Cheryl Strayed - Vadon

Cheryl Strayed

Vadon EZERMÉRFÖLDES UTAM ÖNMAGAMHOZ

Se szeri, se száma az olyan könyveknek, amelyek a középosztály középkorú tagjainak életválságáról szólnak. Többnyire önmagukat keresik, és e célból hosszú, fáradságos utakra is vállalkoznak. Vannak, akik befelé utaznak, a lélek mélységeit kutatják, mások valóságos utazásra indulnak,

testüket és lelküket egyformán próbára teszik. Ők a zarándokok, akik a világ zarándokútjait járják, az El Caminót, ellátogatnak Rómába, Lourdes-ba, Nepálba. Útjuktól legalább annyira remélnek kalandokat, élményeket és szerelemet, mint lelki megbékélést. Első pillanatra a Vadon hasonló krónikának tűnik. Ám a szerző se nem középosztálybeli, se nem középkorú. Cheryl Strayed útja szeszélyes ötlettel indul, de ő ehhez a szeszélyhez makacsul ragaszkodik. Anyja hirtelen jött betegsége után Strayed élete viharos sebességgel hullott szét. Családi kötelékei meglazultak és eltűntek, házassága megromlott. Életének következő éveiben egymást érték a kudarcok. Egyedül maradt mindenféle értelemben. Egy sportboltban esett pillantása a legjelentősebb amerikai túraútvonalról szóló útikönyvre. Elolvasta a szöveget: a túra teljesítése először volt, majd egyre inkább öltött, csak végülhomályos világosötlet célként rajzolódott ki alakot előtte. Zarándoklata 1100 mérfölden és három hónapon át tartott, mégpedig igen zord körülmények között. Szánalmasan felkészületlen volt erre a megpróbáltatásra, testileg és lelkileg egyaránt. Kötetében kiváló láttató erővel idézi fel a hosszú gyaloglás keserves és felemelő pillanatait. Szenvedett a fájdalomtól, az izomláztól, a magánytól és az állandó éhségtől. Aakülső távolság,Újfajta a természet és a test meggyötörte, belső utazás, viszont afelemelte. tisztelet és csodálat ébredt benne: útja végigjárása elsöprő és alapvető élményt jelentett számára.

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Cheryl Strayed / Wild: From Lost to Found on the Pacific

Crest Trail

Alfréd A. Knopf, New York, 2012 Copyright © 2012 by Cheryl Strayed

Fordította GÁZSITY MILA

Hungarian translation © Gázsity Mila, 2014 Hungarian edition © Cartaphilus Könyvkiadó, Budapest, 2015

Brian Lindstromnak

És gyermekeinknek, Carvernek és Bobbinak

A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

E könyv megírásakor saját személyes naplóimra támaszkodtam, de ahol lehetséges volt, ott utánajártam az adatoknak, konzultáltam több emberrel, akik a történetben is feltűnnek, és megpróbáltam felidézni életem e szakaszának eseményeit. A szövegben szereplő személyek nevét zömmel megváltoztattam, bár nem mindenkiét, és itt-ott módosítottam az árulkodó részleteken is, hogy megőrizhessék névtelenségüket. A könyvben nem szerepelnek több személy vonásaiból vagy többféle epizódból összeállított alakok és események. Néha egyes szereplőket és alkalmakat nem említettem meg, de csak akkor, ha a kihagyásnak sem a történet igazságértékére, sem lényegére nem volt semmiféle hatása.

ELŐSZÓ Magasak voltak a fák, de én föléjük magasodtam egy meredek hegyoldalon Észak-Kaliforniában. Mindössze másodpercekkel korábban történt, hogy lerúgtam túrabakancsomat, és bal cipőm bezuhant azok közé a bizonyos fák közé: amikor hatalmas hátizsákom rádőlt, súlyától a bakancs először felvágódott a levegőbe, majd a murvás ösvényen csúszott egyre lejjebb, és végül átbukott a peremen. Pattant egyet a pár méterrel alattam húzódó sziklás kiszögellésen, aztán nyoma veszett odalent a lombkorona erdejében, ahonnan már reménytelen volt visszaszerezni. Döbbent nyögés szakadt ki belőlem ‒ pedig ekkorra már harmincnyolc napja jártam a vadont, és kezdtem megtanulni, hogy bármi megtörténhet és meg is fog történni velem. Ettől persze még meglepődtem, amikor tényleg megtörtént. A bakancsomnak annyi. Eltűnt és kész. Úgy szorítottam a mellemhez a párját, mint valami csecsemőt, habár a mozdulatnak már természetesen semmi értelme nem volt. Mert mit ér egy cipő a párja nélkül? Semmit. Semmi haszna, innentől kezdve örökre árva már, és nem tudtam megkönyörülni rajta. Masszív bakancs volt, súlyra se m csekély, barna bőrből készült Raichle, piros fűzővel, ezüst kapcsokkal. Felemeltem, és teljes erőből elhajítottam, aztán figyeltem, ahogy egyre messzebb repül, és végleg eltűnik az életemből. Egyedül voltam. Mezítláb. Huszonhat éves voltam és árva. Szó szerint kóbor jószág1, jegyezte meg valaki pár hete, miután 1

Utalás a szerző vzetéknvér, melynek jelentés: „elkóborolt” (a ford.)

bemutatkoztam és elmeséltem, hogy olyan egyedül vagyok a világban, mint az ujjam. Hatéves voltam, amikor apám kilépett az életemből. Huszonkettő, amikor anyám meghalt. Halála után nevelőapám, akit az apámnak tartottam, úgy megváltozott, hogy alig ismertem rá. Két testvérem gyászában magába fordult és szétesett, s bár egy darabig megpróbáltam összetartani a családot, egy idő után feladtam, és én magam is szétestem. Mielőtt bakancsomat lehajítottam volna a szakadékba, éveken át magam is gyakran kerültem a szakadék szélére. Csak tévelyegtem, tekeregtem és tomboltam Minnesotától New Yorkig, onnan Oregonig, aztán végig a nyugati parton, míg 1995 nyarán ott nem találtam magam bakancstalanul, már nem annyira lazán lötyögve a világban, mint inkább összekötve vele. Olyan világ volt ez, ahol sosem jártam, s mégis mindvégig tudtam, hogy létezik, és ahova bánatomban, zavarodottságomban, rémülten, de reménykedve eltántorogtam. Egy világ, melyről úgy hittem, hogy képes lesz előhozni a bennem élő nőt, miközben visszaváltoztat azzá a lánnyá, aki valaha voltam. Egy világ, amely jó hatvan centiméter széles és 4286 kilométer hosszú. Egy világ, amit úgy hívnak: Pacifikus Túraösvény. Hét hónappal korábban hallottam róla először, amikor még Minneapolisban éltem, boldogtalanul, kétségbeesetten, épp válófélben egy férfitól, akit még mindig szerettem. Egy sportboltban álltam sorban éppen, arra várva, hogy megvehessek egy összecsukható lapátot, amikor egy közeli polcról lekaptam A Pacifikus Túraösvény 1. kötet ‒ Kalifornia című könyvet és elolvastam a hátoldalán az ismertetőt. A szövegben az állt, hogy a PTÖ egy egybefüggő túraösvény a

vadonban, Kalifornia mexikói határánál indul és a kanadai határon túl ér véget, miközben kilenc hegyvonulat ‒ a Lagúna, a San Jacinto, a San Bernardino, a San Gábriel, a Liebre, a Tehachapi, a Sierra Nevada, a Klamath és a Cascade ‒ gerincén halad át. Ez a távolság légvonalban is több mint ezerhatszáz kilométer, az ösvényen jóval több, mint a dupláj a. A PTÖ végigvonul Kalifornia, Oregon és Washington állam teljes hosszán, nemzeti parkokon és érintetlen természeti területeken, szövetségi, törzsi és magánföldeken, sivatagokon, hegyeken és esőerdőkön, folyókon és főútvonalakon át vezet. Megfordítottam a könyvet és megnéztem a címlapját ‒ egy tóból sziklák merednek fel, körülötte kőszirtek, a háttérben a kék ég ‒, aztán visszatettem a polcra, kifizettem a lapátomat, és távoztam. Később mégis visszamentem és megvettem a könyvet. A Pacifikus Túraösvény ekkor még nem volt egy egész világ a szememben. Egy gondolat volt mindössze, halvány és szokatlan, csupa ígéret és rejtély. Ahogy végighúztam ujjamat az ösvény cikcakkos vonalán, valami mintha feléledt volna bennem.

Végigmegyek ezen a vonalon, határoztam el ‒ vagy legalábbis egy akkora részén, amekkorát körülbelül száz nap alatt be tudok járni. Egyedül éltem egy minneapolisi garzonlakásban, elváltan, felszolgálóként dolgoztam, és soha életemben ennyire depressziós és összezavarodott még nem voltam. Mindennap úgy éreztem, mintha valami mélységes kút fenekéről bámulnék fölfelé. Hát ebből a mélységből készültem elindulni, hogy egyedül túrázzak a vadonban. Miért ne? Voltam már annyi minden. Szerető feleség és házasságtörő. Imádott leánygyerek, aki azonban mostanra már egyedül tölti az ünnepeket. Ambiciózus, munkájának élő ember és kezdő író,

aki egyik értelmetlen munkából a másikba kap, miközben néha veszélyes módon drogokkal kísérletezik, és boldogboldogtalannal lefekszik. Pennsylvaniai szénbányász unokája és acélmunkásból lett értékesítő lánya vagyok. Miután szüleim elváltak, anyámmal, öcsémmel és nővéremmel olyan házakban laktam, ahol csupa egyedülálló anya élt. Kamaszkoromban Minnesota hegyes-tavas északi vidékére költöztünk, „vissza a természethez” stílusban, egy olyan házba, amelyben nem volt vécé, áram, folyóvíz. Ennek ellenére a gimnáziumban pomponlány voltam, „királynő” az öregdiák rendezvényeken, majd főiskolára mentem, ahol balos, feminista radikális lettem. De hogy egyedül gyalogoljak a vadonban több ezer kilométeren át? Ehhez még csak hasonlót sem csináltam. Nyugodtan megpróbálkozhattam hát vele, nem volt veszítenivalóm. Ahogy ott álltam, mezítláb, azon a kaliforniai hegyen, mintha évekkel korábban történt volna ‒ mintha egy másik élet lett volna ‒, hogy meghoztam azt a valószínűleg őrült döntést, hogy hosszú túrára indulok a PTÖ-n, mert segíteni akarok magamon. Akkor még azt hittem, hogy felkészített erre az útra mindaz, ami korábban voltam. Csakhogy semmi nem készített, nem is készíthetett fel. A következő napra csakis egy túraösvényen töltött nap lehet a megfelelő előkészület. De néha még ez sem vértezett fel mindenre, ami bekövetkezhet. Például arra, hogy a bakancsom visszahozhatatlanul lerepül a hegyoldalról. Igazság szerint csak az egyik szemem sírt, a mikor elvesztettem a lábbelimet. A benne töltött hat hét során gyalogoltam sivatagokon és havon át, fák, bokrok, füvek, mindenféle színű és méretű virág között, hegyre fel, hegyről le, réteken, tisztásokon és olyan földdarabokon jutottam túl,

amiket valószínűleg meg sem tudnék nevezni, legfeljebb annyit mondhatnék róluk, hogy jártam ott, átszeltem, túléltem. Eközben a bakancs véresre gyötörte a lábamat és vízhólyagot tört rá; körmeim megfeketedtek, majd iszonyú fájdalmak közepette négy lábujjamról le is vál tak. Mire elvesztettem a bakancsot, már rég elegem volt belőle, ahogy neki is belőlem ‒ közben mégis megszerettem. Már nem is élettelen tárgy volt, inkább saját magam meghosszabbítása, csakúgy, mint minden más, amit azon a nyárom magammal cipeltem: hátizsák, sátor, hálózsák, víztisztító, ultrakönnyű kályha és a kis narancssárga síp, amit fegyver helyett hurcoltam magammal. Csupa olyan holmi, amit ismertem, és tudtam, hogy számíthatok rájuk, és amik segítettek az úton. Lenéztem az alattam elterülő erdőre, a fák magas koronája enyhén hullámzott a forró szellőben. Megtarthatják a bakancsomat, gondoltam, és csak bámultam a hatalmas, zöld tengert. A kilátás miatt döntöttem úgy, hogy éppen ezen a helyen pihenek meg. Július derekán jártunk, késő délután volt, kilométerek választottak el a civilizációtól minden irányban, s többnapi járásra volt az elszigetelt postahivatal, ahol majd összeszedhetem következő ellátmányomat. Ugyan volt némi esély arra, hogy feltűnik valaki az ösvényen, de ez igen ritkán fordult elő. Általában napokig nem találkoztam emberekkel. És nem is számított, hogy jár-e arra valaki vagy sem. Ezt egyedül kellett végigcsinálnom. Rámeredtem meztelen, meggyötört lábamra, megmaradt lábkörmeimre. Lábfejem kísértetiesen sápadt volt egy pontig, úgy pár centivel a bokám fölött ‒ odáig ért a túrán viselt gyapjúzoknim. Efölött a lábszáram izmos volt, aranybarna és szőrös, maszatos a portól, csupa véraláfutás és karcolás. A Mojave-sivatagban kezdtem meg utamat, és úgy terveztem,

addig meg sem állok, míg meg nem érintem a Columbia folyó fölött ívelő hidat Oregon és Washington állam határán, amelynek az „Istenek Hídja” hangzatos nevet adták. Észak felé pillantottam, a híd irányába ‒ már a gondolata olyan volt, mint valami jelzőtűz. Aztán visszanéztem dél felé, amerről jöttem, a vadonra, ami móresre tanított és próbára tett. Fontolóra vettem a lehetőségeimet. Tudtam, hogy csak egy van. Mindig csak egy van.

Hogy továbbmenjek.

ELSŐ RÉSZ

A TÍZEZER DOLOG

„Ha ilyen nagyság törik össze, az nagyobbat reccsen.” WILLIAM SHAKESPEARE:

Antonius és Cleopatra (Vas István fordítása)

1.

A TÍZEZER DOLOG

Több kezdete is volt a Pacifikus Túraösvényen tett három hónapos magányos túrámnak. Ott volt az első, hetyke döntés arról, hogy belevágok, amit követett a második, komolyabb elhatározás arról, hogy tényleg megcsinálom, és aztán a hosszan elnyúló harmadik kezdet, vagyis azok a hetek, amikor bevásároltam, csomagoltam és felkészültem arra, hogy végigcsinálom. Véglegesítettem a válásomat, otthagytam a

pincéri állásomat, s pénzzé tettem szinte mindenemet, elbúcsúztam a barátaimtól, és utoljára ellátogattam anyám sírjához. Ekkor vágtam át autóval az országon Minneapolistól az oregoni Portlandig, hogy néhány nap múlva felüljek egy repülőre Los Angelesbe, ahonnan stoppal jutottam el Mojave városáig, majd onnan ahhoz a ponthoz, ahol a PTÖ keresztezi a főútvonalat. Végre valahára eljött a pillanat, amikor ténylegesen megkezdtem a túrát ‒ ezt hamar követte a súlyos felismerés, hogy pontosan mivel jár mindez. Aztán az elhatározás, hogy hagyom a fenébe, mert ostobaság és értelmetlen és nevetségesen nehéz, jóval nehezebb, mint amire számítottam, és hogy én mennyire nem vagyok felkészülve az egészre. Ezután már csak a dolog végrehajtása maradt hátra. Ami annyit tesz, hogy kitartok és csinálom, bármi történjék is. A medvék, csörgőkígyók és pumák ellenére, amelyeknek csak hátrahagyott ürülékét láttam. A vízhólyagok, a sebek, horzsolások és zúzódások ellenére, a monotónia és fájdalom, a szomjúság és éhség ellenére. A dicsőség meg saját kísérteteim csábítása ellenére, amelyek megkörnyékeztek, miközben egymagámban megtettem a Mojave-sivatagtól a Washington államig vezető csaknem ezernyolcszáz kilométeres utat. Végül miután tényleg belevágtam és megcsináltam, legyalogoltam a távot, arra döbbentem rá, hogy amit addig a kezdetnek hittem, az korántsem volt az. Hogy a Pacifikus Túraösvényen tett túrám nem akkor kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy megcsinálom. Már azelőtt megkezdődött, hogy egyáltalán felmerült volna bennem a gondolata ‒ egészen pontosan négy évvel, hét hónappal és három nappal előtte, amikor ott álltam a minnesotai Rochester Mayo Klinika egy kis szobájában, és megtudtam, hogy az anyám meg fog halni.

Minden zöld volt rajtam. Zöld volt a nadrágom, zöld az ingem, a szalag a hajamban. A ruhámat anyám va rrta ‒ egész életemben mindenemet. Akadt köztük darab, ami pont az volt, mint amit megálmodtam, és bizony volt, ami meg nem. A zöld nadrágkosztümtől nem voltam elragadtatva, de azért felvettem: bűnbánatból, áldozatképpen, talizmánnak. Ezen a zöld nadrágkosztümös napon, miközben anyámat és mostohaapámat, Eddie-t kísérgettem a Mayo Klinika egyik emeletéről a másikra, egy imádság járt egyfolytában a fejemben ‒ habár talán az imádság nem a legjobb szó mindannak leírására, ami bennem éppen végbement. Nem Isten előtt hajoltam meg. Istenben még csak nem is hittem. Az imám nem így szólt: Uram, kérlek, könyörülj rajtunk! Nem állt szándékomban könyörületért fohászkodni. Nem volt rá szükségem. Anyám negyvenöt éves volt. Jól nézett ki. Már hosszú évek óta vegetáriánus volt. Kertjét körömvirággal ültette tele, rovarirtó szerek helyett ezzel védekezett a kártevők ellen. Ha megfáztunk, testvéreimmel és velem állandóan nyers fokhagymagerezdeket etetett. Az anyámhoz hasonló embereknek nem lesz rákja. Ezt a Mayo Klinikán végzett tesztek meg is fogják erősíteni, s ezzel megcáfolják mindazt, amit a duluthi orvosok mondtak. Ebben teljesen

biztos voltam. Végtére is, kik azok a duluthi orvosok? Miféle hely az a

Duluth? Még hogy Duluth! Duluth csak egy jégbe dermedt kisváros, ahol az orvosoknak fogalmuk sincs arról, hogy mi a fenének mondanak a szóban forgó negyvenöt éves, jórészt vegetáriánus, fokhagymafogyasztó, csakis természetes gyógymódokat követő nemdohányzóknak olyasmit, hogy végstádiumú tüdőrákjuk volna. Még mit nem! Dögöljenek meg.

Ennyiből

állt

az

imádságom:

Dögöljenekmegdögöljenekmegdögöljenekmeg. De anya mégis itt volt a Mayo Klinikán, s már az is kimerítette, ha három percnél tovább kellett állnia. – Beleülsz? ‒ kérdezte Eddie, amikor egy hosszú, szőnyeggel borított folyosón megláttunk egy sor tolószéket. – Nincs szüksége rá! ‒ vágtam oda. – Talán egy kis időre mégis ‒ felelte anya, és szinte beleroskadt a székbe. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk, majd Eddie már tolta is a lift felé. Mögöttük mentem, nem hagytam, hogy bármi konkrét gondolat felmerüljön bennem. Végre útban voltunk felfelé, hogy beszéljünk az utolsó orvossal is. Az igazi orvossal, ahogy mi neveztük. Azzal, aki áttekint minden vizsgálati eredményt, ami csak összegyűlt anyámról, és elmondja nekünk az igazat. Miközben a lift fölfelé tartott, anya kinyújtotta a kezét, megrángatta a nadrágomat, birtokosi öntudattal morzsolgatta ujjai között a zöld vásznat. – Tökéletes ‒ jelentette ki. Huszonkét éves voltam, annyi idős, mint ő volt, amikor terhes lett velem. Átvillant az agyamon, hogy ugyanannyi idősen lép ki az életemből, mint ahány akkor volt, amikor én beleléptem az övébe. Valamiért ez a gondolat akkor szóról szóra így fogalmazódott meg a fejemben, s egy időre elhallgattatta a Dögöljenekmeg zsolozsmázást. Kínomban majdnem felüvöltöttem. Fojtogatott az, amit már azelőtt sejtettem, hogy valóban megtudtam volna. Az életem hátralevő részét anyám nélkül fogom leélni. Minden erőmmel ellöktem magamtól a gondolatot. Nem engedhettem meg magamnak, hogy akkor és ott, a liftben elhiggyem ezt, és közben mégis tovább tudjak lélegezni, így helyette más dolgokat hittem el.

Például azt, hogy ha egy orvos azt kívánja közölni valakivel, hogy hamarosan meghal, akkor olyan szobába viszik, amiben csillogó fa íróasztal áll. Pedig nem így lett. Egy vizsgálóba vezettek bennünket, ahol egy nővérke közölte anyámmal, hogy vegye le az ingét, és bújjon bele egy pamutköntösbe, aminek a megkötői oldalt lógtak le. Anyám felvette, majd fel kellett másznia egy kipárnázott asztalra, amire fehér papírt terítettek. Ahányszor csak megmoccant, a szobát betöltötte a teste alatt meggyűrődő, elszakadó papír hangja. Láttam meztelen hátát, a hús kis hurkáját a dereka alatt. Nem fog meghalni. Erre mintha meztelen háta maga lett volna a bizonyíték. Akkor is azt bámultam , amikor az igazi orvos belépett a szobába, és azt mondta, hogy anyám szerencsés lesz, ha még egy évet él. Elmagyarázta, hogy meg sem próbálják meggyógyítani, mivel gyógyíthatatlan. Azt mondta, hogy nem is tehettek volna semmit. A tüdőráknál gyakran megesik, hogy csak későn fedezik fel. – De hát nem is dohányzik ‒ makacskodtam, mintha ezzel lebeszélhettem volna a diagnózisról, mintha a rákkal ésszerűen lehetett volna alkudozni. ‒ Csak fiatalkorában cigarettázott. Már évek óta egy szálat sem szívott. Az orvos csak a fejét ingatta szomorúan, és folytatta. Ez volt a dolga. Azt ajánlotta, hogy besugárzással esetleg megpróbálhatják enyhíteni a fájdalmát. A sugárkezelés talán csökkentheti a gerince teljes hosszában elburjánzó tumorok méretét. Nem sírtam. Csak lélegeztem. Mélyeket. Megfeszített akarattal. Aztán egyszer csak elfelejtettem levegőt venni. Korábban egyszer ájultam csak el ‒ háromévesen rettentően dühös lettem, mert nem volt kedvem kimászni a fürdőkádból,

és visszafojtottam a lélegzetemet. De ez persze túl régen történt ahhoz, hogy magamtól emlékezzek rá. És mit csináltál? És akkor mit csináltál? ‒ faggattam anyámat egész gyerekkoromban, s újra meg újra elmondattam vele a történetet. Saját szeszélyes akaratom egyszerre nyűgözött le és örvendeztetett meg. Kinyújtotta a kezét és csak nézte, ahogy elkékülök, mesélte mindig anya. Megvárta, hogy a fejem a tenyerébe pottyanjon, és aztán már önkéntelenül is levegőt vettem és magamhoz tértem.

Lélegezz. – Lovagolhatok? ‒ kérdezte anya az igazi orvost. Csak ült ott, ujjait szorosan összefonta, egyik lábát bokában átvetette a másikon ‒ mintha odabéklyózta volna magát saját magához. Az orvos válaszképpen fogott egy ceruzát, felállította a mosdó szélére, majd erősen a kemény felülethez vágta. –Ilyen lesz a gerince a be sugárzás után ‒ mondta. ‒ Egyetlen ütés, és a csontjai úgy morzsolódnak össze, mint valami kiszáradt sóspálcika. Bementünk a női mosdóba. Mindketten külön fülkébe zárkóztunk be, és sírtunk. Egy szót sem váltottunk egymással. Nem azért, mert annyira magunkra maradtunk a bánatunkkal, hanem épp azért, mert annyira osztoztunk benne, mintha nem is két, de egy testben laknánk. Éreztem, ahogy anyám teljes súlyával az ajtónak dől, és kezével lassan ütögeti, amitől mintha a vécéfülke teljes kerete megremegett volna. Később előjöttünk, kezet és arcot mostunk, s egymást figyeltük a megvilágított tükörben. Elküldtek bennünket a gyógyszertárba, hogy ott várjunk. Ültem anyám és Eddie között a zöld nadrágkosztümömben, a zöld szalag a csodával határos módon még mindig a hajamban

volt. Egy idősebb férfi ölében nagyobbacska, kopasz fiú üldögélt. Volt egy nő, akinek a karja könyökből önkéntelen, csápoló mozdulatokba rándult. Másik kezével szorosan tartotta, mintha megkísérelné lecsillapítani. Várt. Mi is vártunk. Volt ott egy szép, sötét hajú nő is, aki tolószékben ült. Lila kalap volt a fején, ujjain gyémántgyűrűk. Nem tudtuk levenni róla a szemünket. Spanyolul beszélt a köré gyűlt emberekhez ‒ talán a rokonai és a férje lehettek. – Gondolod, hogy rákja van? ‒ súgta oda elég ha ngosan anyám. Eddie a másik oldalamon ült, de képtelen voltam felé fordulni. Ha egymásra néztünk volna, mindketten összeomlunk. Nővéremre, Karenre gondoltam, és öcsémre, Leifre. Paulra, a férjemre és anyám szüleire és testvérére, akik ezer kilométernyire éltek. Hogy mit mondanának, ha tudnák. Hogyan zokognának. Mostanra megváltozott az imádságom: Egy év, egy év, egy év. E két szó úgy lüktetett bennem, mint egy szív. Ennyi ideig él még az anyám. –Mire gondolsz? ‒ kérdeztem tőle. A váróterem hangszóróiból valami dal hangjai áradtak. Nem énekeltek benne, de anya ismerte a szövegét, és ahelyett hogy megválaszolta volna a kérdésemet, halkan dúdolni kezdett. – „Paper roses, paper roses, oh how real those roses seemed to be.” ‒ Kezét az enyémre fektette, és így szólt: ‒ Fiatalkoromban sokat hallgattam ezt a számot. De fura erre gondolni! Hogy most ugyanazt a dalt hallom. Nem hittem volna.

Ekkor a nevét kiáltották: összeállították a gyógyszereit. – Menj, hozd ide ‒ kérte. ‒ Mondd meg nekik, hogy ki vagy. Mondd meg, hogy a lányom vagy.

A lánya voltam, de közben jóval több is. Karen voltam, Cheryl és Leif. KarenCherylLeif. KarenCherylLeif. Amióta csak az eszemet tudom, nevünk eggyé olvadt anyám szájában, így súgta és rikoltotta, sziszegte és gügyögte őket. A gyerekei voltunk, az elvbarátai, a saját kezdete és vége. Felváltva ültünk mellette az anyósülésen a kocsiban. ‒ Ennyire szeretlek? ‒ kérdezte tőlünk, és két kezét arasznyira tartotta egymástól. ‒ Nem ‒ feleltük ravaszkás mosollyal. ‒ Akkor ennyire szeretlek? ‒ faggatott tovább, egyre csak tovább, és mindig nagyobb távolságra húzta szét a kezét. De sosem jutott el a pontos eredményhez, hiába tárta egészen szélesre a karját. Sokkal jobban szeretett bennünket annál, hogy meg lehetett számszerűsíteni, sem meghatározni. Az ő szeretete az a tízezer dolog volt, amit a Tao te King világa név szerint említ, és még vagy tízezerrel több. A szeretete hangos volt, sallang-mentes és mindenre kiterjedő. Minden áldott nap minden tartalékát felemésztette. Katonacsaládban nőtt fel, katolikusként. Tizenöt éves koráig öt különböző államban, két különböző országban élt. Szerette a lovakat, meg Hank Williamst, és a legjobb barátnőjét Babsnek hívták. Tizenkilenc évesen teherbe esett és hozzáment apámhoz. Aki három nap múlva körbepofozta a szobában. Anya otthagyta, aztán visszament. Otthagyta és visszament. Nem volt hajlandó eltűrni ezt a bánásmódot, mégis eltűrte. Apám eltörte az orrát, Apám eltörte az edényeit. Lenyúzta a bőrt a térdéről, amikor fényes nappal a hajánál fogva húzta végig a volna mutatni. Ezt nem lehetett sem

járdán. De megtörni nem tudta. Huszonnyolc éves korában anyának sikerült végleg elhagynia. Magára maradt, csak KarenCherylLeif ült mellette az anyósülésen.

Ekkor egy kisvárosban laktunk, ami úgy egyórányira volt Minneapolistól, s egy sereg lakótelepen éltünk ‒ mindegyiknek megtévesztően elegáns nevet adtak: Malomtó és Berberdomb, Lombkorona és Grace-tavi Udvarház. Egyik munka jött a másik után. Előbb felszolgált egy Norseman nevű helyen, aztán az Infinityben, ahol az egyenruhája fekete póló volt, mellén szivárványszínben villogó strasszokból kivarrva a NE HAGYD MAGAD felirat ékeskedett. De dolgozott nappali műszakban egy gyárban is, ahol olyan műanyag tartályokat gyártottak, amelyekben erősen maró vegyszereket lehetett tárolni, és hazahozta a selejtet: olyan tálcákat meg dobozokat, amelyek megrepedtek, letört belőlük egy darab vagy formátlanul kerültek ki a gépből. Ezekből játékokat csináltunk: babaágyat, felhajtót a játék autóknak. Anya csak dolgozott és dolgozott és dolgozott, de még mindig szegények voltunk. A kormányzattól kaptunk sajtot és tejport, élelmiszer jegyeket és egészségügyi ellátásra jogosító kártyát, karácsonytájt ajándékokat hoztak a jótékonykodók. Ott fogócskáztunk és játszottunk „most mutasd meg” -et a lakótömb kulccsal zárható postaládái mellett, arra várva, hogy megérkezzenek a csekkjeink. – Nem vagyunk szegények ‒ mondogatta anyám ‒, minket a szeretet gazdaggá tesz. ‒ Cukros vízbe ételfestéket kevert és úgy szolgálta fel nekünk, mintha valami ritka üdítőit al volna, gyömbérsör, narancsszörp vagy limonádé. ‒ „Óhajt még egy italt, hölgyem?” – kérdezte felvágós, brit kiejtéssel, mi pedig dőltünk a nevetéstől. Szélesre tárta karját, s azt kérdezte, hogy mennyire szeret bennünket, és a játéknak sosem volt vége. Jobban szeretett bennünket, mint a világ tízezer megnevezhető dolgának bármelyikét. Bizakodó volt és derűsen nyugodt, leszámítva azt a néhány alkalmat, amikor elveszítette a

türelmét és egy fakanállal elnáspángolt bennünket. Vagy azt az egy alkalmat, amikor azt üvöltötte: A KURVA ÉLETBE!, és zokogásban tört ki, mert nem akartuk kitakarítani a szobánkat. Kedves volt és megbocsátó, nagylelkű és naiv. Olyan fickókkal randizott, akiknek a beceneve Gyilkos volt, Gándzsa, Motoros Daán, s egyszer egy Victor nevű al akkal is, aki imádta a műlesiklást. Ezek a férfiak öt dollárt nyomtak a markunkba, hogy menjünk édességet venni a boltba, s így egyedül maradhassanak a lakásban anyánkkal. – Nézzetek körül az úton! ‒ kiáltotta utánunk anya, miközben mi már iszkoltunk is, mint valami éhes kutyafalka. Amikor megismerte Eddie-t, nem hitte volna, hogy a dolog

működni fog kettejük között, mert Eddie nyolc évvel fiatalabb volt nála, de így is egymásba szerettek. Karen és Leif meg én is teljesen beleestünk. Eddie huszonöt volt, am ikor megismerkedtünk, huszonhét, amikor elvette anyánkat és azt ígérte, hogy az apánk lesz. Ács volt, bármit megjavított, bármit megcsinált. Elhagytuk a flancos nevű lakóparkokat és hozzáköltöztünk egy bérelt, düledező farmházba, aminek a pincéjében még döngölt földpadló volt, falait pedig négy különböző színű festékkel kenték le. Az esküvőjüket követő télen Eddie munka közben leesett egy háztetőről és eltörte a gerincét. Egy évvel később fogták a tizenkétezer dollárt, amiben peren kívül megállapodtak, és vettek belőle negyven angol holdnyi földet Aitkin megyében, Duluth-tól másfél órányi távolságra, nyugatra ‒ készpénzben ki is fizették rögtön a vételárat. A birtokon nem volt lakóépület. Azon a földön még soha senki nem épített semmit. A mi negyven holdunk tökéletes négyzet volt, tele fákkal, bokrokkal, gyomokkal, eliszaposodott tavacskákkal és nádbuzogányos mocsárral. Semmi nem

különböztette meg a többi fától, bokortól, gyomtól, tavacskától és mocsártól, ami minden irányban, kilométereken át körülvette. Azokban az első hónapokban mi, a földbirtokosok többször is körbejártuk a földünket, ösvényt törtünk a vadonban azon a két oldalon, amely nem volt határos az úttal, mintha bizony a bejárás tényével le tudnánk választani a többi földterületről, és a magunkévá tenni. De lassan a mienk is lett. A fák, amelyek korábban teljesen egyformának tűntek, egy idő után ismerősek lettek, ahogy barátaink arcát is felismerjük a tömegben ‒ ágaik lengedezése hirtelen jelentéssel telt meg, leveleik ismerős kézként integettek. A zsombékos, a mostanra jól ismert mocsár pereme tájékozódási ponttá vált, irányt mutatott, amelyet rajtunk kívül senki nem értett. Amikor még a Minneapolistól egyórányira fekvő városban éltünk, mindig azt mondtuk erre a helyre, hogy „fent, északon”. Fél éven át csak hétvégenként mentünk „fel, északra”, hogy dühödten munkálkodjunk egy zsebkendőnyi terület megművelésén, és megépítsünk egy kátránypapírral borított, egyszobás kunyhót, ahol öten megalhattunk. Június elején, amikor tizenhárom éves lettem, végleg felköltöztünk. Pontosabban anyám, Leif és Karen meg én költöztünk oda, a két lovunkkal, macskáinkkal és kutyáinkkal, meg egy ládában tíz csibével ‒ anya ingyen kapta őket a takarmányboltban, mert vett öt és fél kiló csirketápot. Eddie nyáron továbbra is csak hétvégenként autózott fel, aztán ősztől ő is velünk maradt. A háta rendbe jött annyira, hogy végre újra tudjon dolgozni, és az építési szezonban sikerült ácsként elhelyezkednie ‒

ez a munka túl jól fizetett ahhoz, hogy

lemondjon róla. KarenCherylLeif újra ott maradt az anyjával ‒ pont úgy, mint azokban az években, amikor anyánk még egyedül élt.

Azon a nyáron éjjel-nappal együtt voltunk, és más embert alig láttunk. Húsz-húsz kilométer választott el bennünket attól a két kisvárostól, amelyek a birtokunk két ellenkező oldalán feküdtek: keletre Moose Lale, nyugatra pedig McGregor. Ősszel McGregorba mentünk iskolába ‒ a kettő közül ez volt a kisebbik városka, négyszázas lélekszámmal, de egész nyáron újra egyedül voltunk anyánkkal, leszámítva egy -egy alkalmi látogatót, valami távoli szomszédot, aki beugrott köszönni. Egymás között veszekedtünk és fecsegtünk, vicceket gyártottunk és mindenféle mulatságokat találtunk ki, hogy teljen az idő. „Ki vagyok?” ‒ kérdezgettük egymást állandóan. Ebben a játékban valakinek gondolnia kellett egy személyre, legyen híres ember vagy sem, a többiek pedig eldöntendő kérdéseket tettek fel ‒ akárhányat lehetett hogy megpróbáljanak rájönni, ki az: vagy?

Férfi vagy? Amerikai vagy? Meghaltál? Charles Manson

Ezt játszottuk, közben kialakítottuk és megműveltük kertünket, aminek a terméséből majd a télen élünk ‒ a föld időtlen idők óta parlagon hevert ‒, de közben rendesen haladtunk a házunk építésével is a birtok másik felén, és reméltük, hogy nyár végére el is készülünk vele. Munka közben elleptek bennünket a szúnyogok, de anyánk megtiltotta, hogy DDT-t használjunk vagy bármi más agykárosító, környezetpusztító, a jövő nemzedékeiben kárt tevő vegyszert. Helyette kiadta az utasítást, hogy kenjük be magunkat alaposan csombormenta‒ vagy fodormentaolajjal. Esténként abból is játékot csináltunk, hogy gyertyafénynél összeszámoltuk magunkon a csípéseket. Hol hetvenkilenc, hol nyolcvanhat, hol százhárom jött ki.

– Egy nap még megköszönitek nekem ‒ mondta anyám mindig, ha a testvéreimmel olyasmik mia tt nyafogtunk, amikben már nem lehetett részünk. Soha nem éltünk fényűző körülmények között, még csak a középosztályra jellemző luxusban sem, de azért a modern kor vívmányai megvoltak nálunk is. A házunkban mindig volt tévé, hogy a vízöblítéses vécéről ne is beszéljünk, vagy a vízcsapról, amiből bármikor csorgathattunk magunknak egy pohár vizet. Új, úttörő életünkben még a legszimplább igény kielégítése is hosszadalmas előkészületekkel járt, melyekhez fizikai erőre, kitartásra és nem kevés fölösleges munkára volt szükség. A konyhánk egy Coleman tábori tűzhelyből állt, egy tűzrakó helyből meg egy régimódi jégszekrényből, amit Eddie tákolt össze (s amihez valódi jég kellett, hogy valamennyire hűvösen tartsa a beletett dolgokat), egy magában álló mosogatóból, a mit a kunyhó külső falához támasztottunk oda, valamint egy vizesvödörből, rajta fedő. E tárgyak használatba vétele épp egy árnyalattal igényelt csak kisebb erőfeszítést, mint amilyen szolgáltatást nyújtott, hiszen állandóan munkát adtak: muszáj volt karbantartani, újratölteni vagy kiborítani, odacibálni és kiönteni, pumpálni és csiholni és fűteni és odafigyelni. Karennel egy ágyon aludtunk valami galériaféleségen, ami olyan közel volt a plafonhoz, hogy alig tudtunk felülni. Leif helye egy méterrel odébb volt, az ő saját galériáján, anyánk ágya pedig a „földszinten”, amit hétvégenként Eddie-vel osztott meg. Minden este addig fecsegtünk, míg el nem aludtunk, mintha valami pizsamapartin lettünk volna. A mennyezeten volt egy tetőablak, épp olyan hosszú, mint a Karennel közös galériaágyunk ‒ átlátszó üvege egy méterre sem volt az arcunktól. Minden éjjel a sötét égbolt és a ragyogó csillagok lettek hihetetlen társaságom, s időről időre oly nyilvánvalóan

belém hasított szépségük és komoly derűjük, hogy hirtelen rádöbbentem: anyának igaza van. Egy nap valóban hálás leszek mindezért, sőt, tulajdonképpen már most az vagyok, és érzem, ahogy valami erős és igazi érzés indul bennem növekedésnek. Erre a bimbózó érzésre emlékeztem vissza évekkel később, amikor a csapások miatt elvesztettem az irányítást az életem felett. E miatt az érzés miatt hittem el, hogy a Pacifikus Túraösvény próbatétele lesz az út, ami visszavezet ahhoz, aki valaha voltam.

Halloween estéjén költöztünk be a házba, amit fából és fahulladékból építettünk. Nem volt villany, folyó víz, angol vécé, sőt, egyetlen olyan szoba sem, amelynek lett volna ajtaja. Kamaszkoromban Eddie és az anyám végig folyamatosan dolgozott rajta, bővítgették, javítgatták. Anya kertet csinált, ősszel tartósított, eltett és lefagyasztott zöldségeket. Megcsapolta a fákat és juharszirupot készített, kenyeret sütött és gyapjút kártolt, de saját textilfestékeit is maga gyártotta brokkolilevélből és pitypangból. Amikor felnőttem, az „ikervárosokban” (Minneapolis és St. Paul) tanultam tovább, egy St. Thomas nevű főiskolán, de anyámat nem hagytam el. A felvételemről hírt adó levélben ugyanis megemlítették, hogy a diákok szülei ingyenes kurzusokat vehetnek fel a St. Thomason. Anya bármennyire szerette a farmon pionírként töltött életét, mindig is vágyott arra, hogy diplomát szerezzen. Ezen nevettünk együtt, aztán elgondolkodtunk rajta külön-külön. Negyvenéves, túl idős a főiskolához, mondogatta anyám, amikor szóba jött a dolog, és ezzel egyet is értettem. Emellett a St. Thomas háromórányira volt autóval. Addig-addig beszéltünk róla, míg végül sikerült

egyezségre jutnunk: anya is eljön a St. Thomasba, de teljesen külön életet fogunk élni, amelynek kereteit én szabom meg. Én kollégiumban lakom majd, ő pedig autózni fog odavissza. Ha a campuson összefutunk, nem kap el egy szóra, hacsak én nem állok meg beszélni vele. – Az egésznek valószínűleg nem sok értelme van ‒ jelentette ki, mihelyt összeállt a terv. ‒ Szerintem úgyis azonnal kibukom.

Hogy felkészüljön a főiskolára, a gimnázium utolsó évének utolsó hónapjaiban a nyomomba szegődött, megcsinált minden házi feladatot, amit csak kaptam, igyekezett bejáratni a képességeit. Lemásolta a feladatlapjaimat, megírta ugyanazokat a házi dolgozatokat, amiket nekem kellett, elolvasta az összes kötelező olvasmányt. Én osztályoztam le a munkáját, a tanáraim megjegyzéseit használva kiindulópontként. Úgy ítéltem meg, hogy a legnagyobb jóindulattal is csak gyenge diáknak mondható. Aztán elkezdte a főiskolát és színjeles lett mindenből. Ha találkoztunk a campuson, néha túláradóan a nyakába ugrottam, máskor úgy húztam el mellette, mintha nem is ismerném. Mindketten a főiskola utolsó évét végeztük, amikor kiderült, hogy rákos. Már nem a St. Thomasba jártunk. Az első év után mindketten átjelentkeztünk a University of Minnesotára ‒ anya a duluthi campusra, én pedig a minnesotaira ‒, és remekül mulattunk azon, hogy lett egy közös szakunk. Anya nőtanulmányokat és történelmet tanult, én nőtanulmányokat és angol irodalmat. Esténként órákon át telefonáltunk. Akkorra férjhez mentem egy Paul nevű rendes pasihoz. A birtokunkon álló erdőben volt az esküvő, a ruhámat anya varrta fehér szaténból és csipkéből.

Amikor megbetegedett, nekiálltam lefaragni a fölösleges dolgokat az életemről. Megmondtam Paulnak, hogy ne számítson rám. Ezentúl anyám szükségletei szabják meg, hogy mikor, hol leszek. Az iskolát is ott akartam hagyni, de anya rám parancsolt, hogy ne tegyem, könyörgött, hogy nem számít, mi történik, a diplomámat szerezzem meg. Ő maga „szünetet tartott”, legalábbis így fogalmazott. Már csak két kurzusa hiányzott a diplomához, és ezeket is megcsinálja, mondta nekem. Akkor is megszerzi a BA-ját, ha beledöglik, jelentette ki, mire felnevettünk, majd komor képpel meredtünk egymásra. Akár betegágyán fekve is dolgozni fog. Diktál nekem, én pedig szépen legépelem. Hamarosan eléggé erőre kap ahhoz, hogy belefogjon abba a két utolsó tárgyba, ezt teljes biztonsággal állította. Ott maradtam az iskolában, de sikerült a tanáraimmal megbeszélnem, hogy hetente csak két nap kelljen bejárnom az órákra. S mihelyt az a két nap letelt, rohantam haza, hogy anyával legyek. A megbetegedése után Leif és Karen mintha képtelen lett volna elviselni, hogy mellette legyen ‒ én ellenben azt nem bírtam, ha nem lehettem vele. Eközben szükség is volt rám. Eddie minden idejét vele töltötte, de neki ott volt a munkája ‒ valakinek a számlákat is kellett fizetnie.

Főztem, és anya próbált is enni, de ez csak ritkán sikerült. Úgy érezte, éhes, aztán viszont csak ült, mint valami fogoly, és lebámult a tányérjára kitálalt ennivalóra. – Jól néz ki ‒ mondogatta. ‒ Szerintem kicsit később majd megeszem.

Felsúroltam a padlót. Mindent kirámoltam a szekrényekből, és tiszta papírral béleltem a polcokat. Anya közben aludt, nyöszörgött, kiszámolta és bevette a tablettáit. Ha jobb napja volt, elüldögélt egy széken és beszélgetett velem.

Nem maradt valami sok mondanivalónk. Ő teljesen nyílt és kitárulkozó volt, én pedig mindent tudni akartam, így hát mi már mindent megbeszéltünk. Tudtam, hogy irántam érzett szeretete hatalmasabb, mint a tízezer dolog, sőt, még az utána következő tízezernél is. Tudtam, mi volt a neve a lovaknak, amiket annyira szeretett kislány korában: Haver, Fickó és Bacchus. Tudtam, hogy tizenhét évesen vesztette el a szüzességét egy Mike nevű fiúval. Tudtam, hogy a rákövetkező évben ismerte meg apámat, és hogy milyennek látta az első randevúikon. Hogy amikor bejelentette szüleinek, hogy tizenévesen, házasságon kívül teherbe esett, az apja elejtette a kanalat. Tudtam, hogy gyűlölt gyónni, de azt is, hogy pontosan vallott meg. Káromkodott és feleselt az anyjával, morgott, hogy neki kell megterítenie, miközben jóval fiatalabb húgának szabad játszania. Hogy otthonról még ruhában indult el az iskolába, de aztán átöltözött farmernadrágba, amit addig a táskájában rejtegetett. Egész gyerekkoromban és kamaszként is csak faggattam és faggattam, s újra meg újra elmondattam vele ezeket a jeleneteket, meg másokat is, tudni akartam, hogy ki mit mondott, és hogy ő hogyan érezte magát mindeközben, hogy ez vagy az pontosan hol állt, és hány óra volt. Anya pedig mesélt, néha vonakodva, máskor örömmel, kacagva, azt kérdezte, hogy vajon mi az ördögnek akarom mindezt megtudni. De tudni akartam. Fogalmam sincs, miért. Most pedig, hogy haldokolt, már mindent tudtam. Az anyám már belém költözött. Nemcsak az a része, amit azért ismertem, mert ezzel nőttem fel, hanem az is, ami már jóval miket

előttem is megvolt. Nem tartott sokáig az ide-oda utazgatás Minneapolis és az otthonom között. Alig tovább egy hónapnál. Hamarosan már

csak szomorú vágyálom volt a gondolat, hogy anya élhet még egy évet. Február 12-én mentünk el a Mayo Klinikára. Március 3-án akkora fájdalmai voltak, hogy be kellett feküdnie egy duluthi kórházba, ami hetven kilométernyire volt. Miközben indulás előtt öltözködött, kiderült, hogy képtelen felvenni a zokniját, ezért behívott a szobájába, hogy segítsek. Az ágyra ült, én meg odatérdeltem elé. Még sosem adtam fel senki másra a zokniját, és a dolog nehezebben ment, mint gondoltam. A zokni egyszerűen nem volt hajlandó simán felcsusszan ni a bőrére, valahogy folyton elcsavarodott. Dühös lettem anyára, mintha szándékosan tartaná úgy a lábát, hogy lehetetlen legyen feladnom rá a zoknit. Anya hátradőlt, kezével támaszkodott az ágyon, lehunyta a szemét. Hallottam, ahogy egyenletesen, mélyen lélegzik. – Az istenit! ‒ csattantam fel. ‒ Segíts már! Anyám lenézett rám, és egy darabig nem szólt semmit. – Édesem ‒ mondta végül, le nem véve rólam a tekintetét, és kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a fejem búbját. Egész gyerekkoromat végigkísérte ez a szó, méghozzá egy bizonyos hangsúllyal. Abban az egy édesemben ez volt benne: nem így akartam, de hát így alakult. Épp a szenvedésnek ez a teljes elfogadása volt az, ami a leginkább bosszantott anyámban, a végtelen optimizmusa és jókedve. – Menjünk ‒ jelentettem ki, miután sikerült rácibálnom a cipőjét. Lassan, bizonytalanul vette fel a kabátját. A falnak támaszkodva végigsétált a házon, két imádott kutyája végig a sarkában volt, orrukat igyekeztek a markába vagy a combjához odadugni. Néztem, ahogy megpaskolja a fejüket. Mostanra nem maradt imádságom. A dögöljenek meg szavak csak két száraz pirula volt már a számban.

– Viszlát, kedveseim ‒ köszönt el anyám a kutyáktól. ‒ Viszlát, ház ‒ mondta, és kilépett mögöttem az ajtón. Korábban fel sem merült bennem, hogy az anyám meg fog halni. Egészen addig, míg haldokolni nem kezdett, ez eszembe se jutott. Anyám olyan volt, mint egy sziklaszirt. Megkerülhetetlen. Leküzdhetetlen, az életem őrzője. Majd megöregszik, és még mindig eldolgozgat a kertjében. Ez a kép ragadt meg a fejemben, mint egyike azon gyermekkori

emlékeinek, amiket addig és olyan részletességgel meséltettem el vele, hogy már úgy emlékeztem rájuk, mintha a sajátjaim lettek volna. Majd megöregszik és olyan szép lesz, mint az a fekete-fehér

fotó Georgia O’Keeffe-ről, amit egyszer elküldtem neki. Miután eljöttünk a Mayo Klinikáról, az első pár hétben még ragaszkodtam ehhez a fantáziaképhez, de aztán amikor felvették a duluthi kórház hospice részlegére, a kép felbomlott, szerényebbeknek és igazabbaknak adta át a helyét. Elképzeltem anyát októberben; fejben ábrázoltam az egész jelenetet. Aztán elképzeltem augusztusban és májusban is. Minden elmúló nap egy újabb hónappal kevesebbet jelentett. Az első kórházban töltött napon az egyik ápolónő megkérdezte anyámat, hogy adjon-e neki morfiumot, de ő elutasította. – Morfiumot a haldoklóknak adnak ‒ jelentette ki. ‒ A morfium azt jelenti, hogy már nincs remény. De csak egyetlen napig tartott ki. Aludt, aztán felébredt, beszélt és nevetett. Sírt a fájdalomtól. Napközben én voltam vele, az éjszakákat Eddie vállalta. Karen és Leif távol maradt ‒ olyan kifogásokkal álltak elő, amelyeket én érthetetlennek és dühítőnek találtam, anyát viszont mintha nem zavarta volna a hiányuk. Mintha semmi más nem érdekelte volna, csak h ogy

hogyan lehet megszabadulni a fájdalomtól ‒ ami lehetetlen feladatnak bizonyult a két morfiumadag közötti szünetekben. Valahogy sosem sikerült jól elrendeznünk a párnáit. Valamelyik délután egy olyan orvos jött be hozzánk, akivel még nem találkoztunk, és aki elmagyarázta, hogy anya már aktívan haldoklik.

– De hát csak egy hónap telt el ‒ méltatlankodtam. ‒ A másik orvos egy évet mondott. Erre nem felelt. Fiatal volt, úgy harminc lehetett. Megállt anya mellett, egyik gyengéd, szőrös kezét zsebre vágta, s lenézett rá, ahogy ott feküdt az ágyában. – Innentől fogva az egyetlen dolgunk, hogy csillapítsuk a fájdalmát. Hogy csillapítsák a fájdalmát ‒ az ápolók mégis igyekeztek a lehető legkevesebb morfiumot adni neki. Az egyik ápoló férfi volt, akinek szűk, fehér kórházi nadrágján át ki tudtam venni a pénisze körvonalát. Annyira szerettem volna berántani a parányi fürdőszobába, ami egy lépésnyire volt anya ágyának lábától, és felajánlkozni neki, megtenni bármit, csak segítsen nekünk. És vágytam arra az örömre is, amit nyújthatna, hogy magamon érezzem a teste súlyát, hajamban a leheletét, hogy halljam, amint újra meg újra kimondja a nevemet, hogy rákényszerítsem, vegyen rólam tudomást, hogy ez számítson neki, hogy az irántunk érzett könyörülettől darabokra törjön a szíve. Amikor anya morfiumot kért tőle, olyan volt a hangja, amilyet én még senkitől nem hallottam. Mint egy veszett kutyáé. Amikor könyörgött a morfiumért, az ápoló nem rá nézett, hanem az órájára. Választól függetlenül mindig ugyanaz a kifejezés ült az arcán. Néha egyetlen szó nélkül hozta anyámnak a morfiumot, néha egészen közömbös hangon

mondott nemet, puhán, mint a pénisze a nadrágjában. Anyám akkor már rimánkodott és nyöszörgött. Sírt, és a könnye rossz irányba gördült le az arcán. Nem lefelé, az arccsontja domborulatán át a szája sarkához, hanem szeme szögletéből a füléhez, majd a párnán szétterülő hajába folyt. Nem élt egy évet. Nem érte meg az októbert, augusztust vagy májust sem. Negyvenkilenc napig élt azután, hogy az első orvos Duluthban elmondta, hogy rákja van; harmincnégyet azután, hogy ezt a Mayo Klinikán megerősítették. De minden nap maga volt az örökkévalóság, s egymásutániságukban olyanok voltak, mint jeges bizonyosság a sűrű köd mélyén. Leif nem jött el meglátogatni anyát. Karen csak azután jelent meg, hogy kierőszakoltam. Össze voltam törve és hitetlenkedve dühöngtem. – Nem szeretem így látni ‒ védekezett erőtlenül a nővérem, aztán könnyekben tört ki. Az öcsémmel képtelen voltam beszélni ‒ hogy merre járhatott azokban a hetekben, rejtély volt Eddie és az én számomra is. Egy barátunk azt mondta, hogy egy Sue nevű lánynál volt St. Cloudban. Egy másik a Sheriff-tavon látta lékhorgászni. Nem volt rá időm, hogy bármit tegyek ez ügyben, annyira lekötött az, hogy minden napot anya mellett töltsek, odatartsam a műanyag tálakat, amikbe beleöklendezhetett, újra meg újra eligazgassam azokat a lehetetlen párnákat, ráemeljem a szobavécére, amit az ápolók az ágya mellé állítottak, beleimádkozzak egy -egy falatot, amit tíz perc múlva ki is hányt. De főleg azt néztem, ahogy alszik ‒ ez volt a legnehezebb feladatom, hogy pihenés közben lássam, miközben arcát görcsbe rántja a fájdalom. Ahányszor megmoccant, táncolni kezdtek körülötte a felfüggesztett infúziós csövek, s a szívem vadul kalapált, mert

féltem, hogy valahogy kirántja a püffedt csuklójába, kezébe szúrt tűket. – Hogy érzed magad? ‒ duruzsoltam reménykedve, amikor felébredt, s átnyúltam a csövek között, hogy a helyére simítsam a haját. – Ó, édesem! ‒ Ennél többet általában képtelen volt mondani. Aztán elkapta rólam a tekintetét. Amíg anyám aludt, a kórház folyosóit jártam, a kórtermek nyitott ajtói előtt elhaladva be-belestem mások szobájába, s odabent ijesztően köhögő idős férfiakat láttam, akiknek a teste lilás árnyalatú volt, s nőket, vaskos térdükön kötéssel. – Hogy vannak? ‒ kérdezték az ápolók mélabús hangon. – Megvagyunk ‒ feleltem, mintha nem én, hanem „mi” volnánk. Pedig egyedül voltam. Paul, a férjem minden tőle telhetőt megtett, hogy ne érezzem magam egyedül. Még mindig ugyanaz a kedves és gyöngéd férfi volt, akibe évekkel korábban beleszerettem, akit annyira imádtam, hogy mindenki megrökönyödésére húszéves korom előtt hozzámentem. De amikor anya haldokolni kezdett, bennem is meghalt valami, s

nem számított, hogy Paul mit mond vagy tesz. Ettől függetlenül minden áldott nap felhívtam a kórházi telefonfülkéből azokon a végtelen hosszú délutánokon, vagy este, amikor anya és Eddie házában voltam. Hosszan beszélgettünk, én sírtam közben és elmeséltem neki mindent, ő pedig velem sírt, és mindent megtett, hogy legalább valamennyire úgy nézzen ki a dolog, mintha rendben volna, de szavai üresen csengtek. Szinte mintha nem is hallottam volna, mit mond. Ugyan mit tudott ő arról, milyen az, ha elveszítünk valakit? A szülei éltek, méghozzá boldog házasságban. Fájdalmam csak felerősödött attól, ha Paulra gondoltam és az

ő csodálatosan épen maradt életére. Nem az ő hibája volt. Ugyanakkor elviselhetetlennek éreztem, hogy vele legyek, de más mellett sem bírtam ki. Egyetlen emberrel voltam képes együtt lenni, mind közül a legelviselhetetlenebbel: anyával. Reggelenként az ágya mellé ültem és megpróbáltam felolvasni neki. Két könyvem volt, az Ébredés Kate Chopintől és Eudora Welty kisregénye, Az optimista lánya. Ezeket a regényeket a főiskolán olvastuk, és szerettük. Elkezdtem hát felolvasni neki őket, de képtelen voltam folytatni. Minden egyes kimondott szó mintha már a levegőben megsemmisítette volna magát. Ugyanez történt akkor, amikor imádkozni próbáltam. Vadul, habzó szájjal fohászkodtam Istenhez, bármiféle istenhez, egy olyan istenséghez, akit sem azonosítani, sem megtalálni nem tudtam. Elátkoztam az anyámat, hogy miért nem részesített vallásos nevelésben. Ő annyira gyűlölte a saját katolikus neveltetését, hogy felnőttkorában egyáltalán nem járt templomba ‒ most pedig haldokolt, és nekem még csak istenem sem volt. Az egész hatalmas világmindenséghez imádkoztam, remélve, hogy valahol benne van Isten is, és meghallgatja a szavaimat. Csak fohászkodtam és fohászkodtam, aztán elbizonytalanodtam. Nem azért, mert nem találtam rá Istenre, hanem épp azért, mert egyszer csak minden kétséget kizáróan ráleltem. Rájöttem: Isten ott van, és Istennek nem áll szándékában elintézni, hogy bizonyos dolgok bekövetkezzenek vagy elmaradjanak, esze ágában nincs megkímélni anyám életét. Isten nem teljesíti a kívánságainkat. Isten egy gátlástalan szemétláda. Élete utolsó napjaiban anya nem is annyira magánál volt, mint inkább magánkívül. Ekkorra már infúzióban kapta a

morfiumot ‒

az áttetsző folyadék lassan folydogált lefelé a műanyag zacskóból a csuklójához rögzített csövön át. Ha magához tért, csak ennyit mondott: „Óh… óh.” Vagy szomorúan levegő után kapkodott. Rám nézett és szemében megvillant a szeretet. Máskor úgy zuhant vissza az álomba, mintha ott sem lettem volna. Néha felébredt, és fogalma sem volt arról, hogy hol van. Enchiladát követelt, aztán pedig almaszószt. Azt képzelte, hogy ott van vele a szobában az összes állat, amit valaha szeretett ‒ márpedig ezekből volt bőven. Azt mondta: „Az a francos ló kis híján rám lépett”, és vádlón körbehordozta a tekintetét, vagy a keze indult meg, hogy megsimogassa az ölében heverő láthatatlan macskát. Ezalatt végig azt szerettem volna, ha hozzám fordul, és azt mondja, hogy nálam jobb lány nem létezik a földön. Nem akartam erre vágyni, érthetetlen módon mégis ezt szerettem volna ‒ mintha magas láz gyötörne, és betegségemet kizárólag ezek a szavak gyógyíthatnák meg. Képes voltam még rá is kérdezni: „Én vagyok a legjobb gyerek a földön?” Mire azt felelte, hogy persze.

Csakhogy ez nem volt elég. Azt akartam, hogy e szavak anya fejében álljanak össze mondattá, s ezután magától mondja ki őket. Ki voltam éhezve a szeretetre. Anya gyorsan halt meg, de nem hirtelen. Mint valami lassan

égő tűz, ahol a lángból előbb füst lesz, aztán az is szétoszlik a levegőben. Arra sem volt ideje, hogy lefogyjon. Sokat változott, mire meghalt, de még mindig maradt hús a csontjain ‒ a teste egy eleven asszonyé volt. A haja is megmaradt, bár törékeny lett, zilált és fakó attól, hogy hetek óta ágyban feküdt.

Ráláthattam a csodás Felső-tóra annak a szobának az ablakából, ahol meghalt. A világ legnagyobb tava, egyben a leghidegebb is. Meg kellett azonban dolgoznom azért, hogy láthassam. Az arcomat elfordítottam, erősen az ablaküveghez préseltem, s így megpillanthattam belőle egy keskeny, a messzeségbe vesző sávot. – Szoba kilátással! ‒ kiáltott fel anya, bár ahhoz túl erőtlen volt, hogy maga is felkeljen és megnézze magának a tavat. Aztán valamivel halkabban hozzátette: ‒ Világéletemben arra vártam, hogy legyen egy szobám kilátással. Ülve szeretett volna meghalni, úgyhogy begyűjtöttem annyi párnát, amennyit csak lehetett, és csináltam neki belőlük egy háttámlaféleséget. legszívesebben elvittem volna a kórházból, hogy letegyem egyAcickafarkmezőre ‒ haljon meg ott. Betakartam egy o tthonról hozott foltrátétes takaróval, amit ő maga készített kinőtt ruháinkból. – Vidd azt innen! ‒ mordult rám vadul, és lábával úszó mozdulatot tett, mintha le akarná rúgni magáról. Csak néztem az anyámat. Odakint a napfény megcsillant a járdákon és a hókupacok eljegesedett peremén. Szent Patrik napja volt, és az ápolók hoztak neki egy szögletes formájú zöld gyümölcszselét, ami ott remegett az asztalon mellette. Ez volt az élete utolsó teljes napja, s a legnagyobb részében nyitva tartotta a szemét, maga elé nézett ‒ nem volt teljesen magánál, de nem is aludt, hol tudott magáról, hol hallucinált. Azon az estén eljöttem tőle, pedig nem akartam. Az ápolók és az orvosok már közölték Eddie -vel és velem, hogy eljött az

idő. Én ezt úgy értelmeztem, hogy anya pár héten belül meg fog halni. Úgy hittem, hogy a rákbetegek hosszasan haldokolnak. Karen és Paul másnap reggel érkezett meg, együtt jöttek autóval Minneapolisból, és a következő pár

napban anya szüleit is vártuk Alabamából ‒ Leifet azonban sehol nem találtuk. Eddie-vel végigtelefonáltuk Leif barátait és a barátai szüleit, mindenhol könyörgő üzeneteket hagytunk, rimánkodtunk, hogy hívjon fel bennünket, de nem telefonált. Úgy döntöttem, hogy egyetlen éjszakára elhagyom a kórházat, felkutatom, egyszerűen idehozom és kész. – Reggelre visszajövök ‒ mondtam anyának. Ránéztem Eddie-re, aki félig feküdt a kis műanyag borítású pamlagon. ‒ Hozom Leifet.

Amikor anya meghallotta a nevet, felnézett: a szeme kék volt, ragyogó, épp olyan, mint korábban mindig. Ez nem változott meg. – Hogy lehet, hogy nem vagy rá dühös? ‒ fakadtam ki keserűen már vagy tizedszer. – Ami nem megy, az nem megy ‒ felelte általában. Vagy mindössze ennyit mondott: ‒ De Cheryl, még csak tizennyolc éves. –Ezúttal azonban rám függesztette a tekintetét és csak ennyit mondott: ‒ Édesem. ‒ Ugyanúgy, mint akkor, amikor dühbe gurultam a zoknija miatt. Ugyanúgy, mint mindig, amikor észrevette, hogy vergődöm, mert szeretném, ha valami másképp lenne, mint ahogy a valóságban van, s ő ezzel az egy szóval próbált meggyőzni engem arról, hogy el kellene fogadnom a dolgokat olyannak, amilyenek.

– Holnap már mindannyian együtt leszünk ‒ biztattam. ‒ És mindenki itt is marad veled, jó? Egyikünk sem megy el. ‒ Átnyúltam a testét szövevényesen befonó csövek között és megsimogattam a vállát. ‒ Szeretlek ‒ mondtam, és lehajoltam, hogy megcsókoljam, de intett, hogy ne. Még egy csók is nagy fájdalmat okozott neki.

– Szeret ‒ susogta. Túl erőtlen volt ahhoz, hogy kimondja a teljes szót: szeretlek. ‒ Szeret ‒ mormolta újra, amikor indultam kifelé a szobából. Lementem a lifttel, ki a hideg utcára és megindultam a járdán. Elhaladtam egy bár előtt, s hatalmas üvegablakán benézve láttam, hogy tele van emberekkel. Mindannyian fényes, zöld papírcsákót, zöld inget, zöld nadrágtartót viseltek, és zöld sört ittak. Egy benti férfi tekintete találkozott az enyémmel, részegen rám mutatott, arca vigyorgásra torzult, de a hangját nem hallottam. Autóval hazamentem, megetettem a lovakat és a tyúkokat, majd leültem a telefon mellé. A kutyák hálásan nyalogattá k a kezemet, a macskánk addig ügyeskedett, míg beült az ölembe. Felhívtam mindenkit, aki esetleg tudhatta, hol lehet az öcsém. Páran azt mesélték, hogy sokat iszik. Igen, ez így van, erősítették meg mások, egy Sue nevű St. Cloud -i lánnyal lóg. Éjfélkor végre csöngött a telefon, én pedig elmondtam az öcsémnek, hogy eljött az idő. Amikor fél óra múlva belépett a szobába, kedvem lett volna ráüvölteni, dühömben alaposan megrázni és vádaskodni, de ránéztem, és már csak átölelni tudtam és sírtam. Az öcsém azon az éjjelen annyira öregnek tűnt, de közben szörnyen fiatal is volt. Most először vettem észre, hogy már férfivá érett, közben azonban még mindig azt a kisfiút láttam, aki volt. Az én kicsikém, a fiúcska, akire egész életemben vigyáztam ‒ nem volt más választásom, segítenem kellett anyának, amikor elment dolgozni. Karen és köztem három év volt, de gyakorlatilag úgy nőttünk fel, mintha ikrek volnánk, s gyerekkorunkban egyformán osztoztunk a feladaton, hogy Leifnek gondját viseljük.

– Erre képtelen vagyok ‒ ismételgette könnyek között. ‒ Nem tudok anya nélkül élni. Nem megy. Nem. Nem. – Muszáj lesz ‒ feleltem, bár ebben magam sem hittem. Ott feküdtünk Leif keskeny ágyán, csak beszéltünk és sírtunk majdnem hajnalig, aztán egymás mellett valahogy álomba merültünk. Én pár óra múlva felébredtem, és mielőtt felráztam volna Leifet, megetettem az állatokat és teleraktam pár zacskót ennivalóval, hogy legyen mit ennünk, amíg a kórházban virrasztunk. Nyolckor már úton voltunk Duluth felé, az öcsém túl gyorsan vezette anyám kocsiját, miközben a hangszórókból a U2 Joshua Tree című albuma szólt. Nem beszéltünk, inkább a zenére figyeltünk, az alacsonyan járó nap fényét vakító an verte vissza a hó az út szélén. Amikor a kórház folyosóján anya szobájához értünk, a csukott ajtón egy táblát találtunk, ami arra szólított fel bennünket, hogy mielőtt belépnénk, beszéljünk egy ápolóval. Ez új dolog volt, azt hittem, hogy egyszerűen csa k valami kórházi szokás. Ahogy az ápolók pultja felé tartottunk, szembejött velünk egy ápolónő a folyosón, és mielőtt bármit is kérdezhettem volna tőle, így szólt: –A szemére jeget tettünk. Szeretett volna szaruhártyadonor lenni, ezért kellett lejegelnünk… – Hogy mi? ‒ reccsentem rá olyan indulattal, hogy szinte ugrott tőle egyet. Nem vártam válaszra. Vágtattam vissza anyám szobájához, az öcsémmel a sarkamban. Amikor benyitottam, Eddie felállt és ölelésre tárt karral indult felénk, de én elléptem mellette és az ágy felé rohantam. Anya két karja sápadtan nyugodott a teste mellett, sárgásfehér volt, kékesfekete foltokkal ‒ kihúztak belőle minden csövet. A szemén két

gumikesztyű hevert, teletömve jéggel, a tömzsi ujjak groteszkül pihentek anya arcán. Amikor megragadtam, a kesztyűk lecsúsztak, az ágyra pottyantak, onnan pedig a padlóra. Csak üvöltöttem és üvöltöttem és üvöltöttem, arcomat anya testébe fúrtam, mint valami vadállat. Egy órája halt meg. A végtagjai már hűlni kezdtek, de a hasa még mindig meleg sziget volt. Belefúrtam az arcom a melegségébe, és tovább üvöltöttem. Állandóan anyával álmodtam. Álmaimban mindig vele voltam, amikor meghalt. Én voltam az, aki megölte. Újra meg újra meg újra. Rám parancsolt, hogy tegyem meg, és én minden egyes alkalommal térdre zuhantam és zokogva könyörögtem, ne csinálja ezt velem, de nem engedett, s én, a jó gyerek, végül minden alkalommal engedelmeskedtem neki. Fához kötöztem a kertünkben, gázolajat öntöttem a fejére és meggyújtottam. Arra kényszerítettem, hogy induljon meg futva a földúton, ami közösen épített házunk mellett haladt el, aztán elgázoltam a teherautómmal. Teste beleakadt alul valami kiálló fémdarabba, de addig húztam magam után, míg ki nem szabadult, aztán hátramenetbe kapcsoltam, és újra áthajtottam rajta. Fogtam egy miniatűr baseballütőt, és lassan, erős ütésekkel, szomorúan agyonvertem. Bekényszerítettem egy lyukba, amit magam ástam ki, majd földet és köveket rugdostam rá és elevenen eltemettem. Álmaim nem voltak szürreálisak. Teljesen átlagosan, napvilágnál történtek meg. A tudatalattim dokumentumfilmjei voltak, s számomra éppoly valósnak tűntek, mint maga az élet. A furgon tényleg az én furgonom

volt. A kert valóban a házunk előkertje. A miniatűr baseballütő helye pedig ott volt a szekrényünkben, az esernyők mellett. Ezekből az álmokból nem zokogva ébredtem, hanem sikoltozva. Paul megragadott és magához húzott, míg meg nem nyugodtam. Megnedvesített egy mosdókesztyűt és az arcomra borította. De a mosdókesztyű sem moshatta el, amit anyáról álmodtam. Erre semmi nem volt képes. Semmi nem lehetett képes. Semmi nem hozhatta vissza anyát, semmi nem győzhetett meg, hogy a halálába belenyugodjak. Semmiképpen nem lehettem mellette a halála pillanatában. Ez felmorzsolt. Elszigetelt. Újra meg újra megrázott. Évekbe telt, mire újra megtaláltam a helyem a tízezer dolog között. Mire újra az a nő lettem, akit anya nevelt fel. Mire újra képes voltam visszaemlékezni arra, ahogy azt mondta, édesem, és magam elé képzelni azt a bizonyos pillantását. Gyötrődtem. Szenvedtem. Azt akartam, hogy a dolgok ne olyanok legyenek,

mint a valóságban. Akaratom egy vadon volt, amiből meg kellett találnom a kivezető utat. Ez négy évbe, hét hónapba és három napba telt. És egészen addig nem tudtam, hová is tartok, míg el nem értem arra a helyre. Aminek a neve az Istenek Hídja volt.

2.

SZAKÍTÁS

Ha meg kellene rajzolnom a térképét annak a több mint négy évnek, ami anyám halála és a között a nap között eltelt, amikor nekivágtam a Pacifikus Túraösvénynek, akkor az ábra csupa kusza vonalat mutatna, amelyek ezer irányba tartanak, mint valami tűzijáték ‒ de a középpontja csakis Minnesota lenne. Elmentem Texasba, majd visszatértem. New York Citybe és vissza. Új-Mexikóba és Arizonába és Nevadába és Kaliforniába és Oregonba, aztán újra haza. Portlandbe és vissza. És megint. Csakhogy ezek a vonalak a történetemet nem mesélnék el. A térkép csak arra világítana rá, hol jártam, de arra már nem, hogyan próbáltam ott megmaradni. Nem mutatná, hogy anya halálát követő hónapokban mennyire igyekeztem ‒ és vallottam kudarcot ‒ a helyébe lépni és összetartani a

családot. Vagy hogyan próbáltam megmenteni a házasságomat, még akkor is, amikor a hazugságaimmal már pusztulásra ítéltem. A térkép továbbra is elnagyolt csillagnak tűnne, amelynek minden sugara kifelé tör. Utoljára akkor hagytam el Minnesotát, amikor megérkeztem a kaliforniai Mojave városába a PTÖ -túra kezdetét megelőző éjjelen. Ezt anyának is elmondtam ‒ nem mintha hallhatta volna. Leültem a birtokunk erdejében a virágágyás mellé, amelynek földjébe kevertük anyám h amvait Eddie-vel, Paullal és a testvéreimmel, és ahol felállítottuk a sírkövét, s elmagyaráztam neki, többé nem leszek itt, hogy rendben tartsam a sírját. És senki más sem. Nem maradt más választásom, mint hagyni, hogy sírja beolvadjon a gyomok, a széltől lefújt faágak, a lehullott fenyőtobozok közé. Hogy belevesszen a hóba, hogy azt tehessék vele a hangyák és szarvasok és fekete medvék és kaparódarazsak, amit akarnak. Lefeküdtem a krókuszok közé a földre, amibe anya hamvai keveredtek, és elmondtam neki,

hogy

ez így rendben lesz. Hogy megadtam magam. Hogy amióta meghalt, minden megváltozott, az is, amit ő sosem képzelt, még csak nem is sejtett volna. Halkan, de kitartóan beszéltem. Úgy elfogott a szomorúság, hogy úgy éreztem, mintha fojtogatnának, s közben mégis, mintha az egész életem múlt volna azon, hogy kipréselem-e magamból azokat a szavakat. Mindig az anyám marad, mondtam neki, de most el kell mennem. És számomra már egyébként sincs ott a virágágyásban, magyaráztam, mert eltettem valami más helyre. Az egyetlen helyre, ahol el tudom érni. Magamba temettem.

Másnap örökre magam mögött hagytam Minnesotát. Eltökéltem, hogy végig fogom gyalogolni a PTÖ -t. Június első hetében jártunk. Portlandbe mentem 1979-es Chevy Luv furgonommal, amit teljesen megtöltött a t ucatnyi doboz, amelyekben a szárított étel és a túrafelszerelés volt. Az előző hetet azzal töltöttem, hogy összeszedjem mindezt, minden dobozt megcímeztem magamnak ‒ olyan helyek nevét írtam rájuk, ahol soha nem jártam: a PTÖ mentén elhelyezkedő, ígéretes nevű állomásokét, mint Echo-tó és Sodaforrás. Burney Falls vízesés és Seiad Valley. A teherautót és a dobozokat Portlandben hagytam Lisa nevű barátnőmnél ‒ a nyár folyamán ő postázza majd a dobozokat ‒, aztán felszálltam a Los Angelesbe tartó gépre, onnan pedig egy barátom testvére vitt ki autóval Mojavéba. Kora este értünk be a városba, a nap épp lebukóban volt a Tehachapi-hegység mögé, ami úgy húsz kilométernyire nyugatra nyúlt el mögöttünk. A hegység, ahol másnap már gyalogolni fogok. Mojave városának t engerszint feletti magassága majdnem 840 méter, ennek ellenére én inkább úgy éreztem, mintha egészen mélyen volnék, még a benzinkutak,

éttermek és motelok hirdetőtáblái is magasabbra törtek, mint a legnagyobb fa a környéken. – Itt megállhatsz ‒ szóltam oda a férfinak, aki elhozott L. A. – ből, és az ódivatú WHITE’S MOTEL neonfelirat felé böktem, amely fölött sárgával a TELEVÍZIÓ, alatta pedig rózsaszínnel a SZABAD SZOBÁK felirat virított. Az épület megviselt külsejéből ítélve úgy sejtettem, ez a város legolcsóbb szálláshelye. Nekem tökéletesen megfelelt. – Köszönöm, hogy elhoztál ‒ mondtam, amikor beálltunk a parkolóba. – Szívesen ‒ felelte, és rám pillantott. ‒ Biztos, hogy minden rendben van?

– Persze utaztam ‒ vágtam rá tettetett magabiztossággal. ‒ Rengeteget már egyedül. ‒ Kiszálltam az autóból a hátizsákommal és két nagyméretű, telepakolt bolti szatyorral. Azt terveztem, hogy még mielőtt elhagynám Portlandet, mindent belegyömöszölök a hátizsákomba, de nem volt rá időm. Így hát idehoztam a szatyrokat is. Majd a szobámban mindent elintézek. – Sok sikert ‒ szólt a férfi. Néztem, ahogy elhajt. A forró levegőnek poríze volt a számban, a száraz szél a szemembe fújta a hajamat. A parkoló betonjába apró, fehér kavicsok nyomódtak, a motel elnyúló épülete csupa ajtó és ablak, amin lepusztult függönyök lógtak. Hátizsákomat a vállamra vetettem, és kézbe fogtam a szatyrokat. Fura érzés volt, hogy ez minden holmim. Hirtelen sebezhetőnek éreztem magam, s a kedvem sem volt olyan túláradó, mint korábban képzeltem. Az elmúlt fél évet azzal töltöttem, hogy erről a pillanatról álmodoztam, de most, hogy eljött ‒ most, hogy mindössze tizenegynéhány kilométerre voltam magától a PTÖ-től ‒, valahogy nem volt olyan eleven,

mint amikor fantáziáltam róla. Mintha egy álomban lettem volna, gondolataim lassan folydogáltak, s inkább a z akarat, mint az ösztön hajtott előre. Menj be, kénytelen voltam magamra parancsolni, mielőtt megindultam volna a motel recepciója felé. Vegyél ki egy szobát. – Tizennyolc dollár lesz ‒ jelentette ki az idős nő, aki a pult mögött állt. Tapintatlanul, jelentőségteljesen elnézett mellettem a parkoló felé az üvegajtón át, amin pár másodperccel korábban beléptem. ‒ Kivéve, ha együtt van valakivel. Mert két személyre már több. – Nincs velem senki ‒ feleltem, és elvörösödtem. Ha igazat mondtam, mindig úgy éreztem, mintha hazudtam volna. ‒ Az a pasas csakegyelőre elhozott idáig. – Akkor tizennyolc dollár ‒ szögezte le ‒, de ha valaki mégis jönne, akkor többet kell fizetnie. – Nem jön senki ‒ közöltem, nem emelve fel a hangomat. A rövidnadrágom zsebéből kivettem egy húszdollárost és odacsúsztattam a pultra. A nő elvette a pénzt, két dollárt visszaadott egy papírral együtt, amelyet ki kellett töltenem egy gyöngyökből fűzött lánchoz erősített tollal. ‒ Nincs autóm, úgyhogy a kocsira vonatkozó részt kihagyom ‒ jegyeztem meg, és az adatlapra böktem. Elmosolyodtam, de ő rezzenéstelen arccal bámult vissza rám. ‒ Ezen kívül… tulajdonképpen lakcímem sincs. Utazgatok, úgyhogy… – Akkor írja oda azt a címet, ahová majd hazatér ‒ mondta. – De hát pontosan erről van szó. Nem tudom, hogy utána hol élek majd, mert… – Akkor a rokonaiét! ‒ csattant fel. ‒ Valami olyan helyet, ahol eddig élt. – Hát jó ‒ bólintottam, és beírtam Eddie címét, pedig igazság szerint az anya halála óta eltelt négy év során a vele

való kapcsolatom annyira kínossá vált, és annyira eltávolodtunk egymástól, hogy igazából már nem is tekinthettem a mostohaapámnak. Bár még állt a ház, amiben korábban éltünk, már nem volt az „otthonom” Leif és Karen a testvérem volt, s ez kibogozhatatlanul összefűzött bennünket, de csak ritkán találkoztunk, ritkán beszéltünk egymással, az életünk olyan gyökeresen másként alakult. Paullal egy hónapja váltunk el hivatalosan, miután az előző gyötrelmes évet már külön töltöttük. Voltak közeli barátaim, akikre néha úgy utaltam, mint a családomra, de kapcsolatunk laza volt, nem állandó és folyamatos, s inkább szóban, mint tettekben létezett. A vér nem válik vízzé, hallottam anyától többször gyerekkoromban, bár ezt a gondolatot gyakorta vitattam. Aztán kiderült, hogy nem számít, igaza volt-e vagy sem. Vér vagy víz, mindkettő kifolyt a tenyerem öbléből. – Tessék ‒ mondtam, és a nő felé csúsztattam az adatlapot a pulton. Pár másodpercig még nem nézett rám, egy kis tévére meredt, ami a pult mögött állt egy asztalkán. Az esti híradó ment. Valami az O. J. Simpson-perről. – Maga szerint bűnös? ‒ kérdezte, szemét le sem véve a képernyőről. – Eléggé úgy néz ki, de azt hiszem, korai lenne ezt eldönteni. Még nem kaptunk meg minden információt. – Naná, hogy ő volt! ‒ ordított fel. Aztán végül megkaptam a kulcsot, átvágtam a parkolón az épület túlsó végében található szobámhoz, kinyitottam az ajtót, beléptem, letettem a holmimat, és leültem a puha ágyra. A Mojave-sivatagban

voltam, de a szoba levegője különös módon nyirkosnak tűnt, nedves szőnyeg- és Lysol-szaga volt. Egy szellőzőrácsokkal lyuggatott fehér doboz nagy zajjal életre kelt a sarokban ‒ vízhűtéses légkondicionáló volt, amiből pár

percen át fagyos levegő áradt, majd drámai kattogás kíséretében kikapcsolta magát. A hang csak megerősítette bennem a szorongató magány érzetét. Fontolgattam, hogy esetleg kimegyek a városba és felszedek valakit. Nem egy nagy ügy. Az eltelt évek során annyi egy (esetleg kettő vagy három) éjszakás kalandom akadt. Most nevetségesnek láttam az egészet ‒ a meghittséget olyan emberekkel, akikhez nem fűzött semmi érzelem ‒, ugyanakkor vágytam arra a primitív érzésre, amikor egy hozzám simuló másik test segít mindenről megfeledkeznem. Felpattantam az ágyról, hogy lerázzam magamról, hogy megszabaduljak a fejemben kitartóan keringő gondolattól: Elmehetnék egy bárba.

Hagyhatnám, hogy valami pasas pillanat alatt visszaérhetnénk ide. meghívjon egy italra. Egy A vágyakozás hátterében a késztetés húzódott meg, hogy felhívjam Pault. Most már az elvált férjem volt, de még mindig a legjobb barátom. Az anya halála óta eltelt években el is távolodtam tőle, közben azonban támaszkodtam is rá. Miközben én leginkább némán gyötrődtem a házasságunk miatt, azért voltak jó időszakaink is, és furcsa, gyakorlati szempontból azért boldog pár voltunk. A szellőzőrácsos fémdoboz a sarokban újra bekapcsolt, én pedig odaálltam elé, hogy a jeges fuvallat lehűtse meztelen lábamat. Ugyanazt a ruhát viseltem, amiben az előző éjszaka eljöttem Portlandből, csupa vadonatúj darabot. Ez volt a gyaloglófelszerelésem, s kicsit idegennek láttam benne magam ‒ olyasvalakinek, aki még nem igazán vagyok. Vaskapcsos, bőr túrabakancs, gyapjúzokni. Sötétkék rövidnadrág, hivalkodó, tépőzáras zsebekkel. A fehérneműm speciális, gyorsan száradó pamutból készült, a sportmelltartó fölött egyszerű fehér pólót viseltem.

Többek között ezekre a holmikra gyűjtögettem a pénzt télen és tavasszal, s annyi műszakot vállaltam az étteremben, amennyit csak lehetett. Amikor megvettem a ruhákat, még egyáltalán nem éreztem őket idegennek. Bár az utóbbi időben jócskán belevetettem magam a városi életbe, igazából inkább a vidéki élet volt rám jellemző a szabad levegőn. Végtére is, a kamaszkoromat Minnesota erdős vidékén töltöttem, s nem is túl kényelmes körülmények között. A családi nyaralások alkalmával valahogy mindig sátoroztunk, csakúgy, mint azokon a kirándulásokon, amelyekre Paullal vagy egyedül, esetleg a barátaimmal mentem. Megszámolni sem tudnám, hányszor töltöttem az éjszakát a furgonom hátuljában, nemzeti parkokban és erdőkben. Most azonban, hogy csak ezek a holmik voltak nálam, hirtelen úgy éreztem, mintha csaló volnék. Az utóbbi fél évben, amióta eldöntöttem, hogy túrázni fogok a PTÖ-n, legalább tucatnyi alkalommal kellett elmagyaráznom, hogy a tervem miért jó ötlet, és hogy igenis képes vagyok megfelelni a kihívásnak. Ott azonban, egy szál magamban a White’s motelban, tökéletesen tudatában voltam, mennyire értelmetlen lenne tagadni, hogy ingoványos terepre tévedtem. – Mi lenne, ha valami rövidebb túrával próbálkoznál először? ‒ kérdezte Paul, amikor jó néhány hónappal korábban, az egyik „maradjunk-együtt-vagy-váljunk-el” beszélgetésünk alkalmával beavattam a tervembe. – De miért? ‒ fortyantam fel. ‒ Úgy gondolod, nem bírnám végig? – Nem erről van szó ‒ felelte. ‒ Inkább csak arról, hogy amennyire tudom, még sosem túráztál. – Dehogynem! ‒ vágtam rá méltatlankodva, pedig igaza volt: hosszabb távon tényleg nem gyalogoltam még soha. Bár

nagyjából emlékeztettek túrázásra, igazából sosem merészkedtem be a vadonba egy szál hátizsákkal, hogy aztán az éjszakát is ott töltsem. Egyetlen egyszer sem. Még sosem túráztam! ‒ ötlött fel bennem bűntudatosvidoran a gondolat. A hátizsákomra pillantottam, meg a műanyag szatyrokra, amiket Portlandtől idáig hurcoltam magammal, s amelyek tele voltak olyan holmival, amit még ki sem bontottam az eredeti csomagolásból. A hátizsák erdőzöld volt, fekete szegéllyel, és három nagyobb rekeszből állt. Két oldalán úgy ültek a jókora, nejlonból és hálóból kialakított zsebek, mint holmi hatalmas fülek. A zsák simán megállt a felsorolhattam

volna

alkalmakat,

amelyek

földön, mert volt az alján egy egyedi, műanyag támaszték. Különös, de némi megnyugvásomra szolgált, hogy megállt, és nem dőlt oldalra, mint más hátizsákok. Odaléptem és megérintettem a tetejét, mintha egy kisgyerek buksiját simogatnám meg. Egy hónapja valaki határozottan javasolta, hogy pakoljak be a hátizsákomba mindent, amit a nagy túrára is magammal viszek, és menjek vele egy próbamenetre. Er re sort is akartam keríteni még Minneapolisban, aztán újra tervbe vettem, hogy majd Portlandben. Csakhogy nem maradt

rá idő. A próbamenet holnap kezdődik ‒ a túra első napján. Benyúltam az egyik nejlonszatyorba és kivettem belőle egy narancssárga sípot, melynek csomagolása azt hirdette: „a leghangosabb a világon”. Feltéptem a zacskót, sárga szalagjánál fogva nyakamba akasztottam a sípot, mint az edzők. Vajon tényleg így kell viselni? Hülyeségnek tűnt, de hát nem tudhattam. Ahogy annyi más holminál, itt sem gondoltam végig rendesen a dolgot, amikor megvettem a világ leghangosabb sípját. Lekaptam a nyakamból, és a hátizsák vázához kötöttem, hogy gyaloglás közben átvethessem a

vállamon. Na tessék, így könnyű lesz elérni, ha szükség lenne rá. De vajon szükségem lesz-e rá? ‒ tűnődtem megszeppenve, borúsan, és levetettem magam az ágyra. Már rég elmúlt a vacsoraidő, de én túlságosan szorongtam ahhoz, hogy éhes legyek ‒ a magány kellemetlen, kongó hangja betöltötte a gyomromat.

– Végül csak megkaptad, amit akartál ‒ jegyezte meg Paul, amikor tíz nappal korábban elbúcsúztunk Minneapolisban. – Hogyhogy? ‒ kérdeztem. – Egyedül lehetsz ‒ felelte mosolyogva, mire én bizonytalanul bólintottam. Valóban ezt akartam, habár az egyedül szó nem írta le pontosan, hogy mire vágytam. Úgy tűnt, képtelenség elmagyarázni, hogy mi az, ami a szerelemben kell nekem. A válásunk csak a vége volt a teljes felbomlásnak, ami egy levéllel kezdődött, anya halála után egy héttel, ám a kezdetét jóval korábban kellett keresni. A levél nem nekem jött, hanem Paulnak. Bármily friss volt még a bánatom, amikor megláttam a feladót, izgatottan rontottam be a szobánkba, hogy átadjam neki. New Yorkból érkezett, a New Schoolból. Csak három hónapja volt, néhány nappal azelőtt, hogy megtudtam volna, hogy anyának rákja van, s mégis, mintha egy másik életben történt volna, hogy segítettem Paulnak jelentkezni egy politikafilozófiai PhD programba. Annak idején, január közepén semmi nem tűnt izgalmasabbnak, mint New Yorkban élni. Most azonban, március végén, amikor Paul feltépte a borítékot és felkiáltott, hogy felvették, átöleltem ugyan és úgy tűnhetett, hogy vele ünneplem a jó hírt, valójában azonban mintha meghasonlottam volna. Volt az a nő, aki én voltam anya halála

előtt, és ott volt a mostani Cheryl, aki úgy hordozta magán régi életét, mint valami sebhelyet. A valódi énem ez alatt húzódott meg, ott lüktetett az ismerősnek hitt dolgok alatt. Hogy akkor én szépen befejezem a BA-mat júniusban, és pár hónap múlva már utazunk is. Hogy kiveszünk egy lakást az East Villa ge-ben vagy a Park Slope-on ‒ ezekről a helyekről eddig csak olvastam és fantáziáltam. Hogy majd menő poncsókat viselek cuki kötött sapkákkal és dögös csizmával, közben pedig író lesz belőlem ugyanolyan romantikusan és lecsúszottan, mint annyi irodalmi hősöm. Mostanra persze mindez lehetetlenné vált, függetlenül attól, hogy mi állt a levélben. Anya meghalt. Anya meghalt. Anya meghalt. Mindaz, amit valaha is hittem magamról, beleveszett az utolsó leheleté után tátongó űrbe. Nem hagyhattam el Minnesotát. A családomnak szüksége volt rám. Ki segítene Leifnek felnőni? Ki lesz ott Eddie -vel, amikor magányosnak érzi magát? Ki készíti el a hálaadásnapi vacsorát, és viszi tovább a családi hagyományokat? Valakinek muszáj egyben tartani azt, ami a családunkból megmaradt. És ennek a valakinek nekem muszáj lennem. Ennyivel tartoztam anyának. – Nélkülem kéne menned ‒ mondtam Paulnak, aki ott állt, kezében a levéllel. Aztán az elkövetkező hetekben ugyanezt elmondtam újra meg újra minden beszélgetésünkben, s minden nappal egyre inkább meg voltam győződve arról, hogy így kell lennie. Volt bennem valami, ami megrettent a gondolatától is annak, hogy Paul elhagy engem ‒ egy másik részem azonban eltökélten reménykedett benne. Ha ő menne el, akkor a házasságunk ajtaja úgy zárulhatna be, hogy nem én vagyok az, aki berúgja maga után. Szabad lennék, és az egész nem az én hibám lenne. Szerettem Pault, de amikor

összeházasodtunk, tizenkilenc éves voltam és impulzív ‒ messze nem álltam készen arra, hogy elkötelezzem magam valaki mellett, nem számít, mennyire kedves a szívemnek. Bár már házasságunk elejétől fogva vonzódtam más férfiakhoz, ezeket az érzéseket kordában tartottam. Egy idő után azonban már képtelen voltam rá. A gyász felszámolta bennem az önmegtartóztatást. Oly sok mindentől meg lettem fosztva, érveltem magamban. Miért tagadnék meg magamtól bármit is? Anya egy hete halt meg, amikor megcsókoltam egy másik férfit. Egy héttel ezután egy újabbat. De velük és az utánuk következőkkel mindössze csókolóztam ‒ megfogadtam, hogy nem lépem át azt a határt, aminek jelentése van számomra ‒, de így is tudatában voltam annak, hogy helytelenül cselekszem, megcsalom Pault és hazudok. Úgy éreztem, csapdába estem, mivel sem arra nem voltam képes, hogy elhagyjam a férjemet, sem arra, hogy hűséges maradjak hozzá ‒ így hát arra vártam, hogy ő hagyjon el engem, menjen el egyedül a doktori iskolába. Ő persze erre nem volt hajlandó. Egy évvel elhalasztotta a tanulmányai megkezdését, Minnesotá-ban maradtunk, hogy a családom közelében lehessek ‒ az is igaz, hogy az anya halálát követő évben nem sokra mentem ezzel. Kiderült, hogy nem vagyok képes egyben tartani a családomat. Én nem az anyám voltam. Csak a halála után ébredtem rá, hogy ki is volt ő valójában: családunk varázserejűnek tűnő középpontja, aki elér te azt, hogy mindannyian egy láthatatlan, meghatározott pályán keringjünk körülötte. Nélküle Eddie-ből lassanként idegen lett. Leiffel és Karennel visszasodródtunk a saját életünkbe. Bármennyire igyekeztem ezen változtatni, végül be kellett ismernem: anya nélkül nem vagyunk már azok, mint régen, hanem mindössze négy ember, akik úgy lebegnek a gyász

árján, mint az uszadék, s akiket csak egy hajszál tart össze. Még azt a hálaadásnapi vacsorát sem készítettem el. Mire eljött a hálaadás (nyolc hónappal anya halála után), a családomról már csak múlt időben beszélhettem. Így hát, amikor eredeti szándékunkhoz képest egy évvel később Paullal mégiscsak elköltöztünk New Yorkba, boldog voltam, hogy megyünk. Ott végre újrakezdhetem az életet. Nem fogok többet férfiakkal kikezdeni. Abbahagyom a vad gyászolást. Nem fogok dührohamot kapni egyszer volt családom miatt. Író leszek, aki New Yorkban él. Ott fogok sétálgatni a menő csizmámban és a cuki kötött sapkámban. De nem így történt. Az voltam, aki voltam: ugyanaz a nő, ott lüktet régi élete sebhelye alatt ‒ csak éppen most már máshol. Napközben írtam, éjjel pincérkedtem, és csókolóztam a közül a két férfi közül az egyikkel, akikkel szimultán nem léptem át azt a bizonyos határt. Egy hónapja éltünk New Yorkban, amikor Paul abbahagyta a doktori iskolát, mert úgy döntött, hogy inkább gitározna helyette. Fél év múlva rövid időre visszatértünk Minnesotába, majd hónapokon át tartó útra indultunk a nyugati parton ‒ dolgoztunk mindenfelé, s közben hatalmas kört tettünk meg, érintettük a Grand Canyont és a Death Valleyt, Big Surt és San Franciscót. Késő tavasszal, kőrútunk végén Portlandben kötöttünk ki, ahol pincérkedtünk, és először Lisa barátnőm parányi lakásában laktunk, majd egy farmon, tíz kilométernyire a várostól, ahol ingyen tölthettük az egész nyarat, cserébe gondját kellett aki

viselnünk egy kecskének, egy macskának és egy csapat egzotikus baromfinak. Kicipeltük a furgonból a futonunkat és azon aludtunk a nappaliban, a hatalmas ablak alatt, amely a törökmogyoró-ültetvényre nézett. Hatalmasakat sétáltunk,

bogyókat szedtünk és szeretkeztünk. Ez menni fog, gondoltam.

Képes leszek Paul felesége lenni. De újra csak tévedtem. Úgy tűnt, csakis az lehetek, akinek lennem kell. Ez mostanra csak fokozódott. Amikor az életem kettéhasadt, már nem is emlékeztem a nőre, aki voltam. Miközben azon a kis farmon laktunk Portland mellett, pár hónappal anya halálának második évfordulója után, már nem érdekelt, hogy átlépem-e a határt vagy sem. Paul elfogadott egy minneapolisi állást, ami miatt egzotikuscsibe-őrző munkánk közepe táján vissza kellett mennie Minnesotába, én meg ott maradtam Oregonban, és lefeküdtem annak a nőnek az exbarátjával, aki az egzotikus madarak gazdája volt. Lefeküdtem egy szakáccsal az étteremben, ahol felszolgáltam. Lefeküdtem a masszázsterapeutával, akitől egy szelet banános pitét és egy ingyen masszázst kaptam. Mindezt öt napon belül. Úgy véltem, ilyen lehet azoknak az embereknek, akik szándékosan vagdossák magukat. Nem szép dolog, de legalább tiszta ügy. Nem jó, de teljesen hiányzik belőle a megbánás. Azon voltam, hogy meggyógyuljak. Hogy megszabaduljak a rossztól a szervezetemben, hogy újra jó lehessek. Hogy kigyógyítsam magamat magamból. Nyár végén, amikor visszatértem Minneapolisba Paulhoz, szilárdan hittem, hogy ez meg is történt. Úgy gondoltam, hogy más lettem, jobb, hogy elkészültem. És ez így is volt egy ideig: hűségesen vitorláztam át az őszön és kezdtem meg az új évet. Aztán lett egy újabb viszonyom. Tudtam, itt az út vége. Már ki nem állhattam saját magam. Végül kénytelen voltam kimondani Paul előtt azokat a mondatokat, amelyek szétdúlták az életemet. Nem mintha nem szerettem volna. De muszáj volt egyedül lennem, bár azt nem tudtam, hogy miért. Anya három éve halt meg.

Amikor elmondtam mindent, amit el kellett mondanom,

mindketten a padlóra kuporodtunk és zokogtunk. Paul másnap kiköltözött. Lassan közöltük a barátainkkal, hogy szétmentünk. Reméljük, sikerül megoldanunk a problémát, mondtuk. Nem feltétlenül fogunk elválni. Először mindenki hitetlenkedve fogadta a hírt ‒ olyan boldognak tűntetek, mondták. Aztán megharagudtak ránk ‒ illetve nem ránk, hanem rám. Legjobb barátaim egyike fogta a fényképemet, amit bekeretezve őrzött, félbetépte és elküldte nekem. Egy másik kikezdett Paullal. Amikor ezen megbántódtam és féltékeny lettem, egy másik barátom a fejemhez vágta, hogy pontosan ezt érdemeltem: visszakapom a kölcsönt. Igazán nem tiltakozhattam, de attól még majd megszakadt a szívem. Egyedül hevertem a matracunkon, s úgy éreztem, a fájdalomtól már-már lebegek. Három hónappal a különválásunk után még mindig ugyanabban a gyötrelmesen bizonytalan helyzetben voltunk. Sem újrakezdeni, sem elválni nem akartam Paultól. Két ember akartam lenni, hogy mindkettőt megtehessem. Paul randizott ezzel-azzal, én viszont hirtelen elkezdtem megtartóztatni magam. Most, hogy a szex miatt tönkretettem a házasságomat, hirtelen a szex lett az, amire a legkevésbé vágytam. – A fenébe is, hagyd ott Minneapolist ‒ mondta Lisa barátnőm az egyik szokásos, éjszakába nyúló, panaszos beszélgetésünk során. ‒ Gyere el hozzám Portlandbe. Egy hét sem telt bele, felmondtam az étteremben, bepakoltam a furgonba és elindultam nyugatnak, ugyanazon az úton, amin majd pontosan egy év múlva utazom azért, hogy megkezdjem a túrát a Pacifikus Túraösvényen. Mire eljutottam Montanába, már tudtam, hogy helyesen cselekedtem ‒ a szélvédőn túl kilométereken át elnyúló, zöld

földeket láttam, aminél csak az ég volt tágasabb. Valahol mindezek mögött, a látóhatáron túl ott viliódzott Portland. Ez lesz az én remek kis menekülésem, még ha csak rövid időre szól is. Ott majd magam mögött hagyhatom a gondjaimat, gondoltam.

Ehelyett azonban újabbakba botlottam.

3.

