megérezte a pillanatot, amikor a mikroba észrevette a jelenlétét, és az ezzel összekapcsolódó veszélyt. A riasztás hanghullámai szinte elárasztották, félre kellett ugrania a felé köpött vegyi anyag elől. A savcseppek úgy olvadtak bele a fa gyökerébe, mint kés a vajba. A fa belerázkódott a támadásba. Tudott róla, hogy az extremofilok más mikrobákra is vegyi anyagokat szoktak köpni, hogy megvédjék magukat és a területüket, úgyhogy némileg felkészült volt rá, de a hirtelen agresszió egy kissé meglepte. A mikroba azonnal folytatta a támadást, savat árasztott a főgyökérre minden erejével, hogy elpusztítsa a fenyegetést. Larára várt a feladat, hogy a felszínre csalja, ahol Natalya megölhette, és ezt haladéktalanul meg is kellett tennie. A támadás elsöpörheti Raven babájának utolsó erejét. A baba. Az extremofil arra van programozva, hogy megölje a magzatot. Azt tekintheti fenyegetésnek. Xaviert ismerve, az orvgyilkosának valószínűleg megadta a Dubrinskyk és a Dragonseekerek vérének illatát. Egy pillanatig habozott. Újra vissza kellett mennie a gyerekkorába, és szembe kellett néznie a démonjaival. Nicolas nem állt közte és a traumás emlékei között, de nem volt más választása, meg kellett mentenie azokat a gyerekeket. „Itt vagyok,” – mondta Natalya megnyugtatóan. Női hangok visszhangja ölelte körül, felemelték őt, megújította önbizalmát a nők közösségének ereje. Lara megkereste szellemvezetőjét. A kicsi béka habozás nélkül ugrott ki a vízből, és kezdte meg útját egy másik gyökéren. Érezte az idő elcsavarodását és tudta, hogy a béka visszavitte őt abba az állapotába, hogy gyerekként jelenhessen meg a gyilkos előtt. A saveső azonnal elállt, a támadás megváltozott, éles lett, összetett és jól koncentrált. Úgy kezdődött, hogy rettegés lopakodott az elméjébe. Egy hang suttogott neki Kárpáti nyelven, folyamatosan, monotonul gyűlöletüzeneteket. Az alattomos hang mérgező volt, beszivárgott az elméjébe, bár tudta, hogy már nem egy gyermek. De a feléledő undor nagyon is emlékeztette a gyerekkorára.

Kényszerítette magát, hogy folytassa az útját a gyökér mentén, jól tudva, hogy a mikroba követni fogja, majd meg is érezte ismét a jelenlétét, mert undorító dolgokat sugdosott neki. Senki sem akarja őt. Teljesen értéktelen. Még a test is elutasítja, ami hordja, harcol, hogy megszabadulhasson egy ilyen élősködő teremtéstől. Menjen el! Menjen már! Hagyja el a helyet, ahová kéretlenül befurakodott! A test undorodik még a gondolattól is, hogy egy ilyen szánalmas, gyenge, idegen tárgyat hordjon. Nem is személy, csak egy tárgy. Minden figyelmeztetés nélkül, valami felé döfött, egy gonosz, forró tövis száguldott keresztül lelkének külső burkán. A mikroba elég közel volt ahhoz, hogy visszahúzható, fájdalmasan szúró fullánkjával támadjon. Látta is a tüskét visszahúzódni a kaméleon extremofilba. A fájdalom kínzóan erős volt. Lara megbotlott. Azonnal élesen szúródó pontokat érzett meg a bokáján is. Majdnem pánikba esett, rettegett attól, hogy temérdek élősködőt fecskendeznek belé. Pusztán a kristály a kezében és a dallamos, harmonikus női hangok akadályozták meg benne, hogy elhagyja gyermeki állapotát. Gyorsabb mozgása és a baba sírása egyértelműen arra ösztönözte a mikrobát, hogy még ördögibb erővel támadjon. A hang morajlott a fejében, kérlelhetetlenül nyomást gyakorolt rá, hogy feladja, hogy elmenjen, hogy a test, amiben van, azt akarja, hogy távozzon. A kétségbeesés állandóan jelenlévő társává vált, a környezete pedig ellenségesen viselkedett. Antitestek érkeztek és megtámadták. Kicsi láncokkal csapkodták, megpróbálták elűzni. Rájött, hogy a szúrás megjelölte, és most idegen fehérjék suhantak körbe-körbe benne, célponttá téve őt. „Ez történik Raven fiával és Savannah lányaival is.” Lara hihetetlenül feldühödött, és felfelé lökte magát, oda, ahol egyik birodalom a másikkal találkozott. Nem érdekelte már semmi, az sem, hogy ez neki, mint csalinak mibe kerül, egyedül csak az, hogy ez az iszonyatos gyilkos a felszínre kerüljön, ahol Natalya vár rá. Ahogy felfelé mozdult, egy égő érzés szabadult el benne, de nem a külső héján, hanem mélyen a bensőjében, mintha a vére akarna felforrni. A csípés nem parazitákat injektált belé, hanem összeférhetetlenséget befogadója vérével. A sejtjei sorra omlottak össze, ami vérzéseket okozott. És mindeközben a hang folytatta, egyre mondta neki, mennyire értéktelen, és hogy befogadója mennyire nem kívánja a jelenlétét. A kétségbeesés hullámai folyamatosan áradtak rá. A hang kezdte elnyomni a dalt, a nyomás egyre nőtt körülötte, szorította, a gonosz suttogás mennydörgéssé erősödött a fülében, a szíve túl gyorsan vert. Az élet áramlásának megnyugtató árapálya gyors, kemény ritmusra váltott, a fülébe üvöltött, olyan rémítően hangzott, mintha minden irányból tehervonatok rohannának felé. Lara küzdötte magát felfelé a fán, kapaszkodott az altatódalba, szorította ujjai között a kristályt, hogy fenntarthasson valamiféle valóságérzetet. Sírt, ezzel hergelve a mikrobát, hogy a babasírás hangjai gyilkos őrjöngésbe kergessék, hogy az extremofil ne vegye észre, miben mesterkedik, azt higgye, hogy csak megpróbál elmenekülni a jelenlététől. Válaszként a gyilkos, mintha már érezte volna, milyen közel a győzelem, még inkább fokozta a nyomást, mély csüggedést erőszakolt az elméjébe, és már folyamatosan támadott. Rémülten a füst és a köd látványára szegezte a tekintetét, egészen távolinak tűntek, az idő pedig mintha megállt volna körülötte. Úgy érezte, mintha futóhomokban gázolna. Egyre kisebb helye lett, egyre kevésbé volt stabil, apró földrengések rázták meg, a nyomás lefogta, zsugorodó világa egyre jobban köré szorult, folyadék gyűlt köré, ami úgy érezte, hogy megfojtja. Remegés remegés után rázta meg a fát, a hegyétől kezdve a gyökerek legmélyéig.

Amikor már azt hitte, hogy soha nem jut ki, a kicsi béka úszott mellé, irányította az omladozó falak között, amik erőszakos lökéshullámokkal támadták. A repedések körülötte összébb zárultak. Egy utolsó, kétségbeesett lökéssel a felszínre rugaszkodott, hogy megtalálja végül a pontot, ahol belépett. Felzihált, és belélegezte a szentperje és a zsálya illatát. – Most, Natalya, most! Lerogyott a kamra termékeny földjére, sötétség borult rá, a kimerültség összeszorította a testét, gyerekkori rémálmainak emléke visszhangzott az elméjében. Natalya, Raven fölött guggolt megfeszített izmokkal, ugrásra készen végig, akár egy nősténytigris, mozdulatlanul, minden ragadozó érzékét a végsőkig kiélesítve csak várt és várt. Abban a pillanatban lecsapott, ahogy megérezte a Varázsló gyenge nyomát, a sötét mágia fertőzését. A fegyvere egy tojás volt. Villámgyorsan átgurította Raven fölött, és közben behúzta a mikrobát a tojás közepébe. Lara nem tudott beszélni, de azon a közös útvonalon, amit a nagynénjei tanítottak neki, üzenetet küldött neki. „Vigyázz vele, nagyon veszélyes. Ne hagyd, hogy megcsípjen.” A tojás imbolyogni kezdett és elsötétült, a mikroba a gyűlölet és a kétségbeesés hullámait küldte szét a kamrában. A bomló hús és a záptojás szagának mocskos bűzkeveréke megtámadta Larát, elmélyítette benne az érzést, hogy visszakerült a jégbarlangba. Az alattuk lévő kamrából felemelkedő hő ellenére reszketett a hidegtől, a félelem jeges ujjai siklottak végig a hátán. A gyógyító füst hamar elnyelte a negatív energiákat. Natalya szemmel tartva a veszélyes fullánkot, kirohant az új gazdatesttel a barlangból. Elektromos vihart hívott életre, az éjszakai égbolt egy pillanatra szinte fellobbant, amikor lerendelte a villámot, hogy megsemmisítse a tojást és vele együtt a mikrobát is. Lara hanyatt fordult és felbámult a mennyezetre. Finom női kezek érintették az arcát és a testét sebek után kutatva. Nem volt hozzá elegendő energiája, hogy elmondja nekik, hogy a sebek nem a testén vannak, az elméjének lenne szüksége gyógyításra. kényszerítette a szemhéjait, hogy felnyíljanak és figyelte, hogyan vizsgálja meg Francesca, Ravent. „Sikerült? A baba rendben van?” Annyi ereje sem volt, hogy hangosan megszólaljon. Natalya hatalmas léptekkel sietett vissza, és megragadta Lara kezét. Raven lehunyta a szemét és kapcsolatba lépett a fiával. Kezei megrándultak a hasán, gyengéden simogatni kezdte. – Nyugodt. Végre nyugodt, és én is egészen másképpen érzem magam. Nem hiszem, hogy a testem még mindig megpróbálja őt visszautasítani. Francesca azonnal elküldte magát a testén kívül, hogy megvizsgálhassa Ravent. Hamarosan az öröm ragyogó mosolya gyúlt ki az arcán. – Ez egy csoda. Shea, a vérnyomása rendben van, nincsenek összehúzódások, nem vérzik, a teste már nem kezeli a babát betolakodóként, és nem próbál megszabadulni tőle. Lara lehunyta a szemét, és rászorította kezeit lüktető halántékára. Sírni szeretett volna, ugyanakkor nevetni is. Végtelenül boldoggá tette, hogy képes volt megtalálni a mikrobát, de most a gyerekkori képek kavarogtak benne, vér és sikoltások, férfiak és nők kínzása. Több volt ez az érzés, mint teljes reménytelenség, egy mag volt, amit olyan régen ültettek el benne, amire nem is igazán emlékezhetett. Az önbecsülése lezuhant, a sötétvarázslat fonala az elméjére vadászott. Nem akarta, hogy Raven megtudja, mibe került neki ez az út, de hányingere volt. Túl sok ajtó nyílt ki a fejében menet közben, és ez egyáltalán nem volt jó dolog.

Nagyon is jó oka volt rá a nagynénjeinek, hogy akadályokat állítsanak az elméjében, de ez a pajzs lassan teljesen összetört. Egyedül kellett maradni, távol mindenki mástól, hogy a törött elméjét újra összerakosgathassa. Egyedül csak az volt a probléma, hogy felállni sem volt képes. Körülötte a nők egyre hangosabbakká váltak az izgalomtól. Shea és Francesca suttogva konzultáltak, erőteljesen gesztikuláltak. Raven és a gyermek biztonságban volt, a bűnöst megtalálták. A nők örvendeztek, Raven most a boldogságtól zokogott. – És a lányaimmal mi van? – Savannah remegő hangja elcsendesítette a szobát. – Bennem is van egy olyan dolog és támadja a lányokat? Azért vannak összehúzódásaim és azért vérzek? „Gregori! Szükségem van rád! A kiáltása egészen őszinte volt, egy anya ösztönös igénye, aki a gyerekeit védi. Lara mozdulatlanná dermedt, csak a szíve dübörgött kalapácsként a mellkasában. Tudta mi következik, de semmit sem tehetett. A darabokra tört elméjével nem állt módjában, hogy újra visszamenjen, és ismét szembenézzen a gyerekkorával. Összezúzódott, traumatizált elméje öntudatlanul kinyúlt Nicolasért. „Nicolas, siess! Félek, hogy eltévedtem!” – Lara? – kérdezte Raven. – Savannahnak is van egy élősködő a testében, ami a babákat támadja? Egy pillanatra lebénult, az elméje lefagyott, megtagadta, hogy feldolgozzon bármiféle információt. Még mindig egy gyermek a barlangban, aki fölött ott magasodott Xavier, és azt mondta neki, hogy értéktelen és, hogy megölte az anyját. – Szedd ki belőlem! Vidd el a babák közeléből! – kiáltott Savannah. – Azonnal szedd ki belőlem! Hallotta magát sikoltani, mélyen magában, ahol senki más nem hallhatta. „Én hallom. Itt vagyok veled.” – Nicolas hangja gyengéd és finom volt, de teljesen magabiztos. „Tarts ki hän ku kuulua sívamet, már majdnem ott vagyok.” Jött, mert hívta őt. „Szívem őrzője”. Lara megpróbált megkapaszkodni ebben, miközben remegett a hidegtől, alig volt tisztában azzal, hogy mi történik körülötte, csak a múltja suttogását hallotta. Natalya térdelt le mellé. – Vérre van szükséged. A fogaival felnyitotta a csuklóját, és Lara felé nyújtotta. Lara elborzadt tekintete rátapadt a megnyúló fogakra, aztán az előbukkanó vörös cseppekre ugrott. Az összefutó vékony karmazsinpatak felfordította a gyomrát. Minden erejét megfeszítve, hátrafelé araszolt Natalya közeléből, csapdába esettnek érezte magát. Mintha minden szem rászegeződött volna, és mindegyiket mohónak, sóvárgónak látta. A csuklója égett és sajgott. Ujjaival önkéntelenül dörzsölgetni kezdte, és vetett egy kétségbeesett pillantást a kijárat felé, azt latolgatva, elszökhetne-e. „Értéktelen, szánalmas teremtmény. Megölted az anyádat. Nem csoda, ha apád holtan akar látni. Meg kellene engednem neki, hogy szárazra szívjon.” Széles vállak töltötték be hirtelen a bejáratot, ezüst szemek szántottak végig az arcán. A sikoltás végigvisszhangzott az elméjén, a nyomás egyre nőtt, óriási szökőárként emelkedett benne, és az energia kirobbant. Nicolas félrelökte Gregorit, így a támadás oroszlánrésze őt érte, az erőteljes energiahullám hátralökte, hanyatt esett. Ő és Gregori, egyszerre váltottak ködalakra. A hatalom ereje az egész kamrát megrázta. Több gyertyatartó felrobbant, viaszt és lángokat zúdítva a barlangra. Gregori ismét felvette az alakját, hogy a testével védje Ravent és Savannah-t, a lezúduló törmeléktől.

Lara álló helyzetbe erőltette magát és Nicolas felé botladozott, lelkifurdalást, megalázottságot érezve, undorodva önmagától. A férfi azonnal ott volt, a karjaiba söpörte, és a nőkre meredt. Lara beletemette az arcát a mellkasába, belekapaszkodott, szeretett volna egészen eltűnni. Összetörtnek, sérülékenynek, védtelennek és nyersen fájdalmasnak érezte magát. – Rátok bíztam őt. A harag orkánként emelkedett fel Nicolasban, tűzként áradt szét benne, a hatalom energiája szinte vibrált a testében. Tudta, hogy Lara érzelmei kibillentették az egyensúlyából, de ez a legkevésbé sem számított. Már eleve egy végtelenül törékeny állapotban jött ide, és ezek a nők cafatokra tépték. Meg akarta őket semmisíteni. Hogy megtarthassa önuralmát, a kijárat felé hátrált. Gregori széttárta a karjait a kihívás gesztusaként, az arcán valódi harag jelent meg a szokásos kőálarc helyén. – Fogd a nődet és menj. Varázslónő szülte, Razvan lánya, Xavier dédunokája, mit is tudunk róla valójában? Már az is elég nagy baj volt, hogy ellenőrizetlenül veszélybe sodorhatta a herceget, de most minden nőt veszélybe sodort ebben a kamrában. Nicolas vett egy mély lélegzetet, a harag felforrt gyomra gödrében. – Arra merészelsz utalni, hogy kém a táborunkban? A hatalom csillámlani kezdett a barlangban, a falak megmozdultak, a föld felhullámzott alattuk. – Állj! – kiáltott fel Raven. – Gregori, a világon semmit sem értesz!– avatkozott közbe Francesca is. – Mi az ördög folyik itt? – Mikhail öltött testet a két Kárpáti hím között. – Egy szent helyen vagytok! – Hatalmas szolgálatot tett nekünk Gregori – mondta Francesca –, megtalálta és a felszínre hozta az élősködőt, ami vetéléssel fenyegette Ravent. Már azt hittük, hogy elveszítjük a babát. Vérre van szüksége. Több volt ez annál. Nicolas összeolvadt Lara elméjével, érezte benne Xavier érintésének kínját. Larával a karjaiban megfordult, és tett két lépést, de Savannah felkiáltott, és vele együtt mindenki a bejárat elé özönlött, hogy megakadályozzák a kijutást. – Nem mehet el! Nem teheti! – könnyek úsztak a szemeiben. – Sajnálom azt, amit Gregori mondott, de belőlem is ki kell szednie azt a dolgot. Meg akarja ölni a gyerekeimet! Gregori egy finom mozdulattal a vállára tette a kezét, teljesen figyelmen kívül hagyva Nicolast, aki még mindig remegett a dühtől. – Én is meg tudok szabadulni tőle Savannah, most, hogy már tudom, mit kell keresni. Natalya megrázta a fejét. – A férfiak elől elbújik. Xavier nagyon ravaszul csinálta meg. Tudta, hogy minden hím letapogatja az életpárja testét, hogy megbizonyosodjon az egészségéről. Lara is csak azért észlelte, mert évekig élt úgy, hogy Xavier fertőzése vette körül. Képes volt lemenni a lelkek útján és megtalálni, hogy hol lakozik Ravenen belül. Magát használta csaléteknek, hogy a felszínre hozza, és megsemmisíthessem. Lara még szorosabbra fonta a karjait Nicolas nyaka köré, és beletemette az arcát a torkába. Nicolas odadörgölte az állát a fejbúbjához, majd Gregorira nézett, haragjának villámai és mennydörgése leplezetlenül ült szemeiben. – De kár, hogy az ellenség táborának való kémkedés miatt, száműzetésre ítélted az életpárom. Savannah megtalálta az utat Gregori hatalmas, tömör teste mellett, ami blokkolta őt Nicolas felé. – Nem fogod csak azért halálra ítélni a gyermekeimet, mert dühös vagy rám!

A teste elektromosságtól sistergett, apró szikrák sercentek körülötte. – Menjetek az utamból – mondta Nicolas, egy cseppet sem megfélemlítve. Amikor Gregori nem mozdult, Nicolas gondosan elhelyezte a földön Larát, távol a küzdelem várható zónájától, aztán közvetlenül a gyógyító elé lépett, mellkas ért mellkashoz, egyenesen belebámult Gregori szemeibe, két veszélyes ragadozó voltak abban a pillanatban, ami közül egyik sem enged egy centit sem. – Igazán ezt akarod csinálni velem? A harag elhalványult a szemeiben, a pillantása hideggé és számítóvá vált, egy gyilkos állt már ott, ahol az előbb még egy férfi volt. – Ha kell – válaszolta Gregori. Kollektív felszisszenés zúgott végig a termen. Mikhail felsóhajtott, és a két férfi felé intett a kezével. Energiamező csattant Gregori körül, egy pillanatra felizzott a körvonala a túlfeszültségtől, mielőtt elsötétült volna, és mielőtt a két férfi egymás mellett a földön ülve találta volna magát. – Na, most volt elég. És mindkettőtöket kidoblak innen, ha csak megmozdultok is. – Egyetlen további pillantást sem szentelt a két férfinak, leguggolt Lara mellé és belenézett a szemeibe. – Ez sokkal több annál, mint vérszükség. Francesca? Gyere ide és nézd meg. – Takarodjatok el tőle! – morogta Nicolas, és az első gondolat az volt, hogy odamegy az életpárjához, de a nők teljesen körülvették őket, szoros gyűrűjük csapdába ejtette a két férfit. Savannah megragadta Lara kezét, az arcán ömlöttek a könnyek. – Sajnálom! Megteszek bármit. Akármit! Ne hagyd, hogy a babáim meghaljanak! Lara teste megrándult. Hallotta már ezeket a szavakat, egy férfi hangján, aki kétségbeesetten könyörgött. Xavier visszafordult Razvan felé, ezüstös szemei csillogtak, megvetés és diadal ült bennük. Felzihált, űzött tekintete Nicolast kereste, csak ő lehetett a horgonya, amikor az igazság karmos mancsai belémartak. „Nicolas! Értem tette. Hagyta, hogy Xavier átfordítsa őt, hogy én életben maradhassak.” Razvan meggondolatlanul megnyitotta a lelkét Xavier előtt, amikor megpróbálta megmenteni a gyereke életét. Felfedte a lelkét, és Xavier elkapta azt, ezen keresztül képes volt irányítani az unokáját, minden mozdulatát felügyelni anélkül, hogy le kellett volna csapolnia az energiáját ahhoz, hogy birtokolja a testét. Miatta. Hogy őt megmentse. Razvan megfizette a végső árat, nem a teste halálát, hanem a lelke lerombolását. – Nicolas! – követelte, és eltakarta kezeivel az arcát. Hátrafelé csúszott a saját elméjében. – Itt vagyok fél ku kuuluaak sivam belső, és nem is megyek sehova. – Túl gyorsan jött vissza – mondta Francesca. Félretolta Mikhailt, hogy ő térdelhessen Lara mellé, és átölelhesse őt. – Mindjárt megfagy. Gregori, segítségre van szükségem! – Visszatért a jégbarlangba – mondta Nicolas. Már ott is volt, a karjaiba emelte Larát, odaszorította magához, az elméjét teljes egészében beleolvasztotta az övébe. Halkan dúdolt neki, és előre-hátra ringott vele. – Nem lett volna szabad odamennie nélkülem. – Mit csinált pontosan? – követelt választ Gregori, ahogy leguggolt Francesca mellé, hogy megvizsgálhassa Larát. Kezei végigfutottak fölötte. – Csalétekként használta magát. A parazita kizárólag a magzatok megsemmisítésére lett beprogramozva, ezért visszament abba a korába, hogy maga után csalhassa – magyarázta Natalya. Nicolas az orra alatt káromkodott. – Nem kellett volna visszamennie oda nélkülem – ismételte. – Fél tőlem – mondta hirtelen Gregori – rá kell venned, hogy jöjjön vissza velem, hogy visszaszerezzük azt a részét, ami elveszett.

Nicolas egy végtelennek tűnő pillanatig Gregori arcát tanulmányozta, majd bólintott. Gregori közelebb guggolt Larához, és a szemeibe nézett. Bólogatott arra, amit ott talált és halkan utasításokat osztogatott Francescának, aki ismét felvette a kezébe a dobot. – Éreznie kell, hogy szeretik, biztonságban kell éreznie magát Nicolas – mondta Gregori. – Hozd a kör közepére, és tartsd úgy, hogy érezze a jelenléted. Maradj szorosan az elméjében. Egy része annyira túlhangsúlyozza a múltja fájdalmas megnyilvánulásait, hogy képtelen kezelni több emléket. Azt a részét kell visszahívnunk, de ehhez tökéletes biztonságban kell éreznie magát. – Visszahívnunk? – kérdezett vissza Nicolas. Gregori vállat vont. – Ne aggódj, vissza fogom hozni azt a részét, ami elveszett. Nem kockáztathatjuk, hogy a lelkének akár csak a legkisebb darabja is túl sok időt töltsön a lenti birodalomban. Ha Xavier életben van, meg fogja érezni a jelenlétét, és ahogyan Lara képes követni az ő gonoszságát, ő is képes lenne megszerezni azt a darabot belőle. Újabb növényeket helyeztek füstölőként a sziklákra. A nők belekezdtek a gyógyító kántálás hosszabb verziójába, amit akkor használtak, ha vissza akarták hozni valaki lelkét, aki meghalt. Nicolas minden izma görcsösen megfeszült, a gyomra egyetlen kibogozhatatlan csomóvá ugrott össze az aggodalomtól. Sokkal inkább nézett volna szembe egy tucat jól képzett vámpírral, minthogy másvalakire kelljen bíznia, hogy segítsen Larának. „Én gyógyító vagyok, mégis képtelen vagyok segíteni a gyerekeimnek, vagy az életpáromnak.” Nicolas megértette, hogy Gregori ennél a rövid kijelentésnél közelebb nemigen fog jutni egy bocsánatkéréshez. Azt is megértette, mi hajtotta bele a férfit a tombolásba. A tehetetlenség. A cselekvésképtelenség. Hogy alkalmatlannak bizonyult arra, hogy megvédje, ami az övé. Nicolas lehajtotta a fejét, és csókot lehelt Lara jéghideg homlokára. Folyamatosan remegett, de tudatában volt a jelenlétének. A tekintete az övén csüngött, teljes bizalom áradt belőle. Hálás volt tőle mindenért. Gregorinak nem sok idejébe került lehullatni magáról a testét, elmerülni Larában, és egyenesen az Élet fájához menni. A tapasztalata azt igazolta, amit Nicolas gondolt. Teljes önbizalommal mozgott, állatokkal találkozott az út mentén, akiket tisztelettel üdvözölt és tudakozódott tőlük, majd a tájékoztatásaikat követve követte Larának azt a részét, amit lenn felejtett a nagy rohanásban, hogy felszínre hozza a gyilkost Raven testéből. Gregori modora kifogástalan volt egész úton, még akkor is, amikor megtalálta az elveszett, sokkos darabkát, nagyon udvariasan kérte meg, hogy térjen haza, segít neki visszajutni a biztonságos környezetbe. A lágy kántálás hozzáadódott a gyógyító rendkívül meggyőző hangjához, és az apró szilánk így végül baj nélkül visszajutott Larához. Gregori megbillent kissé, ahogy visszatért a testébe. – Vérre és pihenésre van szüksége. Látta hogyan özönlenek Lara elméjébe fékezhetetlenül a gyerekkori emlékek. – Hazaviszem – jelentette ki Nicolas. – Nem! – Savannah mindkét kezét rászorította nyilvánvalóan gömbölyödő hasára. – Érzem azt a dolgot, a gyerekeimet marcangolja, megsebzi őket. Nem érezhetik ezt tovább. Képtelen vagyok még egy felemelkedést várni. – Könyörögve nyújtotta ki Lara felé a kezét. – Esküszöm, hogy várnék, ha tudnék. Tudom, mibe kerül ez neked, de szenvednek. A könnyek megállás nélkül patakzottak az arcán, Gregori felé fordult. Ő azonnal ott volt, tenyerét rásimította a feje hátuljára, odahúzta nyirkos arcát a mellkasára, de nem mondott semmit, egyszerűen csak várt.

Lara ingatag lábakon hátralépett, a gyomra még mindig kavargott, de Savannahnak igaza volt. Nem hagyhatják, hogy a babák tovább szenvedjenek annál, mint ami okvetlenül szükséges. – Teljességgel ki van zárva – jelentette ki határozottan Nicolas. – Ezt megtiltom Lara. – Figyelmen kívül hagyta a lány arcán megjelenő makacs kifejezést. – Ezt is alig úsztad meg egy darabban. Ha meg kell tenni, majd én megteszem. – Hogyan? Ha férfi meg tudná tenni, a gyógyító már rég úton lenne. Nőnek kell lennie, és olyannak, aki felismeri Xavier keze nyomát. Nagyon gyenge nyom, és nagyon nehéz követni. – Natalya is megteheti – mondta Nicolas. Kezdte magát kétségbeesettnek érezni, a bőre túl szorossá vált, a koponyája megpróbálta elnyomni a lelkét. – Nem képes rá, és azt hiszem, hogy ezzel te is tisztában vagy – nyugalom és kétségbeesés volt a lány hangjában, ami összezúzta őt. A kamrában tökéletes csend honolt, de magán érzett minden tekintet. Ő csak Larára nézett. A lány nem akart menni, és az ő egyik része is azt akarta, hogy megállítsa őt, de mindketten jól tudták, hogy nemigen van más választása. Hogyan is lett volna, amikor tudták, hogy a gyilkos meg fogja kettőzni az erőfeszítéseit, hogy megölhesse a herceg unokáit? „Nicolas.”A nevét suttogta, és most először hallotta saját hangjában a szerelmet. A szíve nagyot ugrott a mellkasában. Ez volt hát a szerelem. Ez a szörnyű, hajthatatlan fájdalmas sajgás a bensőjében. Az ellenállhatatlan vágy, hogy jobbá tegye a világát. „Sívamet.” Szívem, mondta, és úgy is gondolta. „Vérre lenne szükségem, hogy megtehessem az utat.” Nicolas lenyelte a tiltakozását. A lánynak mennie kellett, neki pedig segítenie kellett őt. Gregori hívta fel a figyelmüket magára, feléjük nyújtotta a csuklóját. – Szabad akaratomból felajánlom az életem, az életedért. Ismét csend támadt. Végül Lara kikényszerített magából egy öntudatos kis mosolyt. – Sajnálom, de idegenkedem kissé a vérrel való táplálkozástól. Még azt is most tanulom, hogyan fogadjam el, amit az életpárom felajánl. Gregori lehajtotta a fejét. – Értem. És fogadd el kérlek, az őszinte bocsánatkérésemet a viselkedésemért. – Semmi szükség sincs rá. Lara, Nicolas felé fordult, ujjai beszöktek az inge alá, forró bőrét keresték. Szüksége volt rá és ő gondoskodott róla. Egyszerre volt ez végtelenül bonyolult és egészen egyszerű. Nicolas magával húzta az árnyékba és elkente alakjukat, hogy elrejthesse reakcióját. Teljesen lényegtelen volt, hogy Larának a túléléshez volt szüksége vérre, neki ez nagyon is valós, fizikai intimitás volt, ami mindig is fel fogja kavarni a testét. Férfiassága megkeményedett, ahogy megérezte az ajkait és a fogait, a harapás fájdalma azonnal utat engedett az öröm áradatának. Simogatta a haját, tenyerével megtámasztotta a fejét, miközben átadta neki az erejét. Amikor végül lezárta a tűszúrásnyi sebeket, és megnyalogatta a száját, akkor is szorította magához, nem akarta elengedni. „Biztos vagy benne?” Felnyitotta a szemeit, a kék-zöld tekintet összekapcsolódott az övével. Egy pillanatig senki sem volt ott, csak ők ketten, és a hosszú szempillák alól szerelem, igen, iránta érzett állhatatos szerelem ragyogott. Úgy érte, mintha gyomorszájon vágták volna. „Biztos vagyok. Csak ne menj sehová.” Esze ágában sem volt egy lépést is tenni nélküle. A mikroba, ami Savannah és Gregori lányait próbálta pusztulásba kergetni, még gyorsabbnak és ördögibbnek bizonyult, mint ami Raven testében volt. Pusztán a két szülő

keveredő vére erejének volt köszönhető, hogy a babák eddig is képesek voltak ellenállni neki, és az, hogy az extremofilnak meg kellett osztani a figyelmét a két gyermek között. A felszínre csábította a mikrobát, elpusztították, de Lara ismét megfizette az árát. Tudta, hogy Nicolas nélkül nem sikerült volna életben maradnia. Újra a vérét adta neki, segített védeni széthullott elméjét, hogy a gyerekkori trauma ne semmisítse meg őt. Nem is volt magánál, amikor végül visszavitte őt a barlangjukba.

