Christine Feehan - A Kárpátok vámpírjai 17 Sötét ünnep.pdf

Christine Feehan Sötét ünnep A Kárpátok vámpírjai 17. könyv. Rajongói fordítás

A Kárpátiak hercege, Mikhail Dubrinsky évszázadok óta attól retteg, hogy nem lesz képes megvédeni népét a rájuk leselkedő legnagyobb veszélytől, fajuk kipusztulásától, ami ellenségeik legfőbb célkitűzése. Hogy ezt a célt elérjék, gonosz tervet eszelnek ki a Kárpáti nők elpusztítására. De annak ellenére, hogy saját életpárja, Raven, és a lánya Savannah is sebezhető a környezetükbe befurakodó gonoszsággal szemben, Mikhail reménye nem vész el végleg... Ebben a kétségbeejtő időszakban a Kárpátiak összegyűlnek a világ minden tájáról, hogy egyesítsék erőiket, lelkeiket, és hatalmukat, és fényt hozzanak a sötétségbe. De ellenségeik is szövetkeznek, mágusok, vámpírok, démonok és árulók hoznak számtalan veszélyt a Kárpáti népre...

A sorozat eddig lefordított kötetei: 1. Sötét herceg 2. Sötét vágyak 3. Sötét arany (rajongói) 4. Sötét mágia (rajongói) 5. Sötét kihívás (rajongói) 6. Sötét tűz (rajongói) 7. Sötét álom (rajongói) novella 8. Sötét legenda (rajongói) 9. Sötét őrző (rajongói) 10. Sötét szimfónia (rajongói) 11. Sötét mélység (rajongói) novella 12. Sötét dallam (rajongói) 13. Sötét végzet (rajongói) 14. Sötét éhség (rajongói) novella 15. Sötét titok (rajongói) 16. Sötét démon (rajongói) Következik: 18. Sötét uralom

1. fejezet Csillagok ragyogtak az éjszakai égen, a Hold elömlő fénye megvilágította odalent a fákat, a levelek ezüstszínben fürödtek. Egy apró nősténybagoly ereszkedett alá a lombkoronába, már egészen alacsonyra siklott, amikor csökkenteni kezdte a sebességét az ágak labirintusában, így épp csak sikerült elkerülnie az ütközést egy vastag faággal. Egy második, nagyobb bagoly követte az elsőt, körözni kezdtek egy tisztás fölött, amin egy jókora, kétemeletes kőház állt. A nőstény meredeken a tető felé zuhant, karmai a kémény felé nyúltak, majd a legutolsó pillanatban irányt változtatott, hogy kitérjen a jóval nagyobb testű hím elől, szárnyai hangtalanul csapdostak, tollain szivárványszín villant. „Raven!” – figyelmeztette éles hangon életpárját, Mikhail Dubrinsky. – „Ez túlságosan közel volt.” „Izgalmas volt.” „Raven, ki fogsz fáradni.” Volt Mikhail hangjában egy lágy, figyelmeztető morgás, mintha nem is egy bagoly, inkább farkas testéből beszélne. A nő nevetése halkan tört fel az elméjében, megmelengette a telepatikus kommunikáció közben. „Nem vagyok már zöldfülű Mikhail, ennyi év után azt hiszem, tudom kezelni a repülést. Szeretem. Ez az egyik kedvenc tevékenységem. Le fogsz szokni valaha is róla, hogy túlvédelmező légy?” „Nem hinném, hogy túlvédelmezés lenne ügyelni szívem és lelkem asszonyára. Mindig túlzásokba esel, amikor repülsz. Sokkal nagyobb kockázatot vállalsz, mint kellene.” Ebben lehetett valami, de Raven ezt nem szándékozott beismerni. Amikor madárrá változott, mindig szeretett volna hosszú-hosszú ideig az is maradni. „Csak szabadnak érzem magam.” Az átalakítása legelső pillanatától, - amikor emberből Kárpáti lett, - izgatta és örömmel töltötte el a gondolat, hogy immár képes repülni. Szárnyalhatott a magasban, mérföldeken át láthatott maga alatt gyönyörű erdőket, hűvös tavakat, rikító, vadvirágos foltokat. A szépség mindig körülölelte, amikor bagollyá változott, egy rövid időre elfeledtette vele a csodát, - és egyben felelősséget is, - hogy az életpárja a Kárpáti nép hercege. Támadt egy kis csönd. „Raven, velem nem érzed szabadnak magad? Soha nem zártalak kalitkába, bár azt belátom, olykor eszembe jutott, hogy talán az lenne az egyetlen biztonságos megoldás.” A nőstény bagoly visszakörözött a hímhez, hogy a bal szárnya alatt vegyen fel új röppozíciót. „Nem erről van szó, te buta. Nem szeretsz repülni? A szél emeli a tested, alattad pedig minden olyan varázslatosnak tűnik.” Ott volt a hangjában a szeretet susogása, ami végigsimított az elméjén. Mikhail elérte nála, hogy függővé váljon a kitartásától, szerelme állhatatosságától. „Ez, annyira te vagy. De ha valaha is kétségbeejtővé válna a természetem, tudasd velem. Néha érzem a szomorúságot, a fájdalmat a szívedben, szerelmem.” „Nem Mikhail. Az nem miattad van. Vagy kettőnk miatt. Mint bármelyik nő, aki megtalálta az élete valódi párját, én is gyerekeket akarok. De képmutatás lenne, ha panaszkodnék. Szeretjük egymást és van egy lányunk, Savannah, és ez máris több, mint amit a

legtöbb nőnk elmondhat magáról. Ha soha nem is lesz több, már akkor is szerencsésnek kellene éreznem magam, hogy van egy gyermekem, és enyém az egyetlen férfi a földön, aki boldoggá tud tenni. Veled és Savannah-al megelégszem.” Mikhail azt kívánta, bárcsak otthon lennének, ahol a karjaiba húzhatná és alaposan megcsókolhatná. Az iránta érzett szerelme jobban fájt annál, mint amit hajlandó lett volna beismerni, hallotta a hangjában, érezte benne a vágyat, hogy mennyire szeretne egy gyermeket tartani a karjaiban. Ez volt a legnagyobb kudarca, nem csak az életpárja iránti kötelességeként, de népe iránti kötelességeként is. Több száz év után, még mindig nem tudta megvédeni a népét a legnagyobb fenyegetéstől, nem a vámpíroktól, nem a Varázslóktól, nem is az emberi társaságtól, sem pedig attól, hogy az első kétszáz év után eltűnik a hímjeikből az összes érzelem, és a sötétség kezd belopózni a lelkükbe. Attól nem tudta megvédeni őket, amit ő maga is kezdett lassan elhinni, hogy a népük ki fog halni. „Mikhail,” – suttogta bele elméjébe Raven a nevét. A teljes szerelem és együttérzés csendült a hangjában. – „Meg fogod találni a válaszokat a népünknek. Már azzal is hatalmas eredményt értél el, hogy ekkora elméket hoztál össze, hogy foglalkozzanak a problémával. És három baba az elmúlt évek során máris életben maradt. Nekünk is megmaradt Savannah. Francescának és Gabrielnek ott van Tamara, és most már Corinne és Dayan kislánya, Jennifer is. Három kislány, szerelmem. Van remény.” Mikhail csendben maradt, pedig legszívesebben beleüvöltött volna a mennyországba. Három gyermek, amikor a faja férfijai közül oly sokan vannak remény nélkül. Hogy életben maradhassanak, hogy megtarthassák a becsületüket, arra nem volt más lehetőségük, mint hogy megtalálják azt az egyetlen nőt, aki egésszé teheti a lelküket, fényt vihet a sötétségükbe. Nők nélkül, csak a végtelen, terméketlen létezés várta őket. „Nem egészen,” – tiltakozott Raven, – Sokan közülük, a halandók között találták meg az életpárjukat.” „Egy maroknyian, Raven. Miért nem találjuk a megoldást, ha olyan sok kiváló elme dolgozik a problémán? Nőkre és gyerekekre lenne szükségünk, vagy a faj kihal.” Csak több, ellene elkövetett gyilkos merénylet után döbbent rá Mikhail, mennyire törékeny is már a Kárpáti faj. De hiába a sok ellenség, a legsebezhetőbb pontjuk továbbra is a nők és a gyerekek hiány maradt. Eddig a csapásokat mindig a férfiak felé irányították, de az ellenségeik közül valaki előbb utóbb rájön, hogy a nép kiirtásához elegendő a nőket és a gyerekeket megölni. A gondolat pedig, hogy Raven, imádott életpárja, és szeretett lánya, Savannah, célpontok lehetnek, majdnem több volt, mint amit képes volt elviselni, mégis elkerülhetetlen volt. Az ellenfeleikhez a sötét mágus is csatlakozott, aki módot talált a vámpírok jelenlétének elrejtésére, és ez kétszeres veszélyt is jelentett. A Kárpátiak már nem számíthattak a képességükre, hogy elméket olvasva megérezhetik a fenyegetést. Éberebbnek kell lenniük, mint valaha. Még most is, Mikhail folyamatosan tapogatta le maguk alatt az erdőt, képtelen volt ellazulni. „Mikhail. Elzártad az elméd az enyém elől.” Visszaerőltette a gondolatait a beszélgetésükhöz. Éppen elég rossz volt, hogy képtelen megvigasztalni az életpárját, aki elvesztett egy gyermeket, nemhogy még egy másik keserű témát is a terítékre hozzon. „Csak ötven éve élsz még velünk, és máris elvesztettél egy gyermeket. El tudod képzelni, mekkora lesz a bánat száz vagy kétszáz év múlva? A nők nem szenvedhetik el ezeket a veszteségeket súlyos következmények nélkül.” „Shea úgy gondolja, hogy Garyvel hatalmas felfedezések küszöbén állnak. És most már Gabrielle is segíthet,” – emlékeztette Raven.

Gary ember volt, mint ahogyan Gabrielle is. Nemrégiben, hogy megmentsék az életét, Gabrielle keresztülment az átalakításon, de már előtte is fáradhatatlanul azon dolgozott, hogy segítsen Sheának kideríteni, miért vetél el annyi Kárpáti nő. Minden tudásával, amit emberi kutatóorvosként szerzett, és minden vele született tehetségével, mint Kárpáti gyógyító, Shea óriási erőforrás volt népük számára. Gabrielle-el és Garyvel dolgozott, na és természetesen Gregorival, hogy megtalálják a válaszokat, és több terhesség érhessen véget sikeresen. Ami kevés baba megszületett, még azokból is csak elvétve néhány élte túl az első évet. Raven a vetélése után hálát adott, hogy ez még korán megtörtént, nem tudta, hogyan lett volna képes elviselni azt a bánatot, hogy egy évig a karjaiban tarthatja, és azután veszíti el a kicsit. – „Shea, már olyan sok mindenre rájött. Meg fogja fejteni ezt is.” Az ellenségeik szövetkeztek egymással, körbezárták őket, egyre gyakrabban támadtak. És ami a legrosszabb, úgy tűnt, legősibb, legfanatikusabb ellenfelük is életben van. Xavier, a nagy hatalommal bíró sötét Varázsló és az unokája, Razvan, ősi tudásukkal segítették az élőholtakat. Raven ismét elszakadt tőle, hogy a szokásos nemtörődömségével a fák lombjai között repüljön. A szíve majdnem megállt, össze kellett szednie önfegyelmét, hogy ne parancsolja vissza az oldalához, ahol biztonságban tudhatja. Nem tudta volna bebörtönözni őt, ahogyan azt a Kárpáti hímek általában tették az életpárjukkal, de a szükség, a vágy erre, benne is éppúgy tombolt, könyörtelenül kísértette. Mikhail szinte robbanásszerűen felgyorsult, követte a nőt, aki egésszé tette a lelkét, éles szemei a földet pásztázták maguk alatt, amerre csak repültek. Érezte a boldogságot, ami Ravenből áradt, a repülés élvezetét, ez pedig segített enyhíteni lelkén a terheket. „Ugye tudod szerelmem,” – kérdezte Raven tréfálkozva, – „hogy te játszod majd a Mikulást a gyerekeknek a karácsonyi partin?” Mikhail, több száz év után most először vesztette el a bagoly képét az elméjéből. A teste lezuhant a magasból, és már majdnem egy fa koronájába csapódott be, mire összeszedte magát a sokkból. Még a bagoly testén belül is megremegett. „Azonnal felejtsd el ezt a tervet.” Raven egyre alacsonyabbra körözött az otthonuk felett, teste még repülés közben is kecses volt. Már saját alakjában, két lábbal érkezett a földre a teraszra vezető kavicsos ösvényen. Mikhail közvetlenül előtte szállt le és váltott alakot, hogy megakadályozza a szökését. Arcára vad, komor vonásokat öltött, ezzel próbálta megrémíteni a nőt. „Ennek a beszélgetésnek, még nincs vége.” – Raven képtelen volt megakadályozni, hogy reakcióként végigfusson rajta a borzongás. – Vannak dolgok, amire soha nem lenne szabad megkérned egy férfit sem. Raven a szemét forgatta. – A gyerekek számítanak rá, hogy a Mikulás megjelenik. Ez lesz az első nagy karácsonyi partink, az első igazi, a nők beleegyeztek, hogy főznek, de a férfiaknak is ki kell venniük belőle a részüket. Neked is Mikhail. – Erről nem fogsz tudni meggyőzni. Arckifejezése képes volt megfélemlíteni, még a legnagyobb hatalmú vámpírokat és vadászokat is, de határozottan nem úgy tűnt, mintha eredményre vezetne az életpárjánál. Raven elkeseredettem fújt egyet. – Ne légy már ennyire kisbaba! Nincs mitől félni, az emberi férfiak folyamatosan ezt csinálják. – Nem félek. Raven egyik szemöldöke felszaladt, ami mindig felizgatta Mikhailt, de ezúttal némi joggal gyanakodott, hogy kineveti.

– Ó, hát persze, hogy nem. Azért vagy sápadt a rémülettől. – Csak azért vagyok sápadt, mert hosszú utat tettünk meg repülve, táplálkozás nélkül. Én a Kárpátiak hercege vagyok, nem a Mikulás. – Ez nem kifogás. Népünk vezetőjeként az a kötelességed, hogy eljátszd a télapót. Ez a hagyomány. – Ez nem Kárpáti hagyomány. És egyáltalán nem méltóságteljes, Raven. Mikhail hátrasöpörte a haját a nyakából, és egy bőrszíjjal rögzítette a tarkóján. Fekete szemei szinte izzottak életpárjára, hogy rávegyék az engedelmességre. Hangosan felkacagott, egy csöppet sem együttérzően, és határozottan nem rémülten. – Ez pech, nagymenő. Ez a te feladatod. Kárpáti hagyomány vagy sem, azt ígérted, hogy tartunk egy nagy karácsonyi összejövetelt, amire mindenkit meghívunk. A népünk szétrajzott az Államokban, Dél-Amerikában és egyéb országokban, de mind hazajönnek, hogy részt vegyenek az ünnepen. Nem okozhatunk nekik csalódást. – Az még nem csalódás, ha nem teszem meg ezt a nevetséges dolgot. Raven nevetése buján, csábítón elmélyült, végigfutott a gerincén, a gyomra furcsán összerándult. Egyedül Raven képes erre. Csak ő képes elérni, hogy bármit a világon megtegyen, amit csak szeretne. – Bízz csak meg az ítéletemben, Mikhail. Az egész Kárpáti faj csalódott lenne, ha nem láthatna téged a Mikulás jelmezében. – Ujjhegyeivel végigsimított az arcán. – Egy szép, fehér szakáll, – a finom ujjak a mellkasán, lapos hasán is végigfutottak, – egy szép, kerek pocak… – Egyáltalán nem vagy vicces. Pedig az volt, minden önuralmára szüksége volt, hogy el ne mosolyodjon. – Megígérted, hogy mindent megteszel, hogy az első karácsonyi partink sikeres legyen. – Nem tudtam tisztán gondolkodni akkor. Megzavartál, – morogta. – Én? – Nézett rá Raven, ártatlanul pislogva. – Nem emlékszem. Mikhail köré fonta a karjait és odahúzta magához. Miközben a nyakát majszolgatta, a pulzusát ízlelgette, megérezte válaszát az ő izgalmára, és tudta, ez mindig is így lesz közöttük. Raven. Mindig azt hitte, nem képes már jobban szeretni, de az érzés, minden egyes nappal egyre erősebb lett, míg már úgy érezte, szinte sugározza magából. Néha, amikor úgy gondolta, hogy életpárja nem látja, vérvörös könnyek törtek fel a szeméből. Ki hinné el a Kárpátiak hatalmas hercegéről, hogy ennyire szerelmes egy nőbe? A kötési rítus szavai, éppúgy születése előtt belevésődtek már az elméjébe, mint a többi Kárpáti hímnek. Hatalmas sokk volt felfedezniük, hogy nemcsak, hogy életpár lehet egy halandó nő, de sikeresen át is lehet alakítani a saját fajtájukra. Az pedig végképp megdöbbentette, hogy az elsöprő szerelem és az éhség, amit iránta érzett, egyre csak növekedett, minden egyes együtt töltött pillanattal. Ha csak ránézett, már elakadt a lélegzete. – Mindig olyan jó illatod van. Raven lábujjhegyre állt, hogy a nyaka köré fonhassa a karját, és közelebb húzhassa magához a fejét, hogy megcsókolhassa. Abban a pillanatban, ahogy az ajka megérintette az övét, tűz lobbant Mikhail gyomrában, szétterjedt, lesüllyedt, szétterjedt benne, vére megsűrűsödött, a szívverése felgyorsult. Közelebb nyomta hozzá a testét, hogy érezhesse vágyának bizonyítékát. Raven lágyan nevetett. – Mindig eléred, hogy megfeledkezzek róla, mit is akartam. Nekem kell megsütnöm a pulykát. Az egy hosszú folyamat, és nem szabad hibáznom. Már meghívtam Ostojicékat, és a fogadó vendégeit is. Bár mi nem fogunk enni, szükségünk lesz emberi élelmiszerre is, és mivel ez az egész az én ötletem volt, nekem kell az est legfontosabb elemét, a vacsorát elkészítenem. – Igen, valóban neked kell, – helyeselt Mikhail, a hangja hirtelen ravasszá vált.

Raven távolabb dőlt tőle és összehúzott szemekkel figyelte életpárja túlságosan is ártatlan arckifejezését. – Mit forralsz Mikhail? – Átadom a jó öreg, vidám Mikulás szerepének kötelességét. Raven elengedte, csípőre tette a két kezét, féloldalra hajtotta a fejét, szemei gyanakvóan szűkültek össze. – Valami nagyon-nagyon rosszban sántikálsz. Érzem, hogy nevetsz. Mi olyan szórakoztató? – Csak épp eszembe jutott, hogy van nekem egy vőm is. A lassan szétterjedő vigyortól Mikhail arcán, Raven a sokktól döbbenten kapott a torkához. – Ezt nem teheted. Gregori nem jó ötlet. Halálra rémít minden gyereket. Akkor se tudna jóságosan nézni, ha akarna. – Nekiadtuk a lányunkat, – mondta Mikhail, – azt hiszem, mint apósát nehezen rázhat le. – És még azt mondod, nekem van rossz humorérzékem, – vádolta Raven. – Mit gondolsz, honnan vettem az ötletet? – súgta bele a nyakába robusztus hangon Mikhail, és hozzádörgölte az orrát. Ravent elöntötte a jól ismert bizsergés. Szerette, hogy Mikhail minden érintése olyan bizalmas. – Soha az életben nem vállalja. Egy millió évig is könyöröghetsz neki, de azért szeretném látni az arcát, amikor megkérdezed tőle. – Nem áll szándékomban megkérdezni, – mondta Mikhail, és teljes magasságában kiegyenesedett. – Én a hercege és az apósa is vagyok egyben, ő a helyettesem és a vőm is. Ez a kötelessége, hogy megcsinálja helyettem az ilyen dolgokat. – Nem adhatod neki parancsba, hogy játssza el a Mikulást. Raven egyre reménytelenebbül próbálta megakadályozni, hogy kibukjon belőle a nevetés. Gregori volt az egyik legfélelmetesebb férfi, akivel valaha is találkozott. Már a gondolat is, hogy egyáltalán fontolóra veszik, hogy ő játssza el a Mikulást, egyszerre volt vicces és nevetséges is. – De megtehetem Raven, – mondta komoly arccal Mikhail, – te rám parancsoltál, de én vagyok a herceg. Ravenből elszökött egy kuncogás. – De jobban szeretnéd, ha a lábaidnál csúsznék-másznék. Mikhail rásimította a kezeit az arcára és lehajolt, hogy birtokba vegye a száját. Szerette a száját, az ízét, az azonnali válaszát. „Örökké tudnálak csókolni.” „Az jó, ha már rugdosva, sikoltozva átcibáltál a világodba.” Raven behunyta a szemét, és átadta magát csókja színtiszta varázsának. Karjai ismét a nyaka köré fonódtak, teste az övéhez simult, érezni akarta magán minden egyes izmának lenyomatát, hogy igazi, hogy él. Túl sok gyilkosságot kíséreltek meg Mikhail ellen. Épp nemrég vesztették el az egyik házukat, egy hatalmas csatában, amit Razvannal, egy Varázslóval és a vele szövetséges vámpírhadakkal vívtak. Eddig soha senki nem hallott még olyasmiről, hogy a vámpírok szövetségbe tömörültek volna, főleg pedig más fajokkal nem kötöttek alkut. Megrémítette, hogy összeesküvést szőnek Mikhail elpusztítására. Éppen a rémület, a félelem volt az egyik oka, amiért ezt a hatalmas karácsonyi ünnepet javasolta. Bár valóban nem egy olyan ünnep volt, amit a Kárpátiak számon tartottak, de Ravennek és a többi, korábban emberi nőnek hiányzott ez az ünnep. Neki pedig különösen szüksége volt valamire, ami elterelhette a figyelmét egyre növekvő félelméről, Mikhail biztonságával kapcsolatban. Mikhail felemelte a fejét, de megtartotta az állát, hogy elkaphassa a pillantását.

– Nincs okod aggodalomra a biztonságom miatt, Raven. A mosoly elhalványult életpárja arcán, Raven ellépett tőle. – Arra mindig van ok. – Elnézett az erdő felé, és egy pillanatra megdermedt. – Valaki jön. – Csak egy fiatal Raven, senki, akitől félni kellene. – Mikhail a szájához emelte a tenyerét, és a közepébe nyomott egy csókot. – Még soha nem láttalak ennyire idegesnek. – Megpróbálom elfogadni, amit megváltoztatni nem lehet Mikhail, de ahogy az évek múlnak, a téged fenyegető veszély egyre csak növekszik. Próbálok olyan normális életet élni, amennyire csak lehetséges, de még most, amikor minden ösztönöm azt parancsolja, hogy téged védjelek, még most sem vagyok képes a földben aludni. A rettegésem az élve eltemetéstől sebezhetőbbé tesz bennünket, mint kellene. Szégyenkezve lehajtotta a fejét, elkapta róla a pillantását. „Raven. Szerelmem.” – Újra lehajtotta hozzá fejét és olyan gyengéden csókolta meg, hogy könnybe lábadt tőle a szeme. – Tettem neked egy ígéretet, és be is akarom tartani. Soha nem kell a földben aludnod. A föld a kamrában is megfiatalít minket, fölösleges úgy érezned, hogy ezzel veszélyezteted az életem. Te vagy az életem. Soha nem engedném, hogy veszélybe kerülj. Ha úgy gondolnám, hogy a kamrában aludni veszélyes, találnék más megoldást. Raven szemei az övét keresték, elméje átsöpört a hercegén, az igazságot fürkészte. Tudta, hogy erős biztonsági mágiát sző mindig maguk fölé, de még mindig tartott tőle, hogy veszélybe sodorja valahogyan, a földtől való idegenkedésével. A házukhoz vezető ösvényen susogni kezdtek a lehullott falevelek, szétrebbentve őket. Mikhail azonnal mozdított testhelyzetén, kissé elfordult, így Raven és az erdő között foglalt helyet. Egy fiatal nő került elő a bokrok közül, kissé rémültnek, de nagyon eltökéltnek tűnt. Átlagos magasságú volt, borzas, sötét haján, vörös csíkok húzódtak végig. A bőre egy fiatal lányé volt, de a szemei ősöregeknek tűntek. „Skyler,” – mondta Mikhail Ravennek, – „Francesca és Gabriel örökbe fogadták. Mindketten a vérüket is adták neki. Még mindig ember, de nagyon erős vérvonalat hordoz. És nagyon erős pszichés képességei vannak.” Raven rámosolygott a tinilányra. „Aggódik a Kárpáti hímek miatt, akik követelhetik őt, most már, hogy tizenhat éves lett. Túl fiatal ahhoz, hogy ilyesmi miatt aggódjon.” Te nem lehetsz más, mint Skyler. Nagyon kedves tőled, hogy meglátogatsz bennünket. Talán bejöhetnél és beszélgethetnél velem, míg utánanézek a pulykának. – Nem látom veled Gabrielt, – mondta élesen Mikhail. Ez a fiatal lány egy újabb reményt jelentett a népének, mégis egyedül, védelem nélkül kelt át az erdőn. „Mikhail! Ne rémiszd meg!” „Az erdőben farkasok vannak, és ott leselkedhetnek az ellenségeink is.” Skyler hirtelen megállt, pillantása Mikhailra ugrott. Sötét pillantása egy pillanatra dacosan összecsapott a herceg fekete szemeivel. – Gabriel bízik bennem, hogy eltalálok a házadhoz. Nem vagyok már gyerek. – Látom. Az én nevem Mikhail, ő pedig itt az életpárom, Raven. Gabriel és Francesca olyan gyakran beszélnek rólad, hogy már egészen úgy éreztem, hogy személyesen is ismerjük egymást. Bocsáss meg, amiért kimutattam a törődésem egy olyan fiatal nővel szemben, akit a családomhoz tartozónak tekintek. Egy végtelenül halovány mosoly jelent meg a lány arcán, de gyorsan tovatűnt. – Ezt mindenképpen meg kell mondanom önnek Mr. Dubrinsky. Úgy kellene éreznem magam, mint egy féregnek, de nem vagyok hajlandó. Csak azért vagyok itt, hogy teljesen világossá tegyem, senkinek sem vagyok az életpárja.

Egy árnyék suhant el a hold előtt, egy pillanatra eltakarta az erdőre ömlő fényt. Denevérek keringtek, csaptak le eszeveszett sebességgel az éjszakai égbolton. Mikhail mozdulatlanul állt, és közben természetfeletti képességeivel átkutatta az erdőt. Parancsolóan az ajtó irányába intett, amit Raven nyitva tartott. Aztán követte Skylert az épületbe. – Annyira biztos vagy ebben? A pulyka aromája betöltötte az egész házat, Mikhail pedig elrejtette előtörő természetes undorát a sülő hús szagától. A múltjához kötődő illatok viszont gyakran megvigasztalták Ravent. Így hát figyelmen kívül hagyta saját kellemetlen érzéseit, és inkább életpárja boldogságát figyelte, az a pulyka a sütőben a gyerekkorának fontos részére emlékeztette, kellemes emlékekre, így nagyon gondosan odafigyelt, hogy tönkre ne tegye az élményt. Raven egy apró mosolyt küldött felé, mintha csak olvasná a gondolatait, az erős pajzs ellenére. Kénytelen lesz hozzászokni. Raven készségei napról-napra erősödtek. Skyler megnézte magának a magas, gerendás mennyezetet és a hatalmas, nyílt tereket, tekintete megakadt a három ólomüveg ablakon. Felragyogott az arca, egyenesen odament hozzájuk. – Ez Francesca munkája. Hát nem döbbenetes? Én is segítettem neki, amikor ezt csinálta. Félredöntött fejjel tanulmányozta a vibráló színeket. – Én még nem tanultam meg, hogyan lehet beleszőni a biztonsági intézkedéseket az üvegbe. Paplant már magam is tudok csinálni, de az üveg bonyolultabb, – nézett Ravenre. – Szoktál előtte állni naplementekor, és érezni, mennyire megnyugtató? – Odalépett a nő mellé, egy kicsit oldalt. – Ha jó helyen állsz az utolsó sugaraknál, érezni fogod. Itt, ahol én állok. – Egy valódi műalkotás, – mondta Raven. – Ha módomban állna, minden ablakomat Francesca munkái díszítenék. Fogalmam sem volt róla, hogy te is segítettél benne. – Van hozzá némi tehetségem, bár messze nem olyan erős, mint az övé, de segít fejleszteni a készségeimet. Remélem, hogy egy napon majd méltó társa lehetek a készítésükben. A mosolya hamar eltűnt, az arca ismét kifejezéstelenné vált. Felnyúlt, hogy kisöpörje az arcából sötét haját, ezzel pedig felfedett a homlokán egy félhold alakú sebhelyet, és felhívta a figyelmet a kezén és az alkarján lévő sebekre. Skyler úgy tűnt, ráébredt saját ideges gesztusára, mert gyorsan leeresztette a kezét és hajszálnyira megemelte az állát. – Hallottam pletykákat arról, hogy összejövetelt rendeznek, ahol a férfiak összegyűlnek, hogy kiderüljön, ha esetleg összeegyeztethető egy nővel… – Nincsenek nőink, – mutatott rá Mikhail. – És mivel nincsenek nőink, összejöveteleink sincsenek… Skyler makacsul összeszorította a száját, ahogy követte a párt a konyhába. – Gabriel és Francesca a családtagjának tekint engem. Mikhail bólintott. – Úgy szeretnek, mintha a lányuk lennél. – Vett egy mély lélegzetet, beszívta a tüdejébe az illatát. – És a szeretetükön kívül a vérüket is neked adták, tehát mindenféle módon a lányuk vagy. – Felajánlották, hogy átalakítanak, amint huszonegy éves leszek, de még gondolkodom rajta, de meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem akarnak rákényszeríteni, hogy egy férfival legyek. Bármilyen férfival. – Senki nem kényszeríthet téged semmire, – mondta Raven. – Gabriel egy igencsak nagy hatalommal bíró férfi. Nem gondolod, hogy megvédene? – Természetesen megvédene. De nem akarom, hogy Francescának, vagy Gabrielnek kelljen megvédenie. Ha átmegyek az átváltozáson, nem szeretném, ha bárki is a magáénak követelhetne.

– Nem vagy vele tisztában, milyen nehéz helyzetben van a népünk? A hímjeink? – követelt választ tőle Mikhail. Raven megérintette a karját. – Foglalj helyet Skyler. Adhatok neked valamit enni, vagy inni? Van gyümölcslé a hűtőszekrényben. Anélkül, hogy egy pillanatra is elkapta volna a pillantását Mikhailról, a tinilány szinte fejedelmi mozdulattal foglalt helyet, és bólintott. – Igen, köszönöm, egy gyümölcslé jól esne. „Hát nem fantasztikus Mikhail? Halálra van rémülve, de szentül elhatározta, hogy meghallgatásra talál.” Egyszerre volt csodálat és figyelmeztetés Raven életpárjának szánt szavaiban. Öntött egy pohár narancslevet, és letette Skyler elé. Mikhail hirtelen felkapta a fejét, majd az ablakhoz lépett, szemei nyugtalanul kutatták a sötétséget. Érezte a zsákmány után járó baglyok és farkasok jelenlétét, de semmit nem talált, ami a gyomrára csavarodó nyugtalanságot indokolhatta volna. Rápillantott az állát kihívóan felemelő tizenévesre, és közben finoman az elméjét, az emlékeit szondázta. Azt találta, hogy Gabriel és Francesca pajzsokkal homályosítják a lány elméjét a kórterembe kerülése óta, korábbi élete brutális emlékeitől, de még úgy is, hogy ez a védelem távol tartotta tőle, a rosszindulatú kegyetlenkedések és az erőszak emlékébe Skyler szinte belebetegedett. Mikhail vetett egy gyors pillantást Ravenre is, látta, hogy hatalmas szemei könnybe lábadnak, ahogy megosztozott Skylerrel a múlton, a fájdalmon és kétségbeesésen, egy olyan gyerek reménytelenségén, aki képtelen volt megszökni a felnőttek ocsmány, romlott világából. Raven sietve elfordult, hogy megnézze a sütőben a pulykát. – Nagyon jó illata van, – mondta Skyler. – Vadrizzsel töltöttem meg, – felelte Raven. Még emlékeztem erre, gyerekkoromból. Beletelt némi időbe, míg ráakadtam a receptre. Jól kellene sikerülnie, bár nagyon hosszú ideje nem főztem már semmit. – Francesca is hagyja, hogy főzzek, amikor csak akarok. Megbízik bennem, hogy saját döntéseket hozzak, – pillantott Skyler Mikhailra. – Tisztában vagy vele, hogy mi történik egy Kárpáti hímmel, ha nem juthat az életpárjához? – kérdezte Mikhail, a hangja szigorú és kényszerítő volt. Skyler bólintott. – Gabriel és Francesca mindketten elmagyarázták. Először a színeket és az érzelmeket vesztik el. Több száz év után végül a becsület is elhalványul bennük, a vadászok pedig, akik az életüket kockáztatják, különösen ki vannak téve ennek a veszélynek. Végül pedig vámpírrá válhatnak, minden teremtmény leggonoszabbikává. – És te ezt a sorsot szánnád az életpárodnak? Ilyen kegyetlen és könyörtelen lennél? Szenvedjen még tovább, mint amennyit mindenképpen szenvednie kell? – Mikhail! – pördült meg Raven bosszús arccal. „Ő csak egy gyerek. Hogy tehetted ezt? Hogy a lányunk túl korán kirepült Gregori miatt, az is elég rossz volt, de ez a kislány szenvedett. És még azt sem tudjuk, egyáltalán életpárja-e valamelyik férfinak.” „A tapasztalata messze túlmutat az emberi évei számán, Raven. Hagyd, hogy válaszoljon.” Skyler lassan az asztalra tette a poharat, felállt, karba fonta a kezét és kihívóan megállt Mikhail előtt. – Nem, természetesen nem. Nem szeretném, hogy bárki is szenvedjen, de úgy tűnik, képtelen vagyok legyőzni bizonyos dolgokat a múltamból. – Kitartotta maga elé, reszkető kezeit. – Nem érzem jól magam férfiak jelenlétében. Alkalmatlan vagyok rá, hogy bárkinek is

az életpárja lehessek, és nem szeretnék olyan helyzetbe kerülni, ahol már nincs választásom, beleszólásom az életembe. Nem könnyen jutottam erre a következtetésre. Szeretem Gabrielt, és még rágondolnom is borzalmas, hogy szenvedne, lehetne akár halott, vagy vámpír is, de képtelen lennék újra tehetetlen lenni. A Kárpáti hímek túlzottan uralkodóak, én pedig azt venném észre, hogy visszacsúsznék arra a sötét helyre, ahol Francesca legelőször rám talált. Mikhail összeráncolta a szemöldökét. – Te azt hiszed, hogy a nőinknek nincs hatalma? Ilyennek látod Francescát? Skyler megrázta a fejét. – Francesca szeret és viszontszeretik. Ez az, amire én nem vagyok képes, és soha nem is leszek. Gabriel és Lucian megígérték, hogy soha nem fogják megengedni, hogy bárki kikényszeríthessen tőlem valamit is, de tudom, hogy a Kárpáti hímek képesek összekötni magukkal a nőket. Teljesen Gabriel és Francesca lánya akarok lenni, de nem akarom alávetni magam a világuk törvényeinek. „Nincs tisztában vele, hogy az életpárja összekötheti magával akkor is, ha ember marad,”– nyúlt Ravenért Mikhail, elbizonytalanodva, hogy mi is lenne a teendője ezzel a félig lánnyal, félig nővel. „Gabriel és Francesca, sőt, még Lucian is, miért tartottak volna vissza előle egy ilyen fontos információt?” Skyler, – mondta fennhangon. – Egy Kárpáti hím mindenek fölé helyezi az életpárja szükségleteit. Gondoskodna róla, hogy meglegyen mindened, amire szükséged van, és türelmes lenne veled. Még nagyon fiatal vagy. Fogalmad sincs róla, hogyan fogsz érezni néhány év múlva. – Tudom. – Mégis halálra ítélnél egy Kárpáti hímet, aki talán rengeteg szolgálatot tett a népének, vagy ami még rosszabb, vámpírlétre, pusztán a félelmeid miatt? – A döntésemnek semmi köze sincs a félelmeimhez. – És a Kárpáti fajjal mi van? A népünk szinte kihalt. Nem létezünk tovább nők és gyerekek nélkül. Egy nőnek óriási hatalma van. Megmenthet egy férfit és képes gyermeket szülni. – Látom, hogyan küzd néha Francesca, hogy hű maradhasson a saját természetéhez. Gabriel iszonyúan védelmező vele, és nem szereti, ha nélküle megy bárhová is. Mikhail abban a pillanatban felrántott egy akadályt, hogy Raven ne láthasson bele az elméjébe. Gabrielnek tisztában kellett lennie vele, hogy az ellenségeik lecsaphatnak a nőikre, mégis elengedte egymagában az erdőbe Skylert. Vagy talán mégsem? – Említetted Gabrielnek, hogy meglátogatsz minket? Skyler túrabakancsával a konyha kövezetét kezdte rajzolgatni. – Lehet, hogy elfeledkeztem róla. Elfoglalt volt, Francescának segített mézeskalácsházak elemeinek sütésében, amit a gyerekeknek készítünk. Raven egyetlen hang nélkül locsolgatta a pulykát, Skyler félelmeit forgatta a fejében. – Mi ellen küzd Francesca, Skyler? – kérdezte. Skyler vállat vont. – Te, mi ellen küzdesz? Mikhail kissé megdöbbent az emberi tizenéves válaszától. Túlságosan is érett volt a korához képest, és ezt a veszélyt eddig nem vette figyelembe. Ha Gabriel és Francesca potenciális kockázatnak gondolta volna a lány érettségét, arról biztosan tájékoztatták volna őt, még mielőtt a szülőföldjükre hozzák. Még csak tizenhét éves, az ő mértékeikkel mérve épp csak egy újszülött, de tapasztalatai messze túlöregítették a valódi korán. Úgy nézett ki és úgy beszélt, mint egy felnőtt. Képes lenne a hangja elindítani egy Kárpáti hím rettenetes szükségét? Ha igen, ha visszaadja a hímnek a színeket és az érzéseket, még mielőtt tudomást szerezne a tinilány igényeiről, az irtózatosan veszélyes lenne a férfi számára, hiszen Skyler nem áll rá készen, hogy vele legyen,

igazából még arra sem, hogy megtalálja őt. Gyakran előfordul életpároknál, hogy a heves, szexuális ébredés és szükség hamarabb jön, mint a szerelem, sőt, még a szeretetet is megelőzi. Raven megérintette a kezét, egy aprócska gesztus volt ez csak, mégis megnyugtatta egy kissé. Rámosolygott a lányra. – Én az életpáromtól függetlenül küzdök az élet hatalmas terhével, hiszen tudom, mennyien akarják elpusztítani őt. És küzdök a saját hiányosságaim ellen is. Még mindig vannak a Kárpáti életnek olyan oldalai, amikkel nem voltam képes megbirkózni, ez pedig plusz kockázatot jelent az életpárom számára. – Rámosolygott Mikhailra. Az a tiszta, egyértelmű szerelem, ami felfénylett a szemeiben, váratlanul összerántotta a herceg torkát. – De soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg, hogy az életpárja lettem ennek a férfinak. Azt hiszem, alábecsülöd önmagad és a képességeidet Skyler. Nagyon bátor fiatal nő vagy. Túlságosan is fiatal ahhoz, hogy a Kárpáti férfiakon gondolkodj, de végül majd eléred a teljes erőd és képességeidet. A legtöbb férfinak sincs a leghalványabb fogalma sem az elején, hogy mibe is keveredett, – kacsintott rá a lányra. – Most még túl fiatalak vagyunk, de gyorsan tanulunk, és idővel kifejlődnek a készségeink és a hatalmunk, éppen a velük való elmekapcsolat, az ő tapasztalataik révén. Skyler bólintott. – Gabriel és Francesca is így tanítanak, telepatikus úton adják az információt, és úgy gondolom, hogy minden beszédnél vagy könyvnél részletesebb, és színesebb. Látom, hogyan vagy képes gyorsan tanulni. – Gondolom, ugyanezt teszi Tamara baba is. – Raven hangjában volt egy apró bicsaklás, és szándékosan nem nézett fel Mikhailra. De persze ő észrevette. Mindig észrevette. Tekintete szinte perzselve csúszott végig rajta, túl sok tudással. Nem mondta el neki, hogy ismét teherbe eshet, hogy most van az optimális idő, és ha kicsúszik a kezükből ez a lehetőség, a következőre újabb egy évet kell várni. Szégyenkezett miatta, hogy a lehetőségtől elönti a félelem, a legutóbbi próbálkozás, a gyász és a fájdalom emléke, Raven inkább állhatatosan nem nézett rá. – És még egyszer Skyler, küzdök a saját gyengeségeimmel, a félelmeimmel, de soha nem az életpárommal, soha nem Mikhaillal. Skyler nyilvánvalóan hatalmas beleérző képességgel rendelkezett, közelebb lépett Ravenhez, mintha jelenlétével képes lenne csökkenteni a szomorúságát. – Azt hiszem, mindannyian ezt tesszük, nem igaz? – nézett Mikhailra megerősítésképpen. Mikhail gyengéden végigsimított Raven haján az ujjhegyeivel. „Raven, szerelmem.” – Az elméjében megszólaló hang végtelenül lágy volt. „Minden Kárpáti hím tisztában van vele, mikor képes megfoganni az életpárja. Te vagy mindaz, amit valaha is akartam. Amikor kész vagy rá és csak akkor, ha valóban készen állsz, majd újra megpróbáljuk.” Tekintete végigsimított életpárján, még mielőtt rámosolygott volna Skylerre. – Te egy nagyon bölcs, ifjú hölgy vagy. Sötét felhők lebegtek át a Hold előtt, egy pillanatra elsötétítették az eget, hátborzongató árnyakat vetve a konyhára. Egy hatalmas farkas sziluettje suhant át a padlón, ahogy elment az ablak előtt, mintha a hatalmas lény nem is odakinn, hanem a helyiségen siklott volna végig. Mikhail, Raven és Skyler, ösztönösen a mosogató fölötti következő ablak felé fordultak. Skyler alig hallhatóan felkiáltott, amikor az óriási, bozontos, fekete bundájú fej felemelkedett, és a majdhogynem vörösben izzó szemek közvetlenül rámeredtek az üvegen keresztül. – Maradjatok benn, – mondta Mikhail, és már oldódott is párává, hogy az ajtó alatti egyik résen kiáramoljon a szabadba. A farkas egy szempillantás alatt eltűnt, a két nő már csak a hűlt helyét bámulhatta a sötétben.

– Ez vagy Gabriel, vagy Lucian volt, engem keresnek, – találgatott Skyler. – Gyakran veszik fel egy farkas alakját. Raven megrázta a fejét. – Akkor egyszerűen bejöttek volna a házba, beszéltek volna Mikhaillal, és megmosták volna a fejed, amiért aggódniuk kellett miattad. Skyler megnyugtatóan Raven karjára tette a kezét, és ez önmagában is nagy teljesítmény volt a részéről, nem szeretett megérinteni senkit, de azt sem szerette, ha őt érintették meg. – Legalább egy tucat Kárpáti hím van hallótávolságon belül. Ha a hercegnek segítségre lenne szüksége, csak kiáltania kellene. Raven rámosolyogott, de a keze önkéntelenül a torkára csúszott. – Persze, hívhat segítséget. De bármi is az ott, nem érzem magunkra nézve fenyegetőnek. – Egy állatalakban lévő, jól képzett Kárpátinak vagy vámpírnak elég egyszerű lett volna elrejtenie a gondolatait előlük, de Ravennek ezt egyáltalán nem állt szándékában elmondani Skylernek. – De ha mégis valami gond lenne, Mikhail azonnal szólni fog. De nekem a pulykára is ügyelni kell a sütőben. Sütöttél már ilyesmit? Még sok dolgom lenne, és tudnék használni egy segítő kezet. Skyler felnevetett. – Házvezetőnőnk van. Ő szokott sütni-főzni, de olykor beenged a konyhába, bár nem igazán szereti, ha bárki is ott lábatlankodik. – És te ezt természetesen tudod. Hiszen egy empata vagy, érzed az érzéseit. Eléggé kényelmetlen lehet. Skyler megvonta a vállát. – Francesca és Gabriel megtanítottak, hogyan kapcsolhatom ki. Még nem vagyok tökéletes benne, de azt hiszem, idővel nem fog problémát jelenteni. Francesca mindig segít árnyékolni, amíg ébren van. – Miért akarod, hogy átalakítsanak? – Ők a családom. Velük akarok lenni. – Mindketten vért cseréltek veled? A lány bólintott. – Csak egy vércsere kell az átalakításhoz. Gabriel már elmagyarázta, de azt szeretné, ha várnék, míg idősebb leszek. Azt hiszi, hogy több időre van szükségem, hogy átgondoljam, de én tudom, mit akarok. Ha a herceg nem ragaszkodik hozzá, hogy egy Kárpáti hím életpárja legyek, akkor megpróbálom rábeszélni Gabrielt, hogy minél hamarabb tegye meg. – Nehéz lesz az átváltozás a testednek, – figyelmeztette Raven, – nagy fájdalommal jár, amitől nem tudnak megvédeni sem. – Érzem a nyugtalanságod Raven. Valamit nem mondasz el nekem. Valaha Raven is ember volt, mint Skyler, és neki is voltak már akkor is pszichés képességei. Érezte, hogy a Kárpáti vér már felfokozta a lány készségeit, kiélesítette érzékeit. Intelligens, erős, jól fejlett pszichikai képességekkel. Raven még tisztán emlékezett arra az időre, amikor rajta kúsztak keresztül mások érzelmei, élesen, rettenetesen. A romlottságnak, gonoszságnak épp úgy volt egy jellegzetes szaga, mint egy érzete, és amilyen érzékeny Skyler volt, mindenképpen szüksége volt a védelemre ellene. Nem csoda, ha Gabriel és Francesca is adott neki a véréből, hogy bármelyikük védhesse. – Azt hiszem, már azt is tudod, mit nem mondtam el Skyler. Nem azért jöttél, hogy elmondd a meglehetősen súlyos kifogásaidat Mikhailnak, és nem azért, hogy felmentést kérj tőle. Francesca és Gabriel bizonyára nem rejtették volna el előled azt az igazságot, hogy az igazi életpárod akkor is összeköthet magával, ha még ember vagy és nem Kárpáti. Ha te vagy a lelke másik fele, magáénak bélyegezhet. Tudtad ezt, ugye? Skyler elpirult, bólintott, majd lehajtotta a fejét.

– Sajnálom. Nem kellett volna hazudnom. Néha többet tudok meg úgy, ha tudatlanságot tettetek. A legtöbben nem számítanak intelligenciára, vagy érettségre egy tizenévestől. Védelmet azért kérhetek ellene, nem? Raven az idősnek tűnő szemeket fürkészte. – Találkoztál az életpároddal? Skyler megrázta a fejét, tekintete a távolba révedt. – Rémálmaim vannak. Néha hallok egy hangot, és félek tőle. – Habozni látszott. – Amikor még nagyon kicsi voltam, és a férfiak csináltak velem bizonyos dolgokat, sikoltottam és egyre csak sikoltottam a fejemben. Már akkor hallottam egy hangot, ami értem kiáltott. Azt gondoltam, hogy megőrültem. De most már tudom, hogy odakinn van valahol, és engem keres. – Megdörzsölte a sebhelyet a homlokán. – Nem akartam eljönni a Kárpátok hegyei közé, féltem, hogy itt van, de Gabriel és Francesca nem hagytak volna otthon egyedül. Gabriel azt mondta, folyamatos védelemre van szükségem. Raven szíve megugrott. – Ezt mondta? Skyler bólintott. – Mostanában nagyon furcsa. Egyáltalán nem akarja, hogy én vagy Francesca eltűnjünk a látómezőjéből. Bár nem mond semmit, látom rajta, hogy nagyon ideges. Francesca dolgozik a kórházban és több menedékhelyen is, és én is gyakran megyek vele, de látom, hogy mostanában már Gabrielnek egyáltalán nem tetszik, ha elmegyünk. Raven ismét meglocsolgatta a pulykát, hogy elfoglalja magát, bár semmi szükség nem lett volna rá. – Mióta ideges Gabriel körülbelül, ha valamelyikőtök elmegy otthonról? Igyekezett semlegesen tartani a hangját, de a szeme sarkából elkapta Skyler éles pillantását. – A herceg elleni támadás óta. „Nincs semmi aggasztó idekinn Raven. Egy férfi futott az erdőben, állatalakban, és úgy döntött meglátogat bennünket, de látta, hogy társaságunk van. És az öcsémmel is beszélek. Nem engedhetjük haza Skylert az erdőn keresztül, kíséret nélkül.” „Aggódnom kellene valami miatt, Mikhail?” Érezte a férfi rövid habozását. „Nem tudom. Nyugtalan vagyok, de nem találom az okát.” „ Légy óvatos Mikhail. Tartsd magad biztonságban. Mit akarsz megbeszélni Jacquesal?” Raven érezte, hogy hirtelen felvidul. „Hogy hogyan fog kinézni Gregori Mikulásnak öltözve a gyerekek között.”

2. fejezet – Nagyon állapotosnak tűnsz drága hölgy, – hajolt le Mikhail, megcsókolni Shea Dubrinsky arcát. Sógornője kifújta az arcából fényes, vörös haját. – Te is úgy látod? Ha nem születik meg ez a baba hamarosan, esküszöm, szét fogok durranni. – Idegesnek tűnsz. Valami gond van? Körülnézett a szobában, pillantása az öccsét kereste. Jacques szinte egy pillanatra sem tágított az életpárja mellől. Lassú mosoly gyúlt ki Shea arcán. – A konyhában van, süt. Mikhail szemöldöke felszaladt. – Azt hiszem, nem jól hallottalak. – De, jól hallasz. Fáj a hátam és gondjaim akadtak a recepttel. Ráadásul úgy, hogy Corinne-nak és Ravennek is én találtam a recepteket. Raven mesélt a gyerekkori kedvenceiről, én pedig megkerestem őket. Corinne megcsinálja a többit, én pedig még ezt az egyet sem tudom. Kicsit megalázó beismerni, de folyamatosan érzelemhullámok törnek rám. Állandóan sírva fakadok, így Jacques átvette inkább az uralmat a konyha fölött. Mikhail fuldokolni kezdett, így udvariasan elfordult és megköszörülte a torkát. – Jacques, a konyhában süt? Shea mosolya kiszélesedett. – Nos… legalábbis próbál. Nem vagyunk túl sikeresek eddig, és azt hiszem sok új szót tanul. – Félrehajtotta a fejét, élénkvörös haja az arcára hullott, kihangsúlyozta klasszikus arcszerkezetét. – Talán segíthetnél neki. Menj ki hozzá, örülni fog neked, – megforgatta a szemét, – őfelsége engem szigorú utasítással száműzött, hogy feküdjek le egy kicsit. Mikhail szigorú pillantást vetett rá. – Akkor azonnal tégy is úgy Shea. Elkezdődött a szülés? Hívom Francescát és Gregorit, hogy vizsgáljanak meg. – Orvos vagyok Mikhail, – emlékeztette Shea, – tudnám, ha elindult volna a vajúdás. Talán már közel vagyok a kezdetéhez, de még nem indult be. – Elhessegette magától és elindult egy jól álcázott ajtó felé, ami az alagsorba vezetett. – Ígérem, hogy hívni fogom őket, ha szükségem lesz rájuk. Soha nem hagynám, hogy bármi is történjen a babával. Csak fáradt vagyok. Mikhail nézte, hogyan tűnik el, és csak aztán vágott át a tágas házon, hogy a konyhába menjen. Az ajtóban földbe gyökerezett a lába, és döbbenten bámulta az öccsét. Fehér porfelhő szálldosott a konyha levegőjében, ugyanez borította a padlót is. A por mindent belepett, nem csak a kövezetet, a tálakat, a pultokat és a mosogatót is. Jacques az egyik pultnál állt, egy köténnyel a derekán, a fehér por éppúgy belepte az arcát, mint a szemöldökét, szempilláit és éjfél-fekete haját. Mikhailból kitört a nevetés. Raven állandóan megmosolyogtatta, de mégis, csak nagy ritkán hallhatott tőle ilyen igazi, szívből jövő, felszabadult röhögést, ami kiszakadt belőle, ahogy meglátta általában zord, komor arcú testvérét, tetőtől talpig liszttel borítva, izzadsággyöngyökkel a homlokán.

Jacques szemei figyelmeztetően rávillantak, vad, mogorva tekintettel, ami a legerősebb és legbátrabb harcosokat is összerezzentette volna. Vékony, fehér sebhely látszott a torkán, egészen az álla vonaláig, múltjáról tanúskodva. A Kárpátiakon ritkán maradnak hegek, gyorsan, könnyedén, nyom nélkül gyógyulnak, de Jacques teste örökre magán viselte a brutális kínzások bizonyítékait, valószínűleg nem csak a nyakán és a szaggatott szélű forradáson a mellkasán, ahol a karót mélyen a testébe döfték. – Egyáltalán nem vicces. – De, ez nagyon vicces, – állította Mikhail. Ez volt az első alkalom életében, amikor az öccsét látta zavarba jönni. Shea nemcsak hogy megmentette Jacques életét és ép elméjét, de visszarángatta életpárja vidám, humoros természetét is az életbe. Mikhail megosztotta öccse kinézetét Ravennel. A lágy nevetés betöltött az elméjét, a dús, érzelemgazdag hangok körülölelték szeretettel. Ugyanaz az intimitás, ami közte és Raven között volt, és természetesen Jacques és Shea között is, segített életben tartani a fivérét. Már csak emiatt az egy dolog miatt is felbecsülhetetlen értékű kincsként gondolt a sógornőjére Mikhail. – Még Raven is szórakoztatónak találja. – Raven. Még csak a nevét se mondd ki most előttem. Ő tehet erről az egészről. Jacques a tisztánlátás reményében megpróbált felfelé fújni, hogy eltávolíthassa szempilláiról a lisztet. – Azt hittem, Sheának segítesz, – mutatott rá Mikhail, és képtelen volt az idült vigyorgást eltüntetni az arcáról. – Shea sírva fakadt idekinn. Sírt, Mikhail. Ült a padlón, és siratott egy vekni, valamilyen hülye kenyérszerűséget. – Jacques komor arccal körülnézett, majd lehalkította a hangját. – Azt egyszerűen képtelen vagyok elviselni. – Ebben a pillanatban, Mikhail teljesen gyámoltalannak látta testvérét, nem pedig egy erőteljes vadásznak, akinek ismerte. – Ki a franc gondolta volna, hogy egy kenyér felrobbanhat? A tészta felemelkedett, még az edény peremén is túl, és mint egy vulkánból a láva, lekúszott az oldalán, aztán a pulton is, tisztára úgy nézett ki, mintha élne. – Jacques felmarkolt és megrázott egy vastagon lisztes papírlapot. – A recept azt írja, hogy fedjük le egy konyharuhával. De a konyharuha se tudta visszatartani ezt a pöfögő, bugyborékoló izét. Mikhail, az oldalára nyomta a kezét. Ekkorát a legutóbbi száz évben biztosan nem nevetett. – Erre csak azt tudom mondani, örülök, hogy nem láttam. – Hagyd abba a röhögést, gyere be és segíts. – Hallatszott némi kétségbeesés a hangjából. – Valamiért, aminek én a világon semmi értelmét nem látom, Shea ragaszkodik hozzá, hogy megsüsse a partira. Azt akarja, hogy dagasszam be ezt a kenyeret vagy mit, és tegyem a sütőbe. Már harmadjára próbálom. Eddig azt hittem, az emberek bemennek a boltokba, és megveszik az ilyesmit. Gyere be és csukd be az ajtót, – Jacques beledörzsölte arcát a karjába, és ezzel felvitte rá az újabb lisztréteget. – amúgy is beszélnem kell veled. – Megérintette Shea elméjét, megbizonyosodott róla, hogy kellő távolságra van. Tekintete elkerülte bátyjáét, inkább vasvillatekintettel a tésztára meredt. – Shea talált egy nőt, akiről azt hiszi, távoli rokona lehet. A mosoly azonnal leolvadt Mikhail arcáról. – Mennyi ideje ennek? – Fél éve. A nő fényképeket talált a padláson, úgy tűnik, a családfát kutatta. Írt Sheának, megkérdezte, tarthatnák-e a kapcsolatot. Azt hiszi Sheáról, hogy Maggie unokája, nem pedig a lánya. Shea szeretett volna fényképeket az anyjáról, így visszaírt neki. Mikhail visszafojtotta a kitörni készülő nyögést. – Jacques. Mindenkinél jobban tudod. Hogyan találhatott rá Sheára? Minden nyomát eltüntettük.

– Ez nem olyan könnyű ma már, a számítógépek korában Mikhail, és Sheának szüksége van arra, hogy utánanézhessünk. Sokat jelentene a számára. – Nem lett volna szabad válaszolnia arra a levélre. – Tudom, tudom. Meg kellett volna akadályoznom, de annyi mindent feladott, hogy velem lehessen. Én nem vagyok már olyan, mint ti többiek, és soha nem is leszek, te is jól tudod. – Jacques elkapta a bátyjáról a pillantását, de az még megpillanthatta benne a szenvedést, ami felhullámzott közöttük a levegőben. – Jobbat érdemelne, és adni akartam neki egy kis ajándékot. Hogyan tudtam volna ellenállni, amikor talált egy rokont, akinek talán vannak fényképei az édesanyjáról? Képtelen voltam megtagadni tőle. – Tudod, hogy ez veszélyes. Azt is, hogy nem szabad írott nyomokat hagynunk magunk után. Bármilyen kapcsolat veszélyes az emberekkel, de az írott különösen. Ezzel mindannyiunkat veszélyeztetsz. Jacques keményen odacsapta a tésztát a pulthoz. – Shea végig azt kutatja, miért veszítjük el a gyerekeinket, még a terhessége alatt is. Harminc olyan esetet vizsgált meg, ahol a gyermekek egy éves koruk előtt meghaltak. Szerinted ez mit művel vele? – Az ökle belerobbant a tésztába. – Nemsokára szülni fog és rémült. Megpróbálja ugyan elrejteni előlem, de soha nem vagyok képes, egyetlen pillanatra sem elengedni az elméjét, hogy magánteret adjak neki. – Saját gyengeségének szégyenét felülbírálta Jacques-ban az, hogy a fivére megtudja a teljes igazságot. – Magával cipeli az épelméjűségem felelősségét is, minden éber pillanatában. – Jacques, de te szereted Sheát. – Ő az életem, a lelkem Mikhail, és ezt tudja is, de ez egy csöppet sem könnyíti meg neki az életet mellettem. Képtelen vagyok férfiakat elviselni a közelében. Folyamatosan ott vagyok a fejében árnyékként, és az aggodalmaskodásommal a terhessége miatt, az aggodalmammal miatta, mindkettőnket majdnem az őrületbe hajszoltam. Ha valami történne vele… – Shea rendben meg fog szülni, és a gyermek egészséges lesz, – jelentette ki határozottan Mikhail, és küldött az ég felé egy néma fohászt, hogy ez igaz is legyen. – Francesca és Gregori mindent meg fognak tenni, hogy Shea egészséges maradjon. Hiszem, hogy nem fogják hagyni, hogy bármi rossz történjen az életpároddal. – Megkért, hogy maradjak ezen a világon, és neveljem fel a gyermeket, ha történne vele valami, – emelte meggyötört pillantását bátyjára Jacques. – A saját rettenetes gyerekkora után te is biztosan érted, miért lenne szüksége tőlem erre a megnyugtatásra. – Megdörzsölte az orrát, fáradtnak tűnt, szinte lehúzta a bánat. – Tudod, hogy nem leszek képes létezni nélküle. Ő az ép elmém egyedül. Ez az egyetlen dolog, amit valaha is elvárt tőlem, és aminek biztonságosan nem tudok eleget tenni, bárhogyan is szeretném őt megnyugtatni. – Mit tudsz arról a nőről? Ez volt a bocsánatkérés egyetlen módja, amit Jacques nyújtani tudott fivérének. Azzal, hogy Shea levelezésbe kezdett egy halandóval, ráadásul olyannal, akit egyikük sem ismert, egy olyan ajtót nyitott ki, ami az egész fajukat veszélyeztetheti. – Eileen Fitzpatriknak hívják, több fényképét is elküldött Maggie-nek, Shea anyjáról és egy másik nőről, akiről azt állítja, hogy Maggie féltestvére volt, azaz Eileen nagymamája. – Hogyan talált rá Sheára? Jacques vállat vont. – Az interneten. Shea, folyton a származásokat kutatja rajta. Mikhail kérdőn felhúzta a szemöldökét. – Miért? Ő már Kárpáti, nem ember. – De nyilvánvalóan sokat számít neki a családfa Mikhail, – mondta Jacques, – nem csak a sajátját, de Ravenét és Alexandriáét is kutatja, és Jaxon családjáét szintén. Gregori és

Francesca a Kárpáti származástannal foglalkozik, ez nélkülözhetetlen a gyerekhalandósággal kapcsolatos kutatásaikhoz. – És ez az Eileen, azon a weboldalon keresztül találta meg Sheát, ahol a családfák után kutatott? – noszogatta Mikhail. Jacques bólintott, teljesen tudatában bátyja rosszallásának. – Eileen Írországban született, de az Államokban él. Megkértem Aidant, hogy nézzen utána alaposan. Van egy könyvesboltja San Franciscóban, és sok időt tölt azzal, hogy a könyvtárakban a családja történelmét kutatja az interneten. – Akkor legalább távol van ez a nő. – Ahogy kimondta, Mikhail szemei elsötétültek, viharos, villámló tekintete fölött összeszaladt a szemöldöke. Kiolvasta az igazságot öccse arcából. – Itt van? – Ott lesz ma este a fogadóban. Eileen megkérdezte, hogy mit fog csinálni karácsonykor, és Shea, mivel szerette volna teljesen emberinek beállítani magunkat, gyerekekkel, halandó ételekkel, megemlítette neki a karácsonyi partit. Mikhail figyelte, hogy Jacques valami hengeres botfélével elkezdte lapítani a tésztát. – Egyre inkább nem tetszik nekem ez a parti. Nemet kellett volna mondanom Ravennek. Az utóbbi időben egyre többször fordul meg a fejemben, hogy az ellenségeink legközelebb talán az asszonyainkra és a gyerekeinkre csapnak le. Mi lenne erre jobb alkalom, mint amikor ilyen sokan gyűlünk össze egy helyre? – Ravennek igaza van, Mikhail. A legutóbbi ellened megkísérelt merénylet után, mindannyiunknak szüksége van rá, hogy egy kicsit felszabaduljunk. Bevallom, én is nyugtalanabb vagyok, mint egyébként, de ennek az lehet az oka, hogy Shea már olyan közel van a szüléshez. – Talán, – mondta Mikhail, – talán. – Nem hiszem, hogy az ellenségeink ilyen gyorsan képesek lennének összeszedni magukat, még egy koncentrált támadásra ellenünk Mikhail, de természetesen, minden biztonsági előkészületet megteszünk. Jacques sokkal inkább lelkesen, mint szakértelemmel nyújtogatta a tésztát a pulton, majd profinak szánt mozdulattal rádobott egy marék lisztet, amitől ismét fehér por emelkedett a magasba. Mikhail képtelen volt elfordítani a tekintetét attól a formátlan masszától, amit öccse alakítgatott. – Hol van most Shea? – halkította le a hangját egészen. – Le kellett pihennie. Nem érzi egészen jól magát. – Lehet, hogy a vámpírok nem tudják ilyen gyorsan újraépíteni a szövetségüket, de az emberi társaság képviselői is ellenünk dolgoznak, és szinte állandóan jelen vannak a hegyeink között. Kémeik vannak, és lehet, hogy értesültek róla, hogy összejövetelt szervezünk. Talán egy-két helybelit is lefizettek. És természetesen arról sem feledkezhetünk meg, hogy a sötét mágus is életben van. Jacques szemei elsötétültek és jéghideggé váltak, emlékeztetve rá Mikhailt, hogy egyedül Shea tartja vissza attól az öccsét, hogy egy rémületes, halálosan veszélyes férfi legyen. Még az arcán, haján és szempilláin megülő lisztszemcsék sem voltak képesek tompítani a fenyegetést, ami belőle áradt. – Rendszeres ellenőrzéseket kellene tartanunk a faluban és a környező területeken, hogy információhoz jussunk. Mikhail élesen beszívta a levegőt, de rögtön köhögni is kezdett a levegőben szálldosó fehér portól. Szerette a falu lakóinak legnagyobb részét, néhányukkal pedig határozottan baráti viszonyt táplált, és a gondolat, hogy erőszakosan lerohanják a magánéletüket, nagyon ellenszenves volt a számára, de tudta, hogy nincs más választásuk. Jacques dühösen nézett rá.

– Meg tudom oldani magam is. – Pontosan olyan jól tudod, mint én, hogy az ellenségeink módot találtak rá, hogy elrejtsék magukat előlünk. Állandóan letapogatni vagy vérüket venni a szomszédainknak, teljesen elvenné tőlük a magánéletet, amihez joguk van. Nem avatkozhatunk bele ilyen durván. Régi vita volt már ez közöttük, de ő mindig emlékeztette magát a jó és rossz fogalmára. – Nekünk is vannak jogaink Mikhail, sőt, kötelességünk megvédeni az asszonyainkat és a gyerekeinket, de ezt nem kellene neked mondanom sem. Már háromszor majdnem elvesztetted Ravent. Mikhail visszagyűrte saját emelkedő vadállatát. Nem lett volna megfelelő érv egy vitában. Végül is úgy döntött, Jacques-nál a pont, meg kell tenniük mindent, hogy megvédjék a fajukat. Tanulmányozta öccse feldúlt arcát. Jacques az őrület határán volt, amikor Shea megmentette őt, de ennyi év után, a démonok még mindig túlságosan közel leselkedtek a felszínhez. Ha Sheához akár a veszély legkisebb gondolata kapcsolódott, a szörny azonnal emelkedni kezdett, és bárki is volt éppen Jacques közelében, az veszélyben érezhette magát. – Jacques? Mindketten odafordultak Shea hangjára. Ott állt az ajtóban, már-már pirosnak mondható vörös haja keretbe foglalta az arcát, felhívva a figyelmet smaragdzöld szemeire és az alattuk levő karikákra. „Úgy éreztem, szükséged van rám. Mi az vadember?” Finom kötözködése átmelegítette, szerelembe burkolta életpárját. Jacques vett egy mély lélegzetet, lecsendesítette az elméjét, hirtelen ráébredt, hogy figyelmetlenül megosztotta Sheával az érzéseit. „Mások lehet, hogy épelméjűnek látnak, de nélküled mindig darabokra török. Sajnálom, hogy megzavartalak a pihenésben.” Shea gyengéd és bizalmas hangja, érzelmei, szerelme átmosták. Valami ellágyult benne, enyhült a démon üvöltése, alábbhagyott az a mély düh, ami soha nem múlt el egészen, nem számít milyen keményen harcolt ellene jó ideje már. Soha nem fogja magát úgy elengedni emberek társaságában, mint a bátyja, és nem fogadta el azt az érvet sem, hogy a személyiségi jogaik megsértése lenne, ha nem csak a nyugalma, hanem életpárjának biztonságban tartása miatt megszondáznák az elméiket. – Olyan kis cukin nézel ki. Jacques zavarában pislantott egyet és kerülte fivére pillantását. – A Kárpáti hímek nem cukik Shea. Mi veszélyesek vagyunk. Tehát, én is mindenkor veszélyesnek tűnök. – Nem, drágám, – ragaszkodott a véleményéhez Shea, miközben elsuhant Mikhail mellett, ahogy belépett a konyhába. – Most annyira nagyon cuki vagy, hogy legszívesebben lefényképeznélek, és mindenkinek mutogatnám, milyen édes is vagy valójában. Jacques elkapta, és még mielőtt tiltakozhatott volna, magához húzta, megrázta a fejét, lisztet zúdítva rá, amitől élénk színű haja úgy nézett ki, mintha havas lenne, belepte a nő ruháját és arcát is. Beletemette az arcát a nyakába, szándékosan odadörgölve hozzá magát, odabújt meleg, csupasz bőréhez, fogaival játékosan belekapott. Shea kacagott, karjait tiltakozóan emelte a feje fölé, hogy tiltakozzon a zápor ellen. Jacques sokkal hatalmasabb termete mellett szinte eltörpült az övé, beletúrt hosszú hajába, ami egy bőrszíjjal összefogva, vad sörényként leomlott a hátára, hogy közelebb húzza magához a fejét.

Mikhailban feltörtek az érzelmek, szinte a torkát fojtogatták. A szeretet, a tisztelet és a szerelem szinte elárasztotta felőlük, és ennek egy kicsiny pillanatát megosztotta Ravennel is. Shea O'Halleran, nemcsak hogy megmentette az öccse ép elméjét és életét, de Gregorival összedolgozva, Ravent és a születendő gyermekét is megmentette annak idején. Shea a finom vonásaival, kerek pocakjával törékenynek tűnt ugyan, de ő ismerte rendíthetetlen bátorságát, mélységes elkötelezettségét, a vasakaratot, ami szinte élt, lélegzett benne. Míg ember volt, híres kutató és sebész hírében állt, és most, hogy már Kárpáti, minden tudását annak szentelte, hogy valahogyan megóvhassák fajukat a kipusztulástól. – Jacques, igazság szerint a liszt és a kötény rajtad sokat elvesz a veszélyes ragadozó képéből, – fogott össze sógornőjével azonnal, hogy ugrathassa öccsét, hiszen a nevetés és viccelődés nagyon ritka volt közöttük az utóbbi időben. Jacques a fivére felé fordult, már sokkal kiegyensúlyozottabban, mint korábban. Shea lecsendesítő hatására az apró, vörös lángok kialudtak a szemeikben, a vicsorgás eltűnt a szájáról. – Ne bátorítsd, – tiltakozott. Mikhail rákacsintott Sheára. Ott maradt öccse ölelésében, a mellkasára hajtotta a fejét, a szállongó fehér por lassan egyenletesen befedte mindkettejüket. – Nem hiszem, hogy bátorításra lenne szüksége, – mondta, – viszont hagylak sütni, mennem kell. Beszélni akarok Juliannal és Aidannal is. „Ellenőrzöd a nőt, aki azt állítja, hogy rokonságban áll Sheával.” Mikhail, alig észrevehetően biccentett. – Julian valamikor Dimitri barátja volt, nem? – Pár száz évvel ezelőtt, – mondta Jacques, pillantása hirtelen óvatossá vált. – Miért? Mikhail vállat vont. – Évtizedek óta nem láttam Dimitrit a valódi formájában. Míg itt volt, végig megtartotta a farkas alakot. Sok vadász használja az állatok alakját, amikor közel van az átforduláshoz. „Nyugtalanít téged.” Jacques odadörgölte az orrát Shea nyakához, majd nyomott egy gyengéd csókot arra a helyre, ahol a pulzusa lüktetett. „Egy kicsit. Épp csak alapos akarok lenni. Mindannyian idegesebbek vagyunk kissé, a tervezett összejövetel miatt. Túl sok nő és gyermek lesz egy helyen, és ezt nagyon veszélyesnek érzem. Bízom benne, hogy Julian kapcsolatba lép vele és feleleveníti a barátságukat.” „Nehéz dolog gyerekkori barátokra felügyelni.” „Igen az,” – sóhajtott fel Mikhail. – Jacques! – fogta meg életpárja kezét Shea – A babánk iszonyatosan rugdal. Ma este olyan csendes volt, hogy már majdnem aggódni kezdtem. – Jacques végtelen gyengédséggel rásimította a tenyerét a kerek hasra, hogy érezze a baba lábának kidudorodását. Rámosolygott Sheára. – Ugye? – Shea fölemelte az arcát egy rövid, gyengéd csókra. – Nem tehetek róla, aggódom. Mindenkivel beszéltem, míg azon dolgoztam, hogyan tudnánk életben tartani a gyermekeinket, aki csak foglalkozik ugyanezzel a témával. Úgy tűnik, mindegyikőnknek másmás elmélete van. – Mi a te elméleted Shea? – kérdezett vissza azonnal Mikhail, sötét szemei szinte követelték a választ. Hátra tolta arcából a piros fürtöket és feléje fordult teljesen. Az arca most hirtelen nagyon fáradtnak, nyúzottnak tűnt. Szemei mélyén látszott a feszültség. – Gregori és én úgy gondoljuk, hogy bizonyos dolgok kombinációi okozzák a sok vetélést és a haláleseteket. A föld az erősségünk. Fiatalít, gyógyít, nem létezhetünk túl sokáig nélküle. Azon kell feküdnünk, teljesen függetlenül attól, hogy csak a tetején vagyunk-e, vagy teljesen beletemetkezünk. A talaj összetétele viszont megváltozott az évek során. Itt ugyan kevésbé, mint a többi helyen, de vegyi anyagok és toxinok oldódtak be a birodalmunkba, és

ahogyan a többi fajnál is, azt hiszem nálunk is befolyásolhatják a gyermekeink életben maradási esélyeit. Mikhail, igyekezett nem reagálni. A föld. A népe nem létezhet túl sokáig föld nélkül. Még azok is, akik elhagyták a szülőhazát, mindig a leggazdagabb talajú helyeket keresték, amit csak más tájakon találhattak, de volt értelme annak, amit Shea mondott. Ha a madaraknak gondjaik vannak a fiókáik felnevelésével a szennyezettség miatt, miért ne lennének a Kárpátiaknak is? Elnyomott egy nyögést és gyorsan Ravenért nyúlt. Meg akart vele próbálkozni, hogy újra gyermekük legyen, szüksége volt rá, hogy megpróbálhassa, miután a nők annyit szenvedtek. Az utolsó dolog, amit szeretett volna, az az volt, hogy visszatartsa őt ettől, éppen most, amikor fogamzóképes állapotban van. Ez az idő annyira ritkán jött el, hogy egy kihagyott alkalom egy újabb év veszteséget jelentett. – Megvizsgáltad a földünket? – kérdezte. Shea bólintott. – Itt is vannak szennyezőanyagok Mikhail, még a szentélyünkben is. Megvizsgáltuk a legdúsabb földjeinket, hogy megtalálhassuk a legjobb talajt a terhes nők számára. És ez, ennek a nagyon összetett problémának még csak egy része. Jacques hallotta az aggodalmat a hangjában, beleborzolt a hajába a tarkóján. – Máris bámulatos haladást értél el Shea. És meg fogod fejteni ezt a kirakóst. – Én is így gondolom, – felelte, – de abban már nem vagyok biztos, hogy megfelelően kezelni is tudjuk majd a problémát. Abban meg aztán főleg nem, hogy még időben megtalálom, és a helyére illesztem az összes darabot. Keze megpihent, a még meg sem született gyermek fölött. Most először történt meg, hogy a két férfi Shea hangjából vereséget olvasott ki. Mindig olyan céltudatos és elemző volt. Mindig határozottan tört előre, rendületlenül hitt benne, hogy a tudomány mindenre választ ad. „Csak fáradt Mikhail. Soha nem fogja feladni.” Mikhail magára kényszerített egy halvány kis mosolyt, és úgy döntött, hogy ilyen közel Shea szülésének időpontjához, a lehető legrosszabb ötlet a gyermekhalandóságról beszélgetni. Keresett hát valami biztonságosabb témát. – Elfelejtettem említeni, egy nagyon fontos részletet a ma esti ünnepről. Raven felvilágosított, hogy mint a népem hercegének, az én kötelességem eljátszani a Mikulást. Jacques fuldokolni kezdett. Shea beleköhögött a tenyerébe. Mikhail bólintott. – Pontosan így gondolom én is. Nem áll szándékomban fehér szakállt ragasztani és piros nagykabátba bújni. Azonban… – vigyorodott el gonoszul. – Mit terveltél ki Mikhail? – kérdezte gyanakodva Jacques, – mert ha úgy tervezted, hogy tovább adod ezt a kellemetlen feladatot az öcsédnek… Mikhail szándékos lassúsággal csóválta meg a fejét, fekete szemeiben a csíny fénye táncolt. – Úgy döntöttem, hogy erre tökéletesen alkalmas a vejem is. Tájékoztatom a kedves fiamat, hogy az ő feladata lesz a piros ruhát viselni. Jacques kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Shea keményen a szájára szorította a tenyerét, és hatalmasra nyílt szemekkel bámult rá. – Ne Gregorit. Meg fog rémíteni minden gyereket, – suttogta, mintha Gregori is meghallhatta volna. – Ugye, nem akarod tényleg megkérdezni? A Daratrazanoff testvérek közül mindegyik alkalmatlan lenne Mikulásnak. Ez… szörnyű ötlet. Jacques mosolya kiszélesedett, Mikhail szíve összeszorult tőle a mellkasában. „Mi az szerelmem? Odamegyek, ha szükséged van rám.” Raven puha hangja azonnal elöntötte melegséggel az elméjét.

„Most már semmi, hogy megérintettél,” – felelte Mikhail, hogy megnyugtassa telepatikus képességeiken keresztül. – Szeretnék egy egér lenni a sarokban, amikor megkérdezed, – döntött Jacques, – szólj, amikor hozzá indulsz. Shea dühösen meredt rá. – Te csak ne bátorítsd! Gregori a Kárpátiak mumusa. A gyerekek csak suttogva merik kiejteni a nevét, ha a közelükbe megy. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy láttam-e valaha is mosolyogni. – Én sem mosolyognék piros sapkában, szakállal, – mutatott rá Mikhail. – De te gyengéd vagy Mikhail, Gregori meg… – Shea összeráncolt homlokkal kutatott egy szó után, ami nem lenne sértő. – Ő, Gregori, – szállította le neki készséggel Jacques. – Ez egyszerűen fantasztikus ötlet, Mikhail. Tervezed, hogy elmondod a testvéreinek? Ők is ott akarnak majd lenni, mikor közlöd vele, milyen fontos szerep jut neki ma éjjel. Shea, levegő után kapkodott. – Ti ketten nem beszéltek komolyan, ugye? Viccelni az egy dolog, de komolyan Gregorira gondolni, mint Mikulás… még az agyam is összerezzen. – Nekem is szükségem van némi örömre, Shea, – védte az álláspontját Mikhail. – Már maga a gondolat, hogy milyen arcot vág majd, amikor elmondom neki, ha elképzelem abban a ruhában, az máris figyelemre méltóan javítja az ünnepi hangulatomat. Shea csípőre vágta a kezeit. – A Kárpáti hímek, nagy gyerekek. – Megyek, megnézem Aidant, – jelentette ki Mikhail, – sok szerencsét a kenyérrel Jacques, – nézett széjjel még utoljára a konyhában. – Remélem, azért összetakarítanod nem emberi módon kell majd. Shea nevetett és leintette. – A kenyér csodálatos lesz. Amikor Mikhail elhagyta a házat, Shea szembefordult Jacques-al, hogy a szemébe nézzen. Lassú mosoly terjedt szét az arcán, az ő szemében is kigyúlt a csíny fénye. – Jól érezted magad, kibeszélgettétek a férfias kis titkaitokat a bátyáddal? Mert azt ugye tudod, hogy mindent el fogsz nekem mondani? – El fogok? – Jacques egészen maga felé fordította, és a karjaiba vonta. – Érzem, hogy fáradt vagy, és hogy még mindig fáj a hátad. Az ágyban kellene lenned és pihenni. – Apró csókokkal szórta be a szájsarkait és az arcát. Mindeközben a testével finoman tolni kezdte életpárjáét az ajtó felé. – Nem fogsz kibújni alóla, hogy mindent elmesélj, akármilyen sármos vagy is, – figyelmeztette, – és tiszta fehér leszek tőled. Hogy sikerült ilyen egyenletesen elosztanod a lisztet a konyhában? Úgy néz ki, mint egy háborús övezet. – Mert az is, egy háborús övezet, – panaszkodott, – nem tudom, hogyan képesek erre az emberek rendszeresen. Gyengéden egyre csak hátrálásra késztette, át a nappalin a hálószoba iránt, érezte mennyire lestrapált a teste és az elméje egyaránt. – Megígértem Ravennek az emberi módra sütött kenyeret a partira, – emlékeztette Shea, – nem hagyhatom cserben. – Először is, kicsi vörös hajú, – söpörte a karjaiba Jacques, – te babát vársz, és nem érdekel, ha Raven nem kap házi sütésű kenyeret. De szerencsédre itt vagyok én, és meg fogom csinálni, még akkor is, ha beledöglök. Shea elmosolyodott a hangjából érezhető eltökéltségtől, megnyugodva simult hozzá. – Szereted a kihívásokat.

– Az emberek napi szinten csinálnak ilyesmit. Minden gond nélkül képesnek kellene lennem rá, – panaszolta, miközben meglepő sebességgel suhant végig a házon, le az alagsorba, egyenesen a hálókamrájukba. A szoba csillámlott a falakat borító kristályoktól. A talaj sötét és gazdag volt, a legjobb, amit találtak, egyenesen az egyik gyógyító barlangból hozták. Attól eltekintve, hogy a padlója földes volt és most épp egy hatalmas lyuk volt ásva benne, a helyiség úgy nézett ki, mint bármely más hálószoba. A fali tartókban gyertyák sorakoztak, épp csak pislákoltak, enyhítő illattal betöltve a szobát. Jacques zökkenetlenül lelebegett a föld mélyére, és lefektette Sheát a dús földre. Kinyújtózott mellette, felkönyökölt és teleszórta apró puszikkal kerek hasát. A baba megrúgta a száját, mire hangosan felnevetett. Shea kincsként hallgatta a nevetését, nézte a melegséget a szemeiben, érezte a szeretet az ujjhegyeiben és a szájában, amik a babával incselkedtek, hogy erősebb rugdosásra bírja. Ujjai belefúródtak Jacques sötét hajába, ahogy az a hasára hajtotta a fejét, hogy a babával beszélgessen, mint minden áldott este. „Gyere ki és csatlakozz hozzánk fiam. Már elég rég várunk.” – Az nem kifejezés, hogy rég, – mondta Shea. – Szeretném már a karjaimban tartani. Ezt is említsd meg majd neki az esti mesében. Jacques egy újabb puszi sorozattal terítette be a hasát. – Anyád azt mondja, elég volt már. Meg kell tanulnod majd azt a kódrendszert, amivel a nők a férfiakkal beszélnek fiam. – Nem beszélünk kódokban, – tiltakozott egy apró nevetéssel Shea. Lehunyta a szemét, és csak átadta magát Jacques gyengéd érintésének. A mosolya lassan elhalványult. – Igazából félek. Tényleg félek. Még a gondolatát sem vagyok képes elviselni, hogy talán elvesztem. Máris a részemmé vált, Jacques. Attól félek, én vagyok az, aki feltartja a folyamatot, nem ő. Én azt akarom, hogy biztonságban legyen, ő viszont meg akar születni. Jacques felemelte a fejét, orrát odadörgölte a nyakához, majd leheletével megmelengette hideg kezét. – Kihordtad, pedig az eleve szinte lehetetlen. Élni akar. Erős a kapcsolatunk vele. Tudod, hogy természetes úton nem táplálhatjuk őt, ahogyan az őseink tették, te magad fejlesztettél ki egy tápszert, ami nagyszerűen bevált úgy Dayan és Corinne, mint Gabriel és Francesca gyermekénél. Hatalmas lépéseket tettél előre Shea. Ráborította ujjait a szemeire. – Azt gondoltam, hogy Raven önző, amikor nem akart egy jó ideig újra próbálkozni, miután elveszítette a babát, de most már megértem. A fiunk mozog, rugdalózik, él. Figyelem őt, és közben kiderítek dolgokat. Tudunk kommunikálni vele. Fogalmam sem volt róla, hogy ez lehetséges, már ismerni fogjuk, mire megszületik. És ő is ismer minket, mint mi őt. Ha most elveszítenénk, az iszonyatosan nehéz lenne Jacques, olyan nehéz, hogy szinte kibírhatatlan, mint Ravennek, vagy az összes többi nőnek, akivel ez történt eddig. – Ne csináld ezt magaddal. A babánk rendben megszületik, életben marad és egészséges lesz. Shea odafordult hozzá, a mellkasába fúrta az arcát, lehunyta a szemét a fájdalom ellen, amit a szívében érzett. – Élni fog? Életben marad, ha elhagyja a testem menedékét Jacques? És ha életben marad, milyen jövővel kell szembenéznie? – Tamara is egészségesnek tűnik és Jennifer is. – Míg elrejtőzünk, másoknak kell vigyázniuk a gyerekeinkre. Ennek van értelme szerinted? Miért nem tudnak ők is elrejtőzni, ahogyan kellene? Még ha a talajban valóban van is némi méreganyag, nem kellene képesnek lenniük elviselni azt, ha szükséges?

Jacques simogatni kezdte a haját, amint megérezte benne a felerősödő félelmet. Az állandó fájdalom a hátában elmondta neki, hogy a szülés már közel van, elkerülhetetlenné válik. Már nem védheti sokkal tovább a fiukat. – A népünk az öröm kedvéért gyűlik ma össze Shea, – megcsókolta puha bőrét, ujjai gyengéden kuszálták össze élénk színű haját, – Itt lesz minden Kárpáti a közelből és a távolból, és egy céljuk lesz, gondoskodni a fiunk életéről. Életben fog maradni. Erős, ősi vér járja be a vénáit. Odadörgölte az arcát Jacques mellkasához. – Tudom. Minden áldott nap eszembe jut, hogy hogyan voltál képes túlélni azt a hét évet, csapdába ejtve, olyan közel, mégis annyira távol a földtől, ami meggyógyíthatott volna, éhezve, kínlódva, teljesen egyedül, mégis megtagadtad, hogy engedj a halálnak. – Felemelte az állát, hogy belenézzen azokba a sokat szenvedett sötét szemekbe. – És benne a te véred folyik, imádott vademberem. Végtelenül hálás vagyok az égnek, hogy te vagy az életpárom Jacques. Ha bármi életben tarthatja a fiunkat, akkor az az, hogy te vagy az apja. – Felkönyökölt, két kezébe fogta a férfi arcát. – Érezlek benne téged. Jacques halkan felsóhajtott. – Akkor az Isten segítsen meg bennünket Shea, amikor majd tizenéves lesz. Bemutattalak már Josefnek? – Byron unokaöccsének? Az ifjú rappernek? – Ő lenne az. Félek, hogy rá nézve kaphatunk egy rövid pillantást a saját jövőnkbe. Shea nevetett, az aggodalom eltűnt a szemeiből. – Ó drágám. Azt hiszem, Josef ma este fellépésre készül. – Mikhail arcát nézni, amikor Josef rappelni fog ma este, legalább olyan szórakoztató lesz, mint Gregoriét, amikor Mikhail közli vele, hogy Raven buliján, valószínűleg ő lesz a Mikulás. Shea megcsóválta a fejét, de zöld szemeiben vidámság csillant. – Nagyon gonosz vagy Jacques. – Én is folyton ezt mondom neked, mégis mindig ölelnivalónak, meg cukinak nevezel. A szemeiből áradó vágy és az éhség szinte kilopták Shea tüdejéből a lélegzetet, átölelte a nyakát. Megcsókolta a szájsarkait. – Ha attól jobban érzed magad, mások jelenlétében majd tettetni fogom magam Jacques, de amikor kettesben vagyunk, el kell viselned, hogy úgy gondolom, hogy szörnyen cuki és ölelnivaló vagy. Végső önfeláldozással sóhajtott egy nagyot, sötét szemei mélyére belopózott a vidámság. – Nem is értem, hogyan voltam képes létezni, mielőtt megjelentél az életemben. Shea arcán válaszmosoly gyúlt. – Én is ugyanezt érzem veled kapcsolatban Jacques. – Visszafektette a fejét a mellkasára, a szíve fölé. – Nélküled képtelen lennék végigcsinálni. Életemben nem voltam még ilyen rémült, de te szilárdan megtartasz. Feltekerte az ujjára az egyik ragyogó, vörös hajtincset. – Én pedig végig azt hittem, ez éppen fordítva van. Életpárja feje fölött a mosoly lassan lehervadt az arcáról, vonásai elmélyültek, szemei aggodalomtól sötétedtek még mélyebb feketére. – Shea, ez a nő, akivel ma este találkozunk… – elhallgatott, próbálta megtalálni a helyes szavakat, – nagyon-nagyon óvatosnak kell lenned. Az nem történhet meg, hogy csak egy pillanatra is akár, de eszébe jusson, hogy bármi más is lehetsz, mint ember. Shea felpaprikázódott. – Tudod Jacques, nem minden ember szörnyeteg. Ott van Slavica, Gary, Jubal. Miért gyanakodna rá, vagy valami más is lehetek, mint ember? Azt hiszed, hogy minden embernek

folyton az jár a fejében, hogy talán léteznek Kárpátiak és vámpírok a világban? Én magam is hosszú évekig azt hittem, hogy egy ritka vérbetegségem van, pedig orvos vagyok. Jacques ujjai rásimultak a tarkójára. – Ne idegeskedj Shea. Kötelességem megvédeni a népünket. – Úgy érted, hogy Mikhailnak nem tetszett, hogy felvette velem a kapcsolatot. – Úgy értem, hogy nekem nem tetszik. Évek óta kizárólag az enyém vagy, és vicsorognom kell a gondolattól, hogy meg kell osztozzak rajtad egy kívülállóval. Shea még épp időben kapta fel a fejét, hogy láthassa összecsattanni a hófehér fogakat, amik egy farkasra emlékeztették. Ismét nevetni kezdett. – Nagyon szeretlek Jacques Dubrinsky. Komolyan. – Ismét a tenyereibe vette az arcát. – Túl tudsz lendülni valaha, ezen az ostoba féltékenységen? – Ez az lenne? Azt hittem, hogy inkább az alkalmatlanság érzése, a félelem, hogy egy napon felébredsz és rájössz, hogy sokkal több baj van velem, mint amennyit érek. Elfordította a fejét, hogy megcsókolhassa az ujjait. – Az soha, még egymillió év múlva sem fog megtörténni Jacques. Ne aggódj Eileen Fitzpatrick miatt, tudni fogom, ha hazudik. – Nagyon szeretnél egy családot Shea, nem biztos, hogy képes leszel észrevenni, ha hazudik. – Már van családom Jacques. Te vagy a családom. Te, a fiunk, Mikhail és Raven, Gregori és Savannah. Nem vagyok megfosztva a családtól. És annak ellenére, hogy a hormonok ámokfutóvá tettek, nem fogom a családunkat veszélyeztetni egy idegen miatt, még ha a rokonom is. Reménykedek benne, hogy talán lesz egy-két gyerekkori története anyámról, de ha nem, az legfeljebb csak csalódást okoz, nem fog lesújtani. Jacques elfordította tőle az arcát, a boldogság úgy tört ki benne váratlanul, akár egy vulkán. – Fordulj meg, – utasította szinte már mogorván, – megmasszírozom a hátad. Képtelen volt a szemébe nézni, amikor az érzelmek, ennyire csupaszra meztelenítették. A férfiaknak nem lenne szabad ennyire függenie a nőktől, még az életpárjuktól sem. – Momentán egy strandlabda van a hasam helyén Jacques, – mutatott rá, – nem tudok átfordulni. – Akkor az oldaladra, – javasolta. Egy hosszú pillanatra csend lett, aztán Shea ismét az arcára simította a kezét, és kényszerítette, hogy ránézzen. – Te vagy az életem Jacques, az egész világom. Mindent, amit csak érzel irántam, én viszont érzem. – Annak ellenére, hogy képtelen vagyok elengedni téged, akár csak egy pillanatra is? Hogy mindig ott vagyok árnyékként a fejedben? Erőt vett magán, hogy belenézzen a szemén keresztül egyenesen a szívébe, olvassa az elméjét. Semmi mást nem talált, csak feltétel nélküli szeretetet. – Azért különösen, hogy a fejemben vagy. Nagyra értékelem. – Végigsimított ujjhegyével a száján. – Egy nő szereti, ha szeretik, és te hajszálpontosan tudod, hogyan kell szeretni engem.

3. fejezet – Mi ez a rettenetes lárma? - kérdezte Mikhail, amikor Aidan kinyitotta előtte a hatalmas nappaliba vezető ajtót. Nagyon rég nem látta a harcost, így most a herceg elmosolyodott, amikor a harcosok módján, egymás alkarját megszorítva üdvözölték egymást. Aidan szokatlan színű szemei felragyogtak, mint két régi aranypénz. – Megtisztelsz a jelenléteddel bennünket, Mikhail. – Kérlek, mondd, hogy Byron unokaöccse, Josef már nincs itt látogatóban. Mikhail megtorpant a küszöbön, szemöldökeit helytelenítően összehúzta. – Úgy tűnik, itt gyűlnek össze. Joshnak van egy videojátéka, amit Alexandria tervezett, és mindenki ki akarja próbálni. Josef is itt van természetesen, – tette hozzá figyelmeztetően Aidan, amikor félreállt az ajtóból, hogy beengedje a herceget. Mikhail mozdulatlanná dermedt, a lába megállt lépés közben a levegőben. – Talán szólnunk kellene Byronnak, hogy azonnal hívja el valamiért. Aidan önelégülten elmosolyodott. – Úgy beszélsz róla, mintha vámpír lenne. – Inkább egy vámpírral néznék szembe. Reméltem, hogy Olaszországban marad. Byron valószínűleg egy durva viccként hozta magával. – Nagyon szórakoztató, a maga túláradó módján, – mondta Aidan. Mikhail sötét szemöldökei összehúzódtak. – Felhívja magára a figyelmet és közben még a legalapvetőbb készségeinkkel sem rendelkezik. – Láttam ma este fejest ugrani a tetőről, de az alakváltás csak félig sikerült neki. – Mégis úgy nézel ki, mintha jól szórakoznál, – sóhajtott Mikhail. – A huszadik évében jár. Már nem engedhetjük meg magunknak, hogy túl sok időt hagyjunk a gyerekeinknek a felnövésre. Aidan megrázta a fejét. – Ő, még ez emberi évek szerint is egy egyszerű tini, Mikhail. Sokáig és túlzottan közel éltünk az emberekhez, kezdünk úgy gondolkodni, mint ők. A gyerekeink megérdemlik a gyerekkort. Szeretem nézni, ahogyan a kis Joshua növekszik. Josef boldog és egészséges… – Joshua ember. Josef pedig nem. A mai világ pedig nagyon veszélyes lett a fajtánk számára, – mutatott rá Mikhail. – Ellenségek vesznek körbe bennünket, a nőink és a gyerekeink a legsebezhetőbbek. Szükségünk van Josefre, és hogy gondoskodni tudjon a saját biztonságáról, meg kell tanulnia fajunk készségeit. Saját biztosítékokat legalább tud szőni? Aidan bólintott. – Természetesen, igazad van. Amióta az a koncentrált támadás, az a gyilkossági kísérlet megtörtént ellened, nekem is folyamatosan az jár az eszemben, hogy a következő célpontok valószínűleg a gyerekeink és az asszonyaink lesznek. Josef intenzívebb tanításáról beszélni fogok Byronnal, hogy készítse fel a megfelelő védekezésre, ha támadás érné. – Nekem meg az jutott eszembe, hogy nőket szintén fel kellene készítenünk erre, – halkította le a hangját Mikhail, miközben elindult abba az irányba, amerre Aidan invitálta, egy csendesebb sarokba a nappali ricsajából. – A nőket, mindig mi védtük meg. – Mert ők a fény, – mondta Aidan. – Bennük nincs meg az a sötétség, ami a gyilkoláshoz kell. – Tehát mindannyian gondolkodtunk már a megoldásokon, és a vadászok számának csökkenése miatt új megoldásokat kell találnunk az önvédelemre. Az idők változnak, és

őszinte leszek Aidan, a kipusztulással nézünk szembe. Már nem járhatjuk a régi utakat. Készen kell állnunk rá, hogy nyitottak legyünk az új helyzetek új megoldásaira. – Az ősiek nem fognak rajongani a haladó gondolatokért. Egy apró mosoly lágyította el Mikhail kemény vonalú száját. – Én pedig éppen úgy látom, hogy az ősiek még nálunk is rugalmasabbak és haladóbb gondolkodásúak. Ugyanakkor aggályaim vannak a karácsonyi partival kapcsolatban, amit Raven szervez. – Alexandria is nagyon jó ötletnek találta, – mondta Aidan, – így lehetősége lesz találkozni a többi nővel. Úgy gondolja, hogy ez mindenképpen segíteni fogja Sheát is a szülésben. Olyan sokan vagyunk itt, hogy a gyermeknek nagyobb esélye van a túlélésre. – Shea nagyon közel van már hozzá, vagy még ma éjjel elkezdődik, vagy holnap éjjel. Raven éppúgy, mint Alexandria, úgy érzi, hogy a család érzetét keltheti ez az összejövetel a Kárpátiakban, a leánygyermekek, és Shea sikeres szülése, pedig reményt adhat a még egyedülálló hímeknek is. – Alexandria kint van a konyhában. Joshua és Josef feltaláltak neki valami nagy sebességű turmixot, hogy gyorsabban elkészíthesse az ételt az ünnepségre. Azt hiszem, a krumpli darabolást szerették volna elkerülni. Találkoznod kell vele, gyere ki hozzá, bár egy kissé tart a veled való találkozástól. – Tőlem tart? – Nézett rá mogorván Mikhail, – Miért fél a velem való találkozástól? – Úgy hallotta, megfélemlítő tudsz lenni, – vigyorgott Aidan. Mikhail is elmosolyodott lassan, válaszképpen. – Ezek a nők… – Megcsóválta a fejét, majd hirtelen abbahagyta, pillantása reménykedőnek tűnt. – Hacsak nem Josef… – pillantott oda a tévé képernyőjére, ahol épp egy hatalmas csata dúlt. Joshua, Alexandria göndör fürtű öccse kezelte a játékkonzolt, és hangosan felkacagott, amikor a karaktere egy hátra szaltóval átvetette magát Josef karakterén. Josef az elméjével irányította saját játékosát, ami olyan hirtelen pördült meg, hogy majdnem elbotlott a saját lábában. – Ezt a játékot Alexandria tervezte? Ez nagyon jó, nagyszerű. Remek gyakorlási lehetőség a népünk tagjai, így Josef számára is, – mondta Mikhail. – Hogy jutott egyáltalán eszébe? – Josh és én imádunk videojátékokat játszani, szegény Alex meg csak nézett bennünket. Még csak a grafikánál és a video megoldásoknál járt, amikor rájött, hogy képes vagyok az elmémmel is irányítani a saját karakterem. Így karácsonyi ajándékképpen, megcsinálta nekünk Josh-al ezt a játékot. – Elképesztően intelligens nő. Arra gondoltatok, hogy piacra is dobjátok ezt a játékot? – Igen. Aki csak látta, mindenki odáig volt tőle, és magának is akart belőle. És Alexandriának, a folytatással kapcsolatban is vannak már ötletei. Mert hát ugye itt van nekünk Josh, aki ember, meg Falcon és Sara hét örökbefogadott gyermeke is, azt tervezi, hogy megcsinálja a játékot úgy is, hogy két konzollal is lehessen vele játszani, ha szükséges. Ez egy újabb lehetőség is lenne, hogy emberinek hathassunk. És online is játszhatunk egymással. – Kiváló ötlet. Remélhetőleg ez segít közelebb hozni bennünket egymáshoz akkor is, ha nagy távolságokra élünk egymástól. – Mikhail megdörzsölte az állkapcsát. – Beszélnem kell Dimitriről a testvéreddel. Ha jól értesültem, Julian és Dimitri nagyon jó barátok voltak gyerekkorukban. – Igen, azok voltak, – mondta Aidan, – itt van Dimitri is? – Lejött Oroszország erdeiből, hogy csatlakozzon hozzánk, de az idő legnagyobb részében farkas alakban van, és a fák között portyázik. Ha előbb futsz össze Juliannal, mint én, mondd meg neki, hogy lépjen vele kapcsolatba. Azt hiszem, jobban ismeri Dimitrit, mint

bármelyik más Kárpáti. Még az is lehet, hogy valamelyik csata után vért cseréltek. Azt szeretném, ha felügyelné Dimitrit, ilyen közel az asszonyainkhoz. Aidan éberen felkapta a fejét. – Úgy érzed, Dimitri átfordult? – Már nem számíthatunk arra, hogy száz százalékosan képesek vagyunk az elméket olvasni, hogy megérezzük a hatalom vibrálását vagy a gonoszságot. A vámpírok nagy valószínűséggel megpróbálnak bejuttatni majd valakit a táborunkba. Nem hiszem, hogy Dimitri átfordult volna, inkább úgy gondolom, hogy nagyon erősen kell már küzdenie ellene. Ilyen sok nő a közelében lehet, hogy reményt ad neki, hogy folytassa a harcot, de lehet, hogy épp a rossz irányba billenti el. Jobb óvatosnak lenni. – Régóta egyedül harcol a vámpírok ellen a területén, – bólintott egyetértően Aidan. – A túl sok vadászat pedig kiveszi a maga vámját a vadászból. – Mikhail felsóhajtott. – Nem tudom megmenteni mindannyiukat, Aidan. – Nem, de mindent megteszel, hogy megmenthesd a népünket, ami csak szükséges Mikhail, ez minden, amit elvárhatsz magadtól. Gyere, ismerd meg az életpárom. Mikhail követte Aidant, a hatalmas nappalin keresztül a konyha felé. – Raven megkért, hogy játsszam el a Mikulást. Tudod, azt a fehér szakállú, piros kabátos fickót. Aidan olyan hirtelen állt meg, hogy a mögötte lépkedő herceg majdnem beleszaladt. – Te leszel a Mikulás? Mikhail megrázta a fejét, vidám szikrák jelentek meg a szemében. – Meghagyom a vejemnek. – Gregorinak? – Aidan fogai felvillantak. A felhők elmozdultak, a Hold fénye végigömlött a Kárpátin, odavonzva a figyelmet óarany színű hajára. – Ott kell lennem, amikor megmondod neki. – Azt hiszem, el fogják árasztani a házát a pókok, legyek és talán néhány madár is lesz, – mondta nyilvánvaló elégedettséggel Mikhail. – Szeretnék találkozni a hihetetlenül tehetséges életpároddal. Mutasd az utat. Már pusztán az, ha elképzelem Gregorit abban a nevetséges holmiban, figyelemreméltóan felvidít. Alexandria nem fog megfélemlítőnek találni. Aidan a kilincsre tette a kezét, habozott. – Alexandria vámpírtól szerzett először tudomást a fajunk létezéséről. Az öccsével együtt kapta el. A vámpír leláncolva tartotta, táplálkozott belőle és a vérét itatta vele, azt akarta, hogy miután mindketten táplálkoznak majd az öccséből, Alexandria ölje meg. Néha még mindig rémálmai vannak. Elkapom a visszhangjait, amikor mindketten félálomban vagyunk. Joshua már nem emlékszik, de előtte nem is akarja elrejteni, hogy mik vagyunk. Ez pedig azt is jelenti, hogy tudnia kell, hogy vadásznak ránk. Bátor tett volt hát Alexandriától, hogy a félelmeit félretéve eljött ide, hogy találkozzon a többi nővel. – Gyerekvállalásról, beszéltetek már? Aidan megrázta a fejét. – Még nem. Jól ismeri a vetélések, és a gyermekeink halandósági számait. Mikhail bólintott. – Gary valami olyasmiről beszélt, hogy minél gyorsabban születik meg a baba az átalakítás után, annál kisebb a valószínűsége, hogy elveszítjük. Úgy gondolja, minél régebben Kárpátiak a nők, annál nagyobb a valószínűsége a vetélésnek, és kisebb az esélye a lánygyerekek születésének, de a miértre még nincs válasza, különösen hogy Francesca gyermeke is lány. – Nekünk legalább itt van Joshua, aki inkább fia, mint az öccse Alexandriának. Eddig még nem akart megfoganni, úgyhogy még ezzel a problémával nem kellett foglalkoznunk.

Mikhail rezzenéstelenül, hajlíthatatlanul, parancsolóan nézett a szemébe. Aidan felsóhajtott. – Beszélni fogok vele róla. – Tedd azt. A népünknek szüksége van minden gyermekre, minden egyes újabb lányra, akiket ezen a módon kaphatunk. A vadászaink reménytelen helyzetben vannak Aidan. – Én is az egyik reménytelen helyzetben lévő vadász voltam Mikhail, – felelte csendesen Aidan. – Tudom, mi a kötelességem a népem iránt. – Aidan! – Joshua szinte nekiszaladt, megragadta a kezét és húzni kezdte visszafelé. – Nem játszol velünk? Josef szünetet tart, úgyhogy beszállhatnál. Aidan szeretetteljesen megborzolta a kisfiú haját. – Egy perc Josh. Alexandria még nem találkozott Mikhaillal. Ő a népünk vezetője, nagyon fontos ember. A kisfiú szemei nagyra nyíltak, ahogy felnézett a hercegre. Mikhail lenézett az apró, göndör-fürtű fiúcskára, aki Aidan kezét rángatta, és egy apró szúrást érzett a mellkasában. Akart egy másik gyereket. Egy olyat, aki úgy nézne rá, mint ahogy ez a kicsi néz Aidanra. Egy egész falut akart, tele gyerekekkel, akiknek a csillogó szemei, boldog kacagása körülvenné, akiknek az arcában ott ragyogna a remény. Tekintete megpihent Josefen, aki Josh után indult, és most először gondolt jó szívvel a fiatalemberre. Josef ismét nőtt jó pár centimétert, vállai kezdték felvenni a Kárpátiakra jellemző szélességet, de még mindig vékony és nyakigláb volt, fekete hajának vége kékre festve, valamiféle tüskeszerűségekbe rendezve meredezett a fején, úgy nézett ki, mint egy madárijesztő. – Hello Josef. Jó újra látni téged. A fiú mintha egy pillanatra megrémült volna, de aztán felöltötte magabiztos vigyorát. – Téged is királyi fenség. Meg kellene hajolnunk? Aidan egy halk, figyelmeztető morgással tarkón csapta, Mikhail pedig mogorván rámeredt, fekete szemeiben veszély ragyogott fel. A házban szinte tapinthatóvá vált a hatalom, még a falak is felhullámzottak. Josh kivágta a konyhaajtót és berohant. – Alex! Van itt valaki. Az öccse hangjából hallatszó félelemtől és az épületben megemelkedő hatalomtól, Alexandria olyan villámgyorsan pördült meg, hogy alakja egy homályos folttá maszatolódott. A feltuningolt, nagysebességű turmixbot a kezében volt, és még mindig működött. A vágóélekről fokhagyma, sajt és burgonyadarabok röppentek szét minden irányba, jutott belőlük a falakra éppúgy, mint a mennyezetre. Egy csepp felragadt Mikhail bal oldali pofacsontjára. Alexandria ezt látván felzihált, és teljesen odafagyott álltó helyébe, a járó mixerrel együtt, még több pépet terítve szét a helyiségben. Elborzadt tekintetét képtelen volt elszakítani a hercegről. Egy hosszú pillanatig csak a mixer és a szétspriccelő krumplipüré hangja hallatszott, amiből immár a herceg mellkasára is jutott. Josh kuncogni kezdett. Josefből valami köhögésféle tört ki, majd amikor egymásra pillantotta két fiú, kétrét görnyedve kitört belőlük a nevetés. Ez a hang ösztönözte végül cselekvésre Aidant. Egy intéssel elzárta a hatalommal működő szerkezetet, és meglepő gyorsasággal átvágott a helyiségen, hogy szoborrá vált életpárja kezéből kivegye azt, ezzel egy időben pedig közé és a herceg közé helyezkedjen. Egy rövid ideig csak a fiúk nevetése hallatszott. Alexandra beleásta az arcát Aidan mellkasába, kezeit becsúsztatta farmere hátsó zsebébe. „El sem hiszem, hogy ezt műveltem. Mit fog rólam gondolni?” Nyilvánvalóan megpróbálta visszatartani a saját nevetését, bár szinte reménytelenül.