ÚGY-AHOGY EGYENESEN, ÖSSZEGÖRNYEDVE

Amikor másnap reggel felébredtem szobámban a White’s motelban, lezuhanyoztam, majd meztel enül megálltam a tükör előtt, és figyeltem, amint komoly ünnepélyességgel fogat mosok. Szerettem volna valami izgalmat érezni, de helyette csak mogorván nyugtalan voltam. Időről időre megláttam magam ‒ az igazi önmagamat ‒, és ekkor a fejemben felötlött egy mondat, mintha valami istenség mennydörögné, én pedig láttam magam a kopott tükör előtt, s csak arra tudtam gondolni: a nő, akinek lyuk tátong a szívében. Ez voltam én. Ezért vágytam annyira társaságra az előző éjszakán. Ezért voltam itt, ebben a motelba n,

azzal az abszurd ötlettel, hogy három hónapon átmeztelenül, egyedül fogok túrázni a PTÖ n. Letettem a fogkefémet, aztán közel hajoltam a tükörhöz és farkasszemet néztem magammal. Éreztem, ahogy legbelül

szétesem, szétszóródom, akár a szélben az elherva dt virágszirmok. Ha csak megmozdultam, újabb szirmom hullott le.

Kérlek, gondoltam. Kérlek.

Az ágyhoz léptem és túrafelszerelésemre pillantottam, amit zuhanyozás előtt gondosan kikészítettem az ágyra, ahogy gyerekkoromban anyám az első iskolai napon. Amiko r felvettem a melltartót és a pólót, éreztem, hogy az ujja odaér friss tetoválásomhoz és picit beleakad a gyógyuló seb szélébe. Odanyúltam és óvatosan lecsipegettem a száradó pörköket. Ez volt az egyetlen tetoválásom ‒ egy kék ló a bal deltaizmomon. Paulnak is volt egy ugyanilyen. A válásunk tiszteletére csináltattuk, ami csak egy hónapja vált hivatalossá. Már nem voltunk házasok, de a tetoválásra úgy tekintettünk, mint örökkön tartó kapcsolatunk bizonyítékára. Ekkor még az előző éjjelinél is erősebbé vált bennem a vágy, hogy felhívjam Pault, de nem engedhettem meg magamnak. Túl jól ismert engem. Kihallotta volna a hangomból a bánatot, a bizonytalanságot, és arra is rájött volna, hogy nem egyedül a PTÖ-túra megkezdése miatt szorongok. Megérezte volna, hogy valamit el szeretnék mondani. Felvettem a zoknimat és befűztem a bakancsomat, majd az ablakhoz léptem és elhúztam a függönyt. A parkoló fehér kövéről vakítóan verődtek vissza a napsugarak. Szemben volt egy benzinkút ‒ pont jó hely, hogy lestoppoljak valami autóst, aki kivisz a PTÖ kezdőpontjához. Amikor elengedtem a függönyt, a szoba újra sötétbe borult. Ez tetszett, biztonságos buroknak tűnt, amit sosem kell elhagynom ‒ persze, tudtam, hogy ez tévedés. Reggel kilenc felé járt az idő, és kint már most nagyon meleg volt. A szoba sarkában a lyukacsos fehér doboz a szokott orkánszerű hanggal életre kelt. Sok minden utalt arra,

hogy nem megyek sehová, mégis volt egy hely, ahol nekem ott kellett lennem: ez volt az első napom a PTÖ-n. Felnyitottam a hátizsákom rekeszeit, mindent kiszedtem belőlük, és az ágyra dobtam. Aztán felkaptam a műanyag szatyrokat, és ezeket is kiürítettem, majd a kupac holmira meredtem. Ez lesz mindaz, amit a következő három hónap során magammal viszek. Volt egy kék túrazsákom, belső kompressziós hevederrel ‒ ebben tartottam az összes ruhát, amit épp nem viseltem: egy polárnadrág, egy hosszú ujjú termo ing, egy vastag, kapucnis poláranorák, két pár gyapjúzokni, két bugyi, egy pár vékony kesztyű, egy szalmakalap, egy polársapka, vízhatlan nadrá g. Egy másik, erősebb anyagból készült zsák telis -tele volt pakolva azokkal az élelmiszerekkel, amelyekre a következő két hétben szükségem lesz, mielőtt eljutnék első ellátmányos dobozomig egy Kennedy Meadows nevű helyen. Volt hálózsákom és tábori székem, amit szét lehetett húzni alvóhelynek, fejlámpám, amilyet a bányászok használnak, és öt rögzítésre szolgáló gumikötelem. Volt víztisztítóm, egy picike, összecsukható tábori tűzhelyem, egy hosszúkás alumínium gázpalackom és egy kis rózsaszínű gázgyújtóm. Volt egy kis lábosom, ami épp belefért egy nagyobb fazékba, összecsukható konyhai eszközeim, meg egy pár olcsó túraszandálom, amit a nap végén, a táborban szándékoztam viselni. Volt mikroszálas tábori törölközőm, hőmérős kulcstartóm, vízhatlan ponyvám és hőszigetelő, műanyag füles bögrém. Volt felszerelésem kígyómarás esetére, svájci bicskám, egy aprócska távcsövem műanyagból készített, cipzáras tokban, egy tekercs neonszínű kötelem, egy iránytűm, aminek a használatát még nem sajátítottam el, és egy Tájékozódás című könyvem, amiből mindezt megtanulhatom, s amit

terveim szerint a Los Angelesbe tartó gépen olvastam volna el, csak éppen nem így alakult. Volt elsősegélycsomagom makulátlan, csatos vörös vászontokban, egy guriga vécépapírom simítózáras nejlonzacskóban, valamint egy rozsdamentes acélból készült lapátkám fekete huzatban, melynek elején ez állt: Ásd el. Volt egy kis zacskónyi tisztálkodószerem, meg jó néhány személyes holmi, amiről úgy véltem, hogy hasznát veszem az úton ‒ sampon és hajbalzsam, szappan, testápoló és dezodor, körömcsipesz és menstruációs szivacs, egy tubus vízálló napvédős ajakír. Volt zseblámpám és egy lámpaként használható fém mécsestartóm, benne pohárkában mécses, plusz egy tartalék. Volt összecsukható fűrészem ‒ hogy mire kellhet, arról fogalmam sem volt ‒ és egy zöld műanyag zsák, benne a sátrammal. Volt kétliteres műanyag vizespalackom és egy tömlőm, amibe több mint kilenc liter víz fért, egy nejlongöngyöleg, ami szétbontva az esőtől védi meg a hátizsákomat, és egy öklömnyire összenyomott Gore-Tex esőkabát. Voltak olyan holmik, amiket csak azért szereztem be, mert tartottam attól, hogy esetleg csődöt mondhatnak egyéb holmik, amiket szintén a túrára vettem: tartalék elemek, egy doboz vízálló gyufa, egy izolációs fólia, egy üvegcse jódta bletta. Volt két tollam és három könyvem a Tájékozódáson kívül: A Pacifikus Túraösvény 1. kötete, zz útikönyv, ami miatt elindultam erre a túrára (négy különböző szerző munkája, mégis ugyanazon a higgadt, de szigorú hangon szólt a gyaloglás gyötrelmeiről és örömeiről), William Faulknertől a Míg fekszem kiterítve és Adrienne Richtől az Álom egy közös nyelvről. Volt egy kétszáz lapos, 24 x 33-as méretű, kemény borítójú vázlatfüzet, naplóírásra, és egy patentzáras nejlonzacskó, benne a jogosítványom, egy kis köteg pénz, egy kis levél postai bélyeg, meg egy pici spirálnotesz, első pár oldalára firkantva a

barátaim címe. Volt egy profi, tükörreflexes, 35 milliméteres lencséjű Minolta X-700-as fényképezőgépem, leszerelhető teleobjektívvel és külön vakuval, meg egy kisméretű, összecsukható, háromlábú állvánnyal, melyeket mind be lehetett csomagolni egy futball-labda nagyságú, bélelt tokba. Nem mintha értettem volna a fotózáshoz. Az előző hónap során vagy tucatszor jártam egy REI nevű minneapolisi túrafelszerelés-szaküzletben, ahol e holmik jó részét beszereztem. A dolog sosem ment egyszerűen. Hamar megtanultam, hogy ostobaság megvenni akár csak egyetlen vizespalackot is, ha nem tanulmányozom végig a legújabb technológiai újításokat vizespalack téren. A különféle anyagoknak

megvannak a maguk előnyei és hátrányai, nem beszélve a termékek külalakjáról. És ez csak a legapróbb, legkevésbé bonyolult vásárlás volt mindazok közül, amiket le kellett tudnom. A felszerelésem többi része ennél jóval bonyolultabb lesz, döbbentem rá, miután megbeszéléseket folytattam a REI eladóival, akik mindig reménykedve tudakolták, segítségemre lehetnek-e, ahányszor csak kiszúrták, hogy ott ácsorgok az ultrakönnyű kályhák polcai előtt, vagy végigballagok a sátrak során. Az itteni alkalmazottak között mindenféle életkorú és mindenféle modorú emberek voltak, és a kalandtúrában is különböző tapasztalatokkal rendelkeztek, ám volt egy közös vonásuk: mindannyian olyan lelkesedéssel, olyan mélységben és olyan részletesen tudtak beszámolni a különféle felszerelésekről, hogy az már önmagában is lélegzetelállító teljesítmény volt, s engem teljesen elkápráztatott. Ők szívükön viselték, hogy hálózsákom cipzár kocsiját apró borítás védje, amitől nem akadhat bele semmi, s hogy a zsáknak legyen arcvédő része, amelyet úgy lehet szorosra összehúzni, hogy közben a lélegzést

mégsem akadályozza. Örömüket lelték abban a tényben, hogy víztisztítómhoz jár egy recézett, felszínnövelő üveggyapot elem is. És tudásukból egy idő után átragadt valamennyi rám is. Mire eldöntöttem, hogy melyik hátizsákot vegyem majd meg ‒ egy Gregory csúcsterméket, hibrid, külső vázzal, amelyről állították, hogy megvan benne a belső vázak egyensúlya és könnyedsége ‒, már határozottan úgy éreztem, hogy magam is túraszakértővé váltam. Csak amikor ott álltam az ágy előtt mojavei motelszobámban, és a nagy gonddal kiválasztott felszerelés kupacára meredtem, akkor döbbentem rá mélységes szégyenérzettel, hogy nem vagyok az. Elkezdtem összepakolni a hatalmas kupac holmit, beszorítottam, bepasszíroztam és beerőltettem a különféle darabokat a hátizsákom minden lehetséges rekeszébe, aztán egyszer csak nem ment tovább. Korábban az volt a tervem, hogy majd a gumikötéllel erősítem a hátizsákhoz az élelmiszeres zacskót, a sátrat, a ponyvát, a ruhászsákot és a tábori széket (amely egyben az ágyam alapjául is szolgált), méghozzá azokon a pontokon, amelyek épp ezt a célt szolgálták a külső vázon, csakhogy mostanra nyilvánvalóvá vált, hogy egy sereg egyéb holmim is van, melyeknek szintén a külső vázon lenne a helyük. A gumikötelekkel körbetekertem mindazt, amit fel akartam erősíteni a zsákra, majd e köré hurkoltam néhány plusz dolgot is: a szandálomat a pántjánál fogva, a fényképezőgép tokját, a hőszigetelő bögre fülét meg a gyertyás lámpa fogantyúját. A hátizsák elülső övéhez csatoltam a tokba bújtatott fémlapátot, a cipzárhoz pedig hozzácsattintottam a kulcstartót, amely egyben hőmérő is volt.

Amikor mindezzel végeztem, az erőlködéstől verejtékben úszva huppantam le a padlóra, és megenyhülten meredtem a zsákra. És ekkor jutott eszembe még egy utolsó dolog: a víz. Úgy választottam meg túrám kezdőpontját, hogy onnan körülbelül száz napba teljen majd elgyalogolnom az oregoni Ashlandbe. Eredetileg itt akartam befejezni a túrát, mert olyan jókat hallottam erről a helyről, hogy felmerült bennem, hátha lenne kedvem ott élni. Hónapokkal korábban végighúztam a térképen az ujjam, s dél felé haladva összeadogattam a kilométereket és a napokat, majd megálltam a Tehachapihágónál, ahol a PTÖ keresztezi az 58 -as utat a Mojave-sivatag északnyugati csücskében, Mojave városától nem messze. Csak néhány hete döbbentem azonban rá arra, hogy túrámat az út egyik legszárazabb szakaszán készülök megkezdeni, olyan vidéken, ahol még a leggyorsabb, legrátermettebb és legtapasztaltabb túrázók sem mindig képesek egyetlen nap alatt eljutni egyik vízforrástól a másikig. Számomra egyértelműen lehetetlennek tűnt a feladat. Úgy számoltam, két napba telik majd eljutnom az első vízforrásig, ami harmincöt kilométerrel a kiindulópont után van, így kénytelen leszek elegendő vizet vinni magammal, hogy addig kihúzzam. A fürdőszobai csapnál megtöltöttem literes palackjaimat és bedugtam a hátizsák hálós külső zsebébe. Aztán előkapartam a vizestömlőt a hátizsák közepén lévő rejtekhelyéről, ahová sikerült begyömöszölnöm, s feltöltöttem jó kilencliternyi vízzel. Mint később megtudtam, egy gallon víz súlya 3,7 kiló. Fogalmam sincs arról, hogy azon az első napon mennyit nyomhatott a hátizsákom, azt viszont tudom, hogy csak a vizestömlőm több mint 11 kiló volt. Méghozzá eléggé nehezen kezelhető 11 kiló. A tömlő úgy viselkedett, mint valami hatalmas, ellapuló, vízzel teli lufi, lötyögött benne a folyadék,

ide-oda

billent, kicsúszott a kezem közül és nagyot puffant a földön, amikor megpróbáltam valahogy ráerősíteni a hátizsákra. A vázon több erős heveder is volt, s csak komoly erőfeszítések árán sikerült a gumiköteleket ezeken átfűzni a fényképezőgép tokja, a szandál pántja, a hőszigetelő bögre és a gyertya-lámpa mellett -‒ egy ponton annyira begurultam, hogy lekaptam a helyéről a bögrét és áthajítottam a szobán. Végül, amikor minden szükséges dolog a helyére került, hirtelen megszállt a nyugalom. Indulásra készen álltam. Felcsatoltam az órámat, a nyakamba akasztottam rózsaszín neoprén tokba bújtatott napszemüvegemet, a fejemb e nyomtam a sapkámat, majd a hátizsákra pillantottam. Akár imádnivalónak is mondhattam volna, emellett egyszerre tűnt hatalmasnak, tömörnek és ijesztően önállónak. Mintha életre kelt volna; mellette nem éreztem magam teljesen egyedül. A padlóra állítva is felért a derekamig. Megragadtam és lehajoltam, hogy megemeljem. Meg se moccant.

Leguggoltam, jobb fogást kerestem a vázán, és újra megkíséreltem megemelni. Most sem tudtam elmozdítani. Még pár centire sem. Aztán megpróbáltam lábamat megvetve, mindkét kezemmel átölelve megbillenteni, teljes tüdőkapacitásomat, izomzatomat és akaraterőmet, mindent bevetve, ami csak volt bennem. És még így sem sikerült felvennem. Pont mintha egy Volkswagen Bogarat próbáltam volna megemelni. Olyan hívogatónak tűnt, annyira készen állt arra, hogy megemeljem ‒ s a dolog mégis lehetetlennek bizonyult.

Leültem mellé a padlóra és elgondolkodtam a helyzetemen. Hogyan cipelhetnék végig egy hátizsákot a zord héjakén és száraz sivatagokon átvezető ezerhatszáz kilométeres úton, ha

egy légkondicionált motelszobában sem vagyok képes pár centiméternyire odébb tolni? Már a gondolat nevetséges volt, s mégis, egyszerűen muszáj volt megemelnem azt a zsákot. Korábban fel sem merült bennem, hogy esetleg nem leszek rá képes. Nyilván úgy gondoltam, hogy szépen összerakok mindent, amire csak szükségem lehet az úton, s ez együttesen pontosan olyan terhet ad majd ki, amit el tudok vinni. Igaz,

hogy a REI eladói gyakran emlegették kiselőadásaik közben a súlyt, de arra nem nagyon figyeltem oda. Mindig volt valami fontosabb kérdés, amit fontolóra kellett vennem. Például az, hogy az arcvédőm csuklyáját úgy lehessen szorosan összehúzni, hogy közben ne akadályozza a lélegzést. Végiggondoltam, mit vehetnék ki a hátizsákból, de minden egyes tételnél úgy éreztem, egyértelműen szükség van rá, hiszen vészhelyzetben kelleni fog, s így nem mertem kidobni a csomagból. Ezek szerint tehát a zsákot mégis úgy kell elcipelnem, ahogy van.

Lekuporodtam a szőnyegre, guggolva odahátráltam a hátizsákhoz, bedugtam a karomat a vállpántba és bekapcsoltam a mellkasomon futó hevedert. Mély levegőt vettem, aztán elkezdtem előre-hátra dülöngélni, hogy lendületet nyerjek, majd végül előrevetettem magam, hogy négykézlábra érkezzek. A hátizsák elemelkedett a padlótól. Most már egyértelműen hozzám volt erősítve. Még mindig úgy festett, mint egy Volkswagen Bogár, csakhogy ez a Volkswagen Bogár immár a hátamon parkolt. Pár másodpercig még ebben a helyzetben maradtam, és megpróbáltam megtalálni az egyensúlyomat. Lassan magam alá húztam a lábamat, kezemmel pedig egyre följebb kapaszkodtam a légkondicionáló fémdobozán, míg eléggé felegyenesedtem ahhoz, hogy minden erőmet összeszedve kinyomhassam a súlyt. Mialatt

felemelkedtem, a hátizsák váza megnyikordult ‒ szintén nehezen bírta az óriási terhet. A mikor felegyenesedtem ‒ vagy mondjuk inkább, nagyjából egyenesen görnyedtem ‒ a markomban maradt a lyukacsos panel, amit erőlködés közben sikerült letépnem a légkondicionáló dobozáról. Meg sem próbáltam visszailleszteni. Ehhez alig pár centiméternyit kellett volna ágaskodnom, de még az a néhány centi sem jöhetett szóba. A panelt a falnak támasztottam, becsatoltam a csípőmön keresztbe futó hevedert, aztán tántorogva, imbolyogva tettem pár lépést a szobában ‒ ha csak egy kicsit elhajoltam valamelyik irányba, máris átbillent a súlypontom, és teljes súlyommal arra lódultam. A zsák fájdalmasan bevágódott a vállam húsába, ezért egyre szorosabbra vettem a csípőmön a hevedert, hogy így egyensúlyozzam ki a terhet. Sikerült is annyira összehúznom, hogy csípőmön a hús mindkét oldalon valósággal kibuggyant az öv fölött. A zsák úgy tornyosult mögöttem, mint valami óriási burok, jó pár centivel a fejem fölé magasodott, s úgy szorított végig a hátamon, egészen a farkcsontomig, mintha satuba fogtak volna. Elég szörnyű érzés volt, de talán így kell éreznie magát minden túrázónak. Erről fogalmam sem volt. Csak azt tudtam, hogy ideje indulnom, így hát kinyitottam az ajtót és kiléptem a fényre.

MÁSODIK RÉSZ NYOMOK

„A szó cél. A szó térkép.” ADRIENNE RICH:

Diving into the Wreck Kellek úgy, ahogy vagyok? Kellek? JONI MITCHELL: California

4.

A PACIFIKUS TÚRAÖSVÉNY 1. KÖTET-KALIFORNIA

Életemben sok hülye és veszélyes dolgot csináltam, de az addig még nem tartozott közéjük, hogy beszálljak idegenek autójába. Tudtam, hogy szörnyű dolgok történhetnek az autóstopposokkal, különösen a magányos nőkkel. Megerőszakolják őket, levágják a fejüket. Megkínozzák, félholtan az út mellett hagyják őket. Amikor azonban a White’s motelból a közeli benzinkút felé tartottam, igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat. Mert muszáj volt stoppolnom, hacsak nem akartam húsz kilométert gyalogolni a forróságot árasztó útpadkán, hogy eljussak a túraút kezdetéhez. Emellett a stoppolás olyan dolog volt, amire a PTÖ -n gyaloglók időnként ráfanyalodtak. Márpedig én is PTÖ-s túrázó voltam, igaz? Igaz? Igaz.

A Paciftkus Túraösvény 1. kötet ‒ Kalifornia című könyv a tőle megszokott tárgyilagossággal magyarázta el a dolgot. Előfordul, hogy van a PTÖ utat keresztez, haladva még kilométerekre a olyan postahivatal, ahová amin a túra következő szakaszán szükséges ellátmányos dobozunkat küldtük. Ahhoz,

hogy ezekért a holmikért elmehessünk, majd visszatérhessünk a túraösvényre, az autóstopp az egyetlen praktikus megoldás. Megálltam a benzinkút épülete mellett, az üdítőautomatáknál, néztem, ahogy jönnek-mennek az emberek, s igyekeztem összeszedni a bátorságomat, hogy odalépjek valakihez. Reméltem, hogy amikor megpillantom a megfelelő személyt, megérzem majd azt is, hogy nem jelent veszélyt rám. Néztem az öreg, sivatag szikkaszto tta, cowboykalapos férfiakat, a családi autókat, amelyek már eleve tele voltak, és a kamaszokat, akiknek kocsijából a letekert ablakokon át csak úgy bömbölt a zene, amikor lefékeztek. Senki sem tűnt kimondottan gyilkosnak vagy erőszaktevőnek, de úgy sem nézett ki senki, mintha egészen biztosan nem lenne az. Vettem egy doboz kólát és olyan hanyagul kortyolgattam, mintha nem is volna a hátamon egy hihetetlenül nehéz hátizsák, ami miatt még csak fel sem tudok egyenesedni. Végül aztán kénytelen voltam cselekedni. Már majdnem tizenegy óra volt, s a hőmérséklet a sivatagi júniusi csúcshoz közelített. A benzinkúthoz coloradói rendszámú minifurgon érkezett, s kiszállt belőle két férfi. Egyikük nagyjából annyi idős lehetett, mint én, a másik az ötvenes éveiben járhat ott. Odaléptem hozzájuk és megkérdeztem, elvinnének-e egy darabon. Habozva egymásra pillantottak, arckifejezésükből nyilvánvaló volt, hogy mindketten épp okot keresnek a visszautasításra, ezért tovább beszéltem, s hadarva igyekeztem elmagyarázni, mi a PTÖ lényege. – Jó ‒ jelentette ki végül az idősebbik erősen vonakodva. – Köszönöm! ‒ hálálkodtam kislányos lelkesedéssel. Bicegve megindultam a furgon oldalán nyíló nagy ajtó felé, a fiatalabbik férfi pedig elhúzta, hogy beszállhassak. Bebámultam a kocsi belsejébe, s ekkor döbbentem csak rá,

hogy nem tudom, hogyan szállhatnék be. Arról szó sem lehetett, hogy a zsákkal a hátamon fellépek a lépcsőn. Először le kéne vennem a zsákot, no de mégis hogyan? Ha kikapcsolom a hevedereket, amelyek a derekamnál és a vállamnál rögzítik a súlyt, akkor képtelen leszek megtartani, s olyan erővel zuhan le a hátamról, hogy akár a karomat is letépheti. – Segítsek? ‒ ajánlotta fel a fiatalabbik férfi. – Nem kell, azt hiszem, menni fog ‒ feleltem könnyednek szánt hangon. Egyedül az jutott eszembe, hogy hátat fordítok, a fenekemmel megtámaszkodom a kereten, s miközben megkapaszkodom az elhúzható ajtóban, leengedem a zsákomat a kocsi magasított padlójára. Isteni érzés volt. Kikapcsoltam a hevedereket, majd óvatosan kibújtam a vállpántokból is, nehogy felboruljon a hátizsákom. Aztán megfordultam és bemásztam mellé az ülésre. Mihelyt elindultunk, a két férfi már valamivel barátságosabb volt velem. Nyugat felé haladtunk a száraz tájban, a tikkadt benyomást keltő bokrok és a messzeségbe belenyúló halvány hegyek között. Apa és fia voltak Denver egyik elővárosából, és San Luis Obispóba tartottak egy diplomaosztóra. Rövidesen megláttuk a Tehachapi -hágó felé mutató táblát. Az idősebb férfi lassított és lehúzódott az út szélére. A fiatalabb kiugrott és elhúzta előttem a nagy ajtót. Szerettem volna ugyanazon módszerrel belebújni a hátizsákba, ahogy levettem, vagyis az ajtónyílásba kuporodva kihasználni a furgon magasított padlóját, de mire kiszállhattam volna, a fiatalember már meg is ragadta és kirántotta a furgonból a zsákomat, ami a murvás útpadkán landolt. Akkorát puffant, hogy már attól féltem, esetleg kipukkadt a vizestömlőm. Kimásztam a kocsiból, felállítottam a zsákot és leporolgattam.

– Biztos, hogy fel tudja emelni? ‒ tudakolta a fiatalabb férfi. ‒ Mert nekem is alig ment.

– Naná, hogy fel tudom emelni ‒ feleltem. Egy darabig csak állt ott, mintha arra várna, hogy ezt be is bizonyítom. – Köszönöm a fuvart ‒ mondtam, abban reménykedve, hogy mindjárt indul, s így nem lesz tanúja a megalázó mutatványnak, mellyel felveszem a hátizsákot. Biccentett és becsukta a furgon ajtaját. – Vigyázzon magára az úton. – Igyekszem ‒ válaszoltam, és egyre csak vártam, hogy beszálljon a kocsiba. Miután elmentek, még egy darabig ott álltam a néptelen főúton. Ha feltámadt a szél, a vakító déli nap alatt kis porfelhők örvénylettek. Közel 1200 méter magasan voltam, mindenfelől drappos árnyalatú, kopár hegyek vettek körül, melyeket elszórtan zsályacserje, jukka és derékig érő bozót tarkított. A Mojave-sivatag nyugati szélén, egyben a Sierra Nevada déli lábánál álltam. Ez az óriási hegylánc úgy hatszázötven kilométeren át nyújtózott észak felé, a Lassen Vulkanikus Nemzeti Parkig, ahol összeért a Cascadehegységgel, amely Kalifornia északi részétől egészen Oregon és Washington államig vonult, majd onnan is tovább, túl a kanadai határon. A következő három hónapban ebből a két hegyláncból áll számomra a világ, gerincük lesz az otthonom. Észrevettem, hogy az út menti árkon túl egy kerítésoszlopon megvillan egy tenyérnyi méretű fémtáblácska, rajta a felirat: Pacifikus Túraösvény. Hát itt voltam. Végre útnak indulhattam. Eszembe jutott, hogy talán jó lenne fényképet készíteni, csakhogy a fényképezőgépet kicsomagolni annyi átpakolással,

annyi gumikötél kibogozásával járt volna, hogy megpróbálni is képtelenségnek tűnt. Emellett ahhoz, hogy a képen én is rajta lehessek, kellett volna valami, amire rátehetem a fényképezőgépet, beállítsam az időzítőt és még én is a helyemre érjek a kattanás előtt. De semmiféle ígéretes támasztékot nem láttam a közelben. Még az a kerítésoszlop is törékenynek és ingatagnak tűnt, amin a PTÖ tábla volt. Így hát leültem a földre a hátizsákom elé, ugyanúgy, mint a motelszobában, a pántokat a vállamra vettem, majd négykézláb előrevetettem magam, s erőből megemeltem a zsákot. Így nagyjából egyenesen összegörnyedve becsattintottam a hevedereket, és izgatott-idegesen, tántorogva megtettem az első pár lépést az ösvényen egy kerítésoszlophoz erősített barna fémdoboz felé. Amikor felemeltem a tetejét, egy noteszt és tollat pillantottam meg benne. A túraösvényen haladók nyilvántartása, egyfajta vendégkönyve volt, amiről korábban olvastam is az útikönyvben. Beleírtam a nevem meg az aznapi dátumot, s végigolvastam mindazok nevét és bejegyzéseit, akik a megelőző hetekben jártak itt ‒ a legtöbben férfiak voltak, akik ketten-ketten túráztak, egyetlen magányos nő sem akadt közöttük. Egy ideig még ott tébláboltam az alkalomtól elérzékenyülve, de aztán rájöttem, nincs más hátra, mint elindulni, hát elindultam. Az ösvény kelet felé tartott, egy darabig párhuzamosan futott az úttal, s néhol lebukott a sziklás folyómederbe, majd újra emelkedni kezdett. „Túrázom!”, gondoltam. Aztán pedig: „A Pacifikus Túraösvényen túrázom!” Teljes meggyőződésem volt, hogy maga a túrázás elfogadható időtöltésnek számít. Végtére is, mi a túrázás, ha nem gyaloglás? Márpedig gyalogolni tudok! Ezzel érveltem, amikor Paul hangot adott aggályainak, hogy még soha nem voltam valódi túrán. Hiszen

én egyfolytában gyalogoltam. Amikor az étteremben felszolgáltam, órákon át folyamatosan talpon voltam. Gyalog közlekedtem mindazokban a városokban, ahol éltem vagy ahová ellátogattam. Sétáltam, mert jólesett és gyalogoltam, mert az volt célszerű. Ez mind igaz is volt. Csakhogy miután negyedórát baktattam a PTÖ-n, nyilvánvalóvá vált, hogy még sosem gyalogoltam sivatagi hegységekben, június elején, egy akkora csomaggal a hátamon, ami nehezebb, mint saját testsúlyom fele. Így hát a túrázásról kiderült, hogy egyáltalán nem olyan, mint a gyaloglás. Hogy sokkal inkább pokol, mint gyaloglás. Ahogy az ösvény északnak fordult, és már nem kanyargott, hanem emelkedett, szinte azonnal zihálni és izzadni kezdtem, bakancsomat és lábam szárát belepte a por. Minden egyes lépés kínszenvedés volt, ahogy egyre följebb jutottam az úton, ahol a meredek szakaszokat csak néha váltotta egy -egy rövid, lefelé tartó rész, ámde ezek sem jelentettek megkönnyebbülést, inkább csak másféle gyötrelmet, hiszen itt minden lépésnél azon kellett igyekeznem, hogy ne engedjek a gravitáció vonzásának, s hatalmas, irányíthatatlan csomagommal ne zuhanjak előre. Úgy éreztem, mintha nem is a hátizsák volna rám erősítve, inkább fordítva. Mintha valami lábra kelt épület lettem volna, amely elszabadult az alapjaitól, s most összevissza dülöngél a vadonban. Negyven perc sem telt bele, s egy hang harsogni kezdett a fejemben: Már megint mibe keveredtem? Igyekeztem tudomást

sem venni róla, s inkább dudorászni menetelés közben, habár ez elég körülményes akkor, ha az ember folyton liheg és kínjában nyöszörög, és igyekszik úgy -ahogy egyenesen, összegörnyedve haladni az útján, így hát inkább megpróbáltam környezetem hangjaira figyelni ‒ lépteim puffanására a poros-

sziklás ösvényen, arra, ahogy a forró szélben a száraz levelek és ágak megzörrentek az alacsony bokrokon, amelyek mellett elhaladtam ‒, de ez sem ment. A

„Már megint mibe

keveredtem?” hangereje jóval nagyobbnak bizonyult. Nem lehetett elnyomni. Egyedül azzal tudtam elterelni a figyelmemet, ha rettenetesen ügyeltem a csörgőkígyók elkerülésére. Minden kanyarban újabb lecsapni szándékozó kígyóra számítottam. Nagyon úgy tűnt, hogy ez a táj kifejezetten kedvez nekik. Meg a pumáknak és a vadonban járatos sorozatgyilkosoknak. Csakhogy én nem is gondoltam rájuk. Ezt már hónapokkal korábban megfogadtam, és kizárólag emiatt mertem egyedül útnak indulni. Tudtam, hogy a tervemnek annyi, ha hagyom, hogy eluralkodjon rajtam a

pánik. A félelem alapja az a történet, amit bemesélünk magunknak, ezért úgy döntöttem, hogy az én mesém teljesen más lesz, mint a nőknek szóló históriák. Eldöntöttem, hogy én biztonságban vagyok. Erős vagyok. Bátor vagyok. Semmi nem győzhet le. Egyfajta agykontrollt jelentett, hogy ragaszkodtam ehhez az elképzeléshez, és az esetek többségében be is vált. Így löktem el magamtól a félelmet, ahányszor csak szokatlan zajt hallottam vagy valami szörnyűség kerítette hatalmába a képzeletemet. Egyszerűen nem hagytam, hogy elkezdje k rettegni. A félelem félelmet szül. Az erő erőt ad. Nem is telt sok időbe, hogy már valóban ne féljek. Túlságosan lekötött a gyaloglás ahhoz, hogy még féljek is. Egyik lépést a másik után tettem meg, a tempómat leginkább vánszorgásnak lehetett nevezni. Korábban sem gondoltam, hogy könnyű lesz teljesíteni a PTÖ-t. Tudtam, időbe telik, mire hozzászokom. De most, hogy már ténylegesen túráztam, egyre kevésbé voltam biztos abban, hogy tényleg

hozzászokom. A PTÖ más volt, mint amilyennek hittem. Én magam is más voltam, mint hittem volna. Már felidézni sem tudtam, mit képzeltem fél évvel korábban, decemberben, amikor elhatároztam, hogy belevágok ebbe a kalandba. Amikor a gondolat először felmerült bennem, épp DélDakotában voltam, a Sioux Fallstól keletre tartó főúton autóztam. Előző nap érkeztem meg Aimee barátnőmmel Minneapolisból Sioux Fallsba a lerobbant furgonomért, amit egy héttel korábban hagytam ott egy barátomnak. Mire Aimee-vel beértünk Sioux Fallsba, a kocsit már bevontatták az utcáról, s egy drótkerítéssel körülvett telken állt. Pár nappal korábban hóvihar volt, úgyhogy teljesen belepte a hó. Pontosan e miatt a vihar miatt kötöttem ki előző nap a REI-ben, ahol lapátot akartam venni. Miközben sorba álltam a kassza előtt, megláttam egy útikönyvet, ami vala mi Pacifikus Túraösvénynek nevezett túráról szólt. Felvettem, megnéztem a borítóját, elolvastam a szöveget a hátoldalon, aztán visszatettem a polcra. Miután azon a bizonyos Sioux Falls -i napon Aimee-val sikerült letakarítanunk a havat a kisteherautóról, beszálltam és elfordítottam a slusszkulcsot. Arra számítottam, hogy azt a tompa kis kattanást hallom majd, amit az autók akkor adnak ki magukból, amikor az ember nem várhat tőlük semmit, de szinte azonnal beindult. Vagyis akár rögtön visszaindulhattunk volna Minneapolisba, ehelyett azonban

úgy döntöttünk, hogy kiveszünk egy motelszobát, és inkább itt töltjük az éjszakát. Korán megvacsoráztunk egy mexikói étteremben, és kifejezetten fel voltunk dobva attól, hogy minden milyen jól alakult. Kukoricacsipszet ettünk salsával, és margaritát ittunk hozzá, én viszont képtelen voltam szabadulni egy fura érzéstől a gyomromban.

– Olyan, mintha egészben nyeltem volna le egy kukoricacsipszet ‒ magyaráztam Aimee-nek ‒, mintha a sarkai most belülről bökdösnének. ‒ Hasam alsó része kicsit feszült és bizsergett, amit addig még sosem éreztem. ‒ Lehet, hogy terhes vagyok ‒ csináltam viccet a dologból, de mihelyt kimondtam, rájöttem, hogy ez nem vicc. – És az vagy? ‒ érdeklődött Aimee. – Éppenséggel lehetek ‒ feleltem, és belém hasított a rémület. Néhány hete lefeküdtem egy Joe nevű fickóval. Előtte párszor már találkoztunk Portlandben, amikor odautaztam Lisához, hogy elmeneküljek a gondjaim elől. Még csak pár napja voltam a városban, amikor Joe odalépett a bárpult mellé, ahol– ültem, kezét ameg, csuklómra tette. ujjait fém karkötőm Szép ‒ésjegyezte és végighúzta éles peremén. Neonszínűre festett, tüskére nyírt punk-rock frizurája volt, fele karján feltűnő tetoválás, arca azonban ellentmondott ezeknek a külsőségeknek: állhatatos és gyengéd pillantása volt, mint egy tejért hízelgő kiscicának. Huszonnégy éves volt, én huszonöt. Paullal három hónapja szakítottunk, és azóta senkivel nem feküdtem le. Aznap éjjel szexeltünk Joe padlóra dobott, hepehupás futonján. Alig aludtunk, csak beszélgettünk, míg fel nem kelt a nap, főleg róla. Mesélt nekem okos anyjáról és alkoholista apjáról, meg a menő és szigorú főiskoláról, ahol előző évben megszerezte BA diplomáját. – Próbáltad már a heroint? ‒ kérdezte reggel. Csak a fejemet ráztam és lustán felnevettem. – Miért, kéne? Hagyhattam volna annyiban a dolgot. Joe nagyjából akkor kezdett heroinozni, amikor megismerkedtünk. Ez olyan dolog volt, amit nélkülem csinált, olyan barátaival, akiket nem

ismertem. Megtehettem volna, hogy átsiklok az egész fe lett, de valami arra kényszerített, hogy inkább mégis odafigyeljek. Felkeltette az érdeklődésemet. Nem volt senkim. Fiatal voltam és szomorú, vagyis készen álltam arra, hogy tönkretegyem magam.

Egy héttel a megismerkedésünk után használtam heroint először ‒ szex után ott feküdtünk egymáshoz simulva Joe ócska kanapéján. Felváltva szívtuk be a fekete kátrányheroin füstjét egy darabka alumíniumfóliáról, egy szintén fóliából készített csövön át. Néhány nap elteltével már nem azért voltam Portlandben, hogy Lisa barátnőmet látogassam és elmeneküljek a bánatom elől, hanem drogos szerelemfélébe estem Joe-val. Beköltöztem a lakásába, ami egy hajdani patika

fölött volt, s itt töltöttük szinte az egész nyarat heroinnal és szexújdonságokkal. Eleinte csak hetente párszor toltuk az anyagot, aztán minden másnap, végül pedig minden áldott nap. Eleinte pipából szívtuk, aztán szippantottuk. De lőni nem fogjuk! ‒ esküdöz-tünk. Arról szó sem lehet. Aztán lőttük. Jó volt. Valami hihetetlenül szép és nem evilági élmény. Mintha felfedeztem volna egy bolygót, amiről nem tudtam, hogy létezik. A Heroin bolygó. A hely, ahol nincs fájdalom. Ahol bár szomorú, de mégsem gond, hogy anyám meghalt, ahogy az sem, hogy biológiai apámhoz semmi közöm, hogy a családom széthullott, s hogy nem sikerült fenntartanom a házasságomat azzal a férfival, akit szerettem. Legalábbis így éreztem, amíg a szer hatása alatt voltam. Reggelre kelve viszont minden kínom ezerszeresére nőtt. Reggelente már nemcsak ezek voltak életem szomorú tényei, hanem az is, hogy szart sem érek. Amikor reggel felébredtem Joe nyomorúságos szobájában, minden banális tárgy erre utalt:

a lámpa és az asztal, a könyv, ami lepottyant, s most szétnyílva, címlapjával felfelé hevert, vékony lapjai meggyűrődtek a saját súlya alatt. A fürdőszobában megmostam az arcom, és a tenyerembe hajtva a fejem kicsit sírtam, aztán dolgozni indultam ‒ egy reggelizőben voltam felszolgáló. „Ez nem én vagyok. Én nem így élek. Elég ebből. Elég.” ez járt a fejemben. Aztán délutánonként hazatértem egy maroknyi pénzzel, amiből heroint lehetett venni, s akkor már így gondolkodtam: Igen. Szabad ezt csinálnom. Szabad

tönkretenni az életemet. Szabad szarnak lennem. Csakhogy mégsem így alakult. Lisa egy nap felhívott és azt mondta, beszélni akar velem. Kapcsolatban maradtam vele, hosszú délutánokon át lógtam nála, s erősen cenzúrázva meséltem, miket művelek. Ezúttal azonban abban a percben tudtam, hogy valami nincs rendben, mihelyt beléptem a házába. – Halljuk, mi van a heroinnal! ‒ követelte. – Heroinnal? ‒ kérdeztem vissza könnyedén. Mit mondhattam volna? Ez még a magam számára is megmagyarázhatatlan volt. ‒ Nem lesz belőlem drogos, ha emiatt aggódnál ‒ közöltem. A konyhapultnak dőltem, néztem, hogyan söpri fel a padlót. – Pedig pontosan emiatt aggódom ‒ felelte szigorúan. – Hát ne aggódj! ‒ vágtam rá. Magyarázkodni kezdtem, igyekeztem ésszerűen és könnyeden fogalmazni. Csak pár hónapja csinálom. Hamarosan akár abba is hagyhatjuk. Joe -val egyszerűen csak szórakozunk, mert mulattat bennünket a dolog. – Nyár van! ‒ kiáltottam. ‒ Hát nem emlékszel, te magad mondtad, hogy jöjjek ide, hogy meneküljek el a bánat elől. Hát most éppen azt csinálom. ‒ Felkacagtam, de Lisa nem nevetett

velem. Emlékeztettem arra, hogy korábban sosem volt semmi gondom a drogokkal, és hogy alkalmilag és mérsékelten fogyasztok alkoholt is. Kísérletező ember vagyok, mondtam neki. Művész. Az a fajta nő, aki „nem” helyett „igent” mond. Minden kijelentésemre voltak ellenérvei, minden érvemet megkérdőjelezte. Csak söpört, söpört és söpört, s beszélgetésünkből veszekedés lett. Aztán annyira megharagudott, hogy rám csapott a seprűjével. Visszamentem Joe-hoz, akivel megbeszéltük, hogy Lisa egyszerűen nem érti az egészet. Aztán két hét múlva telefonált Paul. Találkozni akart velem. Azonnal. Lisa beszámolt neki Joe ról és arról, hogy heroint használok, mire Paul azonnal autóba ült és több mint kétezer-hétszáz kilométert vezetett Minneapolistól, hogy beszéljen velem. Egy órán belül találkoztunk is Lisa lakásában. Szeptember vége felé járt, meleg, derült nap volt. Az előző héten volt a huszonhatodik születésnapom. Joe elfeledkezett róla. Ez volt életemben az első alkalom, hogy a világon senki nem kívánt nekem boldog születésnapot. – Boldog születésnapot! ‒ mondta Paul, amikor beléptem. – Köszönöm ‒ feleltem nagyon tartózkodóan. – Telefonáltam volna, de nem volt meg a számod… úgy értem, Joe száma. Biccentettem. Fura volt Pault látni. A férjemet. Valódi életem egy kísértetét. A legvalóságosabb embert, akit csak ismertem. A konyhaasztalnál ültünk, mellettünk az ablakot néha megkopogtatták egy fügefa ágai, a seprű, amivel Lisa megütött, a falnak támasztva állt. – Olyan más vagy ‒ jegyezte meg Paul. ‒ Olyan… Hogy magyarázhatnám el? Olyan, mintha nem volnál jelen.

Értettem, mire céloz. A nézése elmondott mindent, amit Lisától nem voltam hajlandó meghallgatni. Megváltoztam. Nem voltam jelen. A heroin tette ezt velem. Ennek ellenére lehetetlennek tűnt még a gondolata is, hogy felhagyjak vele. Amikor Paul szemébe néztem, rájöttem, hogy képtelen vagyok gondolkodni. – Csak azt mondd

el, hogy miért teszed ezt magaddal? ‒ kérdezte, és nem tágított. A tekintete olyan kedves, az arca oly ismerős volt. Átnyúlt az asztal fölött, megfogta mindkét kezem, aztán csak kapaszkodtunk egymásba, néztük egymást, s először az én arcomon kezdtek folyni a könnyek, aztán az övén is. Kijelentette, hogy haza kell vele mennem, még aznap délután. Nem azért, hogy újra összejöjjünk, hanem hogy megszabaduljak. Nem Joe-tól, hanem a herointól. Azt feleltem, hogy át kell gondolnom. Beültem az autóba, visszamentem Joe lakásába, aztán kiültem a napra a kempingszékben, amit Joe a járdán tartott, az épület előtt. A herointól eltompultam, nem voltam teljesen magamnál. Néha felködlött bennem egy gondolat, aztán szétfoszlott. Nem voltam képes koncentrálni, még akkor sem, amikor éppen be sem voltam lőve. Ahogy ott üldögéltem, odalépett hozzám egy férfi és közölte velem, hogy Timnek hívják. Megfogta a kezem, megrázta, és biztosított arról, hogy bízhatok benne. Aztán megkérdezte, kölcsönadnék-e neki három dollárt pelenkára, majd pedig, hogy használhatná-e a telefont a lakásban, aztán azzal jött, fel tudnék-e váltani egy ötdollárost ‒ és így ment tovább: egy sor fura kérdés és szánalmas mese, ami teljesen összezavart, s végül úgy éreztem, muszáj felállnom és előhúznom farmerom zsebéből az utolsó tíz dolláromat. Amikor meglátta a pénzt, az ingéből kést húzott elő. Szinte udvarias mozdulattal tartotta oda a mellemhez.

– Add ide azt a pénzt, szivi ‒ sziszegte. Összecsomagoltam a holmimat, írtam egy cetlit Joe-nak, és a fürdőszobai tükörre ragasztottam, aztán felhívtam Pault. Amikor lefékezett a sarkon, beszálltam az autójába. A hosszú úton az anyósülésen ültem, és az életemet létező, ám elérhetetlen dolognak éreztem. Paullal veszekedtünk, sírtunk, s a kocsi valósággal rázkódott dühünktől. Szörnyen kegyetlenek voltunk, majd utána gyengéd szavakat váltottunk, megdöbbentünk egymáson és magunkon. Elhatároztuk, hogy elválunk, aztán pedig azt, hogy mégsem. Gyűlöltem Pault és szerettem. Ha vele voltam, úgy éreztem, hogy csapdába estem, hogy megbélyegeztek, hogy valaki biztonságot sugárzón átölel és szeret. – NemMintha kértem,a lánya hogy volnék. gyere el értem! ‒ üvöltöttem egyik veszekedésünk alkalmával. ‒ Saját magad miatt jöttél értem! Mert hőst akartál játszani! – Talán igazad van ‒ felelte. – Miért autóztál annyit, hogy értem gyere? ‒ faggattam zihálva, bánatosan. – Csak ‒ mondta, erősebben markolta a kormányt és kibámult a szélvédőn át a csillagos éjszakába. ‒ Egyszerűen csak. Joe-val néhány hét múlva találkoztam, Minneapolisba, hogy meglátogasson. Már nem

amikor eljött jártunk, mégis azonnal ott folytattuk, ahol abbahagytuk: belőttük magunkat a hét minden napján, amit ott töltött, és párszor le is feküdtünk egymással. Amikor azonban elment, vége lett. Vele is és a heroinnal is. S aztán eszembe sem jutott, egészen addig az Aimee-vel töltött estéig Sioux Fallsban, amikor felfigyeltem

hasamban a fura érzésre, mintha „tortillacsipsz bökdösött volna”. Kijöttünk a mexikói étteremből és átmentünk egy hatalmas szupermarketbe terhességi tesztet keresni. A fényesen kivilágított üzlet polcai között arról győzködtem magam, hogy valószínűleg nem vagyok terhes. Annyiszor úsztam már meg a dolgot, annyiszor fordult elő, hogy fölöslegesen idegeskedtem és aggódtam, s mindig oly meggyőzőnek láttam terhességi tüneteimet, hogy kifejezetten meglepett, amikor menstruálni kezdtem. Most azonban már huszonhat éves voltam és rutinosan szexeltem ‒ én ugyan nem fogok bedőlni egy újabb terhességi rémhírnek. Amikor visszatértünk a motelba, Aimee leült a szobában az ágyra, én pedig magamra zártam a fürdőszoba ajtaját, és rápisiltem a pálcikára. Kis ablakában pillanatokon belül két sötétkék csík jelent meg. –Terhes vagyok ‒ közöltem, amikor kiléptem a fürdőszobából, és szemembe könnyek szöktek. Aimee-vel hátradőltünk az ágyon, és órákon át beszélgettünk a dologról, pedig nem sok mindent lehetett róla mondani. Hogy abortuszom lesz, az annyira nyilvánvaló tény volt, hogy butaság lett volna másra szót vesztegetni. Sioux Fallstól Minneapolis négyórányira van autóval. Másnap reggel Aimee beült a saját kocsijába, és végig mögöttem jött, mert tartottunk attól, hogy a furgonom újra lerobban. Vezetés közben nem hallgattam rádiót, csak a terhességemen járt az agyam. A magzat nem lehetett nagyobb egy rizsszemnél, s lényem legmélyebb, legerősebb pontján mégis pontosan érzékeltem, hogy leszid, felráz, visszhangzik bennem. Minnesota délnyugati vidékén járhattam, amikor könnyekben törtem ki, s annyira rázott a sírás, hogy vezetni is

alig tudtam. Nem a nem kívánt terhességem ríkatott meg. Úgy ahogy volt, az egész miatt zokogtam: a förtelmes mocsár miatt, ahová elsüllyesztettem az életemet, amióta anya meghalt, az értelmetlen létezés miatt. Nem ilyennek készültem, nem így akartam élni, nem szerettem volna ily sötét kudarcot vallani. Ezen a ponton jutott eszembe az útikönyv, amit pár nappal korábban felkaptam a REI egyik polcáról, míg arra vártam, hogy kifizessem a lapátomat. Megjelent előttem a borító képe, rajta a hatalmas sziklákkal teleszórt tó, körülötte a hegyormok és a kéklő ég, s teljesen kikészültem ‒ hatásosabb volt, mintha valaki ököllel az arcomba vágott volna. Amikor sorbaállás közben a kezembe vettem a könyvet, úgy gondoltam, hogy csak elütöm vele az időt, most azonban ennél jóval többnek, valóságos jelnek tűnt a dolog. Nemcsak a rra utalt, amit megtehetnék, hanem arra is, amit meg kell tennem. Amikor Aimee-vel Minneapolisba értünk, a saját lehajtójánál búcsút intettem neki, én azonban nem hazafelé indultam. Helyette elautóztam a REI-be és megvettem A Pacifikus Túraösvény 1. kötet -Kalifornia című könyvet, visszavittem a lakásomba, fenn maradtam egész éjjel, és végigolvastam. Az elkövetkező hónapok során vagy tucatszor újra elolvastam. Letudtam az abortuszt, és megtanultam elkészíteni a szárított tonhalpelyhet és pulykahúst, elvégeztem egy elsősegély-tanfolyamot, gyakoroltam a konyhai csapnál a víztisztító használatát. Meg kellett változnom. Meg kellett változnom ‒ ez volt a gondolat, ami végighajszolt a tervezés hónapjain. Nem arra volt szükségem, hogy más ember legyek, azzá kellett visszaváltoznom, aki valaha voltam: erős, felelősségteljes, tiszta tekintetű, érdeklődő, erkölcsös, jó emberré. És a PTÖ segít majd elérnem ezt a célt. Ott majd csak gyalogolok és végiggondolom az életemet. Újra rálelek az

erőmre, amikor már távol leszek mindattól, ami miatt nevetséges, rossz vicc lett az életemből. De most, hogy itt voltam, a PTÖ-n, újra csak nevetségesnek tűntem, amint úgy-ahogy egyenesen, összegörnyedve baktattam túrám legelső napján. Háromórányi gyaloglás után egy darabon végre nem emelkedett az ösvény, ezért pihenőt tartottam néhány jukka és borókabokor mellett. Óriási megkönnyebbülésemre észrevettem egy hatalmas követ, amire leülhettem, és ugyanazzal a módszerrel szabadulhattam meg a hátizsákomtól, mint Mojavéban a furgonnál. A súlytó l megszabadulva boldogan körbesétáltam, s közben véletlenül hozzáértem az egyik jukkához, melynek tövisei azonnal a bőrömbe hatoltak. A karomon támadt három sebből azonnal dőlni kezdett a vér. Olyan erős volt a szél, hogy amikor elővettem a zsákból és kinyitottam az elsősegélydobozomat, kifújta belőle az összes sebtapaszt. Hiába hajkurásztam őket a fennsíkon, lesodródtak a hegy oldalán, s ezzel örökre elvesztek. A földre huppantam, pólóm ujját a karomhoz szorítottam és jó néhányszor meghúztam a vizespalackot. Életemben nem voltam még ilyen kimerült. Ez részben azért volt, mert a testemnek a megerőltetéshez és a magassághoz is hozzá kellett szoknia ‒ mostanra körülbelül 1520 méter magasan voltam, jó 360 méterrel magasabban, mint amikor útnak indultam a Tehachapi-hágónál ‒, de elgyötörtségem főleg a hátamon cipelt iszonyú súlytól származott. Reményvesztetten méregettem a zsákot. Ez volt a teher, amit cipelnem kellett, s bármilyen nevetséges is, én magam tehettem róla ‒ ugyanakkor halvány fogalmam sem volt, hogyan fogom bírni. Elővettem az útikönyvet, s a szélben csapkodó lapokat leszorítva beleolvastam, azt remélve, hogy az

ismerős szavak és térképek segítenek elűzni egyre növekvő szorongásomat; hogy a könyv, a maga jóindulatú, négyszólamú harmóniájával majd meggyőz arról, hogy képes vagyok erre ‒ ugyanúgy, mint a tervez-getés hónapjaiban. A Pacifikus Túraösvény 1. kötetének négy szerzőjéről nem volt ugyan fotó a könyvben, de lelki szemeim előtt tisztán láttam őket: Jeffrey R Schaffert, Thomas Winnettet, Ben Schifrint és Ruby Jenkinst. Józanok voltak és kedvesek, bölcsek, mindentudók. Ők vezetnek majd végig utamon. Muszáj lesz nekik. A REI-ben rengetegen meséltek saját túráikról, de nem volt senki, aki végigcsinálta volna a PTÖ -t, az meg eszembe sem jutott, hogy keressek valakit, aki már járt itt. 1995 nyara volt, az internet kőkorszaka. Manapság már tucatjával találni a neten PTÖ-túrázóktól útinaplókat, s tömérdek állandó és napról napra változó információt az ösvényről, de akkor még semmi ilyenhez nem férhettem hozzá. Nekem csak A Pacifikus Túraösvény 1. kötet ‒ Kalifornia jutott. Az volt az én Bibliám. A mentőkötelem. Az egyetlen könyv, amit a PTÖ-túrázásról ‒ illetve a túrázásáról általában ‒ olvastam. A reméltnél azonban kevésbé nyugtatott meg, hogy most először úgy olvastam bele, hogy közben ott ültem a helyszínen. Mostanra például világossá vált, hogy bizonyos dolgok elkerülték a figyelmemet. Ott volt rögtön a 6. oldalon egy idézet valami Charles Long nevű fickótól (akivel egyébként A Pacifikus Túraösvény 1. kötetének szerzői lelkesen egyetértettek). Ő a következőket mondta: „Hogy is írhatná le egy könyv azokat a lelki tényezőket, amelyekre az embernek fel kell készülnie… a kétségbeesést, az elidegenedettséget, a szorongást, és különösképpen a fájdalmat, a fizikai és szellemi fájdalmat, amely a túrázó akaraterejét próbára teszi? Ezekre a

valóságos dolgokra muszáj lenne felkészülni, s még sincs rájuk szó…” Csak ültem ott bambán, s fájdalmasan világossá vált előttem, hogy valóban nincsenek szavak, amelyek leírhatnák e tényezők jelentőségét. De már nem is volt rájuk szükség. Mostanra ugyanis tisztában voltam a jelentésükkel. Attól értettem meg őket, hogy majdnem öt kilométert gyalogoltam a sivatag hegyeiben egy Volkswagen Bogárra emlékeztető hátizsák súlya alatt. Tovább olvastam, s hirtelen feltűntek olyan utalások, miszerint bölcs dolog lenne indulás előtt ráerősíteni a fizikai erőnlétre, esetleg kifejezetten erre a túraútvonalra rágyúrni. És természetesen ott voltak a figyelmeztetések a hátizsák súlyát illetően is. Még azt is megemlítették, hogy ne cipeljük magunkkal a teljes útikönyvet, merthogy túl nehéz és egyébként is fölösleges ‒ fénymásoljuk vagy egyszerűen tépjük ki a szükséges oldalakat, s helyezzük őket a következő ellátmányos csomagba. Becsuktam a könyvet. Ez nekem miért nem jutott eszembe? Hogy részekre szaggassam az útikönyvet? Mert egy óriási hülye vagyok, akinek fogalma sincs arról, hogy mit művel, hát ezért! S ahhoz, hogy erre rájöhessek, egyedül kellett lennem a sivatagban, valami iszonyú teherrel a hátamon. Átkaroltam a lábamat, arcomat meztelen térdemhez szorítottam, lehunytam a szemem, teljesen összehúztam magam. A szél vadul csapkodta vállig érő hajamat. Amikor pár perc múlva kinyitottam a szemem, azt vettem észre, hogy egy ismerős növény mellett k uporgok. Ez a zsályaféle nem volt annyira zöld, mint az, ami anya kertjében nőtt éveken át, de az alakja és illata ugyanolyan. Odanyúltam,

letéptem egy maroknyi levelet, eldörzsöltem a két tenyerem között, aztán odahajtottam a fejem és mélyen beszívtam a szagát, ahogy anyától tanultam. Azonnal feltölt energiával, mondta mindig, s azokon a hosszú napokon, amikor a házunkat építettük, és testünk, lelkünk egyaránt el volt csigázva, felszólított engem és testvéreimet, hogy kövessük példáját. Amikor most beleszippantottam, nem is annyira a sivatagi

zsálya fanyar, földes szagát szívtam magamba, mint inkább anyám határozottan körvonalazott emlékét. Felnéztem a kék égre, s valóban éreztem, hogy feltölt energiával, de még ennél is erősebben érzékeltem anya jelenlétét ‒ azt is képes voltam felidézni, miért vettem teljesen biztosra, hogy ezt a túrát végig tudom csinálni. Annyi minden volt, ami meggyőzött arról, hogy nem kell félnem útközben, annyi minden, amit el kellett hitetnem magammal, hogy nekifoghassak a PTÖ teljesítésének, de saját biztonságomban éppen anya halála miatt hittem megingathatatlanul: velem semmi rossz nem

történhet, gondoltam, mert a legrosszabb már megtörtént. Felálltam, hagytam, hogy a szél lesodorja a zsályaleveleket a tenyeremről, majd elsétáltam a pereméig annak a rövid sík szakasznak, ahol megálltam pihenni. Sziklás táj tárult a szemem elé. Kilométereken át, tisztán kivehetően nyúlt el a hegyek karéja, majd szelíd ívben belesimult egy széles sivatagi völgybe. A távolban szögletes, fehér szélturbinákat láttam a hegygerinceken. Az útikönyvem szerint a lejjebb fekvő városok és falvak lakóinak generáltak áramot, de ettől én most elég távol éreztem magam. Mármint a városoktól és falvaktól. Az áramtól. Úgy tűnt, még Kaliforniától is, pedig ott voltam, annak a Kaliforniának a kellős közepén, ahol egyfolytában fúj a szél, ahol jukkák nőnek és csörgőkígyók rejtőznek azokon a helyeken, amiket még fel kell derítenem.

Ahogy ott álltam, tudtam, hogy aznapra ennyi volt, pedig a pihenő kezdetén még szándékomban állt továbbmenni. Túl fáradtnak éreztem magam ahhoz is, hogy tüzet rakjak a kályhámba, de túl kimerült is voltam ahhoz, hogy éhes legyek. Bár még csak délután négy volt, felállítottam a sátramat. Kiszedtem a holmimat a hátizsákból és a sátorba hajigáltam nehezéknek, hogy ne fújja el a szél, aztán betoltam magát a zsákot, s végül én is bemásztam. Szinte azonnali megkönnyebbülést jelentett, hogy odabent lehetek, még akkor is, ha a bent ezúttal csak egy szűkös, zöld, műanyag barlang volt. Szétnyitottam tábori székemet és a kis előtérbe ültem, ahol a sátor eléggé magas volt ahhoz, hogy ne kelljen behúzni a nyakamat. Aztán könyv után kezdtem kutatni a holmim között. De nem A Pacifikus Túraösvény 1. kötetét kerestem, pedig azt kellett volna olvasgatnom, hogy megtudjam, mi vár rám másnap, és nem is a Tájékozódást, amin már a túra előtt át kellett volna rágnom magam, hanem Adrienne Rich verseskötetét, az Álom egy közös nyelvrőlt. Pontosan tudtam, hogy ez a könyv olyan plusz súlyt jelent, amit semmi nem indokol. El tudtam képzelni, milyen képet vágnának A Pacifikus Túraösvény 1. kötet ‒ Kalifornia szerzői. Még a Faulkner-regénynek is több joga volt a hátizsákomban lenni, már csak azért is, mert azt még nem olvastam soha, s ezért védekezhettem azzal, hogy valamivel csak el kell szórakoztatnom magam. De az Álom egy közös nyelvrőlt már annyiszor olvastam, hogy gyakorlatilag kívülről fújtam. Az eltelt pár év során bizonyos sorai már-már varázserejű ráolvasássá váltak számomra, amelyeket elmormolhattam magamnak, ha bánat ért, ha összezavarodtam. A könyv vigasz volt, öreg barát, és amikor a kezembe fogtam azon az első, PTÖn töltött estén, csöppet sem bántam, hogy idáig cipelnem

kellett ‒

még ha ez azt jelentette is, hogy gyakorlatilag csak görnyedten lépkedhetek a hátizsákom súlya alatt. Igaz, mostanra A Pacifikus Túraösvény 1. kötete lett a bibliám, ugyanakkor az Álom egy közös nyelvről volt a hitvallásom. Felcsaptam a könyvet, és hangosan felolvastam az első verset. Hangom elnyomta a sátor oldalait csapkodó szél zaját. Újra meg újra meg újra végigolvastam. A vers címe Erő volt.

5.

NYOMOK

Tulajdonképpen tizenöt nappal vagyok idősebb a Pacifikus Túraösvénynél. 1968-ban születtem, szeptember 17-én, a túraösvény tervét pedig ugyanezen év október 2 -án hagyták jóvá egy kongresszusi rendeletben. Az útvonal persze már jóval korábban is létezett valamilyen formában ‒ egyes szakaszait már a harmincas években elkezdték összekötni egymással, amikor egy csapatnyi megszállott túrázó és természetbarát először mutatott érdeklődést egy Mexikó-Kanada túraútvonal létrehozása iránt ‒, de hivatalosan csak 1968-ban jött létre a -ra készült el teljesen. Átadására majdnem PTÖ, és két 1993 pontosan évvel azelőtt került sor, hogy először ott ébredtem a jukkák között, amelyek korábban megsebeztek. Nem kétévesnek tűnt. Magammal egykorúnak sem éreztem. Inkább

ősréginek láttam. Mindentudónak. És abszolút és tökéletesen közönyösnek irántam. Hajnalban felébredtem, de vagy egy órán át arra is képtelen voltam rávenni magam, hogy egyáltalán felüljek. Inkább bent maradtam a hálózsákomban és kissé álmosan az útikönyvet lapozgattam, holott tizenkét órát aludtam ‒ vagy legalábbis annyi időt töltöttem fekvő helyzetben. A szél éjszaka többször is felvert, amikor neki-nekirontott a sátor falának, néha akkora erővel, hogy a vászonfalak egymáshoz verődtek a fejem fölött. Hajnal előtt pár órával elült a szél, akkor azonban valami más riasztott fel álmomból: a csend. A megdönthetetlen bizonyíték, hogy itt vagyok, teljesen egyedül a semmi közepén. Kimásztam a sátorból és lassan felegyenesedtem. Izomlázam volt az előző napi gyaloglástól, meztelen talpamat nyomta a köves talaj. Még mindig nem voltam éhes, de azért magamba erőltettem egy kis reggelit: két evőkaná lnyit löttyintettem a Better Than Milk nevű porított szójakészítményből egy lábosba, vizet adtam hozzá, majd elkevertem müzlivel. Szerintem egyáltalán nem volt jobb, mint a tej. Rosszabb sem. Semmiféle íze nem volt. Ennyi erővel füvet is legelhettem volna, ízlelőbimbóim elzsibbadtak, de azért csak tömtem kanalanként a számba. Hosszú nap várt rám, szükségem volt a tápanyagokra. Kiittam a palackokból a maradék vizet, aztán ügyetlenkedve újratöltettem őket a vizestömlőből, ami ide-oda nyaklott a kezemben. A Pacifikus Túraösvény 1. kötete szerint jó húsz kilométerre voltam első vízlelő helyemtől, Golden Oak Springstől, ahová az előző napi gyatra teljesítményem után igencsak szerettem volna a nap végére elérni. Összeraktam a hátizsákomat, éppúgy, mint előző nap a motelban, addig gyömöszölve bele a holmikat, míg végül már

semmi hely nem maradt, a többit aztán gumikötéllel erősítettem fel kívülről a zsákra. Beletelt egy órába, mire tábort bontottam és elindultam. Kis híján beleléptem egy kis kupac ürülékbe az ösvényen, alig pár lépésnyire a táborhelyemtől. Fekete volt, mint a szurok. Talán egy prérifarkas, reménykedtem. Vagy inkább puma? Körülnéztem lábnyomok után a földön, de semmit nem láttam. Aprólékosan kémleltem a tájat, minden pillanatban arra várva, hogy a zsályacserje és sziklák között megpillantom valami macskaféle fejét. Amikor elindultam, éreztem magamban valami olyan tapasztalatot, amit előző nap még nem ‒ a bizonytalan eredetű ürülék ellenére kevésbé félénken lépkedtem, és mintha a hátizsákot is jobban bírtam volna. Újonnan ébredt erőm negyedórán belül elpárolgott, amikor az ösvény egyre csak emelkedett mind feljebb a sziklás hegyoldalban, s egyik hajtűkanyar a másikat követte. Hátizsákom váza minden egyes lépésnél megnyikordult a hátamon az óriási súlytól . Hátam felső részén és a vállamban az izmok égető, kemény csomókba húzódtak össze. Gyakran megálltam és előrehajoltam, kezemet térdemen megtámasztva, hogy egy pillanatra tehermentesítsem a vállamat, mielőtt továbbtántorognék. Délre már 1800 méter fölött jártam és a levegő lehűlt, a nap hirtelen eltűnt a felhők mögött. Előző nap a sivatagban perzselő forróság volt, most azonban, miközben ebédre elmajszoltam egy marék szárított sárgabarackot és egy energiaszeletet, izzadságtól lucskos pólóm áthűtötte a hátamat. Kitúrtam a ruhás zsákból egy termo felsőt és felvettem. Utána lehevertem a ponyvámra, hogy pihenjek pár percet, és bár nem állt szándékomban, elaludtam.

Arra ébredtem, hogy esőcseppek hullanak az arcomra. Az órámra néztem. Majdnem két órát aludtam. Nem álmodtam semmit, még csak tudatában sem voltam annak, hogy elaludtam, mintha valaki mögém lopózott és fejbevágott volna egy kővel. Amikor felültem, észrevettem, hogy egy felhőben vagyok ‒ akkora volt a köd, hogy pár méternyire sem láttam. Felvettem a zsákot és továbbmentem a szemerkélő esőben, bár olyan érzés volt, mintha mély vízben gázolnék. Pólómat és rövidnadrágomat visszahajtottam párszor, hogy így párnázzam ki azokat a részeket csípőmön, hátamon és vállamon, ahol a hátizsák véresre horzsolta a bőrt, de csak rontottam a helyzeten.

Úgy gyalogoltam késő délutánig, aztán estig, hogy környezetemből semmit sem láttam azon kívül, ami közvetlenül az orrom előtt volt. Már nem gondoltam kígyókra, mint előző nap. Már eszembe sem jutott, hogy itt gyalogolok a Pacifikus Túraösvényen. Már azon sem töprengtem, hogy „Már megint mibe keveredtem?” Minden figyelmemet a haladás kötötte le. Tudatom kristályedény volt, amit ez az egyetlen vágy töltött be. Testem azonban ennek az ellentétének: egy zsáknyi összetört üvegcserépnek tűnt. Sajgott, ha csak megmozdultam. A lépteimet számoltam, hogy eltereljem a figyelmemet a fájdalomról, némán végigmentem a számokon százig, aztán újrakezdtem. Az így csoportokra tagolt számok a gyaloglást valami kevéssel elviselhetőbbé tették, mert úgy érezhettem, csak az adott blokk végéig kell eljutnom. Miközben fölfelé lépkedtem, rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs, milyen egy hegy, sőt, arról se, hogy egyetlen hegyre baktatok fel éppen, vagy egy összefüggő hegyvonulatra. Ahol felnőttem, ott nem voltak hegyek. Túráztam ugyan hegyvidéken, de ezek mindig csak egynapos kirándulások

voltak, jól kitaposott ösvényeken. A hegyek akkor igazán nem tűntek többnek nagyobbacska dombnál. Pedig nem azok voltak. Most jöttem csak rá, hogy a hegy több rétegbő l összeálló, bonyolult, megmagyarázhatatlan dolog, ami semmihez nem hasonlítható. Ahányszor csak eljutottam egy pontra, amiről azt hittem, hogy ez már biztosan a hegy ‒ vagy a hegyvonulat ‒ csúcsa, mindig kiderült, tévedtem. Mindig egyre följebb kellett kaptatnom, még akkor is, ha előbb következett még egy enyhe lejtő, ami oly ingerlően lefelé tartott. Így hát csak mentem felfelé, míg el nem értem a valódi csúcsra. Onnan tudtam, hogy ez már a hegy teteje, hogy hó volt rajta. A hó nem a földön volt, hanem apró pelyhekben hullott, amelyek bolondmód keringtek a levegőben, ahogy a szél kavarta őket. Nem számítottam a sivatagban esőre, hóra pedig végképp nem. Ahol felnőttem, ott nemcsak hegyek, de sivatagok sem voltak, habár egynapos kirándulásokon jártam korábban sivatagokban is, de ettől még nem voltam igazán tisztában azzal, hogy mi is egy sivatag. Úgy gondoltam, hogy száraz, forró, homokos hely, tele kígyókkal, skorpiókkal és kaktuszokkal. Ezek a sivatagok nem ilyenek voltak. Illetve

ilyenek és mellette eléggé másmilyenek is. A sivatag több rétegből összeálló, bonyolult, megmagyarázhatatlan dolog volt, ami semmihez nem hasonlítható. Új életem sem hasonlítható semmihez, eszméltem rá az ösvényen töltött második napomon.

Teljesen szűz területre tévedtem. Hogy mi is egy hegy és mi egy sivatag ‒ nem ezek voltak az

egyedüli problémák, amelyekre nem számítottam. Azt sem láttam előre, hogy farkcsontom táján, csípőmön és vállam elülső felén vérezni fog a bőröm. Nem számítottam arra, hogy

óránként alig másfél kilométert fogok megtenni, márpedig számításaim alapján ‒ amelyeket igen személetes útikönyvem tett lehetővé ‒ eddig ennyit haladtam, holott beszámítottam pihenőimet is abba az időbe, amit valóban gyaloglással töltöttem. Annak idején, amikor a PTÖ-túra még csak ötlet volt, úgy terveztem, napi huszonkét kilométert teszek meg, bár a legtöbbször ennél többet gyalogolok majd, mert az elképzelt átlagba beleszámoltam a pihenőnapjaimat is, amelyekre egykét hetente fogok sort keríteni, s ezeken egyáltalán nem haladok előre. Amivel túrám megkezdéséig egyáltalán nem számoltam, az edzettségem hiánya volt, meg az út tényleges megpróbáltatásai. Enyhén pánikban haladtam lefelé, de aztán a hó ködszitálásra váltott, majd kitisztult az idő, és megláttam a környékbeli és a távoli hegyek fakózöld és barna árnyalatait, s a sápadt égbolton élesen kirajzolódó meredek és lankás körvonalukat. Gyaloglás közben az egyetlen nesz bakancsom csikorgása volt a kavicsos ösvényen, no meg hátizsákom idegesítő nyikorgása, ami szép lassan kezdett megőrjít eni. Megálltam, ledobtam a zsákot és ajakírral kentem be a vázát ott, ahonnan szerintem a kellemetlen hang eredt, de amikor

továbbhaladtam, rá kellett döbbennem, hogy semmi nem változott. Pár hangos, keresetlen szóval méltattam a dolgot, hogy eltereljem róla a figyelmemet. Alig több mint negyvennyolc órája köszöntem el a két férfitól, aki elhozott a gyalogútig, de úgy éreztem, mintha legalább egy hete történt volna, s saját hangom is furcsán csengett a nagy csöndben. Úgy tippeltem, hamarosan összetalálkozom egy másik túrázóval. Eléggé meglepett, hogy eddig még senkit nem láttam, habár nagy magányom nem jött rosszul egy óra múlva, amikor

hirtelen rám tört a késztetés, hogy használjam a fürdőszobát ‒ ahogy azt magamban neveztem ‒, bár idekint a fürdőszoba használat annyit tett, hogy nincs mibe kapaszkodnom, miközben leguggolok, hogy belecsinálhassak egy saját kezűleg kiásott lyukba. E célból hoztam magammal a rozsdamentes acélból készült lapátkát, amely hátizsákom derékhevederén függött fekete műanyag tokjában, rajta az Ásd el! felirattal. Csöppet sem tetszett ugyan a dolog, de ha egyszer ez volt a túrázó szokás, nem tehettem mást. Elgyalogoltam egy olyan pontig, ahol úgy ítéltem meg, hogy nyugodtan letérhetek az ösvényről pár lépés erejéig. Ledobtam a hátizsákot, előkaptam tokjából a kislapátot, majd egy zsályacserje mögé surrantam, hogy lyukat ássak. A talaj sziklás volt, drappos vörös színű és már ránézésre is kemény. Nagyjából akkora munka volt lyukat ásni belé, mint egy homokkal és kavicsokkal beborított konyhai gránitpultba. Egyedül egy légkalapácsnak lett volna esélye. Vagy egy férfinak, morfondíroztam dühösen magamban, s addig bökdöstem a lapát élével a földet, míg majd eltört a csuklóm. De csak vájtam tovább, millimétereket haladva, miközben testemet kiverte a hideg verejték. Végül kénytelen voltam felállni, hogy ne csináljam össze magam. Nem maradt más hátra, mint hogy letoljam a nadrágomat ‒ ekkorra már letettem a fehérnemű-viselésről, mert csak rontott felhorzsolt csípőm helyzetén ‒, egyszerűen leguggoljak és elvégezzem a dolgom. A megkönnyebbüléstől annyira elgyengültem, hogy utána kis híján beleszédültem saját gőzölgő ürülékembe. Aztán sántikálva köveket gyűjtöttem és kis halmot emeltem a kupac fölé, eltemetve a bizonyítékot, majd továbbgyalogoltam. Úgy képzeltem, eljutok egész Golden Oak Springsig, de már este hét volt és még sehol sem láttam nyomát se. De nem is

izgatott. Túl fáradt voltam ahhoz is, hogy éhes legyek, ezért újra kihagytam a vacsorát, megtakarítva ezzel a vizet, amit az elkészítéséhez használtam volna. Találtam egy viszonylag sima helyet, ahol felállíthattam a sátramat. A zsákom oldaláról lelógó apró hőmérő 6 fokot mutatott. Lehámoztam magamról összeizzadt ruhámat és kiterítettem egy bokorra száradni, aztán pedig bemásztam a sátorba. Reggel úgy kellett magamra erőltetnem ruhadarabjaimat. Az éjszaka folyamán ugyanis kopogósra fagytak. Túrázással töltött harmadik napom délelőttjén jutottam el Golden Oak Springsbe. Elmondhatatlanul fellelkesített a szögletes betonmedence látványa ‒ nemcsak azért, mert a forrásnál volt víz, hanem azért is, mert a hely szemmel láthatólag emberi kéz műve volt. Kezemet a vízbe mártottam, amivel megzavartam néhány ott úszkáló bogarat. Fogtam a víztisztítómat, beledugtam a vízbe a csövét és elkezdtem pumpálni, ahogy otthon, Minneapolisban, a konyhai mosogatónál gyakoroltam. Most nehezebbnek tűnt, mint ahogy emlékeztem rá ‒ ez talán azért lehetett, mert amikor kipróbáltam, csak néhányat pumpáltam. Most azonban mintha több erőre lett volna szükség ahhoz, hogy lenyomjam a pumpát. S amikor ez valahogy sikerült, akkor a cső föllebegett a víz színére és csak levegőt szívott fel. De pumpáltam és pumpáltam, míg már nem bírtam tovább, és kénytelen voltam szünetet tartani. Aztán újrakezdtem, s így végül sikerült megtöltenem mindkét palackomat és a vizestömlőt is. Beletelt csaknem egy órába, de muszáj volt megcsinálnom. A következő vízlelőhely ijesztően messze, harminc kilométerre volt. Komolyan az volt a szándékom, hogy még aznap továbbmegyek, de helyette csak ültem tábori székemen a forrás mellett. Végre felmelegedett kissé a levegő, s a nap meztelen

lábamra, karomra sütött. Ledobtam az ingemet, nadrágomat is lejjebb toltam, aztán csak feküdtem lehunyt szemmel, abban reménykedve, hogy a napsugarak majd enyhítik felsőtestemen a sebeket, amelyeket a hátizsák gyötört rá. Amikor kinyitottam a szemem, egy kis gyíkot pillantottam meg egy közeli sziklán. Mintha fekvőtámaszokat csinált volna. – Szia, gyík! ‒ köszöntem rá, mire abbahagyta a testgyakorlást, megmerevedett, majd egy szempillantás alatt eltűnt. Sürgetett az idő. Már így is el voltam maradva a tervezetthez képest, aznap azonban képtelen voltam elhagyni a zöldellő, tölgyektől körülvett Golden Oak Springset. Foltokban lehorzsolt bőröm égett, a gyaloglástól sajgott minden izmom és csontom, lábamon pedig egymás után jelentek meg a vízhólyagok. Csak ültem a földön, nézegettem a lábfejemet pöttyöző hólyagokat, és tudtam, nem sok mindent tehetek azért, hogy megakadályozzam a helyzet tovább romlását. Ujjamat finoman végighúztam rajtuk, aztán az ezüstdollár nagyságú fekete folton a bokámon ‒ ez nem PTÖsérülés volt, inkább csak a PTÖ előtti hülyeségem bizonyítéka. E miatt a sötét folt miatt döntöttem úgy, hogy nem hívom fel Pault, amikor pedig oly magányosnak éreztem magam a mojavei motelban. Erről a foltról szólt az a történet, amit elhallgattam volna előle, de tudtam, úgyis kihallaná a hangomból. Hogy szándékomban állt távol maradni Joe-tól abban a két napban, amit Portlandben töltöttem, mielőtt felszálltam volna a Los Angelesbe tartó repülőre, ám mégsem ez történt. Hogy végül együtt belőttük magunkat, pedig nem nyúltam heroinhoz már fél éve ‒ legutóbb akkor, amikor eljött Minneapolisba, hogy meglátogasson.

– Én jövök ‒ mondtam neki türelmetlenül Portlandben, miután végignéztem, hogy belövi magát. A PTÖ hirtelen nagyon távolinak tűnt, pedig csak negyvennyolc óra választott el tőle. – Mutasd a bokád ‒ határozott Joe, mert képtelen volt megtalálni a vénát a karomban. Az egész napot Golden Oak Springsben töltöttem iránytűvel a kezemben, a Tájékozódást olvasgatva. Sikerült rájönnöm, merre van észak, dél, kelet, nyugat. Ettől valósággal megrészegülten sétáltam végig hátizsákom nélkül egy földúton, ami a forráshoz vezetett, hogy megnézzem, mit lehet arra látni. Hihetetlen érzés volt hátizsák nélkül közlekedni, pedig a lábam szörnyen fájt és az izmaim is sajogtak. Nemcsak kihúztam magam, de valósággal lebegtem, mintha két gumiszalag tartana a vállamnál fogva. Nem is lépkedtem, inkább szökelltem, s minden léptem könnyű volt, akár a szellő. Amikor eljutottam egy olyan pontra, ahonnan ki lehetett

látni, megálltam és végignéztem a tájon. Ez még több szép és szigorú külsejű sivatagi hegyből állt, s a távolban újabb szögletes, fehér szélerő-művet láttam. Visszatértem a táboromba, felállítottam a tábori tűzhelyet, és megkíséreltem valami meleg ételt készíteni magamnak ‒ ez volt az első ilyen alkalom, mióta útra keltem. Képtelen voltam azonban begyújtani a tűzhelyt, akárhogy próbálkoztam is, a láng folyton elaludt benne. Előszedtem a használati utasítást és végigtanulmányoztam a problémaelhárításról szóló részt. Megtudtam, hogy nem a megfelelő üzemanyaggal töltöttem fel a tartályt: én ólommentes benzint öntöttem bele, nem azt a speciális üzemanyagot, amit kellett volna, ettől a generátor

eltömődött, s erőfeszítéseimmel mindössze annyit értem el, hogy összekormozódott aprócska edénye. Egyébként sem voltam éhes. Éhségem inkább egy zsibbadt ujjra emlékeztetett, amivel bökdöshetek bármennyit, észre sem veszem. Megettem egy maroknyi szárított tonhalpelyhet, és 6.15-kor elnyomott az álom. Mielőtt útra keltem volna a negyedik napon, elláttam a sebeimet. A REI-ben egy eladó arra biztatott, hogy vegyek eg y doboz Spenco 2nd Skint ‒ ez egy géltapasz volt, amit égési sérülésekhez használtak, de remekül bevált vízhólyagoknál is. Leragasztgattam velük minden olyan pontot a testemen, ami vérzett, felhólyagzott vagy fel-horzsolódott: a lábujjaim hegyét, a sarkamat,

a bőrt a csípőcsontom fölött, a vállam első részén és a hátam alján. Amikor elkészültem, kiráztam a zoknimat, s megkíséreltem kicsit felpuhítani, mielőtt felvettem volna. Két pár zoknim volt, de mindkettő megkeményedett a beleivódott izzadságtól és portól. Tapintásra inkább tűnt kartonpapírnak, mint textilnek, pedig néhány óránként cserélgettem őket: az egyik pár rajtam volt, a másik közben a hátizsákomhoz rögzített gumikötélre kötözve száradt a levegőn. Akkor reggel, miközben megrakodva, és újfent 11 kilónyi vízzel a hátamon baktattam, ráébredtem, hogy valami különös, elvont, retrospektív módon ugyan, de én tulajdonképpen jól érzem magam. Különféle gyötrelmeim közepette sikerült felfigyelnem arra a szépségre, ami körülvett, az apró és nagy dolgok csodájára: egy sivatagi virág színére, a mi mellett elmentem az ösvényen, vagy az égbolt hatalmas ívére, ahogy a napfény megkopott a hegyek fölött. Épp valami ilyesmiről ábrándoztam, amikor megcsúsztam egy kavicsos részen és elestem. Arccal előrezuhantam a kemény földre, olyan erővel, hogy a lélegzetem is elállt. Jó egy percen át mozdulatlanul

hevertem, részben a lábamba hasító fájdalom, részben pedig a hátamon cipelt kolosszális súly miatt, ami teljesen a földhöz szögezett. Amikor kimásztam hátizsákom alól és felmértem a károkat, azt láttam, hogy a lábszáramon elöl felhasadt a bőr és rendesen folyik belőle a vér, a seb alatt pedig öklömnyi dudor formálódik éppen. Értékes vízadagomból pár csöppet ráöntöttem, és amennyire tudtam, kipiszkáltam a sebből a földet és a kavicsokat, majd egy adag gézt nyomtam rá, míg el nem állt a vérzés, és tovább bicegtem. A délután hátralevő részében úgy gyalogoltam, hogy szememet közvetlenül magam elé, az ösvényre szegeztem, annyira féltem attól, hogy újra rosszul lépek és elesem. Ekkor vettem észre azt, amit az előző napokon egyfolytában kerestem: a pumanyomokat. Az állat nem sokkal előttem ballaghatott végig az ösvényen, és ugyanabba az irányba tartott, mint én ‒ lábnyomai vagy fél kilométeren át tisztán kiolvashatóak voltak a porban. Pár percenként megálltam, hogy figyelmesen körülnézzek. Leszámítva néhány zöldes foltot, a táj főleg a sárga és barna árnyalatait mutatta, vagyis olyan színű volt, mint egy puma. Csak baktattam tovább, s közben arra az újságcikkre gondoltam, amit nemrégiben olvastam három nőről ‒ mindannyiukat puma ölte meg tavaly Kaliforniában ‒, no meg azokra a természetfilmekre, amelyeket gyerekkoromban láttam, s amelyekben a ragadozók mindig azt az egyedet támadták meg, amelyiket a leggyengébbnek ítélték meg a falkából. Kétség nem fért ahhoz, hogy ez én volnék, mármint az egyed, akit nagy valószínűséggel cafatokra szaggatnának. Harsányan végigénekeltem minden dalocskát, ami csak eszembe jutott ‒ a „Twinkle, Twinkle Little Star’’-t és a „Take Me Home, Country Roads”-ot ‒, remélve, hogy rémült hangom elijeszti a pumát.

Közben persze attól is tartottam, hogy ezzel pont felhívom a figyelmét a jelenlétemre, már ha a lábamra száradt vér és a napok óta mosdatlan testem szaga nem lenne elég ehhez. Alaposabban körülnézve ráébredtem, hogy mostanra jókora utat megtehettem, mivel elkezdett megváltozni a táj. Még mindig sivatagos volt, s éppúgy a zsályacserje és bozót uralta, mint korábban, de a Mojave-sivatagra oly jellemző jukkák már csak elszórtan tűntek fel. Sokkal többször láttam borókát, kéttűs diófenyőt és törpetölgyet. Időről időre árnyas tisztások mellett haladtam el, melyeken dúsan sarjadt a fű. Ennek és a magasabb fáknak a látványa jóleső érzéssel töltött el, mert életre és víz jelenlétére utaltak. Mintha azt sugallták volna, hogy képes leszek végigcsinálni az utat. Ezt egész addig így is láttam, míg egyszer csak utamat nem állta egy fa. Átzuhant az ösvényen, és vaskos törzsét az ágak pont olyan magasságba emelték, hogy se alatta ne tudjak átbújni, se fölötte átmászni, főleg nem az én hátizsákommal. Ki volt zárva, hogy megkerüljem, mert az ösvény egyik oldalánál meredeken lejtett lefelé a hegyoldal, a másikat viszont túl sűrű aljnövényzet borította. Egy darabig csak álltam és megpróbáltam eltervezni, hogyan juthatnék át a fán. Merthogy muszáj lesz, ahhoz nem fért kétség, bármilyen lehetetlennek tűnt is a feladat. Vagy átmászom rajta valahogy, vagy megfordulok és visszakullogok a mojavei motelba. Eszembe jutott tizennyolc dolláros kis szobám, s mélyről jövő vágyakozás öntött el, annyira szerettem volna visszatér ni oda. Háttal a fa mellé álltam, kicsatoltam hátizsákom hevedereit, majd egyre feljebb toltam a törzsön, hogy végül átforduljon és lepottyanjon a túloldalon. Igyekeztem, hogy ne puffanjon akkorát, amitől a vizestömlőm esetleg kidurranhat. Aztán

magam is átmásztam utána, lenyúzva a bőrt a tenyeremről, ami a korábbi eséstől már eleve rossz állapotban volt. A következő jó kilométeres szakaszon három másik széltől kicsavart

fa

akadt

az

utamba.

Mire

mindegyiken

átkecmeregtem, a lábszáramon a seb felnyílt, és újra vérezni kezdett.

Ötödik nap délután éppen egy keskeny és meredek részen kaptattam felfelé, amikor hatalmas, barna állatot pillantottam meg, a fején szarvval. Egyenesen felém tartott. – Jávorszarvas! ‒ ordítottam fel, holott pontosan tudtam, hogy nem az. De annyira bepánikoltam, hogy az agyam képtelen volt feldolgozni, amit észlel, márpedig a látványhoz még a jávorszarvas állt a legközelebb. ‒ Jávorszarvas! ‒ bömböltem egyre kétségbeesettebben, ahogy közelebb ért hozzám. Bevetődtem az ösvényt szegélyező medveszőlő és törpetölgy sűrűjébe, s amennyire csak tudtam, behúzódtam szúrós ágaik közé, habár ebben a zsákom súlya eléggé akadályozott. Eközben eszembe jutott az állat neve is, meg az is, hogy pillanatokon belül fel fog öklelni egy texasi hosszúszarvú bika. – Jáááávorszarvas! ‒ üvöltöttem még harsányabban, s a sárga zsinór után kaptam, amelyhez erősítve ott lógott hátizsákom vázán a világ leghangosabb sípja. Ujjaim rátaláltak, a számhoz emeltem, lehunytam a szemem és teljes erőből belefújtam, aztán csak fújtam, míg el nem fogyott a levegőm. Mire kinyitottam a szemem, a bika már eltűnt. Csakúgy, mint jobb kezem mutatóujjáról az összes bőr is, amit a kétségbeesésemben megragadott medveszőlő tüskés ágai nyúztak le.

A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés ‒ bár eközben mégis oly egyszerű… mint a legtöbb dolog ‒, hogy milyen kevés választási lehetőségem van, s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne. Amikor a bozótba kapaszkodtam, amikor igyekeztem kezdeni valamit vérző ujjammal, amikor minden zaj megriasztott, mert attól féltem, hogy visszajöhet a bika, akkor számba vettem a lehetőségeimet. Csak kettő volt, s ezek gyakorlatilag egybevágtak: visszafordulhatok oda, ahonnan jöttem, vagy továbbmehetek oda, ahová akarok. Mogorván beismertem, hogy bármerre induljak is, a bikával még mindig összefuthatok, hiszen lehunytam a szemem, s ezért nem láttam, merre rohant el. Vagyis választhattam egy odaúti bika és egy visszaüti bika között. Így hát továbbmentem. Minden erőmet felemésztette az, hogy megtegyem a napi tizennégy kilométeres távot. Ez olyan fizikai teljesítmény volt, amihez fogható még soha ki nem telt tőlem. Minden porcikám fájt. A szívemet leszámítva. Nem találkoztam senkivel, de bármilyen furán hangozzék: nem is hiányzott senki. Másra sem vágytam, csak ételre, vízre és arra, hogy ledobhassam a hátizsákomat. De azért csak vittem. Kutyagoltam vele felfelé és lefelé, a kopár hegyek körbekanyarodó útjain, ahol az ösvényt Jeffrey-fenyők és tölgyek szegélyezték, átvágva földutakon, melyeken kivehető volt teherautók keréknyoma, habár egyetlen teherautót sem láttam arrafelé. A nyolcadik nap reggelén megéheztem és minden elemózsiámat kiborítottam a földre, hogy felmérjem a

helyzetet. Váratlanul hatalmába kerített a vágy, hogy valami meleget egyek. Bár kimerült voltam és étvágytalan, ek korra azért így is megettem szinte mindent, amit nem kellett főzni: müzlit és olajos magvakat, aszalt gyümölcsöt, szárított tonhalpelyhet és pulykacsíkokat, energiaszeleteket, csokit és a Better Than Milk tejpótló port. Szinte csak olyan élelmiszerem maradt, amit főzni kellett volna, de a tábori tűzhelyem nem működött. Ellátmányra nem számíthattam egészen Kennedy Meadowsig, ami utam 217-ik kilométerénél volt. Egy tapasztalt túrázó már legyalogolta volna ezt a távot ennyi idő alatt. A sebességemet alapul véve azonban még az út felénél sem tartottam. És még ha sikerül is eljutnom Kennedy Meadowsba annyi étellel, amennyim maradt, a tűzhelyemet akkor is meg kell javíttatni, aztán feltölteni a megfelelő benzinnel. Márpedig erre nem lesz sok esély Kennedy Meadowsban, ami nem igazi település, inkább csak egy magasan fekvő bázis vadászok, túrázók és horgászok számára. Ott kuporogtam a földön, körülöttem szétszórva a nejlonzacskókba csomagolt élelmiszer, s ekkor arra az elhatározásra jutottam, hogy letérek az ösvényről. Nem messze attól a helytől, ahol éppen voltam, a PTÖ keresztezett jó néhány különböző irányba tartó földutat. Ezek egyikén indultam el, mert kikövetkeztettem, hogy egy idő után rá fogok bukkanni a civilizáció jelére, ami egy főút formáját ölti majd ‒ ez párhuzamosan futott a túraösvénnyel, úgy húsz kilométerre, keletre. Úgy gyalogoltam, hogy nem tudtam biztosan, milyen úton járok, s csak reménykedtem, hogy valamire ráakadok. Baktattam és baktattam a ragyogó, forró napsütésben. Minden lépésnél megéreztem a testem szagát. Csomagoltam ugyan dezodort, és reggelente bekentem vele a hónaljamat, de már semmit nem használt. Több mint egy

hete nem mosakodtam. Testemet kosz és vér borította, sapkám alatt a fejemhez tapadt portól és verejtéktől összetapadt hajam. Éreztem, hogy izmaim egyre erősebbek lesznek, ezzel egyidejűleg és egyenlő mértékben azonban inaim és ízületeim mind rosszabb állapotba kerültek. A lábam kívül is, belül is sajgott: véresre dörzsölt bőrömön vízhólyagok nőttek, a megtett kilométerek pedig igénybe vették a csontokat és izmokat. Szerencsére az ösvény épp nem emelkedett, hanem vízszintesen futott vagy enyhén ereszkedett, ami kifejezetten jólesett a korábbi kíméletlen, meredeken felívelő és lefutó szakaszokhoz képest, de így is sokat szenvedtem. Időnként megpróbáltam elképzelni, hogy valójában nincs is lábam, s testem két mindenre érzéketlen csonkban ér véget, amelyek bármit elviselnek. Négy óra elteltével kezdtem már bánni a döntésemet. Lehet, hogy a PTÖ-n éhen halok vagy portyázó hosszúszarvú bikák öklelnek fel, de ott legalább tudtam, hogy hol vagyok. Üjraolvastam az útikönyvemet, és mostanra már abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán azon földutak egyikén járok, amelyekről futólag említést tettek benne. Óránként vettem elő a térképet és az iránytűt, hogy bemérjem, aztán újra bemérjem a helyzetemet. Előkaptam a Tájékozódást, hogy újra elolvassam, pontosan hogyan is kell használni a térképet és az iránytűt. Tanulmányoztam a nap járását. Elhaladtam egy kisebb tehéncsorda mellett, ami nem volt elkerítve, s láttukra nagyot dobbant a szívem, pedig egyik állat sem indult meg felém. Csak abbahagyták a legelést, felemelték fejüket és bámulták, ahogy ellépkedek mellettük. Én közben dallamosan dudorásztam feléjük: „Tehén, tehén, tehén.” Az út helyenként meglepően zöldellő földek között futott, máshol viszont száraz és sziklás volt a talaj. Két ízben

elgyalogoltam traktorok mellett, amelyek különös látványt nyújtottak, amint némán álltak az út szélén. Sokáig képes voltam gyönyörködni a táj szépségében és csöndjében, de késő délutánra kezdett eluralkodni rajtam a nyugtalanság. Úton jártam ugyan, de emberrel már nyolc napja nem találkoztam. Valamilyen szempontból ez civilizációnak számított, s mégis, leszámítva a szabadon legelésző teheneket és a két elhagyott traktort, no meg magát az utat, nem tűnt annak. Olyan érzésem támadt, mintha valami sci -íi filmben szerepelnék, mintha én volnék a bolygón az egyetlen túlélő, és utam során most először elfogott a sírás. Nagy levegőt vettem és lenyeltem a könnyeimet, aztán ledobtam a hátizsákot és lekuporodtam a földre, hogy összeszedjem magam. Az út valamivel odébb kanyarodott egyet, úgyhogy a csomagom nélkül odabaktattam körülnézni. Pillantásom három férfira esett, akik egy sárga kisteherautó vezetőfülkéjében ültek. Egyikük fehér volt, a másik fekete, a harmadik latinó. Úgy egy percbe telt, mire odaértem hozzájuk. Ugyanolyan arckifejezéssel meredtek rám, mint én tegnap a hosszúszarvú bikára. Mintha bármelyik pillanatban elüvölthetnék magukat: „Jávorszarvas!” Hihetetlen megkönnyebbülés töltött el a láttukon. S mégis, miközben feléjük lépkedtem, egész testemet megbizsergette valami összetett érzés, hogy már nem én vagyok az egyetlen szereplője a kihalt bolygóról szóló filmnek. Hirtelen egy másik filmbe kerültem: ebben én volt am az egyetlen nő, s ott volt három férfi, kiknek szándékairól, jelleméről, hovatartozásáról semmit’nem tudtam, s akik egy sárga teherautó árnyékos fülkéjéből figyeltek engem. Amikor a vezetőülés melletti nyitott ablakon át elmagyaráztam a helyzetemet, csak bámultak rám némán,

tekintetükben először riadalom, aztán megdöbbenés, majd gúny csillant, végül mindhárman nevetésben törtek ki. – Tudja-e, kedves, hogy mibe gyalogolt bele? ‒ érdeklődte meg a fehér férfi, amikor végre lecsillapodott, mire én a fejemet ráztam. Ő és a fekete férfi úgy a hatvanas éveiben járhatott, a latinó viszont alig lehetett húsz. – Látja ezt a hegyet? ‒ kérdezte, és a kormánykerék mögött ülve a szélvédőn át egyenesen előremutatott. ‒ Épp arra készülünk, hogy felrobbantsuk. ‒ Elmagyarázta, hogy egy olyan vállalkozás vette meg a földterület bányászati jogait, amelyik dekorációs célokra termel ki kőzetet, amit aztán az emberek a kertjükben használnak. – Franknek hívnak ‒ mutatkozott be, és megbökte cowboyka-lapja karimáját. ‒ És ön, ifjú hölgyem, voltaképpen birtokháborítást követ el, de ezt nem rójuk fel. ‒ Rám pillantott és kacsintott egyet. – Mi csak bányászok vagyunk. Nem a miénk a föld, mert ha így lenne, akkor kénytelenek lennénk lepuffantani magát. Újra felkacagott, majd a középen ülő latinó fiatalemberre mutatott és elmondta, hogy Carlosnak hívják. – Én pedig Walter vagyok ‒ szólalt meg az anyósülésen ülő fekete férfi. Ők voltak az első emberek, akikkel azóta találkoztam, hogy egy hete kitett az út mellett a két pasas a coloradói rendszámtáblás minifurgonból. Amikor megszólaltam, a hangom furán csengett – valahogy magasabb volt, és gyorsabban is beszéltem, mint amire emlékeztem, mintha újra meg újra elvesztettem volna fölötte az irányítást, mintha minden egyes szó egy felrebbenő madárka lett volna. Mondták, hogy szálljak be hátúlra, és autóval tettük meg a rövid

távolságot az út kanyarulatáig, hogy felszedjük a hátizsákomat. Frank lefékezett, és mindannyian kiszálltak. Walter felemelte a zsákomat és megdöbbent a súlyától. – Megjártam Koreát ‒ nyögte, miközben szemmel láthatólag erőlködve fellendítette a kisteherautó fémplatójára. ‒ De még ott sem cipeltünk ilyen nehéz hátizsákot. Illetve egyszer talán ilyen súlyos volt a holmim, de akkor éppen büntetésben voltam. Anélkül, hogy engem különösebben bevontak volna, gyorsan megtárgyalták, hogy Frankhez megyek haza, ahol a felesége megvacsoráztat, fürödhetek és ágyban alhatok. Reggel pedig segít találni valami helyet, ahol megjavíttathatom a tábori tűzhelyemet. – Na, magyarázza el nekem még egyszer, jó? ‒ kérte párszor Frank, és mind a hárman minden alkalommal összezavarodott arckifejezéssel, ám elragadtatott figyelemmel hallgattak végig. Úgy harminc kilométernyire lakhattak a Pacifikus Túraösvénytől, s mégsem hallott róla egyikük sem. Ahogy a zt sem tudták felfogni, minek indul egy nő egyedül túrázni, s Frank és Walter ezt a maga kedélyes, úri modorában tudomásomra is hozta. – Szerintem azért eléggé szuper ‒ nyilatkozta egy idő után Carlos, aki elmondta, hogy tizennyolc éves, és hamarosan bevonul a katonasághoz. – Lehet, hogy neked is inkább ezt kéne csinálnod ‒ javasoltam.