16. fejezet Lara arra ébredt, hogy erotikus érzés önti el árvízként. Ő és Nicolas, az oldalukon feküdtek egymás mellett, kemény teste hozzányomódott, egyik kezével a melle alsó részét simogatta, míg a szája szopogatta, szívta, a fogai húzgálták, karcolgatták, a nyelve pöckölgette kemény csúccsá hegyesedett mellbimbóját. A szája durva és birtokló volt, követelte a testét, örökre a magáénak bélyegezte. Egy újabb erőteljes szívás a melleitől a lábujjaiig elöntötte forrósággal. Érezte maga körül erős, védelmező karjait, a szája elárulta mennyire sóvárog. Aztán a combja közzé csúszott az övéinek, hozzáférést nyitva a biztonságos menedékhez a lábai között. A keze végigsiklott a hasán, és cirógatni kezdte a nedves redőket. „Örökké veled akarok felébredni, így, mint most.” A hangja ki- és becsusszant az elméjébe újra és újra, pontosan ugyanolyan lökésekkel, mint ahogyan a csípőjét tolta előre, hogy merevedésének széles feje a combja hátuljához szoruljon. Ugyanezzel a ritmussal jártak az ujjai is, létrehozva egy olyan forróságot, ami a gyönyör robbanásának hullámaiban teljesedett ki. Mindeközben a szája is teljesen elfoglalt maradt, összeszorult kihegyesedő mellbimbója körül. Vágyott az érintésére, a kezeire, a szájára, kemény testére, ez a vágy olyan mélyen futott benne, akár valami drog. A szelídséget felváltotta az agresszió, ahogyan lakmározott rajta, a fogai, a szája a nyelve magáénak követelték a mellét. Mindeközben az ujjai, hol mélyre süllyedtek benne, hol visszahúzódtak, egészen addig, míg hozzá nem emelte a csípőjét a tenyeréhez, és a testét újra át nem mosta a forróság. Lecsúszott a teste mentén. Az is az övé. A saját személyes játszótere. A bőre forró szatén, hüvelye belseje eleven selyem, fejből akarta ismerni minden egyes porcikáját. Végigcsókolta, nyalta, harapta a combjait felfelé vezető útján, aztán széttárta megmegremegő lábait, hogy felfedje a legnagyobb kincset. Nedves és duzzadt volt a vágytól, túl szép ahhoz, hogy ellenállhasson neki. Befeküdt a combjai közé, a tenyereibe simította a fenekét és felemelte a szájához. Végigfuttatta a nyelvét a redői között, összeszedte a nedvességet, majd mélyen belédöfött, és közben a fogaival az aprócska, érzékeny rügyet ingerelte feljebb. Felsikoltott és megvonaglott, megvetette a sarkát a matracon, hogy kitolja magát alóla, de ő odaszegezte, és egyre csak lakmározott belőle. Olyan illata volt, mint a tavaszi rétnek a telihold alatt, mindet, az egészet akarta. Nagy kezei a fenekét gyúrták, ujjait megmártotta a meleg nektárban, és szétkente a testén, felkutatott minden árnyékot, titkos völgyet, rejtett üreget, miközben nyaldosta, mint egy óriási macska. Hosszan, mélyen tolta belé a nyelvét, majd megállt, aztán ismét folytatta a támadást, míg Lara lihegni nem kezdett, a teste elcsavarodott, könyörgött a kielégülésért. Szerelemmel nézte félig lehunyt szempillái alól, szemei elsötétültek a vágytól, figyelte minden reakcióját. Hogyan akad el a lélegzete, hogyan ível fel a teste, hogyan rándul össze a csípője. Nicolas érezte hogyan szorulnak össze az izmai, hogyan ugrik csomóba a gyomra, hogyan gyűrűzik végig a combjain felerősödő izgalma. A teste hozzáigazodott a lányéhoz, forróság a forrósághoz, lángok a lángokhoz. Imádta, ahogyan a kék-zöld szempár kábultan átvált átlátszatlan gyöngyházszínbe. Rózsaszínre piruló testét, mellbimbói szoros kis rügyeit. Minden egyes zihálását. Minden nyögését. Mindez csak fokozta nyers vágyát. Nyelvével az érzékeny kis pont felé döfött, pöckölgette, izgatta, mielőtt a fogai élét használta volna rajta.

Egy apró kiáltás szakadt ki Larából, belemarkolt a hajába és megrántotta. Válaszképpen szopogatni kezdte, majd körbenyalogatta. Amikor ehhez még két ujjával belé is hatolt, a lány zihálni kezdett, az orgazmus átsöpört rajta, ő pedig jutalomképpen megkapta meleg méze egy újabb hullámát. Lara végül elernyedt, lihegett, és azzal az ellenállhatatlanul kábult tekintettel nézett rá. Nicolas rámosolygott, felcsúszott rajta, hozzádörgölte vastag férfiasságát és szoros golyóit a hasához, a melleihez, fénylő nyomot hagyva maga után. Fölé térdelt, combjai a mellei oldalához simultak, és előre hajolt, hogy az egyik kezével megtámaszthassa magát. Odavezette férfiasságát a szájához, és tekintete rátapadt az ajkára, amik közül kicsusszant a lány nyelve, hogy megérintse a bársonycsúcsot, lenyalja róla az előgyöngyöző folyadékot, mint egy kiscica, amikor tejfölt nyal. Odadörgölte a széles fejet a lágy ajkakhoz. Lara szempillái megrezzentek, a mellei gyorsabban emelkedtek és süllyedtek. – Nyisd ki a szád. Lara biztos volt benne, hogy túl nagy ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjon hozzá, de nem hagyott neki esélyt a tiltakozásra. Mihelyt az ajkai szétváltak, becsusszant közéjük, és lehunyt szemmel hátravetette a fejét, mintha extázisba esett volna. Az elragadtatott kifejezés az arcán arra ösztönözte Larát, hogy meg akarja tanulni azokat a képeket az elméjében, követni akarja az utasításaikat. Meg akarta adni neki mindezt, a forróságot, a tüzet, az irányítás elvesztését, az akart lenni, aki megadhatja neki ezt. Gondosan próbálgatta a technikákat, közben hozzászokott a méretéhez és az érzéshez, a pézsmaillatához. Lefuttatta a száját a kőkemény férfiasságon, ingerelte, rágcsálta, megharapdálta a kúpos fej alsó részét. Amikor Nicolas tüdejéből kiszáguldott a levegő, tudta, hogy jó úton jár. Megpöccintette az fej érzékeny végét a nyelvével, ugyanúgy, mint a férfi tette vele azt az imént, mire rángatózni kezdett a szájában. Megpróbálta megszívni kicsit, zihálás lett a jutalma. „Szereted ezt?” Halkan káromkodni kezdett az anyanyelvén. „Szükségem van rá. Erősebben. Mélyebben.” Nicolas alig akarta elhinni, hogy ez az ő hangja, a parancs valójában pusztán rekedt morgás volt. Lara eleget tett a kérésének, köré szorította az ajkait és mélyebbre húzta a szájába, elborította meleg, bársonyos nedvessége. A csípője megrándult. Keze önkéntelenül beletúrt a vörös-arany selyemfürtökbe, miközben a lány egyik kezét rásimította merevedése tövére, míg a másikkal a golyóit kezdte cirógatni. A szempillái az arcához simultak, a szexi ajkai köré szorultak, mélyre húzta a szájában és rászorította a nyelvét, hogy késleltesse kissé. A belégzése összeakadt a kilégzéssel, hőség söpört át fölötte, ahogy még mélyebbre tolakodott, forró, nedves szája magába fogadta. Nem hagyta, hogy visszahúzódva elmeneküljön, még beljebb nyomakodott a komfortzónájába, és mindkettőjük helyett lélegzett. „Érezni akarom, ahogy a torkod összeszorul körülöttem. Engedj még mélyebbre.” „Nem tudlak.” De akarta. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy még mélyebben befogadja. Érezte a gyönyör minden egyes hullámát, ami átsöpört felette, élvezetet talált abban, hogy képes ilyenfajta gyönyört szerezni neki, mint amilyet a férfi is megadott neki. Viszont a mérete egy kissé megfélemlítő volt. „Csináld, mert ha nem teszed meg, a következő két percet sem élem túl.” Érezte hogyan szorul össze előtte a torka, szája puha üregét maga körül, olyan édes és nedves volt, hogy csaknem az eszét vesztette. Az ajkai ismét le-fel csúszkáltak rajta,

nyalogatta, szívogatta, mielőtt ismét megpróbálta volna lenyelni. Amikor ismét a torkához ért, átvette az irányítást, változtatott kissé a szögön, és erőteljesebben benyomult és figyelte, hogyan akad el a lány lélegzete, hogyan nyílnak hatalmasra a szemei. Belerázkódott, ahogy még mélyebbre csusszant, lángok gördültek végig a hasán. „Nem bírom.” „Bírod. Lazulj el. Lélegezz. Érezz engem Lara. Érezd, mit művelsz velem.” Kitárta előtte az elméjét, megmutatta a forró csúszást, torka szorítását, érzékennyé tett húsán nyelve csapásainak érzését. Visszább húzódott, térdeivel szorosabban simultak az oldalához, és selymes hajánál fogva tartotta mozdulatlanul, ahogy elkezdett mozogni. A lány követte az utasításait, amit kivillanó fogai közül sziszegve harapott el. Keményebben használta a nyelvét, szopta, fogai éle vadabbá, agresszívabbá vált, de nem tudott megállni, és nem is akart megállni, bár egy része ideges volt. Érezte, hogy Nicolas még jobban megvastagszik és megpróbál visszahúzódni. Benn tartotta őt, csábítóan suttogott az elméjében, részletesen elmondta, hogy mit akar tőle. Nicolas hirtelen felkiáltott, kirántotta magát a szájából és eltávolodott tőle, majd érte nyúlt. Megfordította, a dereka köré csavarta egyik hosszú karját, a térdeire emelte, és odaszorította merevedését feneke félgömbjeihez. Végignyalta a hátát a gerince mentén, ingerelte a kemény gömböket, megízlelte forró, fűszeres középpontját. Larának elakadt a lélegzete, nem volt benne egészen biztos, hogy mit akar tőle, de a férfi behódoló pozícióban tartotta maga előtt, rákényszerítette, hogy várjon, míg ő ráérősen feltárta, uralta, a magáénak követelte a testét, az ő játékszere volt, amit szerethetett, imádhatott. Egyik kezét a tarkójára simítva lenyomta, miközben puha bejáratának redői közé tolta merevedése széles fejét. Felzihált, és megpróbált felé mozdulni. De Nicolas erősen fogta és megállította, amikor megpróbálta felnyársalni magát. Nicolas várt, míg megnyugodott, majd még beljebb hatolt a szoros redők között, centiről centire megtöltve, kinyújtva őt, miközben a szívük egyszerre dobbant, a tüdejükben egyszerre fordult a levegő. Lara izmai szorosak és forróak voltak, egy tüzes pokol, ami selyemmel burkolta körbe. Keményen megragadta a csípőjét, és egyetlen lökéssel olyan mélyre temette benne magát, hogy golyóinak érzékeny bőre odacsapódott a lány combjához, amitől szinte felüvöltött örömében. Erőteljesen kezdett mozogni, parancsolón, durván, szándékosan nekicsapódva, minden egyes könyörtelen lökéssel olyan mélyebbre hatolva, amennyire ez csak lehetséges volt, elvéve ezzel a lány lélegzetét, nem adva neki másra időt, minthogy ellene ringassa a csípőjét, és zokogva lélegezzen. A mellei minden egyes kemény, mély lökésnél ringani kezdtek, Nicolas előre döntötte a testét, hogy egy új pozíciót találjon, amiben még mélyebbre hatolhat. Lara izmai szorosabbra és szorosabbra fonódtak körülötte, hirtelen tűzként rohant át rajta az orgazmus, de Nicolas nem lassult le, nem engedte, hogy lélegzethez jusson, már vitte is fel a következő csúcs közelébe, olyan keményen és gyorsan, ahogyan csak tudta. „Újra.” A követelés pusztán egy mordulás volt, a torkából morajlott elő. Megmarkolta a haját, hátrahúzta a fejét, a válla fölé hajolt, az agyarai meghosszabbodtak. A csípője eközben egyre gyorsabban mozgott, valósággal tolta, nyomta, sürgette felfelé a lányt, építette benne a feszültséget, amíg fel nem sikoltott, amikor villám száguldott keresztül az ágyékán, a hasán és a mellein, átcsapva fölötte, akár a szökőár. Aztán megfordította, és felemelte, a dereka köré fonta a lábait, a mellei a mellkasához súrlódtak, így birtokba vehette a száját az övével, és olyan mélyre ereszthette kőkemény, lüktető férfiasságán, hogy Lara felsikoltott a gyönyörtől.

„Tet vigyázam. Szeretlek.” Képtelen lett volna hangosan kimondani. Nem voltak szavai arra, mit belül érzett. Lassított a ritmuson, kiélvezte szűk hüvelye szorosságát, síkos melegségét, ami körülvette, és azt, hogy ilyen teljességgel átengedte magát neki. Hátradöntötte, míg végül félig az ágyon feküdt, ő a lábai között térdelt, azt akarta, hogy ez a pillanat soha ne érjen véget. A látása elhomályosult, kétségbeesetten megragadta a csípőjét, hogy újabb és újabb lökésekkel hajtsa magukat a kielégülés felé. Az állkapcsa megfájdult, ahogy agyarai meghosszabbodtak, férfiassága olyan kemény volt, hogy már attól félt, hogy szétreped, mégsem volt képes megállni. Szinte már azon a ponton volt, ahonnan nincs visszatérés. A fogai fájtak. A teste sajgott. Minden sejtje követelte, hogy a vérét vegye. Képtelen volt lenyugtatni az üvöltést az elméjében, vagy a mennydörgést a füleiben. Lassan hajolt fölé, elegendő időt hagyva neki rá, hogy hozzászokjon, hogy nagyobb, súlyosabb teste leszorítja. Már azt sem tudta megakadályozni, hogy a csípője önkéntelenül döfjön előre, kiélvezve ahogy a lány feszes izmai fejték lüktető húsát. Belenézett a szemeibe, és hagyta, hogy meglássa a szándékát. Megcsókolta a mellbimbóját, az orrát odadörgölte a melléhez, érezte hogyan rohan át a testén ösztönösen a tűz. Szívverése az övére volt hangolódva, érezte pulzusa hívogató csábítását a nyelve alatt. Megízlelte puha bőrét. Meleg szatén, aminek érintése függőséget okoz, éppúgy, akárcsak az illata. Nagyon finoman beleharapott a melle felső domborulatába, a létező legeslegkisebb csípéssel, érezte, hogyan rezdül össze a szíve. Hüvelye pulzált körülötte, érezte forró mézének újabb hullámát, ami dicsőségesen hirdette Lara sóvárgását. Másodjára egy kicsivel erősebben csípte meg, áttörve a bőrét. Az íze berobbant a szájába, elárasztotta a szervezetét, még jobban megvastagodott, férfiassága egyre nehezebb lett. Lara izmai azonnal reagáltak, satuként szorultak köré, fogva tartva őt. „Mondj igent, Lara. Mondj igent, nekem.” A nyelve végigsimított az apró szúráson. A csípője egy lassú, kényelmes ritmust vett fel, a lökései mélyek, erőteljesek lettek, odanyomta magát az érzékeny kis rügyhöz, ahogy mozgott felette, Lara felé ívelte a csípőjét, és megremegett az örömtől. Soha nem kérdezte meg, hogy az övé lehet-e a teste, rávette újra és újra, hogy odaadja, bárhogyan is döntött, boldoggá tette kielégíthetetlen étvágyával, de engedélyt kért arra az egyetlen dologra, aminek a szüksége annyira természetes volt a számára, hogy ütötte és karmolta a bensőjét. Az ajkai a pulzusát cirógatták, a fogai ismét egy kicsivel mélyebbre süllyedtek. A lány felkiáltott, a felsőteste feléje ívelt, a csípője összerándult, a hüvelye ismét megmarkolta. Hő rohant át rajta, lángok nyaldosták a bőrét. „Kérlek” – suttogta. Egy újabb lassú, hosszú lökésre tolta a csípőjét, még közelebb hajtva Larát a szakadék széléhez, de aztán megállt, az izmai lüktettek körülötte, sírós kiáltás tört fel a lányból. „Mit kérsz?” „Tedd meg most, amíg még ilyen kétségbeesetten akarlak.” Mert mindez, elkeserítően az erotikus öröm része volt. Minden porcikája fájt ezért a kiteljesedő kapcsolatért közöttük. Nicolas egyszerre süllyesztette mélyre benne a fogát, és csapódott teljes erővel a testébe, megosztotta vele az örömét, ezzel felerősítette a lányét is, megosztva vele, hogy neki ő a mindene, és mindig is az marad. Forró aromájától tűzijátékok robbantak fel benne, függőségbe ejtette, olyan tökéletes volt, hogy egészen biztos volt benne, soha nem vehet el tőle annyit, amit a teste elégnek találna.

Gondosan ügyelt rá, hogy az izgalom tetőfokának közelében tartsa a testét, nem hagyta az elméjének a legapróbb gondolatot sem létrehozni, nehogy habozni kezdjen, csak a gyönyört érezze, ahogyan ő szerette volna. Eleget vett magához egy valódi cseréhez, majd végighúzta a nyelvét a melle domborulatán, hogy lezárja a sebeket, hogy aztán újra a csípőjére simítsa a kezeit, és egy új, vadabb ritmusba kezdjen. Gyorsan, durván tolakodott előre, látta megjelenni a szemeiben a gyönyör kábulatát, szexi ajkairól elővarázsolt egy sikolyt, amikor az újabb orgazmus semmisítette meg. Szűk hüvelye erősen szorította, fejte, szinte kitépte belőle saját orgazmusát. Beleontotta magját a lányba, saját rekedt kiáltása összeolvadt Lara sikolyával. A teste még fodrozódott az övé körül, amikor megfogta, és az oldalára gördülve maga felé húzta, miközben karjait a feje köré fonta. „És most fejezd is be, Lara.” Nem kérte. Ez egy vágy volt, egy igény, kétségbeesett éhséggel, sötét vággyal telt szükség. Lara akkor sem tudott volna ellenállni, ha akar. A gyönyör hullámai rázták, melleitől a hüvelyéig, majd vissza. A vére hívása nagyon hangos volt, lényegének íze már ott volt a torkában. Megnyalta a pulzusát és ráharapott, belesüllyesztette fogait a férfi mellkasába. A csípője keményen nekicsapódott, a teste szinte felemelkedett, mintha a harapásának fájdalma csak serkentette volna. Behunyta a szemét és magába szívta őt, befogadta a vénáiba, a szívébe, a testének minden sejtjébe, míg összehúzódó hüvelyében mozgott. Az íze olyan ősi volt, mint ő maga. A dominancia és a melegség keveréke, a férfi és az éjszaka aromája. Örökké vágyni fog rá. Rengeteg önuralmába került, hogy lepecsételje az apró fognyomokat, de azonnal meg is kapta érte a jutalmát. Az orgazmus olyan erővel tört rá, hogy kiszorította a levegőt a tüdejéből, izmai egészen összeszorultak Nicolas körül. A férfi felkiáltott, megmarkolta a csípőjét, amikor a teste váratlanul rázárult merevedésére, feltörtek belőle magjának forró sugarai. A gyönyör folytatódott, a brutálisan forró kielégülés keresztülszáguldott a testén, ahogy újra és újra belemélyesztette magát a testébe, elárasztva őt a magjával. Amikor képes volt megmozdulni, megfordította magukat, így párnának használhatta a mellkasát. A karjai birtoklóan fonódtak köré, egyik keze rásimult a melle alsó ívére. Beletelt néhány perce, míg lángoló tüdejükbe sikerült levegőt préselniük. – Örökre itt akarok maradni veled Lara. Sikerült elmosolyodnia. – Lehet, hogy muszáj lesz. Hüvelykujjával melle puha alsó részét cirógatta oda-vissza. – Szeretem a bőrödet. Lara végigfuttatta a kezét a mellkasán egészen a hasa aljáig. – Én ezt szeretem. A nyakát nyújtotta, hogy megmajszolja az állát. – Köszönöm. Lara tekintete elkerülte a férfiét. – Tudod, mit lesz a dolgom, ugye? Nem akart beszélni a vércseréről. Nicolas habozott, bizonytalan volt benne, hogy erőltessee a témát, de aztán követte a példáját. Hagyni kellett, hogy a maga módján rendezze. Mert az, hogy egyszer sikerült rávennie, hogy a vérét vehesse, még egyáltalán nem jelentette azt, hogy ez a következő alkalommal már könnyű lesz, vagy hogy egyáltalán akarni fogja. Mindössze csak elfogadta az ő szükségét, mint ahogyan elfogadta sajátos látásmódját is olyan dolgokról, amikről tapasztalatokat szerzett az életben.

– Együtt kell csinálnunk – javította ki Nicolas. – Míg nem találunk rá jobb szót, mondjuk azt, hogy a felszínre csábítottad az entitást, hogy aztán Natalya végleg eltüntesse Savannah testéből, de ez sokkal könnyebb volt úgy, hogy ott voltam, ugye? Valld csak be. Lara odadörgölte az állát a mellkasához. – Igen. Eszem ágában sem volt letagadni. Kissé ijesztőnek tűnik a feladat, hogy ellenőrizzek minden egyes nőt, de Francesca azt mondta, ennek meg kell lennie. Azt tervezi, hogy ő is megpróbálja végigjárni velem az utat, hogy megtanulhassa felismerni Xavier érintésének nyomát, és segíthessen nekem. Tenyerével fel-le cirógatta a lány mellkasát, kiélvezte puha bőrének tapintását, a mozdulat inkább volt szórakozott, mint szándékos. – Nem értem, hogy juthattak be azok a dolgok a nőkbe. Több is lehet? Lara összeráncolta a homlokát. – Nem láttam erre utaló nyomokat. Legalábbis Ravenben és Savannahban nem. Az extremofilok nagyon agresszívak és területvédők, és ezek akkor is azok, ha szinte alapjaikban mutálták a génjeiket. – Tehát ha eltüntetjük őket, minden visszakerül a normális kerékvágásba? Túl egyszerűnek tűnik. – Szerintem sem ilyen egyszerű. Például hogyan kerülnek be a szervezetbe? – Bármi legyen is a forrás, azt még nem találtuk meg. – Hallottam, hogy Francesca erről beszél Sheával, mielőtt eljöttünk. Azt hiszem, úgy gondolják, hogy a férfiakból kerülnek a nőkbe, és előtte a talajban élnek. – A férfiakkal kapcsolatba téved – mondta Nicolas, és a keze rásimult a mellére. – És jobb lenne, ha te sem hinnéd, hogy minden férfi fertőzött. A lány teste melegnek tűnt az övé mellett, és tökéletesen illeszkedett hozzá, és amikor nevetett, a lágy, dallamos hang felizgatta érzékeit, mégis elégedettnek, igen, ez volt a legjobb szó, teljesen elégedettnek érezte magát. Azt mindig is tudta magáról, hogy nagyon intelligens, és tehetséges, hogy kiváló vadászösztönökkel és képességekkel rendelkezik, és nagyon gyors, mégis, hogy rátalált Larára, az sokkal jobbá tette őt. – És mi van veled? Ha te is fertőzött vagy, engem is megfertőzhetsz. Egy ősi káromkodást morgott az orra alatt. – O köd belső! – (A sötétség vigye el!) – A robusztus hím hangmélység, a szavakkal együtt mosolygásra késztette Larát, felemelte a fejét, hogy megcsókolhassa az állkapcsát. Cserébe Nicolas gyengéden megszorította a mellét, a hüvelykujja a mellbimbója fölött sétált. – Ez eddig eszembe sem jutott. De azt hiszem, ezt minden Kárpátinak meg kell fontolnia. – Támadt egy kis csend. – Tudnád ellenőrizni? Lara megfordult, mellei odanyomódtak a mellkasához, amire a teste egy öntudatlan borzongással válaszolt, és összevonta a szemöldökét. – Ha egy mikroba elhagyja a férfi testét és átmegy a nőébe, akkor a férfi testét szabad területként hagyja hátra, ami a gazdateste lehet egy új mikrobának. Amíg a nőben van egy, addig a második a férfiban marad. Ha Raven és Savannah most, hogy mikroba nélkül vannak, szexelnek a partnereikkel, és Mikhail fertőzött, csakúgy, mint Gregori, akkor újrafertőzik őket. Ez egy nagyon gonosz, ördögi kör Nicolas. Különösen akkor, ha ő az egyetlen személy, aki képes érzékelni az extremofil jelenlétét. Nicolas felült és magával húzta őt is. Lara arca sápadt volt, a szemei körül karikák ültek. Egyáltalán nem evett már, még erőlevest sem. És olvasta a lány gondolatait. Mi van, ha már nem tudja érzékelni az extremofilokat, ha Kárpátivá lesz? Úgy tűnt, Natalya sem képes észlelni őket, pedig részben ő is Varázsló. Most gyakorlatilag a haldokló faj terhének egész súlya az ő vállán nyugodott. – Nem értem hogyan történhetett ez az egész, Nicolas. Egy este felébredtem, és úgy döntöttem, hogy a következő terület, ahol jégbarlangok után akarok kutatni, az a Kárpátok

hegyei lesznek, jégbarlangokat pedig leginkább az emlékeim között lévő szakadékok miatt kezdtem el kutatni. És most megkaptalak téged, valamint egy akkora felelősséget, amiről álmodni sem mertem volna soha. De aggódom értünk. Félek attól, hogyha megvizsgálom magam, ott is találok egy mikrobát. Félek attól is, hogy téged megvizsgáljalak. – A tenyereibe fogta a férfi arcát és feltérdelt mellette. – Gyerekeket szeretnék, és nem akarom, hogy úgy szenvedjenek, vagy egyetlen pillanatig is úgy gondolják, hogy nem várják őket. Előre hajolt, birtokba vette a száját, és megpróbált felé annyi megnyugtatást sugározni, amennyire csak képes volt. – Tudni fogják, hogy várják őket fél ku kuuluaak sívam belső. Szerette, ahogy suttogva „drágaságomnak” nevezi. Szerette ennek a Kárpáti becézésnek a gyengéd dallamosságát, megrázta, ahányszor csak ezt mondta neki. Mindig is több volt, mint csupán egy kedveskedés, a valódi jelentés mögött ott lapultak a valódi érzelmek is. Azok az érzelmek, amiket Nicolas iránta érzett. És ő el is hitte neki. Mert rávette, hogy elhiggye, hogy egy olyan férfi, mint Nicolas, képes szeretni, el tud fogadni olyasvalakit, mint ő, akit ennyire sérült a gyerekkori traumái miatt. Ez pedig elegendő erőt adott neki ahhoz, hogy vadásszon a mikrobára, hogy megvizsgálja mindkettejüket, hogy fertőzöttek-e. Csak magát találta annak. Még olyan friss volt a fertőzés, hogy az extremofil be sem tudott épülni a környezetébe. A teste még betolakodóként kezelte. Ez pedig vagy azt jelentette, hogy Shea elmélete nem állja meg a helyét, és nem a férfiak adják át a fertőzést, vagy pedig azt, hogy olyan rövid ideje jöttek össze Nicolassal, hogy bár a férfi átadta neki a mikrobát, újrafertőződésnek még nem volt kitéve. – Nem a földben aludtál, Nicolas. Velem maradtál az ágyon. – Beszélnünk kell Francescával és Gregorival – mondta Nicolas. A furcsa színű szemei miatt soha nem érezte jól magát Gregori társaságában, de bólintott. Még ma éjjel el kellett végeznie az utazásokat a terhes nőkben, és remélhetőleg Francesca képes lesz a segítségére lenni, hogy minden nőből eltávolíthassák, meg tudja tanulni felismerni a mikroba halvány nyomát. És még ezen az emelkedésen, magából is el akarta távolítani. *** Lara teljesen lecsapoltnak érezte magát, amikor kijött a gyógyító barlangból Nicolas oldalán. Két újabb terhes nőnek segített, Natalyához csalta a mikrobákat a felszínre, aki megsemmisítette őket. Natalya és Francesca is mindent megpróbáltak, amire csak képesek voltak, mégsem tudták követni azt a halvány, romlott nyomot, ráadásul Natalyában valami figyelmeztette is az extremofil riasztórendszerét, ami végképp kizárta a lehetőséget, hogy Natalya valaha is követhesse őket. Mikhailban is megtalálták a mikrobát csakúgy, mint Gregoriban. Shea borzasztóan izgatott volt, hogy talán végre megtalálták a vetélés problémájának megoldásához vezető helyes utat. Ő, Gregori, és egy Gary nevű férfi, akivel Lara addig még nem találkozott, összedugták a fejüket, hogy megoldásokat találjanak ki arra nézvést, hogyan vehetnék fel a harcot a parazita ellen. Végigsétáltak Nicolassal a falun. Meg akarta látogatni Terryt és Geraldot, amíg a férfi Vikirnoffal együtt egy másik bejáratot keres a jégbarlangba. – Nem maradok el sokáig – ígérte Nicolas.