Aidan kissé eltávolodott és elfordult tőle, ujjízületeivel finoman végigsimított az oldalán, de közben szeme sarkából Mikhailon tartotta a pillantását. „Ez nem több, mint egy aprócska baleset,”– nyugtatta meg. Érezte saját nevetését is feltörni. Nehéz volt rezzenetlenül, fapofával álldogálni, amikor fokhagymás krumpli pettyei terítették be a herceg fél arcát és ruháját. Mikhail szája is megvonaglott, gyorsan eltakarta a kezével. – Fölösleges úgy állnod ott az életpárod előtt, mintha azonnal porrá akarnám égetni őt azért, amit a ruhámmal művelt, Aidan. – Úgy néz ki, hogy úgy állok? – kérdezte hitetlenkedően megemelt szemöldökkel Aidan. Josh bólintott, majd tovább nevetett. – Mintha le akarnál lőni valakit. Aidan mintha csak egy pisztoly lenne nála, rászegezte a mixert a túlságosan készséges Joshra. – Most tényleg arra gondolok. – Kicsit jobbra célozz, Josefnek is jusson, – javasolta Mikhail. Alexandria megköszörülte a torkát, próbált nagyon komolynak tűnni, de valójában nagyon is nevetni akart. – Rettenetesen sajnálom, – mondta fennhangon Mikhailnak, – a mixer kiszabadult az irányításom alól. – Nagyon hasonlítasz a testvéredre, – mondta Mikhail, és a legnagyobb lelki nyugalommal lesöpörte az arcáról és a mellkasáról a krumplipürét. – Szerencsére én Kárpáti vagyok, és ezek nem jelentenek nagyobb kényelmetlenséget, mindössze arra jó, hogy kisgyerekeket szórakoztasson. Fekete szemei veszélyesen összeszűkültek, zöldessárga színt vettek fel, amilyen egy farkas szeme, izzó pillantása pedig megállapodott Josefen. Halk, mély morgás hullámzott fel a szobában, nagyon is jellegzetes volt, mégsem lehetett volna pontosan megmondani, kinek a torkából jön. Josef rögtön lenyelte a nevetést, felegyenesedett és távolabb ment Mikhailtól. A herceg kőből faragott, mozdulatlan álarcot öltött vonásaira, bár belülről az fenyegette, hogy belőle is kitör a nevetés. Mikor hallotta utoljára gyerekek nevetését? Több időt kellene töltenie Sarával és adoptált gyermekeivel. A fiatalok mindig a reményt jelentették a számára, rávették, hogy frissnek, izgalmasnak lássa a világot maga körül. Szüksége volt egy gyermekre az otthonában, aki belekapaszkodik a lábába, és úgy néz fel rá, mint ahogyan Joshua nézett fel Alexandriára. „Mikhail. Skyler haza akar menni. Visszajössz, hogy elkísérd, vagy kísérjem én?” Raven hangja félbeszakította a gondolatait. Sok teendője lett volna még, de Ravennek sem volt kevesebb. – Reméltem, hogy beszélgethetek még veled egy kicsit Aidan, de Skyler náluk van, haza kell őt kísérnem. Visszatérek, mihelyt meggyőződöm róla, hogy biztonságban van. – Én úgyis át akarok menni Desarihoz, – mondta gyorsan Alexandria, – hazakísérhetem Skylert. Szeretnék szívni némi friss levegőt. Szakácsnak úgyis rossz vagyok… Joshua felkuncogott. – Tényleg az. Mindig mindent odaégetett. Alexandria bosszúból meghúzta az egyik göndör tincset a fején és felnevetett. – Szomorú, de ez tény. Rettenetes szakács vagyok, de talán Aidannal megmenthetnétek a krumplit. Mikhail mozdulata elakadt a levegőben, amivel az utolsó fehér morzsákat akarta lesöpörni magáról. – Én? Főzzek?

– Én meg tudom csinálni, – mondta Josef, – azt a turmixot úgy is ki akartam próbálni. Ezt nézd, Josh! Intett a kezével, és a burgonyapürés tál felemelkedett a levegőbe. Az edény esetlenül rángatózott, hol Josef, hol Aidan felé dőlt, míg végül megállt a herceg fejmagasságában. Aidan elkapta, még mielőtt valami végzetes dolog történt volna. – Alexandria sokat dolgozott ezen az… anyagon. – Anyagon? – visszhangozta Alexandra. – És majd éppen ez az Aidan és Josh fogja megmenteni a krumplipürémet. Mikhail hátralépett és megfordult, hogy ránézzen Josefre. – Remélem, nem azt tervezted, hogy a fejemre öntöd. Joshuából a kuncogás egy újabb rohama tört ki. – Ha Alexandria csinálta, akkor az anyag egy nagyon jó szó Aidan. – Hé! Mostmár aztán elég, – nézett rá tettetett haraggal Alexandria. – Befogod a szád, vagy te fogsz sütni-főzni. „Én is hazakísérhetem a kis Skylert,”– ajánlkozott Aidan. „Szükségem van némi nyugalomra, – felelt neki Alexandria, – „imádom Josht, de a videojáték, a tört krumpli és Josef, egyszerre egy kicsit sok.” – elárasztotta elméjét szeretete melegével. – „De tökéletesen jól vagyok.” Ez mindent egybevetve, nem volt teljesen igaz. Lehetetlen volt bármit is elrejtenie életpárja elől, így az pontosan tudta, milyen szorongásokkal jött a Kárpátok hegyei közé. „Egyetlen szerelmem. Veled megyek.” „Itt maradsz, és szórakoztatod a herceget. Tényleg szükségem van némi időre egyedül.” Teljes szívéből szerette Aidant, a teste minden egyes sejtjével, de néha még mindig elég nehéz volt elfogadnia, hogy minden gondolatát ismeri. Ez alkalmanként kellemetlen volt, amikor ügyetlennek, alkalmatlannak érezte magát a többi Kárpátihoz képest, és emiatt szégyenkezett. Utálta, hogy Aidan is látja, milyen értéktelennek érzi magát. „Nem vagy értéktelen. Minden jogod megvan hozzá, hogy aggódj Joshua biztonsága miatt. Kevesen vannak olyanok, akiket vámpír fogott el, mégis életben vannak.” – Aidan lehajolt hozzá, és egy csókot nyomott a tarkójára. – „Te vagy a világom.” „Ahogyan, te is az enyém.” Alexandria felvillantott egy apró mosolyt a herceg irányába. – Megtiszteltetés volt találkoznom veled, még akkor is, ha összefröcsköltelek krumplipürével. Maradj, és beszélgess Aidannal. Már alig várta, hogy egy kis időt együtt tölthessen veled. Ügyelni fogok rá, hogy Skyler biztonságban hazaérjen. Mielőtt bármelyik férfi is tiltakozhatott volna, ragyogóan rámosolygott Joshra. – Szeretnél velem jönni? – Ellenállt a késztetésnek, hogy alkalmazzon egy enyhe kényszert, amivel a nemleges választ elérhette volna. Tényleg szüksége volt az éjszaka nyugalmára. – Josef és én még játszani akarunk az új játékkal Alex, – válaszolt Josh, – nagyon király. – Örülök, hogy ennyire tetszik. Neked készítettem. – Alexandria… – Aidan hangja elakadt. Nem akarta még jobban zavarba hozni azzal, ha ellenkezni kezd vele, amiért egyedül megy. Csak egy rövidke sétányira állt Mikhail háza, és mióta ennyi Kárpáti visszatért a szülőföldjére, teljes biztonságban kellene lennie, de… Felsóhajtott. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy eltűnjön a szeme elől. – Én szívesen sétálok veled egyet. „Csak egy kis levegőre van szükségem. Nem tudom, miért vagyok ilyen ideges, ha ennyien vannak körülöttem, de az vagyok. Ennek a problémának a leküzdéséhez időre van szükségem Aidan, kérlek, értsd meg.” Elküldte felé szerelme egy hatalmas hullámát. Imádta Aidant, de mindig is független volt. San Franciscóban nyugodt, ellazult volt, de mióta hazaérkeztek a szülőföldjére, nagyon

feszültnek tűnt. Joshnak és Alexandriának is rémálmai voltak, Joshnak álmában, Alexnek pedig ébredéskor. Rémítő álmaik csak fokozták saját félelmét, és ez felkeltette Aidan védelmező ösztöneit, arra késztette, hogy próbálja minél közelebb tartani magához őket. Alexandria bólintott a hercegnek, fújt egy csókot Aidan és a fiúk felé, felvette a kabátját és a kesztyűjét, és kisietett az ajtón, mielőtt Aidan meggondolhatta volna magát. Odakinn beszívta az éles, hideg, kristálytiszta lebegőt, arcát az ég felé fordította. Apró hópelyhek szállingóztak, lassan, lusta örvényekbe keveredve, elszigetelve szinte minden hangot körülötte. Kinyújtotta a kezét, kitátotta a száját, hagyta, hogy néhány hópehely beléhulljon. Az élet Aidannal hihetetlen volt. Úgy bánt Joshuával, mintha a saját fia lett volna, vele pedig akár egy királynővel. Fogalma sem volt róla, miért érzi hát magát szomorúnak és alkalmatlannak, amióta csak idejöttek. De a legrosszabb az egyre fokozódó félelme volt. Egy merő ostobaság volt, néha mégis azon kapta magát, hogy az árnyékokat figyeli, a szíve pedig dübörög a rettegéstől. Valószínűleg a rémálmok lehettek az oka, az undor, amit akkor érzett, ha visszaemlékezett a vámpír érintésére, érdes nyelvére a bőrén, a fogai marásának fájdalmára, ahogyan marcangolta a nyakát. Odanyomta a kezét a nyakára, arra a foltra, ami égni kezdett. Már halott. Aidan megölte, soha többé nem térhet vissza: sem Joshért, sem érte. De akkor miért lüktet a nyaka pontosan ugyanazon a helyen, ahol az élőholt feltépte? Megrázta a fejét, hogy kitisztítsa az elméjét. Karácsony van, a szépségre kell felkészülnie. San Franciscóban nem találkoztak hóval, így Josh egészen felvillanyozódott a Kárpátoktól. Sok férfival találkozott már online a játékban, és most alig várta, hogy személyesen is megismerkedjen velük. Nem szerette volna ezt a találkozást elrontani senki számára a buta rémálmaival. Eltökélte magát, eltolta elméjéből a túl színes, túl élénk emlékeket, és lassan sétálni kezdett a herceg háza felé. Tudta az utat, százszor is látta már Aidan elméjében, megjegyzett minden egyes lépést. Szerette volna, ha jól érzi magát a szülőföldjén, így megosztotta vele az összes emlékét, sőt, rajzolt neki egy virtuális térképet is, hogy könnyebben felfedezhesse a környéket. A szél megérintette, végigsimította az arcát, a hó megült a haján. Fel kellett volna vennie a csuklyáját, de izgalmasnak érezte, hogy szabadon sétál az éjszakában, egy sűrű erdőben, ahol ropogós, friss, hideg levegő árad a tüdejébe, és végre béke lopózik belé. Skyler már türelmetlenül várta a tornácon. – Egész egyszerűen nevetséges, hogy Gabriel és Lucian nem akarják megengedni, hogy egyedül sétáljak, – mondta. – Ide is teljesen egyedül jöttem, még mielőtt bárki észrevette volna, hogy eltűntem. Josefre senki sem akar kísérőket aggatni. – A nyaka köré tekerte a sálját, és felhúzott orral, drámai mozdulattal vetette hátra a végeit a válla fölött. – Nekem aztán senki sem fog folytonosan parancsolgatni, hogy mit csináljak. De Lucian és Gabriel, mindenkinél rosszabbak. Alexandria összehúzta a szemöldökét. – Josef kapcsolatba lépett veled, ő idegesített fel, ugye? – Kisbabának nevezett. Egyedül jöttem ide, és határozottan egyedül is akartam visszamenni. Eltakarta a kezeivel az arcát. – Josef csak bosszantani akart, ugye tudod? Azt hiszem, meg kellene őt kérned, hogy vegye fel előtted egy bagoly alakját. Skyler felkapta a fejét, és elgondolkodva nézett Alexandriára. – Gondolod? Élvezném? Alexandria komolyan bólintott.

– Rendbe hozná az egész napodat. Lassú mosoly terjedt szét Skyler arcán. – Köszi a tippet. Raventől már elköszöntem. Azt hiszem, a pecsenyelé nem igazán úgy sikerült, mint ahogyan szerette volna. – A krumplipürém sem. Pillanatnyilag a herceg viseli magán. Skyler megtorpant és felpislogott Alexandriára. – Magán viseli? A krumplit? Hozzávágtad? – A mosolya még inkább kiszélesedett. – Bárcsak ott lehettem volna. – Bárcsak én meg ne lettem volna ott. Josh megijesztett, megfordultam és megfeledkeztem róla, hogy egy nagysebességű mixer van a kezemben, amit Josh és Josef turbóztak fel direkt nekem. Szanaszét fröcsköltem a tört krumplit Mikhailon. Tekintete találkozott a Skylerével, és mindkettejükből kitört a nevetés. Hangjuk keresztülsodródott az erdőn, felemelkedett, hogy elé menjen a lehulló hópelyheknek. Valahol felhuhogott egy magányos bagoly. Egy farkas válaszolt rá, hosszú, elnyújtott üvöltéssel, magához hívva a falkát. – Alexandria, – mondta Skyler elcsendesedve. Valami a hangjában, azonnal magára vonta a nő figyelmét. – Mi az? Skyler vállat vont, megpróbált lezsernek tűnni. – Csak egy ostoba kérdés. Hallottad valaha sikoltozni a földet? – Sikoltozni? A földet? – ismételte meg Alexandria. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik. Meg sem kellett volna említenem, de néha, – nem volt mersze bevallani, hogy amióta a Kárpátokban van, mennyire gyakran, – mintha sikolyokat hallanék. Alexandria megrázta a fejét. – Én soha nem tapasztaltam ilyesmit. Beszéltél erről Francescának? Skyler megvonta a vállát. – Valószínűleg csak ostobaság az egész. Sokszor rendezek magamnak ilyen utó gyerekkorszerűséget. A farkas ismét felüvöltött, de most egy másik válaszolt is neki. Úgy hangzott, mint egy kihívás. Alexandria odakapta a fejét a sötét sűrű irányába, a gerincén végigborzongott a hideg. Gyorsabban kezdett lépkedni. – Játszottam az új videojátékoddal, – társalgott Skyler. – Döbbenetes. Josh, Josef és én, napfelkeltéig játszottunk online. Néhány férfi is bekapcsolódott. Ugyanolyan gyors vagyok, mint Josef. Gabriel úgy gondolja, azért, mert Francescával mindketten adtak a vérükből, de szerintem simán csak jól tudok összpontosítani. Én is képes vagyok az elmémmel irányítani a játékot. Josh azt mondta, valami különlegességen dolgozol a számunkra. Készen van már? Alexandria odanyomta a tenyerét égő nyakára. A nem létező seb dobogott, mintha még mindig eleven lenne, a hideg levegő szinte sütötte. – Már majdnem. Karácsonyi ajándéknak szántam Joshnak, de még egy kicsit csiszolgatni akarom. A grafikák már majdnem túlságosan is valódiak. Úgy gondoltam, egy kicsit enyhítek rajtuk. Más Kárpátiakkal is játszol az interneten? Tudta, hogy Joshua is szeretett volna mindenkivel játszani, de ő nem engedte, csak olyan Kárpátiakkal, akiket Aidan személyesen is ismert. – Joseffel. Más játékokat a világ minden tájáról, mindenféle emberekkel. Igazán nagyon tehetséges. A számítógépekhez is nagyon ért. Bármit feltör, legalábbis ezt mondja. Múltkor egy orosz weboldalra tört be, és szentül állította, hogy az, felbérelhető bérgyilkosok üzenő központja volt. Alexandria összevonta a szemöldökét. – És ezeket Joshnak is elmeséli?

– Valószínűleg. Josh felnéz rá, mert annyira jó a játékban. – Nagyszerű. Ez az én hibám. Levelek susogtak körülöttük, az ágak tompa kattogással egymásnak csapódtak. A hang, reszketést küldött végig Alexandria gerincén. Az út, ami Gabriel és Francesca házához vezetett, ritkán használtabb, kitaposatlanabb volt, mint amelyik a herceg otthonáig vitte. Megpróbált az erdő mélyére látni, de sziklák, fatörzsek, bokrok tették a talajt egyenetlenné, alattomossá. Ha Skyler nem lett volna vele, egészen biztosan a levegőbe emelkedik és egyenesen hazarepül. – Josef bajba fogja magát keverni. A hackereket le lehet nyomozni. – Én is mondtam neki. – Skyler szándékosan belelépett az apró pocsolyákba, élvezte, hogy a vékony jég recsegve betörik bakancsa talpa alatt, és a repedések egészen a tócsák széléig kifutottak. A következőre már páros lábbal ugrott, jeget és sarat fröcskölve szét a hóra. – De úgy gondolja, hogy mivel Kárpáti, legyőzhetetlen. – Hát, nem az. Alexandria próbált nem ránézni az érintetlen havon szétterjedő sárra. Túlságosan úgy nézett ki, mint egy hosszú árnykar, ami nyújtózik valami felé, az áldozatai felé, mint rémálmaiban. Vett egy mély lélegzetet, és megpróbált túljutni a rátörő rettegéshullámon. Mintha mozgást érzékelt volna a szeme sarkából, pillantása visszaugrott az erdő mélye felé. Egészen biztos volt benne, hogy egy hatalmas farkast lát, ami párhuzamosan lopakodik velük. – Mi az? – kérdezte Skyler. Hirtelen ő is elcsendesedett, pillantása végigsöpört az erdőn, mintha ő is érezné az ellenséget. – Nem tudom édesem, de fogd meg a kezem, és ne ereszd el. Skyler nyelt egy nagyot, és lebámult kesztyűs kezére. – Sajnálom. Nem tudom megtenni. Soha nem érintek meg senkit. Akkor érzem az érzéseiket, teherként nehezednek rám. Alexandria visszaejtette a karját az oldalához. – Ne haragudj. Ne legyél már annyira szomorú. Nekem kellett volna emlékeznem erre. Akkor csak maradj szorosan mellettem. Gabriel vagy Francesca, repültek már veled? – Persze. Attól nem félek. Szeretek repülni. Láttál valamit? – Nem vagyok benne biztos, de ha mégis, szeretném, ha gyorsan a levegőbe emelkedhetnénk. Skyler gondosan körülnézett. – Én nem látok semmit. – Most én sem. „Aidan? Kissé nyugtalan vagyok. Azt hiszem, egy farkast láttam, de nem vagyok benne biztos. Biztonságba helyezem Skylert, de találkozzunk Gabriel házánál. Nem szeretnék egyedül hazamenni.” „Ott leszek.” – Aidan hangja meleg volt és megnyugtató. – „Semmit ne kockáztass Alexandria, Gabriel vagy Lucian eléd megy.” „Nem ismerem őket.” Szabadon eresztette természetfeletti érzékeit a területen, próbált észrevenni, kinyomozni bármit, ami ellenség jelenlétére utalhatott. Rengeteg farkas volt az erdőben, de azok távol tartották magukat a Kárpátiaktól. A férfiak is előszeretettel változtak át farkasokká. Meglátni egyet sem kellett volna, hogy bekapcsolja a riasztórendszerét, de az most mégis teljes erőből sikoltozott. – Kihívtuk a hímeket egy paintball játékra, – mondta Skyler, tovább sétálva a ház felé. – Josef ötlete volt, és hogy szórakoztató legyen, senki sem válthat alakot, mivel én, Josh, és a gyerekek sem tudunk. Mondtam Francescának, hogy szabályokat kellene hozni. Az kevés,

hogy nem változhatnak át, a férfiak nem is kommunikálhatnak egymással, másképp túl nagy előnyük lenne, nem gondolod? A levelek összezörrentek, mintha csak susognának. Egy gally elreccsent. Alexandria a hang irányába kapta a fejét. – Nincs is szél. Valaki van a fák között, a bal oldalunkon Skyler. Azt hiszem, fel kellene emelkednünk a levegőbe. Mintha megint láttam volna egy farkast a bokrok között. Hatalmas volt, és mintha lépést tartana velünk, de lehet, hogy csak képzelődöm. – Nagyon úgy néz ki, hogy akkor mindketten ugyanazt képzeljük, – felelt a lány, és közelebb húzódott Alexandriához. – Néha megérzem, ha közeledik felém valami. Meg tudnám keresni… – Ne! – szólt rá Alexandria élesen, – Fogalmad sincs róla, hogy barát-e, vagy egy szörnyeteg. Ha kinyitod az elméd, lehet, hogy egyenesen visszavezeted magadhoz. Már idehívtam hozzánk Aidant, ő pedig Gabrielnek is szólt. Míg beszélt, Skyler belelépett a következő jéghártyával borított pocsolyába. A ropogás a hóesés ellenére is nagyon hangos volt, a sár szertefröccsent. Egy árnyék esett a hóra, egy sötét folt, ami túlságosan is ismerős volt Alexandria számára. Egy kar terjeszkedett, nyúlt meg obszcén módon, hosszabbodott, mintha gumiból lenne. Csak egy jelentéktelen árny volt, mégis Skyler felé nyúlt, sziklákon, bokrokon siklott át, akár egy kígyó. Ha nem havazik, talán észre sem vette volna, de a fehér háttéren a csontosnak, bütykösnek rémlő ujjak, és rajtuk a karomnak is beillő hosszú körmök világosan kirajzolódtak. Legnagyobb rémületére, a pocsolya piszkos vize is megmozdult, körülölelt egy magas fát, belemaródott a törzsébe, mintha meg akarná fojtani. – Skyler! Ahogy Alexandria felé mozdult, Skyler ösztönösen hátralépett. A fa megreccsent, a föld megingott alattuk. Alexandria párává oldódhatott volna, de ellenállt a késztetésnek, nem volt hajlandó magára hagyni a tinilányt. Rávetette magát, elmaszatolódó gyorsaságát felhasználva biztonságba söpörte mindkettejüket, de a megrengő talaj elsodorta tőle Skylert. A legjobb, amit tenni tudott, az az volt, hogy ellökte magától a lányt, olyan messze, amennyire csak tudta, és remélte, hogy így talán elkerülheti, hogy a fa rázuhanjon és összetörje. A törzs szinte nyöszörgött, a föld hullámzott, aztán egy szörnyű roppanással a fa megadta magát az iszonyú erőnek, a hatalmas ágak zuhanni kezdtek, egyenesen feléjük. Alexandria érezte, hogy ütés éri a fejét, a jókora ág ledöntötte a lábáról, és aggasztóan a földhöz szögezte. Egy pillanatra mintha hangokat hallott volna, amik valamiféle idegen nyelven mormoltak egészen a közelében, de képtelen volt kivenni belőle bármit is. Megpróbálta Skyler felé fordítani a fejét, de a mozdulat nagyon fájdalmasra sikerült, csillagok jelentek meg a szeme előtt, majd amikor elhalványodtak, nem maradt más, mint a fekete, ásító űr. – Alexandria? Skyler megpróbált bátor maradni, és megfékezni hangjában a remegést. „Gabriel! Francesca!” – szólította a családját, sírós segélykiáltása végigsöpört az éjszakán. – „Azonnal ide kell jönnötök!” Őt is leszorította egy súlyos ág, a lábai csapdába estek, annyira fájtak, hogy a hányingerrel küzdött. „Kicsim. Jövök! Csak tarts ki!” Gabriel hangja erős volt és higgadt, egy szikla, amire támaszkodhatott. „Megsebesültél.” – Francesca hangja finom és enyhítő volt. – „Mondd el, mennyire rossz.”

Próbálták megnyugtatni, elterelni a figyelmét, de ő érezte maga körül a veszélyt, egy fojtogató jelenlétet. A lába vérzett, az élénkpiros vér végigfolyt a havon. Ha moccanni akart, törött csontjai kínzó fájdalommal dörzsölődtek egymáshoz, a fájdalom végigsugárzott az egész testén, elöntötte az izzadság. Valami megmoccant mögötte, a bokrok között. Képtelen volt megfordulni, hogy megnézze, mi cserkészte be hátulról. Forró lélegzet csapott a nyakába, felkiáltott, megpróbálta elrántani magát a közeléből. Bunda simított végig az arcán, egy óriási farkasé, ami keresztülfúrta magát a rajta fekvő ágakon, hogy megvizsgálhassa a sebét. Skyler lélegzete a torkán akadt, mozdulatlanná dermedt, ahogy az állat ráemelte a pillantását. A szemei ragyogó jégkékek voltak, szinte rémítően virítottak rá a sötét bundából. – Ismerlek téged, – suttogta fennhangon, a szíve a torkában dobogott, – láttalak már, ugye? A farkas alakot váltott. A hatalmas, prémes testet felváltotta egy magas, széles vállú férfi alakja, akinek sötét haja lefolyt a hátára. Az arca végtelenül érzéki volt, éles vonásait mintha csak sziklába vésték volna, határozott állkapcsa és férfias szája volt. Hihetetlenül kék szemei szinte égették. – Miért hagyták, hogy egyedül gyere ki? – kérdezte. – Tiszta bolondok. Ha nem vigyáznak rád jobban, nem fogom hagyni, hogy továbbra is náluk maradj. Míg beszélt, egy pillanatra sem engedte el Skyler tekintetét, és mégis képes volt kilépni a testéből, erőteljes, uralkodó szellemmé válni. Azonnal megérezte a jelenlétét, ahogy belépett a testébe. Szeretett volna sikoltani, harcolni, hogy távol tartsa magától. Gyorsan, céltudatosan siklott keresztül rajta, legelőször is megjavította a megsérült ütőeret, aztán a csontot, végül pedig a húst, és a bőrt. És mindvégig megosztotta vele az elméjét. Megismerte az emlékeit, rendíthetetlen határozottságát. Dimitri. A könyörtelen vámpírvadász. A farkasok védelmezője, és… Skyler életpárja. – Nem! Rázta a fejét kétségbeesett tagadással. Ő nem lehet senki életpárja, legkevésbé pedig ennek az égő szemű, nagyon is domináns férfinak nem. Még csak elképzelni sem tudta magát egy ilyen kemény, végtelenül magabiztos hím mellett. Az érzelmei szinte elárasztották, a színek fényesek, vibrálóak voltak a számára, hogy szinte belevakult, de az is lehet, hogy ezek az ő saját félelmei, az ő érzelmei, az ő színei voltak. Képtelen volt élesen elválasztani magukat, mintha azáltal, hogy belépett a testébe, hogy gyógyítsa őt, valahogyan a lénye köré fonódott volna, és valahol mélyen rátalált a lelkére is. Az elméjét kitárta az övé előtt, megmutatva neki azt a szellemjárta, sötét helyet, az évszázadokon keresztül, lelkifurdalás nélkül osztott halált. Hevesen, gyorsan cselekedett, és mindig teljes határozottsággal. Hogy ezek a halálok részei lettek-e fájó, végtelen szomorúságának, és magányának, azt nem tudta volna megmondani. Ezt a férfit nem lehet eltántorítani az elhatározásától. Kitartóan követte az ellenséget, hajthatatlan, könyörtelen elszántsággal. Dimitri világa az erőszak volt, ő pedig soha, de soha nem megy oda vissza többé. Nem élné túl. Már így is, hogy épp csak végigsimított az elméjén, rátalált sötétségére és az összekuporodva várakozó démonra benne, annyira megrémült, hogy legszívesebben visszavonult volna, arra a rejtett, biztonságos helyre a testében, hová senki más nem juthatott be rajta kívül. – Nem fogod megtenni, – parancsolt rá, amint visszahúzódott a testéből a sajátjába. – Vérre van szükséged.

Megrázta a fejét. – Majd Gabriel és Francesca adnak. Felé fordította jégkék szemeit, amitől egyszerre fázott és égett is a bőre. Skyler remegett, képtelen volt róla elfordítani a pillantását, hihetetlenül rémült volt, de hogy pontosan miért, azt nem tudta volna megmondani. Ez a férfi örökre megváltoztatná az életét. Felfalná, szőröstül-bőröstül, egészben lenyelné. Érdes és merev, egy kompromisszumokra képtelen hím. Skyler annak idején keményen megharcolt, hogy visszatérhessen abba az életbe, ahová most tartozik, onnan, ahová önmagában visszavonult. Dimitri nem volt gonosz, nem olyan volt, mint az apja, de az ő élete is az erőszak volt, az érzelmei erősek és szenvedélyesek, mégis képes volt mindezt úgy elrejteni előle, hogy egyáltalán semmit nem érzett belőle. Elhúzódott előle, amikor az elméjéért nyúlt. Skyler érezte a folyamatos, könyörtelen nyomást, megpróbált ellene falakat emelni, vastagokat, áthatolhatatlanokat, acélból, de a támadás túlságosan jól koncentrált és túl erős volt. Védekezően maga elé emelte a karját, amikor érte nyúlt, hogy közelebb húzza magához, a félelem egy apró kis hangja szakadt ki belőle, mielőtt kénytelen lett volna átadni neki az ellenőrzést maga felett. Dimitri a karjaiba ölelte és megengedte magának, hogy átjárhassa az öröm és a béke érzése. Ennyire sok évszázad után, már egyáltalán nem is számított rá, hogy megtalálja őt. Brutális szükségét hideg fejjel uralta, de a meleg, puha kis test reményt ébresztett benne ott, ahol eddig semmi sem volt. Alig látott, a színek fényesen vibráltak előtte, és alig volt képes elhinni, hogy ennyi idő után érzelmeket érez. Lecsupaszította a mellkasát és elsuttogott egy parancsot. A vére pótolhatja azt, amit elvesztett, a sebe gyorsabban fog begyógyulni. Érezte, hogy a többiek gyorsan közelednek, mégis lehunyta a szemét, és átadta magát az extázisnak, amit a szája finom mozgása váltott ki a bőrén, ahogy magához vette, amit felajánlott neki, létrehozva közöttük egy még erősebb köteléket. És mert már olyan kevés ideje maradt, közben ő is ráhajtotta a fejét a nyakára, és elvette azt, ami jogosan az övé, nem annyit, ami elegendő lett volna az átalakításhoz, épp csak akkora mennyiséget, hogy teljes legyen a csere, ami éppen elegendő ahhoz, hogy mindig megtalálja, és hogy bármikor az elméjéért nyúlhasson. Amikor felemelte a fejét, Gabriel Daratrazanoffal nézett farkasszemet. A Legendával. A gyors, és könyörtelen gyilkossal.

4. fejezet Gabrielből kitört a harag egy hosszú, lassú sziszegése. – Hogy mered megérinteni? Ő még csak egy gyermek, és a védelmem alatt áll. Dimitri lassan elmozdította a testét, és egy halk parancsot suttogva megállította, hogy a vére tovább áradjon Skylerbe. Felemelkedett teljes magasságába, az életpárjával a karjaiban. – Nem gyermek, akkor nem lett volna képes visszaadni a színeket és az érzelmeket. Az életpárom, jogom van rá népünk törvényei szerint. – De ő ember és még csak tinédzser, alig tizenhat éves, – mondta Francesca. – Igaz, hogy ők gyorsabban érnek a mi gyermekeinknél, de még akkor is túl fiatal. Francesca félresöpörte Gabriel visszatartó kezét, és kinyújtotta a karjait. – Add át nekem, mielőtt kihozod a bűvöleted alól. Nem szeretném, ha megijedne, amikor felébred. Gabriel előrelépett, szemeiből halálos fenyegetés sugárzott. – Emlékszem rád, arra a fiúra, aki elfutott tőlünk, oly sok évvel ezelőtt. Dimitri felé fordította a fejét, hogy a legendás ikrek egyikére nézzen, fagyosan kék tekintete, mint éles vívótőr csapott össze a villámló, fekete szemekkel. – Rég nem vagyok már fiú, és nem futok senki és semmi elől. A föld megremegett, kissé felhullámzott alattuk. – Ésszel Gabriel! – csattant fel Mikhail hangja azonnal, ahogy megtestesült mellettük. Aidan is azonnal odaért, és szinte őrjöngve kezdett kutatni az ágak között, hogy megpillanthassa az életpárját. – Alexandria beszorult a fa alá! Aidan előbb törte, szaggatta az ágakat, aztán egyszerűen porrá omlasztotta őket, hogy hozzáférhessen. Mozdulatlanul, falfehéren feküdt, Aidan irányába forduló arccal, vér folyt a halántékából szőke hajába. Aidan szíve elfelejtette, hogyan kell dobogni. Egy pillanatra tökéletes csend támadt, mintha még a föld is visszatartaná a lélegzetét. Alexandria képei öntötték el az elméjét. Ahogyan rámosolyog, ahogyan a szeme megtelik szerelemmel, a hangja, amikor incselkedik vele, érintése a bőrén, a pillanat emléke, amikor legelőször felébresztette őt, hogy szembenézzen új életével. Szinte tébolyultan rohant oda hozzá, a félredobált ágak mintha a torkára csavarodtak volna, a szíve dübörgött. A bőre hidegnek, szinte áttetszőnek tűnt, az ajkai elkékültek, és olyan mozdulatlan volt, hogy nem érzékelte sem a szívverését, sem pedig a légzését. Halott. Megdermedt, majd a keze a saját szíve fölé tévedt. Nem járta át a tüdejét a levegő. A mellkasa nem volt hajlandó emelkedni és süllyedni. A szíve botladozni kezdett. Nem folytatja nélküle. Az már nem élet. Boldogság nélkül. Csak végeláthatatlan, vánszorgó, fekete űrbe vesző éjszakák sora. Képtelen lett volna visszamenni oda, ahol addig létezett, mielőtt megtalálta volna őt. – Aidan! – Mikhail megragadta a karját, és megrázta. – Úgy nézel ki, mint aki transzban van. Le kell róla emelnünk a többi ágat is.

Alexandria felnyögött. A hang szinte észrevehetetlen volt, mégis elemi erővel söpörte el az Aidant megkísértő rettegést. Előreugrott, utat tört mellé, hogy aztán Mikhaillal könnyebben lelebegtethessék az ágakat a testéről. Végül leguggolt mellé, kezeit végighúzta rajta, és hálát adott az égnek, amiért reagált, az érintésétől megrezzentek a szempillái. Aztán felnyíltak, és ő azonnal a pillantása bűbája alá esett. – Aidan. Tudtam, hogy jönni fogsz. Skyler biztonságban van? Próbáltam, de… Elcsuklott a hangja, igyekezett a tinilány felé fordítani a fejét, de felsóhajtott és a szempillái ismét leereszkedtek. Aidan szíve abban a pillanatban ismét megbicsaklott, a levegő is kiszorult a tüdejéből. – Agyrázkódása van, – mondta halkan Mikhail, és visszatartólag Aidan karjára tette a kezét. Látta, hogy a férfi teljesen szétesett. – Ez könnyen rendbe hozható, Aidan. Itt van velünk népünk egyik legnagyobb gyógyítója, Francesca, nem lesz semmi probléma. Mikhail maga is azzal küzdött, hogy ne hagyjon hátra mindent, és ne rohanjon Ravenhez most, amikor a legrosszabb félelmei látszottak beigazolódni. Az ellenségeik az asszonyaikra és a gyerekeikre támadtak. Kizárólag több évszázados önuralmának volt köszönhető, hogy mégis maradt. Egy kissé ugyan megdöbbent, amiért Francesca nem rohant oda hozzájuk azonnal segíteni, nem ajánlotta fel gyógyító képességét, hanem ehelyett Dimitri előtt állt, és megpróbálta elvenni tőle a lányt. Aidan hátrasimította életpárja szőke fürtjeit. – Én magam fogom gyógyítani. Nem szerette volna, ha bárki más hozzáér. Képtelen volt megvédeni őt, a legnagyobb, legféltettebb kincsét, szüksége volt rá, hogy összeolvadhasson vele, közel tartsa magához. Közelről, aprólékosan meg kellett vizsgálnia, újra és újra megbizonyosodnia róla, hogy nem lesz semmi baja. Aidan felpillantott Alexandria feje fölött a két férfira, akik között csak úgy sütöttek az agresszió hullámai. Védelmezően életpárja köré fonta a karjait, maga mögött hagyta a testét, hogy anyagtalan, tisztán, önzetlenül, fehéren ragyogó, gyógyító szellemmé váljon. Egy gyors vizsgálattal végigfutotta ez egész testét, mielőtt a halántékán lévő sebhez látott volna. A horzsolás közben már megdagadt, a vér lüktetve szivárgott belőle kifelé. Helyrehozta a sérülést, megbizonyosodott róla, hogy teljesen rendbe fog jönni, mielőtt visszatért volna a saját testébe, és a közvetlen közelükben még mindig dühödten forrongó haragba. Aidan óvatosan a karjaiba emelte Alexandriát, és finoman megrázta, de közben szeme sarkából folyamatosan a két mozdulatlan, ádáz harcost figyelte. Gabriel tett egy agresszív lépést Dimitri felé. – Elmondod végre, hogy mi is történt itt egészen pontosan, és hogy hogyan kerültél ide te is ugyanebben az időben? Dimitri kivillantotta a fogait. – Túllöksz a határon Gabriel, és most azonnal magammal viszem. Gabriel keze lecsapott, mint a kígyó, ráfonódott Dimitri torkára. – Ne merj fenyegetni engem, vagy a családom! Dimitri mintha meg sem érezte volna a végzetes ujjak roppant szorítását a torkán, Skyler arcára koncentrált. – Az életpáromnak követellek. A hangja bár rekedt volt a fojtástól, mégis tisztán érthető. – Állj! Dimitri, állj meg! Gabriel, hagyd, azonnal engedd el! – próbálta elhúzni Gabriel karját Francesca. – Vérköteléke van vele. Magához köthetné, mielőtt megölnéd. Magával vinné. Kérlek Gabriel. Mutass némi józan észt.

– Gabriel. – Mikhail hangja teljesen nyugodt volt. Odalépett Dimitri mellé. – Ereszd el a lányod életpárját. Természetes, hogy meg akarod védeni a gyermeked, de ez a férfi a lányod lelkének a másik fele. Ha megölöd, őt ítéled egy fél létezésre. Gondolkodj ésszerűen. Gabriel, abban a pillanatban egy csöppet sem érezte magát ésszerűnek. Ki akarta tépni Dimitri torkát. Ez a férfi ellopta a gyermekét. A démon villámgyorsan emelkedett benne, a szabadságáért üvöltött. Érezte, hogyan nő Dimitri dühe, pontosan úgy, mint a sajátja. – Mindnyájunknak meg kell nyugodnia, – mondta Francesca, – Dimitri, add ide nekem. Ő mostmár az én lányom, és még csak elképzelésed sincs róla, mennyit szenvedett már. Dimitri arcán gyötrelem futott keresztül, valódi kín, hogy aztán kőbe vésett vonásai ismét mozdulatlanokká váljanak. – Pontosan tudom, hogy min ment keresztül. Ő a másik felem, és valahányszor felkiáltott félelmében, haragjában, vagy kétségbeesetten szüksége lett volna rám, mindig megpróbáltam követni a hozzá vezető ösvényt, de túl távol voltam, ő pedig még csupán egy gyermek, nem tudta, hogy segíteni próbálok neki. Harcolt ellenem, megpróbálta eltorlaszolni magát az erőfeszítéseimtől. Amikor szenvedett, hidd el, az az én szenvedésem, az én megaláztatásom is volt, és minden egyes alkalommal majdnem beleőrültem, hogy nem vagyok képes segíteni neki. Férfiak, akik megérintették. Akik bántották. Megsebezték. Törékeny kis szelleme végül visszavonult, olyan mélyre, hogy már nem volt képes megtalálni. Ezek az emlékek az örökkévalóságig kísérteni fogják, nem számított mennyit ölt, az ő kudarca, hogy nem tudta megvédeni azt az egyetlen személyt, akinek védelme az ő kötelessége és kiváltsága. Miután látta feltűnni Gabrielt Skyler életében, tudta, hogy immár biztonságban van, így távol tartotta magát tőle, hogy egészen biztosan ne indítsa el démonja őrjöngését, szükségét a társa után, de Gabriel is elbukott a kötelességteljesítésben. – Nem védted őt megfelelően, – mondta számonkérően. Gabriel és Dimitri olyan közel álltak egymással szemben, hogy a lábujjaik szinte összeértek, jóformán csak Skyler teste választotta el őket egymástól, amit Dimitri gyengéden szorított magához, magasan a mellkasához emelve. – Mi történt itt? – követelt választ Gabriel. – Azt hiszed, én tettem? – kérdezett vissza Dimitri. – Nem te? – vágott vissza Gabriel. Az ágak megrezzentek körülöttük, a feszültség szinte tapinthatóvá sűrűsödött. – Nem. Eltört a lába, és túlságosan sok vért vesztett. Meggyógyítottam, amilyen gyorsan csak lehetséges volt, a véremet adtam neki, hogy pótoljam, amit elvesztett, és nem tartozom neked magyarázattal. – Kérlek, – könyörgött Francesca, és a könnyeivel küzdött. Ha sírva fakadna, akkor az Isten sem lenne képes megállítani Gabrielt, és ő ezt jól tudta. A helyzet robbanásveszélyes volt. – Add ide a lányom. – Ne kelljen megkérnie még egyszer, – mondta Gabriel. Dimitri arca elsötétült. – Azt hiszed, hogy távol tarthatsz tőle? A föld felhullámzott, a fák beleremegtek. Gabriel szemei mélyén apró, vörös lángok gyúltak. – Ő döntött úgy, hogy nem lesz veled. – Még túl fiatal ahhoz, hogy tudja, mit akar. Ez nem választás kérdése, és ezt te is pontosan tudod. Ha továbbra is így viszonyulsz ehhez Gabriel, a magaménak fogom követelni, és összekötöm kettőnket. Francesca élesen szívta be a levegőt. – Dimitri, ne! Nem mehetne veled, és nélküled még jobban szenvedne. Nem lehetsz ennyire kegyetlen.

– Nem fogom hagyni, hogy távol tartsátok tőlem. Gabriel keze ismét felemelkedett, ujjai újra Dimitri nyaka köré fonódtak figyelmeztetésképpen. – Add oda a lányomat az anyjának. Minden egyes szó egy sziszegéssel párosult. Dimitri nem adta át Skylert, feloldotta viszont róla a bűbájt, úgyhogy a lány hatalmas kavarodásra ébredt maga körül. Abban a pillanatban tisztában volt vele, hogy mi történt. – Hagyjátok abba! Mindenkinek elment az esze? – kiabált Skyler. Megdörzsölte a csuklóját, mintha fájna. – Egyikőtök sem érzi? Alexandria? Francesca? Itt van velünk valami, érzem, hogyan hullámzik a hatalma. Dimitri, azonnal tegyél le! Alexandria hirtelen eltolta magától Aidant, arrébb botladozott, két kézzel megtámasztva lüktető fejét. – Skylernek igaza van. Van itt valami. – Végigpillantott a két férfi dühös, vicsorgó arcán. – Senki más nem érzi? Francesca? A vér még mindig szennyezte Alexandria arcát, mégis elkezdte magát a szétszórt ágak között Francesca irányába küzdeni. Aidan szorosan a nyomában maradt, és közben szemmel tartotta a többieket, testtartása már inkább volt nevezhető agresszívnek, mint védelmezőnek. Mikhail leguggolt, hogy a talajt tanulmányozza körülöttük. Aztán lassan felegyenesedett, és csöndet parancsolón felemelte a kezét. A hó tovább hullott rájuk, az apró pelyhekből összeálló takaró egyre vastagodott a földön. Apró rágcsálók surrantak alatta a levelek között, hogy menedékre találjanak. A szél bár nem fújt, a körülöttük lévő fák ágai mégis finoman ringatóztak. Gabriel azonnal elfoglalta a helyét a nők előtt, Aidan a másik oldalról védelmezte őket. Dimitri olyan gyengéden nyújtotta át Francescának Skylert, minta egy engesztelő áldozatot mutatna be neki, békét ajánlva. Francesca leengedte Skyler lábát a földre, majd odahúzta magához, hogy megvigasztalja. – Én is érzem Gabriel, egy halvány hatalom, ami megzavarja körülöttünk a természet energiáinak áramlását. – Az egy dolog, hogy egy ideje rémálmaim vannak egy karmos kéz árnyékáról, ami felém nyújtózkodik, – suttogta Alexandria, – de ezt most láttam is a földön Skyler felé nyúlni. Dimitri alacsonyabbra ereszkedett, izmai megfeszültek, szemeiben vörös lángok pislákoltak. Egy halk, figyelmeztető morgás szökött el a torkából. Alexandria megrázta a fejét. – Illúzió kellett legyen. Azt vetítette ki, amitől félek. Éreztem a hatalmat, felfokozta a félelmeinket, manipulálta az érzelmeinket. Gabriel dühös, Dimitri is dühös, ez az energia táplálja a haragjukat. Francesca bólintott és óvatosan körülnézett. – Én is ezt érzem. De nagyon halvány. Képtelen vagyok visszakövetni a forrásig. Te igen Alexandria? Alexandria csalódottan rázta meg a fejét. – Francescán keresztül én is érzem, – szólalt meg Gabriel, – és fel fogom ismerni, ha újra találkozom vele. – Nem lehet ez valamelyik gyakorló gyerek? – kérdezte Mikhail. – Folyamatosan hibák és balesetek kísérnek bennünket. Ha ezt az egészet Josef csinálja, dobozban fogja tartani a füleit. Csend támadt. Skyler még szorosabban bújt Francescához, csuklója belső oldalát folyamatosan dörzsölte a combjához.

– A Kárpáti vért blokkolják. Nálam nehéz, mert hordozom ugyan a vért, de nem vagyok teljesen Kárpáti. A hatalom a fogadó felől érkezik és… – Elhallgatott, pír lopakodott az arcára. – Sajnálom. Elkaptak és megállítottak. Sokkal óvatosabbnak kellett volna lennem. Bár szinte egész életemben képes voltam a veszélyt érzékelni, most bárki is ez, nagyon ügyes, még csak azt sem tudom megmondani, hogy férfi, vagy nő-e. – Általában meg tudod mondani? – kérdezte Aidan. Skyler bólintott. – Az érintés valahogy más volt, túl finom, sajátságos. – Összehúzta a szemöldökét. – Talán nem is egy személy. – Miből gondolod? – Most Mikhailon volt a kérdezés sora. Megvonta a vállát. – A szövés tűnt nagyon furcsának, mintha nem is egy kéz szőtte volna, hanem több, de az is lehet, hogy egy több részre hasadt személyiség. Sajnálom, hogy észre vétettem magam, még mielőtt több információt megszerezhettem volna, de bárki volt is az, egy nagyon erőteljes médium, és megérintett engem. – Felpillantott Gabrielre. – Tudja, hogy ott voltam. Gabriel eleresztett egy cirkalmas Kárpáti káromkodást a nem létező bajusza alatt. – Tudjuk, hogy az ellenségeink közül a vámpírokhoz Varázslók is csatlakoztak. És az emberi társaság, ami a vámpírok megölésére szerveződött, mára az egész világon elterjedt. – Be tudtak azonosítani téged? – követelt választ Dimitri is Skylertől. Egy hosszú pillanatig csend volt, a jégszemek pillantása szinte beleégett Skyler bőrébe, kikényszerítve belőle a választ. – Igen. Hátrébb lépett tőle, testén reszketés futott végig. Egyik keze felemelkedett, mintha védekezni akarna ellene, ahogyan tette azt annyiszor életében a fizikai, vagy szellemi bántalmazások ellen. Dimitri arca kőmaszkká keményedett. Csak a szemei éltek, olyan hevesen csillogtak, hogy Skylernek muszáj volt bámulnia őket. – Ne csináld ezt, – mondta neki. – Semmi okod rá, hogy félj tőlem. Az ellenségeink körülvettek bennünket, téged már kiválasztottak, beazonosítottak, ne fordulj hát el attól az egyetlen személytől, akinek minden joga megvan rá, és a kötelessége is megvédeni téged. – Dimitri, – szólt oda neki hangosan Francesca, hogy felhívja magára a figyelmét. – Ennek, nem most van itt az ideje. Elvárjuk, hogy meglátogass bennünket az otthonunkban, ahol megbeszélhetjük ezeket a dolgokat. Tudom, hogy van egy hatalmas farkascsordád, és hogy több másik falkának is te vagy a felügyelője. Skyler is nagyon érdeklődik a farkasok iránt, gondolom, szívesen hallana néhányat a történeteid közül. „Francesca! Ez a hím azzal fenyegetőzött, hogy elviszi tőlünk a lányunkat!” – tiltakozott Gabriel, bár igazság szerint inkább szégyenkezett, hogy bárki is képes volt bűvöletbe ejteni, annyira, hogy majdnem megölt valakit. És még csak nem is úgy általában valakit, hanem a lánya életpárját. „Mert az nem te voltál véletlenül, aki minden létező eszközt felhasznált, ami csak a rendelkezésére állt, hogy összekössön engem magával? Benne ugyanezek az ösztönök dolgoznak. Skyler elindította benne a változást, tehet mást, mint megpróbálja magához kötni és megvédeni? Nem tilthatod meg neki, hogy láthassa. És végül is… ő lesz a vejed.” Gabriel felhorkant az elméjében. „Ha halott, akkor nem. Ha rá meri tenni a kezét, kitépem a szívét.” Ez pusztán csak üres fenyegetőzés volt, és ezzel ő is teljesen tisztában volt. Valójában egyáltalán nem tudta hibáztatni Dimitrit, csak egyszerűen az ő lányához senki sem lehetett elég jó. Francesca felsóhajtott.

„Egyszerűbb lenne, ha fiaink lennének. Ő az életpárja, Gabriel. Meggyógyította a lábát, a vérét adta neki, amikor erre szükség volt. Nem kötötte össze magával, és nem érintette nem megfelelő módon. Most már hagyd abba, hogy megpróbálod megfélemlíteni.” Gabriel, egy halk, figyelmeztető morgást küldött felé, de csendben maradt. – Nincs más választásod, mint lemondani a ma esti ünnepet, – mondta Dimitri. – Skyler nem mehet a fogadóba így, hogy felismerték. És a többi nő is veszélyben lenne. – Mikhail! – tiltakozott Alexandria, – Nem törölheted az ünnepet. A gyerekek olyan izgatottak. Megtehetjük a megfelelő elővigyázatossági intézkedéseket. Nem élhetjük az életünk minden egyes napját halálos fenyegetettségben. Ráadásul még azt sem tudjuk, hogy mi ez. – Pontosan, – mondta Dimitri. – Nem tudjuk mi ez. Mikhail megcsóválta a fejét. – Meg kell nyugodnunk, hogy világosan gondolkodhassunk. Skyler, ha ez a személy, vagy ezek a személyek ismét a pszichés képességeiket használják, meg fogod tudni mondani, vagy ki tudnak zárni most, hogy tudják, hogy a közelben vagy? – Abban kételkedem, hogy azt is meg tudnák akadályozni, hogy megérezzem a természet energiájának elakadását, de én magam is hordozok Kárpáti vért. Én sem éreztem meg azonnal, amikor Alexandriával átsétáltunk az erdőn. Ő hamarabb tudta, hogy valami nincs rendben, mint én. – Nem egészen, – helyesbített Alexandria. – Éreztem a hatást, láttam az illúziót, amit elültetett az elmémben, de azt én sem vettem észre, hogy manipulálnak. – Skyler nem mehet a fogadó közelébe, – rendelkezett Dimitri, tekintete rávillant Gabrielre, megváltoztatta a testtartását, egyértelműen kihívva a másik férfit. Még mielőtt Gabriel reagálhatott volna, Mikhail ismét feltartotta a kezét. – A fogadóba küldöm Jubalt. Ő ember, és nagyon erős médium. Manolito De La Cruz pedig vele megy. Már begyógyultak a csatában szerzett sebei, és nagyon erőteljes vadász. Ketten együtt már érzékelni tudják az árulás bármilyen jelét. Ami pedig Skylert illeti Dimitri, te is nagyon jól tudod, hogy ott van neki Gabriel és Lucian, hogy gondoskodjanak róla. Abban pedig nagyon kételkedem, hogyha ti hárman vigyáztok rá, bárki is képes lenne kárt tenni benne. Mikhail most a tinilányt intette közelebb magához. – Világosan érted, milyen veszélybe kerültél? Az ellenségeink könnyen lehet, hogy képesek megtalálni téged, így az egész családod veszélybe kerülhet. Folyamatos ellenőrzés alatt kell maradnod. Feltételezem, hogy Francesca beszélt már neked arról, mit szenved el egy Kárpáti hím, ha a másik fele nélkül kell lennie. Mert enélkül, nagyon nehezen értheted meg a helyzetét. „Dimitri, mindent meg fogsz tanulni erről az ifjú hölgyről, az összes traumáról, amit elszenvedett, és Raven tudását, amit az emberi gyerekekkel kapcsolatban szerzett, szintén felhasználhatod.” – Mikhail szavaiban, hangsúlyaiban parancs volt, amivel Dimitri is teljesen tisztában volt. Meg kellett értenie, hogy a lány még túlságosan fiatal, és túl sok mindenen ment keresztül ahhoz, hogy most azonnal magához köthesse. – Skyler fázik, és Alexandria is haza szeretne menni. Köszönöm a villámgyors reagálásodat Alexandria, hogy félrelökted az útból Skylert. Sokkal súlyosabban is megsebesülhetett volna. Alexandria pillantása csodálkozva ugrott a hercegre. – Honnan tudtad? Mikhail lemutatott a földre. – Épp olyan jól tudok nyomokat olvasni, mint bármelyik vadász. Félrelökted őt a vastagabb ágak elől. – Köszönöm neked, – mondta Gabriel, – az adósaid vagyunk. – Az adósság Dimitrié, – mondta némi habozás után Alexandria, – ő mentette meg az életét azzal, hogy elállította a vérzést. – Beledőlt Aidan biztonságot nyújtó ölelésébe. – Bárki

is az, aki képes volt rátalálni a félelmeimre, és felerősíteni azokat, jó munkát végzett. Rettenetesen meg voltam rémülve. – Mitől dőlt ki a fa? – tűnődött hangosan Mikhail. – Volt egy kisebb földmozgás, mielőtt megreccsent volna. Éreztem a hullámzást, – mondta Dimitri. – De hatalom megemelkedését nem érzékeltem. Nekem természetesnek tűnt, de ezt nem tudhatjuk biztosra. – Olyan rémült voltam, hogy azt hiszem, a legtöbb dolgot csak én képzeltem oda, – gyónta meg Alexandria, – de egészen biztos voltam benne, hogy egy vámpír támadt ránk, Skyler mégsem érezte a jelenlétét. – Nem tudta türtőztetni magát, odalépett, és közelebbről is megvizsgálta a fatörzset. Nem találta jelét sem a fojtó szorításnak rajta, sem pedig semmi más nyomát az általa látott árnyéknak. A törzs látszólag sértetlen, érintetlen volt, mintha csak egyszerűen kidőlt volna, nem bírván tovább a téli hideget. – Felnézett Aidanra. – Csak a képzeletem volt. Ha lett volna itt hatalom, fel kellett volna ismernem a hullámzását. Olyan ostobának érzem magam. Életpárja keze rásimult a tarkójára. – Semmi ostobaságot nem látok itt. Gabriel és Dimitri majdnem harcba bonyolódtak és kis híján megölték egymást, és közben egyikünk sem érezte meg a hatalom áramlását, ami a haragjukat táplálta. Én pedig, amikor téged láttalak meg fehéren, mozdulatlanul feküdni az ágak alatt, elvesztettem az irányítást az érzelmeim felett. Egy pillanatra már odáig jutottam, hogy elé megyek a hajnalnak, hogy csatlakozhassak hozzád. Alexandriának elakadt a lélegzete. – Aidan, – simított végig az arcán, – azt hitted, hogy halott vagyok? – Az én legnagyobb félelmem ez, – ismerte be, miközben egy ujját behúzta a szájába. – Folyamatosan rettegek, hogy elveszítelek. – De nem fogsz. Erős vagyok, és a készségeim minden újabb nappal egyre jobban kifejlődnek. Párává válhattam volna, de Skylert is el kellett távolítanom a veszélyzónából. De úgy tűnik, ehelyett egyenesen egy csonttörésbe taszítottam. – Ha ott marad, ahol akkor állt, meghalt volna, – mondott neki ellent Dimitri. – A törzs legvastagabb része fekszik most azon a helyen. Nagyon sokkal tartozom neked. – Mélyen meghajolt Alexandria felé. – Elnézést kérek, amiért még miattam is szorongást éreztél. Egyáltalán nem éreztem a hatalomnak ezt a fajta finom rezdülését, pedig kellett volna. De minden mást eltörölt a fejemből a gondolat, hogy meg kell védenem Skylert. – A nőket nem lehet csak úgy buborékfóliában tartani valahol egy polcon Dimitri, – mutatott rá Francesca. – Éppúgy élnünk kell az életünket, mint ahogyan azt ti, férfiak teszitek. Mikhail gyorsan közbeszólt, amikor Dimitri nyilvánvaló tiltakozásra nyitotta a száját. – A karácsonyi partit már nem lehet törölni. Ha így tennénk, az ellenségeink rögtön felmérhetik, hogy a régióban ki ember és ki Kárpáti. Hogy „főzünk” és „eszünk”, azáltal teljesen normálisnak tűnünk, mint a többi falusi. Most hogy tudjuk, hogy a veszély közel van, képesek leszünk minden szerettünket biztonságban tartani. Dimitri agyarai felragyogtak, ahogy elvicsorodott, és tett egy lépést Skyler felé. – Eleget szenvedett már emberi férfiak kezétől. Kizárt, hogy ezt megengedjem. Skyler még szorosabban bújt Francescához, és gyűjtögette a bátorságát, hogy ellenszegüljön a férfinak, aki túl magasnak látszott, túlságosan erősnek, az arca barátságtalannak tűnt, hideg tűzben égő szemei pedig legyőzhetetlennek mutatták. „Ne keltsd fel újra Gabriel haragját Dimitri ellen,” – intette óvatosságra Francesca, saját csatornájukon. – „Meglátjuk, tudjuk-e másképp kezelni.” Kezdésnek rögtön rámosolygott Dimitrire. – Minden gyerek izgatottan vár egy olyan ünnepet, mint ez. Biztos vagyok benne, hogy velünk együtt te is felügyelsz majd rá, és megadod neki a lehetőséget, hogy ellazulhasson mások társaságában, azon a találkozón, amit olyan régóta vár. Minden kellemes emlékre

szüksége van, rengeteg nevetésre, ami nem adatott meg neki gyerekkorában, mindannyian tudjuk, hogy milyen okból. Emlékezz Dimitri, az egész gyerekkorát ellopták. – Soha nem fogom elfelejteni, – sziszegte a fogai között. Skylerre fordította izzó szemei teljes intenzitását. – Fontos ez a számodra? Nem csak az teszi fontossá, hogy ellenszegülhess az életpárodnak, aki nem akarja, hogy elmenj? Vett egy mély lélegzetet, még a lábujjaiban is érezte azt az átható pillantást. Soha nem lehet ezzel a férfival. Szeretett volna kiabálni vele tiltakozásul. Nem akart az életpárja lenni egyetlen Kárpátinak sem, és legfőképpen nem akart az övé lenni. Egyszerűen félt tőle. Elöntötte a pánik, a kétségbeesés. Gabriel halkan, figyelmeztetően felmordult, de Francesca megszorította a karját. Skyler összeszedte magát, hogy megszólalhasson, de a keze még szorosabban fonódott Francesca ujjai köré. – El akarok menni. Nem kért engedélyt. Eleget könyörgött már férfiaknak. Gyerekként még az ételért is undorító dolgokat kellett tennie. Ahhoz is engedélyt kellett kérnie, hogy alhasson, ahhoz is, hogy a fürdőszobába mehessen, vagy csupán hogy beszélhessen. Az élete maga volt a pokol, nem térhet oda vissza. Inkább meghal. „Soha kicsim,” – suttogott Francesca az elméjébe. Tiszta, feltétlen szeretet volt a hangjában, egy ígéret, amit mindig be fog tartani. – „Soha többé nem bánhat veled úgy senki, aki megpróbálja, az nem marad életben. Most én vagyok az anyád, minden sejtemmel, minden idegszálammal, az egész lényemmel megvédelek. Dimitri kegyetlennek és szenvtelennek látszik, de az az igazság, hogy szokatlanok még neki az érzelmei, nem uralja őket teljesen, túlságosan elsöprő a késztetése, hogy megvédjen téged és mindannyiunkat. Ahhoz pedig, hogy könyörtelen harcossá váljon, félre kell tolnia az érzelmeit. Ezt is teszi.” „Mert pontosan ez ő,” – felelte Skyler. – „Maga a megtestesült erőszak. Láttam az elméjében. Összeolvadt velem, láttam őt, egyetlen pillanatnyi gondolkodás, vagy bűntudat nélkül ölt. Arra gondolt, hogy irányítani fog engem. Hogy azt tegyem, amit mond. Ahogy minden Kárpáti hím gondolkodik.” „Ez az ellenőrzésesdi a mániájuk. Lásd a mi szeretett Gabrielünket. Most még túl fiatal vagy, és bár minden ösztöne teljes erőből arra ösztökéli, hogy magához kössön, Dimitri igyekszik uralkodni rajtuk, és megadni neked azt az időt, amire szükséged van.” – Bevallom, nekem egyáltalán nem tetszik ez az ötlet, de azt is belátom, hogy talán túlságosan védelmező vagyok. Képtelen lennék elviselni, hogy lássam vagy érezzem a szenvedésed, – hajolt meg felé mélyen Dimitri egy elegáns, ódivatú gesztussal. – Akkor elmehetsz. Skyler visszaszívta a visszavágást, ami a nyelvén volt. Amúgy is elment volna. Nincs szüksége Dimitrire, teljesen idegen a számára, semmi beleszólása abba, hogy mit tehet, vagy mit nem. – Épp Julianhoz indultam, – jelentette ki Mikhail, hogy ismét enyhítse a nyilvánvalóan egyre erősödő feszültséget. – Tudom, hogy jó ideje szeretne már beszélni velem, de én is figyelmeztetni akartam, a mai este legfőbb meglepetésére. – Van egy meglepetés? Gabriel nagyon óvatosnak hangzott. – Raven azt akarja, hogy maga a Mikulás is megjelenjen, piros kabátostól, meg minden. – mondta önelégülten Mikhail. – A gyerekek is számítanak rá. Francesca keményen beleharapott az ajkába, hogy el ne nevesse magát, amikor Gabriel feltűnés nélkül hátralépett, és szó szerint megpróbált elbújni a háta mögött, védelmet keresve. „Te, nagy gyerek.” „Mikhail mesterkedik valamiben. Nem fogok piros harisnyanadrágban bohóckodni.” Francescából kitört a nevetés. – A Mikulás nem hord piros harisnyanadrágot, te lökött.

Mikhail rávillantott egy széles mosolyt. – Szerinted ezt Gregori is tudja? Elvégre a vőm, kötelessége megtenni, amit kérek tőle. Piros harisnyanadrág… hm… jól nézne ki benne. – Ezt nem teszed meg, – terjedt szét egy lassú, hatalmas vigyor Gabriel arcán. Dimitri felemelte az egyik szemöldökét. – Gregori? A Kárpátiak mumusa? – Meg fogja ijeszteni a gyerekeket Mikhail, – tiltakozott Francesca. – Ugye nem gondoltad komolyan, hogy őt kéred meg, hogy legyen a Mikulás? – Dehogynem. – Ott akarok lenni. Azt hiszem, hogy Luciannak és nekem meg kell látogatnunk az öcsénket, – mondta sietve Gabriel. – Mindenképpen tudasd velem, hogy mikor indulsz hozzá, hogy mi is beeshessünk, pontosan ugyanakkor. – De ez nagyon durva, – ellenkezett tovább Francesca, immár nevetve. – És ne merészeld azt mondani neki, hogy a Mikulás piros harisnyanadrágot hord. Gregorit csak elképzelni is a piros harisnyában, ez még a felnőtteket is halálra rémíti. – Végeredményben, valami haszna is kell, hogy legyen, ha herceg valaki, – mondta Mikhail. Skyler megköszörülte a torkát. – Ez csak egy vicc, ugye? Mikhail végtelenül elégedettnek tűnt. – Egy kellemes kis tréfa Gregori ellen kicsikém. Na, de nekem mennem kell. Még nagyon sok dolgom van. Szétküldtem az üzenetet mindenkinek Dimitri, hogy különös gonddal figyeljenek a nőkre és a gyerekekre, de legfőképpen Skylerre. Skyler hátradöntötte a fejét, hogy felnézhessen Dimitrire. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy el kellett ismerje, hogy nem egy fiú lágy arcával, hanem egy férfi kemény vonásaival, nagyon is jóképű. A szemei annyira elevenek, olyan mélykékek voltak, egyszerre lettek volna képesek jéggé dermeszteni és porrá égetni. A férfi mindkét kezét felemelte, és hátratolta arcából a hosszú, ragyogó, fekete haját. Az izmai összehúzódtak, felhullámzottak. Távol állt tőle, mégis úgy érezte, mintha az ő haját érintené, mintha az ujjai lassan és bizalmasan siklanának végig fürtjei között. A gyomra furcsán összeugrott. A távolban meghallott egy farkast üvölteni. Dimitri vele együtt a hang irányába fordította a fejét. – Nagyon panaszosnak hangzik, magányosnak. A gyászos üvöltés azonnal megszerezte magának Skyler együttérzését. Meg akarta találni, szinte már szüksége volt rá, hogy megvigasztalja az állatot. – Valóban magányos, – erősítette meg Dimitri. Leoldott a nyakáról egy fekete zsinórt. – Kérlek Skyler, viseld ezt. A kedvemért. Skyler ösztönösen hátrébb lépett a keze elől, de a tekintete a nyakláncra esett, amit felkínált neki. A medál egy aprócska, hátrahajlított fejű farkast ábrázolt, a bundája feketén ragyogott, a szemei mélykékek voltak, mintha aprócska zafírok lettek volna. Csupán egyetlen pillanatig habozott, aztán a keze lassan kinyúlt felé, míg az ujjhegyeik egymáshoz értek. Forróság öntötte el az egész testét, és annak ellenére, hogy eddig fázott, most hirtelen melegség töltötte el. Ahelyett, hogy beleejtette volna a tenyerébe, Dimitri közelebb lépett hozzá, a nyaka köré emelte a zsinórt, hátul rögzítette, majd kihúzta alóla a haját, és szétterítette a vállán. A zsinór még meleg volt a bőrétől, az aprócska farkas elfészkelte magát a mellei között. Dimitri mögé nyúlt, ahol nem láthatta a kezét, majd beburkolta egy puha, piros köpennyel. A hideg azonnal meghátrált. – Most úgy nézel ki, mint Piroska, – mormolta, míg felhúzta a csuklyát a fejére.

Belélegezte vad, férfias illatát és meglepő módon ismerősnek érezte. Érezte ajkai érintését az arcán. Égő nyomot hagyott a szája sarkán, a teste pedig reagált, furcsán bizseregni kezdett, és mintha egész lénye lábujjhegyre emelkedve figyelte volna. Még mindig körülötte voltak a karjai, amikor megérezte, hogy valami benne felemelkedik a férfi felé. De még mielőtt kitörhetett volna belőle, Dimitri alakot váltott, felvette a farkas alakját, elugrott mellőlük, és pillanatokon belül eltűnt az erdő sűrűjében. Skyler kitapogatta az apró farkas medált, és a tenyerébe szorította. Követni akarta őt. Visszahívni. A lélegzete akadozott, a szíve dadogott. Tudta, hogy nem akar egy Kárpáti hímet. Egész életében tudta, mit is éreznek az emberek, mit is gondolnak valójában, és ez a legtöbbször nem volt jó. Gabriel és Francesca nyugalmat, biztos helyet nyújtott neki, de Dimitri most ezt elvette tőle. Vett egy mély lélegzetet, és elfordította a fejét arról a helyről, ahol eltűnt. – Haza akarok menni Francesca, – suttogta halkan, szégyellve magát, hogy ennyire gyáva. – Vigyél haza. – Hát persze drágám, – húzta azonnal magához Francesca, köpenyestől, mindenestől, és felszállt vele a levegőbe, Gabrielre hagyva, hogy elrejtse magukat a kíváncsi tekintetek elől. – Messzire, – mormolta Skyler, – vissza, Párizsba. Felfelé fordította az arcát, hogy ráhulljanak a hópihék a végtelen csöndben. A világ körülöttük, mintha szikrázó drágakövekkel lett volna teleszórva, a holdfény megcsillant a hópelyheken és a jégkristályokon. A lombkoronára koncentrált, az érintetlen, havas tájra, míg oda nem értek a házhoz, és Gabriel be nem zárta azt mögöttük. – A baba mindig megnyugtat, – mondta Gabriel. – Miért nem mész és nézed meg, hogy mit csinál? Megbízható gyerekfelvigyázójuk természetesen velük jött, nappal ő ügyelt a gyerekekre. Francescán viszont rajta tartotta a kezét, hogy megakadályozza, hogy ő is elillanjon. Skyler megcsókolta mindkettejüket, és még mindig a csuklyás köpenybe burkolózva elment, hogy felvegye Tamarát, és magához ölelje. Abban a pillanatban, ahogy kilépett a szobából, Gabriel mogorva, türelmetlen pillantással fordult életpárjához. – Láttad? Láttad, hogy megcsókolta? Hogy megérintette? Nem egyszerűen csak megérintette a bőrét, rajta hagyta a jelét! Ezt nem fogom eltűrni Francesca. – Gabriel, – dörzsölte meg gyengéden a karját, – elment. – Nem ment el. Megjelölte, adott neki a véréből, és lopott az övéből. Nem lehetett teljes a csere, de te is, én is, mindketten nagyon jól tudjuk, hogy egyúttal figyelmeztetett is minden hímet, hogy maradjon távol tőle. – Pontosan, ahogy tennie kellett. Ahogy te, vagy bármelyik másik férfi tette volna az életpárjával. Gabriel összevonta a szemöldökét. – Meg kellene adni neki a teljes gyerekkort. Dimitri is várhat kétszáz évet, mint a Kárpátiak a régi időkben. Skyler még csak tizenhat. Ki hallott már ilyet? – Savannah huszonhárom volt, amikor Gregori a magáénak követelte, – emlékeztette Francesca. – Ez már egy másik világ, és Skyler nem egészen Kárpáti. Ha vár kétszáz évet, addigra halott lenne. Gabriel mogorván rámeredt. – Teljesen át fogjuk hozni a világunkba. Ő a mi lányunk. – Azt mondtuk, hogy ez az ő döntése. A vércserék csak arra szolgáltak, hogy könnyebben kiheverje a traumát, nem pedig, hogy elvegyék tőle a választást. Ugyanolyan szörnyen hangzol, mint Dimitri.

– Ő a mi lányunk. Nem engedem meg neki, hogy félelemből butaságot csináljon. Nem fogom átadni az emberi öregedésnek, de annak a tapintatlan bunkónak sem, aki mellesleg messze nem is elég jó hozzá. Ő a miénk, Francesca. Éppúgy szeretem, mint Tamarát, és ugyanúgy a védelmem alatt áll. Ez az egész szabadságosdi, amiről állandóan beszélsz, egyszerűen nevetséges. Mindannyian bizonyos szabályok között élünk és ez alól Skyler sem kivétel. – Dimitri hatalmas józanságról tett tanúbizonyságot, hogy nem teljes vércserét csinált vele. Meg lett volna rá a lehetősége, hogy előnyt szerezzen, mégsem tette meg. A mi nőink, mint Savannah is, nem válnak szexuálisan ilyen hamar éretté. Ő pedig már az, ha tetszik ez neked Gabriel, ha nem. – Francesca felemelte a kezét, mielőtt Gabriel tiltakozhatott volna. – Természetesen ahhoz még túl fiatal, hogy összekösse magával, de ez nem jelenti azt, hogy nem is lenne lehetséges megtenni. Skylernek le kell győznie a múltját, és ki tudja, hogy egyáltalán képes lesz-e erre? Még az elméjén is sebhelyek vannak, amiket nem tudok eltörölni. Egyetlenegy emléket sem találok a fejében abból az időből, mielőtt bántalmazni kezdték volna. Ezt Dimitrinek is tudnia kell. Készen kell rá állnia, hogy gyengéd, kedves és türelmes legyen vele. Elkerülhetetlen, hogy együtt legyenek Gabriel. Elfordult tőle, a kezei ökölbe szorultak. Míg fordult, látta megvillanni meghosszabbodott agyarait, ökölbe szoruló ujjain a körmök mintha halálos karmokká váltak volna. Gabriel hátravetette a fejét és felüvöltött tehetetlen dühében. A hang megrázta az egész házat, a szomszéd szobában Tamara sírni kezdett. Ismét szembepördült Francescával. – Nem fogja rákényszeríteni ez a… vérfarkas semmire. Francesca visszahőkölt a sértéstől. – Úgy viselkedsz, mint aki megőrült Gabriel. Ezt fogod csinálni az összes lányunkkal? – Egyik lányomat sem fogják semmibe beleerőltetni. Fekete szemei lángoltak a haragtól. – Mint engem? – tűzte fel pillantása gombostűjére Francesca. – Az teljesen más volt. – Miért? Mert az te voltál? Gabriel, ennél ésszerűbbnek kell lenned. Kezelnünk kell ezt a helyzetet, mindkettejük érdekében. Skyler pláne nem lesz képes elfogadni őt, ha az apja így viselkedik, és a fogait vicsorgatja. – Gabriel? Francesca? Minden rendben? – lépett a szobába Skyler, a babát tartva. – Tamara szomorú. Még soha nem hallotta így kiborulni az apját, és legszívesebben én is sírva fakadnék. Miattam tűztetek össze? Még soha nem veszekedtetek. Soha. Bármit kértek is, megteszem, amit csak akartok. Francesca azonnal odasietett hozzá, és magához ölelte őt a babával együtt. – Természetesen máskor is vitatkozunk Skyler. Csak nem ilyen hangosan. Sajnálom, ha felkavartunk. A felnőtteknek gyakran különbözik a véleménye. – De sose lenne ilyen, ha mindig egyetértenél azzal, amit mondok, – panaszolta Gabriel. Francesca rákacsintott Skylerre, és rávillantott egy félmosolyt. – Oda se figyelj rá. Mindig nekem van igazam, és ezt mindketten tudjuk. És most csináljunk valami vidám dolgot. Vidámat Gabriel, – villantott rá egy figyelmeztető pillantást. – Skyler, te gyere velem, befejezzük a ma esti vacsorára azt a gyömbéres kalácsot. Gabriel pedig segíteni fog nekünk. Gabriel vett egy pár mély lélegzetet, szinte bekényszerítve a levegőt a tüdejébe, hogy kiszellőztesse magából azt az örvénylő haragot, ami szinte forrt az ereiben, és összeszorította a gyomrát. Kilélegezte magából, majd megpróbálta megtalálni a lelki egyensúlyát. Az utolsó dolog, amit akart, az az volt, hogy felzaklassa Skylert, vagy újra megríkassa a babát. – Ez zsarolás, – morogta, de közben rákacsintott Skylerre. A baba felé nyújtotta a kezeit, ujjaival csalogatta őt magához, majd amikor átvette, lehajolt és megcsókolta Skyler feje búbját. – Nem veszekedtünk te embercsibe, csak megbeszéltük, mi lenne a legjobb a

számodra. Ez nem veszekedés, csak egy egyszerű túlfűtött vita. De már mindenben egyetértünk. Egyetlen férfi sem lehet elég jó a számodra, így örökre velünk maradsz. Skyler riasztó sápadtsága és rémülete egy hangos kacagásban oldódott fel. – Örökre? Még nyolcszáz se leszek, mire már legszívesebben kidobnál. – Soha kicsim, – biztosította Francesca, és gyengéden hátrasimította a haját az arcából. Megérintette a halántékán a sebhelyet, aminek eltüntetésében még a Kárpáti vér is kudarcot vallott. Ráadásul Skyler legszörnyűbb sebei olyan helyen voltak, ahol soha senki nem láthatta meg. – Te, mindig a mi imádott lányunk maradsz. – Te akarod helyettem kinyalogatni majd a cukormázas tálat, ugye? – ugratta Skyler. – A túl sok cukor nem tesz jót neked, – nevetett Francesca. – Na, gyerünk már, nincs sok időnk rá. Remélem a recept egyszerű. Még soha életemben nem csináltam mézeskalács házakat, és Raven ezeket akarja asztaldísznek középre tenni. – Micsoda nyomás, – gúnyolódott Gabriel, megcsókolta Tamarát és rákacsintott. – Lássuk, hogyan boldogulnak a háztartás nőtagjai. – Nem fogsz kibújni az alól, hogy segíts nekünk, – mondta Skyler, megragadta a kezét, és próbálta maga után vonszolni. – Be fogom festeni az arcodat cukormázzal, ha már annyira benne vagyok. Az ugye, tetszene neked Tamara baba? A harag eltűnt, helyét a jövő miatti aggodalom vette át. Gabriel tettetett vonakodással követte az életpárját és a nagyobbik lányát a konyhába, a nevetésük ott pezsgett körülötte, elcsendesítve egy rövid időre a félelmet, hogy elveszíti őket. Skyler belépett, és mélyen beszívta a gyömbéres kalács illatát. A darabokat, eleve az apró házfalaknak és tetőknek megfelelő alakúra méretezték. Már csak össze kellett állítaniuk őket. Semmiféle figyelmeztetés nem volt. Épp a különféle színű cukormázas tálakat szedte elő a hűtőszekrényből, amikor a pusztító erejű bánat szinte térdre kényszerítette. Nyitva hagyta a hűtőajtót, hogy kicsorduló könnyeit ne vegye észre se Francesca, se pedig Gabriel. Éles és fájdalmas volt, mintha egy pengét vágtak volna bele a szívébe. A torka összeszűkült, úgy tűnt, a szomorúság átveszi az uralmat minden egyes sejtje felett, szinte megállíthatatlan zokogásvágy öntötte el. Sötét, rettenetes harag járt a nyomában, a bosszú vad szüksége, ellenállhatatlan ölni vágyás. Az érzés olyan erős volt, hogy a keze megremegett, és elejtette az egyik tálat, ami össze is tört a padlón. – Skyler? Francesca abban a pillanatban ott termett, karját a lány dereka köré fonta, és elhúzta az éles cserepek közeléből. A szétfolyó fehér cukormázba fúródó piros edényszilánkok, vérfoltos hóra emlékeztették Skylert. Késztetést érzett, hogy kinyissa az ablakot, és meggyőződjön róla, nem sérült-e meg odakinn valaki. A lélegzet továbbra sem jutott le a torkán, a szívét mintha egy kéz szorította volna ökölbe. Nem csak hogy valaki, de Dimitri nem sérült-e meg. Hozzá kapcsolódott, egészen biztos volt benne, és a férfi szenvedett. – Francesca? Meg kell őt találnom. Meg kell találnom Dimitrit. – A hangja alig volt több, mint suttogás. Fogalma sem volt róla, hogy könnyek ömlenek a szeméből, míg Francesca meg nem érintette az arcát. – Ő… ez olyan rettenetes. Nem tudom megmagyarázni. El kell mennem hozzá. Oda kell hozzá mennem, enyhítenem kell a szenvedését. – Sajnálom édesem, én csak a te szenvedésedet tudom enyhíteni. Neki meg kell találnia a módját, hogy együtt éljen az érzelmekkel, amiket visszakapott tőled. A tudást már rég megszerezte, az érzelmek viszont újak a számára. – Odahajolt Skylerhez, halkan beszélt hozzá, hogy megszabadítsa a lelki tehertől. – Távolságot tehetek kettőtök közé, ha ez segít. Skyler hirtelen elhúzódott. – Ne, – rázta meg a fejét. – Te és Gabriel, folyamatosan védtek engem. Most ne. Ha ezt én csináltam vele, akkor nekem is el kell tudnom viselni vele együtt. Tudnom kell ezeket a dolgokat Francesca. A szívem mélyén már Kárpáti vagyok. Tudásra is szükségem van és érzelmekre is.

5. fejezet Mikhail keresztüláramlott az erdőn, fehér páracsíknak álcázva magát, amit jótékonyan elrejtett a hóesés, magasan, a fák fölött repülve követte az alatta ügető farkast. Mikhail még annak ellenére is látta, hogy Dimitri bajban van, hogy az farkas alakban volt. A farkas megmegállt, összeborzongott a fájdalomtól, máskor vastag, fényes, erőteljes bundája most csapzottnak, nyirkosnak tűnt. Az állatalak ellenére a bánat hatalmas hullámai áradtak a hím felől, és Mikhail legnagyobb rémületére, a széles tappancs nyomokat vörös vércseppek pöttyözték a fehér havon. Mikhail leereszkedett a lombkorona alá, hogy a hópelyhekkel finoman sodródva többet láthasson, közelebb kerüljön, óvatosan megközelíthesse a hímet. Dimitri, szeretett farkasaival együtt, a poklot is megjárta Oroszországban. Végtelen századokon keresztül kellett szembenéznie vámpírokkal, halandó vadászokkal és babonás emberekkel, nélkülöznie kellett szülőhazája kényelmét és földjét, magányosan védte az embereket és a farkasokat, éppúgy, mint a népét. A farkas ismét megállt, horpaszán meglátszott a lihegés, felnézett a magasba, majd lehajtotta a fejét, szemeiből vérvörös könnyek hullottak a hóra. Hirtelen hátravetette a fejét és felvonított, beleordította a mennyországba könyörtelen fájdalmát, hogy valami istenféleség meghallhassa azt. Ahogy a gyászos hangok elhallgattak az éjszakában, az állat alakja eltolódott, felmagasodott a férfi alakja. Dimitri a kezébe temette az arcát, és lerogyott egy sziklára. – Érzed a fájdalmát, – csatlakozott hozzá Mikhail, – ez pedig egyszerre csoda és átok is a számodra. Dimitri felugrott és megpördült, hogy szembenézzen a herceggel, agyarai vicsorra húzódtak, szemeiben vörös lángok lobogtak. Harci testtartást vett fel, kezeit felemelte, a hatalom feszültsége szinte sistergett körülötte, veszélyt sugározva. – Nem tudtam, hogy nem vagyok egyedül, – szólalt meg végül, – akkor nem hagytam volna ennyire szabadjára az érzelmeket. – Hagyd, hogy idehívjam hozzád Gregorit, – kérte Mikhail, – enyhíthetné a szenvedéseidet. – Ezt senki sem enyhítheti, – morogta Dimitri. – Mindig tudtam, ha rátették a mocskos mancsaikat, hogy mikor sebezték meg, hogy mikor verték, mikor vagdosták. Ahogy azt is, mikor égették meg, bár érezni nem voltam képes. Ahogy a haragját, a félelmét és a kétségbeesését sem. Amikor megérintettem az elméjét, a karjaimba öleltem, összeolvadtam vele, már ott volt, amögött a fal mögött, amit Francesca és Gabriel húzott köré, hogy távolságot helyezzenek közé, és a gyötrelmek közé, azok kívül rekedve kavarogtak, mintha csak akkor történnének. És Isten úgy segítsen Mikhail, azóta érzem. Minden megaláztatását, minden szenvedését, az összes ellene elkövetett undorító gonoszságot. A haragját, a bűntudatát, a fülemben a könyörgése, az esdeklése cseng állandóan, hogy valaki mentse meg. Hol voltam én eközben? – A kötelességedet teljesítetted Dimitri, mindannyiunk érdekében. Skyler erős, és minden egyes nappal csak még erősebb lesz. Nem teszek úgy, mintha érteném azokat a férfiakat, akik nők és gyerekek brutális kínzására képesek, de azt tudom, hogy sok ilyen van. Skyler viszont most már biztonságban van és boldog. Francesca és Gabriel gondoskodnak a tanításáról, teljesen át fogják hozni a mi világunkba. Dimitri megdörzsölte az arcát.

– Amikor megláttam Mikhail, előbb azt hittem, egy angyal. Régebben, amikor mások elbeszéléseit hallottam, még csak elképzelni sem tudtam ekkora tisztaságot és jóságot. Szükségem van rá. A sötétség szinte már teljesen bekerít, félek, lassan elveszítem a képességem, hogy felismerjem, mi a tisztességes és mi nem. – Mindannyiunknak vannak gyenge pillanata Dimitri. Skyler az életpárod, tehát azt kell tenned, ami legjobban szolgálja az ő érdekeit. Életben maradni, kitartani addig, amíg képes lesz eljönni hozzád. Együttműködni Gabriellel és Francescával, nem pedig ellenük dolgozni. Elrabolni őt, vagy összekötni magaddal mindkettőtöket csak megsebezne, és úgy hiszem, ezt te is tudod. Neked legalább van már reményed, van mire várnod, míg közülünk nagyon sokaknak még ez sem adatott meg. – Remény? Amikor ő még csak egy gyermek, és nekem vissza kell térnem az üres létezéshez? Amikor tudom, ha maradok, a magaménak fogom követelni? Amikor érzek minden brutalitást, emlékszem minden szörnyűségre, amit elkövettek ellene, és szinte képtelen vagyok elviselni ezt? – Dimitri visszaült a sziklára, lehajtotta és megrázta a fejét. – Elveszek Mikhail. Mikhail leguggolt mellé. – Nem veszhetsz el. Neki is együtt kell élnie azzal, ami vele történt, és azzal is, hogy az életpárja vagy. – És azzal az örökkévaló szégyennel, hogy nem voltam képes megvédeni? – A harag, amit érzel, a tehetetlenség dühe nem az övé, hanem a sajátod. Bosszút szeretnél állni, igazságot szolgáltatni ezek miatt az iszonyatos bűntettek miatt, de mivel neked már nem maradtak csak a hegek és az utóhatások, ezért érzed úgy, hogy képtelen voltál megvédeni. Ő egy kisgyerek volt, ezer kilométerekre tőled. Képtelenség lett volna megtalálnod. Egy becsületes vámpírvadász vagy, tudod a kötelességed. Viselkedj hát úgy, most is. Udvarolj neki, ahogyan megérdemli. Hagyd, hogy Gabriel, és Francesca védelme alatt gyógyuljon, hogy egyszer majd magától menjen el hozzád, a saját, szabad akaratából. Ez olyan ajándék, amit megadhatsz neki, és sokkal több, mint amit mi adtunk meg a saját életpárjainknak. Dimitri sóhajtott egy nagyot. – Szinte minden éjjel bámultam odafenn a magasban a szikrázóan fényes csillagokat, és elképzeltem, hogy létezik valahol a világban, és ő is ezt teszi, ugyanazokat a csillagokat nézi. Megpróbáltam magam elé képzelni, hogy megfesthessem róla a képet a fejemben, de egyszerűen megfoghatatlan volt. Aztán megláttam a puha bőrét és a gyönyörű szemeit, és tudtam, az örökkévalóság alatt sem varázsolhattam volna magam elé, bármilyen élénk lett volna is a képzeletem. – Hagyod, hogy Gregori segítsen? – ismételte meg a kérdést Mikhail. Dimitri két kézzel túrt bele sötét, izzadtságtól csapzott hajába. – A magam módján kell túljutnom ezen Mikhail. Túl sok évszázadig voltam teljesen egyedül, nehezemre esik most bárki, még a saját népem tagjainak befolyását is elviselnem. Sok időt töltök farkas alakban, a falkámmal futva. – Így viszont fennáll a veszély, hogy a vadak módján reagálsz. Dimitri bólintott. – Ha túl naggyá válik a teher, fel fogom keresni a Legsötétebbet. Nem tudom távol tartani magam Skylertől, amíg itt vagyok. – Csak ne provokáld Gabrielt. – Neki nem kellene provokálnia engem. Nem az a szégyenlős kisfiú vagyok már, akinek gondol. Az a fiú, rég eltűnt erről a világról. – Ujjai ökölbe szorultak. – Gyilkos vagyok és örökre átkozott. Ezt látta bennem, te is tudod. Megérezte a sötétséget, és visszavonult. – Vadász vagy. Az egyik legjobb vadászom, – javította ki Mikhail. – Soha ne gondold ezt másképp. Skyler most már a te felelősséged, a sorsa a tiedhez kötődik. Nem mehetsz a hajnal

elé, és nem választhatod azt sem, hogy gonosszá válsz. Ki kell tartanod, amíg elég idős és elég erős nem lesz ahhoz, hogy elfogadja, ha benyújtod rá az igényed. – Kiegyenesedett, és ő is felnézett az égre. – Meglátogatom Julian Savage-t is, ha jól tudom, gyerekkori barátod volt. Nem akarsz elkísérni? – Fehér fogai felvillantak mosolyával együtt, de a vidámság nem jutott el a szeméig. Érezte Dimitri bánatát és megpróbált segíteni neki, de egyetlen pillanatra sem felejthette el, hogy Dimitri veszélyt jelent, egészen addig, míg magához nem köti az életpárját. – Azt hiszem ő is, mint minden Kárpáti, nagyon élvezné, ha elmondanám neki, hogy Gregorit akarom rávenni, hogy viselje azt a nevetséges piros Mikulás ruhát. – Julian mindig is imádta a jó kis csínyeket, – látta be Dimitri, – de majd később látogatom meg, amikor már nagyobb lesz az önuralmam. Nem az ő életpárja rokona Gregorinak? Mikhail bólintott. – Desari, Gregori húga. Hihetetlenül tehetséges. – Találkoztál azzal a férfival is, aki életben tartotta őket, miután mi mind azt hittük, hogy örökre elvesztek a számunkra? – kérdezte Dimitri. – Elképesztően erőteljes Kárpáti lehet. Mikhail bólintott. – Ó, Darius. Megfoghatatlan. Csendes. Mindig azt mondja, amit gondol. Kevesen próbálnának meg keresztbe tenni neki. Nagyon hasonlít a fivéreire. Érdekes tapasztalat volt együtt látni az összes Daratrazanoff testvért. Semmi tolakodás a vezetésért. Mindegyik a maga ura, mégis tökéletes harmóniában illeszkednek egymáshoz. Nagyon erős vérvonal. – Azt hallottam, hogy Dominic is hazatért a Dragonseeker családból. – Nagyon komolyan megsérült a legutóbbi vámpírok, és Razvan Varázsló ellen vívott csatában, még mindig a föld alatt pihen. Gregori nagyon szeretné, ha még azelőtt végezhetnének rajta egy gyógyító szertartást, mielőtt Francesca visszatér Párizsba. Dimitri felállt és kihúzta a vállait. – Mondd meg kérlek Juliannak, hogy majd a partin találkozunk. Most bejárom az erdőt, megpróbálom felvenni az ellenségeink szagát. Talán a farkasoknak is vannak híreik a számomra. – Légy nagyon óvatos Dimitri. Visszakövették a hatalom nyomát egészen Skylerig, de ha a vére is hívja őket, emlékezned kell, te éppúgy viseled az illatát, mint ő a tiedet. Könnyen lehet, hogy te is meg vagy jelölve. Dimitri szája, egyetlen vékony, kegyetlen vonallá szorult össze. – Boldoggá tenne ez a lehetőség. Engem nem találnának olyan könnyű célpontnak, mint Skylert. Mielőtt Mikhail felelhetett volna neki, Dimitri elfordult tőle és rohanni kezdett, futás közben váltott alakot, a negyedik lépés után már simán, mindenféle zökkenő nélkül négy mancs érintette a földet, és Mikhail tudta, ezt senki sem tudná utánacsinálni. A hatalom hulláma lélegzetelállító volt, Mikhail mozdulatlanul bámulta azt a foltot, ahol az egyik pillanatban még egy férfi futott a hóban, a következőben pedig egy farkas ügetett tova. Fajtája iránti csodálata azonnal feltámadt, de a nyomában, mint mindig, rögtön felütötte a fejét az elkerülhetetlen felelősség terhe is. „Szerelmem. Gondterhelt vagy.” Raven melegsége érintette meg az elméjét. Szerelme azonnal elöntötte, megpróbálta kényelembe helyezni. „Semmiség. Elmegyek Julianhoz és Desarihoz. Nem szeretnél csatlakozni hozzánk?” „Nem tudok. Egyáltalán nem tetszik, ennek a pecsenyelének a kinézete. Egy kicsit… darabos.”– Mikhail kihallotta a hangjából a bosszúságot, ennek ellenére mégis elmosolyodott. Ha az a pecsenyelé nem viselkedik, Raven ki fogja vágni a hóra, és céltáblának fogja használni. Életpárjának elég heves a vérmérséklete, és úgy tűnt, ez a sütés-

főzés nemigen megy neki. „Nem hiszem, hogy a hasznodra válik, hogy ilyen jól szórakozol rajtam.” „Szórakozok?” – Mikhail az ég felé rugaszkodott, és felvette egy bagoly alakját. Abba az irányba szállt, ahol Julian háza állt. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem érezted volna azt, hogy szórakozok rajtad, ha nem motyogod annak az emberi módon készített húslének, hogy ha nem szedi össze magát, nem fogod megenni.” – Egy szívdobbanásnyi szünet támadt. Ijedtség futott keresztül rajta. „Raven? Ugye nem fogsz megpróbálni emberi ételt enni?” „Gondolkodtam rajta, hogy nem növelné-e ez az illúziót, hogy tényleg emberek vagyunk. Sokan lesznek ott a faluból, és lesz egy-két emberi vendég is.” Mikhail elkapott egy légáramlatot, szárnyaival vadul csapkodva felkavarta maga körül a hópelyheket. „Asszony, túl messzire mész, ezzel az ostoba ünnepségeddel.” Megtorló kuncogás söpört keresztül az elméjén, rengeteg melegséget hozva magával. Egyedül Raven merte így ugratni váratlanul, szerelmesen a Kárpáti nép hercegét. Küldött neki egy képet vicsorgó agyarairól, de nem túl félelmeteset, nehogy megijessze. Raven csak nevetett, és visszatért a darabos mártáshoz. Mikhail Julian Savage futó alakját pillantotta meg maga alatt, jellegzetesen szőke, hosszú haja, ami pontosan ugyanolyan volt, mint az ikertestvéréé, Aidané, ott hullámzott mögötte. Valamit tartott a hóna alatt, egy nő üldözte, míg egy másik férfi tőlük nem messze várakozóan felemelte a kezét, és odakiáltott neki. Julian elindította a levegőben a tárgyat, a másik férfi elkapta, és diadalmasan meglengette a feje fölött. Mikhail leereszkedett Julian otthona előtt, és a normál alakjára váltott. – Ez egyáltalán nem vicces Julian! – mondta sértődötten a nő, egy megvető kis szusszanással. – Ez kell az éjféli vacsorához. Barack, azonnal add ide! – Édesem, ezt senki sem fogja tudni megenni. – Julian óvatosan megkerülte a nőt, gondosan ügyelve rá, hogy kívül maradjon a hatótávolságán. – Hacsak nem akarnak elszántan cipőt rágni. Barack felvillantott egy vigyort. – Ezzel a cuccal egy új üzletágat indíthatunk az útjára Desari. Te sütöd-főzöd, mi meg eladjuk az embereknek, járhatnak-kelhetnek benne, és még éhezni sem fognak. – Eh! Ez nagyon beteges humor Barack. Túl sokat vagy Julian körül. – De komolyan drágám, sokkal nagyobb hasznát vennénk focilabdaként. – Te csak ne édesezz, meg drágámozz nekem Julian! – tiltakozott Desari. – Nem hiszem, hogy az emberek meg akarnák enni a sültet azután is, hogy már körbedobáltad itt. Csípőre vágta a két kezét, és dühösen meredt a két férfira. – Passzold ide! – szólt oda Julian Baracknak. Futásnak eredt, Barack pedig elindította a levegőben a sültet. Julian a magasba vetette magát, és lehúzta a mellkasára. Ám még mielőtt földet érhetett volna, Desari énekelni kezdett, ezüstszín hangjegyek izzottak fel a levegőben, körültáncolták Juliant, csillogó hálóvá fonódva alatta. A férfi visszapattant róla párszor, majd a földre csúszott, csöppet sem elegánsan, hatalmas terpeszállásban. Barack már szinte fetrengett a nevetéstől, amikor Julian végül mégis megtalálva az egyensúlyát, diadalmasan a magasba emelte a száraz sültet. – Touchdown!1 1

földet érés A touchdown (röviden: TD) az amerikai futball pontozásának legfontosabb eleme, mely akkor következik be, ha valaki a játékosok közül az ellenfél célterületére (End Zone) viszi be a labdát, vagy az irányító a célterületen álló társának dobja a labdát, aki mindkét lábával érinti a földet, az elkapott labdával a kezében. (korrektúrázó)

Desari újabb pár hangnyit énekelt. Az ezüst, és aranyszín hangjegyek felröppentek, hurokká fonódtak, majd átcsúsztak Julian fején. Még Mikhail lélegzete is elakadt. A sötétségben és a sűrű hóesésben a hangjegyek szinte izzottak, csillámlottak az élettől és az energiától. Desari hangja szinte a testében pulzált, elérte, hogy szíve, és elméje szinte ragyogjon a melegségtől és a boldogságtól, és szeretettel életpárjáért nyúljon. Desari hirtelen odafordította a fejét, és rámosolygott Mikhailra. Káprázatosan szép volt, akár a hangja, ami lassan elhalványult az éjszakában. – Feltételezem, hogy nem lenne túl elegáns, ha a herceg előtt fojtanám meg az életpáromat, ugye? – kérdezte. Nem érződött zavar sem a hangjából, sem a nevetéséből, sem pedig az üdvözléséből. „Desari egy vérbeli Daratrazanoff. Bizalmat áraszt.” Megosztotta a Kárpáti nő képét életpárjával, áramló hajáról, lágy vonásairól, muzsikaszerű hangjáról, és a táncoló arany és ezüst hangjegyekről az életpárja nyakán. „És gyönyörű.” Semmiféle él nem volt Raven hangjában, Mikhail rámosolygott telepatikus kapcsolatukon keresztül. „Talán jobb lenne, ha a bogarakra bíznád azt a húslét, és idejönnél hozzám, bár egyetlen teremtményt sem lenne szabad megmérgezni.” „Nagyon vicces vagy hercegem.” Mikhail önkéntelenül összerezzent. Raven soha nem szólította hercegnek, kivéve, amikor komolyan bajba sodorta magát előtte. Rámosolygott Desarira. – Én is mindig meg akartam fojtani Juliant. – Akárcsak a bátyám, Darius, – felelte Desari, és kecses mozdulatokkal odasétált hozzá. Lassú mosoly lágyította el Mikhail vonásait. – El tudom képzelni, ha Darius olyan, mint Gregori. Juliantól Gregori is a falnak ment. Még csak kisfiú volt, Julian mégsem félt tőle. Kizárólag a saját útját volt hajlandó járni, és több galibát csinált, mint az összes többi gyerek együttvéve. Julian Desari karcsú dereka köré fonta a karját. – Ne hallgass rá. Nem én voltam a Kárpátiak rosszfiúja. Csak olykor. És akkor is jó okkal. Egy vámpír használta a szemeimet, hogy kémkedjen a népünk után. Nem maradhattam itt túl sokáig. – Megsemmisítetted azóta azt a vámpírt? – kérdezte Mikhail. Julian bólintott. – Erősebbé kellett válnom, mint ő volt. Gyerekként úgy tűnt, végtelen a hatalma, mint minden szörnynek gyerekkorunkban, de amikor felnőttem, már egyáltalán nem tűnt annyira erőteljesnek, mint amilyenre emlékeztem. Most így visszagondolva, el kellett volna mondanom egy felnőttnek, és talán már akkor vadászhattak volna rá, megsemmisítették volna, visszaadhatták volna a gyerekkoromat, de azt gondoltam, hogy meg fogja ölni a vadászainkat. Mikhail vállat volt. – Utólag már általában nagyon bölcsek vagyunk, mit is kellett volna tennünk, hiszen akkorra több információ birtokába jutunk, amik alapjaiban megváltoztatták volna a döntéseinket, ha időben hozzájuk férünk. Julian felvillantott egy halvány mosolyt. – Visszakövetelhettem volna az Aidannal töltött éveket. Úgy tesz, mint aki jól tűrte, de tudom, hogy nagyon megviselte a szétválásunk. Desari a kezéért nyúlt, felajánlotta neki megnyugtatását. – Olyan gyakran meglátogatjuk, ahogy az csak lehetséges Julian, – emlékeztette rá, majd elrántotta tőle a kezét, és beletörölte a combjába. – Tiszta zsír vagy.

– A hírhedt sültedtől, – felelte Julian, és felmutatta a szikkadt húst, majd udvarias meghajlás kíséretében átnyújtotta neki. Mikhail megpróbálta elfedni saját reakcióját, beleköhögött a tenyerébe, és udvariasan elfordította a tekintetét, amikor Desari dühösen rámeredt életpárjára. – Ez már csupa latyak, tönkretetted a sültemet Julian. Most mit fogok csinálni? Valamit nekem is vinnem kell a vacsorára. – Kérd meg Corinne-t, hogy segítsen, – mondta Barack, – azt mondta Dayannak, ő elég sokat főzött, míg magának nem követelte őt. – Egyáltalán nem is latyakos! – tiltakozott Julian. – Inkább olyan, mint a marhabőr. Desari vágott rá egy grimaszt, és lenézett a húsra. – Undorítóan néz ki. Azt hiszem, megkérem Corinne-t, segítsen valami mást csinálni. Barack kérőn felé nyújtotta a kezét. – Dobd ide Desari, befejeznénk a meccset! Mikhail megcsóválta a fejét. – El akarom mondani nektek, hogy Alexandria és a kis Skyler bajba került alig néhány perccel ezelőtt. Mindannyiunknak riadókészültségben kell lennünk, különösen nagy gonddal kell a nőinkre, és a gyerekeinkre figyelnünk. – Syndil otthon van, azt hiszem ő is a partira készít valamit. Megyek és megnézem. Ha csak érte nyúlok, akkor úgyis csak azt mondja, hogy minden rendben. Barack egy apró gesztussal elköszönt tőlük, és a levegőbe emelkedett. Julian arcán is elhalványodott a mosoly. Közelebb lépett Desarihoz. – Milyen bajba? Aidan egyetlen szóval sem mondta, hogy Alexandria megsebesült. – Már jól van, de ő is és Skyler is érezte a hatalom egy finom jelenlétét, aminek a környékén irracionálisan felerősödtek az érzelmek. Még Gabrielre is hatottak, elvesztette a fejét Dimitrivel szemben. – Tudom, hogy Dimitri is hazajött, – mondta Julian, – érzem benne a sötétséget, szinte óráról órára nő. Már nagyon instabil, mindent meg kell tennünk, hogy megóvhassuk. Gregori annak idején egy feladatot adott nekem, hogy kitartsak, amikor már fel akartam adni a létezést, és ha találnánk valamit Dimitrinek is… – sóhajtott fel. – Egyedül volt, mint vadász, sokkal gyakrabban ölt, mint kellett volna, és ez lassan elpusztítja. – Skyler az életpárja, – közölte Mikhail. Desari élesen beszívta a levegőt. – Ó édes Istenem, de hát ő csak egy kisbaba. Ez egészen biztos? – Visszaadta neki a színeket és az érzelmeket. – Ez egyáltalán nem jó, – mondta Julian. – Még normális esetben is szörnyen nehéz kezelni a visszatérő érzelmeket, de ebben a helyzetben, amikor Skylert olyan brutálisan bántották, Dimitri a poklot járja meg. El kell mennem hozzá, hogy megtudjam, tehetek-e érte valamit. Desari hangjának bámulatos hatalma van. Lehet, hogy segít neki egy kicsit helyrerázódni. – Nem kötheti magához! – mondta élesen Desari, a keze a torkára csúszott. – Túlságosan fiatal, és az alapján, amit Francesca mesélt róla, túlságosan törékeny is. Gabrielt és Francescát is teljesen igénybe veszi, hogy távol tartsák a múltjától, hogy normálisan élhessen. Tudtátok, hogy egyáltalán nincsenek olyan gyerekkori emlékei, amiket előhívva segíthetnének neki? És mindez most hirtelen rászakadt Dimitrire is, nagyon nehéz lehet neki. Egy jó ideig nyers és fájdalmas lesz Skyler régi sebeitől. – Ez valóban egy nagyon veszélyes helyzet, – értett egyet Mikhail. – Ha Dimitri a közelében marad, folyamatosan harcolnia kell majd az ösztöneivel, hogy ne követelje a magáénak. Ha úgy dönt, hogy visszatér Oroszországba, még nagyobb veszély leselkedik mindkettejükre.