– Á, nem ‒ felelte. A férfiak újra beszálltak a kisteherautóba, s pár kilométeren át megint hátul utaztam, míg el nem jutottunk oda, ahol Walter saját autója parkolt. Carlosszal beszálltak és

elhúztak, én meg egyedül maradtam Frankkel, akinek volt még egy órányi dolga. Csak üldögéltem a sárga kisteherautó fülkéjében és figyeltem, ahogy ide-oda pöfög egy traktoron és planírozza az utat. Ahányszor csak elhaladt mellettem, mindig odaintett, s amikor eltávolodott, titokban átkutattam teherautója tartalmát. A kesztyűtartóban ezüst-flaskában whiskeyt találtam. Ittam belőle egy apró kortyot, majd visszatettem a helyére. A szám égett az erős italtól. Benyúltam az ülés alá, kihúztam egy keskeny, fekete tokot, felnyitottam, és egy fegyvert láttam benne, éppolyan ezüstösen csillogott, mint a flaska. Becsuktam a tokot és visszacsúsztattam az ülés alá. A slusszkulcs a gyújtásban maradt, s tétován felmerült bennem a gondolat, hogy mi lenne, h a elfordítanám és elhúznék az autóval. Lerúgtam a bakancsomat és megmasszíroztam a lábam. Még mindig látszott a kis véraláfutás, amit akkor szereztem, amikor Portlandben belőttem magam, de mostanra tompa sárga árnyalatúvá fakult. Végighúztam rajta az ujjamat, még mindig éreztem a közepén az injekciós tű nyomát, és elálmélkodtam azon, hogy milyen nevetséges is vagyok. Aztán visszavettem a zoknimat, hogy látnom se kelljen többé. – Maga meg miféle nő? ‒ tudakolta Frank, amikor végzett a munkájával és beszállt mellém a kisteherautóba. – Hogyhogy miféle? ‒ kérdeztem vissza. A tekintetünk összetalálkozott, a szemében villant valami, mire gyorsan félrenéztem. – Maga olyan, mint Jane? Olyan asszony, amilyent Tarzan szeretne magának? – Hát, gondolom, igen ‒ feleltem, és felnevettem, pedig kezdett hatalmába keríteni a szorongás, s azt kívántam, bárcsak beindítaná a kocsit és mennénk már. Frank nagydarab

férfi volt, magas, erős vonású, napbarnított. Bányász, bár nekem inkább cowboynak tűnt. A keze olyan volt, mint azoké a férfiaké, akikkel együtt nőttem fel, akik fizikai munkával keresték a kenyerüket, s akiknek a keze sosem volt egészen tiszta, bármennyit súrolták is. Mellette úgy éreztem magam, mint mindig, amikor bizonyos férfiakkal bizonyos körülmények között magamra maradtam: hogy bármi megtörténhet. Hogy Frank megmaradhat olyan jól neveltnek és kedvesnek, mint eddig volt, de akár az is megeshet, hogy elkap és egyetlen szempillantás alatt változtat az események alakulásán. Miközben ott ült a vezetőfülkében, figyeltem a kezét, figyeltem minden mozdulatát, testem minden sejtje éber volt, pedig kívülről nyugodtnak tűnhettem, mintha éppen most ébredtem volna valami pihentető alvásból. – Van itt számunkra valami ‒ jelentette ki, aztán benyúlt a kesztyűtartóba a whiskeys flaskáért. ‒ Ez a jutalmam az egész napi fárasztó munka után. ‒ Lecsavarta a kupakot és felém nyújtotta az italt. ‒ Előbb a hölgyek. Átvettem a laposüveget és a számhoz emeltem, hagytam, hogy a whiskey beáradjon a számba. – Na, igen. Maga ez a fajta nő. Így is fogom nevezni ezentúl, Jane-nek. ‒ Átvette a whiskeyt és rendesen meghúzta. – Tudja, azért nem vagyok ám egészen egyedül ‒ böktem ki, s villámgyorsan előálltam egy hazugsággal. ‒ A férjem… akit Paulnak hívnak… ő is túrázik. Kennedy Meadowsból indult el. Tudja, hogy az merre van? Mindketten szerettük volna megtapasztalni, milyen egyedül gyalogolni, úgyhogy ő délnek tart, én pedig északnak, aztán valahol középen összetalálkozunk, és a nyár hátralevő részében már közösen gyalogolunk.

Frank biccentett és újra kortyolt az italból.

– Hát, akkor ő még magánál is bolondabb ‒ nyilatkozta egy perc gondolkodás után. ‒ Mert egy dolog olyan nőnek lenni, aki elég őrült ahhoz, hogy azt tegye, amit maga. De teljesen más dolog olyan férfinak lenni, aki hagyja, hogy a felesége ilyesmit műveljen. – Igen ‒ mondtam, mintha egyetértettem volna vele. ‒ No, mindegy. Még pár nap, és találkozunk ‒ jelentettem ki olyan meggyőzően, hogy még magam is elhittem. Hogy Paul ebben a pillanatban is éppen felém tart. Hogy valójában nem is ad tuk be a válópert két hónapja, egy havas áprilisi napon. Hogy eljön értem. Vagy legalább tudni fogja, ha nem jutok tovább az ösvényen. Hogy az eltűnésem néhány napon belül feltűnik valakinek.

Csakhogy mindennek épp az ellenkezője volt igaz. Az emberek az életemben olyanok voltak, mint a sebtapasz, amit az ösvényen töltött első napomon elsodort a sivatagi szél. Szétszóródtak és eltűntek. Még csak arra sem számított senki, hogy telefonálok, mihelyt elérem az első állomásomat. Vagy a másodikat, esetleg a harmadikat. Frank hátradőlt az ülésében és megigazította nadrágja övén a tenyérnyi fémcsatot. – Van ám valami más is, amivel szeretem megjutalmazni magam egy fárasztó nap végén ‒ közölte. – És mi az? ‒ tudakoltam bizonytalanul mosolyogva, miközben szívem vadul kalapált. Ölemben heverő kezem bizsergett. Tudatában voltam annak, hogy a hátizsákomat nem érhetem el, a platón hever, túl messze tőlem. Villámgyorsan eldöntöttem, hogy itt hagyom, ha a meneküléshez ki kell ugranom a kisteherautóból. Frank az ülés alá nyúl t, ahol a fegyvert tartotta keskeny, fekete tokjában.

Átlátszó műanyag zacskót vett elő. Benne hosszú, vékony, vörös medvecukorcsíkok, mindegyik adag megsodorva, mint egy lasszó. Felém nyújtotta a zacskót és udvariasan megkérdezte: – Miss Jane, megkínálhatom?

6.

BIKA MINDKÉT IRÁNYBAN

Miközben Frank vezetett, legalább kétméternyit felfaltam a medvecukrából, de még egyszer ennyit is megettem volna, ha marad belőle. – Maga várjon itt ‒ fordult hozzám, amikor lefékezett a döngölt kocsifelhajtón az otthona mellett. Ami egy lakókocsi volt, egy kisebb táborra való lakókocsi között a sivatagi bozótban. ‒ Bemegyek és elmesélem Annette-nek, hogy maga kicsoda.

Pár perc múlva együtt léptek ki a lakókocsiból. Annette testes, ősz hajú nő volt, arckifejezése azonban barátságtalan és gyanakvó. – Csak ennyi a holmija? ‒ morogta, amikor Frank kicibálta aFrank kisteherautóból a hátizsákomat. Követtem őket. Odabent azon nyomban indult is a fürdőszobába. – Érezze magát otthon ‒ mondta Annette, amit úgy értelmeztem, hogy üljek le az ebédlőasztalhoz a konyhai rész

szélén, mig ő összekészít nekem egy tál ételt. Az asztal túlsó végén kisméretű, ám annyira hangosra feltekert tévékészülék állt, hogy szinte már nem lehetett megérteni a szavakat. Egy újabb történet az O. J. Simpson ügyből. Azt néztem, míg oda nem lépett mellém Annette, aki letett elém egy tányért, majd kikapcsolta a tévét. – Másról sem lehet hallani. Csak O. J. Így, meg O. J. úgy ‒ jegyezte meg. ‒ Mintha nem lennének éhező gyerekek Afrikában. Gyerünk, fogjon hozzá ‒ utasított, és az ételre bökött. – Várok kicsit ‒ feleltem hanyagnak szánt hangon, nehogy eláruljam, mennyire uralkodnom kell magamon. Lebámultam a tányérra. Púposan meg volt rakva grillezett karajjal, konzervkukoricával és krumplisalátával. Eszembe jutott, hogy fel kellene állnom és elmennem kezet mosni, de féltem, hogy ezzel csak tovább késleltetem a vacsorámat. Nem számított. Jelen állapotomban éppoly távolinak éreztem azt az elgondolást, miszerint evés előtt kezet mosunk, mint a tévében futó híradót. – Egyen! ‒ parancsolt rám Annette, és egy műanyag pohárban cseresznyés Kool-Aidet tett elém. A villával számhoz emeltem egy falat krumplisalátát. Olyan jó volt, hogy majdnem elájultam. – Főiskolára jár? – Igen ‒ feleltem, és furcsa módon jól esett, hogy kinézi belőlem, pedig koszos és büdös vagyok. ‒ Illetve oda jártam. Négy éve végeztem ‒ mondtam és újabb falatot vettem a számba. Közben tudatában voltam annak, hogy ez persze nem teljesen igaz. Bár megígértem anyának élete utolsó napjaiban, hogy befejezem a BA-t, ezt nem tettem meg. Anya a tavaszi

szünetünk kezdetének hétfőjén halt meg, és én a következő

hétfőn visszatértem a főiskolára. Bár teljesen elmerültem gyászomban, az utolsó negyedévben végigküzdöttem magam az összes kötelező órán, de a diplomámat nem kaphat tam meg, mert egyetlen dolgot elmulasztottam: nem írtam meg egy ötoldalas esszét egy nem különösebben nehéz irodalomkurzusra. Pedig nevetségesen egyszerű feladat lett volna, de ahányszor csak leültem a számítógép elé, minden alkalommal csak bámultam az üres képernyőt. A diplomaosztón felvettem a sapkát, a talárt, és én is átbaktattam a színpadon, hogy átvegyem a hosszúkás tokba zárt iratot, de pontosan tudtam, mi áll majd benne, amikor kigöngyölöm: hogy amíg azt az esszét be nem adom, addig nem az alapképzésről a diplomámat. Másom sem volt, csak a diákhitelem, amit számításaim szerint negyvenhárom éves koromig fogok fizetni. kaphatom meg

*

Másnap reggel Frank kitett a főúton egy vegyesbolt mellett, azzal, hogy Apróbáljak meg stoppal eljutni Ridgecrest nevű városkába. bolt tornácán ültem, míg arraegy nem jött egy pasas, aki csipszet terített a környékbeli boltokban, és hajlandó volt elvinni, annak ellenére, hogy a vállalat szabályai tiltották az autóstopposok felvételét. Troynak hívják, mutatkozott be azonnal, ahogy beszálltam nagy teherautójába. Hetente öt napon át Kalifornia déli részét járta, és mindenféle csipszet szállított. Már tizenhét éve nős volt, a gimnáziumi szerelmét vette el tizenhét évesen. – Tizenhét évet töltöttem kalitkán kívül, a másik tizenhetet meg benne ‒ tréfálkozott, de a hangjából egyértelműen ki lehetett érezni, hogy nem tartja viccesnek a

dolgot. ‒

Bármit megtennék, ha helyet cserélhetnék veled ‒ jegyezte meg útközben. ‒ Valójában szabad szellemnek születtem, csak épp sosem volt annyi vér a pucámban, hogy merjek is szabad lenni.

Todd Természetjáró Boltja előtt tett ki, ahol Mr. Todd saját kezűleg szerelte szét a tábori tűzhelyet, megtisztította, beletett egy új szűrőt, eladott egy adagot a működtetéséhez megfelelő benzinből, majd a biztonság kedvéért végigpróbáltatta velem a begyújtás műveletét. Én pedig vettem még ragasztószalagot és 2nd Skin tapaszt felsebzett bőrömre, majd átmentem egy étterembe, rendeltem egy malátás csokoládét meg egy sajtburgert sült krumplival, s úgy éreztem magam, mint előző este vacsora közben: majdnem elájultam minden jó falattól. Utána végigsétáltam a városon, autók húztak el mellettem, s a bennük ülő vezetők és utasok hűvös kíváncsisággal méregettek. Elballagtam gyorséttermek és autószalonok mellett, de nem i gazán tudtam, hogy inkább stoppoljak, vagy töltsem Ridgecrestben az éjszakát és másnap induljak vissza a PTÖ-re. Ahogy ott álldogáltam egy kereszteződésnél, s igyekeztem eldönteni, mihez kezdjek, egy szakadt férfi állt meg mellettem a biciklijével. Gyűrött papírzacskót szorongatott. – Kifelé tart a városból? ‒ kérdezte. – Talán ‒ válaszoltam. A bicikli túl kicsi volt ‒ gyereknek való, nem felnőttnek ‒, s a váz oldalát rikító színűre festett lángnyelvek díszítették. – Merre megy? ‒ tudakolta. Olyan testszaga volt, hogy mármár köhögésre ingerelt, habár valószínűleg én sem voltam illatosabb. Vacsora után fürödtem ugyan Frank és Annette otthonában, de még mindig a koszos ruháimat viseltem. – Lehet, hogy egy motelban töltöm az éjszakát ‒ feleltem.

– Eszébe ne jusson! ‒ ordított fel. ‒ Én is ott aludtam, és börtönbe dugtak. Biccentettem, mert rájöttem közben, hogy azt hiszi, hasonló helyzetben vagyunk. Hogy én is sodródom. Hogy törvényen kívüli vagyok. Nem pedig egy úgynevezett főiskolás lány, még csak nem is egy hajdani diák. Meg sem kíséreltem elmagyarázni neki a PTÖ-t. – Ezt odaadhatom ‒ mondta a férfi, és felém nyújtotta a papírzacskót. ‒ Kenyér és felvágott. Csinálhat belőle szendvicset.

– Köszönöm, nem kérem ‒ feleltem. Ajánlata egyszerre taszított és meghatott. – Hova valósi? ‒ faggatott, s mintha nem akaródzott volna odébb-állnia. – Minnesotába. – Hé! ‒ rikkantott fel, és mocskos képén mosoly ömlött el. ‒ Hát akkor földik vagyunk. Én Illinoisból jöttem. Illinois meg Minnesota olyanok, mint a szomszédok. – Hát, inkább majdnem szomszédok. Ott van közöttük Wisconsin ‒ vágtam rá, aztán rögtön meg is bántam, mert nem szerettem volna megbántani. – Attól még olyanok, mint a szomszédok ‒ erősködött, és fölemelte a tenyerét, hogy lepacsizzunk. Lepacsiztunk. – Sok szerencsét ‒

szóltam utána, amikor elkerekezett. Elballagtam egy élelmiszerboltig, ahol csak járkáltam a polcok között, anélkül, hogy bármihez hozzányúltam volna ‒ szinte beleszédültem az ételhegy látványába. Pár dolgot vettem, hogy pótoljam azt, amit akkor ettem meg, amikor nem tudtam megfőzni a szárított ennivalót, aztán végigsétáltam egy

forgalmas út mellett, míg rá nem bukkantam a város valószínűleg legolcsóbb moteljára. – Bud vagyok ‒ közölte a pult mögött álló férfi, amikor szobát kértem tőle. Melankolikus képe volt, s úgy köhögött, mint a bagósok. Ráncos arca két oldalán redőkben lógott cserzett bőre. Amikor elmondtam neki, hogy a PTÖ -n túrázom, ragaszkodott ahhoz, hogy kimossa a ruháimat. ‒ Egyszerűen csak behajítom az ágynemű meg a törülközők mellé, ked ves. Semmiség az egész ‒ jelentette ki, amikor tiltakoztam. A szobámba mentem, levetkőztem, s bár tikkasztó júniusi nap volt, felvettem az esőkabátot és a vízhatlan nadrágot, majd visszamentem a recepcióhoz, szégyenlősen átnyújtottam Budnak kis kupac mocskos mondtam neki.

holmimat és újra köszönetet

– Tetszik nekem a karkötője. Ezért is ajánlottam fel ‒ magyarázta Bud. Felhúztam esőkabátom ujját és a karkötőre néztünk mindketten. Kopott, ezüst darab volt, egy vietnami emlékkarkötő, amit Aimee barátnőm csúsztatott a csuklómra hetekkel ezelőtt, amikor egy minneapolisi utcán elbúcsúztunk. Hadd lássam, kinek a neve van rajta. ‒ Bud átnyúlt a pulton, megfogta a csuklómat és úgy fordította, hogy mindketten el tudjuk olvasni a betűket rajta. ‒ William J. Crockett ‒ mondta hangosan, majd elengedte a kezemet. Aimee végzett némi kutatómunkát, úgyhogy el tudta mesélni nekem, ki volt William J. Crockett: pilóta a légierőnél, aki két hónap múlva töltötte volna be a huszonhatodik életévét, amikor Vietnamban lelőtték a repülőgépét. Aimee éveken át hordta a karkötőt és soha nem vette le. Ahogy én sem, attól a pillanattól fogva, hogy nekem adta.

– Magam is vietnami veterán vagyok, úgyhogy odafigyelek az ilyesmire. Ezért is adtam magának az egyetlen szobát,

amihez van fürdőkád! ‒ magyarázta Bud. ‒ 63-ban jártam ott, alig voltam tizennyolc. Most már háborúellenes vagyok. Mindenféle háborút ellenzék. Százszázalékosan. Leszámítva bizonyos eseteket. ‒ Mellette egy műanyag hamutartóban cigaretta parázslóit, Bud fel is vette, de nem emelte a szájához. ‒ No, gondolom, hallotta, hogy idén elég sok a hó fent a Sierra Nevadán. – Hó? ‒ kérdeztem vissza. – Rekordévünk volt. Teljesen beállt minden. A városban van egy természetvédelmi tájékoztatóiroda, ha akar, nézzen be hozzájuk, hogy megtudja, milyenek a körülmények ‒ tanácsolta, és beleszívott a cigarettájába. ‒ Pár órán belül megleszek a ruháival. Visszatértem a szobámba, ahol először zuhanyoztam, utána pedig meg is fürödtem. Aztán lehúztam az ágytakarót és ráfeküdtem az ágyra. A szobában nem volt légkondicionálás, de nem volt melegem. Életemben ilyen jól még nem éreztem magam most, hogy a turistaösvényen töltött napok alatt megtudtam, milyen borzalmasan is tudom érezni magam. Felálltam, belekotortam a hátizsákba, aztán újra elterültem az ágyon és a Míg fekszem kiterítvé-t olvasgattam. Közben azonban nem hagytak nyugodni Bud szavai a hóról. A havat jól ismerem. Végtére is Minnesotában nőttem fel. Lapátoltam havat, vezettem hóban, gyúrtam belőle hógolyót. Napokon át néztem az ablakból, ahogy lehullik, aztán a hatalmas kupacok hónapokon át ott maradnak megfagyva a földön. Csakhogy ez másféle hó. Ez az a hó, ami oly szívósan borította a Sierra Nevadát, hogy a hegységet erről is nevezték el: spanyolul a Sierra Nevada kifejezés „havas hegyláncot” jelent.

Abszurdnak tűnt, hogy már eddig is ebben a havas hegységben gyalogoltam ‒ hogy amióta elindultam a PTÖ -n, azok a sivatagi hegységek, melyeken átkeltem, gyakorlatilag mind a Sierra Neva-dához tartoztak. Persze nem a Magas Sierra részéhez, nem ahhoz a könyörtelen gránitcsúcsokból és ormokból álló vonulathoz, amely Kennedy Meadowson túl kezdődik, s amit több mint száz éve fedezett fel magának, és aztán annyira imádott John Muir, a híres hegymászó és író. Muir Sierra Nevadáról szóló könyveit ekkor még ne m olvastam, de annyit tudtam róla, hogy ő alapította a Sierra Clubot. Élete fő célja az volt, hogy a Sierra Nevadát megóvja a birka-pásztoroktól, a bányászati vállalkozásoktól, a turistaközpontoktól és a modern kor egyéb vívmányaitól. Hála neki és támogatóinak, a Sierra Nevada legnagyobb része ma is vadon. Olyan vadon, ami úgy tűnik, jelenleg be van havazva. Nem lepett meg teljesen a hír. Az útikönyvem szerzői figyelmeztettek arra, hogy a Magas-Sierrában előfordulhatnak havas szakaszok, úgyhogy készültem erre az eshetőségre. Illetve készültem annyira, amennyire én azt helyesnek láttam, mielőtt megindultam volna a PTÖ-n: vettem egy jégcsákányt és postáztam magamnak abban a dobozban, amit majd Kennedy Meadowsnál kapok meg. A csákány megvásárlásakor azt képzeltem, hogy csak alkalmanként lesz rá szükségem, az ösvény magasabban fekvő szakaszain. Az útikönyv biztosított róla, hogy június végén, július elején ‒ vagyis mire én eljutok oda ‒ a hó zöme általában már elolvad a Magas -Sierrában. Annak persze nem jutott eszembe utánanézni, hogy vajon az idei évre is jellemző-e az, ami „általában”. Az éjjeliszekrényen találtam egy telefonkönyvet, belelapoztam, majd felhívtam a természetvédelmi tájékoztatóhivatal helyi irodáját.

– Ó, igen, most sok a hó odafent ‒ mondta a nő, aki felvette a telefont. Azt is közölte velem, hogy pontos adatai nincsenek, de abban biztos, hogy a Sierrákban rekordmennyiségű hó hullott. Amikor elárultam neki, hogy a PTÖ -n túrázom, felajánlotta, hogy kivisz autóval az ösvényhez. Letettem a kagylót, és inkább megkönnyebbülést éreztem, hogy nem kell stoppolnom, mintsem aggódtam volna a hó miatt. Az egész olyan távolinak tűnt, olyan valószínűtlennek. A kedves nő a földmérő hivatalból másnap délután visszavitt a túraösvény Walker Pass nevű szakaszához. Néztem, ahogy elhajt, s egyszerre éreztem magam megszeppenve, de közben talán valamivel magabiztosabbnak is, mint kilenc nappal korábban, amikor megkezdtem a gyaloglást. Ez idő alatt támadt rám a texasi hosszúszarvú bika, ekkor keletkeztek kék foltjaim és se beim, legyalogoltam egy elhagyatott úton egy hegy mellett, amit épp készültek felrobbantani. Több kilométernyi sivatagon haladtam át, számtalan hegyre mentem fel és jöttem le, napok teltek el úgy, hogy nem láttam embert. Sebesre gyalogoltam a lábam, a testemen a bőr annyira felhorzsolódott, hogy vérzett, s nemcsak magamat vonszoltam át a vadon mindezen zord kilométerein, hanem egy hátizsákot is, ami többet nyomott, mint a saját testsúlyom fele. És mindezt egyedül. Ez már igazán jelent valamit, ugye? ‒ gondoltam, miközben átbaktattam egy Walker Passhoz közeli primitív táboron, találtam egy helyet, ahol az éjszakát eltölthetem. Elég későre járt, de még világos volt, s szinte júniusi meleg a tavasz utolsó hetében. Felállítottam a sátrat, s megfőztem első meleg vacsorámat ‒ szárított babot rizzsel -immár működő tábori tűzhelyemen, aztán csak néztem, ahogy a hegyek fölött az égen ragyogó színekben játszik a fény, s úgy éreztem, nincs nálam

szerencsésebb ember. Nyolcvannégy kilométer választott el Kennedy Meadowstól, huszonhat a legközelebbi vízlelőhelytől az ösvényen. Reggel újra teljes víztartalékkal pakoltam fel a zsákot, s átkeltem a 178-as úton. A Sierra Nevadát átszelő következő főút légvonalban kétszáznegyven kilométerre volt északra, a Tuolumne Meadows közelében. Forró délelőtti napsütésben indultam meg a sziklás, emelkedő ösvényen. Közel s távol hegyek vettek körül: dél felé, hozzám közelebb a Scodie hegység, távolabb, keletre az El Paso -hegység, északnyugatra a Dome Land Érintetlen Természeti Terület, amit néhány napon belül el is érek. A hegyeket nagyrészt egyformának találtam, bár különböztek egy kicsit. Már hozzászoktam a hegyek állandó látványához, és az elmúlt hét során sokat változott az, ahogy a látottakat érzékeltem. Hozzászoktam a kilométerekre elnyúló, végtelennek tűnő panorámához, megszokottá vált az érzés, hogy azon a vonalon gyalogolok, ahol a föld összeér az éggel. A hegygerincen. De leginkább nem néztem fel. Egyik lépés követte a másikat, s a tekintetemet a kavicsos csapáson tartottam, amin lábam meg-megcsúszott, miközben fölfelé baktattam a szerpentinszerűen kanyargó ösvényen. Hátizsákom minden lépésnél idegesítően megnyikordult ‒ a hang még mindig ugyanarról a helyről eredt, alig pár centiméternyire a fülemtől. Gyaloglás közben kényszerítettem magam, hogy ne gondoljak mindarra, ami fáj ‒ a vállamra, a hátam felső részére, a lábamra és csípőmre ‒, de ez csak rövid ideig vált be. Ahogy átkeltem a Mount Jenkins északi nyúlványán, többször is megálltam, hogy befogadjam a hatalmas sivatag képét, ami alattam kelet felé indulva beleveszett a látóhatárba. Délután egy kőomláshoz értem és megálltam. Felnéztem a hegyre, és

tekintetemmel követtem a lezúdult kövek útját. Az öklömnyi, szögletes szikladarabok hatalmas folyót alkottak ‒ s ez áthömpölygött azon a hajdan vízszintes, mintegy fél méter széles ösvényen, amin az emberek gyalogolhattak. Én viszont nem voltam normális ember. Hanem olyan, aki irgalmatlan terhet visz a vállán, s még csak túrabotja sincs, ami segíthetné a támaszkodásban, egyensúlyozásban. Hogy miért nem hoztam túrabotot, ha már nem feledkeztem meg az összecsukható fűrészről, arról halvány fogalmam sem volt. Lehetetlen volt bármiféle husángot találni ‒ a körülöttem gyéren növő alacsony, csenevész fáknak semmi hasznát nem vettem. Nem maradt más hátra, mint valahogy nekiindulni. Amikor a kőomlásra léptem, megremegett a lábam. Előrehajoltam, és megroggyantottam a térdem, mert féltem, hogy megszokott, nagyjából egyenes, görnyedt testtartásom kibillentheti a köveket a helyükről, s akkor engem is magukkal sodornak lefelé a hegyoldalon. Egyszer megbotlottam és teljes súlyommal térdre zuhantam, s amikor feltápászkodtam, még körültekintőbben lépkedtem ‒ hátamon minden lépésnél megloccsant a vizestömlő. Megkönnyebbültem, amikor átértem a kőomlás túloldalára, nem számított már, hogy a térdem vérzik és lüktet a fájdalomtól. „Ezt megúsztam”, gondoltam hálatelt szívvel, csakhogy tévedtem. Azon a délutánon három másik kőomláson is át kellett kelnem.

Az éjszakát a Mount Jenkins és a Mount Owens közötti magas nyergen töltöttem. Bár mindössze 13,6 kilométert tettem meg, a testemet valósággal sokkolta az erőfeszítés, hogy eljussak idáig. Korábban jól lehordtam magam, hogy miért nem gyalogolok tempósabban, most azonban magamba zuhanva ücsörögtem a tábori széken, a lábam közé, a földre

lerakott forró edényből kanalaztam a vacsorát, és már azért is hálás voltam, hogy egyáltalán eddig eljutottam. 2156 méter magasan jártam, körülöttem mindenfelé csak az eget láttam. A hullámzó táj fölött nyugatra a naplemente vagy tízféle árnyalatú narancs‒ és rózsaszínben játszott, keletre látszólag végtelen sivatagi völgy nyúlt el, amíg a szem ellátott. A Sierra Nevada a földkéreg egy függőlegesen felhorgadó tömbje. A vonulat 90 százalékát a nyugati lejtő alkotja, aztán a hegycsúcsok fokozatosan termékeny völgyekké olvadnak, amelyek a kaliforniai part felé nyúlnak ‒ ez a partvonal nyugaton durván háromszázhúsz kilométeren át párhuzamosan fut a PTÖ-vel. A Sierra Nevada keleti lankája teljesen más: meredek lejtő, amely hirtelen mélyülve é r le egy óriási kiterjedésű, sík sivataghoz, ami aztán belenyúlik a nevadai Nagy-medencébe. Korábban csak egyszer láttam Sierra Nevadát, amikor Paullal átlátogattunk a nyugati partra pár hónappal azután, hogy elhagytuk New Yorkot. Death Valleyben táboroztunk le, másnap pedig órákon át autóztunk a kopár, már-már túlviláginak tűnő tájon. Délre járhatott, amikor a nyugati horizonton feltűnt Sierra Nevada ‒ hatalmas, fehér, áthatolhatatlan fal emelkedett ki a földből. Most, hogy ott üldögéltem a magas hegynyerg en, szinte lehetetlen volt magam elé idézni a képet. Már nem távolról szemléltem azt a falat. Ott ültem a gerincén. Valamelyest visszafogott elragadtatással bámultam a tájat, még ahhoz is fáradt voltam, hogy felálljak, és a sátorhoz lépjek, csak néztem, ho gyan sötétedik el lassan az égbolt. Fejem fölött felkelt a fénylő hold, alattam, a távolban Inyokern és Ridgecrest település fényei csillogtak. Hatalmas volt a csend. Az űr úgy nyomta a vállamat, mint valami óriási teher. Ezért jöttem ide, mondtam magamban. Ezt kaptam.

Amikor végül felálltam, és lefekvéshez készültem, észrevettem, hogy túrám során most először nem vettem fel a poláranorákomat, amikor lement a nap. De még csak hosszú ujjú inget sem húztam magamra. 2156 méter magasan voltam, de nem éreztem hűvösnek a levegőt. Azon az éjjelen hálás voltam azért, hogy meztelen karomat langyos szellő éri, másnap reggel tízre azonban szemernyi sem maradt ebből a jó érzésből. Felperzselte a könyörtelen, hihetetlen hőség. Délre tikkasztó meleg lett, s az ösvényre semmiféle árnyék nem esett. Komolyan elgondolkodtam azon, túlélem -e. Olyan forróság volt, hogy csak úgy tudtam gyalogolni, ha tízpercenként megálltam öt percet pihenni, s a palackomból kortyolgatott víz olyan volt, mintha forró tea lett volna. Gyaloglás közben folyton nyöszörögtem, mintha bizony az valamiféle hűsítő megnyugvást hozhatna, de persze semmi nem változott. A nap továbbra is kíméletlenül perzselt, s hajszálnyit sem izgatta, hogy élek vagy halok. A szomjas bozót és a csenevész fák közönyösen, makacsul állták a sarat, ahogy mindig is, s ahogy mindig is fogják. Kavics voltam. Falevél voltam. Görbe faág voltam. Számukra nem voltam semmi, pedig ők a mindent jelentették számomra. Ha bármi kis árnyékra bukkantam, lepihentem, és a legapróbb részletekbe menő módon elképzeltem, milyen is a hideg víz. Olyan forróság volt, hogy ezt az egészet nem is annyira emlékképként, mint inkább egy hangként tudom felidézni, egy sivító zajként, ami disszonáns harsogássá fokozódott, és középpontja a fejem volt. Annyi mindent kellett már a túrán elviselnem, s mégsem merült fel bennem soha,

hogy feladjam. Most, a tizedik napomon kikészültem. Abba akartam hagyni.

Csak tántorogtam tovább északnak, Kennedy Meadows felé, s iszonyúan dühös voltam magamra, amiért előálltam ezzel az idióta ötlettel. A világban másutt emberek éppen kerti partit tartanak, élvezik szabadnapjaikat, tavak mellett pihennek, szunyókálnak. Bármikor hozzájuthatnak jégkockához, limonádéhoz és 20 fokra hűtött helyiségekhez. Ismertem ezeket az embereket. Kedveltem őket. És gyűlöltem is, hogy ilyen messze vannak tőlem, mikor épp itt haldoklom egy olyan túraösvényen, melyről csak kevesen hallottak. Fel fogom adni. Feladni, feladni, feladni, kántáltam magamban, miközben nyöszörögtem és gyalogoltam és megpihentem (tíz perc, öt perc, tíz perc, öt perc). El fogok jutni Kennedy Meadowsba, megszerzem az ellátmányos dobozomat, felfalok minden csokit, amit csak belepakoltam, aztán elstoppolok addig a városig, ahová az autós tart, aki éppen felvesz. Valahogy eljutok egy buszmegállóhoz, onnan pedig már bárhová mehetek. Alaszkába, döntöttem el azonnal. Mert Alaszkában jég van. Nem is kétséges. Mind jobban megbarátkoztam a túra feladásának gondolatával, és rögtön az is eszembe jutott, miért volt az egész PTÖ egy kivételesen hülye ötlet. Azért indultam el ezen az ösvényen, mert szerettem volna végiggondolni az életemet, hogy eltöprengjek mindazon, ami korábban megtört engem, s hogy így újra egésznek érezhessem magam. Csakhogy az igazság az volt ‒ legalábbis eddig így tűnt ‒, hogy mindvégig kizárólag a saját fizikai szenvedésem foglalkoztatott, az viszont fel is emésztett teljesen. Amióta megkezdtem a túrát, életem gyötrelmei csak ritkán jutottak eszembe. Miért, ó, miért

halt meg az én jó anyám, s hogyan vagyok képes nélküle élni és virulni? Hogyan lehet, hogy hajdan erős és összetartó családom anya halála után oly gyorsan és tökéletesen széthullott? Mit tettem, amikor tönkretettem a házasságomat Paullal, a megbízható, édes férjjel, aki olyan állhatatosan szeretett? Miért kavarodtam abba az ostoba viszonyba Joe-val és a heroinnal, miért bújtam ágyba olyan férfiakkal, akiket alig ismertem?

Ezek a kérdések egész télen és tavasszal kőként húztak le, miközben a Pacifikus Túraösvény végigjárására készültem. Ezeket a kérdéseket félredobtam, amiken sírtam, amiket gyötrelmes részletekbe menően kielemeztem naplómban. Úgy terveztem, választ találok az összesre, miközben a PTÖ -n túrázom. Elképzeltem, amint a naplementénél végtelen meditációkba merülök, vagy hosszan elmerengek a kristálytiszta hegyi tavakat bámulva. Úgy gondoltam, a katartikus szomorúság és gyógyító öröm könnyeit sírom majd utam minden egyes napján. Helyette azonban csak nyöszörögtem, s még csak nem is azért, mert a szívem fájt. Helyette a lábam sajgott, a hátam, és a nem gyógyuló seb ek csípőtájt. Az ösvényen töltött második héten ‒ amikor a tavasz hivatalosan is majdnem nyárba váltott ‒ már azért is sírtam, mert olyan meleg volt, hogy a fejem majdnem szétrobbant tőle. Amikor éppen nem fizikai állapotom miatt morogtam, akkor azon kapta m magam, hogy a fejemben idióta reklámzenék és dalok részletei szólnak újra meg újra, mintha valami egyvelegeket közvetítő rádióadó működne benne. A csend ellen úgy védekezett az agyam, hogy ki -kidobott pár sort olyan dallamokból, amiket életem során hallo ttam ‒ voltak köztük dalok, amiket szerettem, de tisztán csengtek a fülemben olyan reklámnóták is, amelyek már-már

megőrjítettek. Órákat töltöttem azzal, hogy kiszorítsam a fejemből a Doublemint rágógumi és a Burger King hirdetéseit, aztán beletelt egy egész délutánba, mire sikerült felidéznem egy Uncle Tupelo szám egyik sorát, ami így kezdődött: „Falling out the window. Tripping on a wrinkle in the rug…” Egy egész napot töltöttem azzal, hogy összerakjam Lucinda Williams „Something About What Happens When We Talk” című dalának teljes szövegét. A lábam égett, a bőrömet véresre horzsoltam, izmaim és ízületeim sajogtak, kicsit elfertőződött az ujjamon a seb, amit a bika elől menekülve szereztem, úgyhogy lüktetett a fájdalomtól, a fejem zúgott, összevissza zenefoszlányok kavarogtak benne ‒

gyaloglásom perzselő tizedik napján így vonszoltam be magam, szinte már négykézláb, egy árnyékos amerikai nyárfa- és fűzfaligetbe. Az útikönyvem szerint Spanish Needle Creeknek hívták. A könyv felsorolt több ígéretes helyet, melyek nevében hamisan szerepelt a creek, vagyis patak szó, de Spanish Needle Creeknél tényleg volt patak, vagy legalábbis volt valami ahhoz hasonló: az árnyékos meder kövein pár centis víz csillant. Azonnal ledobtam a hátizsákomat, bakancsomat, ruháimat, és meztelenül beleültem a sekély, hűs vízbe, arcomra, fejemre kezemmel locsolva a vizet. Az ösvényen töltött tíz napom során nem találkoztam emberrel, így minden különösebb aggály nélkül heverésztem ott. Nem tartottam attól, hogy bárki felbukkanna, szinte beleszédültem az elragadtatásba, miközben átpumpáltam a vizet víztisztító berendezésemen, s egyik palackot a másik után ittam ki. Másnap reggel a patak halk csobogása ébresztett. Elidőztem a sátorban, s csak néztem a hálós ablakon át, hogyan világosodik ki az ég. Ettem egy müzliszeletet,

olvasgattam az útikönyvet, s erőt gyűjtöttem az előttem álló szakaszra. Végül felkeltem, a patakhoz ballagtam és utoljára fürödtem egyet, kiélveztem ezt a fényűzést. Reggel kilenc volt, de máris nagyon meleg, így kifejezetten rettegtem a pillanattól, amikor el kell hagynom az árnyas ligetet a patak partján. Miközben a tízcentis vízben áztattam magam, elhatároztam, hogy nem gyalogolok el Kennedy Meadowsig. Már az is túlságosan messze lenne az én tempómmal. Az útikönyvem szerint úgy húsz kilométerrel odébb az ösvényt egy út keresztezi majd. Amikor odaérek, azt csinálom, mint a múltkor: addig megyek rajta, míg fel nem vesz valaki. Csak éppen ezúttal nem térek vissza az ösvényre. Éppen az induláshoz készülődtem, amikor dél felől va lami zajt hallottam. Amikor megfordultam, egy szakállas, hátizsákos férfit pillantottam meg, aki felém ballagott az ösvényen. Túrabotja minden lépésnél koppant egyet a kemény földön. – Helló! ‒ köszönt rám mosolyogva. ‒ Te nyilván Cheryl Strayed vagy! – Igen ‒ feleltem

elcsukló hangon. Legalább annyira meglepett egy újabb ember felbukkanása, mint az, hogy tudta a nevemet.

– Láttam a nevedet az ösvény vendégkönyvében ‒ magyarázta arckifejezésem láttán. ‒ Napok óta követem a nyomaidat.

Nemsokára már hozzászoktam ilyen közvetlenül szólítanak

ahhoz, hogy a vadonban

meg

idegenek;

a

túranyilvántartás egész nyáron egyfajta társasági hírlevélként funkcionált. – Greg vagyok ‒ mutatkozott be, és kezet rázott velem, majd a hátizsákomra bökött. ‒ Te ezt tényleg a hátadon viszed?

Letelepedtünk az árnyékban és megbeszéltük, hová tartunk, és honnan jövünk. Greg negyvenéves volt, a Washington állambeli Tacomában élt, és könyvelőként dolgozott ‒ úgy is nézett ki, mint egy konzervatív, módszeres könyvelő. Május eleje óta gyalogolt, ott indult el a PTÖ-n, ahol az ösvény elkezdődött, a mexikói határnál, s azt tervezte, hogy felmegy egészen Kanadáig. Ő volt az első ember, akivel összetalálkoztam, s aki tulajdonképpen ugyanazt csinálta, mint én, habár ő hosszabb túrát tervezett. Nem kellett elmagyaráznom neki, mit művelek itt, magától is értette. Beszélgetés közben fellelkesített, hogy vele lehetek, de közben egyre jobban letört annak felismerése, hogy Greg egészen más kategóriába tartozik: hozzám képest ő tökéletesen fel volt készülve a túrázásra, s olyan dolgokat is tudott az ösvényről, amikről nekem fogalmam sem volt. Évek óta tervezgette ezt a túrát, PTÖ-t korábban már megjárt gyaloglókkal levelezve gyűjtögette az információt, s gyakran elment olyan összejövetelekre, ahol az általa „hosszú távúnak” nevezett túrákat beszélték meg. Fejből fújta a különféle szakaszok hosszát, az emelkedők szögét, részletesen tudta taglalni a belső és külső hátizsákvázak előnyeit és hátrányait. Többször is megemlített egy Ray Jardine nevű embert, akiről én még sosem hallottam, s akit Greg óriási tisztelettel csak legendás távtúrázóként emlegetett. Jardine volt minden PTÖ vel kapcsolatos tudás forrása, legfőbb szaktekintélye, kétségbevonhatatlan guruja, különösen azon a téren, hogyan kell nagy teherrel túrázni az ösvényen. Greg tudni akarta, hogyan működik a víztisztítóm, mennyi fehérjét veszek magamhoz naponta, és milyen fajta zoknit viselek. Kíváncsi volt arra, hogyan kezelem a vízhólyagjaimat, és átlagban hány kilométert teszek meg naponta. Az ő átlag a

napi harmincöt kilométer volt. A találkozásunk reggelén már megtette azt a jó tíz kilométert, amin én egész előző nap kínlódtam. – Sokkal nehezebb, mint korábban képzeltem ‒ vallottam be, s szívem elszorult a gondolattól, hogy még nagyobb idióta vagyok, mint eddig képzeltem. ‒ Ha beleszakadok, sem tudok tizennyolc kilométernél többet gyalogolni ‒ hazudtam szemrebbenés nélkül, mintha bizony tényleg ez lett volna a napi adagom.

– Hát persze ‒ vágta rá magától értetődően Greg. ‒ Tudod, Cheryl, ez velem is így volt az elején. Ne aggasszon. Szerencsésnek éreztem magam, ha huszonkét -huszonhárom kilométert meg tudtam tenni, de utána teljesen kivoltam. Pedig én ráadásul idejében elkezdtem edzeni a túrára, hétvégenként gyalogolni jártam teljes súlyú hátizsákkal, me g ilyesmik. De egészen más itt, a vadonban csinál ni ugyanezt. A testednek szüksége lesz pár hétre, hogy hozzászokjon mindenhez, mielőtt nagyobb távolságokat tudnál megtenni. Bólintottam és hihetetlenül megvigasztalódtam ‒ nem is annyira a magyarázata segített, mint inkább az, hogy ott volt velem. Mintha a testvérem lett volna, annak ellenére, hogy egyértelműen messze fölöttem állt túrázás dolgában. – És mit csinálsz éjjelente a kajáddal? ‒ tudakoltam félénken, és előre rettegtem a válaszától. – Általában vele alszom. – Ó, én is! ‒ lelkendeztem megkönnyebbülten. A túra előtt még úgy gondoltam, hogy majd esténként nagy szorgalmasan felakasztom az élelmiszeres zacskót valami fára, ahogy a rendes hátizsákosoknak ajánlják. De eddig minden alkalommal annyira kimerült voltam, hogy fel sem merült a dolog. A kaját bent tartottam, magam mellett, a sátorban ‒

pontosan azon a helyen, ahová a figyelmeztetések szerint semmiképpen nem lett volna szabad tenni ‒, s egyfajta vánkosnak használtam, amire feltehettem bedagadt lábam. – Egyszerűen behúzom magammal a sátorba ‒ magyarázta Greg, s bennem fellobbant valami kis láng. ‒ Ezt csinálják egyébként az erdőkerülők is a vadonban. Csak éppen senkinek nem beszélnek róla, mert kapnának a fejükre, ha felbukkanna egy medve, és összemarcangolna valakit emiatt. Én is fellógatom majd a kajámat az ösvénynek azokon a részein, ahol több turista jár, ahol a medvék már hozzászoktak ehhez, addig viszont nem izgatom magam a dolog miatt.

Magabiztosan biccentettem, remélve, hogy sikerül azt a benyomást keltenem, mintha pontosan tudnám, hogyan kell előírásosan felakasztani egy fára az élelmiszeres zsákot, hogy a medvék ne férhessenek hozzá. – Persze az is lehet, hogy azokig a területekig el sem jutunk ‒ folytatta Greg.

–Hogyhogy nem jutunk el? ‒ kérdeztem vissza, s belevörösödtem a képtelen gondolatba, hogy esetleg valahogy rájött arra, hogy fel akarom adni a túrát. – A hó miatt. – Persze. A hó. Hallottam, hogy nagy a hó. ‒ A pillanat hevében erről tökéletesen megfeledkeztem. Hirtelen csak távoli álomnak tűnt Bud meg a nő a természetvédelmi irodából, és Mr. Todd meg a férfi, aki meg akart ajándékozni a kenyérrel és felvágottal. – A Sierrák teljesen be vannak havazva ‒ fejtegette Greg, Búd szavait visszhangozva. ‒ Több túrázó azért adta fel az egészet, mert idén rekordmennyiségű hó esett. Nagyon nehéz lesz átvergődni.

– Hű! ‒ kiáltottam fel, s elöntött a rémülettel vegyes megkönnyebbülés: így egyszerre meglett a túra feladásának az ürügye és a megfogalmazása is. Annyira végig akartam menni

a PTÖ-n, de nem lehetett. Minden be volt havazva. – Kennedy Meadowsban majd tervet kell készítenünk ‒ közölte Greg. ‒ Úgyis terveztem, hogy ott eltöltök pár napot, hogy összeszedjem magam, úgyhogy várni foglak, amikor megérkezel, és közösen kitalálhatjuk, mi legyen. – Szuper ‒ vetettem oda lazán. Nem nagyon vágytam arra, hogy bevalljam: mire ő eljut Kennedy Meadowsig, én már egy Anchorage-ba tartó buszon ülök. – Onnantól észak felé már lehet hóra számítani, és több száz ki lométeren át be is temeti az ösvényt. ‒ Greg felállt, és könnyedén a vállára kapta a hátizsákját. Szőrös lába olyan masszív volt, mint egy minnesotai tó mólójának oszlopai. ‒ Rossz évet választottunk a PTÖ legyaloglására. – Szerintem is ‒ feleltem, s megkíséreltem megemelni a hátizsákomat, hogy olyan hanyagul vessem a vállamra, ahogyan Greg. Mintha bizony már önmagában a vágytól, hogy megússzam a megalázó helyzetet, sikerült volna olyan izmokat növesztenem hirtelen, amelyek kétszer olyan erősek, mint a régiek. De a zsákom nehéz volt, és egy centinyit sem tudtam felemelni a földről. Greg odalépett, hogy felsegítse rám. – Ez nagyon nehéz ‒ nyögte, miközben küszködve a hátamra tettük. ‒ Sokkal nehezebb az enyémnél. – Örülök, hogy találkoztunk ‒ jelentettem ki, mihelyt a hátamon volt a zsák, s úgy próbáltam tenni, mintha nem azért állnék nagyjából egyenesen, mégis görnyedten, mert csak így tudok megállni, hanem mert valamiféle szándékom és célom van a dologgal. ‒ Eddig még senkivel sem találkoztam az

ösvényen. Pedig azt hittem, hogy lesznek mások is… úgy értem, túrázók. – Nem sokan vállalkoznak a PTÖ-re. Különösen idén nem, a rekordmennyiségű hó miatt. Elég sokan értesültek róla, és elhalasztották a túrájukat jövő évre. – Nem is tudom, talán nekünk is ezt kellene tennünk ‒ kockáztattam meg, abban reménykedve, hogy rávágja, micsoda remek ötlet, és jöjjünk vissza inkább jövőre. – Te vagy az egyetlen egyedül gyalogoló nő, aki ilyen messzire jutott, sőt, az egyetlen, akinek a nevét láttam a vendégkönyvben. Nagyon figyelemre méltó. Válaszképpen apró mosoly rebbent a számra. e. –– Készen Készen állsz állokaz‒ indulásra? válaszoltam‒ kérdezt jóval energikusabban, mint amilyennek éreztem magam. Greg nyomában kibaktattam az ösvényre, nagyon igyekeztem szaporázni, hogy ne maradjak le, s olyan tempóban lépkedni, ahogy túrabotja koppanása diktálta. Amikor negyedórával később elértünk egy kanyargósabb részhez, megálltam, hogy igyak egy korty vizet. – Greg! ‒ kiáltottam oda neki, amikor csak ment tovább. ‒ Örülök, hogy találkoztunk. Megállt és hátrafordult. – Kennedy Meadows csak negyvennyolc kilométernyire van.

– Igen ‒ bólintottam rá erőtlenül. Ő ott lesz másnap reggelre. Nekem három napba is beletelik az út, ha folytatom a túrát. – Ott már hűvösebb lesz ‒ magyarázta Greg. ‒ Úgy háromszáz méterrel magasabban fekszik ugyanis. – Jó ‒ feleltem fásultan.

– Nagyon jól csinálod, Cheryl! ‒ lelkesített. ‒ Csak ne aggodd magad halálra! Kezdő vagy ugyan, de kemény. És itt, a vadonban csakis ez számít. Nem mindenki lenne képes arra, amit te csinálsz. – Köszönöm ‒ feleltem, s szavai úgy meghatottak, hogy elszorult a torkom. – Kennedy Meadowsban

találkozunk ‒ mondta, és már

indult is tovább. –Akkor Kennedy Meadowsban ‒ kiáltottam utána határozottabban, mint ahogy éreztem magam. – Eltervezzük, mihez kezdünk a hóval ‒ jelentette ki, majd eltűnt szem elől. Megújult elszántsággal baktattam aznap a hőségben. Greg belém vetett hite annyira felvillanyozott, hogy a túra feladására nem is gondoltam. Gyaloglás közben inkább az ellátmányos dobozban található jégcsákányon töprengtem. A jégcsákányon, ami elvileg az enyém. Fekete és ezüstszínű, veszélyes külsejű szerszám volt, egy közel hatvan centi hosszú fémtőr, a tetején keresztben egy másik, rövidebb tőrrel. Megvettem, hazavittem és betettem a Kennedy Meadows feliratú dobozba, azt feltételezve, hogy mire eljutok Kennedy Meadowsba, addigra valahogy azt is tudni fogom, hogyan kell

használni. Merthogy útközben valami megmagyarázhatatlan módon tapasztalt hegymászóvá növöm ki magam. Mostanra persze már több eszem volt. Az ösvény szerénységre tanított. Ha nem gyakorolok a jégcsákánnyal, akkor kétségtelenül nagyobb eséllyel nyársalom fel vele magam, ahelyett hogy segítségével ne szánkózzak le a hegyoldalról. Aznap akárhányszor pihenőt tartottam a harmincnyolc fok körüli hőségben, belelapoztam az

útikönyvembe, hátha találok valami hasznosat a jégcsákány alkalmazásáról. De nem találtam. Arra viszont kitértek benne, hogy a havas terepen túrázáshoz nemcsak jégcsákányra, de mászóvasra is szükségem lesz, tudnom kell nagy biztonsággal használni az iránytűt, és rendelkeznem kell „a lavinák iránti egészséges tisztelettel”, valamint egy „jó adag hegymászó észjárással”. Becsaptam a könyvet és továbbgyalogoltam a hőségben a Dome Land Érintetlen Természeti Terület vadonjában, abban reménykedve, hogy egyenesen egy jégcsákány -felhasználói tanfolyam felé kutyagolok, amit Greg tart majd nekem Kennedy Meadowsban. Alig ismertem, s mégis úgy tekintettem rá, mint valami világítóto ronyra, északi vezérlőcsillagra. Ha ő meg tudja csinálni, gondoltam indulatosan, akkor én is. Nem keményebb legény nálam. Nincs nálam keményebb legé ny, mondogattam magamnak kevés meggyőződéssel. Azokban a napokban valósággal mantráztam ezt a mondatot. Amikor megtorpantam egy újabb cikcakkos útszakasz előtt, vagy imbolyogva lecsoszogtam valami térdgyötrő lejtőn, amikor a zoknimmal együtt itt-ott a húsom is lejött a lábamról, amikor egyedül, magányosan hevertem sátramban éjszaka, gyakran fennhangon tettem fel a kérdést: „Ki keményebb legény nálam?” A válasz mindig ugyanaz volt, még akkor is, ha tudtam, mennyire képtelenség, de azért kimondtam: „Senki”. Gyaloglás közben a táj lassan sivatagosból erdősre váltott. A fák egyre magasabbra nőttek és egyre dúsabban zöldelltek, az alacsony patakmedrek mélyén gyakrabban csillant vízér, a rétek tele voltak vadvirággal. Láttam virágot a sivatagban is, csak ott nem nőttek ilyen bőségben, valahogy egzotikusabban néztek ki, ritka és kivételesen feltűnőek voltak. A vadvirágok, amelyek most kerültek az utamba, jóval hétköznapibb látványt

nyújtottak, nagy, élénk színű szőnyegben borították a talajt, vagy az ösvény árnyékosabb peremét szegélyezték. Többet is ismerősnek találtam, mert vagy ugyanahhoz a fajtához tartoztak, mint a minnesotai nyarak növényei, vagy nagyon közeli rokonaik lehettek. Ahogy ellépkedtem mellettük, olyan tisztán éreztem anya jelenlétét, hogy egészen bi ztosra vettem, itt van velem. Egyszer még meg is álltam, hogy körülnézzek, merre lehet, s csak ezután ballagtam tovább. A Greggel való találkozásunk délutánján láttam meg az első medvémet az ösvényen, pontosabban, először csak egy összetéveszthetetlen, határozott horkantást hallottam, amitől földbe gyökerezett a lábam. Amikor felnéztem, egy állatot pillantottam meg néhány méterre a turistaúton. Négykézláb állt és akkora volt, mint egy hűtőszekrény. Amikor a szemünk összetalálkozott, ugyanaz a riadt kifejezés jelent meg mindkettőnk képén. – MEDVE! ‒ visítottam, és a sípom után kaptam, de az állat már megpördült és eliszkolt, vaskos hátsója szinte hullámzott a napfényben, a sípomból pedig valami gyilkosan hangos zaj szakadt ki.

Jó pár percbe beletelt, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy folytassam az utat. A felismerés mellett, hogy kénytelen leszek ugyanabba az irányba gyalogolni, amerre a medve futott, arra is rádöbbentem, hogy az állat nem fekete medvének tűnt. Fekete medvét korábban rengetegszer láttam már, Minnesota északi erdőiben rengeteg volt belőlük. Gyakran nagyon hasonló módon sikerült rájuk ijesztenem, ha a házunk mellett húzódó murvás úton baktattam vagy futottam. Csakhogy azok nem ilyenek voltak. Hanem feketék. Feketék, mint a kátrány. Feketék, mint a virágföld, amit az ember jókora zsákokban vásárol a kertészetben. Ez a medve nem

hasonlított rájuk. A bundája fahéjszínű volt, itt -ott szinte már szőkés. Bizonytalanul továbblépkedtem, próbáltam elhitetni magammal, hogy nem grizzlyt és nem barnamedvét, vagyis nem a fekete medve valamelyik ragadozóbb hajlamú rokonát láttam. Persze hogy nem. Az lehetetlen. Azok a medvefajok már rég nem élnek Kaliforniában, évekkel ezelőtt levadászták az összeset. De akkor miért volt ez a medve olyan nagyon nagyon és egyáltalán… nem fekete? Még egy órán át szorongattam a sípot, és fennhangon énekeltem is, nehogy túlságosan meglepjem a hűtőszekrény méretű, fogalmam sincs, milyen fajtájú medvét, amennyiben újra összefutnánk. Harsányan daloltam végig a repertoáromat ‒ ugyanazokat a dalokat, mint az előző héten, amikor azt

hittem, puma les rám ‒, a „Twinkle, Twinkle, Little Star”-t, a „Country Roads, Take Me Home”-ot…Hangom egy darabig hamis bátorsággal csengett, de aztán hagytam, hogy a fejemben egyvelegeket sugárzó adó vegye át az irányítást, és sorra énekeltem olyan számok részleteit, amiket szívesen hallgattam volna. „A mulatto, an albino, a mosquito, my libido. YEAHH!” Pontosan a nótázás miatt léptem rá majdnem egy csörgőkígyóra. Nem jöttem rá ugyanis, hogy a folyamatosan hallható, egyre erősödő zörgést valóban egy kígyó csörgője adja ki. S nem is akármilyen, hanem egy karvastagságú példány farka végén díszelgő csörgő. – ÁÁÁÁH! ‒ sikítottam, amikor pillantásom a tőlem

egyméternyire heverő, összetekeredett kígyóra esett. Ha képes lettem volna ugrani, megtettem volna. Így csak nekilendültem, de a lábam ott ragadt a talajon. Ugrás helyett rémülten jajveszékelve igyekeztem valahogy elkecmeregni a kígyó felém

forduló tompa kis feje elől. Beletelt vagy tíz percbe, mire összeszedtem a bátorságomat, és egész testemben reszketve, nagy ívben megkerültem az állatot. A nap hátralevő részében igen lassan lépkedtem, szemem folyamatosan fürkészte a látóhatárt és a talajt, minden zajra riadtan rezzentem össze, közben pedig állandóan azt mondogattam magamban: „Nem félek”. Bármennyire megráztak is ezek a találkozások, azért mégis hálás voltam, amiért megpillanthattam pár állatot, amiért osztoztak velem élőhelyükön, amit egy csöppet már kezdtem a magaménak érezni. Ahogy utam első szakaszának végéhez közeledtem, ráébredtem, hogy minden gyötrelmem ellenére valami szeretetféle kezd kibontakozni bennem a PTÖ iránt. Bármily nehéz is volt, hátizsákomat már-már eleven társnak tartottam. Már nem az abszurd Volkswagen Bogár volt, amit két hete oly nagy keservek közepette a hátamra vettem a mojavei motelszobában. Mostanra neve is lett: Szörnyeteg. Ezt persze becenévnek szántam. Elképesztett, hogy a hátamon tudok vinni mindent, amire csak a túléléshez szükségem van. És a legdöbbenetesebb az volt az egészben , hogy tényleg képes voltam cipelni. Hogy elviselem az elviselhetetlent. Fizikai, anyagi életem e tanulságai érzelmi és szellemi tartományba kerültek. Hihetetlennek tűnt, hogy bonyolult életem ennyire egyszerű tud lenni. Talán teljességgel helyénvaló, merült fel bennem, hogy nem azzal töltöm napjaimat az ösvényen, hogy a bánatomon merengek, mert talán az érzelmi kínok egy része elszáll, ha kénytelen vagyok a fizikai gyötrelmeimre koncentrálni. A második hét végén vettem észre, hogy túrám kezdete óta egy könnyet sem ejtettem.

A mostanra állandó útitársammá váló, jól ismert gyötrelemmel tettem meg az utolsó kilométereket addig a keskeny lapályig, ahol az éjszakát akartam tölteni, mielőtt beérnék Kennedy Meadowsba. Megkönnyebbülten láttam, hogy táborhelyemet egyik oldalról jókora, kidőlt fa határolja. Már jó ideje kifordulhatott a helyéről, törzse kopott szürke volt és sima tapintású, a kéreg már rég lefoszlott róla. Egyfajta magas ülőkéjű, sima padot alkotott, amire könnyedén leülhettem, hogy megszabaduljak a hátizsákomtól. Miután ledobtam, úgy nyújtóztam végig a fatörzsön, mintha kanapé volna ‒ ez kellemes változatosságot jelentett a földhöz képest. A törzs épp annyira volt széles, hogy ha nem mocorogtam nagyon, akkor pihenhettem, és nem gurultam le róla. Csodásan éreztem magam. Melegem volt, szomjas, éhes és kimerült voltam, de mindez alig számított az égető fájdalom mellett, ami a derekam alsó részében formálódó görcsökből sugárzott ki. Lehunytam a szemem és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Pár perc múlva valami fura érzésre lettem figyelmes a lábamon. Ahogy lenéztem, azt vettem észre, hogy fekete hangyák leptek el, egy egész hadsereg özönlött ki a fatörzs egy odújából, majd hosszú, tömött sorban végigvonult a testemen. Felszökkentem és hangosabban sikítottam, mint amikor a medvével vagy a csörgőkígyóval találkoztam, s teljesen indokolatlan iszonyattal söpörtem le magamról a rovarokat. De tulajdonképpen nem is a hangyák ijesztettek meg ennyire, inkább az, hogy nem tartozom ebbe a világba, bármennyire erőlködöm is. Elkészítettem a vacsorát, s amilyen hamar csak lehetett, még a sötétség leszállta előtt behúzódtam a sátramba, egyszerűen azért, hogy odabent legyek, még ha a külvilágtól csak egy vékony műanyag réteg választott is el. Mielőtt

elindultam volna a PTÖ-n, úgy képzeltem, csak akkor alszom majd a sátorban, ha lóg az eső lába, s hogy éjszakánként inkább kiterítem hálózsákomat a vízhatlan ponyvára, és a csillagok alatt alszom. Mint annyi mindenben, ebben is tévedtem. Esténként valósággal vágyakoztam a sátor menedéke után, hogy legalább egy kicsit úgy érezhessem, van valami, ami elválaszt a világ többi részétől, s biztonságot jelent számomra… nem is annyira a veszélytől óv meg, mint inkább az egész hatalmas világtól. Szerettem a sátram sötét, nyirkos magányát, azt a meghitt érzést, amivel éjszakára elrendeztem magam körül minden holmimat. Elővettem a Míg fekszem kiterítvét, föltettem a fejemre a lámpa pántját, élelmiszeres zsákomat beigazítottam a vádlim alá, s közben elrebegtem egy kis fohászt, hogy a korábban látott medve ‒ a hangsúlyozottan fekete medve, amelyik nem fekete ‒, ne törjön be a sátramba, és ne ragadja el tőlem. Tizenegykor prérifarkasok csaholására ébredtem, fejlámpám fénye elhalványult, a Faulkner -regény kinyitva hevert a mellemen.

Reggel alig tudtam feltápászkodni. Nem csak a tizennegyedik nap reggele volt ilyen. Az elmúlt héten egyre gyakrabban éreztem hasonlót. Egyre újabb és újabb problémákat és fájdalmakat tapasztaltam, amelyek megnehezítették a felállást és a járást, miután kimásztam a sátorból. Mintha hirtelen megöregedtem volna, sántikálva, csoszogva kezdtem a napot. Szörnyeteget ekkorra már több mint százhatvan kilométeren át cipeltem egyenetlen, gyakran kifejezetten meredek terepen, de lábam minden egyes új nap reggelén még a saját súlyomat is alig bírta. Érzékeny volt, duzzadt az előző

napi megerőltetéstől, a térdem még a sima föl -alá járkáláshoz is túl merev. Épp végeztem a táborom körül a mezítlábas bemelegítéssel és a csomagolással, készen álltam az indulásra, amikor két férfi tűnt fel dél felől az ösvényen. Greghez hasonlóan ők is a nevemen szólítottak, mielőtt akár csak egy szót szólhattam volna. Albertnek és Mattnek hívták őket, apa és fia Georgiából, és a teljes túraútvonalat készültek teljesíteni. Albert ötvenkét éves volt, Matt pedig huszonnégy. Mindketten Sas Cserkészek voltak és úgy is néztek ki. Volt bennük egyfajta határozott egyenesség és katonás fegyelem, ami meghazudtolta kifakult szakállukat és porral lepett lábszárukat, no meg a szagukat, ami–másfél méteres körben körbelebegte őket. A teremburáját! ‒ nyújtotta a szót Albert, amikor pillantása Szörnyetegre esett. ‒ Hát abban meg mit tart, kislány? Úgy nézem, még a mosogatót is bepakolta. – Csak túraholmik ‒ feleltem, szégyenemben elvörösödve. Mindkettejük hátizsákja nagyjából feleakkora volt, mint az enyém. – Csak vicceltem ‒ nyugtatott meg kedvesen Albert. Elbeszélgettünk a már megtett, perzselően forró útszakaszról és a ránk váró fagyosról is. Közben pontosan úgy éreztem magam, mint amikor Greggel találkoztam: valósággal beleszédültem az örömbe, hogy velük lehetek, pedig találkozásunk csakis azt támasztotta alá, mennyire összecsaptam a felkészülést a túrára. Éreztem, ahogy rám néztek, olvastam a gondolataikban, amikor szemügyre vették iszonyú hátizsákomat, s feltűnt nekik, mennyire kétes a tudásom a túrázásról, közben azonban egyértelműen elismerték, mennyire tökös vagyok, hogy idáig eljutottam. Matt jól megtermett, amerikai focista alkatú fiatalember volt,

vörösesbarna, hullámos haja eltakarta a fülét, oszlopszerű lábán viszont aranyszínű szőrök csillantak. Csak pár évvel volt nálam fiatalabb, de annyira szégyenlős, hogy gyereknek néztem, főleg, mert hagyta, hogy apja vigye a szót, ő pedig közben félreállt és hallgatott. – Már bocsánat a kérdésért ‒ fordult hozzám Albert ‒, de mégis, hányszor vizel egy nap ebben a hőségben? – Ööö… nem igazán számoltam. Kellett volna? ‒ kérdeztem vissza, s újra azt éreztem, hogy most kiderül, csak megjátszom a túrázót. Csak remélni tudtam, hogy előző este nem táboroztak olyan közel, hogy hallhassák a sikítozásomat a hangyák miatt. – Optimális esetben hétszer kellene vágta rá azonnal Ez a régi cserkészszabály, bár ha‒figyelembe vesszük

Albert. ‒

a hőséget, meg azt, hogy az ösvényen mennyire kevés a vízlelőhely, s bekalkuláljuk, mennyire megerőltető a gyaloglás, akkor szerencsések vagyunk, ha háromszor sikerül. – Ja. Nekem is ‒ csatlakoztam, pedig volt olyan huszonnégy órás időszak (méghozzá a legvadabb hőség idején), amikor egyszer sem pisiltem. ‒ Láttam egy medvét, úgy délebbre ‒ váltottam gyorsan témát. ‒ Barna volt, vagyis hát természetesen fekete medve. De azért barnának tűnt. Úgy értem, barna színű fekete medve volt. – Ezen a vidéken fahéj színűek a fekete medvék ‒ magyarázta Albert. ‒ Gondolom, kifakítja a bundájukat a kaliforniai nap. – Megbökte kalapja karimáját. ‒ Akkor Kennedy Meadowsban találkozunk, kisasszony. Örülök, hogy megismerkedtünk. – Valahol előttem jár egy Greg nevű pasas ‒ jegyeztem meg. ‒ Pár napja találkoztunk, és azt mondta, ott lesz még a pihenőnél, amikor odaérek. ‒ Greg nevének említésére

megdobbant a szívem, pedig erre semmi más okom nem volt, mint az, hogy ő volt a túraútvonalon az egyetlen ember, a kit ismertem.

– Már jó ideje járunk a nyomában, úgyhogyjó lesz személyesen is találkozni vele ‒ felelte Albert. ‒ Mögöttünk is jönnek ketten. Bármikor ideérhetnek ‒ tette hozzá, és az ösvény felé pillantott, abba az irányba, ahonnan jöttünk. ‒ Két kölyök, Doug és Tom, annyi idősek lehetnek, mint maga. Nem sokkal maga előtt indultak el, csak kicsit délebbről kezdték az utat.

Búcsút intettem nekik, majd néhány percig csak ültem, és Doug meg Tom létezésén tűnődtem, de aztán felpattantam és a következő néhány órában jobban kiléptem, mint korábban bármikor. Egyetlen célom volt, hogy ne érjenek utol, mielőtt eljutnék Kennedy Meadowsba. Persze rettenetesen szerettem volna találkozni velük, de úgy, hogy én vagyok az a nő, aki lehagyta őket, nem pedig az, akit megelőztek. Greghez hasonlóan Albert és Matt is a mexikói határnál kezdte a túrát, úgyhogy mostanra tapasztalt gyaloglók voltak, s mindennap harmincvalahány kilométert tudtak le. De Doug meg Tom nem ilyen volt. Hozzám hasonlóan ők is csak mostanában indultak el a PTÖ -n ‒ nem sokkal maga előtt, mondta Albert, csak kicsit délebbről kezdték. Szavai egyfolytában a fejemben jártak, mintha attól, hogy újra meg újra elismétlem őket, valahogy sikerülne több értelmet, pontosabb információt kifacsarni belőlük. Mintha így rájöhetnék, mennyivel gyorsabban vagy lassabban haladok Doughoz és Tomhoz képest. Mintha a válaszon múlna a sikerem vagy kudarcom ebben a kalandban, életem legnehezebb vállalkozásában. Amikor eljutottam ahhoz a gondolathoz, hogy a PTÖ-túra a legnehezebb dolog az életemben, hirtelen megtorpantam.

Nyomban helyesbítettem a gondolatot. A legnehezebb dolog az életemben az volt, hogy végig kellett néznem, ahogy anya meghal, és utána nélküle kellett élnem. Az is nehéz volt, hogy elhagytam Pault, és ezzel tönkretettem a házasságunkat és az életünket, és mindezt csak azon egyszerű és megmagyarázhatatlan okból, mert úgy éreztem, ezt kell tennem. De a PTÖ-túra másképpen volt nehéz. És ez valahogy az összes többi nehéz dolgot egy árnyalatnyival megkönnyítette. Furcsa, de így történt. És talán ezt már a legelejétől fogva sejtettem. Talán ösztönös gyógymód volt az, hogy hónapokkal korábban hirtelen felkaptam azt a PTÖ útikönyvet, amivel életem elszakadt fonalát újra összecsomózhatom. Éreztem, ahogy ez az életfonal kibomlik mögöttem ‒ a régi, ami elveszett s az új, amit épp fontam ‒, miközben tovább baktattam az ösvényen, s időről időre megpillantottam a Magas-Sierra havas csúcsait. Gyaloglás közben nem gondoltam ezekre a hófödte hegyekre. Helyette azon tűnődtem, mit fogok csinálni, amikor délután megérkezem a Kennedy Meadows-beli boltba. Fantasztikus részletességgel képzeltem magam elé mindenféle enni- és innivalót, amit ott megvehetek: hideg limonádét, csokiszeleteket, s mindazt a szemét kaját, amit általában nem szoktam fogyasztani. Elképzeltem a pillanatot, amikor kezembe kapom első ellátmányos dobozomat, ami számomra valami monumentális kilométerkő volt, kézzel fogható bizonyítéka annak, hogy legalább eddig eljutottam. Helló, mondtam magamban, elképzelve első

a PTÖ-n túrázom, és a dobozomért jöttem. A nevem Cheryl Strayed. szavaimat abban a boltban,

Cheryl Strayed, Cheryl Strayed, Cheryl Strayed ‒

a két szóra így együtt még mindig elég nehezen állt rá a nyelvem.

Mindig is Cheryl volt a keresztnevem, de a Strayed újabb keletű volt, s csak áprilisban lett hivatalosan a nevem, amikor Paullal beadtuk a válópert. Amikor összeházasodtunk, Paullal felvettük egymás vezetéknevét, s így egyetlen hosszú, kötőjellel összefűzött, több szótagú nevet alkottunk magunknak. Ami nekem sosem tetszett. Túl bonyolult volt, túl nehézkes. Szinte senkinek nem sikerült elsőre megjegyeznie, még nekem is jó párszor belebotlott a nyelvem. Cheryl Kötőjel-Kötőjel – így hívott egy idősebb, mogorva pasas, akinek korábban dolgoztam, mert nem boldogult a nevem mel, és én kénytelen voltam belátni, hogy igaza van.

Abban a bizonytalan időszakban, amikor Paullal néhány hónapra különváltunk, de még nem tudtuk biztosan, hogy elválunk vagy sem, egyszer leültünk, hogy végignézzük azokat a saját magunk által kitölthető, telefonon rendelt papírokat, amelyek a közös megegyezéssel történő váláshoz szükségesek ‒ mintha bizony az, hogy ezeket a kezünkbe fogjuk, valahogyan segítene meghozni a döntést. Ahogy végigolvastuk e dokumentumokat, találtunk egy kérdést arról, vajon mily en néven szándékozunk élni a válás után. A kérdés alatt teljesen üresen hagytak egy részt. Óriási meglepetésemre kiderült, hogy ide bármit beírhatunk. Bárkik lehetünk. Akkor ezen jót kacagtunk, s elképesztő új neveket találtunk ki magunknak ‒ filmcsillagok és rajzfilmfigurák nevét, meg különös szókapcsolatokat, amelyek valójában nem is voltak nevek. De később, amikor magamra maradtam a lakásomban, valahogy nem hagyott nyugodni az üres, feketével aláhúzott sor. Nem volt kétségem afelől, hogy ha elválok Paultól, akkor új nevet fogok választani magamnak. Nem folytathatom az életet Cheryl Kötőjel-Kötőjelként, de ahhoz a névhez sem tudok

visszatérni, amit gimnazista koromban viseltem, mert nem lehettem újra az a lány, aki akkor voltam. Így történt, hogy Paullal a házassági purgatóriumban töltött hónapok alatt, amikor nem tudtuk, mi lesz velünk, engem erősen foglalkoztatott a vezetéknevem, s több nevet is kipróbáltam, ami jól hangzott a Cheryllel, még imádott regényhőseim nevéből is listákat készítettem. Valahogy semmi nem volt elég jó, egész addig, míg egy nap fel nem ötlött bennem a strayed (elkóborolt) szó. Azonnal megkerestem a szótárban, és azonnal tudtam, ez lesz a nevem. Annyi lehetséges jelentése volt, ami mintha közvetlenül az én életemre vonatkozott volna, s közben éreztem benne egy jó adag költészetet is: elkóborolni a helyes

útról, letérnibolyongani, az egyenescéltalanul útról, eltévedni, elvadulni, hontalanul vándorolni valamitelárvulni, keresve, eltérni, kerülőt tenni. Én eltértem, kerülőt tettem, bolyongtam és elvadultam. Nem azért választottam ezt a nevet, mert életem negatív körülményeit írta le, hanem mert még legsötétebb napjaimban ‒ azokban a napokban, amikor nevet kerestem magamnak ‒ is

megláttam a sötétségben rejlő erőt. Megértettem, hogy korábban valóban letértem a helyes útról, kóbor lélek voltam, de mindazon vad helyekről, amelyeket megjártam, olyan tudást hoztam magammal, amire egyébként nem tehettem volna szert. Cheryl Strayed,

írtam tele naplóm egy teljes oldalát, mint valami kislány, annak a fiúnak a nevével, akibe fülig beleesett, s reméli, hogy hozzámegy feleségül. Azzal a különbséggel, hogy esetemben a fiú nem létezett. Én magam voltam a saját párom, s a gyökérte -lenség kellős közepén próbáltam gyökeret ereszteni. Azért voltak kétségeim. Kicsit csalásnak éreztem, hogy kiválasztok egy szót a szótárból, majd azonosulok vele,

egy kicsit gyerekesnek és butácskának tartottam, ráadásul enyhén képmutatónak. Magamban éveken át röhögtem azokon a hippi, balos és művészkedő ismerőseimen, akik maguk által kitalált neveket választottak. Így lettek a Jenniferekből és Michellekből Sequoiák és Lunák. Egy Mike-ból vagy Jasonből pedig Oak (tölgy) vagy Thistle (bogáncs). De azért nem tágítottam, közöltem barátaimmal döntésemet, s megkértem őket arra, hogy szólítsanak új nevemen, segítsenek kipróbálni, hogyan válik be. Ahányszor csak elutaztam valahová és megláttam egy vendégkönyvet, azonnal aláírtam Cheryl Strayedként, bár a kezem enyhén remegett, s kis bűntudatot éreztem, mintha csekket hamisítottam volna. Mire Paullal eldöntöttük, hogy elválunk, én már bejárattam az új nevemet annyira, hogy habozás nélkül firkantottam a fekete vonal fölé. Valójában ekkor már inkább a többi fekete vonal hökkentett meg, a végtelenül sorjázó szövegek, melyeket mind alá kellett írni, hogy felbonthassuk a házasságunkat. Most már ezek voltak azok a részek, amelyeket reszketve írtam alá. Nem igazán akartam elválni. De nem igazán akartam együtt maradni sem. Nagyjából egyenlő arányban hittem abban, hogy az a helyes, ha elválok Paul -tól, s abban is, hogy ezzel tönkreteszem a legjobb dolgot, amim csak van. Ekkorra a házasságunk olyan lett, mint az az ösvény, ahol rádöbbentem, mindkét irányban szembetalálkozhatom egy bikával, így hát behunytam a szemem és fejest ugrottam az ismeretlenbe – arrafelé, amerre még nem jártam. Azon az áprilisi napon, amikor aláírtuk a válási papírokat, Minneapolisban esett a hó, a szél meg -megkergette a sűrűn hulló hópelyheket, a város elvarázsolt helynek tűnt. Egy asztalnál ültünk, velünk szemben egy ismerősünk, egy Val nevű nő, aki közjegyző volt. Belvárosi irodája hatalmas

ablakából néztük a hóesést, és időről időre kis vicceket engedtünk el. Vallel korábban nem sokszor találkoztam, s nem sok mindent tudtam róla, de az a kevés legalább teljesen összekeveredett a fejemben. Helyes nő volt, szókimondó s lehetetlenül apró termetű. Legalább tíz évvel idősebb nálunk. Haja nem volt három centi hosszú sem, hidrogénezett szőke, leszámítva egy hosszabb tincset, amit feltűnő rózsaszínűre festett, s ami úgy borult egyik szemére, mintha valami szárnyacska lett volna. Fülében több ezüst fülbevalót hordott, karján a színes tetoválások azt a benyomást keltették, mintha hosszú ujjú blúzt viselt volna. Mindezek ellenére volt egy létező állása egy abszolút létező belvárosi irodában, hatalmas ablakkal, s a tetejében még közjegyzői engedélye is. Azért választottuk Valt, hogy levezényelje a válásunkat, mert azt akartuk, hogy minden simán menjen. Azt akartuk, hogy menő legyen. Azt akartuk hinni, hogy mi még mindig gyengéd, jó emberek vagyunk. Hogy igaz mindaz, amit hat évvel korábban megfogadtunk egymásnak. „Mit is mondtunk?” ‒ kérdezgettük egymást félig spiccesen a lakásomban pár héttel korábban, amikor egyszer s mindenkorra elhatároztuk, hogy elválunk. –Itt van! ‒ rikkantottam, amikor a papírok között keresgélve rábukkantam három összekapcsolt, kifakult lapra, az esküvői fogadalmakra, amelyeket mi magunk írtunk. Címet is adtunk neki:

Aznap, amikor kinyíltak a százszorszépek. ‒

Aznap, amikor kinyíltak a százszorszépek! ‒ hahotáztam, és mindketten harsányan nevettünk saját magunkon, azon, hogy milyenek voltunk. Aztán letettem a fogadalmainkat a papírkupac tetejére, amiben rájuk találtam, mert képtelen voltam tovább olvasni.

Annyira fiatalon házasodtunk össze, s ez annyira nem volt jellemző ránk, hogy még a szüleink is azt kérdezték, miért nem tudunk egy ideig egyszerűen csak együtt élni. De mi nem tudtunk egyszerűen csak együtt élni, bár én még csak tizenkilenc voltam, Paul pedig huszonegy. Túlságosan tombolt köztünk a szerelem, s úgy hittük, muszáj nekünk is valami őrültséget művelni, hogy ezt megmutassuk, hát megtettük a legvadabbat, ami eszünkbe jutott: összeházasodtunk. De ezután sem gondoltunk magunkra házasként ‒ monogámok voltunk, de nem állt szándékunkban megállapodni. Bedobozoltuk kerékpárjainkat, és átrepültünk velük Írországba, ahol egy hónap múlva megünnepeltük a huszadik születésnapomat. Lakást béreltünk Galwayben, aztán meggondoltuk magunkat és átköltöztünk Dublinba, ahol mindketten étteremben találtunk munkát: Paul egy pizzázóban, én egy vegetáriánus kávézóban. Négy hónappal később átmentünk Londonba, ahol annyira szegények voltunk, hogy pénzérméket keresgéltünk az utcákon. Egy idő után hazatértünk, s nem sokkal ezután anya meghalt, mi pedig megtettük mindazt, ami miatt itt, Val irodájában kötöttünk ki. Paullal egymás kezét szorongattuk az asztal alatt, s figyeltük Valt, aki alaposan végigtanulmányozta a mi kölcsönös megegyezésen alapuló válásra vonatkozó, saját kezűleg kitöltött papírjainkat. Végigolvasta az első oldalt, aztán a másodikat, és így tovább, mind az ötvenhatvan lapot, ellenőrizte, mindent jól töltöttünk-e ki. Ezalatt egyre inkább éreztem, hogy valami lojalitás alakul ki bennem, s készen állok arra, hogy Paullal megvédjem magunkat, amennyiben Val valamiféle kifogással állna elő ‒ mintha arra készültem volna, hogy együtt töltjük életünk hátralevő részét, és nem az ellenkezőjére.

– Úgy nézem, rendben van ‒ jelentette ki végül Val, és halványan elmosolyodott. Aztán újra végigment a dokumentumokon, ezúttal jóval gyorsabban, hatalmas közjegyzői pecsétjét rányomta néhányra, s jó párat elénk csúsztatott, hogy írjuk alá. – Szeretem Pault ‒ böktem ki váratlanul, amikor már majdnem végeztünk, s szemem megtelt könnyel. Eszembe jutott, hogy bizonyítékképpen felhúzom az ingem ujját, és megmutatom Valnek a gézdarabkát, ami vadonatúj, lovas tetoválásomat fedte, de aztán csak tovább hebegtem. ‒ Úgy értem, nem azért válunk el, mert nem szeretem, csak hogy tudd. Szeretem Pault és ő is szeret engem… ‒ Paulra néztem, vártam, hogy megszólaljon és ő is hitet tegyen a szerelméről, de csak hallgatott. ‒ Csak hogy tudd ‒ ismételtem el. ‒ Nehogy félreértsd. – Tudom ‒ felelte Val, és félresimította rózsaszín tincseit, s így láthattam, hogy szeme idegesen pillant a papírokra, aztán rám, majd újra le. – És az egész az én hibám ‒ jelentettem ki elcsukló, reszketeg hangon. ‒ Paul nem csinált semmit. Én tehetek róla. Én törtem össze a saját szívemet. Paul kinyújtotta a kezét és megszorította a lábamat, próbált megvigasztalni. Képtelen voltam ránézni. Ha ránézek, elbőgtem volna magam. Korábban megbeszéltük, hogy együtt csináljuk végig, de tudtam, hogy ha most odafordulnék hozzá és azt javasolnám, hogy hagyjuk a válást és inkább maradjunk együtt, akkor belement volna. Nem fordulhattam hát felé. Valami úgy zakatolt bennem, mint egy gép, amit beindítottam, de nem tudtam leállítani. Lenyúltam és Paul lábamon pihenő kezére fektettem a kezemet.

Néha közösen eltűnődtünk azon, hogy vajon másképp alakultak volna a dolgok, ha igaz lett volna egyetlen dolog, ami nem volt az. Ha például az anyám nem hal meg, akkor is

megcsaltam volna Pault? Vagy ha én nem csaltam volna meg, ő megtette volna? És mi van, ha ezekből semmi nem történt volna meg ‒ anya nem hal meg, és nem csaljuk meg egymást ‒ , vajon akkor is elváltunk volna, egyszerűen csak azért, mert túl fiatalon házasodtunk össze? Nem tudhattuk a választ, de nem is zárkóztunk el előle. Nagyon közel álltunk egymáshoz, amíg együtt éltünk, de amikor felbontottuk a kapcsolatunkat, még közelebb kerültünk, végre mindent elmondtunk egymásnak, olyan szavakat, amelyekről úgy hittük, nem hangozhatnak el két ember között. Ilyen mélyre nyúltunk le, s kimondtunk mindent, ami szép volt és csúnya és igaz. – Most, hogy ezen is túl vagyunk, igazán együtt kellene maradnunk ‒ jegyeztem meg félig tréfásan az utolsó szívszaggató, lelkünket lemeztelenítő beszélgetésünket követő, meghitt hangulatban. Ekkor akartuk végleg eldönteni, hogy elváljunk-e vagy sem. Sötétbe borult lakásomban üldögéltünk a kanapén. Már végigbeszéltük a délutánt, beesteledett, s mire lement a nap, mindketten annyira padlón voltunk, hogy képtelenek voltunk felállni és felkapcsolni a villanyt. – Remélem, egy nap találsz valakit, akivel együtt maradsz –mondtam, amikor nem felelt, bár ennek már a gondolatától is megfájdult a szívem. – Remélem, hogy te is ‒ mondta Paul. Ültem mellette a sötétben, s azt akartam hinni, hogy képes vagyok újra megtalálni azt a fajta szerelmet, ami hozzá fűzött, csak éppen legközelebb nem fogom tönkretenni. Lehetetlennek tűnt. Anyára gondoltam. Arra, hogy élete utolsó napjaiban mennyi borzalmas dolog történt. Kicsi, szörnyű dolgok. A

csapongó, lázas félrebeszélése. A vér, ami sötét foltokban összegyűlt karja alsó felén a fekvéstől. Ahogy valósággal rimánkodott valamiért, még csak nem is irgalomért. Valamiért, ami kevesebb annál, valamiért, amire szavunk sincs. Akkoriban úgy hittem, ezek a legrosszabb napjaink, ám amikor meghalt, bármit megadtam volna azért, hogy visszakapjam őket. Az egyik jelentéktelen, borzalmas, csodás napot a másik után. Talán Paullal is így alakul majd minden, gondoltam, ahogy ott ültem mellette azon az éjszakán, amikor eldöntöttük, hogy elválunk. Talán ezeket a szörnyű napokat is vissza akarom majd kapni, mihelyt túl leszünk rajtuk. – Mire gondolsz? ‒ kérdezte Paul, de nem feleltem. Csak előrehajoltam és felkapcsoltam a villanyt. A mi dolgunk volt feladni a közjegyző által hitelesített dokumentumokat. Paullal kiléptünk az épületből, egyenesen bele a hóba, s addig ballagtunk a járdán, míg postaládát nem találtunk. Utána egy épület hideg téglafalának dőlve csókolóztunk, sírtunk, elsuttogtuk, mennyire sajnáljuk, s könnyeink elvegyültek arcunkon. – Mit művelünk? ‒ kérdezte egy idő után Paul. – Elbúcsúzunk ‒ feleltem. Eszembe jutott, hogy megkérem, jöjjön vissza velem a lakásba, ahogy egy éven át tartó különélésünk alatt jó párszor előfordult, hogy aztán ágyban töltsük az éjszakát vagy a délutánt, de nem volt szívem hozzá. – Szia ‒ mondta Paul. – Szia ‒ feleltem. Közel álltunk egymáshoz, egymásra néztünk, kezem a kabátját markolta. Érzékeltem az épület zsibbasztó kíméletlenségét az egyik oldalamon, a másikon a szürke eget, alatta a fehér utcákat, mint két, egymáson szundikáló állatot

‒ mi pedig ott álltunk közöttük, egyedül egy alagútban. Paul

haján elolvadtak a hópelyhek, szerettem volna odanyúlni és megérinteni őket, de nem tettem. Egy darabig csak álltunk némán, s úgy néztünk a másik szemébe, mintha ez volna az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. – Cheryl Strayed ‒ mondta nagy sokára Paul. Új nevem idegenül hangzott az ő szájából. Bólintottam és elengedtem a kabátját.

7.

AZ EGYETLEN LÁNY A VADONBAN

– Cheryl Strayed? ‒ kérdezte kifejezéstelen arccal a nő

Kennedy Meadows vegyesboltjában. Túláradó lelkesedéssel bólintottam, mire csak megfordult és egyetlen szó nélkül eltűnt az üzlet hátsó részében. Körülnéztem és szinte megrészegedtem az előre csomagolt élelmiszerek és italok látványától, egyszerre éreztem örömöt előre, hogy mi mindent fogok elfogyasztani a következő órákban, és megkönnyebbülést, hogy a hátizsák már nem volt hozzám erősítve, hanem a bolt tornácán hevert. Megérkeztem. Eljutottam az első igazi megállóig. Csodának tűnt a dolog. Félig -meddig arra számítottam, hogy a boltban összefutok Greggel, Mattel és Alberttel, de sehol nem láttam őket. Az útikönyvem szerint a táborhely további öt

kilométerre volt, s feltételeztem, hogy ott találom majd őket, az idővel befutó Douggal és Tommal együtt. Erőfeszítéseimnek köszönhetően a két fiatalember nem ért utol. Kennedy Meadows kellemes, fenyőerdővel, zsályacserjével és füves tisztásokkal borított magaslaton helyezkedett el 1890 méternyire a South Fork Kern folyó fölött. Nem is városka volt, inkább a civilizáció valamiféle néhány kilométernyire előretolt helyőrsége, ami egy vegyesboltból, egy Grumpie’s névre keresztelt étteremből és egy eléggé primitív táborhelyből állt. – Tessék ‒ mondta a nő, amikor visszatért a dobozommal és elém tette a pultra. ‒ Csak ezen az egyen láttam női nevet. Innen tudtam, hogy hívják. És itt van ez is ‒ nyúlt át a pult fölött. A kezében egy képeslapot tartott. Átvettem és elolvastam. Remélem, eljutottál eddig a pontig ‒ állt rajta ismerős macskakaparással. ‒ Szeretnék egy napon a drogmentes fiúd lenni. Szeretlek, Joe. A lap túloldalán a Sylvia Beach Hotel fényképe volt, ami az oregoni parton áll, s ahol egyszer együtt voltunk. Hosszú másodperceken át meredtem a képre, hullámokban törtek rám az érzések: hálás voltam a baráti szóért, nosztalgiával gondoltam vissza Joe-ra, csalódott voltam, hogy csak egyvalakinek jutott eszébe írni, és bármily kevéssé volt is logikus, majd a szívem szakadt bele, hogy ez az egyetlen ember nem Paul.

Vettem két palack Snapple limonádét, egy nagyméretű Butterfinger karamellás szeletet és egy zacskó Doritos csipszet, majd kimentem, letelepedtem a tornác lépcsőjére, és elkezdtem felfalni mindent, miközben újra meg újra elolvastam a képeslapot. Egy idő után észrevettem egy dobozt a tornác sarkában, ami főleg túrára való előre csomagolt élelmiszerrel volt teletömve. Fölötte kézzel írott üzenet:

PTÖ-túrázók ADOMÁNY doboza!!! Ha nem kell, hagyd itt! Ha kell, vidd el!

A doboz mögé odatámasztottak egy síbotot. Pontosan erre volt szükségem. Egy hercegnő is elégedett lett volna vele: fehér volt, rágógumi-rózsaszín műanyag csuklópánttal. Tettem vele pár lépést, hogy kipróbáljam. Épp megfelelt a magasságomhoz. Nemcsak a hóban lesz segítségemre, de a különféle patakmedrekben és kőomlásoknál is, amelyekből nyilván bőven akad még az utamon. Akkor is ezt a botot használtam, amikor már a tábor körül húzódó földúton baktattam, s Greget, Mattet és Albertet kerestem. Június volt, vasárnap délután, de a hely szinte teljesen néptelen volt. Elmentem egy férfi mellett, akinél horgászfelszerelés volt, láttam két másikat sörös hűtőtáskával, s amikor végre elértem a táborhoz, ősz hajú, félmeztelen férfi fogadott, akinek hatalmas, napbarnított sörpocakja volt, és egy piknikasztal mellett olvasgatott. A közeledtemre felpillantott. – Maga minden bizonnyal az irtózatos hátizsákú Cheryl lesz – kurjantotta oda nekem. Egyetértőén vigyorogtam. – Ed vagyok. ‒ Felém indult, hogy kezet fogjunk. ‒ A barátai már megérkeztek. Valaki elvitte őket autóval a boltba, biztos elkerülték egymást útközben. De szóltak, hogy tartsam nyitva a szemem, hátha megérkezik. Mindannyian itt vertek tábort, Greg, Albert meg a fia. ‒ A körülötte felállított sátrakra bökött. ‒ Fogadásokat kötöttünk, hogy melyikük ér be először, maga vagy a két keleti parti fiatalember, akik valahol maga után jöttek az ösvényen. – És ki nyert? ‒ tudakoltam.

Ed elgondolkodott. – Senki ‒ közölte,

és harsányan felnevetett. ‒ Egyikünk

sem fogadott magára. Szörnyeteget a piknikasztalra helyeztem, kibújtam a pántjai közül és ott is hagytam, hogy amikor újra fel kell vennem, ne kelljen végigcsinálnom azt a szánalmas mozdulatsort, amivel a földről szoktam belekínlódni magam. – Üdvözlöm szerény hajlékomban ‒ mondta Ed, és a kis szétnyitható lakókocsi felé intett, amelynek egyik oldalához kátránypapírból rögtönzött féltetőt erősítettek, alatta pedig kezdetleges konyhát rendeztek be. ‒ Nem éhes? A táborhelyen nem volt zuhanyozó, így amíg Ed ebédet készített nekem, én lesétáltam a folyóhoz, hogy amennyi re csak lehet, megmosakodjam ‒ ruhában. A víz kifejezetten megrázó élmény volt az eddigi száraz táj után. A South Fork Kern egyébként nem akármilyen folyó. Vad és öntörvényű, jéghideg és habzó, erős sodrása egyértelműen bizonyította, mekkora lehet a hó fent a hegyekben. Ahhoz is túl erős volt a sodra, hogy akárcsak bokáig beleálljak, úgyhogy addig mentem a partján, míg találtam egy kis mélyedést, amelyben összegyűlt a víz, s ebbe gázoltam bele. A lábamat valósággal hasogatta a hideg, egy idő után teljesen érzéketlenné is vált. Lekuporodtam, kosztól összetapadt hajamat benedvesítettem, s ruhám alá is locsolgatni kezdtem kezemmel a vizet, hogy valahogy leöblítsem a bőrömet. A megérkezés diadala és az elfogyasztott cukor valósággal felvillanyozott, s alig vártam, hogy a következő pár nap során alaposan kibeszélgessem magam. Amikor végeztem, úgy, ahogy voltam, vizesen és vacogva felmásztam a part oldalán, majd átvágtam egy jókora réten. Már messziről láttam Edet, ahogy ide-oda járkál tábori

konyhája és a piknikasztal között, kezében tányérokkal, ketchupös és mustáros flakonokkal, kólás dobozokkal. Alig pár perce ismertem meg, de azonnal közel éreztem magamhoz, ahogy a többi férfit is, akivel csak összefutottam az ösvényen, s úgy éreztem, szinte korlátlanul bízom benne. Egymással szemben ültünk és ettünk, ő pedig közben magáról mesélt. Ötvenéves volt, amatőr költő és az évszaktól függően csavargó, gyermektelen és elvált. Igyekeztem olyan komótosan falatozni, mint ő, akkor nyelni, amikor ő ‒ ahogy pár napja Greg tempóját próbáltam felvenni ‒, de nem ment. Farkaséhes voltam. Pillanatok alatt felfaltam két hot dogot, egy jókora kupac paradicsomos babot, meg egy újabb halom csipszet, aztán csak ültem, és még mindig éhesnek éreztem magam. Ed eközben kényelmesen falatozott, s néha szünetet tartott, hogy felolvassa az előző nap írott verseket. Az év jelentős részében San Diegóban él, mesélte, de minden nyáron tábort ver Kennedy Meadowsnál, hogy köszönthesse a gyalogosan áthaladókat. A PTÖ-túrazsargonban a hozzá hasonlókat az „ösvény angyalának” nevezték, de ezt akkor még nem tudtam. Ha egészen pontos akarok lenni, arról se volt fogalmam, hogy létezik egyáltalán PTÖ-túrazsargon. – Ide süssetek, haverok, mindannyian vesztettünk! ‒ bömbölte oda Ed a boltból éppen visszatérő férfiaknak. – Én nem vesztettem! ‒ tiltakozott Greg. Hozzám lépett és megszorította a vállamat. ‒ Rád fogadtam, Cheryl! ‒ erősködött, bár a többiek kétségbe vonták állítását. Körbeültük a piknikasztalt és az ösvényről beszélgettünk, aztán egy idő után a társaság oszladozni kezdett, s mindenki indult szunyókálni: Ed a lakókocsijába, Greg, Albert és Matt pedig a sátrába.

Csak én maradtam az asztal mellett, mert túlságosan fel voltam dobva ahhoz, hogy aludni tudjak. Helyette átnéztem, mi mindent pakoltam hetekkel korábban a dobozomba. A benne található holmik egy távoli világ illatát árasztották magukból, egy olyan világét, aminek mintha egy egészen más életben lettem volna a lakója. Megéreztem annak a Nag Champa füstölőnek az illatát, ami otthon átjárta a lakásoma t. Az élelmiszeres zacskók, csomagolások fénylettek, minden olyan tökéletesen épnek tűnt. A tiszta pólóból áradt annak a levendulás mosószernek a szaga, amit nagy tételben vásároltam egy értékesítési láncnál, amihez még Minneapolisban csatlakoztam. Flannery O’Connor

Összegyűjtött elbeszélések című kötetének virágos borítója nem volt még megtörve. Ugyanezt nem mondhattam el Faulkner regényéről, illetve a könyvnek arról a vékonyka részéről, ami még mindig a hátizsákomban lapult. Előző éjjel letéptem a borítót, meg a már elolvasott oldalakat, és elégettem őket abban az alumínium lepényformában, amit azért vettem, hogy a tábori tűzhely alá helyezve megakadályozzam, hogy a kipattanó szikrák tüzet okozzanak. Faulkner neve lassan eltűnt a lángokban, s egy kicsit szentségtörésnek éreztem a dolgot ‒ korábban még csak nem is álmodtam volna könyvégetésről ‒, csakhogy annyira vágytam arra, hogy könnyíthessek a hátamon cipelt terhen. Ugyanezt tettem az útikönyvemnek a már megtett szakaszokra vonatkozó részeivel. Fájt, de muszáj volt. Normális, PTÖ előtti életemben is szerettem a könyveket, de amióta az ösvényen gyalogoltam, még nagyobb jelentőséget nyertek. Azt a világot jelentették, amelybe beletemetkezhettem, amikor az engem körülvevő valóság túl zordnak bizonyult, vagy túlságosan magányosnak

éreztem benne magam. Amikor esténként tábort vertem, alig vártam, hogy végezzek a sátor felállításával, a vízszűréssel és a vacsorakészítéssel, hogy utána letelepedhessek sátram védelmében a térdem közé szorított, forró ételt tartalmazó lábossal. Egyik kezemben a kanállal, a másikban könyvvel, s csak olvastam fejlámpám fényénél, míg odakint egyre söté-tebb lett. A túra első hetében gyakran túl kimerült voltam ahhoz, hogy egy-két oldalnál többet olvassak elalvás előtt, de ahogy egyre erősödtem, egyre többet tudtam olvasni is, s kifejezetten vágytam arra, hogy így feledkezhessem meg egyhangú napjaimról. Minden reggel pedig elégettem, amivel éjszaka végeztem. Miközben O’Connor egyelőre érintetlen elbeszéléskötetét szorongattam, Albert mászott ki a sátrából. – Úgy nézem, nem ártana megszabadulnia pár holmitól ‒ jegyezte meg. ‒ Kell segítség? – Hát, ami azt illeti, jól jönne ‒ mosolyogtam rá bűntudatosan. – Na, jó. A következőkről lenne szó: pakoljon össze úgy, mintha arra készülne, hogy nekivág a következő szakasznak, és majd onnan folytatjuk. ‒ A folyó felé indult, kezében egy fogkefe feje ‒ a nyelét nyilván azért vágta le, hogy ne kelljen cipelnie.