– És nem mész be nélkülem – tette hozzá Lara, és vetett rá egy éles, figyelmeztető pillantást. A fogadó lépcsőinek aljában átkarolta és magához húzta. – Nem, már mondtam, hogy nem fogok. De te sápadtnak tűnsz. Ha sikerül legyűrnöd egy kis erőlevest, meg kellene tenned. De ha nem megy, akkor nem várhatunk túl sokáig azzal, hogy átalakítsalak. Megnedvesítette a száját. – Azt hiszem, egy kicsit gondban vagyok azokkal a kérdésekkel, amikkel nem akarok foglalkozni. Amikor nem szeretnék valamire gondolni, akkor azt csak kiteszem a fejemből, és úgy teszek, mintha attól elmúlnának. Szeretek Varázsló lenni. Számíthatok arra, hogy Varázsló vagyok. – A Varázslóvér segíti a kiválasztódást és a tanulást, de nem zárja ki a Kárpáti vért, Lara. A két faj évszázadokig összefonódott. A biztonsági intézkedéseket Xavier találta ki ugyan, de a Kárpátiak finomították őket végül. A Varázslókra is nagyon hosszú élettartam vár, csakúgy, mint a Lycanokra, de a Kárpátiak olykor még halálos sebeket is meg tudnak gyógyítani, ettől pedig sokan azt hiszik, hogy halhatatlanok vagyunk. De, minket is meg lehet ölni. Felemelte a fejét, hogy szembenézzen legrosszabb félelmével. – És épp erről szólnak a Razvanon folytatott kísérletek is, ugye? Ez az oka annak, hogy Xavier életben tartotta. Rajta keresztül próbálta megtalálni a módját, hogyan ölheti meg a Kárpátiakat. Nicolas közelebb húzta magához. – Attól félek, hogy igen. – Akkor pedig, ha csak a legkisebb bizonyítékot is találjuk rá a jégbarlangban, hogy életben van, meg kell találnunk. Tartozom neki ezzel. Finoman felemelte az arcát és megcsókolta. – Csak néhány órára tűnök el. Maradj a fogadóban és várj meg. Lara bólintott, majd vonakodva fellépett mellőle az első lépcsőfokra. Ott állt a sötétben és nézte, hogy elmegy. Egy magas, jóképű férfi lépkedett a sétányon hosszú kabátban, ami a lábai körül örvénylett, hosszú, dús haja a válla körül repkedett, a szíve pedig a szerelem ritmusára kalapált. Aztán megcsillámlott, hatalmas termete majdnem egészen átlátszóvá vált, aztán eltűnt, beleolvadt a sötétségbe. A lány csak állt ott, hallgatta az éjszakát, a rengeteg hangot, amit még soha nem hallott azelőtt. A látása is megváltozott, az éjszaka felvett egy különleges szépséget. Szeretett volna csak ott állni és magába szívni a magányt és a békét, az élet halk morajlását, ami a falak között zajlott. Néhány perccel később kinyitotta a fogadó bejárati ajtaját. Nagy, meleg, külső gerendás nyitott terek és a kandalló adták a fogadó barátságosságát, otthonosságát. Slavica, a fogadósné meleg mosollyal köszöntötte. – Reméltem, hogy találkozunk. Hogy van? Lara tisztában volt vele, hogy csak nagyon kevés falubéli tud a Kárpátiakról. Természetesen szóbeszédek voltak, és a helyi legendákat suttogva mesélték a tűz körül, de nagyon kevés modern ember hitte el ezeket a régi meséket. Hallott róla, hogy Mikhail Dubrinsky hosszú évek óta kapcsolatban van a fogadósné családjával, de nem akarta elkövetni azt a hibát, hogy túlságosan nagy figyelmet vonzzon magára. Elmosolyodott és bólintott. – Meglátogatom a barátaimat. Voltak lenn egyáltalán? Slavica megrázta a fejét.

– Felhívtam őket, hogy vigyek-e fel nekik ennivalót, de nem kérték, úgyhogy békén hagytam őket. – Egyikük sem jött le enni? Még Gerald sem? – ráncolta össze Lara a szemöldökét. Mindkét férfi nagyétvágyú volt általában. – Gregori ellenőrizte őket? – A múlt éjjel a barátja, Nicolas járt itt, de később Gregori is beugrott. Kopogott, de már aludtak. Azt mondta, hogy ma este valamikor majd még visszajön. – Már ma este is megkérdezte őket, hogy akarnak-e enni? – Minden étkezéskor megkérdeztük őket, és már lefeküdtek. Larát nagyon nyugtalanította Slavica válasza. Az lehet, hogy Terrynek nincs étvágya, de Geraldnak farkaséhesnek kellene lennie már. – Megnézem őket. Elindult felfelé a lépcsőkön, Slavica pedig tartotta vele a lépést. – Szeretné, ha elkísérném? Lara beleharapott az alsóajkába. Az aggodalma egyre erősödött. „Nicolas? Itt vagyok a fogadóban, de amikor Terryről és Geraldról kérdeztem Slavicát, azt mondta…” Mit is mondhatna? Hogy kihagytak néhány étkezést? Egy étkezést még csak-csak kihagyna Gerald is, na de hármat? Többet is, mint hármat? „Várj meg. Nem vagyok messze tőled még, azonnal visszamegyek.” Tiszta idiótának érezte magát, hogy ott áll a folyosón, a lépcső tetején, és a fogadósné is úgy nézett rá, mint ha nem lenne teljesen épeszű. – Mi a baj? – kérdezte Slavica. – Semmi. Azt hiszem, elvesztettem a kulcsomat. Elvörösödött a nevetséges hazugságtól. Tenyerével megdörzsölte a bal csípője fölött az oldalát, egy kissé égett. – Nem engedik be, ha bekopog? – kérdezte Slavica, és fürgén elindult a szobákhoz. Lara csak vontatottan követte. – Azt hiszem, inkább megvárom Nicolast. Ő is be fog ugrani, és látni akarja Terryt és Geraldot is. Slavica visszaindult hozzá, majd hirtelen megállt és a homlokát ráncolva elfintorodott. – Mi ez a rettenetes bűz? A félelem fagyos ujja száguldott végig Lara gerincén. – Slavica, jöjjön el onnan – mondta nagyon halkan. Az oldala egyre forróbb lett, az apró, árulkodó sárkány figyelmeztette, amikor a romlottság, gonoszság került a közelébe. Az asszony felé nyújtotta a kezét, és még lejjebb halkította a hangját. – Siessen! Most! Slavica nem állt meg, hogy kérdéseket tegyen fel, azonnal reagált a hangjából áradó sürgetésre, sietve megindult Lara felé. A lány elkapta a karját, és egy ősi, ösztönös mozdulattal lerántotta a földre, majdhogynem le is gurult a lépcsőkön. Ez mentette meg Slavica életét. A szobája ajtaja széthasadt középen, tűhegyes faszilánkok robbantak belőle a folyosó levegőjébe, pontosan azon a helyen elhussanva, ahol Slavica állt még az előbb. Gerald bukkant fel, az arca groteszk maszkká torzult. A vér könnyekként folyt a szemeiből, csöpögött az orrából és a szájából. Körmeivel marcangolta a mellkasát, mély sebeket vájt a húsába őrületében. Lara elborzadva lépett Slavica elé. – Menjen le. Ne engedje fel ide a többi vendéget. Fertőzött. Tébolyult volt. A szemeibe kiülő őrület elárulta. Üres, merev tekintettel nézett maga köré, amíg meg nem látta őket, és ki nem szúrta őt. Előbb azt hitte, hogy felismeri, de aztán beleszimatolt a levegőbe, mint egy kutya. Benyúlt az övébe, és reszkető ujjai ráfonódtak a kése megnyugtató markolatára.

– Menjen Slavica. Nem tudom, hogy képes leszek-e megállítani. Gerald morgott és sziszegett, a szemei vörösen izzottak. Feléje fordult, megbotlott, és ahol belekapaszkodott a falba, körmeivel mélyen belevésett a fényes felületbe. Lara szíve meglódult. „Nicolas. Most lenne rá a legalkalmasabb időpont, hogy megjelenj. Tudod, hogy egy szar az az egész, hogy a nők ne harcoljanak a vámpírok ellen?” „Itt vagyok veled.” De ezek itt a barátai voltak. Nem akarta őket holtan látni. Nem akarta elfogadni. Amikor Terry kitépte a bokájából a kígyó fejét, a vér szertefröccsent a kocsiban. Geraldnak lennie kellett valahol egy nyílt sebének, ahol az élősködők beléphettek a testébe. Nem gondolt arra, hogy ha már ott volt a gyógyító, őt is ellenőrizze, annyira összezavarodott attól a rég elfeledett mocskos bűztől. Az a szag járta át Geraldot. A fertőzés már nagyon gyorsan terjedt, vagy… A gyomra felkavarodott. Megnyalta a száját. – Gerald? Hol van Terry? Gerald feléje vánszorgott, a mozgása monoton és szaggatott volt. A feje oldalra billent, a az arcán egy alattomos, állatias kifejezés futott át. – Semmirekellő áruló – sziszegte. Nyála a levegőbe fröccsent, és Lara képtelen volt megállni, hogy ne kövesse a cseppeket a tekintetével a levegőben, félt, hogy a paraziták szétszóródnak a padlón, elfertőzik az egész fogadót. Látomásai támadtak falakat áttörő zombikról, amik felfalják az embereket. Slavica kapta el a karját, és lassan hátrálni kezdtek a lépcső felé. Lara nem akart a folyosón lenni, de nem tehetett túl sokat azért, hogy a szobában harcoljanak. Gerald a homlokát ráncolta, újra és újra beleszippantott a levegőbe. Morgások törtek fel a torkából, akár egy morajló kihívás. Lara sárkányjele szinte égetett. Megmarkolta a tőrt. – Gerald! – mondta élesen a nevét, megpróbálva megszólítani a vadállatban talán még ott lévő embert. Gyorsan pislogott párat, még jobban oldalra döntötte a fejét, a teste megfeszült. Lara még szorosabban markolta a tőrt, talpait csúsztatva megkereste tökéletes egyensúlyát. Nem engedheti meg neki, hogy lemenjen oda, ahol Slavica vendégei összegyűltek vacsorázni és iszogatni. Gerald olyan hirtelen, és olyan természetfeletti sebességgel mozdult meg, hogy pokolian megrémítette. Oldalra ugrott, át a korlát fölött egy fél emelettel lejjebb, és még így is alig sikerült elkerülnie a karmait. Slavica megbotlott, majdnem legurult hanyatt a lépcsőn, de aztán villámgyorsan magához tért, és olyan gyorsan rohant lefelé a lépcsőn, ahogyan csak a lába bírta, hogy kijuthasson a hatókörzetéből. A vendégek sikoltozásban törtek ki odalenn, amikor meglátták odafenn a kuszán meredező hajú, vérrel borított férfit, aki nekiesett a két nőnek. A férfiak közül ketten a lépcső felé rohantak, hogy megpróbáljanak segíteni nekik. – Vissza! – kiáltott fel Lara, megrettenve, hogy valaki más is megfertőződik. – Gerald, ki vagyok én? Próbálj visszaemlékezni rá, hogy ki vagyok én, és hogy ki vagy te. Hosszú évek óta barátok és munkatársak voltak, együtt járták be a világ legveszélyesebb barlangjait, mindig számíthattak egymásra, szinte már olyanok voltak, mint egy család. – Gerald. Talán ha elégszer kimondja a nevét, az elindítja a memóriáját. „Nincs már memóriája. Gyere el onnan! Az élősködők felfalták az agyát. Komolyan mondom Lara, menj el a közeléből!”

Nicolas felrohant a lépcsőn, és közben intett egyet a kezével, hogy elcsendesítse az embereket, és elkente a helyszínt, hogy senki ne láthassa pontosan, mi is történik. Letapogatta Geraldot és Terryt, amint a fogadóhoz ért. Terry halott volt, Gerald pedig sétáló hulla. – Ne öld meg – esedezett Lara –, kell lennie valami módjának, hogy megmenthessük. Nicolas átfogta a derekát, és behúzta maga mögé. – Ő már halott Lara, és arra programozták, hogy megtaláljon és megöljön téged. Gerald megint beleszippantott a levegőbe, majd zavaros tekintettel meredt Nicolasra, aki eltorlaszolta a Larához vezető utat. – Ő a barátom. Te ezt nem értheted. – Ő már nem a barátod. Menj! Várj meg kint. – De… – nem sétálhatott el csak úgy, nem adhatta fel. – Ez az én hibám. Ellenőriznem kellett volna őket. Kezek hullottak a vállára. Megdermedt, majd felemelt tőrrel pördült meg. Gregori elkapta a csuklóját és elvette tőle a fegyvert. – Kezelni fogjuk ezt a helyzetet húgocskám. A hibát nem te követted el. Nekem kellett volna ellenőriznem őket. Lara hátrálni kezdett lefelé a lépcsőn. A Kárpáti hímeknek az utóbbi időben nehézségei voltak azzal, hogy megérezzék a vámpírok jelenlétét, de neki ki kellett volna szagolnia Xavier fertőzését. Meg kellett volna éreznie, de túlságosan elfoglalt volt azzal, hogy önmagát sajnálja. Letörölte a könnyeket az arcáról. Egyetlen célját sem érte el, amiért idejött. Annyit ért el, hogy sikerül megöletnie a barátait. Nem szabadította ki a nagynénjeit. A testük még mindig rabságban volt a rettegés labirintusában, ahol Xavier uralkodott. Nem mehetett el, és nem nézhetett félre. Tartozott annyival Geraldnak, hogy ott legyen vele, amikor megsemmisítik az élősködők tömegét, ami belülről rágta szét őt. Nicolas kissé elfordította a fejét, hátranézett rá a válla fölött. Látta meglebbenni hosszú haját, és aztán semmit. Egyszerűen eltűntek. Csak állt ott és bámult felfelé a lépcső tetejére, és a szájára szorította a kezét, nehogy kitörjön belőle a zokogás. Elvesztette a barátait. Mindkettőt. Hátrálni kezdett a lépcsőktől a kijárat irányába. Gregorinak és Nicolasnak, még Slavica vendégeinek emlékeivel is foglalkoznia kell. Neki viszont azonnal ki kell innen jutnia. A barlangba kell mennie, Nicolassal, vagy nélküle. Meg kell találnia a nagynénjei testét, és haza kell őket hoznia. A hideg levegő lehűtötte felforrósodott arcát, és csak egy kis idő múlva jött rá, hogy Slavica ott áll mellette, sötét szemeiben aggodalommal. – Sajnálom a barátját. Lara lehajtotta a fejét. – Egyikünknek sem volt szigorúan vehető családja, így sokat lógtunk együtt. És megosztoztunk a barlangászás szeretetén. Nem akarom elhinni, hogy ez megtörténhetett. „Nicolas, Terry is meghalt?” „Sajnálom fél ku kuuluaak sívam belső. Gerald megölte. Gondoskodnunk kell róla, hogy az összes parazitát megsemmisítsük.” Villámostor szisszent keresztül az égen, megvilágította egy pillanatra a felhőket, mielőtt lecsapott volna a földre. Egy fél másodperce a fogadó környéke megvilágosodott, majd újra sötét lett. Lara ott állt Slavica mellett a szállingózó hóesésben. – Magát nem rémíti meg ez – állapította meg

A fogadósné vállat vont. – Az egész élet rémítő lehet, ha sokáig gondolkodunk olyan dolgokon, amiket nem tudunk irányítani. Én úgy döntöttem, hogy nem leszek rémült, ha segíteni is tudok. Mikhail gondoskodni fog róla, hogy a vendégeim biztonságban legyenek, legalábbis amennyire biztonságban lehet bárki, amíg élőholtak járnak az éjszakában. A legtöbb kívülálló úgy gondolja, hogy ez pusztán babona, de a helybeliek tudják, hogy ilyesmik valóban sétálhatnak közöttünk. – Bárcsak sokkal gondosabb lettem volna! Jobban oda kellett volna figyelnem. Észre sem vette, hogy sír, amíg Nicolas magához nem karolta, és oda nem húzta a mellkasára az arcát. Még elkapta Gregori pillantását, mielőtt lehunyta volna a szemét, és átengedte volna magát a zokogásnak két barátja elvesztése miatt. – A fogadó már nem fertőzött, és a történteknek nincs semmiféle bizonyítéka Slavica – mondta Gregori –, és a vendégeid nem fognak emlékezni arra, hogy bármi is történt volna. Slavica bólintott és visszament, otthagyva a Nicolasba kapaszkodó Larát. A férfi a haját simogatta. – Sajnálom Lara. Ellenőriznem kellett volna a másik barátodat is. Gregori is hozzátette a maga bocsánatkérését. Lara felemelte a fejét és felnézett Nicolasra. – Találok egy új bejáratot a barlangba. Le akarok menni oda most, még ma éjjel. Mennem kell Nicolas. A férfi bólintott. – Akkor, még ma éjjel odamegyünk. – Nem teheted – tiltakozott Gregori – van egy sokkal fontosabb feladatod. Lara makacsul felszegte az állát. – Egyetlen feladattal jöttem ide, hogy megtaláljam a nagynénjeimet, és ezt végre is fogom hajtani, ha kell, segítség nélkül. Megpróbáltam segíteni Francescának, hogyan lehet felismerni Xavier érintését… – De képtelen rá – ellenkezett Gregori. Nicolas, Lara válla köré fonta a karját. – Meg kell tennie Gregori, és úgy hiszem, máris sokkal többet tett a népünkért, mint amennyi a kötelessége lenne. Arról nem beszélve, hogy amit ott találhatunk, az felbecsülhetetlen lehet. Ha Lara felismerné a forrást, örökre megakadályozhatnánk, hogy az asszonyaink elvetéljenek. Gregori felsóhajtott. – Ebben van igazság. – Lemegyünk – jelentette ki Nicolas.

17. fejezet Nicolas az előttük meredező, hóval borított hegyeket szemlélte. A kavargó ködgyűrűben egy nagyon békés helynek tűnt, hideg szépségnek, de hallotta a halk, állandó mormolást, az energia egyenletes áramlását, egy erőtérét, ami folyamatosan küldte a gyenge, az agy elektromos hullámaira hangolt jeleket. „Tartsd távol magad innen. Félelmetes ez a hely. Felejtsd el, hogy itt jártál.” Még a helybéliek is elkerülték a hegyet. A felsőbb csúcsok barátságtalanok voltak. Semmi sem nőtt ott, csak néhány kesze-kusza növény kapaszkodott a sziklák oldalában, a sziklák fölött pedig már maga a gleccser tárult a szemek elé. Azok az elővigyázatlan utazók, akik ellenálltak a nyugtalanító, zavaró érzéseknek, gyakran estek áldozatul az innen legördülő szikláknak, vagy az alázúduló lavináknak. A hegy remegni, és morajlani kezdett abban a pillanatban, ahogy valaki oda merte tenni a lábát. Végigsétált a tövénél, minden szögből alaposan körbenézte, kutatott valami után, ami talán felfedhette volna előtte a bejárat helyét. Natalya, Vikirnoff és Lara távolabb húzódtak egymástól, és ugyanezt csinálták, nagy gondossággal, hogy ne menjenek hozzá túl közel, ami esetleg beindíthatta volna a rejtett csapdákat, vagy riasztókat, elindítva ezzel a hegy önvédelmi rendszerét. – Mit gondolsz erről, Lara? – hívta oda. A szél felkapta a szavait és felvitte a hegyre, de belesüvített a szájába is, elzárva a torkát. Ez egy nagyon agresszív lépés volt, felkészületlenül érte a támadás. És még csak nem is voltak fenn egészen a hegyen. Váltott egy hosszú pillantást Larával. A lány bólintott és felé indult. Nicolas jelezte Vikirnoffnak és Natalyának is, hogy figyeljenek a fejük fölé ugyanúgy, mint a talpuk alatt a földre. Lara óvatosan helyezte egymás után a lábait, tekintete a hóval borított talajt pásztázta, hogy észrevehesse a legapróbb mozgást is. „Ha beindítottunk egy riasztót, nagyon közel kell lennünk a bejárathoz. Az pedig valami hétköznapi lesz, valami egyszerű, ami fölött nagyon könnyű átsiklani.” Nicolas meglátott egy repedést, ami keresztbe futott a hegy pereme mentén. A nyílás nagyon keskeny volt, igazából csak egy vonal, a legszélesebb helyen is csupán hüvelykujjnyi, közvetlenül a gleccser pereme alatt húzódott meg a mészkősziklák árnyékában. Letapogatta milliméterről milliméterre, de nem tudott rájönni, hol lehet kinyitni. Nicolas a levegőbe emelkedett, és a sziklák mintázatát figyelte, a hósapkás hegy úgy nézett ki, mintha egy hullámzó tenger lenne a gleccser alatt. Az olvadékvíz hiánya biztos jele volt annak, hogy mélyen alattuk, a felszín alatt alakított kész labirintusokat és jégbarlangokat. Az viszont csak egy dolog, hogy tudja, hogy egy egész barlangrendszer lehet a hegy alatt, ha a bejáratot nem tudják megtalálni. „Itt van” – mondta nagyon magabiztosan Lara. – „Nagyon közel.” Most, hogy már a jó helyszínen voltak, azt is tudta, mit kell keresnie. Nem látni. Érezni. Kiszagolni. Xavier lezárta a bejáratokat, de attól ott voltak, és nem egy nyílást kell keresnie, hanem a gonosz fertőzésének nyomait, pontosan úgy, mint ahogyan a nők testét kutatta át az átalakított extremofil nyomait keresve. Nem messze tőlük szarvasok merészkedtek ki a rétre, de egyikük sem közelítette meg azt a helyet, ahol legdúsabb volt a fű, bár alig pár méternyire voltak tőle. Megérintette az elméjüket.

Gyengéd lények voltak, csak a táplálkozás érdekelte őket. Néhányan a patáikkal kaparták félre a havat, felfedve az alatta megmaradt néhány fűcsomót. Nem érzett emberszagot a vastagabb, erőteljesebb, hóból kikandikáló fű felől. Becsukta a szemét, belélegezte az éjszakát és figyelte az információkat, amit a környezete felkínált. Az éjszaka tiszta volt és hideg. A hó már nem esett, de az illata még tisztán érződött a levegőben, ha jobban odafigyelt. Elkapta a romlott mágia egy fuvallatát, összeráncolta az orrát, ahonnan a legerősebben érezte, még mielőtt kinyitotta volna a szemét. A vastag fűfolt terült el előtte, ami bár kilátszott a hóból, mégsem vonzotta magához az éhes szarvasokat. Egy pár lépéssel közelebb ment a kis folthoz, a zöld fűszálakat mintha a szél hullámoztatta volna, de valójában nem érzett szelet az arcán. A hullámzás felerősödött, míg végül már egészen úgy tűnt, mintha víz mosná a partot azon a helyen. Valami megmozdult a zöld tenger mélyén, egy alattomos csúszó mozdulat vonzotta magára a figyelmét. Egy denevér bontakozott ki a szálak közül, és szárnyait lábakként használva hangtalanul mászni kezdett a szarvasok felé. Egy második és egy harmadik is megjelent, aztán szinte elborították a földet, egy egész alattomos, sötét szőrű hadsereg, lassan bekerítettek egy óvatlan őzsutát, ami elszakadt a többiektől. Lara megragadta Nicolas karját, amikor a denevérek előre-hátra imbolyogva, a szárnyaikon mászva lassan elkezdték bezárni a kört az őz körül. „A vámpírdenevérek épp csak egy kis mennyiségű vért szívnak ki. Nem viselkednek így.” Mintha valami sokkal sötétebb és vészjóslóbb cél érdekében cserkészték volna be a szarvast. Még mielőtt Nicolas válaszolhatott volna, a kör bezárult, és a denevérek vad szárnycsapkodással felemelkedtek. Megpillantotta hatalmas fogaikat, amik egyáltalán nem úgy néztek ki, mint a vámpírdenevéreké, sokkal inkább hasonlítottak a cápáéra, ezer borotvapenge töltötte be a szájukat. A puszta tömegük súlya előbb térdre kényszerítette a sutát, majd ledöntötte a lábáról a fűre. Vér fröccsent a hóra. A csordában hatalmas kavarodás támadt, majd megfordultak és visszaszáguldottak a rétről az erdőbe. A denevérek ellepték az őzsutát, az állat oldala felhullámzott, szánalmas sírása széttépte Lara szívét. Amikor mozdult volna, Nicolas megállította. „Nem segíthetsz rajta. Nézd, mit csinálnak.” Néhány denevér hatalmas darabokat szakított ki az őz oldalából, hogy a belsőségeihez férkőzhessenek, de míg ezek csak táplálkoztak, a többiek vonszolni kezdték a tetemet a réten át a magas, zöld fű felé. Mögöttük széles sávban vércsík maradt. Több denevér ezt kezdte felnyaldosni, mielőtt ők is sietve húzni kezdték volna a sutát. „Láttál már valaha ilyesmit?” – kérdezte Lara. Ránézett Natalyára és Vikirnoffra, de ők is pontosan olyan megdöbbentnek tűntek, mint amilyen ő volt. Nicolas megrázta a fejét. „Ezek nem vámpírdenevérek.” „Akkor annak valamilyen mutációi.” Lara végignézte, míg a tetem elérte a magas füvet. A föld és a hó egy aprócska gejzírje tört fel. A fű remegett. A denevérek raja átfordította a szarvast, a lábai a levegőbe meredtek, majd lassan lesüllyedtek a mélybe. Aztán a föld újra elcsendesedett.

„Azt hiszem, volt szerencsénk összefutni a kapu őrzőivel” – mondta Lara. – „És valószínűleg nincsenek egyedül.” – Láttátok azoknak az izéknek a fogait? – kérdezte Vikirnoff. – Talán jobb lenne egy másik utat keresnünk – mondta Natalya. Nicolas közvetlen közelről figyelte Larát. Félkörben járkált fel-alá a zöld füves területtől néhány méterre, motyogva számolgatott az orra alatt, a tenyerét a föld felé fordítva. – Mit csinál? – kérdezte Vikirnoff. – Teszteli a biztonsági intézkedések erejét – felelte Natalya. – A Varázslók mágiája pusztán az elemekről és az energiáról szól. Lara nyilvánvalóan nagyon érzékeny Xavier nyomaira. Minden mágusnak megvan a saját egyedi „névjegye”, és ha sokat foglalkozol a munkájukkal, egy idő után már felismered ezt a sajátságos ujjlenyomatot. – Ezért találja meg a nőkben is a mikrobát? – kérdezett rá Vikirnoff. – Te Varázsló vagy. És Xavier unokája. Ő a dédunokája. És te is ismerted Xaviert. Natalya megrázta a fejét. – Nem annyira, mint Lara. Én távol tartottam magam tőle. Nagyon jó voltam Varázslómágiában. Razvan pedig nem. Sokkal inkább voltam Varázsló, ő pedig úgy gondoltam, hogy inkább Dragonseeker, pedig nem így volt. Annyi mindenben tévedtem. Vikirnoff egy gyengéd érintéssel végigsimított a haján. – A világon mindenkit félrevezetett, hogy megvédhessen téged. – Úgy tűnik, egész végig ezt csinálta – mondta Nicolas. Elég közel maradt Larához, hogy megvédhesse, ha erre szükség van, de elég távol ahhoz, hogy ne zavarja a csapdák érzékelésében, amiket Xavier a barlangja védelmében hátrahagyott. Figyelte, hogyan hullámzanak hajában a sávok, szőke és sötétvörös között. Apró elektromos sziklák gyűltek köréje, érezte hogyan épül fel benne a hatalom, hogyan gyűjti magába az energiát. Felemelte a kezeit. „Levegő, föld, tűz és víz, halljátok a hívásom. Lássátok lányotok.” – a levegő elnehezült az elemek összefonódó, kombinált erejétől. – „Levegő, te láthatatlan, keresd azt, ami zárva van. Föld, nyílj meg, ne tartsd zárva, a kapuja legyen tárva. Tűz, égesd el, emészd fel, mi ártani merészel. Víz árad, özönlik, erejétől ajtó törik.” Míg idézett, a föld megremegett a lábuk alatt. A hegy tiltakozva felmorajlott. Kövek és hó zúdult alá, egyenesen afelé a terület felé zuhogott, ahol Lara állt, de ő nem mozdult, bízott benne, hogy Nicolas távol tartja tőle a bajt. A férfi intett a kezével, pajzsot húzott a lány köré, gondosan odafigyelve, hogy elegendő helye maradjon ahhoz, hogy folytathassa a munkát. Lara kezei elegáns, finom mozdulatokba kezdtek, a minta egyes részleteit felismerte. Megfordította a biztosítékok szoros szövését, így pedig megfordította az egész varázslatot, hogy kinyithassa a bejáratot. A szél metsző sivításba kezdett. A föld előbb csak remegett, majd komolyabban rengeni kezdett. Tűzpókok szőttek villámgyorsan fellobbanó hálót a gleccser tövénél, a kicsi zöld tisztás fölött. Minden apró, szemmel alig látható repedés fölött végigszáguldott a tűz, szinte elárasztotta a zöld felületet. A narancssárga-vörös tüzet, azonnal lezúduló víz követte, elfojtotta az utolsó lángokat, hogy befejezze a biztonsági intézkedések lebontását. Lara keze tovább járt. „Ki úgy akarta, hogy itt csapda álljon, mostantól az neki ártson.” – finom szövésű minták kezdtek alakot ölteni a keze nyomán. – Pókok, pókok, végzetes jégpókok, halljátok hívásom, szőjetek, fonjatok. Elkészült hálótok a legfinomabb legyen, ha baj közeledne, figyelmeztethessen. A kész minta egy pillanatra felizzott, majd lassan elenyészett.