Megdörzsölte a halántékát, hirtelen nagyon öregnek érezte magát. A felelősség súlya, rengeteget kivett belőle ezekben a sötét napokban. A karácsony közvetlen közelében, amikor reményt és örömet kellett volna éreznie, fáradtnak érezte magát, és kétségbeesettnek. Hogyan menthetné meg őket? Két-három gyerek nem elég. Még ha Shea kislányt hoz is a világra, és a baba életben marad, még hosszú évekbe telik, hogy megmentsen egy hímet. Túl hosszú idő ez a sötétségben. És túl sok a hím. Ilyen kevés életpár nem tudja őket megmenteni a kihalástól, különösen most, hogy ellenségeik összeálltak, és merészebbnél merészebb támadásokat engednek meg maguknak velük szemben. – Sokáig előnyben voltunk, – mormolta hangosan. – Megéreztük, be tudtuk azonosítani az ellenfeleinket, olvasni tudtunk a gondolataikban, de már megtalálták a módját, hogyan blokkoljanak bennünket. Éreztük a gonosz bűzét, az undorító jelenlétet, de már nem bízhatunk meg saját érzékeinkben, hogy azok irányítsanak bennünket. – Szélesre tárta a karjait. – Ezelőtt soha nem mertek volna ide utánunk jönni, félték a hatalmunkat, most pedig szinte napi rendszerességgel törnek ránk. Az ellenségeink többen vannak, mint mi, és ahogy mi gyengülünk, ők egyre erősebbekké válnak. Desari rápillantott Julianra. Borostyánszemei szinte izzottak, ahogy a herceg vállára tette a kezét. Olyan vadnak és harcosnak látszott, hogy önkéntelenül végigfutott rajta a büszkeség. – Mi is erősödünk Mikhail. A vezetésed alatt összegyűltünk, pedig előtte szétszórtak bennünket, félreeső helyekre. Te fáradhatatlanul dolgoztál, hazaszólítottad az ősieket, egy percig sem adtad fel, hogy megtaláljuk Desariékat, és a hozzájuk hasonlóan elveszetteket. – A nők vonakodnak, hogy gyereket vállaljanak, hogy teherbe essenek, – mutatott rá Mikhail, miközben a fejét csóválta. – Gyerekek nélkül pedig Julian, lehet bármilyen hosszú is az életünk, a fajunk ki fog pusztulni. Desari rámosolygott. – Életben fogunk maradni. Ez a csodák időszaka, nem emlékszel? Azt hittem, hogy te hívő vagy Mikhail. Hol van hát a hited? Támadt egy kis csend. Végül Mikhail elkomorodott vonásai felengedtek. – Talán éppen Raven ünnepe az, amire szükségem van Desari, hogy helyreállítsa a hitem. – Elgondolkodva megdörzsölte az orrnyergét. Amennyiben Josef úgy dönt, hogy fel akarna lépni előttünk, kérlek, azonnal kezdj el énekelni. A hangjegyeid vajon el tudnák némítani őt? – Josef hírneve messze megelőzi őt, – nevetett Desari, – pedig úgy tudom, épp csak egy maroknyi még. – Mondjuk inkább úgy, hogy nem irigylem Byront és Antoniettát, amiért nekik kell megpróbálniuk szemmel tartani azt a fiút. Azt mondják elég értelmes, csak nem elég szorgalmas, amikor arról van szó, hogy fajunk valamely képességét kellene elsajátítani. Azt hiszem, nagyon elrontották, amikor hagyták, hogy emberi gyerekekkel keveredjen, és megfeledkezzen a kötelességéről, amivel a fajtánknak tartozik. Julian titkon egy mosolyt villantott Desarira Mikhail komor hangja hallatán. Gyerekként, magáról is ilyen komoran, éles hangon hallotta beszélni a felnőtteket. – Remek férfivé válik majd, ha felnő, – biztosította a herceget. – Talán nem lesz belőle vadász, de a népünknek másokra is szüksége van, ha vissza akar térni a fejlődéshez. Olyanokra is szükségünk van, akik az üzlettel, művészetekkel, de főképp a tudományokkal foglalkoznak. – Nincs kétségem afelől, hogy az ifjú Josef sikeres lesz majd abban, amibe végül belefog, – mondta szárazon Mikhail, – de attól tartok, többen közülünk nem élik túl az ifjúkorát. – Mintha úgy rémlene, Gregori valami hasonló dolgot mondott rólam is, valamikor nagyon régen. – Vigyorodott el Julian, furcsa színű szemei ragyogtak, mint az arany. – Humorérzékre lenne szüksége. Nem érzi viccesnek, hogy most én vagyok a sógora. Pedig a sors a legjobb tréfamester.

Mintegy tükörképként, Mikhail arcán is kigyúlt egy lassú mosoly. – Be kell vallanom Julian, hogy ez eddig eszembe se jutott. Neked a sógorod, nekem viszont a vejem, és mint apósa, úgy gondolom, hogy neki is eleget kell tennie a családi kötelezettségeknek. Gyakorlásnak pedig tökéletes lesz a számára ma este a Mikulás szerepe. Julian szemöldökei a magasba emelkedtek. – Hercegem, – hajolt meg különösképpen mélyen és szertartásosan, – Ha ezt megteszed, mesternek foglak elismerni abban a játékban, amit oly gyakran játszunk a Legsötétebbel. Desari egyik férfiról a másikra nézett. – El sem tudom képzelni még csak a szituációt sem, ahogy megkéred Gregorit, hogy ő legyen a Mikulás, de ha Julian még helyesli is ezt, akkor maga lehet a katasztrófa. – Látom, jól ismered Juliant, – figyelt fel Mikhail. Desari megpihentette a fejét Julian mellkasán. – Ő volt az ügyeletes rosszfiú, míg felnőtt? Simán el tudnám képzelni róla. Mikhail megrázta a fejét. – Független volt. És okos beszélgetőtárs. Szerette a tudást, és kevés félelem volt benne. De nem. – összeráncolta a szemöldökét. – Volt egy másik fiatalember, alig néhány évvel idősebb, mint Julian, Akinek Gregori kénytelen volt folyamatosan a sarkában járni. Még annál is sokkal rosszabb volt, mint amilyennek Josefet valaha is el tudnánk képzelni. Az összes létező alkalommal megkérdőjelezte a felsőbb utasításokat. – Én is emlékszem rá, – mondta Julian, – bámulatosan bánt a fegyverekkel, már olyan fiatalon is. Tiberiu Bercovitz. Évszázadok óta eszembe sem jutott már. Vajon ő is eljön az ünnepségre? Jó barátok voltak Dimitrivel. Valódi él nem volt a hangjában, de Mikhail elkapta az óvatosságra intő lobbanást a vadász szemeiben. Julian, szinte észrevehetetlenül finom mozdulattal közelebb lépett az életpárjához. – Ilyenné vált az életünk, – mormogta Mikhail, – már a barátainkban sem bízunk, akik annak szentelték az életüket, hogy biztonságban tartsák a népünket és az emberiséget. Gyanakvással kezeljük a legjobb vadászainkat. – Mindig is így éltünk, – jegyezte meg Julian. Mikhail megrázta a fejét. – Volt idő Julian, amikor egyensúlyban éltünk a természettel. A világban harmónia és béke volt, és gyakran tartottunk ilyen ünnepeket, mint ez a mostani. – Ma éjszaka is tartunk egyet, – mutatott rá Desari, – Egy egyedülálló összejövetelt, ahol a Kárpátiak összegyűlnek, hogy együtt ünnepeljenek, megerősítsék a barátságaikat, vagy épp újakat kössenek. Évszázadok óta nem tettünk így. Ez egy üzenet a népünknek, hogy ismét egységesek vagyunk, és egyben üzenet az ellenségeinknek is, hogy erősek vagyunk, és együtt még erősebbé válunk. Ez egy új kezdet, nem gondolod? És ezt az ajándékot te adtad nekünk Mikhail. Apró mosoly görbítette fel a herceg szájsarkát. – Raven adta nekünk ezt az ajándékot. A Kárpátiak korábban soha nem ünnepelték a karácsonyt, de remek ürügy arra, hogy az évnek ezen szakában összehozhasson mindannyiunkat. Előbb úgy gondoltam, hogy téved, de már látom, én tévedtem. – Alkalmunk nyílik rá, hogy megismerjük egymást, – mondta Desari. – A családom, nos, nem a Daratrazanoff, és nem is Julian, hanem a zenekar, a Sötét Trubadúrok, nem ismernek senki mást a népünkből, így ez számunkra hatalmas lehetőség. Főleg, hogy mi nem azt a közös útvonalat használjuk a kommunikációra, mint az összes többi Kárpáti. – A bátyád, Darius egy csodát vitt véghez, hogy annyi gyereket életben tartott, amikor ő maga is csak egy kisbabányi volt. Shea és Gregori mindenképp találkozni akarnak vele, hogy megbeszéljék vele, milyen növényeket, milyen összetételben használt fel, hogy mindannyiótokat életben tartson.

Desari bólintott. – Mindhárman együtt vannak, amióta megérkeztünk kora reggel. Azt hiszem, épp csak tartottak egy kis szünetet, hogy a főzési tennivalókat elvégezhessék. Azt is hallottam, hogy Shea nem érzi túl jól magát. Szörnyen meg lehet rémülve a szüléstől, ismerve a fajunk születéskori elhalálozási adatait. Vetett egy gyors pillantást Julianra, aki megpróbálta elkapni a tekintetét, de Desari gyorsan el is rántotta. Julian a kezéért nyúlt, odahúzta a tenyerét a szívére. „Ha nem akarsz teherbe esni ma éjjel Desari, úgy legyen. Soha nem venném el tőled a választás jogát.” Desari elfordította a fejét a hercegtől, visszatartotta a könnyeit, és nekidörzsölte az arcát Julian vállgödrének. „Nem tudom, hogy ez egy különleges év-e, vagy pusztán az okozott ilyen furcsa egybeesést, hogy hazatértünk a szülőföldünkre, de már több nő is mondta, hogy teherbe tudna esni, csak éppen nem akarnak.” „Desari, majd akkor lesznek gyerekeink, amikor készen állsz rá. Ha megtörténik a csoda, elfogadom, hogy így döntöttél. Ha nem…” – Julian megvonta a vállát, és közelebb húzta magához, körbevette megnyugtatással és szerelmével. „Azt is.” Nem egy olyan férfi volt, aki a mások által kijelölt utakon járt. Ha Desari nem akarja megkockáztatni a gyermek elvesztésével járó szívfájdalmat, ő aztán nem fogja emlékeztetni, vagy rábeszélni arra, hogy ez a kötelessége a népükkel szemben. Desari rámosolygott. Ő is tudta, hogy soha nem fog nyomást gyakorolni rá, imádta őt a türelméért, és a belé vetett törhetetlen bizalmáért is. – Julian, újra megkérlek, vedd fel a kapcsolatot Dimitrivel, – mondta Mikhail. – Beszélnem kell Dariussal is. Szeretnék többet hallani róla, hogyan tartotta életben a gyerekeket. Julian egyetértően bólintott, és figyelte hogyan csillámlik áttetszővé Mikhail alakja, hogyan áramlik annak a háznak az irányába, amit Darius választott ki maguknak, míg itt tartózkodnak. Átölelte Desari vállát, félresöpörte hosszú haját a nyakából. – Kettesben vagyunk. Desari szája lassú, buja mosolyra húzódott. – Valóban? – Felemelte a szemöldökeit. – Lehet, hogy kettesben vagyunk, de mivel tönkretetted az én hozzájárulásomat a ma esti ünnephez, újra meg kell sütnöm. Vagy még jobb lenne, ha te sütnéd meg. Az aranyszemek ráragyogtak. – Akkor neked viszont az ellenőrzésed alatt kell tartanod. A karjaiba söpörte, és átdobta a vállán, mintha egy tollpihényi lenne csak a súlya, és rohanni kezdett vele a ház felé. – Julian! Te vadember! – fejjel lefelé lógva megragadta a derekát, miközben a férfi egyszerűen átugrott a terasz korlátján és berúgta az ajtót. – Ne viselkedj úgy, mint egy barlanglakó. – Ha ha ha, – csapott rá fészkelődő fenekére, ahogy keresztülvágott a házon a hálószoba irányába. – Ha jól tudom, hivatalosan te is egy Savage vagy, azaz egy Vadember. Felnevetett, teljesen átkarolta, és szándékosan végigsimított egy finom mozdulattal farmernadrágja elején. A tett azonnal összezavarta a férfit, elvétette hosszú, egyenletes lépteket. Desari kihasználta az alkalmat, párává oldódott, és maga mögött hagyva az üres levegőt ölelő Juliant, végigszáguldott a házon, mint egy szivárványszín, csillámló üstökös. Puha nevetése ingerelte a férfi érzékeit, ujjai mintha végigsimítottak volna az arcán és a mellkasán.

– Ez nem volt szép Desari, – tiltakozott Julian, miközben kényelmesebb tempóban követte a szivárványszín sávot, – és határozottan tisztességtelenül játszol. „Vissza nagyfiú,” – figyelmeztette Desari, és próbált egy vicsorgás képét küldeni felé, de helyette csak kuncogás tört fel belőle. „Én tehetek róla, hogy ennyire összezavar egy véletlen érintés is?” – Véletlen? Én azt hiszem, nem az volt. Felemelte a kezét, és egy bonyolult mintázatot rajzolt a levegőbe. Színek kavarodtak fel és álltak össze egy szilárd hálóvá, és Desari azonnal valós alakjában landolt a padlón. Nevetve ült a lábai előtt, szemei vidáman csillogtak fel rá, sötét haja szétömlött körülötte, vonzóbb volt, mint valaha. Julian szíve összeszorult a mellkasában. Az érzés olyan erős volt, hogy a mellkasára nyomta a tenyerét, és vett egy mély lélegzetet. – Minden egyes este, amikor felébredek, úgy gondolom, hogy már nem vagyok képes jobban szeretni téged Desari. És minden este, amikor felébresztelek, és rám nézel, a szerelem, amit irántad érzek mindig több, mindig erősebb, annyira, hogy néha úgy érzem, képtelen vagyok elviselni. A vidám nevetés elhalványult, amikor kinyújtotta érte a kezét, hogy talpra segítse és magához húzza. Rásimította a kezeit kétfelől az arcára. Desari magas volt, de Julian még magasabb, így hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézzen rá, pillantása találkozzon izzó tekintetével. Szemei fénylő aranyszínűekké váltak borostyánból, az éhsége meglepte. – Te vagy a szerelmem Julian, az örök szerelmem. – Így akarlak tartani mindig, biztonságban, a karjaimban, ahogy a tested tökéletesen illeszkedik az én testemhez. – Elfordította a fejét, szégyellte azokat a mérhetetlen érzelmeket, amiket sok évszázad alatt megszerzett önuralmával sem tudott leplezni. – Amikor fekszünk, és énekelsz nekem, nem létezik a földön annál nagyobb béke, mint amit elhozol a számomra. Desari vett egy mély lélegzetet, a szerelem szinte megrázta. – Akarsz egy kisbabát Julian? Szeretnéd megpróbálni akkor is, ha tudjuk, hogy sokkal nagyobb esélyünk van egy mérhetetlen szívfájdalomra? Hajlandó vagy megkockáztatni a létező legnagyobb bánatot, hogy elveszítjük a fiunkat vagy a lányunkat, és ez többet vesz el tőlünk, mint amennyink egyáltalán van? Tudnia kellett az igazságot, mielőtt meghozza a döntést. Egy része gyereket akart, fényes, szőke hajú, aranyszemű kisfiút, egy gyermeket, aki játszana, aki csínyeket követne el, kötözködne vele, túlságosan is emlékeztetve a férfira, aki a másik fele. De az ár olyan magas volt. Nagyon-nagyon magas. – Így gondolod Desari? Ha elvesztenénk egy gyermeket, azt is elvesztenénk, ami közöttünk van? – Megrázta a fejét. – Soha. Az egyszerűen lehetetlen. – A szerelmünk olyan erős, az érzelmeink olyan hevesek Julian, hogy a bánat, ha elvesztenénk egy gyereket, elpusztítana bennünket. A gombóc Julian torkában azzal fenyegetett, hogy megfojtja. – Minden szülő tudja, hogyha elveszít egy gyereket, abba ő is belehal, – mondta óvatosan. – Igen, hatalmas lenne a bánatunk, de ha engem kérdezel, hogy a bánat kockázata megéri-e az esélyt, hogy legyen egy fiunk a te szemeiddel és mosolyoddal, akkor azt kell mondanom, hogy nekem megérné. De a végleges döntés a tiéd. Te az én boldogságomhoz elég vagy. Egy gyermek maga lenne a csoda, de engem önmagában a létezésed is életben tart. – Nem vagyok gyáva Julian, – mondta Desari, és belefúrta ujjait a hajába. Nekitámasztotta testét az övének, fejét ráhajtotta a mellkasára, és hallgatta a szilárd, magabiztos ütéseket. – Nem azért habozok, mert gyáva vagyok. Julian végigsimított a hosszú, csillogó fekete hajon.

– Egyetlen pillanatra sem jutott eszembe, hogy gyávának gondoljalak drágám. Lesz gyermekünk, majd ha úgy érzed, hogy teljesen készen állsz rá, egy pillanattal sem hamarabb. Én már megtettem a kötelességem a népünk iránt, ezerszer annyit adtam, mint amennyi járt, nem lesz gyerekem pusztán csak kötelességből. Ha lesz gyermekünk, szeretetben fog megfoganni, és azért, mert mindketten ezt akarjuk. Desari szíve felvette az övének ritmusát. A vére felmelegedett az ereiben. Felemelte az arcát, hogy végigcsókolja nyaka vonalát, finoman belecsípett, nyelvével kóstolgatta. – Nos, mivel úgy tűnik, hogy mindketten akarjuk ezt a babát, akkor azt hiszem, tennünk is kellene érte. Próbáljuk meg Julian, és élvezni fogom a fogantatás és a terhesség minden egyes pillanatát, nem fogom hagyni, hogy az aggodalom börtönbe zárjon bennünket. A gyermekünk lesz a karácsonyi ajándékunk egymás számára. Julian teste már készen állt, vére gyorsan forrósodott, hogy hozzáilleszkedjen életpárja hevéhez. – Egészen biztos vagy benne Desari? Lecsapott a szájára, magához vette édes, rabul ejtő ízével együtt, feléje áradó szerelmét is. Minden sejt reagált rá a testében. Felemelte a karjaiba anélkül, hogy megszakította volna a csókot. „A karácsony valóban hozhat csodákat.” Életpárja nevetése csak tovább ingerelte érzékeit. „Azt azért ne hidd, hogy ezzel felmentést kapsz az alól, hogy segíts valami mást sütni a mai ünnepségre.” „A mai ünnepséghez épp most kezdünk hozzá,” – felelte.

6. fejezet Darius Daratrazanoff dühösen nézett életpárjára, aki épp pillanatokkal azelőtt találta telibe az arcát és a mellkasát, egy-egy hógolyóval. – Tempest, parancsoltam valamit! Gyere ide most azonnal! Tempest meggyúrta a következő hógolyót, és útjára indította az arca felé. – Te, és az ostoba parancsaid! – Hátravetette fehér hópelyhekkel borított vörös haját egy megvető pillantással. – De most komolyan Darius, én nem az egyik fivéred vagyok, vagy a húgaid, akik bármit megtesznek, amit csak mondasz nekik. Kigúnyoltál, te álnok kígyó! Csak mert felrobbant a sütő, az nem jelenti azt, hogy nem tudok főzni! – Ismét lehajolt, hogy legyártsa a következő lövedéket, amit aztán futás közben dobott vissza rá a válla fölött. – Azonnal vond vissza! – Kit érdekel, ha nem tudsz főzni? Engem egyáltalán nem. Mindazonáltal, a sütő ütött egy hatalmas lyukat a házon, amit meg kell javítanom, ezért azonnal gyere vissza velem oda, ahol közben szemmel tudlak tartani. – Vond vissza! – Az ég szeremére baby, felgyújtottad a házat. Az egész konyha fekete. Szerinted ez mégis mit jelent? – A sütő nem működött megfelelően, meg kellett javítanom. Darius kitért a következő hógolyó elől. – Tempest. Nem megjavítottad. Csináltál egy akkora lyukat a falon, mint a turnébuszunk, és az egész konyha koromfekete. Bármi is volt az a ragacsos, lila kotyvalék, amit csináltál, az most a falakon és a mennyezeten van. Oké, – tárta szét a karjait felháborodottan Tempest, – de ez egyáltalán nem az én hibám. A tűzhely zárlatos lett, ütött egy lyukat a konyha falán, és az összes bogyót felpasszírozta a falakra és a mennyezetre. De ehhez nekem semmi közöm. És ha engem kérdezel, valami történt a beállító gombbal is, hogy olvasztás helyett sütésre kapcsolt. Tehát vond vissza! Tovább rohant, és közben havat markolt fel, hogy újabb lőszerkészletet gyártson. – Még ha a tűzhely valóban zárlatos lett is, ez akkor sem változtat a tényen, hogy nem tudsz főzni. Soha nem is tudtál főzni. Akkor sem, amikor még egyedül voltál. És ha tovább rohangálsz, szem elől foglak veszíteni, és eltévedsz. Tudod, hogy nincs irányérzéked. A vörös-arany szemöldökök dühösen összeszaladtak. – Először azzal vádolsz, hogy felrobbantottam a konyhát és felgyújtottam a házat. Aztán azt mondod, nem tudok főzni, most pedig, hogy nincs tájékozódási képességem. Igenis, tökéletes tájékozódási képességem van! Darius felnézett az égre, hogy leellenőrizze, az nem készül-e rászakadni életpárjára. Mivel nem talált erre utaló jelet, vett egy mély lélegzetet a témaváltáshoz, félt, hogyha ezt továbbra is folytatják, végül előbb-utóbb mégis rászakad. – Mi az a lila szósz a falon? – Bogyós pite. Csináltam belőle tízet, és mind felrobbant. – Gyanakodva kezdte méregetni Dariust. – Csináltál valamit azzal az ócska tűzhellyel, miután szóltam, hogy valami nincs rendben vele? – Még csak a konyha közelében sem voltam. Nevetségesnek találtam az egészet. Mondtam, hogyha már ragaszkodsz ehhez az idióta ötlethez, legalább olvasd el a receptet. – Az ötlet igenis jó volt, hogy úgy süssek, mint az emberek.

– Ez egy hülye ötlet volt Tempest, – mondta türelmes kitartással. – És most azonnal gyere ide. Kezdte kissé kétségbeesettnek érezni magát. Úgy tűnt, a világon egyedül ő képes kicsalogatni belőle ezt az érzést. Voltak pillanatok, amikor sokkal szívesebben nézett volna szembe egy vámpírral, mint Tempesttel. Most pedig az életpárja félúton volt a sírás és a nevetés között, ez pedig nem jelentett semmi jót. Szinte egész életében egy független ember volt, mielőtt átváltoztatta volna, a feladata volt a parancsok kiadása. Sokáig ő volt a felelős az egész családja biztonságáért, védelmező ösztöneit nem volt egyszerű elnyomnia. Igazság szerint nem is akarta elnyomni őket. Volt egy nagyon érzékeny riasztórendszere, és az most szinte sikoltozott. Megpróbálta gyengédebbé tenni a hangját. – Baby, miért olyan rettenetesen fontos ez az étel? Meg sem fogjuk enni. – Minden nő készít valamit, – intett a konyha irányába. – És azt hiszed, hogy Barack meg Julian majd hallgatni fognak erről a hatalmas kuplerájról? Örökké hallgathatom tőlük. Darius káromkodott az orra alatt. Azt az érzést keltette Tempestben, hogy valami egészen másra készül, de aztán egy pillanatnyit sem várt, kihasználta a lecsillapodó hangulatban a meglepetés erejét. Futásnak indult felé, közben a kezeit széttárva magához vonzotta a hópelyheket, amiből lövedéket gyúrt. Tempest szemei hatalmasra nyíltak, amikor hozzávágta a hógolyót, menekülni kezdett, és közben felvette egy kistermetű hóleopárd alakját. A puha, szürke-fekete, barna foltokkal díszes bunda befedte a kecses, izmos testet és a hosszú farkat. – Tempest! Mi az ördögöt csinálsz? – Kiáltott fel haragosan, szemei elsötétültek, ahogy a területet vizsgálta maguk körül. Eddig is gyakran megtette, nem érzékelt veszélyt, mégsem tudott megszabadulni az egyre növekvő idegességtől és a szükségtől, hogy közvetlenül maga mellett tudja az életpárját. Az ostoba kísérlete, hogy játékos legyen, visszafelé sült el. Tempest hangulata nagyon szeszélyes volt mostanság, egyik végletből a másikba lendült. A leopárd visszanézett rá a válla fölött, hatalmas, széles mancsai tökéletesek voltak a havon járáshoz, és ami még ennél is rosszabb, az alak, amit választott, tökéletesen alkalmas volt rá, hogy akár tizenöt méteres ugrásokkal is távolodhasson tőle. Felugrott a levegőbe, röptében vette fel a hím hóleopárd alakját, a fáktól távolabb lévő meredekebb lejtő felé indult, hogy keresztezze a nőstény útvonalát. Körülbelül egy harmadával nagyobb volt a termete, erejét, nagyobb súlyát arra használta, hogy a vállának nyomódva, a megfelelő irányba terelje. A nőstény vicsorgott, megmutatta a fogait. A macska testében Darius összevonta a szemöldökét. Esküdni mert volna, hogy a heves dühöt mutató nőstény befelé sír. „Tempest. Mondd el. Ezek a piték nem lehettek ennyire fontosak. Mondd el, mitől vagy kiborulva valójában.” – Ismét odadörgölődött hozzá, majd alakot váltott és ott ült a hóban, az ölében tartva a nőstényleopárdot. A hatalmas tépőfogak alig pár centiméterre voltak a torkától, ahogy belenézett a szemeibe, a macskán túl a párját látta. „Te vagy az életem Tempest. Tudod, hogy nem bírom elviselni, ha kiborulsz. Ezt egyszerűen képtelen vagyok elfogadni.” A macska alakja elmozdult a karjai között, a meleg bundát puha bőr váltotta fel, a rengeteg, selymes haj végigcsúszott az arcán. Tempest karcsú karjai átölelték a nyakát. – Nem tudom, Darius. Nem tudom, mi nincs rendben, de állandóan sírhatnékom van. Érezte, hogy egy apró remegés fut végig párja gerincén, így közelebb húzta magához, és automatikusan igazított testhőmérsékletükön, hogy ne érezzék a hideget. Ujjai összeterelgették a vastag, vörös hajtincseket. – Mióta van ez így, és én miért nem tudtam róla?

– Mert ez egy akkora hülyeség Darius. Nincs semmi baj, – dörgölte oda az arcát a mellkasához, mintha a hóleopárd maradványai kapaszkodnának még mindig belé. – Nem szoktam még hozzá, hogy a néped körébe legyek, és azt hiszem, emiatt vagyok ideges. Megérintette az arcát, rátalált a könnyeire. A szívét mintha ökölbe szorították volna. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. – Meg foglak vizsgálni Tempest. Nem tudjuk, hogy az átalakítás milyen hatással volt a testedre. Talán beteg vagy. Beletemette az arcát a nyakába. – Lehet, hogy az vagyok. Nem érzem túl jól magam. Összeráncolta a szemöldökét, és kisimította a haját az arcából. – Még táplálkozni sem akartál ma este. Azt hittem, a vacsora miatt van. Még mindig ez zavar annyira? – A táplálék nem, ha tőled van, – ismerte be. – Egyszerűen csak fáradtnak érzem magam, ennyi az egész. Fáradt vagyok, és csak találgatok a népünkkel kapcsolatban. – Nem kellett volna mindezt elrejtened előlem, – mondta Darius. – Nem akartam, hogy aggódj miattam, mint ahogy most is teszed. Folyamatosan a környéket fürkészed, égen, földön, a fák közt keresgélsz, mintha veszélyt éreznél. Épp elég bajod van azzal is, hogy biztonságban tarthass bennünket. – Bármi, ami veled kapcsolatos Tempest, mindennél nagyobb jelentőségű a számomra. Hátrasimogatta arcából a vörös-arany tincseket. – Tudom, hogy nem egyszerű áttérned a mi életmódunkra. Megrázta a fejét. - Ez az én választásom volt Darius. Veled akartam lenni. Téged, és a te utadat választottam a magam számára is. Te más sorsot választottál volna nekem, nekünk. Már kezdem megszeretni a többieket, Desarit, Juliant, Dayant, Corinne-t, Barackot és Syndilt, hozzászoktam, hogy körülöttük legyek, de ez… – tárta szét a karjait, hogy keretbe foglalja a hófödte hegyeket és a sűrű erdőt, ami elrejtette az otthonukat a kíváncsi szemek elől, – ez túlságosan elsöprő. Darius tollpihefinomsággal végigsimított a járomcsontján. – Nem kell itt lennünk baby. Elmehetünk innen messze, oda, ahol kettesben lehetünk. Azt hittem, hogy el szeretnél jönni. – El akartam jönni. – Alsóajka megremegett, a szemeit elöntötték a könnyek. – Én is itt akartam lenni. Lehajolt, hogy rászorítsa egy pillanatra a száját az övére. – Ne sírj Tempest. Jobban szeretem a heves vérmérsékleted forróságát érezni. A könnyeid szívszaggatóak. Tempest megkísérelt egy halk nevetést a csókjukon keresztül. – A könnyek teljesen természetesek. – De nem nálad. Nálad az a természetes, ha hozzám vágsz egy keményre gyúrt hógolyót, és elmondasz mindennek, nem pedig az, ha sírsz. Újra megcsókolta, és Tempest érezte benne a kétségbeesett vágyat, hogy megvigasztalja őt. Ezzel pedig úgy megszégyenítette, hogy még inkább nem volt képes abbahagyni a sírást, ez pedig annyira nem volt jellemző rá. Szeretett volna bemászni egy lyukba, és a fejére is földet húzni. Mindeközben pedig teljes erejéből kapaszkodni akart Dariusba is, ami megint csak nem a saját jelleméből adódott. A férfi egyszerűen csak tartotta a karjaiban, és előre-hátra ringatta, mintha egy kisgyerek lenne, amikor pedig felnézett az arcába, azt látta, hogy a fekete szemek nyugtalanul pásztáznak, szüntelen éberséggel keresik a veszélyt körülöttük.

– Olyan gyönyörű itt minden Darius, el sem tudom képzelni, hogy veszélybe kerülnénk. Azt szeretném, ha ellazulnál, ha élvezni tudnád az életet, még ha csak egy-két napig is, ameddig itt vagyunk. Darius ujjhegyével lelopta az arcáról az utolsó könnycseppeket, és a szájához emelte. Tempest különösen szexinek találta ezt a gesztust. A gyomra furcsán összerándult, ezt az érzést már egészen kezdte megszokni. Titkon Dariust találta a világon a legszexibb, legvonzóbb férfinak, de esze ágába sem volt ezt az orrára kötni, leginkább a parancsolgatós természete miatt. – Kipihent vagyok. Ébernek lenni nem azt jelenti, hogy nem tudok ellazulni. Meg akarlak vizsgálni Tempest. Nem azért, mert azt gondolom, hogy valami nincs rendben, hanem hogy mindketten megnyugodhassunk, hogy minden rendben van. Lassú mosoly ragyogott át a könnyeken, akár a szivárvány az esőn. – Mármint úgy érted, hogy te megnyugodhass. Nos, akkor rajta. Nem szeretem, amikor miattam vagy ideges. Ő volt a legerősebb védőösztönökkel rendelkező lény, akivel valaha életében összefutott. Hiszen a férfi eddig is alig bírta ki, hogy ne vizsgálja át tüzetesen azonnal, akár az engedélye nélkül. Ha pedig valami baja lenne, az egyben azt is jelentené, hogy Darius egyetlen tapodtat sem mozdulna többé az oldaláról. Még amikor a zenekarral turnéztak, és az ő feladata volt a koncertek biztosítása, akkor sem engedte el maga mellől Tempestet. De ha azzal enyhíthet a feszültségén, hogy hagyja magát megvizsgálni, ám legyen. Darius egyetlen pillanatig sem vesztegette tovább az időt, szelleme egyszerűen kilépett a testéből, tiszta fénnyé, energiává vált, hogy szabadon mozoghasson, fehér, forró ereje belépett Tempest testébe. Darius alapos volt. Megnézte a szívét, majd a tüdejét, egyre lejjebb ereszkedett a testében… majd életében első alkalommal elvesztette a fókuszt, és szabályosan visszazöttyent a saját testébe, amit azonnal kivert az izzadság, a szíve pedig dübörögni kezdett. Némán bámult Tempestre, szemeiből szinte sütött a pánik. – Mi az? Mi a baj? Az ő szíve is nekilódult, dobbanásai a fülében dübörögtek. Darius nagyon idegesnek tűnt, hatalmasra nyílt szemei rá koncentráltak, de ereje és óriási hatalma mégis jobban megnyugtatta, mint bármi más. – Nincs semmi baj. Valójában, minden nagyon is rendben van. – Beszívott egy mély, csillapító lélegzetet, megfogta Tempest kezeit, és odahúzta őket a mellkasára. – Mit tudsz a babákról? – Babák? – Tempest elhúzódott, amennyire csak tudott, és tagadólag megrázta a fejét. – Egyáltalán semmit, és szándékaim szerint ez így is marad. Még csak a karomban sem volt egyetlen baba sem soha. Egészen pontosan, nekem még szüleim se voltak Darius, és ha most arra akarsz utalni, hogy hirtelen olthatatlan vágyat érzel, hogy gyerekeid legyenek, azt kell mondanom, keresned kell egy másik életpárt. Már persze azon részeid számára, amik egyáltalán megmaradnának belőled, de mégis, mi a fenéről beszélsz? Egy másik nőre lenne szükséged? – A mi asszonyaink mindig tudják, mikor eshetnek teherbe. Tempest szemöldökei felszaladtak. – Honnan? Darius megvonta a vállát, de nyilvánvalóan látszott, hogy zavarban van. – Azt, nem tudom. Gondolom, ellenőrzik. Nekem kellett volna tisztában lennem a tenyészciklusokkal.

– Tenyészciklus? – rémület volt a hangjában. – Nekem nincs tenyészciklusom. Micsoda undorító elnevezés. A Kárpátiaknak is szüksége van fogamzásgátlásra? Azt hittem te irányítod. Ahogyan minden mást irányítasz is. – Ha odafigyelek erre. – Nos, akkor kezdj el odafigyelni. Ha képes vagy irányítani az időjárást, villámokat szórni, akkor azt is meg tudod akadályozni, hogy teherbe essek. Én egy autószerelő vagyok. Járműveket javítok. Minden egyes alkalommal, amikor Corinne bejön a babájával, én kimegyek a hátsó ajtón, ha még nem vetted volna észre. Darius egy újabb hatalmas lélegzetet vett a jéghideg levegőből, és még szorosabban tartotta Tempestet. – Évszázadokat éltem le úgy, hogy még csak eszembe sem jutottak sem a babák, sem pedig a szülés. Aztán egyszer csak rád találtam, és teljesen elmerültem benne, mekkora csoda vagy a számomra, eszembe sem jutottak olyan dolgok, mint a… ciklus. Tempest vállat vont. – Én sem igazán gondoltam rá. Akkor, mostantól sokkal gondosabbak leszünk. – A gondossággal kissé már elkéstünk. Pár pillanatra csend támadt. Tempest ismét hátrahúzódott, hogy felnézhessen a sötét szemekbe. – Mit akarsz ezzel mondani? – A gyermekünket várod, – jelentette ki Darius. Keményen ellökte magát tőle, és küzdeni kezdett, hogy kiszabaduljon az öléből és talpra állhasson, hogy aztán csípőre tett kézzel rámeredjen. – Oké. Ez már egyáltalán nem vicces. Nem várok gyereket Darius. És egyáltalán nem vagyok olyan hangulatban, hogy ezzel kapcsolatban viccelődj velem. – Rászegezte az egyik reszkető mutatóujját. – Még csak nem is említetted soha, hogy gyereket akarsz. – Tempest, soha eszembe nem jutna, hogy egy ilyen fontos dologgal kapcsolatban viccelődjek. A gyermekünket hordod. Láttam őt védve, biztonságban, a testedben, ép és egészséges, növekszik. Azonnal észre kellett volna vennem, sokkal körültekintőbbnek kellett volna lennem, de annyira a biztonságunkra koncentráltam, hogy ez a lehetőség még csak fel sem merült bennem. Tempest rémült arccal hátrálni kezdett. – Nem lehet babám Darius. Tényleg nem. Én nem tudom, hogy kell szülőnek lenni. Még magam is egy merő éretlenség vagyok. – Megrázta a fejét. – Tévedsz. Félre kellett nézned, nincs más megoldás. Darius ülve maradt a hóban, és felhúzta a szemöldökét. – Csak nagyon ritkán tévedek Tempest, és akkor sem ilyen óriási volumenű dologban. Engem is megráz, hogy eddig nem vettem észre a szívverését. Pedig nagyon erős. Nyilvánvaló, hogy sokkal éberebbnek kell lennem, ha rólad van szó. – Ez minden, amit mondani tudsz? Darius! A Kárpáti nők, nem képesek csak olyan könnyen teherbe esni! És ha már keresztülmentem az átváltozáson, én is igazi Kárpáti vagyok. – Baby. – Darius hangja gyengéddé, bársonyosan simogatóvá, megnyugtatóvá vált. – Terhes vagy. És ez mindent megmagyaráz. – Mindent? – A hangulatingadozásaidat, a könnyeidet, a dührohamaidat. Hallottam, hogy ilyenkor könnyen megtörténnek olyan balesetek is, mint nálunk most a konyhában. – Ó, hát ez nagyszerű! – csattantotta össze a fogait dühösen Tempest – De itt most egy teljesen más balesetről van szó Darius! Nem a hangulatváltozásaimról! Hanem hogy olyan hihetetlenül hatalmaskodó és parancsolgató vagy, hogy attól bárki elveszti a józan eszét! – Nézd meg magad.

Nyugodt, teljesen tárgyilagos hangja, még inkább vicsorgásra ingerelte Tempestet. Egyszer Dariusnak is tévednie kell, és ez lenne most erre a legtökéletesebb alkalom. Szüksége volt rá, hogy tévedjen. Arról azért mégiscsak tudnia kellene, ha gyereket vár. És tudta. Mindent tudott. Tempest vett egy mély lélegzetet, és elengedte maga körül a fizikai világot. És ott volt. Egy apró szív, ami hevesen vert, alig valami, és mégis egy új élet. Tempest félve és ámulva figyelte. Ez az aprócska teremtmény ott él benne. A része, és Darius része is. – Hogy lehet, hogy nem tudtam róla? Alig volt tudatában, hogy Darius már ott áll mellette, és köré fonja a karjait, hogy magához húzza. – Nekem is tudnom kellett volna, – mondta lágyan, – az én felelősségem, hogy ügyeljek az egészségedre. De olyan elfoglalt voltam azzal, hogy az ellenségeink miatt aggódjak, hogy még csak eszembe sem jutott, hogy a terhességre is odafigyeljek, pedig kellett volna. Beledőlt a karjaiba, és közben hangosan mormolt, inkább önmagának, mint neki. – Mi a csodát fogunk csinálni Darius? Fogalmam sincs, hogyan kell egy babát gondozni. – felnézett a férfira, félt attól, hogy boldog legyen, félt a növekvő szeretettől és örömtől. – Ismersz Darius. Rajtad kívül, még soha életemben nem kötődtem igazán senkihez. – Ez azért nem teljesen így van. A zenekarban például mindenkihez kötődsz. Szereted őket. – Ez azért nem egészen ugyanolyan dolog, mint egy gyerek. Akár le is ejthetem. Még arról sincs lövésem sem, hogy kell Kárpátinak lenni, nemhogy Kárpáti szülőnek. Ez ijesztő. Mit fogunk csinálni? Kétségbeesetten megragadta a kezét. – Azt hiszem, várjuk a babánkat, – borította puha csókokkal a szájsarkait. – Együtt bármit meg tudunk csinálni Tempest. Mire ideér a kicsi, ki fogjuk találni, mit kell tennünk. – Te nem vagy megrémülve? Egy kicsit sem Darius? – Desarit és Syndilt is életben tartottam. Minden rendben lesz. Kevés dolog tudta volna megrémíteni. Talán egyedül csak az a lehetőség, hogy elveszti Tempestet. Hosszú élete folyamán, soha semmit nem kért magának, amíg ő el nem jött. A ragyogása maga volt a csoda a számára. Annyira tele volt élettel, a hangulatai élesen váltogatták egymást, gyakran mosolygott, a nevetése pedig egyenesen fertőző volt. Képtelen lenne nélküle létezni, nem vesztheti el őt, sem az ellenségei, sem pedig egy baleset miatt, és pláne nem egy szülésben. Tempest remegett. – Azt hittem, az átalakítás mindent elrendezett. Addig teljesen rendben volt a ciklusom, így erre egyáltalán nem is gondoltam. Eszembe sem jutott, hogy akár terhes is lehetek. Corinne már terhes volt, még mielőtt Dayan életpárja lett. Nincs valami átmeneti mentesség kezdőknek? – Nem úgy tűnik, hogy lenne. – Még csak ideges sem vagy, – meredt rá vádlón. – Te vagy a férfi. A férfiak mindig idegesek, amikor a nők teherbe esnek. Ez gyakorlatilag egy hagyomány. – Darius arca mindig rezzenetlen volt, mintha kőből faragták volna ki a vonásait, szemei mélyek és hidegek voltak, egészen addig, míg nem nézett rá. Tempest szerette azt a lassú mosolyt, ami olyankor szétterjedt az ajkain, felmelegítve fekete szemeit is. És különösen szerette azt, amilyennek most tűnt, forró szerelme felolvasztotta körülötte a jeget, és megmelengette. Tüdeje az övének ritmusára kezdett dolgozni. Szívük már tökéletesen azonos ritmusra vert. – Te tényleg nem félsz Darius? Megrázta a fejét. – Ez egy nagyszerű dolog. A gyerekünk, Dayan gyerekével fog felnőni. Soha nem lesznek magányosak. Ez nagyon fontos, különösen, ha fiú lesz, szüksége lesz valakire, akivel

erőteljes kapcsolatban lehet. Ahogy múlnak majd fölöttük az évek, a barátságuk emléke életben, becsületben tarthatja, míg meg nem találja az életpárját. – Ne mondd el senkinek, hogy én mennyire meg vagyok rémülve. Egészen biztosan vannak könyvek a szülőségről. Majd nekiülök, és mindet elolvasom. Odahúzta a kezét a szájához, és minden egyes ujjpercére nyomott egy csókot. – Remegsz. Vissza kellene mennünk a házba. – Úgy gondolod, hogy azelőtt, még mielőtt valaki észreveszi azt a hatalmas lyukat a falon? – mosolyodott el halványan. – Ellépett mellőle, előkeresgélte az önbizalmát, kihúzta a vállait, hogy leplezze gyengeségét, és elindult a ház felé. Ha Darius tudja kezelni azt, hogy babájuk lesz, akkor ő is tudja. Persze ez nem jelenti azt, hogy három éves kora előtt egyáltalán hozzá merne nyúlni. Idegesen rágta az alsóajkát. Megállt és hátranézett Dariusra. A férfi ugyanott állt, ahol hagyta, és a fejét csóválta. – Mi van? Megint a gondolataimat olvasod? Már elmondtam, hogy soha nem volt egy sem a kezemben. Ehhez nem kell nyomon követned a gondolataimat. Neked csak addig kell tisztességesen ellátnod a babát, míg három éves lesz, aztán átveszem tőled. – Igazán? – A következő pillanatban már mellette állt, és vonszolni kezdte maga után a dzsekije hátánál fogva. – A ház az ellenkező irányban van. Ez az út az erdőbe vezet. – Tudtam. Csak meg akartam róla győződni, hogy figyelsz, – vigyorgott fel rá. – A hó egy kicsit megtévesztő lehet. – A férfi megfogta a kezét, és a helyes irányba vezette. – Észrevettem ám mit mondtál. Szerinted fiunk lesz? Ha már muszáj gyerekünknek lennie, fiú kell legyen Darius. Azt végképp nem tudom, mihez kezdenék egy lánnyal. És szegényke rabságban élne. Soha nem eresztenéd el a szemed elől, és elijesztenél minden fiatalembert, aki csak a közelébe merne jönni. – Akaratlanul is halk, fenyegető morgás szakadt ki Darius torkából, és Tempest nevetésben tört ki. – Látod? Már a puszta gondolat is felingerel. – Engem nem lehet felingerelni. Kár az energiát pazarolni rá. Mivel Tempest előtte ment, és túlságosan hirtelen állt meg, nekiütközött. Megpördült, a nyaka köré fonta a karjait, egészen közel bújt hozzá, mellei a mellkasához nyomódtak, a száját felemelte az övéért. Hosszú haja végigfolyt a karján, amikor azonnal válaszolt, ujjait a tarkójára simította, hogy megtartsa a fejét, míg szerelmesen elmélyítette a csókot, annyira, hogy már úgy tűnt, a havat is megolvasztják maguk körül. Tempest szakította félbe végül, a szemei szinte izzottak. – Felingereltelek. Darius szíve keményen nekiverődött belülről a mellkasának, ezt az érzést is egyedül Tempest volt képes kiváltani belőle. – Te talán fel tudsz. – Várt néhány pillanatig, majd ismét megfogta a kezét, és tovább sétáltak a ház felé a finoman hulló hóban. – Valaki jön, – szólalt meg hirtelen Darius, amikor kiléptek a fák közül arra a tisztásra, ahol az épület állt. – Ez a herceg lesz. Maradj mögöttem Tempest. Tempest megtorpant, majd a teljesen szükségtelen védelem miatt a szemeit forgatva becsúsztatta a kezeit Darius hátsó zsebébe. „Azt hittem, hogy a herceg a Kárpátiak vezetője. Miért kellene félnem tőle?” Darius figyelmeztető morranását halk nevetéssel fogadta. A férfi hátrapillantott rá. „Én egyáltalán nem ismerem őt, ezért jobb, ha gondoskodom a biztonságodról.” Visszafordult, hogy üdvözölje a herceget, aki szemmel láthatóan a sérült falat vizsgálta. – Mikhail, épp azon voltam, hogy megjavítom a házat. A herceg összevonta fekete szemöldökét. – Meg kellene kérdeznem, hogy mi történt itt? – Jobb, ha nem, – tanácsolta Darius. – Néhány dolog balul sült el. Adj egy percet a kár kijavítására, aztán bemehetünk innen a hóesésből.

– Ez a lyuk még annál is nagyobb, mint amire emlékeztem, – kukucskált ki Tempest Darius háta mögül, hogy szúrós szemmel megvizsgálja a konyha romjait. – Szerintem járt itt valaki, és kibővítette. Nem is így nézett ki, amikor itt hagytuk. – Rámosolygott a hercegre. – A ház igazán tökéletes, köszönjük, hogy kölcsönadtátok. Mikhail elfordult, hogy a pár ne láthassa meg a nevetést a szemeiben. Raven ötlete, hogy a Kárpátiak főzzenek vacsorát a vendégeinknek, úgy tűnik sokkal mókásabb, mint amire számított. – Raven és én, nagyon boldogok vagyunk, hogy kölcsönadhattuk az egyik házunkat. Reméljük, hogy úgy tekintetek rá, mint az otthonotokra, ahol addig maradtok, ameddig csak akartok, és annyiszor laktok benne, ahányszor csak módotokban áll eljönni. – Köszönjük, – mondta semleges udvariassággal Darius. Mikhail, csípőre tett kézzel tanulmányozta a hatalmas rést, az egyik kedvenc házának falán. – Mindig is szerettem volna ide egy kis beugrót. Az a helyiség túlságosan szögletes, szükség lett volna, egy bizalmasabb társalgásra alkalmas területre benne. Darius bólintott. – Azt hiszem, hogy igazad van, és ezen most könnyedén segíthetünk is. Ilyet terveztél? A ház felé intett a kezével, és a ház lyukas oldala a merev egyenesből, ívek sorozatává vált. Mikhail szemügyre vette a végeredményt, és bólintott. – Valami ilyesmit. Csak végig, minden oldalon. – Sorra görbítette el a falakat, mint egy szerpentint, míg végül a helyiség úgy nézett ki, mint egy óriáskígyó. – Most mit gondolsz? Tempest a fejét csóválva nézte, ahogy a két férfi teljesen újraformálja a konyhát. Nem igazán javításnak tűnt, amit csináltak, sokkal inkább versengésnek. Felsóhajtott és megdörzsölte a hasát. Hogy valaha is legyen egy gyerekük, az eddig még soha nem jutott eszébe. Miután átesett az átváltozáson, és a normál testi funkciói abbamaradtak, egyszerűen még csak eszébe sem jutott a születésszabályzás. Ez egy nagyon hülye hiba volt, de már nem tudta visszacsinálni. Úgy látszott, Darius azonnal megbarátkozott a gondolattal, tán még tetszett is neki, de őt amúgy sem tudta soha semmi megrendíteni. Egy halálosan veszélyes férfi volt, aki teljesen magabiztos a képességeiben, és a tapasztalataira támaszkodik. Ő leginkább úton töltötte az egész életét. Nem volt családja, fogalma sem volt a gyerekekkel kapcsolatban, a legalapvetőbb dolgokról sem. „Mindenre rá fogunk jönni.” Darius szavai, mint cirógató ujjak járták be az elméjét, a hangja puha volt, melege elárasztotta. „Nem, ha kizárólag a házat alakítgatod. Tisztára elszédülök tőletek, és így most már ráadásul még csúnya is. Hagyjátok abba a versengést, és menjünk már be végre. Pff! Úgy viselkedtek, mint valami iskolás kölykök.” Darius megköszörülte a torkát. – Tempest szeretne bemenni. Ez a különös forma nem igazán szimpatikus, de azt hiszem, el tudjuk viselni addig a rövid ideig, míg itt leszünk, ha neked így tetszik. Mikhailból kitört a nevetés. – Egyszerűen pocsék. Raven épp most közölte velem, hogy szerinte teljesen megőrültem. Pedig csak nem tudtam ellenállni a kihívásnak. Darius újra megfogta Tempest kezét, és hüvelykujjával végigsimított a csuklója belső oldalán, míg beléptek a házba. – Remélem nem azt jöttél ellenőrizni, hogy áll a sütés-főzés. Nem igazán készültünk még fel a ma esti ünnepségre.

– Nem igazán foglalkoztat a sütés-főzés, de nem hiszem, hogy a többiek sokkal jobban boldogulnának, mint ti ketten. Épp csak beugrottam kikérni a véleményed néhány dologban. Darius az egyik kényelmes szék irányába intett. – Mit tehetek érted? – Nos, még mielőtt elmélyednénk a komoly témákban, azt hiszem, szeretnél róla tudni, hogy Raven elrendelte, hogy valakinek el kell játszania a Mikulást az ünnepélyen. Darius megdermedt, de az arca továbbra is kifejezéstelen maradt. – Azt a vidám fickót piros öltönyben. – Pontosan. Látom, ugyanaz a reakciód, mint az enyém volt. De nekem szerencsére van egy vejem is, és úgy érzem, hogy ez igazából az ő… Megállt egy pillanatra, kereste a megfelelő szót. Valami felvillant Darius sötét szemeinek mélyén, ami leginkább vidámságra hasonlított. – Megtisztelő feladata lenne. – segítette ki a herceget. Mikhail bólintott. – Magam sem találhattam volna rá ennél jobb kifejezést. – Nagyon megtisztelnél vele, ha elkísérhetnélek, amikor tájékoztatod róla a bátyámat, hogy micsoda hatalmas kiváltságban részesül. – Nagyon furcsa, de sokan mások is szeretnének ott lenni. Tempest, egyik komoly arcról a másikra nézett. – Mindketten megőrültetek? Az a fickó még magát az ördögöt is képes lenne megrémíteni. – Ezt szoktad rólam is mondani. – Nos, te is meg tudnád, – mutatott rá Tempest. – De neked senki sem mondja, hogy játszd el a Mikulást egy csapat gyereknek. – És én ezért nagyon hálás is vagyok, – bólintott Darius, majd tovább tanulmányozta Mikhail arcát, és a vidámság lassan eltűnt a szemeiből. – Gondterheltnek tűnsz, és nem azért, mert esetleg a bátyám játssza el a Mikulást. Mi a baj? – Nagyon nyugtalan vagyok amiatt, hogy egy helyen lesz az összes asszonyunk. Egyfelől úgy gondolom, hogy nagyszerű dolog, hogy összejövünk, másfelől viszont az is eszembe jutott, hogy az ellenségeinknek ez lenne a tökéletes alkalom arra, hogy végleg leszámolhassanak a fajunkkal. Darius bólintott. – Így is nagyon kevés asszonyunk és gyerekünk van. Ha őket sikerülne kiiktatni, a férfiaknak semmiféle reménye nem maradna. Nagyon hamar káosz lenne úrrá a világon, élet és halál urai pedig az élőholtak lennének. Most Mikhailon volt a bólintás sora. – Én is pontosan így gondolom. Alig néhány perce volt egy incidensünk a fák között. Egy finom hatalom, amit először egyikünk sem érzett. Skyler megpróbálta visszakövetni a nyomát egészen a tulajdonosáig, de rájöttek, hogy felfedezte őket, és kizárták. Így viszont, most nekik van egy közvetlenül hozzá vezető ösvényük. – És a többi nő? – Darius azonnal kapcsolatba lépett Juliannal és Desarival, Dayannal és Corinne-al, majd végül Barackkal és Syndillel is, mindannyiukat figyelmeztetve. Mindannyian válaszoltak egy-egy gyors érintéssel, hogy megnyugtassák, egyikőjük sincs közvetlen veszélyben, és hogy megértették, hogy óvatosnak és körültekintőnek kell lenniük. – Más incidens nem volt, néhány férfit előre küldtem a fogadóba, hogy nyomozzanak ki bármilyen lehetséges ellenséget, de ettől függetlenül végig nagyon ébereknek kell maradnunk, nagyon közel és védve kell tartanunk magunkhoz a nőket éppúgy, mint a gyerekeket. „Mert nem ezt csináljátok mindannyian folyamatosan? Ez szuper, csak még több muníciót ad neked, hogy főnökösködhess.” Darius figyelmen kívül hagyta.

– A gyerekeket és Skylert. Ő biztonságban van? Gabriel és Lucian vér szerint a bátyáim, így a kislány is vérrokonom. – Mindannyian nagyon oda fogunk figyelni rá. Te valószínűleg nem emlékszel Dimitrire, ő sokkal idősebb, mint te, de most visszatért Oroszországból, és kiderült, hogy ő Skyler életpárja. Ez pedig egy újabb bonyodalom, amire nem számítottunk. – Gabriel a védelmezője. – Igen, ő, és meg is védelmezi. Skyler felbecsülhetetlen a számunkra. – Kissé közelebb hajolt Dariushoz. – Tudom, hogy beszélgettél Gregorival, Sheával és Francescával arról, hogyan tartottad életben a gyerekeket a nagy mészárlás után. Holott még csecsemők voltak. És te is csupán csak hat éves. – Sajnos nem emlékszem túlságosan sokra. Évszázadokkal ezelőtt történt. Egy másik kontinensen voltunk, egy teljesen ismeretlen világban. Még a szülőföldemből sem emlékszem szinte semmire, a háborún és a mészárláson kívül. Figyelmetlen voltam, nem szándékosan, mégis belecsepegtettem az ezektől a hegyektől való félelmet a többiekbe, így távol is maradtunk ettől a területtől mindig. – Ez érthető, - felelte Mikhail, – de talán fel sem méred egészen pontosan, mekkora csodát vittél véghez. A legnagyobb elmék, a legtehetségesebb gyógyítóink sem voltak képesek arra, amire te. Annak érdekében pedig, hogy a fajunk fennmaradjon, meg kell találnunk a válaszokat arra, miért vetélnek el az asszonyaink. Hogy miért hal meg annyi gyermek, az élete legelső életévében. És hogy miért születnek szinte csak fiúk, lányok pedig alig. Tempest felzihált, és teljesen elsápadt. – Darius? – Két kezébe fogta az arcát, és kényszerítette a férfit, hogy pillantása találkozzon rémült tekintetével. – Ez igaz? Te tudtál erről? – Igen. Az életpárok nem hazudhatnak egymásnak. – A vetélésekről? Hogy a gyerekek meghalnak egy éves koruk előtt? – Nem volt hajlandó levenni róla a pillantását, és azt sem engedte, hogy Darius félrenézzen. – Tudtál minderről? – A fajunk kihal, – mondta Darius. – Túl kevés nőnk, és még kevesebb gyerekünk van. – De azt mondtad, hogy… – elcsuklott a hangja, a kezei lecsúsztak róla, mintha a bőre perzselné a tenyerét. – Azonnal el kellett volna mondanod ezt nekem. – Mire lett volna az jó? Nem voltunk döntéshelyzetben. A gyermek már ott növekszik a testedben. Már létrehoztunk egy életet. Nincs más lehetőségünk, mint életben is tartani őt. Még csak gondolni sem vagyok hajlandó más kimenetelre. Bár a hangja lágy volt, az arca kőkemény. Mélyfekete szemei egy pillanatra sem tágítottak az arcáról. – El kellett volna mondanod, – ismételte el. – Az utóbbi időben több asszonyunk is sikeresen hordott ki terhességeket, – mondta Mikhail, és felállt. – Mindig van remény. Különösen most. Még alaposabban meg kell ezt majd veled vitatnom Darius, – tette hozzá. Darius pillantása továbbra sem tágított Tempestről. – Igen, hogyne. A rendelkezésedre állok. Megvárta, míg a herceg távozik, és aztán belefúrta az ujjait a vörös-arany fürtökbe. – Nem fogjuk elveszíteni a gyermeket. – Mert úgy rendelkezel? – Ha az kell, azt fogom tenni. Az én akaratom hajlíthatatlan. Nem vesztettem el Dayant, Barackot, de még Syndilt vagy Desarit sem. Élnek, mert én így rendelkeztem, mert harcoltam az életükért az utolsó csepp erőmmel és hatalmammal is. Nem hiszem, hogy egy kicsivel is kevesebbet tennék meg a gyermekemért, a gyermekünkért.

– Ez az, amiért ennyire megbíznak benned, és ez az, amiért olyan sokat várnak el tőled. Nélküled, mindannyian meghaltak volna. – Ez volt a csupasz igazság. Bár csak hat éves volt, a Daratrazanoffok erős, ősi vére folyt benne, az akarata pedig folyamatosan egyre nagyobbra és nagyobbra nőtt, míg már megtagadta, hogy bármiben is vereséget szenvedjen, teljesen figyelmen kívül hagyva az esélyeket. – Eszembe sem jutott, hogy gyereket akarjak Darius. De most, hogy tudom, hogy el is veszíthetem, kétségbeesetten akarom őt. Shea halálra lehet rémülve. Hamarosan szülni fog. Ha a helyében lennék, nem szeretném megengedni a babának, hogy elhagyja a testem biztonságát. – Ott van neki Jacques, hogy mindkettejüket megvédje. Neked pedig itt vagyok én. Tempest az ölébe csusszant, és a mellkasára hajtotta a fejét. – Akkor nem fogok aggódni. Finoman, szerelmesen megcsókolta. – Hiszem, ha látom. – Ezért fogod te sütni a pitéket. – Pitéket? – A lila, ragacsos cuccot. Azt mondtad, bármit megtennél értem, és nekem arra van szükségem, hogy megsüsd azokat a pitéket. – Azt hiszed, hogy nem tudom megcsinálni. – Azt hiszem, hogy nagyon vicces lesz nézni, amikor megpróbálod. Odadőlt hozzá egy csókért, miközben a nevetés kezdett feltörni belőle.

7. fejezet Barack bagolyformában körözött a ház körül, amiben Syndillel laktak. Úgy tűnt, háborítatlan minden, a szíve mégis a torkában dobogott. Úgy érezte, valami nincs rendben. Kinyúlt érte a zenekar belsőleg használt kommunikációs útvonalán, de nem kapott választ. Érezte viszont a jelenlétét, valamint hogy máshová koncentrál, és hogy nem a félelem, az ijedtség hullámait sugározta, az Syndilnél jó jelnek számított. Összezárta a szárnyait és zuhanni kezdett, közben váltott alakot, és szinte átvágtatott a tornácon, muszáj volt látnia őt. Életpárja még mindig végtelenül törékeny volt, kapcsolatuk pedig még mindig roppant óvatos időnként. Hajlamos volt olykor még tőle is visszavonulni. Savon brutális támadása után, aki egy családtag volt, akiben mindannyian megbíztak, és vámpírrá fordult, Syndilnek problémái voltak nemcsak a bizalommal, de az intimitással is. – Syndil! – kiáltott neki hangosan, miközben átvágott az aprócska előszobán. Semmi válasz nem jött, csak a saját szíve dübörgött a fülében. Élesen beszívta a levegőt, rögtön megérezte a két leopárdot és… megdermedt, az önuralmáért harcolt. Ismét lélegzett egy mélyet. Vér. És nem akármilyen vér, Syndil vére. Kivágta a hálószoba ajtaját, és ott találta az ágyon a két leopárdot, Sashát és Forestet összegömbölyödve. Mindketten felemelték a fejüket, és hosszan, alaposan végigmérték. Sasha csak épp felvillantotta a fogait, Forest nyíltan vicsorgott. Barack szíve megugrott. A leopárdok az együttessel utaztak, és soha nem mutattak semmiféle agresszivitást a zenekar egyik tagja felé sem, még akkor sem, akikor néha rossz hangulatban voltak. Visszavicsorgott rájuk, kihátrált, majd becsapta maga után az ajtót, megpördült és visszaszáguldott az éjszakába. Ismét egy nagy levegőt vett, beszívta az illatot, ami elvezethette hozzá. Szinte azonnal futásnak eredt, menet közben váltott alakot, felrugaszkodott a levegőbe, hogy gyorsabban haladhasson, a szíve már dübörgött a félelemtől. Követte az illatát az erdőn keresztül, míg rá nem bukkant egy eldugott, felperzselt tisztásra. Rettenetes csatát vívtak itt. A fák meghajlottak és elcsavarodtak, a leveleik összezsugorodtak, a föld több ponton is sebhelyes volt a savas égéstől, a legszentségtelenebb teremtmény, az élőholt vérétől. De végre megpillantotta őt, a lélegzete lecsendesedett a tüdejében. Barack nézte a nőt, aki ott térdelt a felperzselt földön, messze széttárt karjaival, lefelé fordított tenyereit alig pár centiméterrel a föld felett tartva. A hó lágyan hullott rá, befedte a haját és ruháit, míg már úgy tűnt, ő maga szikrázik. Abból a szögből, ahol állt, láthatta a koncentrációt az arcán, lehunyt szemeit, két holdsarlót alkotó hosszú szempilláit. Derűsnek tűnt, minden erejével a feladatra koncentrált. Gyönyörűnek látszott, ugyanakkor kissé elátkozottnak is, fekete haja ragyogott a hólepel alatt, a pelyhek megültek szempilláin, és bűnösen tökéletes ajkain is, míg a remény és a bátorítás szavait dúdolta, suttogta a terméketlenné vált földnek. Barack csak állt ott, a szíve kalapált a mellkasában, a rettegés, ami elöntötte, amikor nem találta őt biztonságban az otthonukban, lassan átengedte a helyét a beviharzó szerelemnek és melegségnek, ami elöntötte a szívét és a lelkét, míg már nem is maradt hely más érzelem számára.

Syndil. Az életpárja. Hát persze, hogy a földet gyógyítja. Meghallja, ha felnyög a fájdalomtól, ahogy a gonoszság lassan terjed a felszín alatt, megmérgezve, megégetve mindent, ami él. Ő volt a legszebb nő, akit valaha is látott, vagy akit csak el tudott képzelni. Kezei alatt zöld fű bújt keresztül a havon. Apró bokorkezdemények, vékonyka facsemeték dugták elő a fejüket, nyúltak a magasba, mintha jobban akarnák hallani lágy énekét. Desari a hihetetlenül tiszta hangjával békét hozott az embereknek. Egyedül a hangjával képes volt betakarni egy egész stadionnyi embert szaténlepedőkkel és gyertyafénnyel, elérte, hogy visszaemlékezzenek a régi szerelmekre, megfakult reményekre. Syndil hangjának szintén óriási hatalma volt, de az övé a földhöz kötődött. A megsebzett, sérült föld neki kiáltott. És ő soha nem hagyta figyelmen kívül a hívását. Kevesen hallották a nyögéseket, sikolyokat úgy, mint ő, és még kevesebben voltak képesek gyógyítani a talaj nyers, égett, fertőzött sebeit. Syndil hatalma megdöbbentette. Körülnézett jobbra-balra, előrébb ment, lefelé egy lejtőn, közben megérintett egy súlyosan sérült fát, újra növekedésre csábította, felszámolta az iszonyú károkat, a mérgezést, amit az élőholt hagyott hátra maga után. Egy kis patak felé fordult, aminek a vize már nem futott, megállt a sekély mederben. Sötét vörösesbarna foltok fedték el a felszínt, amiknek csápjai messze szétterjeszkedtek, színes zselatinlabdává változtatva a víz állagát. Több ezer apró parazita hemzsegett ezek körül a gömbök körül, ütőérként, vénákként használva a nyúlványokat, megpróbálva elmenekülni a távolabb eső részektől, ahol a többiek nagy tömegben már megdermedtek. Syndil felemelte a kezeit, és ismét énekelni kezdett, mit sem törődve Barack jelenlétével, teljes figyelmét lekötötte a földben keletkezett kár. Mindig megérezte, ha a közelébe ment, de most a legcsekélyebb fogalma sem volt róla, hogy az életpárja közelről figyeli. Ez ki kellett volna, hogy hozza a sodrából a férfit, de ehelyett szinte szétfeszítette a büszkeség, amit még csak fékezni sem tudott. Amikor Syndil elkötelezetten a földet gyógyította, teljesen és megtörhetetlenül csak arra koncentrált, és gyakran sokkal több energiát felhasznált, mint amennyit megengedhetett volna magának. Amilyen fáradt és lecsapolt lett egy-egy kezelés végére egy gyógyítójuk, akik a faj egyik tagját kezelte, éppen olyan elcsigázottá vált Syndil is a föld gyógyítása után. A hangjában egyre erősödött, áradt a hatalom. Az élősködők megvonaglottak, mintha fájdalom gyötörné őket. A kocsonyás tömeg vészjóslóan megremegett. Barack közelebb húzódott, jobb pozíciót vett fel, hogy megvédhesse életpárját. A levegő bűzlött, az ártalmas szag a hóesés ellenére is szinte megöklendeztette. Barack még tovább lopakodott előre, hogy szemügyre vehesse a megdermedt anyagot. A lények úgy néztek ki, mint a kukacok, de náluk lényegesen kisebbek voltak. A gonosz bűze átjárta az egész területet. Körülnézett, kiterjesztette az érzékeit, és mindent alaposan átvizsgált a környéken. Vajon ez azoknak a vámpíroknak a maradványa, akik a herceg ellen megkísérelték a merényletet? Vagy ez egy másik, egy újabb fenyegetés? Még közelebb lépett Syndilhez, és már éppen érte nyújtotta a kezét, amikor az apró férgek elkezdtek felrobbanni. A magasba vetődtek, mint ahogy a kukorica pattog ki, ahogy minden erejüket összeszedve megpróbáltak elmenekülni a lány hangja elől. Ahogy felemelkedtek a levegőbe, szét is repedtek. Barack keze visszaesett az oldalához. Nézte az elhajlott, megcsavarodott fákat, amik ugyanazt a sötét, barnásvörös kencét szivárogtatták elő sebeiken keresztül. Az élősködők legalább egy féltucatnyi törzsből kényszerültek előbújni, és potyogtak le a földre. Barack az ég felé intett.

Egyszerre megindult a szél, a levegő megtelt pattogó, sziszegő elektromossággal. Egy villámostor vágott végig a földön tekergőző férgek halmán, azonnal fekete hamuvá olvasztva őket. A szél egy dühödt lökése szétszórta a hamvakat minden irányba, nyomában pedig hó zúdult alá, újra lefedte a földet, érintetlen, fehér takaróval. Most először fordította felé a fejét Syndil, hatalmas szemeinek látványától szinte folyékonnyá olvadt. Halvány mosoly fénylett fel az arcán, felhívva a figyelmet szép formájú szájára, és Barack szíve összeszorult, mintha csak satuba fogták volna. Évszázadokat töltöttek el egymás mellett, de soha nem érezte benne a szükséget a szexre. Egyszer sem nézett rá más módon, csak mint a fivérére, teljesen elzárta az érzelmeit. Nem volt hát csoda, hogy neki viszont így más nőkkel kellett megelégednie. Nevetségesnek érezte magát, hogy még évszázadok múltával is ugyanúgy rágta, karmolta a vágy, míg már úgy gondolta, megtébolyodik, ha nem érintheti meg egy nő bőrét, nem temetheti magát mélyen a testébe. Rengeteg készséges nőt talált, de csapdába esett, soha nem volt elég, esztelen kínjában szüksége volt rájuk, mégsem elégíthették ki semennyire sem a vágyait. Időnként Syndil még most is úgy érezte, hogy elárulta őt, de már értette azt a végtelen ciklust, amibe belekeveredett. Nézte, belélegezte az illatát, végigsimított a haján, teste fájdalmasan megkeményedett, amit csak ő volt képes csillapítani. Oly sok évszázada volt már folyamatosan merevedése, ahányszor csak ránézett, hogy már nem is számolta. De most már az övé volt, egy finom, szexi nő, akit ugyan nem érdemelt meg, de akinek valahogyan mégis sikerült őt annyira szeretnie, mint ő szerette Syndilt. – Mi jár a fejedben Barack? Szomorúnak tűnsz. Senki nem képes hazudni az életpárjának. Hiszen elég volt pusztán megérintenie az elméjét, hogy megtudja. – Egészen pontosan emlékszem arra a pillanatra, amikor rájöttem, hogy te vagy az, a testem fájdalmasan felébredt. Álltál egy patak partján, a hajadat felemelte a szél. Én pedig azon kaptam magam, hogy a fürtjeid minden egyes mozdulatát szinte a csupasz bőrömön éreztem. Bele akartam merülni abba a selyemtengerbe, tudtam, hogy az vagy, akit mindig akartam, hogy téged kerestelek annyi nő között. – Mikor volt ez? – Franciaországban voltunk akkor. – Az ötven évvel ezelőtt volt. Barack bólintott. – Úgy gondoltam akkor, hogy amit érzek, az nagyon nincs rendben. Együtt voltunk gyerekek, egy család voltunk. Undorítónak tűnt az egész. Megrémültem, hogy mennyire romlott vagyok. De képtelen voltam nem figyelni minden egyes mozdulatodat, minden lépésedet, ami érzékinek, és csábítónak tűnt. Gyűlöltem minden férfit, aki rád nézett, vagy odament hozzád. – De még mindig elmentél más nőkkel. Megrázta a fejét. – Fenntartottam ezt az illúziót, de addigra már túl sok volt a beteljesületlen éjszakákból. Mi hasznuk lett volna? Nem vonzottak más nők, miután rájöttem, mi történik. – Láttalak. Syndil hangjából olyan nyilvánvalóan sütött a fájdalom, hogy összerezzent tőle. – Láttál flörtölni és sétálni. Aztán pedig a vérüket vettem, és hamis emlékekkel az útjukra engedtem őket. Az éjszakák pedig maguk voltak a gyötrelem Syndil. Néha úgy éreztem, a pokolban vagyok. – Kinyúlt a kezéért. – Volt egy rettenetes titkom, amit senkivel sem

oszthattam meg. Vágytam rád, annyira, hogy egy idő után már azt sem bírtam elviselni, hogy túlságosan közel legyél hozzám. Akkoriban bármit megadtam volna azért, ha ez csak egy egyszerű, könnyen kielégíthető vágy lett volna. De sokkal több volt, nagyon sokkal több. – Miért mondod el mindezt most nekem? – Egy Kárpáti hímnek mindig, mindig uralkodnia kellene magán. Túlságosan nagy erőket birtoklunk ahhoz, hogy ne az agyunk irányítson bennünket. De én képtelen voltam irányítani a közeledben az agyam, vagy a testem. – Beletúrt a hajába. – Mindent tudok rólad Syndil. Ismerem a mozdulatot, amivel félredöntöd a fejed, míg azt latolgatod, részt vegyél-e egy beszélgetésben, avagy sem. Ha aggódsz, a bal fülcimpádat húzgálod. És neked van a legszebb mosolyod, amit valaha is láttam. Tudom mennyire törékeny vagy, és azt is, hogy ugyanakkor hihetetlenül erős is. – A lány egy lassú, finom mosolya elűzte a gondterhelt ráncokat a szemöldökei közül. – Mindig mögötted mentem fel a színpadra, hogy láthassam a csípőd ringását, és a hajad lebbenését. – Soha nem említetted. Barack megdörzsölte az állkapcsát. – Kicsit megalázó beismerni, hogy semmi mással nem voltam képes foglalkozni, csak veled. Tudtam, hogy előbb-utóbb be kell vallanom majd az igazságot, és azt is, hogy el kell hagynom emiatt a családot, aztán pedig téged megtámadott Savon, akiben megbíztunk, és aki családtag volt. – Syndil elkapta róla a pillantását, visszafordult a patak felé. A víz hidegen, tisztán futott már, nyoma sem volt benne a szennyeződésnek. Barack követte a pillantását, és azonnal elöntötte az alázat és a büszkeség, mint mindig, amikor megcsodálhatta munkájának eredményét. – Syndil, nincs a világon senki más, aki képes arra, amire te. Van róla fogalmad, mennyire fantasztikus vagy? Végignézett a fekete romokon, a csata maradványain, a sérült földön. – Még nagyon sok tennivaló van. Az ellenségeink mérget juttattak a talajba, ami elszivárog oda is, ahol pihenünk. Ha ellenünk tudják fordítani a földet, ők nyernek. Barack felkapta a fejét. Syndil hangja fáradtnak tűnt. Hatalmas energiába került, hogy ilyen nagy területen gyógyítsa a földet, a vámpír fertőzése jókora kiterjedésű volt, és neki nagyon kevés elképzelés volt arról, milyen vámot fizethet azért a lány, hogy helyrehozza azt, amit az élőholt lerombolt itt. Sápadtnak tűnt, szemei mintha túl nagyok lettek volna az arcához. Kezeit a mellkasához szorította, mintha a szíve fájna. – Syndil, – nyújtotta érte a kezét, – gyere ide hozzám. Várt. Egy kis része könyörögni akart neki, életpárja szívdobbanása elárulta, vágyódik az érintése megnyugtatására, de mint mindig, kissé habozott, egy rövid pillanatra az óvatosság ült ki a szemeibe, bár mivel árnyék volt az elméjében, a gondolatait már nem rejthette el előle. Barack megtette a kettejük közti távolságot, és érte nyúlt. Ujjai ráfonódtak a kezére, és gyengéden magához húzta. Annak ellenére, hogy a Kárpátiak képesek szabályozni a testhőmérsékletüket, Syndil fázott, szinte vacogott. Egészen a karjaiba zárta, hogy nagyobb termetével megvédje a hótól, felhasználta erejét, saját testét, hogy felmelegítse. Beszívta a tüdejébe az illatát, ismét megérezte benne a vért. – Mi történt? – emelte fel a kezét, hogy jobban megnézhesse a sérülést. Syndil a homlokát ráncolta, majd néhány pillanatnyi merev ellenkezés után, beleolvadt az ölelésébe. – Sasha és Forest szokás szerint ott feküdtek velem az ágyon, édesek voltak, mint mindig, de aztán Sasha valamiért ideges lett. Perceken belül Forest is indulatba jött. Elkezdtek fel-alá járkálni, és vészjelzéseket küldtek. Letapogattam a környéket, de csak egy nagyon halvány hatalom nyomára bukkantam. Nem volt jó, vagy rossz, egyszerűen csak hatalom volt. – Ez nem magyarázza ezeket a karmolásokat Syndil. Mélyek. – Lehajtott a fejét a csupasz karjára, csókokat hintett a sebekre fenn és lenn is, nyelve felörvénylett fölöttük, nyálával

csökkentve a fájdalmat, és zárva össze a vágásokat. Végezetül ismét végigcsókolta a karját, majd felemelte a fejét, egyik kezével megfogta az állát, hogy ne menekülhessen el rosszalló pillantása elől. – Azonnal hívnod kellett volna. Az épséged mindennél fontosabb. – Nem volt semmi, amit mondhattam volna. Olyan sok Kárpáti gyűlt össze ezek között a hegyek között, hogy a hatalom egy gyenge hulláma teljesen természetes. Azt hiszem a leopárdok is ezt reagálták túl. Hozzá vannak szokva a mi hatalmunkhoz, de másokéhoz nem. Velem sem volt semmi bajuk, míg nem próbáltam elhagyni a szobát. Sajnálom. Nem gondoltam, hogy ez jelentene bármit is. – Kecsesen körbemutatott, a feketére égett földet keretbe foglalva. – Amióta csak felébredtem, folyamatosan hallottam a föld sikolyait, képtelen voltam tovább figyelmen kívül hagyni a hívását. Tudtam, hogy nehéz és kimerítő munka lesz, de ez… – elhallgatott, és Barack válla fölött átnézve végigpillantott a hatalmas területen, amit az élőholt elpusztított. – ez hatalmas terület Barack, és a kár óriási. Könnyek voltak a hangjában éppúgy, mint az elméjében. – Csak fáradt vagy kedves. Táplálkoznod kell. A férfi hangja egyszerre volt domináns parancs és érzéki csalogatás. Igyekezett elnyomni természetének durvább oldalát, amennyire csak lehetett, különösen, ha szexuális indíttatással közeledett Syndilhez. Ott volt vele, és ez volt a számára a legfontosabb dolog a világon. Bármennyi idő is kell hozzá, hogy teljesen megbízzon benne, évek, évszázadok, egyáltalán nem számított. Folyamatosan vágyott rá, és állandóan felügyelnie kellett a fajtájára olyannyira jellemző hím dominanciát. Semmiért sem tette volna kockára azt a törékeny bizalmat, ami lassan kialakult kettejük között. Egyetlen gondolattal nyitotta szét az ingét, majd gyengéd mozdulattal odafordította Syndil arcát a mellkasa felé. Puha ajka hozzáért a bőréhez, ahogy a szíve fölött mozgott, selyemhaja végigsöpört rajta, elszabadítva benne az iszonyú szükséget, ami keményen belehasított, hogy végül összegyűljön sajgó ágyékában. Ujjai a hajába csúsztak, magához ölelte a fejét, teste várakozásteljesen megfeszült. Egy szívdobbanás, majd még egy. Megcsókolta a mellkasát, fogaival megkarcolgatta, nyelvével ingerelte. Barack szíve eszeveszett tempóra kapcsolt. Teste tovább keményedett, összerándult a vágytól. Syndil fogai mélyre süllyedtek benne, de a fájdalmat szinte azonnal felváltotta az öröm extázisa. A lány elmozdult, hogy nekidörzsölje csípőjét. Ez pedig csak még inkább feltüzelte a sóvárgását. Syndil váratlanul, és most először mindenféle sugalmazás nélkül, összeolvasztotta az elméjét az övével, táplálta saját szexuális vágyaival, amitől a vére fellobbant, forrón futott végig az erein, az erotikus képeken a lány fölé hajolt, selyemhaja végigzuhogott a testén, miközben… Barack hatalmasat sóhajtott. „Nem csinálhatod ezt velem büntetlenül.” A nevetése halk és érzéki volt, egy határozott meghívás. Lehunyta a szemét, kiélvezte a válaszát, a visszaigazolást, hogy neki is szüksége van rá. Egyszerűen csak felemelte, a mellkasához szorította, míg táplálkozott, miközben ő felvetette magát vele a levegőbe. Syndil végignyalt a mellkasán, lezárva a sebeket, majd a nyakához emelte a száját. Kezei besiklottak nyitott inge alá. – Hova-hova ilyen sietve? – mormolta bele a bőrébe – Mindig is ki akartam próbálni, milyen hóban szeretkezni. Mi értelme van, hogy tudjuk szabályozni a testhőmérsékletünket, ha nem használjuk ki a saját élvezetünkre? Baracknak fogalma sem volt róla, hol vannak épp. Ha havat akart, ő keresett neki egy jókora, érintetlen felületet, aránylag védve az elemektől.

Szinte lezuhant a magasból, szája a lányéra tapadt, a tűz már magasan lobogott közöttük. Syndil sóvárgása szinte megrázta, mégis gyengéden tartotta a karjaiban, teljes erejéből féken tartva agresszív birtoklási vágyát, nehogy megrémítse. Mindig pánikba esett, ha alatta volt, nem viselte el, ha szex közben domináns pozíciót vett fel. Syndil széttárta az inge két szárnyát, letolta a karján, az elméje szinte őrjöngött a vágytól, még azt is elfelejtette, hogyan távolíthatná el róla a bőrét dörzsölő anyagot, a fajtájukra jellemző módon. Nézte, hogyan uralkodik el rajta a vágy, a heves izzást a szemeiben, ahogy végigcsókolta a mellkasát, fel egészen a torkáig, majd a szájára tapasztotta az ajkait, hogy aztán ismét lecsusszanjon a mellkasára, finoman beléharapva. Soha nem csinált még ilyesmit, így képtelen volt visszatartani teste reakcióját, az ő vágya is gyorsan forrósodott, magasabbra lobbant, mint valaha. Syndilnek szüksége volt rá, ő kezdeményezte a szeretkezést, ez pedig bármi másnál jobb ajzószernek bizonyult a számára. A lány eddig soha még csak célzást sem tett rá, hogy ő is ugyanolyan sóvárgást érez iránta, mint Barack Syndil iránt, ahányszor csak megérintette. „Persze, hogy én is érzem,” – húzgálta meg fogaival a fülét. A nyelve táncolt, örvénylett a bőre fölött. „Csak éppen azt nem tudom, hogyan kellene ezt feléd kimutatnom.” Tényleg szégyenkezést hallott a hangjából? Remélte, hogy nem, a világon semmi szégyenkeznivalója nem volt ugyanis. Azzal fogja tölteni az örökkévalóságot, hogy megpróbálja elhalványítani az emlékeiben Savon árulását, hogy megerőszakolta őt, és egy része soha nem fogja megbocsátani magának, amiért nem volt ott, hogy megvédje. „Ahogyan most mutatod, az nagyon finom.” Heves szerelem volt a hangjában, ujjait belefúrta lehetetlenül hosszú hajába. Mindig feltűzve hordta, így most sorra kihúzta belőle a csatokat, hogy az egész leomoljon. Hihetetlenül érzéki volt a haja, és most, hogy a szájával mindenféle bűnös dolgokat csinált rajta, vágyott rá, hogy a selyemtömeg végigcsússzon a testén. Azt akarta, hogy soha ne hagyja abba, de a ruháikat muszáj volt eltávolítani. „Vedd le őket.” Elmosolyodott, hallva a türelmetlenséget a hangjában. Mindig mindenhez a beleegyezését kérte, hogy meg ne ijessze, de talán most, - legalábbis ebben bízott - ezen túl voltak végre. Intett egyet a kezével, és máris ott állt előtte teljesen meztelenül, hosszú haja végigsimított a testén, selyemköpenyként fedte el puha bőrét, édes testét. Mint mindig, ahányszor csak ránézett, a szíve feldübörgött, a torka összeszorult, könnyek égették. Soha, senki nem lehet ennyire gyönyörű a számára. Felemelte a fejét, és követve a példáját, most ő tüntette el Barack nadrágját és cipőjét, és mire feleszmélt, már ő is meztelenül állt a hóban. – Túl akarok jutni ezen végre, – suttogta. – Annyira szeretlek Barack, képesnek kell lennem rá, hogy ezt meg is mutassam. Muszáj megmutatnom. Tudom, hogy visszafogod magad, és nem akarom többé, hogy erre szükségem, szükségünk legyen. – Míg suttogott, ujjai finoman a férfiasságára fonódtak, amitől a férfi lélegzete szinte kiszáguldott a tüdejéből. – Én csak épp eddig nem mertem elkezdeni valamit, amiben nem voltam biztos, hogy be is tudom fejezni. Végigcsókolta a hasát, ujjai hol megszorították, hol lágyan simogatták, már attól tartott, hogy beleőrül. „Érted, mit akarok mondani?” „Mindig értelek szerelmem. Nincs szükség rá, hogy külön felhívd rá a figyelmem.” Nagyon büszke volt rá, amiért összeszedte a bátorságát, és félt, hogy képtelen lesz végigcsinálni ezt az éjszakát. Kiolvasta a tüzet a lány elméjéből is, éppúgy összeszorította az ágyékát, ahogy az ujjai a férfiassága köré szorultak, ahogy lehajtotta a fejét, és meleg lélegzetével végigsimított rajta.

Ő volt a legszebb látvány, amit valaha is látott, tökéletes test, telt, érett mellek, hosszú, fekete haja, tökéletes kontrasztot alkotott a fehér hóval. Amikor meglátta az erotikus képet az elméjében, és kitalálta a szándékát, a teste még inkább megkeményedett. Intett a kezével, és az égből rózsaszirmok hullottak alá a hópelyhekkel együtt. – Egyetlenem, nem kell megtenned ezt. De akarta. Majdnem annyira akarta, mint ő, ezt olvasta ki az arcából. Hogy most az egyszer, ő nyújthasson élvezetet. Megmutatni, hogy éppúgy vágyik a testére, mint a férfi az övére. Nem, annál sokkal jobban. Szüksége volt rá. Kétségbeesetten meg akarta érinteni, megízlelni, érezni, hogy a teste belemerül az övébe, hogy a szívük azonos ritmusban dobogjon. Legalább csak most az egyszer. Hiszen szinte mindig ott látta a sötét éhséget a szemeiben, érezte minden egyes érintésében. Látnia kellett a sóvárgását és az élvezetét. Csak most az egyszer, ez volt minden vágya. Egy pillanatra lehunyta a szemét, ujjait könnyedén végighúzta férfiasságán, enyhe elektromos impulzusokat indítva el ezzel a véráramába. Felnézett a szemébe, rámosolygott, majd nyelvével körbecirógatta a széles makkot, a fürge mozdulat egy teljesen új szintre ugrasztotta a férfi érzékeit. Egy halk morgás szökött el belőle, amikor körmeivel végiggereblyézte a combja belsejét. Még mielőtt leállíthatta volna magát, ujjai belefúródtak a hajába, és finoman maga felé húzta a fejét. Lenézett rá, ahogy ott térdelt előtte, titokzatos kis félmosollyal az arcán, forró tekintete szinte a vesztét okozta. Pár pillanatig simogatta, gyúrta a vállait, megszabadította a feszültségtől a nyakát és a tarkóját, majd lecsúsztatta a tenyerét melle puha bőrére, és mindez idő alatt mély lélegzetekkel próbálta megtartani önuralmát. Hüvelykujja rátalált a mellbimbóra, helyes kis csúccsá cirógatta, az öröm egy halk zihálását csalva elő Syndilből. Ezután egészen befedte a mellét, szakértő ujjakkal simogatta, pontosan ismerve a testét. Syndil felkiáltott, ahogy az érzések elárasztották. Mint mindig, most lángra lobbant egyetlen érintésétől is. Tudta, hogy képes összetörni őt, a végletekig fokozva lázas vágyát, pusztán a szája egy-egy erős szívásával, fogai karistolásával. Mindent tudott a testéről, ismert minden módot, amivel örömet szerezhetett neki, önzetlenül, tiszta szívvel. És mindig-mindig a sajátja elé helyezte az ő gyönyörét. Ez pedig, nem volt így rendben. Kétségbeesetten vágyott rá, hogy ő is olyan lázba hozhassa, hogy elsöpörje a szenvedély szökőárja, meg akarta neki adni azt a fajta extázist, amit ő mindig megkapott tőle. Barack ujjai beletúrtak a hajába. Szája és simogató kezei alatt, meg-megrezzent a teste, felgyorsult pulzusának lüktetése végigsüvített a véráramán. Érezte, hogy méhe összeszorul, szinte már megütötte az ismerős szükség, ami a teste mélyén összegyűlt. Visszakényszerítette magára az önuralmat, öklét összezárta selymes bőrű, kemény, hosszú merevedésén, és szándékosan rálehelt, hogy odavonzza a figyelmét. A lélegzet elakadt Barack torkán, és hátravetette a fejét, amikor a szájába vette és végigcsúsztatta rajta a nyelvét, majd pedig erősen megszívta. Jutalma egy nyögés volt, Barack még tovább vastagodott és keményedett. Öröme keresztülszáguldott rajta is. Táplálta sziklaszilárdan összeolvadt elméjükön keresztül, olvashatta minden gondolatát, láthatott minden egyes képet, hogy mivel fokozhatná még tovább az örömét, miközben ujjai marokra fogták a haját, csípője pedig önkéntelenül előredöfött, torkát pedig mély nyögések hagyták el. Érezte, hogy az egész teste összeszorul, a tűz a lábujjhegyeiből kiindulva felperzselte a testét, majd összegyűlt az ágyékában. Még mélyebben a szájába vette, és közben igyekezett megtalálni a tökéletes ritmust, amitől Barack összerezzent, és olyan trágárságokat motyogott, amilyeneket még sosem hallott tőle.

– Kinyírsz, – suttogta rekedten. Syndil pontosan tudta ezt. És az egész teste reagált erre a tudásra, ahogy egyre közelebb tolta Barackot az önuralma pereméhez. Össze akarta törni, meg akarta semmisíteni, megtenni, amit ő is megtett érte. A hatalma hihetetlenül nagynak tűnt a férfi fölött, és az elégedettsége sem volt kisebb. A boldogságtól szinte eufórikusan végigcsókolta a hasát, fel a mellkasáig, majd a torkáig, míg szinte őrjöngve maga fölé ösztökélte őt, nem tudott már másra gondolni, csak hogy végre mélyen beletemesse magát, fokozva ezzel a saját és az ő örömét is. Hanyatt dőlt a havon szétszóródott rózsaszirmokra, és magával húzta őt is. Bőr simult bőrhöz, a szívük egy ritmusra vert. Érezte, hogyan nehezedik rá a súlya, kezei keményen megragadták a csípőjét, térde távolabb tolta egymástól a combjait. Erőteljes mozdulattal fúrta oda magát hozzá, hogy egyetlen határozott lökéssel egyesítse magukat. A körmei belemélyedtek a vállába. Testén mintha villám száguldott volna végig, ki kellett kiabálnia örömét, vagy belefulladt volna. Határozott, magabiztos lökésekkel kezdett mozogni, betöltötte benne az ürességet, míg már úgy érezte, szabadon szárnyal. Haja a bőrén csúszkált, érzékien cirógatta túlérzékennyé vált melleit. Teste összeszorult körülötte, izmai megfeszültek, csípője várakozón emelkedett felé, hogy elé menjen gyors ritmusának. Barack kissé elmozdult, jobb pozícióba helyezkedett, kezei lenyomták, szorosan tartották. Abban a pillanatban világosan tudatára ébredt az egész környezetének, és hogy egy férfi teste magasodik fölé. Syndil felnézett az arcába, ami szinte barbár vágyat sugárzott, sötét szemeiben vörös lángok gyúltak. Látta, hogy agyarai előbukkantak, izmai megfeszülve kirajzolódtak. Reménytelenül próbált belekapaszkodni a szenvedélybe, ami még mindig ott volt bezárva a bensőjében. Olykor felerősödött, de valahol, valamikor, amikor már éppen azt hitte, hogy legyőzte régi félelmeit, felcsapódott mélyen a bensőjében egy ajtó, és az előtörő emlékek eltorlaszolták minden szükségét és testi vágyát a rettegés falai mögé. Harcolt ellene, küzdött az egyre erősödő pánikkal, a belémaró fogak, a húsába tépő karmok emlékével, hogy valami obszcén és természetellenes behatol a testébe, elveszi a szüzességét szerelem nélkül, vagy anélkül, hogy akár csak gondolna is az ártatlanságára. A családja tagja volt, egy szeretett személy, mégis megtámadta, szinte kitépte a torkát, megverte és megerőszakolta, minden lehetséges módon. Harcolt, míg volt ép csont a kezében, aztán, amikor már a nyers húsából ömlött a vér, azt hitte, meg fogja ölni. De ez itt nem Savon, ez Barack, az a férfi, akit mindenki másnál jobban szeret, mégsem volt képes elválasztani egymástól a kettőt, amikor Barack teste fölé magasodott és lenyomta őt. Képtelen volt lélegezni, nem tudott gondolkodni, még csak nem is hallotta, hogyan próbálja csillapítani. Csak a súlyát fogta fel, úgy érezte összetöri, érezte kezei szorítását, látta a vörös lángokat a szemeiben. – Állj meg, –suttogta, a könnyek lassan elhomályosították a látását. A torka szinte bedagadt, úgy érezte, megfullad. – Hagyd abba. Ó Istenem, Barack, meg kell állnod. A hangjába betört a hisztéria, önuralma végképp csődöt mondott, az elméje úgy tűnt, hogy darabokra tört, nem képes már különbséget tenni múlt és jelen között. Harcolni kezdett ellene, keményen ütötte és karmolta az arcát és a mellkasát. Kiserkent a vére, még mielőtt megfoghatta volna a csuklóit, Syndil pedig jobbra-balra kezdte dobálni a fejét, hogy ne érhesse el a száját, amikor lehajolt hozzá. Súgott neki valamit, de nem hallotta, úgy tűnt, képtelen kilépni a halálos illúzió befolyása alól.

Barack felsóhajtott és legurult mellé, ott feküdt hanyatt a hóban, az égből hulló pelyheket bámulta. Aztán a szemei elé fektette az egyik karját, hogy elrejtse az arckifejezését, és leárnyékolta az elméjét, hogy életpárja ne lássa frusztráltságát és szorongását. Legszívesebben felüvöltött volna az égre, mégis csendben maradt, a testével küzdött, hogy újra az ellenőrzése alá vonhassa. Meghallotta Syndil visszatartott zokogásának egy apró hangját, és felé fordította a fejét. Úgy szikráztak a könnycseppek a szemeiben, akár a gyémántok, legurultak az arcán és eltűntek a hóban. – Sajnálom Barack. Annyira sajnálom. Mi a baj velem? Beletemette a kezeibe az arcát, és úgy zokogott, mint akinek darabokra tört a szíve. – Syndil, semmi baj sincs veled, – emelkedett térdre mellette Barack, lassan, finoman nyúlva érte. – Gyere ide hozzám édesem, engedd, hogy csak öleljelek. Látta a karmolás nyomokat az arcán és a mellkasán, és egy hosszú, keskeny sebet a csípőjén is. Apró vércseppek gyöngyöztek rajtuk, keresztül-kasul végigfolyva a bőrén, úgy nézett ki, mintha megtámadta volna egy macska. – Mit műveltem? – Rémület és szégyen öntötte el egyszerre, megpróbálta kirántani a karját a fogásából. – El kell mennem. Nem csinálhatjuk ezt állandóan. Hadd menjek el Barack. Leopárd alakban maradok, vagy a földben, amíg ez elmúlik. – Még csak hallani sem akarok erről. Nem hagyhatsz el. Kötelezettségeid vannak az életpároddal kapcsolatban, és ez nem pusztán a szexből áll. Itt maradsz a föld felett velem, a saját alakodban, hallod Syndil? Ennél kevesebbet nem fogadok el. Most nem rejtette el a Kárpáti hímet. Fellebbezhetetlenül parancsolt, fehér fogait kivillantva nyomatékosította akaratát. – Miért? Mi a csodának akarnál engem? Nem bírom tovább elviselni azt az életet, amit élek, és azt sem, amit veled művelek. Meddig fog kitartani a türelmed? Mikor jön egy másik nő, aki megadhatja neked mindazt, amire én képtelen vagyok? – Másik nő? – A döbbenet egyértelműen kiült Barack arcára, ahogy visszhangozta. – Syndil, semmi értelme sincs annak, amit beszélsz. Nincs számomra másik nő. Mit nem adsz meg? Állandóan szeretkezünk. – Te szeretkezel velem. Nekem is szeretkeznem kéne veled. – Szeretkezel velem, – jelentette ki, idegesen végigszántva a haján az ujjaival. – Nos, talán van némi probléma az egyik pozícióval. Összesen eggyel. Gondolod, hogy ez nekem olyan fontos? Nem válaszolt, csak rázta a fejét, és ismét eltakarta a kezeivel az arcát. A könnyei ömlöttek, a válla rázkódott, annyira zokogott, hogy küzdenie kellett a lélegzetért. – Syndil, szeretlek. Te vagy az életem. Rengeteg évünk, évszázadaink vannak rá, hogy mindent helyrehozzunk. Nekem te számítasz, nem maga a szex. – Gyöngéden megrázta. – Nézz rám Syndil. Ha soha nem leszel képes megengedni, hogy fölötted legyek, tőlem legyen úgy. Neked miért annyira fontos? Nem az én elmémből veszed ezt a képet. Nekem tökéletesen mindegy, milyen pozícióban szeretkezünk, nem számított eddig sem, és eztán sem fog. A fenébe is, nézz rám! – Megfogta a kezeit, elhúzta az arca elől, és belenézett a szemeibe. – Az életemnél is jobban szeretlek. Nem tudunk úgy szeretkezni, hogy én legyek felül. Milyen piros pontot akarsz megszerezni azzal, hogy olyan pozícióba kényszeríted magad, ahol fenyegetve érzed a tested? De komolyan, csak egy pillanatra gondolkodj el azon, vajon mennyire fontos nekem az, hogy milyen pozitúrában szexelünk? – Nekem fontos, – suttogta, és elfordította a fejét. – Hihetetlenül szégyellem magam, hogy képtelen vagyok úgy szeretkezni az életpárommal, ahogyan megérdemelné. Meg tudom gyógyítani a földet a legszörnyűbb csaták után is, de önmagamat nem tudom meggyógyítani. Nem tudok egy tisztességes társ lenni a számodra. Igyekszem, nagyon szeretném Barack, de annyira nehéz. Szeretem, hogy mindig eléred, hogy úgy érezzem, hogy én vagyok az egyetlen

nő a világon, mintha soha még csak észre sem vennél senki mást, mégsem vagyok képes megtenni. Egyszerűen nem tudom. Felnyalábolta a földről és magához húzta. – Te hülye vagy Syndil. Szeretsz, és ez az egy dolog az, ami számít. Az összes többi, amit itt összehordtál, egy merő ostobaság. Ha kizárólag fejen állva akarnál szeretkezni velem, egyfolytában a fejemen állnék. – Megfogta az állát, és maga felé fordította az arcát. – Tényleg úgy gondolod, hogy nem látok bele az elmédbe, nem látom benne, hogy mennyire szeretsz? – De neked állandóan el kell nyomnod a saját természetedet Barack. Barackból kitört a nevetés. – Domináns, hatalmaskodó hímnek lenni, nem mindig a legjobb Syndil. Nem gondolod, hogy még Dariusnak is el kell olykor nyomnia ezt az oldalát Tempesttel szemben, és hogy néha azt kívánja, bárcsak megtenné többször is? Julian és Desari is egyértelműen ezen dolgoznak. Ugyanúgy, mint Dayan és Corinne. Ez a természetünk, mindennek parancsolni akarunk, mindent uralni, de a fény ti vagytok a sötétségünkben. Még ezt a hajthatatlan uralomvágyat is nektek kell kiegyensúlyoznotok bennünk. – Te soha nem is voltál olyan, mint Darius, Barack. Te is parancsolgatsz, de… – elhallgatott ugyan, de remény gyúlt ki a szemeiben, ahogy a két kezébe fogta az arcát. – Mi mindannyian feljogosítottuk rá Dariust, hogy vezessen bennünket, de ez nem jelenti azt, hogy nekünk nincsenek hasonló jellemvonásaink. Bennem például sosem láthattad őket, mert nem osztottuk meg az elméinket. Darius erős vezető. És mi elégedettek vagyunk a vezetésével. Egy apró kis vigyor röppent át a férfi arcán. – Ő végzi el a munkák oroszlánrészét, és ez nekünk éppen kapóra jön. De attól még megmaradnak bennünk a természetes jellemvonások. A lényeg pedig az, én gyönyörű szerelmem, hogy te vagy az életpárom, te egyensúlyozol ki. – Képes vagyok rá? Lehajtotta a fejét, és egy-egy csókot nyomott a szemhéjaira. – Teljes mértékben, – biztosította. Végigcsókolta az arcát, különös gondot fordítva szájsarkaira. – És én ezért nagyon hálás vagyok. A sötétség minden egyes napon terjeszkedni próbál bennünk, folyamatosan harcolnunk kell vele. – De ez benned nem volt, nem úgy, mint a többiekben, – mondta Syndil. – Miattad. Még mielőtt a magaménak követeltelek volna, már azelőtt is egyensúlyban tartottál. Syndil, te nem csak az életpárom vagy. Hanem az életem, a világom, az egyetlen szerelmem. Ismerlek csecsemőkorod óta, figyelhettem hogyan nősz egy figyelemreméltó, tehetséges, hihetetlen nővé. Nézd, mit teszel a földdel. Képes lenne bárki más ilyen csodára? Megcsókolta az orra hegyét, végighúzta ajkait az övén, nyelvével tapogatta ki szája vonalát. – Már rengeteg idővel azelőtt egy életre szerelmes voltam beléd, mielőtt egyáltalán fogalmam lett volna róla, mi is az az életpár. – Egészen biztos vagy ebben Barack? – Még mindig könnyek csillogtak a szemeiben, de ajkai már moccantak az érintése alatt. – Egészen biztosnak kell lenned benne. – Ez az egyetlen dolog, amiben egészen biztos vagyok. A szája rátapadt az övére, és közben egészen lassan, gyengéden öle fölé emelte, merevedése sóvárogva várta, hogy ráereszkedjen, befogadja őt, mint hüvely a kardot. Syndil lélegzete elakadt a torkán. Egészen kitöltött őt, olyan szorosan illeszkedett hozzá, hogy a meghitt súrlódás, érzéki dörzsölés, ismét fellobbantotta a tüzet az ereiben. Az egyik pillanatban még zokogott, a következőben pedig már a mennyország felé röpítette. Összekulcsolta az ujjait a nyaka mögött, ő pedig beledőlt, teste lassan felvette az ismerős, megszokott ritmust, ahogy lovagolni kezdett rajta. Már nem is emlékezett rá, hogyan volt képes élni nélküle. Barack elérte, hogy szépnek, rendkívülinek érezze magát, még akkor is, ha ő teljesen biztos volt benne, hogy nem az.

– Szeretlek Barack, – ejtette rabul a pillantását. – Igazán szeretlek. A látványa ellopta a lélegzetét. Telt mellei érzékien ringatóztak előtte, szexi mellbimbóinak kemény csúcsai csalogatták. Karcsú dereka és csípője hullámzott, szemeit lehunyta, szája a csókjaitól volt duzzadt. – Tudom, – mormolta, és egy újabb csókot helyezett el a szemhéján. Alig volt képes beszélni a sistergő hőségtől, ami gyorsan és vadul emelkedett benne, pontosan akkora öröm járta át, mint amikor ő volt domináns pozícióban. Szándékosan összeolvasztotta vele az elméjét, megosztotta mit művel a testével és a szívével. – Te vagy az életem Syndil, nem akarom magam soha többé távol tartani tőled. Vele együtt mozdult, ellene emelte a csípőjét, minden lökéssel egyre nagyobb magasságokba emelve örömüket. Barack volt a világa, az elfogadása jelentett számára mindent. Talán soha nem fekhet a teste alatt, de minden más érzéki pózt élvezhet vele, és tudta, hogy ezek bármelyikében képesek a legtöbbet kihozni egymásból és önmagukból is. Barack karjai mohó birtoklásvággyal szorultak össze körülötte, és bár egy apró izgalom keresztülfutott Syndilen, mégsem tiltakozott, nem húzódott el. Rejtett izmai, amik közé minden egyes mozdulattal befurakodott, forrón, szorosan simultak köré, egyetlen másodpercet sem volt képes tovább várni. Hátravetette a fejét és beleüvöltötte gyönyörét az éjszakába, míg életpárja kielégülésének hullámai is végiggyűrűztek rajta. Egy ideig egyikük sem volt képes megszólalni, de igazából lélegezni sem, így pusztán csak az érzések maradtak. Barack tért magához először, Megcsókolta a feje tetejét, a füleit, majd végül a puha száját. – Szeretlek Syndil. – Kezdem azt hinni, hogy ezt tényleg komolyan gondolod, – mondta halkan, miközben a szokott kecses mozdulataival felemelkedett. Kinyújtotta Barack felé hívogatóan a kezét, és máris ott állt mellette egy magas, erőteljes férfi, aki szerette őt annyira, hogy elegendő teret és időt adjon neki. Népük szokása szerint, másodperceken belül felöltöztek, majd kéz a kézben visszasétáltak a kicsiny házhoz. Olyan hívogatónak, és otthonosnak tűnt, hogy Syndil gyorsított a tempón, és maga után húzta Barackot is. – Ugye segítesz nekem főzni? Corinne biztosított róla, hogy a recept, amit nekem talált gyorsan, és könnyedén elkészíthető. – Kétségeim vannak ezzel kapcsolatban, – kötözködött vele, – de hajlandó vagyok megpróbálni. Ahogy egyre közelebb sétáltak a kicsiny házhoz, úgy olvadt le az arcáról a mosoly. Barack összeráncolta a homlokát, vetett maga köré egy alapos pillantást, háta és tarkója hirtelen viszketni kezdett a nyugtalanságtól. Hangtalanul mentek el az ajtóig, amit szélesre kitárt, másik karjával maga mögött tartva Syndilt. – Nem tetszik nekem a hangulata. Túl nagy a csend. – Havazik. Mindig csend van, amikor havazik. – Talán. De valami nem volt rendben. Egy apró mozgás surranását hallotta odabentről, azonnal visszacsukta az ajtót, majd elhátráltak a háztól. – Menj biztonságba Syndil. Rejtőzz el a fák között, míg kitalálom, mi nem stimmel. – A macskák rendben vannak? – kérdezte aggodalmasan. – Ezt is meg fogom tudni. Syndil elkapta a farmerja derekát, és csavart rajta egyet.