Munkához láttam, igyekeztem egyesíteni régi és új holmimat, de közben végig úgy éreztem, min tha valami vizsgára készülnék, amin biztosan meg fogok bukni. Mire elkészültem, Albert már visszatért, és módszeresen kipakolt mindent a hátizsákomból. A kiszedett holmit két kupacba rakta: az egyikbe azok kerültek, amiket majd vissza kell raknom a hátizsákba, a másikba pedig minden olyasmi, amit visszacsomagolhattam a mostanra kiürült ellátmányos

dobozba, és vagy elküldhettem haza, vagy ott hagyhattam Kennedy Meadows vegyesboltjának tornácán a PTÖ-túrázók adománydobozában másoknak. Az üres ellátmányos dobo zban végezte az összecsukható fűrész, a miniatűr távcső és vaku a fényképezőgéphez, amit eddig nem használtam. Miközben tátott szájjal figyeltem, Albert kihajította a dezodort, amelynek hatását erősen túlértékeltem, meg az eldobható borotvát, amit nyilván azért vettem, mert szőrteleníteni akartam a lábamat és hónaljamat. Nem kis zavaromra itt végezte a vaskos óvszercsomag, amit annak idején az elsősegélydobozba csúsztattam be. – Erre tényleg szüksége lesz? ‒ tudakolta Albert az óvszerekre bökve. Biztosra vettem, hogy Albert, a georgiai Sas Cserkész apuka, akinek jegygyűrűje megcsillant a napon, s aki helytakarékosságból levágta ugyan fogkeféje nyelét, a hátizsákja mélyén őrizget egy zsebkiadású bibliát. Olyan kifejezéstelen arccal bámult rám, mint egy katona, miközben kezéből zizegve, szerpentinként omlott alá a tucat ultravékony, nem síkosított Tróján óvszer. – Nem ‒ feleltem, és úgy éreztem, belehalok a szégyenbe. Mostanra teljesen abszurdnak találtam a gondolatát is annak, hogy valakivel lefeküdjek a túra során, de amikor összekészítettem a dobozt, még nem tűnt ostobaságnak. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy mit tesz a testemmel a Pacifikus Túraösvény-túrázás. Legutóbb a ridgecresti motelban láttam saját magamat, de amint a férfiak elmentek szundikálni, kihasználtam az alkalmat, és belenéztem az Ed kocsijának oldalához erősített tükörbe. Napbarnított voltam és mocskos, hiába locsoltam le magam a folyóban. Valamivel mintha vékonyabb lettem volna, és sötétszőke hajam egy kicsit világosabbnak tűnt, bár voltak fürtök, amelyek lelapultak,

mások pedig felmeredtek a beléjük száradt verejtéktől, folyóvíztől és portól. Egyáltalán nem úgy festettem, mint akinek tizenkét óvszerre van szüksége. Albert azonban nem állt meg, hogy ezen elmerengjen ‒ mármint, hogy le szoktam-e feküdni másokkal, és hogy csinos vagyok-e. Csak folytatta a munkát kitartóan, végigment a zsákom tartalmán és minden alkalommal szigorú tekintettel érdeklődött, mielőtt egy általam korábban szükségesnek ítélt dolgot a fölösleges kupacra vetett. Sz inte mindig rábólintottam, ahányszor csak felmutatott valamit, simán veszni hagytam majdnem mindent, de két esetben, a novellásés imádott verseskötetem esetében nem engedtem. Ezen kívül ragaszkodtam a naplómhoz, amibe mindent feljegyeztem, ami ezen a nyáron történt velem. És amikor Albert nem figyelt oda, gyorsan letéptem egy óvszert a kidobásra ítélt, vaskos csomagról és stikában a rövidnadrágom hátsó zsebébe süllyesztettem. – Aztán mi hozta ide? ‒ fordult hozzám Albert, amikor végzett a feladatával. Letelepedett a piknikasztal mellé és széles kezét összefonta maga előtt. – A PTÖ-re? ‒ kérdeztem. Biccentett, s csak nézte, hogyan söprőm be a zsákba mindazt, amiről leszögeztük, hogy megtarthatom. – Elmesélem, hogy én miért csinálom a túrát ‒ szólalt meg gyorsan, mielőtt válaszolhattam volna. ‒ Egész életemben erről álmodoztam. Amikor először hallottam az útvonalról, rögtön azt gondoltam: „Na, ez olyasmi, amit mindenképpen szeretnék megélni, mielőtt visszaadom lelkem a teremtőnek.” ‒ Öklével halkan megkopogtatta az asztal lapját. ‒ Szóval, kislány,

magával mi a helyzet? Van egy elméletem arról, hogy a legtöbbnek megvan rá az oka. Van valami, ami ide űzi őket. – Nem is tudom ‒ mormoltam tartózkodóan. Csak nem árulom el egy ötvenes, georgiai, keresztény Sas Cserkésznek mindazt, amiért elhatároztam, hogy három kemény hónapon át egyedül fogok gyalogolni a vadonban ‒ nem számít, milyen kedvesen csillog a szeme, amikor elmosolyodik. Nyilván botrányosnak tartaná mindazt, ami ide vezetett ‒ én pedig elkezdenék kételkedni magamban. Mindkettőnk számára azonnal világossá válna, milyen gyenge lábakon áll egész vállalkozásom. – Főleg azért ‒ szólaltam meg ‒ mert azt hittem, jó buli lesz. –Maga ezt bulinak nevezi? magunkat.

‒ kérdezte, és elnevettük

Megfordultam, hátrahajoltam Szörnyetegre és befűztem karomat a vállpántok alá. – Na, nézzük, van-e különbség ‒ szóltam, miközben becsatoltam elöl az övet. Amikor felemeltem az asztalról, elámultam, mennyivel könnyebb, pedig dugig meg volt rakva. Benne volt újonnan szerzett jégcsákányom és a következő tizenegy napra való ennivaló. ‒ Köszönöm ‒ néztem sugárzó mosollyal Albertre.

Válaszképpen halkan felnevetett és a fejét csóválta. Diadalmasan elindultam, hogy próbamenetre vigy em hátizsákomat a táborhely körül futó földúton. Még mindig az enyém volt a legterebélyesebb csomag a társaságban ‒ mivel egyedül gyalogoltam, kénytelen voltam egymagam vinni mindazt, amit mások egymás között osztottak el, ezenkívül sem Greg extrakönnyed önbizalma, sem tapasztalata nem volt meg bennem ‒, de ahhoz képest, hogy milyen volt, mielőtt Albert segített volna megritkítani a zsákom tartalmát, most

olyan könnyűnek éreztem, hogy akár fel is ugorhattam volna vele. A kör felénél járhattam, amikor ezt meg is tettem. Másfél centiméternyire emelkedtem csak el a talajtól, de legalább nem volt lehetetlen. – Cheryl? ‒ hallottam meg ekkor valaki hangját. Felnéztem és egy jóképű, hátizsákos fiatalembert pillantottam meg, aki egyenesen felém tartott. – Doug? ‒ tippeltem meg, és igazam lett. Válaszképpen integetni kezdett és vígan elkurjantotta magát, amikor pedig mellém ért, megölelt. – Olvastuk a vendégkönyvben a nevedet, és azóta próbálunk utolérni. – Hát, mostésittmilyen vagyokjóképű. ‒ hebegtem, annyira meglepett, hogy lelkes ‒ Ott táborozunk ‒ intettem

milyen

hátra. ‒ Jó páran vagyunk. Hol a barátod? – Hamarosan ideér ‒ felelte Doug, és újra elrikkantotta magát, bár ezúttal nem értettem, miért. Azokra a menő, gondtalan fiúkra emlékeztetett, akiknek a vonásai szabályosan szépek, akik oly elbűvölően biztosak abban, hogy a világ tetején van bérelt helyük, és ott teljes biztonságban is vannak, és soha fel nem merül bennük, hogy ez esetleg másképp is lehet. Álltam mellette, úgy éreztem, bármelyik pillanatban a kezem után kaphat, hogy aztán kacagva együtt leejtőernyőzzünk egy szikláról, s lassan lebegjünk lefelé a levegőben. – Tom! ‒ ordított fel Doug, amikor megjelent egy alak az úton. Együtt indultunk felé. Már messziről láttam, hogy Tom fizikailag és beállítottságát tekintve is mindenben Doug ellentéte: csontos volt, sápadt, szemüveges. Jöttünkre enyhén felvidult, de mosolya bizonytalan és kissé gyanakvó volt. – Helló! ‒ köszönt rám, amikor odaértünk, és kezet nyújtott.

Abban a néhány kurta percben, míg átballagtunk Ed táborhelyére, gyorsan megbeszéltük, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk. Tom huszonnégy éves volt, Doug huszonegy. Még ki sem nyitották a szájukat, s én már tudtam, mit mondott volna anya. New England-i

arisztokraták, jegyezte volna meg,

amin alapvetően azt értette, hogy jómódúak, és valahol Ohiótól keletre és Washington D. C. – től nyugatra élnek. Az elkövetkező napokban mindent megtudok majd róluk. Hogy a szüleik sebészek és polgármesterek és pénzügyi nagykutyák. Hogy mindketten valamelyik elegáns bentlakásos iskolába jártak, ami olyan híres, hogy még én is ismerem a nevét. Hogy általában Nantucketen és a Maine partjainak közelében fekvő magánszigeteken nyaralnak, tavasszal pedig Vail felé vették az irányt. Ebből persze egyelőre még semmit sem tudtam, ahogy azt sem sejtettem, hogy számomra mennyire kifürkészhetetlen az életük és nyilván számukra is az enyém. Csak abban voltam biztos, hogy valami különös módon ők állnak most hozzám a legközelebb. Ők sem voltak túracucc guruk, tapasztalt túrabajnokok vagy PTÖ-szakértők. Nem Mexikóban indultak el az útvonalon, s nem is egy évtizede tervezték az egészet. S ami még ennél is jobb volt, az eddig megtett kilométerek épp annyira megviselték őket, mint engem. Mivel együtt gyalogoltak, nem kellett napokon át úgy haladniuk előre, hogy nem látnak más emberi lényt. A hátizsákjuk elfogadható méretű volt, úgyhogy erősen kételkedtem abban, hogy összecsukható fűrészt tartanának benne. De ahogy ránéztem Dougra, abban a pillanatban megéreztem, hogy minden magabiztossága és könnyedsége ellenére átélt valamit. Amikor pedig Tom kezet fogott velem, pontosan le tudtam olvasni gondolatait az arcáról: MUSZÁJ AZONNAL LERÚGNOM EZT A KURVA BAKANCSOT!

S ezt pár másodperccel később meg is tette Ed piknikasztalánál, miután megérkeztünk és mindenki körénk gyűlt, hogy bemutatkozzon. Néztem, ahogy óvatosan lehámozta koszos zokniját, amivel együtt kopott düftinfoszlányok és itt-ott saját bőre is lejött. A lába olyan volt, mint az enyém: fehér, mint egy hal hasa, tele felhorzsolt, vérző sebekkel, a fölöttük leffegő bőrdarabka még mindig fájdalmasan ragaszkodott eredeti helyéhez, és még várt rá a lassú, végső elhalás a PTÖ-n. Ledobtam a zsákomat, elhúztam a cipzárt az egyik zseben, és elővettem elsősegélykészletemet. – Ezt próbáltad már? ‒ fordultam Tomhoz, és felmutattam egy adag 2nd Skint. Szerencsére az ellátmányos dobozzal újabb csomagok érkeztek belőle. ‒ Az életemet köszönhetem neki ‒ magyaráztam. ‒ Fogalmam sincs, mihez kezdtem volna nélküle. Tom magába roskadtan nézett fel rám, és csak bi ccentett, egy szót sem szólt. Letettem pár csíknyi tapaszt mellé, a padra. – Szívesen neked adom ‒ mondtam. Ahogy ránéztem az áttetsző, kék csomagolásra, valahogy eszembe jutott a hátsó zsebembe dugott óvszer. Eltűnődtem, vajon Tom is pakolt -e magának. És Doug? Vajon mennyire volt hülyeség tőlem mégis becsomagolni. Valahogy most, hogy Doug és Tom is megjött, kicsit kevésbé tűnt annak. – Azt terveztük, hogy hatkor elugranánk a Grumpie’sba ‒ közölte Ed, és az órájára pillantott. ‒ Van pár óránk. Elviszek mindenkit a furgonnal. ‒ Az újonnan érkezettekre nézett. ‒ Addig szívesen csinálok valami harapnivalót nektek, fiúk. A férfiak körülülték az asztalt, Ed csipszét ették hideg paradicsomos babbal, s arról beszéltek, hogy milyen szempontok alapján választottak hátizsákot maguknak, aztán megvitatták mindegyik előnyeit és hátrányait. Valaki elővett

egy pakli kártyát, és kezdetét vette egy pókerjátszma. Az asztal végén ücsörgő Greg az útikönyvét lapozgatta, én pedig a hátizsákom mellett állva még mindig az óriási átalakuláson ámuldoztam. A korábban degeszre tömött zsebekben most még valamennyi hely is maradt.

– Már majdnem Jardi-náci lett ‒ szólalt meg Albert csipkelődve, amikor észrevette, milyen megilletődve bámulom a zsákot. ‒ Tudja, akik Ray Jardine tanítványai. Egészen különös elgondolásaik vannak a hátizsák súlyáról. – Meséltem már neked arról a pasasról ‒ emlékeztetett Greg.

Biccentettem, mintha emlékeznék, igyekeztem leplezni tudatlanságomat. – Megyek, összeszedem magam a vacsorához ‒ motyogtam, és elindultam a táborhely széle felé. Felállítottam a sátramat, bemásztam, kiterítettem a hálózsákomat, elhevertem rajta és a zöld műanyag tetőt bámultam, miközben hallgattam a férfiak beszélgetésének mormogását és az időnként kitörő nevetést. Hat pasassal megyek vacsorázni, és nem volt semmim, azon kívül, amit épp viseltem, döbbentem rá morcosan: sportmelltartó, fölötte póló, rövidnadrág, alatta semmi. Eszembe jutott az ellátmányos dobozban érkezett tiszta trikó, felültem és magamra vettem. A Mojave óta viselt, ledobott holmi hátát sárgásbarnára színezte az, hogy állandóan átitatta a verejtékem. Gombócba gyűrtem és a sátor sarkába hajítottam. Majd később az üzletnél kidobom. Ezen kívül csak hideg időre való ruháim voltak. Eszembe jutott a nyaklánc, amit viseltem is, míg olyan meleg nem lett, hogy már ki nem állhattam az érintését. Most megtaláltam abban a műanyag zacskóban, amiben a jogosítványomat és az aprópénzemet tartottam, és rögtön fel is vettem. Eredetileg anya türkizből és

ezüstből készített fülbevalója volt, de elvesztettem a párját, úgyhogy fogtam a megmaradó darabot, egy tűfogóval itt -ott meghajlítottam, medált csináltam belőle, amit vékony ezüstláncra akasztottam. Azért hoztam magammal, mert anyáé volt. Mert jelentett valamit, hogy itt van velem. Most pedig azért örültem meg neki, mert csinosabbnak éreztem magam tőle. Ujjaimmal a hajamba túrtam, igyekeztem tetszetősebb formát adni neki apró fésűm segítségével, de egy idő után feladtam és egyszerűen a fülem mögé tűrtem. Tudtam, végül is mindegy. Olyan a kinézetem és a szagom, amilyen. Végtére is, ahogy Ed kissé pontatlanul megjegyezte, én vagyok „az egyetlen lány a vadonban”, egy csapat férfi társaságában. Itt, a túraösvényen szükségszerűen úgy éreztem, szexuális szempontból semlegesítenem kell a köztünk kialakuló viszonyt, s lehetőleg úgy viselkednem, mintha egy volnék közülük. Ez korábban sosem fordult elő velem, mármint sosem viselkedtem olyan közönyösen a pasasokkal, mintha közéjük tartoznék. Miközben a sátramban ücsörögtem, a férfiak pedig kártyáztak, úgy éreztem, nem lesz könnyű elviselni. Született lány voltam, tökéletesen értettem és használtam nőiségem hatalmát. A gyomrom kicsit elszorult most, hogy meg kellett próbálnom ezt a hatalmat félretennem. Ha a pasik közé akartam tartozni, akkor nem lehettem többé az a nő, aki voltam, és aki annyira tudta, hogyan kell viselkedni férfitársaságban. Énemnek ezzel az oldalával már tizenegy évesen megismerkedtem, akkor részegített meg először a hatalom bizsergető érzése, amikor feltűnt, hogy felnőtt férfiak felém fordulnak, csak hogy jól megnézhessenek maguknak, vagy füttyentenek egyet, esetleg odaszólnak, Hé, csinos kislány, épp csak olyan hangosan, hogy én meghalljam. Ez volt

az az énem, amire középiskolában végig számíthattam, amikor csontsoványra koplaltam magam, és já tszottam a helyes butuskát, hogy népszerű legyek és szeressenek. Ezt az énemet tápláltam később fiatal felnőttként különféle szerepekkel ‒ földanya lánya, punk kiscsaj, cowgirl, lázadó lány, tökös csaj. Ebben minden dögös csizma, minden szexi miniszoknya, minden hajdobálás mögött felsejlett egy csapóajtó, ami saját magam leghamisabb változatához vezetett. Most viszont csak egyetlen szerep kínálkozott. A PTÖ -n nem volt más választásom, ezt az énemet kellett megélnem, és az egész világnak ezt a maszatos képem et mutatnom. A világnak, ami jelen pillanatban mindössze hat férfiból állt. – Cheryllll! ‒ szólalt meg Doug halkan, alig pár méternyire tőlem. ‒ Itt vagy? – Igen ‒ feleltem. – Lemegyünk a folyóhoz. Gyere velünk. – Oké ‒ mondtam, s önkéntelenül is hízelgett a dolog. Amikor felültem, hátsó zsebemben megzizzent az óvszer. Kivettem és bedugtam az elsősegélycsomagomba, majd kimásztam a sátorból és a folyó felé indultam. Doug, Tom és Greg belegázolt abba a sekély tócsába, ahol néhány órával ezelőtt megmosakodtam. Mögöttük habosan áradt a víz, akkora köveken csapott át, mint a sátram. A hóra gondoltam, amit hamarosan megláthatok, ha folytatom utamat a jégcsákánnyal, amit egyelőre nem tudtam használni, és a rózsaszín csuklópántos fehér síbottal, amit a véletlen juttatott nekem. Egyelőre nem gondoltam bele, mit tartogat számomra a jövő. Csak hallgattam és bólogattam, amikor Ed elmesélte, hogy a Kennedy Meadowson áthaladó PTÖ -túrázók többsége (legalábbis abban a három hétben, amióta ő itt táborozott) úgy határozott, ezen a ponton megszakítja útját a

rekordmennyiségű hó miatt, ami teljesen átjárhatatlanná t eszi az ösvény következő hétszáz kilométerét. Ezek a túrázók vagy stoppoltak, vagy buszra szálltak, és aztán valamivel feljebb, északon újra visszatértek a túraútra, ott, ahol már nem olyan magasan halad, magyarázta. Voltak közöttük, akik azt tervezték, hogy nyáron majd visszakanyarodnak és teljesítik az így kimaradt szakaszt is, mások úgy döntöttek, teljesen kihagyják. Azt is említette, hogy akadtak, akik ezen a ponton úgy, ahogy van, feladták az egészet (ezt Greg is mondta korábban), mondván, majd máskor, egy kevésbé havas évben visszatérnek. Még ennél is kevesebben voltak azok, akik nekiveselkedtek, hogy utat törjenek maguknak a havon át. Hálás voltam, hogy magammal hoztam olcsó műanyag szandálomat, s így a folyómedret szegélyező köveken odaegyensúlyoztam a férfiakhoz. A víz olyan metszőn jeges volt, hogy még a csontjaim is belesajdultak. – Találtam neked valamit ‒ szólított meg Doug, amikor mellé értem. Felém nyújtotta a kezét. Fénylő toll volt benne, úgy harminc centi hosszú, s olyan mélyfekete, hogy a napon kékesen csillogott. – Miért kapom? ‒ tudakoltam, miközben átvettem tőle. – Szerencsét hoz ‒ felelte, és a karomhoz ért. Amikor elhúzta a kezét, a helye úgy perzselt, mintha megégettem volna ‒ rájöttem, annyira magányos voltam, alig volt részem emberi érintésben az eltelt két hét során. – Na, szóval, a havon gondolkodtam ‒ emeltem meg a hangomat, hogy hallani lehessen a folyó moraján túl, s erősen markoltam a tollat. ‒ Meg azokon, akik szakaszt. Ők úgy egy-két héttel előttünk

kihagyták azt a jártak itt. Azóta viszont elég sok hó elolvadt, úgyhogy szerintem most már lehet, hogy nem lesz gond. ‒ Gregre emeltem a tekintetem,

majd visszanéztem a fekete tollra és szórakozottan végigsimítottam rajta. – Június elsején a Bighorn-fennsíknál a hó kétszer olyan magas volt, mint tavaly ugyanezen a napon ‒ felelte, és elhajított egy kavicsot. ‒ Ebből a szempontból egy hét nem oszt, nem szoroz.

Úgy bólintottam rá, mintha tudnám, hol lehet a Bighorn fennsík, vagy mit jelent, ha a hómennyiség duplája a tavalyinak. Csalónak éreztem magam attól, hogy egyáltalán beszélgetek ilyesmiről -mintha profi sportolók között csak kabalafigura lennék, mintha ők lennének az igazi PTÖtúrázók, én meg éppen idetévedtem volna. Mintha a tapasztalatlanságom miatt vagy mert egyetlen oldalt sem olvastam Ray Jardine-tól, esetleg a nevetséges csigatempóm miatt, vagy mert azt hittem, összecsukható fűrészt kell magammal hozni, nem is én lettem volna az, aki végiggyalogolt az ösvényen a Tehachapi -hágótól Kennedy Meadowsig, hanem valaki csak úgy idehozott volna. Csakhogy én magam tettem meg az utat, s egyelőre nem álltam készen arra, hogy feladjam azt az élményt, amivel a Magas-Sierra kecsegtetett. Pont erre a szakaszára vártam a leginkább, ennek érintetlen szépségét dicsérték az egekbe A Pacifikus Túraösvény 1. kötetének szerzői, ezt örökítette meg egy évszázaddal korábban könyveiben a természetjáró John Muir. A hegynek ezt a részét ő nevezte el a „fény vonulatának”. A PTÖ teljesítésének mintha épp az lett volna a lényege, hogy az ember megcsodálhassa a Magas -Sierrát, 4000 méter magas csúcsaival, jéghideg, tiszta tavaival és mély kanyonjaival. Arról nem is szólva, hogy micsoda logisztikai bonyodalmat jelentene megszervezni a kerülőt. Ha ugyanis kihagyom a

Magas-Sierrát, akkor egy hónappal mint terveztem.

korábban érek Ashlandbe,

– Ha lehetséges, én szívem szerint továbbmennék ‒ jelentettem ki, és meglengettem a tollat. A lábam már nem fájt. A jeges vízben csodásan elzsibbadt a hidegtől. – Hát, innentől a Trail-hágóig van jó hatvan kilométerünk, mielőtt nagyon komolyra fordulna a helyzet ‒ szólalt meg Doug. ‒ Ott egy csapás keresztezi az ösvényt, ami lefelé vezet a táborhelyhez. Elgyalogolhatunk odáig, megnézzük, mi a helyzet, hogy mennyi hó van, aztán ha úgy alakul, onnan is leléphetünk. – Te mit gondolsz, Greg? ‒ kérdeztem. Bármit választ is, én követni fogom.

Greg biccentett.

– Szerintem jó terv. – Hát akkor ezt fogom csinálni ‒ bólintottam rá én is. ‒ Nem lesz baj. Már van jégcsákányom. – És használni is tudod? ‒ nézett rám Greg. Másnap reggel megkaptam tőle a kiképzést. – Ez itt a nyele ‒ magyarázta, és végighúzta kezét a fejsze teljes hosszán. ‒ Ez pedig a csőre ‒ tette hozzá, és egyik ujját az éles végéhez érintette. ‒ Ennek a túlsó fele a fej. Nyél? Csőr? Fej? Azon voltam, hogy ne röhögjek fel, mint valami nyolcadikos a szexuális felvilágosításról szóló órán, de persze nem sikerült. – Mi van? ‒ nézett rám Greg, kezét továbbra is fejszéje nyelén nyugtatva, de csak a fejemet ráztam. ‒ Két éle van ‒ folytatta. –A tompábbikat arra használod, hogy lépcsőt vágj magadnak. A hegyesebbik fele menti meg az életedet, amikor elkezdesz lecsúszni a hegyoldalban. ‒ Olyan hangon adott elő,

mint aki feltételezi,

hogy mindezzel már tisztában vagyok, s egyszerűen csak átismétli az alapokat, mielőtt tovább lépnénk. – Igenis. A nyél, a fej, a csőr, a tompa ‒ mondtam. – A csőr nem tompa ‒ javított ki. ‒ Éppen hogy nagyon hegyes. –A meredek folyóparton álltunk, ez hasonlított a legjobban egy jeges lejtőhöz. ‒ Tételezzük fel, hogy éppen zuhansz ‒ folytatta Greg, és levetette magát, hogy bemutassa a dolgot. Esés közben belevágta a sáros földbe a csákányt. ‒ Olyan erősen vágd bele, amennyire csak tudod, egyik kezeddel kapaszkodj a nyélbe, a másikkal a fejrészbe, így. És mihelyt rögzítetted magad, próbálsz valami kapaszkodót keresni a lábadnak, amin megtámaszkodhatsz. Ránéztem. – És mi van, ha nem talál az ember kapaszkodót? – Akkor tovább lóg ezen ‒ felelte, és erősebben markolta a csákányt. – És ha én nem tudok olyan sokáig kapaszkodni? Úgy értem, ott van még a hátizsákom is, meg minden, és ami azt illeti, nem vagyok olyan erős, hogy fel tudjam húzni magam. – Te csak kapaszkodj ‒ közölte szenvtelenül. ‒ Kivéve, ha le akarsz csúszni a lejtőn. Nekifogtam a gyakorlásnak. Újra meg újra levetettem magam az egyre sárosabb lejtőn, úgy tettem, mintha jégen csúsznék lefelé, s újra meg újra belevágtam jégcsákányomat a földbe, miközben Greg figyelt, segített és kritizálta a technikámat. Doug és Tom a közelben üldögélt, és úgy tettek, mintha nem ránk figyelnének. Albert és Matt egy ponyván hevert, amit nekik terítettünk ki egy fa árnyékában Ed kisteherautója mellett. Annyira rosszul voltak, hogy sehova sem tudtak menni, a budit leszámítva ‒ oda viszont óránként többször is

ellátogattak. Az éjszaka közepén ébredtek mindketten arra, hogy rosszul vannak. Mi, többiek kezdtük azt hinni, hogy giardiafertőzésük lehet ‒ a giardia egy vízzel terjedő parazita, ami hányingert és hasmenést okoz, vényre kapható gyógyszerrel gyógyítható, s szinte mindig a túra legalább egy heti szüneteltetésével jár. A PTÖ-túrázók épp ezért töltenek annyi időt azzal, hogy a vízforrásokról meg a víztisztítás módjairól beszéljenek ‒ mert félnek, hogy egyetlen hiba, és keservesen megfizetnek érte. Fogalmam sem volt, Albert és Matt hol szedhette össze a betegséget, bármi legyen is az, de magamban azért imádkoztam, hogy én ne kapjam el. Késő délután körülálltuk őket, ahogy ott hevertek erőtlenül és sápadtan a ponyván, és arról győzködtük őket, hogy most aztán ideje elmenni a ridgecresti kórházba. Gyengék voltak, hogy ellenálljanak, csak nézték, ahogy összepakoljuk a holmijukat és berakjuk Ed kisteherautójának hátuljába. – Köszönöm, hogy megszabadította a súlyfölöslegtől a hátizsákomat ‒ fordultam Alberthez, amikor indulás előtt egy pillanatra egyedül maradtunk. Sápadtan felnézett rám a ponyváról. ‒ Egyedül nem ment volna. Erőtlenül elmosolyodott és bólintott. – És még valami ‒ folytattam ‒, el akartam mondani, hogy… hogy miért határoztam el, hogy legyalogolom a PTÖ-t. Elváltam. Férjnél voltam, de nem olyan régen elváltam, és úgy négy éve meghalt az anyám… Csak negyvenöt éves volt… és váratlanul rákja lett és meghalt. Nehéz időszak volt ez az életemben, és valahogy irányt tévesztettem. Így hát… ‒ Albert tágabbra nyitotta a szemét és rám nézett. ‒ Úgy gondoltam, talán segít megtalálnom az egyensúlyomat, mármint ha eljövök ide. ‒ Esetlen mozdulatot tettem, kifogytam a szóból,

már az is meglepett egy kicsit, hogy egyáltalán ennyit kiböktem. – Hát, most már nem fogja elveszíteni az irányt, ugye? ‒ kérdezte Albert, és felült. Émelygett ugyan, de az arca kissé felderült. Felállt, lassan Ed teherautójához ballagott, és beszállt a fia mellé. Én bemásztam hátulra a hátizsákjukhoz, meg a doboznyi holmihoz, amire már nem volt szükségem, és elmentem velük a vegyesboltig. Amikor odaértünk, Ed pár másodpercre megállt, én kiugrottam a dobozommal, intettem Albertnek és Mattnek, és odakiáltottam: – Sok szerencsét! Figyeltem, ahogy elhajtanak, és éreztem, hogy elöntenek az érzelmek. Ed pár órán belül visszatér, de Albertet és Mattet valószínűleg soha többé nem látom viszont. Másnap indulok Douggal és Tommal a Magas-Sierra felé, így reggel Ednek és Gregnek is búcsút mondok. Greg még egy napot tervezett tölteni Kennedy Meadowsban, és bár biztosan hamar utolér, az csak röpke találkozás lesz, aztán ő is eltűnik az életemből. Felléptem a vegyesbolt tornácára és a PTÖ adománydobozba tettem mindent, leszámítva az összecsukható fűrészt, a speciális high-tech vakut a fényképezőgépemhez és a pici távcsövet. Ezeket bedobtam a régi ellátmányos dobozomba, és megcímeztem Lisának Portlandbe. Miközben lezártam a dobozt a ragasztószalaggal, amit Edtől kaptam kölcsön, valahogy az volt az érzésem, hogy valami hiányzik. Csak később, a táborba vezető úton jöttem rá, mi az: a jókora csomag óvszer. Mert az bizony úgy, ahogy volt, eltűnt.

HARMADIK RÉSZ

A FÉNY VONULATA

Most a hegyekben vagyunk,

és a hegyek bennünk vannak… JOHN MUIR:

Első nyaram a Sierrában Ha elhagy bátorságod, lépj rajta át… EMILY DICKINSON, 292

8.

KORVIDOLÓGIA

Kennedy Meadowst a Magas-Sierra kapujának nevezik, s kora

reggel át is ballagtam azon a kapun. Az első fél kilométeren Tom és Doug is velem tartott, de aztán megálltam, és szóltam

tovább nyugodtan, mert nekem valamit elő kell keresnem a hátizsákomból. Megöleltük egymást és minden jót kívántunk ‒ azt viszont nem tudhattuk, hogy örökre veszünk-e búcsút egymástól, vagy negyedóra múlva újra találkozunk. Egy hatalmas kőnek támaszkodtam, hogy Szörnyeteg súlya ne nyomja annyira a vállamat, s néztem, ahogy egyre távolodnak. Távozásuk mélabússá tett, bár némi megkönnyebbülést is éreztem, amikor eltűntek a sötét fák között. Semmire nem volt szükségem a hátizsákból, egyszerűen csak egyedül szer ettem volna maradni. „Egyedül lenni” számomra mindig is olyan volt, mintha egy valóságos helyen volnék, mintha ez nem is egy nekik, hogy menjenek csak

állapot, hanem inkább valami szoba volna, ahová behúzódhatom, hogy önmagam lehessek. A PTÖ -n tapasztalt mélységes magány azonban valamit változtatott ezen. Az „egyedül” már nem egy szoba volt, hanem a széles nagyvilág ‒ most ebben a világban maradtam magamra, s úgy foglaltam el, mint korábban még soha. A világ egyszerre tűnt hatalmasabbnak és szűkebbnek is attól, hogy szabadon éltem, s még csak tető sem volt a fejem fölött. Egészen mostanáig nem fogtam fel elképesztő méreteit ‒ még csak azt sem éreztem át, milyen végtelenül hosszú lehet egyetlen kilométer csak most értettem meg, amikor minden egyes kilométert gyalogtempóban tapasztaltam meg. Közben ott volt az ellentéte is, az a különös, meghitt viszony, ami kialakult az ösvény és köztem ‒ ahogy olyan ismerősnek, megszokottnak tűntek a kéttűs diófenyők és a bohócvirágok, amelyek mellett aznap reggel elhaladtam, azok a sekély patakok, am elyeken átgázoltam, pedig azelőtt soha nem keltem át rajtuk, és soha nem jártam erre.

Csak baktattam a hűvös reggelben a ritmusra, amit új, fehér síbotom diktált meg-megkoppanva a talajon, s éreztem, hogy Szörnyeteg valamivel már elviselhetőbb, de még mind ig képtelenül nehéz súlya ide-oda himbálózik a hátamon, mire végül megtalálja a helyét. Amikor reggel útra keltem, azt hittem, egészen más érzés lesz a túraúton gyalogolni, hogy simábban fog menni. Nemcsak azért lett könnyebb a hátizsákom, mert Albert kihajigált belőle minden fölöslegeset, hanem azért is, mert most, hogy eljutottam az ösvény kevésbé sivatagos részére, már csak pár palack vizet kellett magammal cipelnem egy-egy szakaszon. Amikor azonban másfél óra múlva megálltam, hogy tartsak egy kis szünetet, már éreztem a jól ismert sajgásokat és fájdalmat. Ugyanakkor azonban egy árnyalatnyit mintha szívósabbnak is bizonyult volna a testem, ahogy azt Greg korábban megígérte. Harmadik hetem első napja volt, már hivatalosan is nyár ‒ június utolsó hetében jártunk ‒, ám ahogy egyre magasabbra hágtam a Dél-Sierra Ősvadonban, mintha más évszakot írtunk volna, mintha más országban jártam volna. A Trail -hágó és Kennedy Meadows közötti hatvan kilométer során 1860-ról kis híján 3300 méter magasra kaptattam fel. Bár azon az ösvényen töltött első délután meleg volt, máris megéreztem a levegőben azt a kis hűvösséget, ami éjszakára nyilván teljesen eluralkodik majd körülöttem. Kétség nem fért ahhoz, hogy már a Sierrában jártam, a Fény Vonulatában, amit Muir annyira csodált. Hatalmas, sötét fák alatt haladtam el, amelyek szinte teljesen beárnyékolták a kisebb növényeket odalent, füves vadvirágos tisztások mellett ballagtam el, síbotom segítségével megolvadt hótól felduzzadt vizű forrásokon keltem át, egyik ingatag kőről a másikra ugorva. Úgy látszott, a Sierra Nevada leküzdhető az én gyalogtempómmal. Mindig van egy következő

lépés. Csak akkor kezdtem kételkedni képességeimben, amikor kiértem az ösvény egyik kanyarulatából, és megpillantottam a fehér csúcsokat, csak akkor vesztettem el hitemet, hogy valaha is eljutok odáig, amikor megláttam, mekkora távolság választ még el tőle. Doug és Tom nyomai időről időre feltűntek a hol sáros, hol poros ösvényen, s a délután derekán be is értem őket. Egy forrás mellett üldögéltek, s meglepetten bámultak rám, amikor odaléptem hozzájuk. Én is letelepedtem, vizet pumpáltam a palackomba és egy darabig beszélgettünk. – Együtt is táborozhatnánk, ha utolérsz bennünket ‒ jegyezte meg Tom, mielőtt továbbindultak volna. – De hát már utolértelek benneteket ‒ vágtam vissza, és nagyot nevettünk. Este pedig beballagtam a kis tisztásra, ahol már felverték a sátraikat. Vacsora után igazságosan megosztoztak a Kennedy Meadowsból hozott két sörön, amibe én is belekortyolhattam. Ahogy a ruháinkba bebugyolálva ott ültünk a földön és söröztünk, eltűnődtem, hogy vajon melyikük vehette el a tizenegy ultravékony, nem síkosított Trojan óvszert, amit néhány hete Portlandben vásároltam. Úgy tippeltem, hogy csakis kettejük közül lehetett valamelyik. Másnap, amikor már egyedül gyalogoltam, egy meredek emelkedőn hóra bukkantam ‒ a nagy kiterjedésű, jeges felület teljesen beborította az ösvényt. Ha megkísérlek átkelni rajta, és közben megcsúszom, akkor egyenesen lezúgok a hegyoldalon és nekivágódom a kőszikláknak, vagy ami talán ennél is rosszabb, még tovább zuhanok, és isten tudja csak, mibe csapódok bele. Ahol én álltam, onnan csak a végtelen levegő látszott. Ha viszont nem próbálok meg átkelni rajta, akkor

vissza kell térnem Kennedy Meadowsba. Ami nem is tűnt olyan szörnyen rossz ötletnek. És mégis… A rohadt életbe, gondoltam. A jó rohadt életbe. Elővettem a jégcsákányt és elkezdtem eltervezni az útvonalamat, ami abból állt, hogy jó néhány percen át csak toporogtam, és igyekeztem összeszedni a bátorságomat. Láttam, hogy Doug és Tom átjutott, mert a hóban bemélyedve végig megmaradtak a nyomaik. Úgy markoltam a jégcsákányt, ahogy Greg tanította, aztán beleléptem a lépteik nyomán ottmaradt első lyukba. A lyukak egyszerre könnyítették és nehezítették meg az életemet. Nem kellett ugyan utat törnöm magamnak, ugyanakkor a férfiak léptei nyomán hagyott mélyedések csúszósak voltak, s gyakran nem oda estek, ahol nekem megfelelő lett volna, néha pedig annyira mélyek voltak, hogy elakadt bennük a bakancsom, s ilyenkor elvesztettem az egyensúlyomat és elvágódtam. A jégcsákánnyal annyira nem tudtam mit kezdeni, hogy inkább terhet, mint segítséget jelentett. Megpróbáltam elképzelni, mihez kezdenék a csákánnyal, ha megindulnék lefelé a lejtőn. Fékeznék, mondogattam magamban. Ez a hó teljesen más volt, mint a minnesotai. Nem is pelyhekből állt, hanem jégből, méghozzá abból a tömör jégből, ami megüli a leolvasztásra váró fagyasztót. Máshol viszont mélyen belesüppedtem, s jóval vizesebb volt, mint hittem volna.

Egészen addig le nem néztem volna az alattam elnyúló sziklákra, míg át nem értem a havas sáv túloldalára, s reszketve, de boldogan meg nem álltam a sáros ösvényen. Tudtam, hogy ez a kis kaland csak ízelítő volt abból, ami a továbbiakban vár rám. Ha nem döntök úgy a Trail -hágónál, hogy inkább kikerülöm a havat, s elhagyom az ösvényt, akkor hamarosan elérek a Forrester-hágóhoz, ami a maga 4011

méteres magasságával a PTÖ legmagasabb pontja. És ha nem csúszom le a hegyről átkelés közben, akkor az utána következő néhány hét során hóban fogok gyalogolni. Az a hó persze jóval trükkösebb lesz, mint a sáv, amin épp átevickéltem, de az imént megtett szakasz nagyon is valóságosan figyelmeztetett arra, mi vár rám. Meggyőzött arról, hogy az egyetlen esélyem az, ha kihagyom ezt a szakaszt. Még egy átlagos évben sem lettem volna felkészülve a PTÖ teljesítésére, nemhogy most, amikor a hótakaró kétszer, háromszor olyan vastag, mint előző évben. 1983 óta nem akadt olyan havas tél, mint az idei volt, s vagy tucatnyi esztendőn át nem is lesz. Nem a hó volt az egyetlen tényező, amin el kellett gondolkodnom, hanem egy sereg más dolog, aminek a hóhoz volt köze: a veszélyesen magas vízállású folyók és patakok, amelyeken egyedül kellene átlábalnom, a kihűléssel fenyegető hőmérséklet, és az, hogy a hosszú havas szakaszokon kizárólag a térképemre és az iránytűmre támaszkodhatnék. Mindezt csak súlyosbította, hogy teljesen egyedül voltam. Nem volt meg a szükséges felszerelésem. Nem volt meg a szükséges tudásom és tapasztalatom. S mivel egy szál magam voltam, egyáltalán nem hibázhattam. Ha kerülőt teszek, ahogy a legtöbb PTÖ -n túrázó, akkor ki kell hagynom a Magas -Sierra minden szépségét. Ha pedig továbbmegyek az ösvényen, akkor az életemet kockáztatom. –A Trail- hágónál letérek az ösvényről ‒ közöltem döntésemet Douggal és Tommal este, vacsora közben. Egész nap egyedül gyalogoltam ‒ ez volt a második alkalom, hogy sikerült több mint huszonnégy kilométert megtennem ‒, és újra utolértem őket, amikor épp tábort vertek. ‒ Elutazom Sierra Cityig, és ott visszatérek a túraútvonalra.

– Mi úgy döntöttünk, hogy továbbmegyünk ‒ felelte Doug. – De megtárgyaltuk, és úgy gondoljuk, esetleg csatlakozhatnál hozzánk ‒ tette hozzá Tom. – Csatlakozzam hozzátok? ‒ kérdeztem, kikukucskálva sötét polárfelsőm kapucnija alól. A hőmérséklet fagypont körül lehetett, úgyhogy magamra vettem minden holmit, amit csak hoztam. Körülöttünk a fák alatt foltokban megmaradt a hó, ahol nem érte közvetlen napfény. – Nem biztonságos, ha egyedül gyalogolsz ‒ jelentette ki Doug.

– Egyikünk sem vállalná, hogy egyedül tegye meg ezt a szakaszt – győzködött Tom. De hát egyikünknek sem biztonságos nekivágni a hónak. Sem– külön -külön, sem együtt ‒ magyaráztam. – Azért szeretnénk megpróbálni ‒ mondta Tom. – Köszönöm ‒ feleltem. ‒ Nagyon megható az ajánlatotok, de nem lehet.

– Miért nem? ‒ akarta tudni Doug. – Mert az én utamnak éppen az a lényege, hogy egyedül csináljam végig. Egy darabig hallgattunk, némán falatoztuk a kesztyűs kezükben tartogatott, átmelegedett falú edényből a rizst, babot vagy tésztát. Elszomorított, hogy nemet mondtam. Nemcsak azért, mert tudtam, ez azt jelenti, hogy ki kell hagynom a Magas- Sierrát, hanem azért is, mert bármennyire egyedül akartam is végigmenni az ösvényen, a társaságuk mindig megnyugtatott. Ha éjjel ott volt a közelemben Tom és Doug, akkor nem kellett hangosan kimondanom, hogy „Nem félek”, ahányszor csak megreccsent egy ág a sötétben, vagy a szél olyan erővel fújt, hogy biztosra vettem, mindjárt történik valami szörnyűség.

Csakhogy nem azért jöttem ide, hogy megússzam a „Nem félek” kimondását. Ráeszméltem, azért jöttem, mert farkasszemet akarok nézni ezzel a félelemmel, és tulajdonképpen minden mással is ‒ mindazzal, amit magammal tettem, és mindazzal, amit velem tettek. Ez lehetetlen lett volna, ha valaki mellém szegődik. Vacsora után elnyúltam a sátramban, a mellemen nyugtatva Flannery O’Connor novelláskötetét, mert ahhoz túl elcsigázott voltam, hogy felemeljem. Nemcsak azért, mert fáztam és kimerített az egész napos gyaloglás, hanem mert ezen a magasságon a levegő is ritkább volt. S mégsem tudtam könnyen elaludni. Valami álomszerű állapotban egyfolytában az pergett végig a fejemben, hogy mit jelent kihagyni a MagasSierrát. Ez tulajdonképpen mindent elront. Az összes tervezgetésemet, ahogy aprólékosan, a legutolsó ellátmányos dobozig, minden egyes étkezést figyelembe véve egységekre osztottam az egész nyarat. Most pedig arra készülök, hogy egyszerűen kihagyjam a túraút 450 kilométerét, amin pedig végig akartam menni. Szeptember közepe helyett augusztus elején jutok el Ashlandbe. – Doug ‒ szóltam ki a sötétbe, mert a sátra alig karnyújtásnyira volt az enyémtől. – Tessék? – Arra gondoltam, hogy ha már kihagyom ezt a részt, akkor helyette legyalogolnám a teljes oregoni szakaszt. ‒ Oldalra fordultam, hogy a sátra felé nézhessek, s kicsit azt kívántam, bár jönne át, és feküdne mellém. Bárcsak valaki megtenné. Ugyanaz a mohó, üres érzés volt, mint ami annak idején a mojavei motelban kerített hatalmába, amikor annyira vágytam arra, hogy velem legyen valaki. Nem feltétlenül olyan valaki, akit szeretek. Inkább csak valaki, akihez

odasimulhatok. ‒ Nem tudod véletlenül, hogy milyen hosszú az

ösvény oregoni szakasza? – Úgy nyolcszáz kilométer ‒ felelte. – Tökéletes ‒ jegyeztem meg, s az ötlettől még feldobogott a szívem, aztán lehunytam a szemem és mély álomba merültem. Másnap délután Greg épp azelőtt ért be, hogy eljutottam volna a PTÖ-ről lekanyarodó Trail-hágóhoz vezető útra. – Kihagyom a következő szakaszt ‒ vallottam be neki vonakodva.

– Én is ‒ felelte. – Tényleg? ‒ néztem rá megkönnyebbült örömmel. – Odafent túlságosan szorult helyzetbe kerülhetünk ‒ magyarázta. Végignéztünk az ösvényt szegélyező sziklák között álló, szélfútta rókafarkfenyőkön, a derült, kék ég alatt kilométerekre ellátszó hegyeken és gerinceken. Az ösvény legmagasabb pontja mindössze 55 -56 kilométernyire lehetett tőlünk. Még közelebb volt a Mount Whitney, az Egyesült Államok összefüggő területének legmagasabb hegycsúcsa ‒ épp csak egy kis kitérő lett volna a PTÖ-ről. Együtt indultunk meg lefelé a Trail-hágó ösvényén, s három kilométer után elértük a Horseshoe Meadows -i piknikező területet és táborhelyet, itt találkoztunk Douggal és Tommal, és autóstoppal bementünk Lone Pine -ba. Korábban nem terveztem, hogy oda is elmegyek. Akadtak PTÖ -túrázók, akik Lone Pine-ba küldették az ellátmányos dobozukat, én azonban azt terveztem, hogy továbbmegyek egészen Independence városáig, ami újabb nyolcvan kilométert jelentett az ösvényen észak felé. A zsákomban maradt ugyan még ennivaló néhány napra, de mihelyt beértünk a városkába,

azonnal a vegyesboltba mentem, hogy feltöltsem a készleteimet. Muszáj volt, hogy elegendő élelem legyen nálam, mert ki kellett tartania a Sierra City és Beiden Town közötti százötvenhat kilométeres szakaszon, amin megindulok a kitérő után. Utána kerestem egy telefonfülkét, felhívtam Lisát és üzenetet hagytam a rögzítőjén: amilyen egyszerűen csak lehetett, elmagyaráztam neki az új útitervemet, s megkértem, hogy Beiden Townba címzett dobozomat azonnal adja fel, a többit pedig tartsa vissza mindaddig, míg meg nem adom neki új útvonalam részleteit. Amikor letettem a telefont, valami mélabús érzés kerített a hatalmába, mintha nem igazán találtam volna a helyem, s nem éreztem azt az izgalmat sem, amire pedig számítottam, hiszen újra lakott településen lehettem. Végigballagtam a főutcán és megkerestem a fiúkat. – Mi indulunk is vissza ‒ nézett rám Doug. Összeszorult a szívem, amikor búcsúzóul megöleltem őt is, meg Tomot is. Amellett, hogy megkedveltem őket, eléggé aggódtam is miattuk. – Biztosak vagytok benne, hogy tényleg át akartok vágni a havon? ‒ kérdeztem. – És te biztos vagy benne, hogy nem akarod? ‒ vágott vissza Tom.

– Még megvan a szerencsét hozó kabalád ‒ jegyezte meg Doug, és a fekete tollra bökött, amit még Kennedy Meadowsban kaptam tőle. Sikerült beszorítanom Szörnyeteg fémvázába a jobb vállam magasságában. –Hogy mindig es zembe juss róla ‒ feleltem, és mindannyian nevettünk. Miután elmentek, Greggel átballagtunk a városka kisáruházába, ami egyben a Greyhound távolsági buszok

megállója is volt. Közben elhaladtunk pár vadnyugati ivónak álcázott kocsma és üzletek mellett, amelyek kirakatában cowboykalapokat és betöretlen vadlovakat megülő férfiakat ábrázoló festményeket láttunk. – Láttad valaha a Magas Sierrát Humphrey Bogarttal? ‒ fordult hozzám Greg. A fejemet ráztam. – Mert itt forgatták. Meg egy sereg más filmet is. Westerneket.

Biccentettem, nem lepett meg a dolog. A táj tényleg úgy festett, mintha Hollywoodban álmodták volna meg ‒ kopár, ittott zsályacserjével borított sziklás fennsík, sehol egy fa, s kilométerekre el lehetett látni. Nyugaton a Sierra Nevada fehér csúcsai olyan drámaian meredtek a kék ég felé, hogy már már valószínűtlennek láttam őket, mintha csak valami gyönyörű díszlet volna. – Megjött a járgány ‒ jelentette ki Greg, miközben a bolthoz közeledtünk, és a parkolóban álló nagy Greyhound busz felé bökött. Csakhogy tévedett. Megtudtuk, hogy nincs járat egyenesen Sierra Citybe. Arra a buszra kell felülnünk, ami este indul, s amikor hét óra zötyögés után elérünk a nevadai Renóba, akkor át kell szállnunk egy másikra, ami egy óra múlva letesz bennünket a kaliforniai Truckee-ban. Innen pedig csak autóstoppal tehetjük meg az utolsó hetvenkét kilométert Sierra Cityig. Vettünk két jegyet odafelé, egy nagy halom rágcsálnivalót, aztán letelepedtünk a vegyesbolt parkolója szélén a meleg járdára, és vártuk a buszt. Beszélgetés közben eltüntettünk jó pár zacskó csipszet és több doboz üdítőt. Témáink között szerepelt a Pacifikus Túraösvény, a túrafelszerelés, és újra meg újra a rekordmennyiségű hó, majd

Ray Jardine és követőinek „ultrakönnyű” elmélete és gyakorlata ‒ akik vagy félreértelmezték az elméletet és a gyakorlatot vagy nem. És végül elérkeztünk saját magunkhoz. Kifaggattam, milyen a munkája, az élete Tacomában. Megtudtam, hogy nincsenek háziállatai, se gyerekei, egy éve jár a barátnőjével, aki szintén lelkes túrázó. Világossá vált, hogy Greg élete rendezett, alapos, megfontolt mederben zajlik. Ezt én egyszerre tartottam unalmasnak és meghökkentőnek. Fogalmam sem volt arról, hogy ő milyennek láthatja az én életemet. Amikor végül megérkezett a Renóba tartó járat, szinte teljesen üres volt. Greg nyomában elbaktattam a busz közepéig, ahol letelepedtünk két egymással szemben lévő páros ülésre. – Én alszom egyet ‒ jelentette be, mihelyt a jármű nehézkesen ráfordult a főútra. – Én is ‒ feleltem, pedig tudtam, hogy ez nem igaz. Még kimerülten sem voltam képes soha bármiféle mozgó járművön elaludni, most pedig nem voltam fáradt. Teljesen feldobott, hogy visszatértem a hétköznapi világba. Greg aludt, én pedig kibámultam az ablakon. Új ismerőseimen kívül senki nem tudta, merre járok. „Nevadába megyek, Renóba”, gondoltam álmélkodva. Még sosem jártam Renóban. És ennél elképesztőbb helyet el sem képzelhettem úti célnak, ebben az öltözékben, koszosan, mint egy disznó, a hajam pedig filcesen összetapadva. Kiöntöttem az összes pénzt, amit a zsebeimben találtam, és fejlámpám fényénél összeszámoltam a bankjegyeket és érméket. Negyvennégy dollár és hetvenöt cent volt a teljes vagyonom. Összeszorult a szívem a nevetséges kis kupac pénz láttán. Mostanra lényegesen többet költöttem, mint korábban képzeltem volna. Nem számítottam például

arra, hogy meg fogok állni Ridgecrestben és Lone Pine-ban, s a Truckee-ba megváltott buszjeggyel sem kalkuláltam. Ennél több pénzhez csak akkor jutok, amikor Beiden Townban megkapom következő ellátmányos dobozomat, amire több mint egy hetet kell még várnom, és akkor is mindössze húsz dollárt találok majd benne, Greggel megegyeztünk, hogy Sierra Cityben egy motelban veszünk ki szobát magunknak, hadd legyen egy pihentető éjszakánk a hosszú út után, de az az aggasztó érzésem volt, hogy kénytelen leszek valami olyan helyet keresni, ahol felverhetem a sátramat. Nem tehettem semmit. Nem volt hitelkártyám. Nem maradt más hátra, mint megpróbálni megélni abból, amim van. Szidtam magam, hogy miért is nem tettem több pénzt a dobozokba, de közben kénytelen voltam azt is beismerni, hogy ez lehetetlen lett volna. Összes pénzemet szétosztottam és az ellátmányos dobozokba dugtam. Egész télen és tavasszal gyűjtögettem a kapott borravalókat, a holmim jelentős részét eladtam, s az így összegyűlt pénzből vettem meg a dobozokba pakolt élelmiszereket, meg mindazt, amit a mojavei motelszobában kiterítettem az ágyon. Ezenkívül írtam egy csekket Lisának, amiből fedezhette az ellátmány postaköltségét, meg egy másikat is: ez egy olyan diploma négyhavi diákhitelének törlesztésére ment el, amelyet nem szereztem meg, de a költségeit negyvenhárom éves koromig fogom fizetni. Azt az összeget tarthattam meg költőpénznek a PTÖ-re, ami ezek után megmaradt. A pénzt visszadugtam a zsebembe, kikapcsoltam a fejlámpát, majd nyugat felé kibámultam az ablakon, s szomorúnak és kissé nyugtalannak éreztem magam. Honvágyam volt, de nem igazán tudtam, hogy a régi életem hiányzik-e vagy a PTÖ. A holdfényes égbolton épp csak ki

tudtam venni a Sierra Nevada sötét körvonalait. Újra áthatolhatatlan falnak láttam, mint néhány éve, amikor először vethettem rá egy pillantást, miközben Paullal arra autóztunk. Csakhogy most már nem éreztem bevehetetlennek. El tudtam képzelni magam rajta, benne, a részeként. Tudtam, milyen érzés lenne lépésenként végighaladni, s azt is, hogy újra visszatérek hozzá, mihelyt magam mögött hagyom Sierra Cityt. Kihagyom ugyan a Magas-Sierrát ‒ kimarad egy sereg nemzeti park, a Sequoia, a Kings Canyon és a Yosemite, Tuolomne Meadows, a John Muir és a Desolation ősvadon és annyi minden más is ‒, de az ezeket követő szakaszban még legalább százhatvan kilométert gyalogolok majd a Sierra Nevadán, mielőtt megkezdeném a Cascade-vonulat szakaszát. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, amíg a busz hajnali négykor megállt a renói állomáson. Greggel valahogy el kellett ütnünk egy órát a Truckee-ba tartó busz indulásáig, úgyhogy vöröslő szemmel, hátizsákkal a hátunkon végigbaktattunk a buszállomáshoz csatolt kis kaszinón. Kimerült voltam, mégis felpörgött, műanyag pohárból forró Lipton teát szürcsölgettem. Greg megpróbálkozott a black jackkel és nyert is három dollárt. Zsebemből előhalásztam három negyeddollárost, bedobáltam őket egy nyerőgépbe, és mindent elvesztettem. Greg fanyarul rám mosolygott, mintha ő előre megmond ta volna, mintha meg tudta volna jósolni. – Hát, sosem lehet tudni ‒ mentegetőztem. ‒ Pár éve egyszer jártam Vegasban, épp csak átutazóban, és egyetlen ötcentessel sikerült hatvan dollárt nyernem. Nem úgy vettem észre, hogy különösebben meghatotta volna a történet.

Bementem a női mosdóba. Ahogy a mosdókagylók hosszú soránál gyorsan fogat mostam a neonfénnyel megvilágított tükör előtt, egy nő megszólított. – Tetszik a tollad ‒ bökött a hátizsákom felé. – Köszönöm ‒ feleltem, és a szemünk összetalálkozott a tükörben. Sápadt volt, orra vonala hepehupás, hosszú, barna haja copfban lógott le a hátára. Batikolt pólót, foltos, levágott szárú farmert és Birkenstock szandált viselt. ‒ Egy barátomtól kaptam ‒ makogtam, miközben szám szélén kifolyt a fogkrém. Egy örökkévalóság óta nem beszéltem másik nővel. – Valami korvidáé lehetett ‒ jelentette ki, és egy ujjal finoman megérintette a tollat. ‒ Hollóé vagy varjúé, mindkettő az üresség szimbóluma ‒ tette hozzá rejtélyes hanghordozással. – Üresség? ‒ kérdeztem vissza elszontyolodva. – Az jó dolog ‒ bólogatott. ‒ Minden az ürességben születik, ott veszi kezdetét. Gondolj csak arra, hogyan nyeli el egy fekete

lyuk az energiát, hogy aztán valami új, valami eleven szülessen belőle. – Elhallgatott és jelentőségteljesen a szemembe nézett. ‒ A volt barátom ornitológus ‒ magyarázta lényegesen kevésbé éteri hangon. – A korvidológia a kutatási területe. Hollókról írta a szakdolgozatát, és mivel én irodalom szakos voltam, kénytelen voltam vagy tízszer átolvasni a kibaszott szövegét, úgyhogy jóval többet tudok a hollókról, mint szeretném. ‒ A tükör felé fordult és hátrasimította a haját. – Véletlenül nem a Szivárvány Találkozóra tartasz éppen? – Nem. Én… – El kellene jönnöd. Nagyon szuper dolog. Idén a Toad tónál lesz, a Shasta-Trinity Nemzeti Parkban.

– Tavaly voltam, amikor Wyomingban rendezték ‒ feleltem.

– Naná! ‒ jelentette ki azon a kissé vontatott hangon, ahogy az emberek általában azt mondják, hogy naná. ‒ Jó utat! ‒ tette hozzá, és megszorította a karomat. ‒ Korvidológia! ‒ kurjantotta biztatóan, majd felmutatta hüvelykujját felém és a tollam felé, és indult az ajtóhoz. Nyolcra beértünk Greggel Truckee-ba. Tizenegykor még mindig ott ácsorogtunk a forró útpadkán, azon igyekezve, hogy lestoppoljunk valakit, aki elvisz Sierra Cityig.

– HÉ! ‒ visítottam fel őrült hangon, amikor elhúzott mellettünk egy VW kisbusz. Az eltelt két óra alatt már vagy hat ilyen járgány akadt, amelynek vezetője ügyet sem vetett ránk. Különösen méltatlannak találtam, hogy épp azok nem vesznek fel bennünket, akik VW kisbuszokat vezetnek. ‒ Kibaszott hippik! ‒ közöltem Greggel. – Azt hittem, te is hippi vagy ‒ nézett rám. – Az vagyok. Olyan hippiféle. De csak egy kicsit. ‒ Ezzel lehuppantam a kaviccsal felszórt padkára, hogy rendesebben megkössem a cipőfűzőmet, s amikor végeztem, nem álltam fel. Valósággal szédültem a kimerültségtől. Másfél napja nem aludtam.

– Nyugodtan előremehetsz és stoppolhatsz egyedül ‒ mondta Greg. ‒ Teljesen megérteném. Ha egyedül lennél, már régen felvettek volna. – Nem ‒ feleltem, pedig tudtam, hogy igaza van: egy magányos nő mindig kevésbé fenyegető, mint egy férfi -nő páros. Mindenki szívesen segít egy magányos nőnek. Vagy ha nem, akkor meg szeretné dönteni. Csakhogy mi most ketten voltunk, s együtt is maradtunk. Úgy egy órával később megállt

mellettünk egy kocsi, mi bemásztunk és elmentünk vele Sierra

Citybe, ami tucatnál is kevesebb faépületből álló, festői falucska volt 1280 méter magasan. Valósággal beékelődött a North Yuba folyó és a fölé tornyosuló Sierra Buttes közé, amely északon meredt fel barnán a derült kék égbe. Az autós a központban rakott ki, a vegyesbolt előtt, ami helyes kis békebeli épület volt, festett verandáján turisták nyalogatták fagylaltjukat ‒ valósággal nyüzsögtek itt a Függetlenség Napja előtt a hétvégi kirándulók. – Kérsz egyet? ‒ tudakolta Greg, és elővett pár dollárt. – Á, nem. Talán majd később ‒ feleltem könnyed hangon, leplezve elkeseredésemet. Naná, hogy ettem volna egy fagyit. Csak azért nem mertem venni egyet, mert féltem, nem marad elég pénzem a motelszobára. Amikor beléptünk az apró, de zsúfolt üzletbe, igyekeztem oda sem pillantani az élelmiszerekre. Helyette megálltam a pénztárnál, és míg Greg bevásárolt magának, turistabrosúrákat lapozgattam. – 1852-ben egy lavina elpusztította a teljes települést ‒ újságoltam, amikor visszatért hozzám, és a fényes kis kiadvánnyal legyezgettem magam. ‒ A Buttes felől elkezdett csúszni a hótömeg. ‒ Biccentett, mintha erről már tudott volna, s tovább nyalogatta csokifagyiját. Elfordultam, mert már a látványt is gyötrelmesnek találtam. ‒ Remélem, nem baj, de nekem fontos lenne, hogy valami olcsó helyen találjunk szállást. Mármint, ma éjszakára. ‒ Igazság szerint nekem az lett volna fontos, hogy ingyen szállásra leljek, de ahhoz túl kimerült voltam, hogy akár csak fontolóra vegyem a sátorban alvást. Utoljára még a PTÖ-n, alkalmam aludni.

a Magas-Sierrában

volt

– Mit szólsz ehhez? ‒ mutatott Greg egy régi faépületre az utca túloldalán.

A földszinten egy bár volt, meg egy étterem, az emeleten lehetett szobákat kivenni, a fürdőszobán pedig osztozni kellett. Még csak fél kettő volt, de a bárban a nő megengedte, hogy korán bejelentkezzünk. Miután kifizettem a szobámat, összesen tizenhárom dollárom maradt. – Mit szólnál ahhoz, ha ma este együtt vacsoráznánk itt, a földszinti étteremben? ‒ kérdezte Greg, amikor felértünk, és ott álltunk egymás mellett nyíló szobánk ajtaja előtt. – Hát persze ‒ vágtam rá enyhén elvörösödve. Korántsem vonzódtam hozzá, mégis reméltem, hogy én azért tetszem neki. Pontosan tudtam, hogy ez micsoda abszurd dolog. T alán épp ő tette el az óvszereimet. A gondolattól borzongás futott végig rajtam.

– Mehetsz elsőnek, ha szeretnél ‒ mondta, és a folyosó végében található fürdőszoba felé intett, amin a többi emeleti lakóval osztoztunk. Egyelőre azonban úgy tűnt, rajtunk kívül nincs itt más. – Köszönöm ‒ feleltem, kinyitottam a szobám ajtaját és beléptem. Az egyik fal mellett megkopott, régi fésülködőasztal állt, rajta kerek tükör, a másik falhoz egy franciaágyat toltak, mellette rozoga éjjeliszekrény és egy szék. A szoba közepén ernyőtlen villanyégő lógott le a mennyezetről. Letettem Szörnyeteget és leültem az ágyra. A matrac megnyikkant, besüppedt és aggasztóan megremegett a súlyom alatt, de én így is csodásnak éreztem. Amikor leültem rá, testemen már-már fájdalom futott végig, csakhogy ezúttal az örömtől, mintha létezne kéjes ellentéte annak, amikor az ember megégeti magát. Alig vártam, hogy teljes hosszamban kinyújtózhassam rajta. Most derült ki, hogy a sátramban matracként használt tábori szék ezek szerint nem valami kényelmes. A PTÖ -n töltött éjszakáim során mindig mélyen aludtam, de nem azért,

mert olyan kényelmes volt a fekhelyem ‒ inkább túlságosan kimerült voltam ahhoz, hogy törődjem vele. Szerettem volna aludni, de karomra és lábamra csíkokban száradt rá a kosz, és hihetetlen szagom volt. Már -már bűnnek tűnt volna ilyen állapotban bemászni az ágyba. Azóta nem fürödtem rendesen, hogy majdnem két hete Ridgecrestben megszálltam abban a motelban. Kiléptem a folyosóra és elindultam a fürdőszoba felé. Nem volt benne tusoló, csak egy hatalmas, karmos lábú porcelán fürdőkád, meg egy polc, amin halomban álltak az összehajtogatott törölközők. Fogtam egyet, beszívtam csodás, tiszta mosószerillatát, aztán ledobtam a ruháimat és megnéztem magam a padlóig érő tükörben. Ijesztő látványt nyújtottam. Tulajdonképpen nem úgy festettem, mint aki az eltelt három hétben a vadonban túrázott, inkább, mint aki valami ritka erőszakos és bizarr bűncselekmény áldozata lett. Karomat és lábamat, hátamat és fenekemet foltok tarkázták, árnyalatukban szerepelt minden szín a sárgástól a feketéig, mintha bottal vertek volna meg. Csípőmön és vállamon vízhólyagok és kiütések voltak, gyulladt, duzzadt sávok és sötétebb hegek, ahol bőrömet felhorzsolta a hátizsák állandó mozgása. A véraláfutások, sebek és mocsok alatt viszont újabb keletű izomkötegeket is megpillantottam, s húsom olyan helyeken is feszes volt, ahol nemrégiben még inkább puhának éreztem. Megtöltöttem vízzel a kádat, bemásztam, s szappan és mosdókesztyű segítségével alaposan lesúroltam magam. A vizet perceken belül annyira feketére festette a testemről leoldódó kosz és vér, hogy inkább leeresztettem, aztán újratöltöttem a fürdőkádat.

A második fürdővízben már hátradőltem, s valószínűleg még soha életemben nem töltött el ennyire a hála. Egy idő után szemügyre vettem a lábamat. Lábfejem megviselt volt, tele vízhólyaggal, s mostanra két körmöm is elfeketedett. Amikor hozzáértem az egyikhez, kiderült, hogy már szinte teljesen levált az ujjamról. Ez a lábujjam napokon át iszonyúan kínzott, egyre duzzadtabbá vált, mintha a körmöm arra készülne, hogy egy idő után a nyomástól egyszerűen lepattan a helyéről, most azonban nem fájt már annyira. Amikor megmozgattam, éles fájdalom hasított az ujjamba, és a köröm a kezemben maradt. Helyét vékony rétegben fedte valami, ami sem bőrnek, sem körömnek nem nézett ki. Áttetsző volt és enyhén fénylett, mintha egy darabka műanyag fólia feszült volna az ujjamra. – Lejött egy lábkörmöm ‒ újságoltam Gregnek a vacsoránál. – Leválnak a körmeid? ‒ nézett rám. – Csak egy ‒ pontosítottam boldogtalanul, mert tudatában voltam annak, hogy ez valószínűleg csak az első volt, s ezzel újabb tanúbizonyságát adtam iszonyú tudatlanságomnak. – Valószínűleg kicsi a bakancsod ‒ jegyezte meg, amikor az asztalunkhoz lépett a felszolgálónő, kezében két tányér spagettivel és egy kosárnyi fokhagymás kenyérrel. Eredetileg úgy terveztem, hogy nagyon visszafogottan rendelek majd az étlapról ‒ különösen, hogy délután sikerült újabb ötven centtől megszabadulnom, amikor betársultam Greghez egy adag ruha kimosására. Mihelyt azonban asztalhoz ültünk, nem tudtam ellenállni, és ugyanazt rendeltem, mint ő: rumos kólát a vacsorához, s igent mondtam a fokhagymás kenyérre is. Igyekeztem palástolni, hogy evés közben fejben a számlát adom össze. Greg annak már tudatában volt, hogy milyen készületlenül indultam el a PTÖ végigjárásának. Nem

kellett azt is megtudnia, hogy nem ez az egyetlen terület, ahol ilyen ritka hülye vagyok. Pedig kétségtelenül az voltam. Miután megkaptuk a számlát, hozzátettük a borravalót és elfeleztük, pontosan hatvanöt centem maradt. Vacsora után a szobámban felcsaptam A Pacifikus Túraösvény 1. kötetét, hogy elolvassam az újabb útszakaszra vonatkozó részeket. Következő megállóm egy Beiden Town nevű hely lesz, ott vár rám ellátmányos dobozom, benne egy húszdollárossal. Csak el tudok jutni Beldenig hatvanöt centtel, nem igaz? Végtére is a vadonban fogok gy alogolni, s nem is akad semmi olyan hely útközben, ahol pénzt költhetnék, érveltem magamban, de azért szorongtam egy kicsit. Levelet írtam Lisának, amiben megkértem arra, hogy vegye meg és küldje utánam az ösvény Oregonra vonatkozó szakaszáról szóló PTÖ útikönyvet, s ehhez használja azt a pénzt, amit nála hagytam, és átrendeztem, milyen sorrendben kellene elküldenie a dobozokat a kaliforniai szakasz hátralevő részére. Újra meg újra végigmentem a listán, egyeztettem, hogy mindent helyesen írtam-e, stimmelnek-e a távolságok a dátumokkal és megállókkal. Amikor lekapcsoltam a villanyt, és elnyújtóztam nyikorgós ágyamon, hogy végre aludjak, a fal túloldaláról hallottam, ahogy Greg a saját nyikorgós ágyán forgolódik ‒ közelsége majdnem olyan érzékelhetővé vált, mint a távolsága. A neszezésétől hirtelen annyira magányosnak éreztem magam, hogy ha nem uralkodom magamon, üvöltöttem volna kínomban. Nem igazán értettem, miért érzek így. Nem akartam tőle semmit, ugyanakkor mindent akartam. Vajon mit csinálna, ha bekopognék hozzá? És én mit csinálnék, ha behívna magához?

Persze, tudtam, mit csinálnék. Hiszen annyiszor megtettem már. – Szexuális szempontból olyan vagyok, mint egy pasas ‒ magyaráztam a terapeutának, akihez előző évben párszor elmentem. Egy Vince nevű férfi volt, aki önkéntesként dolgozott egy közösségi klinikán Minneapolis belvárosában, ahová a hozzám hasonlók elmehettek, hogy alkalmanként tíz dollárért elbeszélgethessenek a hozzá hasonlókkal. – Milyen egy pasas? ‒ kérdezte. – Távolságtartó ‒ feleltem. ‒ Vagy legalábbis sokan közülük. Én is ilyen vagyok. Szex terén nem szeretek belebonyolódni a dolgokba. –Vince-re néztem. Negyven körül járhatott, középen választotta el sötét haját, ami arca két oldalán jól fésült, fekete szárnyként simult a fejéhez. Semmit nem éreztem iránta, de ha felállt volna, átvág a szobán és megcsókol, akkor visszacsókoltam volna. Bármit megtettem volna.

De nem állt fel. Csak biccentett, s nem szólt semmit, hallgatása kétkedést és bizalmat egyaránt jelezhetett. – És ki tart magától távolságot? ‒ kérdezte végül. – Nem tudom ‒ válaszoltam, és mosolyogtam, mint mindig, ha zavarban voltam. Nem néztem rá. Helyette a mögötte lógó bekeretezett poszterre függesztettem a tekintetem: sötét téglalap volt valami fehéres gomolygással a közepén, ami talán a Tejút lehetett. Egy nyíl mutatott a közepébe, fölé írva ennyi állt: TE ITT VAGY. Ezt a képet mindenütt látni lehetett, nemcsak posztereken, de pólókon is, s mindig is bosszantott egy kicsit, nem tudtam, pontosan hogyan értelmezzem, hogy viccesnek vagy komolynak szánták-e, hogy életünk nagyszerűségére vagy jelentéktelenségére utal -e.

– Senki nem szakított velem, amennyiben erre céloz ‒ jegyeztem meg. ‒ Mindig én vagyok az, aki véget vet egy kapcsolatnak. ‒ Az arcom hirtelen átforrósodott. Észrevettem, hogy karomat és lábamat is szorosan összefontam, valahogy úgy, mint a saspózban a jógában, reménytelenül összegubancolódva. Szerettem volna lazítani és rendesen ülni, de nem ment. Vonakodva néztem Vince szemébe. ‒ Most kellene az apámról beszélni? ‒ érdeklődtem, és hamisan csengő hangon felnevettem.

Az életem középpontjában mindig is anyám állt, de akkor, abban a helyiségben, Vince-szel szemben hirtelen olyan érzés fogott el apámmal kapcsolatban, mintha karót döftek volna a szívembe. „Gyűlölöm”, mondogattam kamaszkoromban. tudtam, hogy most éppen hogyan éreztem iránta.

Nem

Mintha egy olyan film ment volna a fejemben, aminek a története csak vázlatosan van meg, itt -ott hiányosan. Voltak

nagy drámai jelenetek és megmagyarázhatatlan pillanatok, amelyek valahogy szabadon lebegtek az időben, talán mert emlékeim túlnyomó része életem első hat évéből való. Láttam apámat, ahogy dühében a falhoz vagdossa étellel megrakott tányérjainkat a vacsoránál. Láttam apámat, ahogy anyámat fojtogatja, a mellén térdel és fejét a falhoz csapkodja. Láttam apámat, ahogy nővéremet és engem kiráncigál az ágyból az éjszaka közepén ‒ úgy ötéves lehettem ‒, s azt kérdezi, elmennénk-e vele, miközben vérző anyám csecsemő öcsémet a melléhez szorítva könyörög, hogy hagyja abba. Amikor válasz helyett elsírtuk magunkat, apám térdre esett, s homlokát a padlóhoz szorítva olyan kétségbeesett üvöltésbe kezdett, hogy biztosra vettem, ott rögtön meg fog halni. Egyszer valamelyik végtelen tirádájában azzal fenyegetőzött, hogy anyámat és a kölykeit meztelenül kihajítja

az utcára, mintha bizony nem lettünk volna az ő kölykei is. Akkor Minnesotában laktunk. Éppen tél volt. Abban a korban voltam, amiben az ember mindent szó szerint vesz. Azt hittem, tényleg megteszi. Láttam magam előtt mind a négyünket, ahogy meztelenül, sikoltozva futunk a jeges hóban. Amíg Pennsylvaniában laktunk, megesett párszor, hogy Leifet, Karent és engem pár órára kizárt a házból, amíg anya odavolt dolgozni és apámra bízott bennünket ‒ aki viszont egy kis nyugalomra vágyott. Kizavart bennünket a hátsó kertbe, és bezárta az ajtókat. Nővéremmel járni is alig tudó öcsénk ragacsos kezét markoltuk. Sírva tébláboltunk a fűben, aztán megfeledkeztünk a bánatunkról, és papás -mamást, meg bújócskát játszottunk. Később unatkozni kezdtünk és dühösek lettünk, úgyhogy a hátsó ajtóhoz mentünk és üvöltve dörömböltünk rajta. Arra az ajtóra tisztán emlékszem, ahogy a három lépcsőfokra is, ami felvezetett hozzá, s hogy lábujjhegyre kellett állnom ahhoz, hogy be tudjak lesni az ablak felső részén. A jó dolgokra nem filmszerűen emlékszem. Nem volt annyi, hogy összeálljon belőle egy filmre való. A jó emlékek inkább versre hasonlítanak, haikunál alig hosszabbra. Ott van például az, hogy mennyire szerette Johnny Cash és az Everly Brothers zenéjét. Ott vannak a tábla csokik, amiket a vegyesboltból hozott haza, ahol dolgozott. Ott van az a sok nagyszerű dolog, amire vágyott, és a vágyakozása olyan meztelen és szánalmas volt, hogy még kicsi gyerekként is felfogtam és bánkódtam miatta. Látom, ahogy azt a Charlie Rich számot énekli, ami úgy kezdődik: „Hey, did you happen to see the most beautiful girl in the world?” Aztán azt mondja a húgomnak, anyámnak és nekem, hogy mi vagyunk a legszebb lányok a világon. De még ezek az emlékek sem egyértelműen szépek. Ezt például

akkor mondta, amikor igyekezett anyámat visszahódítani, amikor azt hajtogatta, hogy mostantól minden másként lesz, amikor fogadkozott, hogy soha többet nem tesz olyat, amit korábban megtett. Aztán újra megtette. Hazug volt és elbűvölő, szívtipró és brutális. Anyám felpakolt bennünket és otthagyta, aztán visszament, és otthagyta és visszament. Sosem mentünk valami messzire. Nem volt hová mennünk. A közelben nem éltek rokonaink, anya pedig túl büszke volt ahhoz, hogy a barátaihoz forduljon. (Az Egyesült Álla mokban 1974-ben nyitották meg az első menedéket, ahová bántalmazott nők csak

mehettek ‒

anyám ebben anya az évben hagyta végleg apámat.) így hát autóba ültünk, egész éjjelelvezetett ‒ mi a nővéremmel a hátsó ülésen, ahol elaludtunk, majd felriadtunk a műszerfal különös, zöld fényeire, Leif pedig elöl, anya mellett.

Reggelre újra otthon voltunk, apa kijózanodva rántottát készített, és hamarosan már rá is zendített arra a Charlie Rich számra. Hatéves voltam, amikor anya úgy döntött, vége. Egy éve költöztünk át Minnesotába Pennsylvaniából, és én zokogtam és rimánkodtam, hogy ne tegye. Számomra a válásnál rosszabb dolog nem létezett. Mindennek ellenére szerettem apát, és tudtam, hogy el fogom veszíteni, ha anya elválik tőle ‒ ezt jól láttam. Miután utoljára szakítottak, mi Minnesotában maradtunk, apa pedig visszatért Pennsylvaniába, s csak néhanéha kereste a kapcsolatot velünk. Évente egyszer -kétszer levél érkezett Karennek, Leifnek és nekem címezve. Boldogan téptük fel a borítékot ‒ de a levélben mindössze egy úja bb kirohanást olvashattunk anyánk ellen, hogy micsoda kurva,

hogy micsoda ostoba, rinyáló, segélyből élő ringyó. Egy nap elkap bennünket, helyezte kilátásba. Egy nap megfizetünk mindenért. – De nem fizettünk meg ‒ meséltem Vince-nek második, egyben utolsó beszélgetésünk alkalmával. Amikor ugyanis legközelebb elmentem hozzá, elmagyarázta, hogy abbahagyja az itteni munkát és megadta egy másik terapeuta nevét és telefonszámát. ‒ Miután a szüleim elváltak, rá kellett döbbennem arra, hogy szomorú, mégis jó dolognak bizonyult az, hogy apám nem volt többé jelen az életemben. Megszűntek az erőszakos jelenetek ‒ mondtam. ‒ Képzelje csak el, milyen életem lett volna, ha apám nevel fel. Képzelje csak el, milyen élete lett kellene volna, ha olyan apja van,– aki úgy szereti, ahogy egy szülőnek ‒ vetette ellen Vince.

Igyekeztem elképzelni valami ilyet, de az agyamat egyszerűen nem tudtam erre kényszeríteni. Nem tudtam listába szedni. Nem tudtam szeretethez, biztonsághoz, önbizalomhoz vagy valahová tartozáshoz kötni a dolg ot. Egy apa, aki úgy szereti a gyerekét, ahogy szülőnek kell, valahogy több volt, mint az összetevői. Olyan lehetett, mint a gomolygó fehérség Vince feje mögött a falon a TE ITT VAGY felirattal. Ez az apa valami óriási, megmagyarázhatatlan dolog volt, ami millió egyéb dolgot foglalt magába, s mivel nekem ilyenem sosem volt, féltem, hogy sosem találhatom magam azon a hatalmas, fehér gomolyon belül. – És mi van a mostohaapjával? ‒ érdeklődött Vince. Lepillantott az ölében tartogatott noteszba, s elolvasta az odafirkantott szavakat, amelyek feltételezhetőleg rólam szóltak.

– Eddie. Ő is elég távolságtartó ‒ vetettem oda könnyedén, mintha az egész nem jelentene semmit, mintha már -már szórakoztatónak találnám. ‒ Hosszú történet ‒ jegyeztem meg az óra felé pillantva, ami a TE ITT VAGY poszter mellett lógott a falon. ‒ És már szinte lejárt az időnk. – Akkor ezt megúszta ‒ bólintott Vince, és elnevettük magunkat. Sierra City-beli

szobámba beszűrődött a halványan világító utcai lámpák fénye, így láthattam Szörnyeteg körvonalait, s azt, hogyan mered ki belőle a Dougtól kapott toll, amit beszorítottam a váz mellé. Eltűnődtem a korvidológián. Elméláztam, a toll vajon valóban jelkép -e, vagy egyszerűen csak valami, amit cipelek magammal. Hit dolgában nagyon rosszul álltam, de ugyanilyen rosszul álltam hitetlenség dolgában is. Épp annyira vágytam a tapasztalatra, mint amennyire szkeptikus maradtam. Nem tudtam, hol találjak helyet a hitemnek, hogy létezik-e egyáltalán ilyen hely, vagy pontosan mit is jelent a hit szó, a maga teljes összetettségében. Egyszerre láttam mindent meggyőzőnek és elképzelhetően hamisnak. „Te az igazságot keresed ‒ mondta anya a kórházi ágyán fekve az utolsó hetében ‒, ahogy én is.” Nem tudtam, hogy anya pontosan mit keresett. Ő vajon sejtette, hogy én mi után kutatok? Ezt a kérdést elfelejtettem feltenni neki, de még ha megválaszolta volna is, valószínűleg kételkedtem volna benne, tovább győzködtem volna, hogy magyarázza csak el a spirituális hátterét, arról faggattam volna, hogyan lehet bebizonyítani a dolgot. Még olyasmiben is kételkedtem, ami egyébként igazolható volt. „Keress egy terapeutát”, mondogatta mindenki anya halála után, s végül ‒ életem legsötétebb időszakának legmélyén, a túra előtt ‒ meg is tettem. De nem

tartottam ki. Nem hívtam fel azt a terapeutát, akit Vince ajánlott. Olyan gondjaim voltak, amiken egy terapeuta nem segíthetett ‒ olyan bánatom volt, amin nem enyhíthetett egy szobában ülő férfi. Kimásztam az ágyból, törölközőt csavartam meztelen testem köré, mezítláb kiléptem a folyosóra és elmentem Greg ajtaja előtt. A fürdőszobában becsuktam magam mögött az ajtót, kinyitottam a csapot, majd beleültem a fürdőkádba. A forró víz varázslatos érzés volt, ahogy mennydörgő robaja is, ami betöltötte a fürdőt, míg el nem zártam, aztán pedig a cs end is némábbnak tűnt, mint korábban. Hátradőltem a tökéletesen ívelő porcelánkádban, s csak bámultam a falat, míg kopogást nem hallottam.

– Tessék! ‒ szólaltam meg, de nem jött válasz, csak távolodó léptek zaját hallottam a folyosón. ‒ Itt vagyok benn! ‒ kiáltottam, holott ez nyilvánvaló lehetett. Itt voltam, igen. Én. Én voltam ott. Időtlen idők óta nem éreztem így magam: érzékeltem magamat magamban, elfoglaltam, kitöltöttem pontnyi helyemet a mérhetetlen Tejúton. A kád melletti polcon heverő mosdókesztyű után nyúltam, s újra végigdörzsöltem vele a testem, pedig már tiszta voltam. Megsúroltam az arcomat, a tarkómat, a nyakamat, a mellemet, a hasamat, a hátamat, a fenekemet, a karomat, a lábamat, a lábfejemet. – Miután megszülettetek, a legelső dolgom az volt, hogy minden porcikátokat végigcsókolgattam ‒ mesélte anya a testvéreimnek és nekem. ‒ Megszámoltam minden ujjacskát, minden lábujjat, minden szempillát ‒ Végigkövettem a tenyeretek minden vonalkáját.

folytatta.

‒

Erre ugyan nem emlékeztem, de nem is felejtettem el. Épp annyira részemmé vált, mint az, amikor apám azzal fenyegetőzött, hogy kihajít az ablakon. Annál is jobban. Hátradőltem, lehunytam a szemem, s hagytam, hogy fejem addig csússzon lefelé, míg a víz el nem borította az arcomat. Ugyanazt éreztem, mint gyerekkoromban, amikor ezt csináltam: mintha a fürdőszoba ismerős világa eltűnt volna, s pusztán az alámerülés következtében valami idegen és rejtélyes világgá változott volna. Hétköznapi neszei és ingerei távolivá váltak, megfakultak, absztrakttá lettek, miközben az egyébként nem is hallott zajok és benyomások feltűntek. Még éppen csak belekezdtem. Három hete gyalogoltam mindössze, de máris úgy éreztem, minden megváltozott bennem. Addig hevertem a víz alatt, amíg csak bírtam levegő nélkül ‒ egyedül voltam egy különös, új világban, miközben az engem körülvevő, létező világ csak zakatolt tovább.

9.

TÁJÉKOZÓDÁS

Elkerültem. Kikerültem. Már nem voltam veszélyben. Átugrottam a havas szakaszt. Úgy véltem, kezdve simán átsuhanok Kalifornia hátralevő részén.innentől Aztán átvágok Oregonon Washington állam felé. Új úti célom a két állam között természetes határvonalat képező Columbia folyón

átívelő híd volt. Az Istenek Hídja. Addig pontosan 1622 kilométert kellett megtennem az ösvényen ‒ eddig 274-et gyalogoltam, de kezdtem felgyorsulni.

Reggel elindultunk Greggel Sierra Cityből, s még úgy két és fél kilométert kutyagoltunk az út padkáján, mire elértük azt a pontot, ahol áthaladt rajta a PTÖ. Aztán megindultunk az ösvényen, és pár percig együtt ballagtunk, mielőtt megálltunk volna, hogy elköszönjünk egymástól. – Az ott erdei keserűfű ‒ böktem az ösvényt szegélyező, alacsony kis zsombékokat alkotó, zöld növény felé. ‒ Legalábbis annak nevezi az útikönyv. Reméljük, nem szó szerint gondolják a keserűséget. – Van egy olyan érzésem, hogy talán mégis ‒ felelte Greg, és igaza is volt: a következő tizenhárom kilométer során az út majdnem kilencszáz métert emelkedik. Rákészültem a napra, Szörnyeteg meg volt pakolva egyheti élelemmel. ‒ Sok szerencsét ‒ mondta Greg, és rám emelte barna szemét. – Sok szerencsét neked is. ‒ Magamhoz húztam, és erősen megöleltem. – Tarts ki, Cheryl ‒ mondta, de már fordult is, hogy induljon. – Te is! ‒ kiáltottam utána, mintha bizony felmerült volna, hogy feladhatja.

Tíz percen belül el is tűnt a szemem elől. Fellelkesített, hogy újra itt vagyok, az ösvényen, bár 724 PTÖ-kilométerrel északabbra, mint ahol korábban voltam. Már nem látszottak a Magas-Sierra havas csúcsai és magasba törő gránitszirtjei, de attól még ismerős volt érzékeimnek a környezet. Sok tekintetben ismerős. Hiába terültek el körülöttem végtelen hegyek és sivatagok, a legismerősebb látvány mégis a hatvan centi széles ösvény volt, hiszen szinte

állandóan rajta tartottam a szemem, miközben odafigyeltem a gyökerekre, ágakra, kígyókra és kövekre. Az ösvény itt -ott homokos volt, más helyeken sziklás, sáros vagy kavicsos, néha több réteg fenyőtű borította. Lehetett feketés árnyalatú, barna, szürke vagy karamellszínű, de mindig a PTÖ volt. A hazai bázis. Tölgy-, fenyő- és cédruslombok alatt haladtam el, aztán átvágtam egy liget duglászfenyőn, az ösvény pedig cikcakkban emelkedett egyre feljebb és feljebb. Miközben felfelé kaptattam, nem találkoztam senkivel, de valahogy éreztem Greg láthatatlan jelenlétét. Ez az érzés minden megtett kilométerrel egyre halványodott, mert elképzeltem, amint a tőle megszokott döbbenetes tempóban egyre távolabb és távolabb kerül tőlem. Az árnyas erdőkből kopár hegygerincre értem ki, ahonnan kilométereken át beláthattam a kanyont odalent, fejem fölött pedig a sziklás ormokat. Dél körül már kétezer méter fölé jutottam, s az ösvény egyre sárosabb lett, pedig már napok óta nem esett. Aztán egyszer csak kiértem egy kanyarulatból és pillantásom egy hómezőre esett. Illetve csak én neveztem magamban hómezőnek, mert ez azt jelezhette, hogy valahol egyszer csak véget ér. Megálltam a szélén és keresni kezdtem Greg lábnyomait, de sehol nem láttam őket. A hómező nem lejtett, egy ritkás erdő sík tisztását borította, aminek nem nagyon örültem, mert nem volt már nálam a jégcsákányom. Reggel, mielőtt Greggel elhagytuk volna Sierra Cityt, betettem a postahivatal előtt a PTÖ -adománydobozba. Nagyon sajnáltam, mert drága holmi volt, de nem maradt annyi pénzem, hogy elküldjem Lisának, ugyanakkor a hátamon cipelni se akartam, és azt hittem, mostantól kezdve nem lesz rá szükségem.

Síbotomat beledöftem a hóba, ráléptem a jeges felszínre, aztán megindultam. Csak részlegesen sikerült, itt-ott összevissza csúszkáltam, másutt beszakadt a lábam alatt a felső réteg és térdig zuhantam egy üre gbe. Nem telt bele sok idő, és a hó összegyűlt bakancsomban a bokámnál, s úgy kidörzsölte a lábamat, hogy úgy éreztem, mintha tompa késsel lenyúzták volna a bőrömet. Ez azonban messze nem aggasztott annyira, mint az, hogy

nem láttam az ösvényt, mert teljesen elborította a hó. Az útvonal többé-kevésbé nyilvánvaló, nyugtatgattam magam, és menet közben tanulmányoztam, mit ír az útikönyv. Egy óra múlva megtorpantam, hirtelen rám tört a rémület. A PTÖ -n vagyok még egyáltalán? Egyfolytában a kis, rombusz alakú, fémből készített PTÖ-jelzéseket kereste a szemem, amiket ittott a fatörzsekre erősítettek, de egyet sem láttam. Ez önmagában még nem volt ok a riadalomra. Már megtanultam, hogy ne hagyatkozzam ezekre a jelekre. Voltak szakaszok, ahol

pár kilométerenként feltűntek, másutt napokon át gyalogolhattam, mire találtam egyet. Rövidnadrágom zsebéből előhúztam a környék topográfiai térképét. Kirántottam vele egy ötcentest is, ami belepottyant a hóba. Hátizsákom súlya alatt görnyedve utánakaptam, de mihelyt megérintettem, az érme még mélyebbre süppedt és eltűnt. Belemarkoltam a hóba, vadul kerestem, de nem került elő. Most már csak hatvan centem maradt. Eszembe jutott az a vegasi ötcentes, ami hatvan dollárt hozott a nyerőgépeknél. A gondolattól hangosan felkacagtam, s úgy éreztem, mintha e két érme valami módon összeköttetésben állna, habár azt el nem tudtam volna magyarázni, miért, leszámítva azt, hogy az idétlen ötlet akkor

támadt, amikor azon a napon ott álltam a hóban. Talán az ötcentes elvesztése éppúgy szerencsét hoz, mint ahogy az ürességet jelképező fekete toll valami pozitív dolgot jelent. Talán mégsem valami olyasmiben vagyok nyakig benne, amit pedig annyira igyekeztem elkerülni. Talán az ösvény következő kanyarulata után minden rendben lesz már. Mostanra vacogtam, hiszen rövidnadrágban és izzadságtól nyirkos pólóban ácsorogtam a hóban, de nem mertem továbbindulni addig, míg rá nem jövök, hol lehetek. Kinyitottam az útikönyvet, és elolvastam, mi mondanivalója van A Pacifikus Túraösvény 1. kötete szerzőinek erről a szakaszról. „A hegygerincen fokozatosan emelkedő, bokrokkal szegélyezett következik‒‒ Egy szóltidő a szöveg, azt a helyet, ahol szakasz éppen járhattam. után azleírva emelkedő megszűnik, s erdő borította fennsíkra érünk…” Lassan körbefordultam, hogy 360 fokban nézhessek körül. Ez lenne az erdő borította fennsík? Azt hinné az ember, hogy az ilyesmit könnyű megválaszolni, pedig dehogy. Csak annyi volt biztos, hogy mindent hó borít. Az iránytűért nyúltam, ami ott lógott a hátizsákom oldalán egy zsinórról, rögtön a világ leghangosabb sípja mellett. Nem használtam azóta, hogy ösvényen töltött első, nehéz hetem után autóstoppoltam. Igyekeztem a térképpel együtt tanulmányozni, próbáltam megtippelni, hol lehetek, aztán továbbmentem, bizonytalanul és lassan lépkedve a hóban, néha csúszkálva, időről időre belesüppedve, úgyhogy sípcsontom és vádlim még jobban felhorzsolódott. Egy óra elteltével az egyik behavazott fán megpillantottam a káró alakú fémlapot a Pacifikus Túraösvény felirattal, s elöntött a megkönnyebbülés. Ugyan még mindig nem tudtam, pontosan

hol lehetek, de legalább annyi biztos volt, hogy valahol a PTÖ n.

Késő délutánra felértem egy gerincre, ahonnan mély, hóval belepett medencébe pillanthattam le. – Greg! ‒ kiáltottam el magam, hátha a közelben v an. Ugyan egész nap nyomát sem láttam, de valahogy folyton arra számítottam, hogy mindjárt felbukkan, s reméltem, a hó annyira lelassítja, hogy beérhetem, és akkor valahogy ketten átevickélünk ezen a szakaszon. A távolból kiabálás ütötte meg a fülem, és a havas medence túloldalán elnyúló hegyháton három síelőt vettem észre ‒ ahhoz elég közel voltak, hogy meghalljam őket, de lehetetlen lett volna eljutni hozzájuk. Széles mozdulatokkal integettek, mire én is meglengettem a karomat. Nyakig síruhában voltak, de annyira messze, hogy nem tudtam volna megállapítani, férfiak vagy nők. – Hol vagyunk? ‒ üvöltöttem át a havas pusztaságon. – Micsoda? ‒ ordítottak vissza. Újra meg újra elismételtem: – Hol vagyunk? Hol vagyunk? ‒ míg bele nem fájdult a torkom. Azt tudtam, hogy szerintem nagyjából merre lehetek, de a biztonság kedvéért szerettem volna, ha megerősítik. Csak kiabáltam, kiabáltam, anélkül, hogy meghallottak volna, így hát még egyszer utoljára beleadtam apait-anyait, s akkorát bömböltem, hogy az erőfeszítéstől szinte beleszédültem az alattam elnyúló medencébe. ‒ HOL VAGYUNK? Csönd támadt, amiből rájöttem, hogy végre meghallottak, majd kórusban visszaüvöltöttek: – KALIFORNIÁBAN! Abból, ahogy egymásnak dőltek, rájöttem, hogy röhögnek. – Kösz ‒ vetettem oda maró gúnnyal, de hangomat elkapta a szél.

Visszakiáltottak valamit, amit nem sikerült meghallanom. Újra meg újra elismételték, de valahogy minden alkalommal összeolvadt az egész valami érthetetlen hangsorrá, míg egyszer csak lassan, szótagolva kiáltották, s ekkor megértettem, mit mondanak. – EL ‒ TÉ ‒ VEDT?

Ezen egy másodpercig tűnődtem. Ha igent mondok, akkor megmentenek, és végeztem ezzel az istenverte ösvénnyel. – NEM! ‒ ordítottam vissza. Nem tévedtem el. Bénáztam. Végignéztem a fákon, a halványodó fény átsütött rajtuk. Hamarosan beesteledik, és még táborhelyet kell találnom. Hóban fogom felverni a sátram, hóban ébredek és hóban megyek tovább. Hát ez van, pedig mi mindent megtettem, hogy ezt elkerüljem! Továbbhaladtam, és egy idő után ráleltem egy elég jó kis helyre, ami kényelmesnek tűnt ahhoz, hogy felállítsam a sátrat ‒ már amennyiben egy összefagyott levélkupac egy fa alatt kényelmesnek mondható. Felvettem összes ruhámat, a tetejébe az esőkabátomat, s így másztam be a hálózsákba. Kicsit fáztam, de azért ki lehetett bírni. A vizespalackjaimat magam mellé szorítottam, nehogy megfagyjon bennük a víz. *

Reggelre sátram oldalaira cikornyás mintában kiült a dér ‒ éjjel megfagyott a levegő, amit kilélegeztem. Nem volt még kedvem szembeszállni a hóval, úgyhogy egy darabig csak feküdtem, és hallgattam az ismeretlen nevű madarak énekét. Csak azt tudtam róluk, hogy a daluk mostanra ismerőssé vált. Amikor végül felültem és lehúztam az ajtónyílás cipzárját,

láttam, ahogy átröppennek egyik fáról a másikra, elegánsan, magától értetődően, rólam tudomást sem véve. Fogtam a lábasomat, adagoltam bele a tejporból, vizet öntöttem hozzá, összekevertem, majd feldúsítottam egy kis müzlivel, lekuporodtam a sátor nyitott bejárata mellett és megettem. Közben erősen reménykedtem abban, hogy még mindig a PTÖ-n vagyok. Aztán felálltam, egy marék hóval elmostam az edényt, és körülnéztem. Mindenfelé a jeges hóból kiálló sziklák és fák vettek körül. Nyomasztott a helyzetem, de közben megragadott a környezet hihetetlen szépsége. Folytassam

az

utat

vagy

forduljak

vissza?

Hosszan

töprengtem, pedig tudtam a választ. Éreztem a gyomromban: naná, hogy továbbmegyek. Túlságosan keményen dolgoztam, hogysem most megfutamodjak. Pedig lett volna értelme a visszafordulásnak. Valahogy nyilván sikerülne eltalálnom Sierra Citybe, s onnan továbbmehetnék autóstoppal még északabbra, ahol már biztosan nincs hó. Biztonságos terv lett volna. Józan terv. Valószínűleg ez lett volna a helyes döntés. De egyetlen porcikám sem kívánta. Egész nap gyalogoltam, elestem, csúszkáltam, botorkáltam, olyan erősen markoltam a síbotomat, hogy feltörte a tenyerem. Átvettem a másik kezembe, mire azon is vízhólyagok nőttek. Az ösvény minden kanyarulata, minden újabb hegyhát, minden tisztás előtt abban reménykedtem, hogy ha túljutok rajtuk, onnantól már nem látok több hav at. De a hó sosem fogyott el, leszámítva egy-egy foltot, ahol láthatóvá vált a talaj. „Ez volna a PTÖ?”, tűnődtem, amikor végre megpillantottam a földet. De nem voltam benne biztos. Idővel kiderül. Nem számított, milyen hideg van, vagy miféle ruhát viselek, gyaloglás közben megizzadtam, hátam verejtékben

úszott ott, ahol a hátizsák takarta. Ha megálltam, perceken belül vacogni kezdtem, s nyirkos ruháim azonnal jéghidegre hűltek. Izmaim végre elkezdtek alkalmazkodni a hosszú túrázás követelményeihez, most azonban újabb feladatnak kellett megfelelniük, nem csak annak, hogyan tartsam magam nagyjából egyenesen. Ha lejtőn baktattam, akkor minden lépésnél a hóba kellett vájnom a sarkamat, nehogy elvétsem a lépést, leszánkózzak a hegyoldalról és nekivágódjak a szikláknak, bokroknak és fáknak odalent ‒ vagy ami még szörnyűbb, hogy átzuhanjak a sziklaperemen. Módszeresen törtem át a hó jeges felső rétegét, hiszen minden egyes léptemnek biztonságosnak kellett lennie. Eszembe jutott, mit tanított Greg Kennedy Meadowsban, hogyan kell pontosan ezt a mozgássort a jégcsákánnyal elvégeznem. Már-már betegesen vágytam arra, hogy velem legyen a csákányom, s állandóan elképzeltem, ahogy haszontalanul hever Sierra Cityben a PTÖ adománydobozban. Olyan erővel és annyiszor csaptam od a a lábamat, hogy azon is vízhólyagok nőttek: voltak egészen újak, de újra kifakadtak azok a régebbi keletűek is, amelyeket még túrám első napjaiban szereztem. Szörnyeteg pántjai véresre dörzsölték a csípőmet és vállamat. De csak mentem tovább, mintha vezekelnék az ösvényen, aggasztó csigatempóban. Eddig a legtöbb napon sikerült óránként átlagosan három kilométert megtennem, a hóban azonban minden másképpen volt: lassabban haladtam, bizonytalanabbul lépkedtem. Eredetileg úgy gondoltam, hat napba telik, míg odaérek Beiden Townba, s hatnapi élelemmel pakoltam meg a zsákomat ‒ fogalmam sem lehetett arról, hogy mi vár rám. Ilyen körülmények között ki volt zárva, hogy hat nap alatt sikerüljön odaérnem, és nem csak a fizikai megpróbáltatás miatt, amit a hóban csoszogás jelentett.

Minden egyes lépésem tudatos erőfeszítés volt arra, hogy úgy ahogy megmaradjak az úton, amiről csak remélni tudtam, hogy a PTÖ. Kezemben a térképpel és iránytűvel, megpróbáltam felidézni a már régebben elégetett Tájékozódásból, amit csak tudtam. A leírt technikák többségét ‒ előremetszés, oldalmetszés, hátrametszés ‒ már akkor sem értettem, amikor a könyv még a kezemben volt, most pedig végképp nem tudtam volna magabiztosan végrehajtani őket. Sosem voltam jó matekból. Egyszerűen képtelen voltam arra, hogy fejben tartsam a tájoláshoz szükséges információt és számokat. Olyan fajta logika volt ez, ami nekem semmit nem jelentett.