A kövek megnyikordultak, szinte felsóhajtottak, ahogy elcsúsztak egymáson. A hó egy hosszú, fehér sávban leszáguldott a hegyről. A zöld folt elsüllyedt, föld és hó hullott alá a mélybe, felfedve a sötét, tátongó lyukat. Nicolas maga mögé tolta Larát, míg ő és Vikirnoff átvizsgálták a bejáratot. Mivel egy hártyavékony jégréteg zárta el a lyukat, egészen olyan érzés volt, mintha egy ablakon keresztül bámultak volna le a föld sötét gyomrába. A jégfalakat fű- és sárfoltok tarkították, egy hosszabb sávban pedig nyilvánvalóan vér. Ezzel szöges ellentétben a falak többi része tisztának és szépnek látszott, mint egy óriási jégszobor, vagy egy vastag falú üvegből formázott cső. Lara átkarolta Nicolas derekát hátulról, és mellette kihajolva lenézett a lyukba, megvizsgálta a sötét foltokat, amik nagy része az első száz méteren szennyezte a cső oldalát, a fű és vérszennyeződések szétszórt foltjai egy jellegzetes nyomvonalat alakítottak ki. Bár a cső fala egységesen szilárdnak tűnt, tüzetes szemlélődés után észrevette, hogy abban is lyukak vannak, amit ugyanolyan jéghártya fedett el, mint a lejáratot. Az állával feléjük intett. – Az őrök szállásai. – Az óriási fogú denevérek fognak kimászni az üregeikből, ránk vetik magunkat és lerágják a fejünket, míg leereszkedünk – mondta Natalya. – Mekkora ötlet! Erről valakinek csinálnia kellene egy filmet. Vikirnoff rávigyorgott. – Te és a filmjeid. Neked van a földön a legrosszabb ízlésed, filmek tekintetében. Natalya felé fújt egy csókot. – Te azért megelőzöl. Lara megrázta a fejét. – Hagyjátok, hogy eltávolítsam a jégréteget, és szőni fogok odalenn egy megtartó varázst. Képesnek kell lennünk lejutni anélkül, hogy komolyabb bajt okoznának. – Küldött egy halvány mosolyt Nicolasnak. – Engem pedig valaki védelmez felülről. Tett egy lépést a lyuk felé, de Nicolas megfogta a karját. – Használhatsz Varázslómágiát, de be nem teszed oda a lábad elsőként. Vikirnoff fog elől menni, hogy meggyőződjön róla, hogy gond nélkül leérhetünk az aljára, én pedig leghátul maradok, hogy innen fentről védjelek benneteket. Lara a férfi szíve fölé simította a tenyerét, és egy gyors vigyort küldött a nagynénjének. – Imádom, amikor ezt csinálja. Natalya megforgatta a szemét. – He-Man és She-Ra*. Nicolas összevonta a szemöldökét. – Kicsoda? Vikirnoff felsóhajtott. – Soha ne kövesd el azt a hibát, hogy erre rákérdezel. – Felnézett az éjszakai égre, majd folytatta. – A biztosítékok kioldva? Lara bólintott. – Elméletileg képesnek kellene lenned lejutni még a vékony jégen is anélkül, hogy megzavarnád az őröket. Ha lejutsz a lávaalagútba, ne érj hozzá semmihez, nehogy elindíts valami válaszreakciót.

*He-Man és She-Ra: Rajzfilmek és képregények férfi és női szuperhősei.

– Nagyszerű, köszönöm – mondta Vikirnoff, és köddé csillámlott és átcsusszant a vékony jégrétegen, ami a bejáratot fedte. Natalya azonnal követte. – Tartani fogom az elmédben a képet – biztosította Larát Nicolas. Most, hogy már volt némi tapasztalata az alakváltással, tudta, mire kell számítania, így párává omló teste már nem riasztotta meg, csak hagyta, hogy egyszerűen megtörténjen. Régebben, amikor jégbarlangokat fedezett fel, köteleket használt, amíg ki nem derült, milyen vékony alattuk a jég. De veszélyesek voltak a lehulló jégcsapok, sőt, a fölöttük magasodó hegyek puszta nyomása elegendő volt ahhoz, hogy olykor hatalmas darabok robbanjanak ki a jégfalakból. A köd alakban való közlekedés sokkal egyszerűbbnek tűnt. A föld alatti világ, és azon belül maguk a jégbarlangok, Lara számára mindig is a ritka, csodálatos szépséget jelentették. Ahogy lefelé ereszkedett a mély lyukba, ami valójában egy gleccsermalom volt, elsuttogott egy halk varázst, hogy fényt gyújtson maguk előtt, amerre jártak. Gyerekkori barátait, a pókokat hívta segítségül, nekik kántált lágyan. „Pókocskák, kristálypókok, fonjatok hálókat, derengő fényetek mutassa az utat.” Az icipici pókok azonnal elözönlötték a falakat, táncoltak, szőttek, folyamatosan előttük haladva burkolták villámgyorsan jeges selyemhálóba a csövet. „Pörögjetek, táncoljatok, előle és hátra, legyetek a szemeink, ne kerüljünk bajba.” Az összefüggő háló kék izzása belobbant, megvilágítva a szürreálisan csodaszép jégvilágot. A fentről folyamatosan csepegő víz zuhatagokat alkotott jéggömbökből, amik úgy tűnt, mintha lefelé gördülnének a falakon, de a valóságban ezek a jéglabdák helyhez kötöttek voltak, összeforrtak a mögöttük lévő vastag jégrétegekkel. A hanghoz rég hozzászokott, a jég megállás nélkül nyikorgott, időnként szinte felüvöltött a ránehezedő folyamatos nyomástól, hogy aztán óriási tömbök szakadjanak ki belőle, nekicsapódjanak a szemben lévő falaknak, és végül törmelékként hulljanak a padlóra. Ahogy elhagyta a lefelé vezető csatornát, rájött, hogy a denevérek lakóhelyeinek labirintusában vannak, amit kifejezetten az állatok számára alakítottak ki. Az ablakszerűen áttetsző jégfalakban csontokat, hajat és kivéreztetett tetemeket látott. A barlang lakói jó ideig visszajártak vadászzsákmányaikra, azokon éltek, mielőtt ismét kirajzottak volna a felszínre, hogy újra öljenek, és levonszolják szerencsétlen zsákmányukat az odújukba. Bárki, vagy bármi is volt az, ami túl közel merészkedett a bejárathoz, nem számíthatott tisztességes játékra. Egy nem túl széles párkány fölött lebegtek, ami a cső torkánál futott keresztbe. A továbbvezető út fölött jégcsapok függeszkedtek minden méretben, de az közös volt bennük, hogy mindegyiknek tűhegyes volt a vége. „Azokat le kell tördelnünk,” – mondta Nicolasnak. – „Használni fogja őket ellenünk, és nem szeretnénk, ha a padlóhoz szegeznének bennünket, amikor átrepülünk alattuk.” Azonnal egy hang terjedt szét a barlangban, magas frekvenciájú, amitől a jégcsapok berezonáltak. Néhány összetört. A többi pedig lezuhant az alattuk lévő több száz méteres mélységbe. A hang erős volt. Túl erős és túl gyors. A denevérek az odúik kijárataihoz repültek, a mozgásuk ijesztő volt az ablakszerű jégréteg mögött, de Lara biztonsági intézkedése visszatartotta egy ideig a nekipuffanó testeket. Addigra a tűzpókok leszáguldottak a cső falain lángoló fonalaikon. Amint a denevéreknek sikerült áttörniük a jégfalat, és a szárnyaikat lábakként használva kimásztak a csupasz falakra, lángoló selyemhálók borultak rájuk, rájuk tekeredtek és elhamvasztották őket. Mérgező bűz járta be a gleccsermalmot. Annak ellenére, hogy test nélküli köd volt, Lara gyomra felkavarodott.

Nicolas emberi alakja felvillant, intett a kezével, és létrehozott egy hűs szellőt, aztán mielőtt még a hulló törmelék darabjai rázuhanhattak volna, már ismét köd alakra oszlott. „Köszönöm.” Úgy tűnt, mindenre gondol a kényelme érdekében, és ő ezért végtelenül hálás volt, hiszen ez a hely túl sok rémítő emléket idézett fel benne. Meg kellett acéloznia magát a gondolatra, hogy meg fogják találni nagynénjei holttestét, és haza fogják vinni őket. Nem akarta, hogy a testük ott maradjon bebörtönözve, ahol rabként töltötték az egész életüket. Lelebegett a barlangok szintjére, hogy tanulmányozza a labirintus elrendezését, ott, ahol a kamra kiszélesedett, és mindenfelé galériák futottak körbe a magasban. Beletelt ugyan némi időbe, de a legkisebb esélyt sem akarta hagyni a fekete mágiának, hogy támadásba lendülhessen. Ez itt Xavier magánbirodalma volt. Megismerte a magas mennyezetről, a lávakürtők hálózatáról, amik különböző kamrákba vezettek, ahol hátborzongató kísérleteit végezte. „Eddig szerencsénk van. Ez Xavier lakosztálya. Az egész hegy az alagutak és barlangok útvesztője, de olyan szerencsések, vagy olyan őrültek vagyunk, hogy a privát termeit sikerült megtalálnunk.” A hangja megremegett és elhallgatott, hogy úrrá lehessen az érzelmein. Nem gondolt arra, hogy mit fog benne okozni az, hogy ha ismét Xavier közelébe kerül. Mindenhol ott volt, mindenen otthagyta a bélyegét. A bűze rettegéssel árasztotta el. Nemrég járt itt. Nem számít, ki mit mondott, pipadohány illata keveredett a vér csípős szagával, és túlságosan is friss volt. Az sem számított, hogy milyen régen járt itt, világosan képes volt megkülönböztetni egymástól a régi és a friss vér szagát, a dohányfüstjének szagától fulladozni kezdett. „Ha bármikor úgy érzed, hogy el kell hagynod ezt a helyet,” – szólalt meg Nicolas az elméjében – „azonnal kiviszlek innen. Visszajöhetek magam és kutathatok a nagynénjeid után.” Szerette volna a karjaiba zárni, kényelembe, biztonságba bugyolálni, el akarta érni, hogy gyönyörűnek lássa magát. Soha senki nem értheti meg mibe került a lánynak idejönni, ahol újra megkísértik gyerekkori gyötrelmei. „Köszönöm.” – Elküldte melegének hullámait a férfinak. – „Itt járt Nicolas. Nemrég. És ha még mindig használja ezt a helyet, soha nem hagyná nagyon komoly védelem nélkül. A padló fürdik a mágiában. Azt hiszem, az egész helyiség egy csapda.” Nicolas a közös, Kárpáti csatornára váltott. „Semmihez ne érjetek hozzá. Át kellene mennünk a következő terembe.” Lara megpróbált visszaemlékezni, hogy hol látta a fiatal nőt, aki elvetélt. „Induljunk lassan a bal oldali alagút felé. Óvatosan, a legkisebb légáramlat is beindíthat egy támadást.” Olyan gondosan, ahogyan csak tudtak, mint a négyen behussantak a kacskaringós alagútba, és eljutottak több, szorosan egymás mellett lévő kisebb kamrához. Lara beszívta a levegőt, a szagok szinte megütötték, mintha gyomorszájon vágták volna. Víz csöpögött a falakról, a mennyezetről is több helyen, ráadásul folyamatosan visszhangzottak is a cseppenések, egyre nagyobb hangzavart okozva a fejében, míg a zúgás orkánná erősödött a fülében, és ez egészen összezavarta. Emlékezett erre a hangra gyerekkorából. A hang olyan volt, mint egy riasztás, ami átzúgott a kamrákon, halkan, figyelmeztetően suttogva neki, hogy szörnyek ólálkodhatnak mindenfelé. A szíve túl gyorsan vert, alig jutott levegő a tüdejébe, de folyamatosan mozgásban volt, azok felé a rettenetes kamrák felé irányította Nicolast, ahol az áldozatok sikolyai elnyomták a víz állandó, monoton csepegését.

Végül az előtt a kamra előtt torpant meg, ahol Razvant tartották leláncolva. Az emlékek kibomlottak, az epe felemelkedett a nyelőcsöve felé, képtelen volt tovább megtartani a ködalakot, még Nicolas segítségével is. Le kellett térdelnie, és lehajtani a fejét a jégre, nehogy elájuljon. Nicolas rásimította a vállára a kezét. – Nem kell ezt csinálnod. Vett egy mély lélegzetet és bólintott. – De kell. Meg kell tennem. Mégis képtelen volt nézni azt az aprócska kamrát, ahol oly hosszú ideig tartották leláncolva az apját. Ahol őt ütötték és rúgták, ahol feltépték a csuklóját éles, mohó fogak, és annyira lecsapolták, hogy már szédült és csak zihálva tudott lélegezni. Emlékezett rá, hogyan kúszott a padlón, mint egy kutya, mert túl gyenge volt, hogy felálljon, a hideg beleharapott a térdeibe, a hasába és a kezeibe. – Itt friss vér van – mondta Natalya. – Mindenütt ezen a helyen. – Megérintett egy kézi bilincset, belemártotta az ujját a rajta lévő vérbe, és az orrához emelte. Elsápadt. – Razvan. Ez a bátyám vére. Egy, vagy két emelkedéssel ezelőtt itt volt. A vér ragadós és fagyos volt, de egyáltalán nem volt száraz. Vikirnoff is megvizsgálta a bilincset. – Vámpírvér marta, amíg megláncolva tartották. – Lara remegett. – Rengeteg vér és szúrások nyomai vannak a jégben. Ezt nézzétek – Vikirnoff tekintete feljebb emelkedett a falon – Úgy néz ki, mintha megszúrták volna valamivel, az keresztülment volna rajta, és úgy állt volna bele a falba. Natalya végighúzta a kezét a fal felülete fölött, óvatosan, hogy ne érjen hozzá a vérfröccsenésekhez. Lara hallotta, hogyan dübörög a szíve, ritmusa összecsengett a falról csepegő vízével. Natalya teste remegett, ahogy ott tartotta a kezét ikertestvére vére fölött. – Van itt valami. Lara is odatartotta a tenyerét, hogy érzékelje az energiasávot. Nagyon gyenge volt és alacsony frekvencián dúdolt valamit, mintha csak élne. – Ez az energia nem tűnik sötétnek. Natalya megrázta a fejét. – Razvané. Itt hagyott valamit. Amikor még gyerekek voltunk, sokszor hagytunk egymásnak üzeneteket, gyakorlatilag Xavier orra előtt. Összevonta a szemöldökét, és elkezdett járkálni a cellában faltól falig. Messze széttárta oldalától a karjait, mintha a levegőt akarná letapogatni. Lara erősen próbált nem az az értéktelennek tartott, magányos kicsi lány lenni, akinek az egyetlen barátai a barlangbeli jégpókok. Rettenetesen szánalmasnak találta magát, amiért irigy Natalyára, amiért neki jó emlékei voltak az apjáról. A sebhelyeket kezdte dörzsölgetni a csuklóján. Nicolas a kezéért nyúlt, és odahúzta azt a mellkasára. „Szeretlek sívamet.” A szíve összerezzent. Nem volt már magányos gyermek, aki terrorban él, szeretet nélkül, értéktelennek gondolva magát. Felnézett a jóképű, férfias, erős vonásokra. Ott volt a szerelem a szemeiben, és ott volt hüvelykujjának gyengéd simogatásában is, ami a tenyere közepét cirógatta. Az a hatalmas, veszélyes férfi szerette őt. Szerelemmel. Az összes hiányosságával együtt, annak ellenére, hogy még mindig idegenkedik attól, hogy valaki a vérét vegye, szereti őt, és ez jelentett a lány számára mindent. Nicolas felemelte a csuklóját és rányomta az ajkát a halványuló sebekre. „Végtelen hálát érzek azért, hogy megtaláltalak.” Egy gyors, pimasz mosolyt küldött felé. „Voltaképpen én találtalak meg téged.”

Natalya felsóhajtott, és ez magára vonta a figyelmüket. – Megtaláltam. Üzenetet hagyott. Natalya lehajolt egy szinte láthatatlanul keskeny jégpárkányhoz, intett a kezével és halkan mormolt. „Amit ketten hoztak létre, akik megosztoztak a harcon, és mi rejtve van a szemek elől. Vér a vérrel összeköt, mutasd meg az ikerverseket. A jég belülről világosodott meg, egy ingadozó kép jelent meg rajta, egy idő és kínzás pusztította férfi hologramja. A falhoz bilincselték, nem volt rajta ing, nadrág is csak foszlányokban. Csimbókokban lógó haját ősz csíkok tarkították, de a szemei voltak azok, amiktől Lara képtelen volt elfordítani a pillantását, annyira tele voltak bánattal és szenvedéssel. A hologram izzani kezdett, a férfi beszélni kezdett, de rengeteg szó hiányzott, érthetetlen volt az egész, az ikrek külön nyelve volt ez, ami fivér és húg között alakult ki. Natalya kezei újabb finom mágiaszövésbe kezdtek, átrendezte a szavak sorrendjét, dolgozott rajta, hogy értelmet nyerjen az üzenet, amihez hasonlót réges-rég nem tapasztaltak a szemei és a fülei. Lassan elkezdte látni a nyelv mintázatát, és felfejtette, míg a mondatok elnyerték jelentésüket. – Natalya. Szeretett kishúgom. Imádkozom azért, hogy megtaláld ezt az üzenetet, amit nagy nehézségek árán rejtettem el. Nem merem hagyni Xaviernek, hogy rád, vagy az én Larámra rátegye a kezét. Ő már minden képzeletet felülmúlóan gonosz. Nekem pedig nincs erőm, hogy tovább harcoljak ellene, bár azt hiszem, méltó csatában estem el. Használja a testem, hogy gyermekeim legyenek, akikből táplálkozhat, és bár próbáltam megállítani, képtelen vagyok rá. – Megremegett, fájdalom suhant át az arcán. – A tudat, hogy engem használ fel arra, hogy kárt okozzon azoknak, akiket szeretek, messze rosszabb bármilyen testi kínnál, amit valaha is képes volt kiötleni. – Natalyából a gyötrelem egy halk kiáltása tört fel. Vikirnoff átkarolta a derekát. – Míg tudtam, segítettem elmenekülni előle az anyjuknak, messze vinni tőle a gyerekeket, de sajnos már erre sem vagyok többé képes. Egy gyenge pillanatomban kinyitottam előtte a lelkem, és most már uralkodik rajtam, felhasznál a mocskos céljaira, és bár valamilyen szinten tudatában vagyok annak, hogy mi történik velem, semmiféle befolyásom nincs magam fölött. Azt hiszem, szórakoztatja, hogy életben tart. Kevés dolog szórakoztatja manapság. – Razvan – suttogta testvére nevét Natalya, és belerejtette könnyáztatta arcát Vikirnoff mellkasába. – Nézd, mit művelt vele Xavier. Sebhelyei voltak. Iszonyú sebei a nyakán, a torkán, a karjain, a mellkasán és a csuklóin, de még a lábain is. A vámpírvérrel bekent láncok szemenként égtek bele a testébe, Kárpáti bőrébe, amin nem kellett volna, hogy sebhelyek maradjanak. Natalya felzokogott. – Hiszen ő Dragonseeker. Tudnom kellett volna, hogy soha nem fordul át. Tudnom kellett volna, hinnem kellett volna benne. Ehelyett megpróbáltam megölni. A kivetítés folytatódott. – Kérlek, találd meg a lányomat. Ő annyira olyan, mint te. Tatijana és Branislava beleegyeztek, hogy segítenek neki megszökni. Meggyőztem őket, hogy ne mondják el a terveiket nekem. Xavier még mindig szereti elfoglalni a testem, és attól tartok, ha újra megteszi, felfedezi, mire készülünk, és nem leszünk képesek kijuttatni őt. Azt sem merem hagyni, hogy maga Lara túl sokat tudjon róla, mert ha Xavier megsejt bármit is, megkínozza, amíg mindent be nem vall neki. – Lógott a bilincsein, a láncok mélyen belevájtak a húsába, haja torzonborz gubancként keretezte a vállait. Fájdalmasan sovány volt. Még a beszéd is kifárasztotta, a varázslat pedig, amivel rögzítette üzenetét a húgának, végképp felélte erejét. Megnedvesítette kirepedezett ajkait. – Mindannyiunkat erőtlenül, vértől lecsapoltan tart. Engem arra használ, hogy megtalálja a módját, hogyan ölje meg a Kárpátiakat. Mérgekkel és élősködőkkel. Meg kell állítani. Keresd meg a herceget és

mondd meg neki, hogy Xaviert meg kell állítani. De legelőször a gyermekemet találd meg. Az anyja nem volt ugyan az életpárom, de a bennem lévő Varázsló teljes szívéből szerette őt. Ő volt a napsütés az őrület világában. Találd meg Larát értem Natalya, és szeresd őt. Ez az utolsó dolog, amit kérek tőled. – Elnézett bal felé. A teste megremegett, a bőre szürkés árnyalatot öltött. – Errefelé jön, várni fogok és kitartok, amíg tudok, főleg amíg Lara a kezei között van, aztán pedig módot találok rá, hogy megölessem vele magam. Natalya, soha többé ne gyere ide vissza. És ne keress engem. Találd meg Larát, és elégedj meg ennyivel. Ismét elfordította a fejét, és most úgy tűnt, mintha egyenesen rájuk nézne. Lara úgy érezte, mintha az a tekintet a lelkébe vésődne. Az a lelki kín, amit elszenvedett, rosszabb volt bármiféle testi kínzásnál, amit Xavier kitalálhatott. Még csak rá sem jött, hogy hangosan zokog, míg Nicolas karjai köré nem fonódtak, és oda nem vonta magához. – Éveken keresztül gyűlöltem. Szörnyként gondoltam rá – suttogta. – Azt akarta, hogy úgy gondoljak rá, még ezzel is engem védett. – Életben van – mondta Natalya – túlélte Xavier fogságát, életben van. – Ezt nem tudhatjuk – tiltakozott Vikirnoff. – Rengeteg vér van itt sívamet, és mind az övé. Ha ezt túlélte, az maga lenne a csoda. – Maga felé fordította. – Tudom, mire gondolsz, de nem akarja, hogy megpróbáljátok megtalálni őt. Egyikőtök sem. – Vetett egy pillantást Larára, mielőtt visszafordult volna az életpárjához. – Hát nem látod? Te és Lara vagytok azok, akiket szeret, és most is az vezeti, hogy titeket védjen. Nekünk pedig meg kell adnunk neki, amit kér. Ez minden, amihez ragaszkodni tudott, hogy épelméjű maradhasson. Ez a férfi feladta az életét, a lelkét, mindent, ami valaha ő volt, hogy egy normális életet biztosíthasson neked és Larának. Nem veheted el ezt tőle. – Meg tudom találni. – Mit gondolsz, mit tenne az vele, ha azok után, amilyen iszonyú áldozatokat hozott érted, Xavier kezei közé kerülnél? Natalya csak a fejét rázta, megtagadta, hogy válaszoljon. Lara pontosan tudta, hogy soha nem fogja a szavát adni, hogy nem indul a testvére keresésére. Ő sem tette volna, ha Nicolas ezt kéri tőle. Vett egy mély lélegzetet, kiengedte, és óvatosan szétnézett maguk körül. A többiek még mindig annyira magabiztosak voltak, bíztak a hatalmukban és a készségeikben, egyikük sem volt olyan ideges Xavier barlangjában, mint ő. És az önbizalmuk egyre csak növekedett azzal, hogy eddig még semmiféle támadás nem érte őket, de az ellenállás hiánya őt csak még jobban idegesítette. Mozdulatlan maradt, míg a többiek bejárták az egész kamrát újabb nyomok után kutatva. Natalya a testvéréhez fűződő kapcsolatát használta, remélve, hogy még több üzenetet is talál, míg Nicolas és Vikirnoff azokat az eszközöket vizsgálta, amiket egy jégponcon találtak azon a falon, ahol Razvan láncra volt verve. – Xavier egy szadista hän ku tuulmahl elidet – morogta Nicolas. Élet tolvaj. Lara automatikusan fordította le a kifejezést, és nagyon is találónak érezte. Xavier határozottan élet tolvaj volt. Kirabolt mindenkit, a családját, fajokat, bárkit, akivel csak találkozott, és a Kárpáti kifejezés jelentése sokkal több volt annál, mint amit maguk a szavak elmondtak, még a sötétség is tapinthatóvá vált mögöttük. Vikirnoff lehajolt, hogy szemügyre vegyen néhány jégbe vésett jelet. – Ez micsoda Nicolas? Lara követte őket a tekintetével, ahogy a két férfi leguggolt valami mellett a jégpadlón, ami leginkább karmok hasította nyomokra emlékeztetett. A szíve megugrott. A nagynénjei sárkányalakban? Lehetséges lenne? A nyomok frissek voltak. Itt jártak? A remény felágaskodott benne, még akkor is, ha tudta, hogy ez lehetetlenség. Hiszen hosszú évekkel ezelőtt is nagyon betegek voltak már mindketten.

Nicolas és Vikirnoff az ujjaikat húzgálták a mélyre vésődött nyomok felett, hogy kitalálhassák, mi hagyta hátra azokat. A szíve félrekalapált, ahogy leguggolt Nicolas mellé. Nicolas felé fordította az arcát, hogy ránézzen, amikor Lara válla hozzáért az övéhez. Az illata beburkolta. Bár befonta a haját, elkóborolt göndör fürtök keretezték az arcát, amiket legszívesebben hátrasimította volna, már csak azért is, hogy érezhesse selyemhaja és szaténbőre érintésének örömét. Régóta élt, keményen harcolt, gyönyörű helyeket látott, de soha semmit nem talált olyan csodálatosan szép kincsnek, mint őt. Ajándék. „Lara.” Az elméjében suttogta a nevét, és vágyott rá, hogy elvehesse tőle az aggodalmat. A pillantásuk találkozott, a szíve nekidöndült a mellkasának. A gyomra görcsbe ugrott a hevesen rátörő szerelemtől. Az érzelem úgy tűnt, minden felemelkedéssel egyre csak növekszik, annyira eltöltötte, hogy alig ismert már magára. Volt valami gyengéd szelídség Larában, ami végtelenül vonzotta. Talán mert úgy érezte, benne viszont nagyon kevés van. Talán ez előhozta a legjobbik énjét, de talán még jobbá is tette őt. Bármi is volt az, fájt a bensőjében. Állandóan rá gondolt, azt figyelte, milyen kifejezések futnak át az arcán. Még csak azt sem tudta volna megmondani, hogy pontosan mikor történt, mikor kezdett el növekedni benne a szerelem és az iránta érzett sóvárgás, de ellenállás nélkül elfogadta őket, és tudta, hogy ezek ezután már csak erősödni fognak. – Mi az? – kérdezte egy olyan édes kis mosollyal, hogy az egymaga elkergetett belőle jó néhány árnyékot. Visszamosolygott hát. – Csak nézlek. Elpirult, lenézett a karomnyomokra, majd végigfuttatta rajtuk a tenyerét, hogy tapintás alapján ő is találgathasson, mi okozhatta azokat a mély barázdákat. Azonnal megérezte a sötétség fertőzését. Felszisszent és hátrahőkölt. – Ez egy csapda. Ne érjetek hozzá. Gyertek el onnan. Nicolas megfogta a kezét és talpra segítette. Vikirnoff és Natalya is elhátráltak, és gyanakodva néztek maguk köré ellenségeket keresve. Hatalmas jégcsapok zúdultak rájuk a mennyezetről. Mások dárdaként vetették magukat feléjük az oldalfalakról. A két férfi azonnal pajzsokat emelt, hogy megakadályozzák a halálos sérüléseket, amiket a súlyos, éles, tőrhegyes képződmények okozhattak volna. A jégbarlang morajlott és megremegett. Egy fölöttük keletkezett repedésen víz sziszegve tört be. A jég széttöredezett, pókhálószerű repedések futottak szét rajta. A víz előbb szivárgott, aztán csöpögni, majd ömleni kezdett a repedéseken, egyre jobban kiszélesítve azokat. A jég megremegett, hatalmas darabok váltak le róla, hogy a padlóra esve szilánkokra törjenek. A morzsolódó, recsegő hangok felerősödtek, mintha a falak mozdulnának hozzájuk közelebb. – A kamra átalakul, most azonnal ki kell jutnunk innen – figyelmeztette a többieket Lara. – Ők csinálják? – kérdezte Nicolas, miközben már futottak egy hosszú, keskeny alagút felé, ami némileg barátságosabbnak tűnt. – Egyedül ő csinálja – mondta Lara, és rohant utána, mögöttük pedig Natalya és Vikirnoff zárták a sort. Ahogy a víz feltöltötte a kamra alját, és kezdett felszivárogni az alagútba is, Lara visszafordult és elmormolta a saját biztosítékát. Hadd foglalkozzon csak Xavier pár méternyi szilárd jéggel a kínzókamrájában. „Víz siess, nőj és szaladj, emelkedj, most gyorsan haladj, töltsd fel a kamrát, és benn maradj.”