– Félek idekinn egyedül. Hagyd, hogy veled menjek. Még ha van is ott valami, inkább veled lennék, tudni akarom, mi folyik itt. A férfi morogva szitkozódott az orra alatt, mert ismét gyengének bizonyult. Képtelen lett volna bármit is megtagadni tőle, amikor ennyire rémült. – Maradj mindig mögöttem Syndil, és tedd pontosan azt, amit mondok. Bólintott, és közelebb lépett hozzá. – Úgy érzed, hogy vámpír? Megrázta a fejét. – Egyszerűen csak veszélyben éreztem magunkat, mintha valami nem lenne rendben. – Nincs harmónia, – dermedt mozdulatlanná hirtelen Syndil. Csavarása ismét felerősödött a farmeren. – A házban. A macskák. Értük nyúltam, és azt hiszem… megőrültek. Feléje fordult és a karjaiba húzta, hogy megnyugtassa. – Ők rendben vannak egyetlenem. Érezte a leopárdokat, ahogy fel alá portyáztak a falakon belül, idegesen, felbőszülve, aminek az okát még nem tudta kipuhatolni. Megpróbált értük nyúlni, kapcsolatot létesíteni velük, ahogyan azt már kölyökkoruktól fogva tette, hogy lecsendesítse őket, de egyikük sem válaszolt. Be kell őket vinnie a ketreceikbe, mindannyiuk biztonsága érdekében, és annak a biztonsága érdekében is, aki netalán erre jár, amíg nem tudja kitalálni mi is a baj. Párává oldódva csusszant be az ajtó alatt, átörvénylett a helyiségeken, míg rá nem talált a macskákra, és közben mindvégig nagyon is tudatában volt, hogy Syndil ugyanabban az alakban ott jár szorosan a nyomában. Forest, a hím elnyúlva feküdt egy ágyon, míg Sasha, a nőstény nyugtalanul fel-alá járkált. Mihelyt bejutottak a hálószobába, Sasha azonnal reagált, a fogait mutogatta, vicsorgott, a farka vége idegesen csapkodott, még gyorsabban kezdett járkálni, szemei a jelenlétük nyomai után kutattak. Forest levetődött az ágyról, összekuporodva, hasmánt érkezett a padlóra, innen indította a támadást, kimeresztett karmú hatalmas mancsa végigszántotta a párát, ami Barack alakját rejtette. Eláramlott a közeléből, és megpróbált bejutni a nagymacska elméjébe, hogy visszazökkentse ép elméjéhez. A leopárdok hírhedtek a vérmérsékletükről, vadabbul képesek viselkedni bármely másik macskafélénél. Ez a két állat születésétől fogva a Trubadúrokkal élt, de még soha nem viselkedtek így. Sasha tekintete folyton visszatért az ablakhoz, mintha azt latolgatná, hogy áttöri az üveget, hogy megszökhessen. „Valami rettenetes dolog történik velük,” – mondta Syndilnek Barack. – „Képtelen vagyok irányítani őket.” Syndil nem válaszolt, a földet hallgatta. „Érzem a hatalom egy finom áramlását, egy energiát. Ez idegesíti fel a leopárdokat. Olyan sok Kárpáti van a környéken. Valószínűleg alakot váltanak, vagy egyéb tevékenységekhez használják a hatalmukat. Talán a macskák túl érzékenyek ahhoz, hogy itt legyenek.” „Talán.” – Barack ugyan kételkedett ebben, de az állatokat mindenképp ketrecbe kellett zárni. „Ráveszem őket, hogy kövessenek a ketrecekbe. Nem mutatkozhatom közvetlenül előttük, be kell őket csapnom.” „Hogyan?” Syndil hangjában félelem volt. „Magamat fogom csaléteknek használni.” Syndil élesen beszívta a levegőt, a tiltakozás szinte kitört belőle. „Ettől féltem. Légy óvatos Barack.”

Megérintette őt szellemi kapcsolatukon keresztül, pára alakban elsuhant körülötte, hogy megnyugtassa. Ezután Barack valódi alakjába csillámlott közvetlenül a nőstény leopárd orra előtt. Azonnal elhátrált, és rohanni kezdett a házon keresztül, egyenesen a legeslegkisebb hálószoba felé, ahol az utazóketreceiket tartották. Kinyúlt, hogy kinyissa a ketrec ajtaját, értékes másodpercekig a kezeit kellett használnia. Forest feléje vetődött, és csontig is szántotta volna vésőszerű karmaival a karját, ha Barack ismét köddé nem válik. Beáramlott a ketrecek mögé, így csalva be a helyére a két nagymacskát. Tombolva lódultak utána. Intett egyet, és bezárultak mögöttük az ajtók. Mindketten nekivetették magukat a rácsoknak, tiltakozásukat vicsorgással fejezték ki. Barack nem várta meg, hogy megnyugodjanak és elhelyezkedjenek, azonnal üzenetet küldött Dariusnak, és a zenekar többi tagjának, még mielőtt visszavette volna a saját alakját. Syndil már nyúlt is érte, ujjait végighúzta a karján, és a nyálát használta, hogy begyógyítsa a felületes sebeket. – Még gyorsabbnak kellett volna lenned, – nézett fel rá megrovó pillantással. Lassú mosoly gyújtotta fel Barack sötét szemeit. – Akkor is bejárt volna mindenfelé az a szexi kis szád, mint ahogyan most bejár? A lány szemöldökei a magasba szöktek. – Tulajdonképpen, igen. Valószínűleg.

8. fejezet Mikhail alacsonyan repült, közvetlenül a fák fölött, és közben minden érzékével folyamatosan a területet vizsgálta, veszély, fenyegetés után kutatva, ami arra készülhet, hogy ártson az övéinek. Gyakran megérintette Raven elméjét, érezte boldogságát, hogy végre sikerült elkészítenie egy csészényit abból a valamiből, amit az ünnepi vacsorára szánt. Fogalma sem volt róla, hogy életpárjának ennyire hiányozhat a főzés, és emiatt el is szégyellte magát. Hosszú évek óta volt már az életpárja, de még mindig tudott új dolgokat felfedezni vele kapcsolatban. Élvezte az étel elkészítését, és örömmel töltötte el, hogy másoknak adhatja. Mintha az ujjai végigsimítottak volna a bőrén. Érezte melegét, mosolyát szemeiben. „Igen, szeretek másoknak főzni, de amire szükségem van az életben maradáshoz, az te vagy. Teljes életet élek Mikhail, és semmit sem sajnálok.” A hangja megtöltötte az elméjét szerelemmel, sarokba szorítva a borzalmas magány emlékének kísértetét. Nincs Kárpáti férfi, aki elvesztette az érzelmeit és a színeket, majd miután megtalálta az életpárját, aki visszaadja neki mindezt, hagyná őt elmenni. Abban a pillanatban, szinte sajgott benne a szerelem. Ez segített egy kicsit megszabadulni a rettenetes tehertől, hogy az ünnepségre hazatért egyedülálló vadászok, a becsület és tisztesség mintaképei, végül elveszthetik a csatát a sötétséggel szemben. „Aggódsz Dimitri miatt.” „Nyugtalan vagyok. Baj közeledik, és egyelőre nem látom. Dimitri nem rám tartozik. Egyikünk sem felejti el soha azt a magányt, amit átélt, mielőtt megtaláltuk volna az életpárunkat, és emlékszünk a sötétség terjedésére, saját belső démonunk üvöltésére, ahogyan a szabadságát követelte.” Aggodalom, és figyelmeztetés volt a hangjában. „Dimitri rendben lesz, mert egyszerűen muszáj rendben lennie. Másoknak is megvan a maga felelőssége Mikhail. A fajt nem te hoztad létre.” „Nem, de a sorsuk most az én kezemben van, az én kötelességem, hogy a népünk felvirágozzon. És én megtagadom, hogy engedelmeskedjek a természetnek, az ellenségeinknek, de még a saját természetünknek is, hogy diadalmaskodjanak felettünk.” Raven eltöprengve hallgatott egy rövid ideig. „Ugye nem gondolod komolyan azt, hogy a Kárpátiak kihalása természetes jelenség? Bármi is okozza, egészen biztosan nem természetes jelenség.” Mikhail elmosolyodott magában. Raven mindig olyan vadul védelmezte a népét, mint őt magát. Szellemi úton gyengéden végigsimított az arcán. Magasra emelkedett a levegőben, majd lassú, egyenletes körökben ereszkedni kezdett. A hó még mindig hullott körülötte, bár már ritkábban, de sokkal nagyobb pelyhekkel, amik ragyogó fehérbe öltöztették az egész tájat. Szerette a havat, mintha csak világos nappal lett volna tőle, még az éjszaka közepén is, a világ talpig ezüstben csillogott. Mikhail elrepült egy megfeketedett, halott vidék fölött, amit most hó borított, és ami egykor az egyik legdúsabb talajú területnek számított. A csata, ami a Kárpátiak, és az élőholtak között dúlt, mérgezett, a végsőkig megsebzett földet hagyott maga után. Mostanában felfigyelt rá, hogy az élőholtak, mielőtt elhagytak volna egy régiót, teljesen terméketlenné tették a területet, szinte élettelenné változtatták, és az otthonukat egyre több

ilyen folt vette körül. Ez is az egyik olyan dolog volt, amit neki kellett megoldania, méghozzá hamarosan. Valami magához vonzotta a bagoly éles tekintetét, ereszkedni kezdett, hogy megvizsgálja a csatateret. Egy jókora részen kicsiny növények törtek át a fagyos földön és a havon. A fák már nem voltak morbid módon görbék és csavarodottak, büszkén, egyenesen álltak, erős ágaikat az ég felé nyújtva. Mikhail döbbenten ereszkedett le a földre, és csillant emberi formájába. Mindenfelé apró, zöld hajtások dugták elő a fejüket, és a fagy, a hó ellenére szemmel láthatóan, vadul növekedtek. Leguggolt, hogy közelebbről is megvizsgálja a talajt. Ahelyett az elpusztult, mérgező káosz helyett, ami itt uralkodott eddig, a föld most sötét volt, és duzzadt az ásványi anyagoktól, egy valóságos, látható csodaként. Víz hangjára lett figyelmes. Tiszta. Jéghideg. Átfutott a sziklák között. Leguggolt a kicsi patak partján, és hallgatta a remény, az élet hangját. „Raven!” – képtelen volt elrejteni a hangjából az izgalmat, ilyen hihetetlen csoda láttán. „Emlékszem erre gyerekkoromból.” – elküldte neki a képet – „Volt a falunkban egy nő. Megfeledkeztünk a régi életmódunkról. Olyan társadalomban éltünk, ahol voltak kézművesek, művészek, tudósok és gyógyítók. És nem csak a népünk tagjait voltunk képesek gyógyítani, ott volt az a nő. Még csak gyerek voltam, és egyetlenegyszer láttam őt. Nagyon kevésre emlékszem belőle, csak hogy zöldbe borult minden, amerre csak ment, és hogy ő is jelen volt a születéseknél. Lucian talán többet tud mondani erről az óriási hatalomról. Ő és Gabriel, a legősibbek közöttünk. Talán ők még emlékeznek.” Raven mintha egy rövid pillanatig habozott volna. „A föld gyógyítása? Shea és Gregori úgy gondolják, hogy a nőkkel és a gyerekekkel lévő problémáink egyik legfontosabb kiindulási forrása, a föld. Ha lenne közöttünk a földnek egy gyógyítója, ő nem nyújthatna a terhes asszonyoknak biztonságos pihenőhelyet? Nem így lehetett ez a múltban is?” Mikhail megdörzsölte a halántékát, igyekezett visszaemlékezni gyerekkorára. Olyan rég volt, olyan mélyre eltemetődött, és akkor kezdett megváltozni népük életmódja. Nagyon kicsi gyerek volt még, de abban egészen biztos volt, hogy látta azt a nőt. „A talaj itt most talán a leggazdagabb, amit valaha is láttam. Ha belefúrom a kezem, világosan érzem a különbséget,” – igyekezett tárgyilagos maradni, visszafojtva izgalmát. – „Ki csinálhatta ezt?” „Nem tudom, de mindenképpen ki akarom deríteni Mikhail.” – Raven ismét habozott. – „Talán ostobaságnak fog hangzani, de tegnap este néhány nővel elmentünk a medencés barlangokhoz úszni, emlékszel? Mondtam neked.” Homályosan emlékezett rá. A nők összejöttek és közös programokat szerveztek, hogy jobban megismerjék egymást. „Azt mondtad, jól érezted magad.” „Többször is voltuk már ott, mert a hely gyönyörű, a víz gazdag és felüdítő, de most még inkább annak tűnt. Emlékszem, még el is gondolkodtam rajta, hogy a föld a barlangokban mennyivel dúsabbnak, feketébbnek, kövérebbnek tűnt, és hogy a víz mennyivel erőteljesebb, de azt hittem, hogy csak én érzem még a szokásosnál is jobban magam, hogy a többiekkel lehetek.” „És?” – sarkalta folytatásra Mikhail, amikor ismét habozva elhallgatott. „Azt fogod hinni, hogy bolond vagyok, de amikor felébredtem ma este, és tudtam, hogy megfoganhatok, az jutott eszembe, hogy eddig nem lett volna szabad belemennem a vízbe.”

A herceg szíve megugrott a mellkasában, lenyúlt és végigsimított egy aprócska kis bimbón, ami néhány órával azelőtt még nem is létezett. „Ki volt még ott veled?” „Savannah. Desari, Syndil és Tempest is, valamint Corinne és Alexandria. Sara is beesett egy rövid időre. Melyikükre gondolsz?” „Ez lehetetlen.” – Több időre volt szüksége, hogy utánajárhasson a tényeknek, még mielőtt hamis reményeket ébresztene, így témát váltott. – „Hogy áll a vacsorára valód?” Most valahogy sokkal jobb szívvel gondolt az esti ünnepségre. Ha az összejövetel azzal ér véget, hogy talál egy nőt, aki képes meggyógyítani földet, és megvédheti a terhes nőket és a születendő gyermekeket, amíg megtalálják a még hiányzó válaszokat a gyógyítók, végtelenül hálás lenne, és akkor valóban lenne mit megünnepelnie a fajuknak. És mi van ha… csak feltételezés ugyan, de mi van akkor… - alig merte végiggondolni saját eszmefuttatását - ha a víz, vagy a talaj váltja ki a nőkből, hogy képesek legyenek teherbe esni? Nem mert még reménykedni, de életében most először, ez az érzés nem hagyta, hogy elnyomja magában. „Most már, több mint remek minden. A karácsony úgy tűnik, most is elhozza a maga csodáit. Csak meg kell őket keresni. Keresd meg őt Mikhail. Ha képes arra, amit mondasz, értékesebb annál, mint ahogy azt bármelyikünk is elképzelni tudná.” Mikhail ismét a levegőbe emelkedett, a szíve dübörgött a mellkasában. Messze maga alatt észrevett egy egymásba fonódó párt, akik mindenről megfeledkeztek maguk körül, egymáson kívül. Gyorsan letapogatta a környezetet körülöttük, hiszen gondoskodnia kellett népe minden tagjának biztonságáról. Ismét azt az ideges izgatottságot érezte, védelmi jelzőrendszere riadóztatta, mégsem talált ellenséget közel és távol sem, sem pedig felállított csapdákat. Egy apró, figyelmeztető gondolatlökést küldött a hímnek, egy kis rosszallással, hogy emlékeztesse rá, figyelnie kell az ellenségeikre, majd tovaszárnyalt, egyenesen egy kis kunyhó felé, amit Lucian választott magának itt tartózkodásuk idejére. Ahogy visszaváltott eredeti alakjára, és fellépett a verandára, a közelben több farkas is riadójelzéseket adott le. Lucian majdnem pontosan előtte öltött testet, és még ennyi év, ilyen óriási hatalom és felelősség, amit a vállán hordott, sem akadályozta meg benne, hogy megfélemlítse ez a férfi. Fekete haja végigomlott a hátán, vállait kihúzta, sötét szemeiben a halál ígérete ragyogott. Lucian és Gabriel Daratrazanoff a Kárpáti faj két legnagyobb legendája volt, és ez meg is látszott Lucian széles vállain, szigorú vonásain. Mikhail úgy találta, hogy Gabriel sokkal megközelíthetőbb. Mindig is humorosnak találta, hogy a legtöbb Kárpáti félt Gregoritól, a helyettesétől, legjobb barátjától és vejétől, és eközben megközelíthetőnek találták a bátyjait, akik legalább annyira veszélyesek voltak, mint ő, ha nem veszélyesebbek. Lucian a harcosok üdvözlésével megragadta az alkarját. Gregori bátyja jó kondiban lévőnek, erősnek tűnt, ragyogó pillantása metszően mélyedt Mikhail szemeibe, mintha még a lelkében is képes lenne olvasni. – Jó ennyi idő után újra látni téged, Mikhail. Erőteljes vezetővé nőttél, amióta nem láttalak. Apád büszke lenne rád. Mikhail viszonzásul megszorította a karját, érezte benne a hatalmas erőt. – Megmondhatod az asszonyodnak, hogy most már leteheti a fegyvert. A lassú mosoly megmelengette az eddig ridegnek tűnő szemeket. – Nem lesz túl boldog, hogy észrevetted. Zsaru, és határozottan büszke a képességeire. Hogy Kárpáti lett, az pedig csak tovább bővítette a készségeit.

– Egészen pontosan nem tudom megmondani, hogy hol van, – vallotta be Mikhail, – csak hogy valahol a közelben, és fegyvert szegez rám. Hallottam róla, hogy nem akart otthon maradni, ahová tartozik. Felháborodott morranás hangzott fel fölöttük, egy fiatal nő testesült meg mellettük pisztollyal a kezében, és dühösen villantotta Mikhailra tekintetét. – Hová tartozik? Platina és aranyszín sávos haja rövidebb volt annál, amit a Kárpáti nők általában hordanak, de vonzó módon foglalta keretbe tündérarcát. A szemei sötétek voltak, ami meghökkentő kontrasztot alkotott platinaszőke hajával és fehér bőrével. Lucian egy laza mozdulattal kivette a kezéből a fegyvert, és lehajolt, hogy visszalökje azt a csizmája szárába. – Nem lőheted le a herceget Jaxon. Szó sem lehet róla. – Nem is akartam lelőni! – tiltakozott, és egy gyors, csintalan vigyort küldött Mikhail felé. – Legalábbis ha nem ragaszkodik hozzá a végsőkig, hogy a nők maradjanak otthon, míg a férfiak remekül szórakoznak. – Szórakozásnak nevezed az élőholtak elpusztítását?– kérdezte Mikhail. Megvonta a vállát. – Ami nem házimunka, az szórakozás. Szeretek csinálni is valamit, nem csak otthon üldögélve várni az én hősömet. – Szeretsz bajba keveredni, – helyesbített Lucian, bársonyhangjából világosan kihallatszott az ugratás. – De azt legalább végre elismerted, hogy én vagyok a hősöd. Mikhail már meg is feledkezett róla, hogy milyen hatalmas, megbabonázó fegyver Lucian hangja. Az egész férfi maga volt a megtestesült „kényszerítés” és „fegyver”. Bár az arcán kőből faragott vonásokat viselt, a szemei elevenek voltak, hevesebbek és halálosabbak még annál is, mint amire Mikhail emlékezett. – Téged is jó újra látni Lucian. Nagyszerű, hogy megtaláltad az életpárod. – Röviden meghajolt Jaxon felé. – Képtelen voltam ellenállni, hogy ugrassalak, hiszen hallottam, mennyire hevesen védelmezed Luciant, – mondta. – Mindannyian nagyon hálásak vagyunk neked. Köztünk ő egy élő legendának számít. – Ragaszkodik hozzá, hogy testőrködjön mellettem, – mondta Lucian. – Hát persze. Minden Kárpáti vadásznak, akit többszöri figyelmeztetés ellenére is lelő egy halandó, szüksége van egy bébiszitterre, ööö… testőrre. Lucian lehajolt, hogy egy csókot simítson a feje tetejére. – Tiszteletlen. Egyértelműen látszott Jaxon arcán a mélységes szerelem, még akkor is, ha épp ugratta őt. – Én is úgy látom, – vallotta be Mikhail. Valahol mélyen magában végtelen boldogságot érzett látva a párokat, de ezt a párt látva különösen. Lucian már-már lehetetlenül hosszú ideig volt egyedül, vívta a csatáit, áldozott fel túl sokat. Ez az aprócska kis tündér túl törékenynek tűnt mellette, amíg Mikhail bele nem nézett a szemeibe. Túlságosan sokat láttak azok a szemek, túl öregek voltak, de az erő, ami áradt belőlük, egyenlő nagyságú volt életpárjáéval. Rávillantott Mikhailra egy mosolyt, ujjai pedig összefonódtak Lucianéval. – Köszönjük, hogy megengedtétek, hogy használjuk az egyik házatokat. Lucian otthona túlságosan messze van ide a hegyek között, sok időbe telt volna az oda-vissza röpködés, és te sem tudtál volna meglátogatni bennünket. – Gyere be, – lépett félre az útjából Lucian, miután szélesre tárta az ajtót. – Sok mindenről beszélnünk kell. Amikor először hallottam erről az ünnepségről, azt gondoltam, hogy egy merő bolondság az egész, túl nagy a kockázati tényező, de már látom, hogy tévedtem. Jó újra itthon lenni, és ismét találkozni mindenkivel. Túlságosan sokáig tartottam magam távol innen, a közösség újra megfelelő értelmet nyer így.

– Én is csak remélem, hogy helyesen cselekszünk, – mondta Mikhail, és belépett a kicsi, otthonos kis házikóba. Évek teltek el azóta, hogy ebben a régi házban járt. A falakat már kijavították, a szél nem süvített át a gerendák között. Jaxon és Lucian belakták a belső teret, így az most világosnak és barátságosnak tűnt. Tűz pattogott a régi kandallóban, a bútorok hívogatóak voltak. Lucian a kanapé felé intett, és Mikhail helyet foglalt Lucian székével szembefordulva. Jaxon habozott pár pillanatig, óvatosság kúszott fel az arckifejezésére, gyors pillantást vetett az ablak felé, hogy felmérje, nem lopakodhat-e valaki könnyedén a közelükbe. – Igazából nagyon ritkán harapok, – intett Mikhail, az általa elfoglalt kanapé üres másik vége felé. Jaxon mégis inkább Lucian székének karfájára kuporodott, és ott kezdte hintáztatni az egyik lábát. – Köszönöm, de nekem itt is tökéletesen kényelmes. – Ragaszkodik hozzá, hogy őrizzen, – magyarázta Lucian, – vagy legalábbis úgy tesz. Az igazság azonban az, hogy képtelen meglenni nélkülem. A himbálózó láb, valahogy nagyobb lendületet vett, és Jaxon belerúgott a férfi vádlijába. – Látom, – mondta szárazon Mikhail, – Raven ugyanezt szokta csinálni, nagyon utál nélkülem lenni. – Megosztotta a beszélgetést az életpárjával. Azonnal megérezte a meleg nevetést, ami végigsimított az elméjén. – Még mielőtt végképp megfeledkeznék róla, kellene valaki, aki eljátssza ma éjjel a gyerekeknek a Mikulást. A mosoly egyszerre tűnt el Lucian szájáról és szemeiből, átvette a helyét az óvatosság. Egy röpke pillanatra megdermedt. Mellette viszont Jaxon megmozdult, akinek azonnal a combjára tette a kezét, hogy megakadályozza, hogy megszólaljon. „Fel ne merj ajánlani engem.” „Ne légy már ilyen ostoba. Ezek csak gyerekek. „Piros ruhája és szakálla van.” „Olyan édes és ölelnivaló lennél.” Mikhail mentette meg a szorult helyzetből. Egy apró félmosollyal hátradőlt a kanapén. – A vejemet alkalmasnak tartom a szerepre. Mivel ő a te öcséd, a véleményedet kérném. Jaxonból egy nagyon furcsa, nyikkanó hangocska tört ki valahol a rémület és a nevetés között. Majdnem lezuhant a szék karfájáról, egyedül Lucian villámgyorsan köré fonódó karja akadályozta meg, hogy a padlón kössön ki. – Viccelsz? Gregori pontosan ugyanolyan rossz választás, mint Lucian lenne. A gyerekek egy pillantást vetnek rá, és futnak, mint a nyulak, vagy kitör belőlük a zokogás. Lucian hüvelykujja végigsimított a hátán. – Soha ne becsülj alá egy Daratrazanoffot, kicsi egyetlenem. Meg tudunk felelni bármilyen kihívásnak, és abban is biztos vagyok, hogy Gregori élvezni fogja ma éjjel a szerepet. – A vigyor, amit Mikhail felé küldött, határozottan farkasszerű volt. – Szólj kérlek, amikor elindulsz hozzá, megmondani neki, micsoda megtiszteltetés érte, veled tartanék. – Ó, ti ketten nagyon is nyilvánvalóan rosszban sántikáltok, – mondta Jaxon. – Túlságosan is szereted megkeverni a kártyákat. De Gregori sem marad adóstok, mindketten tudjátok. Halvány vigyor futott át Mikhail vonásain, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan jött. – Ez akkor is megéri. Lucian egyetértően bólintott, és szellemi útvonalukon keresztül ikertestvéréért nyúlt, hogy megossza vele az információt. Gabriel azonnal válaszolt.

„Nálam már járt Mikhail, és alig tudtam megállni, hogy ne osszam meg veled is az információt, de megkért rá.” – Nevetés volt a hangjában. – „Részemről én egészen biztosan jelen akarok lenni, amikor a hercegünk az apósaként, először ad neki utasítást.” Lucian ujjai megszorították Jaxon kezét. Megosztotta a szeretet, a szórakozás és a nevetés ezen rövid pillanatát életpárjával. Olyan iszonyatosan hosszú ideig élt érzelmek nélkül, hogy még mindig elbűvölte ikertestvére iránt érzett szeretetének ereje. Az érzelmek emlékei az évszázadok múltával egyre csak halványodtak, és ez nagyon aggasztó volt. A leghalványabb remény nélkül kóborolt a sötétségben, míg el nem jött Jaxon az életébe. Jaxon odasimult hozzá, és szerelmének ritka, nyilvános kimutatásaként megcsókolta a feje tetejét. Bár a mostohaapja már halott volt, még mindig nehezére esett nem rejtegetni az érzelmeit, amivel addig védte azokat, akiket szeretett. Ahányszor csak Lucian köré fonta a karját, vagy magához ölelte, megmerevedett és elhúzódott, óvatosan szétnézve maga körül. Csak nagyon lassan kezdett enyhülni ez a helyzet, ennek a jele volt ez az aprócska kis szeretetnyilvánítás is. Lucian megdörzsölte az állát. – Azt hiszem, hogy fényképeket is kellene készítenünk erről az ünnepségről. Jó szolgálatot tehetne az elkövetkezendő években, ha lenne a birtokunkban pár ilyen kép. Mikhail előredőlt, az a halvány mosoly ismét ellágyította a vonásait. – Biztosan, nem zsarolásra gondoltál. – Nos, talán mégis. Évszázadokig tarthatnánk vele sakkban. – Szegény Gregori. Nem tisztességes, hogy összeesküvést szőttök ellene, – tiltakozott Jaxon. Aztán összevonta a szemöldökét. – Bár ha jobban belegondolok, nagyon is megérdemli, amilyen hímsoviniszta. Mikhail szemöldöke a magasba ugrott. – Mert Lucian nem az? A csintalan mosoly, ismét kigyúlt a nő szemeiben. – Reménytelenül próbálkozik vele, de szerencsére itt vagyok neki én, hogy felvilágosítsam. – Nagyon szerencsés vagyok, – közölte Lucian szárazon. Az apró kis láb, másodjára is nekicsapódott a vádlijának. – Igenis, szerencsés vagy. Már számtalanszor elmondtam neked, de mindig elfelejted. Lucian halkan nevetett. Mikhail még soha nem hallotta a harcost ilyen ellazultan nevetni, és ez a nevetés mintha enyhítette volna a vállaira nehezedő terhet. Jó dolgok történnek a fajtájukkal. Lehet, hogy nem olyan gyorsan, mint ahogyan azt Mikhail szerette volna, de a változás elindult. – Meg akarok tőled kérdezni valamit, amit így az évszázadok homályából magam nem tudok visszaidézni. Kisfiú voltam még, nem emlékszem tisztán. – Nem ígérhetem meg, hogy én emlékezni fogok, de megpróbálom. – Volt régen egy nő, aki a falunkban élt. Arra sem emlékszem, ki volt az életpárja, ha egyáltalán volt neki. Túl fiatal voltam hozzá, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzam. A földet gyógyította. Emlékszel rá? Lucian összeráncolta a szemöldökét. – Nem voltam túl sokat a faluban, amikor te kisfiú voltál Mikhail. Visszaemlékezni valakire, különösen egy nőre… – megrázta a fejét. – A falusiak, különösen pedig a nők elmenekültek, ha tudták, hogy én és Gabriel közeledünk. – Próbáld Lucian, – biztatta Mihail, – ő egészen biztosan nem menekült volna el előled. Óriási volt a saját ereje is. Ahogy járt, virágok és fű sarjadt a lába nyomán. Ez nagyon fontos lenne a számunkra.

Lucian bólintott, és összehúzott szemekkel koncentrálva próbált meg elmerülni a majdnem ezer éves múltbéli emlékekben. A faluban nyüzsgő elfoglalt férfiakra gondolt, akik olyan életet éltek, amiről azt hitte, hogy a számára soha nem adatik meg. Család. Nevetés. Kerülte őket, amennyire ez csak lehetséges volt. Jaxon keze beletúrt a hajába a tarkóján, végigpörgette ujjain a tincseket, szándékosan borzongást küldve végig a gerince mentén, átmelengetve a testét éppúgy, mint a szívét. Visszakényszerítette magát abba a nagyon régi időbe, a keserédes emlékek közé, míg meg nem találta a falut, ahol a Dubrinsky család élt. A gyerekek kis csoportokba futottak össze. Oly sok névtelen arc, ami próbált elfordulni tőle, nem észrevenni őt. Egy derűs, rámosolygó arc, egy bólintás üdvözlésképpen, miközben a gyerekek maguk után cibálták őt. Az élet a semmiből tört fel a lába nyomán, zöld szárak, élénk színű virágok alkottak pompás szőnyeget mögötte, a kicsik őszinte bámulatára. – Eszembe jutott egy ritka, tiszteletreméltó vérvonal. Keveseknek volt akkora tehetsége. Gyönyörű volt, a szeme sötét, a haja hosszú, mindig szálegyenesen, kihúzott vállakkal állt, és közvetlenül a férfiak szemébe nézett. Jaxon tarkón csapta. – Kétlem, hogy Mikhailnak ezekre a résztelekre szüksége lenne, – mondta. – És egyáltalán, mit keresett a szemedben? Mikhail megpróbálta elrejteni a döbbenetét. Ezt a hímet, akitől a Kárpátiak nagy része egyszerűen rettegett, az életpárja pontosan úgy kezelte, mint Raven őt, a Kárpátiak hercegét. Visszanyelte a mosolyát, és félrenézett, amikor Lucian félig elfordult, átnyalábolta a derekát, és a szék karfájáról az ölébe rántotta Jaxont. Az majdnem egy percig küzdött ellene, de végül lecsillapodott, és hagyta, hogy ott is tartsa őt. – Emlékszem rá, hogy egyszer besétált egy terméketlen mezőre. Perceken belül kizöldült körülötte minden. – Ott volt a szüléseknél? Kezelte a talajt, mielőtt egy gyermek megszületett? Vagy mielőtt megfogant? Ez teljes képtelenség volt ugyan, de Mikhail készen állt rá, hogy a lehető legapróbb lehetőségeket is megragadja. Lucian sötét szemöldökei megemelkedtek. – Mire gondolsz Mikhail? – Shea mondott valami olyasmit, hogy a talaj mára tele lett toxinokkal. Most pedig, ahogy átrepültem egy régebbi csata helyszíne fölött, amit megmérgezett, terméketlenné sebzett az élőholt, észrevettem, hogy egy jókora terület meggyógyult. A föld pedig a legsötétebb és legdúsabb, amit valaha is láttam. Aztán Raven tett róla említést, hogy egy pár másik nővel együtt elmentek a medencés barlangba, ahol a talaj és a víz is, egészen másmilyennek tűnt most. Ma éjjel pedig képes megfoganni. Hallottam róla suttogásokat, hogy a többi nő is ugyanezt tapasztalja. Mindkét férfi Jaxonra nézett. Ő pedig a magasba emelte a kezét kifordított tenyerekkel, és hajthatatlanul megrázta a fejét. – Én nem. Ne is álmodjatok róla. Még ezt az életpár dolgot is most szokom. És arra az esetre, ha úgy gondolnád, hogy képes vagyok gyógyítani a földet, azt gondold át újra. Kinyírtam még a legszívósabb cserepes növényeket is, ahányszor csak megpróbáltam gondozni őket, az átváltozásom előtt és utána is. Nem én vagyok a te földgyógyítód. – Nem is hallottál erről semmit, Jaxon? – kérdezte Lucian. Ujjai a tarkójára simultak, egy finom, lassú, szerelmes masszázsban részesítve. – Nem említett erről valamit valamelyik nő? – Nem, de Francescát megkérdezhetem. Úgy tűnik, hogy ő mindig mindenről tud. Fogalmam sincs rá hogy képes erre egy kisbaba és egy tinédzser mellett. Mikhail végighúzta a kezét az arcán, hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

– Ez amúgy is csak egy régi história. Nem emlékszem rá, ki volt az a nő, hogy melyik vérvonalból származott, és arra sem, hogy segédkezett volna a szüléseknél. – Meg fogom kérdezni az öcsémet és a többi ősit, hogy emlékeznek-e valamire ezzel a nővel kapcsolatban, de igazából Mikhail, ha tényleg van egy ilyen hatalmas tehetség közöttünk, csak meg kellene kérni azt a nőt, hogy jelentkezzen. – Nem lehet ilyen egyszerű a válasz. – Talán ez egy rejtvény egy részlete, egy kirakós nagyon-nagyon fontos darabkája. – Ha megtaláljuk ezt a nőt, és valóban olyan fontos, mint ahogyan én remélem, ez az ünnepség lesz a legnagyszerűbb dolog, amit valaha is véghezvittem. – Gondterheltnek tűnsz. A támadás miatt, ami Skylert és Alexandriát érte? Gabriel természetesen beszámolt a bátyjának az incidensről. Mikhail bólintott. – Néhány felemelkedés óta nyugtalan vagyok már. Ez pedig határozottan felidegesített. – Elmentünk oda és körülnéztünk, – mondta Jaxon. – valaki a fogadó felől érkezett szánkón, egy nagyon ügyesen és mesterségesen keltett hóesés leple alatt, egy félmérföldnyi távolságra attól a helytől, ahol Skylert és Alexandriát a támadás érte. A hatalom nyomai hátramaradtak utána, de ez nem Kárpáti eredetű erő. – Jaxon beleharapott az alsóajkába, míg a rejtélyt boncolgatta. – Nagyon igyekszem megtanulni, felismerni a különböző energiamezőket. A Kárpáti mágia nem más, mint ezen energiának a manipulálása, és egészen jól érzékelem, és meg is tudom őket különböztetni őket egymástól. A Mikhail arcára kiülő meglepetéstől Luciannak egy apró mosoly futott végig az arcán. – Említettem már, hogy Jaxon egy nagyon jó zsaru? Már majdnem olyan jó, mint te. – Én csak annyit mondtam, hogy érzek valamit, – kötött belé Mikhail. – Olyasmi volt, mint egy vámpír? – Volt valami gonosz mellékíze, – ismerte el Jaxon, – Rajtam keresztül Lucian is érezte, de magától nem, és ez az, ami igazán idegesít. Ha megtalálták a módját, hogy megbénítsák a vadászok érzékeit, hatalmas bajban lesztek. – Már képesek rá egy ideje, – emlékeztette Lucian, és bátorításképpen végigsimított a combján egy apró mozdulattal. – De nem így Lucian, – tiltakozott, – te is érezted a különbséget. Nem volt egészen vámpír, de mégis bűzlött a gonosztól. Aggodalom hallatszott Jaxon hangjából. – Nekem is eszembe jutott, hogy az ellenségeink talán most próbálnak majd meg lecsapni az asszonyainkra és a gyerekeinkre, – árulta el bizalmasan Mikhail, – most lenne legnagyobb esélyük rá, hogy egyetlen csapással felszámolják az egész fajt. Nem tudom, mennyit tudtok arról az emberi csoportról, ami el akarja törölni a népünket. Mi csak a társaságként említjük őket. A vámpírok becsapták őket, beszivárogtak a soraikba, bábokként használják fel őket. A sötét Varázsló, Xavier is életben van, akárcsak az unokája. Ha pedig ez így van, akkor Razvan a történelemben az első Dragonseeker, aki átfordult, olyasvalami, amivel eddig még soha nem kerültünk szembe. A húga, Natalya azt állítja, briliáns stratéga, tökéletesen alkalmas rá, hogy megtervezzen egy háborút. Kétség sem férhet hozzá, hogy már ő is eljutott arra a végkövetkeztetésre, amire én, hogy most egyetlen jól irányzott csapással megsemmisítő vereséget mérhet a fajunkra. Lucian bólintott. – Egy ideje előttem is teljesen világos, hogy a nőkre fognak lecsapni. – És még mindig hagyod, hogy az életpárod vámpírokra vadásszon és megölje azokat. Lucian figyelmeztetően megszorította Jaxon combját, amikor az tiltakozni akart. – Mi adhatna annál nagyobb biztonságot nekik, mint ha megtanítjuk nekik, hogyan maradjanak életben, ha megtámadják őket? Jaxonnak figyelemreméltó készségei és természetes ösztöne van a vadászathoz. Inkább az lenne bűn, ha megakadályoznám, hogy

megtudja, hogyan lehet elpusztítani az élőholtakat. És még mielőtt tiltakozni kezdesz, nem gondolom azt, hogy az összes nőnek kint kellene lennie velünk, és vámpírokra kellene vadászniuk. De Jaxon speciális eset, éppúgy, mint Destiny és Natalya is. Nem nyomhatom el a természetes ösztöneit, nem hagyhatom veszendőbe menni a készségeit, ezért inkább megteszek mindent, hogy felkészítsem a vadászatra. Mikhail felsóhajtott. – Régen, az életpárok nem vadásztak vámpírokra. Most viszont ez is szükségszerű. – Sok évszázadon keresztül vadásztam, ahogyan a harcosok többsége, és ahogyan Gregori is. Mi már nem tudunk más életet élni. Ez nem szükségszerűség, egyszerűen ezek vagyunk mi. – Miért nem vadászhattak az életpárok, ha ők voltak a tapasztaltabbak? – kérdezte Jaxon. – Mert, bár akkor még voltak asszonyaink és gyerekeink, már akkor is tudtuk, mennyire értékesek, – magyarázta Mikhail. – Ha elveszítjük a férfit, a nőt is elveszítettük volna, és ez elfogadhatatlan lehetőség volt. Most viszont nincs más választásunk, mint hogy hagyjuk a nőknek, hogy ők is harcoljanak. – Nem minden nőnek, – emlékeztette Lucian, – csak azoknak, akiknek megvan ehhez a megfelelő készségük, és harcolni akarnak. Az olyan nőknek, mint Jaxon és Destiny. – Mikhail ismét sóhajtott. – És Natalya. Ő aztán bent volt a nagy csata legsűrűjében is. Azt mondta, hogy az ikerbátyja, Razvan, több gyermeket is nemzett. Colby, Rafael életpárja is az egyik lánya. A Dragonseeker nők, mindig is kiszámíthatatlanok voltak. És azok is lesznek. Ha Razvannak van más gyereke is Colbyn kívül, azokat sürgősen meg kell találni és megvédeni őket. Gondolom, Dominic, ha meggyógyul, elindul megkeresni a rokonait. – Időbe telik, míg begyógyulnak a sebei. Még a legjobb gyógyítóinknak sem volt egyszerű feladat. Francesca hamarosan ismét megpróbálja, és ha megtaláljuk azt a nőt, aki képes a földet gyógyítani, talán feldúsíthatná a talajt ott, ahol fekszik. – Mikhail felállt. – Mennem kell. Az ünnepségig már csak pár óra van, és addig még végezni akarok néhány látogatással. Tudom, hogy semmi szükség rá, hogy emlékeztesselek benneteket rá, hogy maradjatok éberek, de úgy érzem, elhanyagolnám a kötelességem, ha nem tenném. Lucian is felállt, és tisztelete jeléül megszorította Mikhail alkarját. – Tiéd a hűségem Mikhail. Ha szükséged van rám, csak hívj, mindig az oldaladon fogok harcolni. Egy rövid kis mosoly, pár pillanatra eltörölte a herceg szeméből az árnyakat. – A Daratrazanoff család mindig a Dubrinskyk oldalán állt, harcolunk egymásért. Jaxon intett a Kárpátiak vezetőjének, amikor az elhagyta a házat. – Olyan szomorúnak tűnt Lucian, legszívesebben sírva fakadtam volna, – mondta. – Pedig én soha nem sírok. – Odanyomta fájó szíve fölé a kezét. – A bánat hullámokban áradt belőle. Lucian átölelte. – Még mindig túlságosan érzékeny vagy mások érzelmeire. Mikhail nagyon nehéz terhet visel, a kipusztulástól kell visszatartania a fajunkat. Még mindig a régi módszerekben gondolkodik, pedig azok az idők örökre elmúltak. Akkoriban még mindannyian egymás közelében éltünk, egy társadalmat alkottunk. Az ő felelőssége az, hogy átvezessen bennünket egy új életbe, ahol megmaradhatunk, és összhangban tudunk élni a körülöttünk lévő többi fajjal. Akárcsak én, ő sem tud segíteni magán, visszaemlékezik arra, milyen életet éltünk, és aggodalommal tekint a jövőbe. Nem irigylem tőle a feladatát. Rettenetes súly nehezedik a vállára. – Tényleg úgy gondolod, hogy az ellenségeink a gyerekekre és a nőkre fognak támadni? – Nyelt egy nagyot, lehunyta a szemét, és azonnal megjelent előtte saját öccsének a képe, akit

egy elmebeteg ember gyilkolt meg. A szíve szinte kiugrott a helyéből a gondolatra, hogy az édes kis Skylert, vagy valamelyik másik gyereket is olyan brutálisan meggyilkolhatják. – Vigyázni fogunk rájuk. – De tudjuk, hogy Skyler már célponttá vált! – tiltakozott – Megpróbáltam nem törődni vele, de egyszerűen képtelen vagyok. Olyan csodálatos, egyszerre nagyon fiatal és nagyon öreg. Gabriel Dimitri miatt is aggódik, hogy esetleg a magáénak követeli, és most még ez is, – túrt bele a hajába egyértelműen idegesen. – Legszívesebben bezárnám. Lucian hangosan felnevetett, megfogta a kezét, a szájához emelte, és egy csókot nyomott a tenyerébe. – Most már akkor tudod, hogyan érzek, hogy hogyan érez minden Kárpáti hím, aki az életpárját és a gyerekeit védelmezi. Dühösen nézett fel rá. – Nekem nincs szükségem védelemre Lucian. Képes vagyok magam megvédeni. De Skyler egy tizenéves. Mi van, ha ez a Dimitri pasas megpróbálja magával vinni? – Dimitri csak fokozza Skyler védelmét. Nem értem ugyan, hogyan indíthatta el az ösztöneit ennyire fiatalon, de megtette, és így Dimitri már nem tehet mást, mint gondoskodik az egészségéről, a biztonságáról és a boldogságáról. Beletelhet ugyan némi időbe, míg behódolásra készteti a démonját, de biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neki. – Miért? – Dimitri mindig is nagyon becsületes és felelősségteljes volt. Fiatal korában ritkán hajolt meg a szabályok előtt. Biztosan el akarja vinni a lányt, de hacsak nem történik valami szörnyűség, helyesen fog dönteni. – Még közelebb húzta magához, hogy megvigasztalja, most, hogy az emlékei így felkavarodtak, ilyen frissé és fájdalmassá váltak újra. – Másrészről pedig, mindig jobb a nagyobb biztonság. Felemelte a fejét és felnézett rá. Lucian mindig elérte, hogy biztonságban érezze magát. Mielőtt találkozott vele, nem ismerte ezt az érzést, sem gyerekként, sem fiatal nőként. Lucian megváltoztatta az egész életét, valóra váltotta a legtitkosabb vágyait és reményeit. Köré csúsztatta a karjait. – Azt akarom Skylernek is, amit te adtál nekem. Megérdemli, hogy boldog legyen, Lucian. Orrát és állát odadörgölte a feje búbjához. – Tudom kicsi egyetlenem. Francesca és Gabriel, ketten is ügyelnek rá. Skyler rendben lesz. Jaxon még szorosabban ölelte magához, odabújt a mellkasára, és a szívdobogását hallgatta. – Mondtam ma már, hogy mennyire szeretlek? – Még nem, és épp kezdtem is hiányolni. Némi sugalmazással ilyenkor nagyon jó eredményeket szoktam elérni. Belélegezte nőies illatát. Jaxon. A nő, aki nélkül képtelen lenne élni. Aprócskának és törékenynek tűnik. De ereje az acélé, akarata a vasé. – Nos, úgy van, – mondta az életpárja. – Mi? – Nagyon jól tudod, hogy mi. Lucian könnyedén felemelte, hogy közelebb húzza éhes szájához. – Azonnal mondd azt, hogy szeretsz asszony! A nyaka köré a karjait, a derekára a lábait fonta. – Vagy mi lesz? Megfenyegetsz, hogy valami aljas módon megbüntetsz? Apró fogaival rágcsálni kezdte a nyakát a pulzusa felett, karcolgatta, ingerelte, nyelve buja táncot járt a bőrén.

– Mondd már te makacs nő. – Így is túl nagyképű vagy, – simított végig hosszú haján. – még egy lapátnyi dicséret, és robbansz egy bombasztikusat. – Bombasztikusat? – emelte magasra a szemöldökeit. – Honnan veszed ezt a szlenget? – Én menő vagyok, baby. Teljesen menő. – Felnevetett látva az arckifejezését. – Tulajdonképpen, Skyler rám mondta, hogy bombasztikus vagyok, de alig vártam, hogy kipróbálhassam rajtad is ezt a szót. – Elhalványult a mosolya, helyette egy apró ránc jelent meg a szemöldökei között. – Talán el kellene mennünk hozzá, megnézni, hogy tényleg minden rendben van-e vele. – Ez egészen úgy hangzik, mintha már eltervezted volna. Amúgy is futni akartam majd egyet a farkasokkal, és ha megyünk, talán összefutunk Dimitrivel is, és lesz alkalmam beszélni vele. – Miért hallok egy „de előbb-öt” a hangodban? A ruhái egyszerre hullottak a padlóra, mellei csupaszon szorultak a férfi mellkasához, Kemény férfiassága, máris odaszorult bejáratához. – Mert előbb szeretkezni akarok veled. – Mindig szeretkezni akarsz velem. Csak ma este, már háromszor csináltuk. Azt hiszem, segítségre van szükséged, szexkoholista vagy. Fészkelődni kezdett, nőiessége középpontját csábítóan odadörzsölte hozzá, fel és le, miközben szája újra végigjárta az utat a torkáig. Majd felemelte a testét, és megállt alig pár centiméterrel merevedése fölött. – Ébredés után te támadtál le, – mutatott rá a férfi. – Én? Ezt már el is fejeltettem. Nos, lehet. – Lejjebb ereszkedett, valósággal felnyársalta magát vastag, kemény hosszán, lassan, apránként magába fogadta őt, élvezte, hogy tökéletesen betölti. Elkezdett buján mozogni rajta, izmai feszesen, síkosan, selymesen, vágytól forrón simultak köré. Lucian megragadta két oldalról a csípőjét, és átvette az irányítást, hogy mozgásuk tökéletes harmóniába olvadjon össze, a már oly ismerős tűz pillanatok alatt felépült közöttük. Jaxon hátradöntötte a fejét, felajánlotta neki az ajkait, amit domináns, uralkodó mozdulattal el is fogadott, édes robbanást okozva ezzel a szájában, ami végigszáguldott a testén, összeszorította minden egyes izmát, lángokat gyújtott a véráramában. Amikor Luciannal szeretkezett, az a kevés alkalmak egyike volt, amikor óvatossága fellazult, és tudta, hogy a férfi is ugyanígy érez, amikor megérinti őt. Fogaival alsóajkát ingerelte, majd átcsusszant a szája a fülére, tovább fokozva a sóvárgást magában és Lucianban is. – Szeretlek, – suttogta alig hallhatóan, a szó szinte elveszett egyesült szívverésük dübörgésében, és az öröm hangjában, ami morgás formájában tört elő Lucian torkából. Mégis meghallotta. Tudta, hogy meghallotta. Ujjai birtoklón szorultak a dereka köré, és átsodorta mindkettejük a színtiszta szenvedély világába.

9. fejezet Skyler a tornác korlátján ült, és a fehéren csillogó világot nézte. Fájdalom vibrált a testében, átterjedt a lelkére is, míg végül már annyira lehúzta, hogy alig kapott levegőt. Bentről a házból, tisztán hallotta Gabriel és Francesca nevetését, akik Tamara babával játszottak. Időnként megérezte finom érintésüket, amivel meggyőződtek róla, hogy a közelükben van. Újra leellenőrizte, hogy csak azt a felszínt érintették, amit direkt a számukra tartott gondolatai homlokterében, egy tizenéves lány gondolatait, aki izgatott egy szokatlan, ismeretlen esemény, egy karácsonyi ünnepség miatt. A Kárpáti vér, amit megosztottak vele, könnyebbé tette ennek a „kirakatnak” a létrehozását, és megkönnyítette, hogy elzárhassa magát mások érzelmeitől. Keményen beleharapott alsóajkába, és lenézett hosszú körmeire. Folyamatosan rágta őket, de a Kárpáti vérnek köszönhetően, amit Gabrieltől és Francescától kapott, erősebbek voltak, gyorsabban nőttek, mint valaha. Viszont, még mindig nem tudott úgy hozzáérni valakihez, hogy ne érezze annak érzelmeit. Ha tett vele egyáltalán valamit, a vér csak fokozta ezt a képességét, ami nagyon kényelmetlen tudott lenni. Nem szeretett iskolába járni, jobban kedvelte azokat a tanárokat, akiket Francesca alkalmazott mellé, bár jól tudta, hogy nevelőszülei szerint szüksége lenne vele egykorúak társaságára is. De szerinte erre nem volt semmi szükség. Egyedül akart lenni. – Skyler? Minden rendben? A férfihangra felkapta a fejét. Josef állt a korlát alatt, zsebre dugott kézzel. Ismét beleharapott az alsóajkába, hogy összeszedje magát, és elrejtse az arcáról, milyen nyomorúságosan érzi magát. A fájdalom visszaszorult a gyomrába. Még a látása is elhomályosult. – Persze. Még ezt az egyetlen szót is alig tudta kimondani, azzal már nem is próbálkozott, hogy megpróbálja alátámasztani egy hamis mosollyal. Ez nem az ő fájdalma volt. Valahol, odakinn az erdőben volt egy hím, aki azt állította, hogy az életpárja, ez az ő szenvedése volt. Szerette volna figyelmen kívül hagyni, de nem tudta. A bűntudat rágta belülről. Tudta, hogy ezt a fájdalmat és kétségbeesést senki más nem érzi, kettejük bizalmas kapcsolatán keresztül árad felé. Mindezek ellenére, mégis izgatta az a férfi. Pedig nagyon ódivatúan gondolkodik. És túlságosan is domináns. Határozottan arra számít, hogy engedelmeskedni fog neki, pedig ez egyáltalán nem az ő stílusa. Alkalmazkodott mindenhez, amit Gabriel és Francesca kért tőle, de nem azért, mert megkövetelték, hanem, mert szerette őket. – Skyler, – tört be a gondolataiba újra Josef hangja. Felugrott a korlát mellé, és egészen közel hozzá, leguggolt. – Nézz rám. – Minek? Előhúzott egy zsebkendőt a zsebéből, hogy megtörölje az arcát. – Egy csepp vér volt az arcodon. – Úgy tett, mintha észre sem venné, hogy összerezzen, amikor hozzáér, és egy árnyalatnyival hátrébb húzódik, hogy ne érhessen hozzá a keze. Óvatosan törölte meg, hogy ne érjen a bőre az övéhez, és közben szusszant egy bosszúsat. – Mi a baj? – Semmi.

Ő miért nem érzi? Gabriel és Francesca, miért nem érzékeli az erdőből áradó fájdalmat és bánatot? Csak a farkasok. Hallotta a távolból szomorúsággal és szenvedéssel telt, gyászos dalukat. Josef még az állatokat sem hallja? Skyler végigtörölte a kezével az arcát, mintha az igazságot is letörölhetné. Az a férfi, aki olyan legyőzhetetlennek tűnt, aki olyan komornak, ridegnek és sivárnak látszott, aki jéggel az ereiben, és halállal a szemeiben nézett rá, akinek a pillantása, mintha keresztülhatolt volna rajta, jobban megérintette őt, mint bárki más valaha is. Odaszorította a kezét fájó szívére. Nagyon fájt. Nem kellett volna ilyet éreznie, de mintha egy satu szorította volna egyre összébb és összébb. – Nem lehet semmi, ha vért izzadsz Skyler. Barátok vagyunk, nem? Elmondhatod, ha valami nincs rendben. Skyler nem tudott róla, hogy lennének barátai. A nevelőszüleiben, valamint Lucianban és Jaxonban megbízott. Rajtuk kívül, soha senkivel nem maradt kettesben. Francesca úgy gondolta, hogy majd az idő ezt begyógyítja, de ő kételkedett ebben. Hogy megőrizhesse a szellemét, ép elméjét, gyerekként teljesen visszavonult önmagába, és talán túl sokáig maradt ott. Nem tudta, hogyan lehetne valakinek a barátja, vagy a társa. – De, barátok vagyunk, persze, – mondta a kötelező választ. Az évek során azt már megtanulta, hogy ha azt a választ adja a kérdezőnek, amit az hallani akar, akkor mindenki boldog, és sokkal hamarabb elmennek. Josef szemmel láthatóan ellazult. – Miért nem jöttél el Aidanhoz, kipróbálni az új videojátékot? Nagyon frankó. – Francescának segítettem összeállítani a mézeskalács házakat, – fonta maga köré a karjait védekezően. – Antonietta is csinál valami klassz dolgot a ma esti vacsorára. Át kéne jönnöd segíteni neki. Épp hazafelé megyek. – Veled már egy tucatszor találkoztam, és online is játszottunk, de Antoniettát még nem ismerem. Félelmetes gondolat, hogy találkozzak vele. Annyira híres. – Tényleg tud zongorázni, – hagyta jóvá Josef, – de nem vág fel vele, vagy ilyesmi. Teljesen vak volt, mielőtt Byronnal találkozott volna, de szerintem most sem sokkal lát többet, – vigyorodott el, felvillantva fehér fogait, amik felhívták a figyelmet a sötét karikára az ajkában, és a piercingre a nyelvében. – Azt hittem, hogy az átalakításkor a sebhelyek és a hiányosságok megszűnnek, – érintette meg önkéntelenül a félhold alakú sebhelyet a halántékán. – Téged hogy tudtak egyáltalán átszúrni? A tested nem gyógyítja önmagát? Josef felsóhajtott. – Ez egy állandó küzdelem. Csak ritkán viselem őket, mert a lyukak percek alatt bezáródnának, de fenn kell tartanom az imázsomat, mint rapper, így, ha mások közelében vagyok, folyamatosan koncentrálnom kell, hogy az ékszerek a helyükön maradjanak, de persze, erre minden probléma nélkül képes vagyok. – Azért nőtte már be szinte egészen a bőr az orrodban a gyémántot? – kérdezte Skyler, majd odadörzsölte az állát felhúzott térdéhez. Csak bámult kifelé a csillogó, fehér világba. Mintha minden hó és jégkristályokból állt volna, mint egy mesevilágban. Hideg, amit annyira szeret. Pár pillanatra lehunyta a szemét, megkísérelte elnyomni a fájdalmat és a bánatot, hogy hallhassa a farkasokat, és megpróbálhassa értelmezni a dalukat. Mindig szerette őket, lelki rokonságot érzett velük, de a hangjuk most valami mélyen elrejtett magányt szólított meg benne. Josef odakapott az orrához. – Ne már, megint? Remélem, akkor nem volt még ilyen, amikor találkoztam a herceggel. – Összehúzott szemekkel nézett rá. – Átjössz? Antonietta, tényleg nagyon jó fej. Igazából Byron is, de ő nem akarja, hogy tudjam, hogy az.

Skyler megrázta a fejét. – Most nem tudok. Majd később utánad megyek. Szüksége volt rá, hogy egyedül maradhasson, hogy zavartalanul átgondolhassa a dolgokat. Kedvelte ugyan Josefet, de most csak idegesítő volt, a fiúnak fogalma sem volt róla, hogy mennyire zavarja őt. Dimitri tudta volna. A gondolat hívatlanul érkezett, szégyennel és sajnálattal töltötte el. Haraggal. – Gyerünk már Skyler, ne legyél ilyen csecsemő. Csak, mert a szüleid úgy gondolják, hogy bébiszitterre van szükséged, az nem jelenti azt, hogy nem jöhetsz velem. Én már huszonegy éves vagyok. Dühösen rámeredt. – Tényleg? Meg voltam róla győződve, hogy annyi idős vagy, mint Joshua. Nem fogsz belehajszolni semmibe, amit nem tartok helyesnek Josef. A szavai csak tovább fokozták bűntudatát. Az ugyan lehet, hogy Josef nem tudja belerángatni semmibe, de szándékában állt szembeszegülni a szüleivel. A rettenetes súly a mellkasában egyre nőtt, a bánat szinte megfojtotta. El kell érnie, hogy megszűnjön, meg kell értetnie Dimitrivel, hogy ez nem róla szól, nem őt utasítja el. Hogy nem személyes. Bárkit elutasítana. Ezt meg kellett lépnie. – Csak dühös vagy, mert szóvá tettem, hogy felnőtt kísérettel szabad csak elmenned itthonról, – mondta Josef. – Csak ugrattalak. Nem kell idegeskedni. – Nem vagyok kisgyerek! – csattant fel dühösen, mindkét öklét a gyomrára szorítva. Talán ha hányna egyet, jobban lenne. – És egyáltalán nem kellene ugratnod. – Dehogynem kell. A barátok mindig ezt csinálják egymással. Kurtán felnevetett. Valóban volt köztük valamiféle barátság. Kedvelte Josefet. Nem szeretett ugyan vele kettesben maradni, de egyik férfival sem szeretett. Senkivel. Beletúrt a hajába, és megpróbált nem sírva fakadni. Josef olvasva az arckifejezését, újra próbálkozott. – A herceg is eljött Alexandriához és Aidanhoz, míg náluk voltam, és azt mondta, Gregori fogja ma este eljátszani a Mikulást. Ember, hogy ki fognak borulni a gyerekek. Hatalmas lesz. – Kiborítani a gyerekeket, egyáltalán nem hatalmas móka Josef. Különösen nem az a Mikulással. Még az is lehet, hogy trauma éri őket. – Kezdesz pont úgy beszélni, mint Francesca. – Egyáltalán nem úgy tűnt, mintha ezzel bókolni akart volna neki. – Nem én fogom sokkolni őket. Gregori fogja, - bár én nem őt választottam volna, - és a herceg. – Különös gonddal figyelj oda, hogy ma este nehogy megijessz egyetlen gyereket is, de Tamarát pedig végképp ne. Csendben és dühösen meredtek egymásra néhány pillanatig. Amikor végül Josef mogorva tekintettel elfordult, Skyler megköszörülte a torkát. – Tudsz alakot váltani? Josef kidüllesztette a mellkasát. – Hát, persze. Skyler, a ház irányába pillantott. – Gondolod, hogy valaki, aki csak részben Kárpáti, képes az alakváltásra? Gondosan elkerülte a fiú tekintetét, mintha elmélyülten gondolkodna, miközben ismét odadörgölte az állát a térdéhez, de Josef éles tekintete, még így is olvasni tudott az arckifejezéséből.

– Nos, – húzta össze a szemöldökét, – ez egy jó kérdés. Natalya, már ezelőtt is képes volt tigrissé válni, ami nagyon klassz, de soha nem hallottam másvalakiről beszélgetni a felnőtteket, aki képes lett volna rá. – Hogyan változol át? Megrázta a fejét. – Ne is gondolj erre, Skyler. Nem olyan könnyű. Rengeteg időt töltök gyakorlással, mégis gyakran elhibázom. – Nem gyakorolsz rengeteget. Rengeteget videojátékozol. Egy újabb lopott pillantást vetett a ház felé, majd lecsúszott a korlátról a hóba. Joseftől eltérően, ő nem tudta szabályozni a testhőmérsékletét, és már kezdett megdermedni, a korláton pedig még a szél is átfújta. De legalább a hóesés elállt, állapította meg, bár miután felpillantott az egyre sötétülő égre, a tornyosuló felhőkre, azt is hozzátette magában, hogy egyelőre. Josef, mogorván nézett rá. – Hé! Tudok alakot váltani. Figyeld! Előrébb ment néhány lépéssel, és maga elé nyújtotta a karjait. Tollak kezdtek kisarjadni a testén, az arca többször is áttűnni látszott, piszkosfehér, szürke és fekete foltok jelentek meg rajta, szemei fényes sárgán virítottak, a fején is sötét, szürkés tollak ütköztek ki. A teste is elmozdult, összement, tömörödött, míg végül ott ült a hóban egy nagyon aprócska, tökéletes bagoly. A teste szürke volt, ezen pedig barna csíkok és pettyek váltották egymást, néhol nagyon is bonyolult mintává olvadva össze. Mozdulatlanul ült, Skylert egészen lenyűgözte, hogy Josefnek végül sikerült az átváltozás. A hatalmas szemek felpislogtak rá. Skyler körbejárta az aprócska kis lényt. – Ez bámulatos, Josef. Hogy tudtad ilyen kicsire összetömöríteni magad? Repülni is tudsz? Vagy egyszerűen csak tömjelek ki dísznek? A bagoly egy nyafogásszerű hangot adott ki magából, ugrándozni kezdett, széttárta a szárnyait, majd esetlenül, billegve a levegőbe emelkedett. Josef többször is körberepülte, egyre feljebb emelkedett, onnan csapott le egyre gyorsabban a feje felé. Skyler felemelte a kezeit védekezésképpen, majd kifutott a szabadba, gyúrt egy hógolyót, és a madár felé dobta. – Hagyd abba! Ez egyáltalán nem vicces, Josef. A madár ismét elsuhant körülötte, majd megint a magasba emelkedett, hogy lecsapjon rá. Skyler visszairamodott a házhoz, hogy a tetőszerkezet oltalmát keresse a madár rohama elől. Kezeivel elfedte a fejét, és lebukott, amikor Josef zuhanórepülésben lecsapott rá. A csöppnyi kis bagoly nekicsapódott a ház falának, és mint egy darab kő, úgy hullt a földre. Mozdulatlanul fekve maradt, aprócska lábait az ég felé emelve, igazság szerint úgy nézett ki, mint valami rajzfilmfigura. Skyler hangot adott nemtetszésének egy szusszanással. – Na, ez viszont már tényleg nem vicces, Josef. Kelj fel. A csend vészjóslóvá vált. Óvatosan tett felé egy lépést. Ha megpróbálja megijeszteni, ahogyan szokta, ki fogja tekerni a nyakát. Az aprócska kuvik mozdulatlan maradt, a lábai felfelé meredtek. Félelem lopózott belé, keze önkéntelenül a torkához emelkedett. Félt megmozdulni, félt megvizsgálni az aprócska kis lényt. – Josef! Erőt vett magán, odarohant, és letérdelt mellé, hogy a kezébe vegye a kicsi madarat. Amikor emelni kezdte, az óriási szemek felpattantak, a kis szárnyak kitárultak. Skyler képtelen volt visszatartani a rémült sikolyt, ami kitört belőle.

– Megvagy! – nevetett Josef, amikor immár saját alakjában felült. Skyler talpra ugrott, a szíve dübörgött. Soha nem voltak erőszakos hajlamai, de most nagyon szeretett volna a fiú fején összetörni valamit. Josef mindig a legrosszabbat hozta ki belőle. Szerette a csínyeket, ezek tűntek a legnagyobb életcéljának. – Egyáltalán nem voltál vicces. A mosoly leolvadt a fiú arcáról. – Mi a baj mostanában veled Skyler? A kuvikok gyakran repülnek neki dolgoknak ostoba módon, és ütik meg magukat. Az emberek pedig azt hiszik, hogy halottak, pedig semmi bajuk sincs. Olvastam erről, és úgy gondoltam, megmosolyogtathatlak vele. De őszintén szólva, egyáltalán nem vagy egy mókás társaság. – Felugrott és eltávolodott tőle. – Mi még nem nőttünk fel. Nincs azzal semmi baj, ha néha röhögünk egyet. Elsétált anélkül, hogy egyetlen pillantást is vetett volna hátrafelé. Skyler azt mondogatta magának, hogy örül, hogy elment, de ez nevetséges volt, amikor belül, a lelke legmélyén, csak még magányosabbnak érezte magát. Amikor online beszélgetett Joseffel, lehetett valaki más, nem pedig önmaga. Senki sem látta, senki sem akarta megérinteni, pihenhetett és szórakozhatott. De itt… Itt mindenki túlságosan közel van. Érezte a rengeteg érzelmet, szinte szálkaként fúródtak a bőrébe, végighasították a szívét, míg végül már olyan nyersnek érezte magát, hogy attól félt, megszűnik létezni. Néha úgy tűnt, hogy még a föld is sikolt felé fájdalmában. A távolban gyászosan felüvöltött egy magányos farkas. Mintha ő lenne az egyetlen, aki tudja, micsoda csapás sújtja. A farkas is olyan magányos volt, mint ő. Felnyúlt, és az ujjai közé zárta a nyakában lógó medált. Melegnek érezte, nem pedig hidegnek, mint kellett volna, mintha csak lüktetett volna a kezében. Az a farkas, pontosan tudta. Tudta, hogy hatalmas bajban lesz, ha Gabriel és Francesca észreveszi, hogy megint elillant, de mennie kellett. Nem tudta visszafogni magát. Felhúzta a fejére vastag bélelt dzsekijének kapucniját, és laza kocogással abba az irányba indult, amerről a farkast hallotta. Dimitri volt? Megugrott a szíve a gondolattól. A szemei olyan kékek voltak, olyan hevesek, és úgy tele voltak fájdalommal. Ő is ismerte ezt a fájdalmat testközelből, az emberektől. Rettenetes titkokat rejtegetnek, iszonyú, beteges hajlamokat, és közben az arcukon hamis mosoly ült. Mennyivel lenne jobb náluk, ha hagyná, hogy az a férfi szenvedjen csak azért, mert ő meg van ijedve? Meleg dzsekije ellenére megremegett. Gabriel dühös lesz rá, és ő nem szerette, ha dühös. Legtöbbször megelégedett egy haragos pillantással, de amikor igazán dühös volt, akkor általában ragaszkodott ahhoz, hogy büntetést is kapjon. Ez pedig szinte mindig azt jelentette, hogy több időt kellett eltöltenie gyerekek között. Másnak ez semmiség lett volna, de őt ez minden más büntetésnél jobban megrémítette. A lábai lelassultak, szinte már csak vánszorogtak a hóban, majd végül megállt és visszanézett a ház irányába. Nem látta már, amióta belépett a fák közé. A farkas újra felüvöltött, panaszos hangja mintha válaszokat keresett volna, akárcsak ő. Skyler újra kihúzta a vállait, és ismét elindult, a szélsodorta hóban, megpróbálta követni egy sekély patak kacskaringós vonalát. Az orra hegye és a fülei kihűltek. Szorosabbra húzta a

csuklyát a fején, megpróbálta távol tartani a hideget. De ez egyszerűen lehetetlen volt. Megbotlott, majdnem elesett. Ez a zökkenés magához térítette, megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a farkas panaszos vonításától, ami nem és nem engedte. Annyira nagyon vágyott rá, hogy a Kárpátiak világában élhessen, de most rájött, hogy oda éppúgy nem illik majd be teljesen, mint az emberek világába. Kisimította a szeméből a könnyeket, mintha soha nem is lettek volna ott. De továbbra is érezte őket, belülről égették, akár az emlékei. Úgy tűnt, egyedül Gabriel és Francesca képes elfogadni őt a különbségeivel és hiányosságaival együtt is. Soha nem lesz képes végleg megszabadulni a múltjától, éppúgy, ahogyan a pszichés képességeitől sem. Lehet, hogy jobban meg fogja majd tudni védeni magát, köszönhetően nevelőszüleinek, de ettől még egyáltalán nem lesz olyan, mint mindenki más. Megbotlott egy félig a hó alá temetett ágban, és ahogy felrezzenve körülnézett, rá kellett jönnie, hogy fogalma sincs róla, hol van. Körbefordult és összeráncolta a szemöldökét. Kiálthatna Gabrielnek, de az nagyon dühös lenne rá. Jobb lenne, ha magától hazatalálna. Akkor is ideges lenne ugyan, de a haragját fékezné a tudat, hogy végig biztonságban volt. A szinte emberszerű sikoly, ami darabokra tépte körülötte a csendet, hidegrázást küldött végig a gerince mentén. A tarkóján felálltak a pihék, a vére mozdulatlanná fagyott. Levegő után kapkodva, vadul körbenézett. Közel volt, nagyon közel, így tisztán hallhatta a vonítást kísérő morgásból, hogy egy farkas hatalmas bajban van. Valami űzte, hajtotta Skylert előre, hagyta, hogy a küzdelem hangjai mutassák neki az irányt. Egy torz, kicsavarodott fa alatt, egy vörhenyesbarna, hatalmas, hím farkas harcolt a karmos csapdával, ami foglyul ejtette a lábát. Vér spriccelt szerteszét a havon, a farkas megkísérelte lerágni a saját mancsát, hogy kiszabadulhasson. Ahogy szinte csúszva megállt a futás lendületéből lelassulva, az állat megpördült, hogy szembenézzen az újabb fenyegetéssel, az ajkai hátrahúzódtak, gonosz fenyegető vicsorgásban, sárgás szemei rosszindulatúan ragyogtak, megpróbálván távol tartani őt magától. Skyler biztos távolságra hátrált óvatosan, ahogy az állat megpróbálta feléje vetni magát. A csapda visszarántotta, a hím újra felcsaholt fájdalmában, ismét megpróbálta elrágni a lábát, de most már őt is szemmel tartotta óvatosságból. Az oldala vadul emelkedett és süllyedt, bundája egyre sötétebb lett az izzadságtól. Az egész teste remegett. Érezte a kínt, ami hullámokban áradt felőle. Ez nem Dimitri. Ez a farkas nem tudott alakot váltani, hogy kiszabadítsa magát. Valóban egy vadállat volt, ami csapdába esett. Belenézett egyenesen a lány szemeibe, tudatában volt, hogy a szabadsága odaveszett, de nem és nem volt hajlandó megadni magát. Folyamatosan vicsorgott rá, a fogait mutogatta, szájából nyál csepegett, sárga szemei egyetlen pillanatra sem mozdultak az arcáról. Ő miért adja fel, amikor ez a csodálatos állat még mindig állja a sarat? Amikor kész lerágni a saját lábát is, hogy életben maradjon? Skyler képtelen volt elfordulni a megvadult állattól, az együttérzés egyre magasabbra emelkedett benne. Felemelte az egyik kezét tenyérrel kifelé. – Csak nyugi, – próbálta csillapítani, miközben fékezni igyekezett saját eszeveszett szívverését is. Lassan kiengedte a tüdejéből a levegőt, és mélyet lélegzett. A farkas mélyen, torokból morgott tovább, de abbahagyta a vicsorgást. Bólintott, mintha társalognának. – Ez az, nagyszerű.

Néha képes volt az ellenőrzése alatt tartani egy állatot, míg megnézte a sérüléseit, de farkassal még soha nem is próbálta. Kapcsolódnia kellett hozzá kettejük szellemének, és ez soha nem volt túlságosan egyszerű. Rákoncentrált az állatra, majd halkan, de hajthatatlanul szólongatni kezdte a lényét. A farkas teljesen elcsendesedett, szemei elszántan meredtek rá. Közelebb lépett, megérezte azt a melengető bizsergést, ami végigszáguldott a testén és az elméjén, mint mindig, mielőtt szilárdan összekapcsolódott volna egy állattal. A gyomra váratlanul összeszorult, a torka égni kezdett. Keserű ízt érzett meg a szájában. Egy árnyék kúszott az elméje felé, valami olajos, nyálkás és gonosz. A lelke megremegett és visszahúzódott. Skyler felemelte a fejét, és elborzadva figyelte a farkast. Az állat mancsa, teste eltorzult, kicsavarodott, a hosszúkás pofa visszahúzódott egy golyófejbe, és úgy maradt átmenetben félig ember, félig farkas formában. A száj groteszk módon széthúzódott, egy mosoly paródiájaként, felfedte a hegyes, barna foltos fogakat. A lélegzet belefagyott a tüdejébe. Nem tudott megmozdulni, képtelen volt kialakítani egy gondolatot, hogy kiáltson Gabrielnek, vagy Francescának. Csak állt ott, és várta, hogy a halál érte jöjjön. Egy óriási, fekete farkas vetődött ki a fák közül, hatalmas ugrásokkal falta a távolságot közöttük, a lábai szinte alig érintették a földet. Az állat megcsapta a vállát, távolabb penderítve őt a vámpírtól. A fekete farkas jégkék szemeinek gleccserhidege szinte megégette, aztán az állat megpördült, és a vámpír torkára vetette magát. A hatalmas, izmos test feldöntötte a másikat, még mielőtt az élőholtnak lehetősége lett volna eldönteni, hogy melyik alakba is változzon át egészen. Az erőteljes állkapcsok összezárultak a védtelenül maradt torok körül, és széttépték azt. „Nézz másfelé.” A parancs tisztán és érthetően hangzott fel Skyler elméjében. Megpróbálta szorosra zárni a szemeit, de a hasadó hús hangját képtelen volt kizárni, ahogyan az élőholt sikolyait, vicsorgásait és morgásait is. A hang egyenesen az agyába hatolt, szinte belehasított. Úgy érezte, mintha fehéren izzó parázsdarabok égetnék át a kesztyűit és a bőrét, hogy egyenesen a csontjáig hatoljanak. Képtelen volt megakadályozni, hogy a fájdalom egy aprócska hangja kiszökjön a torkán. A vicsorgások még hangosabbak lettek, a sikoltások még erősebbek, még rettenetesebbek. Skyler eltakarta az arcát a kezeivel, hogy megpróbáljon nem odanézni, de képtelen volt leküzdeni a morbid rettegést, ami arra késztette, hogy az ujjai között kikukucskáljon. Dimitri, már ismét emberi alakban volt. Nem, mégsem emberiben, egy Kárpáti harcos alakjában, a szemei szinte lángoltak a dühtől, vicsorgása felfedte a kegyetlen agyarakat a szájában. Az izmok hullámzottak a hátán, kidagadtak a karjain, ahogy öklével belecsapott a vámpír mellkasába, és ujjaival összeszorította annak megfeketedett, ráncos szívét. Egy borzalmas, cuppanó hang hallatszott, a sikoltozás még jobban felerősödött. Egy fekete sugárban vér spriccelt szanaszét. Skyler kezei megvédték az arcát, de a vér ismét ráfröccsent a kézfején a kesztyűire, és azonnal megolvasztotta az anyagot éppúgy, mint alatta a bőrét. Skyler felzihált a fájdalomtól, mindkét kezét mélyen beledugta a hóba, és holtra váltan figyelte, hogyan húzza ki, és dobja el Dimitri a szívet a vámpírtól távolabb. Az élőholt minden gonosz, aljas cselt bevetett a harcban, harapott, görbe karmaival mély sebeket vájt Dimitri bőrébe. A savas égésnyomok végigszántották a vadász nyakát, mellkasát és karjait, míg az létrehozta és lehívta magához a vihart, ami ott sistergett, sercegett a feje fölött. A szeme sarkából észlelt mozgás odafordította a pillantását, el a vámpír megdöbbentő látványától, így láthatta, hogyan rángatózik, vergődik a hóban a szív, hogy visszatérhessen a

mesteréhez. Ahogy az élőholt felé gurult, a szerv a lány hóba rejtett kezeinek közelében haladt el. A rettegés egy kiáltásával rántotta ki a kezét, és elfordult, hogy megszabaduljon az undortól felkavarodott gyomra tartalmától, amit ez kiváltott belőle. Villámostor száguldott le az égből, hogy elégesse a szívet. A felizzó ív az utolsó pillanatban kettévált, a két ág egyszerre mért csapást az élőholtra, míg a másik a szívet ütötte át. Mérgező gőz és füst töltötte meg a levegőt, a fekete füstfelhő az utolsó sikollyal együtt eloszlott. A beálló csendben Skyler tisztán hallotta hogyan dübörög a szíve, mintha egyenesen a fülében dobolna. Felemelte a fejét, hogy pillantása találkozzon Dimitri tekintetével, mire a gyors dobogás kihagyott egy ütemet. Nagyon erősnek tűnt, szinte legyőzhetetlennek. A szemei végtelenül hideg kékek voltak, mégis csontig égette a pillantása, bélyeget sütött rá. Pislogott párat és megmozdult, hogy megtörjön a bűbáj. Aztán gyorsan hátrálni kezdett előle, ahogy a haragja hullámokban elárasztotta. Az ereje alatt a lány szinte összegörnyedt, majdnem térdre esett. A szorongás egy apró, tiltakozó hangban tört ki belőle, ami azonnal odavonzotta a férfi tekintetét lüktető pulzusára a torkán. A harag abban a pillanatban eltűnt. Feléje nyújtotta a kezét. – Gyere ide hozzám. Megsebesültél. Ne légy rémült Skyler. Semmilyen körülmények között nem lennék képes ártani neked. Nagyot nyelt, és egy újabb lépést hátrált, a szája teljesen kiszáradt, ahogy az ujjait behajlítva csalogatta. Miért nem sikít Francescának, vagy Gabrielnek? Mindig ők voltak a mentőkötelei, ha a horror lerohanta, és a szelleme megpróbált újra elbújni előle. Testileg képtelen lenne elfutni előle. Réges-rég megtanulta már, hogy azért csak kegyetlen és gyors megtorlás jár. A testét elkaphatták és megverhették, de a szelleme elbújhatott oda, ahol senki sem találhatott rá. Biztonságban lehetett mélyen önmagában, az elméjének egy jól elrejtett sarkában. Dimitri azonnal felismerte a puszta rettegést életpárja szemeiben. A szín minden nyoma kifutott a lány arcából, sápadt bőre szinte átlátszott. Sakkban tartotta a haragját, védelmező ösztönei követhetetlen gyorsasággal bomlottak ki, és élesedtek fel benne. A karjaiba akarta húzni, menedéket nyújtani neki, de szinte tapinthatóan érezte, hogyan húzódik vissza a lelke az ő vad szüksége elől. Soha nem gondolta volna, hogy valaki ennyire sérülékeny lehet. Ahhoz, hogy megközelítse, hihetetlen ravaszsággal kellett volna rendelkeznie, és nem volt benne biztos, hogy benne megvan ez a tulajdonság. – Figyelj rám kicsim, – próbálta előszedni a lehető legfinomabb hangját. Ritkán volt emberek, még ritkábban a népe tagjainak közelében, torka egészen berozsdásodott. – Nem kellett volna végignézned ezt. Egy vámpír megölése mindig mocskos és erőszakos. Csak az égést akarom begyógyítani a bőrödön. Megengeded, hogy megtegyem? – Nem válaszolt, dermedten állt, és tompán meredt rá. Dimitri szíve összefacsarodott a mellkasában. – Ha túlságosan megijesztettelek, idehívom neked Francescát. Ő nagy gyógyító, és ezt hamar rendbe kell hozni. A vámpírvér méreg, mar, akár a sav. Ez csak nemrég fordult át, másképpen nem lett volna ilyen könnyű… – Habozva elhallgatott, próbálta elkerülni a „megölni” szót. – Megsemmisíteni. Skyler nagyokat nyelt. – Hogyan? A szó, épp csak suttogásként fért át összeszűkült torkán.

Megérintette az elméjét, érezte, hogy kezei lüktetnek és égnek. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul, és nem csak egyszerűen összeesik, az egész elméje elájul. – Nem fog fájni. Nagyon óvatos leszek. Vett egy mély lélegzetet, kihúzta a vállait, és kényszerítette magát, hogy tegyen felé egy lépést. A teste jól láthatóan remegett. Dimitri tisztán látta, milyen iszonyatosan sokba kerül neki ez a bátorság, de nagyon büszke volt rá, amiért mégis megpróbálja. Nem követte el azt a hibát, hogy elinduljon felé. Túlságosan magas volt, túlságosan fölé tornyosulna aprócska termetének, tudta, hogy csak ismét megijesztené, ha megmozdulna. Várt, és kényszerítette a tüdejét, hogy a lélegzete nyugodt maradjon, szabályozta a szívverését, és az övét is, hogy ezzel is segítsen megszilárdítani az elhatározását. Megtette a második, majd a harmadik lépést is, és közben feléje nyújtotta mindkét kezét, láthatta a vámpír vérének savmarta sávjait, ahol elolvasztották a kesztyűjét. Az apró kezek iszonyatosan remegtek, ahogy kinyújtott tenyerére helyezte őket. – Hívjam inkább Francescát? Megrázta a fejét. – Nem tudják, hogy követtem a farkas hívását. Mérgesek lesznek. – Felemelte a tekintetét az övéhez. – Csalódást okozok nekik. Az ő hívását. Dimitri káromkodott magában. Nem kötötte magához, de a vére, a szíve, a lelke kiáltott az övéért. És ő természetesen válaszolt. Egyetlen életpár sem képes ellenállni a hívásnak, ha a társának szüksége van rá. És neki reménytelenül szüksége volt rá. Körbezárta ujjait az övével. – Akkor én csinálom. Nem hívhatok le villámot így, hogy nem vagy egészen Kárpáti, ezért a saját gyógyító képességeimet kell használnom. Ehhez érintenem kell téged, közvetlenül. Meg kell bíznod bennem, hogy nem használom ki a helyzetet, csak azt teszem, ami szükséges. Lehajtotta a fejét, nagyon lassan, szinte centiről centire, hogy legyen ideje meggondolni magát. Tekintete fogva tartotta az övét, nem hagyta, hogy akár csak egy pillanatra is elforduljon attól, amit tenni készül. Végighúzta ajkait az égett sávok fölött, tollpuha érintéssel végigsimítva az égett felületen. A nyelve bársonyfinomsággal cirógatta. Hátraugrott és elrántotta a kezét. Ösztönösen ott fogta meg egyik kezével a másikat, ahol a szája előzőleg megérintette a bőrét. „Azt biztosan tudod, hogy a nyálunknak gyógyító képességei vannak,” – nyúlt érte ismét nagyon lassan és óvatosan. Skyler bólintott, képtelen volt a szemét elfordítani a mélykék pillantástól. „De nem ugyanolyan érzés, mint amikor Francesca, vagy Gabriel gyógyítja a sebeimet. Ez…” Bizalmas. Túlságosan bizalmas. És szexi. Erotikus. Halvány pír borította el az arcát, saját gondolataitól. Képtelen volt irányítani a tüzet, ami a véráramában kezdett száguldani, éppúgy, ahogy összehúzódó méhét sem, amikor egy különösen hosszú seben húzta végig a nyelvét. Egészen megbabonázta, még azt sem vette észre, hogy a kommunikáció legbizalmasabb formáját használják az összes közül, azt a csatornát, amit kettőjükön kívül senki más nem hallhatott. A nyelve újra és újra felörvénylett, elvette a sebekből az éles fájdalmat. Láthatta az arca minden apró részletét, az erős állkapcsot, az orrát, a szája alakját, de legfőképpen azokat a gleccserkék szemeket, amiktől képtelen volt elmenekülni. A szempillái súlyosak és sűrűek voltak, feketék, mint a szemöldökei és a haja is. Ezekkel kontrasztban, szemeinek színe csak még drámaibb hatást váltott ki. Szédülni kezdett, mint aki mindjárt fejjel előre beleesik abba a kék szempárba.

Vett egy mély lélegzetet, azonnal megcsapta az illata. A szíve hozzáilleszkedett az övének ritmusához. Elméjének védelme fellazult, hagyta, hogy mögé csusszanhasson. A lelkük egymáshoz súrolódott. Nem nyomakodott hozzá, nem húzta maga felé, csak könnyedén, alig érezhetően megérintette, beleolvadt, és a saját lelke ösztönösen érte nyúlt, vágyakozott az övére, elfogadta azt. El akarta húzni végleg a kezét, megmondani neki, hogy mégis hívja inkább Francescát, hogy segítsen neki, de nem volt rá képes. Soha, semmi nem tűnt még ennyire helyénvalónak egész életében. Abban a rövidke pillanatban nem volt múlt, sem pedig jövő, csak a pillanat volt jelen, és a férfi. Dimitri végtelenül alapos volt, megtalálta a legeslegapróbb sérülést is, amit a vámpír vére ejtett a bőrén. Képes lett volna úgy viselkedni, mint valamiféle spóra, rosszindulatú dolgok kelhettek volna belőle életre, ha nem semmisíti meg az utolsó cseppig. Szerencséjükre, a vámpír talán alig egy éves volt, nemrég fordulhatott át, még nem kapott erőre benne túlságosan a gonoszság. Dimitri ráérősen végigsimította hüvelykujjával csuklójának belső oldalát, kiélvezte bőre tapintásának érzését, és a tényt, hogy kicsit ellazult a társaságában néhány pillanatra. Végül nagyon is vonakodva felemelte a fejét, és hagyta, hogy az ujjai kicsússzanak a kezeiből. – Ennyi volt. Készen vagyunk. – És mi van a te sebeiddel? Én nem tudlak gyógyítani. – Azokat, magam is tudom kezelni. Gyorsan félrekapta a pillantását, mielőtt megláthatta volna benne a szükséget, hogy magához szorítsa, felrepüljön vele az égbe, és elvigye valahová messze, ahol nem lenne más választása, mint elfogadni őt. A vadállat harcba szállt a bensőjében, hogy felemelkedhessen, elvehesse magának a párját. Könyörtelenül visszaverte a támadását. Semmi nem ronthatja el ezt a pillanatot vele. – Látni akartalak. Beszélnem kell veled. Derékból meghajolt felé kissé, és ismét felé nyúlt, ugyanolyan lassan, mint az előbb, időt hagyva rá, hogy tiltakozhasson. Amikor nem tette, begyűrte hajának egy elkóborolt tincsét a füle mögé. – Állok szolgálatodra. A felderengő mosolykísérlet maga volt a béke olajága. – El kell mondanom, hogy ez az egész nem miattad van. Miattam. Tudom mit jelent az, hogy életpár, és itt hiba történt. Én vagyok hibás. Nem tudok olyan lenni, mint a többi nő, soha. Lehajtotta a fejét, hogy elkerülje a pillantását. A férfi szemei annyira elevennek tűntek, és amilyen hidegnek látszottak, úgy égették a bőrét, önkéntelenül beleremegett. – Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ezt elmondd nekem kicsim. Köszönöm, hogy méltónak találtál erre az erőfeszítésre. – Próbálta tárgyilagosnak megtartani a hangját, és közben küzdött a kényszerrel, hogy a karjába húzza. Egyszerűen imádni való volt, ahogy ott állt, és próbálta visszautasítani őt úgy, hogy közben ne bántsa meg az érzéseit. Mindannyian tévedtek, Gabriel és Francesca, de még Mikhail is. Skyler egyáltalán nem volt túl fiatal. Már most, amikor úgy kellett volna viselkednie, mint egy gyerekkorból éppen kiemelkedő kislánynak, tudta magáról, hogy egy felnőtt nő. A lelke végigsimította az övét. Kiszakították a gyerekkorából, és a fiatal nő, akivé hirtelen vált, bezárkózott, megfoghatatlanná vált, egyszerűen túl törékennyé. Annyira mélyre lökték, főleg, hogy hihetetlenül éles pszichés képessége volt, hogy az ellene elkövetett rémtettek elűzték a lelkét, túl mélyre, túl messzire, míg már azt sem tudta, hogyan maradjon ezen a világon. – Majd az idő elrendezi ezt kettőnk között. De most engedd meg, hogy hazakísérjelek.

– Nem vagy rám mérges? – Mert még nem állsz rá készen, hogy megfelelj az igényeimnek? – Megfogta a kezét, és megmelengette az ujjait, érezve mennyire bizonytalan. – Természetesen nem. Egy kisebb hókupac zuhant ez egyik közeli fáról a földre, mindketten odakapták a fejüket a hangjára. Az ágat egy aprócska bagoly szabadította meg a terhétől, ami kitárta a szárnyait, és kissé inogva elrugaszkodott a levegőbe. A kuvik egyenesen feléjük tartott. Dimitri azonnal ugrott, a teremtmény és Skyler közé helyezkedett. Kivárta a legtökéletesebb pillanatot a támadásra, és leütötte a baglyot a levegőből, ami hiába sikoltozott nyilvánvaló pánikkal a hangjában. – Ne! Ez Josef. Josef kell legyen! Megpróbálta leverni a lábáról Dimitrit, akinek tarkóján már felhullámzott a farkas bozontos bundája, főleg amikor meghallotta Skyler hangjában az egyértelmű védelmet, amire azonnal a vadállata felelt, amiért a lány egy másik férfit akar megóvni. Elmozdult az egyik irányba, majd amikor a lány elé lépett, a másik irányban hussant el mellette. A bagoly teste remegett, mozgása szaggatottá vált, szárnyai eltűntek, karok jelentek meg a helyén. Lezuhant a hóba, és ott elterülve, felvette egy fiatal férfi összekuszálódott kezű és lábú alakját, aki kicsit döbbent, nagyon rémült, de roppantul elszánt is volt. Talpra kecmergett, ökölbe gyűrte a kezeit, és dühösen bámult fel Dimitrire. – Hagyd őt békén! Lehet, hogy Dimitri legyűrte volna fajtája ösztöneit, ha nem érezte volna meg Skyler válaszát az idegenre, a vidámság és a csodálat tarka villanását. Kivicsorította a fogait, mély morgás morajlott fel a torkából, kihívva a másik hímet. Az apró tisztás körül azonnal megjelent a falka, a farkasok fel-alá kezdtek járkálni, izzó szemeik ellenfelet kerestek, agressziójára megpróbálták saját morgásukat az övéhez igazítani. Az elméjét tűz borította, ott lobogott a szívében, tombolt a lelkében, és vörös lángjai visszatükröződtek a szemeiben is. Skyler megpróbált távolabb lépni tőle, de a karja után nyúlt, szorítása olyan volt, mint az acélbilincs. – Kicsodád ez a férfi? – A barátom. Nehogy bántani merd! Magáért nem harcolt volna, de Josefért készen állt a küzdelemre. A farkascsorda kivicsorította csupasz agyarait, és még szűkebbre vonta körülöttük a kört. Skyler már pontosan ki tudta venni a hatalmas, bozontos testeket, mind jó egészségnek örvendett, és mind Josefre koncentrált. – Nincs rá szükséged, hogy férfi barátaid legyenek. – Dimitri szinte elharapta a szavakat, kivicsorította hófehér fogait, megmutatva nemcsak agyarrá vastagodott szemfogait, de meghosszabbodott metszőfogait is. Izmai szinte hullámzottak a bőre alatt, pattogtak, felpúposodtak, ahogy igyekezett ellenállni az átváltozásnak. A rémült Skyler hátrálni kezdett, megérezte a felemelkedő haragot, és hogy az állat készül átvenni az irányítást. De valami, talán a férfi fájdalma, kétségbeesése, szomorúsága megállította a menekülésben. Megérintette őt, a mellkasára simította a tenyerét, és felnézett a szemébe. Még félig farkassá válva is, a szemei kékek maradtak, de most haragos, viharos mélykékek voltak. – Dimitri. Nem az udvarlóm. Egy barátom. Nem kellett volna mentegetőznie, de képtelen volt megállni, hogy ne próbálja megnyugtatni. Ez az igény benne, pedig pontosan olyan erős volt, mint a vágy, hogy elfusson. Elkapta a kezét, és a szájához húzta, majd odaintett a hörgő farkasoknak. A kör kelletlenül kinyílt.

– Menj. Menj most, – harapta a szavakat, – addig, míg ura vagyok a helyzetnek. – Sajnálom, – suttogta. Skyler és Josef futásnak eredtek, mindketten gondosan ügyeltek rá, hogy ne érjenek egymáshoz, Skyler magával cipelte elnehezedett szívét, és marcangoló bűntudatát is. Futott, és közben a könnyek végigfolytak az arcán, míg azon töprengett, hogy lehet ennyire alkalmatlan, és gyáva? Elfutott Dimitri fájdalmától, és a saját félelmeitől. Soha nem lesz már a számára, egyetlen biztos menedék sem?

10. fejezet A zene betöltötte a szobát, kiszivárgott a folyosóra, majd kívül sodródott a falakon. Antonietta Scarletti Justicano a közeledő hangok felé fordította a fejét. Két pár láb kopogása. Beleszippantott a levegőbe, és könnyedén beazonosította Josef ismerős illatát, de a másik idegen volt a számára. Nő… fiatal… és nagyon zavart. Alig egy másodpercébe telt, hogy felismerje a félelmet, amit a fiatal nő sugárzott magából, és azt összeillessze Josef rémületével. Felemelte kezeit az elefántcsont billentyűkről, és az érkezők irányába fordult. – Josef? Mi a baj? Skyler azonnal rájött, hogy Antonietta valójában nem látja őket. A Kárpátiak között szinte ismeretlen jelenség volt a fizikai tökéletlenség. Megpróbálta magában felidézni, mit is tud Josef nagynénjéről. Világhírű zongorista volt, mielőtt Byron átalakította, és a magáénak követelte, szinte egész életét vakon töltötte. Megpróbált észrevétlenül közelebb lépni hozzá, hogy könnyítsen a dolgán. – Skyler Daratrazanoff vagyok, Francesca és Gabriel lánya. Nem volt rá ugyan túl gyakran szükség, hogy bemutatkozzon, pedig nagyon szerette hangosan kimondani – Nagyon örülök, hogy találkozhatom veled cara, – felelt Antonietta, a hangjából éppúgy áradt a dallam, mint az ujjaiból, – és most mondd el, mi kavart így fel mindkettőtöket. – Egy vámpír támadta meg Skylert! – csattant fel Josef. Antonietta feléjük nyúlt. Ösztönösen, még mielőtt megállíthatta volna magát, Skyler hátra hőkölt. – Rendben vagyok, Dimitri megölte. – Aztán meg megérintette őt. Megnyalogatta. – Undor hallatszott Josef hangjából. – Alig szabadultunk el élve. Egy egész farkascsorda volt vele, és a farkasok meg akartak ölni minket. „Byron!” – szólította Antonietta azonnal az életpárját. – Josef, van valamelyikőtöknek valamilyen sérülése? Szóltatok már Gabrielnek? – Ne! – tiltakozott Skyler, – Ezt ne! Egyikünket sem bántotta. Vámpírvér fröccsent a kezeimre, és átégette a kesztyűimet. Dimitri a sebeket gyógyította, ezt látta Josef. Teljesen félreértette az egészet. – Egyáltalán nem értettem félre semmit, rám vicsorgott, Skyler! – csattant fel újra Josef. – Te nem láttad, hogy nézett rám. A halál ült a szemeiben, ahogy rám meredt. – Megmentette az életem, – jelentette ki Skyler. – A szíved túl gyorsan és túl hangosan dobog, – mutatott rá Antonietta, – azt hiszem, hogy sokkal rémültebb vagy annál, mint amennyit szeretnél bevallani. – A vámpír miatt, – ragaszkodott igazához Skyler. Egy magas, jóképű férfi lépett a szobába. – Vámpír? – pillantott unokaöccséről az életpárjára, majd átkarolta Antonietta derekát. Antonietta, azonnal látott mindenkit a szobában. Általában, ha nem volt túl fáradt, képes volt az árnyékokat magától is meglátni, és a többi, még jobban kiélesedett érzékével rájönni, hogy ki az, de néha egyszerűen nem is vesződött ezzel. Megszokta már a látás nélküli világot, és hacsak Byron nem ajánlotta fel neki a saját szemeit, mint most, nehéznek találta fenntartani, de még emlékeztetni is magát a látására.

„Egy vámpír támadta meg ezt az ifjú hölgyet, és Josef úgy gondolja, hogy bár Dimitri megmentette, aztán nem megfelelően viselkedett, de a lány azt állítja, hogy csak a kezeit gyógyította.” Byron azonnal kinyúlt a közös Kárpáti csatorna után, és megosztotta a vámpírtámadás hírét. Gabriel válasza éles és azonnali volt. – Apád már úton van, – jelentette ki hangosan, majd a lány kezéért nyúlt, megragadta az ujjait, még mielőtt elhúzódhatott volna, és felemelte, hogy közelebbről megvizsgálhassa. A régi, cikkcakkos sebhelyek felfutottak egészen az alkarjáig, egészen nyilvánvalóan védekezési sebek voltak. A fiatal nővel való visszaélésnek ilyen nyilvánvaló nyomai, felémelyítették Byront. A kézfejein viszont friss, nemrég gyógyított sebek voltak, már halványak, de még árulkodóak. Skyler elrántotta a kezeit, szemmel láthatóan remegett. – Mondtam már, hogy csak az égéseimet gyógyította meg! – Eldugta előle a háta mögé a kezeit, – szörnyű volt. Gabriel minden bevezető nélkül materializálódott a szobában, érte nyúlt és magához rántotta, kezei villámgyorsan siklottak végig rajta, hogy felmérje az esetleges károkat. – Sok dologra kell válaszolnod, Skyler Rose. – Rettenetesen megijedt, – kelt a védelmére Antonietta. – Már előtte is nagyon furcsán viselkedett, – mondta Josef rosszallóan, homlokráncolva. – Követtem őt, mert meg akartam viccelni, de egy vámpír megtámadta. Mielőtt bármit tehettem volna… – Olyasmire gondolsz, minthogy például szólsz nekem? – akasztotta el a beszámolót Byron, – Én valahogy nem igazán emlékszem egyetlen hívásra, vagy segélykérésre sem. – Én sem kaptam semmi ilyesféle üzenetet, – mondta Gabriel, és nem eresztette maga mellől a lányát. – Már maga a gondolat, hogy egy vámpír megkaparinthatott volna téged, ősz csíkokat hoz elő a hajamban Skyler. Hogy gondoltad, hogy mindenféle védelem nélkül kimész? Épp előtte figyelmeztettelek, hogy veszélyben vagy, úgy döntöttél, hogy figyelmen kívül hagyod? Figyelmen kívül hagytál egy egyértelmű utasítást, ami tőlem és anyádtól származott. Skyler belékapaszkodott. A világa káoszának közepén ő volt az erő tornya, a soha, és az örökké sziklája. – Sajnálom, – suttogta. – „Képtelen voltam magam visszatartani, hogy ne menjek el hozzá. Olyan nagy fájdalomban volt. És tudtam, hogy én vagyok az oka a fájdalmának.” Egy lassú sziszegés szökött el Gabrielből. Ujjai már nem szorítottak, csak cirógattak, teljesen kizökkentette őt jogos atyai haragjából. Egy része szerette volna keményen megrázni, a másik fele pedig magához akarta szorítani, megvigasztalni, biztonságban tartani. „Arra nem is gondoltál, hogy megbízz Francescában, vagy bennem? Segítséget kérhettél volna, foglalkoztunk volna ezzel, Skyler.” Tényleg fájdalom volt a hangjában? Ő valóban arra született, hogy mindenkit megsebezzen maga körül? – Nagyon sajnálom, – mondta másodjára is hangosan, – nem gondolkodtam világosan. És ez valóban az igazság, és az egyetlen használható mentsége is volt egyben. – Mondd el, mi történt pontosan, – mondta egy új hang. Skyler felkapta fejét, és meglátta Mikhailt és Luciant, akik épp megjelentek a közelében. Mindketten zordnak tűntek. – Skyler, ha Dimitri megtámadott, el kell mondanod nekünk, – tette hozzá a herceg. – Nem! - sikoltotta szinte a választ, az adrenalin áthömpölygött a véráramán. Mindenki őt bámulta, és közel zsúfolódtak hozzá. Alig kapott levegőt, alig tudott beszélni. – Csak megpróbált segíteni. Miért nem halljátok, amit mondok?

– Ha számít valamit az életetek, – szólalt meg egy még újabb hang, – békén hagyjátok az életpárom. Érzem a gyötrelmét, szinte sikolt keresztül az erdőn, mégis körülveszitek és kényszerítitek, hogy elmeséljen nektek egy olyan történetet, amit legfeljebb egy vadásztól várhatnátok el. Dimitri ott állt az ajtóban, magasan, egyenesen. Hosszú haját a kinti szél kavarta, fején és vállain hópelyhek ültek. Gabriel Antonietta irányába tolta Skylert. – Azt hiszem, inkább tőled fogok magyarázatot követelni, – sziszegte Dimitri felé, összeszorított fogai közül. – Antonietta, lennél olyan kedves, és kivinnéd a lányom a konyhába, és adnál neki inni valami édeset, mondjuk narancslét? De csak természeteset. – Gabriel, – tiltakozott Skyler. „Menj vele. Az én jogom és kiváltságom, hogy gondoskodjak a biztonságodról, és éppen ezt szándékozom tenni. Később megbeszéljük ezt.” – Megmentette az életemet! – kiáltotta dacosan Skyler, és körülnézett a szobán, amit szinte teljesen megtöltöttek a Kárpáti harcosok. – Megmentette az életem! Antonietta figyelmen kívül hagyta az apró kis összerezzenést, amit az váltott ki Skylerből, hogy átfogta a vállát. – Azt hiszem, hogy ez a te életpárod, állni fogja a sarat, ezzel a csoporttal szemben. „Állj mellé Byron. Kérlek. Olyan magányosnak látszik.” Magabiztosan rámosolygott Skylerre. – Még dolgoznom kell a látásomon. Nem szeretném, ha olívaolajt adnék neked, narancslé helyett. Skyler elindult mellette, de a konyhába vezető ajtónál megtorpant. Visszanézett, nyugtalan tekintete összekapcsolódott Dimitriével. „Minden rendben lesz lyubof maya, menj a nővel, és engedd meg nekem, hogy teljesen világossá tegyem a dolgokat, ezeknek a férfiaknak és az apádnak.” „Kérlek, ne sebezz meg senkit, és te se sebesülj meg. Azt nem tudnám elviselni.” Ránézett Gabrielre. Nevelőapja őt nézte, nem Dimitrit, szemöldökei között megjelent egy ránc. Már megint engedetlen volt. Lehajtotta a fejét, és követte Antoniettát. „Megállapodásra fogunk jutni, az apád és én, és köszönöm, hogy meg akartál védeni Skyler. És tartsd távol magad a fiútól. Féltékeny, és emiatt akkora bajba kerülhet, amit el sem tud képzelni.” Skyler nem tudta, hogy mit válaszolhatna erre. Josef valóban úgy viselkedett, mint aki féltékeny, de nem volt szerelmes belé. Valószínűbb volt az, hogy pusztán csak magányos, mint ahogyan ő is, és nem akarta elveszteni az egyetlen barátját. A konyhában sötét volt, és Antonietta elfelejtette felkapcsolni a villanyt, így Skyler próbálkozott meg ezzel feltűnés nélkül. – Gabriel, most igazán dühös rám. Kimentem, mint egy idióta, de az elmém teljesen elhomályosult. Csak az járt a fejemben, hogy el kell jutnom a farkashoz. Antonietta előhúzta a narancslét a hűtőből. – A farkashoz? Vagy Dimitrihez? Skyler összeráncolta a szemöldökét, és megdörzsölte a halántékát. – Nem tudom. Dimitrire gondoltam, mégis a farkas vonítását követtem. – És nem Dimitri volt a farkas? Skyler remegett, és megrázta a fejét. – Úgy tűnt, hogy a farkast megfogta egy acélfogú csapda, vérzett a lába. Segíteni akartam neki, de akkor átváltozott valami visszataszítóvá, aztán jött Dimitri és harcolt vele.