Számomra a világot nem lehet ábrával, képlettel vagy egyenlettel leírni. Sokkal inkább történetnek látom. Ezért főként az útikönyv szöveges leírásaira támaszkodtam, újra meg újra végigolvastam őket, megpróbáltam egyeztetni a térképeimmel, igyekeztem minden egyes szó és kifejezés összes árnyalatát és jelentését megérteni. Már-már olyan érzés volt, mintha valami gigantikus szöveges feladatba kerültem volna:

Ha Cheryl óránkénti 2,4 kilométeres sebességgel halad egy órán át észak felé egy hegygerincen, majd elfordul nyugatra és elmegy egészen a nyeregig, ahonnan láthatóvá válik két téglalap alakú tó keleten, akkor vajon a 7503-as csúcs déli lejtőjén áll-e? Csak tippeltem és tippeltem, méricskéltem, leolvastam, megálltam, számolgattam és újra végiggondoltam mindent, mielőtt bizalmamat valami olyasmibe helyeztem volna, amit igaznak hittem. Szerencsére ezen a szakaszon bőven akadt más segítség is, mert tele volt csúcsokkal és szirtekkel, kisebb és nagyobb tavakkal, amelyeket gyakorta meg lehetett pillantani az ösvényről. Még mindig megvolt az az érzésem, mint induláskor, a Sierra Nevada déli nyúlványnál: mintha valahogy a világ tetején kapaszkodnék, és mindent láthatok,

ha lepillantok. Egyik hegy háttól

a másikig gyalogoltam, megkönnyebbültem, amikor a nap elolvasztotta a havat, és foltokban megpillanthattam a földet, szinte beleborzongtam az örömbe, amikor azonosítani tudtam valami vizet vagy különös sziklaalakzatot a térkép vagy az útikönyvem alapján. Erősnek és higgadtnak éreztem magam, aztán amikor egy másodperccel később megálltam rendezni a gondolataimat, egy csapásra elfogott a meggyőződés, hogy valami ritka nagy baromságot csináltam, amikor úgy döntöttem, nem fordulok vissza. Aggasztóan ismerősnek tűnő fák mellett mentem el, mintha már egy órával korábban is láttam volna őket. Merőn bámultam a hosszan elnyúló hegyekre, amelyek mintha semmiben sem különböztek volna attól a hosszan elnyúló hegytől, amit korábban szemügyre vettem. A talajt fürké sztem, hátha nyomokat veszek észre, s abban reménykedtem, talán feltűnik egy megnyugtató emberi lábnyom, csakhogy egyet sem láttam. Csak állatok nyomait találtam ‒ nyulak cikcakkban haladó útvonalát, s a kusza háromszög alakú nyomokat, amelyekről sündisznóra vagy mosómedvére tippeltem. A levegő időnként életre kelt, ha betöltötte a fákat borzoló szél hangja, máskor a végtelen hótakaró elnémított mindent. Rajtam kívül minden olyan végtelenül magabiztosnak tűnt. Az ég sem morfondírozott azon, hol van. – HALLÓ! ‒ ordítottam fel időről időre, pedig tudtam, hogy nem válaszol senki, de muszáj volt emberi hangot hallanom, még ha csak a sajátomat is. A hangom fog megóvni, hittem elszántan, attól a lehetőségtől, hogy esetleg mindörökre eltévedjek ebben a havas vadonban. Gyaloglás közben különféle dalrészletek furakodtak be a fejemben állandóan működő, egyvelegeket adó rádió műsorába, amiben néha megszólalt Paul hangja is: azt mondta, micsoda

ostobaság egyedül túráznom a hóban. Ő lenne az egyetlen, aki megtenne mindent, amit kell, ha nem térnék vissza. Válásunk ellenére még mindig ő volt a legközelebbi hozzátartozóm, vagy legalábbis a legösszeszedettebb ahhoz, hogy ellássa ezt a feladatot. Eszembe jutott, hogy mindennek elmondott tavaly

ősszel a Portlandtől Minneapolisig tartó úton, amikor kimentett a heroin és Joe markából. – Tudatában vagy, hogy meg is halhattál volna? ‒ kérdezte utál-kozva, mintha szinte már azt szerette volna, ha ez megtörténik, hogy ezzel is bizonyíthassa a maga igazát. ‒ Minden alkalommal, amikor b elövöd magad, az olyan, mint az orosz rulett. A fejedhez emeled a fegyvert, és meghúzod a ravaszt. Fogalmad sincs, mikor jut a golyó a csőbe. Nem hozhattam fel semmit védelmemre. Igaza volt, bár ezt akkoriban nem így láttam. Ez a magam által kitaposott ösvény azonban ‒ amiről erősen reméltem, hogy maga a PTÖ ‒ épp az ellentéte volt a heroinozásnak. Amikor megindultam a hóban, valóban meghúztam egy ravaszt, csakhogy ettől úgy életre keltek az érzékeim, mint soha korábban. Bizonytalan voltam, de törtem a havat és haladtam előre, és előrehaladásom helyesnek tűnt, mintha már önmagában az erőfeszítés jelentene valamit. Mintha az, hogy itt vagyok a vadon megszentségteleníthetetlen szépsége közepén, azt jelentette volna, hogy én magam is megszentségteleníthetetlen vagyok, mindegy, mit vesztettem el, mindegy, mitől fosztottak meg, mindegy, milyen szánalmas dolgokat tettem másokkal vagy magammal, és mások mit tettek velem. Annyi mindenben kételkedtem, egyvalamiben azonban nem: a vadon világosságába beleillettem. Komolyan és lelkesülten baktattam a tiszta levegőn, a napfény átragyogott a fák ágai között, és vakítóan verődött

vissza a hóról, pedig viseltem a napszemüvegemet. A hó teljesen körülvett, de valahogy megéreztem, ahogy percről percre gyengül és olvad körülöttem. Az elmúlásában is elevennek tűnt, mint egy élettől zsongó méhkas. Néha csobogást hallottam menet közben, mintha láthatatlanul csermely futna a hó alatt. Máskor a fák ágairól hullott le jókora, olvadó kupacokban. Harmadik napja jöttem el Sierra Cityből ‒ sátram nyitott bejáratánál kuporogtam és felhólyagosodott lábamat kezeltem éppen, amikor rájöttem, hogy tegnap volt július 4-e. Tisztán el tudtam képzelni, hogy mit csináltak távollétemben nemcsak a barátaim, de az Egyesült Államok lakosságának jó része is, és ettől csak még nagyobbnak éreztem a távolságot közöttünk. Nyilván megvoltak a bulik és felvonulások, mindenki leégett a napon és petárdát durrogtatott ‒ én pedig itt voltam, egyedül a hidegben. Hirtelen mintha felülnézetből láttam volna magam: egyetlen apró pötty voltam egy hatalmas zöld -fehér tengeren, se több, se kevesebb, mint a névtelen madarak a fákon. Itt lehetett július 4-e vagy december 10-e ‒ ezek a hegyek nem számolgatták a napokat. Másnap reggel órákon át tapostam a havat, aztán egyszer csak egy tisztásra értem, amin óriási, kidőlt fát pillantottam meg. Törzsén sem ágakat, sem havat nem láttam. Ledobtam a hátizsákot és felmásztam rá, éreztem magam alatt durva kérgét. Zsákomból pár csíknyi szárított marhahúst vettem elő, elrágcsáltam és vizet kortyoltam hozzá. Szemem sarkából valami vörös villant jobb kéz felől: egy róka ballagott be a tisztásra, mancsai nesztelenül süppedtek a hóba. Egyenesen előremeredt, de nem nézett rám, mintha tudatában sem lenne annak, hogy ott vagyok, pedig ez kizárt volt. Amikor egészen közel ért hozzám, úgy háromméternyire, megtorpant, felém

fordította a fejét, és békésen felém pillantott. Nem nézett egyenesen a szemembe, csak beleszimatolt a levegőbe. Egyszerre tűnt kutya- és macskaszerűnek, pofáján a vonások élesek, teste éber és feszült. A szívem vadul dobogott, de teljesen mozdulatlan maradtam, leküzdöttem magamban a vágyat, hogy felugorjak és a fatörzs mögé kecmeregjek, biztonságos helyre. Fogalmam sem volt, hogy mire készül a róka. Nem hittem ugyan, hogy megtámadna, de attól még félhettem tőle. Alig ért fel a térdemig, de vitathatatlanul erős ‒ szépsége elkábított, és az utolsó makulátlan szőrszáláig felsőbbrendű. Egy pillanat alatt rám ugorhatott volna. Hiszen ez az ő világa. Éppoly magabiztos volt,– mint égbolt. Rókaaz ‒ súgtam oda neki a lehető legszelídebben, mintha azzal, hogy nevén szólítom, egyszerre védhetném meg magam tőle, és tudnám magamhoz csalogatni. Felemelte finom csontú fejét, de nem mozdult, jó pár másodpercen át figyelt, majd a legnagyobb nyugalommal elfordult, kibaktatott a tisztásról és eltűnt az erdőbe. –Gyere vissza! ‒ hívogattam halkan, aztán hirtelen felkiáltottam. ‒ ANYA! ANYA! ANYA! ANYA! ‒ Nem is tudtam, mit mondok, csak amikor a szó már elhagyta a számat. Aztán éppolyan váratlanul elhallgattam, teljesen kimerültem. Másnap reggel egy úthoz értem. Már korábban is áthaladtam hóval betemetett, hepehupás terepjáró utakon, de egyik sem volt olyan széles, olyan egyértelmű, mint ez. Amikor megláttam, kis híján térdre estem. Semmi nem érhetett fel a havas hegyek szépségével, az én világom azonban az út volt. És ha ez az az út, amiben annyira reménykedtem, akkor már az

győzelemnek számított, hogy eljutottam idáig. Mert ez azt jelentette, hogy végig a PTÖ vonalát követtem. Egyben azt is, hogy kilométerekre ugyan, de mindkét irányban vannak lakott települések. Akár balra, akár jobbra fordulok, előbb -utóbb eljutok valami kora júliusi nyárba, amivel már jobban boldogulok. Ledobtam a hátizsákot, leültem egy szemcsés hókupacra, és azon töprengtem, hogy mit csináljak. Ha tényleg ott voltam, ahol gondoltam, akkor a Sierra City óta eltelt négy napban hatvankilenc kilométert tettem meg a PTÖ -n, bár figyelembe véve ügyetlenkedésemet a térképpel és iránytűvel, lehetett az több is. Beiden Town újabb hetvenkét kilométernyire volt, főként hóval borított ösvényen. Még belegondolni sem nagyon volt értelme. Zsákomban alig pár napra való élelem maradt. Ha megpróbálnék továbbgyalogolni, biztosan elfogyna. Elindultam hát az úton egy Quincy nevű városka irányába. Az út nem sokban különbözött a vadontól, amiben az utóbbi néhány napban túráztam: néma volt és havas, de most legalább már nem kellett pár percenként megállnom, hogy kiderítsem, merre tartok. Egyszerűen csak mentem rajta, aztán a hó lassan sárrá változott. Az útikön yvem nem említette, hogy milyen messze van Quincy, csak annyit mondott, hogy „jó egynapi gyaloglásra”. Szapo -rázni kezdtem, abban reménykedve, hogy estére odaérek, bár hogy ott mihez kezdek majd hatvan centtel, az továbbra is kérdés volt. Tizenegy körül kibukkantam egy kanyarból és egy zöld terepjárót pillantottam meg. Az út mellett állt. – Halló! ‒ kiáltottam el magam, de most jóval visszafogottabban, mint korábban, amikor ugyanezt a szót üvöltöztem a fehér pusztaságban. Senki nem felelt. Közelebb léptem a kocsihoz és benéztem. Az első ülésen kapucnis

melegítőfelső hevert, a műszerfalon papír kávéspohár, s körülötte csupa-csupa egyéb izgalmas dolog, ami mind korábbi életemre emlékeztetett. Továbbmentem, és már vagy fél órája baktattam az úton, amikor motorzúgást hallottam magam mögött és megfordultam. A zöld terepjáró közeledett hozzám. Pár másodperccel később megállt, a kormánynál egy férfi ült, mellette egy nő. – Packer Lale Lodge-ba megyünk, ha akarja, elvisszük ‒ ajánlotta a nő, miután lehúzta az ablakot . Elfacsarodott a szívem, de azért megköszöntem és beültem a hátsó ülésre. Előző nap olvastam az útikönyvben a Packer -tavi üdülőhelyről. Amikor még csak egy napja hagytam el Sierra Cityt, letérhettem volna egy oldalcsapásra, hogy ellátogassak oda, de akkor úgy döntöttem, hogy hagyom, inkább a PTÖ -n maradok. Miközben továbbgurultunk, úgy éreztem, mintha visszafelé peregne le előttem északra tartó menetelésem ‒ az a sok kilométer, amivel úgy megszenvedtem, most egyetlen óra leforgása alatt semmivé lett ‒, ugyanakkor már az isteni érzés volt, hogy ott ülhettem, abban az autóban. A bepárásodott ablakon egy kis foltnyi helyet szárazra töröltem, s csak néztem, ahogy elhúznak mellettünk a fák. Mivel az út elég kanyargós volt, nem mehettünk többel harmincnál, de én mégis úgy éreztem, mintha hihetetlen sebességgel utaznánk, a táj összemosódott előttem, nem jegyeztem meg az apró részleteket, s már nem a része voltam, nem ölelt magába, inkább csak némán félreállt. A rókára gondoltam. Eltűnődtem, hogy vajon visszatért-e a kidőlt fához és eszébe jutottam-e. Visszaemlékeztem arra, amikor eltűnt az erdőben, és én hívogatni kezdtem anyát. A zaklatott pillanat után minden olyan csöndes volt, az a fajta némaság uralkodott, amiben mintha minden benne volna. A

madárdal és a faágak reccsenése. Az olvadó hó és a láthatatlan csobogó víz. A ragyogó nap. A magabiztos égbolt. A fegyver, aminek nincs golyó a csövében. És az anya. Mindig az anya. Az anya, aki soha nem jön el hozzám.

10.

A FÉNY VONULATA

Packer Lale Lodge-nak

már a puszta látványa is hatalmas csapásként ért: egy étterem volt. Benne étel. Én pedig aká r egy német juhász, mihelyt kiszálltam az autóból, megéreztem az étel szagát. Megköszöntem a párnak, hogy elhoztak idáig, s elindultam a kis épület felé. Szörnyeteget a tornácon hagytam, aztán beléptem. A helyiség tele volt turistákkal ‒ a legtöbben azokat az egyszerű faházakat bérelhették, amelyek körülvették az éttermet. Mialatt a pult felé tartottam, mintha nem tűnt volna fel nekik, milyen pillantással bámulom a tányérokon egymásra rakott palacsintákat, mellettük a sült szalonnát, a rántotta étvágygerjesztő halmait, vagy ‒ ami talán a legkínzóbb volt, a sültkrumplikupacokkal borított sajtburgereket. Már a látvány teljesen kiütött. – Hallott‒ kérdeztem valamit arról, északra ült. milyen a hóhelyzet? a nőt,hogy aki a innen pénztárgépnél Abból, ahogy tekintetével követte a felszolgálónőt, aki kezében kávéskannával járta a helyiséget, biztosra vettem, hogy ő a

főnök. Nem ismertem, de vagy ezerszer dolgoztam már ennek a típusnak. Eszembe jutott, hogy esetleg kérhetnék tőle munkát nyárra, és abbahagyhatnám a PTÖ-t. – Följebb eléggé be van minden havazva ‒ felelte. ‒ Idén minden áthaladó túrázó letért az ösvényről. Helyette a Gold Lale Highwayen mennek végig. – A Gold Lale Highwayen? ‒ kérdeztem vissza értetlenül. ‒ Nem járt itt az elmúlt pár napban egy férfi? Greg a neve, olyan negyven körül lehet. Barna a haja, szakállas. A nő a fejét rázta, de a pincérnője közbeszólt, s elárulta, hogy beszélt egy hasonló külsejű PTÖ -túrázóval, bár a nevét nem tudta.

– Ha enni szeretne, nyugodtan üljön le ‒ mondta a főnökasszony. Az étlap a pulton hevert, felvettem, ha másért nem, hogy belenézzek. – Van bármijük, ami hatvan centbe kerül? Vagy annál kevesebbe? – kérdeztem tréfásnak szánt hangon, de olyan halkan, hogy alig hallhatták meg a vendégek zaja mellett. – Hetvenöt centért kaphat egy csésze kávét. És ingyen újratöltjük – felelte a nő. – Az a helyzet, hogy a hátizsákomban van az ebédem -‒ magyaráztam, majd elindultam az ajtó felé. Elhaladtam maradékkal teli tányérok mellett, amelyeken tökéletesen ehető falatokat láttam, de ezt rajtam és a mosómedvéken kívül senki más nem lett volna hajlandó megenni. Kimentem a tornácra és letelepedtem Szörnyeteg mellé. Elővettem zsebemből a hatvan centet, s úgy meredtem tenyeremen az ezüstös érmékre, mintha szaporodásnak indulhatnának attól, hogy merőn bámulom őket. A Beiden Townban rám váró ellátmányos dobozra gondoltam, benne a húszdollárosra. Korgott a

gyomrom, és bár valóban volt a zsákomban ebédnek való, túlságosan el voltam keseredve ahhoz, hogy hozzálássak. Helyette az útikönyvemet lapozgattam, s újabb terven törtem a fejem.

– Véletlenül meghallottam, hogy odabent a Pacifikus Túraösvényről beszélt ‒ szólított meg egy nő. Középkorú volt, karcsú, többféle szőke árnyalatra festett haját divatos frizurára vágták. Fülében egyetlen kőből álló gyémánt fülbevaló. – Pár hónapon át a PTÖ-n túrázom ‒ feleltem. – Ez annyira csodás ötlet! ‒ Elmosolyodott. ‒ Mindig érdekeltek azok, akik rászánják magukat. Tudom, hol van az ösvény ‒ magyarázta, és nyugat felé intett ‒, de még sosem jártam rajta. ‒ Közelebb lépett, s egy pillanatra azt hittem, meg fog ölelni, de aztán csak a karomat paskolta meg. ‒ De ugye nincs egyedül? ‒ Amikor igenlően rábólintottam, elnevette magát és kezét a melléhez kapta. ‒ És mi az ördögöt szól ehhez az anyja? – Meghalt ‒

közöltem, s túl elkeseredett és éhes voltam ahhoz, hogy valami sajnálkozó mondatot fűzzek hozzá, amit pedig általában megtettem. – Ó, istenem! Ez szörnyű. ‒ Napszemüvege fénylő, halvány gyöngyökből fűzött láncon lógott a mellén. Megfogta és feltette. Christine-nek hívják, mondta, és egy közeli faházat bérel a férjével és két kamasz lányával. ‒ Nincs kedve átjönni hozzánk és lezuhanyozni? ‒ kérdezte. Míg tusoltam, Christine férje, Jeff csinált nekem egy szendvicset. Amikor kiléptem a fürdőszobából, már ott várt rám egy tányéron, közepén keresztbe elvágva, mellette kis halom kék kukoricacsipsz és savanyúság.

– Ha több hússal szeretné, csak rajta, szolgálja ki magát ‒ biztatott Jeff, és felém tolt egy tányérnyi felvágottat. Az asztal túloldalán ült, jóképű volt, kissé termetes, sötét haja hullámos, a halántékánál már őszült. Ügyvéd, mesélte Christine az étteremtől a faházig tartó rövid úton. San Franciscóban élnek, de július első hetét minden évben itt töltik. – Hát, talán csak még pár szeletet, köszönöm ‒ jegyeztem meg, és tettetett hanyagsággal nyúltam a pulykahús után. – Biopulyka, amennyiben ez fontos lenne magának ‒ mondta Christine. ‒ Farmon nevelt. Amennyire csak lehet, ilyesmit fogyasztunk. Megfeledkeztél a sajtról ‒ szidta meg

Jeffet, és már ment is a hűtőhöz. ‒ Cheryl, nem kér egy kis kapros dán sajtotjóa ez szendvicséhez? – Köszönöm, így ‒ feleltem, mert illemtudó akartam lenni, de azért levágott pár szeletet és odahozta nekem. Olyan gyorsan faltam fel, hogy már indult is vissza a pulthoz, s szó nélkül vágott még egy kicsit. Belenyúlt a csipszes zacskóba, újabb maroknyit halmozott belőle a tányéromra, aztán kinyitott egy doboz gyömbérsört és elém tette. Ha kiürítette volna a teljes hűtőszekrényt, én valószínűleg mindent megettem volna az utolsó falatig. ‒ Köszönöm ‒ mondtam újra és újra, amikor csak valamit elém rakott az asztalra. A konyha eltolható üvegajtaján kitekintve Jeff és Christine két kamasz lányát láttam. A teraszon ültek egyforma, széles kartámlájú faszékeken, és fülhallgatóval a fejükön lapozgatták a Seventeen és a People valamelyik számát. – Mennyi idősek? ‒ biccentettem feléjük. – Az egyik tizenhat, a másik majdnem tizennyolc ‒ válaszolta Christine. ‒ Ősszel kezdik az utolsó előtti, illetve az utolsó évüket az iskolában.

A lányok megérezhették, hogy nézzük őket, mert felpillantottak. Integettem, mire szégyenlősen visszaintettek, aztán újra beletemetkeztek a folyóirataikba. – Örülnék, ha ők is csinálnának valami olyat, mint amit maga. Ha olyan erősek és bátrak lennének ‒ mondta Christine. ‒ Illetve, annyira talán ne legyenek bátrak. Azt hiszem, rettegnék, ha bármelyikük egyedül túrázna valahol, mint maga. Mondja csak, egyáltalán nem fél így egyedül? – Néha igen ‒ feleltem. ‒ De azért nem annyit, mint hinné. ‒ Hajamból a víz koszos ingem vállára csöpögött. Tudatában voltam annak, hogy a ruháim bűzlenek, alattuk azonban tisztábbnak éreztem magam, mint bármikor. Azután, hogy annyit izzadtam a ruháim alatt kint a hidegben, a zuhanyozás már-már szakrális élmény veit, a forró víz és a sz appan makulátlanra súrolt. Az asztal túlsó végén pár könyv hevert: Norman Rushtól a Párosodás, Jane Smileytól az Ezer hold és Annie Proulx regénye, a Kikötői hírek. Ezeket a könyveket mind ismertem és szerettem, borítójuk olyan volt, mint megannyi ismerős arc, s már a látványuktól otthon éreztem magam. Talán Jeff és Christine megengedi, hogy itt maradjak velük, ötlött fel bennem a lehetetlen gondolat. Olyan lehetnék, mint a lányaik, ülnék a teraszon, süttetném magam a napon és magazinokat olvasnék. Ha felajánlották volna, azonnal igent mondok. – Szeret olvasni? ‒ tudakolta Christine. ‒ Mert mi mást sem

csinálunk, amikor feljövünk ide. Így szeretünk pihenni. – Az olvasás a jutalmam minden nap végén ‒ válaszoltam. ‒ Most éppen Flannery O’Connor elbeszéléseit o lvasom. ‒ A

teljes könyv még mindig ott volt a hátizsákomban. Most nem égettem el az elolvasott lapokat, mert számításba véve a hóhelyzetet és a változásokat az útitervemben, nem tudhatom,

mennyi időbe telik eljutni következő ellátmányos dobozomig. Már végeztem a kötettel, s előző este újra kezdtem a legelejétől. – Hát, ezeket szívesen odaadjuk ‒ jegyezte meg Jeff, felállt és kézbe vette a Párosodást. ‒ Már elolvastuk őket. De ha nem tetszenek, akkor esetleg megpróbálkozhat ezzel ‒ mondta, és átment a konyhából nyíló szobába. Vastag puhafedeles könyvvel tért vissza, letette majdnem kiürült tányérom mellé. A kötetre néztem. A szerzője James Michener volt, a címe A regény, és még nem olvastam, sőt nem is hallottam róla, pedig Michener anya kedvenc írója volt. Csak a főiskolán tudtam meg, hogy van vele egy kis gond. „A tömegek szórakoztatója”, ironizált egyik tanárom, miután megérdeklődte, hogy miket olvastam. Michener nem az a szerző, akivel foglalkoznom kellene, amennyiben magam is író szeretnék lenni, óvott. Olyan hülyének éreztem magam! Kamaszkoromban annyira elit dolognak tartottam, hogy én olvastam a Lengyelországot, A sodródókat, a Világűrt és a Szajonarát. A főiskolán töltött első hónapom során gyorsan megtanulhattam, hogy fogalmam sincs arról, ki fontos és ki nem.

– Tudod, ez azért nem igazi regény ‒ mondtam lenézően anyának, amikor ugyanabban az évben megkapta valakitől karácsonyi ajándékba Michener Texas című könyvét. – Nem igazi? ‒ emelte rám a tekintetét anya fürkészőn, de közben mintha jól mulatott v olna. – Úgy értem, nem komoly. Nem olyan irodalom, amire megérné időt pazarolni ‒ válaszoltam. – Hát, akkor közölném veled, hogy az én időm talán sosem ért túl sokat, hiszen mindig minimálbért kaptam csak, és épp elég gyakran ingyen robotoltam. ‒ Könnyeden felkacagott,

megpaskolta a karomat, s ezzel már el is siklott az ítélkezésem elől, ahogy mindig is tette. Anya meghalt, aztán egy idő után Eddie megnősült, és beköltözött hozzá az új nő, én pedig elvittem anya polcáról az összes könyvet, amit akartam. Elvittem azokat, amiket még a nyolcvanas évek elején vásárolt, amikor kiköltöztünk a

A biokertészet enciklopédiáját, a Dupla jógát, az Északi vadvirágokat, a Patchwork ruhadarabokat, a Cimbalomra írt dalokat és a Kenyérsütés alapjait, a Gyógyító növényeket és a Mindig megkell néznem, mit jelent a „bombasztikus” szó című köteteket. Elvittem mindent, amit birtokra:

régen fejezetről fejezetre olvasott fel nekem anya, mielőtt megtanultam volna olvasni: a teljes Bambit és Fekete Szépséget, meg a Kicsi ház a nagy erdőbent. Elvittem azokat,

amiket a halála előtti évben, már főiskolásként szerzett be, köztük volt Paula Gunn Allen A szent karikája, Cherríe Moraga és Gloria Anzaldua könyve, az Ez a híd a hátam. Herman Melville Moby Dickje, Mark Twain Huckleberry Finnje és Walt Whitmantől a Fűszálak. Nem vittem azonban el Michener könyveit, azokat, amiket anya a legjobban szeretett. – Köszönöm ‒ mondtam Jeffnek. ‒ Ha akarja,

elcserélhetnénk a Flannery O’Connor kötetre. Hihetetlenül jó könyv. ‒ Azt azért nem árultam el, hogy ha nem kéri, akkor éjszaka az erdőben el fogom égetni. – Naná! ‒ nevetett fel. ‒ De attól tartok, én járok jobban. Ebéd után Christine autóval átvitt Quincybe az erdész irodájához, de a férfi, akivel ott beszéltem, alig tudott valamit a PTÖ-ről. Idén még nem járt arra, közölte velem, mert még mindig hó borítja. Meglepetten hallotta, hogy én viszont túráztam rajta. Visszatértem Christine autójához, és beleolvastam az útikönyvembe, hogy felmérjem a helyzetemet.

A leglogikusabb pont a PTÖ-re való visszatéréshez az a hely volt, ahol a túraösvény keresztezi a főutat, úgy huszonkét kilométerre nyugatra onnan, ahol épp voltunk. – Azok a lányok úgy néznek ki, mintha tudnának valamit ‒ jegyezte meg Christine, és a parkolón túl található benzinkút felé mutatott, ahol két lány álldogált egy furgon mellett, amelynek oldalára egy tábor neve volt felfestve. Bemutatkoztam nekik, aztán egy perc múlva búcsúzóul megöleltem Christine-t, és már másztam is be a lányok furgonjába. Főiskolások voltak, akik egy nyári táborban dolgoztak, és pont arra mentek, ahol a PTÖ áthaladt a főúton. Azt mondták, nagyon szívesen elvisznek, ha hajlandó vagyok megvárni, amíg elintéznek mindent. Leültem hatalmas furgonjuk árnyékában, s míg ők a vegyesboltban bevásároltak, én a parkolóban Michener könyvét olvastam. Forró, párás idő volt, nyár ‒ nem úgy, mint aznap reggel, fent a hóban. Olvasás közben olyan tisztán éreztem anya jelenlétét, olyan húsba vágóan megéltem a hiányát, hogy alig tudtam a szavakra figyelni. Miért is gúnyoltam ki azért, mert kedvelte Michenert? Ugyanis az volt a helyzet, hogy én is szerettem M ichener könyveit ‒ tizenöt éves koromban négyszer is elolvastam A sodródókat. Az egyik legrosszabb abban, hogy épp annyi idősen vesztettem el anyát, hogy annyi mindent kellett megbánnom. Apróságokat, amelyek miatt most mardosott a bűntudat: mindig, amikor kedvességére csak a szememet forgattam, vagy elhúzódtam a simogatása elől. Mindig, amikor azt mondtam: „Hát nem meglepő, mennyivel kifinomultabb az ízlésem huszonegy éves koromra, mint a tied?” Most a hányinger kerülgetett, ha eszembe jutott, fiatalon mennyire hiányzott belőlem az alázat. Arrogáns seggfej voltam még akkor is, amikor anya meghalt. Igen, szerető lánya voltam, és igen, ott

voltam, amikor szüksége volt rám és fontos volt neki, de lehettem volna jobb is. Lehettem volna az, amiért valósággal esedeztem: a legjobb gyerek a világon. Becsaptam A regényt, és a bűntudat szinte megbénított. Csak ültem ott, egész addig, míg a lányok meg nem jelentek egy bevásárlókocsit tolva. Bepakolták a szatyrokat a furgonba. Úgy négy-öt évvel lehettek fiatalabbak nálam, arcuk és hajuk fényes, tiszta. Mindketten sportos rövidnadrágot és ujjatlan trikót viseltek, bokájukon és csuklójukon színes fonalakból font karkötő és bokalánc. – Épp arról beszélgettünk, hogy azért eléggé kemény dolog, hogy egyedül túrázol ‒ mondta egyikük, amikor végeztek a berakodással. – Mit szólnak hozzá a szüleid? ‒ tudakolta a másik. – Semmit. Mármint… nincsenek szüleim. Anya meghalt, apám meg nincs… illetve hát gyakorlatilag persze hogy van, de nincs jelen az életemben. ‒ Beszálltam a kocsiba, és a könyvet elkezdtem bepréselni Szörnyetegbe, hogy ne is lássam, ahogy derűs arcukon átsuhan valami feszélyezett érzés. – Hűha! ‒ nyögte ki egyikük. – Ja ‒ kontrázott a másik. – Annyi előnye van, hogy szabad vagyok. Azt csinálom, amit csak akarok. – Ja ‒ jelentette ki az a

lány, aki az imént hűházott. – Hűha! ‒ mondta a másik, akiből az előbb csak a kurta „ja”

szakadt ki.

Beszálltak előre, és már mentünk is. Kinéztem az ablakon a mellettünk elsuhanó, fölénk tornyosuló fákra, és Eddie -re gondoltam. Volt egy kis bűntudatom, hogy nem említettem meg, amikor az imént a lányok a szüleimről kérdezősködtek. Mostanra úgy gondoltam rá, mint olyasvalakire, akit régen

ismertem. Még mindig szerettem, ahogy akkor is azonnal megkedveltem, azon az első estén tízéves koromban, amikor először találkoztunk. Annyira más volt, mint azok a férfiak, akikkel anya azután járt, hogy elvált apától. Közülük a legtöbben csak néhány hétig voltak jelen az életünkben, aztán ‒ erre elég hamar rájöttem ‒ elijesztette őket az, hogy anyához Karen, Leif meg én is hozzá tartozunk. Eddie azonban a legelejétől fogva mind a négyünket kedvelt. Akkoriban egy autóalkatrészeket gyártó üzemben dolgozott, pedig a tanult szakmája szerint ács volt. Halványkék szeme, hegyes német orra volt, barna haját a háta közepéig érő lófarokba fogta össze. Első este, amikor megismertük, vacsorára jött hozzánk a Lombkoronába, ami az a lakótömb volt, ahol éltünk. A szüleink válása óta ez már a harmadik hely volt. Mind fél kilométeres távolságra egymástól Chaskában, egy Minneapolistól egyórányira fekvő városban. Ahányszor csak anya talált valami olcsóbb helyet, mindig elköltöztünk. Amikor Eddie megérkezett, anya még mindig a vacsorával foglalatoskodott, úgyhogy addig játszani kezdett Karennel, Leiffel és velem az épület előtti kis gyepen. Kergetett és elkapott bennünket, magasra emelt és megrázott, hátha pénzérmék fognak kihullani a zsebünkből. Ha ez bekövetkezett, felkapta a pénzt a fűből és nekiiramodott, mi pedig rohantunk utána, visítozva a rendkívüli örömtől, amiben egész életünkben nem l ehetett részünk, mert soha nem volt férfi az életünkben, aki úgy szeretett volna bennünket, ahogy kell. Csiklandozott minket és végignézte, hogyan táncolunk és cigánykerekezünk. Bolondos dalokat tanított nekünk, bonyolult kézmozdulatokkal és tapssal kísért táncokat. Eltüntette az orrunkat és fülünket, aztán ujjai közül kikandikáló hüvelykujjával megmutatta, hova dugta őket, s amikor felnevettünk, visszaszolgáltatta

mindet. Mire anya behívott bennünket vacsorázni, már annyira beleszerettem, hogy étvágyam sem volt. A lakásban nem volt külön étkező. Csak két szobánk volt, egy fürdőszobánk és egy nappalink, aminek az egyik sarkából kis alkóv nyílt: itt állt egy pult, egy tűzhely, egy hűtő és néhány konyhaszekrény. A szoba közepén nagy, kerek asztal, amelynek a lábait levágták, így csak térdig ért. Anya tíz dollárért vette azoktól, akik előttünk éltek a lakásban. A padlóra kuporodtunk az asztal körül, ha enni akartunk. Állandóan azt mondtuk, hogy kínaiak vagyunk, s fogalmunk sem volt arról, hogy igaziból a japánok esznek a földön ülve, alacsony asztalkák mellett. A Lombkoronában nem lehetett háziállatot tartani, de nekünk azért volt egy Kizzy nevű kutyánk és egy Kanárinak nevezett kanárink, amely szabadon repdesett a lakásban. Jó modorú madár volt. Dolgát egy darab újságpapíron végezte, amit a sarokba helyezett macskaalmos tálcában tartottunk. Fogalmam sincs, hogy erre anya tanította meg vagy saját önszántából tette. Pár perccel azután, hogy mindannyian helyet foglaltunk a padlón, Kanári is letelepedett Eddie fejére . Ha leszállt valamelyikünkre, egy másodperc múlva már repült is tovább, csakhogy Eddie fején ott maradt. Kunco gtunk. Eddie hozzánk fordult, és tettetett szórakozottsággal megérdeklődte, hogy mi olyan vicces.

– Van egy kanári a fejeden ‒ feleltük. – Hogy micsoda? ‒ kérdezte, és színlelt meglepetéssel bámult vissza ránk. – Van egy kanári a fejeden! ‒ kiáltottuk. – Micsoda? ‒ értetlenkedett. – Van egy kanári a fejeden! ‒ harsogtuk, s ellenállhatatlan, hisztérikus boldogság uralkodott el rajtunk.

Tényleg volt a fején egy kanári, s csodával határos módon ott is maradt egész vacsora alatt, és még utána is ‒ elaludt, otthonosan befészkelve magát. Ahogy Eddie is.

Legalábbis anya haláláig. A betegség eleinte még közelebb hozott bennünket. Harcostársak lettünk azokban a hetekben, míg anya a betegséggel küzdött: váltottuk egymást a kórházban, megvitattuk a különféle orvosi döntéseket, együtt zokogtunk, amikor már tudtuk, hogy közel a vég, együtt mentünk el a temetkezési vállalkozóhoz, amikor anya meghalt. De utána Eddie elég hamar elkezdett távolodni tőlem és a testvéreimtől. Úgy viselkedett, mintha inkább a barátunk lenne, és nem az apánk. Gyorsan beleszeretett egy másik nőbe, aki hamarosan be is költözött a házunkba a gyerekeivel. Mire eljött anya halálának első évfordulója, Karennel és Leiffel gyakorlatilag magunkra maradtunk. Anya holmijának legnagyobb részét dobozokba pakoltam és eltettem. Eddie azt mondta, hogy szeret bennünket, de az élet megy tovább. Azt állította, hogy még mindig az apánk, de nem tett semmit, hogy ezt bizonyítsa is. Lázongtam ugyan ez ellen, de végül kénytelen voltam elfogadni, hogy a családom többé már nem volt család. Nem lehet kőből vért facsarni, mondogatta anyám gyakorta.

Mire a lányok leállították a furgont a keskeny út padkáján, a lemenő napot szinte már teljesen eltakarták a kétoldalt sorakozó magas fák. Megköszöntem nekik, hogy elhoztak, aztán amikor elhajtottak, körülnéztem. Ott álltam egy erdei útjelző oszlop mellett, ami a WHITEHORSE KEMPING-et hirdette. Kiszálláskor a lányok elmondták, hogy valamivel mögötte találom majd a PTÖ-t. Az errefelé úton nem vesződtem

azzal, hogy a térképet bogarásszam. Napokat töltöttem állandó éberségben, állandóan ellenőrizve az útikönyv alapján a helyzetemet, s mostanra belefáradtam. Egyszerűen csak élveztem a kocsikázást, lazíthattam, mert a lányokon látszott, pontosan tudják, merre tartanak. Azt mondták, hogy a kempingtől indul egy rövid ösvény, ami egy idő után belefut a PTÖ-be. A táborhelyet körülvevő kikövezett járdán baktattam, és az egyre gyengülő fényben hunyorítva igyekeztem elolvasni az útikönyvből frissen kitépett lapokat. A szívem megkönnyebbülten feldobogott, amikor újra megláttam a WHITEHORSE KEMPING szavakat, de aztán rögtön elszontyolodtam, mert tovább olvasva kiderült, hogy több mint három kilométer választ még el a PTÖ-től. A „valamivel mögötte” kifejezés nyilván egészen mást jelentett a furgonos lányoknak, mint nekem. Végignéztem a tábori csapokon, a barna kiszolgálóépületeken és a hatalmas táblán, amin azt magyarázták el, hogyan fizethet az éjszakai szállásért a turista úgy, hogy borítékba teszi a pénzt, aztán bedobja egy faládába, amire keskeny rést vágtak. Leszámítva néhány lakókocsit és pár sátrat, a táborhely kísértetiesen üres volt. Megtettem még egy kört, s közben azon töprengtem, hogy mihez kezdjek. Nem volt pénzem, hogy fizessek a kempingezésért, viszont túl sötét volt ahhoz, hogy bevessem magam az erdőbe. A kemping legszélén jártam, a lehető legmesszebb a táblától, amely részletezte a fizetés módját, amikor rábukkantam egy jó helyre. Ugyan ki látna meg egyáltalán? Felállítottam a sátrat, megfőztem és fényűzőnek számító körülmények között egy piknikasztal mel lett megettem a vacsorámat, tökéletes kényelemben pisiltem a latrinán, majd bemásztam a sátramba és belekezdtem Michener könyvébe.

Talán ha három oldalt olvastam, amikor erős fény árasztotta el a sátrat. Lehúztam a cipzárt az ajtórésen és kiléptem, hogy köszönjek az idősödő párnak, akik egy kisteherautó reflektorának vakító fényében álltak. – Helló! ‒ szólítottam meg őket bizonytalanul. – Ki kell fizetnie a táborhelyet ‒ vakkantotta válaszképpen a nő. – Fizetnem kell? ‒ néztem rá tettetett ártatlansággal és meglepetéssel. ‒ Azt hittem, csak az autósoknak kell fizetniük. Én gyalog vagyok. Nincs semmi másom, csak a hátizsákom. ‒ A pár némán hallgatott végig, ráncos arcukon méltatlankodó kifejezés ült. ‒ Reggel korán már megyek is tovább. Hatra itt sem leszek már. – Ha itt akar maradni, akkor fizetnie kell ‒

ismételte el a

nő. – Tizenkét dollár egy éjszakára ‒ tette hozzá a férfi kissé zihálva. – Az a helyzet, hogy véletlenül semmi készpénz nincs nálam -feleltem. ‒ Éppen ezt a nagy túrát csinálom. A Pacifikus Túraösvényen megyek végig, ismerik a PTÖ -t? És a hegyekben nagy a hó… rekordmennyiségű hó esett idén… és letértem az ösvényről… és nem is terveztem, hogy ide jutok, de azok a fiatal nők, akik elhoztak kocsival egy darabon véletlenül rossz helyen tettek ki, és… – Ami nem változtat azon a tényen, hogy fizetnie kell, ifjú hölgy – bömbölte a férfi olyan meglepő hangerővel, ami elhallgattatott, mintha ködkürt lett volna. – Szóval, ha nem tud fizetni, akkor csomagoljon és menjen el – közölte a nő. Melegítőfelsőjén két kis mosómedve kukucskált ki pajkosan egy fa odvából.

– De hát nincs is itt senki! És már éjszaka van! Mi baj lenne abból, ha egyszerűen csak… – Ez a szabály ‒ zihálta a férfi. Elfordult és beszállt az autóba, jelezte, hogy végzett velem. – Sajnálom, kisasszony, de mi vagyunk felelősek a kempingért, és azért vagyunk itt, hogy betartassuk a szabályokat ‒ magyarázta a nő. Az arca egy pillanatra megenyhült, mintha elnézést kérne, de aztán elbiggyesztette a száját és hozzáfűzte: ‒ Nem szeretnénk, ha ki kellene hívnunk a rendőröket. Lesütöttem a szemem és szavaimat a mellén látható mosómedvékhez intéztem. ‒ Én… én egyszerűen nem hiszem el, hogy bármi kár származna abból, hogy itt vagyok. Hiszen ha nem volnék itt, akkor sem használná senki ezt a táborhelyet ‒ jegyeztem meg halkan, utoljára még megpróbálkozva egy kéréssel, mint „nő a nőhöz”. – Nem azt mondtuk, hogy el kell mennie! ‒ kiabált rám, mintha egy kutyát próbálna elhallgattatni. ‒ Mi csak azt mondtuk, hogy fizetnie kell. – Hát, az nem fog menni. – A PTÖ-hez vezető csapás a mosdók mögül indul ‒ vetette

oda a nő, és hátrafelé intett. ‒ Vagy végigmehet az út mellett is, olyan másfél kilométer. Szerintem az út jobb ötlet, mint a csapás, egyenesebb. Égve hagyjuk a reflektorokat, amíg összepakol ‒ tette hozzá, és beszállt a kocsiba a férje mellé. A lámpák vakító fénye miatt az arcukat most már nem láthattam. Kábultan fordultam a sátram felé. Egész utam során nem találkoztam senkivel, aki ne lett volna velem kedves. Ügyetlenül bemásztam, remegő kézzel feltettem a fejlámpámat, aztán visszagyömöszöltem a hátizsákba mindazt,

amit korábban kipakoltam, egyáltalán nem törődve azzal, hogy minek hol lenne a helye. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Mostanra teljesen sötét lett, csak a félhold világított az égen. Egy dolog volt, amit ijesztőbbnek találtam annál, hogy a sötétben elinduljak egy ismeretlen csapáson: azt, hogy a sötétben egy ismeretlen út mentén gyalogoljak végig. A vállamra vettem Szörnyeteget és intettem a kisteherautóban ülő párnak. Nem láthattam, hogy vissza integettek-e. A fejlámpát magamon tartva baktattam, de alig pár lépésnyire világította csak meg előttem az utat ‒ kezdtek lemerülni az elemek. Végigmentem a járdán a mosdók felé, s megláttam mögötte a csapást, amit a nő említett. rajta. Ahhoz már hozzászoktam, hogy ne féljek az erdőben, s a legtöbb éjszakán biztonságban is éreztem magam, de sötétben gyalogolni a vadonban teljesen más dolog volt, mivel nem láttam. Bármikor beleütközhettem valami éjjeli állatba vagy felbukhattam egy gyökérben. Előfordulhat, hogy nem veszem észre, hol kellene lefordulnom, és folytatom az utam valami olyan irányba, amerre nem is akartam menni. Lassan, nyugtalanul lépkedtem, mint a túrám legelső napján, amikor minden pillanatban attól rettegtem, hogy mindjárt rám veti magát egy csörgőkígyó. Egy idő után homályosan kirajzolódtak előttem a táj körvonalai. Fenyőerdőben jártam, a magas fák csupasz, egyenes törzséből dús lombok ágaztak el magasan a fejem fölött. Valahol bal kéz felől egy forrás csobogott halkan, a bakancsom alatt meg-megnyikordult a száraz fenyőtűkből álló Bizonytalanul megindultam

puha szőnyeg. Olyan odafigyeléssel lépkedtem, mint még soha, ezért aztán annyira tudatában voltam saját testemnek és a csapásnak, mintha legalábbis meztelenül, mezítláb gyalogoltam volna rajta. Arra az időre emlékeztetett, amikor

gyerekkoromban lovagolni tanultam. Anya a saját lován, Ladyn tanított. Először csak hagyta, hogy a nyeregben üljek, ő pedig ott állt mellettem, a Lady kantárához csatolt vezetőszárral a kezében. Eleinte mindkét kezemm el Lady sörényébe kapaszkodtam, s akkor is rettegtem, ha csak lassan poroszkált, de egy idő után megnyugodtam, s ekkor anya azt kérte, hunyjam le a szemem, hogy megérez-zem, hogyan mozog alattam a ló, s hogyan követi a saját testem ezt a mozgást. Később mindkét karomat is ki kellett nyújtanom oldalra ‒ így jártunk körbe-körbe, a testem mindenben követte Lady ritmusát. Úgy húsz perce lépkedtem már a csapáson, amikor a fák kissé megritkultak. Ledobtam a hátizsákomat, és négykézlábra ereszkedtem, hogy a fejlámpa fényénél megvizsgáljam, tényleg elfogadható helyet találtam -e ahhoz, hogy itt töltsem az éjszakát. Felvertem a sátrat, bemásztam, és becipzáraztam magam a hálózsákomba, bár mostanra cseppet sem voltam fáradt ‒ felélénkített az, hogy kidobtak a táborból, meg az éjszakai gyaloglás. Kinyitottam a könyvet, de a fejlámpám csak pislákolt, az utolsókat rúgta, így inkább kikapcsoltam és csak feküdtem a sötétben. Végighúztam a kezemet a karomon, átöleltem magam. Jobb kezem ujjai alatt megéreztem a tetoválás körvonalait ‒ végig tudtam követni a ló alakját. A nő, aki megcsinálta, azt állította, hogy csak pár hétig nem lesz ott sima a bőröm, de még pár hónap múlva is egyenetlen volt, mintha a ló figuráját nem is rátetoválták, inkább rányomtatták volna. Persze nem akármilyen lovat ábrázolt, hanem Ladyt, azt a lovat, aki miatt anya annak idején a Mayo Klinikán megkérdezte, lovagolhat-e még, attól az orvostól, aki közölte vele, hogy meg fog halni. Nem Lady volt a valódi neve, csak mi

hívtuk így. Méneskönyvbe bejegyzett American Saddlebred volt, hivatalos neve ott díszelgett teljes pompájában a tenyésztő által kiállított bizonyítványon, ami vele együtt jött: Stonewall Highland Nancy, apja Stonewall Sensation, anyja

Mack lánya, Golden Queen. Anyának végül azon a borzalmas télen sikerült megvennie Ladyt ‒ minden józan ész ellenére ‒, amikor apával végleg és örökre szakítottak. Az étteremben, ahol akkoriban dolgozott, megismerkedett egy házaspárral. Olcsón akarták eladni a telivér tizenkét éves kancát, és bár anya még az olcsó árat sem engedhette meg magának, azért lement megnézni a lovat, aztán megállapodott velük abban, hogy a következő hat hónapban háromszáz dollárt fizet nekik. Sikerült megalkudnia egy másik párral is, akiknek istállója volt a közelben, hogy dolgozik náluk, cserébe pedig Ladyt ott tarthatja.

– Lélegzetelállító ‒ mondta mindig, amikor megpróbálta leírni Ladyt, aki az is volt. Több mint tizenhat markos ló volt, karcsú, hosszú lábú, kényesen lépkedő jószág, elegáns, akár egy királynő. Homlokán fehér csillag, de a szőre olyan rőten csillogott, mint a rókáé, amit a hóban láttam. Hatéves voltam, amikor anya megvette. Egy Barbárdomb nevű lakótömb alagsorában laktunk. Anya épp akkor hagyta ott apát utoljára. Arra is alig volt pénzünk, hogy megéljünk, de neki muszáj volt megvennie azt a lovat. Már gyerekként ösztönösen tudtam, hogy Lady mentette meg anya életét. Lady nemcsak abban segített neki, hogy otthagyja apát, hanem abban is, hogy ne menjen hozzá vissza többet. A ló volt anya vallása. Gyerekkorában vasárnaponta, amikor ünneplőben kellett misére mennie, ő inkább a lovakkal akart lenni. A lovakról mesélt történetei tökéletes ellenpontot képeztek azokkal, amelyeket katolikus neveltetéséről mondott el.

Megtett bármit, csak lovagolhasson. Kigereblyézte a lovak boxát, fényesítette a lószerszámot, szénát hordott, szalmát terített, elvégzett minden munkát, amit csak rábíztak, csak hadd maradhasson a legközelebbi istállóban, és hadd lovagolhassa valaki más lovait. Időről időre felvillantak hajdani cowgirl életének képei ‒ olyan tisztán, olyan élesen rajzolódtak ki előttem ezek a kimerevített képek, mintha könyvben olvastam volna őket. Az éjszakai vidéki lovaglások apjával Új-Mexikóban. A merész rodeós trükkök, amiket a barátnőivel gyakorolt és adott elő. Tizenhat volt, amikor megkapta a saját lovát, egy Haver névre hallgató palominót, amivel coloradói lovasbemutatókon és rodeókon lépett fel. Haláláig megőrizte az itt nyert szalagokat ‒ abba a dobozba raktam el ezeket, ami most Lisa portlandi pincéjében van. Egy sárga harmadik hely hordókerülgetésért, egy rózsaszínű ötödik sétáért, ügetésért, vágtáért, egy zöld bemutató lovaglásért és részvételért, s volt egyetlen kék szalagja, amit azért kapott, mert minden jármodban, mindenki másnál tovább jutott lovával egy éles kanyarokkal és sáro s gödrökkel nehezített pályán, ahol vihogó bohócok és harsogó kürtök zaja közepette, kinyújtott kezében ezüstkanálon egy tojást egyensúlyozva haladt végig. Anyám ugyanazt a munkát végezte abban az istállóban is, ahol Lady eleinte lakott, amit gyerekkorában : boxokat takarított, szénát terített, talicskán szállított mindenfélét ide oda. Gyakran magával vitt bennünket is. Mialatt ő dolgozott, mi a pajtában játszottunk. Később azt figyeltük, ahogy körbekörbe lovagol Ladyn az udvaron, s ha végzett, mindannyiunkra sor kerülhetett. Mire elköltöztünk Minnesota északi részébe, a birtokunkra, már lett egy másik lovunk is, a nem telivér, herélt Roger, amelyet anya azért vett meg, mert én teljesen

beleszerettem, és mert a tulajdonosa alig kért érte pénzt. Egy kölcsönvett lószállítóban vittük fel őket északra. Legelőjük onnantól kezdve negyven angol holdnyi birtokunk negyedét tette ki.

Amikor majdnem három évvel anya halála után, egyszer, december elején hazamentem Eddie -t meglátogatni, megdöbbentett, hogy Lady mennyire lefogyott, legyengült. Kis híján harmincegy éves volt, lónak nagyon öreg, de még ha lehetséges is lett volna va lahogy életre pofozni, nem volt ott senki, aki ezzel foglalkozzon. Eddíe és a barátnője csak részben élt a házban, ahol felnőttem, a másik felében az „ikervárosok” határában, egy kisvárosban laktak egy lakókocsiban. Az a két kutya, két macska és négy tyúk, amink anya halálakor még volt, vagy elpusztult, vagy új otthont kerestünk nekik. Csak a két ló, Roger és Lady maradt meg. Eddie megkérte valamelyik szomszédot arra, hogy etesse az állatokat, de gyakran csak a legfelületesebb gondoskodásban volt részük. Amikor azon a december eleji napon meglátogattam, hosszan beszéltem Eddie-vel Lady állapotáról. Ezt eleinte nagyon harciasan fogadta, és egyre azt hajtogatta, nem érti, miért lenne a két ló az ő gondja. Nem volt szívem azon vitatkozni vele, hogy miért épp ő, anya özvegyen maradt társa a felelős értük. Csak Ladyről beszéltem, kitartottam amellett, hogy muszáj valami tervvel előállnunk, mire egy idő után megenyhült és akkor eldöntöttük, hogy Ladyt el kell altatni. Öreg volt és betegeskedett, ijesztően lefogyott, megkopott szemében a csillogás. Elmondtam Eddie-nek, hogy már beszéltem is az állatorvossal, aki eljön hozzánk és egy injekcióval elaltatja Ladyt. Vagy ez, vagy magunknak kell csinálni.

Eddie úgy vélte, jobb lenne, ha mi intéznénk. Egyikünknek sem volt egy vasa sem. Nemzedékeken át így végeztek a kiöregedett vagy beteg lovakkal. Mindketten úgy láttuk, hogy különös bár, de ez lenne a leghumánusabb módja a dolognak ‒ ha Lady olyasvalaki kezétől halna meg, akit ismer, akiben megbízik, s nem egy ismeretlen jönne elvégezni a feladatot. Eddie megígérte, hogy elintézi, még mielőtt Paullal pár hét múlva, karácsonykor visszatérnénk a farmra. Nem családi összejövetelre készültünk, a házban csak Paullal kettesben lettünk volna. Eddie úgy tervezte, a barátnőjénél tö lti az ünnepet a nő gyerekeivel, és Karennek meg Leifnek is más tervei voltak: az öcsém St. Paulba készült a barátnője családjához, Karen pedig az ünnepet a férjével akarta tölteni, akit abban az évben ismert meg, és pár héten belül hozzá is ment feleségül. Amikor pár hét múlva, karácsony előestéjének délutánján Paullal megálltunk az autófeljárón, kifejezetten rosszul éreztem magam. Újra meg újra elképzeltem, milyen lesz, amikor kinézek a legelőre és csak Rogert látom. De amikor kiszálltam a kocsiból, Lady még mindig ott volt, a boxában didergett, húsa petyhüdten lógott csontjairól. Még ránézni is fájdalmas volt. Az idő iszonyúan lehűlt, rekordhőmérsékleteket mértek, mínusz 30 fok körüli hidegekkel, s a metsző szél csak tovább rontott a dolgon. Nem hívtam fel Eddie-t, hogy megtudjam, miért nem intézte el azt, amiben megállapodtunk. Helyette Alabamába telefonáltam anyai nagyapámnak. Világéletében lovakkal foglalkozott. Úgy egy órán át beszéltünk Ladyről. Egyik kérdést a másik után tette fel, s beszélgetésünk végére határozottan kijelentette, hogy ideje végezni az állattal. Azt

feleltem, még alszom rá egyet. Másnap reggel, még alig hajnalodott, amikor megszólalt a telefon. Nagyapám nem azért hívott, hogy szép karácsonyt kívánjon, hanem azért, hogy rábeszéljen, intézzem el a dolgot most rögtön. Kegyetlen és embertelen lenne hagyni Ladyt természetes halállal elpusztulni, magyarázta, én pedig tudtam, hogy igaza van. Azt is tudtam, az én feladatom lesz gondoskodni erről. Nem volt pénzem kihívni az állatorvost, aki beadja Ladynek az injekciót, de még ha meg tudtam volna fizetni is, karácsony volt, és erősen kételkedtem, hogy kijönne a farmra. Nagyapám aprólékos részletességgel elmagyarázta, hogyan kell lelőni egy lovat. Felzaklatott a dolog, de megnyugtatott, ezt már időtlen idők óta így csinálják. Az is aggasztott, mihez kezdjek majd Lady tetemével. A föld annyira fagyott volt, hogy lehetetlen lett volna eltemetni. –Hagyd csak ott ‒ utasított. ‒ Majd

elviszik

a

prérifarkasok. – Most mit csináljak? ‒ sírtam el magam Paulnak, amikor letettem a kagylót. Akkor még nem tudtuk, de ez volt az utolsó közös karácsonyunk. Pár hónappal később bevallottam neki a hűtlenkedéseimet, és utána elköltözött. Mire legközelebb karácsony lett, mi már a válásról tárgyaltunk. – Tedd, amit helyesnek tartasz ‒ mondta azon a korábbi karácsony reggelen. A konyhaasztalnál ültünk, aminek ismertem minden repedését, minden belevájt nyomot, s mégis úgy éreztem, mintha távolabb már nem is lehetnék az otthonomtól, mintha egy lebegő jégtáblán volnék. – Nem tudom, mi a helyes ‒ feleltem, pedig dehogynem tudtam. Teljesen tisztában voltam azzal, mit kell tennem. Olyan dolog volt ez, amit mostanra már rengetegszer kellett megtennem: két szörnyű dolog közül kiválasztani a kevésbé

szörnyűt. De az öcsém nélkül nem ment. Paullal ugyan sütöttünk már el fegyvert ‒ Leif mindkettőnket tanítgatott előző télen ‒, de egyikünk sem volt valami magabiztos. Az öcsém nem volt valami nagy vadász, de legalább volt annyi tapasztalata, hogy tudja, mit csinál. Amikor felhívtuk, megígérte, hogy este kijön a farmra. Reggel részletesen megbeszéltük, mit fogunk csinálni. Megosztottam vele mindazt, amit nagyapánktól megtudtam. – Rendben ‒ bólintott Leif. ‒ Akkor készítsd elő Ladyt. Odakint sütött a nap, az ég áttetszően kék volt. Tizeneg yre már mínusz nyolc fokig melegedett a hőmérséklet. Többrétegnyi ruhát vettünk magunkra. Olyan hideg volt, hogy a fák törzse felhasadt: a nedvek megfagytak bennük, s előző álmatlan éjszakámon hallottam, ahogy nagy durranások közepette felrepesztik a kérget. Miközben feltettem Ladyre a kötőféket, azt sugdostam oda neki, hogy mennyire szeretem, majd kivezettem a boxából. Paul becsukta mögöttünk az istálló ajtaját, így Roger bent rekedt és nem tudott utánunk jönni. Átvezettem a lovat a jeges havon, majd megfordultam, hogy még egyszer, utoljára megnézzem, hogyan ballag. Még mindig hihetetlenül kecsesen és lendületesen mozgott, ugyanazokkal a hosszú, elegáns léptekkel, amelyek anyát mindig elbűvölték. Odavezettem a nyírfához, amit Paullal előző délután kiválasztottunk, és a vezetőszárral odakötöztem. A fa a legelő legszélén állt, azon túl már a sűrű erdő kezdődött, s eléggé távol volt a háztól, így reméltem, ide már elmerészkednek éjjel a prérifarkasok, hogy magukkal vonszolják a tetemet. Továbbra is folyamatosan beszéltem Ladyhez, simogattam gesztenyeszínű szőrét, elsuttogtam, mennyire szeretem, mennyire szomorú vagyok, s a bocsánatát és megértését kértem.

Amikor felnéztem, az öcsém már ott állt a puskával. Paul megfogta a karomat, közösen átbukdácsoltunk a havon és megálltunk Leif háta mögött. Két méterre sem voltunk Ladytől. Párálló lehelete olyan volt, mint valami selymes felhő. A megfagyott felső jégréteg egy másodpercig megtartotta a súlyunkat, de aztán átszaladt és térdig süppedtünk a hóba. – Pont a két szeme közé ‒ utasítottam Leifet, újra elismételve a szavakat, amiket nagyapámtól hallottam. Azt ígérte, ha így teszünk, akkor egyetlen jó lövéssel végezhetünk Ladyvel.

Leif leguggolt, az egyik térdével a földre támaszkodott. A ló felágaskodott, mellső lábával a jeget kaparta, aztán lehajtotta a fejét és ránk nézett. Egy pillanatra elállt a lélegzetem, és Leif ekkor elsütötte a fegyvert. A golyó pontosan a két szeme között találta el Ladyt, a fehér csillag közepén, ahogy reméltük. Olyan lendülettel ugrott meg tőle, hogy bőr kötőféke darabokra szakadt, és a földre esett, Lady meg csak állt mozdulatlanul, és kábán meredt ránk. – Lőj még egyet! ‒ kapkodtam levegő után, s Leif azonnal tüzelt is, gyors egymásutánban háromszor lőtt a ló fejébe. Lady megbotlott, a teste összerándult, de nem esett össze, és nem is futott el, pedig már semmi nem kötötte a fához. Szeme eszelősen villant ránk, megdöbbentette, amit műveltünk vele ‒ pofáján a golyók nyomán vértelen lyukak maradtak. Abban a szempillantásban beláttam, milyen őrültséget csináltunk: nem azért, mert végeztünk vele, hanem mert azt hittük, nekünk magunknak kell megtenni. Ragaszkodnom kellett volna ahhoz,

hogy ezt az egyet Eddie intézze el, vagy fizetnem kellett volna az állatorvosnak azért, hogy kijöjjön a farmra. Fog almam sem

volt, mi kell ahhoz, hogy megöljünk egy állatot. Olyan nem létezik, hogy egyetlen pontos lövés. – Lődd le! Lődd le! ‒ rimánkodtam hörögve. Rá sem ismertem a hangomra.

– Elfogyott a lőszerem! ‒ ordította vissza Leif. – Lady! ‒ sikoltottam. Paul megragadta a vállam, hogy odahúzzon magához, de én rácsaptam a kezére, s csak ziháltam és nyöszörögtem, mintha engem vertek volna halálra. Lady bizonytalanul előrelépett, aztán térdre zuhant, teste ijesztően előrebillent, mintha valami hatalmas hajó lett volna, ami lassan elsüllyed a tengerben. Feje ide -oda ingott, torkából mély nyögés szakadt fel. Bársonyos orrlyukaiból váratlanul erős sugárban vér tört elő, olyan forró volt, hogy valósággal sistergett, amikor a hóra ömlött. Köhögni kezdett, és minden köhögéssel iszonyú mennyiségű vér dőlt belőle, két hátsó lába gyötrelmesen megroggyant. Rövid ideig még úgy -ahogy felegyenesedve imbolygott, végül azonban az oldalára zuhant, rúgkapált, vergődött, fejét forgatta, megpróbált újra felállni. – Lady! ‒ üvöltöttem. ‒ Lady! Leif megragadott.

– Ne nézz oda! ‒ kiáltotta, és akkor mindketten elfordultunk.

– NE NÉZZ ODA! ‒ reccsent rá Paulra is, aki engedelmeskedett.

– Kérlek, könyörülj rajta ‒ ismételgette Leif, arcán könnyek csorogtak. ‒ Könyörülj rajta. Könyörülj rajta. Könyörülj rajta. Amikor megfordultam, Lady végre visszaejtette a fejét a földre, de az oldala még mindig remegett és lábai is meg megrándultak. Mi hárman közelebb botorkáltunk hozzá, minden lépésnél szerencsétlenül újra térdig beszakadva a

fagyott tetejű hóba. Csak néztük, ahogy egyre lassabban lélegzik, aztán végül sóhajt egyet és a teste mozdulatlanná dermed.

Anyánk lova. Lady. Stonewall lánya, Highland Nancy meghalt.

Hogy az egész öt perc vagy egy óra alatt ment végbe, nem tudom. A kesztyűm és a sapkám leesett, de képtelen voltam rávenni magam arra, hogy utánuk nyúljak. Szempilláim jeges csomókba fagytak össze. A szél könnyektől és takonytól maszatos arcomra sodorta néhány hajfürtömet, amik jégcsappá fagytak és zörögtek, amikor megmozdultam. Ügyetlenül eltoltam az arcomból, zsibbadt voltam, még a hideget sem éreztem. Letérdeltem Lady mellé és mindkét kezemmel utoljára végigsimítottam vérfoltos testén. Még meleg volt, éppúgy, mint anya, amikor beléptem a kórházi szobájába és észrevettem, hogy a távollétemb en meghalt. Leifre pillantottam, és azon tűnődtem, hogy vajon ugyanez járe a fejében. Átmásztam Lady fejéhez, megérintettem bársonypuha, hideg fülét. Tenyeremet a fehér csillagon éktelenkedő fekete, golyó ütötte lyukakra fektettem. Teste körül dermedni kezdtek a mély csatornák, amiket kilövellő vére olvasztott a hóba. Paullal néztük, ahogy Leif előveszi kését és levág egy -egy maroknyit Lady vörösesszőke sörényéből és farkából. Az egyiket nekem adta.

– Anya már átmehet a túlpartra ‒ mondta, és úgy nézett a szemembe, mintha az egész világon csak mi ketten volnánk. ‒ Az indiánok úgy tartják… hogy amikor egy nagy harcos meghal, akkor meg kell ölni a lovát, hogy átjuthasson a folyó túloldalára. Így adják meg neki a tiszteletet. Most már anya is ellovagolhat.

Megpróbáltam

elképzelni, ahogy anya három évvel halála után most végre elhagy bennünket, és Lady erős hátán átkel egy széles folyón. Szerettem volna, ha igaz. Amikor kívánhattam valamit, ezt kívántam. Nem azt, hogy anya visszalovagoljon hozzám ‒ bár természetesen erre nagyon vágytam volna ‒, hanem azt, hogy ő és Lady együtt menjenek el. Hogy életem legborzasztóbb tette inkább gyógyítás legyen, mint mészárlás. Azt az éjszakát végül valahol a Whitehorse Kemping környékén töltöttem. Ott aludtam, és hóról álmodtam. Nem arról a hóról, amiben az öcsémmel megöltük Ladyt, hanem arról, amin odafent a hegyekben átvágtam, s amelynek emléke ijesztőbb volt, mint maga a valóságos tapasztalat. Egész éjjel olyan dolgokról álmodtam, amelyek megtörténhettek volna, ám nem történtek. Hogy megcsúsztam és leszánkóztam egy veszélyes lejtőn, átfordultam a sziklaperemen és belecsapódtam odalent a sziklákba. Hogy csak gyalogolok, de sosem érem el a főutat, egyre csak bolyongok és éhezem. Másnap reggelizés közben alaposan végigtanulmányoztam az útikönyv idevonatkozó részét. Ha felmegyek a PTÖ -hez, ahogy terveztem, akkor még több hóval lesz dolgom. Ennek már a gondolata is elbátortalanított. Aztán ahogy a térképre meredtem, észrevettem, hogy ennek mégsem muszáj így lennie. Visszamehetek a Whitehorse Kempingig, s onnan tovább nyugatra, egészen a Bucks-tóig. Onnan egy terepjárók

számára kialakított úton nyugat felé egy Three Lales nevű helynél feljuthatok a PTÖ-hez. Ezen az alternatív útvonalon megtehetem nagyjából ugyanazt a távolságot, mint a PTÖ-n, körülbelül huszonnégy kilométert, de annyival alacsonyabban, hogy jó eséllyel nem kell rajta megszenvednem a hóval. Tábort

bontottam, visszaballagtam a csapáson, amin előző este idejöttem, majd dacosan átvágtam a Whitehorse Kempingen. Egész délelőtt, miközben nyugat felé tartottam a Bucks -tó irányába, majd a tóparton észak és újra nyugat felé, a hepehupás, dzsipek járta, PTÖ-re vezető úton másra sem gondoltam, csak a Beiden Townban rám váró ellátmányos dobozra. Nem is annyira a dobozra, mint inkább a belédugott húszdollárosra. S talán nem is annyira a húsz dollárra, mint az ételre és italra, amit vehetek rajta. Órákat töltöttem azzal, hogy félig elragadtatva, félig gyötrődve süteményről és sajtburgerről fantáziáltam, csokoládét képzeltem magam elé, banánt, almát és vegyes zöldsalátát, és mindenekfelett Snapple limonádét. Ennek semmi értelme nem volt ‒ a PTÖ-t megelőző életemben csak néhányszor ittam Snapple limonádét, és bár ízlett, azért nem állítanám, hogy valami különleges élmény lett volna. Egyszerűen csak nem az én italom volt. Most azonban állandóan kísértett. Nem számított, hogy rózsaszínű vagy halványsárga, nem múlt el nap, hogy ne képzeltem volna el aprólékos részletességgel, milyen érzés lenne megfognom az üvegét és a számhoz emelni. Voltak napok, amikor megtiltottam magamnak, hogy egyáltalán gondoljak rá, mert úgy éreztem, beleőrülök. Jól láttam, hogy a Three Laleshez vezető utat nem is olyan régen még hó borította. Itt-ott jókora hasadékok szelték át, mellette pedig olvadt hólé folydogált a tátongó vízmosásokban. A fák sűrű lombja alatt lépkedtem rajta, senkit sem láttam. A délután közepe táján ismerős görcs fogta marokra hasamat. Rájöttem, hogy menstruálni fogok. Most először, amióta az ösvényen vagyok. Szinte már el is feledkeztem arról, hogy erre is sor kerülhet. A gyaloglás kezdete óta új szemmel néztem a testemre, s emiatt megfeledkeztem régi szokásairól. Már rég

nem érdekeltek olyan apróságok, hogy egy árnyalattal kövérebbnek vagy soványabbnak tűnök-e, mint előző nap. Már nem létezett az a reggel, amikor szörnyű hajjal ébredek. Legapróbb belső rezdüléseimet simán elnyomta az egyértelmű fájdalom, amit folyamatosan érzékeltem a sajgó lábam vagy a vállam és a hátam felső részének merev, görcsbe rándult izmaiban, s ez hosszan tartó, égető érzéssel járt együtt, ezért minden órában többször is kénytelen voltam bizonyos mozdulatokat elvégezni, hogy egy-egy pillanatra megkönnyebbüljek. Letettem a hátizsákomat, belekotortam elsősegélycsomagomba, s megtaláltam benne azt a hosszúkás, természetes szivacsdarabkát, amit még túrám megkezdése előtt dugtam egy kis lezárható műanyag zacskóba. Csak párszor kísérleteztem vele, mielőtt becsomagoltam, hogy magammal hozzam a PTÖ-re. Otthon, Minneapolisban ez a kis szivacs megfelelőnek tűnt ahhoz, hogy a tábori körülmények között valahogy gondoskodjam a vérzésemről, de most már nem voltam ebben annyira biztos. Megpróbáltam kezet mosni a palackomba töltött vízzel, közben benedvesítettem a szivacsot is, aztán kicsavartam, letoltam a rövidnadrágomat, leguggoltam az úton, és amilyen mélyre csak lehetett, egészen a méhszájamig felnyomtam a szivacsot a hüvelyembe. Éppen a sortomat rángattam fel, amikor meghallottam egy közelítő autó hangját, és egy másodperccel később feltűnt a kanyarban egy piros furgon, aminek négyszemélyes vezetőfülkéje és nagyméretű kerekei voltak. A sofőr annyira megriadt, hogy azonnal a fékre lépett, amikor meglátott. Én is eléggé megijedtem, de közben végtelenül hálás voltam a sorsnak, amiért már nem az út közepén kuporgok félmeztelenül, az ágyékomban kotorászva. Idegesen integettem, miközben a kisteherautó megállt mellettem.

– Adjisten! ‒ köszönt rám a férfi, és átnyúlt a nyitott ablakon. Kezet ráztunk. Közben nagyon is tudatában voltam annak, hol jártak még az imént az ujjaim. Két másik férfit is láttam bent, az egyik elöl ült, a másik a hátsó ülésen két kisfiú társaságában. A férfiak úgy harmincévesek lehettek, a gyerekek körülbelül nyolc. – A tavakhoz? ‒ kérdezte a sofőr. – Igen. Jóképű volt, szabályos vonású, fehér, ahogy a mellette ülő férfi és mögöttük a kisfiúk is. A mellette ülő férfi latinó volt, hosszú hajjal, kemény, kerek pocakkal. – Mi is oda készülünk horgászni. Szívesen elvinnénk, de tele vagyunk ‒

magyarázkodott, és a kisteherautó platója felé bökött, amire lakórészt illesztettek. – Semmi baj. Szeretek gyalogolni. – De este Hawaii koktélt csinálunk, úgyhogy esetleg ugorjon be.

– Köszönöm ‒ feleltem, és néztem, ahogy elhajtanak. Gyaloglás közben egész délután a Hawaii koktélra gondoltam.

Nem tudtam ugyan, pontosan mivel készítik, de ahogy elképzeltem, egészen hasonlónak tűnt a Snapple limonádéhoz. Amikor eljutottam az út végéhez, megláttam a piros furgont és a férfiak táborát, amit Three Lales három tava közül a leginkább nyugatra fekvőnél alakítottak ki. A PTÖ pont e mögött haladt el. A tó keleti oldala mellett húzódó kis csapást követve eljutottam egy kicsit eldugottabb területhez a tó körül elszórtan heverő sziklák között. Itt állítottam fel a sátram, majd behúzódtam a fák közé, hogy kifacsarjam a szivacsomat és újra visszategyem a helyére. Aztán leballagtam a partra, hogy vizet szűrjek magamnak, megmossam a kezemet és az

arcomat. Fontolóra vettem a fürdést is, de a víz jéghideg volt, és én már eleve áthűltem a friss hegyi levegőn. A túra kezdete előtt azt képzeltem, hogy állandóan tavakban, folyókban és patakokban fürdöm majd, de a valóságban ezt elég ritkán kockáztattam meg. Estefelé általában már mindenem sajgott a fáradtságtól, és egész testemben remegtem ‒ bár nem a láztól, hanem a kimerültségtől, meg attól, ahogy a felszáradó izzadság lehűtötte a bőrömet. Leginkább csak egy kis vizet locsoltam az arcomra és ledobtam verejtékkel átitatott pólómat és rövidnadrágomat, aztán belebújtam éjszakai poláranorákomba és leggingembe. Lerúgtam a bakancsomat, lenyúztam a ragasztószalagot és Skint, majd a jeges vízbe lógattam a lábam. Amikor megdörzsölgettem, egy újabb elfeketedett köröm maradt a kezemben ‒ ez már a második volt. A tó nyugodt volt, tiszta, sziklák szegélyezték, közöttük égbe nyúló fák és nagy levelű bokrok nőttek. A sárban megpillantottam egy élénkzöld gyíkot ‒ egy másodpercre megdermedt, aztán villámgyorsan eliszkolt. A férfiak tábora nem volt messze tőlem, de még nem figyeltek fel az érkezésemre. Mielőtt átmentem volna hozzájuk, fogat mostam, bekentem ajakírral a számat, és meg is fésülködtem. – Lám, hát megjött ‒ kiáltott fel a férfi, aki az anyósülésen ült, amikor odaballagtam hozzájuk. ‒ A legjobbkor! Átnyújtott egy piros műanyag poharat, tele sárga folyadékkal, amiről bizton feltételeztem, hogy csakis a Hawaii koktél lehet. Jégkocka is volt benne. Meg vodka. Ananászlé. Amikor belekortyoltam, kis híján elájultam. Nem az alkohol a 2nd

azonnali hatásának köszönhetően, inkább a folyékony cukor és szesz abszolút mesés kombinációja miatt. A két fehér férfi tűzoltó volt. Latinó társuk szakmája szerint ács, szenvedélye alapján azonban festő volt. Francisco

volt a neve, de mindenki csak Pacónak hívta. Az egyik fehér pasas unokatestvére volt, Mexico Cityből jött éppen látogatóba, de kiderült, hogy ők hárman együtt nőttek fel, ugyanabban a sacramentói utcában, ahol a tűzoltók még ma is éltek. Tíz éve Paco elutazott Mexikóba, hogy meglátogassa a dédnagyanyját, beleszeretett egy mexikói nőbe, és ott is maradt. A megrakott, de egyelőre nem meggyújtott tűz mellett üldögéltünk, a tűzoltók fiai katonásdit játszottak, futkostak körülöttünk, időnként fel-felkiáltottak, nyögtek és fegyverropogást utánoztak, amikor a sziklák fedezékéből egymásra lőttek műanyag fegyverükkel. – Te viccelsz! Tuti, hogy viccelsz! ‒ kiáltozták a tűzoltók, amikor elmeséltem nekik, hogy mit csinálok, és megmutattam megviselt lábamat, rajta a megmaradt nyolc körömmel. Egyfolytában kérdezgettek, ámuldoztak és a fejüket csóválták, miközben újabb adag Hawaii koktélt és tortillacsipszet nyomtak a markomba.

– A nők azok, akikből nem hiányzik a cojones ‒ szögezte le Paco, miközben egy tál guacamolét készített. ‒ Mi, pasasok, szeretjük azt hinni, hogy mi vagyunk az igaz tökös legények, de ez nem igaz. ‒ Haja úgy omlott le a hátán, mint valami kígyó: vastag, hosszú lófarkát egyszerű gumigyűrűkkel fogta össze itt-ott. Meggyújtottuk a tüzet, aztán megettük a pisztrángot, amit valamelyikük a tóban fogott, és a szarvaspörköltet, ami abból a szarvasból készült, amit valamelyikük előző télen lőtt, s aztán már csak Pacóval ücsörögtünk a tűz mellett, mert a másik két férfi a sátorban olvasott esti mesét a gyerekeknek. – Szívunk egy jointot? ‒ kérdezte, és sodrott cigarettát vett elő inge zsebéből. Rágyújtott, mélyen beleszívott, majd átadta.

‒ Szóval, ez a Sierrák vonulata, igaz? ‒ merengett kibámulva a sötét tóra. ‒ Itt nőttem fel, mégsem jutottam el ide soha. – Ez a Fény Vonulata ‒ magyaráztam, és visszaadtam neki a jointot. ‒ így nevezte el John Muir. És teljesen világos, hogy

miért. Még sehol nem láttam olyan fényeket, mint errefelé. Azok a napkelték és naplementék a hegyek mögött… – A szellemek ösvényét járod, ugye? ‒ tudakolta Paco, le nem véve a szemét a lángokról. – Nem tudom ‒ feleltem. ‒ így is nevezhetjük. – Mert erről van szó ‒ bólintott, és merőn rám bámult. Felállt. –Van valamim, amit oda szeretnék adni. ‒ A kisteherautó hátuljához ballagott és egy pólóval tért vissza. Átnyújtotta, én pedig magasra emeltem. Az elején Bob Marley jókora képe díszelgett, rasztafürtjei körül elektromos gitárok és profilból ábrázolt prekolumbiánus szobrok váltakoztak. A hátulján vörös, zöld és arany hullámokba keretezve Haile Selassie képét láttam, aki a rasztafarik szemében a megtestesült Isten. ‒ Ez egy szent póló ‒ magyarázta Paco, miközben a tűz fényénél alaposabban szemügyre vettem. ‒ Szeretném, ha megtartanád, mert teljesen világos számomra, hogy együtt jársz az állatok szellemével, a föld és az ég szellemeivel.

Csak biccentettem, teljesen elállt a szavam a rám törő érzelmektől és a félrészegen, ám tökéletesen betépve átérzett bizonyosságtól, hogy a póló valóban szent holmi. – Köszönöm ‒ nyögtem ki. Visszafelé ballagtam a táboromhoz, s mielőtt bemásztam volna a sátorba, még egy darabig álldogáltam, és a pólóval a kezemben a csillagokra bámultam. Most, hogy Paco már nem volt ott, s a hűs levegő is kijózanított kissé, eltűnődtem, hogy valóban a szellemekkel járok-e. Egyáltalán mit jelent ez az

egész? Szellemekkel járok? Anya vajon szellemekkel jár? Hová ment a halála után? Hol volt most Lady? Tényleg együtt lovagoltak át a folyó túloldalára? A józan eszem azt súgta, hogy egyszerűen csak meghaltak, bár álmaimban mindketten gyakran visszajártak. Ladyvel kapcsolatos álmaim nagyon mások voltak, mint amikben anya szerepelt ‒ amiben rám parancsolt, hogy újra meg újra öljem meg. Ha Ladyről álmodtam, senkit nem kellett megölnöm. Mindössze át kellett vennem tőle egy hatalmas, elképesztően színpompás virágcsokrot, amit bársonyos tapintású szájába szorítva hozott nekem. Addig bökdösött az orrával, míg el nem fogadtam tőle, s ebből tudtam, hogy megbocsátott nekem. De valóban megbocsátott? A szelleme látogatott el hozzám, vagy a saját tudatalattim próbálta így kibogozni az eseményeket? Másnap reggel belebújtam Paco pólójába, és visszakutyagoltam a PTÖ-re, onnan pedig továbbindultam Beiden Town felé. Útközben rá-rápillantottam a Lassencsúcsra, ami észak felé meredt az égnek, tőlem úgy nyolcvan kilométerre. Hóval borított 3187 méter magas, vulkanikus hegy volt ‒ számomra nemcsak a mérete és felséges látványa miatt jelentős tájékozódási pont, hanem azért is, mert Beiden Towntól északra ez lesz az első azon csúcsok közül, amelyek mellett elhaladok majd a Cascade-hegységben. A Lassentől északi irányban húzódtak a Magas -Cascade hegyei, úgy-ahogy egymás mögött, több száz másik, kevésbé jelentős hegycsúcs között, és a következő hetekben ezek jelzik majd a haladást utamon. Lelki szemeim előtt mindegyik csúcs olyannak tűnt, mint a mászókák sora, amelyeken gyerekként csimpaszkodtam. Amikor eljutok az egyikhez, a következő épp elérhetetlen távolságban lesz. A Lassen -csúcstól a Mount Shastáig, onnan a Mount McLoughlinig, tovább a Mount

Thielsenre, át a Three Sistersig ‒ Déli, Középső és Északi ‒, onnan a Mount Washingtonig, majd a Three Fingered Jack, a

Mount Jefferson, s végül a Mount Hood következik, amelyen egy nyolcvan kilométeres szakaszt teszek meg, mielőtt eljutnék az Istenek hídjához. Ezek mind vulkánok, változó magasságúak, akad köztük, amelyik nem egészen 2500 méter magas, de akad 4200 méternél magasabb is. Így alkották egy kis részét a csendes -óceáni „Tűzgyűrűnek”, annak a vulká nok és óceáni árkok 40 000 kilométer hosszan elnyúló sorának, ami patkó alakban ível a Csendes-óceán peremétől Chiléig, majd vissza Közép- és Észak-Amerika nyugati széléig, át Oroszországon és Japánon, aztán le Indonézia és Új -Zéland felé, mielőtt elérne a Déli-sarkig. Sierra Nevadában az utolsó, teljes egészében gyaloglással töltött napomon az ösvény egyre csak lejtett, lejtett és lejtett. Three Lalestől Beiden mindössze tizenegy kilométerre volt, az út azonban nyolc kilométeren belül könyörtelenül 1200 métert esett. Mire elértem Beldent, a lábam egészen újszerű módon sérült meg: a lábujjaim hegyén keletkeztek vízhólyagok, mivel lábam minden egyes lépésnél előrecsúszott, és elöl a bakancsom orrába ütközött. Elvileg ez könnyű nap lett volna, de gyötrelmes kínok között sántikáltam be Beiden Townba, s vettem észre, hogy ez voltaképpen nem is igazi település, hanem inkább valami hosszan elnyúló épület a vasúti pálya közelében. Az épületben volt egy kocsma, egy kicsi bolt (egyben postahivatal is), egy aprócska önkiszolgáló tisztító és egy zuhanyozó. A bolt tornácán lerúgtam a bakancsomat, felvettem a táborban viselt szandált és bebicegtem, hogy elhozzam a dobozomat. Hamarosan a kezemben volt a boríték a húsz dollárral, s már a látványától oly hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy egy percre még a lábujjaimról is

megfeledkeztem. Vettem gyorsan két üveg Snapple limonádét, majd visszamentem a tornácra, hogy ott igyam meg őket, egyiket a másik után. – Menő póló ‒ jegyezte meg egy nő. Rövid, göndör, ősz haja volt, hatalmas, fehér kutyát sétáltatott pórázon. ‒ Ez itt Odin. ‒ Lehajolt, hogy megvakarja az állat nyakát, aztán felegyenesedett, feljebb lökte orrán kis, kerek szemüvegét és rám szegezte kíváncsi tekintetét. ‒ Csak nem a PTÖ-n túrázik? Trinának hívták. Ötvenéves irodalomtanárnő volt Coloradóból, csak pár napja kezdte meg a túrát. Amikor elhagyta Beiden Townt, észak felé indult a PTÖ -n, de annyi hó állta útját az ösvényen, hogy inkább visszafordult. Történetétől elborult a kedvem. Megszabadulok valaha a hótól?‒ Miközben beszélgettünk, odalépett hozzánk egy újabbis túrázó egy Stacy nevű nő, aki szintén előző nap kezdett gyalogolni, és azon az úton jött végig, mint én, hogy eljusson Three Lalesig. Végre találkoztam nőkkel is az ösvényen! Meglepően megkönnyebbültem a gondolattól, s aztán gyorsan megosztottuk egymással életünk jelentősebb részleteit. Trina lelkes hétvégi túrázó volt és Stacy is tapasztalt gyaloglónak számított, előző nyáron egy barátjával már megtette a PTÖ Mexikótól Beiden Townig tartó szakaszát. Stacyvel kitárgyaltuk az ösvény azon részeit, amiket mindketten ismertünk, megbeszéltük Edet Kennedy Meadowsban, akivel előző nyáron már találkozott, elmesélte életét a dél -kaliforniai sivatagi városkában, ahol az apja cégénél volt könyvelő, s nyaranta túrázással töltötte a szabadságát. A harmincéves Stacy népes ír családból származott, csinos volt, világos bőrű, fekete hajú. – Táborozzunk le ma együtt és tervezgessünk ‒ indítványozta Trina. ‒ Van ott a tisztáson egy jó kis hely. ‒ Egy

elől is lehetett látni. Odaballagtunk és felállítottuk sátrainkat. Én kipakoltam az ellátmányos dobozomból, Trina és Stacy pedig közben a füvön beszélgetett. Hullámokban tört rám az elégedettség jóleső érzése, ahogy sorra vettem elő minden egyes holmit é s ösztönösen az orromhoz emeltem őket. A makulátlan csomagolású Lipton tésztákat, a szárított babot és rizst, amit vacsorára ettem általában, a még mindig fénylő papírba tekert Clif szeleteket, az aszalt gyümölcsöt és az olajos magvakat gondosan lezárt zacskójukban. Már végtelenül untam ezeket az élelmiszereket, valami azonban helyreállt bennem, amikor megláttam vadonatúj, bontatlan csomagolásukat. Volt a pontra

mutatott,

amit

a

bol t

dobozban egy tiszta póló, amire most, hogy megkaptam a Bob Marley-trikót, már nem is igazán volt szükségem, két vadonatúj gyapjúzokni és Margaret Drabble Nyári kalitka című regénye, amire egyelőre nem álltam készen ‒ A regény lapjainak még csak felét égettem el aznap reggel Paco tűzrakó helyén. S ami a legfontosabb: a dobozban volt egy új adag 2nd Skin. Levettem

a bakancsomat és leültem, hogy agyongyötört lábamat gyógykezelésben részesítsem. Trina kutyája ugatni kezdett, mire felnéztem és egy fiatalembert pillantottam meg. Szőke volt, kék szemű, nyúlánk. Kissé csoszogó járásából azonnal kitaláltam, hogy ő is a PTÖ-n gyalogol. Brentnek hívták, s amikor bemutatkozott, mint régi ismerőst köszöntöttem, bár még sosem találkoztunk. Kennedy Meadowsban hallottam róla. Greg, Albert és Matt mesélte, hogy egy montanai kisvárosban nőtt fel. Egyszer az ösvény délkaliforniai részén betért egy városka csemegeüzletébe és olyan szendvicset rendelt, amiben majdnem egy kilónyi hús volt, aztán hat harapással végzett vele. Csak nevetett, amikor erre

emlékeztettem, aztán ledobta a hátizsákját és leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vegye a lábamat. – Kicsi a bakancsod ‒ jegyezte meg, ugyanúgy, ahogy annak idején Greg Sierra Cityben. Értetlenül bámultam rá. Az én bakancsom egyszerűen nem lehetett túl kicsi. És amúgy is csak ez az egy volt.

– Azt hiszem, inkább csak attól a rengeteg gyaloglástól lehet a lejtőn lefelé, Three Lalestől jövet ‒ ellenkeztem. – Pontosan erről beszélek ‒ bólintott Brent. ‒ Ha jó méretű lenne a bakancsod, akkor úgy tudtál volna leballagni a lejtőn, hogy épen marad a lábad. Erre való a bakancs: hogy tudjál benne lefelé haladni.

A sok jó emberre gondoltam a REI-ben. Eszembe jutott az eladó, aki az üzletben elhelyezett kis rámpán masíroztatott fel le, méghozzá pontosan azért, hogy ellenőrizhessem: a lábujjaim nem fájnak-e, amikor lefelé lépkedek, s a sarkam nem dörzsölődik hozzá a bakancshoz, amikor felfelé kaptatok. Az üzletben még nem is volt semmi gond. Kétségtelenül tévedtem (vagy a lábam nőtt meg), de az is kétségtelen, hogy amíg ezt viselem, addig pokol lesz az életem. De nem tehettem semmit. Sem pénzem nem volt másikra, sem pedig bolt, ahol beszerezhettem volna. Felvettem a

szandálomat, visszabaktattam az üzlethez, ahol egy dollárért lezuhanyozhattam, majd esőkabátba öltöztem, hogy ruháimat kimoshassam és megszáríthassam. Míg erre vártam, felhívtam Lisát, és teljesen feldobott, hogy felvette a telefont. Megtárgyaltuk, mi van vele, s amit lehetett, elmeséltem neki abból, ami velem történt. Együtt végigvettük az új útvonalamat. Miután letettem a kagylót, aláírtam a PTÖ -túra vendégkönyvet, és végigolvastam, hogy lássam, mikor haladt

át a városon Greg. De sehol nem láttam a nevét. Lehetetlennek tűnt, hogy valahol mögöttem legyen. – Hallottál valamit Gregről? ‒ kérdeztem meg Brentet, amikor tiszta ruhában visszatértem hozzá. – Feladta a hó miatt. Döbbenten meredtem rá. – Ebben biztos vagy? – Ezt mesélték az ausztrálok. Találkoztál már velük? Csak a fejemet ráztam. – Egy házaspár, nászúton vannak. Ők is úgy határoztak, hogy abbahagyják a PTÖ-t. Helyette elmentek az AT-t teljesíteni. Az ATaz Appalache Túraösvényről, PTÖazután jóval népszerűbbről és ‒messze kiépítettebb rokonáról ‒ acsak szereztem tudomást, hogy már eldöntöttem, végigcsinálom a PTÖ-t. 1968-ban mindkettőt országos túraútvonalnak tervezték. Az AT 3500 kilométer hosszú, körülbelül 800 kilométerrel rövidebb a PTÖ-nél, és Georgiától Maine-ig halad az Appalache-hegység gerincén. – Greg is átment az AT-re? ‒ jajdultam fel. – Á, nem. Nem volt kedve ennyi szakaszt kihagyni az ösvényen, folyton átugrani egy-egy részt meg más útvonalat találni, úgyhogy majd visszajön jövőre, és végig legyalogolja. Legalábbis ezt mondták az ausztrálok. – Hűha! ‒ nyögtem ki, és valósággal beleszédültem a hírbe. Greg olyan volt nekem, mint valami talizmán, attól a naptól fogva, hogy találkoztunk, amikor épp eldöntöttem magamban,

abbahagyom a túrát. Hitt benne, hogy ha ő képes rá, akkor nekem is menni fog… és most egyszerűen elment. Ahogy az ausztrálok is, a házaspár, akikkel sosem találkoztam, de szinte azonnal kialakult róluk egy képem. Anélkül, hogy ismertem

volna őket, amazontermetűnek képzeltem el őket, nagyon tökösnek, akiket ausztrál vérük annyira alkalmassá tett a vadonbeli életre, amiről én nem is álmodhattam. ‒ És te miért nem mész át az AT-re? ‒ érdeklődtem szorongva, hátha azt feleli, hogy pontosan ez a terve. Rövid ideig gondolkodott.

– Túl nagy a forgalom ‒ felelte végül. ‒ Továbbra is rám meredt, a mellemen feszülő hatalmas Bob Marley -képre, mintha szeretne még valamit mondani. ‒ Mellesleg ez ám az elképesztő póló! Sosem jártam az AT-n, de Kennedy Meadowsban sokat hallottam róla a fiúktól. Ez a túraútvonal állt még a legközelebb a PTÖ-hez, ugyanakkor sokban különbözött is tőle. Minden nyáron vagy kétezren indultak el, hogy végigmenjenek rajta, de csak pár száznak sikerült eljutni a végéig ‒ ez még így is több ember volt, mint az a száz, aki minden évben megpróbálkozott a PTÖ-vel. Az AT-n gyaloglók az éjszakákat az ösvény mellett kiépített táborhelyeken vagy csoportos menedékeken töltötték. Az AT-n az utánpótláspontok is közelebb helyezkedtek el egymáshoz, a legtöbb valódi városokban, nem úgy, mint a PTÖ-n, ahol egy-egy ilyen hely gyakran mindössze egy postahivatalt, egy kocsmát és egy aprócska vegyesboltot jelentett. Megpróbáltam elképzelni az ausztrál nászutasokat az AT-n, amint sajtburgert falnak és sört vedelnek egy kocsmában, ami jó pár kilométerre van az ösvénytől, s az éjszakát valami faházban töltik. Túrázó társaiktól valószínűleg új beceneveket is kaptak, ami az AT -n jóval gyakoribb szokás, mint a PTÖ -n, habár mi is elneveztük a többieket. Ha Greg, Albert és Matt Brentről beszélt, akkor gyakran csak Kölyöknek hívták, pedig alig pár évvel lehetett nálam fiatalabb.

Greget időnként csak a Statisztikusnak nevezték, mert annyi adatot és számot tudott az ösvényről, és mert egyébként könyvelőként dolgozott. Matt és Albert a Cserkészek nevet kapta, Doug és Tom az Elitsulit. Azt hiszem, rám nem aggattak semmiféle nevet, de ha mégis aggattak volna, azt nem szeretném tudni ‒ gondoltam szorongva. Trinával, Stacyvel és Brenttel aznap este a beldeni üzlet melletti kocsmában vacsoráztunk. Miután kifizettem a zuhanyt, a mosást, a Snapple-t, némi nassolnivalót és egyéb apróságot, körülbelül tizennégy dollárom maradt. Zöldsalátát rendeltem és egy tányér sült krumplit ‒ azt a két tételt az étlapról, ami olcsó volt, egyben kielégíthettem két legmélyebb vágyamat: az étel legyen friss, és süljön zsírban. Ez összesen öt dollárba került, s így kilenc dollárom maradt a következő dobozig. Ami 215 kilométerre várt a McArthur-Burney Falls Emlékparknál ‒ ennek boltját az üzemeltető engedélyével a PTÖ-túrázók utánpótláspontként használhatták. Boldogtalanul kortyolgattam jeges vizemet, miközben a többiek söröztek. Falatozás közben megtárgyaltuk az előttünk álló szakaszt. Minden jelentés arról szólt, hogy hosszabb szakaszokat temetett be teljesen a hó. A jóképű pultos meghallotta, miről beszélünk, s hozzánk lépett, hogy elmesélje, a szóbeszéd szerint a Lassen Vulkanikus Nemzeti Parkot öt méter magas hó fedi. Dinamittal robbantják fel, hogy az utakat a rövid turistaszezon idejére átjárhatóvá tegyék. – Mit szólna egy italhoz? ‒ kapta el a pillantásomat. ‒ A cég ajándéka ‒ tette hozzá, amikor látta, hogy habozok. Csordultig töltött pohár hideg pinot gris-t hozott nekem. Amikor belekortyoltam, valósággal beleszédültem az élvezetbe, ugyanúgy, mint előző este a Hawaii koktéltól. Mire eljutottunk a számla kifizetéséig, már elhatároztuk, hogy

másnap reggel indulás után úgy nyolcvan kilométerenként váltogatni fogjuk az alacsonyabban fekvő, dzsipeknek való földutak és a PTÖ szakaszait, azután pedig autóstoppal próbálunk átjutni a Lassen Vulkanikus Nemzeti Park hótól eltorlaszolt részén, s egy Old Station nevű ponton kerülünk vissza újra a PTÖ-re. Miután visszatértünk a táborunkba, leültem a székembe, és levelet fogalmaztam Joe-nak egy kitépett papírlapon. Közelgett a születésnapja, és a bortól elfogott a nosztalgia. Eszembe jutott, amikor egy éjszaka sétálni indultunk, rajtam miniszoknya volt, alatta pedig semmi, s az egyik közpark egy félreeső zugában, egy kőfalnak dőlve szexeltünk. Eszembe jutott az a szédítő érzelemhullám, ami mindig az újabb adag herointól öntött el, s az is, hogy a párnahuzatomat kékre színezte Joe hajfestéke. Nem engedtem meg magamnak, hogy ezekről is írjak a levelemben. Csak ültem, markoltam a tollamat, az emlékekre gondoltam, meg amiket elmondhattam neki a PTÖ-n töltött időmből. Lehetetlen feladatnak tűnt megértetni vele mindazt, ami az az egyetlen hónap leforgása alatt történt, amióta utoljára találkoztunk Portlandben. Tavaly nyári emlékeim éppoly idegennek tűntek számomra, mint amilyenek az én kalandjaim lehettek neki, így hát ezek leírása helyett inkább hosszú listát állítottam össze a kérdéseimből: hogy van, mit csinál, kivel tölti az idejét, és hogy sort kerített-e már a változtatásra, amire azon a Kennedy Meadowsban kapott lapon célzott, s végre lejött-e a szerről. Reméltem, hogy igen. Nem magam miatt, hanem miatta. Összehajtottam a lapot és bedugtam a Trinától kapott borítékba. A tisztáson szedtem pár szál vadvirágot, lepréseltem és ezeket is a levél mellé csúsztattam, mielőtt lezártam volna a borítékot.

– Megyek, feladom ezt ‒ szóltam oda a többieknek, és fejlámpám fényénél végigballagtam a füvön, majd a csapáson a bezárt vegyesbolt elé kihelyezett postaládához. – Hé, szépségem ‒ hallottam meg egy férfihangot, miután bedobtam a ládába a levelemet. A bolt sötét tornácán csak egy cigarettát láttam felparázslani. – Helló ‒ köszöntem vissza bizonytalanul. – Én vagyok az, a pultos ‒ mondta a férfi, és előrelépett, hogy a derengő fényben megláthassam az arcát. ‒ Hogy ízlett a bor? ‒ kérdezte. – Ó. Hahó. Igen. Nagyon kedves volt tőled. Köszönöm. – Még mindig tart aa cigarettahamut. munkaidőm ‒ ‒közölte, és egy virágcserépbe pöckölte De nemsokára végzek. A lakókocsim ott áll a túloldalon, ha esetleg kedved támadna átjönni és bulizni. Akár egy egész üveggel is szerezhetek abból a pinot gris-ből, ami annyira ízlett. – Köszönöm ‒ feleltem, de holnap reggel nagyon korán kell kelnem, hogy elindulhassak.

Újra beleszívott a cigarettájába, aminek a vége felparázslott. Miután meghívott arra a pohár borra, egy darabig figyeltem. Úgy tippeltem, harminc körül járhat. Jól állt neki a farmer. Miért ne tarthatnék vele? – Hát, még van időd, ha esetleg meggondolnád magad ‒ jegyezte meg.

– Holnap harminc kilométert kell megtennem ‒ mintha ez neki bármit is jelentene.

feleltem,

– Alhatsz nálam is ‒ mondta. ‒ Megkaphatod az ágyamat. Én elalhatok a kanapén, ha így szeretnéd. Fogadok, jól esne végre ágyban aludnod a sok földön fekvés után.

– Már mindent előkészítettem az éjszakához ‒ intettem a tisztás felé. Kissé szédülve baktattam vissza a táborhoz: az érdeklődése megzavart, de jól is esett, belém hasított a leplezetlen vágy. Mire visszaértem, a többi nő már felhúzta a sátrán a cipzárat és lefeküdt, de Brent még ébren volt és a csillagokat bámulta. – Szép, mi? ‒ súgtam oda neki, és én is felfelé fordítottam a tekintetemet. Eközben jutott eszembe, hogy azóta nem sírtam, amióta elindultam a túraösvényen. Ez meg hogy lehet? Az után a rengeteg könny után, amit elsírtam, ez teljesen hihetetlennek tűnt, pedig igaz volt. Annyira megdöbbentem, hogy kis híján elsírtam magam, de aztán inkább felnevettem. olyan vicces? ‒ tudakolta Brent. –– Mi Semmi. ‒ Az órámra pillantottam. 10.15 volt. ‒ Ilyenkor már régen aludni szoktam. – Én is ‒ bólintott. – Ma éjjel viszont csöppet sem vagyok álmos. – Mert annyira feldob a gondolat, hogy végre igazi városban lehetsz ‒ felelte.

Mindketten nevettünk. Egész nap azt élveztem, hogy nőkkel lehetek együtt, hálás voltam azért a fajta beszélgetésért, amire oly ritkán nyílt alkalmam, amióta a PTÖ n gyalogoltam, s mégis Brent volt az, akihez a legközelebb éreztem magam ‒ talán mert valamitől olyan ismerősnek tűnt. Ahogy ott álldogáltam mellette, rájöttem, az öcsémre emlékeztet, akit eltávolodásunk ellenére mindenkinél jobban szerettem.