A víz elkezdett formába ömleni, réteg réteg után dermedt meg, egyre gyorsabban, míg az egybefüggő jégtömb már akkora lett, mint egy torony. Elégedetten, hogy a víz beáramlása megszűnt az alagútba, Lara megfordult és a többiek után futott. Futás közben újra meghallotta a víz folyamatos csepegését, ugyanabban a monoton ritmusban, amit már korábban is megfigyelt. Szinte minden egyes cseppet hallott aláhullani a pocsolyába. Borzongás futott végig a hátán. „Valami nincs rendben Nicolas. Xavier kamrái tudják, hogy betolakodók vagyunk, és hogy készen állunk a harcra. Figyelj oda mindenre, legyen az bármilyen jelentéktelen dolog is. Az a specialitása, hogy észrevétlenül odalopakodik mögéd, mielőtt bármit is észlelhetnél.” Szinte kirobbantak a keskeny alagútból egy sokkal nagyobb terembe, ami jégszobrokkal, prizmákkal és élénk, színes gömbökkel volt tele. Lara megállt, a szíve feldübörgött. Sokszor volt ebben a helyiségben. Rápillantott a magas oszlopokra, és legnagyobb rémületére mintha Xaviert látta volna ott állni, az arca groteszk maszk volt, a szemei ádázul meredtek rá, kifacsarodott, önelégült vigyora ült a száján, amit emlékei szerint mindig is viselt. Az árnyékok megmozdultak, megfeszültek. Felzihált és hátralépett. – Mi az Lara? – kérdezte Natalya. Lara megrázta a fejét, és szélsebesen körbefordult, mint aki egyszerre akar minden irányban mindent látni. – Kísértetek. Árnyékok. Nem kellene itt lennünk. – Keresztülmutatott a termen egy újabb keskeny alagút felé. – Arra van a laboratóriuma. – Azt okvetlenül látnunk kell – mondta Vikirnoff, és meglódult a jelzett irányba. – Állj meg! – kétségbeesés volt a lány hangjában. – Egyetlen lépést se tégy! Ne is lélegezz feltűnően. A többiek óvatosan körülnéztek a teremben. Víz csepegett egy pocsolyába ütemesen, kitartó cseppekkel, egy fal melletti oszlop széles alapjánál. Lara lassan a hang irányába fordult. Egy másik hangos csepp egy másik tócsába hullott, közelebb hozzájuk, a legmagasabb pillér tövébe. Rábámult a vízgyűrűkre, amik a csepp után kifutottak a pocsolya széléig. – Elemek. Víz. Körülöttünk van. Mindenhol ott van. Nicolas aggodalmasan pillantott rá zavaros szavait hallgatva. – Lara! – ejtette ki élesen a nevét, hogy kizökkentse a zavart állapotból – Nincs itt. – Te ezt nem értheted – válaszolt Lara. – Itt van. Elemekbe, dolgokba zárja magát. Így képes utazni. Nem ismered őt. Nicolas lassan, óvatosan mozdulva köré fonta a karját. Aggódott érte, és ez az arcán is látszott. – Lara, a szörnyek mindig sokkal nagyobbaknak és elpusztíthatatlanabbaknak látszanak, amikor gyerek vagy. Itt járhatott nemrég… – Érzem a dohánya szagát. Natalya vett egy mély lélegzetet, megrázta a fejét és vállat vont. – Lara, ha itt van, bujkál előlünk. A férfiak óvatosan vágtak át a nyílt téren. Lara és Natalya követték őket, mindenre figyelve maguk körül és felettük is. A víz monoton hangon csepegett. Megközelítettek egy árkádsort, ahonnan barlangok egész sorozata nyílt, és megálltak a bejáratánál. Vízcseppek hulltak alá a magasból, amik medencék egész sorozatába hullottak. Mindegyik medence egy kicsivel kisebb volt az előzőnél, és mindegyikben más volt a folyadék színe. Aprócska békák brekegtek gyászos hangon. Egy sötétvörös csepp siklott végig a jégen, és aláhullott az alatta lévő medence mélybíbor folyadékába. Több béka is kapaszkodott a

falakon, hosszú nyelvüket kinyújtva megmártották a vérben, nyalogatva azt, ahogy csepegett lefelé. Bár szél sem rezzent, minden medence hullámzott, mintha valami élő lenne bennük. A vér és más testi folyadékok szagától súlyos volt a levegő. – Ez az – mondta Lara – Ez az, amit kerestél Nicolas. Itt alakítja át őket. Itt próbálja ki az extremofilokat, itt kényszeríti őket mutálódásra és itt teszteli a saját céljaira. Megtaláltuk a laboratóriumát.

18. fejezet Álltak a laboratórium bejáratánál, és figyelték, hogyan válnak el a nedvesen csillogó mennyezettől a cseppek, hogy aláhulljanak a medencékbe. Nicolas gyomra összeszorult. Ha Larának igaza van, és Xavier itt próbálta ki a mikrobáit, akkor gyakorlatilag a Varázsló sodorta az egész népüket a kihalás közelébe, nagyon sok évszázada munkálkodva ezen anélkül, hogy akár csak sejtéseik lettek volna árulásának mértékéről. Mintha csak megérezte volna, hogy szüksége van rá, Lara belecsúsztatta ujjait a tenyerébe. Megszorította a kezét, és vett egy nagy lélegzetet, amibe beleborzongott. – Talán sikerrel is járt volna nélküled Lara – nézett át Vikirnoff a válluk felett. – Ez a pára természetes? Több medence felett is gőz gomolygott, mintha forró lenne bennük a folyadék, és a lehulló jeges vízcseppek permetben oldódtak fel fölöttük. A pára odafagyott a falakra, rádermedt a vérnyomokra. – Úgy tűnik igen – mondta Lara –, de ezekben a kamrákban nem bízhatunk meg semmiben, bármennyire is természetesnek látszik. – Felfelé fordított tenyerekkel kinyújtotta a kezét. A magasból hulló permet leginkább ködhöz volt hasonlítható. – Ez jég – állapította meg –, nagyon finom jégszemcsék. Valamilyen célja van annak, hogy itt vannak. Natalya előrébb lépett. Ő is kinyújtotta a kezét a permet alá, hogy érezze a tapintását. – Érzel valamit? Lara összevonta a szemöldökét. – Igen, érzem rajta Xavier keze nyomát. Érzem, hogy a ködre gyakorolt valamiféle gyenge nyomást, de azt még nem tudom, hogy mit akar vele elérni. Te miért nem érzed? – A külső teremben éreztem, bár ott is elég nehezen – mondta Natalya. – De itt, ebben a helyiségben egyáltalán nem érzem, hogy Xavier itt járt volna – körülnézett a kamrában. – Minden esetre azt kell mondanom, hogy ez a helyszín hátborzongatóan emlékeztet azokra a régi horrorfilmekre, amikben őrült tudósok, mutáns zombikat hoznak létre. Ezek a tartályok a bennük bugyborékoló trutyival rendkívül undorítóak. Nicolas belépett a helyiségbe, és megvárta, míg a köd megtelepszik az arcán és a karjain, mielőtt befelé intette volna a többieket is. – Hideg, de erre számítottam. – A terem nem hideg – mutatott rá Lara. – Valójában egy pár medence gőzölög. Fogadni merek, hogy egy földalatti vulkán táplálja őket. Xavier megcsapolt valami forrót. Az nem ölne meg mindent, amit megpróbál idelenn tenyészteni? – kérdezte Natalya. – Az extremofilok igazság szerint, eleve ilyen feltételek között élnek. – Lara körülnézett a laborban. – És nekem nagyon úgy tűnik, hogy a különböző feltételeket teszteli itt. Forróságot, hideget, savat, vért, sót. Különféle ásványokat. Itt járt, itt a kéznyoma. Az itt az ő tenyészete. – A békák miért vannak itt? Lara figyelmen kívül hagyva Nicolas visszatartó kezét, közelebbről is szemügyre vette az apró állatokat. Föléjük helyezte a tenyerét, alig pár centire. – Hímek. Mindegyik. Nicolas állkapcsa összeszorult. – Ez az, amivel kezdte. Talált egy olyan mikrobát, ami elnyomja a női utódokat, kikényszeríti a hímek születését. Lara az első medence felé intett.

– Látjátok ott azt a zselészerű anyagot, amiben apró, fekete pöttyök mozognak? Fogadni merek, hogy az is mind hím. Úgy látom, még mindig dolgozik rajta, hogy tökélyre fejlessze a művét. „A dolgok mindig javíthatóak.” A gyűlölt hang suttogott a fülébe, és Lara rettegéstől hatalmasra nyílt szemekkel megpördült, arra számítva, hogy az önelégült arcú, gyűlölettel telt tekintetű mágus áll majd mögötte. Dübörgő szívére nyomta a kezét és vett egy mély lélegzetet. Mindig ezt mondta akkor is, amikor valamit befecskendezett Razvan testébe. Az elméjébe beözönlő emlékképek élesek és élénkek voltak. Razvan vért izzadt és a jégen vonaglott, míg az anyja zokogott. Epe emelkedett fel benne. Hányingere lett. Nicolas a gyomrára simította a tenyerét, az elméje egészen összeolvadt az övével. „Itt vagyok. Nem árthat már neked. Nem vagy többé aprócska, gyámoltalan gyermek.” Erőt és szeretet árasztott az elméjébe. – Sajnálom. Képes vagyok rá. Véghez kell vinnünk, amit elterveztünk. Meg kell találnunk a nagynénjeimet. – Lara felemelte a fejét és megpróbálkozott egy halvány mosollyal. – Legyetek nagyon óvatosak idebenn. Nem bízok meg semmiben. – A mellkasa nehéznek tűnt, rászorította a tenyerét, miközben újra körülnézett a teremben egy ideges pillantással. Ott járt. Talán nem testileg, Xavier mégis átjárta az egész termet. Gonosz természete úgy tűnt, hogy örökre nyomot hagyott a jégrétegekben. Újabb mély lélegzetet vett, hogy megerősítse magát, és közelebb kényszerítette magát a falak mentén sorakozó tartályokhoz. Az egyik folyadékkal volt tele, és amikor beleszagolt, rémülten hőkölt hátra. – Azt hiszem, hogy ez magzatvíz. Honnan szerezhette? – A mellette lévőben vér volt. A mennyezetről kitartóan csöpögött az utánpótlás. Amorf szervezetek sűrű csoportjai lebegtek mindkét tartályban. – Honnan jön a vér? Nicolas mélyet szippantott a levegőből, ahogy közelebb lépett. – Ez a szarvasból, amit a denevérek lehúztak, de nézd csak Lara. – Egy másik vérnyomra nézett fel –, van itt néhány más vércsík is. Mind régebbi, de mindhárom Kárpáti vér. – Ez, Razvan vére – mutatott Natalya a sarokhoz közelebb futó vérnyom felé. – Nem olyan régi, mint a másik kettő, de ez is abba a tartályba folyt. – Mennyire régi Razvan vére, Natalya? – kérdezte Vikirnoff. Natalya megrázta a fejét. – Nem túl régi. Egy, legfeljebb két napos. Csakúgy, mint abban a kamrában, a vére megalvadt és megfagyott, de nem régi. – Ha ez mostanában volt, az azt jelenti, hogy Xaviernek is itt kellett lennie. Az orrunk előtt – mondta Nicolas. – Itt kísérletezgetett egész idő alatt, ránk eresztette a kis mikrobahadseregét. Hogyan maradhatott ez titokban előttünk? – Századai voltak rá, hogy tökéletesítse a módszereit, és úgy tűnik, most megosztja őket a vámpírokkal is – mutatott rá Vikirnoff. Egy kis csend támadt, csak a jég nyikorgott, sóhajtozott, mintha élne. Lara körülnézett. – Minél mélyebben van egy jégbarlang, annál instabilabb benne a jég, hacsak nincs varázslattal megerősítve. És soha nem maradnak változatlanok, mint ez itt. Az olvadó víz folyamatosan özönlik lefelé, vízeséseket hoz létre, amik néhány hidegebb nap elkövetkeztével megfagynak. A mozgás folyamatos. A falak állandóan változtatják a helyüket. Adott időközönként mérnünk kell a távolságokat, hogy biztosak lehessünk benne, hogy nem záródnak ránk. De ez a jég itt nagyon stabil, ahhoz képest, hogy több száz méterrel vagyunk a föld alatt. A falak csak akkor mozognak, ha azt akarja, hogy mozogjanak. Itt volt.

A tüdeje égett. Rájött, hogy csak felszínesen lélegzik. Gyűlölte ezt a helyet, ki akart jutni innen. – Lara – szólalt meg Nicolas –, az a másik két vérnyom a nagynénjeidé lehet? Nem ismerem fel az illatot, kissé eltér a Dragonseekerekétől. Natalya odasietett, mindkét kezét a mellkasára nyomta. – Én nem ismertem őket. Rég halottnak gondoltam mindkettejüket. Lara lomhának érezte magát, nem szívesen mozdult. – Ha az az ő vérük, azt visszakövethetjük egészen hozzájuk. Gyengén és betegen tartotta őket, mert félt tőlük, de a vérükre szüksége volt, ezért gyakran lecsapolta őket. Nicolas felkapta a fejét, hogy ránézzen. – Lara! Mi a baj? – ránézett a másik két Kárpátira – Valami nincs rendben. Egyikünk sem lélegzik normálisan. Lara megpróbálta feltisztítani elködösülő agyát. – A természetet használja támadásra. Egyszerűen felhasználja az elemeket. – Felemelte a fejét, hogy felnézzen a teremben gomolygó jégpárára. – Nicolas, ki kell jutnunk innen. Melegítsétek fel a tüdőtöket. A jégkristályokkal meg akarja fagyasztani a tüdőnket. A részecskék olyan aprók, hogy belélegezzük őket. Nicolas kirántotta őt a laboratóriumból, át a következő kamrába. Itt már nem volt jégpára a levegőben. Natalya és Vikirnoff követték őket. Nicolas, Lara felé fordult, kezeit a teste két oldalára szorította, és meleget sugárzott át a tüdején és a mellkasán. Mintha gombostűk szurkálták volna végig a bensőjét, de a rettenetes nyomás megszűnt. – Szerencsénk volt – mondta –, a jégszemcsénk a tüdőnkben nagyon gyorsan megölhettek volna bennünket. A fulladás pedig nagyon pocsék módja a halálnak. – Megsimogatta Nicolas karját. – Tudod követni a nagynénjeim vérnyomát? – Fölöttünk vannak bal felé. Induljunk abba az irányba. Nicolas átvette az irányítás, és egy széles alagút felé indult, ami felfelé vezetett. A körülöttük lévő jeget keskeny fehér és kék sávok tarkították. A recsegések, nyikorgások folyamatosan hallatszottak, mint ahogy a víz is szünet nélkül csepegett, szinte állandó társukká válva. A felettük lévő sziklák súlya préselte a jeget. Ahogy haladtak, a padló alattuk egyre egyenetlenebbé vált, mintha a föld felfelé tolta volna a falakból kirobbant törmelékek darabjait. Felrugaszkodtak a levegőbe, a felszín fölött suhanva követték a tekervényes alagutat. Számos galéria mellett elsuhantak, de ők négyen továbbra is felfelé tartottak. Xavier egykori odújában jártak, meg kellett találniuk Tatijanát és és Branislavát, ki kellett innen vinniük őket. A jég apró darabkái folyamatosan zuhogtak rájuk, így egyiküknek állandóan fenn kellett tartania egy pajzsot. Ahogy a padló emelkedni alattuk, fölöttük a jégcsapok vibrálásba kezdtek. A víz gyorsabban csepegett, az egyik falon repedések jelentek meg. Víz szivárgott belőle. – Utálom ezt a helyet – jegyezte meg Vikirnoff –, ki kellene mennünk innen. Natalya szúrósan pillantott rá. – Nem fogok elmenni innen anélkül, hogy megtalálnánk a nénikéim testét. Láttad a vért. Mi van, ha még életben vannak? Nicolas valami rondát motyogott az orra alatt. – Nincsenek életben. Ennyi idő után ez lehetetlen lenne. Ez az egész egy hiábavaló erőfeszítés, és legfeljebb megölethetsz vele mindannyiunkat. Vikirnoff megpördült, hófehér fogai rávillantak Nicolasra. – Ezt nem Natalya találta ki! A te életpárod hozott minket ide! Nicolas is agresszióval válaszolt, szemei vörösen kezdtek izzani, lángolt bennük a tettrekészség.

– Ne használj ilyen hangot, amikor az életpáromról beszélsz! Lara összeráncolt szemöldökkel lépett a két férfi közé. A jégpókok, amik sugárzó, selymes fonalaikkal világították meg az utat, árnyékokat vetetettek nemcsak a fehér-kék csíkos jégfalakra, hanem a két hím arcára is, mindkettőt sötétnek és vészjóslónak mutatva a csillámló izzásban. A falak mentén az árnyak úgy tűnt, mintha önálló akaratukból mozognának, megnőttek, kiterjeszkedtek, mozgásuk mintha átalakította volna a barlangokat. Lara tenyérrel kifelé felemelte a kezeit, és énekelni kezdett a pókjainak. „Apró pókok, kristálypókok, mi rettegésben tart bennünket, vessétek rá a fonalaitokat. Lépjetek be a jégbe, kutassátok át jól, mutassátok meg a rejtett varázslatokat.” Sötét sávok jelentek meg a falakon, amik együtt kanyarogtak az alagúttal. Lara élesen beszívta a levegőt. – Irányítja az érzelmeket. Ez Xavier műve. Ne beszéljetek. Ne gondolkodjatok. Tartsátok üresen az elmétek felszínét, míg megtalálom a módját, hogyan szálljak szembe ezzel. Újra felemelte a kezét, és ellenvarázs szőtt. „Mit elrejtettek, hogy irányítson a szava, zárja börtönbe most egy leány dala.” A jégfalon belül egy fiatal lány arca és alakja kezdett kibontakozni, majd a tökéletesen megformált jégszobor kiemelkedett a síkból. Meghajolt és énekelni kezdett, hangja, mint a hideg szél, átfújt a falakon, átsuhant az egész alagúton, jégrétegekkel bevonva a sötét sávokat, míg mind szilárd sávokká nem fagyott. Nicolas rávigyorgott Vikirnoffra. – Az én nőm. Natalya is rámosolygott unokahúgára, arcáról sütött a büszkeség. – Te aztán tényleg érted a csíziót. – Mindent a nagynénjeim tanítottak meg. Mindent tőlük tudok. – Valójában ugyan nagyapai nagynénjei voltak, és Natalya volt valóban a nagynénje, de Lara soha nem gondolt rájuk másképp. – Muszáj megtalálnom őket. – Mindannyian meg akarjuk találni őket sívamet, megtalálni és hazavinni – biztosította Nicolas. Az árnyékok a falakon tovább nőttek, egyre hosszabbakká váltak. A Kárpáti hímek maguk mögé húzták a nőket, az arcukon halálos vicsorgás jelent meg. A veszély az alagútban szinte tapinthatóvá vált. Az árnyak a kék-fehér sávos jégrétegbe zárva kavarogtak, megpróbáltak áttörni a jégrétegen, hogy füstként előszivároghassanak. Natalya felzihált, és megragadta Lara csuklóját. – Tudom mik ezek. Egymásra néztek és egyszerre suttogták. – Árnyékharcosok. Nicolas szisszenve szívta be a levegőt, és gyorsan felmérte a hosszú alagutat. Körülbelül a közepénél jártak, és előttük is, mögöttük is megrepedezett a jég, hogy a füst áttörhessen rajta. – Még a legképzettebb harcosok sem reménykedhetnek abban, hogy képesek lesznek elszökni az árnyékőrök elől. El kell érnünk a következő kamrát, mielőtt egészen kijönnek a falból. Ha beszorítanak bennünket ide, egészen biztosan meghalunk. – A mozgás vonzza őket – mutatott rá Natalya. – Azt hiszem, afelől már kétségünk sem lehet, hogy tudják, hogy itt vagyunk – válaszolta Nicolas. – Ha sikerül egy biztonságosabb helyre jutnunk, akkor nyerünk egy kis haladékot Natalyának – mondta Vikirnoff –, és tud velük foglalkozni, de ehhez idő szükséges. – Azért tudtam akkor, mert még mágusvér is folyt az ereimben – mondta Natalya. – De nem vagyok benne biztos, hogy most is képes vagyok még irányítani őket.

– Bennem is Varázsló vér van – mondta Natalya. – Később megbeszélitek. Futás! Nicolas megragadta Lara csuklóját, és nem hagyva neki időt a tiltakozásra egyetlen pillanat alatt robbant vele természetfeletti sebességre. Vikirnoff és Natalya a sarkukban maradtak, mind a négyen foltokká kenődtek el a gyorsaságtól, de ez a tett nem maradt reakció nélkül az örvénylő füst részéről sem. A sötétség gyorsabban kezdett áramlani a falból, és elkezdte felvenni az életnagyságú kísértetek alakját, hol a füst, hol valós anyag látványát felvillantva. Alig értek el a következő kamra bejáratához, mielőtt az árnyékharcosok a keresésükre indultak volna, kardjaikat magasra emelve, hangtalanul suhanva az alagút tekervényein keresztül. A füst áramlott, mozgott, olykor felfedett egy-egy páncélos harcost, akinek az arca bár homályban maradt, a fegyverzete, kardja fényesen csillogott. Nicolasék elhátráltak a terem másik végébe, megpróbálták megközelíteni a bal kéz felőli kijáratot, de a harcosok villámgyorsan szétoszlottak a kamrában, elzárva előlük a menekülési útvonalat. Az egyetlen választás egy szűk kis járat maradt jobb kéz felé, ami viszont elfelé vezetett úti céljuk irányától. Az árnyékharcosok bármiből készülhettek, aminek az elemei elérhetőek voltak, ezek itt vízből készültek. Valaha réges-rég a saját idejükben tisztelettel övezett harcosok voltak, halott lelkeiket hasította ki belőlük, és kényszerítette önmaga szolgálatába a mágus sötét varázslata. Csatákban haltak meg, testetlenek voltak, és ezzel gyakorlatilag elpusztíthatatlanok is. A harcosok szétszóródtak, a Kárpátiak pedig visszavonultak a nyitva maradt keskeny jégfolyosóba. A férfiak határozottan maguk mögött tartották a nőket, miközben ők maguk hátráltak, a tekintetüket le sem véve ellenfeleikről. – Egyesével kell majd szembenézniük velünk – mondta Nicolas némi elégedettséggel. Natalya megpróbálta félbeszakítani az árnyak beáramlását a terembe. Felemelte a kezeit, hogy megállítsa őket. „Hallgassatok rám ősi elődök, kiket elszakítottak nyughelyeikről. Megidézem a föld, a tűz, a víz, és a szél szellemeit.” A harcosoknak le kellett volna ereszteniük a kardjukat és további parancsokra várniuk, de ehelyett a két nő irányába száguldottak a szürke-fekete füstcsíkok. – Nem működik túl jól Varázslóvér nélkül – mondta Natalya – ,futás! A Kárpátiak megfordultak, és ismét természetfeletti sebességükhöz folyamodva rohanni kezdtek. Lara képtelen lett volna tartani velük a lépést, de Nicolas maga után húzta, így pedig gyakorlatilag alig érintette a lába a földet. Folyton elfelejtette szabályozni a testhőmérsékletét, már olyan hideg volt körülötte, ami fájdalmat okozott, folyamatosan borzongott tőle. Ahogy a folyosón haladtak, a levegő egyszerre megváltozott, kissé felmelegedett, ami némi enyhülést hozott neki, de egyúttal aggodalomra is okot adott, hiszen néhány foknyi hőmérsékletemelkedés hatására a jég is olvadni kezd. Lara hátranézett a válla mögött, és látta, hogy a harcosok megálltak. Talán Natalya megkötő varázslata végül mégis hatással volt rájuk, vagy egy speciális terület őrzői voltak, amitől nem mehettek túlságosan messze. – Nem követnek bennünket – jelentette ki. A többiek megálltak és ők is hátranéztek. A harcosok ott álltak az alagút végénél felemelt kardokkal, füst gomolygott körülöttük. – Ne álljatok meg – húzta maga után Nicolas Larát –, ki tudja, hogy nem támadnak-e meg bennünket újra? Menjünk tovább, és keressünk egy balra vezető folyosót, hogy visszatérhessünk a nagynénikhez vezető útvonalra.

Lara az őket körülvevő jeget figyelte. Alig pár foknyi hőmérsékletkülönbség képes lehet kiváltani, hogy hatalmas jégdarabok robbanjanak ki a falakból. Ez a mostani alagút pedig szűkebb volt, mint az összes eddigi, és különösen sűrűn borították a mennyezetét a hegyes jégcsapok. Sőt, mindkét oldalról lenn és fenn is két sorban szilárdnak tűnő, különös, barnás színben játszó jégtőrök sorakoztak mellettük, ami szokatlan volt egy jégbarlangban. A padlót kerek lyukak borították, ami szintén szokatlan jelenségnek számított. Ráadásul enyhén kiemelkedő dudorok voltak mindenfelé, mintha valamiféle furcsa baktériumok nőnének az alagút padlójából. Haladtak tovább, körülöttük pedig egyre sötétebb lett, és rájött, hogy a jégpókok nem követik őket, hogy sugárzó selymükkel megvilágítsák előttük az utat. A padló felfelé emelkedett, és a hőmérséklet minden egyes lépéssel tovább emelkedett. – Állj! Lara alaposan körülnézett. Neki magának is jó éjszakai látása volt, a Kárpátiak pedig még a legnagyobb sötétségben is kiválóan láttak, mégis úgy tűnt, hogy még pár lépés a kissé emelkedő ívű alagútban, és elnyeli a teljes feketeség. Még mielőtt egészen megvakult volna és teljesen másokra kellett volna hagyatkoznia, mégegyszer meg akarta vizsgálni a jeget. Megszemlélt két különösen élesnek tűnő görbe jégcsapot, ami a két oldalukon helyezkedett el, és víz csöpögött róluk. Minden egyes csepp sárgás színű volt, egy kicsi medencében folytak össze a földön, hogy aztán onnan szertefussanak. A folyadék folyamatosan táplálta a padlón lévő lyukakat, azokat is sárgásra színezve. Mivel a lyukak borostyánszínűvé váltak, észlelhette bennük a mozgást, mintha apró mikrobák vonaglottak volna a belsejükben. Motyogva káromkodott az orra alatt. – Ez nagyon nincs rendben. Nicolas néhány lépést tett előre, hogy eléggé eltávolodjon a fénytől ahhoz, hogy beinduljon az éjszakai látása. Az emelkedő tetején merőn belefúrta tekintetét az előtte elterpeszkedő sötétségbe. – A hangok is megváltoztak – szólalt meg Natalya –, nem szeretem őket. Vikirnoff is felkapaszkodott Nicolas mellé, hogy felmérje az egyetlen utat, ami még nyitva állt előttük. – Mit gondolsz? Mindketten folyamatosan tapogatták le maguk körül az egész területet. – Valami vár ránk odalenn – mondta Nicolas. – Nem ismerem fel, de a mozgását érzékelem. Azt hiszem, az árnyékharcosok csak betereltek bennünket ebbe az alagútba, az ok pedig előttünk kuporog támadásra készen. Vikirnoff hátranézett. Az árnyékharcosok nem foszlottak szét, tartottál a pozíciójukat, és vártak valamire. Lara leguggolt az egyik borostyánszín lyuk mellé, és gondosan tanulmányozta, majd szemügyre vette a duplasornyi barnás jégcsapot is. Végighúzta a tenyerét a képződmények fölött anélkül, hogy hozzájuk ért volna. – Ezek a jégcsapok hemzsegnek a baktériumoktól, de még ez sem magyarázza meg a furcsa színüket. – Közelebb dőlt, és finoman megszaglászta. – Híg vér. Legalábbis azt hiszem. – Bármi is az, ami odalenn mozog, az elindult errefelé – figyelmeztette őket Nicolas. Most először, amióta a barlangba léptek, valóban csapdában érezte magát. A fülei azt jelezték, hogy bármi kúszik is feléjük a sötétségből, az nincs egyedül.

A látása is kitisztult, ahogy a hangok közelebb értek, és első pillantásra úgy gondolta, hogy összefonódott, vastag anakondákat lát. A fejük nagy és széles volt, a szájuk nagyra nyílt, villás nyelvük a levegőt tesztelte, zsákmányt keresett. A kígyófejek gyanúsan hasonlítottak ahhoz, ami Terry lábára akaszkodott rá. – Hányan vannak? – kérdezte Vikirnoff. – Valóságosan csak hatot látok, de a hangok alapján mögöttük még sokkal több van. – Ez csak egy – javította ki Nicolas –, egy, hat csáppal. Azt hiszem, azt tervezi, hogy a szájába húz minket. – Már a szájában vagyunk – mondta Lara. Dermedt csend támadt, majd mindannyian újra szétnéztek maguk körül. A duplasornyi barnás jégcsap véres fogsor volt. A két görbe fogról méreg csepegett. A száj maga a baktériumok kész inkubátora volt, rengetegféle előfordult benne, köztük több halálos. A buckák és a lyukak a padlón, maguk voltak a nyelv. A csápok pedig, amik értük érkeztek, oda akarták bevonszolni őket, ahol megemésztődhetnek. – Vikirnoff és én visszatartjuk a csápokat, de ki kell szabadulnunk innen valahogyan. Találj valamiféle utat az árnyékharcosok közt Lara. Te Varázsló vagy. A lány megforgatta a szemét. – Mi lett a „szó-se-lehet-arról-hogy-a-nők-harcoljanak” kampányotokkal? – Valójában nem is harcolunk, ez csak egy légiónyi árnyékharcos – mondta Natalya szarkasztikusan –, semmi az egész. – Már csináltál ilyet – mutatott rá Vikirnoff –, azt hiszem, tudod kezelni. – Egészen biztos vagy abban, hogy teherbe akarsz ejteni, és otthon tartani, amíg te Supermant játszol? Mert én odáig vagyok az ötletért – mondta Natalya. – A kígyófejek abbahagyták a szaglászást, most már nyílegyenesen felénk jönnek – közvetített Nicolas – Talán rászállhatnátok most helyettünk az árnyékharcosokra inkább. – Az én abszolút hősöm az Abyss-ból most azt mondaná, „ne tojj be”! – fújt egyet Natalya felháborodottan. – Gyerünk Lara, mutassuk meg nekik, hogyan kell harcolni egy árnyékharcos ellen! Lara vonakodva követte a nagynénjét a kettős fogsor felé. – Legyetek óvatosak, ne lépjetek bele a mélyedésekbe. Azt hiszem, hogy ez az élősködőtenyészet itt mégsem baktériumkolónia. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez még az extremofilok laboratóriuma. Begyűjti őket a jégről, teszteli először a medencékben, és amikor mutálódnak, aztán kerülnek a magzatvízbe és a vérbe. Így megtanulják hogyan éljenek túl azok között a körülmények között is. Aztán hagyja, hogy a gleccser levigye őket a talajba, ahol a Kárpátiak pihennek. Bármi is ez az izé, ez szüli meg a parazitáit. Nézzétek, hogyan tekergőznek a mélyedésekben. Gyanakodott arra is, hogy a fogakról csepegő méreg azonos azzal, amit előszeretettel fecskendezett Razvanba. – Ez milyen kedves – gúnyolódott Natalya –, tehát akkor a legdrágább édesanya belsejében vagyunk. Az apró férgek izgatottak lettek, gyorsabban csapkodtak, amikor a közelükbe értek. Mögöttük megindult a támadás. Nicolas és Vikirnoff jégből formáltak maguknak kardokat, és távolabb húzódtak egymástól, az utasítás szerint a levegőben lebegve próbálták elkerülni, hogy rálépjenek a lyukakkal, buckákkal tűzdelt padlóra, ami a lény nyelvének bizonyult. A hatalmas kígyófejek le-fel mozogtak, majd jobbról-balra kezdtek csapkodni. A támadás jól koordinált volt, a fejek megbabonázó mintázatot rajzoltak ki, mint amikor egy kobra hipnotizálja az áldozatát.