– Rettenetesen ijesztő lehetett. – Antonietta folyamatosan adta tovább az információt Byronnak, aki azonnal megosztotta a többiekkel. – Még hallgatni sem szeretem, – mondta Skylernek. – Gyere, ülj le ide. Még mindig remegsz. Skyler kihúzott egy széket és beleroskadt, lábai gumiszerűen reszkettek. – Megpróbáltam ellenállni, de nem hívtam Gabrielt, vagy Francescát, ahogyan kellett volna. Antonietta leült vele szemben. – Ez egy kicsit úgy hangzik, mint egy kényszer, nem gondolod? De egy vámpír, hogyan vehetett volna célba téged? Hozzá kellett volna férnie az elmédhez, a gondolataidhoz, hogy parancsolhasson neked, és csapdába ejtsen valamivel, amit ismerősnek találsz. – Korábban megpróbáltam végigkövetni a hatalom egy megerősödését a forrásig. A fogadóból jött, úgyhogy úgy gondoljuk, hogy ez a valaki ott van, de bárki is az, aki azt az energiát használja, rajtakapott engem, és talán eléggé megérintette az elmém ahhoz, hogy tudja, szeretem a farkasokat, – beleharapott az ajkába, – és hogy aggódom Dimitri miatt. „Nem gondolták, hogy a válaszcsapás ilyen gyorsan jönni fog, vagy pedig ez tényleg csak a vámpír volt. Dimitri pedig azt hiszi, hogy az emberi társaság csalizott fel egy csapdát, legalábbis ezt a magyarázatot adja. Nagyon dühös, de ez így is van rendjén. Joga van hozzá, hogy elvárja, hogy a lány védve legyen állandóan, főleg ha közben pedig tőle megtagadják, hogy azonnal a magáénak követelje. Mikhailnak nincs más választása, mint alátámasztani az igényeit.” Byron visszafelé is azonnal megosztotta az információkat Antoniettával, hiszen jól tudta, nem szereti, ha „sötétben tartják”. A családja olyan sokáig titkolózott ellőtte. Ő pedig nem is lett volna rá hajlandó. Az életpárjának mindent azonnal tudnia kellett, amit ő tudott. Elküldte neki szerelmét, és megnyugtatásának melegét, hogy a gyereknek sem lesz bántódása. „Érzem, hogyan növekszik benne a félelem Byron. Nagyon finoman kell majd bánniuk vele.” Közelebb tolta Skyler kezéhez a narancslés poharat. – Igyál. Jobban fogod magad érezni tőle. Skyler, egy halvány mosolyt küldött felé. – Veled nagyon könnyű beszélgetni. A többiek mind üvöltöznek, és senki sem akar igazán meghallgatni. Josef nagyon bátor volt, hogy beleavatkozott, de nem a pontos igazságot mondja. Nem hazudik, csak épp úgy állítja be az egészet, mintha Dimitri valami rosszat tett volna. Mélyen belül megremegett, ahogy felidézte Dimitri száját a bőrén, nyelvének bársonysimításait sebei fölött. Hő rohant végig az erein, legmélyebb női magja mintha tudatára ébredt volna. Elektromosság apró szikrái sercentek a bőrén, melleit bizsergették. Elpirult, és roppant hálás volt, amiért Antonietta nem lát túl jól. – Kedveled Dimitrit? – kérdezte Antonietta. – Összezavar. Az egyik pillanatban úgy tűnik, mintha ő lenne a világon a leggyengédebb férfi, a következőben meg már egy testet öltött démon, aki kész rá, hogy egyetlen szempillantás alatt öljön. – Amikor a vámpírral harcolt? Skyler megrázta a fejét. – Azt hiszem, azzal még kiegyeztem volna, de Joseffel nem. Josef, az Josef. Tréfás és aranyos, és sokkal okosabb annál, mint amit mindenki feltételez róla. Még harcolt volna is értem a nagy, erős Dimitrivel. Te is láttad őt. Josef, mégis meg akart menteni tőle. – Neki Byront kellett volna hívnia, neked pedig Gabrielt, – mutatott rá Antonietta. – Tudom. – Josef épp az életének egy nehéz időszakán megy át. Messze több időt tölt az interneten, mint a népe tagjaival. Jobb társadalmi készségekre lenne szüksége. Találkoznia veled és

Joshuával azután, hogy hónapok óta beszélgettetek már online, neki olyan volt, mintha rég barátok lennétek. Skyler úgy találta, hogy Antoniettát nehezebb olvasnia, mint általában a többieket, de egészen biztos volt benne, hogy nem kellene beszélnie Josef rejtett, az interneten folyó életéről. – Nos, legalább most már nem kell aggódnom a vámpír miatt. Halott, és most már biztonságban vagyok, így mindenki, Josef is fellélegezhet. Reménykedett benne, hogy az, hogy Dimitri megsemmisítette az élőholtat, csökkenteni fogja Gabriel haragját vele szemben. „Nagyon biztos benne, hogy megszűnt a fenyegetettsége,” – osztotta meg azonnal Antonietta. „Én nagyon kételkedem ebben. Határozottan célba vették, és immár másodjára. Dimitri azt mondja, a vámpír alig pár hónapja fordulhatott át, szinte még alig volt hatalma. Az ilyen ifjoncokat, általában egy sokkal tapasztaltabb használja fel bábjaként. Tudjuk, milyen sokan vagyunk ezen a területen, egy ilyen fiatal vámpír nem próbálna meg zsákmányt ejteni ennyi Kárpáti között. Valaki más küldhette, hogy felkavarja a vizet.” Antonietta, a torkára szorította megremegő kezét. Akkor a kis Skyler nagyobb veszélyben van, mint valaha. valaki biztosan el fogja neki mondani. Igazságtalan lenne vele szemben, abban a hitben hagyni, hogy biztonságban van. De komolyan Byron. Én is tudni akarnám.” „Minden bizonnyal elmondják majd neki, ha elül ez a ribillió. Nem szívesen mennék Gabriel, vagy Lucian ellen, ha egymás oldalán állnak, meg pláne, de Dimitri olyan erővé nőtt, amivel számolniuk kell. Felsorolta a jogait, és állásfoglalásra kérte fel a Daratrazanoff fivéreket ezekkel kapcsolatban. Nem hátrál meg, és nem alkuszik. Vádolja Gabrielt, amiért hagyta, hogy Skyler veszélybe kerüljön, és valóban Antonietta, mivel tudna Gabriel védekezni? Ez kizárólag az ő kötelessége, neki kell biztonságban tartania a lányát, aki minden bizonnyal Dimitri életpárja. Bármi is történt azalatt a sok-sok évszázad alatt Dimitrivel, amióta nem láttuk, az egy erős, halálos harcost faragott belőle. Ki akar kényszeríteni egy utasítást Mikhailból, vagy magával akarja vinni a lányt.” „Túlságosan fiatal, és nagyon-nagyon sérült. Időre van szüksége, hogy meggyógyuljon, Byron.” „Azt hiszem, ennek Dimitri is a tudatában van. Nem sürgeti, hogy magához köthesse őt, csak azt akarja, hogy minden kívánságát betartsák.” – Beszélgetsz az életpároddal, ugye? – trafált bele a közepébe okosan Skyler. – Byronnak hívják, – egészítette ki készségesen Antonietta. – Igen, megosztja velem az információkat. Van egy megállapodásunk. Megígérte, hogy mindig egyenrangú társaként kezel engem, még akkor is, amikor mások úgy gondolják, hogy nem kellene. Hozzá vagyok szokva egy bizonyos életformához, és Byron még soha nem kért meg, hogy adjam fel. – Boldoggá tesz téged? – Nagyon. El sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Nem is élnék nélküle. – Mi folyik odabenn? Mindannyian nagyon dühösek. Egyikük sem fárasztja magát vele, hogy elrejtse az érzelmeit. – Skyler felnézett Antoniettára. A nő visszanézett rá, és többet látott, mint bárki más, annál pedig mindenképpen többet, mint amit Skyler mutatni akart. – Miattam van, ugye? Antonietta szelíden elmosolyodott. Megrázta a fejét, és ezzel felhívta a figyelmét hosszú, vastag hajára, amit bonyolult fonatban hordott. – Azért van, mert férfiak. Egy vámpír megtámadta az egyik hozzájuk tartozó nőt, meg kell állapítaniuk a felelősségeket, és stratégiát kell kidolgozniuk. Jóformán itt van az összes közelben tartózkodó vadász. Pedig elég lenne annyit mondaniuk neked, hogy minden pillanatban őrizet alatt kell maradnod, és a saját belátásodra kellene bízniuk, hogy elfogadd, hogy igazuk van.

– De… a vámpír, nem halt meg? Láttam, hogy Dimitri elégeti a szívét. A pulzusa ismét gyorsulni kezdett. Nem akart szembenézni egy másik vámpírral. – Túl könnyű volt megölni. Ez pedig általában azt jelenti, hogy valaki más küldte, nélkülözhető áldozatként. Ha megszerez téged, az is jó, de a valódi feladata az, hogy elterelje a figyelmet a valódi támadásról. Skyler kortyolt egyet a narancsléből. Soha nem volt könnyű ennie, vagy innia. Az ételnek általában nagyon jó volt az illata, de a gyomra mégis gyakran fellázadt ellene. – Köszönöm, hogy nem úgy kezelsz, mint egy kisgyereket. Nagyon óvatos leszek. De tudod, annak ellenére, hogy már kétszer célba vettek, talán csak azért, mert túlságosan kényelmes célpont voltam. Megszerezték a hozzám vezető utat. Tudták mi váltana ki reakciót belőlem, és felhasználták. Mindenki körülöttem forog, holott talán valójában a herceg a célpont, vagy valamelyik másik fontos személy. „A gyermeki szájból az igazság szól,” – felelte Byron, amikor Antonietta megosztotta vele Skyler gondolatait. – „Megkettőzzük Mikhail őrizetét. Ez persze szokás szerint nem lesz túl könnyű, nem nagyon szereti.” – Nem egyszerű tudni, mennyi gonoszság van a világon, – mondta Antonietta, – és azt hiszem, a legtöbb felnőtt megpróbálja megvédeni a gyerekeket ettől a tudástól, ameddig csak lehetséges. Skyler a poharat babrálta, majd előbb az egyik, aztán a másik irányba pillantott. – Én ezt nagyon korán megtanultam, és nem mehetek vissza oda, ahol még nem is létezett, és el sem felejthetem az egészet. Nem akartam ezt csinálni, pont karácsonykor. Még soha nem volt karácsonyom. – Fával, Mikulással és minden más látnivalóval? – döbbent meg Antonietta. – Pedig nagy móka. Csodálatos alkalom összehozni a családot, és megünnepelni az életet. Bármilyen ürügy megteszi ugyan, de az évnek ez a napja a legtökéletesebb alkalom rá. – Francesca is ezt mondja. – Skyler megtámasztotta a könyökét az asztalon, és a tenyerére fektette az állát. – Gregori lesz a Mikulás. Láttad már őt valaha? – Találkoztam már vele, néhány alkalommal. Byron és Jacques jó barátok, és Gregori gyakran látogatja meg Sheát. Bármikor megszülethet már a babája, és mindenki nagyon aggódik miatta. Nem tűnik a legjobb választásnak a Mikulás szerepére. – Ez nagyon enyhe kifejezés. – Most első alkalommal, egy valódi kis mosoly rajzolódott ki a száján. – Csak várd meg, hogy Corinne és Sara meghallják, hogy Gregori fogja a Mikulást játszani az ünnepségen. Már előre eldöntötték, milyen sorrendben fognak a gyerekek beleülni a Mikulás ölébe. Antonietta nevetésben tört ki. – Ó drágám. Ez egy katasztrófa lesz. – Néhány gyerek egészen biztosan sírva fakad ma éjjel, – jósolta Skyler. – Mélyen beszívta a levegőt, most először nyugodott meg annyira, hogy komolyabb figyelmet szenteljen a környezetének. – Minek érzem az illatát? Csodálatos. – A házvezetőnőm megadta egy fantasztikus krémes tésztaétel receptjét, – nevetett bűbájosan Antonietta. – Josef és Byron, pedig segítettek elkészíteni. Látnod kellett volna bennünket. Nem láttam jól a receptet, ezért Byron olvasta fel, és Josef adogatta a kezembe a hozzávalókat. – Ó ne, – Skyler mosolya most még szélesebbre villant, és elérte a szemeit is. – Valószínűleg fogalma sem volt róla, mi micsoda. – Byronnak sem volt. Arra nem gondoltam, hogy nem fogják felismerni a fűszereket, vagy egyáltalán bármit is, igazság szerint. Az első kísérletünk eredményét elástuk egy lyukban, a kert végében.

– Francesca és én, mézeskalács házakat csináltunk, és ragaszkodtunk hozzá, hogy Gabriel is segítsen. Mókás volt látni, mennyire gyámoltalan a konyhában. Máskor mindig olyan legyőzhetetlennek tűnik. – Az egy nagyon jó dolog Skyler, – mutatott rá Antonietta. – közben a férfiak elcsendesedtek, úgy tűnik befejezték a… nos, talán nevezzük megbeszélésnek. Egy szívverésnyi csend támadt, aztán a két nő egyszerre tört ki hahotában. Gabriel, a következő másodpercben már ott volt mellette. A kezét nyújtotta neki, ő pedig azonnal megfogta azt. – Sajnálom Gabriel. Képtelen voltam leállítani magam. – Tudom baby. Nem vagy bajban, bár arra gondoltam, talán az oldalamra köthetnélek. Francescának látnia kell téged. Nagyon nyugtalan. Skyler bólintott. – Hol van Dimitri? Nem harcoltál vele, ugye? De most komolyan, ugye tudod, hogy megmentette az életemet? – Egy Kárpáti nehezen vezet félre egy másikat. Dimitri igazat mondott. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha nem idegesít fel téged még jobban. – Gabriel Antonietta felé nyújtotta a kezét, majd egészen mélyre lehajolt az ujjaihoz. – Antonietta, mint mindig, most is öröm volt, hogy láthattalak. Köszönöm, hogy gondoskodtál a lányomról. – Örömmel tettem, – felelt Antonietta, – bármikor szívesen viszontlátnám. – Hallani fogjuk ma este a játékod? – Megkértek, hogy játsszak. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy a gyerekek is értékelni fogják, de ahogy hallom, Gregori fogja a Mikulást játszani, így talán ez lehet az egyetlen dolog majd, ami lecsillapíthatja őket. Josef száguldott be a konyhába, csúszva próbált megállni, de nekiütközött Gabrielnek, aki az ingét elkapva segített neki lefékezni. Josef észre sem vette. – Skyler! Már aggódtam, hogy elmentél. Paul és Ginny számítanak ránk a házukban. Sietnünk kell. Megígértük Sarának, hogy segítünk neki a jelmezeknél. – Skyler majd ott találkozik veled, – mondta határozottan Gabriel. – Én magam viszem oda, – tette hozzá, mielőtt bármelyikük is tiltakozhatott volna. – De most Francesca látni akarja őt. Josef mogorván nézett fel rá. – Ne gondold, hogy én nem tudok gondoskodni róla. – Senkinek sem kell gondoskodnia rólam, – tiltakozott Skyler, és dühösen rámeredt Josefre. – Nem vagyok csecsemő. – Csak annyit akart mondani, hogy meg tudna óvni bármilyen sérüléstől, – avatkozott közbe gyorsan Antonietta, – Josef, Skyler egy pár perc múlva csatlakozni fog hozzád ott. – Te is légy óvatos, – mosolygott rá Byronra, aki abban a pillanatban testesült meg mellette, miután kikísérte a férfiakat. Átkarolta életpárja nőies domborulatait, és egy csókot nyomott a feje búbjára. Követték Gabrielt és Skylert a kijáratig, aztán Byron a karjaiba húzta Antoniettát. – Mi az? Éreztem milyen izgatott lettél, de nem tudtam kiolvasni az okát. – Kezei végigsimították az arcát, majd keretbe foglalták. – Sajnálom, hogy akkor rohamozták meg a házat, amikor komponálni szerettél volna. Tudom, milyen fontos lenne a nyugalom, hogy dolgozhass. – Nem erről van szó. Josef például sohasem csendes. Az ifjú Kárpáti a legtöbb idejét velük töltötte. Élvezte Olaszországot és a palotát, ahol laktak. De Antonietta szerint leginkább azért, mert csodálta Byront, és a közelében akart lenni. Olykor rajtakapta, hogy utánozza Byron arckifejezéseit és gesztusait. Byron odafigyelt rá, foglalkozott vele, már a Kárpáti készségek felé is kezdett érdeklődést mutatni. „Végtelenül fel tud bőszíteni.”

„Szereted őt, és ezt érzi is. Szüksége van rád.” Byron egy csöppet sem elegánsan horkant fel. – Josef, ha legközelebb, akár csak egyetlen pillanatra is veszélyben érzed az életed, akkor azonnal hívj engem, vagy szólj bármelyik férfinak a közelben, te a korodnál fogva még nem vagy képes szembeszállni a vámpírokkal. Lehet, hogy a bátorságod már megvan hozzá, de a készségeid nincsenek. – Komolyan nézett a fiatalemberre. – A szavadat adod? Josef bólintott. – Igen. – Elindult az ajtó felé, majd visszafordult, a szemeiben könnyek csillantak meg, még mielőtt sikerült volna visszapislognia őket. – Majdnem hagytam, hogy megölje, ugye? Abban a pillanatban érte kellett volna mennem, hogy láttam, a farkas kezd átváltozni. Olyan gyorsan történt az egész. – Lehajtotta a fejét. – Mozdulni sem tudtam. Egyáltalán. Nincs nekem bátorságom Byron. Megijedtem. – Meg is kellett ijedned. Ahogy mindenki más is megijed, amikor először találkozik vámpírral. Dimitri vadász, és átkozottul jó. Teljesen egyedül, minden segítség nélkül harcolt évszázadokon keresztül, de biztosíthatlak felőle, hogy amikor életében először találkozott vámpírral, valószínűleg ő is éppúgy lefagyott, mint te. – Te is? Mosoly futott át Byron arcán. – Jacques és én, együtt voltunk akkor épp, és roppant magabiztosak voltunk, amíg elő nem tűnt a semmiből, és meg nem mutatta a fekete, hegyes fogait. Azt hiszem, mindketten szívrohamot kaptunk. Beleborzolt Josef hajába. – Semmit nem rontottál el. És legalább megpróbáltad megvédeni Dimitritől. – Nem csak gyógyította őt, – mondta Josef, – az égbekiáltó csábítás volt. – Ő az életpárja Josef. És ezt tiszteletben kell tartanod. Josef mogorván nézett rá, és becsapta maga után az ajtót. Byron felsóhajtott. – Ennyit arról, hogyan lehet bárki is jó szülő. A pokolba is, vissza fogom adni a nővéreméknek ezt a fiút. – Nem, nem teszed, – hajolt oda hozzá Antonietta, puha melle a mellkasát súrolta, ujjai a hajában turkáltak. – Szeretsz nagybácsi lenni. – Az őrületbe kerget. Nem emlékszem rá, hogy valaha is lettem volna ilyen, fiatal koromban. Antonietta összefonta az ujjait az övével, és elkezdte maga után húzni, keresztül a házon, abba a barátságos kis fészekbe, ahol szerettek kettesben, békében üldögélni. A háztartásuk Olaszországban, óriási felelősségvállalással járt. Antonietta családja velük lakott, így a drámaellátás folyamatos volt. – Érzem a jaguárt Byron, – gyónta meg Antonietta, anélkül hogy ránézett volna. Odanyomta a kezét a mellkasára. – Itt van valahol mélyen a bensőmben, és reagál valamire a levegőben. Karmol engem belülről. A látásom még rosszabb, mint általában, de a jaguár szemekkel látok. Byron tisztában volt vele, hogy a Scarletti család, Antonietta ősei, egy sor Jaguár törzsbéli leszármazottja. A macska mindig is erős volt benne. Előrehajolt, megfogta mindkét kezét és a szájához húzta őket. – Mikor kezdődött ez? – Néhány órával ezelőtt. Előbb csak nyugtalannak és idegesnek éreztem magam. De most már határozottan rossz a hangulatom, és éledezik bennem valami vadság, amire nem tudok magyarázatot adni. – Nagyon elveszettnek tűnt. – Azt hittem, csak torkig vagyok mindennel. – Te már Kárpáti vagy Antonietta, és azt is tudod, hogy nem minden Jaguár gonosz. Vannak ugyan néhányan, akik igen, de a legfontosabb kérdés most az, mi kavarja fel a

macskát benned. – Kinézett az ablakon, odakinn az égen viharfelhők gyülekeztek. – Néhány óra múlva összejövünk a falusiakkal, erre az étkezéses színjátékra a fogadóban. Készen kell állnunk, bármilyen veszély is leselkedik ránk. Végigsimított a haján. – Mindig képes voltam irányítani a jaguárt, de most harcol velem, megpróbál elszökni, és azt hiszem… – Összetalálkozott a pillantásuk, – azt hiszem, hogy veszélyes. – Te soha nem bántanál senkit Antonietta, – biztosította Byron. – Nem érted. Engem próbál bántani. Nem engedem ki, és ezért dühös. Byron tekintete összeszűkült, kiegyenesedett, és kieresztette az összes érzékét az éjszakába, mindent letapogatott, mindenbe beleolvasott, hogy megtalálja azt a gyenge hatalmat, ami befolyásolja Antonietta Jaguár részét. Érzett egy jelentéktelen kis örvényt a levegőben, de olyan sok Kárpáti volt a környéken, hogy lehetetlen lett volna megmondani, hogy az aprócska légmozgás manipulálja-e életpárjában a nagymacskát. – Hallottam hírét, hogy a leopárdok is nyugtalanok, amiket a Sötét Trubadúrok hoztak magukkal, – mondta. – A macskák megtámadták a zenekar egyik tagját, és mindenki mással is fenyegetően viselkednek. Ketrecbe kellett zárniuk őket, holott eddig erre még soha nem volt szükség. Még Dariusnak is gondot okoz, hogy irányítsa őket. Antonietta összehúzta a szemöldökét. – Azzal mit old meg? És mi lesz a többiekkel? Az egyik Kárpáti hím életpárja, nem Jaguár teljesen? Vele mi lesz? – De igen, Juliette. És ott van még Natalya is, Vikirnoff asszonya. A tigris nagyon erős benne. – Byron a karjaiba húzta Antoniettát, hogy megvigasztalja. – Gyere velem. – Hová? – Elindult ugyan vele az ajtó felé, de a szíve feldübörgött a félelemtől. – Byron, én nem akarok ekkora kockázatot vállalni. – A macska tudni fogja, honnan jön a hatalom. Egyenesen eljuthat a forrásához. – De nem vagyok benne egészen biztos, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy uraljam a jaguárt. Bár emberként töltött évei alatt folyamatosan harcolt a nagymacskával, hogy ne jöhessen ki, félni soha nem félt tőle. Eddig. Reszketett. A hó ismét hullani kezdett, de a borzongásának sokkal több köze volt a félelemhez, mint a hideghez. – Együtt meg fogjuk tudni tartani az irányítást. Tartsd az elméd szorosan összeolvadva az enyémmel, még akkor is, ha a macska ellenáll, – mondta. Antonietta számára, az átváltozás emlékei teljesen elmosódtak. Különösen nehéz és fájdalmas volt a számára, a jaguárja harcolt a Kárpáti vér ellen. Kiütött rajta az izzadság. – Byron, egészen biztos vagy ebben? – Ha attól félsz, hogy ketten sem tudjuk irányítani, idehívhatom Jacques-t. Hármunkat már esélye sincs legyőzni. Nem mehetünk a partira egy olyan erő befolyása alatt, amiről semmit sem tudunk. Byron elméjéért nyúlt, könnyedén belecsusszant. Ez egy nagyon intim dolog volt, és a teste, mint mindig, reagált a közelségre. Volt annyira nő, hogy élvezze az elméjében az erotikus képeket, hogy élvezze, milyen vággyal tekint telt, nőies idomaira, hidegen hagyták a modern, vékonyabb nők. Szerette a hajának vastagságát és a színét is. Különösen szerette kibontogatni a bonyolult fonást, mielőtt szeretkeztek. Egy pillanatig tartott csak, hogy a két elme alkalmazkodjon egymáshoz, hogy ne versengjenek az uralomért, de végül eggyé olvadtak, és Antonietta a jaguárért nyúlt, magához ölelte, szabadon engedte. Azonnal előugrott, kieresztett karmokkal, kaotikus igénnyel, hogy ugrándozni kezdjen a fák között, és a hóval fedett tisztáson. Byron könnyedén lépdelt mellette, és figyelmen kívül hagyta a mély, figyelmeztető morgásokat, amik olykor előtörtek a nőstényből. Esze ágában sem volt Antoniettát kiengedni a látóteréből.

A jaguár végül lecsendesedett, mancsait óvatosan rakva egymás után a porhóba, lassan besétált a fák közé. A fogadó irányába fordult, de az még több kilométerre volt onnan. Byron tudomása szerint alig pár otthon esett útba addig. Gregori otthona magasan állt a hegyek között, egy sziklákkal körbetűzdelt kis ligetben. Jól védték az időjárás viszontagságaitól, és az ellenségeiktől is három felől el volt szigetelve. Gyanútlan túrázó akár pár lépésnyire is elsétálhatott tőle anélkül, hogy észrevette volna. A Gregori által szőtt biztonsági intézkedések pedig, csak még tovább torzítottak a környék képét, megnehezítve minden potenciális ellenség dolgát. A második házban Jacques és Shea élt. Ez szintén nagyon elszigetelve állt mindentől. Jacquesnak még mindig szüksége volt térre közte, és a népesség többi része között. Shea és Savannah, meghitt barátok voltak, gyakran látogatták meg egymást, de még az ő otthonaikat is egy fél kilométer választotta el egymástól. Jacques majdhogynem magából a hegyből építette ki elegáns otthonát, úgyhogy még a levegőből sem volt egyszerű észrevenni. A macska felemelte a fejét és beleszagolt a levegőbe. „Egy különös illat után kutat.” „Mi lehet az?” Byron képes volt érezni a sürgető kényszert a macskában, de nem találta a fonalat, ami vonzza. Antonietta nem válaszolt azonnal, mintha kissé vonakodott volna. „Vadászik.” A nőstényjaguár erős hátsó lábaival elrugaszkodott a földről, felkapaszkodott egy kidőlt fára, és egy pillanatra megállt, hogy felnézzen a hegy irányába, egyenesen Gregori otthona felé, aztán a másik ház felé fordította a fejét. Mélyen a nagymacska testében, Antonietta felzihált. „Byron! Érezted ezt a felerősödést? A vágyakozást?” „Mi után?” „ A baba után. Shea babája után. Ez azt jelenti, hogy Darius leopárdjaira valaki kényszert helyezett, hogy támadják meg Sheát. Bárki is az, rólam nem tud. A kényszer a macskákra irányul.” Byron a privát csatorna után nyúlt, amit gyakorlatilag egész életében megosztott legjobb, gyerekkori barátjával. „Jacques. Figyelj ide.” – Megosztott vele minden információt, az érzéseket, amiket Antonietta tapasztalt, minden félelmüket. – „Minden Kárpátihoz el kell jutnia az információnak, de akkor Shea is hallani fogja. Szükséged van időre, hogy finoman közöld vele?” Byron nagyon utálta tovább fokozni a pár, amúgy is egekben lévő stressz szintjét. Mindketten rettegtek a közelgő szüléstől, és nem is ok nélkül. Most pedig ezen felül még aggódhattak valaki miatt, aki képes manipulálni az állatokat, és aki konkrétan szándékosan kárt akar tenni a gyermekükben. „Add csak tovább a hírt Byron. Meg kell találnunk ezt az illetőt, még mielőtt Shea megszül. És én attól tartok, ez még ma éjjel megtörténik.” – Támadt egy kis csend, aztán Jacques felsóhajtott. „Már harcol ellene, minden áron a méhe rejtekén akarja tartani a fiút.” „Egészen biztosan fiú lesz?” „Igen. Van egy fiam. Erős, és ki akar már jönni a világra, de Shea visszatartja. Ha megtudja, hogy az ellenségeink egyenesen a kicsit vették célba, ez még nehezebb lesz.” „ Természetesen én is védelmezni fogom. Melletted állok harcra készen.” „Köszönöm öreg barátom.” – Jacques hangja, nagyon fáradtnak tűnt. – „Mondj köszönetet a nevemben Antoniettának. Nem lehetett egyszerű rávennie a macskáját, hogy megossza vele ezt az információt. Az erőfeszítése nélkül nem tudnánk róla, hol készül lecsapni az ellenség. Shea is nagyon hálás neki.”

Byron megosztotta a beszélgetést életpárjával, aztán pedig kettejük összehangolt irányításával hazafelé fordították a macskát. A figyelmeztetés azonnal kiment a Kárpátiak által használt útvonalon, Byron pedig végtelenül büszke volt Antoniettára. A nőstény vicsorgott, megpróbálta magánál tartani az irányítást. Byron közelebb lépett, és Antonietta azonnal reagált, elkapta a gondolatát. Volt annak sokkal kellemesebb módja is, hogy háttérbe szorítsa a macskát, mint hogy harcoljon vele. Byron villámgyorsan váltott alakot. A hím jaguár nekivetette a vállát a nősténynek, állával végigdörzsölte a hátát, mire a nőstény elugrott mellőle, de a válla fölött hátradobott egy csábító pillantást. Visszaszáguldottak a ház melegébe, és közös erővel legyűrték a vadászat kényszerét. Mire visszaváltották az alakjukat, már szorosan egymásra fonódtak, a szájuk összeforrt, és Byron ügyes kezei a bonyolult fonatot bontogatták Antonietta hajából.

11. fejezet Juliette De La Cruz, nyugtalanul járkált fel-alá a konyha csempepadlóján. A teste, a bőre túlságosan szorosnak tűnt. Lehetetlennek tűnt kordában tartani az elméjét, a gondolatai össze-vissza csapongtak, kaotikusan váltogatva a témákat. Képtelen volt összpontosítani valamire, még az esti ünnepségre elkészítendő gyümölcs és dinnyesalátára sem. Hiányzott a nővére és az unokanővére. Most először volt távol tőlük. Hívta ugyan magával őket, de kerek-perec megtagadták, hogy bármiféle közük legyen a De La Cruz hímekhez. Nem hibáztatta ezért őket, de jót tett volna neki a társaságuk. Az ablakon túl hópelyheket sodort a szél, csendes, békés birodalommá változott körülötte a világ, de a teste és az elméje irányíthatatlan volt. Szinte lángolt. Nagyon melege volt. Kigombolta a blúzát, és csak a sarkait kötötte össze egy csomóval a melle alatt. Összefogta sűrű, nehéz haját, és a feje búbjára emelte a nyakáról, miközben újra végiglépdelt a kicsi konyhán. „Ha nem jössz haza hamarosan, elmegyek futni. Szükségem van…” – nyúlt az életpárjáért, de nem tudta volna megmondani, mire van szüksége. A teste az övét kereste, de ez mindig így volt. Csak most épp képtelen volt megnyugodni. Mélyen magában érezte a macskája mozgolódását, próbálta megszerezni az irányítást. Juliette csak félig volt Jaguár, de a macskája az átváltozás után is erős maradt, ám mindig képes volt azt irányítani. Most viszont a macska ki akart törni, a szabadságát követelte. „Lélegezz,” – suttogott a szó az elméjében. Puhán. Bizalmasan. Melegen. – „Mindig elfelejtesz lélegezni.” Tudta, hogy egyedül van a konyhában. Imádott életpárja, Riordan, elment meglátogatni a fivérét. Riordan és Juliette, Dél-Amerikából jöttek, és csak a hajnali órákban értek ide. Riordannak még nem nyílt alkalma meglátogatni a testvérét, Manolitót, aki megsebesült egy csatában. „Lélegzek. Azt akarom, hogy itt legyél.” – Égbekiáltó csalogatás volt a hangjában. Riordan nagyon értett hozzá, hogy csábító hangján elsuttogott pár szóval is felforrósítsa a vérét. – „Csinálnom kellene a gyümölcssalátát. Azt hittem, hogy segítesz.” A mellei bizseregtek, nehéznek, fájdalmasnak tűntek. Nőies, merész ívekkel megáldott teste volt. A dereka karcsú, de a keblei és a csípője kihívóan domborodott, és abban a pillanatban a teste minden egyes négyzetcentimétere izzott. Akarta őt. Pontosan ott. Abban a szent pillanatban. Vissza kell térnie, vagy bele kell hempergőzzön a hóba, hogy lehűtse magát. „Már indulok. Hagyd, hogy elköszönjek. A gyümölcssaláta lehet az oka, amit csinálsz. Azt hiszem, a gyümölcs beindít téged.” „Attól függ, mit kell vele csinálni,” – nevetett Juliette, de nem érzett valódi vidámságot. A teste már túl ideges volt. A De La Cruz fivérek úgy tűnt, nagyon szexcentrikus lények, és ő pontosan beillett közéjük, vágyott Riordanra, üdvözölt minden új ötletet szeretkezés közben, de soha nem érzett még vágyat ilyen élesen, ennyire kétségbeesetten. Engedett egy kevés vizet a tenyerére és végigfuttatta a mellei között, és közben kipillantott az ablakon. Senki sem volt ott. Teljesen egyedül volt. Gyakran tapogatta le a környezetét, ahogyan Riordan tanította, mégis úgy érezte, mintha valaki figyelné. Megpróbálta magáról lerázni az érzést, attól tartott, hogy ez a paranoia annak a maradványa volt, hogy alig egy kevés idővel ezelőtt raboltak vissza nőket, hím Jaguároktól.

Soha nem tudott ellazulni egészen a folyamatos éberségből, amire szükség volt a dzsungelben az életben maradáshoz. Újra kinézett az ablakon, ismét letapogatta a környéket, gondosan tanulmányozott minden mozgást a házikó körül, még az állatokét is, de a világon semmi nem volt közel a házukhoz. „Juliette? Jacques most küldte a hírt, hogy valaki megpróbálja felhasználni a leopárdokat, hogy megtámadják Sheát és a meg sem született gyermekét. Bárki is az, figyelmen kívül hagyja, hogy néhány nő rendelkezik Jaguár örökséggel. Ez benned is erős. Nincs semmi problémád?” Juliette megkönnyebbülten felsóhajtott. A jaguárját tudja kezelni, ha a macska az oka annak, hogy olyan ideges, rosszkedvű és paranoiás. „Nincs. Egész életemben együtt éltem a macskámmal, tudom irányítani.” Amikor a macskája tüzelt, különösen nehéz volt irányítani, ez is oka lehet a váratlan problémának. Gondolnia kellett volna erre. „Légy óvatos, Juliette.” Elmosolyodott magában, ahogy összeszedte a dinnye lehámozott héját. Természetesen Riordané kellett legyen az utolsó szó, és természetesen annak valamiféle parancsnak kellett lennie. Túl sok időt töltött Dél-Amerikában, kizárólag a bátyjai társaságában, de az is lehet, hogy a De La Cruz testvérek egyszerűen szerettek főnökösködni a hozzájuk tartozó nőkkel, vagyis inkább mindenkivel maguk körül. Nagyon szerették volna, ha az asszonyaik alázatosak, de sem ő, sem pedig Rafael életpárja, Colby sem volt erre hajlandó a legkevésbé sem. Az ő szemszögéből legalábbis ez egy nagyon tüzes és nagyon érdekes szexuális kapcsolatnak tűnt. Felkapta a tálnyi héjat és kivitte a fák sűrűjébe, ami körülvette a házat. Mihelyt kilépett az éjszakába, a macska megmozdult benne, karmolni kezdte belülről, és felnézett a hegyek és valószínűleg Jacques-ék otthonának irányába. Egy figyelmeztető vicsorgással rendreutasította a macskát, könyörtelenül visszatolta a helyére. A jaguár újra próbálkozott, nekidörzsölődött a bensőjének, fokozta a tüzet, amit egyedül Riordan volt képes eloltani. „Ez így működik. Mindketten túl sokáig voltunk társ nélkül.” A szél egy erős rohama az arcába csapta a haját. Hátrahúzta a vastag, erős szálú fürtöket, és a szarvasoknak dobta a héjat. Hirtelen mozdulatlanná dermedt, a mosolya elhalványult, lebámult a hóban világosan kivehető nyomokra, rémült döbbenettel. A szája kiszáradt, ahogy óvatosan körbepillantott. A szíve versenysebességre gyorsult, a lábai gumiszerűvé váltak. „Riordan? Milyen messze vagy?” „Mi az?” Érezte, hogy jobban fél annál, mint amit a hangja mutat, kilépett a bátyja házából, elköszönve tőle, a másik férfival együtt épp készült a levegőbe vetni magát. „Jaguár nyom. Hím. Hogy lehet ez? Dinnyehéjat dobtam ki a szarvasoknak, ezek a nyomok körbejárják az egész házat. Ott bámult befelé az ablakon, míg a salátát csináltam.” Rezzenetlenül állt, félt megmozdulni is, tekintete a környéket kutatta, különös tekintettel a fákra. „A Sötét Trubadúrok elhozták a leopárdjaikat, Juliette,” – próbálta nyugtatni a hangja. – „Talán tévedsz, és csak az egyik leopárd járta körül a házat.” Harapósan vicsorított és csattantotta össze a fogát. „Ne pátyolgass engem! Ismerem a különbséget. Jaguárokat követek, amióta csak az eszemet tudom, sosem hibáznék ekkorát. Felismerem, ha egy jaguár nyomot látok, és tudom, ha egy hím volt a közelben. A szagát is érzem. Én mondom neked, egy itt van a hegyek között, és csak egyetlen oka lehet annak, hogy itt van.”

„Menj be a házba. Már úton vagyok hozzád.” „Nem, a nyomok elvezetnek a háztól. Követni fogom. Antonietta is képes jaguárrá változni. Nem tudom, a többi nő közül képes-e még rá valaki más is, de ha igen, ők is pontosan olyan nagy veszélyben vannak, mint én. A vérvonalat attól függetlenül hordozhatják, hogy tudnak-e alakot váltani, vagy sem. Ez megmagyarázná az erős pszichés képességeiket.” „Juliette.” Egyedül a nevébe is képes volt belesűríteni a figyelmeztetést és a nemtetszését is. Figyelmen kívül hagyta, mintha nem hallaná. „Nem tudom elhinni, hogy egy közülük eljött, ilyen sok Kárpáti közé. Nagyon kétségbeesetteknek kell lenniük. Mi van, ha minket követtek? Mi van, ha én hoztam a veszélyt az egész népre?” „Ne ess pánikba. hamarosan ott vagyok. Menj be a házba.” – ismételte meg parancsolóan. – „Nem minden Jaguár hím tartozik okvetlenül ahhoz a csoporthoz, akik nőket rabolnak el.” „Mindketten tudjuk, hogy valaki itt leselkedett a ház körül, egy olyan nőt keresve, aki tud alakot váltani. Nem fogom hagyni, hogy megtörténjen mással is, ami a húgommal történt. Követem.” Már hívta is a macskáját az alakváltáshoz. Mielőtt Kárpátivá lett volna, az emberi alakból az átváltozás lassú és fájdalmas folyamat volt, de így már sokkal könnyebben ment. Azelőtt csak rövid időszakokra ölthette magára a nagymacska alakját, a Jaguár örökségét, és mindig nagy koncentrációra volt szüksége, hogy meg is tudja tartani az alakját hosszabb ideig. Most már, akár órákig is minden nehézség nélkül képes volt rá. „Ha valaki valóban megkísérelte befolyásolni a macskákat, rávenni őket, hogy támadják meg Sheát, és a meg sem született gyermekét, túlságosan veszélyes lenne azt az alakot használnod. Azt mondtad, nem érzed jól magad.” Felhasznált minden érvet, minden kifogást, hogy visszatartsa. „Nyugtalan és ideges voltam, és igen, a jaguárom karmolászta a bensőmet, hogy eresszem szabadon, de egy Jaguár hím képtelen lenne így befolyásolni bennünket.” „Nekik is vannak pszichés képességiek.” „Felismertem volna. A dzsungelben, velük harcolva töltöttem az egész életemet, Riordan. De az a lényeg, hogy én tökéletesen képes vagyok uralni a macskám. Egész életemben ezt tettem, és ráadásul most még ő is ideges, társra van szüksége.” „Ha társra van szüksége, akkor pláne nem kellene szabadon engedned, hacsak nem hozzám jönne. És most várj meg!” A vad oldaláért nyúlt, megengedte a jaguárjának, hogy teljesen átvegye a hatalmat a teste fölött. A foltos bunda felhullámzott a bőrén. Az izmai, inai kifeszültek, gyilkosan éles karmai előugrottak a kezeiből, az arca átformálódott, felvette a jaguár pofájának, fogainak alakját. Egy sima mozdulattal, négy lábra huppant. Kötött izmai és rugalmas gerince megengedte a zömök jaguárnak, hogy felvetődjön sziklákra, fák ágai közé, ha szükséges. „Megtiltom!” – vicsorogta Riordan, haragjának szisszenése fekete örvényként csúszott át az elméjébe. „Micsoda szerencse, hogy nekem viszont senki sem parancsolhat.” Juliette, az élete nagy részét a Jaguár hímek elleni harccal töltötte. Elrabolták az alakváltásra képes nőket és minden gyereket, aki abból a fajból származott. Juliette azért maradt az erdőben, azért küzdött a többi nővel együtt, hogy megpróbáljon segíteni rajtuk, de a végén elveszítette az édesanyját, a nagynénjét, és a Jaguárok végül elfogták a húgát, Jasmine-t is. Nem engedhette, hogy akár egyetlen nő is a kezükbe kerüljön.

Riordan egy erős Kárpáti hím volt, aki századok óta élt mát Dél-Amerikában, átvette az emberek a latinos birtokló, védő természetét a nőik iránt, nem volt nehéz, mivel ez már alapból megegyezett saját fajtájának hatalmaskodó, domináns természetével. Tudta, hogy dühös lesz, amiért veszélynek teszi ki magát, főleg úgy, hogy nincs ott mellette, és azért is, mert visszautasította, hogy végrehajtsa a parancsát. „Rafael velem van. Megtaláljuk a hímet.” „Jó. Úgy biztonságosabb. Jobb, ha siettek.” Egy halk morgást küldött válaszként, és egy benyomást róla, hogy megfojtja. Juliette figyelmen kívül hagyta, száguldott a hóban a hím nyomán, olyan hangtalanul, amennyire csak lehetséges volt, és néha beleszagolt a levegőbe. A jaguárja egy rövid ideig harcolt ellene, megpróbált más irányba, a hegyek felé menni, de keményen az irányítása alatt tartotta a macskát. és gyors tempóban igyekezett beérni a hímet. „Te egy drága kincs vagy Juliette, bár azt még megfontolom, hogy ne verjek-e beléd némi engedelmességet.” „Megszabadítanálak pár testrészedtől, mihelyt elaludnál.” „Az elég nagy baj lenne.” A helyzet súlyossága ellenére, feltört köztük a nevetés. Juliette érezte, hogyan erősödik fel benne a szerelem érzése. Soha nem gondolta volna, hogy találni fog egy férfit, ráadásul olyat, aki nagyon is uralkodó típus, és mégis szeretni és tisztelni fogja. Egész életében harcolt a férfiak ellen, de Riordan imádta és megbecsülte őt. Mindig ő volt a számára a legelső, még akkor is, ha megpróbált parancsokat osztogatni. És valójában, nagyon jó érzés volt, hogy támaszkodhat valakire. Riordan megbízható. Természetesen utána jön és másokat is hoz. Magabiztosan haladt, bár alacsonyan maradt, óvatosan, hogy a Jaguár hím ne csalhassa csapdába. Ahol egy van, ott több is van, főleg, ha nőkért jöttek, és ez nagyon valószínűnek tűnt. A hím elkanyarodott észak felé, gyorsan mozgott a nyílt terepen, de leginkább igyekezett a fák takarásában maradni. „Nem tudom észlelni a terület letapogatásával,” – káromkodott Riordan. – „Juliette, gyere el onnan. Azonnal állj meg és várj be bennünket. Már közel vagyunk, de bármikor belefuthatsz egy csapdába.” „Nem engedhetem meg, hogy a többi nő közelébe jussanak. Most körbejár, Rafael háza felé tart. Menj vissza Riordan. Colbynál ott van az öccse és a húga, és még a barátaik is.” A pánik kiélesítette a hangját. Riordan és Rafael, még mindig túlságosan távol voltak, bár biztos volt benne, hogy teljes sebességükkel haladnak. Még csak az kellene, hogy a Jaguár hímek bejussanak egy nőkkel és gyerekekkel tele házba. „Colby meg fogja védeni a gyerekeket. Tud a veszélyről, és megteszi a megfelelő óvintézkedéseket. Állj meg ott, ahol vagy,” – mondta rábeszélőn Riordan. Juliette habozott. Mi lenne a legjobb döntés, hogy a hím ne ragadhasson el senkit? Kissé elfordult, felfutott egy kisebb dombra, felemelte a fejét, és ismét beleszagolt a levegőbe. A hím macska pézsmaillata azonnal betöltötte a tüdejét. Felé kapta a fejét, de már elkésett. Egyetlen folttá mosódva, teljes sebességgel száguldott felé. A sokkal súlyosabb test nekicsapódott az oldalának, bordákat repesztett, és lesodorta a lábairól. Azonnal rajta volt, a torkát kereste, éles karmaival végigszántotta az oldalát mélyen beléhasítva. Megpróbálta ő is használni a fogait, ráharapott a jaguár lábára, de valamilyen oknál fogva képtelen volt behatolni a húsba. Nem talált rajta jó fogást. A vére forró volt, csípte, marta a pofáját, szája belsejét. Sok hímmel harcolt már, de ez hihetetlenül erős volt. Még csodálatraméltó hajlékonyságával sem volt képes kiszabadulni alóla. Védve tartotta a torkát, karmaival a mellkasát hasogatta, hátsó mancsai puha hasába mélyedtek.

Próbált elcsavarodni, kihasználni kisebb testalkatát, hogy kicsusszanjon alóla, de a fogai keményen összezárultak rajta, hosszú szemfogai belemélyedtek, átdöfve bőrt, húst és izmokat. „Hódolj be neki,” – utasította Riordan. „Nem! Soha!” – Hamarabb kényszerítené rá a hímet, hogy megölje. – „Inkább magamat ölném meg, minthogy rám tegye a mocskos kezét.” Riordan káromkodott és az elméjéért nyúlt, könyörtelenül átvette az irányítást. Sokkal erősebb volt annál, mint amit valaha is gondolt, képes volt rákényszeríteni az akaratát, a nőstény jaguár mozdulatlanná dermedt a hím karmai és fogai alatt. „Nézz rá. Nézz egyenesen a szemébe.” Riordan azzal egyidőben, hogy kiadta a parancsot, kényszerítette is a nőstény elméjét az engedelmességre. Juliette a vérében feküdt a hóban, tucatnyi sebbel az oldalán, és felbámult a gonoszul diadalmas sárga szemekbe. Ravasz intelligencia nézett vissza rá. Hagyta, hogy a nőstény jaguár szemeibe kiüljön az alázatos rettegés, bár legbelül tisztán érezte, hogy Riordan csak a megfelelő pillanatra vár csapáshoz. Nem volt egyedül, ő is ott volt vele. Riordan, rajta keresztül is megsemmisíthette. Egyel kevesebb Jaguár hím, aki rettegésben tarthatja a nőket. Várta, hogy a hím megérintse, bár remegett az ellenkezéstől, de hajlandó volt vállalni ezt az áldozatot, ha Riordan így meg tudja ölni. A hím jaguár közelebb lépett, fölé hajolt. A pofája és a mellkasa eltorzult, mellső lábai helyén karok jelentek meg. A kialakuló golyófejre, mintha felfeszítették volna a bőrt. Vágásnyi keskeny ajkai közül kivillanó borotvaéles, hegyes, barnára színeződött fogai leleplezték. Juliette szíve kihagyott egy ütemet, majd azt bepótolandó, feldübörgött a rettegéstől. Érezte Riordan döbbenetét, és hogy azonnal továbbadja a hírt a Kárpátiaknak. Ez nem Jaguár, hanem vámpír. Ő is azonnal elkezdett alakot váltani, mindkét lábával keményen felfelé rúgott. Lábai a változás kellős közepén érték el a vámpír mellkasát. Semmi sem történt. Mintha sziklába rúgott volna, még csak meg sem rezzent. Megpróbált elgurulni a közeléből, de egy eltorzult kéz elkapta, az éles karmok a vállába hasítottak, szinte a földhöz szegezték. Fölé magasodott, valami olajszerűen sűrű gonoszság áradt belőle, ahogy hátborzongató módon levigyorgott rá. Az egyik ujján megnyújtotta a karmát. Bűzös lehelete az arcába csapott, amikor még közelebb hajolt hozzá, és az utolsó cseppig kiélvezett rosszindulattal, mély sebet hasított körbe a nyakán. Juliette érezte hogyan önti el a forró vér a nyakát, hogyan csorog le a melleire. Az égető fájdalom csak ezután töltötte el, szinte lerohanta, mintha sav marta volna a bőrét, húsa védekezésként megdagadt, míg a fájdalomtól szinte eszméletét vesztette. A vámpír ekkor egészen lehajtotta a fejét, és nyalogatni kezdte a torkát. Mohón nyaldosta, majd kegyetlenül belemart, mélyre süllyesztve hosszú agyarait a bőrébe, majd morogva marcangolni kezdte a húsát. A fájdalomtól elhomályosodott ugyan a látása, Juliette mégsem vette le támadójáról a tekintetét egyetlen pillanatra sem. Csak azt a részt látta belőle, ami fölé hajolt. Érezte hogyan összpontosít Riordan, hogyan koncentrálja a hatalmát, hogy lecsapjon. Riordan, rajta keresztül ott volt a közvetlen közelben. Az energiája egyre gyűlt, sűrűsödött, épült, míg már a levegő is pattogni kezdett tőle körülötte. A hó megolvadt alatta. A vámpír túlságosan elfoglalt volt, mohón táplálkozott a vérkútból, amit nyitott. Riordan óriási erővel csapott le, a támadás kemény és határozott volt. A vámpír koponyáján hosszanti repedések futottak végig, iszonyú, recsegő hangot kiadva. Férgek

ömlöttek ki a réseken, az élőholt felsikoltott, elugrott tőle, szemeiben tűzvörös gyűrűk gyúltak, az arca vérmaszatos volt. Nyál fröccsent a szájából, ahogy ráüvöltött a lányra. Belerúgott a testébe, az erejétől felemelkedett a hóról, nekicsapódott egy fának, és gyűrött rongykupacként terült el a földön. Képtelen volt levegőt juttatni a tüdejébe. Az egész teste lángokban állt. Juliette próbálta feltolni magát, tudta, hogy újra nekimegy. Talpra állni képtelen lett volna, így megpróbált elkúszni a fák közé, a fájdalomtól szinte nem is volt ép eszénél. Kezek érintették meg a torkát. Valamit beletoltak a tátongó sebbe. Felnézett, és sógorának arcával találta magát szemben. Juliette, képtelen volt tovább visszatartani a könnyeit. Keményen összeszorította a fogait, hogy ne kiáltson fel a fájdalomtól, amikor Rafael a karjába vette, és biztonságot nyújtón magához ölelte. – Most már minden rendben lesz kishúgom. Riordan megöli. Iszonyatos erőfeszítésébe került, hogy a vámpír irányába fordítsa a fejét. A nyaka és a torka annak az enyhítő földpakolásnak ellenére is, amit Rafael a sebébe dörzsölt, nyersen fájt és égett, de mégis látnia kellett, hogy a vámpír meghal, mert különben talán élete végéig kísérteni fogja. Riordan, a magasból egyenesen a vámpír nyakába érkezett. A teremtmény vicsorogva őrjöngött, egy agyaras-karmos démonként pördült meg és szállt vele szembe, próbálta tépni, marcangolni a bőrét, összetörni a csontjait. Riordan sokkal higgadtabban harcolt. Lábaival szorította össze a vámpír nyakát, előrehajolt, öklével lyukat ütött a mellkasába, hogy benyúljon a szívéért. Az élőholt formája elhalványult, próbált alakot váltani, hogy köd formában elmenekülhessen, de Riordan már megragadta. Ekkor hanyatt vetette magát, keményen nekicsapta a földnek a vadászt, majdnem eltörte a nyakát. Riordannak nem volt más választása, mint elpárologni alóla, de már áramlott is elé, felvette az alakját, keze ismét lecsapott a mellkasára. A vámpír a megtorlást választotta következő fegyverének kétségbeesésében, karmos, bütykös keze áttörte a bőrt, megrepesztette a csontokat a vadász mellkasában. Az életpárjával összeolvadt elméjű Juliette úgy érzékelte az ütést, mintha őt érte volna. A kín gyorsan szétáradt benne, a lélegzetét éppúgy ellopta, mint az eszméletét. A kapcsolat abban a pillanatban megszakadt a férfival, Juliette-nek csak a saját sebei fájdalma maradt, ő pedig minden erejével kapaszkodott a tudatába. Riordan féltése egyszerűen megtiltotta az elméjének, hogy kikapcsoljon. Egy második, majd egy harmadik férfi érkezett. A családi vonásokat azonnal felismerte, így egyből tudta, hogy az egyik Manolito, Rafael és Riordan testvére. A másik pedig határozottan Mikhail Dubrinskynak, a Kárpátiak hercegének tűnt. Köhögött, megpróbált beszélni. – Segíts neki. Biztos volt benne, hogy valóban sikerült kimondani ezt a két szót, a torkán tátongó hatalmas lyuk ellenére is, mégsem sietett senki Riordan segítségére. Az övére annál inkább. – Segítünk neki, – csillapította Rafael, amikor másodjára is próbálta kimondani, – a te életed túlságosan fontos ahhoz, hogy kockáztassuk, Riordan pedig el tud bánni egy vámpírral. – A létező leggazdagabb talajra van szükségünk, – mondta Mikhail. – Valaki meggyógyította a földet egy olyan helyen, ahol nemrég egy csata zajlott. Szedjetek abból, és hozzátok a gyógyító barlangba. Ha valaki tudja, ki az a nő, aki képes gyógyítani a földet, őt is hozza magával. Üzentem Francescának és Gregorinak. Ott találkozunk. Senki sem figyelt Riordanra és a vámpírra. Juliette, kétségbeesetten igyekezett elérni őt az elméjével.

Aztán már nem is látta az életpárját, Rafael a levegőbe rugaszkodott vele, és elvitte egy barlangba, pedig ő sehová sem akart mozdulni onnan. De bármilyen eltökélten is próbálta, képtelen volt ismét megszólalni, telepatikus kapcsolattal pedig nem mert próbálkozni, nehogy megzavarja Riordant a koncentrációban. A Kárpátiak is elkezdtek szállingózni a hívásra, hogy segítsenek népük egy tagjának. Rémítő volt ilyen sok idegen, és főleg ennyi férfi között lenni. Mégis elviselte, makacs természete lehetővé tette. A vámpír a legnagyobb félelmeit használta fel, hogy csapdába csalhassa. Kisugározta volna magából a félelmeit? Honnan tudta, hogy követni fogja a Jaguár hímet? És most Riordan veszélyben van, de úgy tűnt, ez senkit sem érdekel. Megpróbálta megragadni Rafaelt, de úgy tűnt, mintha a tagjai ólomból lennének. Hova lett az ereje? Miért homályosodik el a látása? Minden egyre inkább elmosódott, egyre távolibbnak tűnt. – Juliette! Rafael hangja éles és parancsoló volt. Mindig is úgy gondolta, hogy a férfi igazán túlzásba viszi a parancsolgatást, és nagyon erőszakos, és ezt meg is mondta volna neki, de hirtelen lényegtelenné vált, súlytalan testtel felhők között lebegett. – Juliette! – sziszegte újra a nevét, – Riordannak szüksége van rád. Gyere vissza! Ez azonnal felrázta. Természetesen mindjárt Riordanra összpontosított, csak azt nem értette, miért tartja Rafael a karjaiban, ahelyett hogy máris az életpárjához vinné? Semmi értelme nem volt az egésznek, és a fájdalom túlságosan nagy volt. Lehunyta a szemét, szerette volna csak úgy szépen elengedni magát, lassan elsodródni. – Már tartom. Ez Riordan volt. Felismerte karjai melegét, ölelése biztonságát, testének minden porcikáját. Hosszú haja végigsimított az arcán, ahogy fölé hajolt, az érzéki érintés megnyugtatóan ismerős volt a számára. De érezte a vére illatát is, és hogy összerezzen, ahogy közelebb húzta magához. „Egy merő cafat vagy. El kell látnom a sebeidet,” – suttogta az elméjébe, és megpróbálta felé fordítani a fejét, hogy megvizsgálja a mellkasát. „Már itt van a gyógyító szerelmem. Gondoskodni fog rólam, ha szükséges. Most viszont maradj összeolvadva velem.” Riordan érezte, hogyan bizonytalanodik el, hogy távolodik tőle a szelleme. Rengeteg vért vesztett, bár Rafael befedte földdel a sebeit, és most épp a gyógyító szertartására készültek. Csakhogy ez nem történt olyan gyorsan, mint kellett volna. Juliette túl sápadt volt, az elméje túl zavaros. Még azt sem vette észre, hogy távolodik tőle, pedig a távolság percről percre egyre csak nőtt, életereje pedig fogyott. – Siessünk, nincs sok időnk. Megérkezett Gregori, egy magas, széles vállú, markáns arcú férfi, akinek a hátán végigfolyt a haja. Egyetlen finom vonása sem volt. Minden bevezető nélkül Juliette fölé hajolt, majd hátrapillantott a nőre, aki mögötte lépett be a barlangba. – Francesca. Igyekezz. Nagyon gyorsan távolodik. Riordan semmit sem szeretett volna jobban, mint tiltakozni a diagnózisa ellen, de tudta, hogy igaza van. Elméje könyörtelen szorításába markolta Juliette-t, mintegy ketrecbe zárta a szellemét, hogy ne sodródjon el végképp az óriási vérveszteség miatt. A gyógyító kezének egyetlen apró hullámzására, az illatos gyertyák mind lángra lobbantak körülöttük. Riordan ott ült a két gyógyító között, Juliette testét dajkálva a karjaiban, és figyelte, ahogy a férfi egyszerűen ledobja magáról a testét, és fehér fénnyé válik. Az energia olyan erős volt, hogy Riordannak el kellett róla fordítani a tekintetét.

Francesca szinte ugyanabban a pillanatban lépett ki a testéből. Érezte, hogy belépnek Juliette testébe, és sietve a torka, nyaka felé haladnak, hogy megvizsgálják a nagy vénákat azon a területen. „Túlságosan sok vért veszítettél Riordan, gyógyítanod kell magad is. Ott a fivéred, ad az övéből az életpárodnak. Erős, ősi vér a tietek, elő fogja segíteni a gyógyulását,” – diktált tárgyilagosan Gregori. Rafael azonnal előlépett, és felajánlotta a csuklóját. Riordannak nem volt más választása, mint kényszeríteni Juliette-t. Túl gyenge volt hozzá, hogy magától táplálkozzon, és igazság szerint abban is kételkedett, hogy elfogadta volna-e a vért a fivérétől, vagy bárki mástól rajta kívül. Raven, Mikhail életpárja elkezdett lágyan, dallamosan kántálni, a körülöttük álló Kárpátiak, akik megtöltötték a gyógyítás barlangját, és azok is, akik távol voltak, átvették az éneket, hogy ezzel segítsék Juliette-t. Az ősi szavak gyönyörűek voltak, ahogy összeolvadtak a halk, torokhangú énekben. Riordan tudta, hogy a gyógyítóknak is hatalmas segítség ez, hiszen a dal a nagy gyógyító ének volt, amit akkor használtak, ha a gyógyítani kívánt lelke már elindult a másvilág felé. Könnyek szöktek a szemébe, ahogy érezte fokozatosan elsöprővé erősödni fajtája egyesített hatalmát, ahogy a férfiak és nők egyetlen célra összpontosították erejüket, hogy visszaadják neki az életpárját, visszahúzzák nővérüket maguk közé. A hangja beleolvadt a kórusba, most is éppen úgy, mint azokban a nagyon régi szép időkben, az ősi nyelv segítségével, egy olyan rituáléban, ami egykorú volt magával az idővel. Ot sis arm ainajanak hany, jama. Me, ot sisarm kuntajanak, pirädak sisarm, gond és irgalom türe. Opus wäkenkek, ot oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak sisarm ainajanak elävä. Ot sisarm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt ojüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot sisarm omboće päläjanak. Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa owe o lewl mahoz. Ntak o numa waram, és mozdulak, jomadak. Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. Fázak, fázak nó o śaro. Juttadak ot sisarm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. Ot sisarm sielanak kaŋa engem. Kuledak és piwtädak ot sisarm. Sayedak és tuledak ot sisarm kulyanak. Nenäm coro; o kuly torodak. 0 kuly pel engem. Lejkkadak o kaŋka salamaval. Molodak ot ainaja komakamal. Toja és molanâ. Han ćaδa. Manedak ot sisarm sielanak. Alədak ot sisarm sielanak o komamban. Alədam ot sisarm numa waramra. Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. Ot sisarm elä jälleen. Ot sisarm weńća jälleen.

Nővérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében. Mi, a népe, körülvesszük nővéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel. A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak és a gyógyító növények áldják meg nővérem testét, tartsák életben őt. De nővérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba. Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam nővérem lelkének másik felét. Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját. Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk. Követjük a Nagy Fa törzsét a szellemvilág felé. Fázom, fázom, nagyon hideg van. Összeköt nővéremmel a szív, a lélek és az elme. Nővérem lelke hív engem. Hallom, és követem a hangját. Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta nővérem lelkét. Dühödten harcolok a démonnal. Fél tőlem. Villámmal ütöm át a torkát. Puszta kézzel töröm össze a testét. Elbukik és széthullik. Elmenekül. Megmentem a nővérem lelkét. Felemelem nővérem lelkét a kezemmel. Felültetem a lélekmadaramra. Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére. A nővérem újra él. Teljes, egész lett újra. Francesca azon fáradozott, hogy a nagy erekben, vénákban helyrehozza a durva roncsolást, míg Gregori Juliette szellemét üldözte. Riordan vonakodott neki átadni őt, félt, hogy elillan, eltűnik mellőle örökre. „Fél minden más férfitól. Jól elrejti ugyan, de nagyon korán megtanulta, hogy nem szabad megbíznia a férfiakban.” „Te megbízol bennem?” – kérdezte Gregori. Riordan magába nézett. Gregori. A Legsötétebb. A herceg helyettese. A gyilkolás nagymestere, de nem azok mindannyian? A De La Cruz fivérek mindig is megkérdőjelezték a hatóságot maguk fölött, minden törvényi megszorítás ellen hadakoztak, nagyhatalmú és domináns férfiak voltak. Megadták és elfogadták a tiszteletet mindenkitől maguk körül, és lehet, hogy egy kicsit keményen próbáltak bánni az asszonyaikkal, de mindig igazságosan. Riordan úgy érezte, hogy messze nem véletlen az, hogy olyan rendkívüli személyiségű nők kerültek a De La Cruz fivérek oldalára, akik képesek voltak kezelni, de ha kell, követni is a rendkívüli férfiakat. És Gregori is ilyen volt. „Teljesen megbízok benned. Ne adj neki lehetőséget az ellenállásra.” Riordannak semmiféle lelki problémát nem okozott a könyörtelenség. Már akkor meg kellett volna követelnie a feltétlen engedelmességet, amikor nyilvánvalóan tudta, hogy Juliette utána fog menni a hím Jaguárnak. Ha megtette volna, az életpárja most nem a halál kapujában állna. Juliette próbálta elkerülni Gregori szellemét, erős személyiségének vakító, fehér fényét, ami felfelé űzte őt, a fájdalom és a szenvedés felé. Visszafelé indult, de ott meg Riordan állta

útját, eltorlaszolva előle a másvilágra vezető ösvényt, és visszatolta a gyógyító irányába. Próbált küzdeni Riordan ellen, kissé fájt neki, hogy ellene szövetkezik egy idegennel, de túlságosan gyenge volt már, nem volt nehéz kényszeríteni a szellemét. A kín szinte letaglózta őt, őket, a nyers, eleven tűz elborította a testét. Csak sikoltott és sikoltott, könyörgött Riordannak, hogy hagyja abba. Juliette küzdött vele, a szelleme harcolt az övé ellen, de Riordan zord rendíthetetlenséggel kitartott, az arcán vérvörös könnyek folytak végig, miközben Gregori is Francesca, igyekeztek a lehető leggyorsabban dolgozni az ellenálló, harcoló testben. A vámpír vére nem csak savat, élősködőket is hordozott, és nyalta a sebeit, átharapta a torkát, bevitte a véráramába az undortó élősködőket. Azonnal nekiláttak lerohanni minden egyes sejtet, minden szervet, mint egy inváziós hadsereg, ami elszántan törekedett rá, hogy megsemmisítse őt. „Gregori,” – Francesca máskor oly higgadt hangja, most rémültnek tűnt. – „Nézd, hova koncentrálódik a támadás!” Riordan képtelen volt odanézni, a fehér fények túlságosan elvakították. Gregori halkan káromkodni kezdett az ősi nyelven. „Mondd meg mi a baj!” – követelte Riordan. „Az ellenségeink tovább finomították a támadást. Az élősködők a petesejtjeit keresik.” Gregori, a Kárpátiak által használt közös csatornán közölte az információt. A kántálás botladozni kezdett, a borzalmas hír mindenkit sokkolt. A férfiak összenéztek, és közelebb húzták magukhoz az életpárjukat. „Meg tudjátok menteni az eljövendő gyermekeit? – kérdezte Mikhail. Keze önkéntelenül belefúródott Raven fekete tincseibe. „Azon vagyunk.” Gregori ismét magára hagyta Francescát, hogy a törött bordákon, égésnyomokon, hasított sebeken dolgozzon, és megtámadta az élősködőket, elűzte őket célpontjuktól. Félelmetes volt végignézni a káron, ami utánuk maradt. Rafael vérének ereje jól látszott, az éhező sejtek, a szövetek, amiket elárasztott, elkezdték leküzdeni a vámpír mérgét. Gyorsan dolgozott, megsemmisítette a parazitákat, ahol csak érte, üldözte őket, amikor menekülni kezdtek. Amikor megbizonyosodott róla, hogy az utolsót is elpusztította, akkor kezdett csak dolgozni Juliette petefészkén, és megbizonyosodott felőle, hogy a férgek nem jutottak el a petesejtekig. Az élősködők megpróbálták volna hozzájuk kapcsolni magukat, és a majdan kifejlődő magzat belső szervein élősködni. És farkasétvágyuk lett volna. Óráknak tűnt, míg a két gyógyító dolgozott, bár egyáltalán nem volt hosszú idő, ami után Gregori végül Francescával együtt visszavonulhatott a saját testébe. Francesca teste megbillent a kimerültségtől, sápadt és fáradt volt. Rekordidő alatt hajtottak végre egy kész csodát. – Még több vérre és gazdag talajra van szüksége, – adta ki az újabb utasítást Gregori, – de rendben lesz. – Tüzetesen végignézett Riordanon. – Egyébként, neked sem ártana némi segítség. – A föld majd rendbe hoz, – mondta Riordan. – Nem lehetek elég hálás nektek, amiért megmentettétek az életét. A lelke már túl messze ment tőlünk. Mikhail csöndet kérve felemelte a kezét. – Van itt egy közöttünk, aki képes gyógyítani a földet. Megtennéd, hogy jelentkezel? A Kárpátiak egymásra néztek. Abban a sarokban, ahol a Sötét Trubadúrok gyűltek össze, Barack kézen fogta az életpárját, és előre vezette. – Syndil képes gyógyítani a földet. Mikhail, hihetetlen megkönnyebbüléssel engedte ki a lélegzetét. A nő azon gyerekek egyike volt, akiket Darius mentett meg, erős, tiszta Kárpáti származású. Kissé idegesnek tűnt, de csendben állt és várakozott.

– Tehát te vagy a mi csodatévőnk. Láttam a földet, miután dolgoztál rajta. Tétován széttárta a karjait. – Ehhez értek. Nem jelentős tehetség ugyan, de elég erős. A herceg megcsóválta a fejét. – Én nem hiszem, hogy jelentéktelen lenne. Átadnánk ezt a párt az anyaföldnek, hogy gyógyuljanak. Te melyik helyet választanád ki a számukra? – Ezt, – mutatott rá Syndil egy pontra, némi habozás után. – Mert a talaj ott gazdag, és nincsenek benne toxinok? A nő összehúzott szemöldökkel a föld fölé tartotta a tenyereit. – Ez a legjobb hely a barlangban, de ennél sokkal jobbá tudom tenni. – Rápillantott Riordanra. – Ha nincs ellene kifogásod, hogy várni kell egy kicsit. – Egyáltalán nincs, – felelt Riordan, akinek közben Gregori dolgozott a sebén, Mikhail pedig alig várta, hogy láthassa, hogyan dolgozik a földgyógyító. – Sőt, hálás lennék neked érte. Syndil letérdelt, és lehunyta a szemeit, tenyereit rásimította a talajra. Lágyan énekelni kezdett, hívta, kérlelte a földet, rávette, hogy megduplázza magában az ásványi anyag tartalmat. Mikhail ujjai összeszorultak Raven keze körül. „Édes Istenem, Raven. Valóban létezik. Meg tudja tenni, gazdagítani tudja a földünket.” „De ez, a vámot is kiveszi belőle. Nézz rá.” Syndil éppúgy elsápadt, és ingadozni kezdett, mint az imént Gregori és Francesca. Barack érte nyúlt, átkarolta a derekát, hogy megtartsa. Mikhail bólintott. „Mindannyian segíteni fogjuk, a legjobb tudásunk szerint.” Syndil felegyenesedett és félénken rámosolygott Mikhailra. – Tessék. A talaj most már készen áll, hogy teljes erejével segítse mindkettejüket. Juliette-t magához ölelve, Riordan lelebegett a hihetetlenül dús földben előkészített fekhelyre. Az apró, kövér göröngyök visszagördültek rájuk, lassan elfedték őket. Rafael előre lépett és elkezdett biztonsági intézkedéseket szőni köréjük, míg a többi Kárpáti hazafelé indult. Mikhail meghajolt Syndil előtt. – Ha megkérnélek, megtennéd, hogy kiválasztod a szülésre legalkalmasabb földet Shea számára? Körbevezethetnélek, és megnézhetnéd a különböző helyeket, amik számításba jöhetnek. Nagyon nagyra értékelném a véleményed. – Semmit sem tudok a szülésekről. – Annál többet tudsz a földről. Syndil rápillantott Barackra, aki bólintott. – Természetesen szívesen, bár kétlem, hogy így marad időm arra, hogy bármit is készítsek a ma esti vacsorára. – Hidd el nekem, hogy ez sokkal fontosabb, – biztosította Mikhail. Raven is megszólalt. – A vacsorát, majd én kézben tartom. Most Shea szülése a létező legfontosabb dolog, és valószínűleg a legjobb okunk is a közelgő ünnepségre. „Én viszont úgy hiszem, hogy ez a végtelenül szerény nő a másik legjobb okunk az ünneplésre,” – tette hozzá Mikhail.

12. fejezet – Most kezdhetünk mindent elölről Ginny, – mondta egy apró kis sóhajjal Colby De La Cruz a húgának, miközben befonta a kislány haját. – Rafael meg fog őrülni. Így is alig volt hajlandó kiengedni a látóteréből. Már épp kezdtem haladni vele valamire. Vetett egy gyors pillantást Rafaelre, az életpárjára, aki dühösen járkált fel-alá, és olykor ráemelte parázsló, figyelmeztető tekintetét. – Miért ilyen ideges? – kérdezte Ginny. – Juliette nénikéd megsebesült. Rafael megpördült, és haragosan rámeredt. – Juliette nagynénéd, ellenszegült az életpárja egyértelmű parancsának. Figyelmen kívül hagyta a saját biztonságát, és ezzel majdnem megölte mindkettejüket. Ginny élesen beszívta a levegőt, és a szájához kapta a kezét. – De rendbe jönnek, Rafael? – Már mindketten jól vannak, – felelt sietve Colby, és ő is dühösen meredt az életpárjára. – Nincs rá szükség, hogy halálra rémítsd. – Mindenre szükség van, – szögezte le Rafael, majd érte nyúlt, egyik kezével beletúrt a vörös-arany hajtömegbe, ami körülvette Colby arcát. – Kik ezek a gyerekek egyáltalán? Mit tudunk róluk? – Josefre gondolsz? – kérdezte Ginny. – Ő rendben van. Rafael mogorva pillantása csak tovább mélyült. „Nem kéne azt gondolnia, hogy az a fiú rendben van. Egyáltalán nem akarok fiúkat körülötte.” Colby felsóhajtott. „Ginny még nem tinédzser, és ember is. Alig hiszem, hogy Josef úgy nézne rá.” „Én úgy néztem rád.” „Én egy felnőtt nő vagyok, és Josef egyébként is Paulhoz jön. Ginny tudja, hogy a bátyja nem engedne meg semmi helytelen dolgot.” „Megyek, és bemutatom az agyaraimat annak a fiatalembernek. Ha tudja, mi a jó neki, gyorsan hazamegy.” Rafael kifelé indult a szobából, arcán nem enyhültek a zord vonások, állát makacsul felszegte. – És engedd le a hajad ma este arra az izére. Szeretem, ha úgy viseled. Colby rákacsintott Ginnyre. – Ebben a pasiban túlteng a tesztoszteron. Rá fog ijeszteni Josefre. – Miért? – Mert szerinte lehet, hogy Josef helytelenül néz rád. Az Isten segítsen meg Ginny, ha elég időssé válsz hozzá, hogy randevúzz. Azt hiszem, legalább tíz testőrrel, természetesen csupa nővel vesz majd körül. – Minden barátom fél tőle, – egyezett bele Ginny, – de velem mindig annyira édes. Paul is Rafaellel tölti az ideje legnagyobb részét. – Tudom angyalom, ő tényleg nagyszerű, csak túlságosan szeret parancsolgatni mindannyiunknak. – Nem úgy, mint a testvérei. Nos, talán Riordan bácsit kivéve. Ő rendben van, de a többiek ijesztőek. A félmosoly elhalványodott Colby arcáról.

– Hogyan ijesztőek? Nem bánt veled aljasul egyik sem, ugye? Megesküdtek, hogy megvédenek téged és Pault is. Rafael megígérte ezt nekem. – Nem volt egyszerű beintegrálni az emberi családját ebbe a Kárpáti világba, de Colby úgy gondolta, végül meglehetősen jól sikerült kezelniük a problémákat. Sajnos Rafael négy testvére közül, még csak Riordan találta meg az életpárját. És mindez azt jelentette, hogy a másik három hím roppant veszélyes volt. Manolito itt volt a közelben. Zacharias és Nicholas Brazíliában maradt, az esőerdő közelében lévő farmot felügyelték. Colby biztos volt benne, hogy inkább azért maradtak távol, mert egyikük sem bízott magában túlságosan, a többiek közelében. Már túl közel voltak az átforduláshoz. – Dehogyis, nem viselkedtek velem aljasul, – sietett tisztázni Ginny, – csak nem nagyon szeretek a közelükben lenni. Ijesztőek. Jó, hogy eljöttünk, ide legalább nem jöttek velünk. Mindig figyeltek engem. Colby lezöttyent egy székre a konyhaasztal mellett. – Babám, ugye tudod, hogyha boldogtalan vagy, semmi mást nem kell tenned, mint szólsz, és azonnal költözünk vissza a farmunkra, az Államokba? – Nem! Szeretek Brazíliában élni, már a nyelvet is megtanultam, egy kicsit. Paul segít, és a nagybátyáim is. Szeretem a birtokot, az esőerdőt és az állatokat is. Nem akarok visszamenni, tényleg nem. – Hé, kiscinke! – lépett be Paul az ajtón, és meghúzta húga frissen font haját. – Miért bujkálsz itt benn Colbyval? Már mindenki itt van, megismerkedhetünk egymással. – És jól érzik magukat? – kérdezte Colby. Paul rávigyorgott. – Nos, hogy így megkérdezed, Rafael az előbb jött be, hogy kirémítse a cipőjéből Josefet. Most egy kést feneget, de Josef még csak fel sem figyelt rá, az összes többi gyerek meg haláli viccesnek találja. – Ó, szegény drágám. – Ezt látnom kell! – vidámodott meg Ginny, és kiperdült a konyhából. Paul leült Colbyval szemben. Nővére alaposan szemügyre vette az arcát. Volt néhány mélyebb vonás a fiatal, sima arcon, aminek egyáltalán nem kellett volna ott lennie, amitől sokkal idősebbnek tűnt, a tizenhét évéhez képest. – Mi az szívem? – Mit tudsz arról, hogy milyen okos volt anya? Úgy értem, hogy úgy igazán nagyon okos. Nem a farmhoz, hanem úgy általánosságban. Fizikához, kémiához, meg ilyesmihez? – Nyilvánvalóan, örökölted is tőle. – Mit tudsz a családjáról? Van itt egy férfi, ugyanaz a vezetékneve, mint anyának volt, és hasonlít is rá. Vagyis persze ő sokkal szebb volt, de hasonlítanak egymásra, és azt mondják, nagyon okos. Ő is ember, mint én és Ginny. – Az zavar, hogy én Kárpáti vagyok, Ginny és te, pedig nem? Rafael hagyta, hogy megtartsd minden emléked, de ha ettől különbséget érzel kettőnk között… Elcsuklott a hangja. Arra nem volt mód, hogy Paul is Kárpátivá váljon. Amennyire tudta, semmiféle lelki képességei nem voltak. És Ginny sem mutatta ilyesminek semmi jelét. Colbynak más volt az apja, mint nekik, a vérvonala visszavezetett ide, a Kárpátokba. Razvan. Nem akart rágondolni, és főleg nem akarta még maga előtt sem beismerni, hogy ő a nemző apja. Razvan Xaviernek, a sötét Varázslónak volt az unokája, egyaránt ellensége halandóknak és Kárpátiaknak. Valamikor nagyon rég Xavier, a leghíresebb mágus felvett maga mellé egy tehetséges tanítványt, Rhiannont. Megölte az életpárját, elrabolta a nőt és teherbe ejtette, elindítva ezzel egy szörnyű háborút.

Hármas ikrei születtek, Soren és a két húga mára elveszett. Razvan és Natalya, Soren gyermekei voltak. Razvan elárulta Kárpáti vérét, a híres Dragonseeker vérvonalat, és még a saját ikertestvérét is elárulta, legyűrte a fekete mágia csábítása, vámpírokkal szövetkezett és harcba vezette őket azzal a céllal, hogy megöljék a herceget. Ez pedig megszégyenítette őt, főleg most, hogy idejöttek a Kárpátok hegyei közé, és már olyan sok mindenkivel találkozott Rafael népéből. – Nem, szeretem azt, hogy Kárpáti vagy Colby, az nagyon klassz. – Paul beletúrt a hajába. – És szeretem azt is, ahol most élünk, apa testvéreit, de ezt az ember, akiről beszélek, egyébként Gary Jansennek hívják, szeretném megismerni, és ha van valami köze anyához, azt is meg akarom tudni, miért nem voltunk része az életének soha. – Körbekérdeztél már róla? Paul bólintott. – Rafael mondta meg a nevét, és azt mondta, hogy Gregori barátja. Úgy tűnik, rengeteg kutatást végez. Te idősebb vagy nálam. Emlékszel rá, hogy anya valaha is beszélt volna a családjáról? Vagy találkoztál valamelyikükkel? Colby idegesen, két kézzel tolta hátra az arcából a haját. – Nagyon kevésre emlékszem Paul, és az sem kellemes. Fájdalmas volt visszatekinteni a múltba, pedig Colby azt hitte, hogy azok az idők, amikor normális életre alkalmatlannak érezte magát, örökre elmúltak, de mihelyt megtudta, hogy Razvan az apja, ez az érzés vissza is tért – Mégis, mire? Paul, rettenetesen kitartó tudott lenni. Rafael jelent meg Colby mellett, magasan, erősen, arca akar egy kőből faragott szoboré, amit különösen alapos gondossággal formáltak meg érzéki szájánál. Colby minden áldott este, amikor felébredt, őt látta maga fölött az ő harcosát, a szeretőjét, és azonnal megrohanták a szinte ellenállhatatlan érzések. Rafael jéghideg szemekkel nézett az egész világra, de rá szerelemmel és forró vággyal. Egy nőnek, aki úgy tűnt, egész életében sem volt képes valahova beilleszkedni, ez csodának tűnt. A karjai most köré fonódtak, felhúzta a székből, nagyobb termete mintha teljesen eltakarta volna az övét, szinte eldugta védelmező ölelésében. „Nem szeretem a gondolataidat. Semmi rosszat sem tettél gyerekként. Legjobb lenne, ha nem is gondolnál ezekre a dolgokra, ha ilyen fájdalmasak a számodra.” „Paulnak joga van hozzá, hogy megtudjon bizonyos dolgokat.” Róla. Az apjáról. Az anyjukról. Ráfektette a fejér Rafael mellkasára. Minden annyira bonyolult volt, a származása pedig megalázó. Nem szerette volna, ha Paulnak szégyenkeznie kell miatta. Ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjenek a Kárpátiak hegyei közé, erre a nagy ünnepségre. Úgy gondolta, fontos, hogy más Kárpátiakat is megismerjen, kissé tágabb legyen a társadalmi életük. A Dél-Amerikai farm hatalmas volt ugyan, de nagyon elszigetelt, ahol a De La Cruz fivéreket királyokként kezelték, rettegtek tőlük, de tisztelték is őket. Colby pedig úgy gondolta, ideje lenne őket emlékeztetni rá, hogy nem csak ők vannak a világban, akik hatalommal, és kötelességekkel bírnak. Most mégis, rég behegedt sebeket tép fel magában ahelyett, amit remélt, hogy megszilárdítják a helyüket a közösségen belül. Le kellett ásnia mélyen a múltjába, és el kell mondania az igazságot az anyjukról és annak családjáról. Rafael belesziszegte nemtetszését a fülébe. – Senkinek sem kell bizonygatnod, hogy méltó vagy arra, hogy tartozz valahová. Hozzám tartozol! – Tudom, – dörzsölte oda az arcát a mellkasához. – Csak azt akarom, hogy Paul és Ginny is azt érezzék, hogy tartoznak valahová.

Rafael megfogta az állát és felemelte a fejét, hogy a szemébe nézhessen. – Mindig pontosan tudták, hogy hova tartoznak. Hozzád. Gondoskodtál róluk akkor is, amikor senki más nem tette, otthont és szeretetet nyújtottál nekik. Kevesek lettek volna képesek arra, amit te olyan fiatalon megtettél. Paul megkerülte az asztalt, és mindkettejüket átölelte. – Colby, felkavartalak a kérdéseimmel? Nem keresek másik családot. Szeretem a meglévőt. Nem tudom mi a baj veled, de az utóbbi órában nagyon izgatott és nyugtalan vagy. Félek túl sokáig magadra hagyni téged. Megerősítésért felnézett Rafaelre. Colby vett egy mély lélegzetet, és rászorította a kezét háborgó gyomrára. – Mindenkinek vannak titkai. Soha nem akartam, hogy másnak érezd magad. Figyeltelek, és Ginnyt is, de különösen téged, szokatlan jelekért, de úgy tűnik, hogy egyikőtök sem rendelkezik sem az alakváltás képességével, sem pedig más pszichés hatalommal. – Ujjai belekapaszkodtak Rafael ingébe. A férfi felemelte egyik kezét, és gyengéden masszírozni kezdte vele a tarkóját, hogy enyhíthesse a feszültségét. – Én mindig azt hittem, hogy az alakváltás is teljesen normális, – mondta. – Nos, nekünk nem, – mondta Colby. A sírás küszöbén állt. Paulnak, már így is olyan sokat kellett küzdenie. Még csak egy tizenéves fiú, de szinte felnőttként segített neki üzemeltetni egy farmot, egész életében kemény, fáradságos munkát végzett. Elvesztették az anyjukat, és végül Paul és Ginny apját is egy balesetben, hárman együtt mégis képesek voltak fenntartani a farmot. – Én nagyon korán elkezdtem mutatni a pszichés képességek jeleit. Megéreztem a veszélyes dolgokat, különösen, ha zaklatott voltam, – vallott Colby, szinte hadarva. – Anya elmondta, hogy az én apám más volt. Legelőször csak ennyit mondott. De később, amikor olyan tizenhárom éves lehettem, azt is elmondta, hogy ő is „más”. És hogy nagyon óvatosaknak kell lennünk. Nem szabad hagynunk, hogy valaha is bárki meglássa, miket tudunk csinálni, ezért nekem is állandóan figyelnem kellett téged Paul, hogy nem teszel-e valamit akaratlanul. – Ez mit jelent pontosan? – kérdezte szemöldök ráncolva Paul. Colby vett egy mély lélegzetet. – Ez azt jelenti, hogy Jaguár vért hordozunk. A családunk sok száz évvel ezelőtt alakváltó volt. A férfiak nem maradtak a nőkkel, így végül a faj elkezdett kihalni. Most már alig páran vannak csak, akik képesek felvenni a nagymacska alakját, de a géneket sok ember hordozza. Néhány férfi, aki még képes az alakváltásra, elkezdett nőkre vadászni, hogy tisztán tartsák a vérvonalat, amennyire csak lehetséges. És ők nem igazán jó emberek. – És anya úgy gondolta, hogy talán én is egy ilyen fickó leszek? – Paul hangjából, világosan kihallatszott a sértettség. – Én tisztelem a nőket. Mindig nagyon tisztelettudó vagyok velük. – Nem így gondoltam. Azt hiszem, nem tudom jól elmagyarázni. Anya nem élt házasságban azzal a férfival, aki az apám. Ezért az ő apja nem volt hajlandó tenni érte vagy értem, a világon semmit. Hirtelen abbahagyta. Rafael vette át a szót. – Colby soha nem érezte magát igazán elfogadottnak egyik világban sem, és nem akarta ugyanezt neked. És az anyád sem. Anyád elrejtette a másságát, és így tett Colby is. – Széttárva a karjait, körülölelte az egész környéket. – Itt viszont, egyáltalán nem jellemző a normálisság. – Te tényleg azt hiszed, hogy bárki is teljesen normálisnak érzi magát? – kérdezte Paul. – Én nem tudtam erről, mármint hogy Jaguár örökségem van, bár ez nagyon királynak tűnik

most, de nézd meg Josefet. Ő képes az alakváltásra, mégis teljesen normális dolgokat csinál. Nagyszerűen. Látnod kéne, mire képes egy számítógéppel, a matematikában pedig egyszerűen zseni. De mások közelében hihetetlenül idétlen. Tudja, hogy a felnőttek nem szeretik, de köztünk, fiatalok között, meg már kényelmetlenül érzi magát. Skyler gyönyörű, de már ő is kényelmetlenül érzi magát. Itt, mondhatni én és Ginny vagyunk a „normálisak”, holott nekünk kellene kívülállónak lennünk. – Néha egészen briliáns vagy Paul, – kiáltott fel Colby. – Azt hiszem, itt nem sokat számít, hogy kik vagyunk, és honnan jöttünk Colby, – felelte Paul. – És azt hiszem, mindannyian piszokul kényelmetlenül érezzük magunkat tinédzser korunkban. – Én nem, – mondta Rafael. Colby egy csókot cuppantott a mellkasára. – Nem, te hihetetlenül arrogáns vagy. – Még csak el se tudom róla képzelni, hogy valaha is volt tinédzser, – mondta Paul, – Igazából abban sem vagyok biztos, hogy valaha, valaki a világra hozta. Szerintem egy kő alatt találták. Rafael ráfonta az ujjait Paul nyakára, és úgy tett, mintha meg akarná fojtani. Colby nézte hogyan nevetnek mindketten, és a feszültség lassan apadni kezdett benne. „Remek munkát végeztél, ahogy felnevelted ezt a fiút,” – mondta neki Rafael. Bólintott. „Csodálatos felnőtt lesz.” – Tehát úgy gondolod, hogy a pszichés képességgel bírók nagy része az alakváltók leszármazottja? – kérdezte Paul. – Végezhetnék némi kutatást ezzel kapcsolatban. Fogadni mernék, hogy Josef szívesen segítene benne. Rafael vállat vont. – Ez lehetséges, sőt, valószínű, de bármiféle kutatást végzel, nyomokat hagysz hátra magad után valakinek, aki megpróbálja azt esetleg visszakövetni hozzád. A mi fajtánk pedig nagyon körültekintő abban, hogy ne hagyjunk hátra nyomokat, amik alapján felfedezhetnének bennünket. És elérted, hogy bűnösnek érezzem magam most, emiatt a Josef kölyök miatt. Paul rávigyorgott a sógorára. – Ne aggódj, még csak észre sem vette, hogy ott fenegetted a késed. A társasági viselkedésmódokról a leghalványabb fogalma sincs, mondtam. – nevetésben tört ki, amiért Rafael határozottan csalódottnak tűnt. – De én észrevettem, Skyler és Josh is. És mindannyian úgy gondoljuk, hogy szörnyen ijesztő voltál. – Nem hangzol túl meggyőzőnek, – morogta Rafael. Colby halkan felnevetett. – Inkább örülnöd kellene, hogy mégsem ijesztetted meg a fiút. – Találkozni akarok vele, – mondta ki gyorsan Paul, mintha egy szusznyira sikerült volna csak összeszednie a bátorságát. – Ha Gary Jansen a nagybátyám, találkozni akarok vele. – Nem tudjuk, hogy valóban az-e. Sok embernek van azonos vezetékneve, – mutatott rá Colby, és a mosoly elhalványult az arcán. Ösztönösen közelebb moccant Rafaelhez, hogy a teste súrolja az övét. – De azért elég valószínű Colby. Ez egy nagyon kicsi közösség. Ő pedig a tagja. Az itt lévő nők közül pedig jó néhány, jaguárszármazásúnak tűnik. Talán ő is az, és az vonzotta ide először. Rafael megnyugtatóan dörzsölgetni kezdte a karját. – Talán. Rendben. Adj egy kis időt, hogy rendezzem itt a dolgokat, – egyezett bele Colby. A konyha hirtelen túl kicsivé vált. Nyílt térre volt szüksége, és egy lóra, hogy lovagolhasson. Az anyja mindig a Jaguár vérétől félt, és attól, hogy fiúgyermeket hoz a

világra. A Jaguár férfiak nem bántak kedvesen általában az emberekkel sem, és Colby félt, nehogy Paul emiatt veszélybe kerüljön, vagy elutasításban legyen része. Azt pedig határozottan nem akarta, hogy valaki rossz irányba befolyásolja. Felnevelni egy gyereket, egyáltalán nem volt könnyű. Paul odahajolt hozzá, puszit nyomott az arcára, majd átsétált a szomszédos szobába Josefhez és Ginnyhez. – Nem védheted örökké, – mondta gyengéden Rafael. Köré fonta a karjait, és előbb az orrával, majd az állával is megdörgölte feje búbját. – Mondod ezt te, aki állandóan engem és Ginnyt védi. Csak nem akarom, hogy több fájdalom érje már. Néha még mindig látom a szemeiben. Nem hagyta, hogy te, vagy Nicolas elvegyétek az emlékeit, mindennek tudatában van, hogy hogyan kényszerítette rá az akaratát a vámpír, hogy hogyan próbálta rávenni arra, hogy engem megöljön. Tudom, hogy még mindig rémálmai vannak erről. Én csak azt akarom, hogy boldog legyen Rafael. Egy nagyra nőtt gyerek még. A férfi maga felé fordította az arcát. – Igen, egy nagyra nőtt gyerek, és minden rendben lesz vele. Gondoskodni fogunk róla együtt. Colby tekintete elcsúszott az övétől. – Képtelen voltam neki elmondani az igazságot magamról és Razvanról. Azt hittem jó ötlet idejönni és találkozni mindenkivel, de már egyáltalán nem vagyok ebben biztos. Valaki véletlenül is elmondhatja neki, hogy ki a vérszerinti apám. – Azt hiszed, hogy ez érdekelné az öcséd? – nézett rá mogorván Rafael. – Paul azért szeret, aki vagy, nem pedig azért, hogy ki az apád. – Nem érted. Jogosan kérdez a múltjáról, de ha belemegyek a részletekbe, ő maga fogja kitalálni rólam. Nem tudnám elviselni, ha elutasítana. De hogyan is hibáztathatnám érte? Olyan sokat kellett küzdenie miattam. Ha én nem vagyok, anyát elfogadta volna a Chevez család, és Dél-Amerikában nevelték volna fel őket a farmon. Soha nem lett volna kitéve egy vámpír támadásának. Most már tud a Jaguár vérről, és arra is rá fog jönni, hogy ez nem mindig klassz, és nem lesz boldog miatta. Főleg, ha valaki még Razvant is elmondja neki. – Lehalkította a hangját, körülnézett, de még így is beleremegett, ahogy kimondta a nevet. – Alig vagyok képes itt valakinek is a szemébe nézni, nemhogy még Paul és Ginny is megtudja, hogy ki az apám. Rafael belefúrta az ujjait a hajába. – Te az áldozata vagy, ahogyan a húga is az volt. Ne szégyelld, hogy ki az apád. A Dragonseekerek jelét viseled magadon, és ez egy hihetetlen áldás. A Dragonseeker az egyik legősibb és legtiszteletreméltóbb vérvonal a Kárpátiak között, és te ahhoz tartozol. Remélem, hogy az összes gyerekünk viselni fogja majd azt a jelet. Végtelenül büszkének kellene rá lenned, és nem szégyenkezned. – Az apám is onnan származik, és megpróbálta megölni a herceget, – mutatott rá. – Elárulta a saját ikertestvérét, Natalyát is. Gyerekei vannak, olyanok, mint én, szerteszórva a világban, és táplálékforrásnak akart használni bennünket. A családom, akikkel soha nem találkozhattam, mind annak a férfinak az áldozatai. Az ő vére fut az ereimben. Tényleg azt hiszed, hogy szeretném, hogy Paul, vagy bárki más megtudja, hogy kapcsolatban állok vele? Rafael közelebb húzta magához. – Én tudom, hogy rokonságban állsz vele. A Kárpáti hímek talán jobban megértik, mint bárki más, hogy hogyan válhat valaki gonosszá. Ez egy olyan út, amin mindannyian végigmegyünk, néhányan épphogy csak, mások majdnem a végéig. Mielőtt eljöttél az életembe Colby, már én sem tudtam világosan különbséget tenni jó és rossz között.

– Razvan, majdnem megölte a herceget, – ismételte meg Colby. – Kicsi lányokból táplálkozott. Ez volt az egyetlen oka annak, hogy teherbe ejtette anyámat, hogy felhasználhassa a vérem, hogy életben maradjon. Rafael hallotta a rémületet a hangjában. Colbynak még mindig problémát jelentett, hogy elfogadja a gonosz létezését a világokban, de ezért az ártatlanságáért csak még jobban imádta. Megfogta a kezét, és maga után húzta, ki a konyhából, le a lépcsőkön a föld alatti hálókamrájuk bizalmas magányába. – Nem hagyhatjuk magukra a gyerekeket! – tiltakozott Colby. – Mindig olyan felelősségteljes vagy. Utasítottam Pault, hogy legyen jó házigazda. Szükséged van néhány percre, mindenféle lárma nélkül. – A farmunkra van szükségem. Nem szeretnél lovagolni egyet ebben a csodálatos hóban? – Azt szeretnél? Megrázta a fejét. – Nincs rá időnk. A vacsora már nemsokára kezdődik. És a gyerekeket is szórakoztatnunk kellene. Rafael a másik irányba fordult. – Ha fel akarsz menni… – Havazik te buta, – buja szerelem volt a hangjában. Lehetett Rafael bármilyen uralkodó hajlamú, mindig mindent igyekezett megadni neki, amivel boldoggá tehette. – És a lovak amúgy sem látnak jól éjszaka. Halkan felnevetett, nekidőlt, ajkai közvetlenül a fülébe suttogtak. – Én Kárpáti vagyok pequeña, bármit megadhatok neked, amit csak akarsz. Gyere velem. Colby ment. Soha nem volt képes ellenállni azoknak a fekete szemeknek, és annak az éhségnek, amivel nézett rá. Ahogy kiértek a szabadba, azonnal bebugyolálta őt egy hosszú, vastagon bélelt kapucnis kabáttal, és a lábán csizma termett. Ahogy lesétáltak a tornácról, ott találtak egy lovat, ami vidoran topogott, a fejét dobálta, alig várta, hogy futhasson. Az állat patái hatalmasak voltak, szinte arra termettek, hogy hóban fusson. Rafael felvetette magát a hátára, és lenyújtotta a kezét Colbyért. – Ő egy éjszakára kitenyésztett hátas, imád hóban futni. Odanyújtotta a kezét és hagyta, hogy fellendítse maga elé. – Gyors légy Rafael, ma éjjel át akarom repülni a földet. A karjai körbezárták, teste védelmezően hajlott fölé, és egy parancsot suttogott a felhorkanó állatnak. A ló meglódult, erőteljes izmai élesen rajzolódtak ki, ahogy előre lendült. Az első kirobbanó gyorsulás után, már lehiggadva felvette az egyenletes vágtatempót, így száguldottak a nyílt téren keresztül. A szél az arcukba csapta a havat, keresztülsüvített rajtuk. Felhők takarták fölöttük az eget, sötétnek kellett volna lennie, de a hó fényes, szikrázó álomfölddé változtatta a világot. – Lélegzetelállító ez a föld, – mondta Colby. – Nem hiányzik? – Először mindannyiunknak végtelenül hiányzott, de már túl régóta élünk távol, megszoktuk az esőerdőt, a páratartalmat, az lett az otthonunk. Gyönyörű, csodálatos ez a hely még mindig, ha látogatóba jövünk, de már nem ezt tekintjük otthonunknak. Colby felemelte az arcát az ég felé. Rafael imádta az esőerdőt, mégis lemondott volna róla, és ott maradt volna vele, és a testvéreivel a farmon az Államokban. Bár nem hitt benne, amikor Rafael először állította ezt, most, hogy már tudta minden gondolatát, amikor már az életpárja lett, tudta, milyen iszonyatos hatalmat birtokol. Mégis nekiadta a teljes elfogadását, és feltétel nélküli szerelmét. Nekidöntötte hát a hátát, és hagyta, hogy a ló egyenletes mozgása lecsillapítsa.

Az állat tudta a dolgát, könnyedén átugrott két kidőlt fán, és beledobbantott egy kisebb patak befagyott vizébe. Lelassult, amikor fák és sziklák közelében jártak, vagy ahol nem látott jól a bokrok ágaitól, amiket félig ellepett már a hó. A világ végtelenül csöndesnek tűnt itt. Csak a lélegzetüket hallották az éjszakában. A finoman sodródó hó alkotta kristályvilágot szemlélni Rafael karjaiból, szinte már szürreálisnak tűnt a számára. – Ugye nem lehet, hogy veszély leselkedik ránk itt a közelben? – suttogta, mert attól félt, ha hangosan szólalna meg, darabokra törné maguk körül az eleven varázslatot. – Csak mi ketten vagyunk itt, Colby. – Megcsókolta a nyaka hátulját. – Nincs itt sem gonoszság, sem pedig szégyen, csak egy férfi, aki mindennél jobban imád téged. – A karjai még jobban összeszorultak körülötte, mintha azok közé zárva akarná védelemben tartani örökké, még a saját érdemtelenségének érzésétől is. Colby még inkább hozzásimult. Miért érzi érdemtelennek magát? Mit is mondott Paul? Attól, amit Paul mondott? Vagy a tény miatt, hogy a gyerekkorának olyan hirtelen vége szakadt? Hirtelen felegyenesedett. – Rafael. Én olyan vagyok, mint Josef. – A férfi felhorkant, fuldokolva, egyszerre próbált meg nyelni és köhögni. Colby hátrafordult, hogy ránézzen a válla fölött. – Nem, tényleg olyan vagyok. Soha nem fejlesztettem ki a szociális készségeimet. Mindig mindent úgy tettem, ahogy kellett, és közben elrejtettem a legkisebb jeleit is annak, aki, és ami vagyok. Hát nem látod? Még mindig ezt csinálom. Nem akarom, hogy bárki is tudjon Razvanról, ezért elrejtőzöm, és közben mélységesen szégyellem magam. Nem akarok elmenni és nem akarok találkozni a fajod tagjaival, pedig már felnőttem. Félek attól, hogy mit mond majd a néped, hogy azt gondolják majd, miért van egy ilyen hihetetlen tehetséges férfi olyasvalakivel, mint én. Pedig nem egy tinédzser vagyok, akinek még azzal kell küzdenie, hogy megtalálja önmagát. Egyszerűen csak szánalmas vagyok. – Kezdem azt hinni, hogy egy összeesküvést szerveztetek ellenem, hogy megbánjam, amiért megpróbáltam megijeszteni azt a fiút. De nem fogok bocsánatot kérni tőle. Nem kellett volna fixíroznia Ginnyt. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem fixírozta. Csak a barátja akar lenni. – A férfiak soha nem barátokat keresnek a nőkben Colby. – Visszafordította a lovat a ház felé, aztán a kezei becsusszantak a kabátja alá, rásimultak a melleire, hüvelykujjai a mellbimbóit simogatták. – A mi elménk úgy látja, vannak sokkal kellemesebb dolgok is a barátságnál. – Mármint úgy érted, hogy a te elméd, – válaszolt Colby. Lehunyta a szemét, és élvezte az érzést, ahogy a testét simogatja. Mindketten eszelősen szexcentrikusak voltak, Rafael nagyon rövid ideig bírta csak ki, hogy ne simítson végig a testén. Képtelen volt elmenni úgy mellette, hogy ne húzza végig a kezét a fenekén, vagy a mellén. Ő pedig néha csábítóan hozzátörleszkedett, mint egy macska, szerette az érzést, mintha egy sziklának támaszkodott volna neki, a tudatot, hogy kőkeménnyé válik azonnal miatta, mint ahogyan most is egészen biztos volt benne, hogy kőkemény. A ló mozgása biztosított egy érzéki súrlódást, jól érzékelte széttárt lábai között. Tekintete találkozott Rafaelével, és azonnal végigfutott a gerince mentén egy buja kis borzongás. Olyan sürgető éhséggel nézte, olyan hihetetlenül szüksége volt rá, amire az egész teste abban a pillanatban válaszolt is. Még hátrébb döntötte a fejét, és az állát kezdte rágcsálni, hogy tovább provokálja. Egy olyan nő volt, aki előtte nem csinált ilyet soha életében, mindig felelősségteljesen viselkedett, vele képes volt gátlástalanul bármivé válni, bármi lenni, amit csak Rafael akart. Maga mögé nyúlt, és simogatni kezdte a nadrágja elején a kemény dudort.

Lehet, hogy mások társaságában nem volt túl magabiztos, de a helyzet megváltozott a saját otthonában. Rafael egy rendkívül domináns férfi volt, ő mégis egyenrangú tudott vele lenni, tudta, hogy mindig kívánni és szeretni fogja. És ott volt neki még Paul és Ginny, akik mindig annak fogják szeretni, aki ő valójában. Talán itt az ideje, hogy abbahagyja a bujkálást, még saját maga elől is. Nem kell már félnie a saját erejétől. Tudta mit akar és tudta, hogy elég erős és elég elszánt, hogy tegyen is érte. Bár Razvan nagyon messze esett attól, hogy megbocsásson neki, de az örökségként kapott ajándékait magában hordozta, nem tagadhatta meg. És az anyjáét sem. Meg kell adnia Paulnak és Ginnynek a lehetőséget, hogy örömmel fogadják azokat az ajándékokat, ne pedig elfussanak előlük. – Azt fogod tenni, ami helyes, – mormolta bele Rafael a fülébe. – Mindig megtalálod a helyes válaszokat. A Jaguár jellemvonások nem kizárólag rosszak, és szeretnéd, ha szeretnék magukban azt a részt. Könnyen lehet, hogy nagy ajándékaik vannak, akkor pedig segítenünk kell benne őket, hogy kifejleszthessék, és ha vannak olyan dolgok, amiket túlságosan nehéznek találnak, nos, arról is jobb, ha mindketten tudunk. Együtt irányt mutathatunk nekik Colby. – Köszönöm, – mondta halkan. – Még nem tettem semmit. – Dehogynem. Pontosan tudtad, hogy előbb magammal kell lesakkoznom, hogy mi a leghelyesebb, amit a gyerekek érdekében tennem kell, ahhoz pedig hogy megtehessem, hinnem kell magamban. – Csak vittelek egy kört a lovon. – Adtál nekem egy álmot. Egy pillanatra lecsendesedett, tovább ösztökélte a lovat a ház felé, mindketten a hó ropogását hallgatták a paták alatt. – Tehát ez a másik fiú. Ez a Josef. Mesélj róla nekem. Colby elrejtette a mosolyát. Rafael szerette makacs, konok alaknak beállítani magát, de mélyen belül egy pillecukor volt. A férfi előrébb dőlt, szinte rátapadt a mellkasával a hátára. „Elkaptam ezt a gondolatot. Még megfizetsz érte.” Izgalom zizzent végig a testén, felfűtötte véráramát. „Mindig nagyon élvezem a te kis büntetéseidet.” Elfordította a fejét, és odaemelte a száját az övé elé. Nagyon esetlen dolog volt lovon csókolózni, mégis megoldották, és Colby testén mintha lángszóróval söpörtek volna végig belülről, a szerelem pedig az elméjét árasztotta el, míg már úgy érezte, túl is csordul rajta. – Josef, Byron unokaöccse. Fiatalabb, mint amennyinek látszik. Azt hiszem, még alig lépett ki a tinédzser korból. – A mi időmértékünk szerint akkor még csak egy kisgyerek, – mutatott rá Rafael, ujjai belekuszáltak a hajába. – Hol találkozott vele Paul és Ginny? – Online. Mindannyian ott beszélgettek. Skyler, Paul, Ginny, Josh és Josef. Néhány felnőtt, videojátékon játszott velük az interneten. Jó barátok lettek. Alig várták, hogy személyesen is találkozzanak. Azt hiszem, Josef egy nagyon nehéz időszakon megy most keresztül, mert ő egy kicsit idősebb náluk korban, de érettségben viszont nem, holott mindenki ezt várná tőle. Rafael felsóhajtott. – Azt hiszem, nem ártana megpróbálni jobban megismerni azt a fiút. – Te tényleg pillecukor vagy, – kötözködött vele, számítván a bensőséges megtorlásra. Akarta. Számított rá. A teste hirtelen lüktetni kezdett az energiától és a szükségtől. Rafael szinte árasztotta magából a szexet, a szája bűnösen érzéki volt, szép külseje pedig hihetetlenül

férfias. Szerette, ahogyan a ruháit viselte, kemény, lapos hasát, a csípőjét, combja oszlopait farmerbe burkolva. Szempillái súlyosak, feketék, a csábítás teljesen a sajátja volt. Ahogy ezt végiggondolta, azonnal túlhevültnek, érzékenynek érezte magát, a testében szétáradt a sóvárgás. Hátranyújtotta a karjait, átfogta a nyakát, hogy lehúzhassa magához a fejét. Már-már az ölében ült, merevedése odaszorult a fenekéhez, a szája szinte durva, de a nyelve bársonyosan reszelős volt, simogatta, ingerelte, a bőrét nyalogatta, finoman harapdálta. A forróság lassan áramlott az ereiben, mint a folyékony arany, ahogy a teste válaszolt a férfiéra. Rettenetesen vágyott rá, hogy megízlelje. „Én is vágyom rád. De megérdemled, hogy szenvedj egy kicsit.” A kabát kivételével hirtelen eltűnt róla az összes ruha, védtelenül, szabadon hagyva a testét a kóbor kezek előtt. Rafael alá is csúsztatta a tenyereit rögtön, csak a combjaival irányította a lovat. Végigsimított a combjain, és Colby lélegzete elakadt a torkában. – Mit művelsz? – Bármit, amit csak akarok. A hangja elmélyült és rekedtté vált, ujjainak melege szöges ellentétben állt a levegő hidegével. Colby vére szinte felforrt, öle pulzálni kezdett. Rafael ujjai lassú körzésbe kezdtek rajta, néha hozzáértek legérzékenyebb pontjához. Halk nyögés szakadt ki a torkából. A kabát szőrmés belseje végigsiklott a bőrén, tovább ingerelve érzékeny idegvégződéseit. Szabad kezével felemelte készséges fejét, és újra megcsókolta, míg másik tenyere még lejjebb vándorolt, a nyirkos, göndör fürtök közé. – Nézz rám, querida. Csak rám nézz, – parancsolta. Mindig ezt szerette volna. Azt akarta, hogy pontosan tudja, ki birtokolja, ki szeretkezik vele, ki az, aki megőrjíti a gyönyörrel. Ő pedig azt szerette, ahogyan ránézett, a vad, zabolátlan éhséget a szemeiben, vágy által mélyre mart, éles vonásokat az arcán, égető pillantását, ami fogva tartotta őt. Az ujjai mélyre süllyedtek benne, megmártakozott krémes mézében. – Szeretem, hogy azonnal benedvesedsz nekem. Mindig forró, szoros és nedves vagy. Buján végighúzta a nyelvét az ujjain, és közben egyetlen pillanatra sem vette le róla a tekintetét, majd visszacsúsztatta a kezét, hogy ismét elmerüljön nőiessége rejtekében. A ló megállt és egyszerűen szinte egészen mozdulatlan maradt, miközben Rafael még mélyebbre tolta az ujjait, ami olyan örömmel töltötte el Colbyt, hogy felzihált tőle. Újra és újra végigsimított rajta, ingerelte a bársonyos redőket, cirógatta idegvégződéseinek belső csomópontját, míg fel nem sikoltott a vágytól, hogy kielégülhessen, de mielőtt ez megtörténhetett volna, gonoszul visszahúzta a kezét. A karjaiba vette és lecsúsztatta a ló mellé. Talpra állította és szorosan köré fonta a karjait, gyengéden beszélt néhány szót az állattal, és útjára engedte azt. Nézték, hogyan vágtázik el a domboldal irányába. Colby pislogott és kábán nézett maga köré, még mindig lüktetett benne a szörnyű éhség. Annyira akarta Rafaelt, hogy attól félt, egyetlen lépést sem képes megtenni. Rafael egyszerűen a karjaiba kapta, és a fajtájára jellemző elmosódó sebességgel, egyenesen a föld alatti hálókamrájukba vitte. Colby szíve izgatottan kopogni kezdett, amikor leeresztette ismét a lábát a földre, és ő körülnézett a szobában, amit nem csak alvásra, hanem játékra is berendeztek. Állt a szoba közepén, egy szál kabátban, aminek szétnyíló szélei felfedték a combjai között göndörödő vörös háromszöget. Forró volt és nedves. Vágyakozott. Lélegezni is alig bírt a sóvárgástól. – Gyere ide pequeña. Túl sokáig vártam a testedre, – csalogatta az ujjaival Rafael. Mint mindig, most is úgy érezte, mintha megbabonázta volna, hajlandó volt megtenni bármit, amit elvárt tőle. Túlságosan is szerette magán a kezei érintését.