– Kívánnunk kellene valamit ‒ fordultam Brenthez. – Nem kellene ezzel várni, míg meglátunk hullócsillagot? –akadékoskodott.

egy

– A hagyomány szerint igen. De alkothatunk új szabályokat -magyaráztam. ‒ Én például olyan bakancsot szeretnék, amiben nem fáj a lábam. – De nem szabad hangosan kimondanod! ‒ reccsent rám bosszúsan. ‒ Ez pont olyan, mint amikor elfújod a gyertyákat a születés-napi tortádon. Nem árulhatod el senkinek, hogy mit kívántál. Most aztán nem fog teljesülni. A lábadnak ezennel annyi.

– Nem feltétlenül ‒ méltatlankodtam, bár azonnal elszorult a szívem, mert tudtam, hogy igaza van. – Na jó, én kívántam. Most te jössz ‒ fordult felém. Felbámultam egy csillagra, de a fejemben egyik kívánság a másikat követte. – Holnap mennyire korán indulsz? ‒ faggattam. – Mihelyt valamennyire kivilágosodik. – Én is ‒ vágtam rá. Nem akartam már másnap reggel búcsút mondani neki. Trinával és Stacyvel elhatároztuk, hogy a következő pár napban együtt gyalogolunk, és együtt táborozunk, de Brent gyorsabb volt nálunk, ami azzal járt, hogy egyedül készült nekiindulni. – Na, akkor kívántál? ‒ tudakolta. – Még gondolkodom. – Most van itt a jó alkalom ‒ magyarázta. ‒ Ez az utolsó éjszakánk a Sierra Nevadában. – Viszlát, Fény Vonulata ‒ súgtam az ég felé. – Kívánhatnál magadnak egy lovat ‒ tanácsolta Brent. ‒ Akkor nem kellene tovább aggódnod a lábad miatt. A sötétben rámeredtem. Való igaz, a PTÖ-n nemcsak gyalog, de teherhordó állatokkal is végig lehetett menni, habár én még nem találkoztam lovassal az ösvényen.

– Régen volt egy lovam ‒ feleltem, és visszanéztem az égre. ‒ Sőt, igazából kettő is volt. – Akkor szerencsés vagy ‒ mondta. ‒ Nem mindenkinek lehet lova. Egy darabig mindketten hallgattunk.

Én pedig kívántam valamit.

NEGYEDIK RÉSZ VADON

Nem volt fedél fölöttem, Hát merészségből lett tetőm. ROBERT PINSKY:

A szamuráj dala Soha, soha, soha ne add fel. WINSTON CHURCHILL

11.

LOU-T A LOU- BÓL

A főút mellett álltam Chester városán túl, és éppen stoppolni próbáltam, amikor lefékezett mellettem egy férfi egy ezüst Chrysler LeBaronnal, megállt és kiszállt. Az elmúlt ötvenakárhány óra során nyolcvan kilométert stoppoltunk

Stacyvel, Trinával meg a kutyával, Beiden Towntól egy Stover Camp nevű helyig, de tíz perccel ezelőtt elváltunk, amikor megállt nekünk egy Honda Civic, és a benne ülő pár azt közöl te velünk, hogy csak két személyt tudnak elvinni. – Menj te ‒ unszoltuk egymást. ‒ Nem, menj csak te! ‒ Végül én voltam az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy Stacy és Trina szálljon be a kocsiba a mögöttük besompolygó Odinnal, aki szintén megpróbált helyet találni magának, én pedig biztosítottam őket, hogy minden rendben lesz velem. És rendben is lesz, igen, erősködtem magamban, miközben a LeBaronból kiszálló férfi felém ballagott az út murvás padkáján, pedig gyomrom idegesen összeszorult, amikor a pillanat tört része alatt próbáltam eldönteni, hogy miféle szándékai lehetnek. Elég rendes pasasnak tűnt, pár évvel lehetett idősebb nálam. Rendes pasas, határoztam el, amikor kocsija lökhárítójára pillantottam, amin zöld matrica díszelgett, rajta a felirat: KÉPZELD EL A VIRÁG VÉGÉT. Vajon létezik olyan sorozatgyilkos, aki a virág végét képzeli el?

– Hahó! ‒ köszöntem rá barátságosan. Nálam volt a világ leghangosabb sípja, kezem öntudatlanul is odatévedt Szörnyeteg tetejére, s ujjaim megmarkolták a fémvázra hurkolt műanyag zsinórt, amin lógott. Akkor használtam a sípot utoljára, amikor megláttam az ösvényen a medvét, de azóta is állandóan és zsigerileg tudatában voltam annak, hol találhatom meg, mintha bizony nem is a hátizsákomhoz lenne odaerősítve, hanem valami láthatatlan szálon hozzám. – Jó reggelt ‒ felelte a férfi, és kezet nyújtott, barna haja a szemébe hullott. Bemutatkozott: Jimmy Carternek hívták, „nem rokon”, jegyezte meg, és azt is, hogy sajnos nincs elég hely az autójában ahhoz, hogy elvihessen. Odanéztem és rögtön

láttam, hogy ez így van. A vezetőülés kivételével a kocsi minden négyzetcentije, egészen az ablakig meg volt pakolva újságokkal, könyvekkel, ruhákkal, üdítős dobozokkal, meg egy sereg egyéb holmival. Ugyanakkor azt is mondta, hogy ha lehet, szeretne beszélgetni velem. Elmagyarázta, hogy egy Hobo Times nevű kiadvány riportere. Sokat utazik az országban, s közben interjút készít olyan „népekkel”, akik úgy élnek, mint a hobók. – De én nem vagyok hobó ‒ mondtam, és jót mulattam a gondolaton. ‒ Én hosszútávtúrázó vagyok. ‒ Elengedtem a sípot, kinyújtott karomat az út felé lendítettem és feltartottam hüvelykujjamat az előttünk elhúzó furgon felé. ‒ A Pacifikus Túraösvényen gyalogolok -részleteztem, és visszanéztem rá, mert szerettem volna, ha beszáll az autójába és elhúz. Hátravolt még két másik főútszakasz, ezen muszáj volt találnom egy-egy autóst, aki elvisz egy darabon, hogy eljuthassak Old Stationhöz, és azzal, hogy itt ácsorgott, nem igazán segített. Koszos voltam, a ruháim még annál is mocskosabbak, de attól még magányos nő voltam. Jimmy Carter jelenléte megbonyolította a helyzetet, megváltoztatta a képet, amit az elhaladó autósok láttak. Emlékeztem arra is, milyen hosszú ideig ácsorogtunk az út mentén Greggel, amikor Sierra Citybe tartottunk. Amíg Jimm y Carter itt szobroz mellettem, senki nem fog megállni. – No akkor, mennyi ideje utazgat is? ‒ kapott elő egy tollat meg egy hosszúkás újságíró noteszt vékony kordnadrágja hátsó zsebéből. A haja loboncos volt, mosatlan. Homlokába hulló sötét fürtjei hol eltakarták, hol felfedték a szemét, attól függően, hogyan fújta őket a szél. Az a benyomásom támadt, hogy talán még doktorija is van valami laza és körülírhatatlan

tudományágban. A tudat történetéből esetleg vagy a diskurzus és társadalom összehasonlító tanulmányozásából. – Már mondtam, hogy nem úgy utazom ‒ feleltem, és elnevettem magam. Bármennyire szerettem volna fogni egy autót, egy kicsit azért feldobott Jimmy Carter társasága. ‒ A Pacifikus Túraösvényen gyalogolok ‒ ismételtem el, és magyarázatképpen az utat szegélyező erdő felé böktem, holott a PTÖ valójában úgy tizennégy kilométerre nyugatra volt onnan, ahol álltunk. Értetlenül, bambán meredt rám. A délelőtt közepén jártunk, máris nagyon meleg volt ‒ az ilyen napokon délben már perzselő a hőség. Azon töprengtem, hogy vajon érzi-e a szagomat. Én már túljutottam azon a ponton, hogy feltűnjön. Hátraléptem és megadóan leengedtem a karom. Semmi esélyem nem volt a stoppolásra, amíg itt ácsorog mellettem. – Az egyik országos túraútvonalról beszélek ‒ közöltem, de ő csak bámult rám türelmes arckifejezéssel, kezében a notesz, amibe egy szót sem jegyzett le. Miközben elmagyaráztam, hogy mi is a PTÖ, és én mit keresek rajta, feltűnt, hogy Jimmy Carter eléggé jóképű. Azon is eltöprengtem, hogy van -e az autójában valami ennivaló. – De ha a vadonban túrázik, akkor mit keres itt? ‒ tette fel a kérdést. Erre elmeséltem, hogy a Lassen Vulkanikus Nemzeti Park hótorlaszait kerülöm ki éppen. – És mióta van úton? – Egy hónapja indultam el az ösvényen ‒ feleltem, és ahogy ezt lekörmöli. Közben felötlött bennem, hogy talán egy egészen picikét mégiscsak hobó vagyok, figyelembe véve, hogy mennyi időt töltök különféle szakaszok figyeltem,

kikerülésével és autóstoppolással, de úgy láttam, ezt bölcsebb lenne nem megemlíteni neki. – És ez alatt a hónap alatt hány éjszakát töltött úgy, hogy rendes fedél volt a feje felett? ‒ faggatott. – Hármat ‒ válaszoltam némi fejszámolás után: egyet Franknál és Annette-nél, és egyet-egyet a ridgecresti és Sierra City-beli motelban. – Ez minden holmija? ‒

intett a hátizsák és a síbot felé. – Igen. Illetve otthon egy adag holmimat raktárba tettem, de igen, jelenleg ez mindenem. ‒ Kezemet Szörnyetegen pihentettem. Mindig is a barátomnak éreztem, de most, Jimmy Carter társaságában még inkább annak láttam . – Hát, szerintem maga hogy mégiscsak hobóle ‒a kiáltott örvendezve, aztán megkért, betűzzem vezeték - fel és keresztnevemet.

Ezt meg is tettem, de aztán megbántam. – Na ne! ‒ bődült el, mihelyt a papírra véste. ‒ Tényleg így hívják? – Igen ‒ vetettem oda, és elfordultam, az utat fürkésztem, hátha felbukkan egy autó. Nem akartam, hogy meglássa arcomon a tétovázást. Minden furán csöndes volt, aztán a kanyarban feltűnt egy rönköket szállító teherautó, és nagy zajjal elhúzott mellettünk, ügyet sem vetve felt artott hüvelykujjamra. – Szóval ‒ készült tisztázni Jimmy Carter, amikor a teherautó elhaladt ‒, maga tényleg egy kóbor lélek. – Azt azért nem mondanám ‒ hebegtem. ‒ Az két teljesen különböző dolog, hogy valaki hobó vagy túrázik. ‒ Csuklómat a síbot rózsaszín hurkába dugtam, a hegyével pedig a földet kapirgáltam, egy sehova nem tartó vonalat húzva. ‒ Nem vagyok túrázó abban az értelemben, ahogy esetleg képzelné ‒

részleteztem. ‒ Én amolyan speciális túrázó vagyok. Huszonötharminc kilométert teszek meg minden áldott nap, felmegyek a hegyoldalban, aztán le, távol az utaktól, az emberektől, mindentől, gyakran napokon át nem is találkozom emberrel. Mi lenne, ha erről írna valamit? Felpillantott a noteszából, haját a szél teljesen belefújta sápadt arcába. Annyi ismerősömre hasonlított. Kíváncsi voltam, hogy én is emlékeztetem-e másokra. – Annyira ritkán találkozom hobó nőkkel ‒ lehelte, mintha valami titkot vallana meg. ‒ Ez kurvára szuper. – Nem vagyok hobó! ‒ szögeztem le ezúttal erélyesebben. – Nagyon nehéz ám hobó nőket találni ‒ makacskodott. Kifejtettem, hogy ez azért lehet, mert a nőket túlságosan elnyomják a hobósághoz. Hogy jó eséllyel azok a nők, akik szeretnének hobók lenni, végül valami házban végzik egy fészekalja gyerekkel, akiket fel kell nevelniük. Olyan gyerekekkel, akiknek az apja hobó, és az utat járja. – Á, már értem! ‒ kiáltott fel. ‒ Szóval maga feminista. – Igen ‒ bólintottam. Jó érzés volt végre egyetérteni valamiben. – A kedvencem ‒

nyilatkozta, és lejegyzett valamit a

noteszba, anélkül, hogy megmondta volna, a kedvenc mije. – De ez mind nem számít! ‒ csattantam fel. ‒ Mert én nem vagyok hobó. Ez ugyanis teljesen törvényes, tudja. Mármint amit én csinálok. És nem én vagyok az egyetlen, aki a PTÖ -n gyalogol. Ezt mások is szokták csinálni. És hallott már az Appalache Túraösvényről? Az is hasonló. Csak arra, nyugat felé van. ‒ Álltam és néztem, ahogy leír mindent, amit csak mondtam, mindent, ami mintha több is lett volna szavaknál. – Szeretném lefényképezni ‒ jelentette ki Jimmy Carter. Benyúlt az autójába és előhúzott egy fényképezőgépet. ‒

Mellékesen megjegyezném, hogy szuper a pólója. Nagyon szeretem Bob Marleyt. És a karkötője is tetszik. A hobók közt sok vietnami veterán van ám. Lenéztem William J. Crockett nevére a csuklómon. – Mosolyogjon ‒ kérte, és már kattintott is. Úgy közölte velem, hogy a Hobo Times őszi számában keressem majd a rólam szóló cikket, mintha rendszeres olvasójuk volnék. ‒ Voltak már cikkeink, amiket átvett a Harper’s is ‒ tette hozzá. – A Harper’s? ‒ bámultam rá megütődve. – Igen, tudja, van ez a folyóirat… – Tudom, mi a Harper’s ‒ szakítottam félbe. ‒ És nem szeretnék bekerülni a Harper’sbe. Illetve dehogynem, nagyon szeretnék benne lenni nem‒ mint hobó. – Azt hittem, hogya Harper’sben, maga nem de hobó vetette oda, és kinyitotta a kocsija csomagtartóját. – Hát, nem is vagyok az, úgyhogy tényleg nem lenne jó, ha bekerülnék a Harper’sbe, ami azt jelenti, sőt talán még jobb lenne, ha nem írná meg a cikket, mert… – Központilag összeállított hobó ajándékcsomag ‒ jelentette ki felém fordulva, és egy hideg Budweisert nyomott a kezembe, meg egy műanyag szatyrot, aminek az alját jó pár dolog húzta le.

– De hát nem vagyok hobó ‒ visszhangoztam utoljára, bár jóval kevesebb meggyőződéssel, mint korábban, mert féltem, hogy ezúttal hinni fog nekem, és visszaveszi a központilag összeállított hobó ajándékcsomagot. – Köszönöm az interjút ‒ jelentette ki, és lecsapta a csomagtartó fedelét. ‒ Vigyázzon magára idekint a vadonban. – Igen. Maga is ‒ feleltem. – Feltételezem, van fegyvere. Vagyis inkább remélem, hogy van.

Vállat vontam, nem igazán akartam válaszolni. – Mert tudja, eddig délen volt, de mostantól egyre északabbra halad, ami azt jelenti, hogy hamarosan belép a Nagylábú vidékére. – Nagylábú? – Persze. Tudja, a Sasquatch. Az nem mese. Innentől végig, a határon át, egészen Oregonig olyan vidéken jár majd, ahonnan a legtöbb Nagylábút észlelik a világon. ‒ Úgy fordult a fák felé, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy ilyen. ‒ Sokan hisznek benne. Sok hobó… Azok, akik a világot járják. Olyanok, akik tényleg tudják. Hogy én mennyi Nagylábú sztorit hallottam már! – Hát, velem minden rendben van. Legalábbis eddig így azt volthiszem, ‒ nevettem fel, pedig a gyomrom hirtelen összerándult. Mielőtt elindultam volna a PTÖ -n és elhatároztam, hogy nem fogok félni semmitől, azokban a hetekben állandóan medvékre gondoltam, meg kígyókra, meg pumákra, meg fura alakokra, akikkel összefuthatok. Szőrös, kétlábú, emberszerű jetik fel sem merültek bennem. – Valószínűleg tényleg nem lesz semmi gond. Nem aggódnék a maga helyében. Magát biztos békén hagyják. Főleg, ha fegyvere is van. – Igen ‒ biccentettem.

– Sok sikert a túrájához ‒ mondta, és beszállt a kocsijába. – Sok sikert… a hobóvadászathoz ‒ kívántam viszont, és integettem, miközben elhajtott. Egy darabig álltam ott, s hagytam, hogy úgy húzzanak el mellettem az autók, hogy még csak meg sem kíséreltem leinteni őket. Úgy éreztem, az egész kerek világon nincs senki, aki nálam árvább volna. A nap még a sapkámon át is perzselőn tűzött le

a fejemre. Eltöprengtem, hogy hol lehet Stacy és Trina. A férfi, aki felvette őket, csak olyan húsz kilométernyire vitte őket kelet felé, egy kereszteződésig, ahol a másik úton megpróbálhattak újra stoppolni, hogy így jussanak el előbb észak, majd újra nyugat felé tartva Old Stationhöz, ahol újra megindulhatunk a PTÖ-n. Megállapodtunk abban, hogy annál a kereszteződésnél találkozunk. Most már egy kicsit bántam, amiért biztattam őket, hogy hagyjanak magamra, amikor megállt nekünk az az autós. Egy közelgő kocsi elé tartottam a hüvelykujjamat, s csak amikor elment, döbbentem rá, hogy talán nem a legjobb benyomást keltem, ahogy egy sörös dobozt markolok. Forró homlokomhoz nyomtam a hűvös alumíniumot, s hirtelen rám tört a vágy, hogy megigyam. Ugyan miért ne? A hátizsákban csak megmelegedne. Szörnyeteget a hátamra rántottam, átkecmeregtem a gazon, ami az árok oldalait borította, onnan pedig beljebb hatoltam az erdőbe, ami valahogy otthonosabb helynek tűnt ‒ mintha inkább itt lett volna már az én világom, a hogy az utak, városok és autók világa egyre kevésbé volt az enyém. Addig baktattam, míg nem találtam egy jó kis árnyékos helyet. Ott letelepedtem a földre és felpattintottam a sörös dobozt. Nem szeretem a sört ‒ ami azt illeti, az a Budweiser volt az első teljes doboz sör, amit megittam ‒, de akkor nagyon ízlett. Gondolom, ilyennek érezhetik a sör ízét azok, akik szeretik: hideg volt, fanyar, friss, és éppen erre volt szükségem. Miközben kortyolgattam, felmértem a műanyag szatyor tartalmát. Kiszedtem belőle mindent és magam elé helyeztem a földre: egy csomag mentolos rágó, három, darabonként csomagolt törlőkendő, egy papírcsomag, amiben két aszpirin lapult, hat áttetsző aranyozott papírba csomagolt karamella, egy doboz gyufa, amelyen a

Köszönti a Steinbeck Gyógyszer

felirat állt, egy műanyag fóliába zárt Slim Jim kolbász, egy szál cigaretta, henger alakú, üvegutánzat tokban, egy eldobható borotva és egy babkonzerv széles kis konzervdobozban. Először a kolbászt ettem meg, leöblítettem a söröm maradékával, aztán következett a hat karamella. Megettem mindet, egyiket a másik után, aztán pedig ‒ mert éhes voltam, mindig éhes ‒ a babkonzervre koncentráltam. Svájci bicskám lehetetlen konzervnyitó pengéjével milliméterenként feszítettem fel, aztán túl lusta voltam ahh oz, hogy megkeressem a hátizsákban a kanalamat, hát a késsel halásztam ki a babszemeket, és úgy ettem le a pengéről ‒ hobó stílusban. Amikor a sörtől enyhén becsípve visszatértem az útra, két rágógumit rágcsáltam, hogy valamelyest kijózanodjak, s lelkesen integettem minden egyes elhaladó járműnek. Pár perc múlva egy öreg, fehér Maverick meg is állt. A vezetőülésen egy nő ült, mellette egy férfi, hátul egy másik férfit és egy kutyát láttam. – Hová tart? ‒ kérdezte a nő. – Old Stationbe ‒ feleltem. ‒ Vagy legalábbis a 36-os és 44és kereszteződéséig. – Az útba esik ‒ bólintott a nő, kiszállt az autóból, hátrament és kinyitotta előttem a csomagtartót. Úgy negyvenévesnek néztem. Szőkített, göndör haja volt, arca puffadt, régi pattanások nyomait őrizte. Levágott szárú farmert viselt, fülében pillangó formájú fülbevalót, nyakban megkötős, szürke fölsőjét mintha a felmosókhoz használt fonalakból készítették volna. ‒ Nem csekélység ez a pakk, kislány ‒ jegyezte meg, és fülsértő hangon felnevetett.

– Köszönöm, köszönöm ‒ ismételgettem, a verejtéket törölgetve arcomról, miközben együttes erővel próbáltuk beszuszakolni Szörnyeteget a csomagtartóba. Amikor végre bent volt, beszálltam a hátsó ülésre a kutya és a férfi mellé. A kutya husky volt, kék szemű, csodaszép, az ülés előtti keskeny sávon álldogált. A férfi szikár volt, annyi idős lehetett, mint a nő, sötét haját keskeny fonatban fogta össze. Fekete bőrből való motoros mellényt viselt ing nélkül, fejére piros kendőt kötött, szintén motoros stílusban. – Hahó! ‒ mormoltam felé, miközben hiába keresgéltem a biztonsági övét, ami reménytelenül beszorult az ülés hajlatába. Szemem közben a férfi tetoválásaira tévedt: egyik karján tüskés buzogánygolyót láttam láncon, a másikon fedetlen mellű nőt, aki fájdalmában vagy elragadtatásában hátraveti a fejét, napbarnított mellkasára pedig egy latin szót írtak, amelynek jelentését nem ismertem. Amikor felhagytam azzal, hogy kirángassam a biztonsági övet, a husky odahajolt hozzám és puha, furán hűvös nyelvével lelkesen megnyalta a térde met. – Ennek a kutyának aztán kibaszottul jó az ízlése nők dolgában ‒ jegyezte meg a férfi. Egyébként Stevie Raynek hívják, tette hozzá. A kutya abban a pillanatban abbahagyta a térdem nyalogatását, becsukta a száját és hűvösen bámult rám fekete szegélyű szemével, mintha tudatában volna annak, hogy éppen bemutattak bennünket egymásnak, és kellő udvariassággal szeretne viselkedni. ‒ Én Spider vagyok. Louise-zal meg már találkoztál. De csak Lou-nak hívjuk. – Szia! ‒ köszönt oda Lou, egy pillanatra odakapta a szemét a visszapillantó tükörbe és rám nézett. – Ő pedig a testvérem, Dave ‒ intett az elöl ülő férfi felé. – Hahó! ‒ üdvözöltem. – És te? Van neved? ‒ fordult felém érdeklődve Dave.

– Ó, persze… bocsánat. Cheryl vagyok. ‒ Mosolyogtam, de bizonytalan érzés kerített a hatalmába attól, hogy beszálltam ebbe a kocsiba. Most már nem tehettem semmit. Már gurultunk, forró szél fújta a hajamat. Megsimogattam Stevie Rayt, közben igyekeztem feltűnés nélkül pár oldalpillantással felmérni Spidert is. ‒ Köszönöm, hogy felvettetek ‒ mondtam, nyugtalanságomat palástolva. – Ugyan, hugi, semmi probléma ‒ vágta rá Spider. Középső ujján négyszögletes türkizgyűrűt viselt. ‒ Mindannyian jó sok időt töltöttünk már úton. Tudjuk, milyen az. A múlt héten én is stoppoltam, és egy kibaszott autós sem állt meg, hogy elvigyen. Ezért is szóltam Lou-nak, hogy fékezzen le. Kibaszott karma, érted, miről beszélek. – Jaha ‒ bólintottam, és hajamat a fülem mögé tűrtem. Olyan száraznak és durvának éreztem a tapintását, mintha szalma lett volna.

– Egyébként meg mit művelsz az úton? ‒ tudakolta Lou az első ülésről. Végigmondtám az egész PTÖ-történetet, elmagyaráztam, mi van az ösvénnyel meg a rekordmennyiségű hóval, s a bonyolult útvonallal, amin el kell jutnom Old Stationig. Tiszteletteljes, kissé távolság-tartó érdeklődéssel hallgattak végig, közben mindhárman rágyújtottak. Amikor befejeztem, Spider fordult hozzám. – Elmondanék egy történetet, Cheryl. Szerintem köze van ahhoz, amiről beszéltél. Olvastam egy régi sztorit állatokról, volt valami kibaszott tudós Franciaországban a harmincas vagy a negyvenes években, vagy valamikor faszom tudja mikor, és megpróbálta rávenni a majmokat, hogy rajzoljanak képeket, hogy művészi képeket csináljanak, mint azok a képek, amiket a komoly kibaszott festményeken lehet látni a múzeumokban

meg ilyesmi. Úgyhogy a tudós pasi folyton mutogatta a majmoknak a festményeket, meg szénceruzákat adott nekik, hogy rajzoljanak, aztán egy nap a majmok végre tényleg csináltak valamit, de egyáltalán nem olyat, mint amit a művészi festményeken láttak. Hanem a majom a saját kibaszott ketrecének a rácsait rajzolta le. A saját kibaszott ketrece rácsait! Ember, hát mi az igazság, ha nem ez? Én ezt teljesen megértem, és szerintem, hugi, te is így vagy ezzel. – Igen ‒ bólintottam őszintén. – Ezt mindannyian megértjük ‒ szólalt meg Dave, és megfordult az ülésén, hogy Spiderrel előadhassanak egy sor „motoros vértestvér” kézmozdulatot. – Ésamikor tudod, hogy ezzelvele. a kutyával mi a helyzet? ‒ tudakolta Spider, végeztek ‒ Azon a napon kaptam, amikor Stevie Ray Vaughan meghalt. Ezért lett ez a kibaszott neve is. – Nagyon szeretem Stevie Rayt ‒ jegyeztem meg. – Szereted a Texas Floodot? ‒ fordult hozzám Dave. – Igen ‒ feleltem, és már a gondolatától is elöntött a boldogság. – Itt van ‒ közölte, előhúzott egy CD-t és benyomta a hordozható lejátszóba, amit ott állt közte és Lou között. Egy másodperc múlva Vaughan elektromos gitárjának mennyei hangjai töltötték be a kocsit. Úgy éltem meg a zenét, mintha táplálék lett volna, mintha étel lett volna, mintha mindenféle lett volna, amit hajdan adottnak vettem, s ami mostanra az

elragadtatás forrásává vált, mert nem lehetett részem benne. Elmerültem a „Love Struck Baby” című számban és csak bámultam, ahogy elúsznak mellettünk a fák. Amikor véget ért a zene, Lou megszólalt: – Mi is teljesen szédültek vagyunk, Dave meg én. Jövő héten lesz az esküvőnk.

– Gratulálok ‒ mondtam. – Na, édesem, és te hozzám jössz? ‒ érdeklődött Spider, aztán keze fejével végigsimított meztelen combomon. Éreztem, ahogy bőrömbe nyomódik türkizgyűrűje. – Oda se figyelj rá ‒ mondta Lou. ‒ Csak egy kanos vénség. ‒ Felkacagott, és a szememet kereste a visszapillantó tükörben. Én is kanos vénség vagyok, jutott eszembe, miközben Stevie Ray, a kutya módszeresen nyalogatta a térdemet, a másik Stevie Ray pedig dögösen rázendített a „Pride and Joy” előadására. Lábamon szinte lüktetett a hely, ahol Spider hozzáért. Szerettem volna, ha újra megteszi, pedig tudtam, hogy ez micsoda nevetséges ötlet. A visszapillantó tükörről műanyag borítású kártya lógott le, rajta kereszt, mellette egy kopott fenyőfa formájú légfrissítő, ami megpördült, s ekkor észrevettem, hogy a túloldalára egy kisfiú fotója van ragasztva. – A fiad? ‒ kérdeztem Lou-t, amikor véget ért a dal, és a tükör felé intettem. – Ő az én kis Luke-om ‒ felelte, és megérintette a képet. – Ő is ott lesz az esküvőn? ‒ érdeklődtem, de nem felelt. Lehalkította a zenét, és abban a pillanatban megéreztem, hogy nem kellett volna megkérdeznem. – Öt éve halt meg, nyolcéves korában ‒ mondta Lou pár másodperccel később. – Sajnálom ‒ nyögtem ki, előrehajoltam és megsimogattam a vállát. – Biciklizett és elütötte egy teherautó ‒ felelt egyszerűen a gesztusra. ‒

Nem halt meg azonnal. Egy hétig bírta még a kórházban. Az orvosok el sem hitték, hogy nem halt szörnyet rögtön. – Szívós kis fasz volt ‒ jegyezte meg Spider.

– Bizony ‒ bólintott Lou. – Akár az anyja ‒ tódította Dave, és megmarkolta Lou térdét. – Annyira sajnálom ‒ nyögtem ki újra. – Tudom ‒ felelte Lou, aztán felhangosította a zenét. Csak ültünk az autóban, nem beszéltünk, s hallgattuk, ahogy Vaughan elektromos gitárja végignyüszíti a „Texas Flood”-ot, és hallatán elszorult a szívem. Pár perc múlva Lou elkurjantotta magát: – Itt az útkereszteződésed. ‒ Lefékezett, kikapcsolta a motort és Dave-re pillantott. ‒ Fiúk, miért nem viszitek el Stevie Rayt pössenteni egyet? Mindannyian kiszálltunk, ők aztán egy darabig tébláboltak, rágyújtottak, miközben én kicibáltam a csomagtartóból a hátizsákomat. Dave és Spider bevezette Stevie Rayt az út menti fák közé, Lou-val pedig megálltunk egy árnyékos helyen a kocsi közelében, én pedig magamra csatoltam Szörnyeteget. Megkérdezte, van -e gyerekem, hány éves vagyok, férjnél vagyok-e vagy legalább voltam -e valaha. Nincs, huszonhat, nem, igen, feleltem a kérdéseire. – Csinos vagy, jól elboldogulsz, bármibe kezdj is ‒ jegyezte meg.

– Nálam az emberek mindig azzal jönnek, hogy jó szívem van. Sosem néztem ki jól. – Ez nem is igaz ‒ vágtam rá. ‒ Szerintem csinos vagy. – Tényleg? ‒ nézett rám. – Igen ‒ feleltem, pedig magam sem igazán a „csinos” szóval írtam volna le. – Tényleg? Köszönöm. Jó ilyet hallani. Általában Dave az egyetlen, aki így gondolja. ‒ Végignézett a lábamon. ‒ Hallode, kislány, rád férne egy borotválás! ‒ visított fel, aztán

ugyanolyan harsányan felröhögött,

mint akkor, amikor azt

mondta, hogy mekkora a pakkom. – Nem ‒ nyújtotta a szót, kifújva

a cigarettafüstöt a szájából ‒, csak húztalak vele. Szerintem szuper dolog, hogy azt csinálod, amihez kedved van. Ha engem kérdezel, túl kevés csaj képes erre. Hogy a társadalom és az elvárások képébe vágja, hogy bekaphatják. Jobban állnánk, ha több nő szedné össze magát. ‒ Mélyet szívott a cigarettájából és egyenes csíkban fújta ki a füstöt. ‒ Na szóval, amikor a fiam meghalt… Utána én is meghaltam. Itt belül. ‒ Cigarettát tartó kezével megkopogtatta a mellét. ‒ Ugyanúgy nézek ki, de itt bent már nem vagyok ugyanaz. Persze, az élet megy tovább, meg csupa ilyen baromság, de Luké halála kiszívta belőlem az életet. Igyekszem nem mutatni, de így van. Kiszívta Lou -t a Lou-ból, és már sosem kapom vissza. Érted, miről beszélek? – Igen ‒ jelentettem ki, és belenéztem mogyoróbarna szemébe. – Sejtettem ‒ bólintott. ‒ Volt egy olyan érzésem, hogy te értheted. Aztán elbúcsúztam tőlük, átvágtam a kereszteződésen az úthoz, amin eljuthatok Old Stationbe. Akkora volt a forróság, hogy szinte láthatóan hullámzott a levegő a talaj fölött. Amikor kiértem az útra, valamivel távolabb három alak reszkető körvonalát pillantottam meg. – Stacy! ‒ ordítottam. ‒ Trina! Észrevették és integetni kezdtek. Odin is odavakkantott egy hellót. Sikerült közösen eljutnunk stoppal Old Stationbe ‒ ami újabb falucska volt, inkább csak néhány épület, mintsem kisváros. Trina a postára indult, hogy pár holmit hazaküldjön, Stacyvel

addig a légkondicionált kávézóban vártunk rá, üdítőt iszogattunk és megbeszéltük az út következő szakaszát, ami a Modoc-fennsík egy darabkája volt, a neve Hat Creek Rim ‒ kopár vidék, arról híres, hogy sem vizet, sem árnyékot nem lehet találni rajta, a legendák ösvényén belül maga is legenda. Száraz és forró hely, 1987 -ben egy tűz is felperzselte. A Pacifikus Túraösvény 1. kötete tudatta velem, hogy bár Old Station és a tőle úgy ötven kilométernyire található Rock Springs Creek között a könyv írásakor, 1989 -ben még nem volt megbízható vízlelőhely, az Erdészeti Szolgálat azt tervezte, hogy nagyjából a szakasz felénél, a régi tűzfigyelő torony romjainál felállít egy vizestartályt. A könyv figyelmeztetett arra, hogy az információ helyességéről előbb győződjünk meg, mert ha létezik is a tartály, gyakran válik vandalizmus és puskagolyók áldozatává. Egyesével szopogattam el poharamból az üdítőhöz kapott jégkockákat, és az olvasott információt forgattam a fejemben. A vizestömlőmtől megszabadultam már Kennedy Meadowsban, mivel az ösvény északabbra fekvő szakaszain megfelelő vízpótlásra számíthattam. Az aszályos Hat Creek Rimre gondolva úgy terveztem, veszek egy jókora kanna vizet és rácsatolom Szörnyeteg tetejére, de részben anyagi, részben fizikai okokból nagyon reméltem, hogy erre mégsem lesz szükség. Abban reménykedtem, hogy utolsó centjeimet ételre költhetem a kávézóban, nem pedig vízre, arról nem is szólva, micsoda gyötrelem lenne ötven kilométeren át cipelni azt a kannát. A megkönnyebbüléstől aztán kis híján kizuhantam a székemből, amikor Trina azzal a hírrel tért vissza a postáról, hogy az útikönyvben említett víztartály megvan, és vizet is találhatunk benne.

Túláradó lelkesedéssel baktattunk el a másfél kilométernyire lévő táborhelyre, és utolsó közös esténken egymás mellett állítottuk fel a sátrainkat. Trina és Stacy másnap már indult tovább, én viszont úgy döntöttem, hogy várok egy kicsit: újra egyedül akartam gyalogolni, és szerettem volna kicsit pihentetni a lábamat, amin a Three Lalesből jövet szerzett hólyagok még nem gyógyultak be teljesen . Másnap reggel, amikor felébredtem, az egész tábor egyedül az enyém volt. Leültem a piknikasztalhoz, teát ittam a lábosomból, és elégettem A regény utolsó lapjait. Annak a tanáromnak, aki Micheneren gúnyolódott, bizonyos szempontból azért igaza volt: nem egy William Faulkner vagy Flannery O’Connor, de ettől függetlenül magával ragadott a könyve, és nem csak a stílusa miatt. A téma érintett meg. A történet több mindenről szólt, de a középpontjában egy regény élete állt, amit a szerző, a szerkesztő, a kritikusok és az olvasók szemszögéből követhettünk végig. Annyi mindent csináltam életemben, annyi különböző egyéniségemet éltem meg, s ezek között csak egy volt, ami sosem változott: író voltam. Tudtam, hogy egy nap megírom saját regényemet. Szégyelltem, hogy erre egyelőre nem került sor. Amikor tíz évvel ezelőtt a jövőmet terveztem, biztosra vettem, hogy mostanra már kiadom az első könyvemet. Írtam több elbeszélést és komoly kísérletet tettem egy regény megírására is, de még csak a közelébe sem jutottam egy teljes kötetnek. Az elmúlt év káoszában néha úgy tűnt, az írás örökre elhagyott, ám gyaloglás közben néha úgy éreztem, mintha kezdene visszatérni hozzám az a regény, hangja meg megszólalt a fejemben visszhangzó dalok és reklámszövegek között. Akkor reggel Old Stationben éppen Michener könyvét téptem szét öt-tíz oldalas darabokra, hogy el tudjam égetni, s

ott kuporogtam a tűzrakóhely mellett, nehogy véletlenül felgyújtsam a tábort, amikor elhatároztam, nekifogok. Úgysem várt rám más, mint egy hosszú, forró nap, letelepedtem hát a piknikasztalhoz és késő délutánig írtam. Amikor felnéztem, észrevettem, hogy sátram hálós ajtajába egy mókus éppen lyukat rág, mert hozzá akar férni a bent elhelyezett élelmiszeres zacskóhoz. Káromkodva elkergettem, ő meg visszafeleselt egy fáról. Ekkorra a tábor benépesült: a legtöbb piknikasztalon hűtőtáskák és tábori grillek álltak, a kikövezett kis beállókba kisteherautók és lakókocsik parkoltak be. Kiszedtem a sátorból az élelmiszeres zacskót, és másfél kilométeren át cipeltem magammal a kávézóhoz, ahol előző délután Trinával és Stacyvel üldögéltünk. Rendeltem egy hamburgert, nem érdekelt, hogy ezzel szinte minden pénzemet elköltöm. Következő ellátmányos dobozom hatvanhét kilométernyire, a Burney Falls Nemzeti Parkban várt rám, de most már gyorsabban és messzebbre tudtam gyalogolni, tehát akár két nap alatt képes vagyok odaérni. Beiden után volt két harminc kilométeres napom is. Délután ötre járt az idő, de nyáron kilencig, tízig is világos van, s én voltam az egyetlen vendég, aki a vacsoráját habzsolta. Amikor kiléptem az étteremből, alig pár érme maradt a zsebemben. Elmentem egy telefonfülke mellett, aztán visszatértem hozzá, felvettem a kagylót, beütöttem az 0 -t és riadt izgalommal vártam. A kezelő jelentkezésekor megadtam neki Paul számát. A harmadik csöngetésre vette fel. Annyira elérzékenyültem a hangja hallatán, hogy egy köszönést is alig tudtam kipréselni magamból. – Cheryl! ‒ kiáltott fel.

– Paul! ‒ nyögtem ki végül, aztán összevissza hadarva elmeséltem, hol vagyok, s valamennyit azóta megesett kalandjaimból is, hogy legutóbb találkoztunk. Majdnem egy órán át beszélgettünk szeretetteljesen, lelkesen, egymást támogatva és kedvesen. Nem az volt az érzésem, hogy a volt férjemmel beszélek. Inkább úgy éreztem, mintha a legjobb barátom volna a vonal túloldalán. Amikor letettem a kagylót, lenéztem földre dobott élelmiszeres zacskómra. Majdnem teljesen üres volt, halvány kékeszöld, cső alakú, valami gumiszerű anyagból készült. Felemeltem, magamhoz szorítottam és lehunytam a szemem. Visszasétáltam a táborba, aztán sokáig csak ültem a piknikasztalnál, kezemben a Nyári kalitkával, de túlságosan is heves érzelmek dúltak bennem ahhoz, hogy olvasni tudjak. Figyeltem, ahogy körülöttem vacsorát főznek, a sárga nap előbb rózsaszínbe, majd narancsszínűbe, végül halvány levendulába vált az égbolton. Hiányzott Paul. Hiányzott az életem. De egyikhez sem akartam visszamenni. Újra meg újra felrémlett előttem az a borzalmas pillanat, amikor bevallottam neki a hűtlenségemet, és mindketten a padlóra roskadt unk, s rádöbbentem, hogy azokkal a szavakkal nemcsak a válás felé vezető úton indultam meg, hanem errefelé is: hogy egyszer itt ücsörögjek egymagamban a kaliforniai Old Stationben egy piknikasztalnál, az ámulatba ejtő égbolt alatt. Nem voltam se boldog, se szomorú. Nem voltam büszke, és nem szégyenkeztem. Csak azt éreztem, hogy annyi tévedés és hiba ellenére azt legalább jól tettem, hogy eljutottam ide. Szörnyeteghez léptem és kivettem belőle az üvegutánzatú műanyag tokba dugott cigarettát, amit Jimmy Cartertől kaptam. Ugyan nem dohányzom, de kinyitottam a kis hengert, felültem a piknikasztal tetejére és rágyújtottam. Valamivel

több mint egy hónapja jártam a PTÖ -t. Ez valahogy egyszerre tűnt hosszú időnek, s közben mintha épp csak megkezdtem volna az utam, mintha csak most kezdtem volna leásni azért, amiért voltaképpen idejöttem. Mintha még mindig az a nő lettem volna, akinek lyuk tátong a szívében, de az a lyuk szinte észrevehetetlenül egyre kisebbre zsugorodott. Beleszívtam a cigarettába és kifújtam a füstöt ‒ eszembe jutott, hogy amikor Jimmy Carter délelőtt odébbállt, úgy éreztem, nincs nálam magányosabb ember kerek e világon. Talán valóban nem volt nálam magányosabb ember kerek e világon. És ez talán így volt rendben.

12.

IDÁIG

A hajnal első fényére felébredtem, s gyors, pontos mozdulatokkal tábort bontottam. Mostanra ehhez már csak öt perc kellett. Pontosan tudtam, hol a helye a zsákomban mindennek, ami annak idején nagy kupacban ott hevert abban a mojavei motelszoba ágyán, s amit azóta nem dobtam ki vagy égettem el, végezte és mindig erre amintha helyéreszüksége is tettem Kezem ösztönösen a dolgát, semel.volna az agyam irányítására. Szörnyeteg a részemmé vált, élettelen, plusz végtaggá. Bár súlya és mérete még mindig

meghökkentett, elfogadtam, hogy ezt a terhet kell viselnem. Nem éreztem magamban azt az ellenkezést, amit egy hónappal azelőtt. Nem én voltam őellene. Mi ketten egyek voltunk. Szörnyeteg súlya alatt kívülről is megváltoztam. A lábam kemény lett, akár a szikla, a benne feszülő izmok mintha bármire képesek lettek volna, s úgy mozgott egyre soványodó húsom alatt, mint korábban még soha. Csípőmön, vállamon és farkcsontom tájékán a Szörnyeteg pántjai által korábban felhorzsolt, vérző pontok mostanra megadták magukat, a bőr érdessé és durva tapintásúvá vált, és olyasmivé alakult, amit talán úgy írhatnék le a legpontosabban, ha fakéreghez és forró vízbe mártott, megkopasztott csirke bőréhez hasonlítom. A lábfejem? Totálkár, visszavonhatatlanul. Két nagylábujjam nem heverte ki a botladozást azon a könyörtelen lejtőn Three Lalestől Beldenig. A körmökben mintha alig maradt volna élet. Kisujjaimat annyira lehorzsoltam, hogy szinte már vártam, mikor válnak le teljesen a lábamról. A sarkamat állandósult vízhólyagok borították, egészen a bokámig. De azon a reggelen Old Stationben nem voltam hajlandó a lábamra gondolni. A PTÖ teljesítésében minden az ember lelkiállapotán múlik, a szilárd elhatározáson, hogy mindentől függetlenül megy tovább. Sebeimet letapasztottam ragasztószalaggal és 2nd Skinnel, aztán felvettem a zoknimat, a bakancsomat és elsántikáltam a táborhely csapjához, hogy megtöltsem két palackomat két liter vízzel ‒ ennek ki kellett tartania a Hat Creek Rímen átnyúló huszonnégy pokoli kilométeren át. Még korán volt, amikor elindultam az úton a PTÖ kereszteződés felé, de máris fullasztó volt a hőség. Kipihentnek éreztem magam és erősnek, készen álltam a rám váró napra. A délelőtt jelentős részében kiapadt patakmedrekben és

csontszáraz vízmosásokban tekeregtem, s vizet csak nagy ritkán kortyoltam. A délelőtt közepére másfél kilométernyi hosszú lejtős platóra jutottam, egy magasan fekvő, száraz, gazzal és vadvirággal teli mezőre, ahol árnyéknak nyoma sem volt. Az a néhány fa, ami mellett elhaladtam, teljesen elpusztult, nyilván a korábbi tűzvészek során, törzsük fehérre vagy szénfeketére perzselődött, törött ágaikat a lángok tőrré égették. Miközben elmentem mellettük, néma, gyötrelmes erővel hatott rám komor szépségük. Teljesen körülvett a kék ég, a nap fényesen, kíméletlenül ragyogott, perzselő sugarait még a sapkámon és az izzadt arcomra és karomra felkent napvédő krém rétegén át is jól éreztem. Kilométerekre elláttam ‒ a havas Lassen-csúcsot a közelben déli irányba, a magasabb és hóval jobban elborított Shasta-vulkánt, ami északon meredt az ég felé. A Shasta látványa megkönnyebbüléssel töltött el. Oda tartok. Elhaladok mellette, magam mögött hagyom, elmegyek egészen a Columbia folyóig. Most, hogy a havat már megúsztam, úgy tűnt, nincs semmi, ami letéríthet utamról. Elkezdett kialakulni előttem egy kép, amelyben fürgén és erőlködés nélkül gyalogolva teszem meg a hátralévő kilométereket ‒ a forróságtól szinte reszkető levegő viszont arra emlékeztetett, hogy lehetne több eszem is, így kénytelen voltam elég hamar meggondolni magam. Ha eljutok Oregon és Wisc onsin határához, akkor az pontosan azokkal a nehézségekkel jár, mint amelyekre számíthat az ember, ha egy szörnyű teherrel a hátán baktat előre. A gyaloglás alapjaiban volt más helyváltoztatási mód, mint az addig ismertek. A kilométerek nem unalmasan és egyhangúan húztak el mellettem. Mindegyik hosszú közelharc volt a gazokkal és göröngyökkel, fűszálakkal és szélben elhajló

virágokkal, a fölém tornyosuló és meg -megreccsenő fákkal. Minden kilométer a zihálásom hangját jelentette, a talajhoz csapódó lábam zaját, a síbotom koppanását minden lépésnél. A PTÖ-n megtanultam, milyen hosszú is egy kilométer. Nem volt olyan kilométer, amihez ne nagy alázattal közelítettem volna. És azon a napon a Hat Creek Rimen még alázatosabb lettem, amikor a levegő egyre jobban felhevült, s a szél legfeljebb csak a lábfejem magasságában borzolgatta a port. Egyszer épp nekilendült és porörvényt kavart, amikor felfigyeltem egy hangra, ami kitartóbbnak bizonyult, mint addig bármi. Rádöbbentem, hogy egy csörgőkígyó rázza a farkát valahol a közelemben, figyelmeztet, hogy térjek ki. Hátrahőköltem, s megpillantottam a kígyót: tőlem alig pár lépésnyire hevert az ösvényen, csörgős farkát úgy emelte el karikába görbülő testétől, mint valami intő ujjat, lapos feje felém vágott. Csak pár lépés, és rátaposok. Ez volt a harmadik csörgőkígyó, amivel az úton találkoztam. Már-már nevetségesen nagy ívben kikerültem és folytattam az utamat. Déltájt sikerült egy keskeny, árnyékos sávot találnom, ahol leültem enni. Lerántottam a bakancsomat és a zoknimat, hátradőltem a földön és duzzadt, megviselt lábamat a hátizsák tetejére emeltem, mint ebédszünetben mindig. Felnéztem az égre, bámultam a sólymokat és sasokat, amelyek békésen köröztek fölöttem, de nem tudtam egészen elengedni magam. Nem csak a kígyó miatt voltam feszült. A táj annyira kopár volt, hogy messzire elláthattam, mégis halvány, különös érzés kerített hatalmába, mintha valami a közelben leselkedne, figyelne engem, s csak arra várna, hogy rám ugorhasson. Felültem és puma nyomait keresgéltem a terepen, aztán hátradőltem, s azzal nyugtatgattam magam, hogy nincs mitől

félnem ‒ azonnal felpattantam azonban, mihelyt valahol megreccsent egy ág. Semmiség, jegyeztem meg magamban. Nem félek. A vizespalack után nyúltam és hosszan ittam belőle. Olyan szomjas voltam, hogy addig kortyolgattam, míg ki nem ürült, aztán kinyitottam a másik palackot és abba is beleittam, képtelen voltam abbahagyni. A hátizsákom cipzárán fityegő hőmérő szerint az árnyékban, ahol ültem, 38 fok volt. Gyaloglás közben frissítő dalokat én ekeltem. A napsugarak úgy záporoztak rám, mintha valódi fizikai, a hőnél megfoghatóbb erejük lett volna. A verejték összegyűlt a napszemüvegem kereténél és a szemembe folyt ‒ annyira csípett, hogy időről időre muszáj volt megállnom, hogy megtöröljem. A gondolat is képtelenségnek tűnt, hogy az előző héten még fent baktattam a hóval borított hegyekben, minden ruhámat magamra kellett vennem, s minden reggel arra ébredtem, hogy sátram oldalát vastagon belepi a dér. Nem tudtam pontosan felidézni ezeket az emlékeket. Azok a fehérlő napok mintha egy álom részei lettek volna, mintha most, az ösvényen töltött ötödik hetemben, mialatt a perzselő hőségben észak felé tartottam, még mindig ugyanazzal a forrósággal kellett volna megbirkóznom, ami a második héten majdnem a túra feladására kényszerített. Megálltam és újra ittam. A víz olyan forró volt, hogy belesajdult a szám. A széles síkságon zsályacserje és néhány szívósabb vadvirágfajta élt csak meg. Gyaloglás közben a vádlimat szúrós levelű növények horzsolták fel, amel yeket nem tudtam azonosítani. Az ismert fajták mintha megszólítottak volna, anyám hangján közölték velem a nevüket. Nem is tudtam arról, hogy ismerem őket, amíg a nevük fel nem bukkant a gondolataim között: vadmurok, castilleja, csillagfürt ‒

Minnesotában is ezek a fehér, narancsszínű, lila virágú növények nőttek. Ha elautóztunk mellettük, anya néha megállt, hogy az árok szélén növő virágokból szedjen egy csokorra valót. Megtorpantam és felnéztem az égre. A ragadozó madarak még mindig odafönt köröztek, mintha alig mozdították volna a szárnyukat. Soha nem jutok haza, gondoltam olyan végérvényességgel, hogy elállt tőle a lélegzetem, de aztán továbbmentem, s a fejemben más gondolat sem maradt, csak az, hogy testemet továbbra is előrelökjem a gyaloglás monoton ütemére. Nem volt még napom az ösvényen, hogy végül ne az egyhangúság győzött volna, amikor kizárólag arra lehetett gondolni, ami fizikailag a legmegerőltetőbb. Mintha minden más kiégett volna belőlem. Számoltam a lépteimet, s amikor eljutottam százig, újrakezdtem. Minden alkalommal, amikor végeztem egy sorozattal, úgy éreztem, elértem valami apróságot. Aztán a száz lépés túlságosan optimista célkitűzés lett, és lementem ötvenre, aztán huszonötre, majd tízre.

Egy, kettő, három, négy, öt, hat, hét, nyolc, kilenc, tíz. Megálltam és lehajoltam, kezemet a térdemre szorítva, hogy egy pillanatra enyhüljön a hátfájásom. A verejtékcseppek úgy hullottak arcomról a világos porba a földön, mintha könnyek lettek volna. A Modoc-fennsík más volt, mint a Mojave -sivatag, csak én ezt nem éreztem. Mindkettő tele volt éles levelű sivatagi növényekkel, de az emberi létformához egyformán ellenségesen viszonyultak. Közeledtemre apró, szürkés és barnás színű gyíkok surrantak át az ösvényen vagy dermedtek mozdulatlanná, míg elhaladtam mellettük. Ők vajon hol szereznek vizet maguknak? Ezen tűnődtem, hogy ne az járjon folyton a fejemben, mennyire melegem van, és milyen szomjas

vagyok.

Én honnan szereznék vizet? Öt kilométer választott el

a víztartálytól, legalábbis így tippeltem. Két de ci

vizem

maradt.

Aztán másfél. Aztán egy. Megfogadtam, hogy az utolsó fél decit addig nem iszom meg, míg meg nem pillantom a víztartályt, s fél ötkor egyszer csak ott volt: a távolban egy dombon feltűnt a kiégett tűztorony lábazata. Mellette egy oszlopnak döntve fémtartály állt. Mihelyt megláttam, előkaptam a palackot, lenyeltem az utolsó korty vizet, és boldog voltam, hogy pár percen belül teleihatom magam a tartályból. Ahogy egyre közelebb értem, észrevettem, hogy a mellette álló faoszlopon valamit lobogtat a szél. Először tépett szalagoknak néztem, aztán valami elszakadt anyagnak. Csak amikor odaértem, akkor láttam, hogy apró papírdarabok, amiket szigetelőszalaggal ragasztottak a póznához, s ezeket libegtette a szél. Előretántorodtam, hogy elolvassam, mi áll rajtuk, de már azelőtt tudtam, hogy rápillantottam volna. Különféleképpen fogalmazták ugyan meg, de a tartalom ugyanaz volt: NINCS VÍZ. Dermedten álltam egy darabig, a félelemtől teljesen elzsibbadtam. Bekukucskáltam a tartályba, hogy meggyőződjek róla. Tényleg nem volt víz. Nem volt vizem. Egy korty se.

Nincsvíznincsvíznincsvíznincsvíznincsvíznincsvíz. Belerúgtam a földbe, belemarkoltam a zsályacserjébe és a földhöz vágtam az ágait, iszonyúan dühös lettem magamra, hogy újra csak hülyeséget csináltam, hogy ugyanolyan idióta vagyok, mint az első napon, amikor megindultam az ösvényen. Aki helytelen méretű bakancsot vesz magának és alapvetően alábecsüli, hogy mennyi pénzre lesz szüksége a nyár során ‒ ja,

és ugyanaz az idióta, aki azt képzelte, végig tud me nni ezen az ösvényen. Rövidnadrágom zsebéből előhúztam az útikönyv kitépett lapjait és újra végigfutottam rajtuk. Nem úgy féltem, mint korábban, amikor azt képzeltem, hogy valami leselkedik rám ‒ most teljesen bepánikoltam. Ez nem is érzés volt, hanem tény: kilométerekre voltam a legközelebbi vízforrástól egy negyvenfokos napon. Tudatában voltam annak, hogy eddig ez a legveszélyesebb helyzet, amibe túrám során kerültem ‒ fenyegetőbb a portyázó bikánál, győzelmesebb a hónál. Szükségem volt vízre. Nagyon hamar. Most. Minden pórusomban ezt a vágyat éreztem. Eszembe jutott, amikor Albert megkérdezte az első találkozásunkkor, hogy hányszor vizelek egy nap. Azóta nem pisiltem, hogy reggel eljöttem Old Stationből. Nem kellett. Minden korty lenyelt vizet felhasználtam. Olyan szomjas voltam, hogy köpni sem tudtam. A Pacifikus Túraösvény szerzői szerint a legközelebbi „megbízható” vízforrás huszonnégy kilométernyire volt, bár azt is bevallották, hogy van ennél közelebb egy tároló ‒ ugyanakkor nagyon nem tanácsolták, hogy igyunk a vizéből, mert a minősége „a legjobb esetben is erősen kétes”. Az ösvényen nyolc kilométerre volt tőlem ez a vízforrás. Kivéve persze, ha ez is kiapadt. Magamban beismertem, hogy erre jó esély van, de attól még rohanva indultam meg feléje ‒ a magam stílusában rohanva, ami lábam állapotát és hátizsákom súlyát figyelembe véve alig lehetett több határozott tempójú lépkedésnél. Olyan érzésem támadt, mintha a Hat Creek keleti pereméről elém tárulna az egész világ. Alattam széles völgy nyúlt el, amit észak és dél felé is zöld vulkanikus hegyek szegélyeztek. Bármennyire zaklatott voltam, meg kellett csodálnom a táj szépségét. Igen, idióta

vagyok, totál idióta, aki belehalhat a kiszáradásba, a hőgutába és a kimerültségbe, igen, de legalább csodaszép helye n voltam ‒ amit a nehézségek ellenére, vagy talán éppen miattuk, megszerettem ‒, és a saját két lábamon jutottam el ide. Ezzel vigasztaltam magam, és baktattam tovább ‒ olyan szomjas voltam, hogy először a hányinger kerülgetett, aztán enyhén be is lázasodtam. Nem lesz baj, mondtam magamban. Már csak egy kicsit kell menni, biztattam magam az ösvény minden kanyarulatánál, minden emelkedőjénél, miközben a nap egyre lejjebb süllyedt a látóhatáron, míg meg nem pillantottam a víztárolót. Megtorpantam, hogy megbámuljam. Nyomorúságos, sáros tavacskát láttam, ami nem lehetett nagyobb egy teniszpályánál, de legalább nem volt kiapadva. Örömömben boldogan nevetve botladoztam le a domboldalon az iszapos part

felé. Letudtam az első harminckét kilométeres napomat. Kicsatoltam Szörnyeteget, a földre állítottam, a sáros parthoz léptem és leguggoltam, hogy kezemet megmeríthessem a vízben. Szürkés volt és meleg, mint a vér. Amikor megbillegtettem ujjaimat, a fenékről felkavarodó iszap folyondárként ömlött el a vízben és feketére színezte. Fogtam a víztisztítómat és palackomba pumpáltam a kétes küllemű folyadékot. A szerkezetet éppoly bonyolult volt használni, mint az első alkalommal Golden Oak Springsben, de most tovább nehezítette a feladatot az iszapos víz, amitől félig eldugult a szűrő. Mire megtöltöttem az egyik palackot, a karom remegett az erőfeszítéstől. Elővettem az elsősegélycsomagot, megkerestem a jódtablettákat és párat a vizembe pottyantottam. Annak idején pontosan ezért vettem a jódtablettát ‒ biztosítékképpen, ha olyan vízre fanyalodnék, aminél fennáll a fertőzés veszélye. A tablettákat még Albert is

jó ötletnek találta Kennedy Meadowsban, amikor pedig könyörtelenül kihajigált mindent a hátizsákomból a kidobnivaló holmik kupacára. Az az Albert, akit másnap leterített egy fertőzött vízzel terjedő betegség. Muszáj volt fél órát várnom, hogy a jód megtegye hatását, s biztonságosan ihassam. Ijesztően szomjas voltam, ezért azzal tereltem el a figyelmemet, hogy megtöltöttem a másik palackomat is. Amikor készen lettem, kiterítettem a ponyvámat a sáros parton, ráálltam és levetkőztem. Az egyre halványuló fényben a szél is megenyhült, s lágyan hűsítette meztelen csípőmön az égő horzsolásokat. Fel sem merült bennem, hogy az ösvényen más is felbukkanhat. Egész nap egy teremtett lélekkel sem találkoztam, de még ha megjelent volna

is valaki, a kiszáradástól és kimerültségtől túl kába voltam, hogy ezzel foglalkozzam.

Az órámra néztem. Huszonhét perc telt el azóta, hogy bedobtam a jódtablettákat a vízbe. Máskor estére már mardosott az éhség, most azonban az étel gondolata sem merült fel. Egyedül vízre vágytam. Leültem kék ponyvámra és kiürítettem az egyik palack tartalmát, aztán a másikét is. A meleg víznek vas- és sáríze volt, mégis ritkán volt részem ehhez hasonló élményben. Szinte éreztem, ahogy szétterjed a testemben, s bár már kiittam majd kétliternyi vizet a palackokból, még mindig nem üdített fel. Továbbra sem kívántam az ételt. Úgy éreztem magam, mint azokban az első ösvényen töltött napokban, amikor olyan hihetetlenül kimerültem a nap végére, hogy a testem kizárólag aludni vágyott. A testemnek most egyedül vízre volt szüksége. Újra megtöltöttem a palackokat, hagytam, hogy a jód megtisztítsa a vizet, aztán mindkettőt kiürítettem.

Mire végre elteltem, már beesteledett, éppen felke lt a telihold. Képtelen voltam összeszedni magam ahhoz, hogy felállítsam a sátramat. A kétpercnyi erőfeszítést igénylő feladat most herkulesi munkának tűnt. Nem is volt szükségem sátorra. Csak az első pár napon esett az eső, azóta nem. Visszavettem a ruháimat, kiterítettem a hálózsákot a ponyvára, de még mindig annyira meleg volt, hogy nem bújtam bele, csak elhevertem rajta. Túl fáradt voltam olvasni. Még az is fárasztott, hogy felbámuljak a holdra. Négy liter kétes minőségű vizet ittam meg abban a pár órában, amióta itt voltam, s még mindig nem kellett pisilnem. Ritka nagy hülyeséget csináltam, amikor ilyen kevés vízzel indultam neki a Hat Creek Rimnek. Soha meggondolatlan, fogadkoztam a

többé nemmielőtt leszekálomba ilyen holdnak,

merültem volna. Két órával később arra a kellemesnek mondható érzésre ébredtem, mintha apró, hűvös kezek tapogatnának gyengéden. Éreztem őket meztelen karomon és lábamon, arcomon és a hajamban, lábfejemen, nyakamon és kezemen. Éreztem hűs súlyukat pólómon át is a mellkasomon és hasamon. – Hmmm ‒ nyögtem egyet, és enyhén elfordultam, mielőtt kinyitottam volna a szemem. Ekkor, mintha lassított felvételen láttam volna, jó pár tény tudatosult bennem. Először a hold, meg az, hogy a szabad ég alatt alszom a ponyván. Azután az, hogy azért ébredtem apró, hűvös kezek gyengéd tapogatására, mert valóban apró és hűvös kezek tapogattak gyengéden. És végül a holdnál is szembeötlőbb valóság: nem apró, hűvös kezek voltak, hanem több száz kicsi, hűvös testű fekete béka.

Apró, hűvös és síkos testű fekete békák ugrándoztak rajtam.

Egyik sem lehetett nagyobb egy csipsznél. Valóságos kétéltű hadsereg volt, nyirkos, sima bőrű hadtest, óriási, úszóhártyás lábú zarándoklat, amelynek én épp az útjába kerültem, amikor a békák ugrálva, egymással összeakadva, nagyokat szökkenve vetették előre pici, tömzsi, hajlított lábú testüket a tározó vizéből a földsávra, amit kétségtelenül a saját magánstrandjuknak tartottak. Egyetlen szempillantás alatt én is felpattantam és ugrálva, összeakadó lábakkal, nagyokat szökkenve vetettem előre magam és mindenemet ‒ a hátizsákot, a ponyvát, s mindazt, ami rajta volt ‒ a parton túl elnyúló bozótba,

útközben békákat söpörve le magamról, a hajamból és pólóm ráncaiból. Kénytelen voltam jó párra rá is lépni meztelen lábammal. Amikor végre biztonságban éreztem magam, megálltam a békamentes zóna határán, s onnan néztem a holdfényben a kis fekete testek őrült özönlését. Gyorsan ellenőriztem, nem maradt-e néhány kóbor béka a rövidnadrágom zsebében, aztán holmimat összegyűjtöttem egy kis tisztáson, ami elég laposnak tűnt ahhoz, hogy felállítsam a sátram, és már nyúltam is a zsákom felé. Nem kellett látnom, hogy mit csinálok, egyetlen kézmozdulat, és már ott is volt a sátor. Másnap reggel 8.30-kor másztam ki belőle. A fél kilenc későinek számított ‒ korábbi életemben ez déli kelést jelentett volna. De olyan érzés is volt ez a fél kilenc, mint régebben a déli tizenkettő. Mintha hajnalig kimaradtam volna piálni. Félig-meddig felegyenesedtem és kábán körülnéztem. Még mindig nem kellett pisilnem. Összepakoltam a holmimat, újabb adag iszapos vizet pumpáltam a palackjaimba, aztán a perzselő nap alatt megindultam észak felé. Az idő még forróbb

volt, mint előző nap. Egy órán belül kis híján ráléptem egy másik csörgőkígyóra, pedig ez is előzékenyen figyelmeztetett jelenlétére. Késő délutánra ott tartottam, hogy bármiféle terveket dédelgettem is arról, hogy a nap végére elérem a McArthur Burney Falls Emlékparkot, azt késői indulásom, lüktető, felhólyagosodott lábam és az iszonyú hőség keresztülhúzta. Helyette tettem egy rövid kitérőt az ösvényről Cassel felé, ahol az útikönyvem szerint volt egy vegyesbolt. Mire odaértem, már majdnem három óra volt. Ledobtam a hátizsákomat és leültem egy faszékre a bolt régimódi tornácán. A hőségtől szinte magamnál sem voltam. Az árnyékban elhelyezett jókora hőmérő 39 fokot mutatott. Összeszámoltam a pénzemet, s majdnem elsírtam magam, mert tudtam, nem számít, mennyim van, egy Snapple limonádéra úgysem lesz elég. Pedig annyira vágytam rá, hogy azt már valójában vágynak sem lehetett nevezni ‒ inkább olyan érzés volt, mintha a gyomromból önálló testrész nőtt volna ki. Az ital 99 centbe kerül, esetleg 1,05 vagy 1,15 dollárba ‒ fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyi. Azt viszont tudtam, hogy összesen 76 centem van, és az nem lesz elég. Azért beléptem a boltba, hogy egyszerűen csak körülnézzek. – A PTÖ-n túrázik? ‒ kérdezte a pult mögött álló nő. – Igen ‒ mosolyogtam rá. – Hová valósi? – Minnesotába ‒ kiáltottam hátra, mert közben már megindultam az üvegajtós hűtőszekrények sora felé, amelyekben hideg italok álltak glédába rendezve. Elhaladtam a jéghideg sörök és üdítők előtt, az ásványvíz és gyümölcslé sorai előtt. Megtorpantam a Snapple palackjainál. Kezemet az üvegre fektettem a limonádésüvegek magasságában ‒ volt

rózsaszín és halványsárga is. Úgy hatott rám a látvány, mint a gyémánté vagy a pornográfiáé. Nézhettem, de nem érhettem hozzá. – Ha mára már végzett a gyaloglással, akkor nyugodtan letáborozhat a bolt mögött ‒ mondta a nő. ‒ A PTÖ-n túrázóknak mindig megengedjük, hogy itt, a mezőn verjék fel a sátrukat. – Köszönöm, azt hiszem, én is ezt fogom csinálni ‒ válaszoltam, szememet le sem véve az italokról. Talán lehetséges lenne, hogy egyszerűen csak a kezembe vegyek egyet, futott át a fejemen. Hogy egy pillanatra a homlokomh oz szoríthassam. Kinyitottam az ajtót és kivettem egy rózsaszínű limonádét. Olyan hideg volt, hogy szinte égette a tenyeremet. ‒ Mennyibe kerül? ‒ szökött ki a számon a kérdés, anélkül, hogy belegondoltam volna.

– Láttam ám, hogy odakint megszámolta a pénzét ‒ nevetett fel az asszony. ‒ Mennyi van magánál? Az összes pénzemet odaadtam neki, hálálkodva köszönetet mondtam, aztán kivittem a Snapple-t a tornácra. Minden korty elképesztő élvezetet jelentett. Két kézzel markoltam a palackot, így akartam magamba szívni minden hűvösséget, amit csak meríthettem az érintéséből. Közben autók álltak meg, emberek szálltak ki, bementek a boltba, kijöttek és elhajtottak. Úgy egy órán át csak bámultam ‒ a Snapple elfogyasztása olyan élményt jelentett, mintha belőttem volna magam. Egy idő után egy kisteherautó lassított le a vegyesbolt előtt, s csak annyi időre állt meg, hogy egy férfi kiszálljon belőle, maga után húzza a hátizsákját, majd búcsút intsen a vezetőnek. Amikor felém fordult, azonnal kiszúrta a hátizsákomat.

– Hahó! ‒ köszönt rám, s rózsaszín, húsos arcán széles mosoly terült el. ‒ Pokoli egy nap ahhoz, hogy az ember a PTÖ n kutyagoljon, igaz?

Rexnek hívták. Nagydarab, vörös hajú férfi volt, bőbeszédű, meleg és harmincnyolc éves. Olyasvalakinek néztem, aki szívesen és sokszor ropogtatja meg mások csontjait baráti ölelés címén. Bement a boltba, vett három doboz sört, letelepedett mellém a tornácra, s miközben az estébe nyúlóan beszélgettünk, lassan megiszogatta őket. Phoenixben élt, valami nagyvállalatnál dolgozott, bár hogy pontosan mit, azt nem értettem igazán, de egy kisvárosban nőtt fel Oregon déli részén. Tavasszal végiggyalogolta a Mexikótól Mojavéig terjedő szakaszt ‒ pontosan ott hagyta abba, ahol én megkezdtem a túrámat, s nagyjából épp abban az időben is ‒, visszament hat hétre Phoenixbe, hogy elintézzen néhány üzleti ügyet, aztán Old Stationnél visszatért az ösvényre, ezzel elegánsan kikerülve a havas részeket. – Szerintem új bakancsra lesz szükséged ‒ jelentette ki Greggel és Brenttel összhangban, amikor meg mutattam neki a lábam. – De nem vehetek új bakancsot. Nincs rá pénzem ‒ feleltem, mert már nem szégyelltem bevallani. – Ezt hol vetted? ‒ tudakolta Rex. – A REI-ben. – Hívd fel őket. Van náluk elégedettségi garancia. Ingyen kicserélik neked. – Tényleg? – Hívd csak fel az 1-800-as számot ‒ felelte. Egész este ezen töprengtem, miközben Rexszel letáboroztunk a bolt mögötti réten, s még másnap is, amikor minden addiginál nagyobb sebességgel tettem meg a

tizenkilenc ‒

szerencsére csöppet sem nagy megpróbáltatást jelentő ‒ kilométert, ami a McArthur-Burney Falls Emlékparktól elválasztott. Amikor megérkeztem, nyomban begyűjtöttem az ellátmányos dobozomat az ajándékboltban, aztán a közeli telefonhoz mentem, hogy a kezelő segítségével felhívjam a REI-t. Öt percbe sem telt, és a nő, akivel beszéltem, közölte velem, hogy az egy számmal nagyobb új bakancsomat expressz feladják, és postaköltséget sem kell fizetnem. – Ez egészen biztos? ‒ kérdeztem vissza állandóan, s közben arról hebegtem, hogy milyen kínokat okozott a tú l kicsi bakancsom. – Igen ‒ felelte újra meg újra nagy nyugalommal. Most már

határozottan úgy éreztem, jobban szerettem a REI -t, mint a Snapple limonádé gyártóit. Megadtam a nőnek az emlékparkbeli üzlet címét, amit egyelőre kibontatlan ellátmányos dobozomról olvastam le. Miután letettem a kagylót, jókedvemben ugrándozni tudtam volna, ha a lábam nem fáj annyira. Feltéptem a dobozomat, megkerestem benne a húsz dollárt, aztán csatlakoztam a sorba álló turisták hadához, nagyon remélve, hogy nem tűnik fel nekik, mennyire bűzlök. Vettem egy fagylaltot, s jókedvemet alig palástolva, letelepedtem vele az egyik piknikasztalhoz. Miközben ott ücsörögtem, megérkezett Rex, s pár perccel később felbukkant Trina is nagy, fehér kutyájával. Megöleltük egymást, aztán bemutattam Rexnek. Stacyvel már előző nap ideértek, és Trina úgy döntött, itt abbahagyja a túrát, inkább visszatér Coloradóba, s a nyár hátralevő részében az otthonához közel tesz több egynapos kirándulást, nem a PTÖ -t teljesíti. Stacy azonban folytatja a túrát, ahogy eredetileg is tervezte. – Biztos vagyok abban, hogy örülne, ha csatlakoznál hozzá ‒ biztatott Trina. ‒ Reggel indul tovább.

– Nem lehet ‒ böktem ki, aztán boldogan elújságoltam, hogy be kell várnom az új bakancsom megérkezését. – Aggódtunk miattad Hat Creek Rimnél ‒ mesélte. ‒ Nem volt víz a… – Tudom ‒ vágtam közbe, és mindketten bánatosan ingattuk a fejünket. – Gyertek ‒ fordult aztán Rex és felém ‒, megmutatom, hol táborozunk. Húsz perc gyalog, viszont legalább távol van ettől is ‒ intett megvetően a turisták, a falatozó és az ajándékbolt felé. ‒ Plusz még ingyen is van. A lábam most már jobban fájt, ha némi pihenés után álltam rá, mint előtte, s minden újabb erőfeszítéstől kinyíltak a régi sebek. Trina és Rex nyomában végigsántikáltam a PTÖ -hez vezető erdei ösvényen; a fák között kis tisztás nyílt. – Cheryl! ‒ kiáltott fel Stacy, s már jött is, hogy megöleljen. Megtárgyaltuk Hat Creek Rimet és a hőséget, az ösvényt, a vízhiányt és azt is, hogy mit ajánl vacsorára a falatozó. Beszélgetés közben levettem a bakancsomat és a zoknimat, belebújtam a tábori szandálomba, sátrat vertem és végigcsináltam a dobozbontás kellemes rituáléját. Stacy és Rex hamar összebarátkozott, s el is határozták, hogy a következő szakaszon együtt mennek. Mire indulásra készen álltam a vacsorához, a nagylábujjaim úgy megdagadtak és kivörösödtek, mint két cékla. Már a zoknit sem tudtam felhúzni, úgyhogy szandálban bicegtem el a falatozóig, ahol aztán körülültünk egy asztalt, amit teleraktunk hot doggal, sajttal töltött jalapeno paprikával és nachosszal, aminek oldalán feltűnően narancssárga olvadt sajt csörgött le. Ünnepi lakoma volt. Magasra emeltük üdítős poharunkat és köszöntőt mondtunk.

– Trina

és

Odin

hazatérésére!

‒

kiáltottuk,

és

koccintottunk.

– Stacy és Rex indulására! ‒ éljeneztünk. – Cheryl új bakancsára! ‒ ordítottuk. Amire én kellő komolysággal ürítettem is poharamat. Amikor másnap reggel felébredtem, a fák között a tisztáson már csak az én sátram állt. Elballagtam a kempingezők számára kiépített fürdőbe, zuhanyoztam, majd visszatértem a sátramhoz, és pár órát üldögéltem összecsukható székemben. Megreggeliztem, aztán egy ültő helyemben elolvastam a Nyári kalitka felét. Délután átmentem a falatozó melletti üzletbe megérdeklődni, megérkezett-e már a bakancsom, de a pult mögött álló nő azt felelte, még nem jött meg a posta. Kissé elszontyolodva távoztam, szandálban elcsoszogtam egy rövid, kikövezett ösvényen egy kilátóig, hogy megnézzem a csodás vízesést, amelyről a park a nevét kapta. Egy feliratból megtudtam, hogy Burney Fall s Kalifornia állam legbővebb vizű vízesése az év legnagyobb részében. A mennydörögve aláhulló vizet bámultam, s szinte már láthatatlannak éreztem magam a bermudába öltözött, fényképezőgépes, övtáskás emberek között. Egy padon üldögélve figyeltem, ahogy egy pár egész tasak mentolos cukrot etet meg egy csapat rendkívül barátkozó mókussal, amelyek a NE ETESSÉK A VADON ÉLŐ ÁLLATOKAT tábla körül kergetőztek. Feldühített a viselkedésük, de hamar rájöttem, hogy haragom nem csak arra irányul, hogy a mókusokat véglegesen az emberhez szoktatják. Azért is dühös lettem, mert egy párt alkottak. Szinte elviselhetetlennek találtam, ahogy összebújnak, egymásba fűzik ujjaikat, és gyengéden összekapaszkodnak az úton. Egyszerre undorodtam és irigykedtem azért, ami kettejüket

összetartja. Mintha a puszta létük is azt bizonyította volna, hogy nekem soha nem lesz szerencsém a romantikus szerelemben. Pár nappal korábban, amikor Old Stationben Paul-lal beszélgettem, annyira erős és elégedett voltam, most azonban semmi ilyesmit nem éreztem. Mindaz, ami akkor nyugvópontra jutott, most újra felkavart. Visszasántikáltam a táboromba és szemügyre vettem elkínzott lábujjaimat. Már az is gyötrelem volt, ha valami finoman hozzájuk ért. Szó szerint láttam, hogyan lüktetnek ‒ bőröm alatt a vér szabályos ütemben keringett, előbb rózsaszínűre festette, aztán fehérre sápasztotta a körmömet. Ujjaim annyira bedagadtak, hogy úgy tűnt, a körmeim bármelyik pillanatban lepattanhatnak a feszülő húsról. Eszembe villant, talán nem is lenne rossz ötlet lepat tintani őket. Megfogtam az egyiket, rántottam rajta egyet, éles, átható fájdalmat éreztem, aztán a kezemben maradt a köröm, s szinte azonnal elképesztő megkönnyebbülés áradt el bennem. Egy másodperc múlva elismételtem ugyanezt a másik nagylábujjammal. Lábkörmök dolgában így mérkőzöm meg a PTÖ -vel, jegyeztem meg magamban. Az állás egyelőre 6-4 volt javamra,

de az előnyöm nem volt

túl jelentős. Estére négy újabb PTÖ-túratárs csatlakozott a táboromhoz. Akkor érkeztek meg, amikor épp a könyvem utolsó lapjait égettem el kis alumíniumlábasomban ‒ két korombeli pár, akik Mexikóban kezdték el a túrát, s ők is kihagyták ugyanazt a behavazott szakaszt a Sierra Nevadában, amit én. Ugyan külön-külön indultak el, de Kalifornia déli részén járva találkoztak, s onnantól együtt haladtak tovább ‒ együtt

gyalogoltak, együtt hagyták ki a havas szakaszt, mintha egyfajta hetekig tartó dupla randin lettek volna a vadonban. John és Sarah a kanadai Albertából jött, s még egy éve sem jártak, amikor elindultak a PTÖ-n. Sam és Helen maine-i házaspár volt. Másnapra pihenőt terveztek, én pedig közöltem, hogy indulok tovább, mihelyt megérkezik az új bakancsom. Másnap reggel becsomagoltam mindent Szörnyetegbe, s szandálban elbaktattam a bolthoz ‒ bakancsomat a hátizsák vázára erősítettem fel. Letelepedtem az egyik közeli piknikasztalhoz, s ott vártam, hogy megérkezzen a posta. Nem is annyira azért vágytam arra, hogy mielőbb nekiindulhassak, mert kedvem volt gyalogolni, inkább azért, mert muszáj volt. Ha nagyjából az eredeti terv szerint akartam elérni az ellátmányos dobozokhoz, akkor tartanom kellett magam a menetrendemhez. A változtatások és kitérők ellenére anyagi és időjárási megfontolásokból fontos volt, hogy ne borítsam fel az eredeti tervet, és szeptember közepén befejezzem a túrát. Órákon át ültem és olvastam a dobozomban érkezett legújabb könyvet ‒ Vladimir Nabokov Lolitáját ‒, s egyre csak vártam, hogy megérkezzen a bakancsom. Emberek jöttek-mentek hullámokban, néha felfigyeltek a hátizsákomra, és kisebb csoportokban körém gyűltek, hogy a PTÖ -ről faggassanak. Miközben nekik meséltem, hosszú percekre sikerült megfeledkeznem arról, miféle kételyeim voltak az úton saját magammal kapcsolatban, és arról is, hogy micsoda kolosszális idióta vagyok. Miközben ott sütkéreztem a körülöttem ácsorgó emberek érdeklődésében, nem csak túraszakértőnek éreztem magam. Valódi kemény, tökös amazonkirálynő voltam. – Szerintem vegye bele az önéletrajzába ‒ tanácsolta egy rózsaszín napellenző pántot és jó maroknyi aranyláncot viselő

floridai öregasszony. ‒ Valamikor HR-és voltam. A munkaadóknak tetszik az ilyesmi. Arról árulkodik, hogy a pályázónak van tartása. Ez megkülönbözteti a többiektől. A postásautó három körül érkezett. A UPS futár egy órával később. A bakancsomat egyikük sem hozta meg. Görcsbe ránduló gyomorral elballagtam a telefonhoz és felhívtam a REI-t.

Egy férfival sikerült beszélnem, aki udvariasan tudatta velem, hogy még nem adták fel a bakancsomat. Az volt a probléma, hogy kiderült, nem tudják expressz postázni a parkba, ezért inkább simán küldték volna, de mivel fogalmuk sem volt, hogyan léphetnének velem kapcsolatba, hogy ezt tudassák, inkábbnem nemértik tetteka semmit. – Szerintem helyzetemet ‒ fogtam bele. ‒ A PTÖ-n gyalogolok. Az erdőben táborozom. Naná, hogy nem tudnak kapcsolatba lépni velem. Nem tölthetek itt túl sok időt. Mennyi időbe telik, hogy sima postával ideérjen az új bakancs? – Úgy öt napba ‒ adta meg a választ zavartalanul. – Öt nap? ‒ kérdeztem vissza. Nem nagyon háborodhattam fel, hiszen vadonatúj bakancsot küldenek nekem, méghozzá ingyen, de attól még ingerült lettem, sőt pánikba estem. Amellett, hogy muszáj tartanom az ütemtervet, a zsákomban tartott élelmiszerre az ösvény következő szakaszán lesz szükségem ‒ a százharmincnégy kilométeres részen, ami Castle Cragshez vezet. Ha itt maradok Burney Fallsban, hogy

bevárjam a bakancsot, akkor kénytelen leszek megenni ezt az ételt, mert egyszerűen nincs elég pénzem ahhoz, hogy a következő öt napban a park falatozójában egyek ‒ alig maradt öt dollárom. A hátizsákom után nyúltam, elő vettem az útikönyvet és kikerestem Castle Crags címét. El sem tudtam képzelni, hogyan gyalogolnék le újabb százharmincnégy

kilométert perzselő hőségben a szűk bakancsban, de nem volt más választásom, mint megkérni a REI -t, hogy oda küldjék az új lábbelit. Amikor letettem a kagylót, már korántsem éreztem magam valódi, kemény, tökös amazonkirálynőnek. Könyörgő pillantással meredtem a bakancsomra, mintha abban reménykednék, hogy valahogy majd csak megegyezünk. De csak lógott a hátizsákom vázán, poros, piros fűzőjénél fogva, s még a közönyében is éreztem valami gonoszságot. Azt terveztem, hogy mihelyt megkapom az új cipőt, ezt beteszem a PTÖ-túrázók adománydobozába. A bakancs felé nyúltam, de képtelen voltam belebújni. Talán megtehetném, hogy vacak kis szandálomat veszem fel a rövidebb szakaszokon. Láttam másokat is, akik gyaloglás közben váltogatták a lábbelijüket, de az ő szandáljuk lényegesen masszívabb darab volt, mint az enyém. Sosem szándékoztam ebben a nyári vacakban gyalogolni. Csak azért hoztam el, hogy a nap végén felvehessek valamit, amiben pihenhet a lábam ‒ egy diszkontboltban vettem, olcsó utánzat volt, talán 19,99 dollárba került. Lekaptam a lábamról a szandált és a kezembe fogtam, mintha azzal, hogy alaposan szemügyre veszem, valami módon tartósabbá tehetném. A tépőzár tele volt szeméttel, és a pánt legvégén kezdett elválni a fekete külső résztől. Kék talpa puha volt, mint a tészta, és olyan vékony, hogy járás közben éreztem a talpam alá kerülő kavicsok és ágak formáját is. Ha a lábamon volt, az csak egyetlen fokkal tűnt jobbnak a mezítláb járásnál. Hogy ebben gyalogoljak el Castle Cragsig?

Talán nem kéne, gondoltam ekkor. Talán nem is fogom. Idáig eljönni épp elég volt. Már ezt is beírhatom az önéletrajzomba.

– A kurva életbe! ‒ fakadtam ki. Felkaptam egy követ, és teljes erőből hozzávágtam egy közeli fához. Aztán egy újabb kő után nyúltam, majd még egyért. Arra a nőre gondoltam, akire ilyen pillanatokban mindig: az asztrológusra, aki huszonhárom éves koromban összeállította a horoszkópomat. Egy bará tom szervezte meg a dolgot, ez volt a búcsúajándéka, amikor Minnesotából New Yorkba költöztem. Pat, a csillagjós határozott, középkorú nő volt, leültetett konyhaasztala mellé egy rejtélyes jelekkel teleírt papírral, s egy halkan surrogó magnót tett kettőnk közé. Nem igazán hittem a dologban, de úgy gondoltam, jó mulatság lesz, kicsit fényezi majd a lelkemet, amikor olyan általánosságokat mond, hogy Jó szíve van. Csakhogy nem így történt. Illetve mondott ilyesmit is, de emellett beszélt olyan hátborzongatóan csak rám vonatkozó dolgokról is, amelyek halálpontosak voltak, és ez egyszerre annyira felzaklatott és megvigasztalt, hogy majdnem elbőgtem magam a bánattól, meg a felismeréstől. – Ezt meg honnan tudja? ‒ faggatóztam. Aztán figyeltem, amikor elkezdett magyarázni valamit a bolygókról, a Napról és a Holdról, az „aspektusokról” és a percről, amikor megszülettem. Arról, mit jelent, ha az ember Szűz, amikor a Hold az Oroszlán jegyében jár Ikrek aszcendenssel. Egyre bólogattam, de közben az járt a fejemben: Micsoda idióta, eszetlen NewAge-es baromság! Azután viszont mondott valamit, amitől megint mintha szétrobbant volna az agyam, mert annyira fején találta a szöget. Végül kérdezgetni kezdett apámról. – Vietnami veterán volt? ‒ tudakolta. Nem, feleltem, nem volt. A hatvanas évek közepén rövid ideig katona volt ‒ sőt, ami azt illeti, Colorado Springsben

állomásozott, ahol anyám apja is, és így ismerkedtek meg ‒, de Vietnamban sosem járt. – Pedig olyan, mintha vietnami veterán lenne ‒ makacskodott Pat. ‒ Talán nem szó szerint volt az. De van valami közös benne és a veteránokban. Mély sebeket hordozott. Megsérült. Ez a sérülés aztán megfertőzte az életét és megfertőzte magát is. Nem is tudtam bólintani. Mindaz, ami életem során megtörtént velem, benne volt abban a merev kötőanyagban, ami tökéletesen mozdulatlanná tette a fejemet abban a pillanatban, amikor az asztrológus azt mondta, hogy apám engem is megfertőzött. –– Igen Mély‒sebek? ‒ Ennyit tudtam kinyögni. erősítette meg Pat. ‒ És maga is ugyanott sebesült meg. Ez történik, ha az apák nem gyógyítják be a sebeiket. Megsebzik a gyerekeiket ugyanazon a ponton. – Hmm ‒ hümmögtem kifejezéstelen arccal.

– Persze tévedhetek. ‒ Lepillantott a kettőnk között heverő papírra. ‒ Nem biztos, hogy szó szerint értendő. – Ami azt illeti, hatéves korom után mindössze háromszor találkoztam apámmal ‒ közöltem. – Az apa feladata megtanítani a gyerekeit harcolni, önbizalmat adni nekik ahhoz, hogy lóra üljenek és csatába menjenek, ha kell. Ha ezt nem kapta meg az apjától, akkor kénytelen lesz egyedül megtanulni. – De… szerintem én már megtanultam ‒ prüszköltem. ‒ Erős vagyok… szembenézek mindennel… Én… – Ez nem az erőről szól ‒ magyarázta Pat. ‒ És bár talán még nem látja, de egyszer eljöhet az idő… akár sok év múltán, ha lóra kell ülnie és csatába mennie, akkor maga habozni fog.

És meginog. Úgy tudja begyógyítani a sebet, amit az apja ejtett, ha felül arra a lóra és harcosként lovagol el a csatába. Akkor felnevettem, kis zavart kuncogás robbant ki belőlem, ami inkább hangzott szomorkásnak, mint vidámnak. Ezt onnan tudom, hogy a kazettát hazavittem és otthon újra meg újra végighallgattam.

Úgy tudja begyógyítani a sebet, amit az apja ejtett, ha felül arra a lóra és harcosként lovagol el a csatába. Kipukkanó kis

kuncogás. Visszateker. Újra hallgat. – Kell egy nyakleves? ‒ érdeklődött apám, ha dühbe gurult, és tepsi méretű tenyerét rázta egy centiméternyire három ‒, aztán négy‒, majd öt‒ és hatéves arcom előtt. ‒ Kell? Mi? Mi? MI?

– FELELJ NEKEM! Felvettem a hülye szandált és megkezdtem a hosszú gyaloglást Castle Crags irányába.

13.

FÁK, MEZŐK, HEGYSÉGEK

Egy nőben merült fel először a PTÖBellinghamben ötlete. Catherine Montgomery a Washington állambeli volt nyugdíjas tanárnő. Egy Joseph T. Hazard hegymászó -íróval folytatott beszélgetésében azt javasolta, hogy hozzanak létre

egy határtól határig húzódó „hegyi ösvényt, ami nyugati hegyeink magasában kanyarog”. Mindez 1926 -ban történt. S bár egy kis csapatnyi lelkes túrázó azonnal magáévá tette Montgomery ötletét, a PTÖ gondolata csak hat évvel később, Clinton Churchill Clarke vezetése alatt kezdett tisztán körvonalazódni. Clarke olajvállalkozó volt, s kényelmesen éldegélt Pasadenában, de közben lelkes természetjáró volt. Felháborította az a kultúra, hogy az emberek „túl sok időt töltenek autók puha ülésein, mozik puha székeiben ücsörögve”, ezért lobbizni kezdett a szövetségi kormánynál, hogy a vadonban kialakítsanak egy ösvényt a túrázók számára. Tervei jóval grandiózusabbak voltak, mint a PTÖ ‒ ami reményei Alaszkától egészen Chiléig lenyúló „Pánamerikai Ösvénynek”. Hitt abban, hogy a vadonban töltött időnek „hosszan tartó hatású civilizációs és gyógyító értéke van”, s huszonöt éven át érvelt a PTÖ mellett, bár amikor 1957-ben meghalt, az ösvény még mindig csak álom szerint csak egy szakasza lett volna az

volt.

Clarke talán legfontosabb hozzájárulása a túraútvonal létrejöttéhez az volt, hogy 1932-ben megismerkedett a huszonnégy éves Warren Rogersszel. Rogers a kaliforniai Alhambra YMCA-szervezetében dolgozott. Clarke rávette, segítsen neki megtervezni az ösvényt, méghozzá úgy, hogy YMCA-önkénteseket bíztak meg a PTÖ tervezett útvonalának felmérésével és bizonyos esetekben megépítésével. Rogers, bár eleinte vonakodott, hamarosan szenvedélyesen kezdett hinni a túraútvonal kialakításában, egész életét a PTÖ ügyének szolgálatában töltötte, és azért dolgozott, hogy leküzdje az útjában álló törvényi, anyagi és logisztikai akadályokat. Még megérte, hogy a Kongresszus 1968-ban „országos

túraútvonalnak minősítse” a PTÖ -t, de 1992-ben, egy évvel az ösvény elkészülte előtt meghalt. Tavaly télen olvastam az útikönyvben az ösvény történetét, de csak most jöttem rá ‒ pár kilométerrel Burney Falls után, ahogy a kora esti hőségben ballagtam vacak kis szandálomban ‒, hogy valójában miről is szól ez a történet, csak most ütött szíven a lényege: bármilyen abszurd is, de amikor Catherine Montgomery, Clinton Clarke, Warren Rogers és a többi PTÖ alapító elképzelte, hogy miféle emberek gyalogolnak majd a hegyi ösvényen, ami nyugati hegyeink magasában kanyarog, akkor ők mind engem láttak maguk előtt. Nem számít, hogy nekik mindenem idegenül festett volna ‒ olcsó utánzat szandálomtól kezdve 1995‒-,ösmert szinten bakancsomon át egészen a hátizsákomig amiszuper valóban számíthatott nekik, az kortalan. Ezért érezték úgy, hogy mindennek ellenére is harcolniuk kell az ösvényért, és én ugyanezért mentem tovább, előre, minden más túrázóval együtt, még a legnyomorultabb napokon is. A dolognak semmi köze nem volt felszereléshez, lábbelihez vagy a bármely korszakban népszerű túralegendákhoz és filozófiákhoz, de még ahhoz sem, hogyan jutunk A pontból B pontba. Az egésznek kizárólag ahhoz volt köze, hogyan érezzük magunkat a vadonban. Hogy milyen érzés kilométereket gyalogolni csakis azért, hogy megszemléljük a fákat és mezőket, hegységeket és sivatagokat, forrásokat és sziklákat, folyókat és füveket, napkeltéket és napnyugtákat. Ennek az alapvető tapasztalatnak komoly ereje volt. Úgy gondoltam, mindig ilyen érzés lehetett az embernek a vadonban lenni, s amíg csak létezik vadon, mindig ugya nilyen lesz. Szerintem ezt tudta Montgomery. És Clarke, és Rogers, és mindaz a több ezer ember, aki megelőzte vagy követte őket. Ezt én is tudtam, már

azelőtt, hogy rádöbbentem volna, milyen rettenetesen nehéz, de csodás élmény lesz a PTÖ, és milyen alapvetően ráz és véd meg engem.

Ezeken töprengtem a túrám hatodik hetének kezdetén, ahogy az amerikai sárgafenyők és duglászfenyők párás levegőjű árnyékában baktattam. Az ösvény murvás felszínét szandálom vékony talpán keresztül pontosan érzékeltem. Most, hogy nem tartotta meg a bakancs szára, bokámban az izmok görcsösen megfeszültek, de legalább a lábujjaim nem ütköztek minden lépésnél fájdalmasan a bakancs orrának. Gyalogoltam, míg el nem értem egy fahídhoz, ami egy patak felett ívelt át. Nem sikerült semmilyen megfelelően lapos helyet találnom, így sátramat magán a hídon állítottam fel, ami egyébként egybeesett az ösvénnyel, s úgy aludtam, hogy az alattam susogó kis vízesés zaját hallgattam egész éjjel. Hajnalhasadáskor felébredtem, pár órán át szandálban baktattam, s olyan 500 méternyi magasságig jutottam. Amikor éppen kiértem az árnyékból a fenyvesek közül, amelyeken át az utam vezetett, megpillantottam a délre fekvő Burney hegyet. Megálltam ebédelni, s vonakodva leoldoztam bakancsomat a hátizsák vázáról, mert rájöttem, nincs választásom, fel kell vennem. Lassan beigazolódott, amit A Pacifikus Túraösvény szerzői bevezetőjükben megjegyeztek a Burney Falls és Castle Crags közötti szakasz kilométereiről. Azt írták, ezen a részen az ösvény olyan rossz állapotban v an, „hogy a gyaloglás helyenként inkább tájfutásnak számít”, s bár ebben a tapasztalatban még nem volt részem, a figyelmeztetés semmi jót nem jelentett szandálos lábam számára. A szandál már egyébként is kezdte megadni magát, a talp felhasadt, minden lépésnél csattogott, a résbe ágak és kavicsok szorultak be.

Beerőltettem lábamat a bakancsba és folytattam utam, igyekeztem tudomást sem venni a fájdalomról, miközben elhaladtam két kísérteties villanyoszlop mellett, amelyekből túlvilági sercegő hangok áradtak. A nap során párszor megláttam északnyugaton a Bald -hegyet és a Grizzly-csúcsot ‒ sötétzöld és barna hegyek voltak, melyeket gyéren csenevész, szélfútta fák és bokrok borítottak ‒, de főként sűrű erdőben jártam, s egyre több olyan utacskán vágtam át, amelyet a mély nyomokból ítélve traktorok hasítottak ki maguknak. Elhaladtam régi tarvágások mellett, amelyek lassan kezdték az új élet jeleit mutatni ‒ a gyökerek és tönkök között nálam nem magasabb zöld fácskák sarjadtak ki a hatalmas területen ‒, itt az ösvény több helyen eltűnt, s nehéz volt felfedezni a

nyomát a szél által kidöntött fatörzsek és ágak alatt. Ugyanolyan fajta fák voltak itt, mint amilyenek mellett oly sokszor elmentem már, de az erdő mégis más hangulatot árasztott: kusza volt, s valahogy sötétebb is, annak ellenére, hogy időnként kibomlott előttem a teljes horizont. Késő délután megálltam pihenni egy olyan helyen, ahonnan hullámzó, zöld vidékre láthattam le. Lejtőn álltam, mögöttem egy hegy magasodott, ami előttem is meredeken lejtett tovább. Nem tudtam máshová ülni, letelepedtem hát magára az ösvényre, ahogy már többször megesett. Lehúztam a bakancsomat és a zoknimat, megmasszíroztam a lábamat, s lebámultam a fák koronájára ‒ az ösvénynek ez a része voltaképpen nem volt más, mint egy kis kiugró párkány az erdő fölött. Tetszett az érzés, hogy magasabbnak érezhetem magam a fáknál, és úgy terül el alattam a lombkoronájuk, ahogy egy madár láthatja. A látványtól kissé enyhült a lábfájásom, no meg az előttem álló nehéz szakasz miatt érzett szorongáso m.

Álmodozás közben hátizsákom oldalzsebe felé nyúltam. Amikor elrántottam a cipzárt, Szörnyeteg felbillent, rázuhant a bakancsomra, s úgy találta el az egyiket, hogy az felpattant a levegőbe, mintha feldobtam volna. Néztem, ahogy ugrik egyet ‒ a mozgás egyszerre volt villámgyors és olyan, mintha lassított felvételen látnám ‒, majd átbucskázott a sziklaperemen és egyetlen hang nélkül nyoma veszett az erdőben. Meglepetésemben a lélegzetem is elállt, a másik bakancsom után vetettem magam, s a mellemhez szorítva vártam, hogy az idő visszaforduljon, hogy valaki kacagva, a fejét csóválva előlépjen az erdőből, s azt mondja, hogy csak vicc volt az egész. De senki nem nevetett. Nem is fog. Már korábban megtanultam, hogy a világegyetem sosem viccelődik. Csak elveszi, amit akar és soha nem ad vissza semmit. Tényleg fél pár bakancsom maradt csak. Felálltam hát és a megmaradt lábbelit is áthajítottam a peremen. Lenéztem meztelen lábamra, egy hosszú másodpercen át csak meredtem rá, aztán nekiláttam ragasztószalaggal megjavítani a szandált, amennyire csak lehetett: összehúztam felhasadt talpát és megerősítettem a szalaggal a leválni készülő pántokat. Zoknit húztam, hogy bőrömet megvédjem a ragasztócsíkoktól, és az új helyzet miatt még idegesebben indultam tovább. De legalább azzal nyugtathattam magam, hogy Castle Cragsben vár egy vadonatúj pár bakancs. Estére az erdőben széles sáv nyílt előttem ‒ más kifejezés híján leginkább a vadon törmelékének nevezhettem volna: a tájat mintha szétszaggatták és teljesen letarolták volna. A PTÖ a pusztítás szélén haladt, már ahol látható volt: többször is meg kellett állnom, hogy alaposabban szemügyre vegyem,

merre is lehet a túraútvonal, mert lezuhant ágak s a felhasogatott föld göröngyei borították be. A tar vágás szélén megmaradt néhány túlélő fa, amely mintha gyászolt volna, durva kérgük minden vonása élesen meglátszott a fényben, csipkézett ágaik abszurd szögekben álltak el a törzstől. Erdőben ilyet még sosem láttam. Mintha valaki arra járt volna egy óriási épületbontó golyóval, és neki eresztette volna a fáknak. Erre gondolt vajon a Kongresszus, amikor elképzelte a vadonba épített átjárót? Nekem nem úgy tűnt, de az is igaz, hogy állami erdőterületen jártam, és ez ígéretes neve ellenére olyan területet jelent, amit a mindenkori hatalom a közjó szolgálatában arra használhat, amire jónak látja. Ez néha azt eredményezi, hogy a terület megmarad érintetlenül, ahogy a PTÖ legnagyobb részén, máskor azonban ősöreg fákat vágnak ki szék- és vécépapírgyártás céljából. A feltúrt, meddő föld látványa eléggé felkavart. Egyszerre éreztem magam szomorúnak és dühösnek miatta, de ebbe az a nehezebben megfogható igazság is belevegyült, hogy magam is tettestársnak számítok, hiszen én is használok asztalt, széket és vécépapírt. Miközben óvatosan átkeltem az elpusztított erdő helyén, már tudtam, hogy aznapra ennyi volt. Megmásztam egy meredek platót, hogy felérjek az egyenletesebb talajú tarvágásra, és sátramat a fatönkök és kifordított földdarabok között állítottam fel. Ritkán éreztem magam ennyire magányosnak az ösvényen. Szívesen beszélgettem volna valakivel ‒ és nem is akárkivel. Karennel, Leiffel vagy Eddie-vel szerettem volna beszélni. Szerettem volna, ha újra lenne családom, ha körülvenne valami, amit elpusztíthatatlannak hiszek. Amellett, hogy vágyakoztam utánuk, volt bennem irántuk valami olyan érzés is, ami perzselt, mint a gyűlölet. Elképzeltem, amint a

Minnesota erdőitől övezett negyven angol holdnyi birtokunkba beletép egy hatalmas gép ‒ mint amilyen ezt az erdőt is szétmarcangolta. Tiszta szívemből kívántam, bár valóban megtörténne. Úgy tűnt, akkor szabad lehetnék. Mert anya halála után nem óvott meg bennünket semmi a romlástól, a teljes pusztítás most megkönnyebbülést hozna. Családom és otthonom elvesztése volt az én tarvágásom. Ami maradt, már csak csúf bűnjele volt valaminek, ami már nem is létezik. Utoljára a PTÖ megkezdése előtti héten jártam otthon. Azért autóztam fel északra, hogy elköszönjek Eddie-től és ellátogassak anya sírjához ‒ tudtam, hogy a túra befejezése után nem térek vissza Minnesotába. Letudtam az utolsó műszakomat a minneapolisi étteremben, aztán három órát vezettem észak felé, és éjjel egy körül értem oda. Úgy terveztem, hogy leparkolok a kocsifeljárón és a furgon hátuljában alszom, hogy ne zavarjak fel senkit, de amikor megérkeztem, még éppen zajlott valami buli. A házban mindenfelé égtek a fények, az udvaron nagy tüzet raktak, körülötte mindenfelé sátrak álltak, s a fűre kitett hangszórókból hangos zene áradt. Az Emlékezet napi hétvége szombatja volt. Kiszálltam a kocsiból, átverekedtem magam az embertömegen, akik közül alig ismertem valakit. Meghökkentem, bár nem állítanám, hogy meglepetés lett volna akár a buli zaja, akár az, hogy engem nem hívtak meg. Csak újabb bizonyíték volt arra, milyen alapvetően megváltozott minden. – Cheryl! ‒

ordította Leif, amikor beléptem a mulatozóktól

zsúfolt garázsba. Utat törtem magamnak a tömegben, és megöleltük egymást. ‒ Begombáztam ‒ közölte velem vidoran, és túlságosan is erősen szorította a karomat. – Eddie hol van? ‒ kérdeztem.