A két nő megerősítette magát, és sietve folytatták az útjukat a dudorok útvesztőjében, hogy végül megálljanak a baktériumoktól nyüzsgő fogak előtt. Mögöttük villanások lobbantak, káromkodások hangzottak fel, vér fröccsent a falakra, ami megőrjítette a parazita férgeket. A felület meglódult, felhullámzott a talpuk alatt. A méreg csepegése a fogakról felgyorsult, szinte már egybefüggően folyt lefelé róluk. – Emlékeztess majd rá, hogy lerendeljek egy villámot, hogy megtisztíthassuk magunkat, mielőtt visszamegyünk a faluba – mondta Natalya. Lara hálás volt az ötletért, hogy Natalya kész tényként beszélt arról, hogy élve hagyják el a jégbarlangot. – Vigyázz Vikirnoff! – kiáltott Nicolas. Levágott egy fejet, a sugárban előtörő, élősködőktől nyüzsgő vér szertefröccsent a falakon és alattuk. – Ne hagyd, hogy hozzád érjen! Lara, Natalya, kerüljétek el! Lara vetett egy mogorva pillantást a háta mögé. – Mi itt koncentrálnánk. Azt hiszed, hogy ez olyan könnyű? – Nem ölhetjük meg azt, ami már halott – mondta Natalya fennhangon gondolkodva –, és nem is fagyaszthatjuk őket, a jégből jöttek elő. – El kellene fordítanunk a figyelmüket Xavierről, hogy legyűrhessük a parancsát. Mindig a legegyszerűbb út a legjobb. Kihasítja belőlük a lelkeiket, és aztán uralja őket, pontosan úgy, ahogy az apámmal csinálta – merengett Lara. – Tehát a hűség nem játszik. Ők is csak a rabjai. – Lara! – kiáltott fel sürgetően Nicolas. – Ez itt növesztett egy új fejet! Mi csináltok már ott elől? – Babazsúrt adunk! – kiáltott vissza Lara a hangjában az ingerültség apró élével. – Ez egyáltalán nem könnyű Nicolas! Összpontosítanom kell. – Meg tudod csinálni – bátorította Natalya. – Megérzed az érintését, és úgy vettem észre, hogy a jég is reagál rád. Larának ez eddig eszébe sem jutott. A jégbarlangok voltak az otthona. Természetes közegének érezte őket, és a mágusvarázslatok sorra árasztották el az elméjét, annál gyorsabban, minél többször használta őket. A nagynénjei felkészítették bármilyen problémára, ez máris jól látszott, és ettől csak elszántabb volt, mint valaha, hogy megtalálja a testüket. Életükben talán rabok voltak, de holtukban nem lesznek azok. – Tartsd távol tőlem a mérget és a parazitákat Natalya – mondta. – Megcsinálod. Lara vett egy mély lélegzetet és lassan kiengedte, miközben felemelte a kezeit, hogy az árnyékharcosok felé fordulva megkezdje a mágia szövését. „Múlt hős harcosai, kik becsülettel tettétek a dolgotokat. Most a láthatatlan sötétség irányít benneteket, de én értetek kiáltok, halljátok a hangom! Megköt benneteket a becstelen sötétség, de én a lelketekért kiáltok harcosok, szálljatok harcba még egyszer! Elküldöm nektek az erőt, elküldöm a gondolkodás képességét. Áldást kérek rátok, elengedem a lelketeket, álljatok ott, mint aki megfagyott.” Az árnyékharcosok leeresztették a kardjukat, hegyük a padló felé mutatott, és mozdulatlanná fagytak. A kavargó füstön át Lara megpillantotta vörös szemeiket és maszkokkal elfedett arcukat. Lefelé néztek a jégpadlóra, egyáltalán nem moccantak, vakon bámultak a tükröződésbe, ami megmutatta szemeik üres lelketlenségét. Larát végtelenül elszomorította, hogy ezek a hősök, férfiak, akik egész életüket becsületben élték le, egy időre Xavier gonosz uralma alá kerültek. Újra felemelte a kezeit, másik mintába kezdett, ami még az előbbinél is bonyolultabb és részletesebb volt. Ez alkalommal kántált, a hangjából őszinte tisztelet áradt. – Ti, kik sok oly rosszat elszenvedtetek a gonosztól, ti, akik kitartóan, tisztességgel végigharcoltátok minden csatátokat, nézzetek le a jégre, és lássátok, mit követelhettek

vissza magatokból. – Visszatartotta a lélegzetét, amikor a harcosok sorra megmoccantak, mintha csak hosszú álomból ébrednének. Kezeiket a tükörjég felé nyújtották. Lara lágyan, szinte gyengéden tovább kántált. – Idő, erő, és bátorság harcosai, vegyétek vissza azt, ami jog szerint a tiétek, és emelkedjetek fel becsülettel. A jégből lebegő fények emelkedtek fel, mindegyik más színű és más formájú volt. Ahogy a fények elérték őket, szinte megfürdették magukban a harcosokat, akik egy pillanatra felizzottak, aztán mélyen, a legnagyobb tisztelettel meghajoltak Lara felé, és egyszerűen eltűntek. Abban a pillanatban, ahogy az utolsó árnyékharcos is semmivé vált, Lara hátrakiáltott Nicolasnak. – Tiszta az út. Ki kell jutnunk innen. Ne lépjetek a mélyedésekbe. Vikirnoff és Nicolas csatlakoztak az életpárjukhoz, hogy aztán együtt ugorjanak ki a fogaival utánuk kapó óriási anyaparazitából. – Ez nagyszerű volt Lara – küldött egy apró tisztelgést az eltűnt harcosok után Nicolas. – Tisztelted őket, és ez így is van rendjén. – Ezzel mihez kezdünk? – kérdezte Vikirnoff, és az állkapcsaival utánuk kapkodó visszataszító teremtményre pillantott. Képtelen volt moccanni, odafagyott, ahol volt, a jégbarlang részévé vált. – Semmisítsd meg Lara – mondta Nicolas –, én nem hívhatok le ide villámot, de te elpusztíthatod ezt a tenyészgépet. Csak itt ül és áldozatokra várakozik, hogy felfalhassa a fiataljainkat. Te uralod az összes létező elemet. – Akárcsak te. Lara felemelte a fejét és a férfi arcát tanulmányozta. Nicolas neki akarta ezt adni, az erőt és az irányítást. A tudatot, hogy ő ölhette meg a szörnyeteget, aki a népére vadászott. Bólintott. – Bárcsak lett volna rá lehetőségünk, hogy a laboratóriumát is megsemmisíthessük. Nicolas mosolyában nem volt vidámság, sokkal jobban hasonlított egy farkas vicsorgásához. – Gondolkodtam már ezen. Látnunk kell, hogyan juttatja a mikrobáit közvetlenül a talajba. – A gleccsert használja arra, hogy vagy a talajba, vagy a vízbe juttathassa őket – mondta Lara. – Az én tippem a talaj lenne, mert a falusiak nem tűnnek fertőzöttnek. – Meg fogjuk találni most, hogy pontosan tudjuk, mit kell keresnünk – mondta bizakodva Nicolas. – De addig is, pusztítsd el ezt a teremtményt. Lara ránézett a vérfoltos, mérget csepegtető fogú jégszörnyre. Xavier létrehozta a tökéletes anyát az élősködőinek. Tűzre volt szüksége és szélre, ami táplálja a tüzet. Felemelte a karjait, és szembenézett a szörnnyel, míg a többiek a háttérben maradtak, nagyon helyesen ráérezve arra, hogy Nicolas neki akarja adni ezt a tökéletes lehetőséget, hogy keresztbetehessen Xaviernek. Megsemmisíteni a paraziták szülőgyárát, nagy elégtételt jelentett a számára. – Ezt Razvanért, Terryért és Geraldért – suttogta halkan, és kezei felvázoltak egy mintát a levegőbe. „Hívom nyugat erejét, a levegő hallja meg hívásom, magamhoz húzom kelet tüzének hatalmát.” Rohanó szél süvöltése harsant, aprócska, körbe-körbe táncoló, villózó szikrák kezdtek gyülekezni a szélcsatornában. Minél gyorsabban forogtak, annál magasabbra csaptak a lángok, miközben egyre több részecskét gyűjtöttek magukba, míg már egy hatalmas tűztölcsér magasodott fölöttük. Lara egyetlen határozott, kemény mozdulattal ellőtte a tűztölcsért, egyenesen a szörny felé, ami azokat a borzalmas parazitákat hozta a világra. A lángok teljesen körülölelték. „Bűnhöz kötött gonosz anyát, eméssz fel tűz, minden parazitát.”

Az óriási állkapcsok hangtalan sikolyra nyíltak, a tűz dühödten szisszent, fehéren izzó lángokkal harcolt a jéggel, felégette, elolvasztotta a lényt pillanatok alatt. Nicolas egy csókot dobott Lara felé. – Ez az én nőm – mondta leplezetlen büszkeséggel –, és most kifelé innen! Ismét természetfeletti gyorsaságukhoz folyamodtak, úgy hussantak át az újabb és újabb alagutakon. Xavier barlangjai már nagyon is tudatában voltak a jelenlétüknek, és elkezdtek komolyan ellenállni. A nap hamarosan felkel, és nekik távozniuk kell. Még meg kellett találniuk a nagynénik testét, és ki kellett jutniuk, mielőtt a saját gyengeségük csapdába ejtette volna őket. Ennél a sebességnél nem is érintették a padlót, gyorsan suhantak a kanyargós folyosókon, szűk alagutakon, mindig balra és felfelé tartva. Lara szíve egyszer csak feldübörgött. „Ez! Ez az a kamra. Itt láttam őket utoljára, amikor segítettek nekem megszökni.” Nicolas azonnal megállt. Vikirnoff és Natalya szintén megálltak és körülnéztek. Lara felismerte a katedrálismagas mennyezetet, a magas, bonyolult faragású kristály és jégoszlopok kettős sorát, ami átvonult az egész termen. Különböző színű gömbök ültek az oszlopokba vájt apró fülkékben. Különféle mitikus teremtmények jégszobrai voltak szerteszórva a helyiségben, úgy néztek ki, mintha vad őrzők lennének. Ezek a szobrok gyerekkorában különösen rémítették őt, amikor Xavier szeszélyének engedve életre keltek és feléje kúsztak a padlón, rá vadászva. Néhány árkádban vérvörös piramisok makettjei voltak, amik szentségtelen izzást bocsátottak ki magukból. – Ne nézzetek bele a gömbökbe, főleg a felhősekbe ne. Életre kelnek és képesek csapdába ejteni benneteket. Lara Nicolas kezéért nyúlt, szüksége volt a kapcsolatra. – Natalya és én, már jártunk itt. Összezártam a jeget magunk mögött, hogy megakadályozzam, hogy a herceg bejöjjön ide utánunk segíteni – mondta Vikirnoff. – Xavier csapdát állított Mikhailnak, és ebben vámpírok voltak a segítségére. Rákényszerítettek bennünket, hogy lezárjuk magunk mögött a bejáratot, Natalya és én, alig úsztuk meg élve. – A padlón keresztül jutottunk ki – tette hozzá Natalya –, csapóajtókat épített be, hogy el tudjon szökni, ha szükség lenne rá. – A jégpadló alattuk mozaikokból állt, amin négyzet és gúlaminták futottak végig az egész termen. Mindegyik közepében hieroglifák voltak, minden mélyen, részletesen kifaragott forma más és más alakot mutatott. – És láttam a sárkányokat is, a több méternyi jég mögé befagyva. Úgy néztek ki, mint a festmények. Először rá sem jöttünk, hogy kettő is van. Lara jobb felé intett az állával. – Arrafelé van egy alkóv. Alig tudott lélegezni. A testek még mindig ott lennének? Akkor honnan volt a vér? Nem lehetnek még mindig életben, vagy mégis? – Akarod, hogy megnézzem neked? – kérdezte Nicolas. Megrázta a fejét. Ez az ő küldetése, az ő fogadalma volt. Neki magának kellett megtennie. Megszorította a kezét, majd elengedte, kiegyenesítette a gerincét és kényszerítette a testét, hogy egyik lábát a másik elé tegye. Vikirnoff, Nicolas és Natalya szétszóródtak, hogy védhessék őt, alaposan átnézték a termet egy nyilvánvalóan küszöbön álló támadás jelei után kutatva. Lara keresztüllépkedett a jégmozaikokon, figyelmen kívül hagyva az összes rémítő emléket, amik az elméjébe özönlöttek. Szándékosan csak a jókért nyúlt, és minden jó, ami ott volt, az kizárólag a két nő miatt volt ott. Soha nem látta őket emberi alakjukban,

kizárólag sárkányként, de a hangjuk tartotta meg épelméjűnek, miattuk érezte magát szeretettnek, ők tanítottak meg neki mindent, amit tudott, és még annál is sokkal többet. Ez a két nő volt az egyetlen, amit valaha is a családjának mondhatott, kétségbeesetten haza akarta vinni őket. Nem maradhatnak Xaviernél tovább. „Kérlek. Kérlek.” – Úgy érezte a torka bedagad. A szíve vadul kalapált. A mellkasa túl szoros volt, a szemei égtek. – „Kérlek.” Úgy mondta, mint egy imádságot. Nem volt benne biztos, hogy szembe tudna nézni azzal, hogy soha nem találja meg őket. Olyan rengeteget tettek érte, megtartották az ép elméjét, értékeket adtak neki, megtanították, hogyan válassza el a jót a rossztól, esélyt adtak neki az életre, annyi tudással küldték el a világba, amennyijük csak volt. Szerették őt, és egyedül miattuk tudta azt, hogy mi is a szeretet. „Itt vagyok veled,” – próbálta nyugtatni Nicolas. Rájött magától is, hogy egészen összeolvadt vele, hiszen az elméjébe özönlött az ereje, a szeretete és a támogatása. Lara egy pillanatig csak csüngött rajta, majd befordult a sarkon, hogy belépjen a fülkébe. A lélegzet kirobbant a tüdejéből, a néma könnyek végigszánkáztak az arcán. Meglátta Bronnie néni gyönyörű smaragdszín szemét, egyenesen ránézett a vastag jégen keresztül. Pikkelyek fedték kígyózó nyakát, ék alakú fejét. Az egyik karmát előrenyújtotta, nyilvánvalóan a jeget ásta, mielőtt megfagyott. Mögötte, szokásosan Branislava által védve ott volt Tatijana is, szinte alig lehetett látni. „Még mindig itt vannak Nicolas. Ha ki tudom szedni a jégből, képes leszel lebegtetni őket? Hihetetlenül nagyok, vinni nem tudjuk őket.” „Bármit, amit csak akarsz.” Nem mondta el neki, mennyi erejébe került folyamatosan melegen tartania őt, és hogy folyamatosan kutatott ellenségeik után. És bár Nicolas nem mondta, ő mégis tudta. Ahogyan azt is, hogy közeledik a hajnal. Ki kellett szabadítaniuk őket. Eltávolodott kissé a faltól és felemelte a kezeit. Ez volt a legfontosabb varázslat, amit valaha is véghezvitt. Meg kellett parancsolnia a pókjainak, hogy fúrjanak át a jégen, vágják ki a hatalmas darabot, hogy kimozdíthassák a sárkányokat, és mindeközben stabilizálni is kellett a falakat, nehogy rájuk omoljon az egész. A jég folyamatosan sóhajtozott, emlékeztetve rá a lányt, milyen instabil is valójában. Legelőször is azonnal tudnia kellett róla, ha a falak megmozdulnak, és egészen biztos volt benne, hogy meg fognak mozdulni. Vett egy mély lélegzetet. Szüksége volt egy feszes hálóra a falak között, ami figyelmezteti rá, ha egymás felé kezdenek dőlni. „Apró pókok, kristálypókok, szőjétek át a termet, faltól falig szorosan vessétek a selymet, vigyázzatok, ne hullasson rám terhet. Fonjátok bogosra, szőjétek szorosra, fonalatok a jeget uralja.” A pókocskák előrohantak a jégből, szétrajzottak a falon és elkezdték szőni ragyogó hálójukat, míg fényesen izzó, bonyolult mintázatú hálójuk nem feszült szorosan a falak között. Lara elégedetten szőtt egy mintát a kezeivel, kecses, szerető mozdulatokkal végigtapogatta a háló minden egyes szálát, majd érzelemdús hangon megparancsolta a pókoknak, hogy kezdjenek lyukakt fúrni a jégbe, vágják körbe az óriási sárkányokat. „Pókok, pókok, húzzatok fonalat, használjátok erőtök, vágjatok vonalat.” A pókok elárasztották a falat, amibe a sárkányok voltak zárva. Eltartott egy kis ideig, míg olyan hatalmas felületen olyan mélyre sikerült berágniuk magukat.

– Siess Lara! Idebenn a gömbök megváltoztatják a színüket, és úgy néz ki, mintha vér kavarogna bennük – kiáltott neki Natalya. – Ki kell jutnunk innen! Lara nem volt hajlandó elkapkodni a következő varázslatot. Ahhoz túlságosan fontos volt. Nem akarta most elveszíteni a nagynénjeit, amikor már ilyen közel volt hozzájuk. Megerősítette a jeget egy tartóvarázslattal, bár jól tudta, hogy nem fog sokáig kitartani a gleccser súlya és Xavier haragjának nyomása alatt, amit már magában a jégben is érzett. „Fagyott társadhoz hívlak téged víz, tartsd a helyén, ha repedezik, bármilyen nehezen bír. Víz apró cseppjei, olvadjatok bele, vegyétek fel az alakját, fonódjatok össze.” A vészjósló morajlás és nyikorgás lassan elhalt, bár a víz hangjai továbbra is körülvették őket. Ez is megvolt. Ismét vett egy mély lélegzetet, és minden tudását, reményét és szeretetét beleadva újabb varázst szőtt, hogy megnyissa a jégtömböket, amiket a pókok kivágtak a számára. „A gonosznak odalenn, föld alatt a helye, háromszoros védelem óvja ezt a jeget. Kristályos jég apró pókjai, a hálóitokat fogjátok, erősen, kitartóan, szorosan tartsátok. Aztán hajlítsátok köréjük, hogy védve legyenek, és elérhessem azokat, akik itt fekszenek. A pókok szőni kezdték tűzselymeiket, majd az előre bevágott vonalak mentén húzni-vonni kezdték őket, mintha csak fűrészelnének, hogy az óriási jégdarabok kiszabadulhassanak. Ezután tovább folytatták, óvatos, gondos mozdulatokkal körbefaragták a sárkányokat, lyukakat fúrtak köréjük, hogy kicsúszhassanak a szabadba. A sárkánytetemek végül lassan alásiklottak a falból, és recsegve ütődtek a padlónak.

19. fejezet Lara sírva guggolt le a sárkányok mellé. Jéghideg nyakukra szorította a kezeit, odahajtotta hozzájuk a fejét és halkan suttogott nekik. – Kiszabadítalak benneteket. Ahogy ti tettétek velem, nem hagylak itt benneteket tovább. Lehet, hogy ez nekik nem számított a halálban, de neki nagyon is számított. Soha nem engedné, hogy Xavier kezei között maradjon bármekkora részük is, bármilyen formában. – Lara! Nézd a hálót! – figyelmeztette élesen Natalya. Bekukucskált az alkóv sarkánál, és benne szorult a lélegzet a félelemtől és a döbbenettől, ahogy meglátta a sárkánytesteket. A pókok tömegei befúrták magukat a jégbe, és pillanatok alatt eltűntek. A hálójuk hátramaradt, és a feszesre szőtt szálak megereszkedtek középen, a hajlásuk folyamatosan növekedett. A jég nyikorgása és morgása egyre jobban felerősödött, szinte már üvöltött. Nicolas rohanva kanyarodott be az alkóv sarkánál, majd olyan hirtelen torpant meg, hogy Vikirnoff belefutott. – Kiszedted őket – mondta Vikirnoff –, megtaláltad és kiszedted. Nicolas összehúzott szemöldökkel járta körbe a két testet. Rápillantott Vikirnoffra. – Tényleg sárkány alakban vannak. – Tudtad, hogy abban vannak – mondta Lara. – Itt voltál velem… Elcsuklott a hangja, miközben Natalya és Vikirnoff is körbejárták a testeket. Lara szeretőn simogatta a pikkelyeket, amik általában színjátszóan csillogtak, de most mély szürkék és barnák voltak. – De félig Varázslók. Hogy voltak képesek alakot váltani? – mormolta félhangosan Nicolas. – Azt mondtad, én is válthattam volna – mutatott rá Lara. – Válthatsz is, amíg tartom neked a képet. A Dragonseeker vér erős benned, de… Elharapta a mondat végét és Vikirnoffra nézett. Vikirnoff leguggolt a két nő mellé. – Natalya, nyúlj értük. – Nem értem. – Larának kellene. Ő sokszor beszélt velük telepatikus úton – mondta Nicolas. – Lara, nyúlj le mélyen azon az úton az elmédben, ahol velük beszéltél. Hívd őket magadhoz. – Nem gondolhatod komolyan, hogy életben vannak. Nézz rájuk, csonttá fagyott testek. Soványak és szürkék. – Nem Varázslók – mondta Nicolas. – Kárpátiak. Egészen Kárpátiak. Hogy magukhoz térnek-e, azt nem tudom, ráadásul azt mondtad, gyerekkorodban is sokszor lefagyasztották őket, de nem élhettek volna túl éveket fagyottan, hacsak nem Kárpátiak. Egy Varázsló belehalna. Fogalmam sincs, hogyan siklottam át efölött. Ráadásul mindannyian figyelmen kívül hagytuk. Hogyan ejthette volna őket fogságba a sárkányok testében? – Azt mondod, hogy életben vannak? – Van rá esély, hogy igen, mondta Nicolas. A jég továbbra is tiltakozóan pattogott, jégcsapok záporoztak rájuk, nagy darabok váltak le és zuhantak a földre a falakból. A víz egyre hangosabban folyt. Lara kitisztította az elméjét és kiterjesztette. Azonnal megtalálta a bizalmas útvonalat, hiszen gyerekként szinte folyamatosan ebbe kapaszkodott, az volt az egyetlen biztos pontja az őrület világában. A szeretet és a remény érzésével nyúlt ki. „Bronnie néni, Tatijana néni. Hallotok engem? Gyenge moccanás kelt az elméjében. Larából az összes szín kiszaladt, halkan felkiáltott.

– Éreztem őket! Ott vannak! Éreztem őket! Nicolas komoran Vikirnoffra nézett, majd a pókfonálra, ami immár egy métert is lejjebb ereszkedett. – Hívok segítséget. Induljunk azonnal. „Harcosok, harcosok! Nagy szükségünk van rátok. Megtaláltuk két nőnket a jégbarlangokban, és támadás alatt állunk!” – Nicolas elküldte a hívást, és azonnal lebegtetni kezdte a sárkányok testét. – Vikirnoff, te mész elől, én pedig hátul tartom a frontot. Vikirnoff vetett rá egy hosszú, megértő pillantást, aztán megfordult és és futásnak eredt. Az az egyetlen pillantás, amit váltottak, rengeteg dolgot elmondott. Nicolas rábízta Vikirnoffra a lelkének másik felét. Azt mondta, hogy ne az ő hátát védje, vigye biztonságba a nőket, ne törődjön azzal, mi történik mögöttük. Vikirnoff pedig elfogadta a felelősséget a nőkért, a következményeket, ha Nicolasnak meg kellene halnia a jégbarlangban, míg a hátukat védi. Natalya megragadta Lara csuklóját, felrántotta, és máris elkenődő sebességgel indult Vikirnoff után. Mögöttük a sárkánytestek áttörtek az alagutakon, jókora darabokat szakítva ki a falakból. Nicolas ott futott mögöttük, az érzékeit végsőkig kihegyezve, hogy azonnal riasszák bármilyen mozgás, bármilyen veszély esetén. Vikirnoffra ruházta a felelősséget, hogy a két nőt kijuttassa a barlangból. Egy sereg Kárpáti hím van úton, akik eléjük mennek, így Vikirnoffnak csak az volt a feladata, hogy minél közelebb juttassa őket a találkozási ponthoz, amilyen gyorsan csak lehetséges. Megkönnyebbülten figyelte a két nő távozását, így neki már csak egyetlen feladata maradt. Harcolni bármi ellen, ami követni akarja őket, időt szerezni Vikirnoffnak, hogy összetalálkozzon a felmentőcsapatokkal. A tiltakozó nyikorgás és sóhajtozás hangjai felerősödtek körülötte, átváltottak dühödt üvöltésbe. A jégbarlang életre kelt és dühöngött, amiért Xavier legnagyobb kincsei elszöknek. Mennydörgés gördült végig a barlangrendszeren, megrázta a kamrákat, és az összes falat Nicolas körül. A gleccser súlyának puszta nyomása, Xavier haragjával kombinálva hatalmas felületeket szakított ki a a több méter vastag jégből. A darabok rakétákként száguldottak át a termeken, elpusztítva mindent, ami az útjukba került. Vikirnoff őrizete alatt a nők visszafelé indultak az alagutakon és a kamrákon keresztül a kanyargózó csőhöz, ahol beléptek a barlangba. Az óriási leváló jégdarabok súly alatt a barlangok is rogyadoztak. Nicolas intett, megállítva pár pillanatra a zuhanó tömböket, amíg a nők átfutottak alattuk, és ő is átirányította a veszélyes területen a sárkánytesteket. Óriási mennyiségű erőt és koncentrációt követelt ez, hogy mindig előtte járjon a kis csoportnak, és közben fusson is mögöttük. A víz szivárgásból immár folyamatos záporozásba csapott át, minden mennyezetből és falból feltört, kezdte elárasztani a szökési alagútjukat is. „Csak percek kérdése, hogy ezek zuhataggá váljanak – figyelmeztette őket Lara. – „Maga a víz ereje is lehet gyilkos. Úgy tervezte, hogy elsöpörjön bárkit és bármit, ami behatol az odújába. Siessetek!” Nicolas is rájött már, mi lesz a következő támadás. Kezdte kiismerni az ellenséget. Xavier egy Varázsló, a Varázslók pedig akárcsak a Kárpátiak, az elemeket használják, legegyszerűbben mindent, ami kéznél van. Xavier pedig az egyszerűség mestere volt.

A víz áradt lefelé, óriási magasságokból lezúdulva kezdte kivájni maga alatt a padlót. Jeges párát lövellt a levegőbe, ami akárcsak a laboratóriumban, itt is azzal fenyegetett, hogy belélegezve megfagyasztja a tüdejüket. Vikirnoff feladata volt erre figyelni, és Nicolasnak kényszerítenie kellett magát, hogy ne a Larát fenyegető veszélyekre figyeljen, neki száz százalékig arra kellett koncentrálnia, hogy mindenkit életben tartson. „Maszkot, mindenki.” Vikirnoff nem kérdezett, nem kért engedélyt, hajthatatlanul létrehozta és felhelyezte mindenkire futás közben. Natalya kétszer is hátranézett a válla fölött, legszívesebben lemaradt volna ő is hátvédnek, de Vikirnoff élesen figyelmeztette, és még jobban megfeszítették erejüket, húzta maga után Larát a labirintusban, Lara után pedig a két sárkány lebegett. A víz már minden falon és minden mennyezeten áttört. Nicolas a letöredezett hatalmas jégtömböket használta fel arra, hogy eltorlaszolja maguk mögött az alagutakat a víz elől. A zuhatagok jéghidegek voltak, egy faltörő kos erejével feszültek az eléjük állított gátnak, gyorsan morzsolva fel ellenállását. Vikirnoff irányt váltott, a kamrák egy hosszú során rohant át. Mihelyt kiszáguldottak az alagútból, Nicolas lezárta maguk mögött egy ideiglenes légfallal, de ez csak percnyi előnyt adott nekik. Ahogy a nők és Vikirnoff után rohant, észrevette a környezet változását is. Az előttük elterülő kamrákban mozgást érzékelt, bár semmiféle életjelet nem tapasztalt abból az irányból. „Lehet, hogy ismét Árnyékharcosokba futunk. Mielőtt belépsz a kamrába, állj meg, elébetek megyek, magamra vonzom a figyelmüket, addig te átjutsz a nőkkel.” – Nicolas azt is észrevette, hogy a jégbarlanggal együtt a sárkánytestek is olvadásnak indultak. Egyre nehezebben volt képes irányítani őket. Most pedig teljesen Vikirnoff gondjaira kellett bíznia őket. – „Ha felébrednek, megnyugtatásra lesz szükségük. Lara, Natalya, Vikirnoff, nektek kell megküzdeni ezzel.” Rápillantott a sárkányokra, robbanásszerűen még gyorsabb sebességre kapcsolt, hogy utolérje a többieket. Mihelyt Vikirnoff megállt elől, lassan leengedte a két testet a padlóra. Ahogy a vérük elkezdett kiolvadni, az izmaik összehúzódtak, eltorzultak. El sem tudta képzelni azt az iszonyatos fájdalmat, amit átéltek. Lara letérdelt a nagynénjei közé, megnyugtatóan mormolt nekik, és közben próbálta megérinteni az elméjüket, hogy tudassa velük, mi történik. Bronnie felnézett rá, hatalmas, villogó zöld szemei könnyben úsztak. „Bronnie néni. Én vagyok az, Lara. Visszajöttem értetek.” – A sárkány elfordult, megfeszítette az erejét, hogy az állával megérinthesse testvérét, akkor a teste megmerevedett, eltorzult, majd ismét ellazult. Éhezett. Csak egy rekedt nyögés szakadt fel a torkából. – „Fel tudjátok venni az emberi alakotokat? Natalya készít ruhát, és vért adhatunk nektek.” A gondolattól fordult egyet a gyomra, de azért, hogy megmenthesse a nagynénjeit, bármire hajlandó volt. Az óriási smaragdszemek pislantottak, majd Natalya felé fordultak. Csak bámulta az unokahúgát sokáig, érzelemdús pillantással. „Nincs erőnk.” „Tedd a képet Natalya fejébe, ő majd megtartja nektek. Vikirnoff pedig erőt küld, hogy segíthessen. Kevés időnk van. Xavier őrei a nyomunkban vannak.” Natalya és Vikirnoff megtartotta a képeket, amiket Branislava küldött, és a sárkányok eltűntek, két nő feküdt a helyükön, a barlang padlóján.