– Azt hiszem, a megszállottad vagyok. Belecsúsztatta a kezét az övébe, mire Rafael magához rántotta, körbefordult vele és a falhoz nyomta, mintegy csapdába ejtve ott a testével. – Jót tesz neked a megszállottság. Ujjai végigsiklottak az arcán, majd ráfonódtak a torkára. A csupasz bőrét simogatta, ami lángokat lobbantott Colby bőre alatt, szerte az egész testében. Minden figyelmeztetés nélkül lerántotta róla a kabátot, felfedve krémes, puha testét. – Mindig túl sok ruhát viselsz. Hevességére válaszként, Colby szívverése még inkább felgyorsult. Mindig ezt csinálta vele, kibillentette az önuralmából, amikor szexuálisan közeledett felé. – Azt szeretnéd, hogy meztelenül járkáljak mindenki előtt? Halk morgás tört fel a torkából, kivicsorította a fogait, előre hajolt és finoman beleharapott, addig húzgálta fogaival a mellbimbóját, amíg a lány fel nem nyögött. – Ha azt csinálhatnék, amit akarok, választanék egy olyan történelmi kort, ahol egyszerűen csak bezárhatnálak, hogy megvédjelek és megtarthassalak kizárólag magamnak, és soha senkivel nem osztoznék rajtad. – Összefogta a csuklóit és felemelte őket a feje fölé. – Béklyóban tartanálak, odaláncolnálak az ágyamhoz teljesen meztelenül, hogy mindig rám várj, mindig engem akarj. Rafael kezei rásimultak a melleire, feljebb emelték őket, a fejét lehajtotta, hogy lakmározhasson belőlük. A szája forró volt, a nyelve bűnösen tekergett, a fogai karcolgatták, ingerelték, majd hirtelen erősen a szájába szívta a mellbimbóját. Legtöbbször, ilyen helyzetekben teljesen Colby elméjére koncentrált, a legkisebb apróságot is észrevette és megjegyezte, hogy mindent pontosan úgy és akkor tegyen, ahogy az a lánynak a legjobb, de néha, mint most is, a démonja felemelkedett, úrrá lett rajta a kicsinyes féltékenység, megengedte magának azt a szabadságot, hogy úgy birtokolja a testét, ahogyan akarja. Gyorsan, keményen, durván. A lány izgalma még mindig szinte áradt felé az elméjéből, egy icipici félelemmel keveredve. Soha nem bántaná őt, de mindig megkövetelte a behódolást, mindig efelé tolta szexuálisan. Mohón, kapzsin sóvárgott rá. Tudni akarta, hogy Colby is szereti őt, hogy nincs olyan dolog, amit meg ne adna neki, hogy semmit sem tart vissza tőle. De a végén semmi sem számított neki annyit, mint a lány öröme, a gyönyört, amit tőle kapott, mindig, kivétel nélkül tízszeresen adta vissza. Rafael térdre esett előtte, kezeivel széttolta a combjait, aztán közelebb húzta a csípőjét, hogy felfalhassa őt. A nyelve mélyen döfött belé, krémes nedvét nyalogatta, szívogatta, míg lefogva tartotta a csípőjét, és Colby kezei belefúródtak a hajába. A lány felsikoltott, amikor az első hullám végigrohant a testén. Az apró, szinte kétségbeesett hangok, amiket kiadott, szinte átdobták Rafaelt a gyönyör pereme fölött. Egyik gyönyörhullám a másik után rázta meg. Lezuhant az ágyra, Rafael pedig utána, combjai közé tolta a térdét, hogy nyitva tartsa azokat a maga számára. Egyetlen kemény lökéssel széttolta a puha redőket, és mélyre hatolt benne, szinte egyenesen a méhéig. Megemelte kissé a csípőjét, szinte kényszerítve rá a testét, hogy fogadja be őt teljesen, egészen. Halkan káromkodott, amikor Colby teste hullámzani kezdett körülötte, megragadta, szorította, perzselő tüzet küldve végig a gerince mentén. Villám sistergett a véráramában, végigsöpört a testén. Megragadta a csípőjét és mozogni kezdett, újra és újra mélyen elsüllyedt a testében, élvezte, hogy izmai ökölként összezáródnak körülötte, megpróbálják benn tartani. Keményen lökte előre a csípőjét, figyelmen kívül hagyta Colby halk könyörgését, ismét egyre magasabbra és magasabbra emelte, míg már csak nyöszörögni volt képes, hogy sodorja magával a kielégülésbe. A lány dobálni kezdte a fejét jobbra-balra, küzdött a túltöltődött

szexuális feszültséggel, de mozdulatlanul tartotta őt, míg mélyen beletemetkezett a testébe, és mindkettejükben a robbanásig fokozódott a sóvárgás. Colby felsikoltott, a teste szinte összetört, köré szorult az övének, hullám, hullám után kényszerítette rá Rafaelt, hogy forró magjával megtöltse a méhét, és belerázkódjon az extázisba. A lány élvezete úgy fújta el az önuralmát, mint egy tornádó, hüvelye faláról a hullámok átterjedtek rá, fel a gyomráig, és le a combjaira is. Colby csak feküdt, és miközben levegő után kapkodott, felnézett a férfi arcába, akit mindennél jobban szeretett a világon, a férfira, aki úgy fogadta el, aki pontosan úgy szerette, amilyen volt. Vérvonal ide vagy oda, Rafael imádja, és ez neki elég. Magabiztosnak érezte magát, semmi sem számít addig, amíg ennyire feltétel nélkül szereti őt.

13. fejezet A szél felerősödött, körbeforgatta a havat, ami most még sűrűbben kezdett hullani. Mikhail habozva megállt a nagy ház előtt. A házat Traian Trigovise tervezte és építette, nem csak az életpárjának, Joie-nak, hanem annak testvérei, Jubal és Gabrielle számára is. Most, hogy az a vámpír, aki Traian vérét vette, már halott volt, Traian úgy érezte, hogy mindannyiuk számára jobb lenne, ha a Kárpátiak között élnének, így jelentenének a legkisebb veszélyt mindenki számára. „Megint úgy viselkedsz, mintha egy csirkényi eszed lenne, – ugratta Raven. – Traiannak törvényileg is joga van itt lenni. És Gabrielle felemelkedett. Rengeteg kérdése lesz, amire valakinek válaszolnia kell.” „Mert szerelmes Gary Jansenbe.” „Nem egészen.” Mikhail tudta, hogy ezzel csak a probléma fog tovább bokrosodni. Nem akarta, hogy Gabrielle és Gary Jansen szerelmesek legyenek. Míg mindketten emberek voltak, ezzel nem volt semmi baj, de Gabrielle-t közben Kárpátivá kellett konvertálniuk, ebből óriási problémák lehetnek. És Gabrielle kérése, hogy a szülei is itt, velük tölthessék a karácsonyt, több kérdést vetett fel, mint amennyi még normális lett volna. „Azt hiszem, hogy ezt a látogatást kihagyom.” „Mikhail Dubrinsky! Azonnal bekopogtatsz azon az ajtón! Hercegként az a kötelességed, hogy üdvözöld Joie szüleit. Gabrielle-nek pedig szintén szüksége van a támogatásodra.” „A hercegi kötelességeim úgy tűnik, egyre nagyobbakká és bonyolultabbakká válnak az idő előrehaladtával. Talán tovább kellene adnom ezt a kötelességemet, parancsban a helyettesemnek.” Raven lágyan felnevetett. „Azt nem mernéd.” Mikhail elkínzottan felsóhajtott és bekopogott az ajtón. Az szinte még ugyanazzal a lendülettel ki is nyílt, és egy csillogó szemű nő üdvözölte őt készséges mosollyal. – Kérem, fáradjon be. Én Marissa Sanders vagyok, Jubal, Joie és Gabrielle édesanyja. – Mikhail Dubrinsky, – azonosította magát a herceg, és küldött egy benyomást Ravennek, amiben éppen megfojtotta őt. – „Inkább néznék szembe egy vámpírral, mint egy anyóssal.” A válasznevetés, a legkevésbé sem volt együttérző. Úgy tűnik, el kell majd neked magyaráznom az életpárok körüli finomabb teendőket. Azt hiszem, hiányoznak a megfelelő ismereteid ezen a téren.” – Ó! A herceg! – Mrs. Sanders félrehúzódott és befelé invitálta a vendéget. – Örülök, hogy találkozunk. Rengeteg kérdésem lenne önhöz. Kissé meghajolt. – Megpróbálok, legjobb tudásom szerint válaszolni rájuk. A nő, aki eddig előtte ment, hogy az utat mutassa, most olyan hirtelen állt meg, hogy csaknem nekiütközött. – Minek a hercege? Száműzetésben van? Mindenki csak úgy emlegeti, hogy a herceg, de azt sosem mondják, melyik országé. Gondolom, jó néhány herceg van, akit kidobtak különböző királyi… Önmagát félbeszakítva, röviden felnevetett és továbbindult a folyosón. Mikhail majdnem hangosan sóhajtott fel, de végül sikerült visszafojtania. „Traian!”

Élesen küldte ki a hívást, és abban a pillanatban az sem érdekelte, hogy a létező összes Kárpáti hallja-e a hangjában a pánikot, vagy sem. Nem válaszolt a nő kérdéseire. Az bevezette őt a nappaliba, és ahogy helyet foglalt, azonnal levetette magát a vele szemközt lévő székre. – Épp Sarához indultam. Boldog lesz, ha megtudja, hogy a varrónők jól haladnak. – A varrónők? – ismételte meg elbizonytalanodva – „Milyen varrónők Raven?” „Fogalmam sincs. Kérdezd meg.” Mikhail bólintott, és megpróbált bölcsnek tűnni. – Ez igazán nagyszerű Mrs. Sanders. Ömm… milyen varrónőkről is van szó? A nő szemöldökei felemelkedtek. – Nyilvánvalóan megfeledkezett erről a szálról. Még szerencse, hogy én itt voltam, és felvettem. A gyerekek kosztümjeiről van szó, az előadásra. – Kosztümök? – Úgy tűnt, képtelen másra, mint megismételni a szavait, de nem tehetett ellene semmit. Egy ujját végigfuttatta inge nyakának belsejében. – „Traian, vagy lejössz ide azonnal, vagy csinálok valamit, mondjuk egy földrengést, itt, közvetlenül a ház alatt.” – Arra számított, hogy egyszerűen a levegőből fognak megjelenni a jelmezek? – Valóban valami ilyesmire gondoltam. „Mikhail!” – Raven hangja élesen megdorgálta, még mielőtt folytathatta volna. – „Ne merj még egy szót szólni, komolyan mondom. Annak a szegény asszonynak most már két lánya is Kárpáti. Megérdemel némi tiszteletet.” Mikhail egy pillanatra lehunyta a szemeit. Természetesen megérdemli a tiszteletet, de nem neki kellene vele foglalkoznia. „Hol a fenében van a helyettesem? Az a dolga, hogy minden körülmények között megvédjen, és távol tartsa tőlem ezeket a kellemetlen feladatokat.” Gregori gúnyosan felhorkant válaszképpen. „Azt hittem, képes vagy kezelni egy kis halandó nőt. Engem a lányod pillanatnyilag teljesen lefoglal.” Mikhail az önvédelem és a csíny lehetősége között őrlődött, és végül a csíny győzött. Nem akarta még kijátszani a vő kártyát. Tudja kezelni ezt a nőt, nem számít, mivel támad rá. Még ez is megéri, hogy láthassa majd Gregorit Mikulás jelmezben ugrabugrálni. – Ez jellemző a férfiakra. Megrendez egy hatalmas ünnepséget, aztán arra számít, hogy majd minden csak úgy magától a helyére kerül. – Mrs. Sanders keresztbe fonta a karjait a mellei előtt, és komoly, kritikus pillantásokkal mérte végig. – No, és mi folyik itt Gabrielle lányom körül? Joie és Traian azt mondják, a maga felügyelete alatt marad. Nagyon remélem, hogy nem az a fajta herceg, aki hisz a háremekben, és jobb, ha egyenesen válaszol, mert… – az asztalra támaszkodva még közelebb hajolt, pillantását megfélemlítőnek szánta, – én nem az a fajta anya vagyok, aki ez ilyesmit respektálja! Mikhail fuldokolni kezdett. Felköhögött. „Traian! Megparancsolom neked, hogy gyere ide a szobába, most azonnal!” „Ne haragudj Mikhail. Máris indulok. Csak Joie és én, egy kissé elfoglaltak vagyunk.” Mikhail hallotta, hogy Raven ismét csengő kacagásra készül. „Nehogy már ők jól érezzék magukat, amikor én meg csapdába estem itt ezzel a nővel.” „Talán éppen gyerekcsinálással voltak elfoglalva. Igazán meg akarod zavarni őket?” Raven lélegzete, mintha közvetlenül a fülét súrolta volna, érzékeit ingerelve, felkavarva a testét. „Igen! És ezt azonnal hagyd abba. Szükségem van a teljes agyamra, ekörül a nő körül.” „Gabrielle-l voltunk elfoglalva, – sietett tisztázni azonnal Joie, tisztán hallatszott, hogy zavarban van. Mikhail felsóhajtott. „Bocsáss meg kérlek. Gondolnom kellett volna rá, hogy a húgoddal vagy.”

Gabrielle-nek nem lehetett túl könnyű felemelkedni, és ráébrednie, hogy ezután vérre lesz szüksége az életben maradáshoz. Az újonnan átalakított Kárpátiaknak úgy tűnt, ezzel szinte minden esetben problémájuk van. De ő képtelen volt igazán megérteni, hogy miért. A Kárpátiak nem esznek húst, mint az emberek, és nem öltek, mint a vámpírok, mégis őket ócsárolták amiatt, hogy vérre volt szükségük. – Nem fogom hagyni, hogy a lányomból egy… ágyast csináljon. Nem engedem. Pontosan tudom, hogy házas, ezért ne is fárassza magát azzal, hogy letagadja. És ahogy látom, még csak egy országa sincsen. Mikhail lassan kiengedte a lélegzetét, és a nő elméjéért nyúlt, bármennyire is illetlenségnek számított ez. Azt akarta elérni, hogy egyszerűen elfelejtse ezt a sok ostobaságot, és kimenjen a konyhába. Az elméje, legnagyobb meglepetésére szinte összeütközött a nőével, az is épp akkor nyúlt az övéért. Mennydörgés robajlott fel. Villámok sisteregtek az égen, a felhők felkavarodtak a hatására. A két elme összeért, szinte egymásnak csapódott, majd mindketten sebtében korlátokat kezdtek felhúzni. Mrs. Sanders talpra ugrott, elsápadt, és két kezét a fejére tapasztotta a fájdalomtól. Zavarában Mikhail is felállt. Kissé meghajolt. – Bocsásson meg nekem, Mrs. Sanders. – Csak egy pillanatig tartott felismernie a furcsa agyi mintázatokat. Így már egyáltalán nem csoda, ha a gyerekei olyan tehetséges és nagyhatalmú médiumok, ráadásul mindhárman. – Önben színtiszta Jaguár vér folyik. – Maga pedig Kárpáti. – Szétnézett maga körül, mintha először venné szemügyre a házat, majd egy pillanatra lehunyta a szemét. – Hát persze. Ez nagyon sok mindent megmagyaráz. Traian is Kárpáti, ugye? Mikhail pislákolva érzékelt egy másik jelenlétet is. A nő férje némán megállt az ajtón kívül, az elméje épp rendszerezni próbálta, miről is beszélnek. Elég nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Sanders képes a telepatikus kommunikációra. A pszichés képességei nagyon erősek, és most magához hívta a férjét is a bajban. Mikhail úgy folytatta a beszélgetést, mintha csak ők ketten lennének jelen. – Elengedhetetlenül fontos, hogy a Kárpátiak mindig embereknek tűnjenek. A nő visszahuppant a székbe. – Soha nem is hallottam még olyasmit, hogy az emberek képesek Kárpátiakká válni, pedig Joie is az lett, ugye? Ettől változott meg, igaz, alig észrevehető a különbség, de nyilvánvalóan ott van. És maga tényleg a levegőből akarta csinálni a jelmezeket. Mikhail legnagyobb riadalmára úgy nézett ki, hogy az asszony azonnal sírva fakad. – Nagyon sajnálom, Mrs. Sanders. Remélem megérti, miért nem közölhette Traian önökkel ezt az információt olyan egyszerűen. Mindketten, csak a fajunkat védelmezzük. – Tanulmányozta a nő elfordított arcát. – Nem fedte fel a származását a gyerekei előtt. Fogalmuk sincs róla, ugye? Megrázta a fejét. – Nem akartam, hogy tudják. Aggódtam értük. A férjem tudja, de ő nagyon védelmez engem. Amikor ki kell engednem a macskát, mindig velem jön, amíg bejárom a dombokat. Ő pedig bizonyos távolságból észrevétlenül követ, hogy megelőzhesse a véletlen baleseteket. – Képes valamelyikük az alakváltásra? Ismét megrázta a fejét. – Soha nem tanítottam rá őket. Láttam, hogy olykor nyugtalanok és rosszkedvűek, nem akartam, hogy még ezt a terhet is viseljék. Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, vagy sem. De van egy fiunk is, és őt felnevelni, tekintettel arra, hogy félig Jaguár, hatalmas felelősség volt. Az ösztönei… – Jubal nagyszerű férfi. És nagyon védelmezi a húgait. Mikhail a nő felé nyúlt, megérintette a kezét.

Az azonnal elcsendesedett, pislogott egy párat, hogy eltüntesse a szemeiből a könnyeket, és visszaszerezze elvesztett önuralmát. – A Jaguár hímek nagyon veszélyesek. – Sok évszázada élek már Mrs. Sanders. Elismerem, hogy nem sok kapcsolatom volt az ön fajával, a világ különböző részein éltünk, de mégis úgy emlékszem, a Jaguár hímek között is rengeteg csodálatra méltó férfi volt. A szükség és a félelem gyakran okozza azt, hogy az emberek olyanokat tesznek, amit általános körülmények között nem csinálnának. Jubal jó embernek született, és egész életében az is marad. Ha extrém körülmények közé kényszerülne, azt hiszem, az elméjével emelkedne a helyzet magaslatára, az erejével, az ajándékaival, és nem primitív eszközökkel. A nő vett egy mély lélegzetet. – Köszönöm a szavait. Ez volt a legrosszabb félelmem. Ezt az információt, maga a herceg is elkaphatta egy pillanatra az elméjében, mielőtt visszacsapódott volna rá a fal. – Önnek figyelemreméltó gyermekei vannak Mrs. Sanders. Joie olyan kincs, akit mindannyiunknak meg kell védenünk. Jubal létfontosságú kutatásban segít, ahogyan Gabrielle is. – Gabrielle találkozott egy fiatalemberrel, Gary Jansennel. Azt mondta, hogy vele dolgozik egy hatalmas kutatási programban. Ő is Kárpáti? A halvány félmosoly is eltűnt Mikhail arcáról. – Gary ember, de minden Kárpáti barátja, a védelmünk alatt áll. Mindig. Ha egyetlen ember lenne, aki miatt a Kárpátiak háborút indítanának, az Gary Jansen lenne. De most… – Mi nincs rendben Gabrielle-el? – kérdezte Mrs. Sanders. – Tudom, hogy van valami, még ha Joie és Jubal tagadják is, és nem akarják elmondani nekem. – Megcsóválta a fejét. – Úgy tűnik, a családomnak rengeteg titka van, és maga mindet ismeri. Gabrielle életben van, ugye? Mikhail végighúzta a kezét az arcán, nagyon utálta, hogy ilyen helyzetbe hozták. Ez az asszony pedig megérdemelte a válaszokat, joga volt hozzá, hogy megtudja az igazságot a lányával kapcsolatban. – Ahogyan Joie-t is, őt is át kellett változtatnunk fajtánkbelivé, másképpen meghalt volna. Mrs. Sandersből a kétségbeesés egy apró hangja tört ki, elfordította a fejét, hogy tekintete találkozzon a férjéével. Az belépett az ajtónyílásba, magas volt és egyenes tartású, arcán a kifejezéstelenség álarcát viselve. – Rory. Ó drágám. Nagyon sajnálom. Ez az én hibám. Az egész az én hibám. A férfi azonnal megmozdult, odasietett hozzá, térdre esett mellette, és megfogta mindkét kezét. – Ne csináld ezt magaddal. Nem tettél semmi rosszat. – Ennyire borzasztó a tudat, hogy a gyermekei Kárpátiak lettek? – kérdezte Mikhail. – Mindig nagyra fogjuk becsülni a lányaikat. Meg fogjuk védeni őket. – Joie-t igen, de mi lesz Gabrielle-el? Ő más, nem olyan kalandvágyó, mint Joie. Részt vesz egy kutatásban, és szereti az otthonát. Ez az élet, nem neki való. – De élet, Mrs. Sanders. Meghalt volna, és meghagytuk neki a választás jogát. Ezt választotta. A gyógyítóink most is vele vannak, és segíteni fogják az új életében. Hozzá van kötve egy Kárpáti életpárhoz, Vikirnoff Von Shriederhez, és hozzám. Mi ketten mindig látni fogjuk, hogy boldog-e és biztonságban van-e. Mrs. Sanders vett egy mély lélegzetet, és megfogta a férje kezét. – Legalább amiatt nem kell aggódnom, hogy egy Jaguár hím teszi rá a kezeit a lányaimra. Különösen, Joie utazgatási mániája miatt volt ez hatalmas aggodalmam. – Megkísérelt egy

megnyugtató kis mosolyt küldeni a férjének. – Nem érdekel, hogy Kárpáti, vagy ember, de legalább nem Jaguár. – Azt hittem, hogy már csak nagyon kevesen vannak, – mondta Mikhail. – Tiszta vérűek valóban, de természetesen rengeteg leszármazottjuk van, és én nem akarok egyet sem meglátni a Jaguár hímek közül a lányaim közelében. Mikhail nem mutatott rá, hogy Jubal is egy hím Jaguár, vagy, hogy nem tűri más fajok beskatulyázását sem. Ez a nő félt a hím Jaguároktól, és jó okkal. Szerzett benyomásokat a múltjáról, még ha azokat mélyen elzárva tartotta is az elméjében. Épp a kezét nyújtotta a férjének, hogy bemutatkozzon, amikor Traian és Joie beszáguldottak. Mikhail addigra továbbadta már a beszélgetést a párnak, és ő maga ösztökélte őket, hogy igyekezzenek, segítsenek elapasztani Mrs. Sanders könnyeit. – Mama! – kiáltott Joie. – Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neked Gabrielle-t. Akartam. Csak nem tudtam hogyan kellene. Mrs. Sanders szorosan magához ölelte a lányát. – Láttad őt? Rendben van? – Joie beharapta az ajkát, és vetett egy pillantást Traianra. – Aggódik. Nagyon nehéz most neki. Nekem ott volt Traian, hogy irányt mutasson. Amikor táplálkoznom kell, ő gondoskodik rólam, úgy nem annyira szörnyű. De Gabrielle szerelmes valakibe, aki nem Kárpáti, és nem adhatja meg neki azokat a dolgokat, amire szüksége lenne. Mrs. Sanders, önkéntelenül a torkához kapta a kezét. – Akkor ki gondoskodik róla? – Az a férfi, aki megmentette az életét, Vikirnoff Von Shrieder. Ő és az életpárja, Natalya, van leginkább Gabrielle-l, beszélgetnek vele, próbálják megkönnyíteni a számára, hogy elfogadhassa az új életét. Nem akar belőlem vagy Traianból vért elfogadni, ők ketten táplálják. Jók hozzá mama. És ő nagyon igyekszik. – Látni akarom. – Mindketten, – mondta határozottan Mr. Sanders. Joie habozott. – Mama, nagyon kivan most érzelmileg. Az egész élete megváltozott. Szerencsére van itt egy nő látogatóban. A neve MaryAnn Delaney. Ő sérült, bántalmazott nőkkel foglalkozik, traumák áldozataival, nekik ad szakszerű tanácsokat. Most épp Gary és ő beszélgetnek Gabrielle-l. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha hagynánk őket dolgozni. Ismered Gabbyt, ő egy nagy harcos. Ez csak a kezdeti sokk, hogy ennyire másként ébredt fel. – Én meg az anyja vagyok. Ott a helyem mellette. – Megígérték, hogy amint lehet, idejönnek. Joie ismét felnézett Traianra, aki a válla köré fonta a karját. A sokk, hogy a húga majdnem meghalt, Joie-ból is kivette a maga vámját. Imádta Gabrielle-t, és ő hozta magával ebbe a világba, kitette őt vámpíroknak és Kárpátiaknak, mély nyomot hagyott benne, hogy végül Gabrielle-t is át kellett változtatni. – Ez a férfi, ez az a Gary, akiért annyira bolondul? Aki miatt itt maradt a hegyekben, hogy a közelében lehessen? – kérdezte Mr. Sanders. Joie bólintott. – Nem beszél túl sokat a kapcsolatukról, de nyilvánvalóan vonzódnak egymáshoz. Gary magán kívül volt miatta, ahogy hazaért, máris rohant hozzá…, és azóta sem mozdul el a közeléből. Mikhail az életpárja megnyugtatásáért nyúlt. Mivel kötve volt Gabrielle-hez, folyamatosan érezte hajthatatlan bánatát. És rajta kívül senki más nem vette figyelembe a teljes képet. Gabrielle, most már teljes egészében egy Kárpáti nő. És a hímek kétségbeesetten

vágyakoznak rá, hogy valamelyikük az életpárja lehessen. Egyikük sem tolerálná, ha Garyt tüntetné ki a figyelmével. Könnyen lehet, hogy Gabrielle valamelyik Kárpáti életpárja, és mégis másba szerelmes. A vonzalom gyakran csak később érkezett a nyers, szexuális szükség és az intimitás vágya után az életpárok között. Elképzelhető hát, hogy bár Gabrielle, Garybe szerelmes, mégis az életpárjává válik egy Kárpáti férfinak. Ez a lehetőség pedig egyértelműen robbanásveszélybe sodorja a Kárpátiak amúgy is egyre bonyolultabbá váló világát. „Ő is szerelmes belé.” – Raven hangja nagyon halk volt. – „Megérdemli a boldogságot mindazok után, amit értünk tett. Tudod, hogy a mi világunkban keresi a helyét.” Mikhail nagyot sóhajtott. „Tudom, de a hímeket nem a logika vezérli az idejük végéhez közeledve. Ha Gabrielle egy életpár, fel kell adnia, bármi is az, amit Gary iránt érez, és teljesen magához kell ölelnie az új életét.” Támadt egy rövid csend. „Rákényszerítenéd, hogy válasszon egy olyan férfit, akit nem szeret? Nagyon rossz döntés lenne.” „Mindenki számára csak egyetlen életpár létezik. A szerelme Gary iránt idővel elhalványul majd, és ha igazán adni akar az új életének egy esélyt, meg fogja találni a boldogságot a valódi társa mellett.” Raven elkeseredetten szusszant egyet. „Fogalmad sincs, te mit tennél ebben a helyzetben, ugye?” Mikhail végigszántotta a haját az ujjaival. – „Nagyon szereti őt. Érzem, amikor vele vagyok. És gyakran beszél Gregorinak, az iránta érzett érzéseiről. Amíg a halál közelében volt, még csak elmozdulni sem volt hajlandó mellőle, és a kezét fogta, amikor felébredt. Egyikünk sem tudta még csak arra sem rávenni, hogy egyen valamit. Borzasztó lesz Raven.” Raven elküldte neki a kényelmét, együttérzését, enyhet adó simítása mintha végigcirógatta volna az arcát. Mikhail el akarta hagyni ezt a házat, maga mögött tudni az összes bonyodalmat, és száguldani oda, ahol az öröm várt rá. A gondok közepette, amikor mindenfelől ellenségek támadtak rájuk, Raven és az ő mosolya képes volt melegséget, boldogságot és nevetést hozni mindenkinek maga körül. – Itt vannak! – jelentette be Joie. – Mama, légy vele gyengéd, – tette hozzá, miközben szorosan belekapaszkodott Traian kezébe. – Ezt teljesen fölöslegesen mondtad nekem, – ráncolta össze a szemöldökét Mrs. Sanders. Mikhail felemelkedett, szándékában állt kimenteni magát. Jubal lépett be, és egy-egy éles, figyelmeztető pillantást vetett az apja és az anyja felé, mielőtt oldalra lépve beengedte volna Gabrielle-t is a szobába. Gyönyörűnek tűnt magas, karcsú termetével, sötét hajával, szürke szemeivel és telt szájával. A bőre sápadt volt, és szemmel láthatóan reszketett, ám a mellette belépő férfi átkarolta őt, hogy támogassa. – Mama, apa, de jó látni benneteket. Gabrielle szürke szemeit könnyek öntötték el, faszén színűre sötétítve el azokat. A szülei felemelkedtek és felé indultak. Ám Mrs. Sanders hirtelen megtorpant, az összes szín kifutott az arcából. Felemelte az arcát, beleszimatolt a levegőbe. Végül védekezően maga elé kapta a kezeit, felsikoltott, majd elhátrált a pártól. Gabrielle arca halottsápadt lett, beletemette Gary vállába, az anyja elutasítása miatt. Joie és Jubal egyszerre ugrottak húguk elé, eltakarva őt szüleik tekintete elől. Mikhail elkenődő sebességgel mozdult, és helyezkedett a hisztérikus anya és a lányai közé. Gary szorosan átölelte Gabrielle-t, és odahúzta magához, és Traian is belépett Joie szülei és a sógornője közé, hatalmas termetével.

Mrs. Sanders térdre rogyott, fájdalmas sírása betöltötte az egész házat. Mr. Sanders megpróbálta talpra állítani, de ő küzdött ellene, a fejét rázta és megállíthatatlanul zokogott. – Mama! Higgadj le! – csattant fel Jubal. – Gabrielle-nek arra van szüksége, hogy erős légy, és ne fordulj el tőle. Traian és Mikhail, váltottak egymással egy aggodalmas pillantást. Joie a magasba emelte az állát. – Ő is az, ami én vagyok. Ha képtelen vagy elfogadni, hogy Gabrielle Kárpáti, akkor tudnod kell róla, hogy én is az vagyok és Traian is. És hogy Gabrielle mellett állunk. Mrs. Sanders egész viselkedése megváltozott hirtelen. Lassan talpra emelkedett, szemei gyöngyházszínűekké váltak, mozgása hirtelen folyékonnyá, macskaszerűvé vált. A feje lehajlott, felvette a klasszikus vadászó tartást. – El a lányomtól, – ejtett ki határozottan, elszántan minden egyes szót. – Marissa! – szólalt meg Mr. Sanders, éles figyelmeztetéssel. A felesége rámordult, halálos szisszenéssel. Az ujjai begörbültek, a teste megfeszült, arca pofává hosszabbodott. A csontjai recsegtek, a gerince ívbe hajlott. – Mama! – kiáltott elborzadva Joie, – Mama, hagyd abba! Traian még előrébb lépett, most már az életpárja elé is, belökve őt súlyosabb teste mögé. Ugyanazzal a mozdulattal a bátyját is maga mögé söpörte. – Mama! – szólongatta Jubal is, – mi a csodát csinálsz? Mikhail odalépett Traian mellé. A két Kárpáti szorosan egymás mellett állt, így néztek szembe a fenyegetéssel. – Mrs. Sanders. – Mikhail hangja teljesen nyugodt volt, és közben megpróbálta elérni Gabrielle anyjának elméjét. Vörös ködöt talált csak, a félelem egy kavargó üstjét. Ruhavarratok reccsentek. Az anyag szétrepedt. Pazar bunda hullámzott fel az asszony bőrén, négy mancs zöttyent a padlóra, gyilkos agyarak töltötték meg a ragadozó száját. Mr. Sanders megpróbálta nyugtatóan rátenni a kezét, de borotvaéles karmok csaptak felé. Traian előre vetette magát, és természetfeletti sebességét felhasználva magával ragadta Joie apját, a lányai felé lökve őt. Mr. Sanders karján a hosszú karomnyomokból folyni kezdett a vér. Joie zokogni kezdett, ahogy sietve apjáért nyúlt. – Apa, mi történt vele? Te nyilvánvalóan tudod. Mondd el! – Micsoda ő? – követelt választ Jubal is. – Jaguár, – adott választ Traian. – Színtiszta Jaguár. A macska lekuporodott, a farka vége idegesen csapkodott jobbra-balra, szemei a két Kárpáti hímen jártak, akik eltorlaszolták a céljához vezető utat. „Mikhail, lépj hátrébb,” – figyelmeztette Traian, – „támadni készül.” „Ő Joie édesanyja,” – emlékeztette Mikhail, – „nem sebesíthetjük meg.” „Nincs más választásunk. Lépj hátrébb.” Traian előrébb araszolt, hogy megvédhesse Mikhailt, és mindenki mást is. – Soha nem csinált még ilyet, még akkor sem, amikor iskolások voltunk, és nagyon feldühítették a tanáraink, – mondta Jubal. – Mi a fene ez apa? Te tudtál erről? – Fogd be Jubal! – csattant fel Mr. Sanders, – Ez végtelenül nehéz neki. Most nagyon veszélyes. – Úgy gondolod? A padlóra csöpög a véred. – Mi indította be? – kérdezte még mindig higgadtan Mikhail. Mr. Sanders megrázta a fejét. – Fogalmam sincs. Úgy tűnt, hogy mindent elfogad, amit mondott neki. – Mindannyian óvatosan hátráljatok ki a szobából. Hagyjátok, hogy Mr. Sanders, Traian és én kezeljük a helyzetet, – rendelkezett Mikhail. „Már úton vagyok Mikhail, várj meg.”

Gregori, mint mindig, most is teljesen nyugodt volt. „Ó, most hirtelen segíteni akarsz. Azt hiszem, hogy képes vagyok kezelni egy nagymacskát.” „Ha egyetlen karcolás is esik rajtad, a lányod a fejemre borít egy tálat. És különben is, öreg vagy és lassú.” Ahogy Joie, Gary, Gabrielle és Jubal, elkezdtek lassan kihátrálni a szobából, a macska ingerültté vált, talpra ugrott és nekirontott a két Kárpátinak, üvöltésébe az egész ház beleremegett. A gyerekei megálltak. A jaguár szinte a levegőbe robbant, a kanapén átívelve rávetette magát Traian mellkasára. A súlya és a támadás hirtelensége, hátralökte a férfit. A macska a torka felé kapott, megpróbálta mélyre belesüllyeszteni benne az agyarait. A férfi erős kézzel kapta el a vicsorgó macska nyakát. Gabrielle felsikoltott. – Ne bántsd! „Ő az anyám!” – zokogta Joie. Traian habozott, eközben a macska a hátsó lábaival végigszántotta a mellkasát újra és újra, míg a fogaival továbbra is igyekezett elérni a torkát. Aztán hirtelen taktikát váltott, megvetette hátsó lábait a mellkasán, lendületet vett rajta, majd a válla fölött átvetődve Garyt vette célba. Keményen, gyorsan csapott le, ölni akart. Erőteljes karok fonódtak köré, és lopták el a lendületét, közvetlen közelről belebámulhatott a herceg szemeibe. Mikhail természetfeletti gyorsasággal vetette magát a jaguár és a zsákmánya közé. – Mama! Hagyd abba! – Joie hangjába, kiült a nyilvánvaló pánik. – Mit művelsz? Traiannak nem volt választása. Megesküdött, hogy megoltalmazza a Kárpátiak hercegét. Körülfonta a karját az izmos nyakon, felkészült rá, hogy eltörje, ha a macska folytatja a támadást Mikhail ellen. A jaguár harcolt, megpróbált kifordulni a kettős szorításból rugalmas gerincét felhasználva, de egyik hím sem engedett. – Kérlek Traian, ne. Nem ölheted meg őt, – könyörgött Joie, és odarohant, hogy lefogja az életpárja karját. Eléggé megzavarta ahhoz, hogy a jaguár kiszabaduljon Traian szorításából, és a karmait Mikhailba vájja. – Elég! – a parancs keresztüldörrent a szobán, amint a magas, különösen széles vállú férfi belépett. Ezüstszín szemei szikráztak a gyilkos szándéktól. Figyelmen kívül hagyta Joie és Jubal könyörgését, Gregori odalépett Traian mellé, megragadta és maga felé fordította a jaguár fejét, hogy a szemeibe nézhessen. – Azt mondtam, elég. Ha nem hagyod ezt abba azonnal, elpusztítalak. Eléggé ember vagy ahhoz, hogy értsd, amit mondok. Menj a másik szobába és szerezd vissza az önuralmad. Azonnal. Semmiféle rugalmasság, vagy könyörület nem hallatszott a szavaiból. Még csak rá sem pillantott senki másra a szobában. Aztán egyszerűen két kézzel belemarkolt a jaguár bundájába-bőrébe, és elhajította a másik szobába vezető ajtó felé. A macska keményen nekicsapódott a falnak, lecsúszott rajta, és egy pillanatig mozdulatlanul hevert az oldalán. Halálos csend támadt, kizárólag a nagymacska nehéz légzése hallatszott. Aztán az állat felemelte a fejét és rájuk vicsorgott. Gregori szemei felragyogtak, kiengedett egy hosszú, lassú sziszegést. Tett egy fenyegető lépést a macska irányába. – Nem fogom elmondani újra. Megtámadtad a hercegem, a büntetés pedig ezért halál. Három Kárpáti volt a szobában, minden törvény és jog szerint, máris halottnak kellene lenned. Menj, mielőtt elvesztem azt a kevés türelmem is, ami még megvan. A jaguár kilopakodott, Gregori pedig talpra segítette Mikhailt.

– Legközelebb, ha nem véditek meg a herceget, nekem fogtok elszámolni. Nem érdekel, hogy ki támadja meg, vagy milyen indokkal. Az a kötelességetek, hogy biztonságban tartsátok, ha tetszik ez neki, ha sem. – A szemei először Traianon söpörtek végig, majd Joie-n és Gabrielle-n. – Elég világosan fejeztem ki magam? Mert ha nem, akkor bemegyek és eltöröm a nyakát, megmutatom, mit kell tennetek, ha a herceget veszély fenyegeti. Traian bólintott és Joie-ért nyúlt. Gabrielle elfordította az arcát, beletemette Gary vállába. Mr. Sanders átrohant a másik szobába, hogy ügyeljen a feleségére. – Biztonságban voltam Gregori, – mondta Mikhail halkan. Gregori megpördült, és dühösen rámeredt a hercegre. – Ne mondd nekem azt, hogy biztonságban voltál! Egyenesen a torkodra támadt! Azt hiszed, hogy nem olvastam az elméjét? Ki is akarta tépni. „Igazán csodálatos nyitány ez a karácsonyi ünnepséghez. Raven egy csöppet sem lesz elégedett.” „Raven akkor sem lenne túl elégedett, ha ez a nő kitépte volna a torkod. Ennek még nincs vége Mikhail, ne vedd túl könnyedén. Traiannak és Joie-nak sok mindenre válaszolnia kell. Gabrielle-nek meg tudok bocsátani, de senki másnak nem.” – Traian rám volt tekintettel Gregori, – mondta Joie, – a jaguár az anyám. – Traiannak nem kell elbújnia a te szoknyád mögé Joie. Ő egy ősi. Született, tisztavérű Kárpáti, tisztában van a népünk törvényeivel, azokban nevelkedett fel. Mindenekfelett meg kell védelmeznünk a hercegünket. Nélküle a fajunknak vége. Kipusztulunk. Az elsődleges kötelességünk mindig, mindig annak a védelme, aki népünk sorsának letéteményese. Mikhail nem ölte volna meg az anyádat, hogy megvédje magát, őt megköti a kötelesség, hogy összetartsa a népünket. Megpróbált volna tárgyalni vele, ő pedig kitépte volna a torkát. A szobában lévő három Kárpátinak az lett volna a kötelessége, hogy megvédje őt. Még saját magától is. – Gregori ismét végigjártatta rajtuk a tekintetét, majd különös színű szemei elakadtak Traianon. – Nem így van? – De igen. Rossz döntést hoztam, nem hagyom többé cserben a herceget. – És nem hagyod cserben újra a népünket, – folytatta könyörtelenül Gregori. Pillantása most a nőket kereste meg. – El kell döntenetek, hogy akartok-e Kárpátiként élni. Ha nem, gondoskodni fogok róla, hogy sehogy ne éljetek. „Gregori,” – Mikhail hangja még a vihar közepében is nyugodt volt. – „Elég volt.” „Nem, nem elég! Vagy megvédenek téged, vagy nekem számolnak el.” – De miért csinálta ezt? – kérdezte Gary, és feltolta a szemüvegét, hogy megdörzsölje orrnyergét. – Esküszöm, hogy engem akart megtámadni, nem Mikhailt. Gregori, biztos vagyok benne, hogy engem akart megölni. Mikhail olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam, és szerintem ő sem látta. – Traiannak ápolásra van szüksége, – szólította fel Gregori Joie-t, – lásd el az életpárod sebeit. Traian vicsorgása keresztülmorajlott a szobán. – Megérdemlem a szemrehányásaidat Gregori, de az utasítgatásaid nem terjesztheted ki az életpáromra. Nem fogom hagyni. Mikhail gyorsan felemelte a kezét, hogy elébe vágjon minden újabb összecsapásnak. – Mi mindannyian megfeledkezünk róla, mi forog itt kockán. Mrs. Sanders ünnepelni érkezett ide közénk, és elfogadta, hogy Joie és Gabrielle Kárpátiak. Azt kell megtudnunk, hogy pontosan mi indította el a jaguár támadását. – Vetett egy kemény pillantás a helyettesére, aki meg akart szólalni. – Aztán pedig mindannyian megnyugszunk és megbékélünk, mert semmi, de semmi nem lehet rá megfelelő kifogás, hogy tönkretegyük Raven ünnepségét. Gregori kissé meghajolt felé.

– Természetesen. – Váltott egy vigyorgást a szellemi úton Traiannal. – „Fél tőle. Teljesen az ujjai köré csavarta.” „Mindketten elmehettek a pokolba.” Gabrielle, szorosan Garybe kapaszkodva és Juballal a másik oldalán, leereszkedett a kanapéra, Joie és Traian pedig megosztoztak egy széken. Mikhail elhelyezkedett az ajtóhoz legközelebb eső sarokban, Gregori pedig összefonta a karjait a mellkasa előtt, és úgy helyezkedett, hogy Mikhail fedezve legyen a helyiségben tartózkodó összes többi személytől. Mr. és Mrs. Sanders egymás kezét fogva jöttek vissza. A nőn világosan látszott, hogy sírt, és hogy vonakodik szembenézni velük. Amikor meglátta a véres karmolás nyomokat Traian mellkasán, a könnyek újabb forrása tört fel a szemeiből. – Nincs semmi baj mama, – mondta Joie, – ne sírj már. Tudnunk kell mi a baj, hogy segíthessünk rajta. – Miattam volt? – kérdezte Gabrielle. – Nem akartalak felidegesíteni. Karácsony éjjele van, együtt kellene lennie az egész családnak. Nem akarom, hogy idegesítsen az, ami velem történt. Mrs. Sanders megrázta a fejét. – Dehogy miattad. Miattad soha. Te az én kicsi babám vagy. – Tekintete Garyre ugrott, majd gyorsan tovább is siklott róla. Szorosabban markolta meg a férje kezét. – Miatta, – intett a fejével a férfi felé. – Ő nem az, aminek te hiszed. – Gary? – meredt rá döbbenten Gabrielle. Mindenki rámeredt Garyre. – Ezt hogy érti, Mrs. Sanders? – kérdezte Mikhail. – Jaguár. Érzem a vére szagán. A bűz teljesen átjárja. Ő egy Jaguár hím. Nagyon megtévesztőek tudnak lenni, és kegyetlenek. Nem akarom, hogy a lányaim közelében legyen. Egyikükében sem. – Fejedelmi tartással felemelte a fejét. – Az, amit tettem, helytelen volt, jobban kellett volna irányítanom a macskát, de ez hatalmas sokként ért. Nagyon hosszú ideje nem találkoztam már Jaguár hímmel. Ez a meglepetés régi, jól elzárt emlékeket hívott elő bennem, de most már visszanyertem az önuralmam. Ő viszont nem maradhat a közelükben. Gabrielle keményen megmarkolta Gary ingét. – Nem jól érezted mama. Gary a legédesebb férfi, akit valaha is megismertem. Kedves, jó és zseniális. Nem alakváltó. Ember. – Jaguár, – mondta élesen Mrs. Sanders, – és becsap téged, ha mást mondott. Én tisztavérű Jaguár vagyok, az én érzékeim elől nem tud elbújni. – Gary? – kérdezte Mikhail, és közben a férfi elméjét szondázta. Gregori már cserélt vért Garyvel, képes volt olvasni a gondolatait, és gyakran meg is tette. Soha még csak utalást sem talált benne alakváltásra. Most ránézett Mikhailra, és szinte észrevétlenül megrázta a fejét. – Mrs. Sanders, az lehet, hogy Gary hordozza azt a vérvonalat. Ahogyan többen is a jelenlévők közül, például a lányai és a fia. De nem képes alakot váltani, és a származásáról sem tud. Gregori megosztotta vele a vérét, könnyedén olvassa a gondolatait, és Gary sokszor önként jelentkezett, hogy én is ezt tegyem. Nem tudna becsapni egy Kárpátit, akivel vérköteléke van. – Ő egy Jaguár, – tartott ki az álláspontja mellett rendületlenül Mrs. Sanders. – Nem szívesen látott itt, és a lányaim közelében sem. – A fia szintén Jaguár. Őt is száműzi? – kérdezte Mikhail. – Mama! Mi ütött beléd? – követelt választ Jubal. – Apa, állítsd le. – Fogalmad sincs arról, mit szenvedett el anyád egy Jaguár hím kezeitől, – vágott vissza Mr. Sanders, – Ne merészelj ítélkezni fölötte! – Nem minden Jaguár hím egyforma, – mondta Mikhail, – ahogyan a Kárpáti hímek sem egyformák. Nálunk sok férfi válik vámpírrá, a Jaguár hímek egy része pedig a nők ellen

fordul, de nem mindannyian. Több tiszteletre méltó Jaguár férfit ismerek, többek között az ön fiát is, pedig az ő vére sokkal tisztább, mint Garyé. Adjon egy tisztességes esélyt Garynek. Már jó ideje a népünkkel van, és éppolyan elhivatott a sorsunk jobbra fordításában, mint mi magunk. Gabrielle vele dolgozott, megerősítheti. Használja ki a mostani találkozást, hogy személyesen, közelebbről is megismerhesse őt. Még mielőtt tiltakozhatott volna, Gregori megmozdult, magára vonva ezzel mindenki figyelmét. – Olyan csekélység az, amit a herceg kér Mrs. Sanders. Főleg, miután megtámadta őt és a vejét is. Meg akart ölni egyet a mieink közül. Gary az én védelmem alatt áll, a barátom, felelősséget vállalok a viselkedéséért. Az, amit a herceg kér, pusztán csak annyi, hogy adjon egy lehetőséget neki, ez az ön saját viselkedése után azt hiszem, nem túl nagy kérés. Mrs. Sanders vett egy mély lélegzetet. – Természetesen igaza van. Nagyon megrémültem, amikor megéreztem a szagát. Elnézést kérek a viselkedésemért. Gary megszorította Gabrielle kezét, hogy elejét vegye a lány bármilyen megjegyzésének. – Köszönöm Mrs. Sanders. Őszintén szólva, fogalmam sincs róla, hogy amit mond, az igaz-e, de mindent meg fogok tenni, hogy utánajárjak. Amennyire én tudom, nincsenek pszichés képességeim, alakot váltani meg egészen biztosan nem tudok. Ettől függetlenül mindig is érdekeltek a legendák és a mítoszok, egykor megpróbáltam bebizonyítani, hogy vámpírok és alakváltók valóban léteznek. Talán azért vonzódtam annyira ezekhez a dolgokhoz, mert ez az örökségem, ahogyan ön mondja. – Talán, – mondta merev távolságtartással Mrs. Sanders. Mikhail lassan kiengedte a lélegzetét. – Az ünnepség alig pár óra múlva elkezdődik. Bízom benne, addigra mindent megtesz, ami módjában áll, hogy a problémáik megoldódjanak, és egymás mellett legyenek képesek a vendégek közé vegyülni. Traiannak pedig gondoskodnia kell róla, hogy a titkaink azok is maradjanak örökre. Ez egészen pontosan azt jelentette, hogy a vérét kellett vegye Joie szüleinek, ez kellemetlen, de szükséges feladat volt. – Igen, természetesen. Gregori szándékosan mindenki előtt fordult Garyhez. – Ha szükséged van rám, elegendő, ha csak az elmédben kiáltasz, meg fogom hallani. Nem fogok eltűrni megtorlás nélkül egy második támadást ellened. Az én igazságszolgáltatásom pedig gyors, és brutális, te jól tudod. – Alaposan megnézett magának minden jelenlévőt a szobában. – És semmi sem fog eltántorítani a feladatomtól, ha valami baj érné a barátomat. Kissé meghajtotta a fejét, majd követte Mikhailt ki a hóesésbe. – Mindig is volt érzéked a hatásos távozáshoz, – mondta neki odakinn Mikhail. – Esküszöm öreg barátom, ha újra a veszély elé veted magad, én magam foglak megölni, hogy túl legyünk rajta. – Szeretlek edzésben tartani. Később benézek majd a lányomhoz. Csak előbb átmegyek és megnézem Destinyt. Szeretném hallani, mit mond a barátnője, MaryAnn Gabrielle-ről. Ha tényleg olyan jó, ahogyan azt mindenki mondja, össze akarom hozni a kis Skylerrel. Az a gyerek bámulatosan erős, bátor és okos, de kissé túlérett a korához képest, mégis annyira törékeny Gregori. Nem engedhetjük meg, hogy elveszítsük őt, és Dimitri már nagyon közel van az átforduláshoz. Túl közel. – Rajta tartom a szemem, – mondta Gregori. – Szeretni fogod Destinyt és Nicolae-t. Bámulatos nő, és nagyon képzett vadász. Francesca és én, őt is szemmel tartjuk, hogy egészen biztosak legyünk benne, hogy eltávolítottuk az összes élősködőt a véréből. Megtartottunk

néhányat elővigyázatosságból, hogy megtudhassuk, pontosan mire használják. Megdöbbentő fiatal nő. – Alig várom, hogy találkozhassak vele. Gregori kezdett áttetszővé csillámlani. – Most, hogy Gabrielle-t át kellett alakítani, baj lesz miatta és Gary miatt. Mikhail felsóhajtott. − Még most is, amikor a karácsonyi ünnepre kellene készülődnünk, úgy tűnik, üldöz bennünket a baj. −

14. fejezet A fogadó kezdett megtelni emberekkel. Manolito De La Cruz, az egyik sarokból figyelte az előtte kibontakozó történéseket. Káosz. Ostobaság. Miért gyűlnek itt ennyien össze, és miért érzik biztonságban magukat? Az éhség éles és rettenetes volt, szinte marcangolta a gyomrát, nehéz volt uralkodnia rajta ilyen sok szívverés közepette, a vér surrogása az erekben pedig csak még jobban megnehezítette a dolgát. Árnyak emelkedtek fel benne, a démonja vérért üvöltött, az érzés egy aprócska kis szikrájáért, egy villanásnyi rohanásért, ami visszaadná neki az életet. Csak egyszer. Már szinte érezte is maga alatt a zsákmányt, a vadul dobogó szívet, az adrenalin rohanását a vérben, ami egy hatalmas csúcspontot adna neki, ha elfogyasztaná. Ott az árnyékban, már a prédát is kiválasztotta. A férfi fürge és erőteljes volt, nagy embernek hitte magát, ő akarta mindenkinek megmondani, hogy mit tegyen. Manolito hagyná, hogy meglássa a szemeiben a közelgő halált, a szívét és a lelkét, aztán belesüllyesztené a fogait mélyen a nyakába, érezné, hogyan harcol az életért, mindig az életért. Egy olyan életért, ami neki már nem volt, és amit vissza sem kaphat többé. Körülötte mindenfelé olyan Kárpáti hímek voltak, akik a magukénak követelhettek egy nőt, még a testvérei közül is sikerült kettőnek. Hallotta a nevetésüket, rajtuk keresztül érezte az érzelmeket, de ez nem volt elég. Túl sok évszázad szállt el fölötte. És túl sok csata. Túl sok vadászat. Érezte hogyan csúszik egyre mélyebbre a sötét szakadékban, és úgy tűnt, nem képes visszahúzni magát. Óvta a Kárpátiakat a vámpíroktól, megsebesült, meggyógyította magát, de minden egyes felemelkedésnél érezte, hogyan tekeredik rá a sötétség, suttogott szüntelenül, minden egyes pillanatban, míg már azt hitte, megbolondul, de az őrületet is magához ölelte volna, ha ez megszűnik végre. Látása perifériáján megmozdult egy nő. A nők mindig szívesen vették a figyelmét. Sötét, csábító pillantásával könnyedén magához vonzotta őket. Tudta mit látnak, amikor ránéznek. Egy jóképű, rejtélyes, gazdag férfit, aki nagyon-nagyon vonzó szexuálisan. A megtestesült ragadozó hímnek tűnt, és a nők szinte rátapadtak, könyörögtek neki, hogy ágyba vigye őket. Könyörtelenül kihasználta, majd otthagyta őket egy szexuális élmény benyomásával, megjelölte őket a fogaival, és közben undorodott attól, hogyan vetik oda neki a testüket. Ha tudnák, hogy valójában mit szeretne, kiszívni az utolsó csepp vérüket is, és aztán otthagyni őket üres héjként, csak hogy az élet egy pillanatnyi rohanását érezze. A kísértés ellenállhatatlan volt, azonnali reakciót váltott ki belőle, szemfogai megnyúltak, betöltötték a száját, a teste sóvárgott az ölés hatalmára. Csak egyszer. A suttogás egyre hangosabb lett, elnyomta a gondolatait, hogy segítségül hívja a testvéreit. Csak egyetlenegyszer. Az élet íze, biztosan kitartana nagyon hosszú ideig. Csak egyszer. Ki tudná meg? A szívverések egyre hangosabbá váltak, már-már mintha ágyú dörgött volna a füleiben. Hallotta a saját szívét is, és várta, hogy a nyáj körülötte, egyesével mind-mind felvegye az ő szívének ritmusát. Forró vérre vágyott, ami elönti a szervezetét. Egy nő bőrének érintésére, az izgalomra, hogy a teste engedelmeskedik az övének. Csak épp képtelen volt ezt érezni is. Soha nem volt valóságos. A testvérei táplálták érzelmekkel, szinte kanalazták belé, mintha egy kisgyereket

etetnének. De ez nem volt elég. A sötétség szólította, és neki válaszolnia kellett. Szinte már érezte a szájában a hatalom ízét. Hirtelen megfordult és hosszú léptekkel kiment a fogadóból az éjszakába, ahol le tudja csendesíteni a szívét, és tisztábban tud gondolkodni. Az éhség könyörtelenül rágta, a sötétség a megszállottságba hajszolta, és képtelen volt megszabadulni tőle. Az éjszaka sem volt elég sötét, hogy elbújhasson előle. A hó kivilágította a földet, megakadályozta, hogy az árnyak uralkodjanak. Szüksége volt a fák menedékére. Manolito irányt változtatott, és az erdő mélye felé indult. – Nicolae, harcos testvérem, jó, hogy hazatértél. Mikhail összekulcsolta alkarját a magas, sötét hajú ősi vadásszal, az időtlen, hazatérő harcosoknak kijáró Kárpáti üdvözéssel. Nicolae Von Shrieder ott állt előtte, összefonta vele a karját, és mélyen belenézett a herceg szemébe, az érzelmek szinte fojtogatták. Váratlan és megrázó volt Mikhail üdvözlésében az őszinte öröm és csodálat, gombóc gyűlt tőle a torkában. Otthon volt végre, miután évszázadokig szolgálta a népét távolról, hűséggel és becsülettel. – Jó újra itthon lenni Mikhail. Szabad akaratomból, hűségesen szolgálom a herceget, népünk sorsának letéteményesét. – viszonozta a hercegnek kijáró ősi tiszteletadást. Mikhail mosolya őszinte volt. – Nagyon rég nem hallottam már ezeket a szavakat, és nem éreztem a valódi jelentést mögöttük. Már csak önmagában emiatt is nagyszerű, hogy itthon vagy. Odafordult a nőhöz, aki Nicolae mellett állt. Nagyon nyugtalannak tűnt, mintha nem tudná eldönteni, hogy fusson-e, vagy harcoljon. Rengeteg minden volt már mögötte, a bátorságát és az erejét, a pokol tüzében edzették. Az ő alkarját is megszorította, egyenesen belenézett a megdöbbent kékeszöld szemekbe, megismételte az ősi üdvözlő szöveget, a létező legnagyobb tisztelet megadásával. – Destiny, harcos nővérem, jó, hogy hazatértél. A nő nagyot nyelt, vetett egy gyors pillantást az életpárjára, majd bólintott és megszorította az alkarját. – Jó itthon lenni. Szabad akaratomból, hűségesen szolgálom a herceget, népünk sorsának letéteményesét. – Neked nem kell hűséget fogadnod irántam, – mondta Mikhail. – A szolgálat, amit eddig végeztél, máris sokkal több annál, amit bárki is elvárhatna tőled. – Akárcsak az életpáromnak, nekem is az a kívánságom, hogy szolgálhassak, – felelte. – Akkor elfogadom a felajánlásodat, a Kárpáti nép nevében. – Elengedte a karját, és ellépett tőle, mosolya barátságos volt. – Régóta szerettem volna már találkozni azzal a nővel, aki olyan sokat szenvedett a népünkért, és aki mégis olyan sokat adott nekünk. Köszönöm, hogy eljöttél. – Már el is felejtettem a földünk tapintását, – mormolta Nicolae. – Képtelen vagyok betelni vele. Destiny azt mondja, semmi mást nem csinálok, csak lapogatom magam körül a fekhelyen, de ez szinte maga a csoda a számomra, a létező legnagyobb luxus, gazdagság, – mondta, míg végigvezette a családi házon. Mint minden más Kárpátiét, ezt is tisztán és jó állapotban tartották. Ő pedig mihelyt hazaért, korszerűsítette, és most büszkén mutogatta a változásokat. Végül a kandalló mellett foglaltak helyet, amit Destiny annyira szeretett, és Mikhail elmondta nekik a legfontosabb híreket, közöttük azt is, hogy rátalált Syndilre. – Emlékszel valamire az ősi szokásokból, Nicolae? A nőre, aki képes volt gyógyítani a földet?

– Hát persze. Az a hatalom nagyon ritka volt, és egyike a legnagyobb tisztelettel övezetteknek. Részt vettek minden szülésen és gyógyításon. A vérvonal minden emléknél távolabbra nyúlik vissza az időben, és kizárólag nők örökölték a képességet. Syndilnek abból a vérvonalból kell származnia. – És ő az egyetlen, aki megmaradt nekünk. – Több földgyógyítóval is összefutottam fiatal koromban. Többnek kellene lennie. Rhiannon is az volt. Az anyjától örökölte a tehetséget. Az apja pedig Dragonseeker volt. Már gyerekként is hihetetlenül tehetséges volt. Hatalmas veszteség a népünk számára, hogy megölték. – Syndil nem Dragonseeker, legalábbis még nem hallottam róla, hogy magán viselné a sárkány jelét. Egyike a Sötét Trubadúroknak, az elveszett gyermekeknek, akiket Dariusnak sikerült megmentenie. De életben van Rhiannon unokája is, Natalya, aki a bátyád életpárja. Nicolae elmosolyodott. – Vikirnoffnak van is vele elfoglaltsága elegendő. – Mindketten rendkívüli nőkre találtatok, – villant át egy halvány mosoly Mikhail arcán. – Bár Natalya nem örökölte nagyanyjától a földgyógyító képességet, nagyon tehetséges harcos. Azt hiszem, nagyon élvezni fogod a társaságát Destiny. Találkoztál már vele? Önmagát képezte ki harcossá. Destiny megérintette nyelvével az ajkait, mintha kiszáradt volna a szája. Ismét rávillantotta a pillantását az életpárjára, mielőtt megszólalt volna. – Nagyon vicces. Mindig azon kapom magam, hogy folyamatosan nevetek a közelében. Mikhailnak, valamiért az volt a benyomása, hogy Destinynek nem sok nevetnivalója volt eddigi életében. Ránézett Nicolae-ra. Az ősi vadász ujjai a nő nyakát és tarkóját masszírozták, támogatásának egy finom bemutatásaként, amit Mikhail is gyakran alkalmazott, ha Raven ideges volt egy ismeretlen helyzet, vagy érzés miatt. Egy második nyílt mosolyt küldött a nő felé. – Imád régi filmekből idézgetni. Már mondtam Ravennek, el kell kezdenünk megnézni őket, hogy lépést tudjak vele tartani. – Destiny egy apró, ideges mosollyal viszonozta az övét. – Szereti a régi filmeket. Szegény Vikirnoff, felét se érti annak, amiről beszél, de ez jót tesz neki. – Lassan kiengedte eddig valószínűleg visszatartott lélegzetét. – Még soha nem találkoztam herceggel. Nem tudom pontosan, hogyan kellene viselkednem. – Az időm nagy részében egy egyszerű, átlagos férfi vagyok Destiny, – árulta el bizalmasan Mikhail. Körülnézett, majd előredőlt, és cinkosan halk suttogással folytatta, bár közben ő maga küldte el a beszélgetést a helyettesének. – Hacsak nincs a közelben Gregori, mert őt az teszi boldoggá, ha mindenki térdet hajt. Gregori megtorlása gyors volt. A mennydörgés robbanása megrázta a házat, megcsörrentette az ablakokat, a szék, Mikhail alatt csak úgy magától megindult, majdnem ledobta magáról a herceget. Nicolae nevetésben tört ki. – Ez határozottan egy Daratrazanoff morgása volt. – Ez nem a megfelelő bánásmód egy vőnek az apósával szemben, – közölte szigorúan Mikhail, majd lassú vigyor melengette meg még a szemeit is, – de majd meglátod, ma éjjel még az enyém lesz az utolsó szó. – Tervezel valamit, – találgatott Nicolae. – Szükségünk van egy Mikulásra, és úgy gondolom, Gregori Daratrazanoff tökéletesen alakítaná a szerepet. Destiny, az egyik kacagó férfiról a másikra nézett. – Gregori nem lesz túl boldog ettől az ötlettől. Egész idő alatt, míg gyógyított, nem láttam Savannah-n kívül másra mosolyogni. Nos, talán egyszer megpróbált rám is, de az inkább úgy

nézett ki, mintha a fogait mutogatná. Még csak el sem tudom képzelni a jelenetet, hogy egy szobányi gyereket szórakoztat. – Mindenki másnak is ez a véleménye, – mondta Mikhail, jól hallható elégedettséggel. – Hogy érzed magad? Tudom, hogy amíg a vámpír vérét hordoztad az ereidben, minden felemelkedéskor küzdöttél a fájdalommal. Gregori képes volt meggyógyítani mindkettőtöket? Destiny bólintott. – Csodának tűnik minden egyes felemelkedés azok után, hogy amikor kinyitottam a szemem, mintha borotvapengék szabdalták volna a bőröm. Gregori megtartotta a vért, és említette, hogy talán felhasználja, hogy beszivárogtasson egy harcost az élőholtak soraiba. – Tekintete összetalálkozott Mikhailéval. – Ne engedd neki, hogy megtegye. Ez a legrosszabb dolog, amit csak el tudsz képzelni, hogy a vére ott van a vénáidban, létezésed minden egyes pillanatában. Maga a haldoklás, szellemileg és testileg is. El sem tudom képzelni, mit tenne egy harcossal, aki már amúgy is az őrület peremén imbolyog. – Még semmi sincs eldöntve, – biztosította Mikhail. – Amikor mindannyian visszatérünk a normális kerékvágásba, majd összeülünk. A tapasztalataid nagyon értékesek a számunkra, remélem, hogy te is megjelensz. Destiny úgy tűnt, hogy megkönnyebbül. – Persze, természetesen. Nicolae végigcsúsztatta a karját a széke háttámláján. – Destiny sok éve nem ünnepelhette már meg a karácsonyt. Elmegyünk és hozunk egy fát. Szeretnél csatlakozni hozzánk? Mikhail sajnálkozva megrázta a fejét. – Még hátra van néhány látogatás, amit nyélbe szeretnék ütni, mielőtt a fogadóba megyünk. Reméltem, hogy talán alkalmam nyílik rá, hogy MaryAnn Delaney-el is beszéljek. De megértem, ha most nem alkalmas. – Igen, most pillanatnyilag egy fiatal, tizenéves kislány van nála. Francesca egy pár perccel ezelőtt hozta át, és megkérte MaryAnn-t, hogy beszélgessen vele. hamarosan őt is haza kell vinnünk. – A kis Skyler. Egy ennyi idős lány nem indíthatná be még a választ az életpárjában, de ő sokkal érettebb annál, mint amit az évei mutatnak, és most van egy viszonzatlan érzelmekkel utána futó hím, aki a jogait követeli. – Mikhail halkan felsóhajtott. – Skylernek folyamatos védelemre van szüksége. Ha ismét elbukunk, az életpárja magához fogja kötni, és bár nem vagyok benne egészen biztos, hogy mit tenne akkor Gabriel, de hogy az nem lenne épp kellemes, abban biztos vagyok. – Francesca figyelmeztetett minket, – mondta Nicolae. – Skyler jelezte, hogy szeretne csatlakozni hozzánk, amikor elmegyünk a fáért, úgyhogy majd csak akkor indulunk, ha MaryAnn már eltölthetett vele egy kevésnyi időt. Nem számítok semmilyen problémára, de nagyon óvatosak leszünk. Destiny is képzett vadász, úgyhogy Skyler duplán biztonságban lesz. – Ne engedd ki őt a látóteredből, – figyelmeztette Mikhail. – Van némi hajlama rá, hogy elkóboroljon. Néha eltöprengek rajta, miért is próbálom rávenni Ravent, hogy legyen egy másik gyerekünk. Elfelejtem, mennyi baj van velük. – Látod? – grimaszolt rá Destiny Nicolae-ra, – mondtam neked, hogy baj van velük. Mikhail felemelkedett. – Megyek, megnézem a testvéredet. Üzensz neki valamit? – Csak azt kérem, hogy neki is mondd el, hogy Gregorit fogod felkérni a Mikulás szerepére. Vikirnoff is bizonyára élvezni fogja ezt a hírt. Nicolae is felállt, hogy kikísérje a herceget. – Nem akarom felkérni Gregorit, Nicolae. Az apósaként ez lesz az első parancsom felé. Nicolae besöpörte Destinyt a válla alá.

– Ott akarok lenni, amikor bejelented Gregorinak, hogy ma éjjel ő fogja a Mikulást játszani. – Én Savannah arcát szeretném látni. Fantasztikus humorérzéke van. Soha nem gondoltam volna, hogy majd egyszer egy herceg lánya lesz a barátnőm. Bár őszintén szólva, szerintem egyszerűen csak boldog volt, hogy sikerült végre harcolnia egy vámpírral, és hogy van valamije, amit Gregori orra alá dörgölhet. Mikhail arca elsötétült, az összes vidámság eltűnt róla egyetlen pillanat alatt. – Mihelyt történik valami a népem valamelyik tagjával, különösen pedig a lányommal, arról nekem azonnal tudnom kell. De ezt az apró részletet úgy tűnik, hogy kihagyták. Nicolae, légy olyan kedves, és magyarázd el a vejemnek, hogy ezt meg kellett volna tennie. „Gregori, a lányom harcolt egy vámpírral? És erről miért nem tájékoztattál azonnal?” Szavaival elküldte nemtetszésének hangos sziszegését, vicsorgó fogainak képével együtt. A szín teljesen visszahúzódott Destiny arcából, ijesztően elsápadt. Megnyugtatásért Nicolae-hoz fordult. „Valami rosszat mondtam?” „Nem, dehogyis,” – felelte megnyugtatóan Nicolae. Mikhail szinte azonnal visszanyerte az önuralmát, és kikényszerített magából egy kis mosolyt. A legkevésbé sem szerette volna kényelmetlen helyzetbe hozni Destinyt. Vámpírokkal harcolni olyan természetes volt a nő számára, akár a légzés. Hosszú időbe telne megértenie, miért is akarja megfojtani Gregorit. „Én el akartam mondani neked, de egy csata kellős közepére érzem haza. Nem hiszem, hogy az lett volna megfelelő időpont, amikor a fél karomat levágták, hogy megszólaljak: ja, mellesleg Savannah vámpírral harcolt.” „Azt fontolgatom, hogy én meg a fejed vágom le. El fogsz mondani minden részletet, mihelyt egyedül vagyunk. És ne siránkozz itt nekem a kezedről, már tökéletesen rendben van.” „ Ne engem akarj felelőssé tenni azért, hogy ilyen megátalkodottá nevelted a lányod. Mindent megteszek, hogy minimalizáljam a kárt, amit te és Raven okoztatok a liberális, túlságosan elnéző nevelésetekkel.” Mikhail majdnem megfulladt. – A vejem olyan leckét kap ma éjjel, amit soha nem fog elfelejteni. Liberális és elnéző? Én mindig határozott voltam a lányommal. Mikhail odaintette még Destinynek, és önelégült mosollyal az arcán távozott. Destiny összeráncolta a szemöldökét, próbálta megfejteni a herceg utolsó néhány mondatát. – Te, érted mit akart ezzel? – Azt hiszem, vitába bonyolódhatott Gregorival arról, hogy nem megfelelően nevelték fel Savannah-t. Nicolae arrafelé fordult, amerről MaryAnn Delaney és Skyler kijöttek a szobából. Skyler már prémes, kapucnis dzsekijét viselte, és MaryAnn is a saját kabátjáért nyúlt. MaryAnn kávébarna arcát körülölelték sötét hajának rugózó göndör tincsei. Bár farmer volt rajta, még az is túl kifinomultnak tűnt az erdőhöz. Fülcimpáján aprócska gyémántok csillantak, a nyakában vékony aranylánc függött. – Tényleg ezt fogjuk csinálni? – kérdezte MaryAnn, miközben követte a többieket kifelé. – Csak úgy fogjuk magunkat és kivágunk egy fát, az erdő közepén? – Úgy fogsz viselkedni, mint egy nagy gyerek? Nincs annyira hideg. – nevette ki Nicolae. – Seattle-ben nem láttál még karácsonyfát? – Persze, hogy láttam, de én civilizált módon megveszem a fát, te pogány. – felelte MaryAnn. – Lenn a sarkon, nem messze a házamtól. És valójában minden évben haza is hozzák nekem, mert az én autóm túl kicsi hozzá, hogy ilyesmit szállítsak benne.

– Mindig ilyen? – kérdezte Skyler Destinyt. – Máskor rosszabb, – zárta be maguk mögött az ajtót Destiny. – És te nem bánod? Azt hittem, az életpárok mindenkire féltékenyek. Destiny összeráncolta a homlokát, ahogy elindult a hóban. – Francesca féltékeny Gabriel barátaira? – Nincs túl sok barátja. Igazából csak Lucian és Jaxon, Jaxont pedig úgy kezeli, mintha a húga lenne. Nos, a házvezetőnővel is jóban van, inkább Gabriel nem szereti, ha Francesca körül sok férfi van. – Megvonta a vállát. – Amikor Dimitrivel voltam, ő is nagyon kedves volt velem, de aztán jött Josef, és teljesen megváltozott. Féltettem Josefet. – A féltékenység nem egy túl jó jellemvonás, – mondta MaryAnn, és felhúzta bongyor tincseire a kapucnit. – Bizonytalanságot mutat. – Lehet, de amikor egy férfi nem megfelelően néz az asszonyomra, az megérdemli, hogy elriasszam, – vetette közbe Nicolae, és tekintete Destinyre tapadt. MaryAnn hozzávágott egy hógolyót. – Csak azért mondod ezt, mert még nem zárkóztál fel a modern világhoz. – És nem is akarok. Az én váramban én vagyok a király. Destiny MaryAnn-hez vágta a hógolyóját, de Nicolae-ra horkantott. – Csak szeretnéd. Manolito teljesen hangtalanul közlekedett a fák között. A szívverések egyre hangosabbak lettek a fülében, szinte már mennydörögtek. Hallotta a vér surrogását, hogyan áramlik szét a szívből az erekbe. A szája kiszáradt, a fogai megnyúltak. A pulzusa lüktetett, ráhangolta magát zsákmányáéra. Úgy érezte, villám sistereg a vénáiban. Utolsó mentsvárként megpróbált Riordanért vagy Rafaelért nyúlni, hogy emlékeztessék a becsületére és ép elméjére, de képtelen volt akkora erőfeszítésre. A szívverések dübörögtek, aztán egyetlen hang eltörölte a ritmust. Nevetés. Csilingelt a levegőben, dallama a pórusaiba szivárgott, beleolvadt, a legalapvetőbb részévé vált. Mélyen a bensőjében a démon felüvöltött, marcangolni kezdte, követelte, hogy szabadon engedje. A kacagás újra felcsendült, odalebbentette az enyhe szél, mintha csak a hópelyhekkel sodródna, és csalogatta, nem, nem csalogatta, magához idézte őt. A hang irányába fordult, és még hangtalanabbul kezdett lopakodni. Most már az illatot is érezte. Három nő és egy férfi. Nem, nem csak egy férfi, egy vadász. Egy harcos. El kellett volna kanyarodnia, elmenni onnan, amíg még teheti, de a démonja parancsokat üvöltözött a fülébe, és rázta az egész bensőjét, követelte a vadászatot. Lassú sziszegés szökött ki a torkából. A teste arányos, izmos volt, mint minden vadásznak, aki már régóta küzd vámpírok ellen, és akinek hatalmas jártassága van a csatákban. A hófúvással együtt mozdult, mintha ő maga is a természet része lett volna, áttetszően, folyékonyan, olyan csendesen, mint ahogy a pelyhek hullottak a felhőkből. Skyler még jobban a fejére húzta a kapucniját, és elnézett az erdő mélye felé. A világ szikrázóan fehér volt, az ágakat lehúzta a hó súlya, amerre csak nézett. A távolban látta a fogadóból felszálló füstöt. Minden ok nélkül reszketni kezdett. – Gyönyörű itt kinn, nem gondolod? – jegyezte meg MaryAnn. Skyler bólintott. – Nagyon szép, de veszélyes is. – Meg hideg is, – tette hozzá MaryAnn. – Én nem olyan vagyok, mint a többiek, nem tudom szabályozni a testhőmérsékletem. Még te is jobb vagy ebben. És különösebben kalandor típus sem vagyok. – Én szeretem az erdőt, még ha hideg is van benne. Van, amikor megérzem magam körül a vadon élő állatokat, és minden a lehető legtermészetesebb állapotban van körülöttem.

MaryAnn megremegett. – Azt látom, hogy te szereted, te gyerek, de én városi lány vagyok. Ez nem egészen az én elemem. Azt kell, hogy mondjam, hogy ha bármelyik itteni férfi is az én emberem lenne, már fejbe vágtam volna egy hógolyóval, pedig én aztán nem vagyok híve az erőszaknak. Skyler visszafordult MaryAnn felé, teljes figyelmét neki szentelte, és felnevetett. – Azt hiszem, ez egy jó ötlet. Meg fogom mondani Francescának, hogy ezt kell tennie, ha Gabriel túl parancsolgatóvá válik. – És Destinynek is ezt kellene tennie, ezzel a hatalmaskodó alakkal, akivel össze van kötve, – mondta határozottan MaryAnn. – Hallottam ám, – mondta Nicolae, és halálos pontossággal hozzávágott egy hógolyót MaryAnn-hez. A nő felnevetett, ahogy szétrobbant a vállán. – Olyan durva vagy Nicolae. Pontosan tudod, hogy nem tudom megtorolni, mert a kezeim már jéggé fagytak. – Te kis melegházi virágszál, – gúnyolta Nicolae, – amúgy sem találnál el. Az egyetlen hógolyó, amit eldobtál, legalább három méterrel mellettem talált el egy fát. – Hívj csak orchideának. A legjobban benn, a melegen gyarapszom. Ami pedig a célzást illeti, soha nem találtam el semmit, pedig többször is megpróbálkoztam a softballal 2 gyerekkoromban. És veled mi a helyzet Skyler? Ugye sportolsz? Skyler megrázta a fejét. – Nem szeretem túlzottan a többi gyereket. Francesca otthon taníttat. – Csukott szemmel is eltaláltam a legkisebb követ is, már tizennégy éves koromban, – dicsekedett Nicolae. – Sokat játszottunk ilyet, a régi időkben. – Tényleg? – kérdezte izgatottan Skyler. – Igen. Olyat is sokszor játszottunk, hogy bekötött szemmel kellett megérezni a támadást, és kitérni az apró kavicsok elől. Én abban, szintén piszok jó voltam. Leszámítva a testvéremet, aki egyszer-kétszer eltalált, és néhány monoklit is köszönhettem neki. – Minden ilyen férfias melldöngetés teljesen elgyengít. Ha ez így megy tovább, haza kell repülnöm az én szépséges Seattle-i otthonomba, – mondta félig tréfásan MaryAnn. Destinyből, kitört a szorongás egy kis hangja, és MaryAnn kezéért nyúlt. – Nem hagyhatsz itt engem. – Nem lesz veled baj, barátnőm. Te is ismered magad. Erős vagy és ép… – Ezt azt hiszem, egy kicsit eltúlzod, – vágott közbe Destiny, – én soha nem leszek olyan, mint mindenki más. – És senki nem is akarja, hogy olyan legyél. Te Destiny vagy, egyszeri és egyedi. Igaz Skyler? – vonta be MaryAnn a lányt a beszélgetésbe. – nem szeretnénk, ha Destiny olyan lenne, mint bárki más. – Én úgy szeretlek, ahogy vagy, – ismerte be félénken Skyler. – De nem tudom, milyen vagyok, – suttogta Destiny, és csak jobban szorította MaryAnn kezét, mintha azzal itt tarthatná a Kárpátok hegyei között. – Elfogadsz mindenkit olyannak, amilyen, – mondta Skyler, túl idős szemeiben emlékek örvénylettek fel, még mielőtt megállíthatta volna, – csak egyszerűen elfogadod őket. MaryAnn Skyler vállára tette a kezét. – Teljesen igaza van, Destiny. Ez tökéletes jellemzés rólad. Soha semmit nem vársz el senkitől, nem számítasz arra, hogy valamit megtesznek, vagy éppen nem. Nagyon elfogadó személyiség vagy. – Én teljesen más vagyok, mint ti ketten! – tiltakozott Destiny. 2

A softball mondhatni a baseball női változata, szabályaiban kevés az eltérés. A különbség annyi, hogy nagyobb labdával játsszák, melyet a dobó alulról dob és kisebb a pálya mérete. (a korrektúrázó megjegyzése)

MaryAnn elhessegetett a kezével maga elől egy párapamacsot, és nézte, ahogy tovalebeg. – De igen, olyan vagy, – mondta anélkül, hogy a barátnőjére fordította volna a tekintetét. – De én például soha nem lennék képes arra, amit te tettél. Van bátorságod hozzá, hogy egy olyan férfival légy, mint Nicolae. Én ezt nem tudnám megtenni. Soha nem is fogom megtenni. Egyedül akarok maradni egész életemben, nem akarok esélyt adni senkinek, uralkodjon rajtam, vagy lerombolja az egyéniségem. – Széttárta a karjait. – Nem akarok egyetlen férfit sem az életemben, ahhoz túlságosan keményen ítélem meg őket. – Ha most egy jóképű, izgalmas pasi kisétálna innen az erdőből, és a magáénak követelne, nem fogadnád el? Nem számítana, mennyire szexi? MaryAnn megrázta a fejét. – Egészen biztosan nem. Az első géppel utaznék vissza Seattle-be. – Az életpárok nem mindig hagyják, hogy azt csináld, amit akarsz, – mormolta Skyler. – Ha! Gregori nekem ígérte a védelmét, elbújhatnék a házában, amíg biztonságosan hazamehetek. Soha, semmilyen körülmények között nem élnék egy Kárpáti hímmel. – Én is ugyanígy érzem, – mondta Skyler, és ismét az erdő felé fordította a fejét, hogy elrejtse a semmiből hirtelen feltörő könnyeit. A mosoly elhalványult MaryAnn arcán, ahogy a másik lányra nézett, és visszagondolt a beszélgetésükre. Skyler harcolt az életpárja vonzása ellen, és mindaz, amit MaryAnn erről a népről tudott, azt súgta neki, hogy ez rettenetesen nehéz lehet, ha nem lehetetlen. – Csak vicceltem Skyler, – mondta halkan. – Néha sokáig ugyanaz a véleményünk bizonyos dolgokról, máskor pedig hamar meggondoljuk. Igazából fogalmam sincs, mit tennék, ha kijönne egy Kárpáti férfi az erdőből és a magáénak követelne. Honnan is tudhatnám? Skyler megrázta a fejét, és bár szemeit elöntötték a könnyek, még mindig megpróbálta sakkban tartani őket. – Drágám, – MaryAnn hangja végtelenül gyengéd volt. – Csak azért érzel most így, mert még nem sikerült megoldanod minden problémádat. Még meg kell találnod, hogy ki is vagy te valójában, meg kell ismerned a saját erőd. Senki nem képes túltenni magát bizonyos dolgokon, és döntéseket hozni, amíg nem ad magának elég időt arra, hogy felnőjön. Légy türelemmel. Adj magadnak időt felnőni. Semmi szükség a sietségre. Skyler lehajtotta a fejét. Ha nincs ok sietségre, miért érez mégis ellenállhatatlan sürgetést? Miért integetnek neki a fák, ahányszor csak rájuk néz? A vonzás, hogy megkeresse Dimitrit, nagyon erős volt. Remélte, hogy ez azt jelenti, amit ő szeretne, hogy nem tud az lenni, akire a férfinak szüksége van, mégis félt, hogy valahogyan már magához kötötte. Képtelen volt abbahagyni, hogy állandóan rágondoljon, és ami még ennél is rosszabb volt, a teste is reagált, ha rágondolt, ő pedig utálta, hogy reagál. Melegség ömlött el az ereiben, a mellei fájtak, odalenn pedig nyirkosnak és kényelmetlennek érezte magát, a feszültség egyre növekedett benne. Érezte a neki szóló hangtalan hívását, bár a férfi megpróbálta elnyomni a szükségleteit, akadályt húzni kettejük közé. A vére mégis őt hívta. Tudta, hogy Dimitri az. És nem akarta, hogy bármi köze legyen ahhoz a férfihoz, aki ezt váltja ki belőle. – Ott egy nagyszerű jelölt, – mondta Nicolae, és egy különösen formás fenyő felé mutatott, – abból szépen megcsinálhatnánk. A fa mélyebben volt a többi között, így Skyler habozva követte az egymással kergetőző, hógolyózó felnőtteket. Rettegéssel töltötte el, ha ránézett az árnyakra. Valami leselkedett ott. Valami veszélyes. És éhes szemekkel őket figyelte. Figyelt, és egy rossz mozdulatra várt. Hullámokban érezte a felé áradó veszélyt, és nem értette, hogy Nicolae és Destiny miért nem érzik azt.

Skyler szeretett volna visszafutni a ház biztonságába, de ez azt jelentette volna, hogy vagy szól a többieknek, vagy egyedül indul el. Ha pedig szól a többieknek, és az ott Dimitri, akkor probléma lenne ismét közte és Gabriel között, amit nem viselt volna el. Már így is túl sok problémát okozott mindkettejüknek. Egyedül visszamenni a házhoz, pedig ugyanilyen kérdéses volt. Így végül Destiny és MaryAnn után sietett, sűrűn tekingetve a fák közötti sötétség mélyére. Egy szörnyű pillanatig mintha azt látta volna, hogy egy tüzesen ragyogó szempár bámul rá, követi nyomon minden lépését. Pislantott egyet, és az illúzió eltűnt, de valami akkor is volt ott. Biztos volt benne. És éhes szemekkel figyelte őket. Egészen biztosan nem. Az első géppel utaznék vissza Seattle-be. Gregori nekem ígérte a védelmét, elbújhatnék a házában, amíg biztonságosan hazamehetek. Soha, semmilyen körülmények között nem élnék egy Kárpáti hímmel. A női hang tisztán, érthetően jutott el hozzá, minden egyes szó jól érhetően áramlott az éjszakában. Megvakult. A földön csillogó hó fehérsége elkápráztatta. A szemei cserbenhagyták, el kellett takarnia őket, térdre esett, és alig volt képes visszatartani a fájdalomkiáltást, ami a vakító ragyogástól feltörni készült belőle. Színek lobbantak, mint eleven lángok, össze kellett szorítania a szemeit, de még így is ott maradtak, szinte elnyelték az elméjét. Élénkek. Hihetetlenek. Gyönyörűek. A lélegzet kivágódott a tüdejéből. Megpróbált újra látni, ujjai pajzsa mögül kandikált ki, hogy csökkentse a fényerőt, ne vakítsa el teljesen. A fák már nem az unalmas szürke színt mutatták, zöldek voltak a szikrázó fehér takaró alatt. Színesben látott. Diadalmámor söpört rajta keresztül. Nem csoda, hogy a démonja üvöltve kelt ki magából, hogy kövesse azt a szívverést, a nevetést. A nő az övé. Végre. Sok évszázadnyi várakozás után. Az ő számára teremtették, a része. Felállt, de megingott az érzelmek rohama alatt, amik elöntötték. Ellenállhatatlan volt, mindent érzett egyszerre, az összes érzéke életre kelt. Minden sejtje. Mind ott volt, az összes érzelem, amire valaha is vágyott. A vágy éhsége, ami erotikus képek egész seregével árasztotta el az agyát, megannyi év elveszett álmai, fantáziái. Összefutott a nyál a szájában, ha az ízére gondolt, a bőre érintésére. Róla álmodott, rá volt szüksége, és végre-valahára a markában volt. Szinte futva indult, hogy elkapja, de a szavai visszhangja az elméjében megdermesztette. Gregori védi. Halk morgás szökött el belőle. Ki akarja játszani. Megtagadja, hogy benyújthassa rá az igényét. A világuk minden törvénye, az összes létező jog szerint az övé volt, évszázadokat, nagyon sok évszázadot várt rá kitartóan. Senki nem tarthatja távol tőle. Senki. Elragadja, ha szükséges, a következmények meg mehetnek a pokolba. Kevés vadász volt hozzá hasonló hatalommal bíró, vagy épp a testvéreivel, akik egyként állnának mellette. A De La Cruz fivérek mindig, mindig összetartottak. Ajka hátrahúzódott, rávicsorgott a kis csoportra, és figyelni kezdte őket, ahogy körülálltak és méregettek egy fát. A fiatal lány sokszor pillantott az irányába összeráncolt szemöldökkel, egyszer pedig az ősi hím is felemelte a fejét, és körbepásztázta a területet. Érezte a gondolatszondát, de megerősítette a pajzsait, elhatározta, nem hagyja, hogy észrevegyék. Az ősi erőteljes volt, de Manolito tarsolyában is évszázadok tapasztalata lapult, elrejtette a jelenlétét, lejjebb ereszkedett, és végtelen óvatossággal, nehogy felfedezzék, egyszerűen fától fáig osonva, közelebb lopakodott. Olyan közel, ahonnan már láthatta őt. Elállt a lélegzete. A nő minden volt, amit valaha is el tudott képzelni az életpárjáról, és még annál sokkal több is. Magas, karcsú, hetyke, csókolnivaló mellekkel, gömbölyded, íves

csípővel, ami az ő csípőjét hivatott bölcsőben ringatni, és a bőre… szinte még ebből a távolságból is érezni vélte a tapintását. Egy férfi az egész életét képes lenne eltölteni azzal, hogy pusztán csak simogatja azt a bőrt. Kávészínű, puha, szaténtapintású, színes, csábító, meleg. Bár a fejét takarta kabátjának csuklyája, mégis látta az alóla vállig szerteszét rugózó, vastag, vadul göndörödő tincseket, amik szinte követelték az ujjait. A szemei hatalmasak, étcsokoládé színűek voltak, a szája pedig egyenesen bűnbe ejtő. Elképzelte azt a szájat, és azokat a dolgokat, amit az a testével művelhet. Az övé. Még mindig nem tudta teljes egészében felfogni ennek a ténynek a valódiságát, még úgy sem, hogy ott állt közvetlenül a közelében, nevetett, az arca kipirult, a szemeiben szikrák táncoltak. Még lejjebb ereszkedett, hagyta, hogy a légzése visszatérjen a normál tempóhoz, az agya szélsebesen a lehetőségeket válogatta. Ha magával vinné, ahogyan arra minden porcikája vágyott, az egész Kárpáti társadalom a nyomukban lenne. Minden joga megvolt ugyan rá, de a lány védelmet kérhet, és abból, amit kihallgatott, képes is lenne megtenni. Egy tervre volt szüksége. De nagyon gyorsan. Még a testvérei előtt sem fedheti fel, hogy megtalálta az életpárját. Ők egészen biztosan segítenének ugyan neki, de ha az életpárjaik is megneszelnének valamit a szándékaiból, egészen biztosan dühösek lennének. Nem volt hajlandó kockára tenni, hogy valamelyikük elárulja. Legelsősorban mindent meg kell tudnia az életpárjáról, ami adathoz csak hozzáfér, anélkül, hogy bárki is észrevenné, hogy azt csinálja. Aztán pedig ki kell találnia egy tervet, hogyan ragadja magával Dél-Amerikába, ahol el lenne vágva minden segítségtől. Nézte, hogyan dől le a fa, hogyan húzza maga után Nicolae a hóban. A fiatal lány még mindig gyanakvó pillantásokat vetett maga köré, és szinte azonnal a másik nő is körbetekintett, ellenség után kutatva. Ismét fától fáig haladt velük egy vonalban, beleolvadt a bokrokba, amikor a kis csoport visszaindult a házhoz. Láthatatlanul követte őket, szélirányban maradt, és különösen nagy gonddal tartotta szemmel a legfiatalabb nőt. Az ő látása messze túl volt a normalitás határain, képes volt megérezni a sötétséget, még az árnyak között is. Manolitonak vállalnia kellett a veszélyes lépést, hogy nyomon követ az otthonába egy ősit, miközben a sötétség elég nagyra növekedett már benne ahhoz, hogy a lány is észlelje. Várt, míg kinyitották a leghívogatóbb ház ajtaját, amit valaha is látott. Az ősi a fával küzdött. Nehézkes volt, hóval borított, és nem akart beférni az ajtón. – Meg tudnád tartani kinyitva olyan szélesre, amennyire csak lehet MaryAnn? – kérte Nicolae, – túl nagy ez a fa. Egy-két másodperc alatt ritkítanám. Könnyebb lenne bevinni. – Ne merészeld. Azt ígérted, hogy mindent hagyományosan csinálunk. Nem csalhatsz. Majd segítek, – mondta Destiny. MaryAnn kinyitotta az ajtót, olyan szélesre tárta, amennyire csak lehetett, majd mélyen, lakájszerűen meghajolt. – Fáradjatok be. Mellette Skyler hangosan felzihált, ahogy egy hideg szellő berontott a házba. Felkavarta a hópelyheket a fáról, és a tornácról, körbetáncoltatta őket, majd lassan elcsitult. Destiny és Nicolae többször is megkísérelte bejuttatni a fát a házba. Hó zuhogott mindenhova, végül pedig mindketten lerogytak és hangosan nevettek. – Skyler! Segíts! – kiáltott Destiny, amikor végre a fa hegye ráhanyatlott a kanapéra. Skyler odaugrott, hogy segítsen átemelni a bútoron. Amikor MaryAnn végre becsukta mögöttük az ajtót és be is reteszelte, azt hitte, sokkal nagyobb biztonságban fogja magát érezni, mégsem így történt.

Nicolae a kandalló felé intett, amiben tűz lobbant fel, szinte rögtön át is melegítve a helyiséget. Skyler elfordult a többiektől, kibámult az ablakon az erdőre. Semmi sem történt. A fantáziája szabadult volna el? Miért nem érzi magát biztonságban még mindig? – Csupa víz minden, – jegyezte meg MaryAnn. – Hozok törölközőt. – Remek ötlet. Nicolae és Skyler pedig nekem fog segíteni, hogy megtaláljuk a legjobb helyet a fa számára. – Hogy érted azt, hogy megtalálni a legjobb helyet a fának? – kérdezte meghökkenten Nicolae. – Egyetlenegyszer fogom felállítani, ha ragaszkodsz hozzá, hogy kizárólag emberi módon tegyem. – Azzal elvennéd a móka felét, – tiltakozott Destiny, – a másik felét meg az veszi el, hogy látnunk kell a teljes elkeseredést az arcodon. MaryAnn nevetett a bohóckodásukon. Olyan jó volt látni a boldog Destinyt. Már csak ezért is jó, hogy ideutazott az otthonából, Seattle-ből. A hegyek ugyan távoliak maradtak a számára, messze érezte magát ettől a világtól, de jó érzés volt látni Destinyt, hogy megállapodik, hogy boldog Nicolae-al, és egyre magabiztosabb. Ez mindenképp megérte a távollétet az otthonától. Belépett a fürdőszobába, és már sokadjára körbefordult, hogy megcsodálja a mesterműnek számító csempézést. Egy olyan helyiségét, amit soha nem is használnak. Nicolae mégis rengeteg figyelmet szentelt minden apró részletnek, a végeredmény pedig gyönyörű lett. Elővett a legvastagabb törölközők közül kettőt a polcról, és visszafordult az ajtó felé. Az hirtelen becsukódott előtte, és a zár a helyére kattant. Ahogy a kilincsért nyúlt, Manolito testet öltött mellette, közvetlenül a füléhez hajolt, és belesuttogott egy parancsot, villámgyorsan átvéve fölötte az irányítást. Amikor kinyitotta az ajtót, hogy a másik hím becibálja rajta a karácsonyfát, és MaryAnn kiejtette a száján, hogy „fáradjatok be,” azt a kényszer egy gyengéd lökésére tette, ezzel Manolitot is meghívta az otthonába, számára is biztosította a szabad belépést. „MaryAnn, az életpárom vagy, így hát engedelmeskedned kell a parancsaimnak. A véremet fogod venni, hogy bármikor szólíthassalak, ha szükségem van rád, és te is szólíthass, ha neked van rám szükséged.” Az ujjai végigsimítottak arca tökéletes bőrén. Lehunyta a szemeit, úgy ízlelgette hihetetlen puhaságát. Aztán a keze lecsúszott a blúza gallérjára, szétnyitotta a gombokat, és széthúzta a szárnyakat, hogy szabaddá tegye a kulcscsontját. Gömbölyű keble a csipkés melltartóban önmagában felért egy meghívással. Lehajtotta a fejét és megcsókolta a szájsarkát, a testében ökölbe szorultak az izmok. De ez nem a szexről szólt. Soha nem vett volna el semmit az életpárjától, amit az nem akart nekiadni magától. Végigcsókolta az állát, a nyakát, az őrjítően lüktető pulzusáig. Gyengéden a karjai bölcsőjébe húzta, teste odasimult az övéhez, és belemélyesztette fogait a mellébe, átadva magát az erotikus extázisnak, ami átsöpört rajta, amikor először megérezte az ízét. A szükség szinte leterítette, férfiassága megvastagodott válaszként, fájdalmasan, és még több fájdalmat ígérően. Az íze fenséges volt. Soha még csak hasonlót sem érzett, mint ez, így a végére annyit elvett, amennyi valódi cseréhez is elég. Az első cseréjükhöz. Nem mintha a lány tudna róla, hogy az életpárjának követeli. Egyszerűen csak mohó kapzsiságból vette el, és elátkozta magát utána, hogy megtette. Elég lett volna csak összekötnie magukat, hogy kibírja a rá váró sötét napokat, ami visszatarthatta attól, hogy átforduljon élőholttá. Iszonyatos hullámokban öntötte el a vágy és a szükség, hogy ragadja meg, vigye el, rejtse barlangja biztonságos mélyére.

Amikor képes volt ismét az irányítása alá gyűrni az érzelmeit, lezárta a sebeket rajta a nyelvével, de rajta hagyta a jelét, a bélyegét, amit egykönnyen nem fog tudni eltávolítani. Kinyitotta a saját ingét, sebet ejtett a mellkasán, és odakényszerítette a fejét, megparancsolva neki, hogy igyon. Mihelyt a szája hozzáért a bőréhez, nyelve vakon tapogatva keresni kezdte a sebet, majdnem megszégyenült. Merevedése tovább vastagodott, csípője önkéntelenül előre döfött, fájdalmasan lüktetett a vágytól, hogy mélyen belé temesse magát. – MaryAnn? Ez Nicolae volt, a hangjából gyanú csendült. Manolito érezte a gyors letapogatást, egy gondolatszonda keményen megpróbált betörni az elméjébe, majd tovább haladt a MaryAnnébe. Az ősi valamikor a vérét vette, és ezzel magához kötötte. Manolito hangtalan szisszenéssel fejezte ki nemtetszését, és közben a nő agyi mintáiban fenntartott egy képet arról, hogy a mellékhelyiséget használja. Az ősi megnyugodva ellépett az ajtó elől. Amikor megbizonyosodott róla, hogy a lány eleget vett el egy teljes cseréhez, Manolito hatalmas, sajnálkozó sóhajjal bezárta a sebet, rendbe tette őt, és elültette az elméjében az emléket, hogy a fürdőszobát használta. Aztán könnyedén molekuláira bomlott a helyiségben, így amikor végül MaryAnn kinyitotta az ajtót, és szembe találta magát Nicolae-al, már nem volt mit meglátni, érzékelni belőle. – Minden rendben? – kérdezte Nicolae. MaryAnn rányomta a kezét lüktető mellére. Furcsa módon kipirultnak, szexuálisan felajzottnak érezte magát. Vett egy mély lélegzetet, és lassan kiengedte. – Jól vagyok Nicolae. Itt vannak a törölközők. Ábrándozott volna? Egy pillanatig arra sem emlékezett, hogy bement a fürdőszobába. Kizárólag egy férfi jelent meg a gondolataiban, aki megérinti a bőrét, és végigcsúsztatja a száját az arcától a melléig. Szerette volna szétnyitni a blúzát, hogy vethessen egy pillantást a bőrére, meg akarta érinteni a testét, újra érezni akarta magán azokat a kezeket. De Nicolae, bár visszafelé indult a nappaliba, a válla fölött gyanakvó pillantásokat vetett hátra az irányába, ez pedig eszébe juttatta, hogy képes olvasni a gondolatait, ezért rákényszerítette magát egy semmitmondó fecsegésre a karácsonyfáról.

15. fejezet – Natalya, mit akarsz ezzel a hajlakkal és öngyújtóval? – követelt választ Vikirnoff Von Shrieder. Merőn kinézett a konyha ablakán a kinti csöndes, szikrázóan fehér világba, ami körülvette őket. – Nincsenek a környéken vámpírok, vagy mégis? – Ne legyél ostoba. Már megtanultam villámot lehívni, ha vámpírokkal kellene harcolni. Crème brûlée-t akarok csinálni, és szükségem van egy lángpisztolyra. Nézd meg, itt van leírva a receptben. Natalya előrehajolt, hogy elolvassa a kis kártyát, ami a csempézett konyhapulton feküdt. – Mondj le róla. Az a hülye recept nem ér meg annyi időt, amit belefektettél. Vikirnoff odalépett mögé, karjaival körülölelte a derekát és odasimult a hátához. – Azt hittem, hogy mindig is June Cleavert szeretted volna a konyhádba, egy csinos kis köténykével a derekán, – kötözködött vele Natalya. – Te beszélsz állandóan June Cleaverről, de ezt a kötényt tényleg szeretem, – ismerte be, miközben fentről lefelé végigcsókolta oldalt az arcát. Kezeit a vékony anyag alá fúrta, hogy felderítse a melleit. – Ha állandóan csak ezt viselnéd, még az is lehet, hogy fontolóra venném, hogy megkóstoljak egyet ezekből a furcsa kotyvalékokból, amiket megpróbálsz felverni itt. – Megmajszolgatta hátul a nyakát, és hagyta, hogy a kezei lejjebb csússzanak lapos hasára, majd a lábai találkozásához a rövidke kötény alatt. Tenyerével végigsimított a göndör fürtökön, majd ujjai rásimultak a sárkány szimbólumra. Kitapogatta az ismerős formát, aztán körbesimított a csípőjén, és rátapasztotta a kezeit kerekded fenekére. – Ainaak enyém, egyetlen szál ruha sincs rajtad a kötény alatt. Natalya előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye szemöldök ráncolva hol a receptet, hol pedig a kotyvalékokat. Ez az akció csábító testhelyzetbe hozta, feneke odanyomódott Vikirnoff testének elülső részéhez, végigküldve egy aprócska kis elektromos töltést a férfin, egészen az ágyékáig. – Kételkedek benne, hogy bárki, aki főz, az közben ruhát visel. Állandóan piszkos lesz. Már háromszor átöltöztem, aztán feladtam. Vikirnoff kezei folytatták a sétát, megrajzolta csípője vonalát, végigcirógatta a fenekét, lesiklott a combjaira. Érezte, hogy öntudatlanul megremeg, válaszolva izgalmára. – Tehát, az emberek anyaszült meztelenül szoktak beállni a konyhába, főzni. Kezei tovább kóboroltak, kissé szélesebb terpeszbe nyitotta a lány lábait, combjai belső oldalát simogatva, egyre magasabban, míg végül ujjízületei már oda-vissza hozzáértek érzékeny középpontjához. – Egészen biztos vagyok benne, – mondta Natalya. – Csakis ez lehet a titkuk. Lehunyta a szemeit, és csak szívta magába az érzést, amit a kezei okoztak a csupasz bőrén. Odadörzsölte a száját a nyakához, nyelve a pulzusát nyalogatta, cirógatta, fogaival ingerelte, csipkedte. – Meg fogom kérdezni Slavica férjét, hogy ő is ezért tölt-e ennyi időt a konyhában. Már nagyon sokat töprengtem rajta, hogy mire használhatják azt a hatalmas helyiséget, azzal a sok pulttal. Fogai mélyre süllyedtek benne, összekapcsolták őket, nagyobb teste az övé fölé hajolt, beszorítva a lányt az alacsony pult és saját maga közé. A ruhái eltűntek, a teste már kemény és erőszakos volt, ujjai csábító lassúsággal merültek el Natalya testében, hogy felziháljon, és nedvesen, üdvözlőn tolja magát hátra, a keze felé.