– Nem tudom, de valamit mutatnék neked ‒ felelte, és ráncigálni kezdett. ‒ Tuti, hogy bepöccensz tőle. Megindultam nyomában kifelé az udvarra, fel a házhoz vezető lépcsőkön, be az ajtón, egészen a konyhaasztalig. Ugyanaz a bútordarab volt, amit még gyerekkorunkban a Lombkorona lakótömbbeli lakásunkba szereztünk, amit anya tíz dollárért vett, s ami mellett vacsoráztunk azon az estén is, amikor megismerkedtünk Eddie-vel, amikor azt képzeltük, kínaiak vagyunk, mert a padlón ülve ettünk. Az asztal mostanra a megszokott magasságú volt. Miután elhagytuk a Lombkoronát és beköltöztünk egy normális házba, Eddie levágta a rövid lábakat és egy hordót csavarozott az asztallap aljához, s az ezután következő években széken ülve ettünk róla. Az asztal sosem volt valami elegáns darab, s az évek során még kopottabbá vált, pár helyen meg is repedt, és Eddie gittel tapasztotta be a hasadásokat, de a mienk volt. Legalábbis a mienk volt a PTÖ-túrámat megelőző hétnek egészen addig az éjszakájáig. Az asztal lapját mostanra elborították a frissen belevésett szavak és kifejezések, nevek, monogramok, amelyeket plusz jelekkel kötöttek össze vagy szívecskékkel vettek körül ‒ egyértelműen a bulin részt vevők keze munkája volt. Miközben ott álltunk és az asztalra meredtünk, egy ismeretlen kamasz fiú épp belevésett valamit a lapjába egy svájci bicskával. – Hagyd abba ‒ szóltam rá, mire riadtan pillantott fel. ‒ Ez az asztal… ‒ De képtelen voltam befejezni. Csak sarkon fordultam, és kivágtattam az ajtón. Leif követett, elrohantunk a sátrak és a tűz mellett, a csirkeól mellett, amiben mostanra nem voltak csirkék, a lovak legelője mellett, ahol már nem legeltek lovak, s végig a csapáson, be az erdőbe, a filagóriához ‒ itt ültem le végül és csak sírtam, öcsém pedig némán álldogált

mellettem. Undorodtam attól, amit Eddie művelt, de magamtól is hányingerem volt. Annyi gyertyát gyújtottam, annyit fogadkoztam a naplómban. Eljutottam a szükséges egészséges következtetésekig a beletörődést, hálát, sorsot, megbocsátást és szerencsét illetően. Volt bennem egy apró, ádáz pont, ahol végül csak elengedtem anyát és apát és végül Eddie -t is. De az asztal egészen más tészta volt. Az eszembe sem jutott, hogy az asztalt is el kellene engednem.

– Örülök, hogy itt hagyom Minnesotát ‒ jelentettem ki megkeseredett szájízzel. ‒ Annyira örülök. – Én nem ‒ felelte Leif. Kezét egy pillanatra a hajamra tette a tarkómon, aztán rögtön el is vette. – Nem úgy értettem, hogy azért örülök, mert itt hagylak téged ‒ pontosítottam, és megtöröltem az arcomat és orromat. ‒ De így is alig találkozunk. ‒ Ez igaz volt. Hiába állította, hogy én vagyok a legfontosabb az életében ‒ néha a „második anyjának” nevezett ‒, ha csak elvétve láttam. Szinte lehetetlen

volt utolérni, felelőtlen volt, ködösített és kitért a faggatás elől. A telefonja állandóan ki volt kapcsolva. Élete folytonosan átmeneti volt. – Meglátogathatnál ‒ mondtam. – Hol látogassalak meg? ‒ kérdezte. – Ahol majd letelepszem ősszel. Amikor végeztem a PTÖvel.

Gondolkodtam azon, hol éljek. Elképzelni sem tudtam. Bárhol. Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az volt, hogy nem itt. „Nem itt! Nem így!’’ erősködött anya zaklatottan az utolsó napokban a halála előtt, amikor szerettem volna, ha megmondja, hol szórjuk szét a hamvait. Nem sikerült megtudnom, hogy ezen mit ért: hogy Minnesotára gondol vagy saját legyengült és összezavarodott állapotára.

– Talán Oregonban ‒ közöltem Leiffel, és egy darabig hallgattunk.

– A szaletli szuperül néz ki a sötétben ‒ suttogta pár perc múlva, s körüljártuk és jól megnéztük magunknak az árnyékokat vető éjjeli fényben. Paullal ott adtak össze bennünket. Majdnem hét éve együtt építettük az esküvőnkre Eddie és anya segítségével. A mi naiv, rossz sorsú szerelmünk szerény vára volt. A tetejét hullámbádogból, oldalát gyalulatlan fából készítettük ‒ ha csak hozzáértünk, szálka ment a kezünkbe. A padlója döngölt föld volt, meg azok a lapos kövek, amiket az erdőn át toltunk ide egy ősrégi, kék talicskában. A szaletliből az esküvőnk után olyan hely lett, ahová sétálni mehettünk, ha sétálni akartunk, ahol összejöhettünk, ha össze akartunk jönni. Eddie pár évvel ezelőtt felszerelt benne egy jókora függőágyat ‒ anyának szánta ajándékul. – Üljünk bele ebbe a micsodába ‒ intett Leif a függőágy felé. Bemásztunk, s én szelíden ringatni kezdtem magunkat. Egyik lábammal arról a kőről rúgtam el magunkat, amin akkor álltam, amikor hozzámentem Paulhoz. – Elváltam ‒ jelentettem be közönyösen. – Azt hittem, hogy már régebben elváltál. – Hát, most már hivatalos. Be kellett küldenünk a kitöltött iratokat a bíróságra iktatásra. Múlt héten ka ptam meg a végzést a bíró pecsétjével. Bólintott, de nem szólt semmit. Úgy tűnt, nem sok sajnálatot érez irántam és a válás iránt, amit saját viselkedésem idézett elő. Ő, Eddie és Karen kedvelték Pault. Képtelen voltam megértetni velük, miért muszáj mindent tönkretennem. „De hát olyan boldognak tűntél”, mondogatták. És ez igaz is volt: annak tűntünk. Ahogy anya halála után úgy

tűnhetett, mintha minden rendben volna velem. A gyász nem látható. Hintáztunk Leiffel a függőágyban, és a fák között néha meg-megláttuk a házat és a tüzet. Hallottuk, ahogy a bulizok távoli hangja egyre jobban elhalkul, végül teljesen elhal. Anyánk sírja nem volt messze tőlünk, talán harminclépésnyire lehetett az ösvényen, a szaletli mögött ‒ egy kis tisztáson temettük el a hamvait, föléje virágágyást ültettünk és sírkövet állítottunk. Éreztem, hogy anya velünk van, és tudtam, hogy Leif is így érez, bár nem beszéltem róla, mert féltem, hogy a szavaim nyomán szétfoszlana a hangulat. Észre sem vettem, elbóbiskoltam, és csak akkor ébredtem fel, amikor a nap sugarai megvilágították az eget. Riadtan fordultam Leif felé, egy pillanatra el is feledkeztem arról, hol vagyok. – Elaludtam ‒ nyögtem ki. – Tudom ‒ felelte. ‒ Én végig ébren voltam. A gomba miatt. Felültem a függőágyon és felé fordultam, hogy ránézhessek. – Aggódom miattad ‒ mondtam. ‒ Tudod, a drogok miatt. – Épp te beszélsz? – Az teljesen más volt. Az átmeneti állapot volt, és ezzel te teljesen tisztában vagy ‒ vágtam vissza, és azon voltam, hogy a hangom ne csengjen védekezőén. Több dolog miatt is bántam a heroinos kalandot, de a legjobban azt sajnáltam, hogy emiatt az öcsém már nem hitt nekem. – Menjünk, sétáljunk egyet ‒ indítványozta. – Hány óra van? ‒ kérdeztem. – Kit érdekel? A nyomában haladtam az ösvényen visszafelé a néma sátrak és autók mellett, leballagtunk a kocsifeljárónkról a murvával felszórt útra a házunk mellett. A derengő fénynek egészen halvány rózsaszínes árnyalata volt ‒ olyan szép, hogy

a kimerültségem már nem is számított. Meg sem beszéltük, mégis egyszerre indultunk az elhagyatott házhoz, ami az út mellett állt, nem messze a kocsifelhajtónktól. Itt játszottunk gyerekkorunkban, amikor a hosszú, forró nyári napokon unatkoztunk, még mielőtt megtanultunk volna vezetni. Az épület már akkor is üresen állt és romos volt. Most még jobban omladozott.

– Azt hiszem, Violetnek hívták a nőt, aki itt lakott ‒ szólaltam meg, amikor felléptünk a tornácra, mert eszembe jutott a ház története, amit évekkel korábban meséltek el az időtlen idők óta a környéken élő finnek. A bejárati ajtó sosem volt zárva ‒ most sem. Reiöktük és beléptünk, igyekeztünk kikerülni azokat a részeket, ahol hiányzott a padló. Meglepő módon még mindig itt volt minden, ami jó tíz évvel ezelőtt is, csak mostanra minden még rozzantabb lett. Felvettem egy sárguló újságot, a Minnesotai Kommunista Párt kiadványa volt 1920 októberéből. Egy rózsaszínű rózsákkal díszített csorba teásbögre az oldalára borulva hevert ‒ lehajoltam, hogy megigazítsam. A ház olyan kicsi volt, hogy csak pár lépést kellett megtenni, s mindent szemügyre vehettünk benne. Átvágtam a hátsó faajtó felé, ami ferdén lógott egyetlen zsanérján, felső részében azonban érintetlenül megmaradt egy kockányi üveg. – Hozzá ne érj ‒ suttogta Leif. ‒ Rossz karma, ha eltöröd. Óvatosan elosontunk mellette és a konyhába mentünk. A tűzhely helyén lyukakat, réseket és egy hatalmas fekete foltot láttunk. A sarokban kis faasztal állt, egyik lába hiányzott. – Belevésnéd a nevedet? ‒ kérdeztem arrafelé intve, érzelemtől megremegő hangon.

– Nem ‒ szólt rám Leif, megmarkolta a vállam, és megrázott. ‒ Hagyd már, Cheryl. Ez itt a valóság. És tetszik vagy sem, a valóságot el kell fogadnunk. Bólintottam, mire elengedett. Egymás mellett álltunk, kibámultunk az ablakon át az udvarra. Odakint volt egy düledező fészer, amit szaunának használtak, meg egy vályú, amiben mostanra elburjánzott a gaz és a moha. Ezeken túl széles, mocsaras földsáv, mögötte a távolban nyírfaliget, azon túl pedig egy láp, amiről csak tudtuk, hogy ott van, de nem láthattuk. – Naná, hogy nem vésnék bele abba az asztalba. És tudod, miért nem? ‒ kérdezte. A fejemet ráztam, pedig tudtam a választ. – Mert minket anya nevelt fel. Mihelyt megvirradt, tábort bontottam és elindultam. Egész délelőtt nem találkoztam senkivel. Délre már a PTÖ -t sem láttam ‒ valahogy szem elől tévesztettem a ledőlt fatörzsek és az összevissza futó ideiglenes ösvények között, amelyeknek sikerült teljesen eltüntetniük a túraútvonalat. Először nem ijedtem meg, azt hittem, az út, amin éppen megyek, egyszer csak visszatér, és újra keresztezi majd a túraösvényt ‒ csakhogy nem így történt. Elővettem a térképet, iránytűt és igyekeztem betájolni, hol vagyok. Illetve, hogy hol lehetek ‒ tájékozódási képességem még mindig elég megbízhatatlan volt. Elindultam egy másik úton, de az csak egy újabbhoz vezet ett, majd egy másikhoz, s a végén már arra sem emlékeztem, hogy melyiken járhattam korábban. A délutáni forróságban megálltam ebédelni. Hihetetlen étvágyamat épp csak kissé mérsékelte a kellemetlen tudat, hogy fogalmam sincs, merre lehetek. Némán szidtam m agam,

hogyan lehettem ennyire meggondolatlan, és miért mentem mérgemben tovább, amikor inkább meg kellett volna állnom és kitalálnom, merre induljak. Most azonban már nem tehettem semmit. Lehúztam magamról a Bob Marley -pólót, kiteregettem egy faágra száradni, elővettem a hátizsákomból egy másikat és belebújtam. Amióta Paco megajándékozott a trikóval, mindig kettőt hordtam magamnál, és napközben úgy váltogattam őket, mint a zoknimat, bár tudtam, hogy ez a szokás olyan luxus, amitől a hátizsákom csak súlyosab b lesz. A térképre meredtem és indultam tovább, végigmentem egy kezdetleges úton, amit a fakitermelők vágtak, aztán egy másikon, s minden alkalommal hatalmába kerített valamiféle remény, hogy talán ezúttal visszatalálok az ösvényre. Kora estére azonban az út, amin baktattam, egyszer csak véget ért: háznyi magasságban állta az utamat az összetorlódott föld, gyökér és ág. Felmásztam rá, hogy átnézzek fölötte, s újabb utat pillantottam meg egy sávon túl, ahol már régebben kivágták a fákat. Elindultam feléje, de aztán az egyik szandálom leesett a lábamról: egyszerre vált el a talptól a ragasztó-szalag és a pánt, ami a lábfejemen leszorítva tartotta. – ÁÁÁHHHHH! ‒ üvöltöttem fel, és körülnéztem a távoli fák különös csendjében. Mintha emberek lettek volna, védelmezők, akik kirángatnak majd ebből a katyvaszból ‒ pedig nem tettek semmit, csak némán bámultak rám. Lekuporodtam a földre a gaz és a térdmagasságú vadhajtások közé, és kiterjedt javítási munkálatokba kezdtem a lábbelimen. Mintha egy törött lábra gyártottam volna gipszvázat: zoknim és szandálom megmaradt váza köré tekertem a ragasztószalagot, és ezáltal fémesszürke csizmácskát hoztam létre. Igyekeztem olyan szorosra húzni a ragasztószalagot, hogy a lábbeli rajtam maradjon járás közben,

de mégis annyira lazára, hogy este simán letolhassam a lábamról, anélkül, hogy tönkretenném. Ki kell tartania Castle Cragsig.

Bár most már fogalmam sem volt, milyen messze lehet még Castle Crags vagy hogyan fogok eljutni oda. Ragasztószalag-cipőmben továbbindultam

a tarvágáson a z út felé. Körülnéztem. Már nem voltam biztos abban, milyen irányba kellene mennem. Kizárólag a kivágott sávoknál és az utaknál sikerült belátnom a terepet valamennyire. Az erdő teljesen áthatolhatatlan volt sűrűn növő fenyőfáival és lehullott ágaival, és ezen a napon megtanultam, hogy a fakitermeléshez vágott utak egy tökéletesen érthetetlen labirintus részét képezik. Nyugatra indultak, aztán északkeletre, később pedig egy darabon délnek fordultak. A dolgot bonyolította, hogy Burney Falls és Castle Crags között a PTÖ nem is észak felé, mint inkább széles ívben nyugatnak kanyarodott. Rájöttem, nem tehetek úgy többé, mintha még mindig a túraútvonalat követném. Más célom sem volt, csak az, hogy kitaláljak erről a helyről. Tudtam, ha északnak tartok, akkor egy idő után bele kell futnom a 89-es útba. Megindultam az úton, s addig mentem, míg majdnem beesteledett, akkor aztán kerestem a mellette húzódó erdőben egy elfogadhatóan lapos részt, ahol felállíthattam a sátram. Eltévedtem ugyan, de nem félek, mondogattam magamban vacsorakészítés közben. Bőven volt ennivalóm és vizem. Minden megvolt a hátizsákomban ahhoz, hogy egy hétig vagy tovább is elboldoguljak. Ha tovább gyalogolok, egy idő után csak rábukkanok a civilizáció valamilyen nyomára. S mégis, amikor bemásztam a sátorba, szinte beleremegtem a hála érzetébe, amit az otthonomat jelentő zöld műanyag és hálós falak látványa idézett elő. Óvatosan kibújtattam lábamat a

ragasztószalag-csizmácskából, amit leállítottam a sarokban. Aznap már vagy századszor újra nézegetni kezdtem a térképet ‒ egyszerre hatalmasodott el rajtam az ingerültség és a bizonytalanság. Végül egyszerűen feladtam, és helyette valósággal falni kezdtem a Lolitát. Úgy százoldalnyit olvastam el belőle ‒ borzalmas és nevetséges valósága elfeledtette vel em a magamét. Reggel jöttem rá, hogy nincs meg a Bob Marley -pólóm. Előző nap kitettem száradni egy bokorra. A bakancsom elvesztése rossz volt. De a Bob Marley-trikó elvesztése még rosszabb. Ez nem egyszerűen csak egy régi ruhadarab volt. Szent holmi volt, legalábbis Paco szerint, ami azt jelképezte, hogy velem járnak az állatok, a föld és az ég szellemei. Azt ugyan nem tudtam, hiszek-e ebben, de a póló valami olyan szimbólumává vált, amit megnevezni sem tudtam. Újabb réteg ragasztószalaggal megerősítettem a lábbelimet és végiggyalogoltam az egész meleg, párás napot. Előző éjszaka összeraktam egy tervet magamnak: ezen az úton maradok és megnézem, hová vezet. Nem csábulok el, ha más ösvény keresztezi az utam, nem számít, mennyire izgalmasnak vagy ígéretesnek tűnik. Végül ugyanis meggyőződésemmé vált, hogy így csak körbe-körbe bolyonganék egy végtelen labirintusban. Késő délutánra elkezdtem érzékelni, hogy választott utam vezet valahová. Kiszélesedett, kevésbé volt hepehupás, és a távolban az erdő is megritkult. Végül egy kanyar után egy magányos traktort pillantottam meg. Mögötte kikövezett kétsávos utat. Átkeltem rajta, balra fordultam és megindultam a padkán. Csak feltételezni tudtam, hogy a 89 -es úton lehetek. Előhúztam a térképet, megnéztem, hogyan juthatnék vissza a PTÖ-re, majd stoppolni kezdtem ‒ közben pirulva tudatában voltam annak, hogy lábamon ragasztószalagból gyártott,

fémesszürke lábbelit viselek. Általában két-három autó húzott el mellettem egyszerre, utána hosszabb szünet. Már fél órája álldogálhattam hüvelykujjamat kitartva az út mellett, és egyre jobban aggódtam. Végül egy kisteherautóban ülő férfi lefékezett. Az anyósüléshez léptem és kinyitottam az ajtót. – A hátizsákot dobja csak be hátúlra ‒ mondta. Nagytermetű ember volt, úgy néztem, a negyvenes évei vége felé járhat. – Ez a 89-es főút? ‒ kérdeztem rá azonnal. Értetlenül csóválta a fejét. ‒ Azt sem tudja, hogy melyik úton jár? Csak a fejemet ráztam. – És mi a fene van a lábán? ‒ tudakolta. Úgy egy órával később kitett egy helyen, ahol a PTÖ é ppen egy murvával felszórt erdei utacskát keresztezett ‒ ilyeneken bolyongtam az előző napon végig. A másnapot azzal töltöttem, hogy rekordsebességgel gyalogoltam ‒ számomra legalábbis azzal ‒, annyira fűtött a vágy, hogy a nap végére eljussak Castle Cragsbe. Útikönyvem szerint újra csak nem valódi városról volt szó. Az ösvény egy nemzeti parknál bukkant ki, ami mellett volt egy vegyesbolt és egy posta ‒ számomra ez bőven elég volt. A postán megkapom a bakancsomat és az ellátmányos dobozomat. A vegyesboltnak volt egy kis étterem része, ahol étel- és italfantáziáimnak legalább a töredékét valóra válthatom, mihelyt kiszedem a dobozból a húsz dolláromat. A park pedig ingyen táborozási lehetőséget kínált a PTÖ-túrázóknak, s itt még forró zuhanyban is részem lehetett.

Mire három körül bevánszorogtam Castle Cragsbe, hevenyészett csizmácskáim már-már elemeikre estek szét, és szinte már mezítláb gyalogoltam. Ráragadt földtől mocskos,

csattogó ragasztószalagokkal a lábamon bicegtem be a postára és megkérdeztem, érkezett-e számomra küldemény. – Két dobozt várok ‒ tettem hozzá, mélységesen átérezve, mennyire fontos lenne, hogy a REI csomagja végre megérkezzen. Miközben arra vártam, hogy a postai alkalmazott visszajöjjön a raktárból, hirtelen eszembe jutott, hogy a bakancs és az ellátmány mellett várhat itt rám esetleg más is: levelek. Korábban már értesítettem az összes állomást, amit a kerülők miatt kihagytam, s azt kértem, hogy ide küldjék tovább a postámat. – Tessék ‒ jelentette ki a postás, és nagy puffanással a pultra állította az ellátmányos dobozomat. – De… kellene lennie… Nem jött csomag a REI -től? Olyan… –Egyszerre csak egy dolgot ‒ kiáltotta hátra a nő, miközben visszaindult a raktárba. Amikor elhagytam a postát, ujjongani lett volna kedvem a megkönnyebbüléstől és boldogságtól. A makulátlan csomagolású doboz mellett, amiben a bakancsom volt ‒ az én bakancsom! ‒, érkezett még kilenc levelem, amelyeket ismerős kézírással azokra az állomásokra címeztek, amelyeket ki kellett hagynom. Letelepedtem az épület mellett a betonra és gyorsan végiglapoztam a borítékokat ‒ túlságosan elérzékenyültem ahhoz, hogy bármelyiket felbontsam. Az egyik Paultól jött. Egy másik Joe -tól. Egy Karentől. A többi különféle, az ország különböző tájain élő barátoktól. Félretettem a leveleket és bicskámmal felhasítottam a REI-től kapott csomagot. Gondosan papírba burkolva ott hevert benne új bőrbakancsom. Ugyanolyan volt, mint az a pár, ami leszánkózott a meredek hegyoldalon, csak vadonatúj és egy számmal nagyobb.

– Cheryl! ‒ hallottam egy női hangot, mire felnéztem. Sarah volt az, a Burney Fallsban megismert két pár közül az egyik nőtagja. Nem volt nála a hátizsákja. ‒ Hát te mit csinálsz itt? ‒ kérdezte. – És te mit csinálsz itt? ‒ kérdeztem vissza. Azt hittem, ők még mindig valahol mögöttem jönnek az ösvényen. – Eltévedtünk. Végül kiértünk a főútra és stoppoltunk. – Én is eltévedtem! ‒ újságoltam boldog meglepetéssel. Annyira hálás voltam azért, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek sikerült letévednie a túraútvonalról. – Mindenki eltévedt ‒ mesélte. ‒ Gyere! ‒ intett az épület másik végén található étterem bejárata felé. ‒ Mindenki odabent van. – Azonnal megyek ‒ feleltem. Amikor elment, kivettem a

dobozból új bakancsomat, utoljára lehámoztam a lábamról a hevenyészett csizmácskát és egy közeli szemetesbe hajítottam. Felnyitottam az ellátmányos dobozt, kerestem benne egy pár tiszta, vadonatúj zoknit, ráhúztam a koszos lábamra, aztán befűztem a bakancsot. Makulátlanul tiszta volt. Miközben a parkolóban sétálgattam benne, olyan tökéletesnek tűnt, m int valami műalkotás. Élesen kirajzolódó nyomot hagyott maga után, orrát még nem rugdosta le senki, maga volt a csoda. Kicsit még merev volt, de éreztem, hogy elfér benne a lábam ‒ úgy gondoltam, be fog válni, bár kicsit aggasztott, hogy gyaloglás közben kell majd betörnöm. De nem tehettem mást, reménykedtem abban, hogy minden jól sül el. – Cheryl! ‒ harsogta Rex, amikor beléptem az étterembe. Mellette Stacy ült, őmellette pedig Sam, Helen, John és Sarah ‒ ők hatan gyakorlatilag betöltötték a kis helyiséget . – Isten hozott a paradicsomban! ‒ köszöntött John egy üveg sörrel a kezében.

Sajtburgert ettünk sült krumplival, utána pedig ebéd utáni eksztázisban jártuk be a boltot, felpakoltunk egy hatalmas adag csipszet, kekszet, sört, pár óriási palack olcsó vörösbort, s összeadtuk rájuk a pénzt. Aztán mind a heten túláradó lelkesedéssel felballagtunk a nemzeti park kempingjébe, sátrainkat, amennyire csak lehetett, szoros körben állítottuk fel a számunkra kijelölt ingyen területen, aztán az estét a piknikasztal körül töltöttük, és az egyre fakuló fényben nevetgéltünk és egyik sztorit a másik után meséltük egymásnak. Beszélgetés közben két fekete medve ‒ ezúttal feketének is látszottak ‒ bújt elő a kempinget körülvevő fák közül, és mintha nem tartottak volna tőlünk különösebben, amikor rájuk üvöltöttünk. Az este folyamán egymás után többször is megtöltöttem a vegyesboltból elhozott kis papírpoharat, úgy kortyoltam a könnyen lecsúszó bort, mintha víz volna ‒ egészen addig, amíg már az ízét is olyannak éreztem. Nem úgy tűnt, mintha huszonhét kilométert gyalogoltam volna harmincöt fok körüli hőségben, hátizsákkal, ragasztószalagból készített lábbeliben. Inkább mintha valahogy ellebegtem volna idáig. Mintha ez a piknikasztal életem legjobb helye lenne. Csak akkor vettem észre, hogy részeg vagyok, amikor úgy döntöttünk, ideje lefeküdni. Ekkor felálltam és észleltem, hogy az egyenesen állás művészetét elfelejtettem. Abban a pillanatban négykézlábra zuhantam, s nyomorultul öklendezni kezdtem a táborunk közepén, a földre. A korábbi években akármilyen szánalmasan alakult is az életem, soha nem lettem rosszul italtól. Amikor végeztem, Stacy mellém rakta a vizespalackomat, és odasúgta, hogy innom kell. Összefolyt előttem a világ, mégis tudtam, Stacynek mennyire igaza van, de azt is tudtam, hogy nemcsak részeg vagyok, hanem eléggé

ki is száradtam. Legutóbb délután, gyaloglás közben, a perzselően forró ösvényen ittam vizet, azóta egy kortyot sem. Kényszerítettem magam, hogy felüljek és igyak. Mihelyt lenyeltem a vizet, azonnal öklende zni kezdtem újra. Reggel a többiek előtt keltem, és mindent elkövettem, hogy egy fenyőággal feltakarítsam a hányást. A mosdóba mentem, ledobtam a mocskos ruháimat, aztán beálltam az egyik kibetonozott zuhanyozóban a forró vízsugár alá ‒ úgy éreztem, mintha előző éjjel valaki megvert volna. De nem volt időm a másnaposságra. Azt terveztem, dél körül már újra az ösvényen leszek. Felöltöztem, visszatértem a táborunkhoz, leültem az asztal mellé és annyi vizet ittam, amennyi csak belém fért. Közben elolvastam a kilenc levelemet, amíg a többiek aludtak. Paul bölcsen és szeretettel írt a válásunkról. Joe tüzes volt és romantikus, de nem említette, hogy elkezdte-e a rehabot vagy sem. Karen röviden írt, csupa hétköznapi dologról, elmesélte, mi újság van nála. A barátaimtól érkező levelekből csak úgy áradt a szeretet, a pletyka, a hírek, a vicces sztorik. Mire végeztem az olvasással, a többiek is kezdtek előbújni a sátrukból, s ők is ugyanolyan nehézkesen sántikálva kezdték a napot, mint én is minden áldott reggel, míg be nem melegedtek valahogy az ízületeim. Hálás voltam, amiért mind legalább feleannyira másnaposnak tűntek, mint amilyen én voltam. Egymásra mosolyogtunk ‒ förtelmesen éreztük magunkat, és ebben volt valami mulatságos. Helen, Sam és Sarah zuhanyozni indult, Rex és Stacy pedig a boltba készült. – Fahéjas csigát árulnak ‒ újságolta Rex, így próbált rábeszélni arra, hogy tartsak velük, de csak intettem, és nem feltétlenül azért, mert a gyomrom már az étel említésétől háborogni kezdett. Az előző délután vásárolt rágcsálnivalók,

bor és sajtburger után már (és egyben újra) csak körülbelül öt dollárom volt. Amikor elmentek a dolgukra, alaposan átnéztem az ellátmányos dobozomat, s a benne érkezett élelmiszert kupacokba rendeztem, hogy így pakoljam be Szörnyetegbe. A következő napokra elég sok ételt kellett magammal vinnem ‒ ez volt a PTÖ leghosszabb szakasza: 251 kilométer Seiad Valleyig.

– Nincs szükségetek Sarah-val készételekre? ‒ kérdeztem Johntól, aki az asztalnál üldögélt. Csak mi ketten voltunk a táborban. Felmutattam egy Fiesta Noodles nevű készítményt, amit a túrám elején még jól viseltem, de mostanra teljesen meggyűlöltem. – Nincs. Kösz ‒ felelte. Elővettem James Joyce Dublini emberek című kötetét, amelynek zöldes borítója kicsit szakadt volt. Dohos, de kellemes szaga volt, pont olyan, mint a minneapolisi

antikváriumnak, ahol pár hónapja megvettem. Felnyitottam és rögtön láttam, hogy a kötetet évtizedekkel a születésem előtt adták ki. – Ez mi? ‒ tudakolta John, és egy képeslap után nyúlt, amit előző délután a vegyesboltban vettem. A kép a Sasquatch láncfűrésszel készült szobrát ábrázolta, a lap tetején lendületes betűkkel állt a felirat: Nagylábú vidék. ‒ Szerinted léteznek? ‒ kérdezte, visszatéve a képeslapot a helyére. – Nem. De akik szerint igen, azok úgy tartják, hogy ez a környék a Nagylábú fővárosa. – Az emberek sok mindent beszélnek ‒ válaszolta. – Hát, ha léteznek valahol Nagylábúak, akkor szerintem itt lenne a legjobb helyük ‒ jelentettem ki, és körülnéztünk. A bennünket körülvevő fákon túl ott magasod tak a Castle

Cragsnek nevezett, ősi szürke szirtek, csipkézett csúcsaik úgy emelkedtek fölénk, mint a katedrális tornyai. Hamarosan elhaladunk majd mellettük, amikor átgyalogolunk a több kilométeren át elnyúló ultramafikus és gránitsziklák között, amelyeket az útikönyvem mint „eredetük szerint vulkáni, természetük alapján betüremkedő” jelenségeket írt le, bármit jelentsen is ez utóbbi. A geológia sosem izgatott különösebben, de nem kellett ismernem az ultramafikus szó jelentését ahhoz, hogy lássam, a környezetem megváltozott. A Sierra Nevadában tapasztaltam valami ahhoz hasonlót, ami megtörtént a Cascade-hegységben: mindkét helyen napok óta gyalogoltam már, mire úgy éreztem, hogy végre fogalmam lett róla, milyenek.

– Már csak egy állomás ‒

jegyezte meg John, mintha a gondolataimban olvasott volna. ‒ Elmegyünk Seiad Valleyig,

aztán onnan át Oregonba. Már csak úgy háromszázhúsz kilométer innen a határ. Mosolyogva bólintottam. Nem gondoltam, hogy a „csak” és „háromszázhúsz kilométer” szavakat lehetséges egy mondatban használni. De eszemben sem volt töprengeni, mi lesz a következő álló más után. – Oregon! ‒ kiáltott fel John, és a hangjában csengő öröm majdnem becsapott, majdnem elhitette velem, hogy az a

háromszázhúsz kilométer semmiség. De tudtam, amit tudok. Még nem volt olyan hetem az ösvényen, ami ne lett volna tűzpróba számomra. – Oregon ‒ szögeztem le elkomolyodva. ‒ De előbb még Kalifornia.

14.

VADON

Néha az volt a benyomásom, hogy a Pacifikus Túraösvény egyetlen hosszú hegyhát, amin folyamatosan felfelé kapaszkodom. És hogy utam végén, a Columbia folyónál az ösvény csúcspontját érem majd el, nem a legalacsonyabban fekvő részét. Az emelkedés érzése nem pusztán metaforikus volt. Szó szerint úgy éreztem, hogy bármilyen lehetetlennek tűnjék is, de mintha állandóan emelkedne az út. Néha kis híján elsírtam magam, olyan elviselhetetlennek találtam, izmaim és tüdőm izzott az erőfeszítéstől. Az ösvény csak akkor váltott vízszintesre, majd kezdett lefelé haladni, amikor már úgy hittem, hogy képtelen lennék tovább menni fölfelé. És micsoda mesés dolog is volt az az ötpercnyi lefelé ballagás! Csak le, le és le, míg egyszer csak annyira lehetetlenné, könyörtelenné és gyötrelmessé nem vált a lefelé gyalogolás, hogy kifejezetten azért fohászkodtam: kezdjen el újra emelkedni az út. Lefelé tartani olyan volt, mintha megfognék egy laza szálat egy pulóveren, aminek a megkötésével órákat töltöttem, és elkezdeném húzni, egészen addig, míg amarad teljesutána. ruhadarab nem bomlik,ilyen és csak egy halom fonal A PTÖfel -túra pontosan idegesítő tapasztalat volt: újra meg újra megkötni, aztán újra meg újra

lebontani azt a pulóvert. Mintha szükségszerű volna elveszíteni mindent, amit nyertünk. Amikor délután kettőkor elindultam Castle Cragsből ‒ egy órával Stacy és Rex után, s jó néhány órával a két páros előtt ‒ , már olyan bakancsot viseltem, ami egy egész csodás mérettel nagyobb volt az előzőnél. – Én vagyok a Nagylábú! ‒ viccelődtem, miközben elbúcsúztam a két pártól. Aztán belesétáltam a perzselően forró délutánba. Túláradó boldogsággal töltött el, hogy újra az ösvényen voltam, s hamarosan kiizzadtam magamból a másnaposság utolsó mérgeit is. Aznap délután és másnap végig egyre feljebb kaptattam, hamarosan kezdett megkopni új lábbelim felett érzett lelkesedésem, s helyébe az az elkeserítő felismerés lépett, hogy ami a lábamat illeti, nem sok minden változott. Új bakancsom újra feltörte a lábamat. Gyönyörű tájon baktattam ‒ bár ezt mostanra már megszoktam ‒, fizikailag végre eljutottam oda, hogy sok kilométert tegyek meg egy nap alatt, de a lábam miatt mégis eluralkodott rajtam a kétségbeesés. Eszembe jutott, amikor Beiden Townban Brenttel felnéztem a csillagokra és kívántam valamit. Vajon mégiscsak sikerült a dolgot elrontanom azzal, hogy hangosan kimondtam? Talán már soha nem jön rendbe a lábam. Castle Cragsből való elindulásom utáni második napon annyira belevesztem keserű gondolataimba, hogy kis híján ráléptem két csörgőkígyóra ‒ néhány kilométer különbséggel ‒ , amelyek karikába összecsavarodva hevertek az ösvényen. Mindkét kígyónak az utolsó pillanatban sikerült felhívnia a figyelmemet a veszélyre, szó szerint „rám csörögtek”, hogy felfogjam. Igyekeztem észhez térni és összeszedni magam. Mentem tovább, s mindenféle elképzelhetetlen dolgot képzeltem el: például, hogy a lábam tulajdonképpen nem

csatlakozik sehol a testemhez, illetve, hogy az érzés, amit tapasztalok, nem is fájdalom voltaképpen, hanem egyszerűen csak egy érzés. Izzadtan, dühösen és magammal torkig telve álltam meg ebédelni egy fa árnyékában. Leterítettem a ponyvámat és elhevertem rajta. Előző éjjel Rex-szel és Stacyvel együtt táboroztunk, s azt terveztük, hogy este újra találkozunk ‒ a két páros valahol mögöttünk haladt ‒, én azonban egész nap egyedül gyalogoltam, és egy teremtett lelket sem láttam. Figyeltem, ahogy a ra gadozó madarak elsuhannak messze a havas csúcsok fölött, egy-egy gyapjas fehér felhő átsodródik lassan az égen, míg egyszer csak elaludtam, pedig nem állt szándékomban. Fél órával később ijedt hördüléssel riadtam fel. Egy álom rémített meg, ugyanaz, ami előző éjjel is. Álmomban a Nagylábú elrabolt. Ami azt illeti, eléggé jól nevelten intézte a dolgot, a kezemnél fogva húzott magával az erdőbe, ahol egész falura való Nagylábú élt. Álmomban egyszerre riasztott és lepett meg a látványuk. – Hogy sikerült ilyen hosszú időn át elrejtőznötök az emberek elől? ‒ tudakoltam meg Nagylábú elrablómtól, de erre csak felmordult. Amikor alaposabban szemügyre vettem, kiderült, hogy nem is Nagylábú, hanem egy maszkot és szőrös ruhát viselő férfi. Az álarc pereménél kivillant sápadt, emberi bőre, ami megijesztett. Aznap reggel, amikor felébredtem, igyekeztem lerázni magamról az álmot, és a Castle Cragsben vásárolt képeslapot okoltam érte ‒ most azonban, hogy másodszor is ezzel álmodtam, lényegesen nagyobb jelentősége lett az egésznek. Mintha nem is álom lett volna, hanem valami intő jel, bár fogalmam sem volt, mire inthet. Felálltam, a vállamra vettem Szörnyeteget, és végigpásztáztam a környező sziklákat,

csúcsokat, magasra törő szürke és rozsdaszínű színeket a fák zöld foltjai között. Különös nyugtalanság fogott el. Kifejezetten megkönnyebbültem, amikor este találkoztam Rex-szel és Stacyvel. Napközben annyiszor megriadtam ‒ összerezzentem a bokrok felől érkező halk neszektől, megijesztettek az elnyújtott, néma csendek. –Hogy va n a lábad? ‒ tudakolta Stacy, miközben felállítottam a sátram az övé mellett. Válaszképpen letelepedtem a földre, lehúztam a bakancsomat, zoknimat és megmutattam neki. – A fenébe! ‒ suttogta. ‒ Ez elég fájdalmasnak néz ki. – Tudod, mit hallottam tegnap reggel a boltban? ‒ kérdezte

Rex. Tábori kevergetett éppen, ‒arca még mindig ki volttűzhelyén pirulva azvalamit egész napos erőfeszítéstől. Állítólag van valami Szivárvány Találkozó nevű esemény fent a Toad Lale-nél. – Toad Lale? ‒ kérdeztem vissza, és eszembe jutott a nő, akivel a renói buszállomás mosdójában találkoztam. Ő is oda tartott. – Igen ‒ felelte Rex. ‒

Alig egy kilométernyire van az ösvénytől, innen úgy tizennégy kilométerre. Szerintem be kellene néznünk oda. Örömömben összecsaptam a két kezem. – Mi az a Szivárvány Találkozó? ‒ kérdezte Stacy. Mivel én két éve már jártam egy ilyenen, vacsora közben elmeséltem nekik. A Szivárvány Találkozót az Élő Fény Szivárvány Családja szervezi ‒ úgynevezett szabadgondolkodók lazán szerveződő törzse, akiknek közös célja a béke és szeretet a földön. Minden nyáron tábort vernek valamelyik természetvédelmi területen, ahová több ezren

látogatnak el, és bár a rendezvények egész nyáron tartanak, a legnagyobb ünnepségük július 4-e hetére esik. – Szerveznek dobos jam se ssiont, vannak tábortüzek és bulik ‒ magyaráztam Rexnek és Stacynek. ‒ De a legjobb, hogy elképesztő konyhákat rendeznek be a szabad ég alatt, ahol kenyeret sütnek, zöldségeket, gulyást és rizst főznek. Van mindenféle kaja, amiből bárki kaphat. – Bárki? ‒ érdeklődte meg sértődött képpel Rex. – Bizony ‒ bólintottam. ‒ Mindenkinek vinnie kell viszont a saját poharát és kanalát. Már beszélgetés közben elhatároztam, hogy pár napig ott maradok a Szivárvány Találkozón, ott egye meg a fene a túrám időbeosztását. A lábamnak meg kell gyógyulnia, a fejemnek szintén, és meg kell szabadulnom a bennem egyre terebélyesedő ijesztő érzéstől, hogy elrabol valami mitikus, kétlábú, emberi szörny. És még az is megeshet, hogy elkap egy menetre valami dögös hippi. Később a sátramban belekotortam a hátizsákomba, hogy megkeressem az óvszert, amit egész eddig magammal hordtam ‒ az egyetlent, amit megmentettem Kennedy Meadowsban,

miután Albert a többit kiszórta a csomagomból. Még mindig érintetlenül hevert kis fehér zacskójában. Legfő bb ideje használatba vennem. Az ösvényen töltött hat hét alatt még csak nem is maszturbáltam ‒ a nap végére annyira kimerültem, hogy legfeljebb olvasni volt erőm, s a saját izzadt szagom is annyira taszított, hogy érdeklődésem inkább az alvás felé fordult. Másnap az eddiginél is szaporábban szedtem a lábam, bár arcom minden lépésnél összerándult. Az ösvény 1900 -2100 méter közötti magasságon hullámzott, alatta tiszta vizű

tavakat, s végtelen hegyláncokat láthattam közel s távol. Délre járt az idő, amikor elindultunk a csapáson, ami a PTÖ-től a Toad Lale felé vezetett. – Eddig nem tűnik semmi különösnek ‒ jegyezte meg Rex, amikor lenéztünk a száz méterrel alattunk elterülő tóra. – Semmit sem látok ‒ feleltem. Csak a tavat, amit gyér lombú fenyők vettek körül, keleten pedig a Mount Shastát. Miután Hat Creek Rimnél állandóan magam előtt láttam észak felé, most végre el fogok menni a látványos, 4200 méter magas csúcs mellett. – Lehet, hogy a találkozó nem pont a vízparton van ‒ tűnődött Stacy, de mihelyt leértünk a tóhoz, rájöttünk, nincs ott se vidám tábor, se zenélő, füvező és gulyást főzőcskéző hullámzó embertömeg. Se barna kenyér, se szexi hippik. A Szivárvány Találkozó totális csőd volt. Elszontyolodva ettük meg a tóparton ugyanazokat a nyomorúságos ételeket, amiket ebédre szoktunk. Rex utána elment úszni egyet, Stacyvel pedig a hátizsákunk nélkül leballagtunk a meredek csapáson a földút felé, ami az útikönyv szerint valahol ott volt. Az egyértelmű bizonyíték ellenére nem teljesen adtuk fel a reményt, hogy valahol rálelünk a Szivárvány Találkozóra, de már tíz perce baktattunk a hepehupás úton, és még mindig semmi. Csak fák, föld, sziklák és gaz, mint mindig. – Szerintem téves információt kaptunk ‒ nézett végig a tájon Stacy, és hangjából ugyanazt a bosszúságot é s sajnálkozást hallottam ki, ami bennem is dúlt. Őrülten csalódott voltam, és gyerekesen morcos ‒ csak kevés választott el attól, hogy hisztizni kezdjek, mint egy hároméves. Az út mellett hatalmas, lapos szikla hevert, odaléptem és ráfeküdtem, aztán lehunytam a szemem, hogy teljesen

kizárjam ezt a hülye világot. Nehogy már épp ez legyen az, ami miatt végre elsírom magam túrázás közben. A kő meleg volt és sima, olyan széles, mint egy asztallap. Hihetetlenül jólesett a hátamnak. – Várj csak! ‒ szólalt meg Stacy. ‒ Mintha hallottam volna valamit.

Kinyitottam a szemem és én is hallgatóztam. – Biztos csak a szél ‒ feleltem, amikor nem

hallottam

semmit.

– Talán tényleg. ‒ Rám nézett, halványan egymásra mosolyogtunk. Áll alatt megkötős sapkája volt, nagyon rövid sortot viselt, lábszárvédője pedig a térdéig ért ‒ túrafelszerelésében engem mindig cserkészlányra emlékeztetett. Amikor találkoztunk, enyhe csalódásként éltem meg, hogy nem hasonlított jobban rám és a barátaimra. Csöndesebb volt, érzelmileg higgadtabb, kevésbé feminista, művészetbarát és a politika iránt sem érdeklődött túlzottan, inkább a fősodorhoz tartozott. Ha nem az ösvényen találkozunk, nem hiszem, hogy összebarátkozunk, mostanra azonban nagyon megszerettem. – Megint hallom ‒ jelentette

ki váratlanul, és végignézett

az úton. Épp felálltam, amikor a kanyarban feltűnt egy viharvert kisteherautó, tele emberekkel. Oregoni rendszámtáblája volt. Egyenesen felénk tartott, s pár méterre tőlünk csikorgó fékkel megállt. A vezető még ki sem kapcsolta a motort, az autóban ülő hét ember és két kutya máris elkezdett kiugrálni. Koszosak voltak, rendetlenek, abszolút hippi felszerelésben ‒ kétség nem fért ahhoz, hogy a Szivárvány Törzs tagjai. A kutyák nyakába kötött kendő és gyöngy is diszkréten jelezte hovatartozásukat.

Megpróbáltam végigsimítani a hátukon, miközben eliszkoltak mellettem, és bevetették magukat az aljnövényzetbe. – Hahó! ‒ köszöntöttük Stacyvel egyszerre az előttünk megálló négy férfit és három nőt, bár ők válaszképpen csak hunyorogva, ingerülten meredtek ránk, mintha egyenesen valami barlangból másztak volna elő, nem pedig egy kisteherautó vezetőfülkéjéből, illetve platójáról. Mintha egész éjjel nem aludtak volna, vagy mintha arra várnának, hogy elmúljon náluk valami hallucinogén szer hatása ‒ vagy mindkettő. – Ez a Szivárvány Találkozó? ‒ reccsent ránk a vékonycsontú, napbarnított férfi, aki a kisteherautót vezette. Hosszú, hullámos haját fura, kicsit koszos fejpánt fogta össze, hogy ne hulljon az arcába. – Mi is azt kerestük, de rajtunk kívül nincs itt senki ‒ feleltem.

– Ó, a kibaszott életbe! ‒ nyüszítette egy sápadt, vékony nő, akinek sovány hasa kilátszott rövid inge alól, csakúgy, mint kelta tetoválásokból álló gyűjteménye. ‒ A nagy semmiért vezettünk idáig a kibaszott Ashlandből? ‒ Levetette magát a lapos kőre, amiről az imént álltam fel. ‒ Annyira éhes vagyok! Komolyan bele fogok dögleni. – Én is éhes vagyok! ‒ vinnyogta egy másik, alacsony, fekete hajú nő, aki zsinórból font övét hordott, rajta kis ezüst csengőkkel. Odalépett a kövön fekvő sovány lányhoz és megsimogatta a fejét. – Kibaszott fesztiválszervezők! ‒ bömbölte a fejpántos férfi. – Kibaszottul igazad van ‒ motyogta egy másik férfi, akinek zöldre festett punk taréja volt, s akkora ezüstgyűrűt viselt az orrában, amilyet időről időre bikák orrában lehet csak látni.

– Tudod, hogy mit fogok csinálni? ‒ kérdezte a fejpántos. ‒ Megszervezem a saját kibaszott találkozómat fent, a Crater Lale-nél. Semmi szükségem ezekre a kurva szervezőkre, hogy majd megmondják nekem, hova menjek. Nekem ezen a környéken számít a szavam. – Milyen messze van innen a Crater Lale? ‒ kérdezte az utolsó nő, ausztrál akcentussal. Magas volt, szép és szőke, minden ízében látványos: rasztafürtökbe tapadt haját feltűzte a feje tetejére, fülét mintha valódi madárcsontokkal szúrták volna át, s minden egyes ujján feltűnő gyűrűket viselt. – Nincs túl messze, szivi ‒ vágta rá a fejpántos. – Ne hívj szivinek ‒ hangzott a nő válasza. – Mert Ausztráliában sértőnek számít a „szivi”? ‒ kérdezett rá a férfi. A nő nagyot sóhajtott, aztán fenyegetően felmordult. – Rendben, bébi, akkor nem hívlak szivinek. ‒ A fejpántos felvihogott az égre. ‒ De tuti, hogy bébinek foglak nevezni. Ahogy Jimi Hendrix is megmondta: „Mindenkit bébinek hívok.” Összenéztünk Stacyvel. – Mi is a találkozót próbáltuk megkeresni ‒ szólaltam meg. ‒ Úgy hallottuk, hogy erre van. – A Pacifikus Túraösvényen túrázunk ‒ tette hozzá Stacy. – Nekem! Kaja! Kell! ‒ vonyította a szikláról a soványka. – Szívesen adok az enyémből ‒ ajánlottam fel neki ‒, de az fent van a tónál. Csak nézett rám kifejezéstelen arccal, üveges szemekkel. Eltűnődtem azon, hogy mennyi idős lehet. Korombelinek tűnt, de simán elment volna tizenkét évesnek. – Van hely a kocsitokban? ‒ fordult hozzám bizalmasan az ausztrál lány. ‒ Mert ha ti ketten visszaindultok Ashlandbe, akkor szívesen elmennék veletek.

– Gyalogolunk ‒ feleltem üres pillantású szemébe nézve. ‒ Hátizsákkal. Csak azt is fent hagytuk a tónál. – De ami azt illeti, tényleg Ashlandbe tartunk ‒ vette át a szót Stacy. ‒ Úgy tizenkét napba telik majd odaérnünk. ‒ Felkacagtunk, de senki más nem nevetett velünk. Pár perccel később bezsúfolódtak a kocsiba és elhajtottak, mi pedig visszaballagtunk a csapáson a Toad Lale -ig. Amikor odaértünk, a két pár már ott üldögélt Rex mellett, úgyhogy mindannyian együtt baktattunk vissza a PTÖ -re, bár én hamarosan leszakadtam a csapattól, és aznap este is sötétedéskor, utolsónak bicegtem be a táborba, annyira akadályozott katasztrofális állapotú lábam. – Már nem hittükvalahol volna,megálltál hogy megjössz ‒ jegyezte meg útközben és ott vertél tábort. – Hát, pedig itt vagyok ‒ vágtam vissza kissé sértetten, pedig tudtam, hogy csak vigasztalni akar. Amikor még Castle Cragsben piálás és sztorizgatás közben elmeséltem összes balul elsült kalandomat. Sam felvetette, hogy az ösvényen használt nevem Balszerencsés Ballagó kellene legyen. Akkor ezen nevettem egy jót ‒ a Balszerencsés Ballagó találó névnek tűnt ‒, de azért nem szerettem volna pont én lenni az a túrázó, akire ráaggatják. Én tökös, kemény amazonkirálynő akartam Sarah. ‒ Gondoltuk,

lenni.

Reggel a többiek előtt felkeltem, s csöndben összekevertem lábasomban a tejport, a hideg vizet, az enyhén állott müzlit és mazsolát. Újabb Nagylábú álomból riadtam fel, ami szinte ugyanolyan volt, mint az előző kettő. Miközben me gettem a reggelimet, azon kaptam magam, hogy figyelmesen fülelek, milyen hangok érkeznek a még mindig sötétségbe merülő fák közül. Elindultam, mielőtt a többiek előmásztak volna a

sátraikból, s örültem, hogy egy csöpp előnyre tehetek szert. Igen, kimerült voltam és lassú, igen, sajgott a lábam és üldözött a balszerencse, de lépést akartam tartani a többiekkel ‒ azokkal, akiket valódi túrázónak gondoltam. Gyakorlatilag kötelezőnek tartottam, hogy nap mint nap lenyomjak úgy huszonnyolc kilométert. Egy órája gyalogoltam, amikor iszonyú csörtetést hallottam oldalt a bokrok és fák között. Megdermedtem, fogalmam sem volt, hogy inkább üvöltsék vagy maradjak teljesen mozdulatlan. Önkéntelenül is felrémlett előttem az álmaimból a férfi a Nagylábú álarcban. – Áááá! ‒ ordítottam el magam, amikor egy szőrös lény bukkant fel mellettem az ösvényen, olyan közel, hogy éreztem a szagát. Medve, eszméltem rá egy másodperccel később. Egykedvű pillantással végignézett rajtam, aztán horkantott egyet, sarkon fordult és kocogva megindult észak felé az ösvényen. Miért kell nekik mindig abba az irányba menniük, amerre én is tartok? Pár percet vártam, aztán elindultam, óvatosan lépkedtem és különféle dalszövegekből énekeltem egy -egy sort. „Ó, meginnék belőled egy rekesznyit, drágám, és semmi hatása nem lenne ám rám”, daloltam érzelmesen. – Gyors egy masina volt, motorján semmi folt, dudája víg nótát dalolt ‒ brummogtam. – Itt a teaidő, itt a tucatnyi Tetley teafilter ‒ csiripeltem. Bevált a dolog. Nem találkoztam újra a medvével. És a Nagylábúval sem.

Helyette valami olyasmivel találtam szembe magam, amitől már tényleg lehetett félnivalóm: az ösvényt széles sávban, úgy 40 fokos szögben lejtő jeges hó borította.

Bármilyen meleg volt is, az északi hegyoldalakon nem olvadt el az összes hó. Átláttam a hómező másik felére. Akár egy követ is átdobhattam volna rajta. Ugyanezt saját magammal nem tudtam megtenni, nekem muszáj volt átgyalogolni rajta. Lenéztem a hegyről, tekintetem követte a lenyúló havas sávot ‒ arra az esetre, ha lecsúsznék. Egy sor csipkés szegélyű szikla alatt ért véget, utána már csak a szakadék volt. Elkezdtem utat törni magamnak: minden egyes lépésnél erősen a hóba vágtam a sarkam, s a síbotra támaszkodtam. Hiába gyűjtöttem tapasztalatot a hóról a Sierrában, mégsem éreztem magam magabiztosabbnak, hanem egyre tétovábban mozogtam, mert már pontosan tudtam, mi sikerülhet félre. Az egyik lábam kicsúszott alólam, ráestem a kezemre. Lassan, behajlított térddel tápászkodtam fel. „Lefogok zuhanni”, formálódott meg fejemben a gondolat, s ettől megdermedtem és lenéztem a szirtekre odalent ‒ elképzeltem, amint pörögve hullok feléjük. Megnéztem, mekkora távolságot tettem meg és még mennyi áll előttem ‒ a kettő nagyjából egyforma volt. Túl messze voltam a havas sáv mindkét szélétől, így kényszerítettem magam, hogy továbbmenjek. Négykézlábra ereszkedtem és a hátralevő utat mászva tettem meg ‒ a lábam vadul remegett, rózsaszín pántjánál csuklómra hurkolt síbotom hasznavehetetlenül csörömpölt mellettem. Amikor a túloldalon elértem az ösvényt, ostobának és gyengének éreztem magam, sajnáltam magam, és úgy láttam, sebezhetőbb vagyok, mint korábban bármikor a túrám közben. Irigyeltem a két párt, mert ők legalább ott voltak egymásnak, irigyeltem Rexet és Stacyt, mert ők olyan könnyen összeálltak a túra erejéig ‒ amikor Rex Seiad Valleynél elhagyja a túraútvonalat, Stacyt már várni fogja a barátnője, Dee, hogy együtt vágjanak át Oregonon, én azonban mindig egyedül

leszek. És miért? Mi haszna annak, hogy egyedül vagyok? „Nem félek”, emlékeztem vissza a régi mantrámra, hogy megnyugtassam magam. De amikor kimondtam, nem éreztem a hatását. Talán azért, mert már nem volt igaz. Talán mostanra elég messze jutottam ahhoz, hogy elég bátor legyek félni. Megálltam ebédelni, és ott is maradtam, míg fel nem bukkantak a többiek. Elmondták, hogy találkoztak egy erdőkerülővel, aki figyelmeztette őket, nyugat és észak felé, Happy Valley közelében erdőtűz tombol. Egyelőre nem ért el a PTÖ-ig, de azért szólt; hogy figyeljenek oda. Hagytam, hogy továbbinduljanak, csak annyit mondtam, estére utolérem őket, aztán egyedül gyalogoltam a forró délutánban. Pár óra múlva egy idilli tisztáson egy forrásra bukkantam, és megálltam inni. Olyan szép hely volt, hogy miután megtöltöttem a palackomat még maradtam kicsit, és a lábamat áztattam a vízben. Egyszer csak egyre erősödő csilingelést hallottam. Alig kecmeregtem talpra, amikor fehér láma tűnt fel az út kanyarulatában, s széles vigyorral a képén egyenesen felém szökellt. – Ááááá! ‒ üvöltöttem fel, csakúgy, mint a medve esetében, de aztán ösztönösen a bőrszíj után nyúltam, ami a kötőfékéről lógott le, ahogy kiskoromban a lovakkal is tettem. A láma hátán csomag volt, rajta ezüst csengők, olyasmik, mint a nő övén, akivel a Toad Lale -nél találkoztam. ‒ Nyugi ‒ szóltam hozzá, aztán csak álltam ott mezítláb és döbbenten, s azon töprengtem, mihez is kezdjek. Az állat is meghökkenhetett, képén komikus, egyszersmind szigorú kifejezés ült. Felmerült bennem, hogy esetleg megharap, de ezt biztosan nem tudhattam. Még sosem kerültem láma közelébe. Sőt tulajdonképpen eddig távolról sem nagyon láttam. Olyan kevés tapasztalatom volt

lámaügyben, hogy még abban sem voltam száz százalékig biztos, hogy valóban láma. A szaga olyan volt, mint a jutaszöveté, meg mint az ember szájának reggel. Finoman magammal húztam a bakancsom felé, amibe gyorsan beszuszakoltam a lábam, aztán határozott mozdulatokkal megpaskoltam a jószág hosszú, kissé szúrós nyakát, remélve, hogy ebből érti majd, ura vagyok a helyzetnek. Pár perc múlva egy öregasszony tűnt fel, arca mellett két hosszú, ősz copf lógott. – Hát elkapta? Köszönöm! ‒ kiáltotta oda nekem, és szélesen elmosolyodott, szeme csak úgy ragyogott. Leszámítva a hátán cipelt kis hátizsákot, pont úgy festett, mintha egy meséből lépett volna elő: dundi volt, arca rózsás, volt be nne valami manószerű. Egy kisfiú követte, mögötte pedig egy nagy, barna kutya. ‒ Csak egyetlen pillanatra engedtem el, és máris elrohant ‒ mesélte nevetve a nő, és átvette tőlem a láma kötőfékét. ‒ Gondoltam, maga majd elkapja. Kicsit odébb találkoztunk a barátaival, ők mondták, hogy maga is jön majd. A nevem Vera, ez pedig Kyle, a barátom ‒ bökött a kisfiúra. ‒ Ötéves. – Szia! ‒ néztem le a kisgyerekre. ‒ Cheryl vagyok. ‒ Kyle egy vastag madzagra kötött, vízzel teli juharszirupos üveget vetett át a vállán, ami fura látvány volt ‒ üveg az ösvényen? ‒, de már önmagában is különös benyomást keltett. Időtlen idők óta nem voltam kisgyerek társaságában. – Szia! ‒ köszönt vissza, s tengerszürke szeme egy pillanatra a szemembe nézett. – Hullócsillagot pedig már megismerte ‒ paskolta meg Vera a láma nyakát. – Miriamról megfeledkeztél ‒ javította ki Kyle. Apró kezét a kutya fejére fektette. ‒ Ő Miriam.

– Helló, Miriam! ‒ mondtam. ‒ Élvezed a túrát? ‒ kérdeztem Kyle-t. – Csodásan érezzük magunkat ‒ felelte furán kimérten, aztán a forráshoz lépett, hogy kicsit locspocsoljon. Váltottunk pár szót Verával, miközben Kyle fűszálakat hajigált a vízbe, és figyelte, hogyan lebegnek el. A nő elmesélte, hogy egy kisvárosban lakik Oregon középső részén, és olyan gyakran kirándul, ahányszor csak lehet. Kyle és az anyja iszonyú körülmények között él, tette hozzá halkan, gyakorlatilag Portland utcáin. Vera néhány hónapja ismerte meg őket valami Alapvető Életelv nevű szervezeten keresztül, amelyhez mindannyiuknak volt valami köze. Kyle anyja kérte meg arra, hogy hozza magával túrázni a kisfiút, amíg ő megpróbálja rendbe tenni az életét. – Megígérted, hogy nem beszélsz senkinek a problémáimról! ‒ ordított fel indulatosan Kyle, és rohanva megindult felénk. – Nem a problémáidról beszéltem ‒ felelte barátságosan Vera, bár ez nem volt igaz. – Mert vannak komoly problémáim, de nem akarok idegeneknek beszélni róluk ‒ vágta oda Kyle, és újra felém pillantott.

– Sok embernek vannak nagy problémái ‒ bólintottam. ‒ Nekem is nagyon komoly problémáim voltak. – Mifélék? ‒ tudakolta. – Hát, például voltak bajok az apámmal ‒ fogtam bele bizonytalanul, és már azt kívántam, bár ne kezdtem volna bele. Nem töltöttem annyi időt gyerekekkel, hogy tudjam, pontosan mennyire lehetek őszinte egy ötévessel. ‒ Tulajdonképpen nem is igazán volt apám ‒ magyaráztam valamelyest derűs hangon.

– Nekem sincs ‒ felelte Kyle. ‒ Illetve hát mindenkinek van apja, csak én már nem ismerem az enyémet. Kisbaba koromban még ismertem, de már nem emlékszem rá. ‒ Kinyitotta mindkét markát és lebámult rá. A tenyere tele volt apró fűszálakkal. Figyeltük, ahogy a szél beléjük kap és elsodorja őket. ‒ És az anyukád? ‒ kérdezte. – Meghalt. Felkapta a fejét, aztán ijedt arca békésebbé vált. – Az én anyukám szeret énekelni ‒ magyarázta. ‒ Szeretnél hallani egy dalt, amit gyakran énekel? – Igen ‒ feleltem, és Kyle egyetlen másodpercnyi habozás nélkül rázendített a „Red River Valley” -re, és az összes strófát elénekelte olyan tiszta hangon, ami egyenesen a szívembe markolt.

– Köszönöm szépen ‒ mondtam neki, amikor befejezte. Teljesen odavoltam. ‒ Talán egész életemben nem hallottam ilyen szépet. – Anya sok dalt tanított nekem ‒ válaszolt komolyan. ‒ Ő énekes. Vera még készített egy fotót rólam, aztán újra felcsatoltam Szörnyeteget. ‒ Viszlát, Kyle. Viszlát, Vera. Viszlát, Hullócsillag ‒ köszöntem el tőlük, és megindultam az ösvényen. – Cheryl! ‒ kiabált utánam Kyle, amikor már majdnem szem elől tévesztett. Megálltam és megfordultam. – A kutya neve Miriam. – Adios, Miriam! ‒ köszöntem el tőle is. Késő délután egy árnyas helyre érkeztem, ahol egy piknikasztal állt ‒ ritka fényűzés az ösvényen. Ahogy közelebb

értem, láttam, hogy az asztalon egy barack hever, alatta egy levél. Cheryl!

Ezt neked kunyeráltuk kirándulóktól. Reméljük, ízleni fog! Sam és Helen A barack természetesen teljesen feldobott ‒ álmodozásomban a Snapple limonádé mellett a friss gyümölcs és zöldség játszotta a főszerepet ‒, de még annál is jobban meghatott a gondolat, hogy Sam és Helen nekem hagyta itt a gyümölcsöt. Kétség sem fért hozzá, hogy ők is éppoly kínzóan vágyakoztak ételekre, mint én. Felültem az asztal tetejére és boldogan beleharaptam a barackba. Ínycsiklandozó leve mintha egyszerre áradt volna szét minden sejtemben. A barack miatt már nem volt olyan szörnyű, hogy a lábam lüktető, duzzadt péppé vált. Az ajándék mögötti kedvesség enyhítette a nap forróságát és egyhangúságát. Miközben eszegettem, rájöttem, nem mondhatok érte köszönetet Samnek és Helennek. Újra készen ‒

álltam magamra maradjak este már megint egyedül arra, fogok hogy letáborozni. Elhajítottam a barackmagot, és közben feltűnt a körülöttem a rózsaszín és narancs különféle árnyalataiban pompázó több száz azálea ‒ szirmaik közül néhányat felkapott a szellő. Ezt is ajándéknak éreztem, ahogy a barackot, vagy Kyle énekét. Bármilyen őrjítő vagy nehéz volt is az élet az ösvényen, alig múlt el úgy nap, hogy ne találkoztam volna valamivel, amit a PTÖ nyelvén csak „ösvényvarázslatnak” neveznek, valami váratlan, édes aprósággal, ami éles ellentétben állt a túrázás megpróbáltatásaival. Mielőtt felvettem volna Szörnyeteget, lépéseket hallottam, és

megfordultam. Az ösvényen egy szarvas ballagott felém, s mintha nem lett volna tudatában a jelenlétemnek. Halkan megnyikkantam, nehogy megrémítsem, de nem futott el, hanem megállt, rám nézett, beleszimatolt a levegőbe, aztán lassan továbbközelített. Minden lépésnél megtorpant, hogy újra felmérje, jöjjön-e tovább, s minden alkalommal meg is tette ‒ addig lépkedett felém, míg végül már csak háromméternyire volt. Békésnek és kíváncsinak láttam, orrát annyira felém nyújtotta, amennyire csak merte. Mozdulatlanul ültem, csak bámultam rá, egy csöppet sem féltem ‒ nem úgy, mint hetekkel korábban, amikor a róka vett szemügyre a hóban. – Semmi baj súgtam oda a szarvasnak, s amíg el nem hagyták a számat‒a szavak, nem is tudtam, mit fogok mondani. ‒ Itt biztonságban vagy. Amikor megszólaltam, mintha megtört volna a varázslat. A szarvas elvesztette az érdeklődését irántam, bár nem futott el. Csak felemelte a fejét, és lassan elindult, kecses lábával óvatosan lépkedett az azáleák között, néha legelt egy kicsit. A következő néhány nap során egyedül túráztam ‒ fel és le és újra fel, át az Etna -csúcson, be a Mount Marble-ba, végig a hosszú, forró szakaszon Seiad Valley felé. Elhaladtam tavak mellett, ahol annyi volt a szúnyog, hogy túrám során most először voltam kénytelen bekenni magam szúnyogirtóval, s olyan szakaszokon is jártam, ahol összetalálkoztam kirándulókkal, akik híreket hoztak a nyugaton pusztító erdőtüzekről, amelyek a PTÖ-t még mindig nem fenyegették. Egy éjjel egy füves helyen vertem tábort, ahonnan láthattam is azoknak a tüzeknek a jelét: nyugat felé áttetsző füstfátyol borult a vidékre. Egy órán át ültem a székemben, s csak bámultam a tájat, míg a nap belesüppedt a füstbe.

Rengeteg lélegzetelállító napnyugtát láttam a PTÖ -n, de ilyen látványosat már régen nem: a fény megfoghatatlanná vált, s ezernyi sárga, rózsaszín, narancs és lila árnyalatban ragyogott a hullámzó zöld föld fölött. Választhattam volna, hogy a Dublini embereket olvasom, vagy álomba merülök hálózsákom biztos burkában, de ezen az éjszakán az égbolt túlságosan megbabonázott ahhoz, hogy elszakadjak tőle. Miközben csak bámultam, ráébredtem arra, hogy túljutottam túrám felén. Ötven akárhány napja jártam az ösvényt. Ha minden a tervek szerint megy, akkor újabb ötven nap múlva elhagyom a PTÖ -t. Addigra már megtörtént mindaz, aminek túrázás közben meg kellett történnie velem.

„Oh River Valley the cowboy who loved youremember so true…”the‒ Red énekeltem, aztán and elhalkult a hangom, nem

tudtam tovább a szöveget. Kyle arcocskáját és kezét láttam magam előtt, tiszta hangjának visszhangját hallgattam. Eltűnődtem azon, leszek -e anya valaha, milyen „iszonyú helyzetben” lehet Kyle anyja, merre járhat az apja, és hol lehet az enyém. Vajon mit csinál ebben a percben? Ez a kérdés időnként felmerült bennem életem során, de sosem tudtam magam elé képzelni. Nem ismertem a saját apám életét. Ott volt valahol, de láthatatlanul, mint valami árnyék vadállat az erdőben ‒ egy olyan távoli tűz, aminek már csak füstje volt, fénye, melege nem. Ez volt az én apám: a férfi, aki nem volt az apám. Minden alkalommal elcsodálkoztam a gondolattól. Újra meg újra meg újra. Minden vad dolog közül az volt a legvadabb, hogy képtelen volt úgy szeretni, ahogy szeretnie kellett volna. Azon az ötvenvalahanyadik PTÖ-n töltött éjjelen azonban kibámultam az elsötétülő világra, s ráébredtem, többé már nem kell csodálnom semmit, ami vele kapcsolatos.

Annyi más csodálnivaló van a világon. Ezek a dolgok úgy nyíltak meg bennem, ahogy a folyó hömpölyög. Nem tudtam, képes leszek-e levegőt venni, aztán vettem. Az örömtől felkacagtam, s a következő pillanatban kicsordultak első könnyeim a PTÖ-n. Csak sírtam és sírtam és sírtam. Nem azért sírtam, mert boldog voltam. Nem azért sírtam, mert szomorú voltam. Nem anya miatt, nem apa miatt és nem Paul miatt sírtam. Azért sírtam, mert tele voltam. Kitöltött az az ötvenegynéhány kemény nap az ösvényen, és az a 9760 nap, ami előtte volt. Beléptem valahová. Elhagytam valamit. Kalifornia úgy nyúlt el mögöttem, mint egy hosszú selyemfátyol. Már nem éreztem magam ritka nagy hülyének. És nem éreztem magam tökös, kemény amazonkirálynőnek sem. Harcosnak éreztem magam és alázatosnak, összeszedettnek, mintha én is biztonságban volnék ebben a világban.

ÖTÖDIK RÉSZ BOX OF RAIN

„Lassan haladok, de sosem hátrafelé.” ABRAHAM LINCOLN

„Mondd csak, mit tervezel Egyetlen vad és drága életeddel?” MARY OLIVÉR:

A nyári nap

15.

„BOX OF RAIN”

Kaliforniában töltött egyik utolsó éjszakámon arra ébredtem a sötétben, hogy a szélben hajladoznak a fák ágai, és sátram oldalát eső veri. Egész nyáron annyira száraz volt az idő, hogy

már jó ideje nem használtam az esővédő borítást, s éjjelente csak egy széles, hálós panel választott el az égtől. Mezítláb kecmeregtem ki a sötétbe feltenni a vízhatlan borítást, s összeborzongtam, pedig augusztus eleje volt. Heteken át harmincöt fok körüli hőmérséklet volt, néha majdnem negyvenig is felment, de most a széllel és esővel nagyon hirtelen megváltozott az időjárás. Visszamásztam a sátorba, felvettem a termo leggingemet és anorákomat, aztán bebújtam a hálózsákba, az államig húztam a cipzárt és a fejrészét is szorosabbra igazítottam. Amikor hatkor felébredtem, a hátizsákomon hordott kis hőmérő 3 fokot mutatott. Esőben gyalogoltam végig a magasan elnyúló hegygerincen, magamra vettem szinte az összes holmimat. Ha pár percnél hosszabb időre álltam meg, azonnal annyira áthűltem, hogy vacogni kezdtem, és viccesen csattogtak a fogaim egész addig, míg újra neki nem indultam, és el nem kezdtem izzadni megint. Az útikönyvem szerint derült napokon innen már megmutatkozik Oregon az északi horizonton, én azonban semmit nem láttam a sűrű ködben, ami 3 méteres távolságon túl mindent egybemosott. Nem kellett azonban látnom Oregont. Pontosan érzékeltem előttem elnyúló óriási kiterjedését. Ha végigmegyek az úton az Istenek Hídjáig, akkor legyalogolom az állam teljes hosszát. És ki leszek, ha ezt megteszem? Ki leszek, ha mégsem? A délelőtt közepén Stacy bukkant fel a ködben, dél felé tartott az ösvényen. Előző nap együtt indultunk el Seiad Valleyből, miután az éjszakát Rex és a két pár társaságában töltöttük. Rex reggel buszra szállt, hogy visszatérjen valódi életéhez, mi pedig továbbgyalogoltunk, és pár óra múlva különváltunk. Abban szinte teljesen biztos voltam, hogy a párokkal többé már nem találkozom az ösvényen, Stacyvel

azonban úgy terveztük, összefutunk Ashlandben, ahol szeretett volna eltölteni pár napot, amíg a barátnője, Dee érkezésére vár, hogy aztán megkezdhessék a túra oregoni szakaszát. Amikor megpillantottam, szinte megrettentem: mintha csak félig lett volna nő, félig kísértet. –Visszamegyek Seiad Valleybe ‒ jelentette ki, aztán elmesélte, hogy fázik, a lába tele van vízhólyaggal, s pehely hálózsákja úgy elázott az éjjel, hogy reménye sincs arra, hogy estig megszárad. ‒ Busszal megyek Ashlandig ‒ magyarázta. ‒ Gyere az ifjúsági szállásra, amikor beérsz. Megöleltem, mielőtt továbbindult volna, aztán a köd pillanatok alatt elnyelte az alakját. Másnap reggel a szokásosnál korábban ébredtem, az ég halvány szürke volt. Az eső elállt, a levegő felmelegedett. Eléggé izgatottnak éreztem magam, miközben a vállamra vettem Szörnyeteget és elhagytam a táborhelyet: ezek voltak az utolsó kaliforniai kilométereim. Másfél kilométernyire lehettem a határtól, amikor egy ösvényre belógó ág beleakadt a William J. Crockett nevét viselő karkötőmbe, lerántotta kezemről s berepítette a sűrű aljnövényzetbe. Rémülten vizsgáltam végig a sziklákat, bokrokat és fákat, de már amikor a gyomok közé gázoltam, tudtam, hogy reménytelen. Nem fogom megtalálni a karkötőmet. Nem láttam, hol esett le. Csak egy halk, pattanó hangot hallottam, s már nem is volt a csuklómon. Nevetségesnek tűnt, hogy épp most veszítsem el a kis ékszert ‒ mintha egyértelműen és baljós módon jelezte volna , hogy nagyon-nagyon

számítsak valami rosszra. Igyekeztem úgy értelmezni, hogy inkább jót jelentsen ‒ jelképezze mondjuk mindazon dolgokat, amelyekre már nincs szükségem, jelezze képletes terhem enyhülését ‒, de nem volt valami életképes ötlet. Egyre csak

William J. Crockett

járt a fejemben, a minnesotai férfi, aki körülbelül velem egyidős lehetett, amikor Vietnamban meghalt, maradványait sosem találták meg, és a családja nyilván még mindig gyászolja. A karkötőm mindössze egy túl korán eltávozott élet jelképe volt, amely most eltűnt a világ mohón kitátott szájában. Nem tehettem mást, tovább kellett mennem. Percekkel később elértem a határra, s megálltam, hogy körülnézzek: előttem volt Kalifornia és Oregon, egy kezdet és egy vég, szorosan egymásnak feszülve. Ahhoz képest, hogy számomra mekkora jelentőséggel bírt, nem volt valami nagy durranás. Csak egy barna fémdobozt láttam, benne az ösvény vendégkönyve és egy jelzés: WASHINGTON 800 kilométer ‒ Oregont meg sem említették. Csakhogy én tudtam, mit jelent az a 800 kilométer. Két hónapja voltam csak Kaliforniában, mégis úgy éreztem, egy örökkévalóság telt el azóta, hogy ott álltam egyedül a hátizsákommal a Tehachapi-hágónál, és megpróbáltam magam elé képzelni ezt a helyet. A fémdobozhoz léptem, kivettem belőle az ösvény „naplóját”, belelapoztam és elolvastam az előző hetek bejegyzéseit. Láttam beírásokat olyan emberektől, akiknek a nevével még sosem találkoztam, és olyanokét, akikkel ugyan sosem találkoztunk, mégis úgy éreztem, mintha ismerném őket, hiszen egész nyáron a nyomukban haladtam. A legfrissebb bejegyzések a két pártól származtak: Johntól és Sarah -tól, Helentől és Samtől. Ujjongó mondataik után én is odaírtam a magamét ‒ annyira meghatódtam az érzéstől, hogy úgy döntöttem, egészen pontosan fogok fogalmazni: „Sikerült!” Oregon. Oregon. Oregon.

Hát itt voltam. Besétáltam Oregonba, szemem elé tárultak délen a fenséges Mount Shasta csúcsai, északon pedig az alacsonyabb, ám zordabb Mount McLoughlinéi. Egészen magasan vezetett az utam a hegygerincen, s rövidebb szakaszokon jeges-havas foltokkal is találkoztam, amelyeken síbotom segítségével keltem át. Láttam, hogy valamivel lejjebb tehenek legelnek a zöld, hegyi réteken, jókora, szögletes kolompjuk meg-megcsörren, amikor megmozdulnak. – Hahó, oregoni tehenek! ‒ kiáltottam oda nekik. Azon az éjszakán a szinte teljesen kitelt hold alatt sátoroztam, az ég derült volt, a levegő hűvös. Felcsaptam J. M. Coetzee A barbárokra várva című regényét, de csak pár oldalt olvastam belőle, mert képtelen voltam odafigyelni ‒ gondolataim egyre Ashland felé kalandoztak. Végre olyan közel értem ehhez az állomáshoz, hogy már elviseltem, ha eszembe jutott. Ashlandben lesz étel, zene és bor, emberek, akik mit sem tudnak a PTÖ-ről. S ami a legfontosabb: lesz pénz is, méghozzá több mint a szokásos húsz dollárom. Az Ashlandbe címzett ellátmányos dobozba 250 dollár értékű utazási csekket tettem, mert eredetileg úgy hittem, ez a csomag fogad majd utam legvégén. Abba a dobozba már nem ételt vagy egyéb fogyóeszközt csomagoltam. Csak az utazási csekkeket, meg „igazi” ruhákat: a kedvenc kopott Levi’s farmeromat, egy testhez simuló fekete pólót, egy vadonatúj csipkés melltartót és a hozzá illő bugyit. Hónapokkal ezelőtt úgy képzeltem, hogy ezekben a holmikban ünneplem majd meg, hogy utam végéhez értem, aztán vissz amegyek autóstoppal Portlandbe. Amikor megváltoztattam az útitervemet, megkértem Lisát, hogy a kis dobozt tegye bele egy másikba, amit megtöltöttem étellel és utánpótlással, aztán írja át a címzést Ashlandre, azok helyett az állomások helyett,

ahová Sierra Nevadában nem jutottam el. Alig vártam, hogy megkaparintsam ezt a dobozt a dobozban, aztán úgy tölthessem a hétvégét, hogy nem az ösvényen viselt gönceim vannak rajtam.

Másnap ebédidőben értem be Ashlandbe ‒ amikor elhagytam az ösvényt, egy csapat Americorps önkéntest stoppoltam le.

– Hallotta a nagy hírt? ‒ fordult hozzám egyikük, amikor bemásztam mellé a furgonba. Csak a fejemet ráztam, és nem magyaráztam el, hogy két hónapon át semmiféle hírt nem hallottam, sem kicsit, sem nagyot.

– Tudja, ki a Grateful Dead? ‒ kérdezte, mire bólintottam.

‒ Jerry Garda meghalt.

A városközpontban álldogáltam egy járdán, s előrehajoltam, hogy szemügyre vehessem Garda pszichedelikus színekben ábrázolt képmását a helyi újság címlapján. Igyekeztem elolvasni mindent, amit csak lehetett a műanyag borító átlátszó ablakán át, mert túlságosan le voltam égve ahhoz, hogy vegyek egy újságot magamnak. A Grateful Dead számai közül többet is szerettem, bár sosem gyűjtöttem az albumaikat, nem jártam a koncertjeikre és nem is követtem őket mindenfelé az országban, ahogy Deadheadnek számító barátaim tették. Abban az évben közelebbről érintett Kurt Cobain sorsa ‒ szomorú, erőszakos halála nemcsak generációm, hanem saját magam számára is intő jelként szolgálhatott. Garcia halála mégis jelentőségteljesebbnek tűnt, mintha nem pusztán egy pillanat végét jelezte volna, hanem egy egész korszakét, ami végigvonult az életemen.

Szörnyeteggel a hátamon gyalogoltam pár saroknyit a postáig, útközben házi készítésű táblákat láttam a kirakatokban, melyekre a következőket írták: SZERETÜNK, JERRY. RIP. Az utcák forgalmasak voltak, részben a hétvégére ide érkező jól öltözött turisták képviseltették magukat, részben pedig a Lower Pacific Northwest radikálisabb ifjúsága, akik kisebb csoportokban gyűltek össze a járdák mellett, s a halálhír miatt a szokásosnál talán valamivel felfokozottabb hangulatban voltak.

– Hé! ‒ szólítottak meg páran, amikor elhaladtam mellettük, és akadt, aki hozzátette még az elmaradhatatlan „testvér” szót. Életkoruk szerint volt itt minden, kamasztól a nyugdíjasig, ruházatuk alapján pedig valahol a hippi/anarchista/punk rock/betépett művészlélek-világban volt a helyük. Úgy festettem, mintha közéjük tartoznék ‒ szőrös, napbarnított, tetovált, hátamon minden földi javammal ‒, s a szagom is olyan volt, sőt, valószínűleg még rosszabb, mivel azóta nem fürödtem rendesen, hogy pár hete, másnaposan Castle Cragsben lezuhanyoztam. Mégis annyira különállónak éreztem magam, nemcsak tőlük, hanem mindenki mástól is, mintha egy más korból, más helyről érke ztem volna. – Hé! ‒ kiáltottam fel meglepetten, amikor az egyik olyan hallgatag férfi mellett mentem el, aki a Toad Lale-nél bent ült a kisteherautóban, amikor Stacyvel a Szivárvány Találkozó nyomait kerestük. Közönyösen biccentett, de nem tűnt úgy, mintha emlékezne rám. Elértem a postához, belöktem az ajtaját, s már előre boldogan vigyorogtam, azonban amikor megadtam a pult

mögött álló nőnek a nevemet, egy kis, vastagon bélelt borítékot nyújtott át. Sehol semmi doboz. Semmi doboz a dobozban. Semmi Levi’s vagy fekete csipkés melltartó, semmi

kétszázötven dolláros utazási csekk, és semmi ennivaló, amire pedig szükségem volt ahhoz, hogy eljussak következő állomásomhoz a Crater Lale Nemzeti Parkban. – Kéne lennie itt egy doboznak is ‒ kockázattam meg, a borítékot markolva. – Nézzen be holnap ‒ felelte a nő közömbösen. – De biztos? ‒ hebegtem. ‒ Úgy értem… a csomagnak egyértelműen itt kellene lennie. A nő barátságtalanul rázta a fejét. Csöppet sem érdekeltem. A Lower Pacific Northwest koszos, büdös, radikális ifjúságának egyik tagja voltam. – A következőt! ‒ intett a mögöttem álló férfinak a sorban. Itt

Valahogy kibotorkáltam, alig láttam a dühtől és a pániktól.

álltam, az oregoni Ashlandben mindössze 2,29 dollárral. Este ki kell fizetnem egy szobát a hostelban. Ennivalóra lesz szükségem, mielőtt továbbindulnék. De ami ennél is fontosabb volt ‒ azután, hogy hatvan napon át hátizsákkal gyalogoltam, szárított ételeken éltem, amelyeknek olyan íze volt, mint a felmelegített fűrészpornak, gyakran egész heteken át nem v olt részem emberi társaságban, s csak baktattam hegynek fel és hegyről le, hihetetlen terepen, hihetetlen időjárásban ‒, arra volt szükségem, hogy most egy kicsit könnyebb legyen minden. Csak néhány napig. Nagyon szépen kérem. Egy közeli telefonfülkéhez léptem, leengedtem a vállamról Szörnyeteget, a földre tettem, aztán behúztam magam mögött a fülke ajtaját. Elképesztően jó érzés volt odabent lenni, mintha sosem akarnám elhagyni azt az apró, üvegajtós helyiséget. A bélelt borítékra pillantottam. Laura barátnőmtől jött, Minneapolisból. Feltéptem a borítékot és kiráztam a tartalmát: egy levél volt benne, és belehajtogatva egy nyaklánc.

Laura nekem készítette új nevem tiszteletére. Az apró golyócskákból álló láncon szögletes ezüst betűk lógtak: STRAYED. Első pillantásra úgy tűnt, mintha más szó volna: STARVED2, mert az Y kicsit eltért a többi betűtől ‒ szélesebb volt, zömökebb és más formájú. Ezért történhetett meg, hogy a fejem átrendezte a betűket egy jól ismert szóvá. Felvettem a nyakláncot, aztán a telefon fényes fémborításán megszemléltem mellkasom kissé torzított tükörképét. A lánc ott volt a nyakamban, a másik mellett, amit Kennedy Meadows óta hordtam ‒ amin anya türkizköves ezüst fülbevalója lógott. Leemeltem a kagylót és megpróbáltam R -beszélgetéssel felhívni Lisát, hogy megtudjam, mi történt a dobozommal, de nem vette fel.

Végtelenül rosszkedvűen jártam az utcákat, nagyon igyekeztem, hogy ne kívánjak meg semmit: se ebédet, se a kirakatokban látható muffinokat és sütiket, se a papírpoharakba töltött lattékat, amiket a turisták szorongattak makulátlanul tiszta kezükben. Elmentem a hostelba, hátha Stacy ott lesz. Nem volt, de később visszajön, közölte a recepciós, már bejelentkezett estére. – Ön is bejelentkezik? ‒ kérdezte, mire a fejemet ráztam. Elballagtam egy termelői biobolthoz, amit mintha kinézett volna magának a Lower Pacific Northwest radikális ifjúsága ‒ ott táboroztak előtte a füvön és járdán. Szinte azonnal kiszúrtam köztük egy másik férfit is, akit a Toad Lale -nél láttam: a fejpántos fickót, a csapat vezetőjét, aki Jimi Hendrix módjára mindenkit bébinek szólított. A bolt bejárata mellett ücsörgött a járdán, kezében kartontáblával, amin filctollal

2

Kiéhezett. (Aford.)

felfirkantott feliraton pénzt kért. Előtte üres kávésdoboz állt, benne néhány pénzérme. – Szia! ‒ köszöntem rá, és megálltam előtte. Teljesen feldobott, hogy ismerős arcot látok, még ha csak az övé is volt. Még mindig viselte fura, koszos fejpántját. – Hahó! ‒ felelte, és egyértelműen nem emlékezett rám. Nem kért tőlem pénzt. Úgy tűnt, lerí rólam, hogy nin cs egy vasam sem. – Utazgatsz? ‒ kérdezte.

– A Pacifikus Túraösvényen túrázom ‒ jegyeztem meg, hátha ettől beugrik neki. Bólintott, de nem láttam rajta a felismerés legapróbb jelét sem.

– Sokan érkeznek ide a Dead ünnepségekre. – Vannak ünnepségek? ‒ érdeklődtem meg. – Ma este lesz valami. Azon tűnődtem, vajon összehívta-e a Crater Lale-nél a mini-Szivárvány Találkozót, ahogy fogadkozott, de annyira nem érdekelt, hogy meg is kérdezzem. – Hát, csak lazán ‒ mondtam, és otthagytam. Bementem a szövetkezeti boltba. Különös volt, ahogy a légkondicionálótól hűvös levegő végigsimított a végtagjaimon. A túraútvonal ellátmányozó állomásain jártam vegyesboltokban meg kisebb, turistáknak való helyeken, de ilyen üzletben azóta nem voltam, hogy elindultam a PTÖ -n. Fel-le sétálgattam a polcok előtt, nézegettem az árucikkeket, amiket nem vásárolhattam meg, teljesen elképedtem a laza bőségen. Hogy lehetséges, hogy nekem ez valaha természetes volt? Savanyúságos üvegek, friss bagettek, még mindig a papírzacskójukban, narancsleves palackok és dobozos sorbet, de legfőképpen a vödrökben tárolt zöldségek és gyümölcsök,

amelyek színe olyan élénk volt, hogy szinte elvakított. Csak tébláboltam odabent, megszagolgattam mindent: paradicsomot, salátafejeket, nektarint és zöldcitromot. Min den akaraterőmre szükségem volt ahhoz, hogy ne csúsztassak közülük a zsebembe egyet. Átmentem a higiéniai és kozmetikai részleghez, ingyen termékmintákat nyomtam a tenyerembe, többféle testápolót is beledörzsöltem a bőrömbe, és enyhe illatuk majdnem a feje mbe szállt: barack és kókusz, levendula és mandarin. Alaposan szemügyre vettem a kipróbálásra kirakott rúzsokat, aztán fogtam a Hamvas Szilva fantázianevű darabot és kentem belőle a számra a mellette álló, ezüst fedeles, orvosi tárolóedénynek tűnő üvegben elhelyezett újrahasznosított természetes anyagból készült bio fülpiszkáló utánzattal. A felesleget letöröltem újrahasznosított természetes anyagból készült bio törlőkendővel, aztán megbámultam magam a kerek tükörben, ami kis emelvényen állt a rúzsos polc mellett. Azért választottam a Hamvas Szilvát, mert hasonló árnyalatú rúzst használtam normális, PTÖ előtti életemben ‒ most azonban úgy néztem ki vele, mint valami bohóc: viharvert arcomban feltűnően kiemelte a számat, űzött és őrült külsőt kölcsönzött neki. – Segíthetek? ‒ fordult hozzám egy kerek szemüveget és JEN G. feliratú névtáblát viselő nő. – Nem, köszönöm ‒ feleltem ‒, csak nézelődöm. – Jól áll ez az árnyalat magának. Annyira kiemeli a szeme kékjét. – Tényleg? ‒ kérdeztem, és váratlanul zavarba jöttem. Belenéztem a kis kerek tükörbe, s úgy bámultam magamra, mintha valóban azon töprengenék, hogy megvegyem-e a Hamvas Szilvát.

– A nyaklánca is tetszik ‒ jegyezte

meg Jen G. ‒ Starved.

Vicces.

Megérintettem a láncot. – Valójában Strayed. Ez a vezetéknevem. – Aha ‒ mondta Jen G., és közelebb lépett, hogy jobban megnézhesse. ‒ Valahogy elnéztem. De mindkettővel elég vicces.

– Optikai csalódás ‒ nyugtattam meg. Végigmentem a polcok előtt a csemegerészhez, kivettem egy durva tapintású szalvétát a tartóból, letöröltem számról a Hamvas Szilvát, aztán végigtanulmányoztam a limonádéfelhozatalt. Óriási bánatomra Snapple-t nem tartottak. Utolsó pénzemből vettem egy frissen facsart, tartósítószer-mentes bio limonádét, aztán kimentem vele az üzlet elé és leültem. Délben annyira izgatott voltam attól, hogy mindjárt beérek a városba, hogy nem ebédeltem, úgyhogy zsákomból elővettem egy müzliszeletet és néhány szem avas diót, s miközben megettem őket, megtiltottam magamnak, hogy felidézzem, miféle ebédet terveztem mára: Cézár-salátát grillezett csirkemellel, egy kosárka ropogós héjú francia kenyeret, amit olívaolajba mártogatok, utána kóla lightot, desszertnek pedig egy fagylaltkelyhet. Iszogattam a limonádét és elbeszélgettem mindenkivel, aki csak odajött hozzám. Váltottam pár szót egy michigani férfival, aki azért költözött Ashlandbe, mert az itteni főiskolára iratkozott be, egy másikkal, aki valami együttesben dobolt, egy nővel, aki fazekas volt és istennőfigurákra szakosodott, meg egy másikkal, aki európai akcentussal tudakolta meg tőlem, hogy megyek-e az esti Jerry Garcia emlékünnepségre. Átnyújtott egy szórólapot, amelynek a tetején a Jerryre emlékezünk felirat állt.

– A hostel mellett lesz egy klubban, már amennyiben a hostelban szálltál meg ‒ magyarázta. Dundi volt és csinos, világosszőke haját laza kontyba fogta össze a tarkóján. ‒ Mi is utazgatunk ‒ jegyezte meg, a hátizsákom felé intve. Fogalmam sem volt, ezen kit is ért, amíg mellé nem lépett egy férfi, aki mintha a nő szöges ellentéte lett volna: magas, iszonyúan sovány, bordóvörös lapszoknyát viselt, ami alig ért csontos térde alá, rövidke haját itt -ott csomókba fogta össze, így összesen négy-öt kis copf díszelgett a fején. – Autóstoppal jöttél? ‒ kérdezte. Ő viszont amerikai volt. Elmagyaráztam nekik, hogy a PTÖ -n túrázom, s hogy azt terveztem, hétvégén itt, Ashlandben pihenek egyet. A férfi közönyösnek a nő azonban el volt bűvölve. – Susannatűnt, a nevem, svájci vagyok ‒ mutatkozott be, és megfogta a kezem. ‒ Amit te csinálsz, azt nálunk úgy hívják, zarándoklat. Ha szeretnéd, megmasszírozom a lábad. – Nagyon kedves vagy, de erre semmi szükség ‒ feleltem. – De szeretném. Megtiszteltetés lenne. Svájcban ez a szokás. Mindjárt jövök. ‒ Sarkon fordult, bement az üzletbe, én meg csak álltam ott és azt kiáltoztam utána, hogy mennyire kedves is tőle. Amikor eltűnt, a fiújára néztem. Csomókba összefogott hajával játék babára emlékeztetett. – Nagyon szívesen csinál ilyesmit, szóval csak nyugi ‒ jelentette ki, és letelepedett mellém. Susanna egy perc múlva újra felbukkant, s maga előtt tartott, csészét formázó tenyerében illatos olajat hozott. – Borsmenta ‒ közölte mosolyogva. ‒ Vedd le a bakancsodat és a zoknidat! – De a lábam… ‒ kezdtem állapotban van és koszos is…

tiltakozni. ‒

Elég ramaty

– Ez a feladatom! ‒ ordított fel, mire engedelmeskedtem. Hamarosan már rám is kente az olajat. ‒ A lábad… nagyon erős ‒ jegyezte meg. ‒ Mint egy állaté. Érzem a tenyeremben az erejét. És milyen megviselt! Látom, hiányzik néhány körmöd. – Igen ‒ mormoltam, hátradőltem a könyökömre a füvön é s lehunytam a szemem.

– A szellemek sugallták, hogy ezt csináljam ‒ jelentette ki, és hüvelykujjait a talpamba mélyesztette. – A szellemek sugallták? – Igen. Amikor megláttalak, a szellemek azt súgták, hogy muszáj adnom neked valamit, azért is jöttem oda hozzád a szórólappal. De aztán megtudtam, hogy van más is. Otthon, Svájcban nagyon tiszteljük azokat, akik zarándoklatot végeznek. mi ‒ Egyenként végiggyúrta a lábujjaimat, aztán egyszer csak felpillantott és megkérdezte: ‒ És az mit jelent a nyakláncodon? Hogy ki vagy éhezve? Így zajlott minden a következő néhány órában, amíg az üzlet előtt lógtam. Valóban ki voltam éhezve. Már nem éreztem, hogy saját magam volnék. Inkább mintha egy vödörnyi vágy lennék, valami mohó, hervadt dolog. Valaki vegán muffinnal ajándékozott meg, valaki más quinoasalátát adott, amiben szőlő volt. Többen is odaléptek hozzám, hogy megcsodálják lovas tetoválásomat vagy a hátizsákomról kérdezősködjenek. Négy körül megjelent Stacy, akinek elmeséltem, milyen bajban vagyok. Felajánlotta, hogy ad kölcsön pénzt, amíg megérkezik a dobozom.

– Előbb azért megpróbálkoznék újra a postán ‒ mondtam, mert bár hálás voltam az ajánlatáért, nem fűlött hozzá a fogam, hogy éljek is vele. Visszaballagtam a postahivatalhoz, sorba álltam, és elkeseredve láttam ugyanazt a nőt a pult

mögött, aki azt mondta, nem érkezett meg a dobozom. Amikor odaléptem hozzá, úgy kérdeztem rá a csomagomra, mintha nem is jártam volna ott pár órával korábban. Bement a raktárba, és amikor visszatért, ott volt a kezében az ellátmányos doboz. Elnézést sem kért, csak odalökte elém a pultra.

– Szóval mindvégig itt volt ‒ jegyeztem meg, de ez sem izgatta, csak annyit vetett oda, hogy korábban nyilván nem vette észre. De túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy haragudjam. Magamhoz szorítottam a dobozt, úgy baktattunk vissza Stacyvel a hostelba. Bejelentkeztem, aztán követtem Stacyt az emeletre, ahol a nők fő hálóterme mellett volt egy kis alkóv, gyakorlatilag az épület eresze alá beszorítva. Benne három ágy. Az egyik Stacyé, a másik Dee -é, a barátnőjéé, a harmadikat nekem tartották fent. Stacy bemutatta Dee-t, beszélgettünk egy kicsit, mialatt kinyitottam a dobozt. Benne volt a régi farmer, az új melltartó és bugyi, és több pénz, mint ami összesen megfordult a kezemben a túra megkezdése óta. Elmentem a zuhanyozóba, s a forró vízsugár alatt alaposan lesúroltam magam. Már két hete nem zuhanyoztam, és ezalatt a hőmérséklet nulla és harmincöt fok között változott. Éreztem, ahogy a víz lemossa rólam a verejték rétegeit ‒ mintha levedlettem volna a régi bőrömet. Amikor végeztem, meztelenül a tükör elé álltam: a testem vékonyabb volt, mint amikor utoljára szemügyre vettem magam, a hajam olyan világos, mint kislány koromban. Belebújtam az új melltartóba, bugyiba, pólóba és kopott farmeromba, ami most lötyögött rajtam, pedig három hónapja alig fértem bele. Aztán visszatértem az alkóvunkba és felvettem a bakancsomat. Már

nem számított újnak ‒ meleg volt és koszos, nehéz és fájt viselni, de más cipőm nem volt. A vacsoránál Stacyvel és Dee-vel megrendeltem mindent, amit csak kívántam. Utána elmentem egy sportcipő boltba, vettem egy kék-fekete Merrell szandált, azt a fajtát, amit már a túra kezdete előtt meg kellett volna vennem. Visszamentünk a hostelba, de Stacyvel perceken belül újra elindultunk a közeli klubba a Jerry Garda emlékünnepségre. Dee otthon maradt aludni. A táncparkett mellett kordonnal elkerítettek egy kis területet, ott telepedtünk le egy asztalhoz, fehér bort kortyolgattunk és néztük, hogyan táncolnak az egymás után felhangzó Grateful Dead számokra különböző korú és méretű nők, meg egy-egy férfi. A táncolok mögötti képernyőre mindenfélét kivetítettek: voltak köztük absztrakt, pszichedelikus örvényt idéző képek, de akadtak realistább, Jerryt és együttesét ábrázoló rajzok is. – Szeretünk, Jerry! ‒ kiáltotta egy nő a szomszédos asztalnál, amikor a gitáros képe feltűnt. – Fogsz táncolni? ‒ kérdeztem Stacyt. A fejét rázta. – Vissza kell mennem a hostelba. Reggel korán indulunk. – Azt hiszem, én még maradok ‒ feleltem. ‒ Ha aludnék, ébressz fel, hogy elköszönhessek. Miután elment, rendeltem egy újabb pohár bort, aztán csak ültem, hallgattam a zenét, néztem az embereket, és mélységes boldogság fogott el attól, hogy emberek között ülök valahol egy nyári estén és zenét hallgatok. Amikor fél óra múlva indulni készültem, megszólalt a „Box of Rain”. A kedvenc Deadszámom volt, s egy kicsit be is csíptem, úgyhogy meggondolatlanul kiperdültem a parkettre, és táncolni kezdtem, de szinte azonnal meg is bántam. A gyaloglástól a

térdem mereven kattogott, a csípőm is eléggé berozsdásodott, már éppen abba akartam hagyni, amikor egyszer csak előttem termett a michigani pasas, akivel korábban találkoztam, és mintha velem táncolt volna: úgy cikázott ide -oda körülöttem, mint valami hippi pörgettyű, ujjaival képzeletbeli d obozt rajzolt a levegőbe, s közben egyre bólogatott felém, mintha tudnom kellene, hogy mindez mit jelent, így hát udvariatlanság lett volna elmennem. – Mindig Oregonra gondolok, ha ezt a számot hallom ‒ ordította túl a zenét, miközben én valami boogie -imitációval próbálkoztam. ‒ Érted? ‒ faggatott. ‒ „Box of Rain”. Mert Oregonban annyit esik.