Natalya meleg ruhákba, lábszárvédőkbe bugyolálta őket azonnal, hogy felmelegíthessék a testüket. A hajuk nagyon hosszú volt, messze túlért a derekukon, így Natalya egy sietős kis kézmozdulattal vastag koszorúba rendezte, mielőtt meleg sapkákat húzott volna rájuk, megakadályozva, hogy a tincsek megfagyjanak. Lara az ölében tartotta a fejüket, míg Natalya felkínálta a csuklóját Tatijanának. Nem volt benne semmiféle habozás. Rámosolygott nagynénjére, míg elmondta a szertartásos felajánlást. – Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért. Lara vett egy mély lélegzetet, és Bratislavának nyújtotta a csuklóját. – Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért. A szíve a fülében dübörgött. A szája kiszáradt. A horror elöntötte az elméjét, de könyörtelenül eltaszította. Ő itt az imádott nagynénje volt, aki mindent feláldozott érte. Ha megmentheti ezzel, több, mint boldog lesz. Bármilyen áldozatot meghozna érte. Az életével tartozott Branislavának és Tatijanának, sőt, nem csak az életével, a lelkével. Razvan lelkét ellopta egy őrült, és őt is könnyedén felhasználhatta volna, ha ők ketten hatalmas árat fizetve meg nem mentik. Fogak mélyedtek a csuklójába. A gyomra felkavarodott, de rezzenetlenül kitartott, rákényszerítette magát a légzésre, és hálás volt azért, hogy a nagynénje túl beteg ahhoz, hogy észrevegye ezt. Beletelt néhány pillanatba, míg rájött, hogy a nagynénje nem okozott fájdalmat neki. A fogak nem marcangolták a húsát, csupán két apró lyukat ütöttek. Nem volt meg az az erotikus érzés, mint amikor Nicolas vette a vérét, ehelyett az adakozás, megosztás, bajtársiasság érzése árasztotta el, elmélyítve a kapcsolatukat nagynénjével. Nagynénjei teste a vér beáramlásával gyorsabban melegedett, de messze nem volt elég összeaszott, kiszáradt sejtjeik és szerveik feltöltésére. Amikor Branislava nyelvével lezárta Lara karján a sebeket, Vikirnoff térdelt mellé. Branislava megrázta a fejét. „Neked szükséged lesz az erődre, hogy kijuttass innen bennünket.” Még ez az aprócska erőfeszítés is kimerítette. A víz egyre hangosabb lett, magára vonta Lara figyelmét. Megfogta Natalya csuklóját, és a fejével intett az irányába, nem akarta megrémíteni nagynénjeit. A víz a padlóra csepegett, végigfutott egy repedésben, hosszú, keskeny patakot kialakítva. Pillanatokon belül megfagyott, és a felhízó jég egy kígyó alakját öltötte magára. Abban a pillanatban, hogy megelevenedett és elhagyta a mélyedést, a víz újra ömleni kezdett az „öntőformába”, hogy egy újabb csúszómászó is megtestesülhessen, míg a padlót már jó pár sziszegő teremtmény borította. Tatijana abba az irányba fordította a fejét, bár ahhoz túl gyenge volt, hogy fel is emelje. „Ne hagyjátok, hogy ideérjen. Megöl minket, ha hozzánk fér.” Lara mindkettejük karját megszorította. – Soha nem fog többé a közeletekbe jutni – biztosította őket vadul. – Majd én foglalkozom a kígyókkal – mondta Natalya. Felemelte a karjait és begyűjtötte a hatalmat. Fáradt volt Xavier könyörtelen üldözésétől, és boldog, hogy elérhette a célját. – Azoknak az embereknek a Repülő kígyókban, ezt kellett volna kipróbálniuk. „Az, mi csúszkál, harap és üt, érezze meg a hideg tűz haragját. Téged hívlak jéghideg láng, illeszkedj kezembe, csapj le rájuk.” Natalya a begyűjtött energiát jéghideg tűzkorbáccsá fonta és lecsapott vele a jégkígyókra. A kígyók milliónyi apró darabra törtek, a szilánkjaik olvadásnak indultak. A padló magába szívta őket. Natalya komor elégedettséggel figyelte.

– El kellene innen tűnnünk, de gyorsan. Hallom hogyan ostromolja Nicolas gátjait a víz, és ha itt ér bennünket… – Nicolas ki fog innen juttatni bennünket. Lara teljes magabiztossággal jelentette ki ezt, ő maga is rendületlenül hitt benne. Felemelte a fejét és megpróbált belesni a kamrába, hogy láthassa, mi történik menekülési útvonalukon. Nicolas belépett a terembe, érzékei riadókészültségben várták, mit gördít eléjük Xavier utolsó akadályként, nehogy elveszítse a lányait. Évszázadok óta rabságban tartotta Branislavát és Tatijanát, nem fogja hát megengedni, hogy könnyedén távozzanak. Meglátta az árnyalakokat, amik a kamrában mozogtak. Többen voltak, mint amennyire gondolni mert. De nem árnyékharcosok voltak. Bár ugyanúgy lényeg nélküliek, testetlenek voltak, a füst nem örvénylett ugyanazzal az eleganciával. Nem, ezek valami egészen mások voltak. Megérezte a harci mámor rohanását, amit régi ismerősként üdvözölt és ölelt magához. Érzékei még inkább kiéleződtek, a hatalom elárasztotta a testét. „Gyertek ide” – küldte be üzenetét a kamra sötétjébe – „gyertek ide meghalni.” Besétált a kamra közepére, és már érkezett is az első sötét alak támadása. Nicolas sima mozdulattal a levegőbe ugrott, és közben karmait végigrántotta támadója nyakán. A vágás a levegőbe szisszent, áthatolt a testetlen sötétségen. Guggolásban ért földet, most ismerte csak fel ellenfeleit. Nem árnyékharcosok voltak, nem a becsület bajnokai, akiknek a lelkét kihasították a testéből, hanem a halál rabszolgái, zsoldosok, olyanok, akik önként vállalták a halál utáni szolgálatot, hogy az megvédje őket attól, hogy számot kelljen adniuk életükben elkövetett bűneikről, nemi erőszakokról, fosztogatásokról, fekete varázsaltok támogatásáról. Már halottak voltak, és majdnem ugyanolyan rosszak, mint a vámpírok. Újabb három rohant feléje, körbefogták, ő pedig materializált egy lángoló fénykardot, világosságot, amit kerültek, ahogy csak tudtak. Ha azonban túl sokáig hagyta volna világítani, érzékeny szemük hozzászokott volna, így tehát inkább csak fel-felvillantotta a fegyvert. Színek pulzáltak fel a kardon, villanófények csaptak ki belőle olykor, amitől a halálrabszolgák újra és újra meghátráltak. „Most vidd keresztül őket Vikirnoff. Halálrabszolgák őrzik az utat. Siess!” Vikirnoff egy pillanatig sem várt, előreküldte Natalyát és Larát, ő pedig a másik két nő testét lebegtette, bízva benne, hogy Natalya képes lesz megvédeni Larát. Folyamatosan sürgette életpárját. Natalya motyogott valamit maga elé, ami Vikirnoff elméjében egészen „hímsoviniszta disznónak” hangzott, de inkább tűnt simogatásnak, mint sértésnek. A halálrabszolgák felkiáltottak, amikor érzékelték a nőket, és a fény ellenére a nyomukba tódultak. Nicolas eléjük perdült, végigsöpört a fénykarddal a soraikon, visszaverve a rohamukat. Ketten a lendülettől nekicsapódtak ugyan, de a többieket sikerült megállítania, bár a számuk elsöprő volt. Egyikük a karján ejtett egy vágást, a másik az oldalán. Lezárta a sebeket, és lassan oldalazni kezdett a soraik előtt, a fénykardjával sakkban tartva őket. Mint az árnyékharcosok, a halálrabszolgák is halottak voltak, test, lényeg nélküliek, de a fény ádáz ellenségük volt, és elpusztíthatta őket, ha fénykardját sikerült volna a szívükbe mártania. A sötétségben, ellenfelekkel körülvéve szinte lehetetlenség volt kiválasztani egy célpontot, ezért az elmosódó sebességére volt szüksége, hogy életben maradjon. Natalya és Lara megálltak Vikirnoff mogorva, határozott parancsa ellenére, hogy maradjanak folyamatosan mozgásban. Látták Nicolast folyékony eleganciával és

megdöbbentő gyorsasággal harcolni. Eleven gépnek tűnt, inkább áramlott, mint lépett, soha nem hátrált, akkor sem, amikor egy-egy tőr hegye belédöfött, vagy felhasította a húsát. Lara habozott, de Natalya megragadta a karját. – Nézz csak rá – suttogta –, erre született. Kárpáti férfiak rontottak elő a bejárat csövéből, és elsodorták a nőket, a hátuk mögé tolták őket, el a veszedelem útjából, tudomást sem véve a tiltakozásukról. Vikirnoff szemmel láthatóan megkönnyebbült, de ettől függetlenül nem mondott le felügyeletükről. „Mire van szükséged Nicolas?” – kérdezte Lucian. Gregori egy nagyobb csoport élén betört a kamrába, hogy enyhítse a Nicolasra nehezedő támadás nyomását. „Napra.” – felelte Nicolas, és most, hogy már segítsége akadt, volt ideje arra is, hogy szíveket vegyen célba a fénykardjával. A ledöfött halálrabszolga felrobbant, molekuláira esett szét, amik aztán a padlóra omlottak. A hátborzongató kiáltások felerősödtek, amikor a többiek látták, hogy egy társukat örökre átküldték az árnyékok földjére. „Meglátom, mit tehetek” – mondta Lucian. Natalya, lábujjhegyre emelkedve kukucskált át a zord arcú Kárpáti hímek sorfalának széles vállai fölött. Lara ugyanúgy. Natalya most először láthatta az eltéréseket a férfiak mozgásában. Anélkül, hogy a nőket kellett volna védeniük, kétszer olyan gyorsak voltak, elegáns, halálpontos mozdulataik, jól előkészített támadásaik minden félelemtől mentesek voltak. A Kárpáti hímek első hulláma betört a halálrabszolgák tömegének közepébe, Nicolas pedig ezzel egyidőben átugrott soraik fölött, rákényszerítve ezzel őket, hogy vagy megforduljanak és utána nyomuljanak, ezzel többiek felé szabadon hagyva a hátukat, vagy a csoporttal szálljanak szembe. A halálrabszolgáknak nem volt más választásuk, mint védeni magukat az újonnan jövőktől, időt biztosítva Nicolasnak arra a háromra, ami szembefordult fele. Egészen nyilvánvaló volt, hogy ez egy jól megkoreografált csata a Kárpátiak részéről. Mindannyian tudták, mit csinál a másik, egyetlenegyszer sem néztek maguk mögé, hogy ellenőrizzék, hogy védve van-e a hátuk. Szinte mintha egy jól megrendezett táncot adtak volna elő, átvágva Xavier őrzőinek során. A jégkamra hirtelen kiszélesedett, helyet adva az iszonyú mennyiségű halálrabszolgának, ami mindenfelől előözönlött. Ők bizonyára más járatok őrzői voltak, a riasztás vonzotta őket ide. Berajzottak a terembe, kardokkal estek neki a Kárpátiaknak, kétségbeesés szülte dühvel rontva rájuk. Xavier mindenkit megbüntetett, aki cserbenhagyta őt, még a halottak is gondosan ügyeltek rá, hogy ne keresztezzék az útjait. Lucian megvárta, amíg a harc a tetőfokára hágott a kamrában, amikor a legvadabb energianyilak száguldoztak a küzdő felek között. Ezeket kezdte begyűjteni, labdává sűríteni, és mellé magához húzott minden elérhető energiát is. A gömb egyre fényesebben és forróbban pörgött, annyira, hogy kénytelen volt álcázni, nehogy elvakítsa. Mégis tovább hívta, gyűjtötte a hatalmat, megszerezve mindet, amit csak anélkül lehetett, hogy harcoló társait is megcsapolta volna. Amikor a gömb már pulzált az energiától, azzal fenyegetve, hogy felrobban, Nicolasért kiáltott. „Kész a napod!” „Köd.” – adta ki a parancsot Nicolas a közös szellemi úton, és már mozdult is el. Ugyanabban a pillanatban alakot váltott a többi Kárpáti is.

Lucian felfedte az örvénylő energiagömböt, az éles fény elborította a kamrát. Mintha a nap gyúlt volna ki a jégbarlangban, aztán mintha egy bomba robbant volna fel, a villanás élesebb fényt adott, mint maga a nap. A halálrabszolgák egyszerre üvöltötték világgá tiltakozásukat, a hangjuk megrepesztette a jégkamra falait és a mennyezetét is. A testük fényesen felizzott, molekuláira robbant és szétszóródott a padlón. „Kifelé!” Nicolas már száguldott is a cső felé. Vikirnoff és a többiek is kiözönlöttek a szabadba. Branislava és Tatijana felkiáltottak, és eltakarták a szemüket. Soha egyikük sem járt még a jégbarlangokon kívül, és az óriási nyitott tér megrémítette őket. A Kárpáti hímek összegyűltek körülöttük, védték őket a kelő nap legelső fényeitől, és szoros gyűrűjükben biztonságban is érezhették magukat. Lara egyetlen pillantást sem vetett hátra, amikor elindultak a herceg otthona felé. Soha többé nem akarta látni a jégbarlangot. Nicolas és Tatijana kezét szorongatta, aztán a férfi elrugaszkodott velük az erdő mélyéről az ég felé. *** Francescát már riasztották, Mikhaillal együtt alig várta, hogy üdvözölhesse Rhiannon lányait. A két nő elképesztően sovány és gyenge volt, testüket újra és újra átjárta a fájdalom, az izmaik folyamatosan görcsöltek. Lara ott ült közöttük, a kezüket fogta, amíg a két gyógyító dolgozott rajtuk. Mikhail is adott nekik a véréből, őt Gregori követte, az életpár nélküli hímek pedig a védőgyűrűt alkották körülöttük. – Hogyan lehettek egészen Kárpátiak? – kérdezte Lara, bár gyötörte a bűntudat, amiért kérdésekkel zaklatja őket, amikor mindketten olyan nyilvánvalóan gyengék, és azonnal el kellett volna rejtőzniük a földben, hogy megfiatalodjanak. – Az anyánk gondoskodott róla – magyarázta Tatijana. – Úgy gondolta, ez az egyetlen mód van rá, hogy harcolhassunk ellene. És megtettük ugyanezt mi is Razvanért, miután megölte az ő apját, a bátyánkat is. Nicolas letérdelt mellettük. – Nicolas vagyok, Lara életpárja. Megtisztelnétek vele Larát és engem is, ha eljönnétek velünk az otthonunkba, és vigyázhatnánk rátok, amíg vissza nem nyeritek teljes erőtöket, de bárhova máshová is szívesen elviszünk benneteket, ahol kényelmesen érzitek magatokat. – Természetesen Larával megyünk – mondta Branislava. Gyengéden megérintette a lány karját, szeméből áradt a szeretet. – Soha nem gondoltam volna, hogy visszajössz értünk. – Köszönjük Lara – tette hozzá Tatijana. – Már minden reményt elvesztettünk. – Vannak híreitek a bátyámról? – mondta Natalya. – Azt hittük, hogy átfordult. – Xavier azzal kínozta, hogy azt hiszed, hogy elárult téged, és hogy minden Kárpáti gyűlöli, még a saját lánya is szörnyetegnek gondolja. – Valóban így gondoltam – vallotta be Lara, és megdörzsölte égő, lüktető csuklóján a sebhelyeket. Nicolas azonnal megfogta a kezét, a szájához emelte, és csókokkal halmozta el a csuklóját. „Okod volt rá, hogy úgy gondold. Ne érezz bűntudatot, amikor épp megmentetted a nagynénjeidet. Senki más nem lett volna képes kiszabadítani őket. Nélküled rabok maradtak volna örökre, és még mindig mindenki azt hinné, hogy Razvan, Xavier nyomdokaiba lépett.”

– Már évek óta nem engedett ki bennünket a jégfalból – magyarázta Tatijana – Amióta eltűntél, az idő legnagyobb részében álomban, lefagyasztva tartott bennünket és csak akkor ébresztett fel, amikor lecsapolta a vérünket. Sajnálom, de csak a múltról tudunk. Branislava szempillái le-lecsukódtak. – Meg akarunk látogatni téged mindketten, és mindenkinek nagyon köszönjük, hogy megmentettetek bennünket, de túl gyengék és zavarodottak vagyunk még. Nicolas, megtennéd, hogy hazaviszel bennünket? – Az lesz a legjobb – mondta Gregori –, földre van szükségük. Egész életükben megtagadták ezt tőlük. A következő felemelkedésen egy kicsivel megint több vért adhatunk majd nekik, és lassan, idővel visszanyerik az erejüket. – A föld fertőzött! – tiltakozott Lara. – Valószínűleg – értett egyet Gregori –, de jelen pillanatban csak ilyen áll a rendelkezésünkre. Egyszerre csak egy dolgot csináljunk. Ha a nagynénjeid veled érzik jól magukat, akkor nálad kell gyógyulniuk. Minden mással ráérünk a következő alkalommal foglalkozni. Lara bólintott, bár gyűlölte a gondolatot, hogy a nagynénjei megfertőződhetnek. – Valószínűleg a férfiakat fertőzi meg először – tette hozzá Gregori, hogy megpróbálja megnyugtatni. Az izgalom kézzelfogható volt az egész közösségben, amikor híre ment, hogy két Dragonseeker nőt sikerült visszaszerezniük. Nicolas és Vikirnoff kimentek, hogy foglalkozzanak a herceg házát körülvéve őrt álló egyedülálló hímekkel. Miután Dominic már nem volt megbízható a vérében lévő paraziták miatt, Nicolas és Vikirnoff volt a két velük rokoni kapcsolatban lévő férfi, és ezzel együtt ők voltak a Dragonseeker nők őrzői is. Fény áradt el az égen, és Nicolas ösztönösen összerezzent. Szerette az éjszakát. Még ebben a kora reggelnek sem mondható órán is érezte, hogy ég a bőre, bár be kellett vallania magának, hogy mindez inkább csak pszichés alapon volt így. Tudta, hogy néhány Kárpáti képes a korareggeli órákban is átsétálni a falun, de ő nem tartozott ezek közé. Megköszönte a férfiaknak, hogy a két nő segítségére siettek, elmondta nekik mit találtak, megerősítette, hogy igen, Branislava és Tatijana valóban Rhiannon lányai. Azt is megerősítette, hogy valóban betegek, rengeteg pihenésre lesz szükségük, és csak lassan fogják bevezetni őket a Kárpátiak közösségébe. Utóbbival egyúttal tapintatosan azt is közölte, hogy kizárt, hogy most azonnal bemutassák nekik őket. Pedig legszívesebben azt mondta volna, hogy azok után, hogy az a két nő magát a poklot hagyta maga mögött, semmi szükségük nincs arra, hogy most meg a hímek körözzenek körülöttük, akár a farkasok. Míg beszélt, a fejében hallotta milyen jókat kuncog Lara. Nem látta őt, a nagynénjeivel benn volt Mikhail házában, mégis rajta nevetett. „Mi olyan vicces?” „Nagyon szereted megmondani mindenkinek, hogy mit csináljon.” A hangja felizgatta, összeszorult a gyomra. A mókáról meg is feledkezett a kötelességei közepette. „Haza akarok menni.” – Oda akarta húzni magához. – És csak neked akarom megmondani, hogy mit csinálj.” Ismét nevetett. „Az egész világnak diktálnál, ha azt hinnéd, hogy megúszhatod.” „Talán így van, de csak mert mindig nekem van igazam.”

Mikhailra hagyta, hogy közölje a többiekkel, Branislavának és Tatijanának egyedüllétre van szüksége, amíg teljesen meg nem gyógyulnak, és egyértelművé tegye, hogy a két nő az ő, Vikirnoff és Nicolas védelme alatt állnak. Lara elküldte neki magáról a képet, ahogyan a szemét forgatja, ő pedig egy vállrándítás képével viszonozta. „Jobb túlbiztosítani a dolgokat, főleg ha valaki ekkora kincseket őriz.” Hazavitték Branislavát és Tatijanát. Lara ott sürgölődött körülöttük, ragaszkodott hozzá, hogy megkeresse és tovább dúsítsa a számukra a barlangban található leggazdagabb, legtermékenyebb földet. A jégbarlang hidege után a két nőnek a barlangjuk melege majdnem olyan ijesztő volt, mint a nyílt tér. – Hozzá fogunk szokni – biztosította Branislava. – Egész életünkben a szabadságról álmodoztunk. Razvan megpróbált felvidítani bennünket azzal, hogy a külvilági dolgokról mesélt. Annyi tudást megosztott velünk, amennyire csak képes volt. Tatijana kitárta a karjait. – Ezt annyi éve meg akarom már tenni – odahajolt Larához és megcsókolta a homlokát. – Jó ideje nem tehettem már meg olyan egyszerű mozdulatot sem, mint egy nyújtózkodás. Nicolas megnyitotta a földet a számukra. – Közvetlenül fölöttetek fogunk pihenni. A védelmetek a legelső nemcsak Lara, hanem az egész Kárpáti nép számára. Ha bármi megrémítene benneteket, csak küldjetek egy hívást. – De itt leszünk a közelben – biztosította őket Lara. Alig volt képes elengedni a két nőt. Nicolas fonta köré a karjait és tartotta vissza, míg a föld üdvözölte a nagynénjeit. Felnézett a férfira. – Csupa seb vagy. – Tényleg? – Lenézett a testére és maga is megdöbbent a szétszórt vágásokon. – Nincs köztük egyetlen komoly sem, olyan meg határozottan nincs, ami megindokolná azokat a kis ráncokat szemöldökeid között. Hüvelykujjával megsimogatta az ajkait, majd lecsúsztatta az állán lévő gödröcskéhez. Lara megfogta az inge elejét, kigombolta, majd lehúzta róla. – Most pedig bemész a medencébe, és a saját szememmel fogok meggyőződni róla, hogy egyetlen komoly sincs a sérüléseid között. Nicolas azonnal eldöntötte, hogy imádja a parancsolgató hangsúlyát. Lassan, ráérősen vetkőztette le, és Nicolas csak azért nem siettette, mert úgy tűnt, Lara olyan örömmel foglalatoskodik ezzel, mintha ajándékot csomagolna ki. Gyöngéd, aggódó tekintete meglágyított valamit a bensőjében, elgyengítette, de furcsa módon mégis óriási erővel ruházta fel. – Most te. A mosolya lassú és érzéki volt. – Mit én? – Most a te ruháidat is vedd le. Férfiassága már rég megduzzadt, kielégíthetetlen éhséggel reagálva arra, ahogyan ránézett. A lány lenézett merevedésére. Nyelve hegyét kidugva megnedvesítette az ajkait, a kezével körülfogta a tövénél, majd végighúzta a teljes hosszán, és közben figyelte hogyan sötétül el a szeme a vágytól. – Gondoskodnom kellene rólad. Nicolas mosolya kiszélesedett. – Épp gondoskodsz rólam. – Folytatta a simogatást, míg lassan lehúzta magáról a felsőjét és félredobta. – Gondoskodnod kell erről a nagyon különleges részemről – hívta fel a figyelmét újra vastag, kemény hosszára, ami fájdalmasan elnehezült. Amikor a keze

mozgásának hatására gyöngyszínű csepp jelent meg a széles fej közepén, Lara elbűvölten bámulta. Amikor újra megnyalta a száját, Nicolas merevedése megrándult. Lara mellbimbói megkeményedtek, majdnem átszúrták csipkemelltartójának szövetét. Képtelen volt ellenállni nekik, odahajolt, hogy a szájába vegye az egyiket, és nyelvével megpöckölje a ruhaanyagon keresztül. Szívta, izgatta, felhasználta melltartója szövetét, azt húzgálta a mellbimbója fölött, hogy elérje, hogy a szája felé íveljen, és kiadja azt apró, ziháló kis hangot, amit különösen szexinek talált. Felemelte a fejét és hátrébb lépett tőle, hogy végigsimítva az oldalán letolja a nadrágot a csípőjéről. Tangát viselt, ami elhussant szemérme fölött, körülölelte csípőjét, hogy aztán eltűnjön gömbölyű feneke vágásában. A csipke ráfeszült selymes bőrére, fokozta Nicolas vágyát, hogy egyetlen szál ruha nélkül láthassa. A lélegzet a torkán akadt, amikor kikapcsolta a melltartóját és előbukkantak csábító, lágy ívű mellei, amik szinte ragyogtak a gyertyák puha fényében. Végül a tanga következett, ahogy Lara lecsúsztatta a bőrén, Nicolas bensője valósággal megsajdult, hogy megérinthesse. Intett neki, hogy előtte gázoljon be a medencébe, csak hogy figyelhesse, és örömét lelhesse minden egyes mozdulatában. A lány nagyon is tudatában volt, hogy nézi, ez némi extra csábítást jelentett a számára, szexi, csábos, hívogató mozdulatokkal viszonozta. Amikor derékig gázolt a bugyborékoló vízbe, nekitámasztotta a hátát, kidomborította a melleit, és hátrahajtotta a fejét a nyakához, testét szorosan hozzásimította, ami arra sürgette őt, hogy használja ki a súlyát és a magasságát, nyomja előre a lány felsőtestét, hogy még szorosabban odanyomhassa magát hozzá. Egyik karját a dereka köré fonta, hogy helyben tartsa, a másik pedig végigcsúszott selymes combján, hogy rátaláljon a titkos vörös-arany fészekre, és ott behajlított ujját belefúrja nedves, szoros hüvelyének melegébe. Lara felnyögött, nekinyomta a fenekét, hozzádörzsölte tettre kész, sajgó férfiasságához, ami az öröm nyilait röpítette szerte a testébe. Még mélyebbre süllyesztette az ujját, érzete hogyan szorítják meg az izmai, hogyan szívják még beljebb. Merevedése lüktetett, szinte sírt, annyira érezni akarta maga körül azt a sóvárgó, éhes bilincset. Szabad kezével végigcirógatta a nyakát, és krémes melleit, fogaival sokat ígérően megkarcolgatta a nyakát. Az apró válasznyögéstől forróság ömlött szét a hasában. Az ujjai behajlottak, és már kettő nyomult mélyen a testébe. Lara csípője sürgetően felé mozdult, kemény feneke kínzón csúszott végig merevedésén. Megfordította a karjaiban és lecsapott a szájára. A csókja kemény volt, kicsit durva és nagyon birtokló. A nyelve incselkedett vele, ingerelte, hízelgett neki, hogy adjon meg mindent, amit csak szeretne. Forró, szexi, túlságosan is valóra váltható ötleteket suttogott neki, amik felfűtötték és kicsit megdöbbentették. Visszacsókolta, nedves bőre kipirult. – Először ezekről kell gondoskodnom – suttogta –, úgyhogy hagyd abba, hogy elgyengíted a térdem. Kicsi, simító csókokkal rászorította a száját a karján lévő vágásra, végighúzta rajta a nyelvét, hogy begyógyítsa azt. A következő az oldalánál egy kissé mélyebb volt, a bőrén érzékien végigsiklott a selyemhaj, nyelve gyengéden cirógatta, a medence buborékai férfiasságát csiklandozták. Ujjaival megcirógatta víznyaldosta melleit, simogatta, gyúrta őket, néha előrehajolt, hogy meg is szopogassa őket.