Máris forró volt. Szerette az azonnali válaszait, és ahogy önkéntelenül, mohón meglovagolta a kezét. Megragadta a csípőjét, hogy mozdulatlanul tartsa, és várt egy kicsit, hogy visszanyerje önuralmát a képtelenül gyors örömtől, amit okozott neki. – Te indítottad be, – panaszkodott Natalya. Nem felelt, élvezte fűszeres ízét és hogy, hogyan várja kisebb, lágyabb teste az övét nyitva, készen állva, végtelenül sebezhetően, mégis akkora hajlandósággal. Szenvedélyes érzések öntötték el, hogy képes volt megszerezni ezt a női harcost, körbeveheti a testével, pedig pontosan olyan halálos, mint amilyen gyönyörű. Egyik kezével lejjebb nyomta a hátát, és közben ismét a magasba emelte a hevét, mégis rákényszerítve, hogy várjon rá, hogy elfúló kis hangokat adjon ki, tekergőző csípője megpróbálja elcsábítani, a teste nedves és vágyakozó legyen. Különösen szerette, amikor felajzottá és sóvárgóvá vált, mégis behódolt az uralmának, mint most is. Vikirnoff végighúzta a nyelvét fogai nyomán, és ismét várt, míg pletykásan félreverdeső szíve visszatért valami elfogadható ritmushoz, csak aztán illesztette magát oda Natalya testéhez, hogy aztán egyetlen határozott lökéssel teljesen beletemetkezzen. A lány halkan felkiáltott az örömtől, amikor összekapcsolódtak. Nagyon szoros volt, puha, síkos, krémes öle szinte ökölbe szorította férfiasságát. Keményen döfött előre a csípőjével újra és újra, minden előzetes figyelmeztetés nélkül ismét átdobva Natalyát a gyönyör peremén, ami áthullámzott leszorított testén, az átrohanó orgazmusba beleremegtek a lábai és a hasa, éppúgy, mint a méhe. Tartotta az egyenletes ritmust, akár egy dugattyú, erőszakosan tolta előre és húzta vissza a csípőjét. Érezte, hogy villámok cikáznak a véráramában, a feszültség egyre magasabbra növekedett benne, érzékeny idegvégződései szinte már lángoltak, megtartotta önmagát a szakadék pereme fölött lebegve, míg Natalyát újra egyre magasabbra és magasabbra emelte, míg az már zokogott a kielégülésért. Vikirnoff napokat képes lett volna ott maradni benne, mélyen a selyembe, tűzbe temetkezve, ahol izmai mohón, kapzsin szorították, míg ő uralta a testét. A haja szétömlött körülötte, megjelentek benne a sávok, a bőrének minden négyzetcentimétere puha és csábító volt, minden íve, hajlata az övé volt, azt tehetett vele, amit csak akart. Most egészen közel érezte a nősténytigrist, vadul próbálta a felszínre küzdeni magát, csak fokozva ezzel benne a tüzet, nyersen vágyott rá, hogy összeillessze magát a nagymacska forró vadságával. Hátravetette a fejét, lábujjhegyre emelkedett, mélyre hatolt újra és újra, a súrlódás az elviselhetetlenségig fokozódott, az öröm határossá vált a fájdalommal, de egyre csak diktálta a tempót, mert így akarta. Mert a teste az ő teste volt, amikor így egybeolvadtak. Nekiadta magát feltételek nélkül, megbízott benne, befogadta a testébe, és ez a kiváltság az extázisig emelte. Jobban szükségük volt erre, mint bármi másra, a szinte erőszakosságba torkolló együttlétekre, azután, hogy mindketten olyan sokáig voltak egyedül. Lágyan mormolt neki a saját nyelvén. "Te avio päläferiilam. Ainaak sívamet jutta." Te vagy az életpárom. Örökké a szívembe zárlak, örökre az enyém vagy. Válaszolt neki az ősi nyelv azon kevés szavainak egyikével, amit már ismert, a szíve szavával. „Sívamet.” Szerelmem. És komolyan is gondolta. Vikirnoff ismét mélyre hatolt benne, Natalya légzése már puszta zokogássá vált, a teste pedig szinte már dühösen lángolt, míg az éhség egészen fel nem falta őket, olyan élesen és rettenthetetlenül, amit képtelenek voltak visszatartani. A teste összeszorult körülötte, szinte magába olvasztotta, a görcsös hullámok megállíthatatlan tüzet küldtek végig a gerince mentén

a heréibe. Az egész teste megrázkódott, ahogy még egyszer keményen belédöfött, áthatolt izzó selymén, hogy a teste legmélyére ontsa magját, ami csak még jobban összeforrasztotta őket. Aztán csak feküdt fölötte, szorosan hozzásimult, csókolta, hozzádörgölte az orrát a nyakához, és próbált levegőhöz jutni. A szívük ugyanabban a ritmusban száguldott, de a telhetetlen, gyötrő éhség még mindig ott volt. Érezte hogyan kavarodik fel a lányban ismét a sóvár, mohó macska, míg saját bensőjében a démon üvöltött a párjáért. Végtelen lassúsággal, vonakodva elválasztotta egymástól a testüket, hagyta, hogy Natalya is felegyenesedjen. Odahúzta magához ismét, nem hagyott neki egérutat, nyilvánvaló szándékáról kutató kezei, csapongó szája árulkodott. – Mindig tudtam, hogy nagyon bejön neked ez a June Cleaver dolog. Valami titkolt kajafétised lehet, – monda neki a lány egy apró mosollyal. – Bevallom, valóban van egy fétisem, de azt hiszem, inkább te vagy az. Lehajtotta sötét fejét, még közelebb húzta magához, kényszerítette Natalyát, hogy hátrahajtsa a felsőtestét, mintegy felajánlva így neki a melleit. Nyaldosta az érzékennyé vált mellbimbókat, behúzta a szájába, szopogatta, szívogatta, a fogaival karistolta, ami utórengéseket küldött végig a női testen. – Ainaak enyém, örökké enyém, – suttogta. – Tudod, hogy te vagy a szívem, és a lelkem. Az egész életem. Natalya imádta, ahogy a haja végigsimított a bőrén, és hogy a szája olyan lelkesen becézgeti. Egész éjszakákra el tudott merülni a testében, semmi másra nem tudott gondolni, és senki másra sem. Ha csak ránézett, már kívánta. Mintha a pillantása azonnal fellobbantaná benne a tüzet. Egyszer a falu közepén szeretkezett vele, megóvva magukat láthatatlansággal a kíváncsi tekintetektől. Szándékosan csábította, ujjai végigfutottak a hasán, majd még lejjebb ereszkedtek, melleit felé tolta, és Vikirnoff teste azonnal válaszolt, úgy, ahogy szerette. Nekinyomta a falnak, ott tette a magáévá, képtelen volt várni, akár csak egyetlen másodpercet is. Szerette ingerelni, látni a felépülő gerjedelmet a szemében, hogy egyedül csak ő láthatja eltűnni a komor vonásokat az arcáról. Vikirnoff mindig elmondta mennyire szereti, és hogy mit gondol róla. Szavakkal nagyon nehezen volt képes kifejezni az érzelmeit, félt, ha valahogy mégis megpróbálná gondolatokba önteni valódi mélységüket, valahogyan elröppennének. Natalya soha nem fogja őt annyira szeretni, mint amennyire ő szereti. Még csak fogalma sem lehet róla a lánynak, hogy mennyire. Vikirnoff vonakodva engedte el a melleit, de még mielőtt felegyenesedett, pillekönnyű csókokkal halmozta el a száját. – Hallottál valamit? – Van valaki a fák között, a ház közelében. Natalya a nyaka köré fonta a karjait, visszahúzta magához, szája kihívóan olvadt össze az övével. A tűz azonnal lobbant. A nyelve párbajra kelt az övével, ingerelte, cirógatta, kezei végigsiklottak a testén. A finom ujjak férfiassága hosszán kalandoztak, ami egyre keményebb és vastagabb lett, olyan elégedettséget váltva ki belőle, hogy szinte dorombolni támadt kedve. Köré fonta az ujjait, majd lehajolt hozzá, meleg lélegzete simogatta. A csípője önkéntelenül előre döfött. Natalya nyalogatni kezdte, mint ahogy egy macska tejfölt nyalogat. Aztán szája nedves melege fogadta magába, ami szétterjesztette a tüzet a hasában. Teljesen megfeledkezett a látogatóról, két kézzel beletúrt a homokszínű hajba, közelebb húzta magához, miközben merevedése mélyebbre hatolt a szájába.

Natalya térdre rogyott, átfogta a csípőjét, nyalogatta, majszolgatta, egészen a torkáig engedte, míg már úgy érezte, elveszíti a józan eszét az örömtől. Natalya soha nem hagyott félbe semmit, és legnagyobb örömére Vikirnoff hagyta, hogy kiszolgálja, engedte, hogy ismét a hatalmába kerítse, uralja a szexszel. Imádta megérinteni, kóstolgatni, kipréselni belőle az utolsó csepp magot is, csak hogy láthassa, milyen gyorsan képes ismét a kielégülésre a kedvéért. Mélyen a szájába vette, és hagyta, hogy egy halk, doromboló hang törjön ki a torkából, aminek rezgése végighullámzott a nyelvén, és Vikirnoff egész testén. Szorosan a tenyerébe fogta a golyóit, úgy tűnt, mintha a teste minden idegszála a férfi ágyékába gyűlt volna. A vágy éles volt, a bensőjét marcangolta, ahogy figyelte, hogyan csúszkálnak ajkai a merevedésén, érezte nyelve cirógatásait, fogainak karcolgató élét. – Keményebben, – sziszegte összeszorított fogai között. A lány közel volt hozzá, hogy lenyelje őt, a torokizmaival és a nyelvével valami hihetetlent művelt. Felnézett rá, ott látta az örömöt a tekintetében. Miatta. Hogy képes rá, hogy neki adja ezt az ajándékot. Ha ez egyáltalán lehetséges volt, még jobban összeszorította a torkát, nyelvével ismét megpöccintette, amivel egyetlen pillanat alatt váratlanul a csúcs közvetlen közelébe lökte. Tűz száguldott az ereiben, a testét szaggatta. Natalya szinte erőszakosan fejte a szájával, és a kezeivel, míg ő a haját markolta, és tehetetlenül döfött előre, olyan mélyre, amennyire csak tudott. Aztán millió darabra tört, a lábujja hegyétől a feje tetejéig, a magja forró sugárban szakadt ki belőle. „Asszony, megölsz.” De ezt tűnt a létező legszebb halálnak. Talpra húzta, de nem eresztette el a haját, szája rátalált a mellére, érezte hogyan ugrik meg benne a vágy. Megpöccintette nyelvével a mellbimbóját, érezte a sürgető választ átfodrozódni a testén. Finoman beleharapott, mire Natalya teste megugrott, méhe ökölbe szorult. – Szeretem ezt csinálni veled. Mindig úgy felforrósít, ha látom, hogy mennyire élvezed, hogy mindig megadod, amit akarok. És én mindig többet akarok Vikirnoff. Sokat, egyre többet. – Készen állok rá, hogy helyt adjak az igényeidnek. Natalya köré fonta az egyik csupasz lábát, és odadörgölte magát a combjához. – Tégy boldoggá, főállásban. Könnyedén felkapta és felültette a pult peremére. – Nem futhatsz el előlem sivamet. Titokban, Natalya kedvenc dolgai közé tartozott, amikor a férfi az ősi nyelven mondta el neki a szerelmét. A hangsúlya lenyűgöző és szexi volt, szavai egy titokzatos világnak tűntek, amit senki mással nem oszt meg. – Elfutni? Csak itt voltam a konyhában, ezekkel az ételekkel foglalatoskodtam és reméltem, hogy éhes leszel. Vikirnoff halkan felnevetett, szemei éjfélszínűre sötétedtek. – Mindig éhes vagyok rád. Széttolta a combjait, a vállára emelte a lábát és lehajtotta a fejét, forró magja édes illatába. Ugyanúgy nyalogatta, mint ő az előbb, akár egy macska. Ismert minden intim zugot, rejtett pontot és mélyedést, ami csak a testén volt. Lassan körözött legérzékenyebb pontja körül, kínozta őt, míg sikoltozni nem kezdett az örömtől. A combjai önkéntelenül megrezzentek, a csípője felemelkedett, amikor az ujjai becsúsztak felforrósodott hüvelyébe, nyelve pedig szopogatta, pöckölgette.

Azt tette, amit kért, de olyan módon, amit el sem tudott képzelni. Habzsolta, felfalta őt, pontosan olyan hatékonyan használva a nyelvét, mint ő használta a sajátját a férfiasságán. Ujjai csak fokozták az édes gyötrelmet, átlökték egy másik birodalom határain túl. Natalya a szája felé billentette a csípőjét, teste őrjöngött a kielégülésért, a fejét ide-oda dobálta, miközben Vikirnoff varázsolt rajta. A testében gyorsan emelkedett a nyomás, kielégülésre volt szüksége, a feszültség egyre szorosabbra és szorosabbra tekeredett köré, míg már azt hitte, hogy összeroppan. Vikirnoff mindig visszább rántotta, hogy aztán még feljebb lökje, akkor is, amikor már úgy gondolta, hogy képtelen lenne rá, míg már zokogva könyörgött neki az őrület határán. Egy érzés ragadta meg és szorította össze a gyomrát ugyanúgy, mint a méhét, majd terjedt szét a testében, valami, ami egyszerre volt fájdalom és gyönyör. A levegő kiszakadt a tüdejéből, és esküdni mert volna rá, hogy az egész bensője megrázkódott. Beleremegett, a színtiszta extázis hullámai egymás után csaptak át fölötte. Még mielőtt lehetősége lett volna újra lélegzethez jutni, Vikirnoff leengedte a csípőjét, a kezébe fogta a lábait, és a selymes redők közt utat törve egyetlen lökéssel mélyen elmerült benne. Felsikoltott. És aztán nem volt megállás, a gyönyör sikolyai újra és újra feltörtek belőle, ahogy az orgazmusok, egyik a másik után száguldottak át rajta. Ahogy mélyen belédöfött, hozzádörgölte magát a finom, érzékeny kis rügyhöz a testén, hallgatta a torkából feltörő halk kéjsikolyokat, érezte a testén átfutó gyönyör hullámait. Gyorsabb tempóra váltott, fokozta a súrlódást, Natalya arca pedig kipirult, a szája elnyílt, a szemei hatalmasak voltak az extázis sokkjától. Ekkor ő is átesett újra a szakadék peremén. Natalya megragadta a vállát, és kétségbeesetten igyekezett visszanyerni az önuralmát. Vikirnoff egyetlen mozdulattal képes lenne összetörni őt, mégsem érzett mást, mint teljes kielégülést, ellazulást, tökéletes mentességet minden felelősség alól, amit mindig magán cipelt. Odafordította hozzá az arcát egy csókért. Imádta a száját, és azt, amit az csinált vele. Mindent imádott rajta. – Valaki van az ajtónál, – súgta halkan, miközben megcsókolta a férfi szájsarkait, végig a torkát, egészen le a mellkasáig. – Ez csak az öcsém lehet, és várhat, – felelte Vikirnoff, és ismét a melleit kezdte gyúrni, rezgéshullámokat indítva el ezzel a testében. – Most sokkal fontosabb dolgom van. „Menj már innen Nicolae! Most nagyon elfoglalt vagyok.” A barátságtalan üzenet mellé még egy türelmetlen vicsorgás képét is elküldte a nyomaték kedvéért, de az öccse csak nevetéssel viszonozta. Natalya nyelve felörvénylett a pulzusán. Fogai karistolták, amitől az egész teste várakozóan összehúzódott. A kopogás az ajtón kitartóan folytatódott. Vikirnoff káromkodott. – Megölöm. Hirtelen magára hagyta a lányt, és a bejárati ajtó felé száguldott. – Legalább ruhát vegyél fel, – szólt utána csintalanul vigyorgással, – lehet, hogy szükséged lesz rá. Vikirnoff ugyanabban a pillanatban intett magára egy inget és egy farmert, amikor felrántotta az ajtót. – Nem hallottad, hogy… – Hirtelen elakadt a szava, felismerte a látogatóját. Beletúrt a hajába és visszanézett a konyha felé. – „Te tudtad.” Mikhail. „Persze. Én figyeltem, helyetted is.” A nevetése ismét összerándította a testét. Olyan hangos volt, hogy még a füle is belecsendült. „Azt hiszem, hogy elverlek.” „Az legutóbb is tetszett. Meglehetősen vad voltál akkor éjjel.”

A teste ismét megrezzent, férfiassága duzzadni kezdett a vékony farmervászon alatt. Natalya hangja buján bűbájoló, csábító, szinte doromboló volt. Megpróbált kicsikarni magából egy üdvözlő mosolyt, és roppant hálás volt, amiért az ingét nem tűrte be. Mikhail sötét tekintet alaposan szemügyre vette, és túl sokat látott. – Elbuktál a letapogatásban. Tudnod kellett volna, hogy nem az öcséd vagyok. – Az asszonyom túlságosan megzavart, – ismerte be Vikirnoff. – Azt hiszem, más nem is tudna. – Vikirnoff félreállt az ajtóból, hogy beengedje a herceget. – „Mégis megölöm az öcsémet. Most valószínűleg röhög, mint egy hiéna. Egészen biztosan tudta, figyelmeztethetett volna.” – Üdv a klubban, – mondta Mikhail, és közben megcsóválta a fejét. – Rengeteg figyelmet követel, hogy megtanuljuk kielégíteni a szükségleteiket, de ugyanakkor a védelmükről is gondoskodjunk. „A szükségleteiket?” – húzta fel az orrát Natalya. – „Te vagy az, aki nem tud meglenni szex nélkül két órát sem. Ezért én nem vállalom a felelősséget. Te vagy a függő.” Natalya puha nevetése végigrezgett Vikirnoff elméjén, ismét vigyázzba ugratva összes érzékét. – Épp csak azért jöttem, hogy meggyőződjek róla, hogy mindened megvan, és készültök a ma estére. Még van néhány látogatásom hátra, mielőtt hazamehetnék, és Raven is vár. – Minden rendben. Natalya csinál valami fura izét, – idegesen a konyha irányába pillantott, – és a recept sajnos megkövetel valami lángféleséget is. Tudod, milyen leleményes. Bármelyik pillanatban felgyulladhat valami. – Hallottalak! – kiáltott ki Natalya. – És csak tájékoztatlak, hogy ez igenis működik. A függönyt már eloltottam, és a plafonon is csak két égésnyom van. – Ugye nem viccel? – kérdezte Mikhail, amikor megcsapta a konyha felől áradó füst szaga. Vikirnoff felsóhajtott. – Sajnálatos módon, egyáltalán nem. – Akkor rád bízom, hogy neki is átadd. Gregori fogja ma este a Mikulás szerepét játszani. Aggódott, hogy senki sem fogja elvállalni, ezért felajánlotta a te segítséged. – Hogy mit? – vetett egy zord pillantást Vikirnoff a konyha felé. – Azt is mondta, hogy ha netán egy krampuszra lenne szükség az előadáshoz, nagyon jól néznél ki harisnyanadrágban. Mikhail arcvonásai teljesen kifejezéstelenek maradtak. – Ezt mondta? „Nagyon el fogom verni a csupasz kis segged.” „Ígérgetsz, mindig csak ígérgetsz.” – Nem tudom, hogy van-e szükség krampuszra, ezt Sarával és Corinne-al kell megbeszélnem. Ők állítják össze az előadást, majd szólok nekik, hogy felajánlottad. Vikirnoff elgondolkodva dörzsölte meg az orrnyergét. – Mikhail, teljesen tudatában vagyok, hogy te vagy a herceg, és hogy mindenkor védelmeznem kellene téged, de ha át akarod adni ezt az üzenetet annak a két nőnek, rákényszerülök, hogy levágjam a fejed és feldugjam oda, ahol a legkellemetlenebb. Mikhail, még mindig rezzenetlen arccal bólintott. – Azt hiszem, ez egy tisztességes reakció, magam sem mondtam volna másképp. Elég, ha csak ennyit mondok, tökéletesen értjük egymást. – Másfelől viszont, ha tényleg Gregorinak akarod parancsba adni, hogy ő legyen a Mikulás, az első sorba kérnék helyet. Mikhail kezet nyújtott. – Úgy lesz. „Vikirnoff, szükségem van rád és Natalyára.” Ahogy kezet rázott a herceggel, öccse nyugtalan hangja csendült fel az elméjében.

Megvárta, míg Mikhail párává oldódik, és a fák között Corinne és Dayan háza felé áramlik, mielőtt válaszolt volna. „Indulunk.” – Natalya, Nicolae-nak azonnal szüksége van ránk. – Épp most fejeztem be az utolsó simításokat ezen a cuccon. Elég mókás szaga van. – Valószínűleg az öngyújtótól. Vagy a hajlakktól. Gondolom az íze is olyan mókás lehet, mint a szaga. „Ne mutassátok az életpárom előtt, hogy valami nincs rendben,” – figyelmeztette őket Nicolae. – „Ha Destinynek egy pillanatra is megfordul a fejében, hogy valaki vagy valami ártani akar MaryAnn-nek, engem ballisztikus pályára állít. Még mindig nem bízik a népünkben, és MaryAnn-t tekinti a családjának.” Vikirnoff megpördült, laza, könnyed viselkedése egy pillanat alatt eltűnt. „Én is családtagnak tekintem. Mondd el, mire gyanakszol.” Azonnal továbbadta az információt Natalyának is. „Vérkötelékem van MaryAnn-el, így azonnal megérzem, ha nincs rendben vele valami. Azt hiszem, hogy egy vámpír jutott be a házba, és a vérét vette, de nem találom nyomát sehol. Talán Natalya anyajegye mozgolódni kezd, és megmondja biztosra. MaryAnn nem emlékszik semmire, de zavartnak, nyugtalannak, határozottan másmilyennek tűnik, mint eddig. Én is idegesnek érzem magam a saját otthonomban.” Vikirnoff Natalya kezéért nyúlt, amikor az odasietett hozzá. „Megvizsgáltad az emlékeit? Mindketten megcsillámlottak, majd köddé oldódtak, és gyors iramban áramlottak Nicolae otthona felé. „Persze. Újra és újra. Valami történt vele, itt, a mi otthonunkban. Ha egy vámpír hatolt át a védelmünkön, tudnom kell róla. Ha pedig egy Kárpáti használta táplálkozásra az én védelmem alatt, és Gregori védelme alatt, az egy vérlázító sértés. A helyzet nagyon veszélyes.” Vikirnoffban még csak fel sem merült, hogy Nicolae téved, vagy nem nézett alaposan utána mindennek. Ha ő valamire azt mondja, hogy veszélyes, az minden kétséget kizáróan az is. Mi oka lenne egy Kárpátinak megkockáztatnia két ősi haragját, akik közül az egyik, a „Legsötétebb”? Mindenki tudja, hogy Gregori az ítéletvégrehajtó. Egyetlen férfi sem kockáztatna konfrontációt vele. A támadó vámpír lehetett, de hogyan csusszanhatott be egy vámpír egy ősi otthonába észrevétlenül? Vikirnoff és Natalya leereszkedtek, és visszavették saját alakjukat Nicolae háza előtt. Tettek néhány kört az épület körül, nyomok, vagy bármilyen jel után, amit az ellenség hátrahagyhatott. Natalya rásimította a tenyerét az oldalára az anyajegy fölött, és megrázta a fejét. – A sárkány nem mozdul Vikirnoff, nincs a közelben vámpír, és nyoma sincs annak sem, hogy nemrégiben járt volna erre egy. – Valami mégis volt. – Egyetértek, de képtelen vagyok meghatározni, hogy mi volt az. Mélyen beszívta a levegőt, tengerzöld szemei előbb mélykékekké váltak, majd átlátszatlan gyöngyházszínűre homályosodtak. Narancs, fehér és fekete csíkok jelentek meg a hajában. Négykézlábra esett, vastag bunda hullámzott fel a testén, a fenséges nősténytigris körüljárta a házat, felhasználta minden finom macskaérzékét, hogy megpróbálja megtalálni az ellenséget. Vikirnoff követte a tigrist a fák közé. A ragadozó türelmesen haladt az aljnövényzet ágai között, és a hófúvásban keresett egy szinte megfoghatatlan, elkaphatatlan illatot. Natalya végül, ismét a ház közelében felvette saját alakját.

– Valaki figyelte őket amonnan, – intett egy vastag fa felé. – De a szagát nem tudom elcsípni. Nagyon okos. Felhasználta maga körül a természetet, bármit képes utánozni, amit csak akar, és csak azt láthatják, annak a szagát érezhetik. Végignézte, hogyan húzzák be a fát az otthonukba, valószínűleg ő is ugyanakkor lépett be. Nicolae-ékat megzavarta a karácsonyfa, nem figyeltek olyan apróságokra, mint a szél egy hirtelen lebbenése, vagy egy aprócska hóförgeteg. És én fogadni mernék, hogy mindkettőt használta. A fáról is pergett a hó. – Nagyon okos. Egy kifinomult képességű, nagyhatalmú ősi. Miért döntene úgy, hogy üldözőbe veszi MaryAnn-t, aki kettős védelem alatt áll? – Épp a kihívás miatt? Talán vakmerőségből. Zavarta, hogy Gregori, és ősiek védelmezik MaryAnn-t? – találgatott Natalya. – És ha elkapják, vállalja a büntetést, a halált is? Mert Destiny azonnal megölné. Rendkívül módon védelmezi MaryAnn-t. És Nicolae sem fog megtorlatlanul hagyni egy ekkora sértést, ami a házát érte. Ha pedig ő nem öli meg, megölöm én. MaryAnn megmentette az öcsémet és Destinyt is. Visszaadta Destiny életét, és ezzel életet adott Nicolae-nak is. Nem fogom megengedni senkinek, hogy így használja. – Légy nagyon óvatos azzal, hogy mit mondasz, – figyelmeztette Natalya, és megfogta a kezét. – Destiny nagyon ideges lesz, ha rájön, hogy mi történt MaryAnn-el. Mindketten újra hosszan, alaposan leolvasták a területet. Figyelik őket? Minden ösztönük azt súgta, hogy igen, mégsem voltak képesek megtalálni az ellenséget. Az ajtóban MaryAnn köszöntötte őket, egy szívből jövő mosollyal. – Vikirnoff, Natalya! De jó látni titeket! Épp felállítottuk a karácsonyfát. Skyler itt van nálunk látogatóban, – mutatta be a fiatal lányt, aki úgy bámulta Natalyát, hogy szinte átfúrta a tekintetével. Vikirnoff megfogta MaryAnn kezét, és mélyen fölé hajolt, hozzáérintette az ajkát és megdöbbent. Vett egy mély lélegzetet, majd hagyta, hogy a nő keze lehulljon. – Csodásan nézel ki. Natalya is közelebb lépett, megölelte és megcsókolta kétfelől. – Szinte sugárzol. Készülsz a ma estére? „Tényleg ragyog. Mindig szép volt, de most van benne valami veszélyesen csábító. Határozottan, volt a közelében egy hím. Nagyon közel hozzá. Az illata kijátszik engem, de a nősténytigrist nem tudja. Képes vagyok felismerni. De nem vámpír. Egy Kárpáti.” MaryAnn egyikükről a másikra mosolygott. – Igen, persze. Mindenki nagyon kedves hozzám. Épp haza akartunk sétálni Skylerrel. Velünk jöttök? Natalya keresztülment a nappalin, a tinédzserhez. A lány hátrahőkölt, hogy elkerülje az érintését. Natalya rámosolygott. – Jó, hogy végre találkozhatom veled. Nagyon súlyos pszichés képességeid lehetnek. Olvasod az embereket, ha megérinted őket? Skyler bólintott. – Nem szeretem. – Egyikünk sem szeretné. – Natalya vetett egy pillantást a válla fölött Vikirnoff felé, aki azonnal vette a lapot, a könyökhajlatába simította MaryAnn kezét, és a konyha felé navigálta, magára hagyva Natalyát a lánnyal. – Kicsit idegesnek tűnsz. Ennyire érzékeny vagy? Engem, ha veszély van a közelemben, szinte elönt a rettegés. Skyler újra bólintott. – Azt is utálom. Soha nem tudhatod, hogy megőrültél, vagy valóban van odakint valami, és épp becserkész.

Szorongva pillantott az ablakra. Most Natalya bólintott. – Tökéletes megfogalmazás. Ha elmondod, akkor mindenki furcsának talál, különösen, ha ők nem érzékelik, vagy nem találnak semmi rosszat. De ha nem mondod el, és valami rossz történik, úgy érzed, hogy én marha, szólnom kellett volna. – Veled is ez történik? – kérdezte Skyler. – Különösen nehéz most, amikor olyan sok energia van jelen a közelben, valaki állandóan használja a hatalmat, és én néha nem tudok különbséget tenni. – Éreztél valamit korábban is, amikor Nicolae-al és Destinyvel odakinn voltatok a fáért? MaryAnn nevét szándékosan nem említette. Skyler lassan bólintott. – Általában meg tudom mondani, hogyha valami gonosz, de ez inkább csak sötétnek tűnt, és minket figyelt. Nem volt jó érzés. – Miért nem szóltál Nicolae-nak? Skyler elkapta a pillantását. – Nem akartam hülyének tűnni. Egyikük sem érzett semmit. Ők Kárpátiak. És ősiek, mint Gabriel. Nekik nem kellene tudniuk, ha valami becserkész bennünket? Natalya hallgatott egy pillanatig, mire a tinédzser kényelmetlenül fészkelődni kezdett. – Ez nem a valódi ok. Miért nem mondtad el nekik? Skyler sűrűn pislogni kezdett, úgy tűnt, sírva fakad. Elfordult, és dacosan zsebre vágta a kezeit. – Azt hittem, hogy Dimitri az, – vallotta be, – nem akartam, hogy még több gondot kelljen a számlámra írnia. Natalya hangja ellágyult, hisz pontosan tudott a problémáról, a közös Kárpáti kommunikációs csatorna által. – Tudom milyen érzés. Meg akarsz védeni valakit, akinek a számára te vagy az összes bajának forrása. – Sóhajtott egy nagyot. – A mai napig nem értem, hogyan sikerült Vikirnoffal összejönnöm. Egyáltalán nem az vagyok, akit akart. – Megvárta, amíg Skyler visszafordult felé, és ránézett. – Úgy érezted, hogy ő az? – Csak azt, hogy valaki figyel bennünket, – ráncolta össze a szemöldökét Skyler. – Most is érzed? Ebben a percben? – Ez az, amitől őrültség az egész. Be és ki. Előbb bejött, aztán kiment. Képes valaki ilyesmire? Figyelhet valaki még itt, a házban is? – Megremegett. – Csak haza akarok menni. – Figyelj ide drágám. Vikirnoff, Nicolae, Destiny és én, mindannyian jó képességekkel rendelkezünk vámpírtámadás esetén. És egyikünk sem hagyná, hogy hozzád érhessen. – De mi van, ha Dimitri az? – suttogta Skyler – Megpróbál kitakarni, de érzem a fájdalmát. Én okoztam. Iszonyatosan bántom őt, és nem tudom leállítani. Nem tudok az lenni, akire szüksége van. – Ő egy Kárpáti hím, Skyler. Mindent meg fog tenni, hogy boldoggá tegyen. – De nem akarok felelős lenni érte. – Tudom. – Isten lássa lelkét, ő is pont ezt csinálta. Végigharcolt Vikirnoff ellen minden négyzetcentiméternyi utat, mert nem bízott abban, aki és ami. – De nem kell még ezen gondolkodnod. Gyerek vagy. Engedd magad annak lenni. Francescával mindent megbeszélhetsz, ő ott lesz veled, és az idő segít majd megoldani a gondokat. Bejöttek a többiek is, és magukra vették a kabátjukat. – Készen vagy Skyler? A lány bólintott, és ismét idegesen pillantott szét a házban. Natalya, Destiny és MaryAnn, maguk közé vették Skylert és kimentek. Nicolae is kilépett utánuk, és Vikirnoff becsapta utána az ajtót, és széteresztette az érzékeit a házban, hogy megtalálja a betolakodót. Pontosan, mint az öccse, ő is érezte a betolakodót, csak épp megtalálni nem tudta.

Bárki, vagy bármi volt is a házban, az nagyon is erőteljes és jól képzett. Hirtelen megpördült, ő is kilépett a házból, és úgy bevágta maga mögött az ajtót, hogy az összes ablak belecsörrent. „Nicolae. Nem hiszem, hogy ez vámpír. Egy hím, aki a vérét használta. Volt bármilyen másfajta támadásnak jele rajta?” A gondolat, hogy egy férfi így merészeljen használni egy védett nőt, egy potenciális életpárt, hihetetlenül ízléstelennek tűnt a számára. Nicolae felsóhajtott. „Sok független hím van a környéken. Képtelen vagyok megmondani, melyik az. Nem tudom megfogni az illatát.” „Azt kell feltételeznünk, hogy egy nagyhatalmú ősi.” Vikirnoff, közelebb húzódott Natalyához, nem szerette az égen örvénylő, egyre sűrűbbé váló fekete felhőtakarót. Szél száguldott a fák közt, felkapta a földről a havat körülöttük, míg szorosan egymás közelében maradva haladtak Gabriel háza felé. Skyler, folytonosan ideges kis pillantásokat vetett az erdő mélye felé. – Repültél már Gabriellel? – kérdezte Nicolae. – Vagy futottál farkasokkal? – tette hozzá Vikirnoff. – Hát nősténytigrissel? – jelentkezett önként Natalya. Skyler tekintete azonnal az arcára ugrott. – Imádom az állatokat. A farkasokat különösen. De mindig szerettem volna egy tigris közvetlen közelébe jutni. Ez veszélyes? – Hé, hé! – emelte fel MaryAnn tiltakozóan a kezét. – Remélem, nem akartok valami őrültséget csinálni itt előttem. Visszamegyek a házba. A szívem ezt nem bírná el. – Tényleg soha nem szerettél volna repülni egyet, MaryAnn? – kérdezte rábeszélőn Destiny, – Vagy dédelgetni egy farkast vagy egy tigrist? Hogy elmondhasd, hogy egyszer ezt is megtetted? MaryAnn pillantása elakadt Skyler reményteljes arcán. Felsóhajtott. – Oké, lehet benne valami. Én egy igazi nagyvárosi lány vagyok, tudod, olyan butikozós, meg plázázós a barátnőkkel, nem az a farkas simogatós fajta. De ha te tényleg ezt akarod csinálni te gyerek, felmászok az egyik fára, és onnan figyelem mit művelsz. Nicolae villámgyorsan fonta egyik karját Skyler, a másikat pedig MaryAnn köré. – A legtöbben, akarnak egyszer lovagolni egy farkas hátán. Villám hasított szét az éj sötétjét, változtatta tüzes narancsszínűvé a sötét felhőket. Az energiaostor egyik ága közvetlenül a közelükben csapott le, széles sávot perzselve a hóba. A mennydörgés, szinte azonnal felrobajlott. A fülsiketítő robajban egy vadállat mordult fel figyelmeztetően, mindannyiuk tarkóján felborzolva a szőrt. Skyler nyugtalanul ellépett Nicolae mellől. – Ez Dimitri volt? Nem szereti, ha bárki megérint. Vikirnoff és Nicolae váltottak egy sokatmondó pillantást. – Nem tudom drága. Később majd beszélni fogunk vele. Nem értem, miért kellene dühösnek lennie ránk, gyengéden bánunk veled. És mindkettőnknek van életpárja. – Tudja, hogy engem zaklat fel az érintés, – ismerte be Skyler. – Nos, ha ő volt, neki joga van megvédeni téged. Nyilván azt szeretné, hogy nyugodt maradhass és biztonságban legyél, és ha téged felzaklat, ha egyikünk hozzád ér, egyértelműen jól tette, hogy figyelmeztetett bennünket. MaryAnn feltűnés nélkül közelebb lépett Destinyhez, egyik keze önkéntelenül felemelkedett, tenyere rásimult arra a foltra, ami ismét égni kezdett a mellén a szíve fölött. Erősen megnyomta a tenyerével, hogy érezze a fájdalmat. Utálta, hogy állandóan fél itt a hegyek között, és hogy elvesztette a szokásos magabiztosságát. Egy városban bármikor belép a legrosszabb hírű negyedbe is, és mégis

tökéletesen higgadt marad, de itt, ebben a világban, semmi nem az volt, aminek látszott. Ő pedig nem akart része lenni egy olyan világnak, ahol emberek, vagy vadállatok viharral, villámokkal dorgálnak meg másokat. – Kísérjük el Skylert és menjünk haza, – mondta.

16. fejezet Zene töltötte meg a kis házat, amit a Sötét Trubadúr Dayan foglalt el a családjával. Két gitár pengett, és Dayan hihetetlen hangja egy altatódalt énekelt halkan. Corinne hirtelen abbahagyta a zenélést, letette a gitárt, a bölcső fölé hajolt, majd megrázta a fejét. – Nem fog elaludni Dayan, még ettől a gyönyörű daltól sem, amit neki írtál. Tudja, hogy karácsonyi ünnepélyre megyünk ma éjjel, és ő is jönni akar. Dayan is félretette a maga gitárját, az életpárja mellé állt, és megpróbált komoly arccal leánygyermekük fölé hajolni. Aprócska volt, alig hat kiló, de túlságosan is sok intelligenciával nézett vissza rájuk, Dayan néha úgy gondolta, pontosan tudja, hogy uralja az egész életüket. Maga volt a csoda mindkettejük számára, ahogyan az a csöppség harcolt, és még mindig harcol. Bár apró teste nagyon törékeny volt, odabenn ő maga hihetetlenül erős. – Ifjú hölgy, azt hiszem, neked most szundítanod kellene. A kicsi kéz az arca felé nyúlt. A szíve megdőlt a mellkasában, mint mindig, ha ránézett a gyermekére. A legkevésbé sem tűnt álmosnak, a szemei tágra nyíltak és folyékonyan gagyogott neki, hogy rábeszélje, vegye fel. – Rád hasonlít, – mormolta halkan, – ugyanaz a makacs jellem. Mondhatsz neki bármilyen szép szavakat, a maga útját akarja járni, függetlenül attól, hogy ez jó-e neki, vagy sem. Corinne meglökte a csípőjével, de elkésett, Dayan mosolya kicsúszott, és a baba meglátta. Szélesen visszamosolygott rá, és Dayan kapitulált. Lehajolt, felkapta a kislányt és magához ölelte dédelgetőn. – Kicsi Miss Jen, nagy csibész vagy, – mondta Corinne. – El akartam menni futni, még mielőtt ez az őrület elkezdődik. Most mit fogok csinálni veled? – Szeretne veled menni. Majd alaposan becsomagoljuk, – mondta Dayan. – Túl hideg van. Dayan lehajtotta a fejét és odadörgölte az orrát lánya arcához. – Egyre jobban képes szabályozni a testhőmérsékletét, és ebben mi is segíthetünk. Úgyis elvittük volna a fogadóba később, úgyhogy ez már nem sokat számít. Menni akar Corinne. Szereti, amikor futsz vele. Corinne szeretett futni. Egész életében rossz volt a szíve, megakadályozta szinte az összes testi tevékenységben, de most, hogy Kárpátivá vált, már futhatott, amennyit csak akart. Ez megnyugtatta, teljessé, nagyon boldoggá tette. Odahaza az Államokban babakocsival futott, így a kis Jennifer is érezhette a boldogságot, ami átáramlott rajta, de itt, a Kárpátok hegyei között az utak túl göröngyösek egy babakocsi számára, attól félt, megsérülne a baba, ha maga előtt tolná. – Futnom kell, és általában én is szeretem, ha velem jön. A futás kitisztítja a fejem, és mindezek után, a főzés, a Sarának való segítség a gyerekek jelmezpróbái körül, azt hiszem, nagyon jól esne egy kis testmozgás, – magyarázta Corinne. – Baby, – mondta neki Dayan, és a tarkójára fonta az ujjait, hogy maga felé fordítsa a fejét. Megcsókolta, gyengéden kifejezve vele a szerelmét. – Soha nem kell mentegetőznöd. Ha futni akarsz menni, akkor futni megyünk. Nem lenne biztonságos egyedül menned, így nem bánod, ha Jen és én is elkísérünk? A baba mindkettejükre napsugarasan rámosolygott, hogy ismét sikerült keresztülvinnie az akaratát.

– Nem lennék egyedül, – tett egy utolsó, vonakodó kísérletet Corinne, hogy ne kelljen kivinnie a kicsit a hidegbe. – Letapogattam, Nicolae, Destiny és egy páran itt vannak a ház közelében. Velük biztonságban lennék. Te pedig itt maradhatnál vele a melegben. – Veled megyünk, de neked kell vinned a babát, – döntötte el a kérdést Dayan. – Adj egy percet, hogy elkészüljünk. – Már meg is változtatta a baba öltözetét, meleg holmit adott rá, és egy babahordozót is idézett, majd magára öltötte saját kinti ruháját is. – Tudod, hogy nem leszel képes futni úgy a hóban, ahogyan szeretnél. Használnod kell a hatalmadat, hogy a hó fölött suhanhass. Ehhez pedig koncentrálnod kell, de hamar rá fogsz érezni. És figyelned kell közben a baba mocorgására is. – Biztos vagy benne, hogy te is végig akarod ezt velem csinálni? – Igen. Esze ágában sem volt megengedni, hogy egyedül kimenjen. Neki viszont mindkét kezére szüksége volt, hogy megvédhesse odakinn mindkettejüket. Corinne magára öltötte a babahordozót és várt, míg Dayan vastag, puha, meleg, kapucnis kabátot húzott a kicsire, elhelyezte a hordozóban és rögzítette benne. – Ennyi Kárpátival a közelünkben, nem gondolod, hogy egy vámpír számára öngyilkosság lenne megtámadnia valamelyikünket? Az, amelyiket Juliette De La Cruz üldözött, szerintem egyszerűen öngyilkos akart lenni. A De La Cruz fivérek rémítőek. – A De La Cruz család mindig is nagyon erőteljes volt. Azt mondják, hogy ősiek, egy kissé titokzatosak és hihetetlen képességeik vannak. Tisztelik őket a hatalmuk miatt, és ezt Dariustól tudom, ami pedig nem kis szó. – Éppen ezért nem értem, hogy egy vámpír miért vett volna célba egy De La Cruz nőt? Én mondom, ennek az egésznek semmi értelme. Az itt lévő nők többsége, valószínűleg a Jaguárok vérvonalából származik. Juliette-nek egészen biztosan szorosabb a vérköteléke, mint nekünk, többieknek, és mégis sikerült kikémlelnie a vámpírnak. Nem így van? Nem a félelmeit használta ellene? – Nem igazán tudom. Volt egy pár beszélgetés, de senki sem tudja, hogy mi folyik itt pontosan. De ez már a második támadás volt Corinne, – emlékeztette Dayan. – És a kisebb vámpírokat gyakran használja egy erőteljesebb. Nem vagyok hajlandó a legkisebb kockázatot sem vállalni. Azt hiszem, hogy lóg itt még legalább egy a környéken, és csak az alkalomra vár, amit az én családomtól nem fog megkapni. – Én még mindig azt mondom, hogy hülyék lennének itt lebzselni, ahol ennyi Kárpáti vadász összegyűlt, akik bármikor megtalálhatják őket. Miért tennék ezt? Dayan vállat vont. – Ez egy ősrégi harcmodor. Állandóan zaklatni az ellenség sorait, ezzel gyengíteni őket. És most hatalmas csapást mérhetnek az asszonyainkra. – Lepillantott a picire. – „És a gyerekeinkre.” „Talán mégsem kellene kimennünk. Kihagyhatom ma este a futást. Csak túl sokáig voltam azzal a sok gyerekkel összezárva. Fogalmam sincs, Sara, hogy csinálja. Nekem egy is elég. Ráadásul a mienk még csak egy maroknyi.” Dayan lehajolt, hogy egy csókot simítson a baba fejecskéjére. – Óvatosak leszünk Corinne. Nem fogjuk megváltoztatni az egész életünket. Futni akarsz, hát elmegyünk futni. És ez gyakorlásnak is jó lesz a számodra. Minél többet gyakorlod a Kárpáti módszereket, annál jobb leszel bennük. Mivel mások is vannak a környéken, meglehetősen nagy biztonságban leszünk. Majd feléjük megyünk. – Falcon már a fogadóba hordta az ételek legnagyobb részét, így szinte minden kész, – mondta Corinne. – Ő és Sara most egy utolsó próbát tartanak a gyerekekkel. A kicsik olyan izgatottak. Még Falcon sem tudja megnyugtatni őket, pedig őt imádják. – Észrevettem, hogy Jen is azonnal reagál rá, – mondta Dayan, és hátra maradt, hogy elhelyezze a biztonsági intézkedéseket a ház körül. Nem akart semmiféle meglepetést, amikor

visszaérnek. Corinne magához ölelte a Kárpáti életmódot, egyetlen pillanatra sem nézett vissza, látszólag semmit nem bánt meg, de Dayannak nagyon fontos volt, hogy soha ne is bánja meg. Annyira közel került hozzá, hogy elveszítse az anyát és a gyermeket is, azt akarta, hogy az új életük sima és zökkenőmentesen boldog legyen, ezért bármit megadott volna, amit csak tudott. Corinne a karjára tette a kezét és felmosolygott rá, szemeibe kiült a szíve. – Falcon éppen olyan gyengéd, mint te Dayan, és a gyerekek erre reagálnak. Te egy költő vagy. Halkan sóhajjal fogadta el a tényt, de titokban nagyon elégedett volt vele, hogy így látja őt. – Nehogy Darius előtt is ilyeneket mondj. Soha nem hagyná abba, hogy az orrom alá dörgölje. Felnevetett és lassú kocogásba kezdett, közben pedig próbálta pontosan beállítani, milyen erőfeszítést is kell tennie ahhoz, hogy közvetlenül a hó fölött suhanjon. – Darius is olyan, mint te, csak ő fél ettől. Megfigyelted már Tempesttel? Kenyérre lehet kenni. Olyankor még csak nem is félelmetes. – Ugyanezt mondod Gregoriról is, – mutatott rá Dayan, és közben lépést tartott vele. – Ő szinte maga volt a csoda a számomra és a kicsinek is. Olyan, mint egy hatalmas játékmackó. Dayan felhorkant. – Hallottam már sok mindennek nevezni őt, de játékmackónak még soha. Rávillantott egy szerelmes kis mosolyt. Dayan érezte, hogy megolvad a szíve. Olyan könnyedén csinálta. Egyetlen pillantással. Egy érintéssel. És a világ tökéletessé vált. Nagyon sok évet töltött a színpadon, ahol a nők sorra dobták magukat a lábai elé, mégsem érdekelte őket kicsoda, vagy mi is ő. És aztán jött Corinne. És életet adott neki. – Azt te adtad nekem, – mondta halkan, megmutatva neki, milyen ügyesen tud árny lenni az elméjében. – Te adtál életet nekem. Egy pillanatra megfogta a kezét, összekötve mindhármójukat, apát, anyát és a babát. Dayan szíve szinte dagadozott. Imádta, hogy családja van. Mindig erre vágyott. Corinne huncutul rámosolygott. – Csak így tovább, muzsikus. Futva elmenekült előle, a teste kecsesen, szinte folyékonyan siklott, a szívük és a tüdejük, tökéletes szinkronban működött. Dayan mögötte haladt, szerette nézni, ahogyan fut. Úgy futott, mintha ez lenne az, amire egész életében a legeslegjobban vágyott, és soha nem csinálhatná elegendő ideig ahhoz, hogy megunja. Míg mások teljesen természetesnek tartották a mozgást, Corinne minden egyes lépést élvezett. Mindig érezte ez a mérhetetlen élvezetet belőle, és a baba is érezte. Jennifer mindig is szeretett az anyjával tartani, ha az futni ment, a boldogság szinte áradt ilyenkor Corinne-ból, és a kislány csakúgy imádott ebben sütkérezni, mint az apja. Corinne érzéketlen volt ugyan a kinti hidegre, de a körülötte lévő szikrázó szépségre egyáltalán nem. A fák szinte átalakultak, az ágakra felrakódott, odafagyott jég és hókristályok ragyogtak, mint milliónyi drágakő. Úgy érezte, mintha egy mesevilágban futna, az ő jóképű hercegével az oldalán. A mellkasához szorította a lányát, aki finoman ringott a mozgásra, mintha csak bölcsőben lenne, és ez még jobban kiteljesítette a szürreális hatást. Corinne széttárta a karjait. – Szeretek élni!

Kiáltotta fel az égbe boldogságát, ami feltört belőle, már képtelen volt magában tartani. Dayan rámosolygott, de közben folyamatosan a terepet mérte fel maguk körül, ellenségek után kutatva. Bemérte Destinyt, Nicolae-t és a velük együtt haladó kis csoportot. Már meg tudta mondani, hogy Gabriel és Francesca háza felé haladnak, így a fiatal lány, akik velük van, valószínűleg a kis Skyler. Elkezdte beazonosítani az egyéni illatokat, ez segített megnyugtatni az elméjét. Hozzászokott a Sötét Trubadúrok zárt kis közösségéhez. Még úgy is kevesen voltak, hogy a közelmúltban mindenki megtalálta az életpárját. Ő volt az egyetlen Trubadúr, akinek már gyermeke is volt, de nagyon remélte, hogy ez hamarosan megváltozik, Jennifernek gyerekek között kellene felnőnie. Corinne saját stabil, egyenletes szívverését hallgatta. Még mindig ámulatba ejtette az erőteljes, magabiztos ritmus, karjai és lábai ereje, hogy még csak a légzése sem gyorsul fel futás közben. Vett egy mély lélegzetet, egy újabb lépést tett, és a szíve kihagyott. Kimaradt egy ütés. Világosan érezte, ahogyan azt is, hogyan árasztja el gyengeség az egész testét. A lélegzet kimenekült elerőtlenedő tüdejéből, kapkodni kezdett. A szíve újabb ütést hagyott ki. Megállt, szorosan a baba köré fonta a karjait, magához húzta, gondolatait eltöltötte a rettegés. Lehetséges lenne, hogy még a Kárpátivá válás sem volt képes egészen meggyógyítani sérült szívét? Határozottan hallotta. Ütés, kihagyás, újabb ütés, két kihagyás. Gyengült. Lassult. Dayan felé fordult, szemei hatalmasra nyíltak. – Mi az? A férfi hátrébb lépett tőle, és szélsebesen körbefordult, ellenség után kutatva. – Nem hallod? – a hangja remegett. Dayan kiélesítette a hallását, figyelt minden neszre, még a hó által leginkább eltompítottakra is. A távolból hangokat hallott, Nicolae és a bátyja kis csoportja már közel voltak. „Valami nincs rendben.” – küldött nekik üzenetet telepatikus úton. Támadt egy kis csend. „Dél felől érkezünk,” – felelt végül Nicolae, – „Itt van velünk Skyler és MaryAnn is, akiket szintén védeni kell.” „Velünk meg a baba.” Dayan idegesnek, nyugtalannak érezte magát, de bárhogy szondázta is a környéket, semmi nyomát nem találta üres foltnak, ami vámpír jelenlétét igazolta volna. Mégsem voltak egyedül, valami figyelte őket, de képtelen volt megtalálni, hogy honnan. Úgy tűnt, a fenyegetés nem élőholttól származik. Káromkodott az orra alatt, amivel megdöbbentette Corinne-t. – Hallod? Nem akarta hallani azt soha többé. A baba szívének egyenletes dobbanásai egy kicsit gyorsabbak voltak egy felnőtténél, de Corinne szívverése egészen szabálytalan volt. Életpárja felemelte a kezét és a mellkasára helyezte, hogy próbálja normális mederbe visszaterelni, de akkor sem változott. Ő viszont kénytelen volt nyugodt maradni, miközben elöntötte a pánik. Nem fogja elveszíteni. Senki, vagy semmi kedvéért sem. – Gondolod, hogy megint elromlik a szívem? – Meg akarom várni, hogy a többiek ideérjenek, mielőtt megnézem. Ha belépek a szervezetedbe, egy vámpír előnyben lenne támadáskor. – Meg fognak bennünket támadni? – Corinne, még szorosabban fonta a karjait a baba köré védelmezően. Alaposabban szétnézett, figyelni kezdte körülöttük a fákat és a havas földet. – Miért nem érzem a vámpírt, ha itt van a közelben? Valami elromlott. Úgy tűnik, a gyógyulás csak néhány hónapos volt, Dayan.

Dayan Corinne szíve fölé simította a tenyerét, hogy rávegye, csatlakozzon az övének ritmusához. – Ez nem így van Corinne. Nem tudom, mi folyik itt, de az átalakulás tökéletesen befejeződött, Gregori meggyőződött róla, hogy a szíved ép és egészséges. Nicolae és Destiny tűntek fel sietős léptekkel a fák között, közöttük MaryAnn és Skyler haladt. Destiny és a tinilány között jókora távolság volt, nyugtalan szemeik a talajt figyelték, míg Nicolae a terepet szondázta. Fölöttük két bagoly szállt, körözött a harcosok fölött, majd átküzdötték magukat a fák ágain, hogy felülről próbálják megtalálni az ellenséget. Nicolae odaért Dayanékhoz, tekintete azonnal a férfi kezére ugrott, amit az óvón Corinne mellkasára simított. A hó tompa csendjében azonnal meghallotta, hogy a nő szívverése túl gyenge és szabálytalan. – Vikirnoff és Natalya odafenn folytatják a keresést. Mi történt? – Nem tudom, – felelte Dayan, – de érzek valamit Nicolae, csak nem vagyok képes megtalálni. De bármi is az, Corinne szíve reagál rá. Natalya és Vikirnoff lassan, spirálvonalban ereszkedtek le, és felvették saját alakjukat. Natalya tiszta bőrbe volt öltözve, fegyverek lógtak rajta mindenfelé. A harcosok széthúzódtak, a kialakult kör közepén tartva MaryAnn-t, Skylert és Corinne-t a babával. Corinne szíve tovább botladozott, a lába kiment alóla. MaryAnn elkapta, mielőtt a földre zuhant volna. Lesegítette a földre és letérdelt mellé, hogy megóvja őt és a babát bármitől, ami csak a közelükbe merészkedik rossz szándékkal. – Szükségünk van Gregorira, – mondta. – Valaki hívja ide. Skyler felpillantott az égre és riadtan körbefordult. MaryAnn felugrott, és széttárt karokkal próbálta megakadályozni, hogy a lány kifusson a körből. Skyler kicselezte, elrohant mellette, és kilépett a körből, hogy a fogadó felé pillantson. – Megint itt van. Érzem! Az energia egyenletesen árad. Megremegett, kezeit a gyomrára szorította, arcára kiült az undor. Aztán egyik kezét a másik csuklójára szorította és dörzsölni kezdte, mintha fájna. Vikirnoff a szemöldökét ráncolva figyelte a lányt, miközben a többiekkel együtt ő is azt az érzést kutatta, amiről a kamasz beszélt. – Nézzük csak, – mondta, és a csuklójáért nyúlt. Skyler elhátrált tőle, és rettegéssel az arcán felsikoltott. Maga mögé rejtette a karját, megfordult és elfutott. Natalya felemelt kézzel maradásra szólította fel a meglóduló férfiakat, és ő indult a lány után, elmosódó sebességre gyorsulva, egy pillanat alatt utolérte és nem hagyta továbbmenni, hogy ne kerüljön ki a harcosok védelmi zónájából. – Mi az? Mit gondoltál, mit akar csinálni Vikirnoff? – kérdezte halkan. Skyler mozdulatlanná vált a karjaiban, csak a szíve dübörgött és kiszáradt a szája. Megrázta a fejét. – Nem tudom. Nem tudom, mi történt velem. Natalya leheletfinoman érintette meg az elméjét, gyengéden szondázta, és egy üres területet talált az emlékeit eltorlaszoló kőkemény védőfal előtt. – Érzed? – kérdezte Skyler, a szemei szinte könyörögtek Natalyának. – nem vagyok őrült. Érzem a zavart a levegőben. Nagyon halvány. Natalya élesen beszívta a levegőt, kitárta az elméjét, elengedte a Kárpáti érzékekbe való kapaszkodást, annál mélyebbre ásott magában, előhívta Varázsló származását. A macskája kivicsorította a fogait és azonnal megpróbált a felszínre törni.

– Ó igen drágám, már én is érzem, – biztosította a lányt. Egy hosszú, nemtetszést kinyilvánító szisszenéssel szakadt ki belőle a lélegzet, míg felfelé tartott tenyereivel egy körbe foglalta a levegőt. – Határozottan érzem. „Vámpír?” – kérdezte Vikirnoff. Natalya megrázta a fejét, az arca elsápadt. Vikirnoff felé fordult és kétségbeesett pillantást vetett rá. Hátrálni kezdett a Kárpátiaktól, mintha nem lenne képes elviselni a jelenlétüket. „Mondd el, azonnal!” Életpárja hangjából, színtiszta parancs csattant. Natalya rávicsorgott és elfordult tőle. Vikirnoff a tizenévesre nézett, aki ismét dörzsölgetni kezdte a csuklóját. Vikirnoff hosszú, céltudatos léptekkel ment az életpárjához, egyik karjával átölelte a vállánál, míg a másikkal karmolásra kész kezeit fogta le. – Mondd el most azonnal. Natalya megsemmisülten nézett fel rá. – Varázsló, – suttogta. – Azt hiszem, Razvan él. Ez egy Varázsló mágiája. Ezért tudják csak nehezen érzékelni a Kárpátiak. Egy Varázsló fenntart egy megsemmisítő bűbájt. Nagyon finom és halvány, de érzem. Bárki is kezeli is ezt a mágiát, az nagyon képzett. Vikirnoff érezte benne a pusztító bánatot. Razvan, nem csak a bátyja, az ikertestvére. Távolról belévágott egy kardot, hogy véget érjen az élete. A testet nem találták meg, így senki sem volt biztos benne, hogy valóban halott. Razvan pedig rettenetes ellenség. Részben Kárpáti, részben Varázsló, ráadásul most már vámpír is, aki képes olyan dolgokra, amikre senki más nem. Vámpírok között hozott létre szövetséget, és gyermekeket nemzett, holott mindkettőt lehetetlennek tartották. Vikirnoff Natalya tarkójára simította a kezét, hogy egymáshoz érjenek. „Nem biztos, hogy valóban Razvan. Lehet Xavier, aki a halálos ellenségünk, vagy bármelyik jól képzett tanítványa is. De ha mégis Razvan, Skyler hogyan érezheti? Hogyan érezheti egyáltalán a mágiát? Korábban, a fák között is felismerte a hatalom áramlását.” „Egyedül Alexandria volt képes rajta kívül érezni, Mikhail üzente mindannyiuknak.” Natalya vett egy mély lélegzetet és a tizenéveshez fordult. Letérdelt elé, és megfogta mindkét kezét. – Tudom, hogy nagyon nehéz másokat megérintened, és a múltadra visszaemlékezned, de néha okvetlenül szükséges. Skyler megrázta a fejét és megpróbált elhátrálni. – Nem tudok. Nem akarok. „Kérdezd a csuklójáról. Hogy miért fáj, ha megérzi a sötét Varázslók mágiáját.” Natalya visszatartotta Skylert, nem engedte, hogy eltávolodjon. – Csak válaszolj néhány kérdésre. Miért fáj a csuklód? – A csuklóm? – kérdezte Skyler, szemmel láthatóan zavarban. – Igen. Folyamatosan azt dörzsölöd, amikor a levegőben érzett hatalomra figyelsz. Fáj a csuklód? Skyler összevonta a szemöldökét. – Ég és lüktet, mintha… – elcsuklott a hangja, másik karjával ringatni kezdte, és szorongva felnézett Vikirnoffra. – Mintha valaki felszakította volna, hogy táplálkozásra használjon? – kérdezte Natalya. Skyler csak a fejét rázta. – Haza akarok menni. Most. „Gabriel! Lucian!” Küzdeni kezdett Natalya fogása ellen, könnyek gyűltek a szemeibe. – Rendben drágám. Haza fogunk vinni, de Corinne szívével valami nagyon nincs rendben. Nem szeretnéd, ha meghalna, ugye? – folytatta Natalya kitartóan.

– Nem, ha segíthetünk rajta. Dayan fennhangon káromkodni kezdett. – Hívtam a gyógyítót. Corinne nem képes egyedül működtetni a szívét. Én csinálom helyette. Valaki vegye át a babát. Skyler visszanyelte a könnyeit. – Nem tudom, hogyan lehetne segíteni rajta. – Van anyajegyed? Skyler élesen belélegzett és megrázta a fejét. – Bármilyen jel rajtad? Mint egy tetoválás? Sárkány alakú? Skyler könnyekben tört ki, az arcán szégyen ült. – Honnan tudod? Senki sem tud róla. Soha nem beszéltem róla senkinek, még Francescának sem. Általában teljesen halvány. Apám azt mondta, hogy ő bélyegzett meg, hogy mindenki tudja, hogy az ő tulajdona vagyok, és visszaadjon neki. A hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. Natalya a sarkára huppant, a harag felörvénylett benne, a tigris kimeresztett karmokkal tört a felszín felé. A haja, a szeme és a bőre, egyszerre kezdett színt váltani. – Az az ember nem volt a vérszerinti apád Skyler, és nem bélyegzett meg téged. Egy rohadék állat volt. – De az volt. Mindig ő volt velem. – Skyler lerázta magáról Natalya kezeit, és szinte már kiabálva folytatta. – Ő volt az apám! Gabriel és Lucian materializálódott a lány két oldalán, és Skyler Gabriel karjaiba vetette magát. A vadász átölelte és magához szorította. – Meg akarja valaki magyarázni? Vikirnoff vállalkozott rá. „Mi traumatizálhatta őt a brutális apjánál is jobban Gabriel? Annyira, hogy vissza sem mer rá emlékezni? „Úgy gondolod, hogy Razvan nemzette?” „Annyit tudunk, hogy életben van még mindig, és Colby Jansent is ő nemzette. Azt is tudjuk, hogy sok gyereket nemzett, akiket táplálkozásra akart használni. Ha a sárkány jele van rajta, akkor Dragonseeker. Ez rengeteg dolgot megmagyarázna vele kapcsolatban.” „De mi hogyhogy nem vettük ezt észre Vikirnoff? Rengeteg időt töltöttünk az elméjében, míg elrekesztettük a brutális gyerekkorától.” Skyler felnézett Gabrielre. – Tudom, hogy rólam beszéltek. Mi az? Mit gondolnak rólam? Hátrasimította a haját. – Azt gondolják, hogy a fajtánk egy nagyon különleges vérvonalából származol. Ezért vagy ilyen hihetetlenül ritka tehetség. Natalya felállt és odapillantott, ahol Gregori materializálódott Corinne mellett. A fiatal nő a hóban feküdt, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, minden lélegzetért megharcolt. – A szíve teljesen normálisnak tűnik, – mondta Gregori, – mégsem úgy működik, ahogyan kellene. Lélegezhetek helyette, de nem lehet kijavítani azt, ami nem romlott el. Natalya távolabb ment a többiektől. – Fogd Skylert és menj. Minden pillanatban őrizni kell. Üzenjetek Rafaelnek, figyeljen Colbyra. Elővigyázatosságból. Harcba szállok ezzel a mágussal, majd meglátjuk melyikünk az erősebb. Konok elhatározás ült ki az arcára. Még jobban eltávolodott tőlük. Felemelte a kezét, egy jelet rajzolt a levegőbe. Szinte abban a pillanatban egy ívfényekből álló rácshálózat pulzált fel a hópelyhes égbolton. Halványan izzott ugyan, de az erek ott voltak mindenhol, keresztül-kasul átfonták az eget, mintha egy hatalmas háló lenne kifeszítve.

Skyler megrázta a fejét. – Ne hagyd, hogy ezt csinálja! Állítsd meg! – Kitépte magát Gabriel karjaiból, és Natalyához rohant. – Érez minket. Ha megtudja, hogy ki vagy, és hogy hol vagy, meg fog találni. Mindig megtalál. – Tisztában vagyok ezzel, – mondta Natalya. – És én fogom megtalálni őt. Nem jó élet az, ahol féltened kell az életed Skyler. Bármit tett veled ő, vagy bárki más, vissza kell szerezned az életed. Elég erős vagy hozzá, és ott van Gabriel és Francesca, hogy segítsen. Menj Gabriellel, és bízd rám ezt. Skyler habozott, majd megrázta a fejét. – Ha te megteszed, akkor én is. Natalya rámosolygott. – Én a Sötét Varázsló unokája vagyok. Dragonseeker vér folyik az ereimben, és járatos vagyok az ősi mágiában. Még ha ez a nagyapám, Xavier is, én kihívást jelentek a számára. Ne aggódj értem. Elkerülte az életpárja pillantását. Mindketten tudták, ha ez az ikertestvére, talán habozni fog a legrosszabb pillanatban. Érezte, hogyan mozog benne Vikirnoff, hogyan tölti el egészen az elméjét, hogyan húzódik össze ugrásra készen, hogy azonnal lecsaphasson, ha kell. – Intézd el, – adta ki az utasítást Gregori. – Dayan és én nem tudjuk kiegyensúlyozni ezt a szívelégtelenséget örök időkig. Natalya visszafordította a figyelmét az ég felé, és tanulmányozta a kifeszített háló pislákoló szálait. Halványak voltak, de végig tudta követni a fonalakat, és megkeresni a forrást. Az elsődleges energiahordozót. – Különbözőek a szövések, – mutatott rá Skyler. – Gabriel! – kiáltott Natalya. – Ha ez valóban Razvan vagy Xavier, bajba kerülhetek, és Skyler is. Ne hagyd! – Meg kell tennem, – esedezett Skyler, – félek, amióta csak az eszemet tudom. Ráadásul legtöbbször azt sem tudom mitől, de úgy érzem, ehhez köthető. – Megdörzsölte égő, lüktető csuklóját. – Ha megpróbálok visszaemlékezni, miért félek, megfájdul a fejem, és nem tudok. Natalya megfordult. – Vikirnoff! – A puszta név szinte segélykiáltásnak hangzott. – Ez Razvan. Xavier ugyanezt csinálta velünk is, elrejtette az emlékeinket a fájdalom fala mögé. Razvan vette Skyler vérét. Táplálkozott a saját gyerekéből. És amikor az anyja valahogyan elmenekítette tőle, valószínűleg emiatt kötött ki amellett a brutális vadállat, egy másik szörny mellett, aki elől már nem voltak képesek elmenekülni. Vikirnoff mögé lépett, átkarolta a derekát, és megpróbálta magához húzni a hátát, hogy megvigasztalja, de Natalya arrébb ment tőle, az ikertestvérére iszonyatosan dühös tigris a felszínre emelkedett csupasz karmokkal és agyarakkal, megcsíkozta a lány haját, kékbe, majd átlátszatlan gyöngyházszínbe fordította a szemeit. Natalya nem várta meg, hogy a többieknek minden egyértelmű legyen. Nem várt Gabrielre, hogy engedélyt adjon fogadott lányának a részvételre, egyszerűen felnézett az égre, válaszmágiát szőtt, majd elindította azt. A csapás belevágódott az érrendszerként pulzáló hálóba, minden egyes szálán áthaladva tönkretette az egészet. Ragyogó szikrák robbantak az égen és lezúdultak. Villámok rajzolták meg a felhők körvonalait, mielőtt lecsaptak volna a földre. A talaj megremegett alattuk. Valahol a távolból, mintha fájdalomsikolyt hallottak volna. Amint a sokk elült, csend ereszkedett rájuk. – Menj hátrébb, – parancsolta Natalya az életpárjának. Nyomatékosításként a karjával is megpróbálta távolabb lökni magától. Vikirnoff a baloldalára ugrott és maga felé rántotta, lebukott vele, amikor a következő villám oda csapott le, ahol a lány előzőleg állt. A hang fülsiketítő volt. Jégnyilak záporoztak alá, rémítő ritmussal koppantak a földön. A férfiak feléjük kezdtek rohanni, de Vikirnoff egyetlen intéssel megállította őket.

– Gondoskodjatok a többiekről. Natalya Varázsló, képes legyőzni az ellenségünket. Csak hagyjátok őt a maga módján harcolni. Natalya még távolabb futott, hogy elvonja az ellenség támadását a többiekről, és közben a kezével bonyolult mintázatot szőtt az égre. A nyilak elolvadtak. A vízcseppek ártalmatlanul hullottak alá. Felhőt húzott le az égből, meleg levegőt lehelt rá, sodorni kezdte a tenyerei között, és közben az Anyatermészetnek suttogott. Aztán hirtelen összecsapta a két kezét, és az ég felé küldte az alkotást. A haragos viharfelhő hihetetlen tempóban hízott, ahogy egyre magasabbra emelkedett, majd kavarogni, örvényleni kezdett egyre gyorsabban, ördögi, romboló erejű szelet keltve életre. Natalya tovább szőtte a varázst, zord hideget nyert a hóból, jeget a fákról, összefonta azt egy hosszú, szilárd dárdává. Elhajította, egyenesen az odafenn tomboló viharfelhő közepébe. Skyler felzihált, amikor Natalya az általa gerjesztett tornádót pontosan oda irányította, ahonnan az ellenséges energia áramlott. – Eltalálta, – suttogta. – Éreztem. Keményen megsebezte. A jégdárda a tornádóban rejtve volt, nem látta, vagy nem számított rá. Teljesen kiütötted. Az energiája rohamosan zuhan. Corinne jobban van? – Még nem végzett, – figyelmeztetett mindenkit Natalya, és elmozdult iménti helyéről. – Soha ne légy biztos benne, hogy vége van Skyler. „Vikirnoff, védd a többieket, ott akar majd bosszút állni.” A férfi szempillantás alatt megszőtte a pajzsot, és szinte azonnal tűz kezdett hullani az égből, parázs hullott alá, sziszegve, sisteregve pattant le a fákról, és hullott a hóra. Natalya tudta, hogy az ellensége menekülőre fogta. Megsebesítette, így most próbál időt nyerni. Felrúgta magát a levegőbe, és Vikirnoffal a nyomában szárnyat bontott, hogy megpróbálja megtalálni, még mielőtt visszabújhatna, bármi is az a lyuk, ahonnan előmászott. – Én is ezt akarom Gabriel, – suttogta áhítattal Skyler. – Meg tudom csinálni? Képes vagyok rá? – Ha valóban az vagy, akinek Natalya gyanít, jó esélyed van rá, hogy megvan hozzá a természetes képességed. – Natalya nem félt tőle. Láttam az arcán. És éreztem az ő félelmét. Ő félt tőle? – Igen, ő, – értett egyet Gabriel, – és jó okkal. – Nem mutatott rá, hogy egyik legnagyobb ellenségük olyan erős és épp olyan nagy hatalommal bír, mint Natalya. Átkarolta ehelyett a nevelt lányát. – Viszont azt hiszem, most már nem mozdulok mellőled egy lépést sem, míg el nem indulunk a fogadóba az ünnepségre. – Szerintem a fogadóban van, – mondta Skyler. Gabriel váltott egy sokatmondó pillantást Luciannal. – Egyszer már tűvé tettük drágám, de átnézzük újra. Lucian odamegy. Most, hogy Natalya megsebesítette, talán könnyebb lesz megtalálni. Lucian azonnal megcsillámlott, köddé omlott és elszáguldott a fogadó irányába. Gregori talpra segítette Corinne-t. – Megvizsgáltalak, a szíved tökéletes. Semmi értelme, hogy félj amiatt, hogy bármi is történik vele. – Ez tényleg csak egy illúzió volt? A mágus megkereste a legnagyobb félelmem? – kérdezte Corinne – Hogyan tudhatta meg? – Eltűnt, és nem hagyott hátra semmilyen nyomot, ami alapján azonosíthatnánk, – közölte a visszatérő Vikirnoff, majd Natalyával kéz a kézben, Corinne mellé sétáltak. – Ténylegesen nem tudja a legnagyobb félelmedet, – magyarázta Natalya, – a varázslat minden egyes személyen másképpen működik, akit csak megérint. Bármi legyen is az oka, konkrétan a félelem az, amit megragadott téged is. Attól féltél, hogy valami történik a

szíveddel, és a félelem elérte, hogy történjen is. Alexandria esetében az őt ért támadás elevenedett meg, elhitette vele, hogy a vámpír életben van, és meg fogja ölni őt. Mindenki azt látja, amitől a legjobban fél, és igen, elég valódivá válhat ahhoz, hogy öljön. – Mit kell tennünk, ha máskor is előfordul? – kérdezte Corinne. – A mágusvarázslatok, különösen, ha pontosan tudják, mit csinálnak, elég nehezek. De a biztonsági intézkedések jó része is mágia, legalább a fele, – magyarázta Natalya. – Szerencsére, a Varázslókkal vívott háborúk óta eléggé megváltoztattátok, személyre szabtátok őket ahhoz, hogy a legtöbb Varázsló már ne tudja kitalálni őket anélkül, hogy észrevennétek, de rengeteg más halálos varázslat is van. Próbálj bármit, ami eszedbe jut, ha megérzed, hogy támadás alatt állsz. Mutatok egyszerű fordított varázslatokat majd, ami megteszi, amíg nem tudom, pontosan mivel van dolgunk. De az elég nyilvánvaló, hogy a Varázsló összedolgozik a vámpírokkal. – Tényleg azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint te? – kérdezte Skyler. – Hagyd, hogy megnézzen Francesca. Mutasd meg neki a jelet Skyler, és egy cseppet se félj tőle. A sárkány jele rajtad nem rossz, hanem nagyon is jó jel. Valaha Razvan is nagyszerű ember volt. Bármit is tesz vámpírként, abban már nyoma sincs annak az embernek. – Miért van ilyen sok szörnyeteg a világon? – csattant fel Skyler – Miért nem lehet kijönni egymással? – Erre nem tudom a választ, – simított végig a haján Natalya, – te nagyon sok mindenen mentél már keresztül, aminek a nagy része nem volt jó, de most már megvan rá a lehetőséged, hogy az légy, ami lenni szeretnél. Ne engedd a félelemnek, hogy megállítson. Hagyd, hogy Gabriel és Francesca felderítsék, mi van az elmédben a fájdalomfal mögött. Ha már tudod, nem sebezhet meg téged többé. Nem így van, MaryAnn? Hát nem jobb megtudni, hogy mi is történt valójában, és lezárni, ahelyett hogy bizonytalanok lennénk abban, hogy mitől is félünk? MaryAnn gyengéden megcsókolta a baba homlokát, majd óvatosan visszahelyezte őt az anyja mellkasára a babahordozóba. – Azt hiszem, valóban ez a jobb. Én hiszek abban, hogy minél többet tudunk, annál kevesebb hatalma van másoknak fölöttünk. Te azt hiszed, hogy nincs benned bátorság Skyler, pedig az igazság az, hogy akkor is megtaláltad a módot az életben maradásra, amikor mások aligha lettek volna erre képesek. – És nem vagy egyedül, – vette át a szót Destiny, – több millióan vagyunk túlélők. Egyszerűen megtagadtuk, hogy áldozatok legyünk. Újra felépítjük az életünket, és talán soha nem leszünk minden tekintetben normálisnak mondhatóak, de erősek vagyunk, és boldogan élünk. Nem engedheted a múltadnak, hogy elvegye a jövődet. – Azt pedig végképp ne gondold, hogy nem tartozol sehová, – tette hozzá Corinne, – Mi itt mindannyian, – széttárta a karjait, hogy a gesztus mindenit magába foglaljon, – mind összetartunk. Te pedig közénk tartozol. Gabriel újra magához ölelte. – Francesca már nyugtalan, muszáj látnia téged. A karjaiba vette, és felszállt vele az éjszakába. – Végigcsináljuk a partit ma éjjel? – kérdezte Dayan. – Jó lenne, – felet Corinne, – végtére is rengeteg munka van már benne. A gyerekek pedig nagyon izgatottak. Nem hagyhatjuk cserben őket. A harc a vámpírokkal, és most a Varázsló támadása, egyszerűen az életünk része, ahogy mondtad. Most, hogy már tudjuk, mi történik, kitalálhatjuk azt is, hogyan háríthatjuk el. Nem akarom hagyni, hogy megakadályozzák, hogy normális életet élhessünk, és mindannyian azt szeretnénk, ha Skyler végre élhetné a saját életét. Dayan, egy gyors mozdulattal magához karolta. Most, hogy Corinne szíve már egyenletesen, erősen vert, az övé kezdett felgyorsulni.

– Pedig már éppen azon gondolkodtam, hogy mindkettőtöket buborékfóliába tekerlek, felraklak egy polcra, és el sem mozdulok mellőletek, hogy folyamatosan védjelek benneteket. Mindent nagyon köszönök Gregori. Sajnálom, hogy félbeszakítottuk az estéd. – Ez egy nagyon érdekes rejtvény volt, - mondta Gregori, – Natalya, veled majd később még össze akarok ülni, ki kell dolgoznunk, hogyan akadályozzuk meg, hogy ilyen dolgok megtörténjenek. Natalya bólintott. – Természetesen. Most viszont elmegyek a fogadóba, és ha tudok, segítek Luciannak leszűkíteni a valószínű jelöltek körét. Skyler nagyon biztos volt benne, hogy onnan jött. Meg kell győződnünk róla, hogy ez a parti valóban biztonságos lesz a gyerekeink számára. – Én pedig azt hiszem, hogy visszamegyek a házba és elrejtőzöm a takarók alatt, – közölte MaryAnn. – Ez az izgalom, egy kissé túl sok volt nekem. – Te sem gondolod magad bátornak MaryAnn, – intette Gregori, – valahogy mégis mindig sikerül megtalálnod a bátorságod, hogy eljuss egy bajba jutott nőtársadhoz, és sosem nézed, milyen árat kell ezért fizetned. Egy kis mosolyt villantott rá. – A nővéreimért bármit. Gregori hirtelen felkapta a fejét és összeszűkült szemekkel elnézett a fák irányába, aztán az ezüst tekintet alaposan átvizsgálta az egész környéket. MaryAnn megborzongott és rászorította a tenyerét arra a kis foltra a mellén, ami úgy tűnt, sajogni kezdett a hidegtől. – Minden rendben? – kérdezte Destiny. – Csak egy kicsit elfáradtam, – súgta oda bizalmasan MaryAnn. – A ti éjszakázásotok, elég nehézkes egy ember számára.

17. fejezet Manolito De La Cruz átáramlott a fák között lassú, egyenletes mozgással, gondosan, hogy ne kavarja fel maga körül a levegőt. Volt valami mókás abban, hogy ilyen sok vadász volt a közvetlen közelében, akik körülfogták a zsákmányát, mégsem volt képes egyikük sem érzékelni őt. Nem hagyhatta ott, míg meg nem győződött róla, hogy biztonságban van. Azt akarta, hogy menjen be végre a fák közül Nicolae házába, és maradjon is ott, amíg nem kezdődik a parti. Az ősiek gyanakodtak, többször is átkutatták a környéket, megpróbáltak rájönni ki, vagy mi is ő, és hol van. Az eufória pontosan olyan veszélyes, mint amikor még abszolút semmit nem érzett. Szédült, szinte megrettenve nézte a kavargó színeket, nem győzte visszanyelni az érzelmeket, amik teljes összevisszaságban kavarogtak benne. Hiába várt ilyen hosszú ideig becsületben, kizárólag az emlékekből táplálkozva, életet csak ez a nő adott neki. Nem tarthatják távol tőle, nem számít, mibe kerül. Hosszú évszázadokig kockáztatta az életét és a lelkét a népéért, és soha nem kért semmit cserébe. Eddig. MaryAnn az övé, és nem mond le róla. „Manolito? Szükséged van rám?” Testvére hangja segített egy kissé leülepíteni a káoszt az elméjében. Hideg fejre volt szüksége, hogy megtervezhesse a stratégia minden egyes lépését. Ráadásul, ahogy Rafael kinyúlt az elméjéért, megérezte Nicolae kegyetlen erejű szondázását is, ahogy igyekezett megszállni tizedmásodpercre óvatlanul megnyíló elméjét. Hosszú évszázadok után most, hogy érzett valamit, először tudta élvezni ezt a dolgot, a veszélyes játszma egy felüdítő, erős adrenalin löketet juttatott a vérébe. Macska-egér játékra használta vadászképességeit, nem engedve, hogy egy illat, vagy a legkisebb jel is nyomra vezesse őket. Életpár nélküli Kárpáti hímként, természetesen azonnal gyanúba is keveredne, de sok pár is összegyűlt az ünnepségre. Közömbösnek kell hát tűnnie, észre sem venni, még véletlenül sem érintenie meg felfrissülésként az elméjét, ha MaryAnn a közelébe kerül. „Manolito? Hol vagy? Szükséged van rám?” Rafael ismét szólította kitartóan, most már némi rémület is volt a hangjában. Fivérei tisztában voltak vele, mennyire közel áll az átforduláshoz, hogy a vadállat mennyire közel guggol már a felszínhez, hogy megállás nélkül üvölt a szabadságért, és hogy a sötétség már szinte teljesen felfalta a lelkét. „Letapogattam a fogadót és körülötte az erdőt, az ellenségeinket keresve. Visszatérek, amint meggyőződtem róla, hogy Juliette és Riordan körül minden rendben van. Meg akarom kettőzni fölöttük a biztonsági intézkedéseket.” Manolito aprólékos gondossággal ügyelt rá, hogy úgy hangozzon, mint egy érzelmek nélküli hím, aki nem tesz mást, csak elvégzi a kötelességét. Bár Rafael és Riordan egészen biztosan segítene terve végrehajtásában, de ha bevonná testvéreit, azzal rettenetes helyzetbe hozná őket életpárjukkal való kapcsolatukban, abban pedig nem bízott meg teljes mértékben, hogy a sógornői is tartanák a szájukat. Úgy tűnt, hogy egyikük sem érti pontosan, hogy egy lélek megmentése sokkal fontosabb egy életnél. Rafaelből feltört egy kis sóhaj. „Ez jó gondolat. Juliette nagyon ideges volt amiatt, hogy a húga és az unokanővére nem jöttek velünk erre a vakációra. Soha nem jelennek meg egy családi eseményen sem. Colby azt mondja, Juliette annyira boldogtalan emiatt, hogy Riordan már azt fontolgatja, hogy elhagyja

a farmot, elköltöznek a dzsungelbe, ahol Jasmine és Solange él, hogy közelebb lehessenek hozzájuk.” Manolito egy pillanatig csendben maradt, azt latolgatta, elültessen-e Rafaelben egy magot, vagy sem. Végül úgy döntött, hogy megteszi. „Kár, hogy nekünk nincs egy olyan tanácsadónőnk, mint aki most van látogatóban Nicolae-nál és Destinynél. Nicolae említette, hogy segít Destinynek és Skylernek. Talán Riordan kereshetne valaki hozzá hasonlót a birtok környékén.” Teljesen közömbösen tartotta a hangját, mint aki csak arra koncentrál, hogy megoldjanak egy problémát. Nem árulta el, hogy a szíve dübörögni kezdett, vagy hogy a szemeit teljesen elvakítja a körülötte lévő világ ragyogó színözöne. Most a másik oldalon támadt egy kis csend. „Milyen jó ötlet. Erre nem is gondoltam. Azt is hallottam, hogy Destiny már majdnem elveszett, de ez a nő visszahozta őt. Talán Juliette családjának is tudna segíteni. Nézz utána Riordannak, és ha lehetséges, térj vissza még a parti előtt. Nem tudom, hogy figyeltél-e rá, de az a hír járja, hogy megjelent egy Varázsló is.” „Hallottam róla.” Olyannyira, hogy látta Natalya csatáját, hiszen MaryAnn közelében kellett maradnia, hogy vigyázhasson rá. Most viszont végre biztonságban visszatért Nicolae házába, így ő is lazíthat az éberségen egy kicsit. Kétszer is látott egy hatalmas fekete farkast, így azt is tudta, hogy Dimitri is szemmel tartja a kis Skylert, és teljesen együttérzett a férfival. Dimitrinek még csak az a lehetőség sem adatott meg, mint neki, nem rángathatott ki egy gyereket a szülei biztonságos védelméből. Ott még Manolito is meghúzta a határt. Visszaindult a fogadóban, és közben megpróbálta kitapogatni a korábban támadó Varázsló energiamaradványait. Egy olyan mágusvarázslat, amit használt, nem hatna például egy olyan Kárpátira, akinek nincs életpárja. Nekik nincsenek érzelmeik, amivel játszadozni lehetne. És éppen ezeket az érzelmeket próbálták irányítani a nőkben. Ez pedig azt jelenti, hogy minden nő veszélyben van. Sürgető érzés töltötte el. Egyszerűen el akarta rabolni MaryAnn-t, elvinni őt a birtokukra Dél-Amerikába. Négy fivére segítő kezével, a farm biztonságában, senkinek és semminek nem lenne rá esélye, hogy kárt tegyen benne. Eltávolodott Nicolae házától, és az eleven kísértéstől, köddé oszlott, és keresztüláramlott az erdőn a gyógyítás barlangja felé. Tudta, hogy meg van erősítve körülötte a védelem, de ennyi ellenséggel körülvéve gondoskodni akart extra biztonsági intézkedésekről is, elővigyázatosságból. Talán csak azért nyugtalan, mert ilyen sok Kárpáti van a környéken. A De La Cruz család ahhoz szokott, hogy csak egymásra számíthatnak, és még csak a baj legkisebb lehetőségét is távol akarta tartani legfiatalabb öccsétől. Egy megérzés nyaggatta folyamatosan, ami nem akart elmúlni, ő pedig mindig figyelt a megérzéseire. Beáramlott a barlangba az egyik szűk kis kürtőn keresztül, és a főteremben ért földet. Kamrák és medencék hálózata vette körül, de ahelyett, hogy ahhoz a kamrához ment volna, ahol Riordan és Juliette feküdtek, lassan végigjárta az összes többit, képtelen lévén megszabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben. A Varázsló tudja, hogy Juliette megsebesült. Ő kínálta fel a vámpírnak, hogy meggyilkolhassa. Azt is tudnia kell, hogy az életpárja vele együtt fekszik majd a gyógyító földben, és ha tudja, hol vannak ezek a gyógyító barlangok, nem ez lenne a tökéletes hely a támadásra? Manolito ezt tette volna a helyében. Nem sietett, és elrejtette a jelenlétét, míg sorra átvizsgálta a termeket. Ha ő képes észrevehetetlenné álcázni magát, erre az ellenség is képes lehet.

Apró rendellenességet keresett, bármilyen oda nem illő anomáliát, repedést, ami nem illik a természetes harmóniába, a rosszindulat jeleit. Ahogy beért Riordan és Juliette kamrájába, szinte ütésként érte a sokk. Mikhail Dubrinsky állt a kamra közepén, és szúrós, sötét szemei tüzetesen vizsgálták a falakat és a padlót összehúzott szemöldökkel. Bár nem látta őt, azonnal jobban védhető pozícióba húzódott. Manolito leereszkedett a földre és felvette emberi alakját. Legelőször automatikusan öccsét ellenőrizte. Úgy tűnt, Riordan és Juliette, békésen pihennek a földben. – Nem kellene egyedül járkálnod, – szólalt meg Manolito, és már indult, hogy a herceg oldalára állva védje őt, és közben Rafaelért nyúlt, értesítve őt róla, hogy itt találta Mikhailt védtelenül. – Hol a helyettesed? Mikhail halványan rámosolyogott. – Nincs szükségem rá, hogy testőr kísérgessen állandóan a saját földemen Manolito. – Nem értek egyet, és elképzelni sem tudom, miért hagy egyedül járkálni Gregori. Egyébként mit csinálsz itt? – Aggódni kezdtem, hogy ha felfedezik Riordan és Juliette alvóhelyét, talán megtámadják őket. – Mikhail végigszántott ujjaival sötét haján. – Azt hiszem, a helyettesem túlságosan távolinak gondolja az ellenségeinket. – Én is ugyanerre gondoltam. Nem tetszik, hogy vagy maga a Sötét Varázsló jött el, vagy egy tanítványát küldte. Olyan mágiát használ, ami ellen nincsenek megfelelő védelmi képességeink. Manolito a herceg arcát tanulmányozta. Idősebbnek tűnt a múlt hét óta annál, mint amilyennek ő emlékezett rá. Bánat ült a szemeiben, és a fény csalóka játékától úgy tűnt, mintha a világ terhét hordozná a vállain. – Meg kell tanulnunk ismét megvédeni magunkat a föld alatt is és a föld felett is. A pihenőhelyeink már nem azok a biztos menedékek, amiknek gondoltuk őket. Mikhail egyetértett. – És te hogy érzed magad? Tudom, hogy a sebeid nagyon komolyak voltak. Gregori megvizsgált, hogy gondoskodjon a tökéletes gyógyulásodról? – Jól vagyok. Sokszor megsebesítettek már, és még fognak is. – Manolito is a barlang falait kezdte vizsgálni. – Te is úgy hiszed, hogy Xavier képes egyesíteni a vámpírokat ellenünk? – Bárki egyesítette is az ellenségeinket, ha Xavier és Razvan, ha a Malinov fivérek, ez tulajdonképpen lényegtelen. Összefogtak, és nekünk nincs más választásunk, mint szembenézni velük. Mikhail hozzáadott egy bonyolult mintát a biztonsági intézkedések szövevényéhez, ami körülvette a földben fekvő párt. – Nem találok rá semmiféle bizonyítékot, hogy az ellenségeink bejutottak volna, és lesben állnának a barlangrendszerben. Te igen? – Nem, – vallotta be Manolito némi vonakodás után, és ő is hozzáadta saját biztonsági varázslatait a meglévőhöz, ami kizárólag az ő családjára volt jellemző, és amit csak nagyon lassan és nehezen lehetne felbontani következmények nélkül. Riordan viszont azonnal fel fogja ismerni a keze munkáját. Nem talált ugyan semmiféle bizonyítékot az ellenkezőjére, mégsem volt róla meggyőződve, hogy legifjabb öccse teljes biztonságban van, és ettől nem érezte túl jól magát. Mindketten kisétáltak a kamrából, elindultak abba a terembe, ahol a mennyezeti kürtők kivezettek a szabadba. Manolito próbált folyamatosan a herceg előtt haladni, még mindig nyugtalanul vizsgálgatta a barlangrendszert, idegesítette az egész hely.

– Még meglátogatom Sarát és Falcont, aztán beugrok Gregorihoz és a lányomhoz is, – mondta Mikhail. – Örülnék, ha ez az éjszaka már véget ért volna. Ellenőrizted a fogadót? Skyler újra és újra azt állapítja meg, hogy az energiahullámok onnan érkeznek. – Igen, de még visszamegyek. Falcon azt mondta, hogy körülbelül egy óra múlva viszi oda a gyerekeket. Még el akarok végezni egy nagytakarítást, mielőtt a nők és a gyerekek megérkeznek, – felelt Manolito. – Csakhogy minden a legnagyobb rendben van-e, biztonságban lesznek-e ott. Nyugtalan tekintete folyamatosan járt a barlang falain, mennyezetén és földjén, míg a kijárat felé haladtak. A víz rendíthetetlenül csepegett. Túlságosan is felhangosították a kamrák, talán maga a hang, talán a csepegés ritmusa, de valami határozottan veszélyt jelzett benne. Megpróbálta lejjebb állítani a hallását, de a víz nesze ettől csak még hangosabb lett, szinte kibontakozott a barlangok levegőjében. Manolito hirtelen megállt, elhelyezkedett Mikhail és a barlang között. – Nem tetszik ez nekem. – Nekem régóta nem tetszik, – felelte Mihail. Mindketten az átjárót tanulmányozták, ahol jártak. Már csak néhány méterre voltak a bejárattól. A fenti keskeny, kis nyílásokon beáramló fény, hívogatóan ömlött szét a földön. Hosszú, színes, jég és cseppkődárdák függtek a mennyezeten. Manolito megrázta a fejét és feltartotta a kezét. – Hagyd, hogy én menjek előre. Várj itt és figyelj, nem indítok-e be valamilyen csapdát, vagy talán páraként kellene átmennünk rajta, és meglátjuk, mi történik. – Ha itt vannak, arról tudnunk kell. Az öcséd itt fekszik az életpárjával. Az egyik nő hamarosan szül. Tudnunk kell róla, ha az ellenségeink megszállták a gyógykamráinkat. Manolito bólintott, majd tett előre egy pár lépést, szemmel tartva a függeszkedő lándzsákat. Minden újabb lépéstől, amit megtett, mintha rezgéshullámok söpörtek volna rajtuk végig. – Válj köddé, – utasította Manolito a herceget, aggodalom áradt szét az elméjében. Föld és jég lövellt a levegőbe a herceg lábainál, közte és a vadász között megnyílt a talaj azon a helyen, ahová Mikhail lépett volna. – Menj! Menj el innen! – rendelkezett Manolito, és visszafelé lódult. A lyuk hihetetlen gyorsasággal szélesedett és ugyanolyan tempóban mélyült, így töredékmásodpercek alatt szakadék nyílt a herceg alatt, aki elkezdett párává oldódni. Egy karmos kéz nyúlt ki a mélyéről és ráfonódott Mikhail bokájára, mélyen belevájva a húsába. A fogás megszakította az alakváltást, a teremtmény keményen megrántotta a herceget, megpróbálta behúzni a föld alá. Az összes létező Kárpáti egyként hördült fel. Mikhail kapcsolta őket egybe. Ő kötötte össze a kommunikációs vonalaikat, kapcsolta össze a jelent, a jövőt és a múltat. Mindannyian abban a pillanatban tudták, hogy bajba került, támadás alatt áll. Raven halk, rémült kiáltása csak tetézte a sokkot. Manolito kizárta az elméjéből az egészet, köddé oszlott, és a felfelé lövellő földön keresztül átáramlott a másik oldalra. Mikhail küzdött, hogy elkerülje az egyre szélesebben tátongó lyukat az átjáró talaján. A karmok két lyukat ütöttek a bokáján. A herceg érezte, hogyan hasítanak a húsába a borotvakarmok. Fogak mélyedtek belé, a teremtmény tépte, marcangolta a húsát, a vérét nyelte és közben iszonyú hangokat adott ki, megpróbálta lehúzni magával földalatti odújába. „Vámpír, de nem egészen,” – küldte el az üzenetet Manolito felé.

Manolito szinte fejest ugrott a szakadékba, egyenesen a teremtmény felfelé fordított arcába. A legutolsó pillanatban váltott alakot, még mielőtt nekicsapódott volna, a hárpia sas hatalmas karmai és görbe pengecsőre gyilkolásra készen meredtek előre. Egyenesen a szemekre támadott. Ahogy belépett az ismeretlen, félig vámpír, félig valami iszonyúan rossz keverékének tűnő lény területére, MaryAnn jutott eszébe. „Sajnálom.” Egy röpke pillanatra érezte, hogy a nő belép a tudatába, zavartan és rémülten. Megérintette az elméjét, egyetlen röpke, halvány simogatással, majd útjára engedte. Jobb, ha nem találja meg, mintha magával rántja a sírba. Márpedig belépni egy ismeretlen eredetű lény odújába, egyenlő az öngyilkossággal. Ám mivel a herceg védelméről volt szó, egyetlen pillanatig sem tétovázott. Ha az élete elvész, az csak az övé, a népe majd folytatja helyette. A sas belehasított a vörös karimás szembe, majd tovább zuhant, a torokba és a mellkasba vájva lassította a zuhanását, ahol végül karmolni és vagdosni kezdett, olyan gyorsan és olyan mélyre, ahogy csak képes volt, hogy rákényszerítse a teremtményt, hogy elengedje a zsákmányát. Nem hagyott neki más választást, ha életben akart maradni. Az undormány elengedte Mikhail bokáját, a karmok gonoszul a sas felé csaptak. „Menj! Menj már! Ki kell jutnod innen!” – kiáltott rá a hercegre, amikor sziklák és föld kezdett zuhogni körülötte. Egy szikla keményen megütötte a sast, elütötte oldalra, összegyűrve az egyik hatalmas szárnyat. Manolito megpróbált alakot váltani és a felszínre kapaszkodni a lágy, omladozó földben, még mielőtt az összezárult volna fölötte. Gyökereket markolt meg, a lábaival pedig a felé kapkodó teremtmény felé rúgott. A törmelék, ami egyre csak áradt a magasból, megtöltötte a száját, rákényszerítette, hogy becsukja a szemeit, így újra alakváltásra kényszerült, hogy életben maradjon a föld alatt. Mikhail hangosan káromkodott, amikor a föld összezárult, csapdába ejtve magában a vadászt. Felvette egy borz alakját, és szélsebesen ásni kezdett lefelé, hogy elérje, és segédkezet nyújthasson Manolitonak, és közben több helyen is rezgéseket keltett a földben, hogy megtévessze pontos hollétükkel kapcsolatban a szörnyeteget. Most már mindannyian vakok voltak, zsákmány és vadász is, a sas immár elvégezte a feladatát. Manolito egy óriási vakond alakját és érzékeit öltötte magára, hogy megpróbálja megtalálni az utat a felszínre. Hallotta, hogy a herceg ás, érezte maga körül a megtévesztő remegéseket, így tudatában volt, hogy Mikhail nem hagyta magára. Kétségbeesetten fúrni kezdte magát felfelé, az irányába. A vakond megérezte a mögé felzárkózó teremtményt, és Manolito normálméretűre húzta össze az állatot, majd mozdulatlanná vált, megvárta, míg megérzi a pofáján a bűzös, forró lélegzetet, a közvetlenül elé becsapódó támadást pedig azonnal viszonozta saját karmaival. Bár semmit sem látott, érezte a testét elárasztó vér marását, hallotta a fájdalom iszonyú üvöltését, majd a lény hirtelen eltűnt a földben, Manolitonak esélye sem volt rá, hogy követhesse. A föld, Mikhailnak köszönhetően megnyílt fölötte. Még egy kis erőfeszítés kellett, hogy a felszínre küzdje magát, aztán újra alakot váltott és elterült a földön, mélyen beszívva a friss levegőt. – Ez a te véred, vagy az övé? – követelt választ Mikhail. – Javarészt az övé, – felelt Manolito, miközben kétségbeesetten igyekezett visszanyerni higgadtságát. Nem engedhette meg, még magának a hercegnek sem, hogy megtudja, visszakapta az érzéseit, és hogy életében először klausztrofóbiás pánik fogta el. – A vére úgy hat, mint a vámpírvér, pont olyan savas, de semmi olyasmit nem csinált, mint azok a

vámpírok, amikkel valaha is találkoztam. – Manolito felült, hogy egy kis időt nyerjen. – Állított egy csapdát, de nem igazán harcolni akart velünk. A méregre számított, hogy az majd megállít bennünket. A karmaiban van. – Riordan és Juliette, biztonságban vannak a föld alatt? – Nem hiszem, hogy hozzájuk férkőzhetne. Nem jutna át a biztosítékokon. Nem találod furcsának? Rengeteg előkészületet tett, a befejezést mégis csak ímmel-ámmal próbálta végigvinni. – Félek, hogy Razvan nem pusztult el, ahogy abban reménykedtünk. – Mikhail lenyúlt és körbetapogatta sérült bokáját, hogy felmérje a kárt. – Ő nagyon jó abban, hogy csataterveket eszeljen ki, de nem boldogul a mi varázslatainkkal, biztonsági intézkedéseinkkel. Legalábbis úgy tűnik, képtelen felfejteni őket. Fáradt vagyok, Raven. Nagyon, nagyon fáradt.” „Gregori, úton van hozzád szerelmem.” – A hangja egy gyengéd simogatás volt. „Olyan sok csata van mostanában. Ez az én hibám. nem kellett volna ragaszkodnom hozzá, hogy mindenkit összecsődítsünk. A biztonságuk felelőssége aggaszt téged.” Gregori, felüvöltő gőzfelhőként érkezett a barlangba az egyik résnyi kürtőn át, és azonnal alakot váltott. Nagy léptekkel, szikrázó ezüstszemekkel indult feléjük, a haja áramlott körülötte, az arca kifejezéstelen maszk volt csupán. Folyékony eleganciával mozgott, az izmok rugalmasan húzódtak össze a bőre alatt. Egy szó nélkül Mikhail fölé emelte a kezeit, végigfuttatta őket rajta, megkereste a legkisebb karcolásokat is, amik kaput nyithattak volna a mérgezésnek. – A népünk hálás neked Manolito. Nem tudok elégszer köszönetet mondani a közbeavatkozásodért. „Ó öreg barátom. Úgy kell bánnod velem, mint egy gyerekkel a többi gyerek előtt?” „Ne csinálj ebből viccet. Hányadik eset ez már, hogy az ellenségeink csapdát állítanak neked? Raven és Savannah szomorú, és mindketten sírnak. Már önmagában ezért legszívesebben kitépném a szíved.” Szavai ellenére, a kezei rendkívül finomak voltak, ahogy megvizsgálta a herceget. – Manolitón sokkal több karom és égésnyom van, – mondta Mikhail. Gregori óvatosan méregette a herceget. Mikhail mindig reagált valamit vérlázító fenyegetéseire, de most még egy halvány beszólást sem kísérelt meg. Gregori rémülten másodjára is átvizsgálta a testét, hogy megbizonyosodjon róla, helyesen mérte fel a kárt. – Hazaviszlek Savannah-hoz, ha nem bánod Mikhail, hogy meggyógyítsam a bokád. Jót fog tenni neki, ha láthat, nekünk pedig több időnk lesz rá, hogy megbizonyosodhassunk felőle, hogy az összes mérget eltávolítottuk. – Tégy úgy, ahogy a legjobb neked Gregori. A gyógyító szemöldökei a magasba emelkedtek, az ezüst szemek ismét végigpásztáztak a hercegen. Aztán Manolitora fordította figyelmét, megtisztította a méregtől, kezelte égési sérüléseit, begyógyította azt a néhány karomnyomot az arcán és a mellkasán, majd ismét ellenőrizte, hogy a vadász az összes mérget kipréselte-e a szervezetéből. – Pihenned kellene, – tanácsolta. – Az ünnepség után elrejtőzöm. De addig azt hiszem, minden harcosnak készültségben kell lennie, – felelte Manolito. Gregori bólintott. – Ismét csak fogadd népünk hálás köszönetét, a nekünk tett szolgálatodért. – A De La Cruz család mindig megtartotta a hercegnek tett hűségesküjét, – mondta Manolito, és egy üdvözlő mozdulat után magukra hagyta kettejüket. – Rendben vagy Mikhail? Igazán rendben? – kérdezte Gregori. Mikhail néhány másodpercig nem válaszolt.

– Igen, persze. Csak kezd elegem lenni abból, hogy a népem egyre több tagjának kell úgy döntenie, hogy az életüket adják az enyémért. Nem várta meg Gregori válaszát, köddé oszlott, kiáramlott a barlangból, és a lánya otthona felé indult. Savannah aggodalmas várt rájuk, hosszú kékesfekete haját egyetlen vastag fonatba rendezte a hátán, mélykék, már-már lilás szemeiben szorongás ült. Átkarolta Mikhail nyakát, és szorosan magához ölelte. – Papa, annyira aggódtunk érted. – Tudom csitri, – felelte, – nagyon sajnálom. Már jól vagyok, csak néhány karcolás volt az egész. – Mindig a kicsi lányodnak hívtál, de amióta felnőttem, – nyúlt Savannah Gregori kezéért, – csak akkor, ha nem mennek túl jól a dolgok. Valójában milyen súlyosan sérültél meg papa? Felnézett életpárjára. – Gregori? Gregori hatalmas tenyereibe fogta a finom kis arcot, hüvelykujjával végigsimított a száján. – Tudod, hogy soha nem hagynám, hogy bármi is történjen apáddal. Van egy sebe a bokáján, meg fogom nézni. Az ezüst tekintet átsiklott Mikhail fölött. – Ne bámulj rám így! – csattant fel Mihail, a keze önkéntelenül lecsúszott a bokájára. A fájdalmat szinte képtelenség volt kizárni. – Mit akarsz, mit tegyek? Álljak, és nézzem, hogy egy férfi, aki az életét kockáztatta értem, meghal? Gregori intett a kezével, és egy párnázott szék siklott Mikhail mögé. – Igen. Egészen pontosan ezt kellett volna tenned. Nem várom el tőled, hogy ezt tedd, pedig ezt szeretném. Még pár ilyen nap, és egyszer nem fogod túlélni a folyamatos, ellened irányuló támadásokat. Ha nem gondolsz magadra és az életpárodra, gondolj arra, mi történne a népeddel. Bár a hangja halk volt, egyértelműen kiérződött belőle a megrovás. Savannah tiltakozása Gregori egyetlen éles pillantásától elhalt, lehajtotta a fejét. Hátrasimította apja haját az arcából. – Nagyon bátran viselkedtél, de megölhettek volna. – És mi van a vadásszal, Manolito De La Cruzzal, aki mindent kockára tett, hogy megmentsen? Gondolkodás nélkül fejest ugrott a lyukba, hogy kiszabadítson, és közben valószínűleg teljesen tisztában volt vele, hogy meg fog halni. Figyelmen kívül kellett volna hagynom? Nem tudom Gregori. És soha nem is leszek rá képes. Gregori megvonta széles vállát. – Biztos voltam benne, hogy képtelen lennél rá. Ezért vagy te a herceg. De az az igazság, hogy De La Cruz csak azt tette, ami népünk minden tagjának kötelessége. Van becsülete, és azzal élt. Ez az, amit mindannyian teszünk Mikhail, és még rád is vonatkoznak a társadalmunk szabályai. Nélküled nem maradunk életben. – Itt van Savannah. – Nem tudom, ő lehetne-e egyáltalán a népünk megtartója. Azonkívül nő. Gyerekeket kell szülnie. Ha uralkodnia kellene, ezt nem kockáztathatnánk meg. – Gregori előrehajolt, hogy tüzetesebben is megszemlélhesse a sebet Mikhail bokáján. – Ez nagyon hasonlít ahhoz, ami Natalya bokáján volt a nagy csata előtt. Razvan megtámadta őt a föld alatt, a karmait használva fecskendezett belé mérget a seben keresztül. Hogy érzed magad? – Tépett egy lyukat a bokámba, egyértelműen a csontra pályázott, – ismerte be Mikhail. Amikor Gregori továbbra is rezzenetlenül nézte, megadóan felsóhajtott. – Gyenge a lábam és rosszul érzem magam. Savannah elment benedvesíteni egy puha ruhát, hogy letörölje a seb környékéről a vért.

– Ez egy kicsit enyhít majd a fájdalmon, – magyarázta, – tudom, hogy nehéz lehet most ezt kontrollálnod. Még mielőtt megérinthette volna az apját, Gregori elhúzta a kezét a sebtől. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha úgy kezeljük, mintha méreg lenne. Savannah dühösen rámeredt. – De te beléphetsz a testébe, és semlegesítheted a mérget, ugye? Tehát az sem nagy dolog, ha segítek apámnak, hogy egy kicsit jobban érezze magát. Gregori pár másodpercig hallgatott, csak a szemöldökei ugrottak a magasba. – Az, aki így rámordul az életpárjára, az nem is te vagy Savannah. Talán túlságosan feldúlt apád sebesülése. Bár már azt a nevetséges tálat is megsirattad, amit anyád kért, hogy elkészíts. Savannah elpirult. – Nem is sirattam meg. Egyszerűen csak elmondtam neked, – nézett rá villámló szemekkel. „Ne említsd ezt apám előtt. El fogja mondani anyámnak, aki majd rosszul érzi magát miatta. Bánni fogja, hogy kért tőlem valamit. Ma pedig semmi kedvem ahhoz, hogy ezt elviseljem.” Gregori megfogta a két karját és behúzta teste menedékébe. – Már megint könnyezel. Mi a baj veled? A baba miatt? Gyengéden végigsimított a haján. – Baba? Milyen baba? – Mikhail előredőlt, hogy rálásson lánya hasára. Savannah pontosan olyan kicsi volt, mint az anyja. Most, hogy Gregori elszólta a nagy hírt, már ő is látta, hogy a dereka egy kissé vastagabb a szokásosnál, és azon kapta magát, hogy minden fájdalma ellenére elmosolyodik. Savannah felhördült, és öklével beleütött Gregori vállába. – Azért azt nem gondoltam volna, hogy beárulsz! Én akartam elmondani. – Ezzel mi a gond? – fogta meg Gregori a kezét, hogy gyengéden szétnyitogassa az ujjait, és belecsókoljon a tenyerébe. Vetett egy gyors pillantást Mikhailra. – Még mindig eltávolíthatom apád emlékeit. – Á, azt azért szeretném látni, hogy megpróbálod, – gúnyolódott Mikhail. – És ha még egyszer megríkatod a babaváró lányomat, meglátod mire képes egy herceg, ha dühös. – Ikreim lesznek, – jelentette be Savannah. – Kislányok. – Csak egy életjelet éreztünk és egy szívhangot hallottunk, – tiltakozott Gregori, és a szemével csippentett Mikhail felé. – Csak egy babát hord. Kisfiút. – A másik csak elbújt a nővére mögé. Ketten vannak, két kislány, én pedig akkora leszek, mint egy ház. Te meg, folyton csak parancsolgatni fogsz nekem. Papa, ha azt hiszed, hogy neked a legrosszabb, mert folyton utasítgatni akar, hidd el, nekem még rosszabb. Gregori megrázta a fejét. – Nem lányok Savannah. Fiúkra van szükségünk. Harcosokra. Daratrazanoffokra, akik őrzik a herceget. – Nos, sajnálom, hogy ezt kell mondanom neked, de határozottan lányok. Nem fiúk. Kislányok. Kapcsolódtam mindkettőjükhöz. Semmi kétség. Mikhail egy elégedett mosollyal az arcán dőlt hátra. – Hogy te mennyire megérdemled ezt Gregori! El nem tudod képzelni, mekkora élvezettel fogom figyelni, hogyan élsz túl nemhogy egy, hanem két kicsi lányt. Gregori csak állt ott, olyan döbbenten, amennyire az csak lehetséges volt. – Hogyhogy én ne tudnék erről? Magam vizsgáltalak meg. – Újra megrázta a fejét. – Valamit félreértelmeztél. Én nem tévedhetek. – Elbújt. A férfi szemöldökei összeugrottak. – Ez elfogadhatatlan.

Mikhail szívből felkacagott. – Egészen biztos vagyok benne, hogy a te kicsi lányaid, mindig azt fogják tenni, amit parancsolsz nekik Gregori. Totyogó babaként, meg aztán főleg hallgatni fognak rád. – Savannah, komolyan mondom. Beszélj velük, – parancsnokolt Gregori, – nem bújhatnak el előlem, mindig meg kell találjam őket, hogy meggyőződhessek róla, hogy egészségesek. – Túl mogorván közelítettél hozzájuk, megijesztetted. – Én vagyok az apja, nem kellene megijednie tőlem. Mikhail felsóhajtott. – Még mindig vérzek, és perceken belül tovább kéne sietnem, méghozzá jó formában, így azt javaslom, tedd túl magad a sokkon, hogy a világ nem minden esetben csinálja azt, amire utasítást adsz, és haladj valamire a gyógyításommal. Gregori egyetlen elegáns, vészjósló mozdulattal felé pördült. – Te biztattad fel erre a lányodat, ugye Mikhail? – Hogy ikerlányokat ajándékozzon neked? Örülnék, ha nekem jutott volna eszembe, de ez még az én képzeletemet is messze túlhaladja. Mikhail megmozdította a lábát, és próbált nem összerezzenni a fájdalomtól. Gregori azonnal tárgyilagossá vált. – Savannah, elővigyázatosságból maradj távol a vértől, ha esetleg valóban olyan mérgező, mint amilyennek gondolom. Gregori lehullatta magáról a testét, tiszta fénnyé, izzó energiává vált, belépett Mikhail testébe és gyorsan a sebhez lebegett. Ahogy várta, mérgezés okozta a problémát. Nagyon alaposan járt el, többször is megbizonyosodott róla, hogy az utolsó cseppet is kitolta Mikhail pórusain keresztül, csak aztán kezdett hozzá a seb gyógyításához belülről kifelé. – Kész, de még egy ideig gyenge lesz. Kíméld amennyire csak lehetséges, míg le nem tudsz menni a földbe, hogy meggyógyítson. – Természetesen. – Feltételezem, nem vagy hajlandó most lepihenni egy-két órára, és kihagyni az ünnepség elejét. Mikhail, megérezte Raven könnyű érintését elsuhanni az elméjén. „Talán azt kellene tenned, amit mond.” Nyugtalannak hangzott. „Nem, jól vagyok Raven, csak egy kicsit elfáradtam. Haza akarok menni, és egy ideig csak ölelni téged. Az sokkal többet fog használni, mint a föld.” „Akkor gyere haza.” „Hallottad a híreket? Savannah elmondta neked? Ikerlányokkal viselős.” „Hallottam. Nagyon izgatott.” Nem tett hozzá semmit, mégis pontosan tudta, hogy Raven megpróbált a lánya kedvéért boldognak és bátornak hangzani. Ikreket kihordani még sokkal nehezebb, mint egyetlen gyermeket, és Raven teljesen tudatában volt ennek. Nem akarta a lányának azt a bánatot, hogy elveszítse a gyermekeit. – El kell mondanom Ravennek, – mondta Mikhail, – Savannah drágám, te most is gyönyörű vagy, mint mindig. Azt hiszem a terhesség nagyon jól áll neked. Régóta tartod már titokban? Ha azt is tudod, hogy fiúk vagy lányok, nem az első hónapokban vagy. – Nem akartunk addig semmit mondani, amíg meg nem győződtünk róla, hogy jó eséllyel ki tudom hordani. Felmosolygott Gregorira, aki ismét lehajolt hozzá, hogy megcsókolja. – Fiam, – mondta halkan Mikhail, és Gregori hátára tette az egyik kezét. A Legsötétebb megdermedt, majd feléje fordult, az ezüst szemek megolvadtak.

– Fiam? – visszhangozta. – Mióta szólítja így a hercegem a helyettesét, és legrégibb barátját? Mikhail ajkai megvonaglottak. Belül, ahol Ravenen kívül senki más nem hallotta, hangosan kacagott, de az arcán mégis sikerült megtartania a rezzenetlen vonásokat. – A családom tagja vagy, a vejem, fiamként gondolok rád, – mondta, és közben megdörzsölte a halántékát, mintha fájdalmai lennének, próbált olyan kimerültnek és törődöttnek látszani, amennyire csak tudott. – Ó, szóval így gondolod? Gregori összefonta a karjait a mellkasa előtt, és gyanakvóan körbepillantott a szobában. Színes legyek és bogarak kapaszkodtak a falakon és az ablakpárkányon. Néhány épp akkor csúszott be az ajtó alatt, hogy csatlakozzon a többiekhez. Dühösen rámeredt a rovarokra, majd visszafordult az apósához. – Úgy látom, valamiért különösen sok rovar szállta meg az otthonomat. Szükségem lesz valami erős irtószerre. De a hirtelen feltámadt atyai ösztöneidnek, ugye nincs semmi köze a bogarak váratlan megjelenéséhez? Mikhail halkan felsóhajtott. – Gregori! – nézett rá mogorván Savannah, – Az apámnak rettenetes fájdalmai vannak. Ő úgy bánik veled, mintha a családunk része lennél, te pedig egyáltalán nem vagy kedves hozzá! Támassz egy párnát a háta mögé! – Köszönöm drágám, de igazán nem maradhatok. Még át kell néznem a részleteket ma estére. Biztos vagyok benne, hogy bármi is az, amit készítettél, minden a legnagyobb rendben van vele, és ha mégsem, még nagyon sok tál más étel lesz ott. Mikhail letette a lábait a padlóra, és várt egy pár másodpercet, míg a fájdalom csillapodott. Gregorinak igaza volt. Bár a mérget eltávolította és a sebet teljesen begyógyította, a lába még mindig nyersen sajgott, és gyengének bizonyult. El kell rejtőznie amint lehet, de reggelig el kell viselnie a fájdalmat. – Várj apa, – mondta gúnyosan Gregori, – hadd segítsek. Szükséged van még valamire? Mikhail hagyta, hogy elsegítse az ajtóig, és kinyissa előtte. – Most, hogy említed fiam, igen. – Átölelte Savannah-t, és megcsókolta kétfelől az arcát. – Gratulálok édesem, már alig várom az unokáimat. – Gregorira is rámosolygott. – Szeretném, ha eljátszanád ma este a gyerekek kedvéért a Mikulást. Ez egy nagy lehetőség, és nyilvánvalóan te vagy a legalkalmasabb a feladatra. Előhúzott a levegőből egy piros sapkát, aminek a végén egy fehér bojt volt, és Gregori fejére pottyantotta. – Elhoztam az öltözéket, bár kialakult egy heves vita róla, hogy hord-e a Mikulás piros harisnyanadrágot, vagy sem. Meglengette a megidézett harisnyát is a gyógyító orra előtt. Gregori egyszerre kapta ki a kezéből a harisnyát és a le sapkát a fejéről. – Mikhail… – a fogai hangos, figyelmeztető csattanással zárultak össze, – ezt nem merészeled megtenni velem. – Körülnézett a szobában, a rovardíszes falakon. – Látom már miért döntöttek úgy a fivéreim, hogy mind egyszerre látogatnak meg. Intett egyet a kezével, és vad, ciklonszerű szél támadt odabenn. A rovarok megrezzentek, és mindannyian emberi alakot öltöttek harsogó nevetéssel. Lucian megveregette a vállát, Gabriel beleborzolt a hajába. – Gratulálok kisöcsém, te húztad a legrövidebb pálcát. – Ti mind tudtatok erről? – követelt választ Gregori. Kinyúlt, hogy megragadja Mikhail grabancát, de a herceg egy vidám kis hullámzó mozdulattal odakinn termett. Darius és Julian összeérintették az öklüket és egymásra vigyorogtak. A többiek ujjongva nevettek. – Kifelé, – parancsolta Gregori, – mind, ahányan csak vagytok.

– Én szívesen megnézném azt a sapkát újra a fejeden, – mutatta az ujjaival Darius, hogy Gregori beöltözhetne, és modellként forgolódhatna közöttük. – Vedd fel a harisnyát is, – bátorította Jacques. – Mars. Kifelé, – ejtette hangsúlyosan Gregori a szavakat. – Hát hogyne, fiacskám, – horkant fel Julian. – Hagyunk, hogy gyakorolj a parancs szerint a ma esti előadásra. Az újabb feltörő nevetéshullám azzal fenyegetett, hogy leviszi a ház tetejét. Gregori egyetlen szó nélkül kivágta az ajtót, a férfiak pedig széles vigyorral az arcukon kisétáltak rajta. Gregori berúgta utánuk, és az életpárjához fordult. – Megölöm az apádat. Eldöntöttem, a Kárpáti nép mégis képes nélkülözni őt. Savannah a szájára szorította a kezét. – Ez igazán nagy megtiszteltetés. A szavak alig tudtak kijönni a torkából, egyszerűen fuldoklott a nevetéstől. Gregori felemelte a kezét. – Nem. Ne mondj egyetlen szót se többet. A dereka köré fonta a karjait, és nekitámaszkodott. – Valóban olyan rettenetes ez? – Láttad őket. Minden egyes hím itt volt az egész környékről. Az apád felültetett. Savannah elcsöndesedett egy pillanatra. – Akkor azt hiszem, módot kell rá találnunk, hogy ellenük fordítsuk a saját fegyverüket, nem igaz? Feltekerte a kezére súlyos hajfonatát, és lepillantott életpárja arcára, aki szerelemmel nézett fel rá. – Mi jár a fejedben? Egy lassú mosoly gyúlt ki Savannah szemeiben. – Mikulást akarnak? Én bűvész vagyok, vagy nem? A nagy Savannah Dubrinsky. Te pedig Gregori, aki uralja a tűz, a víz és a föld szellemeit. Parancsolsz az időjárásnak, az akaratodba még a föld is beleremeg. A Mikulás fantasztikus lesz. Bárcsak egy kicsivel több időt hagytak volna rá, hogy felkészülhessünk. Elhozzuk nekik a legjobb Mikulást, ami valaha is volt. Egyetlen gyerek sem fog félni tőled, és nem fogsz pofára esni, ahogyan azt mindannyian várják. – Biztos vagy benne, hogy nem lenne egyszerűbb kinyírni apádat, és elásni valahol az erdőben? – kérdezte reménykedőn Gregori. Savannah lábujjhegyre állt és csókot nyomott a szájára. – Olyan vérszomjas vagy. Kerekedő pocakjára simította a tenyerét. – Igazán két kicsi lány növekszik a testedben? Bólintott, és rásimította a kezét az övére. – Igen. Tényleg sikerült sokkolnunk, nem? – Gyógyító vagyok ma petite. Mindig tudnom kellene, mi folyik a testedben. Hogyan tarthatnálak másképp egészségesen? Felhúzta a kezét a szájához, és majszolni kezdte az ujjait. – Szeretek meglepetéseket okozni neked. – Ó, azt csinálod Savannah, – biztosította, – állandóan azt csinálod.

18. fejezet – Sara, nem találom a szárnyaimat, – futott be a hallba a kis Emma, rugózó hajfürtjei vadul lobogtak a nyomában, – már mindenhol megnéztem. – Trav vette el őket, – mondta Chrissy kérdezés nélkül. – Azt mondta, hogy Emma egyáltalán nem angyal, és ki fogja dobni a szárnyait. Hatalmas szemei nagyon komolyak voltak, arra várt, hogy megláthassa, milyen szörnyű büntetést fognak kiosztani a felnőttek, ezen borzalmas bűncselekmény miatt. Sara a szemét forgatta, amikor Emma jajgatni kezdett. – De angyal vagyok! Az vagyok! Trav egy nagyon rossz, gonosz fiú, ugye Falcon? Falcon felkapta és megpördítette a levegőben, még mielőtt a nyafogás egy komolyabb sírásrohamba fordulhatott volna. – Azt hiszem, hogy Trav sem rossz, csak egy csibész kisfiú. Mit tehettél, ami miatt úgy gondolja, hogy nem vagy angyal? – Mindig enni akar, én meg elvettem a szendvicsét és odaadtam Maria kutyájának. Travnak nincs akkora szüksége a szendvicsre, mint Maria kutyájának. Trav bármikor bemehet a konyhába. Ezt Sara mondta, nem igaz Sara? – Ez így van Emma, – helyeselt Sara. – ott mindig lehet valami ennivalót találni, de akkor sem kellett volna elvenned Trav szendvicsét. Ha meg akarod etetni Maria kutyáját, menj te a konyhába és hozz neki ennivalót. Falcon megköszörülte a torkát. „Ez az ötlet ijesztő. Hajlamos rá, hogy a kutyának adjon egy egész sült csirkét.” – Azt hiszem, az lenne a legjobb Emma, ha szólnál Slavicának vagy Mariának, mielőtt kiviszel valamit a konyhából. Ők tudják, milyen ennivaló jó a kutyák számára, – tette hozzá sietve Sara. – Emma négy éves volt, és Sara egészen biztos volt benne, hogy az érvelés a végtelenségig folytatódna, ha nem változtatna témát. – Sietnünk kell, hogy mindannyian elkészüljetek és elindulhassunk a fogadóba. Már mindenki nagyon várja az előadást. – De nekem kellenek a szárnyaim Falcon, – jelentette ki Emma, – nem lehetek angyal, szárnyak nélkül. Az alsóajka ismét remegni kezdett. – Meg fogjuk találni a szárnyaidat kicsikém, – biztosította Falcon. Átnézett a szobán, és rámosolyogott Sarára. Ő csinálta ezt, létrehozott ezeknek a gyerekeknek egy csodát. Most már a legjobb úton vannak afelé, hogy egészségesek legyenek, lassan kezdték elhinni, hogy az ételt nem kell ellopniuk, és a tető mindig ott marad a fejük fölött. Pedig egyáltalán nem volt könnyű. Sara megmentett hét gyereket, akik a szennyvízcsatornákban éltek Romániában, és elhozta őket a Kárpátok hegyei közé. Ő és Falcon mindig a lehető leghamarabb emelkedtek fel, és fennmaradtak olyan sokáig reggelente, ameddig csak tudtak, hogy a gyerekkel lehessenek. Elég szerencsésnek mondhatták magukat, hogy több emberi nőt is alkalmazni tudtak, akikre a nappali órákban számíthattak a gyerekek körül, amikor nekik nem volt más választásuk, mint aludni. Falcon soha nem gondolta, hogy ennyire képes szeretni, de a szeretet most szinte kiáradt belőle, és betöltötte a helyiség legkisebb sarkát is. Magához ölelte Emmát, figyelmen kívül hagyta a jajgatását, és odavezette a kis csoportot a székhez, ahol Trav ült, és próbált dühösen nézni mindenkire maga körül. Falcon rákacsintott a fiúra, és a kezét nyújtotta neki.

– Menjünk! Az ünnepségen vacsora is lesz, és minél hamarabb vége az előadásnak, annál hamarabb kaphatsz enni. Véletlenül tudom, hogy Corinne és Mrs. Sanders nagyszerű szakácsok. Nem akarod elszalasztani ezt az étkezést. Travis felsóhajtott, leugrott a székről, és felvette a feneke alatt dugdosott szárnyakat. – Legalább nekem nem kell angyalnak lennem. – Hirtelen felvigyorgott Falconra. – Én király leszek. Falcon ráejtette a kezét a fiú vállára. Travis volt a legidősebb a maga nyolc évével, de máris felelősséget vállalt a többiekért, amikor zsebeket metszett és élelmet koldult, hogy etethesse a kisebbeket, miközben próbálta megvédeni őket a nagyobbak zsarnokságától úgy az utcákon, mint a csatornában. A korához képest nagyon magas volt, vékony, sötét haja általában vad összevisszaságban állt a fején, mivel nem engedte, hogy levágják. Amikor Falcon ragaszkodni akart a nyiratkozáshoz, Sara rámutatott, hogy a fiú megpróbál olyan lenni, mint ő, így végül hagyta hát vadul, szabadon nőni a fürtjeit. Ezután Falcon megpróbált némi útbaigazítást adni a fiúnak arról, hogyan tartsa ápoltan hosszú haját. Ma este úgy tűnt, hogy jobb munkát végzett a szokásosnál. Még Emma sem tudott kritikus megjegyzést tenni Travis hajára. – Nagyszerűen festesz ma este. – Sara azt mondta, hogy a templomból mindenki eljön a fogadóba. – Igen, az éjféli mise után jönnek vacsorázni. Te is el szerettél volna menni a misére? Rápillantott Sarára, és közben nagyon igyekezett, hogy megtartsa a pléhpofát. Travis mogorván felnézett rá. – Én ugyan nem. Nem megyek oda. – Én sem gondoltam, hogy érdekelne, de úgy véltem, jobb, ha tudsz róla, a lehetőség nyitva áll előtted. De most már jobb lesz, ha indulunk, mert elkésünk. – Falcon, – kérdezett újra a kis Emma, ahogy kiléptek az ajtón, – a Miki igazán el fog jönni? És tényleg hoz ajándékot nekem? Olyan csend támadt, ami azonnal tudatosította Falconban, hogy a válasza minden gyerek számára nagyon fontos, amiről meg is bizonyosodott, ahogy lenézett a kíváncsi, feléje forduló kis arcokra. Még Travis is reménykedőnek tűnt, bár próbált közömbösnek látszani. Ezeknek az apróságoknak még soha nem volt karácsonyfája, elegendő étele, de tető sem a fejük fölött, nemhogy karácsonyi ajándékuk. – Határozottan olyan érzésem van, hogy eljön, – mondta Falcon, és küzdött a csomóval a torkán, ami azzal fenyegette, hogy megfojtja. Váltott egy pillantást Sarával. Nem volt nehéz megértenie, miért sóvárgott rá annyira, hogy megmenthesse legalább ezeket a gyerekeket. Nem menthette meg mindet, így legalább ezért a néhányért megtett minden tőle telhetőt, hogy jó otthont nyújthasson a számukra. – Na, gyerünk, indulás mindenki, ma este lovas szánon fogunk utazni, – mondta Sara, – mindenki nézze meg, megvan-e a kesztyűje, sapkája és sálja. – Olyannal, mint a Mikulás szánja? – kérdezte Chrissy. Öt évesen ő volt a legidősebb lány, és nagyon komolyan vette a szerepét. Csodálat volt a hangjában, és Sara hálásan pillantott Falconra, aki kitalálta az utazásnak ezt a fajta módját ma éjjelre. – Nos, azzal a különbséggel, hogy nekünk rénszarvasok helyett lovaink lesznek, – mondta Sara, – de azért nagyon mókás lesz. Amikor felülünk, majd húzzátok magatokra a vastag takarót, az melegen tart benneteket. Mind a hét gyerek nem fért be a szánba, így Sara a kisebb fiúkkal lovagolt, míg Falcon hátul ült a három kicsi lánnyal.

A gyeplőket Travis ragadta meg, és nagyon felelősségteljes arckifejezéssel kiadta a parancsot a négy lónak az indulásra. Jase, a legkisebb fiú, erősen belekapaszkodott Sarába, és visítani kezdett az örömtől, ahogy suhanni kezdtek a szánnal a fogadó felé. Falcon letapogatta a területet körülöttük. Tudott a támadásokról a nők ellen, és arról az egyről is, amit a herceg ellen indítottak, az aggodalma egyre csak nőtt, ahogy beértek a fák közé, és közeledtek az erdő legsűrűbb része felé. Mozgás vonta magára fentről a pillantását, több baglyot látott meg a fejük fölött keringeni. A lovak horkantgatva fújták a párát a levegőbe, és hánykolódtak egy kicsit, amikor farkasok jelentek meg mellettük, és velük párhuzamosan kezdtek futni, egy hatalmas, fekete bundájú, jégkéken lángoló szemű hím vezetésével. – A kíséretünk, – nevetett fel Falcon. Harcosok vették őket körbe minden irányból, repültek fölöttük, futottak mellettük, hogy vigyázzanak Sarára és a gyerekekre. Tisztelettel odaintett nekik a rohanó szánról, ami könnyedén siklott a havon. A csengők csilingelni kezdtek a lovak minden egyes lépésére. A gyerekek arca rózsásra pirult, a szemeik hatalmasra nyíltak az izgalomtól, a nevetésük zene volt a füleinek. „Szeretlek Sara. Köszönöm, hogy nekem adtad ezt az életet.” „Én is szeretlek Falcon. Köszönöm, hogy vagy nekem. Nincs más, aki így ölelte volna magához ezeket a gyerekeket, így fogadta volna el őket, ahogy vannak. Csodálatos férfi vagy.” Már messziről meglátták a fogadó színes fényeit, amik az erkélyeket és az ajtókat keretezték. A lovak egyenesen a bejáratig húzták őket, ahová Slavica, a fogadósné, az egyik nő, aki sokszor vigyázott az apróságokra, kijött eléjük, hogy üdvözölje őket. Mindegyiküket megölelte, majd bevezette őket a hatalmas ebédlőbe, ahol már felállították a színpadot. Sara és Falcon elfoglalták a helyeiket. Sara keményen megmarkolta életpárja kezét, és drukkolt, hogy a gyerekeknek sikerüljön szórakoztatnia minden felnőttet. Az előadás, néhány zökkenőtől eltekintve sikeresen ért véget. A játék jól ment, bár az angyal bokán rugdosta a királyt, aki legalább egy percig ugrált fél lábon a színpadon, mire eszébe jutott, hogy közönsége van. Josef előadott egy sajátságos rap dalt, a Jingle Bells egy önmaga által írt feldolgozását, ami tényleg nagyon jó volt, a közönség végigtapsolta, míg a lelkes előadó majdnem leesett a színpad széléről. Falcon átkarolta Sara vállát, és a hasára tette a kezét, ahol a még meg nem született gyermekük pihent. – Hihetetlen nő vagy. Hogy raktad össze ezt az egészet? A gyerekek elképzelhetetlenül boldogok, vess csak rájuk egy pillantást oda fel. Mindannyian apró előadóművészek. Mikhail is bólintott. – Valóban fantasztikus előadás volt Sara, még csak nem is gondoltam ilyesmire. Rengeteg idődbe kerülhetett előkészíteni. Szétnézett maga körül, látta népe jelenlévő tagjainak arcán a mosolyt, a zord, kegyetlen harcosok arca ellazult, nyugodtnak és békésnek tűntek, szinte valamennyien boldogan integettek a gyerekeknek, és hatalmas ovációval, tapssal gratuláltak nekik. – Hát nem szerepeltek csodálatosan? – Sara szinte sugárzott a gyerekeit nézve. – Mi a véleményed, Josef karácsonyi rap szerzeményéről? Igazán rengeteget dolgozott azon a dalon. És Skyler is szépen énekelt. Meg voltam döbbenve, amikor először meghallottam a hangját. Paul és Ginny hatalmasak voltak azzal a táncbemutatóval, na és persze a világon nem zongorázik úgy senki más, mint Antonietta. Hihetetlenül boldoggá tett ez az ünnep. – És ott voltak még a Sötét Trubadúrok, akikkel mindenki együtt énekelt, – tette hozzá Falcon, – Azt hiszem, örömöt szereztünk a vendégeinknek az előadással.

– Az az igazság Sara, – vallott Mikhail, – hogy még csak hasonlóra sem számítottam. Mikor volt rá időd, hogy összeállítsd ezt az egészet? Azt tudtam, hogy a gyerekekkel gyakorolsz, eligazítod a tinédzsereket, de ez az egész sokkal nagyobb előadás volt, mint amit valaha is képzeltem volna. – Jó móka volt Mikhail. A gyerekeknek arra volt szükségük, hogy érezhessék, ők is részesei az eseményeknek. Nem akartam, hogy úgy érezzék, ők mások. Bármelyikük is. Nagyon fontos volt, hogy a felnőttek végignézzék őket, és elismerjék a teljesítményüket. – Mert eddig nem tettük? A mosoly eltűnt a herceg arcáról. Nem tették. Megmutatták, hogy fontosak nekik a gyerekek, hogy nagyra becsülik, értékesnek tartják őket, a Kárpáti közösség gondoskodik az egészségükről és a biztonságukról, de semmi több. Ez nem volt mindig így. – Legfeljebb a szüleik, – mondta Sara. – A Kárpáti férfiak olyan sokáig küzdöttek magányosan, család nélkül, hogy már egészen elfelejtették milyen érzés az, ha van nekik. Az életükké a háború vált, nem pedig az otthon, az életpár és a gyerekek. Tanítaniuk kellene őket, nem csak könyvekből, hanem a Kárpátiak módján, hogyan váltsanak alakot, hogyan szőjenek biztosítékokat, sőt, a harcra is. Kinek a feladata ez? Soha nem állapodtunk meg ebben. A gyerekek olyan kevesen vannak, hogy eszünkbe sem jutott így összehozni őket, ahol megismerhetik egymást, barátokra találhatnak, és ahol láthatják, hogy a felnőttek elfogadják őket. Mikhail visszaemlékezett a saját fiatalkorára, a harcosokra, akik olykor megálltak mellette, hogy adjanak neki egy-egy jó tanácsot, a drágakőhívóra, aki magával vitte a barlangokba, hogy megmutassa neki, hogyan működik az a dolog, mások az alakváltáson dolgoztak vele, megint mások a harci taktikákra oktatgatták. Sarának igaza volt. – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál Sara, – mondta, – ennek lenne értelme. A gyerekek most boldogabbnak tűnnek, mint valaha is láttam őket. Összefutottam Mrs. Sanderssel, ő mondta, hogy kézzel varrtad a gyerekek jelmezeit. Segíthettünk volna, ha szólsz. – Volt segítségem. Corinne is varrt. És azért akartunk hagyományos módon, kézzel jelmezeket készíteni, nem a Kárpáti módon, hogy megmutassuk a fiúknak, lányoknak, hogy hogyan kell. Falcon és én, megpróbálunk beilleszkedni mindkét világba, amennyire csak lehetséges. Colby De La Cruz azt mondta, ő és Rafael ugyanezt teszik Paul és Ginny érdekében. Mikhail megfogta Raven kezét, a szájához húzta, fogait finoman végighúzta ujjízületein. – Úgy tűnik, nagyon sok dologra nem gondoltam. Sokat tanultam a partidból, Raven. Többünknek egyszerre kell beilleszkedni az emberi és a Kárpáti világba is. Mivel a harcosaim közül egyre többen emberek között találják meg az életpárjukat, ezeknek az eseteknek a száma csak bővülni fog. Az lesz a legjobb, ha már most megtanuljuk, hogyan lehet összeolvasztani Kárpáti és emberi családokat. Elhúzta őt a többiektől, közelebb a hatalmas, ragyogó karácsonyfához. Szinte mindenki felakasztotta rá a maga készítette díszt, Slavica még szerte a faluból is sokat kapott. Lehajolt és megcsókolta életpárja szájsarkát. – Nézz csak körül Raven. Ez a te műved. Századok óta ez az első alkalom, hogy ennyi Kárpátit látok összegyűlve egy helyen, a szomszédainkkal. A gyerekek nevetnek és körbekörbe futkosnak, mindannyian izgatottak, a férfiak kipihentek. Nos, tudom, hogy riadókészültségben kell lenniük most is, de ellazultabbak, mint amilyennek valaha is láttam őket. – A tekintete Lucianra tévedt. – Nézz rá, Raven. Az a férfi az egész életét csatatereken töltött, de most békére lelt. Raven finom mosolya tele volt megértéssel.

– És természetesen te észrevetted. Néha emlékeztetnem kell rá téged, miért is harcolsz Mikhail. Minden erőfeszítést értük teszel. Ha az eredményt soha nem látod, a teher egy idő után elviselhetetlenné válik. Fájdalmasan összeszorult a torka, ahogy szétnézett a teremben. Olyan sok harcosa volt jelen, jellegzetesen magasak, egyenes tartásúak, hosszú fekete hajúak, és bár a szemük éberen járt fel alá, mindannyian nevettek. Túlnézett rajtuk, megkereste a többi hímet is, néhányan az ebédlőben voltak, páran a bárban, de a legtöbbjüket odakinn érezte. És a sötétség határán. Nincs elegendő életpár, aki kimenthetné őket a terméketlen létezésből. Ez az ünnep vajon segít nekik? Reményt ad? Vagy csak felerősíti bennük a magány érzését? Raven nekidőlt, megosztotta vele teste melegét. – Nem csak egy nép vagyunk, hanem egy társadalom. De hogyan lennénk képesek társadalomként működni, ha sohasem lehetünk hatással egymásra? – Megérintette gondterhelt arcát. – Az ősi mód örökre elveszett. Nagyon szomorú Mikhail, de így van. Most meg kell találnunk a módját, hogy új hagyományokat teremtsünk ennek a népnek. Meg kell írnunk a történelmünket. Igen, nagyon sok ellenségünk van, de ez itt szintén a miénk. – Kezével végigmutatott a termen, egybe foglalva a mozdulattal az összes Kárpátit, és emberi barátaikat. – Olyan sok mindenünk van, és tőled kaptuk ezt. Gregori, aki vicsorgott a barátságodra a te papoddal, Hummer atyával, a legjobb barátai között tartja nyilván Gary Jansent. A sok évvel ezelőtti barátság említése a pappal, akit a vámpírvadász társaság tagjai öltek meg, a Mikhaillal való kapcsolata miatt, elszomorította a herceget. Visszakényszerítette a gondolatait a múltból. – Sara említette, hogy már olyan hosszú ideje kizárólag a csatáknak élünk, és olyan kevés gyerek van, hogy nem adjuk meg nekik, amire szükségük lenne. Gondolod, hogy igaza van? Mikhail fekete szeme megpihent Raven arcán. Az életpárok nem hazudhattak egymásnak, még akkor sem, ha az igazság fájdalmas volt. Látta a választ már a szemeiből, az ujjai megszorították a kezét, az arcán szomorúság futott át. – Te sem gondolhatsz mindenre, Mikhail. – Nincs más választásom Raven. Ez a kötelességem, a felelősségem. Ezek a gyerekek mind Kárpátiak, vagy ha még nem, hamarosan azok lesznek. Igazad van, nem pusztán egy nép vagyunk. Társadalom vagyunk, és el is kell kezdenünk úgy viselkedni. Az ellenfeleinknek sikerült elérnie, hogy csak rájuk koncentráljunk, ahelyett hogy az életünknek erre a nagyon fontos részére összpontosítanánk. A gyerekeink a mindenünk. Ahelyett, hogy bosszantana a bohóckodásuk, mint például engem Josef közelsége mindig, mindannyiunknak segítenünk kellene nekik tanulni. – Édesem, – mondta gyengéden Raven, – Josef, egy szent türelmét is próbára tenné. Egy kis válaszmosoly ragyogott fel Mikhail száján. – Oké, ott a pont. Az a fiú bizonyos szempontból már elég idős, másképpen viszont borzalmasan fiatal. Egyikük sem foglalkozott gyerekekkel évszázadok óta, pedig megtalálni a türelmet és a toleranciát, most közös érdekünk, hogy az asszonyaink közül jó néhányan várandósak. Raven megbökte az oldalát, és a szobába éppen belépő Jacquesra és Sheára mutatott az állával. – Nagyon feszültnek látszik. Gondolod, hogy elkezdődött a vajúdás? – Jacques azt mondta, küzd ellene. Megkértem Syndilt, hogy válassza ki a legmegfelelőbb helyet a szülésre, és gazdagítsa fel annak földjét Shea és a baba számára, remélem, ez segíthet annyira ellazulnia, hogy megszüljön. – Meglep, hogy eljött. – Találkoznia kell itt ma este, egy online megismert barátjával. Az egyik vendéggel. Eileen Fitzpatrick a neve. Találkoztál már vele?

– Nem, de Slavica említette. Egyenesen a szürkehályog műtétje után utazott ide, így jóformán állandóan a szobájában tartózkodik. Épp csak azért jött, hogy találkozzon Sheával, és nem merte elhalasztani, félt, hogy több lehetősége már nem lesz rá. – Jacques azt mondta, Aidan leellenőrizte. Állítólag teljesen hiteles, de Sheával kapcsolatban minden extra óvintézkedést meg akarok tenni. Ezen a ponton senkiben nem bízok meg a közelében, még egy ártalmatlannak tűnő, hályogműtéten átesett öregasszonyban sem. Jacques és Shea lassan tört utat magának a tömegen Mikhail és Raven felé. Mikhail előrelépett, hogy üdvözlésképpen arcon csókolja. – Egészen biztos vagy benne, hogy nem pihenned kellene? Ránézett Jacquesra egyik szemöldökét kérdőn felemelve. – Határozottan vajúdok, – ismerte be Shea. – Ez a gyerek eldöntötte, hogy ma este előbújik, ha akarom, ha nem. Könnyebb és gyorsabb lesz, ha talpon maradok, ameddig csak lehetséges. Az előadást is látni szerettem volna, de túl lassan mozgok. Raven megölelte. – Megmutathatom neked az elmémben, minden részletet megőriztem, különösen a mókás jeleneteket. A kicsik aranyosak voltak, és fogalmam sem volt róla, hogy a tinédzserjeink ilyen tehetségesek. Josefnek, igazán nagyszerű hangja van, és tele van ötletekkel. – Josef énekelt? És én lemaradtam róla? – kérdezte Shea. Mikhail felsóhajtott. – Hát, ha éneklésnek nevezed azt, amit csinál. Tényleg jó hangja van, de képtelen vagyok felfogni, miért nem olyan dalokat énekel, amiket meg is lehet érteni. És mi volt az a rángatózás, amit a színpadon csinált? – Rángatózás? – visszahangozta Jacques, és Ravenre pillantott magyarázatért. – Úgy nézett ki, mintha görcsrohama lenne, – fejtette ki Mikhail. – Táncolt, – mondta Raven, és egy csendre intő pillantást küldött Mikhail felé. – Ez az volt? Nem tudtam eldönteni, hogy most sztriptízel-e, anélkül, hogy levenné a ruháit, vagy azonnali orvosi segítségre van szüksége. De mivel senki sem moccant, hogy a segítségére siessen, így én is maradtam a helyemen. Forgott lenn a padlón, aztán pedig úgy dobálta a testét, mint egy hernyó. – Breakelt, – fordította érthetőre Sheának Raven. – És a sztriptíz? – kérdezett vissza Shea. – Az valami szólótánc akart lenni, – mondta Raven, – nem vagyok egészen tisztában a mostani irányzatokkal, de ránézésre úgy tűnt, mintha… nos… tudod. – Nem tudom, – vonta meg a vállát Mikhail, – de annál a résznél, majdnem leesett a színpadról. Shea nevetett, az egyik kezét rászorította a hasára. – Tudtam, hogy itt kellett volna lennem. – Ezt tényleg megérte látni, – értett egyet Mikhail, – bár egyetlen szót sem értettem abból, amit mondott, de azt sem, hogy miért röfög és köpköd éneklés közben. – Nem értesz hozzá, – jelentette ki Jacques. Raven és Shea, ismét nevetni kezdett. Mikhail sértődöttnek tűnt. – Mi? Értek hozzá. Történetesen tudom, hogy ez nem tánc. Ginny és Paul, na, ők tényleg táncoltak, Antonietta valóban zenélt, Skyler pedig úgy énekelt, mint egy angyal. A Trubadúrok is játszottak néhány balladát, és még Barack sem köpött egyet sem, míg elénekelték őket. Jacques, szomorúan megrázta a fejét. – Esély sincs rá, hogy modernizálódj bratyó. Shea ismét a hasára szorította a kezét, és megfogta Jacques kezét.

– Az összehúzódások kezdenek felerősödni. A nevetéstől pedig csak rosszabb. A két férfi leginkább pánikként azonosítható arckifejezésétől Ravennek el kellett rejtenie egy mosolyt. – Ő rendben lesz Jacques. Te viszont nagyon sápadt vagy. Táplálkoztál már ma este? – Ő is csak egy kisbaba, – mondta Shea. – Táplálkozott. Fel akart készülni arra az eshetőségre is, hogy netán vérre lesz szükségem. – Felmosolygott rá. – De nem lesz. Minden a legnagyobb rendben halad. – De nem nekem, – vallotta be Jacques. – Fogalmam sem volt róla, hogy a szülés ilyen. Megosztani a tapasztalatot, határozottan ijesztő. Mikhail egyetértően bólintott, de pillantása az egyedülálló harcosait kereste. Ők voltak az őrzők ma este, ahogy eddig is tették távoli földeken, csak most a közvetlen felelősség is rájuk nehezedett, hogy vigyázzanak az egyik asszonyukra, aki hamarosan szülni fog. A férfiak fel-alá járkáltak a teremben, és folyamatosan szondázták a környéket, ellenségek után kutatva. – Én igazából amiatt is izgatott vagyok, hogy találkozom az egyik vendéggel, aki San Franciscóból érkezett. Eileen Fitzpatrick a neve, és talán a rokonom. Mindketten érdeklődünk a családfakutatás iránt, és mivel az én oldalamról egyáltalán nincsenek családtagjaink, reménykedem benne, hogy ő talán a rokonom, – mondta Shea. – Üzent Slavicával, hogy nem érzi túl jól magát ma este, ezért a szobájában látogassam meg, de legalább nem kell lejönnie ebbe a káoszba. Szerintem ez nagyszerű ötlet. – Kizárt, – mondta Jacques. – Nem! – vágta rá vele egyszerre Mikhail is tántoríthatatlanul. Shea rájuk grimaszolt. – Nem vagyok porcelánból. Ő pedig idős, és nem sokkal azelőtt esett át egy műtéten, hogy ide utazott. Az a legkevesebb, hogy megmászom a lépcsőket és meglátogatom. – De nem egyedül. És főleg nem ma éjszaka Shea, – próbálta rábeszélni Jacques. – Nem muszáj ma este találkoznod vele. – A hasára szorította a kezét, amikor a következő összehúzódás fodrozódni kezdett az izmaiban. – Neked más dolgod van ma éjjel. Raven, lennél olyan kedves, és megkérnéd Slavicát, hogy adja át az idős hölgynek az üzenetet, hogy Shea épp vajúdik, és egy-két nap múlva fogja inkább meglátogatni? – Nos, arról viszont már semmiképpen sem akarok lecsúszni, hogy Gregori eljátssza a Mikulást, – mondta határozottan Shea, tudatában annak, hogy a Jacques állán megjelenő makacs kis vonás azt jelenti, hogy teljesen eltökélt, és nem fogja meggondolni magát. – Tehát ne gondold, hogy sietve kipaterolhatsz innen. „Gregori,” – a helyzet súlyossága, és annak ellenére, hogy Shea ideje már ilyen közel járt az időhöz, Mikhail nem tudta elrejteni hangjából a gúnyos nevetést. – „Shea már az ideje végén jár, de szeretne téged Mikulásként látni, ahogy bevonulsz a piros köpenyedben, mielőtt megszüli a babát. Úgyhogy haladhatnál egy kicsit gyorsabban is fiam.” Mikhail a saját, privát kapcsolatukon keresztül adta ki az utasítás, amit már sok évszázaddal ezelőtt vérkötelékkel alapoztak meg. „Nem siettetheted a Mikulást. Ez egy nagyon mozgalmas éjszaka a számára. Még te sem oszthatod be az idejét, hercegem.” Mikhail Jacquesra villantott egy gyors vigyort, majd végigsimított Raven haján. – Beszélnem kell néhány harcosommal. Nem tart sokáig. Sétálgass addig Sheával, hogy lásd, hogy érzi magát. – Mintha bármi mást is tudnék tenni, – vágott vissza Shea. Mikhail ellépett mellőlük, átvágott a falusiak, a vendégek és népe sorai között, hogy odaérjen ahhoz, akit keresett. Dimitri a bárban volt, jégszemei Skyler minden mozdulatát követték a helyiségben. – Hogy vagy? – kérdezte tőle Mikhail.

– Jobban. Most nem olyan szomorú, és ez sokat segít. Úgy gondoltam, hogy néhány percig még kínzom magam, aztán visszamegyek járőrözni. Ha semmi mást nem is tehetek, legalább biztonságban tarthatom. – Ha valóban Dragonseeker, ahogyan azt Natalya gyanítja, sokkal többé válik egy erőteljes médiumnál. Ez megmagyarázná azokat a dolgokat, amikre máris képes, ahogyan arról Francesca beszámolt. – És azt is jelenti, hogy még annál is több traumát kellett elszenvednie, mint amennyiről eddig tudtunk. Mikhail megveregette Dimitri hátát. – Te egy talpig becsületes férfi vagy Dimitri, kétség sem férhet hozzá, hogy megérdemelsz egy olyan hatalmas kincset, mint Skyler. – Remélem, hogy igazad van. Mikhail magára hagyta őt az árnyak között, ahol szinte az egész életét élte. Szomorúság szivárgott be a hercegbe, harcosai bánata, akik olyan egyedül vannak, a reményük pedig olyan csekély, mégis élik az életüket a legjobb tudásuk szerint. Manolito De La Cruz közvetlenül az ajtó mellett állt, Mikhail hozzá is odament. – Gyanakszol valakire, hogy esetleg ő lehet a Varázsló? Te közel kerültél hozzá, amikor bementél a területére, esetleg megtalálhatod a szagát is. Manolito vállat vont. – Nem tudok rámutatni senkire, hogy ő az a Varázsló, akit keresünk. Szinte mindannyian átvizsgáltuk már az össze szobát, hallgatóztunk, letapogattunk, de a vendégek valódinak tűnnek eddig. – És az ösztöneid mit súgnak? – kérdezett rá Mikhail. – Hogy ellenség van a közelben, – vágta rá Manolito. – Az enyém ugyanezt mondja, – bólintott Mikhail, – Maradj éber. És szólj a többieknek, hogy ők is figyeljenek. Nem követhetjük el a legkisebb hibát sem. Manolito bólintott, és folytatta az őrjáratát a termen belül, átadta a herceg üzenetét a jelenlévő harcosoknak. Nem bízott a közös kommunikációs csatornában most, hogy a Varázslók és a vámpírok egy csapatot alkottak. Ahogy közeledett Vikirnoffhoz, és Nicolae-hoz, akik az életpárjaikkal álldogáltak, megkockáztatott egy gyors pillantást MaryAnn-re. A látványa felkavarta. Rafaellel és Colbyval ült egy asztalnál, Ginnyvel, Skylerrel és Paullal beszélgetett, valamin felnevetett, amit mondtak neki, és olyan gyönyörű volt, hogy szinte elvakította. A bőre izzani látszott, a szeme és a szája megbabonázta. A hangja a gerincén játszott. Vágy robbant be a testébe, izmai összehúzódtak, ágyéka megkeményedett, így megállt és mozdulatlan is maradt, míg képes volt kényszeríteni a tekintetét, hogy elmozduljon az eleven kísértésről. Nem lenne jó, ha bárki meglátná, hogy bámulja, vagy észrevennék, hogy rá gondol. A célon kell tartania az elméjét, felkutatni a sötét Varázslót. – Mikhail még mindig érzi a fenyegetést, Jacques életpárjának pedig már nagyon közel van az ideje. Azt kéri, hogy maradjatok mindketten a legmagasabb készültségben. Átadta a herceg üzenetét Vikirnoffnak és Nicolae-nak, és közben gondosan ügyelt rá, hogy az elméjét harci üzemmódban tartsa, számítva rá, hogy mindketten szondázni fogják. Megszondázták annyi életpár nélküli hím elméjét, ahányét csak tudták. Az ő gondolatait is időről-időre megérintették. Colby felnézett rá és elmosolyodott. – Jól vagy? Rafael azt mondta, megsebesültél, amikor a herceget védted. – Semmiség húgocskám, csak egy karcolás az egész.

Nem érzett eddig semmit eziránt a nő iránt, mióta Rafael hazavitte hozzájuk, csak ami átszűrődött hozzá fivére érzelmeiből, de most jelentéktelen dolgok, apróságok is eszébe jutottak, amikkel róla és a testvéreiről gondoskodott. Gyakran osztotta meg velük nevetős, meleg gondolatait, Paul és Ginny bohóckodását abban a reményben, hogy egy kis világosságot vihet reménytelen létezésükbe. Most már valódi szeretetet érzett iránta. Lazán ráejtette a kezét Colby vállára. – Ellenőriztem Riordant és Juliette-t. Semmi sem zavarta meg a pihenésüket. Tekintete Paulra és Ginnyre villant. – Juliette nagyon szerette volna látni a fellépéseteket. Mindig emlegeti, hogy a húga mennyire szeretett táncolni. Valószínűleg meg fog kérni benneteket egy ismétlésre, hogy láthassa az előadásotokat. Rápillantott MaryAnn-re, kissé meghajolt, és közömbös kifejezéssel az arcán továbbsétált. MaryAnn utána bámult. – Istenem, de jóképű ez a férfi. Colby bólintott. – Ugye, hogy az? Minden De La Cruz fivér az. Öt testvér, és ha mindannyian együtt vannak, az már komoly látványosság. A legtöbb nő csak a nyálát képes folyatni körülöttük. MaryAnn egyre a férfi után meredt, és egy kis féltékenységet érzett azok iránt a nők iránt. Manolito határozottan az egyedülálló nők érdeklődésének középpontjában állt a teremben, de a férfi még csak rájuk sem pillantott. Ő pedig, ugyan nem akart egy férfit fogni magának, de neki sem lett volna kifogása ellene, ha észreveszi őt. – Mire gondolt, amikor Juliette húgáról beszélt? Miért nem táncol már? Azon tűnődött, hogy Manolito látta-e valaha Juliette húgát táncolni. És eltöprengett rajta, miért zaklatja az fel őt, ha arra gondol, hogy talán igen. Colby nagyot sóhajtott. – Juliette húgát elrabolta egy Jaguár hímekből álló csoport. Ők… – elhallgatott, a húgára és az öccsére nézett, és megrázta a fejét, – elkövettek ellene bizonyos dolgokat. Nem jön ki a dzsungelből, a birtokot pedig meg sem akarja közelíteni. Még Juliette-t sem akarja látni, ha Riordannal együtt megy el hozzá. Juliette annyira szomorú, már arról beszél, hogy elhagyja a birtokot, hazamegy, hogy megpróbáljon segíteni a húgának. Rafael épp ma mondta nekem, hogy te sokat segítettél Destinynek, és hogy talán Jasmine-nak is egy tanácsadót kellene keresnünk. Bár ott kinn, ahol mi élünk, ez nagyon nehéz lesz. MaryAnn azon kapta magát, hogy tekintete a magas Kárpátit kíséri még mindig, ahogy végigsiklott a termen, magabiztossága még teste mozgásában is rajtakapható volt. Folyékonyan, elegánsan lépdelt. A folt a melle fölött megint megsajdult, rányomta a tenyerét. Az érzés szétterjedt, a mellei bizseregni kezdtek, mellbimbói összehúzódtak. A hasán hőhullám futott végig lábai közéhez. Nyelt egy nagyot, és megpróbálta elszakítani a pillantását az érzéki szájtól, a teste bűbájoló mozgásától. – Szerintem sem sok tanácsadó lehet egy birtok közelében. – Hát nincs, – ráncolta össze a szemöldökét Colby. – Abból, amit Juliette mesélt, úgy gondolom, Jasmine sosem volt egy erős személyiség. Van egy unokanővére is, Solange. Gyűlöli a férfiakat, és Juliette nem képes a húgánál ellensúlyozni az unokanővére gyűlöletének hatását. Olyan szomorú ez az egész. – Talán váltok pár szót majd Juliette-el, ha felemelkedik, – mondta tétován MaryAnn. – Megtennéd? Az hatalmas segítség lenne. Talán adhatnál neki néhány tanácsot, hogyan kerüljön közelebb Jasmine-hoz, hogyan fogadtassa el vele a családunk férfitagjait. Szinte belehalnak, hogy megvédhessék. Ezek ők.

– Nagyon szívesen segítek, – mondta MaryAnn, és tekintete akaratlanul ismét megkereste a magas, jóképű Kárpátit, aki nyilvánvalóan most is őrködött. – Ne haragudj Colby, – szólt közbe Paul, – de megígérted, hogy bemutatsz Gary Jansennek. Végül is, talán a nagybátyám. Colby megszorította Rafael kezét. – Az enyém is, nem? Menjünk és beszéljünk vele, lássuk, mit mond. Odavezette a testvérét ahhoz az asztalhoz, ahol Gary Jansen üldögélt Gabrielle Sanderssel, a bátyjával Juballal és a nővérével Joie-al. Traian, Joie életpárja felemelkedett ültéből, ahogy közeledtek, mint a másik két férfi is. Gary döbbenten bámulta Colbyt, majd megrázta a fejét. – Hihetetlen, mennyire hasonlítasz a nővéremre, ez elképesztő. Idősebb volt nálam jó néhány évvel, és elkerült otthonról még körülbelül tíz éves koromban. Azóta nem is láttam. De esküszöm, pontosan úgy nézel ki, mint ő. Colby lehuppant a mellette lévő székbe, miután bemutatta Pault. Észrevette, hogy Gabrielle anyja gyorsan elsétált a közelükből, kissé mogorva tekintettel az arcán. – Sajnálom, felbosszantottuk? – Nem, attól tartok, hogy semmit sem kedvel, ami Jaguár, bár igazság szerint én nem hiszem, hogy az vagyok, – mondta Gary. – Még csak nem is hallottam róla otthon soha, hogy Jaguár vér lenne a családunkban. Pontosabban az egész Jaguár fajról sem hallottam, mielőtt barátok lettünk Gregorival. – Ne aggódj a mama miatt, – tette hozzá Gabrielle, – vissza fog jönni. Épp csak hozzá kell szoknia ehhez az egészhez. Az ebédlőből az erkélyre nyíló kétszárnyú ajtó hirtelen feltárult, egy alacsony, hegyes fülű, rengeteg kékesfekete hajú, manónak öltözött nő állt a nyílásban. – Hölgyeim és uraim, kérhetném egy percre a figyelmeteket? Bár ezt közületek sokan nem tudják, én bűvész vagyok. Gyertek ide hozzám gyerekek. Kijöhetnek velem a kicsik ide az erkélyre? Be akarom nekik mutatni minden idők egyik legnagyobb bűvésztrükkjét. Egy hatalmas titkot. Minden gyerek, legyen az Kárpáti, vagy falubeli, előrefurakodott a felnőttek között. Paul felemelte Emmát a vállára, Skyler Tamara babát ölelte, míg Josef a kis Jase-t kapta fel. Travis Chrissyt tolta maga előtt a vállánál fogva, Ginny pedig kézen fogva vezette Sara és Falcon másik két kisfiát. Josh, aki az apróságok között valóságos felnőttnek érezte magát, a legkisebb lánykát, Blythe-ot vette pártfogásába. Míg a nő beszélt, apró, színes fények villantak fel körötte, a hó úgy sodródott a közelében, hogy hozzá sem ért. A világ kápráztatónak, fenségesnek tűnt körülötte, örvénylő köd nyaldosta a lábait, egészen elfedte őket, míg végigtáncolt az erkély korlátján aprócska manócsizmájában, rengeteg haja lebegett körülötte, az arca átszellemültnek tűnt az ezüstös holdfényben. Kristályszerű jégcsapok híztak pillanatok alatt az ereszcsatornán, ugyanazokkal a színekkel, lágy vörössel, zölddel, kékkel, sárgával villogtak, mint a díszkivilágítás, pazar háttérré változtatva az éjszakát az előadáshoz. Egyöntetű, csodálkozó sóhaj szakadt ki a gyerekekből, Travisnek meg kellett ragadnia Emmát, hogy csak lassan sétáljon ki az erkélyre, ahol szinte félve bámult fel a fényekre. Savannah megtett egy apró kört, majd visszaugrott a gyerekek elé. – Ó drágáim, azt hiszem elvesztettem a pálcámat. Arra pedig szükségem lenne, hogy felfedjem előttetek a Mikulást. – A hangja drámaian elhalkult, óvatosan jobbra-balra tekintett, mintha csak a gyerekekhez akarna bizalmasan beszélni. – Mindig az éjszaka fekete köpenyének leple alatt jön, arra használja a viharokat, hogy megakadályozza, hogy a gyerekek meglássák. – Újra körülnézett. – Bárcsak meglenne a pálcám. – De Savannah, – szedte össze a bátorságát Chrissy, – ott van a kezedben.

– Tényleg? – Savannah megdöbbenést színlelve a magasba felemelte a felizzó pálcát, és egy kis kört rajzolt vele a levegőbe. Szikrázó tündérpor kezdett áradni belőle, befedett mindenkit, akit csak elért, és a havat is, ahová csak hullott az erkélyen. – Nagyszerű! Működik! Nos, akkor lássuk! Nézzetek fel az égre, én pedig megpróbálok visszaemlékezni, hogy mit is kell pontosan csinálni. Még csak egyszer csináltam ilyet tudjátok, és gyakorolnom kell. Savannah ismét felugrott az erkély korlátjára, végigtáncolt rajta, és közben széles mozdulatokkal lengette a pálcát. A hóesés egyszerűen visszahúzódott, mint egy felemelkedő függöny. Mögüle egy nagy, szénszemű, sárgarépaorrú hóember tűnt elő, ami feléjük pördült, majd rajtakapottan szaladni kezdett a falu felé. – Ó drágáim, valami nincs rendben. Ez Frosty volt, a hóember. Hadd próbáljam meg újra, – mondta Savannah. A gyerekek kacagtak, Savannah visszaállította a hóesést, egy újabb örvénylő táncot lejtett, tündérport árasztva maga köré, majd ismét felemelte a hófüggönyt. A gyerekek és a felnőttek nagy többsége is, ismét felhördült, néhányan a szájuk elé kapták a kezüket, hogy visszatartsák a csodáló kiáltásokat. Fenn az égen ragyogtak a csillagok, a Hold fénylett, közöttük pedig egy szán száguldott keresztül az éjszakán, amit rénszarvasok húztak. Egy hófehér szakállú, piros bundába öltözött ember irányította a szarvasokat. Mögötte a szánban egy hatalmas zsák terpeszkedett, ami kidudorodott az ajándékoktól. A szán csengettyűi lágyan csilingeltek, és azok a pulzáló fények, amik a jégcsapokból áradva kivilágították a havat, most kivilágították az eget is a szán és a rénszarvasok körül, egy pillanatra villanófényszerűen megvilágítva a Mikulás jóságos, vidám arcát, amit felpuhított a halvány, stroboszkópszerű fény. A szemei olyan feketének tűntek, mint a szén. Havas volt a szakálla, piros rojtok, és ezüst szegecsek díszítették a rénszarvasok nyergeit. A szán a fejük fölött körözött. Pisszenés nélküli csend borult rájuk, ahogy egyre lejjebb és lejjebb ereszkedett, hogy végül némi szántalp csikorgással kísérve, megálljon a tetőn a fejük felett. Senki nem moccant. Hallották a rénszarvasok patáinak kopogását maguk fölött. Aztán a csöndet. Majd nehéz csizmák léptei döngtek felettük. Mindenki arrafelé fordította a fejét, ahol a Mikulás megjelent a karácsonyfa mellett, és elkezdte kirakodni az ajándékait. Végül megállt, megragadott egy marék kekszet és néhány sárgarépát, amit Sara gyerekei készítettek oda a rénszarvasok részére. Emma mozdult meg elsőként, keresztülfurakodott a többiek között, hogy odarohanhasson a Mikuláshoz. Megtorpant előtte, a sarkain kezdett előre-hátra ringatózni, és felbámult rá. – Nekem is hoztál egy ajándékot? A Mikulás beletúrt a zsákjába. – Azt hiszem. De hová lett? Manó! Itt van rád szükségem, segíts megkeresni Emma ajándékát! Savannah, a szája elé tette az ujját. – Pszt, a Mikulás azt hiszi, hogy én egy valódi manó vagyok, – suttogta a gyerekeknek. – Oda kell mennem, segíteni neki. Keresztülvágott a tömegen, koboldsapkája bojtja vidáman ugrált le-fel, kicsi zöld csizmája nem ütött zajt a padlón. A Mikulás leült egy székre, a gyerekek pedig kialakították előtte a sort. A kis Tamarát alighogy az ölébe tették, rángatni kezdte a szakállát, mire a Mikulás egy parázsló pillantást küldött a manónak. „Ezért még megfizet az apád.”

19. fejezet Shea nekidőlt Jacquesnak, a tömegtől kissé távolabb, akik azt nézték, hogyan osztja a Mikulás az ajándékot a gyerekeknek az ebédlőben. Ujjai ráfonódtak Jacques karjára, ahogy próbálta lélegzéssel könnyíteni az újabb összehúzódást. – Tudtad, hogy a fájdalom nagy részét nem tudjuk sarokba szorítani? Kicsit olyan ez, mint az átalakítás. Itt sem lehet kikapcsolni a fájdalmat. Csak túl lehet élni. Reméltem, hogy a Kárpáti nőknek egy kicsit könnyebb. Nevetés hulláma söpört végig a termen, mire odapillantottak, és láthatták, hogy a kis Jennifer leköpte a Mikulás érintetlen, hófehér szakállát. A szénszín szemek egy pillanatra ezüstösen csillantak, mint egy farkasé, és megpihentek Mikhailon. Ám ugyanilyen gyorsan a Mikulás visszanyerte vidámságát, és visszaadta a babát Corinne-nak. Shea felmosolygott Jacquesra. „A világért el nem szalasztottam volna ezt.” „ Ha Mikhail helyében lennék, ezután minden pillanatban számítanék rá, hogy belém csap egy villám.” – Menjünk a szülőkamrába, – folytatta hangosan Jacques, átkarolva a hátát, hogy támogassa. Érezte a fájdalmat végigfodrozódni rajta, ahogy az összehúzódások egyre erősödtek. Erősödtek, és egyre hosszabb ideig tartottak. Shea végigsimított az arcán ujjhegyeivel. – Ne légy már ilyen ideges. Nők milliói estek túl ezen. – De ők, nem te voltál vörös hajú, – suttogott és lehajolt hozzá, hogy egy csókot simítson a feje búbjára, – nem mi. Te vagy az egész világom, Shea. – Mindent jól fogunk csinálni. Nézd, – intett az állával az ebédlő másik vége felé. – Ó, igazán remek kis bemutatót csináltak a gyerekeknek. Savannah nagyszerűen ért hozzá, hogy a hatása alá vonja a közönséget. Mielőtt Gregori a magáénak követelte volna, ő volt az illúziók királynője, világszerte fellépett bűvészelőadásokkal, és úgy látom, határozottan nem veszített semmit a készségeiből. A kezében tartja a közönséget. A gyerekeknek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, és el sem hinnék, hogy Gregori szállt ki abból a szánból. Amikor a „Mikulás” a vége felé járt az ajándékosztásnak, Gregori is megjelent a terem másik végében, és összeráncolt szemöldökkel nézett életpárjára. – Savannah! Hogy vagy te felöltözve? Mégis, honnan vetted ezt az ötletet? A gyerekek kuncogtak, Savannah pedig bűntudatos kifejezéssel az arcán odafordult hozzá. Titokzatos arcot vágott, és az ujját a szája elé tette. – Még dolgom van, vissza kell húznom a függönyt a Mikulás mögött. Nem akarjuk elárulni a titkát az egész világnak. A Mikulás mintegy végszóra felállt, összegyűrte kiürült zsákját, és a kandalló felé indult. Bár a lángok fennen lobogtak benne, egyszerűen eltűnt a kéményben. A félelem riadt kis hangjai zúgtak át a termen. – Savannah bárhol varázslatot visz végbe, ahová csak beteszi a lábát, – értett egyet Jacques. – Ezek a gyerekek soha nem fogják elfelejteni a mai éjszakát. Savannah már ismét a korláton állt, és a pálcáját lengette, míg a Mikulás elhelyezkedett a szánon. Szakszerűen feltette fekete csizmáit a szán lábrácsára, felvette az ostort, és megcsördítette a rénszarvasok feje fölött. Felemelkedtek a levegőbe. A zsák figyelemreméltóan megapadva pihent a szán hátuljában, a Mikulás nevetésének a hangja vele együtt emelkedett. Egy újabb alattomos

fájdalomhullám gyűrűzött végig Shea testén. Ujjai összeszorultak Jacques karja körül, lassan, kiszámítottan kezdett lélegezni, hogy úrrá legyen rajta. A fajdalom az eddigieknél is erősebb volt, és túl sokáig tartott ahhoz, hogy rejtve maradhasson a teremben lévő többi Kárpáti előtt, hogy vajúdik. Minden fej felé fordult. Harcosok, életpárok, és még néhány gyerek is felfigyelt rá. Shea kísérletképpen elmosolyodott, és bólintott. – Itt az idő. Hol van Slavica? Meg szeretném köszönni neki ezt a csodálatos estét. Tele volt elbűvölő meglepetésekkel. Mikhail, Francesca és még néhányan körülvették Sheát. – Most már be kell vinnünk a szülőkamrába, – jelentette ki Francesca. – Minden rendben lesz, nem kell félned. – Nyugtalan vagyok, de nem félek. Jacques nem fogja hagyni, hogy bármi is történjen velünk, ugye? – kapta el életpárja pillantását Shea. – Nem engedem, hogy történjen valami. Ez egy szép, feledhetetlen születés lesz, – biztosította. Shea tett az ajtó felé néhány lépést, majd megállt, és a haját hátratolta a homlokából, amikor a fájdalom újra felduzzadva végighömpölygött bekeményedő hasán és a hátán is. – Tudtátok, hogy a legfrissebb kutatási eredmények szerint, a babák éppolyan vegyi szennyezéseknek vannak kitéve, mint a madarak és az állatok, akik a veszélyeztetett fajok listáján szerepelnek? – Shea, – intette Jacques, – ez az időpont nem a legalkalmasabb rá, hogy ezen gondolkodj. – Nem Jacques, erre is gondolnunk kell. – Felzihált a fájdalomtól, ami ismét végigszáguldott rajta, és ellopta a lélegzetét. Összeszorította a fogait, és mondta tovább a tudományos eredményeket. – A köldökzsinór híven tükrözi, mit ad át az anya a méhlepényen keresztül a magzatnak. Kétszáznyolcvanhétféle vegyületet mutattak ki a köldökzsinórból, ezek közül száznyolcvan az, ami rákot idézhet elő az emberekben, kétszáztizenhét káros az agyra, és kétszáznyolc felelőssé tehető a születési rendellenességekért az állatkísérletekben. Egy környezeti jelentésből idézem a számokat, amiket Washingtonban készítettek. – Amint a fájdalom lecsillapodott annyira, Shea folytatta. – Mindenkinek több figyelmet kellene szentelnie ennek. A vizsgált köldökzsinórvérben magas higanytartalmat is találtak, amiről a széntüzelésű erőművek és bizonyos ipari folyamatok tehetnek. Az emberek belélegzik őket, vagy elfogyasztják a tenger gyümölcseivel, ez pedig az agyat és az idegeket támadja meg. – Shea, a mi babánknak nem lesz sem agyi, sem idegi károsodása. – Nem olvastad a jelentést. A kutatók vizsgálták a vérben az aromás szénhidrogéneket, a policiklikus aromás szénhidrogének, amik a benzin, vagy a szemét elégetésekor keletkeznek, az égésgátló vegyületeket, mint a polibrómozott dibenzodioxinok, a furánok, a rovarirtókat, mint például a DDT és a klórdán. – Ennek a felét sem értem, – mondta Jacques és megpróbálta megnyugtatni. Végig akart simítani a haján, de lefogta a kezét. – Pontosan ez az, amiért senki sem figyel oda ezekre. Mert nem tudják, hogy mik ezek, úgy gondolják, nem is kell rájuk figyelni. – A pánik kezdte eltölteni a hangját. – Tudom, hogy ez történik a mi gyerekeinkkel is. Olyan szoros kapcsolatban vagyunk a földdel, és az már olyan mérgezett, hogy minket is fel lehetne venni a veszélyeztetett fajok listájára. – Ideje, hogy menjünk, – próbálta nógatni Jacques. „Vedd a karjaidba,” – utasította Mikhail az öccsét. – „nem engedhetjük, hogy a falusiak meghallják.” „Csak így tud megbirkózni a félelemmel és a fájdalommal, Mikhail.” „Tisztában vagyok vele Jacques.”

– Előbb köszönetet kell mondanom Slavicának, – ragaszkodott hozzá Shea, majd rögtön meg is hőkölt a következő fájástól. Mikhail odahajolt Ravenhez, hogy a fülébe suttoghasson. – Találd meg neki gyorsan. Ki kell vinnünk innen Sheát, még mielőtt bárki is kitalálná, mi történik. – Már jön, és vele van a San Franciscói hölgy is, – mondta megkönnyebbülten Raven. Mikhail észrevétlenül intett a kezével, segített szétválasztani a tömeget, hogy a két nő gyorsabban odaérhessen hozzájuk. Raven odasietett hozzájuk. – Shea vajúdni kezdett, haza kell vinnünk őt. Egy gyors köszönetet akar csak mondani a csodás estéért Slavica. És természetesen nyilván üdvözölni akarja önt, Mrs. Fitzpatrick. Alig várta, hogy találkozhasson önnel. – Én csak sok szerencsét akarok neki kívánni kedves, – mondta Eileen, és egyik kezével Slavicába kapaszkodva, a másikkal a botjára támaszkodva, bicegve elindult Jacques és Shea felé. Aidan a szoba másik végében összeráncolt szemöldökkel figyelte az idő nőt, aki a kezét nyújtotta Shea felé. – Végre. Nagyon örülök, hogy találkozhatom veled drágám, még ha ilyen eseménydús időben is. – Kétszer is odakoppantotta a botját a padlóhoz, próbálta vele felmérni a köztük lévő távolságot. – Attól tartok, hogy ezt a borzalmas sötét szemüveget nem vehetem le, a látásommal pedig még gondjaim vannak. Reméltem, hogy meglátom rajtad az összetéveszthetetlen családi hasonlatosságot. „Harcosok!” – Aidan hangja csattant fel a közös csatornán, riasztva a többieket is. – „Ez nem stimmel. A nő, akivel San Franciscóban találkoztam, ugyanaz, mint ez itt, de mégsem. Idős ugyan, de nem ennyire öreg. Botra támaszkodott ugyan, de fürgén járt, és nem ilyen görnyedten.” Míg ezt elmondta, már mozgásba is lendült, megpróbált átfurakodni a tömegen Sheához. Az összes férfi egyszerre kezdett rohanni Shea irányába. Jacques az életpárja elé lépett, éppen abban a pillanatban, amikor Eileen újra felemelte a botja végét a padlóról, de most nem tapogatni szándékozott, a kismama gömbölyödő pocakja felé döfött vele. Manolito állt legközelebb a párhoz, ellökte az útból Jacques-ot, így az ő hasába fúródott a bot végébe rejtett fogazott pengéjű tőr. A férfi egy pillanatig dermedten állt, bámulta a gyengének tűnő öregasszonyt, tanulmányozta szinte vak szemeit, ráncos vonásait. Egy pillanatra felhullámzott a látása, az idős nőén áttetszett egy másik kép, egy karomgereblyézte, hárpia sas által összeroncsolt szemű arc. „A lény a barlangból. Megszállta.” – Manolito levegő után kapkodott. „A Varázsló van az öregasszony testében.” A teste elzsibbadt, a fájdalom szinte szétszakította a mellkasát, a szíve haldoklott. Lerogyott a padlóra. Vér buggyant ki a szája sarkából, a szemei megüvegesedve meredtek a levegőbe, aztán a szíve és a tüdeje nem működött tovább. A terem túlsó végében MaryAnn mindkét kezét a mellkasához kapta, mintha ezzel megszüntethette volna azt a csavaró, szörnyű fájdalmat, ami elöntötte a testét. A lábai kimentek alóla, lehuppant egy székre. A fájdalom, ahogy jött, úgy távozott is, ott hagyta őt üresen, elveszetten, iszonyatos bánatban, aminek még csak az okát sem tudta. Rafael ugrott a testvére oldalára, leguggolt a holtteste mellé, átvette a szelleme fölött az irányítást, hogy levegőt juttasson a tüdejébe, és munkára bírja az együttműködést megtagadó szívét.

Mikhail és Jacques egyszerre nyúltak Sheáért, és belökték őt a hátuk mögé. Ott újabb kezek vették át, még hátrébb tolták, míg már a harcosok többszörös sorfala választotta el az öregasszonytól. A bot Raven irányába fordult. – Anya! – sikoltott fel Savannah, és felé rohant. Gregori ért oda előbb, kirántotta a botot a fonnyadt kézből. „Natalya!” Az öregasszony elé állt, elfedve előle Mikhailt és Ravent. Natalya nem felelt, már szőtte a bonyolult jelet a levegőbe, és közben halkan, állhatatosan mormolt. Vikirnoff átvette a kántálást a fejéből, hozzáadta a saját hangja erejét. Nicolae és Destiny szinte pillanatokon belül csatlakoztak hozzájuk, átáramoltatva mindannyiuk erejét Natalyába, Vikirnoffon keresztül. Torokhangú kántálással ismételték a Varázsló szavakat, belekombinálták a Kárpátiak mágiáját. Eileen szája vicsorra húzódott, ahogy a Varázsló küzdött, hogy fenntartsa a pajzsát. Nem támadhatták meg anélkül, hogy megölték volna Eileent. A teste szinte kétrét görnyedt. A harcosok gyűrűt vontak köré, figyelték, hogyan torzul el az arca, hogyan fedi fel egy pillanatra a fogait, megnyúlt, majd visszaugrott az idős hölgy finom vonásaiba. Shea fájdalma végigsöpört a Kárpátiakon, szinte megbénította a férfiakat. „Jacques, vidd azonnal a szülőkamrába,” – adta ki az utasítást Gregori, – „Francesca, nekünk is mennünk kell. Már túl közel van. Nem várhatunk.” Mikhail megfogta Syndil könyökét, és Gregori felé tolta. „Szükségünk lesz rád ott is. Mi is csatlakozunk hozzátok a lehető leghamarabb. Vigyétek haza a gyerekeket. A Von Shriederek, majd foglalkoznak ezzel a mágussal.” „Elieenek is szüksége lesz gyógyítóra,” – hívta fel rá a figyelmet Gregori, míg lehajolt, hogy felemelje Manolitot, akinek életfunkcióit Rafael tartotta fenn, aki a gyógyító mester közvetlen közelében maradva követte őt. „Gondoskodni fogok róla,” – jelentkezett önként Darius. „Akkor ez rendben lesz,” – mondta Mikhail, Jacques a karjaiba kapta Sheát, és nagy léptekkel elhagyták a fogadót, Francesca pedig követte őket. Utánuk Gregori következett Manolitoval a karjában, Rafaellel az oldalán. Natalya hangja egyre parancsolóbbá, egyre impozánsabbá vált. Határozott mozdulattal a padlóra intett, kiutasítva a testből a Varázslót, hogy ott kússzon, mint egy kutya. Eileen teste felhullámzott, kifeszült, eltekeredett, míg már úgy tűnt, teljesen eltorzul. A torka ugrált, hullámzott, hörgés szakadt fel belőle, nyál futott végig az állán. Lassan elfordította a fejét, egyenesen Natalyára meredt, szemei helyének gödreiből kútmély gyűlölet sütött. A Varázsló arca tűnt fel, széles szája egyetlen szót formált. – Áruló, – vádolt a hangja démoni morajlással. A lány hangja egyetlen pillanatra sem ingott meg, bár Vikirnoff a hátára tette a kezét az együttérzés gesztusaként, hogy megerősítse. Egy árnyék csusszant elő Eileen testéből, sötét, olajos anyag, test és lényeg nélküli, megfoghatatlan, megölhetetlen. Több harcos is az árny felé ütött az öklével, a szívét keresték, de átnyúltak rajta, az pedig rezzenetlenül tovább osont az ajtó irányába. Darius elkapta az idős nőt, még mielőtt a padlóra zuhanhatott volna, a karjaiba vette, és felvitte a lépcsőn, vissza a szobájába. „Hogyan öljük meg?” – kérdezte Vikirnoff Natalyát. „Nem tudom. Ez nem árnyékharcos, úgyhogy nem küldhetem vissza a halottak birodalmába. Ez egy elveszett lélek, akit a Varázsló megidézett. Csak ő tudja ténylegesen irányítani, elküldeni vagy békét adni neki. Még soha nem jöttem rá olyan varázslatra, ami

megölné. Próbáltam már egy párszor, és talán idővel rá tudok jönni valamire, de ez most visszamegy a gazdájához.” Dimitri épp visszatért, miután hazakísérte Gabrielt, Tamarát és Skylert az otthonukba. – Megpróbálom követni, hátha a Varázsló a közelben van. Natalya bólintott. – Ne hagyd, hogy észrevegyenek. A Varázsló erős, a tudása pedig ősrégi. Emlékszem ezekből a varázslatokból néhányra, de az emlékeim már elhalványultak. Natalya figyelte, ahogy a Kárpáti hím futás közben alakot vált, folyékonyan, két lépés között. Az egyik pillanatban még magas, széles vállú férfi, a következő másodpercben már négy lábon futott, hatalmas, bozontos, fekete farkasként. – Sok szerencsét neked, – suttogta, majd a hasához kapta a kezét, a fájdalom egy újabb hulláma öntötte el mindannyiukat. – Oda kell mennünk a szülőkamrához, hogy segítsünk Sheának, ha tudunk. Lenn mélyen a földben, a legmelegebb kamrában, Syndil a földért kiáltott, lágy énekével újra és újra gazdagította a talajt, hogy ágyat készítsen a két fájás közt megpihenő Sheának, akinek fejét Jacques tartotta az ölében. Pár lépésnyire onnan, Gregori és Rafael dolgoztak Manolitón, megpróbálták eltávolítani a mérget a testéből, és ezzel egyidőben munkára bírni a szívét és a tüdejét. Az összes gyertya fellobbant körülöttük, gyógyfüvek zamatos, enyhítő aromája töltötte be a levegőt. A Nagy gyógyító ének hangjai hullámokban áradtak szét, a Kárpátiak mindenhol csatlakoztak hozzá, még Shea és Jacques is, hogy megakadályozzák, hogy a nagy harcos szelleme elszökjön, Gregori pedig vállalta az utat, hogy leereszkedik a lelkéért az alvilágba, és visszahozza az élet földjére. Shea mélyeket lélegzett a fájások alatt, és megpróbálta fókuszpontként használni Jacquesot. Egyszerűen belemászott az elméjébe, és ott maradt, míg az összehúzódások görcsbe rántották az izmait, amik egyre hosszabb ideig tartottak. Közben pedig a többiekkel együtt kántált, érezte az együttérzésüket, az összetartozásukat, mintha a földdel összhangban valami egészen hatalmas és megfoghatatlan dolog részét képeznék mindannyian. Fivérek és nővérek kapcsolódtak egymáshoz, hogy egy családként gyógyítsák elesett harcosukat, aki önként az életét adta, hogy megmenthesse Sheát és meg sem született gyermekét. A gyógyítás nehéz és lassú volt, Gregori hatalmas küzdelmet vívott a méreggel, amit arra fejlesztettek ki, hogy gyors halált okozzon. Kétszer is meg kellett állnia, amikor már billegni kezdett a fáradtságtól, hogy előbb Lucian, majd Rafael segítsen neki visszanyerni az erejét. Darius is csatlakozott hozzájuk, bejelentette, hogy Eileen már jól van, kényelmesen alszik. Vikirnoff és Nicolae, Destiny és Natalya is megérkezett, és elmondták, hogy Dimitri próbálja követni az árnyat a gazdájához. Mindeközben Shea teljes csendben feküdt Jacques karjaiban, megfelelő légzéssel próbált túlesni az újabb és újabb fájásokon, míg már zihálva ragadta meg Francesca kezét. – Hamarosan jön, – suttogta. – Készen állunk, – biztosította Francesca. Shea pillantása Gregorira esett, aki már újra visszatért a harcos testébe. Francesca széttárta a karjait, felölelte vele az összes Kárpátit a karmán belül és kívül is. – Nem vagy egyedül. A gyermeket az egész népünk segíti a világra, üdvözöljük, és védeni fogjuk. Gregori is csatlakozik hozzánk abban a pillanatban, amikor tud. Hagyd, hogy a baba megérkezzen a világunkba Shea. Shea bólintott és várta a következő összehúzódást, hogy nyomhasson. Gregori kilépett Manolito testéből. – Vérre van szüksége, – jelentette ki halkan, – és több felemelkedésnyi időre a földben, de életben marad.

Mikhail lépett előre, hogy felajánlja a vérét Manolitonak, a herceg szemeiben mély tisztelet ült az önfeláldozó harcos iránt. Rafael nyitotta meg a földet, ő szőtt biztonsági intézkedéseket fivére köré, hogy biztosítsa Manolito testének a zavartalan pihenést. Gregori gyengéden megsimogatta Shea haját. – Na, és most gyerünk kicsim, add át végre a fiadat nekünk. – Csak rád vártam. Rámosolygott. – Már itt vagyok. – Érzitek őt? Megérintettétek, megnéztétek, hogy képes-e egyedül lélegezni? – pillantott aggodalmasan Francescáról Gregorira, idegességében Jacques kezét szorongatva. Körülötte a születési ének gyönyörű hangjai vették át a gyógyító kántálás helyét, a dallam szinte legyőzte a félelmét is, de csak szinte. – Ellenőrizted a szennyezőanyagok szintjét Gregori? Megvizsgáltad, hogy elég erős-e a vére? – Készen áll, és minden rendben vele. Add át őt most már nekünk, és megpihenhetsz. Túl régóta aggódsz már. Engedd, hogy a világra jöjjön, akkor a karjaidba veheted. Tekintete belekapaszkodott az ezüst szempárba, Gregori másodjára is biztatóan bólintott neki. – Bízz bennem ma petite, bízz a népedben és az életpárodban. Engedd megszületni. Odafordította a fejét, és felnézett Jacques-ra. – Szeretlek. Bármi is történjék, ez nem változik. Szeretlek, és soha nem bántam meg egyetlen pillanatot sem. Szemeit elöntötték a könnyek, változtatott egy kicsit a testhelyzetén, hogy végig a szemébe nézhessen. Egymásba fonódó lelkükkel a fiukért nyúltak. Vett egy mély lélegzetet, és nyomni kezdett, szemét egy pillanatra sem véve le horgonyáról, Jacquesról, akit az életénél is jobban szeretett. – Állj. Jól csinálod. Csak a légzésre figyelj Shea. Hadd nézzen szét a világban, hadd lássuk meg végre mi is őt, – biztatta Francesca. – Még nem. Mondd, hogy lélegezni fog, és egészséges, – lihegte Shea, kétségbeesetten kapaszkodva Jacques elméjébe, rettegve attól, hogy ha elengedné, egyszerűen darabokra roppantaná a gyermeke iránt érzett féltés. – Nyomj újra, – utasította Gregori. A baba kicsusszant a tenyereibe, szilárdan megtámasztotta, és azonnal kilépett a testéből, hogy megvizsgálja őt a népük módján. Francesca elszorította két helyen a köldökzsinórt, Jacques pedig átvágta, elválasztva ezzel egymástól az anyát és a gyermekét. Mélységes csend ereszkedett a barlangra. Gyertyafény villant az arcokon, mindenki mozdulatlanul várakozott. Hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe. Gregori rámosolygott Sheára, majd a herceg felé emelte a babát. – Üdvözöld népünk legújabb tagját a világunkban. Egy tökéletes fiú. Mikhail közelebb lépett, és rátette a kezét a baba fejére. – Egy szép, egészséges kisfiú. Nem is lehetne szebb. Isten hozott fiú. Unokaöcsém. Harcos. Az életed az életünkhöz kapcsolódik örökre. Együtt élünk, és ugyanúgy együtt is halunk. Amikor megszületik valaki, az mindannyiunknak okot ad az örömre, és amikor eltávozik közülünk egy, az mindnyájunk vesztesége. A testvérünk vagy. Hatalmas kiváltság és megtiszteltetés, hogy üdvözölhetlek. Gregori a feje fölé emelte a kisfiút, és a kamrán orkánszerű éljenzés morajlott végig. Aztán megfordult, lassan és gyengéden az anyja karjaiba helyezte a gyermeket. Shea lenézett a fia arcára, és könnyes szemekkel belekapaszkodott Jacquesba.

– Olyan gyönyörű. Nézz rá Jacques, lásd mit hoztunk létre. Jacques lehajolt hozzá, végigcsókolta az arcát, megízlelte a könnyeit. A boldogsága könnyeit. – Tökéletes Shea. Mikhail magához karolta Ravent, és végignézett a barlangon, népe tagjainak örömtől ragyogó arcán. Még Dimitri is visszatért, hogy megleshesse egy pillanatra a babát. A pár nélküli harcosok mind odanyomakodtak egészen közel az újszülötthöz, hogy láthassák, miért is küzdenek már évszázadok óta. A boldogság a hercegen is keresztülsöpört, megcsókolta az életpárját. – Minden okunk megvan rá, hogy ünnepeljünk Raven. És mindaz, ami az okot adja az ünnepre, itt van, ebben a kamrában. Nem csak az életet ünnepeljük, hanem a reményt is. Újra van remény a népünk számára.

Vége

1. függelék Kárpáti gyógyító énekek Azt hiszem, ideje lenne elmagyaráznom a Kárpáti gyógyító énekek részleteit: • A Kárpátiak hitét a gyógyításról • A "kisebb” Kárpáti gyógyító éneket • A "nagyobb" Kárpáti gyógyító éneket 1. a Kárpátiak hite a gyógyításról A Kárpátiak egy nomád nép, aminek a földrajzi eredete visszavezethető egészen a dél-uráli hegységig, (közel a mai Kazah sztyeppékhez) Európa és Ázsia határára. A mai nyelvészek emiatt hívják a nyelvüket „uráli” nyelvnek, anélkül, hogy tisztában lennének vele, hogy ez valójában a Kárpátiak nyelve. Ellentétben a többi nomád néppel a Kárpátiak nem az új legelők miatt vándoroltak, nem is az éghajlat, vagy az évszakok változása miatt, és nem is a jobb kereskedelmi lehetőségek keresése tette szükségessé. A kárpátiak mozgását egyetlen nagy cél vezérelte: földet kerestek, olyan dús, gazdag talajt, ami a leginkább elősegítheti fiatalító regenerációjukat. Évszázadok alatt vándoroltak egyre nyugatabbra, (mintegy hatezer évvel ezelőtt) míg végre rátaláltak végre valódi otthonukra, amit szülőföldjüknek, azaz susu-nak neveztek, a Kárpátok hegyei között, aminek hosszú, íves vonulata mintegy bölcsőben ringatta a Magyar királyság buja síkságait. (Magyarország királysága több mint ezer esztendeig virágzott, így a magyar volt a térség legdominánsabb nyelve a Kárpát-medencében, amíg a birodalom földjét szét nem osztották az I. világháború után Ausztria, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, és a mai Magyarország között) Más dél-uráli népek, akik osztoztak a nyelven a Kárpátiakkal, más irányba indultak. Néhány törzs a mai Finnországban telepedett le, ez az oka annak, hogy a modern magyar és finn nyelv között oly sok az ősi, Kárpáti hasonlatosság. Bár örökre hozzákötötték magukat kiválasztott szülőföldjükhöz, a Kárpátiak vándorlása folytatódott, átkutatták az egész világot, válaszokat keresve, amik segíthettek volna nekik abban, hogy nagyobb sikerrel hordják ki, és neveljék fel az utódaikat.

Az azonos földrajzi eredet miatt a Kárpátiak nézetei a gyógyításról nagyban megegyeznek az ősi eurázsiai sámánista hagyománnyal. Ennek a hagyománynak a ma is élő, modern változata képviselteti magát Tuvában, (Tuváni sámánizmusnak is nevezik) ami a fenti térképen megtalálható. Az eurázsiai sámánista hagyomány, - hasonlóan a Kárpátihoz, és a szibériaihoz – úgy tartja, hogy betegségek a lélekből származnak, ezen problémák öltenek testet különféle tünetek formájában. Épp ezért, miközben nem hanyagolják el a testet sem, a sámánista gyógyítás a lélekre, és annak gyógyításra koncentrál. A legsúlyosabb betegségekről úgy gondolják, hogy a lélek távozását okozzák. Ha a beteg ember lelkének egy része, vagy az egész elhagyja a testet, (levándorol az alsó világba, vagy szellemvilágba) azt ott elfogják, vagy megszállja egy gonosz szellem, de a kettő egyszerre is előfordulhat. A Kárpátiak ezen nagyobb eurázsiai sámánista hagyomány őrzőinek számítanak, osztoznak nézeteiken. Míg maguk a Kárpátiak nem eshetnek betegségekbe, a gyógyítóik megértették, hogy a súlyosabb, mélyebb sebeket is ilyen „lélektávozás” követi. Amikor megállapítják, hogy valakiből ilyen módon „kiszállt a lélek,” felkérik a gyógyító sámánt, hogy menjen le spirituális úton az alsó világba, visszaszerezni a lelket. A sámánnak hatalmas kihívásokkal kell megküzdenie útján, harcolnia kell, ha démon, vagy vámpír szállta meg a megmentésre váró lelket. A „lélektávozás” nem okvetlenül jelenti azt, hogy az illető öntudatlan, (bár természetesen az is előfordul). Megértették, hogy bár az a személy még beszél másokkal, tudatánál van, de már elszakadt tőle a lelke egy része. A tapasztalt gyógyító, vagyis a sámán azonnal felismeri a problémát, a legfinomabb jelekből, amit mások talán észre sem vesznek, hogy a beteg tekintete időnként elréved, csökken az életvágya, krónikusan depressziós, lecsökken az „aurája” fénye, és hasonlók.

2. A "kisebb” Kárpáti gyógyító ének Kepä Sarna Pus (a "Kisebb gyógyító ének") a pusztán fizikai eredetű sebek kezelésekor használatos. A Kárpáti gyógyító elhagyja a testét, belép a sebesültébe, és belülről kifelé gyógyítja az olykor halálos sebeket, csupán tiszta energia felhasználásával. Kijelenti, hogy „Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért,”, amikor a vérét kínálja fel a sérültnek. Mivel a Kárpátiak a földhöz kötötték magukat, a saját hazájuk talaja gyógyítja őket a legjobban. A nyálukat is gyakran használják sebgyógyításra. Az is nagyon gyakori, hogy a gyógyító énekhez, (a kisebbhez és a nagyobbhoz is) gyógynövényeket is használniuk kell, saját készítésű aromagyertyáikkal, és kristályokkal együtt. (A kristályok a Kárpátiak pszichés képességei révén az együttérzést erősítik fel, és juttatják el a világmindenséghez.) Arra használják, hogy pozitív energiával töltsék meg a környezetet, ami felgyorsíthatja a gyógyulást. A barlangokat gyakran jelölik ki gyógyításra alkalmas helyeknek. A kisebb gyógyító kántálást használta Vikirnoff Von Shrieder és Colby Jansen Rafael De La Cruzon, akinek a szívét egy vámpír tépte ki a Sötét titok című könyvben. Kepä Sarna Pus (A kisebb gyógyító ének) Ugyanaz a kántálás használatos összes fizikai seb esetén, csak a "sivadaba" ["a szívedbe"] rész változik attól függően, hogy milyen testrész sérült meg. Kuńasz, nélkül sivdobbanás, nélkül fesztelen löyly. [Fekszel, mintha aludnál, szívdobbanás nélkül, lélegzet nélkül] Ot élidamet andam szabadon élidadért. [Szabad akaratomból felajánlom az életem az életedért.] O jelä sielam jŏrem-ot ainamet és soŋe ot-élidadet. [A lelkem fénnyé vélik, elfelejti a testem, belép a te testedbe.] O jelä sielam pukta kinn minden szekmeket belső. [A lelkem fénye kiűzi belőled a sötét szellemeket.] Pajńak o susu hanyet és o nyelv nyálamet sívadaba. [Szülőhazánk földjét, nyelvem nyálát nyomom a szívedbe.] Vii, o verim soŋe o vend andam. [Végül véremet adom a véredért.]

Ha hallani is szeretnéd a kántálást, látogass el ide: http://www.christinefeehan.com/carpathian_chanting/lesser_healing_chant.html

3. A "nagyobb" Kárpáti gyógyító ének A legjobban ismert, - és legdrámaibb - Kárpáti gyógyító ének az En Sarna Pus (a „nagyobb” gyógyító ének”) Ez a kántálás hivatott megtartani a sebesült, vagy eszméletlen Kárpáti lelkét. Jellemzően egy egész csoport veszi körbe a beteg Kárpátit, (képletesen így veszik körül az együttérzésükkel és a figyelmükkel is) és elkezdenek kántálni. A sámán, a gyógyító, vagy a vezető a főszereplője ennek a szertartásnak. Ő lesz az, aki spirituálisan leutazik az alsó világba, ebben pedig a klánja, a népe segíti. A céljuk, hogy dobolással, énekléssel, mámoros tánccal (a kántálás szavain keresztül) láthatóvá tegyék magát az utazást. Addig ismétlik a kántálást és a lépéseket, míg a sámán transzba esik, elhagyja a testét, hogy elinduljon a nagy utazásra. (Valójában az extázis szó latin eredetű, az ex stasis kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy testen kívül.) A Kárpáti gyógyítónak van egy hatalmas előnye a sámánokhoz képest. Telepatikus kapcsolat köti elveszett testvéréhez. A legtöbb sámánnak vándorolnia kell az alsó világ sötétségében, eltűnt társát keresve. Ezzel ellentétben a Kárpáti gyógyító egyből „meghallja” a fejében testvére hívását, így azonnal közvetlenül hozzá indulhat, mintha jelzőfény vezérelné. Ez az oka annak, hogy a Kárpáti gyógyítás sikeraránya jóval magasabb, mint bármely más, ezt a hagyományt követő módszernek. Ennek az „alsó világnak” a megismerése mindenképpen szükséges ahhoz, hogy megértsük a nagyobb Kárpáti gyógyító ének szövegét. Hivatkoznak a Nagy fára, (Kárpátiul En Puwe). Sok ősi hagyomány, közöttük a Kárpáti is, a világot részekre osztja, - a mennyországra, a saját világukra, és az alsó birodalomra, - és mindezt egy rúdon, valamiféle tengelyen, vagy jelen esetben egy fán ábrázolják. Az ő világuk félúton helyezkedik el, úgy is mondhatjuk, hogy magán a fán és az alsó ágain. Sok ősi szöveg ezért nevezi az anyagi világot Középföldnek. Félúton van a mennyország, és a pokol között. A fát megmászva lehet eljutni a mennyországba. Leereszkedni a törzsön a föld alá, ez jelenti a leszállást a szellemvilágba. A sámánnak feltétlenül mesteri módon kellett tudnia utazni a Nagy fán, adott esetben segítség nélkül is, de néha besegít egy állat szellemi vezető. (Aminek akár a hátára is ülhet.) Különféle hagyományokban a Nagy fát is másképp nevezik, hívják axis mundinak (Világok tengelyének), Ygddrasil (a skandináv mitológiában) Mount Mem (a tibeti hagyomány szerint Világhegy) stb. A keresztény univerzum is hasonló osztással rendelkezik, megjelenik benne a mennyország, a purgatórium (a föld) és a pokol. Egészen nyilvánvalóan megjelenik például Dante Isteni színjátékában, Dante útja előbb a pokolba vezet, a föld közepébe, onnan emelkedik fel a Purgatórium hegyére, ami közvetlenül a földön magasodik Jeruzsálemmel szemben. A Purgatórium hegyét megmászva jut el először az Édenbe, a földi paradicsomba, majd még feljebb kapaszkodva a mennyországba. A sámánisztikus hagyományokban azt tartják, hogy a kicsi mindig visszatükrözi a nagyot, a személyes történések a kozmikusakat. A kozmosz változásai pedig mindig érintik a belső, kisebb egységeket is. Például az univerzum axis mundija megfelel az ember gerincoszlopának. A sámánok és a misztikusok szerint a tengelyen fel és lefelé vezető utak gyakran megfelelnek a természetes, lelki energiák mozgási útvonalának, (kundalini, máshol sakti).

En Sarna Pus (A nagy gyógyító ének) A kántálásban az „ekä” ["fivér"] helyébe lép a "testvér", "apa", "anya," szó, attól függően, hogy kit gyógyítanak. Ot ekäm ainajanak hany, jama. [Fivérem testének egy darabja a föld alatt, a halál közelében.] Me, ot ekäm kuntajanak, pirädak ekäm, gond és irgalom türe. [Mi, a népe, körülvesszük fivéremet figyelmünkkel és együttérzésünkkel.] Opus wäkenkek ot-oma śarnank, és ot pus fünk, álnak ekäm ainajanak, pitänak ekäm ainajanak elävä. [A gyógyító energiák, az ősi, mágikus szavak, és a gyógyító növények áldják meg fivérem testét, tartsák életben őt.] Ot ekäm sielanak pälä. Ot omboće päläja juta alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [De fivérem lelkének csak a fele van itt. A másik fele levándorolt a szellemvilágba.] Ot en mekem ŋamaŋ: kulkedak otti ot ekäm omboće päläjanak. [Nagy tettre készülök: utazni fogok, hogy megtaláljam fivérem lelkének másik felét.] Rekatüre, saradak, tappadak, odam, kaŋa o numa waram, és avaa o lewl mahoz. [Táncolunk, kántálunk, extázisban álmodunk, hívom a lélekmadaramat, hogy nyissa ki az alsó világ kapuját.] Ntak o numa waram, és muzdulak, jomadak. [Felszállok a lélekmadaramra, és megmozdulunk, úton vagyunk.] Piwtädak ot En Puwe tyvinak, ećidak alatt o jüti, kinta, és szelemek lamtijaknak. [Követjük a Nagy fa törzsét a szellemvilág felé.] Fázak, fázak nó o śaro. [Fázom, fázom, nagyon hideg van.] Juttadak ot ekäm o akarataban, o'sívaban, és o sielaban. [Összeköt fivéremmel a szív, a lélek és az elme.] Ot ekäm sielanak kaŋa engem. [Fivérem lelke hív engem.] Kuledak és piwtädak ot ekäm. [Hallom, és követem a hangját.] Sayedak és tuledak ot ekäm kulyanak. [Összetalálkozom a démonnal, ami felfalta fivérem lelkét.]

Nenäm ćoro; o kuly torodak. [Dühödten harcolok a démonnal.] O kuly pel engem. [Fél tőlem] Lejkkadak o kaŋka salamaval. [Villámmal ütöm át a torkát.] Molodak ot ainaja, komakamal. [Puszta kézzel töröm össze a testét.] Toya és molanâ. [Elbukik és széthullik.] Hän ćaδa. [Elmenekül.] Manedak ot ekäm sielanak. [Megmentem a fivérem lelkét.] Aladak ot ekäm sielanak o komamban. [Felemelem fivérem lelkét a kezemmel.] Alədam ot ekäm numa waramra. [felültetem a lélekmadaramra.] Piwtädak ot En Puwe tyvijanak és sayedak jälleen ot elävä ainak majaknak. [Követjük a Nagy fát, hogy visszatérjünk az élet földjére.] Ot ekäm elä jälleen. [A fivérem újra él.] Ot ekäm weńća jälleen. [Teljes, egész lett újra.]

Ha hallani is szeretnéd a kántálást, látogass el ide: http://www.christinefeehan.com/carpathian_chanting/great_healing_chant.html

2. függelék A Kárpáti nyelv Ahogyan az emberi nyelvek, úgy a Kárpáti is nagyon gazdag, bonyolult és árnyalt, amit csak a hosszú ideje tartó használat alakíthatott ki. Legjobb, ha éppen csak érintjük, ez a függelék két témakörrel foglalkozik röviden: • A Kárpáti nyelv történetével • Egy nagyon tömör Kárpáti szótárral

1. A Kárpáti nyelv története A Kárpátiak mai nyelve lényegében teljesen azonos a több ezer évvel ezelőtt használatossal. Egy „halott” nyelv, mint a kétezer évvel ezelőtt latin, ennyi idő alatt jelentős fejlődésen, változáson esik át, szinte teljesen átalakul, (olasz) a számtalan generáció elbeszélői, és a nagy történelmi események miatt. Ezzel szemben, a több ezer éves mesélők a Kárpátiak között, még mindig életben vannak. A jelenlétük, - és szándékos elszigetelődésük a Kárpátokban, ami együtt jár azzal, hogy kimaradtak a világ nagy változásaiból, (ami még most is tart) - stabilizáló erőként hatott, sértetlenül megőrizte a nyelvüket évszázadokon át. Maga a Kárpáti kultúra is nagy szerepet játszott a nyelv megőrzésében. Például a kötési rituálé, a gyógyító énekek (lásd 1. függelék) és más kulturális tevékenységek adták tovább az új generációknak nagy hűséggel. Van azonban egy apró eltérés, amit tudni kell. A szétvándorló Kárpátiak a nagyon eltérő régiókban felvettek egy enyhe dialektust. Azonban a folyamatos telepatikus kapcsolat a faj tagjai között, (valamint, hogy egyes Kárpátiak rendszeres visszajárnak a szülőföldjükre) biztosította, hogy az eltérő dialektusok viszonylag felszínesek maradjanak, (ami néhány új szóban, kisebb kiejtésbeli eltérésben nyilvánul meg) mivel a mélyebb, benső nyelvi tudat megmaradt az eredeti formában, hiszen folyamatosan használják téren és időn keresztül. A Kárpáti volt (és ma is az) az előnyelve az uráli (vagy finnugor) nyelvcsaládnak. Ma az uráli nyelveket észak, kelet, és közép-Európában is beszélik, valamint Szibériában is. Több, mint huszonhárom millió ember beszél olyan nyelveket a világon, aminek a származása visszavezethető a Kárpátira. A magyar, (tizennégy millióan beszélik) a finn (öt millióan beszélik) és az észt (egy millióan beszélik) a három legjelentősebb mai leszármazottja. Az egyetlen szál, ami egymáshoz köti a több, mint húsz urálinak mondott nyelvet, az az azonos tő, az egyetlen közös előnyelv, - a Kárpáti - ebből alakultak ki (ami hatezer évvel ezelőtt kezdődött) a ma ismert különböző uráli nyelvcsaládhoz tartozó nyelvek. Ugyanúgy, mint ahogyan más európai nyelvek, mint az angol, a francia és a többi jól ismert indo-európai nyelv is egyetlen közös előnyelvből fejlődött ki. (Ami teljesen eltért a Kárpátitól).

Az alábbi táblázat rámutat néhány hasonlóságra a nyelvcsaládon belül. Megjegyzés: A finn és a Kárpáti „k” a magyarban gyakran „h”-ként jelentkezik. Ugyanúgy, mint a finn/Kárpáti „p” is, a magyaroknál gyakran „f”-nek felel meg.

4. Egy nagyon tömör Kárpáti szótár Ez a rövidke szótár tartalmazza a legtöbb szót, ami a Dark, (Kárpátok vámpírjai) könyvekben előfordul. Természetesen egy teljes Kárpáti szótár éppen olyan terjedelmes lenne, mint egy rendes nyelvi szótár. Megjegyzés: A lenti Kárpáti főnevek és igék szótövek. Legtöbbször nem így jelennek meg, ahogyan lentebb fel vannak sorolva. Általában toldalékos formában vannak jelen a könyvekben, például „andam” (adok) helyett rugalmasan csak a szótő, vagyis az „and” (ad) szerepel alább. aina - test ainaak - örökre akarat - szem előtt tartva; térképen ál - megáld, összeköt alatt - keresztül, át ala - emelés emelni and - ad avaa - nyit avio - házas avio päläfertiil - életpár belső - belül, belső ćaδa - menekülni, futni, elkerülni ćoro - áramlás, zuhogás (eső) csitri - fruska (nő) ekä - testvér elä - élni elävä - él elävä ainak majaknak - az élők földje elid - élet én - én en - nagy, sok, hatalmas En Puwe - a Nagy fa. engem, - nekem eći - esik ek - főnév után a többes szám jele és - és että - hogyan fáz - fázik fertiil - termékeny fesztelen - levegős fü - gyógynövények, fű gond - ellátás, gondozás, gond (főnév) hän - ő, ez hany - föld, rög, hant irgalom - könyörület, irgalom jälleen - újra. jama - beteg, sebesült, vagy haldokló, közeleg a halála (ige) jelä - napfény, nap, fény

joma - haladni, menni jŏrem - elfelejteni, tévedni, hibázni juta - menni, vándorolni jüti - éjszaka, este Jutta - kapcsolatban, kötve, összekapcsolva k - utótag, ha magánhangzóra végződik a főnév, annak a végén használatos kaca - szerető (férfi) kaik– minden (főnév) kaŋa - hívja, szólítja, kéri, koldul kaŋk - légcső, ádámcsutka karpatii - Kárpáti käsi - kéz kepä - kisebb, kicsi, könnyű, kevés kinn - kinn, a szabadban, kívül, nélkül kinta - köd, pára, füst koje - ember, férj, hím kola - meghalni koma - üres kézzel, puszta kézzel, odaad a tenyeréről, marok kont - harcos kule - féreg, bélféreg, galandféreg, lélekfaló démon kulke - menni, utazni (szárazföldön, vagy vízen) kuńa - úgy tesz, mint aki alszik, szemet kinyit, vagy becsuk, bújócskázni, meghalni kunta - csapat, a klán, a törzs, a család kuulua - tartani, megtartani lamti - síkság, rét lamti ból jüti, kinta, ja szelem - alvilág, alsó világ (szó szerint: az éjszaka, a köd, és a szellemek rétje) rés, repedés, hasadék, (főnév) vágni, hasítani (ige) lewl - lélek lewl ma - másik világ, (szó szerint: a föld lelke) Lewl ma, ami magában foglalja a lamti ból jüti, kinta, ja szelem-t, azaz az alvilágot és az En Puwe-t, a nagy fát is. löyly - lélegzet, levegő (a lewl szóval együtt a lélekre vonatkozik) ma - föld, erdő mäne - ment, Mentés me - mi meke - tett, munka (főnév) meg kell tenni, kell ahhoz hogy, (ige) dolgozni minan - enyém minden - minden, összes möért? - Miért? (kérdőszó) molo - összetörni, megtörni molanâ - morzsolódik, szétesik mozdul - mozdul, indul nä, ŋamaŋ - ez, ez itt nélkül - nélkül nenä– harag, düh no - mint, ugyanúgy mint, ahogy numa - Isten, ég, csúcs; felső, legmagasabb nyelv - nyelv nyál - nyál, (főnév) (kapcsolódik a nyelv szóhoz)

odam - álmodni, aludni (ige) oma - régi, ősi omboće - más, második, másodlagos o - a (a mássalhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) ot - az (a magánhangzóval kezdődő főnevek előtt használatos) otti - nézni, körülnézni, keresni owe - ajtó pajna - nyomás, megnyom pälä - fele, fél, másik fele, päläfertiil-mate életpár, vagyis feleség pél - félni valamitől, attól félek, hogy pesä - fészek, biztonság, védelem Pide - fenti pirä - kör, gyűrű (főnév) körülvenni, bekeríteni (ige) pitä - tartani, fogni piwtä - figyelni, követni, a játék nyomon követése pukta - követni, üldözni, repülés közben pusm - visszaállítani, meggyógyítani Pus - egészséges, gyógyító puwe - fa reka - extázis, transz rituaali - rituálé, szertartás saye - érkezik, jön, ideér salama - villám, mennykő sarna - szavak, beszéd, ráolvasás (főnév) kántálni, énekelni, megünnepelni (ige) śaro - fagyott hó siel - lélek sisar - lánytestvér sív -szív sívdobbanás - szívverés, szívdobbanás soŋe - bejutni, behatolni, ellensúlyozni, helyett, cserébe susu - haza, szülőföld, otthon szabadon - szabadon szelem - szellem tappa - táncolni, lábnyomot hagyni te - te ted - tiéd toja - meghajlítani, megtörni, eltörni toro - harcolni, küzdeni valami ellen, verekedni tule - találkozni, összejönni türe - teljes, jóllakott, kielégült, kiteljesedett tyvi - szár, tengely, gerinc, törzs uskol - hűséges uskolfertiil - hűség veri - vér vigyáz - törődni vele, vigyázni rá vii - utolsónak, utoljára, végül wäke - erő wara - madár; varjú weńća - teljes, egész wete - víz