Lara újra lehajtotta a fejét, egy horzsolást fedezett fel még lejjebb a hasán, végigsöpört rajta a nyelvével. Nicolas minden egyes hasizma összerándult, kőkeménnyé vált. Hirtelen semmi sem volt annál fontosabb, mint hogy érezze maga körül szoros, nedves és forró száját. a sekélyebb részbe húzta magával, ahol egy keskeny perem húzódott meg kevéssel a víz szintje alatt a sziklákon, és leült ott, hogy a vízben maradhasson. Ujjait belefúrta dús, puha hajába és lehúzta a fejét az ölébe. Az ősi nyelven mormolt érdesen, világos utasításokat adott neki, hogyan forrósíthatja fel egészen. Lara szerette azt a sürgetést a hangjában, a kezei irányító mozdulatait, a csípője önkéntelen lökését, amikor a szájába vette. Beletelt pár pillanatba, hogy felvegye a ritmust, Nicolas nem sok esélyt adott neki rá, hogy megszokja hosszát és vastagságát. „Keményebben.” – Hátravetette a fejét feltárva védtelen torkát, a szemeit lehunyta, miközben ösztönözte őt. Lara nem tudta volna megmondani, hogy hangosan mondta-e, vagy az elméjében, vagy egyszerűen csak egy plasztikus képet küldött neki sürgető vágyáról, ami rajta is keresztülszáguldott. – „Fogadj be mélyebben. Ez az. Pontosan erre van szükségem. Szoríts erősebben és szívj.” – Hangja folyamatosan suttogott, parancsai egyre vadabbak és durvábbak lettek. – „Az egészet vedd be. Még többet. Meg tudod csinálni.” Már nem kereste a kényelmét, nem segített neki lélegezni, kizárólag a szükség hajtotta, hogy egészen befogadja őt. Olyan gyorsan vesztette el az önuralmát, hogy Lara ezt soha nem gondolta volna. Fokozta rajta a szorítást, egészen becsúsztatta a szájába, rászorította a nyelvét, míg már kegyelemért rángatózott, forró lényege pedig erős sugárban kilövellt, még mielőtt visszaszerezhette volna az irányítást. Több mint elégedetten a sikerével felegyenesedett, felmászott az ölébe, körülfonta karjaival a nyakát, és tüntető lassúsággal ráereszkedett még mindig mereven ágaskodó férfiasságára. Bevezette szűk hüvelyébe, ami kifeszült és égett, mégsem nyugodott meg, míg teljesen rá nem ült, és egészen eltelítettnek, finoman kitöltöttnek nem érezte magát. Lovagolni kezdett rajta, felemelte, majd visszasüllyesztette magát, megszorította az izmaival, ami olyan érzéseket váltott ki benne, amitől elakadt a lélegzete, és tűzcsíkok rohantak végig a testén. Szerette figyelni hogyan tűnik el a teste az övében. Heves izgalmat váltott ki belőle, amikor a férfi tüdejéből kiszorult a levegő. Le- és felmozgott a testén a saját örömére. Lassan, komótosan lovagolta meg, megtagadta, hogy engedjen csípőjébe markoló ujjai késztetésének, vagy combjai csábító mozdulatainak. Ráérősen hagyta, hogy a hullámok egyre magasabbra csapjanak benne, mind magasabbra emeljék, lángnyelvek sugározzanak szét a méhéből a teste minden részére, míg már szinte vibrált a feszültségtől. Közben pedig végig őt figyelte, akadozó lélegzetét, elsötétülő tekintetét, amiben egyre több sóvárgás jelent meg. Nicolas harcolt magával, hogy átengedje neki az irányítást, hagyja neki, hogy félig lehunyt szempillái mögül őt figyelje, miközben szemlátomást élvezte azt, ahogyan mozgott, hogy a teste olyan szorosan simul az övébe, mint kesztyű a kézre. Az őrületbe kergette lassú, kényelmes mozdulataival. Felemelkedett egy kicsit és fordított a csípőjén, mire Lara izmai azonnal összezártak körülötte, forró selyemhüvelye mohó kapzsisággal kapott utána. A testében folyamatosan emelkedett a hőség, épült a nyomás, már attól tartott, hogy öngyulladásban fog megsemmisülni. – Kulcsold össze a bokád a derekam körül – harapta a szavakat kivillanó csupasz fogai között. Szórakozottan nézett vissza rá. – Miért szeretnéd?

– Nem viccelek, fond rám a lábaidat. Mert már kínozta a maga lassú, érzéki módján. – Valóban? Felhúzta a szemöldökét, megemelkedett, a csípőjével tett egy gyors kört, és összezárta körülötte az izmait. Krémes bőrű feneke csábítóbb volt annál, semmint ellent tudott volna neki állni, a csattanós kis ütéstől, amivel tisztázni akarta ki is a főnök, édesen rózsásra pirult a bőre. Lara csak nevetett rajta, összekulcsolta mögötte a bokáit, és felzihált, amikor hirtelen átfordította, és a sziklára ültette, mintegy maga alá zárja, foglyul ejtette őt a teste alatt, hogy keresztülvigye az akaratát az övén. Egy majdhogynem durva, vad mozdulattal belecsapódott a lányba, olyan mélyre hatolva, amennyire csak tudott, keményen fogta őt, míg Lara orgazmusa felrobbant körülötte, keresztülszáguldott rajta is. Erőteljes lökésekre váltott, miközben a hüvelye szorította, fejte őt, míg végül egy rekedt kiáltással ő is kielégült, esztelenül előredöfött, magja forró sugárban tört fel belőle. Úgy maradt, mélyen belétemetkezve, ringatta a testét, lehajtotta a mellére a fejét, a fogai sajogtak, a szája megtelt az íze emlékével. Végighúzta rajta a nyelvét, belecsípett a fogaival. Nicolas fogai végigkaristolták a mellét, még a lábujjaiban is bizsergést keltve. Pillangószárnyak súrolták a gyomra belsejét. Ajkai vissza-visszatértek a pulzusára, a nyelve finom ráspolya cirógatta. Aztán megérezte fájdalmas-gyönyörteljes harapását. A csuklója égni kezdett. Képek villantak fel előtte, fogak marcangolták a húsát, beletéptek. A gyomra felfordult, összeszorította a fogait, nehogy felkiáltson. Minden megfeszült a bensőjében. Várt. Végül felsikoltott, hogy hagyja abba. Nicolas felemelte a fejét, fekete, félig lehunyt szemei pillantása szexi volt, tele volt sötét vággyal, aztán éberség vette át a helyüket. – Mi az hän ku kuulua sívamet? Hangja bársonyérintés volt, egy sötét simogatás, ahogyan „szívem őrzőjének” nevezte. Hogyan lehetne a szíve őrzője, ha nem képes neki megadni mindent? – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – suttogta, a szemeiben könnyek égtek. Képes volt vért adni a nagynénjének, ez volt minden, amit az elméje megengedett. Különösen most utált neki csalódást okozni, amikor olyan elégedettnek és szeretettnek érezte magát. Neki is ezt az érzést szerette volna. Azt akarta, hogy tudja, nekiadna mindent, amit csak kér, de képtelen legyőzni magában ezt az idegenkedést. Tudta, hogy vért adni természetes, hogy életpárok között még erotikus is, egyszer élvezte is, de a gyomra most tajtékzott, elöntötte a pánik. Minden olyan tökéletes volt, és ő tönkretette. – Sajnálom – suttogta megszégyenülten –, sajnálom. Az álla alá nyúlt, felemelte az arcát, hogy végigcsókolja az arcát, a nyelvével összegyűjtve könnyeit. – Gondolod olyan sokat számít nekem, hogy minden szeretkezéskor a véredet vegyem Lara? – Megcsókolta a pulzusát, és a nyelvével lezárta a két sebet. – Tet vigyázam. Szeretlek, ez ilyen egyszerű. Semmi más nem számít. Csak te. Egyedül te. Szeretem megérinteni a tested és szeretkezni veled, de az, aki te vagy, akkor is számíthat rám. Hogy csalódott leszek, ha nem vehetem a véred? Biztosan lesz erre is példa néha. De az igazat megvallva, pusztán azzal, ha összegömbölyödsz mellettem, rám nevetsz, ugratsz, több örömet okoztál már eddig is, mint bármi más egész életemben. Tet vigyázam Lara. Örökké. Az idők végezetéig szeretni foglak. Felnyúlt, hogy megsimogassa a szeretett arcot.

– Tet vigyázam Nicolas – suttogta, és pontosan tudta, hogy ez valóban igaz.

20. fejezet Lara és Nicolas, másnap este korán keltek, megfürödtek és kényelmesen szeretkeztek a medencében. A névadó szertartás néhány óra múlva kezdődött, és Lara már nagyon várta. Mindenfelé, az egész barlangban szétsugározta az izgatottságát. Nicolast figyelte, miközben öltözött. A sebek ugyan összezáródtak, de a nyers élek nem tűntek el. – Mikor mész le a földbe? Nem voltál lenn, amióta együtt vagyunk. – Majd akkor, ha te is készen állsz rá – mondta. Összeráncolta a szemöldökét. – Ez nem túl jó megoldás Nicolas. Legfeljebb egy-két személyt tudok ellenőrizni naponta a mikrobák miatt. Még a nőkkel sem tartok sehol sem, nemhogy a férfiakkal. És ha a mikroba a földben van, ez egy örök, végtelen kör. – Át kell alakulnod Lara. – Át fogok, de ez most nem alkalmas időpont. – Egy héten belül. Addigra végzel a nők vizsgálatával. Lara nem válaszolt, de hallotta a hangja élén, hogy Nicolas miatta aggódik. Tudta mit érzett, amikor ránézett, és látta a sebeit, amiknek már be kellett volna gyógyulnia. Azzal pedig nagyon is tisztában volt, hogy Nicolast mennyire feszíti az igény, hogy óvja és egészségesen tartsa őt. Tisztában volt vele, mennyire kimeríti őt a vadászat a mikrobákra, ahogyan azzal is, hogy egy egyszerű erőlevest is csak nagy nehézségek árán volt képes magában tartani. Nicolas hirtelen megfeszült, kiegyenesedett, a karja után nyúlt és maga mögé húzta. – Társaságunk jön. Találkozzunk velük a barlang bejáratánál, távolabb innen, ahol a nagynénjeid pihennek. Lara legnagyobb meglepetésére, Shea és Jacques Dubrinsky várakoztak a bejáratnál, belépési engedélyre várva, Jacques a karjaiban tartotta fiúgyermeküket is. Ez volt az első alkalom, hogy Lara alaposabban is szemügyre vehette a Kárpáti kutató életpárját. Néhány vonása az apjára emlékeztette, mélyre vésődött vonásai elárulták, hogy ez a férfi túlságosan sok fájdalmon, szenvedésen ment keresztül. Hallott róla szóbeszédeket, hogy az elméje összetört, és hogy nagyon is veszélyes, de elnézve a hatalmas termetű férfit, aki végtelen gyöngédséggel tartotta a karjaiban a fiát, ezt nagyon nehéz volt elhinni. – Azért jöttünk, mert kérésünk lenne az életpárodhoz Nicolas – szólalt meg Jacques minden bevezetés nélkül. – Megértem, hogy ezek az utak, amiket megtesz, nagyon fárasztóak, de Shea úgy gondolja, hogy erre mindenképpen szükség van. Tekintete életpárjára csúszott, és a szemeiben megjelenő gyengédség végtelenül megható volt. – Már nem olyan rossz, hogy tudom is, mit csinálok – felelte Lara. – És itt van nekem Nicolas is, aki lehorgonyoz. Megköszörülte a torkát, és tétovázott, hogy elmondja-e nekik, hogy az utazások után szükséges vérfogyasztással, sokkal nagyobb problémái vannak, mint magával az utazással. Kizárólag Nicolasból tudott táplálkozni, és anélkül, hogy a közelében van, nem szeretett volna utazásra indulni. Feléledő gyerekkora még mindig nagyon megerőltető volt. „Ehhez senkinek semmi köze.” A férfi a kezéért nyúlt, és a mellkasára fektette a tenyerét. Shea megérintette a fia lábát, majd felnézett rájuk, szemeiben érzelmek villantak. – Nincs túl jól. A fiunk. Harcol, és én is mindent megpróbáltam, amire csak képes vagyok, de még mindig veszít a súlyából. Gregori és Francesca is újra és újra megvizsgálják, de ugyanaz a sorvadásos betegsége van, ami miatt a többi gyereket is elveszítjük. Nem tudom

úgy táplálni, ahogyan kellene, és már kipróbáltam minden keveréket, de egyik sem táplálja. – Nagyon sajnálom Shea – mondta Lara –, fogalmunk sem volt róla. Senki sem említette egyetlen szóval sem. – Úgy gondoltuk, hogy az a legjobb, ha megtartjuk ezt a magánügyünknek – válaszolt Jacques. – Az asszonyaink közül néhány terhes, és nem szeretnénk még több feszültséget okozni nekik. – Mit tehetek értetek? – kérdezte Lara. – Utazz el a testébe, és nézd meg, nincs-e benne mikroba. Lara és Nicolas váltottak egy hosszú, felismerő pillantást. – Úgy gondolod, hogy találni fogok egyet, ugye? Shea beharapta az alsóajkát és bólintott. – Úgy gondolom, hogy a mikrobák először a férfiakat fertőzik meg, akik szex közben átadják azt a nőknek, így bennük felszabadul a hely. Amíg a földben alszik, egy másik lép a testébe, legvalószínűbben a bőrén keresztül. Az első mikroba, fogamzásig meglapul a nő testében. Amikor a terhesség bekövetkezik, arra kényszeríti a szervezetet, hogy elvetéljen, folyamatosan támadja a babát, de ha nem sikerül vetélést előidéznie, akkor befészkeli magát a babába, és vele együtt hagyja el a nő testét. A ciklus pedig újrakezdődik a férfival, aki ismét megfertőzi a nőt. Ha pedig egyszer a babában van a mikroba, lassan megöli őt. Lara egy pillanatra lehunyta a szemét. Shea elmélete különösen logikusnak hangzott, miután látta Xavier laboratóriumában azokat a medencéket. Mindegyik más és más környezet volt az extremofilok számára. – Sajnos az elméleted összecseng azokkal a bizonyítékokkal, amiket a jégbarlangban találtunk. Ezeket a mikroorganizmusokat nagyon nehéz lesz kiirtani Shea. Egyesével égetjük el őket, de ha mindenki újrafertőződik, mihelyt lemegy a földbe, lehetetlen lesz lépést tartani. Nicolas rásimította az ujjait a nyakára a tarkója alatt. – Különösen úgy, hogy Lara az egyetlen, aki megtalálhatja őket. Ha átalakítom őt, már nem biztos, hogy képes lesz rá. Natalya sem képes. Shea felszisszent. – Nem alakíthatod át Nicolas. – Megrázta a fejét. – Tudom, mennyire szeretnétek, de nem teheted. Nem veszíthetünk el egy ilyen lehetőséget. Túl fontos mindenki számára. Amíg nem találok egy antitestet, ami képes felvenni a mikroba ellen a harcot a földben, Lara az egyetlen reményünk. – Xavier mutálja az extremofilokat. Ha valaki begyűjtené neked az eredeti szuperbaktériumot, talán felhasználhatnád, hogy harcoljanak ezek ellen a földben – ötletelt Lara. – Én már gyűjtöttem be belőlük kutatási célokra, a tudósok a világ minden táján hisznek abban, hogy nagyon sok betegség gyógyítására felhasználhatóak. Ők ténylegesen védekezni fognak a többi mikroba ellen, így talán ez a válasz lenne a legegyszerűbb. Használd az eredetit. Shea arca felragyogott. – Láttad bizonyítékát a mutációnak? Lara bólintott. – Több százszor láttam már extremofilokat. Xavier határozottan átalakította ezeket. – Ha ez igaz – mondta bizakodóan Shea –, azt hiszem, képesek leszünk megtalálni az ellenszert, vagy oltóanyagot vagy bármit, amivel harcolni lehet ezek ellen. Végre. Remény. Igazi remény. – De ehhez kísérletekre van szükség – mondta Nicolas –, az pedig időbe telik. – Óvón magához húzta Larát. – Ő megrekedt a két világ között Shea. Alig tud valamilyen ételt

magában tartani. Nem rejtőzhet el, de nem mehet a fényre sem. Helyes dolog arra kérni az életpárom, hogy egy fél világban éljen? – Nem – felelte Jacques mindkettőjük nevében, az egész Kárpáti nép nevében. – Nem, persze, hogy nem helyes, de nincs más választásunk. Meg kell kérnünk téged, hogy mentsd meg a gyerekeinket. Lara lenézett az ártatlan csecsemőre a karjaiban, aki már kezdett elcsúszni tőlük. Sápadt volt, vékony és közömbös, a szemei fénytelenek. A tekintete összetalálkozott Nicolaséval. Próbálta nem hagyni, hogy meglássa, megérezze kétségbeesését. Képtelen lett volna feláldozni ezt a gyermeket, vagy bármely másikat, nem tehette meg. Amíg nem találnak rá megoldást, hogy a talajban élő mikroba hatását ellensúlyozzák, őt nem változtathatják át. „De igen” – mondta határozottan Nicolas –, „fogalmunk sincs róla, mi történik akkor, ha arra kényszerülsz, hogy egy fél-életet élj. Senki nem várhatja ezt el tőled.” „Én is szeretlek” – felmosolygott rá –, „és te is tudod, hogy ez nem döntés kérdése. Ez a gyerek mindannyiunké.” Nicolas káromkodott, elfordította tőle a fejét, és teljesen tehetetlennek érezte magát. Sok évszázados léte nem készítette fel a kudarcokra. Hajtotta őt a kitartása legvégéig. Képtelen volt megvédeni feléledő gyerekkorától. Nem tudta megmenteni a barátait, és most nem mentheti meg a fél-élettől sem. Miféle életpár ő? A védelme mindig, örökké a legelső helyen állt az elméjében, most mégis kudarcot vallott, ráadásul a létező legfontosabb dologban. Lara átkarolta a derekát, ott, Jacques és Shea előtt, nekidőlt és a mellkasára hajtotta a fejét. – Te vagy a legjobb életpár. Ez az, aki te vagy, és nekem hatalmas szükségem van rád, hogy segíts megtalálni, bármi legyen is az, ami megpróbál ártani ennek a gyermeknek. Szükségünk lesz Natalyára, hogy elkapja a mikrobát, amikor a felszínre csalom, neked pedig készen kell állnod rá, hogy vért adj nekem. – Rámosolygott Sheára. – Aztán pedig ünnepségre kell mennünk. Mindenki nagyon izgatott a névadási ceremónia miatt. Shea halványan viszonozta a mosolyt. – Találd meg Lara. Ha te nem tudsz segíteni, fogalmam sincs róla, hogyan menthetném meg a fiamat. – Meg fogom találni – mondta Lara, sokkal nagyobb önbizalommal, mint amennyit valójában érzett. *** Csend ereszkedett az összegyűlt tömegre. A várakozás és az izgalom felfokozta a figyelmet a legapróbb részletekre is. Füstölők égtek, zsálya és levendula illata keveredett az aromagyertyákéval. A kamrában meleg volt, szöges ellentétben a jégbarlanggal, és Lara nem tudta nem összehasonlítani ennek a gyermeknek az üdvözlését azzal, ahogyan vele bántak ott. Szerette volna, ha a nagynénjei ott vannak, de miután a gyógyítók megvizsgálták őket, és még több vért kaptak, mindketten úgy nyilatkoztak, hogy túlságosan korai lenne még, hogy felkeljenek, sokkal több időre van szükségük, hogy egészen visszanyerjék az erejüket a földben. Felnézett Nicolasra és elmosolyodott. Nicolas megszorította az ujjait. Feltört benne a büszkeség, bár egy része legszívesebben a vállára dobta volna az életpárját, és meg sem állt volna vele Dél-Amerikáig, ahol gondoskodhatna az egészségéről. Ha Lara nem lenne, ennek a csecsemőnek esélye sem lett volna az életben maradásra.

Megtette az utat a pici testben, és Shea elmélete beigazolódott. A mikroba az anyából átment a gyermekbe, és lassan megölte őt. Az út nehezebb volt, mint azt várta. A baba aprócska volt, túl beteg és túl gyenge. Larának nagyon óvatosan kellett eljárnia, és már gyermekként kellett elindulnia. A mikroba elrejtőzött volna egy felnőtt elől. A gyerekkorának folyamatos újraélése mindig kivette a vámot Larából, de valahányszor megpróbált rálépni a fékre, és azt mondani neki, hogy elég volt, csak rámosolygott és rámutatott a babára. Amint a mikroba kikerült a csöppnyi testéből, a fiúcska azonnal jelezte éhségét, élénken rúgkapált, villámgyorsan felépült. Nézte, ahogy Jacques kiviszi a fiát a kamra közepére, miközben a Kárpáti üdvözlő ének felduzzadt körülöttük. Minden jelenlévő biztosította a gyermeket szeretetéről és támogatásáról, a családjává váltak, fogadalmat tettek, hogy felnevelik őt, ha a szüleivel történne valami. Jacques átadta a gyermeket a fivérének, és a herceg a magasba emelte a fiúcskát. Harsogó jóváhagyás felelt a gesztusra. Shea becsúsztatta a kezét az életpárjáéba, és rájuk nézett. „Nagyon köszönöm mindkettőtöknek. Csakis miattatok történhet meg ez.” Nicolas érezte, hogy összeszorul a torka. A szájához húzta Lara kezét, és egy csókot nyomott a tenyere közepébe. – Ki ad nevet a gyermeknek? – kérdezte Mikhail. – Az apja – felelt Jacques. – Az anyja – mondta Shea. – A népe – csatlakozott kórusban az életpárok és az egyedülállók tömege. – Stefan Kane a neved mostantól – jelentette be Mikhail –, csatában születtél, szeretet övezzen. Ki fogadja el a Kárpáti nép ajánlatát, hogy szeresse és felnevelje a fiunkat? – A szülei, hálásan. Shea és Jacques ragyogó boldogsággal néztek egymásra. Nicolas érezte, hogyan árad át rajta is ez az érzelem. Boldogság. Ez a fogalom neki egyet jelentett Larával.

vége

1. függelék Kárpáti énekek 1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben. Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.] Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak. Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak. [Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.] Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.]

O kuly pel engem. [Fél tőlem] Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [Felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

4. Altatódal Ezt a dalt éneklik a nők, amikor a vetélés veszélye fenyeget és megpróbálják megmenteni a babát. Mert ezek a magzatok már az anyaméhben is hallják őket, így a nők lényegében egy altatódalt énekelnek nekik: Maradj ott, odabenn is védeni és szeretni fogunk, amíg megszülethetsz. Odama Sarna Kondak (altatódal) Tumtesz o wake ku pitasz belső. [Érezd az erőt, ami benned van] Hiszasz sívadet. Én olenam gæidnod. [Bízz a szívedben és én a vezetőd leszek] Sas csecsemõm, kuńasz. [Csitulj el kisbabám, hunyd le a szemeidet] Rauho joŋe ted. [A béke eljön majd hozzád] Tumtesz o sívdobbanás ku olen lamtзad belső. [Érezd a ritmust legbelül] Gond-kumpadek ku kim te. [A szeretet hullámát, ami körülölel] Pesänak te, asti o jüti, kidüsz. [Véd, amíg egy éjszaka majd fel nem emelkedsz.]

5. A föld gyógyítódala Ezzel a földgyógyító dallal kezelik a Kárpáti nők a földet, amikor az tele van méreganyagokkal. Bár a név csak énekre utal, a nők táncolnak is, miközben a dalt éneklik. Sarna Pusm O Mayet (a földgyógyítás dala) Első versszak Ai Emä Maγe [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid.] Me tappadak, me pusmak o maγet. [Táncunk meggyógyítja a földet] Me sarnadak, me pusmak o hanyet. [Az énekünk is gyógyítja a földet] Sielanket jutta tedet it, [Összekapcsolódunk veled] Sívank és akaratank és sielank juttanak. [A szívünk, a szellemünk és az elménk eggyé válik] Második versszak Ai Emä Maγe, [Ó Anyatermészet] Me sívadbin lańaak. [Mi vagyunk azok, szerető lányaid] Me andak arwadet emänked és me kaŋank o [Tisztelettel adózunk előtted, és hívunk] Põhi és Lõuna, Ida és Lääs. [Északról és délről, keletről és nyugatról] Pide és aldyn és myös belső. [Fenn és lenn, és belül is] Gondank o maγenak pusm hän ku olen jama. [A Föld szeretete meggyógyítja azt, aminek szüksége van rá] Juttanak teval it,

[Összekapcsolódunk most veletek] Maγe maγeval. [Föld a földhöz] O pirä elidak weńća. [Az élet körforgása bezáródik]

6. A harcosok éneke A harcosok tanácskozása mélyen a föld alatt zajlik a kristályok kamrájában, nem sokkal a magma fölött, így a természetes gőzben könnyebb világosan gondolkodni, és az ősök bölcsességére fókuszálni. Ezen a szent helyen vegyítik a vérüket a herceg és a férfiak, megerősítik becsületesküjüket, mint harcosok és testvérek. Sarna Kontakawk (a harcosok ének) Veri isäakank–veri ekäakank. [Atyáink vére, fivéreink vére] Veri olen elid. [A vér élet] Andak veri-elidet Karpatiiakank, és wäke-sarna ku meke arwa-arvo, irgalom, hän ku agba, és wäke kutni, ku manaak verival. [Vérünkkel ajánljuk fel az életünket népünk számára, a becsületünket, az együttérzésünket, feddhetetlenségünket, kitartásunkat] Verink sokta; verink kaŋa terád. [A vérünk összevegyül, és szólít titeket] Akasz énak ku kaŋa és juttasz kuntatak it. [Halljátok hát idézésünket, csatlakozzatok hozzánk]

Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább.

agba - óh aina - test ainaak - örökre ak - többes szám jele főnevek után, ha mássalhangzóra végződnek aka - megfogadni, megszívlelni, meghallgatni akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni aldyn - alatta, alul alə - fölötte, fenn alte - átkozódni, szitkozódni and - ad arvo - érték arwa - dicséret arwa-arvo - becsület arwa-arvo olen gæidnod, ekam - A becsület vezessen testvérem (üdvözlés) arwa-arvo olen isäntä, ekäm - A becsület tartson meg testvérem (üdvözlés) arwa-arvo pile sívadet - A becsület égjen a szívedben (üdvözlés) arwa-arvod mäne me ködak - A becsületed tartsa vissza a sötétséget (üdvözlés) asti - amíg avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső bur - jó, nagyszerű, remek bur tule ekämet kuntamak - Jó látni testvérem (üdvözlés) ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csecsemõ - kisbaba, csecsemő csitri - fruska (nő) eći - esni, zuhanni ek - toldalék mássalhangzóra végződő főnevek után, hogy többes számúvá váljanak ekä - testvér elä - élni eläsz arwa-arvoval - Élj becsülettel (üdvözlés) eläsz jeläbam ainaak - Sokáig élj a fényben (üdvözlés)

elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje emä - anya Emä Maγe - Természetanya elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas én jutta félet és ekämet - Üdvözöllek barátom, testvérem (üdvözlés) En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eläsz arwa-arvoval - Élj nemesen (üdvözlés) és - és että - hogyan fáz - fázik fél - társ, barát fél ku kuuluaak sívam belső - szeretett, kedves, drága barát, társ fél ku vigyázak - drága barát, társ fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gæidno - utca, út gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hän agba - ő az, ez az hän ku - előképző, az aki, az ami hän ku agba - igazság hän ku kaśwa o numamet - Az ég ura hän ku kuukua sívamet - A szívem őrzője hän ku meke pirämet - védő hän ku pesä - védelmező, vigyázó hän ku saa kućзaket - csillagjáró hän ku tappa - halálos, borzalmas, szörnyű hän ku tuulmahl elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet orzó) hän ku vie elidet - vámpír (szó szerinti jelentés: élet tolvaj) hany - föld, rög, hant hisz - hinni, bízni ida - kelet irgalom - könyörület, irgalom isä - apa (főnév) isäntä - A ház ura it - most jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige) jelä - napfény, nap, fény jelä keje terád - A nap égesse el, A nap süssön rá (Kárpáti káromkodás) o jelä peje terád - A nap perzselje fel (Kárpáti káromkodás) o jelä sielamak - lelkem fénye joma - haladni, menni joŋe - gyere, térj vissza, jöjj joŋesz arwa-arvoval - Térj vissza becsülettel (elköszönés)

jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juo - inni juosz - Igyál és élj (elköszönés) juosz és olen ainaak sielamet jutta - Igyál és válj velem eggyé (üdvözlés) juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaśwa - birtokolni kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka kaδa - felhagyni valamivel, elmaradni, elmenni kaδa wäkeva óvo köd - Gyorsan hagyjon el a sötétség (üdvözlés) karpatii - Kárpáti käsi - kéz keje - süt, éget, kiéget kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kidü - felmerül, felkel, felébred kím - teljesen elfedni, betakarni egy tárgyat valamivel kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst köd - ködösül, ködbe borul, elsötétedik köd alte hän - A sötétség átka rá (Kárpáti káromkodás) o köd belső - A sötétség vigye el (Kárpáti káromkodás) köd jutasz belső - A sötétség essen belé (Kárpáti káromkodás) koje - ember, férj, hím kola - meghalni kolasz arwa arvoval - Halj meg becsülettel (elköszönés) koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kond - egy család, egy klán gyereke kont - harcos kont o sívanak - erős szív (szó szerint harcos szív) Köd alte hän - A sötétség szálljon rá (Kárpáti káromkodás) ku - ki, mi, melyik kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kulkesz arwa-arvoval, ekäm - Járj becsülettel testvérem (elköszönés) kulkesz arwaval—joŋesz arwa arvoval - Járj dicsőséggel, térj vissza becsülettel (elköszönés) kuly - bélben élő féreg, galandféreg, démon, aki felfalja, uralja a lelket kumpa - hullám kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuntí - kibírni, elviselni, elbírni, túlélni, kiállni, megtenni kuntisz ainaak - Éld túl (elköszönés) kuulua - tartani, megtartani lääs - nyugat lamti (or lamtз) - síkság, rét

lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lańa - lány, lánygyerek lejkka - törés, repedés, hasadás, (főnév) vágni, ütni, felhasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. lõuna - dél (égtáj) löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mana - visszaélés, átkozódás, elrontás mäne - ment, mentés maγe - föld, Föld, terület, hely, természet me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul myös - is nä - tőle ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh nó - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz) odam - álmodni, aludni (ige) odam sarna kodak - altatódal (szó szerint: gyermek alvó dala) olen - lenni, létezni oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó óv - véd, védelmez, megóv pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil - életpár, vagyis feleség peje - égni peje terád - Égj el (Kárpáti káromkodás) pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem pesäsz jeläbam ainaak - Sokáig maradj a fényben (elköszönés) pide - fenti pile - meggyullad, fellobban

pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) piros - vörös, piros pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése põhi - észak pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa rauho - béke reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás sas - csst (kisgyereknek, babának) saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) sarna kontakawk - harci kántálás saγe - megérkezni, odaérni, a közelébe menni śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sivad olen wäkeva, hän ku piwtä - Maradjon erős a szíved vadász (elköszönés) sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás sívamet - szerelmem, szívem, te vagy a szívem sokta - keveredni, körbe fordulni soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd terád keje - A tűz perzselje fel (kárpáti káromkodás) toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni torosz wäkeval - Harcolj vadul (elköszönés) tule - találkozni, összejönni tumte - tapintani, érezni, érinteni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér veri elidet - élete vére veri ekäakank - fivéreink vére veri isäakank - apáink (őseink) vére veri olen piros, ekäm - szó szerint: legyen vörös a véred testvérem, átvitt értelemben: találd meg az életpárod veriak ot en Karpatiiak - szó szerint: a herceg vérére, átvitt értelemben: az ősök

vérére (Kárpáti káromkodás) veridet peje - A vére égjen el (Kárpáti káromkodás) vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wäke kaδa - álhatatosság wäke kutni - kitartás wäke-sarna - átkozódás, szidalom, wäkeva - erőteljes wara - madár; varjú weńc - teljes, egész wete - víz