Bólintottam és felnevettem, igyekeztem úgy tenni, mintha istenien érezném magam, de mihelyt véget ért a szám, leléptem és oda-álltam a bárpulthoz, egy alacsony fal mellé. – Hahó! ‒ köszönt rám egy férfihang egy idő után, mire megfordultam. A férfi a csípőmagasságban futó fal túloldalán állt, kezében elemlámpa és filctoll ‒ nyilván a klub alkalmazottja, aki azt a területet felügyelte, ahol inni lehetett bár korábban nem figyeltem fel rá. – Hahó! ‒ köszöntem vissza. Jóképű pasas volt, nálam talán valamivel idősebb, sötét fürtjei a vállát verdesték. Pólóján a WILCO felirat állt. ‒ Szeretem azt a bandát ‒ intettem a mellkasa felé. – Ezek szerint ismered őket? ‒ kérdezte. – Naná, hogy ismerem őket! ‒ feleltem. Barna szeme sarkában nevetőráncok tűntek fel. – Klassz ‒ nyugtázta, és kezet nyújtott. ‒ Jonathan vagyok. Mielőtt elárulhattam volna a nevem, újra megszólalt a zene, de a fülemhez hajolt, felemelte a hangját és megkérdez te, honnan jöttem. Mintha látta volna rajtam, hogy nem ashlandi

vagyok. Visszaordítottam, és amennyire tömören csak lehetett, elmagyaráztam a PTÖ-t. Aztán újra közel hajolt és valami hosszú mondatot kiabált el, amit a zene miatt nem hallottam, de ez csöppet sem zavart, mert azt viszont egész testemben megéreztem, hogy ajka érintése milyen mesés a hajamon, s lehelete mily csodásan csiklandozza a nyakamat. – Micsoda? ‒ harsogtam, amikor elhallgatott, úgyhogy újra felém fordult, s ezúttal hangosabban és tagoltabban beszélt: megtudtam, hogy ma este későig dolgozik, de másnap már tizenegykor végez, és lenne-e kedvem meghallgatni az együttest, amelyik fellép, utána pedig vele tartani? – Igen! ‒ üvöltöttem vissza, bár nem lett volna ellenemre újra elismételtetni vele az egészet, ha a szája ugyanúgy birizgálná a hajamat és a nyakamat. Átnyújtotta a filctollat, s elmutogatta, hogy írjam le a nevemet a tenyerére, hogy rátehesse a vendéglistára. Cheryl Strayed, körmöltem le reszkető kézzel, de amennyire csak lehetett, olvashatóan. Amikor befejeztem, rápillantott, felemelt hüvelykujját felém mutatta, én pedig intettem, és elragadtatva kisétáltam az ajtón. Randim lesz.

Tényleg randim lesz? Ahogy végigballagtam az utcákon a meleg nyári éjszakában, utólag kételyeim támadtak. Lehet, hogy végül a nevem nem is lesz rajta a listán. Lehet, hogy nem értettem jól. Lehet, hogy nevetséges olyasvalakivel randizni, akivel alig váltottam egy szót, s akinek a legvonzóbb tulajdonsága az, hogy jóképű és kedveli a Wilcót. Nem mintha máskor nem mentem volna el férfiakkal, akiket ennyire sem ismertem, csakhogy ez most más volt. Én voltam más. Vagy nem?

Visszamentem az ifjúsági szállásra, csöndben elosontam az ágyak mellett, ahol ismeretlen nők aludtak, és besurrantam a kis alkóvba az eresz alatt, ahol Dee és Stacy is aludt már. Levetkőztem és lefeküdtem egy valódi ágyba ‒ hihetetlen, de az enyém volt egész éjszakára. Egy órán át még ébren feküdtem, kezemmel végigsimítottam a testemen, megpróbáltam elképzelni, milyennek érzi majd Jonathan, ha másnap éjjel hozzám ér. Megtapogattam a mellem halmát, a hasam síkját, az izmokat a lábamban és a durva szőrt az ágyékomon ‒ s ez mind elfogadhatónak is tűnt ‒, de amikor eljutottam csípőmön a tenyérnyi foltokhoz, amelyek tapintásra valahol a fakéreg és a döglött, kopasztott csirke bőre között voltak, akkor rádöbbentem, hogy holnap a randin semmiképpen nem vehetem le a bugyimat. Talán így is lesz jó. Isten látja lelkem, túl sokszor szabadultam meg a bugyimtól, egyértelműen többször, mint ami hasznomra vált volna. Egész másnap igyekeztem lebeszélni magam arról, hogy találkozzam Jonathannal. Mialatt mostam, mialatt éttermekben lakomáztam, mialatt az utcákat jártam és a járókelőket figyeltem, egyfolytában ezt kérdezgettem magamtól: Hát mégis, kicsodám nekem ez a jóvágású Wilco rajongó? S közben az agyam egyfolytában arról fantáziált, mi mindent csinálnánk egymással. Persze szigorúan bugyiban. Este zuhanyoztam, felöltöztem, elballagtam a termelői boltba, hogy magamra kenjek egy kis Hamvas Szilvát és ylang ylang olajat a kirakott termékminták közül, aztán odajárultam a nő elé, aki Jonathan klubjának az ajtajánál állt. – Azt hiszem, rajta vagyok a listán ‒ vetettem oda hanyagul, megadtam a nevem, és felkészültem arra, hogy elküld.

Egy szó nélkül lepecsételte a kezemet vörös tintával. Jonathannal abban a pillanatban észrevettük egymást, hogy beléptem. Integetni kezdett, mivel nem mehettem a közelébe ‒ egy emelvényen dolgozott a világítással. Szereztem magamnak egy pohár bort, azt kortyolgatva megálltam (reményeim szerint igen elegáns pózban) az alacsony fal mellett, ahol előző este megismerkedtünk, s hallgattam a bandát. Viszonylag híres, bluegrass zenét játszó együttes volt, valahonnan San Francisco környékéről. Egy dalukat Jerry Garcia emlékének ajánlották. Jól zenéltek, de képtelen voltam odafigyelni rá, annyira koncentráltam, hogy nyugodtnak és lazának tűnjek, mintha akkor is itt lennék a klubban, pontosan ezt az együttest hallgatva, ha Jonathan nem hívott volna meg. Leginkább azt próbálgattam, hogy egyszerre nézzem is Jonathant, meg ne is. Ő valahogy mindig felém pillantott, ha ránéztem, és ettől szorongani kezdtem. Hátha azt képzeli, hogy állandóan őt bámulom, mert mi van, ha ő csak véletlenül néz felém, amikor összeakad a pillantásunk, és igazából nem is figyel engem, csak akkor, amikor felé fordulok, amitől nyilván eszébe jut: „Miért bámul rám állandóan ez a nő?” így aztán három teljes és hosszú bluegrass számon át nem néztem felé: az egyikben még valami improvizáció is volt, egy végtelennek tűnő hegedűszóló, amit a közönség tapssal jutalmazott. Aztán nem bírtam tovább és odanéztem, s Jonathan nemcsak hogy engem figyelt, de még integetett is újra. Visszaintettem.

Elfordultam,

igyekeztem

kivételesen

egyenesen

és

mozdulatlanul állni, tudatában voltam annak, micsoda ritka és dögös szépség vagyok, éreztem Jonathan pillantását száz százalék izomból álló fenekemen és combomon, mellemen, amit peckesen tartott csinos melltartóm a testhezálló póló alatt,

kivételesen világos hajamon, bronzszínűre barnult bőrömön és kék szememen, amit a Hamvas Szilva csak még kékebbnek láttatott. Ez az érzés nagyjából egy szám hosszáig tartott, aztán átfordult az ellenkezőjébe, amikor ráébredtem, milyen ocsmány vagyok, csípőmön a bőr fakéreg és döglött, kopasztott csirkebőr, arcomat barnára cserzette a nap, hajamat hazavágta az időjárás, és a hasamnak ‒ bár az ember azt hinné, hogy kéthavi testmozgás és nélkülözés meg a hátizsák rászoruló pántja kiszorongathatta volna belőle a zsírt ‒ még mindig megvolt a jellegzetes, kerekded íve, kivéve persze, h a hanyatt feküdtem vagy behúztam. Profilból az orrom annyira előremeredt, hogy egy barátom szerint egy cápa arcélére emlékeztetett. És a szám ‒ nevetséges és kihívó! Diszkréten a kezem fejéhez szorítottam, hogy megszabaduljak a Hamvas Szilvától, a zene pedig csak nyekergett tovább. Hála az égnek, ekkor szünet következett. Jonathan ott termett mellettem, lelkesen megszorította a kezemet, elmondta, mennyire örül, hogy eljöttem, és megkérdezte, kérek-e még egy pohár bort. Nem kértem. Másra sem vágytam, csak ar ra, hogy tizenegykor elhúzzunk innen, és én végre felhagyhassak az agyalással, hogy jó csaj vagyok-e vagy bányarém, illetve, hogy ő néz engem, vagy azt hiszi, én bámulom őt. Addig még másfél óra volt hátra. – És mit csináljunk utána? ‒ kérdezte Jonathan. ‒ Vacsoráztál már? Azt feleltem, igen, de minden érdekel. Azt nem említettem, hogy az utóbbi időben képes vagyok benyomni akár négy vacsorát is egymás után.

– Egy biofarmon lakom, tizenöt kilométerre innen. Éjszaka elég jól lehet ott sétálni. Kimehetnénk oda, aztán visszahozlak, amikor indulni szeretnél. – Rendben ‒ feleltem, és ide-oda huzigáltam a kis ezüsttürkiz fülbevalót, ami finom láncán a nyakamban lógott. Végül is nem vettem fel a Strayed/Starved nyakláncot, nehogy Jonathan azt higgye, az utóbbi esete áll fenn. ‒ Azt hiszem, kimegyek egy kicsit levegőzni ‒ mondtam ‒, de tizenegyre visszajövök. – Klassz! ‒ vágta rá, újra megszorította a kezemet, aztán visszatért a munkájához, az együttes pedig rázendített. Kicsit szédülten ballagtam ki a sötét utcára. Csuklómra akasztva ott lógott a kis piros műanyag zsák, amiben általában a tábori tűzhelyt tartottam. Kennedy Meadowsban megszabadultam az ehhez hasonló tasakoktól és tárolózacskóktól, mert nem akartam plusz súlyt cipelni, ezt az egyet viszont megtartottam, mert úgy véltem, megóvja a tűzhelyt. Ashlandi napjaimon kézitáskaként használtam, bár enyhe benzinszagot árasztott. A benne tartott holmikat simítózáras műanyag zacskóba tettem, ami egyfajta igen igénytelen neszesszerként funkcionált: ebben volt a pénze m, a jogosítványom, ajakbalzsam, fésű és a kártya, amit a hostel alkalmazottaitól kaptam, s amivel kiválthattam Szörnyeteget, a síbotomat és élelmiszeres csomagomat a raktárukból. – Halihó! ‒ köszönt rám egy férfi, aki a bár előtti járdán állt. ‒ Tetszik a banda? ‒ kérdezte halkan. – Igen ‒ feleltem, és udvariasan rámosolyogtam. Negyvenes évei vége felé járhatott, farmert viselt, nadrágtartót és kirojtosodott pólót. Hosszú, göndör szakálla a mellét verte, őszülő hajfürtjei is a válláig értek, bár a feje tet eje teljesen kopasz volt.

– A hegyekből jöttem le. Néha szeretek zenét hallgatni ‒ mesélte. – Én is. Mármint úgy értem, én is a hegyekből jöttem. – Hol laksz? – A Pacifikus Túraösvényen túrázom. – Aha, a PTÖ ‒ biccentett. ‒ Jártam már arrafelé. Én a másik irányban lakom. Van fönt egy tipim, évente négy -öt hónapon át abban élek. – Egy tipiben laksz? ‒ kérdeztem rá. Bólintott. – Igen. Egyedül lakom benne. Eléggé tetszik, de néha magányos vagyok. Ja, Clyde vagyok. ‒ Felém nyújtotta a kezét. – Cheryl ‒ mutatkoztam be, és kezet fogtunk. – Van kedved inni velem egy teát? – Hát, köszönöm, de épp arra várok, hogy egy barátom végezzen a munkával. ‒ A klub ajtaja felé pillantottam, mintha arra számítanék, hogy Jonathan bármelyik percben feltűnhet benne.

– Hát, a teherautóm itt van, úgyhogy igazán nem mennénk messzire ‒ intett egy öreg tejszállító autó felé a parkolóban. ‒ Ebben lakom, amikor épp nem a tipimben. Évek óta kísérletezem a remeteséggel, de néha azért jólesik lejönni a városba és hallgatni egy kis zenét. – Pontosan értem, miről beszélsz ‒ válaszoltam. Rokonszenvesnek találtam a pasast meg az udvarias modorát. Néhány olyan férfira emlékeztetett, akikkel még akkor ismerkedtem meg, amikor Minnesota északi részén éltem. Anya és Eddie barátaira, akik nyíltszívű, érdeklődő emberek voltak, és egyértelműen a fősodron kívül helyezkedtek el. Amióta anya meghalt, alig találkoztam egyikkel-másikkal. Most pedig már úgy éreztem, mintha sose ismertem volna őket,

és esély sem lenne arra, hogy megismerjem őket. Mintha annyira távol került volna tőlem minden, ami ott volt, ahol felnőttem, hogy képtelenség lenne újra birtokba venni. – Hát, örülök, hogy találkoztunk, Cheryl ‒ jelentette ki Clyde. ‒ Megyek, felteszem a teavizet. De szívesen látlak egy csészére, tényleg. – Persze ‒ vágtam rá azonnal. ‒ Örülnék egy teának. A teherautóban berendezett lakásokat tartottam a legszuperebb dolognak a világon, s ebből a szempontból Clydeé sem volt kivétel. Egyszerre volt takaros és célszerű, elegáns és rafinált, elvarázsolt és hasznos. Volt benne fatüzelésű kályha és egy aprócska konyha, gyertyák és egy sor karácsonyi égő, amelyek varázslatos árnyékokat vetettek mindenfelé a helyiségben. A teherautó három falán könyvekkel megrakott polc, mellé tolva egy széles ágy. Lerúgtam új szandálomat, leheveredtem az ágyra, könyveket kaptam le a polcról, hogy beléjük lapozzak, Clyde pedig közben feltette a vizet forrni. Láttam köteteket, amelyek a szerzetesi életről szóltak, mások olyan emberekről, akik barlangban laknak, vagy az Északi sarkon, az Amazonas esőerdeiben, illetve egy szigeten Washington állam partvonalához közel. – A kamillát magam termeltem ‒ jelentette ki Clyde, és amikor felforrt a víz, beöntötte a kannába. Míg a tea elkészült, meggyújtott néhány gyertyát, aztán ő is leült az ágyra, ahol hason feküdtem, a könyökömön támaszkodva, és egy hindu istenekről és istennőkről szóló illusztrált könyvet lapozgattam. – Hiszel a reinkarnációban? ‒ kérdeztem meg, miközben együtt gyönyörködtünk a finom rajzokban, s elolvastuk az alájuk írt egy bekezdésnyi ismertetőt minden oldalon.

– Nem ‒ felelte. ‒ Úgy gondolom, egyszer élünk, és az számít, hogy ez alatt mit teszünk. Te mit gondolsz? – Még mindig keresgélem, hogy miben hiszek ‒ válaszoltam, és elvettem a felém nyújtott forró bögrét. – Van még valamim, ha kedved lenne hozzá… Fent az erdőben gyűjtöttem. ‒ Zsebéből egy gyömbérre emlékeztető göcsörtös gyökeret vett elő és a tenyerén odamutatta nekem. ‒ Tulajdonképpen rágható ópium. – Ópium? ‒ kérdeztem vissza. – Csak jóval enyhébb a hatása. Inkább csak ellazít, úgy dob fel. Kérsz? – Persze ‒ válaszoltam tűnődve, aztán néztem, ahogy levág egy darabkát nekem, átadja, majd szel belőle magának is és a szájába teszi. – Rágni kell? ‒ kérdeztem, mire bólintott. A számba vettem. Mintha fát rágcsáltam volna. Beletelt egy rövid időbe, mire rájöttem, hogy talán bölcsebb lenne kerülni az ópiumot, vagy egyáltalán bármiféle gyökeret, amit egy különös férfitól kapok, függetlenül attól, mennyire kedvesnek és ártalmatlannak tűnik. A markomba köptem a gyökérdarabkát. – Nem ízlik? ‒ kacagott fel, és felém tartotta a kis szemetest, hogy oda dobhassam.

Tizenegyig a tejeskocsiban beszélgettem Clyde -dal, azután pedig elkísért a klub bejáratához. – Sok szerencsét ott fent, az erdőben ‒ köszönt el, és búcsúzóul összeölelkeztünk. Egy másodperccel később megjelent Jonathan, és az autójához, egy öreg Buick Skylarkhoz kísért. Beatrice -nek nevezte.

– És hogy ment a munka ma este? ‒ tudakoltam. Most, hogy végre ott ülhettem mellette, már nem éreztem olyan idegesnek magam, mint a bárban, amikor engem nézett. – Jól ‒ válaszolta. Elhagytuk Ashlandet és mentünk a sötétségben, közben elmesélte, milyen a barátai által üzemeltetett biofarmon élni. Ingyen lakhat ott némi munkáért cserébe, magyarázta, és felém nézett. Arcát halványan megvilágította a műszerfal fénye. Lefordult egy útkereszteződésnél, aztán még egynél, míg végül már fogalmam sem volt, Ashlandhez képest merre is járhatunk ‒ vagyis a magam számára lefordítva: Szörnyeteghez képest hol vagyok. Már bántam, hogy nem hoztam magammal. A PTÖ megkezdése óta nem váltam meg tőle, és ettől most nagyon furcsán éreztem magam. Jonathan ráfordult a kocsifelhajtóra, elgurult egy sötét ház mellett, ahol felugatott egy kutya. Végigdöcögtünk egy hepehupás földúton, kukorica és virágok sorai között, míg végül a reflektorok fénye egy faemelvényen álló, jókora, szögletes sátorra esett. Itt leparkolt. – Itt lakom ‒ mondta.

A levegő hűvösebb volt, mint Ashlandben. Megborzongtam, mire Jonathan átölelt, méghozzá olyan természetesen, mintha már vagy százszor megtette volna korábban. A kukorica és a virágok között sétálgattunk a telihold alatt, megtárgyaltuk a különböző együtteseket és énekeseket, akiket valamelyikünk kedvelt, s történeteket meséltünk koncertekről, amelyeken ott voltunk.

– Háromszor hallottam élőben Michelle

jegyezte meg Jonathan.

– Háromszor?

Shockedot ‒

– Egyszer hóviharban mentem le autóval, hogy ott lehessek. Nagyjából tíz emberből állt a közönség. – Hűha! ‒ álmélkodtam, és rádöbbentem, ki van zárva, hogy képes legyek magamon tartani a bugyimat egy o lyan pasas mellett, aki háromszor látta Michelle Shockedot, mindegy, mennyire taszító a csípőmön a bőr. – Hűha ‒ felelte, és barna szeme a sötétben az enyémet kereste.

– Hűha ‒ mondtam. – Hűha ‒ ismételte. Egyetlen szó volt csak, én hirtelen mégis teljesen összezavarodtam. Mintha már nem is Michelle Shockedról beszéltünk – Ezek volna. milyen virágok? ‒ kérdeztem, és a körülöttünk virágzó növények felé böktem. Megrettentem, hogy meg fog csókolni. Nem mintha nem vágytam volna erre. Inkább arról volt szó, hogy több mint két hónapja, Joe óta nem csókolóztam senkivel, és ha máskor ilyen sok idő telt el két csókolózás között, akkor szentül hittem, hogy már el is felejtettem, hogyan kell csinálni. Hogy elodázzam a dolgot, inkább arról faggattam, hogy mit dolgozik a farmon, mi a munkája a klubban, hova való, milyen a családja, ki volt a legutóbbi barátnője, mennyi ideig voltak együtt, miért szakítottak ‒ ő pedig így-úgy válaszolgatott, de nem kérdezett tőlem semmit. De már nem is számított. Keze, válla, tapintása jól esett, aztán még jobb lett, amikor átölelte a derekamat, s mire visszaértünk emelvényre állított sátrához és lehajolt, hogy megcsókoljon, rájöttem, hogy még mindig tudom, hogyan kell csinálni, s hirtelen már nem is számított semmi, amire nem válaszolt.

–Ez nagyon szuper volt ‒ jelentette ki, és egymásra mosolyogtunk azon az enyhén szédült módon, ahogy azok szoktak, akik épp az imént csókolták meg egymást először. ‒ Örülök, hogy kijöttél ide. – Én is ‒ feleltem. Éreztem a kezét a derekamon, csak úgy sütött belőle a forróság a farmer korcánál végződő póló vékony anyagán át. Jonathan kocsija és a sátor között álltunk, innen csak kétfelé mehettem: vagy vissza az ágyamba az ashlandi hostel eresze alá, vagy az ő ágyába. – Nézd csak az eget ‒ szólalt meg. ‒ A rengeteg csillagot. – Gyönyörű ‒ mondtam, de nem néztem fel az égre. Szemem helyette a sötét vidéket fürkészte, amelyben itt-ott fények égtek a völgyben elterülő farmokon és a házaikban. Eszembe jutott Clyde, aki ugyanezen égbolt alatt teljesen egyedül van, és jó könyveket olvas a tejesautójában. Elméláztam azon is, merre lehet a PTÖ. Most olyan távolinak tűnt. Ráeszméltem, hogy erről Jonathannak még nem is mondtam semmit, leszámítva azt a fülébe ordított pár szót előző este, zenehallgatás közben. Ő pedig nem kérdezte. – Nem is tudom, hogy történt ‒ szólalt meg. ‒ De amikor megláttalak, valahogy tudtam, hogy oda kell mennem hozzád, meg kell szólítsalak. Tudtam, hogy abszolút klassz leszel. – Te is klassz vagy ‒ feleltem, pedig a „klassz” szót sosem használtam. Előrehajolt és újra megcsókolt, én pedig lényegesen szenvedélyesebben csókoltam vissza, mint korábban, úgyhogy csak álltunk a sátra és a kocsija között, és csókolóztunk és csókolóztunk, körülöttünk a kukorica, a virágok, a csillagok és a hold, s úgy éreztem, ez a világon a legcsodálatosabb dolog. Kezem lassan felsiklott hullámos hajához, onnan vissza erős vállára, lefelé izmos karján, széles hátán, s magamhoz

szorítottam gyönyörűséges férfi testét. Még soha nem fordult elő, hogy ne jutott volna eszembe, ahányszor csak ilyet tettem, hogy mennyire imádom a férfiakat. – Van kedved bejönni? ‒ kérdezte Jonathan. Bólintottam, mire megkért, hogy várjak kicsit, mert előremegy és felkapcsolja a villanyt, a fűtést. Egy másodperccel később már vissza is tért, elhúzta előttem a sátor bejárati ponyváját és én beléptem. Ez a sátor eléggé eltért azoktól a sátraktól, amikkel eddig dolgom volt. Ez luxuslakosztálynak számított. A kis melegítőkészüléktől kellemes volt a hőmérséklet, ki lehetett egyenesedni, s bár közepén egy franciaágy állt, még így is maradt hely, hogy akár körbesétálhassak. Az ágy két oldalán kartondobozból készített szekrénykék álltak, tetejükön elemes lámpa, amely gyertyára hasonlított. – Jól néz ki ‒ jegyeztem meg, amikor megálltam Jonathan mellett az ajtó és az ágy között. Magához húzott és újra csókolózni kezdtünk. – Kicsit furán érzem magam ettől ‒ szólalt meg egy idő után ‒, és nem szeretnék tolakodni, részemről az is rendben van, ha csak elvagyunk… szóval, az is abszolút klassz… de ha azt szeretnéd, hogy visszavigyelek a hostelba… akár most rögtön is, ha ehhez van kedved, bár remélem, hogy nem. De… mielőtt… szóval nem arra célzok, hogy mindenképpen csináljuk… de ha mégis… szóval, nincs semmi bajom, se betegség, se ilyesmi… de ha… Nincs nálad véletlenül óv szer? – Nálad nincs óvszer? ‒ néztem rá. A fejét ingatta. – Nálam egészen biztosan nincs ‒ jelentettem ki, ami totál röhejes volt, mivel végighurcoltam magammal egy óvszert a perzselő sivatagon és a jéggel borított lankákon, erdőkön,

hegyeken és folyókon keresztül, gyötrelmes és egyhangú és lelkesítő napokon át, és mire ideértem, ebbe a fűtött, fényűző sátorba a franciaágyával és gyertyaformájú elemes lámpáival, hogy ennek a dögös, édes, önmagával elfoglalt, barna szemű, Michelle Shockedért rajongó pasasnak a szemébe nézzek, na pont akkor nem volt nálam az említett óvszer, mert a csípőmön lévő kéttenyérnyi, csúnya bőrkeményedés miatt elszántan megfogadtam, hogy nem veszem le a bugyimat. Hát pontosan ezért hagytam az óvszert az elsősegélycsomagomban, amit betettem a hátizsákomba, de az a városban maradt, isten tudja, hol ‒ ahelyett, hogy ésszerűen, reálisan és józanul cselekedtem volna, s eleve bedugom benzintől bűzlő, kézitáskának szatyromba. – Nem bajhasznált ‒ suttogta, és megfogta mindkét kezemet. ‒ Akkor csak úgy elütjük az időt. Annyi mindent csinálhatunk. Így hát folytattuk a csókolózást. És csak csókolóztunk és csókolóztunk és csókolóztunk, keze végigsimogatta testemet a ruhámon át, ahogy az enyém is az övét. – Nem akarod levenni a pólódat? ‒ súgta oda egy idő után, és hátradőlt, én pedig felkacagtam, mert nagyon is szerettem volna levenni a pólómat, úgyhogy meg is szabadultam tőle, ő meg csak állt és nézett engem a fekete csipkés melltartómban, amit hónapokkal korábban becsomagoltam, mert úgy gondoltam, hogy Ashlandben talán szeretnék felvenni valami ilyesmit, s most újra felnevettem, amikor ez eszembe jutott. – Mi olyan vicces? ‒ tudakolta. – Hát csak… tetszik a melltartóm? ‒ Kezemmel elegáns mozdulatot tettem, mintha fehérneműmodell volnék. ‒ Sokat utazott, mire ideért. – Örülök, hogy idetalált ‒ jelentette ki, hozzám hajolt, ujjával megérintette az egyik pántot a kulcscsontomnál, de

nem lehúzta a vállamról, ahogy vártam, hanem végigfuttatta a kezét elöl a melltartóm szegélyén, majd eljutott egészen az aljáig. Közben az arcát figyeltem. Ez a mozdulat valahogy intimebb volt, mint korábbi csókjaink. Mire körberajzolta rajtam a teljes melltartót, gyakorlatilag még alig ért hozzám, én azonban olyan nedves lettem, hogy alig tudtam felállni. – Gyere csak ‒ húztam le magammal az ágyra, közben lerúgtam a szandálomat. A farmerunkat magunkon tartottuk, de Jonathan is kibújt az ingéből, én pedig kikapcsoltam a melltartót és a sátor sarkába hajítottam, aztán csak csókolóztunk és vadul hemperegtünk, míg végül teljesen kimerülve elterültünk egymás mellett és újra csak csókolóztunk egy kicsit. Keze bejárta a testemet a hajamtól a mellemen át a derekamig, míg végül kikapcsolta a farmerom gombját, s nekem ekkor rögtön eszembe jutottak csípőmön a ronda foltok, és elhúzódtam tőle. – Bocsánat ‒ mondta. ‒ Azt hittem… – Nem erről van szó. Hanem… Van valami, amit előbb el kellene mondanom… – Férjnél vagy? – Nem ‒ vágtam rá, de beletelt egy másodpercbe, mire rájöttem, hogy igazat mondtam. Eszembe jutott Paul. Paul. Ekkor villámgyorsan felültem. ‒ Te nős vagy? ‒ kérdeztem, és visszafordultam Jonathanhoz, aki az ágyon hevert mögöttem. – Nem. És gyerekem sincs -‒ válaszolta. – Hány éves vagy? ‒ faggattam tovább. – Harmincnégy. – Én huszonhat vagyok. Egy darabig ültünk és ezt emésztettük. Számomra valahogy olyan tökéletes és egzotikusán szokatlan dolog volt, hogy harmincnégy éves. Mintha annak ellenére, hogy a világon

semmit nem kérdezett rólam, annyit legalább sikerült volna elérnem, hogy olyan férfival bújtam ágyba, aki már nem kisfiú. – Mit szeretnél elmondani nekem? ‒ kíváncsiskodott, és kezét meztelen hátamra simította. Ekkor vettem észre, hogy remegek. Azon gondolkodtam, hogy vajon ő is érzi-e. – Van valami, amit kicsit szégyellek. A bőr a csípőmön… olyan… valahogy… na szóval, tud od, tegnap este mondtam neked, hogy annak a PTÖ nevű túraösvénynek a felénél járok éppen. Egyfolytában rajtam van a hátizsák, és ahol a pántja dörzsöli a bőrömet, ott valahogy olyan… ‒ Megpróbáltam megtalálni a megfelelő kifejezéseket, amelyek között mégse m szerepelnek a

fakéreg,

illetve a

döglött, kopasztott csirke bőre

szavak ‒ …felhorzsolódott. Mintha megkérgesedett volna attól

a sok gyaloglástól. Én csak nem szeretném, ha megdöbbennél… Elhallgattam, elfogyott a levegőm, a tökéletes örömtől bennem rekedtek a szavak, amikor megéreztem hátam alján száját, kezével pedig a nadrágom derekához nyúlt, hogy kigombolja. Felült, meztelen mellkasával hozzám simult, hajamat félretolta, hogy megcsókolhassa a nyakamat és a vállamat, míg meg nem fordultam és le nem húzt am magamhoz. Kibújtam a nadrágomból, ő pedig végigcsókolta a testemet a fülemtől a nyakamon, kulcscsontomon, mellemen, köldökömön át bugyim csipkés széléig, aztán letolta, hogy hozzáférjen a felhorzsolt foltokhoz a csípőcsontomon, amit pedig annyira reméltem, hogy sosem fog megérinteni. – Ó, kicsikém ‒ suttogta, és szája puhán hozzásimult legrémesebb állapotban levő részemhez ‒, a világon semmi okod nincs az aggodalomra.

Remek volt. Több mint remek. Inkább mint valami fesztivál abban a sátorban. Hatkor elaludtunk, és két óra múlva kimerülten bár, de felébredtünk ‒ testünk annyira máshoz szokott, hogy képtelenek voltunk tovább pihenni. – Szabadnapos vagyok ‒ ült fel Jonathan. ‒ Nem akarsz lemenni a partra?

Belementem, anélkül, hogy tudtam volna, pontosan hol is van a part. Nekem is szabadnapom volt, az utolsó. Másnap már újra az ösvényen leszek, s a Crater Lale felé tartok. Felöltöztünk és a következő pár órát egy hosszú, ívesen kanyarodó úton töltöttük, ami az erdőn, majd a part menti hegyeken futott végig. Útközben kávét ittunk, süteményt ettünk, zenét hallgattunk, és megmaradtunk annál a témánál, amibe előző este belekezdtünk: úgy tűnt, a zene az egyetlen, amit meg akarunk beszélni egymással. Mire beértünk egy Brookings nevű tengerparti városba, félig már megbántam, hogy eljöttem, s nemcsak azért, mert érdeklődésem Jonathan iránt kezdett lanyhulni, hanem azért is, mert három órába telt az út. Fura érzés volt ennyire eltávolodni a PTÖ -től, mintha valami módon elárultam volna. A part szépsége azonban valamelyest enyhített ezen. Miközben Jonathan oldalán végigsétáltam az óceán partján, rájöttem, hogy régebben egyszer Paullal már jártam ugyanezen a szakaszon. Azon a bizonyos New York-i utunk

után egy közeli nemzeti parkban kempingeztünk ‒ azután eljutottunk a Grand Canyonba, Vegasba, Big Surbe és San Franciscóba is, és végül Portlandben kötöttünk ki. Útközben valahol itt táboroztunk le. Tüzet raktunk, vacsorát főztünk és kártyáztunk a piknikasztalnál, majd bemásztunk a furgonom hátuljába, hogy az oda betett futonon szeretkezzünk. Úgy borult rám az emlék, mint egy köpönyeg.

Hogy ki voltam akkor, amikor itt jártunk Paullal, és vajon mit gondoltam, mi fog történni, mi történt meg, és ki vagyok most, és mennyire megváltozott minden. Jonathan nem kérdezősködött arról, mi jár a fejemben, pedig eléggé elcsendesedtem. Némán ballagtunk egymás mellett, és bár vasárnap délután volt, kevesen voltak a parton. Csak mentünk és mentünk, míg egyszer csak nem volt ott már rajtunk kívül senki. – Mit szólsz ehhez a helyhez? ‒ kérdezte, amikor egy olyan részhez értünk, amelyből sötét sziklákkal szegélyezett kis öböl nyílt. Néztem, ahogy kiterít egy takarót, szétrakja rajta a Safewayben vásárolt ebédet, majd leül. – Ha nem gond, én szeretnék egy kicsit sétálni még feleltem, és szandálomat ott hagytam a takaró mellett. Jólesett‒ egyedül lennem, jólesett a hajamba kapó szél, a talpamat simogató homok. Séta közben szép köveket gyűjtöttem, amiket persze nem vihetek magammal a túrára. Amikor olyan távol voltam, hogy nem láttam Jonathant, lehajoltam és beírtam Paul nevét a homokba. Ezt korábban is annyiszor megtettem. Éveken át csináltam ‒ ahányszor csak tengerparton jártam megismerkedésünk után, vagyis tizenkilenc éves koromtól fogva, akár együtt voltunk, akár külön. De amikor most leírtam a nevét, azt is tudtam, hogy utoljára teszem. Nem akartam, hogy tovább kínozzon a gondolata, nem akartam azon töprengeni, hibáztam-e, amikor elhagytam, nem akartam azon gyötrődni, hányféleképpen bántottam meg. Mi lenne, ha megbocsátanék lenne, ha megbocsátanék magamnak, még ha tettem is olyasmit, amit nem kellett volna? Mi van, ha hazudtam és megcsaltam, és ha nem volt más mentség arra, amit tettem, mint hogy ezt akartam, ezt kellett magamnak,

gondoltam.

Mi

tennem? Mi van, ha sajnáltam, de ha visszamehetnék az időben, akkor sem csinálnám másképpen? Mi van, ha én tényleg le akartam feküdni azokkal a férfiakkal? Mi van, ha a heroinból tanultam valamit? Mi van, ha a helyes válasz nem a nem, hanem az igen? Mi van, ha éppen az hozott el idáig, ami miatt megtettem azokat a dolgokat, amiket mások szerint nem lett volna szabad? Mi van, ha nincs számomra megváltás? Mi van, ha már meg is vagyok váltva? – Kéred ezeket? ‒ kérdeztem meg Jonathant, amikor visszatértem hozzá és felé nyújtottam az összegyűjtött köveket. Elmosolyodott és megrázta a fejét, s nézte, ahogy visszapottyantom őket a homokra. Letelepedtem mellé a takaróra, ő pedig elkezdett kipakolni a Safeway szatyorból: bagelt vett elő, sajtot, mézet mackós flakonban, banánt és narancsot, amit meg is hámozott nekünk. Én pedig ettem, míg egyszer csak mézet csorgatott az ujjára, hozzám hajolt és a számra kente, majd lecsókolta rólam, s a végén kissé bele is harapott az ajkamba. Így vette kezdetét a tengerparti mézfantázia. Csak ő, én, némi méz, és a kikerülhetetlen homok. Az én szám, az ő szája, végig karom érzékeny belső felén, egészen a mellemig. Át a széles meztelen vállán, le a mellbimbójáig, köldökéig, rövidnadrágja övéig, míg végül nem bírtam tovább. – Hűha ‒ leheltem, mert úgy tűnt, ez lett a mi szavunk. Mindazt jelentette, amit nem mondtam ki, vagyis azt, hogy

ahhoz képest, hogy nem valami bőbeszédű, az ágyban hihetetlenül jó. És akkor még nem is dugtunk. Egyetlen szó nélkül benyúlt a Safeway zacskóba és egy doboz óvszert húzott elő, felszakította a csomagolást. Aztá n felállt, a kezem után nyúlt és engem is felhúzott. Hagytam,

hogy a homokon át bevezessen a sziklákkal szegélyezett kis öbölbe, amely így egyfajta magánstrand lett ‒ fényes napvilágnál intim zug a sötét sziklák között. Nem nagyon vagyok oda a szabadtéri szexért. Biztos vannak nők, akik a szabad természetet választják egy hevenyészett, ideiglenes fedél helyett, de én ilyennel még az életben nem találkoztam. Ezen a napon azonban úgy döntöttem, hogy megteszi az a fedezék, amit a sziklák nyújtanak. Végtére is, az eltelt pár hónapban minden mást is a szabad ég alatt intéztem. Levetkőztettük egymást, meztelen fenekemmel a ferdén ívelő sziklára támaszkodtam, s lábammal magamhoz húztam Jonathant ‒ de aztán átfordított, én pedig megmarkoltam a követ. Méz illatának maradékát, a só, a homok ásványi, a moha és planktonok szúrós szagát éreztem. Hamarosan tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy a szabad ég alatt vagyunk, s már sem a mézre nem emlékeztem, sem arra, hogy kérdezett-e tőlem egyáltalán valamit Jonathan vagy sem . Visszafelé, a hosszú úton Ashland felé nem volt sok beszélnivalónk. Annyira kimerültem a szextől, a kialvatlanságtól, a homoktól, a naptól és a méztől, hogy megszólalni sem tudtam. Békésen elvoltunk egymás mellett némán is, közben Neil Young áradt a hangszóróból, aztán odaértünk a hostelhoz, és ott minden ceremónia nélkül véget vetettünk huszonkét órán át tartó randinknak. – Köszönök mindent ‒ mondtam, és megcsókoltam. Már sötét volt, vasárnap este kilenc, a város jóval csendesebb, mint előző éjjel, mindenki lepihent, lefeküdt, a turisták fele is távozott már. – A címed? ‒ Egy papírdarabot és egy tollat nyújtott felém. Lekörmöltem Lisa címét, s közben kezdett hatalmába keríteni

valami, nem is szomorúság, nem is megbánás és nem is vágyakozás, inkább a három keveréke. Kétségkívül remekül mulattunk együtt, de most üresnek éreztem magam. Mintha lett volna valami, amiről azt sem tudtam, hogy szeretném, egész addig, míg ki nem derült, nem kaphatom meg. Visszaadtam neki a papírt. – Ne hagyd itt a táskádat! ‒ szólt, és felém nyújtotta a tábori tűzhely piros tasakját. – Szia! ‒ mondtam, átvettem tőle, és az ajtókilincs után nyúltam. – Ne olyan gyorsan! ‒ jelentette ki, és magához húzott. Szenvedélyesen megcsókolt, és én még szenvedélyesebben csókoltam vissza, mintha eljutottam volna egy korszak végéhez ‒ egy korszakéhoz, ami az eddigi egész életem volt. Másnap reggel a túraholmimat vettem fel ‒ a régi, foltos sportmelltartót és a vékonyra kopott, sötétkék túrasortot, amit az első nap óta hordtam, egy vadonatúj pár gyapjúzoknival, s az utolsó tiszta pólóval, aminek az út végéig ki kell tartania. Szürke volt, mellén sárga betűkkel a UNIVERSITY OF CALIFORNIA BERKELEY felirat állt. Szörnyeteggel a hátamon elbaktattam a termelői boltig, csuklómon a síbotom fityegett, karomba szorítva egy dobozt vittem, s a kávézórészen egy egész asztalt elfoglaltam, ahol rendet tettem a csomagomban.

Mire végeztem, Szörnyeteg szépen bepakolva pihent, farmeromat, melltartómat és bugyimat a mellé helyezett kis dobozba tettem (vissza akartam küldeni Lisának), s ott volt még egy műanyag szatyor, benne az összes megmaradt készétel, amire már rá sem tudtam nézni, s úgy terveztem, útban kifelé a városból bedobom a PTÖ -túrázók

adománydobozába a postahivatalnál. Következő állomásom a Crater Lale Nemzeti Park volt, úgy 180 kilométernyire. Ideje volt visszatérnem a PTÖ-re, de nem akaródzott elhagyni Ashlandet. Belekotortam a csomagomba, előhúztam a Strayed medálos nyakláncot és felvettem. Kinyújtottam a karom és végigsimítottam a hollótollon, amit Dougtól kaptam. Még mindig ott volt, beszorítva a hátizsák váza mellé, ahová eredetileg dugtam, bár mostanra kicsit megviseltebb, kicsit cafrangosabb lett. Kinyitottam a cipzárat a zseben, amiben az elsősegélycsomagot tartottam, kivettem és belenéztem. Még mindig ott lapult benne az óvszer, amit Mojave -tól hurcoltam magammal idáig, és még mindig újnak tűnt. Fogtam és bepottyantottam a műanyag zacskóba, a fölösleges készételek mellé, aztán a vállamra vettem Szörnyeteget, és a szatyrot meg a dobozt szorongatva kiléptem a kávézóból. Nem jutottam még messzire, amikor megpillantottam a fejpántos fickót, akivel a Toad Lale -nél találkoztunk. A járdán ült, ahol korábban is, előtte még mindig ott volt a kartonpapír tábla és a kávésdoboz. – Indulok ‒ szóltam oda neki, és megálltam előtte. Felnézett rám és biccentett. Mintha még mindig nem emlékezett volna rám ‒ sem a korábbi, sem a pár nappal ezelőtti találkozásunkra. – Akkor találkoztunk, amikor a Szivárvány Találkozót kerestétek – mondtam. ‒ Egy másik nővel voltam ott, Stac yvel. Váltottunk pár szót. Újra bólintott, és megrázta aprópénzét a kávésdobozban. – Ha kéred, van itt egy kis étel, ami nekem már nem kell ‒ jegyeztem meg, és letettem mellé a szatyrot. – Kösz, bébi ‒ szólt utánam, amikor már elindultam. Megálltam és visszafordultam.

– Hé! ‒ kiáltottam rá. ‒ Hé! ‒ ordítottam, míg rám nem nézett. – Ne nevezz bébinek! Összepréselte a tenyerét, mintha imádkozna, és lehajtotta a fejét.

16.

MAZAMA

Crater Lale hajdan hegy volt. Mazamának hívták. Nem különbözött sokban attól a sor alvó vulkántól, amelyeken át kell majd kelnem a PTÖ oregoni szakaszán ‒ a Mount McLoughlintól, a Three Sisterstől, a Mount Washingtontól, a Three Fingered Jacktől, a Mount Hoodtól ‒, leszámítva, hogy ezek mindegyikénél nagyobb volt, becslések szerint kis híján elérte a 3600 méter magasságot. A Mount Mazama úgy 7700 évvel ezelőtt tört ki, katasztrofális robbanással, negyvenkétszer erősebbel, mint ami 1980-ban a Mount St. Helens tetejét egyszerűen a levegőbe repítette. Az eltelt egymillió évben ez volt a második legnagyobb vulkánkitörés a Cascade-hegységben. A Mazama szétrobbanását követően 1 300 000 a négyzetkilométeres hamu és tajtékkő borította tájat ‒ belepte Oregonterületen szinte teljes területét, elnyúlt egészen a kanadai Albertáig. Az indián klamath törzs tagjai tanúi voltak a kitörésnek, és azt hitték, vad csatát látnak Llao,

az alvilág szelleme és Skell, az ég szelleme között. A csata végeztével Llao visszakényszerült az alvilágba, s Mount Mazama üres tállá változott. Az ilyen katlant, ami egyfajta fordított hegység, calderának nevezik. Egy hegy, aminek hiányzik a szíve. A caldera lassan, évszázadok alatt megtelt vízzel ‒ ide gyűlt össze az oregoni eső és a megolvadt hó ‒, s lassan az a tó lett belőle, ami ma is látható. A több mint 580 méter mély Crater Laka az Egyesült Államok legmélyebb tava, de a világ legmélyebb tavai között is számon tartják. Mivel minnesotai voltam, vajmi keveset tudtam a tavakról, és Ashlandből kifelé tartva, el sem tudtam képzelni, mit látok majd a Crater Lale-nél. Úgy gondoltam, olyasmi lesz, mint a Felső-tó ‒ ahol anya meghalt, s ami a kék végtelenbe tűnt a horizonton. Az útikönyvem csak annyit jegyzett meg, hogy „nem fogok hinni a szememnek”, amikor először lepillantok a 270 méterrel a tó fölé emelkedő peremről. Mostanra új útikönyvem volt, új bibliám. A Pacifikus Túraösvény 2. kötet ‒ Oregon és Washington, habár az ashlandi termelői bolt kávézójában kitéptem a kötet utolsó 130 oldalát, mert a washingtoni szakaszra nem volt szükségem. Ashland utáni első éjszakámon elalvás előtt végiglapoztam a könyvet, beleolvasva itt-ott, ahogy a kaliforniai kötettel is tettem annak idején, a PTÖ-n töltött első estémen. Ashlandet követően az első pár napban főleg erdőben gyalogoltam, amiből jórészt ki sem láttam, de párszor megpillanthattam délen a Mount Shastát. A túrázók a PTÖ oregoni szakaszát gyakorta csak „zöld alagútnak” nevezik, mert itt jóval ritkábban tárul a szemünk elé olyan panoráma, mint a kaliforniai részen. Már elmúlt az az érzés, hogy magasan fentről szemlélek mindent, és kissé szokatlannak találtam, hogy nem pásztázhatok végig tekintetemmel a teljes

terepen. Kalifornia változtatott a látásmódomon, ahogy Oregon is: itt mindig közelebbre tekintettem. Nemesfenyők, óriás jegenyefenyők és duglászfenyők rengetegén gyalogoltam keresztül, bokrokkal szegélyezett tavak mellett haladtam el akkora fűben, gaz és bogáncs között, hogy néha az ösvény is teljesen eltűnt alattuk. Átvágtam a Rogue River Nemzeti Parkon, s hatalmas, ősöreg fák árnyékában baktattam, majd kilépve olyan tarvágást láttam, mint pár héttel korábban: a sűrű erdőt kivágták, helyén óriási területen farönkök és gyökerek maradtak csak. A délutánt azzal töltöttem, hogy elveszetten keresgéltem az utamat az irtás törmeléke között, s órákon át bolyongtam, mire rátaláltam egy köves útra, majd onnan újra a PTÖ-re. Az idő derült volt, tiszta, de a levegő már hűvösebb, s minden nappal egyre tovább hűlt, amint beléptem a Sky Lales ősvadon területére, ahol az ösvény 1800 méter magasan futott. A vulkanikus kövekből és sziklákból álló gerincről újra széles panoráma tárult elém; az ösvény alatt, és az azon túl elterülő tájban időnként tavakat is láttam. Bár augusztus közepe volt, a ragyogó napfény ellenére inkább kora októberinek éreztem az időt. Tempósan kellett mozognom, hogy ne fázzak. Ha öt percnél hosszabb időre álltam meg, a pólóm hátát átitató verejték azonnal jéghidegre hűlt a testemen. Ashland után egy darabig nem találkoztam senkivel, de aztán előkerült néhány kiránduló, meg rövidebb szakaszon túrázó ember, akik valamelyik merőleges csapáson jöttek fel a PTÖ-re, és haladtak tovább fölfelé a csúcsok vagy lefelé a tavak irányába. Az idő java részében egyedül haladtam, amiben nem volt semmi szokatlan, de a hidegtől a túraútvonal még kihaltabbnak tűnt, s csak a szél borzolgatta a szívós fák ágait. Hideg volt, még a Sierra City fölötti havas szakasznál is hidegebb, bár havat csak

kisebb foltokban láttam. Rájöttem, hogy amikor ott jártam, a hegyekben éppen beköszöntött a nyár, most pedig, hat héttel később, már múlófélben volt, az ősz közelgett, és én valahogy kimaradtam az egészből. Egy este megálltam tábort verni, ledobtam magamról átizzadt holmimat, felvettem összes más ruhadarabomat, gyorsan vacsorát készítettem, s mihelyt végeztem az evéssel, felrántottam hálózsákom cipzárját ‒ csontig átfagytam, ahhoz is fáztam, hogy olvassak. Magzatpózba húztam össze magam, s bár sapka és kesztyű is volt rajtam, egész éjjel alig aludtam valamit. Amikor a nap felkelt, mínusz 3 fok volt, sátramat vékony rétegben hó borította. A víz megfagyott a palackom ban, pedig bent tartottam a sátorban magam mellett. Úgy bontottam tábort, hogy egy korty vizet sem ittam, s a szokásos tejpótlóval elkevert müzlim helyett egy energiaszeletet ettem. Újra anya jutott eszembe. Már napok óta járt a fejemben, Ashland óta egyre gyakrabban, s most, ezen a havas napon tagadhatatlanul velem volt. Augusztus 18-a volt. A születésnapja. Ha megéri, ötvenéves lenne.

De nem érte meg. Nem lett ötvenéves. Már sosem lehet ötven, ismételgettem magamban, miközben a hűvösen fénylő augusztusi napfényben baktattam. Legyél ötvenéves, anya.

Legyél ötven, az istenit neki!, gondoltam egyre indulatosabban, ahogy egyre csak mentem előre. Szinte el sem hittem, milyen düh kerített a hatalmába attól, hogy anyám nem lehet életben az ötvenedik születésnapján. Eluralkodott rajtam a már -már tapintható vágy, hogy szájon vágjam. Előző születésnapjai nem dühítettek fel ennyire. Az elmúlt években mindössze szomorú voltam. Az első nélküle töltött születésnapján ‒ amikor negyvenhat lett volna ‒ Eddie-vel,

Leiffel és Paullal közösen beleszórtuk a hamvait abba a kövekkel körberakott kis virágágyásba, amit a birtokunkon levő tisztáson alakítottunk ki neki. Három ezután következő születésnapján mást sem csináltam, csak sírtam, és mozdulatlanul ülve, nagyon figyelmesen végighallgattam Judy Collins teljes Colors of the Day albumát, amelynek minden egyes hangja mintha testem egy-egy sejtje lett volna. Évente csak egyszer voltam képes meghallgatni, mert gyerekkoromban anya gyakran feltette. A zene miatt úgy éreztem, mintha ott volna velem a szobában ‒ csak hát nem volt, és már sosem lesz ott. Ennek a zenének egyetlen sorát sem engedhettem a Karennel,

fülembe a PTÖ-n gyalogolva. A fejemben működő, zenei egyveleget játszó rádióadó anyagából az album minden számát töröltem, ijedten nyomtam meg egy képzeletbeli visszatekerés gombot, s inkább a fejemben sistergő légköri zavar fehér zaját hallgattam. Anya nem-ötvenedik nem-születésnapja volt, most nem lesz zene. Helyette magasan fekvő tavak mellett haladtam el, szögletes vulkanikus eredetű sziklák között lépkedtem, az éjjeli hó elolvadt a köztük sarjadó szívós vadvirágokon, én pedig egyre gyorsabban szedtem a lábam, s közben rosszindulatú gondolataim támadtak anyáról. Sok hibája közül a legrosszabb az volt, hogy negyvenöt évesen megha lt. Gyaloglás közben összeállítottam többi vétke katalógusát, aprólékos gonddal rendezgettem őket a fejemben: 1. Volt egy időszak, amikor alkalmanként ugyan, de viszonylag rendszeresen szívott füvet, s nem voltak aggályai, hogy ezt előttem és a testvéreim előtt tegye. Egyszer betépve ennyit mondott: „Ez is csak egy gyógyfű. Vagy gyógytea.”

2. Elég gyakran egyedül hagyott engem és a testvéreimet, amikor az egyedülálló mamákkal teli lakótelepen éltünk. Azt mondta, elég idősek vagyunk, vigyázzunk magunkra pár órán át, mert a bébiszittert nem tudja kifizetni. Emellett ott van egy sereg anya a házban, akikhez fordulhatunk, ha valami baj lenne. Csakhogy mi a

anyánkat akartuk.

saját

3. Ugyancsak ekkortájt, amikor iszonyúan dühbe gurult, gyakran azzal fenyegetőzött, hogy fakanállal fenekel el bennünket, és ezt az ígéretét néha be is tartotta. 4. Egyszer azt mondta, csöppet sem zavarja, ha nem anyának hívjuk, hanem a keresztnevén szólítjuk. 5. Barátaival gyakran hűvösen és távolságtartóan viselkedett. Szerette ugyan, de nem engedte magához közel őket. Nem hiszem, hogy akadt köztük akár csak egy is, akivel bizalmas viszonyban volt. Hitt abban,

hogy nem vérrokonunk, válik vízzé”, annak hogyszáz alig akadt„a vér olyan aki ellenére, ne több kilométernyire élt volna. Törekedett arra, hogy megőrizze önállóságát és magánszféráját, részt vett ugyan barátai életében, a családunkat azonban elszigetelte tőlük. Gondolom, ezért nem áradtak hozzánk nagy rajokban a barátai a halála után, ezért hagytak magamra elkerülhetetlenül bekövetkező száműzetésemben. Mivel ő nem engedte őket közel magához, ők nem jöttek közel hozzám. Jót akartak nekem, de nem hívtak meg Hálaadás napi vacsorára,

és anya halála után nem telefonáltak a születésnapján sem, hogy megkérdezzék, mi van velem. 6. Egészen dühítően optimista volt, gyakran mondogatta a következő hülyeségeket: „Nem vagyunk szegények,

minket a szeretet gazdaggá teszi” Vagy: „Ha egy ajtó bezárul, valahol kinyílik egy másik” Valami számomra érthetetlen okból ilyenkor a legszívesebben megfojtotta m volna, még akkor is, amikor már haldoklott, és bizakodása tömören, ám elkeserítően megnyilvánult abban, hogy ő nem is fog meghalni, mert őrületes mennyiségű búzafülevet iszik. 7. A gimnázium utolsó évében nem kérdezte meg, hogy hová szeretnék főiskolára menni. Nem mentünk el különféle intézményekeet megnézni. Főiskolás koromig azt sem tudtam, hogy az emberek szoktak ilyesmit

csinálni, mert a társaim akkor mesélték, hogy merre jártak iskolanézőben. Nekem az egészet egyedül kellett kitalálnom, egyetlen főiskolára St.festett Paulban, amire nem volt egyéb okom, jelentkeztem csak az, hogy jól a brosúrában, és otthontól mindössze háromórányira volt autóval. És igen, gimiben egy kicsit lógtam és előadtam a szőke libát, de csak azért, hogy ne rekesszenek ki, amiért a családom olyan házban lakik, ahol mézes bődön a vécé, és fával fűtünk, hogy ne fázzunk. Amiért a nevelőapámnak hosszú haja és hatalmas, bozontos szakálla van, s olyan tragaccsal jár, amit hegesztőpisztollyal, láncfűrésszel és néhány faléccel szerkesztett össze magának kisteherautóvá. Amiért anyám úgy döntött, nem borotválja a hónalját, és

állandóan olyanokat mondogat a tökös, fegyver rajongó helybelieknek,

hogy:

„Hát szerintem a vadászat

gyilkosság” De azzal tisztában volt, hogy titokban van eszem. Tudta,

hogy szeretem a fejemet használni, hogy nap mint nap rengeteget olvasok. Magas százalékot értem el minden felmérőn, amit csak megírtam, ezen mindenki meglepődött ‒ anyát és engem leszámítva. Miért nem mondta soha: „Figyelj csak, miért nem jelentkezel

a Harvardra? Talán próbáld meg a Yale-t!”

Akkoriban a Harvard és a Yale gondolata bennem fel sem merült. Számomra ezek mintha teljességgel képzeletbeli intézmények lettek volna. Csak később döbbentem hogy mindkettő létező hely. Svolna bár a fel zord‒ valóság az, rá, hogy valószínűleg nem vettek nyilvánvalóan nem hoztam az ott elvárt szintet ‒, azért valami összetört bennem, amiért még csak fel sem merült, hogy megpróbálkozzam velük. Csakhogy most már túl késő, ezt tudtam, és mindezért kizárólag az én távolságtartó, túlzottan optimista, főiskolára nem előkészítő, alkalmanként gyermekét magára hagyó, füvet szívó, fakanállal hadonászó, „nyugodtan szólíts a keresztnevemen” halott anyámat lehetett okolni. Cserbenhagyott. Cserbenhagyott. Oly végtelenül és mélységesen cserbenhagyott engem. „Dögöljön meg”, gondoltam, és úgy elfogott a düh, hogy meg kellett állnom. Aztán elkezdtem nyüszíteni. Nem sírtam, hanem hangosan vonyítottam, a hang olyan erővel viharzott át a testemen, hogy felegyenesedni is alig voltam képes. Muszáj volt előregörnyednem, előre-hátra dülöngélnem, kezemmel

térdemen megtámaszkodnom, miközben hátizsákom a hátamat nyomta, síbotom pedig mögöttem zörgött a földön, és a torkomból kitört egész ostoba életem. Ez így nem volt rendben. Annyira kegyetlenül iszonyú volt, hogy anyát elvették tőlem. Még csak gyűlölni sem tudtam rendesen. Nem adatott meg, hogy felnőjek és eltávolodjam tőle, hogy barátaimmal kritizáljuk, hogy szembesítsem olyan dolgokkal, amelyeket szerintem másképpen kellett volna intéznie, s hogy aztán idősebbé váljak, és megértsem, hogy mindig megtette a legtöbbet, ami csak tőle telt. Hogy rájöjjek, milyen elképesztően nagyszerű volt az, amit tett, és újból átöleljem. A halála ezt a lehetőséget eltörölte. Engem is eltörölt. Ifjúkori pökhendiségem csúcsán állított le. Arra kényszerített, hogy azonnal felnőjek és megbocsássam minden anyai hibáját, ugyanakkor örökre megtartott gyermeki sorban ‒ életem azon a túlságosan korai ponton ért véget és kezdődött meg, ahol elszakadtunk egymástól. Volt anyám, mégis anyátlan voltam. A foglya voltam, de közben ijesztően magányos is. Örökre megmaradt annak az üres edénynek, amit senki nem tud megtölteni. Nekem magamnak kellett újra meg újra meg újra megtöltenem. Dögöljön meg, skandáltam, miközben legyalogoltam a következő néhány kilométert. A harag szárnyakat adott, de aztán lelassítottam és megálltam, hogy leüljek egy sziklára. Lábam előtt rövid szárú virágok nőttek, a követ körülvették fehéres-rózsaszínű szirmaik. „Krókusz”, mondtam magamban, és ez azért jutott eszembe, mert anya nekem ajándékozta a nevüket. Ugyanilyen virágok nőttek a földön, ahol szétszórtam a hamvait. Kinyújtottam a kezem, megérintettem a virágszirmokat, és éreztem, a testemet elhagyja a harag.

Mire újra felálltam, már nem hibáztattam semmiért anyát. Igazság szerint mindezek ellenére hihetetlen anya volt. Ezt tudtam, miközben felnőttem. Tudtam azokban a napokban, amikor haldoklott. És még most is tudtam. Azzal is tisztában voltam, hogy ez nem csekélység. Sőt óriási dolog. Bőven akadt olyan barátom, akinek bármeddig élt is az anyja, nem adta meg neki azt a mindent magába ölelő szeretetek amit én megkaptam az én anyámtól. Anya mindig is élete csúcsteljesítményének tartotta irántunk érzett szeretetét. Erre alapozott, amikor megértette, hogy meg fog halni, méghozzá hamarosan, és ez tette számára egyedül elfogadhatóvá azt, hogy engem, Karent és Leifet itt kell hagynia. – Mindent nektek adtam ‒ mondogatta újra meg újra élete utolsó napjaiban. – Igen ‒ helyeseltem. Ez igaz volt, mindent megadott. Ige n. Igen. Igen. Teljes anyai erőbedobással vetette ránk magát. Nem spórolt semmivel, egyetlen szikrányi szeretettel sem. – Nem számít, mi lesz, mindig veletek leszek ‒ mondta. – Igen ‒ feleltem, és megsimogattam puha karját. Amikor már annyira beteg volt, hogy tudtuk, tényleg meg fog halni, amikor a pokol célegyenesében voltunk, amikor túljutottunk azon, hogy bármennyi búzafűlé segíthetne rajta, akkor megkérdeztem, mi a szándéka a testével ‒ temessük-e vagy hamvasszuk ‒, de úgy nézett rám, mintha nem értené, mit beszélek. – Azt akarom, hogy adjátok oda másnak, amit csak lehet ‒ jelentette ki egy idő után. ‒ Úgy értem, a szerveimet. Használjanak fel mindent, amit lehetséges. – Rendben ‒ bólintottam. Ennél különösebb dolgot… tudni, hogy nem hosszú távra tervezünk, elképzelni, amint anyám szervei valaki más testében tovább élnek. ‒ De mi legyen

utána? ‒ erőltettem, pedig a fájdalomtól levegőt is alig kaptam. Muszáj volt megtudnom. Az én dolgom lesz. ‒ Mi legyen… azzal… ami megmarad? Temessünk vagy hamvasszunk? – Nem érdekel ‒ felelte. – Dehogynem érdekel ‒ ellenkeztem. – De tényleg nem számít. Tedd azt, amit jónak látsz. Legyen az, ami a legolcsóbb. – Nem ‒ makacskodtam. ‒ Muszáj lesz megmondanod. Tudni akarom, mi a kívánságod. ‒ Rémülettel töltött el a gondolat, hogy esetleg nekem kellene döntenem. – Óh, Cheryl! ‒ sóhajtotta. Teljesen kimerítettem ezzel, s tekintetünk gyászosan megenyhülve kapcsolódott össze. Minden egyes alkalommal, amikor szívem szerint megfojtottam volna, mert túl optimista volt, ő szíve szerin t engem fojtott volna meg, mert kíméletlen voltam. – Égessetek el ‒ mondta végül. ‒ Hamvasszatok el. Így hát ezt tettük, bár a testéből megmaradt hamu más volt, mint amire számítottam. Nem finom tapintású volt és selymes, mint az elégett fa hamuja. Inkább mintha szemcsés, szürke murvába halvány kavicsokat kevertek volna. Néhány darabka akkora volt, hogy tisztán láttam: valaha csont volt. A doboz, amit a temetkezési vállalkozó átadott nekem, fura módon anyának volt címezve. Hazavittem és letettem a szekrényre a vitrin alatt, amiben a legszebb holmiját tartotta. Június volt. A doboz ott is maradt augusztus 18-ig, ahogy a sírkő is, amit csináltattunk neki, s ami ugyanazon a héten érkezett meg, amikor a hamvai. Szintén a nappaliban állt, a falnak döntve; bár látogatóinkat talán felkavarta a látványa, engem inkább megnyugtatott. A kő palaszürke volt, a bevésett betűk fehérek. A neve állt rajta, a születésének és halálának a dátuma, és az

a mondat, amit újra meg újra elismételt, betegsége és haldoklása alatt: „Mindig veletek vagyok.” Azt akarta, hogy erre emlékezzünk, és én így is tettem. Mintha mindig velem lett volna, legalábbis képletesen. Bár bizonyos szempontból szó szerint is. Amikor végül helyére került a sírkő, és a hamvait szétszórtuk a földön, nem az összeset hintettük el. A nagyobb darabok közül párat a markomban tartottam. Jó darabig csak álltam, képtelen voltam elengedni őket. Nem is engedtem. Soha nem is fogom. Számba dugtam megégett csontjait és egészben lenyeltem őket. Mire eljött anya ötvenedik születésnapja, már újra szerettem őt, bár azt továbbra sem hagytam, hogy Judy Collins dalai eszembe jussanak. Hideg volt, de nem annyira, mint előző éjjel. Kesztyűben, fülig bebugyolálva ültem a sátorban, s új könyvem első oldalait olvastam: 1991 legjobb amerikai esszéi. Általában reggelig vártam azzal, hogy elégessem az éjszaka elolvasott lapokat, de aznap éjjel kimásztam a sátorból, amikor végeztem az olvasással és meggyújtottam az oldalakat, amelyekkel végeztem. Miközben néztem, hogyan kapnak lángra, hangosan kimondtam anya nevét, mintha valami neki szóló szertartás volna. Barbara volt a neve, de mindenki Bobbinak hívta, így ezt mondtam ki én is. Valóságos megvilágosodásom támadt, amikor Anya helyett Bobbit mondtam, mintha most először értettem volna meg, hogy az anyám volt, de emellett jóval több is. Amikor meghalt, ezt is elvesztettem ‒ Bobbit, a nőt, aki attól függetlenül is létezett, amit nekem jelentett. Mintha megjelent volna előttem, teljes, tökéletes és tökéletlen emberi mivoltában, mintha élete egy nagy részletességgel megfestett falikép lett volna, és én végre megpillanthattam az egészet a

maga teljességében. Hogy kicsodám volt ő nekem és kicsodám nem. Hogy hogyan tartozott alapvetően hozzám, és azt is, hogyan nem.

Bobbi utolsó, szervei felhasználásra vonatkozó kívánsága nem teljesült, legalábbis nem úgy, mint szerette volna. Halálakor már annyira felemésztette a rák és a morfium, hogy negyvenöt éves testével veszélyes lett volna bármit kezdeni. Végül csak a szaruhártyáját használták fel. Tudtam, hogy a szemnek ez a része mindössze egy átlátszó hártya, de amikor eszembe jutott, hogy anya mit adott oda, akkor soha nem így gondoltam rá. Mindig úgy képzeltem, hogy meglepően kék szeme tovább él valaki más arcában. Néhány hónappal a halála után köszönőlevelet kaptunk az alapítványtól, amely a szervdonációt intézte. Nagylelkűségének hála, valaki visszanyerte a látását, állt a levélben. Majd beleőrültem a vágyba, hogy találkozhassak vele és belenézhessek a szemébe. Nem kell egyetlen szót sem szólnia. Csak annyit szerettem volna, ha rám néz. Felhívtam a levélen szereplő számot, de rövid úton leszereltek. Nagyon fontos, hogy bizalmasan kezeljék a személyes adatokat, mondták. Végtére is, ott vannak a szervet kapó beteg jogai is. – Szeretném elmagyarázni az édesanyja szervdonációjának a természetét ‒ mondta a nő a telefonban azon a türelmes és vigasztaló hangon, amit azoktól a gyásztanácsadóktól, hospiceönkéntesektől, ápolónőktől, orvosoktól és temetkezési vállalkozóktól hallottam, akik anya haldoklása alatt és a halála utáni napokban szóltak hozzám: szándékosan, szinte már túlzón együtt érző hang volt ez, ami így szándékozott tudatni velem, hogy nem vagyok egyedül. ‒ Nem a teljes szemet ültették át ‒ magyarázta a nő ‒, csak a szaruhártyát, ami…

– Tudom, hogy mi a szaruhártya! ‒ csattantam fel. ‒ Ettől függetlenül szeretném tudni, hogy ki kapta. Hogy ha lehet, találkozhassam vele. Szerintem ennyivel tartoznak nekem. Amikor letettem a telefont, nagyon elszomorodtam, de a bennem még élő aprócska, racionális mag azt súgta, hogy a

nőnek igaza volt. Anya már nincs többé. Kék szeme is eltűnt. Soha többet nem nézhetek bele. Amikor az utolsó könyvlap is elégett, felálltam, hogy visszamenjek a sátorba; ekkor kelet felől őrült vonyítást és csaholást hallottam ‒ egy csapat prérifarkas. ÉszakMinnesotában ezek a hangok olyan gyakoriak voltak, hogy csöppet sem ijesztettek meg. Az otthonomra emlékeztettek. Felpillantottam az égre, tele volt csillaggal, mindegyik csodaszép, és ragyogóan fénylett a sötét háttéren. Megborzongtam, mert tudtam, szerencsés vagyok, amiért itt lehetek, és éreztem, túl szép a látvány ahhoz, hogy máris visszamásszak a sátorba. Hol leszek egy hónap múlva? Képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy már nem az ösvényt járom majd, pedig így volt. Az a legvalószínűbb, hogy Portlandben maradok, ha másért nem, hát azért, mert teljesen le voltam égve. Ashland után megmaradt egy kis pénzem, de mire elérek az Istenek Hídjához, az is elfogy. Napközben is Portland járt a fejemben, miközben elhagytam a Sky Lales ősvadont és beléptem az Oregon-sivatag területére, ami magasan fekvő, poros fennsík volt, tele csavarttűjű fenyővel, s amiről útikönyvem elmondta, hogy a terület csupa tó és forrás volt, mielőtt a Mount Mazama kitört és elárasztotta több tonna tajtékkővel és hamuval. Szomba ton viszonylag korán értem el a Crater Lale Nemzeti Parkot. A

tavat sehol nem láttam. A kempingbe érkeztem, ami a tó peremétől tizenegy kilométerre volt, déli irányban. A kemping nem pusztán táborhely, hanem zsongó turistaközpont volt parkolóval, üzlettel, motellal, automata tisztítóval, és ránézésre úgy háromszáz emberrel, akik mind a kocsijuk motorját túráztatták, a rádiójukat bömböltették, óriási papírpoharakból üdítőt szürcsöltek szalmaszálon, és a boltban vásárolt nagy zacskókból csipszet majszolgattak . A jelenet egyszerre vonzott és taszított. Ha nem tudtam volna tapasztalatból, el sem hittem volna, hogy az embernek gyakran csak fél kilométerrel kell odébb mennie, és máris teljesen más világban találja magát. Éjszakára ott táboroztam le, élvezettel zuhanyoztam

a mosdóban, és másnap reggel elindultam a Crater Lale felé. Az útikönyvemnek igaza volt: első pillantásra nem hittem a szememnek. Egy 2100 méter magas sziklás peremen álltam, a víz felszíne 280 méterrel alattam volt. A cakkos szélű, kör alakú tó sosem látott tisztaságú ultramarinkék színben játszott. Nagyjából kilenc kilométer lehetett az átmérője, végtelen kékségét csak egy kis vulkán csúcsa törte meg ‒ a Wizard Island 210 méternyire emelkedett ki a vízből, s kúp alakú szigetet alkotott, amin elgörbült törzsű rókafarkfenyők nőttek. Ugyanilyen fák szegélyezték az egyébként kopár, egyenetlenül hullámzó peremet is, ahol álltam, a háttérben távoli hegyek vonala derengett fel. – A tó vize olyan tiszta és mély, hogy a látható fény minden színét elnyeli, és csak a kéket veri vissza ‒ magyarázta egy mellettem megálló idegen nő, megválaszolva a kérdést, amit meghökkenésemben majdnem hangosan mondtam ki. – Köszönöm ‒ feleltem. Tökéletesen megalapozott és tudományos magyarázatnak tűnt, hogy a tó vize olyan tiszta és

mély, hogy a látható fény minden színét elnyeli, és csak a kéket veri vissza, ennek ellenére volt valami a Crater Lale-ben, amit nem lehetett megmagyarázni. A klamath törzs a tavat még mindig szent helynek tartotta, azonnal meg is értettem, miért. Nem volt bennem kétely. Nem számítottak a nyüzsgő, fotózó, ide-oda autózó turisták. Éreztem a tó erejét. Megdöbbentő látványt nyújtott az óriási terület közepén: érinthetetlen volt, elszigetelt és magányos, mintha mindig itt lett volna, és mindörökre itt maradna, és közben elnyelné a látható fény minden színét, a kék kivételével. Csináltam néhány képet, aztán a tó peremén elsétáltam a kis épületcsoportig, amit azért építettek, hogy kiszolgálják a turisták Nem vasárnap volt mása választásom, itt kellett töltenem igényeit. a napot, mert posta zárva volt ‒ csak másnap kaphattam meg az ellátmányos dobozomat. A nap sütött, végre újra meleg volt, séta közben eszembe jutott, ha nem szakíttatom meg a terhességet, amiről abban a Sioux Falls-i motelszobában szereztem tudomást, éjszaka, mielőtt elhatároztam, hogy legyalogolom a PTÖ-t, akkor körülbelül mostanra szülném meg a babát. Anya születésnapjának a hetére írtak volna ki szülni. A dátumok egybeesése olyan hatással volt rám akkor, mintha gyomorszájon vágtak volna, de nem ingatta meg döntésemet a terhesség megszakításáról. Inkább csak könyörögni kezdtem a világegyetemhez, adjon majd még egy újabb esélyt. Engedje meg, hogy mielőtt anya leszek, előbb hadd legyek az, akinek lennem kell: olyan nővé, akinek az élete teljesen más, mint az anyjáé volt. Bármennyire szerettem, imádtam is anyámat, egész gyerekkoromban azt tervezgettem, hogyan leszek másmilyen, mint ő. Tudtam, miért ment hozzá apámhoz tizenkilenc évesen, amikor terhes volt és egy icipicit szerelmes is. Ezt a történetet

újra meg újra elmeséltettem vele, és amikor megint ezt kértem, csak a fejét ingatta, és megkérdezte: „Miért akarod tudni?” De annyit könyörögtem, hogy végül beadta a derekát. Amikor megtudta, hogy terhes, két lehetőséget kellett fontolóra vennie: egy illegális abortuszt Denverben, vagy az eltűnést valami távoli városban a terhessége idejére, ami után nővéremet átadja az anyjának, aki felajánlotta, úgy neveli fel, mintha a saját gyereke lenne. Anya azonban egyik lehetőséget se választotta. Úgy döntött, megtartja a gyerekét, ezért inkább hozzáment apámhoz. Így lett belőle Karen, aztán az én, végül pedig Leif anyja.

A mi anyánk. – Sosem irányíthattam a saját életemet ‒ sírta el magát

egyszer, azokban a napokban, amikor megtudta, hogy meg fog halni. ‒ Mindig azt tettem, amit valaki más szeretett volna.

Mindig valakinek a lánya, felesége vagy anyja voltam. Sosem lehettem egyszerűen csak saját magam. – Ó, anya! ‒ Ennél többet nem tudtam kinyögni, csak megsimogattam a kezét. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy bármi mást mondjak. Délben bementem az egyik közeli épület büféjébe és megebédeltem. Utána átvágtam a Crater Lale Pihenőhely parkolóján, Szörnyeteggel a hátamon beléptem az elegánsan rusztikus fogadótérbe, s megálltam, hogy bekukkantsak az ebédlőbe. Az asztalok körül nem sokan üldögéltek, csupa jól öltözött ember, akinek a poharában úgy csillogott a chardonnay és a pinot gris, mint valami halványsárga ékkő. Kiléptem a tóra néző, hosszú tornácra, amin kényelmes hintaszékek álltak, és kerestem egyet kissé távolabb a többitől.

A délután hátralevő részét itt töltöttem, a tavat bámultam. 537 kilométer választott még el az Istenek Hídjától, de valamitől úgy éreztem, mintha megérkeztem volna. Mintha az a kék víz elmondta volna nekem azt, ami miatt egész idáig gyalogoltam.

Ez valaha Mazama volt, emlékeztettem magam. Ez valaha egy közel 3600 méter magas hegy volt, aminek aztán kialudt a szíve. Ez valaha láva ‒, tajtékkő‒ és hamusivatag volt. Ez valaha egy üres teknő volt, ami évszázadok alatt telt meg. De bármennyire igyekeztem is, nem sikerült ezeket a képeket felidézni. Nem láttam sem a hegyet, sem a kopár vidéket, sem az üres teknőt. Egyszerűen nem látszottak már. Már csak a víz csöndjét és nyugalmát lehetett érezni: ez lett a hegyből, a sivatagból és az üres teknőből, miután a gyógyulás folyamata kezdetét vette.

17.

ÖSZTÖNÖS SEBESSÉGBE KAPCSOLVA

Oregont úgy láttam magam előtt, mint valami ugróiskolát. Képzeletben végigszökdécseltem rajta a Crater Lale-től az Istenek Hídjáig, megpördültem továbbszökelltem. Százharminchat kilométer választott eléskövetkező dobozomtól, ami egy Shelter Cove Resort nevű helyen várt. Kétszázharminc kilométerrel ezután pedig az utolsó ellátmányos csomagom

következett az Ollalie Lale-nél. Utána már a célegyenesbe fordulok a Columbia folyóig: 170 kilométer még Cascade Locks városáig. Ennek az utolsó szakasznak a közepe táján egy megálló lesz még a Mount Hoodon a Timberline Lodge -ban, ahol egy itallal megünneplem a „te szent ég, el sem hiszem, hogy szinte már ott is vagyok” érzést. Ha azonban összeadtam, ez azt jelentette, hogy még 537 kilométernyi gyaloglás áll előttem. Viszonylag gyorsan felfogtam, az a jó a dologban, hogy mindegy, mi történik ezen az 537 kilométeren, de most legalább már végig hozzájuthatok friss gyümölcshöz. Az ösvény mentén kilométereken át lehetett érett áfonyát, lazacszedret és szedret szedni. Miközben kényelmes tempóban ballagtam át a Mount Thielsenen és a Diamond Peak ősvadonján, gyaloglás közben csak úgy kapkodtam le a bokrokról a gyümölcsöt, s néha megálltam, hogy megtöltsem a sapkámat. Hideg volt. Meleg volt. Csípőmön a fakéregre és döglött, kopasztott csirkére emlékeztető bőr újabb réteget növesztett. A lábam már nem vérzett és nem is hólyagosodott fel, de iszonyúan sajgott. Néhány alkalommal csak fél napot túráztam, és tizenkét-tizenhárom kilométert tettem meg, hogy enyhíteni próbáljam a kínt, de nem sokra mentem vele. A fájdalom mintha mélyen a lábam belsejéből sugárzott volna kifelé. Járás közben időnként úgy éreztem, mintha el volna törve, mintha nem is bakancsban len ne a helye, hanem gipszben. Mintha valami szörnyű és jóvátehetetlen bűnt követtem volna el azzal, hogy ilyen nehéz terepen, ekkora távolságon át cipeltettem vele ezt a súlyt. Valóban, de ugyanakkor erősebb volt, mint korábban bármikor. Még a hatalmas hátizsákkal is képes voltam komoly távolságokat megtenni, bár estére eléggé kimerültem.

A PTÖ ugyan már valamivel könnyebben ment, de ez még nem jelentette azt, hogy könnyű is volt. Akadtak kellemes reggelek, gyönyörű délutáni szakaszok, tizenöt kilométerek, amelyeken szinte átsuhantam, és mintha meg sem éreztem volna. Tetszett, ahogy síbotom a talajon koppan, tetszett, hogy bele tudok feledkezni a lépteim ütemébe, a fejemben visszhangzó csendbe, dalokba és mondatokba. Imádtam a hegyeket, a sziklákat, az erdőbe beszökkenő szarvasokat és nyulakat, az ösvényen keresztülkecmergő bogarakat és békákat. Csakhogy minden nap eljött a pillanat, amikor már egyáltalán nem volt öröm a gyaloglás, amikor egyhangú lett és nehéz, agyam ilyenkor abba az ösztönös fokozatba kapcsolt, amelyben semmi más nem létezett, csak az, hogy előre kell haladnom, és én addig mentem, míg a járás elviselhetetlenné nem vált, és azt nem hittem, hogy már egyetlen lépést sem tudok megtenni ‒ ekkor megálltam, letáboroztam, gyorsan és hatékonyan elvégeztem minden ezzel kapcsolatos feladatot, csak jussak el mielőbb addig az áldott percig, amikor a végsőkig kimerülten összeeshetem a sátramban. Így éreztem magam akkor is, amikor bevonszolódtam a Shelter Cove Resortra ‒ elegem volt a gyaloglásból, nem maradt semmi erőm, mást sem éreztem, mint hálát, amiért eljutottam idáig. Magam mögött hagytam egy újabb kockát az oregoni ugróiskolában. A Shelter Cove Resort egyetlen boltból állt, körülötte egyszerű faházak egy nagy kiterjedésű zöld gyepen, ami egy Odell nevű, zöldellő erdőkkel szegélyezett nagy tó partján terült el. Fellépkedtem a bolt tornácára, és bementem. Odabent kis polcokon rágcsálnivalók és horgászcsalik voltak kitéve, meg innivalók egy hűtőpultban.

Kerestem egy Snapple limonádét, fogtam egy zacskó csi pszet és a pulthoz mentem vele. – A PTÖ-n túrázik? ‒ kérdezte a pénztárgép mellett álló férfi. Amikor rábólintottam, a bolt hátsó részéből nyíló ablak felé intett. ‒ A posta holnap reggelig zárva van, de ingyen letáborozhat a közelben. És lehet zuhanyozni is, ami egy dollárba kerül. Már csak tíz dollárom maradt ‒ ahogy mostanra kiderült, az Ashlandben és a Crater Lale Nemzeti Parkban tett látogatásom drágábbnak bizonyult, mint hittem volna ‒, de tudtam, hogy másnapi ellátmányomban vár rám húsz dollár, úgyhogy amikor kifizettem az italt és a rágcsálnivalót, még arra is megkértem a férfit, hogy váltson nekem negyeddollárosokat a zuhanyozóhoz. Kint felbontottam a limonádét és a csipszet, és meg is ettem, miközben a fából készült kis mosdóhelyiség felé tartottam, ‒ alig vártam, hogy odaérjek. Belépve kellemesen meglepődtem, amikor kiderült, hogy egyszemélyes használatra tervezték. Csak bezártam magam mögött az ajtót, és máris a saját birodalmamban lehettem. Boldogan itt is aludtam volna, ha ez lehetséges. Levetkőztem és szemügyre vettem magamat az összekaristolt tükörben. Nemcsak a lábam ment tönkre a túrázástól, de úgy tűnt, a hajam is: durvábbá vált, furán megvastagodott a beleszáradt verejtéktől és az ösvény porától, mintha lassan de biztosan afelé tartana, ami lyen Farrah Fawcetté volt fénykorában, és Gunga Diné élete legrosszabb napján. Az érméket bedugtam a kis pénzes dobozba, beléptem a tusolóba, aztán kiélveztem a meleg vizet, és alaposan megsikáltam magam azzal a szappanmaradékkal, amit valaki ott hagyott, míg teljesen szét nem olvadt a kezemben. Utána

megszárítkoztam a kendővel, amit egyébként arra használtam, hogy főzőedényemet és kanalamat eltörölgessem, miután elöblítettem valami forrás vagy tó vizében, s újra felvettem mocskos ruhámat. A vállamra kaptam Szörnyeteget, és visszaballagtam a bolthoz ‒ de már ezerszer jobban éreztem magam. Az épületnek széles tornáca volt, rajta teljesen körbefutó paddal, amire letelepedtem, kibámultam az Odelltóra és ujjaimmal megpróbáltam kifésülni nedves hajamat. Lale Olallie, Timberline Lodge és aztán Cascade Locks, ez járt a fejemben.

Ugorj, szökkenj, fordulj, kész. –

Te vagy Cheryl? ‒

fordult hozzám egy férfi, aki éppen

kilépett a boltból. Egy másodpercen belül két másik is csatlakozott hozzá. Izzadságfoltos pólójukból azonnal sejtettem, hogy szintén a PTÖ-n túráznak, pedig hátizsák nem is volt náluk. Fiatalok voltak, jóképűek, mindegyik szakállas, napbarnított bőrű és koszos, egyszerre tűntek elképesztően izmosnak és elképesztően szikárnak. Az egyik magas volt. A másik szőke. A harmadik hihetetlenül merőn nézett. Nagyon örültem, hogy már lezuhanyoztam. – Igen ‒ feleltem. – Már régen jövünk mögötted ‒ újságolta a szőke, keskeny arcán kiviruló mosollyal. – Tudtuk, hogy ma utolérünk ‒ tette hozzá az égő pillantású. – Láttuk a nyomaidat az ösvényen. – Elolvastuk a bejegyzéseidet az ösvény vendégkönyvében ‒ magyarázta a magas.

– Megpróbáltuk kitalálni, hány éves lehetsz ‒ mesélte a szőke.

– Na, és mit gondolsz, mennyi idős vagyok? ‒ fordultam hozzá idióta vigyorral. – Úgy tippeltük, vagy velünk lehetsz egykorú, vagy olyan ötvenes – felelte a parázsló pillantású pasas. – Hát, remélem, nem csalódtatok nagyot ‒ vágtam rá, mindannyian felnevettünk és elpirultunk. A nevük Rick, Josh és Richie volt, három-négy évvel lehettek nálam fiatalabbak. Három különböző helyről jöttek: Portlandből, Eugene-ból és New Orleansból. Együtt tanultak egy kissé provinciális minnesotai főiskolán, ami egyórányira volt az „ikervárosoktól”. – Én is minnesotai vagyok ‒ kiáltottam fel, de már tudták, hiszen olvasták a bejegyzéseimet a

naplóban. – Még nem kaptál nevet az ösvényen? ‒ kérdezte egyikük. – Legalábbis nem tudok róla ‒ feleltem. Elmesélték, hogy nekik már van nevük, még a Kalifornia déli részén futó szakaszon aggatták rájuk a túrázók: A Három Fiatal Fickó. Illett is rájuk a becenév, hárman voltak, fiatalok és fickósak. A mexikói határnál indultak el az ösvényen. Ők nem hagyták ki a havas szakaszt, mint mindenki más, hanem átvágtak rajta ‒ nekik nem számított, hogy rekordmennyiségű hó esett a télen ‒, ezért alakult úgy, hogy a többi Mexikótól induló túrázó mögött jártak, és ezért találkoztak velem ilyen későn. Nem ismerkedhettek össze Tommal, Douggal, Greggel, Matt-tel, Alberttel, Brenttel, Stacyvel, Trinával, Rex -szel, Sammel, Helennel, Johnnal és Sarah-val. Ashlandben még csak meg sem álltak. Nem táncoltak a Dead számaira, nem rágtak ópiumot, nem szexeitek egy sziklának dőlve a tengerparton. Egyszerűen csak meneteltek, megtettek napi bő harminc kilométert, és attól a perctől kezdték behozni a közöttünk lévő távolságot, hogy kitérőmmel eléjük ugrottam,

és egyenesen átmentem Sierra Citybe. Nem egyszerűen csak három fiatal fickó volt. Három ifjú, hihetetlen gyaloglógép volt. Úgy éreztem magam velük, mintha nyaralnék. Együtt ballagtunk el a táborhelyig, amit a bolt biztosított számunkra, s ahol a Három Fiatal Fickó már ledobálta a felszerelését, vacsorát készítettünk és beszélgettünk, történeteket meséltünk az ösvényről és az ösvényen kívüli életből. Azonnal megkedveltem őket. Valahogy összeillettünk. Édes, helyes, vicces, kedves pasasok voltak, elfeledtették velem, mennyire kimerültnek éreztem magam alig egy órával korábban. Tiszteletükre elkészítettem azt a liofilizált málnás morzsasüteményt, amit már hetek óta cipeltem magammal, pontosan egy ilyen alkalomra várva. Amikor kész lett, fogtunk

négy kanalat, úgy ettük ki a lábosomból, aztán egymás mellett aludtunk a csillagok alatt.

Reggel begyűjtöttük az ellátmányos dobozunkat, s visszatértünk velük a táborba, hogy átcsomagoljuk a hátizsákunkat. Felnyitottam a csomagot, benyúltam az ételt tartalmazó simítózáras műanyag zacskók közé és a borítékot kerestem a húsz dollárral. A pénzes boríték mindig olyan ismerős örömöt jelentett, csakhogy ezúttal nem volt részem benne. Egyszerűen nem találtam sehol. Kiborítottam m indent, végigtapogattam a doboz belső hajtásait, hátha becsúszott, de semmi. Nem értettem, hogyan történhetett, de nem lett meg. Hat dollár tizenkét centem volt. – A fenébe! ‒ nyögtem. – Mi az? ‒ tudakolta valamelyik Fiatal Fickó. – Semmi ‒ feleltem. Szégyelltem, hogy állandóan le vagyok égve, és nem áll mögöttem senki láthatatlanul a hitelkártyájával vagy bankszámlájával.

Az ételt bepakoltam a régi kék zsákba, s közben valósággal elfogott az émelygés a gondolattól, hogy 230 kilométert kell megtennem a következő ellátmányos dobozig úgy, hogy a zsebemben mindössze hat dollár tizenkét cent zörög. De legalább ahová indulok, ott nem lesz különösebb szükségem pénzre, győzködtem magam, hogy valamennyire megnyugodjak. Oregon szívén készültem átvágni ‒ Willamettehágó, McKenzie-hágó, Santiam-hágó, Three Sisters, Mount Washington, Mount Jefferson ősvadon ‒, így különösebb alkalmam sem nyílik majd elkölteni azt a hat dollár tizenkét centet, nem igaz?

Egy órával később elindultam a Három Fiatal Fickó társaságában, s utána is többször összetalálkoztunk a nap folyamán ‒ időnként együtt tartottunk pihenőt is. Elképedtem attól, miket és hogyan esznek. Olyanok voltak, mint valami barbár horda, amikor támadásba lendül: egyetlen negyedórás pihenő során fejenként három Snickers szeletet tömtek a szájukba, közben mégis soványak voltak, mint a gebe. Ha levették az ingüket, kirajzolódtak a bordáik. Én is fogytam, persze messze nem annyit, mint ezek a fiúk ‒ erre a férfi és női túrázók közti igazságtalan különbségre a nyár folyamán már korábban is felfigyeltem ‒, de már egyáltalán nem izgatott, kövér vagyok-e vagy sovány. Már csak az érdekelt, hogy minél több ételhez jussak. Én is barbár voltam, elképesztő, mohó étvággyal. Eljutottam arra a pontra, ahol, ha valamelyik könyvemben egy szereplő evett valamit, át kellett ugranom a jelenetet, mert túlságosan nagy kín volt olyasmiről olvasnom, amiben nekem nem lehetett részem, bármennyire vágytam is rá. Aznap délután elbúcsúztam a Három Fiatal Fickótól. Ők néhány kilométerrel tovább szerettek volna eljutni, mint ahol

én terveztem letáborozni, mert amellett, hogy három elképesztő gyaloglógépet testesítettek meg, mielőbb el akartak jutni a Santiam-hágóig, ahol pár nap pihenőt tartanak, barátokat és rokonokat látogatnak. Mialatt ők jót mulatnak, zuhanyoznak, igazi ágyban alszanak, és olyasmiket esznek, amiket elképzelni sem szerettem volna, én újra eléjük kerülök, s ők megint csak a nyomomban haladnak. – Érjetek utol, ha tudtok ‒ közöltem velük, nagyon remélve, hogy így lesz, mert sajnáltam, hogy máris el kell válnunk. Amikor azon az estén egyedül vertem tábort egy tavacska mellett, és vacsora után masszírozni kezdtem a lábamat, még mindig fel voltam dobva a találkozásunktól, még mindig azok a történetek jártak a fejemben, amiket tőlük hallottam. Újabb elfeketedett köröm készült leválni az ujjamról, úgyhogy megragadtam, rántottam rajta egyet, aztán a fűbe dobtam. 5-5-ös eredménynél éppen döntetlen volt az állás a PTÖ és köztem. A sátramban üldögéltem, lábam az élelmiszeres zsákon, s az ellátmányos csomagban érkezett könyvet olvastam ‒ Maria Dermoût A tízezer dolog című regényét ‒, míg egyszer csak képtelen voltam már nyitva tartani a szemem. Kikapcsoltam a fejlámpámat és csak feküdtem a sötétben. Már éppen elszundítottam volna, amikor fölöttem egy fán, egész közel hozzám megszólalt egy bagoly. Hu-húú, hu-húú, huhogta olyan határozottan, de egyszersmind szelíden, hogy felébredtem tőle. – Hu-húú ‒ feleltem neki, de hallgatott. – Hu-húú ‒ próbálkoztam újra. – Hu-húú ‒ hallottam meg a válaszát. Behatoltam

a Three Sisters ősvadon területére, amely nevét a határait alkotó Déli, Északi és Középső Sister-hegyről kapta,

ezek mindegyike több mint 3000 méter magas, így Oregon harmadik, negyedik és ötödik legmagasabb csúcsai. Tudtam, hogy ezek lesznek a koronaékszerek abban a vulkanikus csúcsokból álló vonulatban, ami mellett a következő héten haladok el, egyelőre azonban nyomukat sem láttam, miközben délről közelítettem feléjük a PTÖ -n, és énekelve, szavalva vágtam át a magas duglászfenyőkből, fehér fenyőkből és hegyi bürökfákból álló erdőn, és elgyalogoltam kisebb-nagyobb tavak mellett.

Pár nappal azután, hogy elköszöntem a Három Fiatal Fickótól, tettem egy másfél kilométeres kerülőt, hogy eljussak az útikönyvemben említett Elk Lale Resortra, ami egy tóparti kis boltot jelentett ‒ főleg horgászok látogatták, mint a

Shelter Cove Resortot is, csakhogy itt volt egy kávézó is, ahol hamburgert készítettek. Eredetileg nem terveztem, hogy letérek az útról, de amikor eljutottam addig a pontig, ahol a csapás a PTÖ-t keresztezte, végtelen éhségem diadalmaskodott. Reggel tizenegyre értem oda, és az ott dolgozó férfin kívül én voltam a helyiségben az egyetlen ember. Alaposan végigtanulmányoztam az étlapot, összeszámoltam az árakat, aztán egy sajtburgert rendeltem sült krumplival és egy kis kólát. Elragadtatva falatoztam ‒ körülöttem horgászcsalival kidekorált falak. A számla hat dollár tíz centről szólt. Életemben először nem tudtam borravalót adni. Sértésnek tűnt volna, ha ott hagyom a megmaradt két centemet. A simítózáras műanyag zacskóból, amiben a jogosítványomat is tartottam, elővettem a bélyegeket, és a tányérom mellé tettem az asztalra. – Sajnálom… nincs pénzem, de hagytam magának valami mást-nyögtem ki, túlságosan zavarban voltam, hogy megmondjam, mit.

A férfi csak a fejét csóválta, s mormogott valamit, amit nem értettem. A két centet szorongatva lebaktattam az Elk Lale néptelen partjára, s eltűnődtem, ne dobjam -e a vízbe a két érmét, miközben kívánok valamit. Aztán inkább rövidnadrágom zsebébe süllyesztettem, hátha szükségem lesz rá jelenlegi állomásom és az erdőkerülő Qlallie Lale -i irodája között, ami még mindig jócskán alázatra intő százhatvan kilométerre volt tőlem. Egyszerre tartottam szörnyűnek és viccesnek is, hogy másom sincs, csak ez a két cent ‒ máskor is hasonló hatást tett rám, amikor teljesen le voltam égve. Miközben ott álltam és kibámultam az Elk Lale-re, most először gondoltam arra, mennyi előnnyel jár, ha az ember szegényen nő fel. Ha nem a pénztelenség jellemezte volna a gyerekkoromat, valószínűleg nem mertem volna nekivágni egy ilyen túrának ennyire kevés pénzzel. Családom anyagi helyzetét mindig is azokhoz a dolgokhoz viszonyítottam, amiket nem kaphattam meg: táborok, magánórák, utazások, főiskolai tandíj, s az a felfoghatatlan könnyedség, hogy az embernek olyan hitelkártyája van, amire valaki más fizeti be a pénzt. Most azonban láttam a határvonalat a két helyzet között: a gyerekkorom, amikor anyám és nevelőapám lankadatlanul gürcöl összesen két centtel a zsebében, és a saját felnőtt meggyőződésem, miszerint erre én is képes vagyok. Mielőtt útra keltem, nem számoltam ki pontosan, mennyi pénzre lehet szükség a túrámhoz, és nem spóroltam össze ezt az összeget, meg még azt, ami a váratlan eseményekre kellhet. Ha megtettem volna, nem álltam volna itt, teljesen leégve, nyolcvanvalahány napi gyaloglás után a PTÖ -n. De itt álltam, és nagyjából rendben voltam, mert mégiscsak megtehettem azt, amit célul tűztem ki magam elé, pedig egy józan ember

biztosan azt mondta volna, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak.

Továbbmentem, felfelé egy 1980 méter magas kilátóhoz, ahonnan elém tárultak az északon és keleten égbe meredő csúcsok: a Bachelor Butte, az eljegesedett Broken Top és a legmagasabb, a Déli Sister, amely 3150 méter magasra tört. Az útikönyvem szerint a Three Sisters hegység csúcsai közül ez volt a legmagasabb, legfiatalabb és legszimmetrikusabb. Vagy kéttucatnyi különböző vulkanikus kőzet alkotta, én azonban csak egy vörösesbarna hegyet láttam, amelynek magasabban fekvő lejtőit hó borította. Ahogy továbbgyalogoltam, az idő megváltozott, újra felmelegedett, s úgy éreztem magam, mintha megint Kaliforniában volnék ‒ meleg volt, s a sziklás és zöldellő vidéken kilométerekre elláttam. Most, hogy már hivatalosan is a Three Sistersben jártam, nem voltam többé egyedül az ösvényen. A magasan fekvő, sziklás mezőkön elhaladtam több kiránduló mellett is, voltak, akik pár napos túrára jöttek, sőt, akadt egy cserkészcsapat is, akik az éjszakát tervez ték a szabad ég alatt tölteni. Néha megálltam, és pár szót váltottam ezzel-azzal. „Van fegyvere? És nem fél?”, kérdezték ők is ugyanazt visszhangozva, amit a nyár folyamán többször is hallhattam. „Nem, nem”, feleltem nevetve. Találkoztam két korombeli férfival, akik a Sivatagi Vihar alatt Irakban szolgáltak, s még mindig hivatásos katonák voltak, századosok. Szabályos vonású, jól megtermett, jóképű férfiak, mintha valami toborzó plakátról léptek volna le. Hosszú délutáni pihenőt tartottunk együtt egy forrás mellett, amibe két doboz sört süllyesztettek, hogy lehűljön. Ötnapos túrájuknak ez volt az utolsó állomása. Végig magukkal cipelték a sört, hogy az utolsó estéjükön ünnepélyesen megigyák.

Minden érdekelte őket a túrámmal kapcsolatban. Hogy milyen érzés olyan sok napon át gyalogolni, miket láttam, kikkel találkoztam és mi az ördög történt a lábammal. Ragaszkodtak ahhoz, hogy megemeljék a hátizsákomat, s elszörnyedtek, hogy nehezebb, mint az övék. Aztán felcihelődtek, hogy továbbinduljanak, én pedig minden jót kívántam nekik, de ott maradtam a forrás mellett sütkérezni még egy kicsit a napon. – Hé, Cheryl! ‒ ordította vissza az egyikük, amikor már szinte eltűntek szem elől az ösvényen. ‒ Otthagytuk neked a vízben az egyik sört. Azért csináltuk így, hogy ne utasíthasd vissza. Azt akarjuk, hogy te idd meg, mert keményebb vagy nálunk.

Felkacagtam,

köszönetet mondtam, aztán lemásztam a forráshoz a dobozért ‒ felemelő érzés volt és hízelgő is. A sört aznap este ittam meg az Obsidian Falls mellett ‒ a helyet

azokról a csillogó, koromfekete üvegszilánkokról nevezték el, amelyek érthetetlen okokból az ösvényt borították, s ettől minden lépés nyomán olyan zörgés-csörgés hangzott fel, mintha többrétegnyi összetört porcelán étkészleten gyalogoltam volna.

Másnap jóval kevésbé volt okom álmélkodni, amikor a McKenzie-hágón át beléptem a Mount Washington vadonába, és ahogy átkeltem a Belknap Crater és a Little Belknap bazaltrétegein, az ösvény egyre sziklásabb lett. Már nem láttam gyönyörű, fényes kőzeteket a tavasziasan zöldellő rétek között. Egy nyolc kilométeren át elnyúló szakaszon fekete, eredetű kövek borították az ösvényt, baseball nagyságútól focilabda méretűig, és a térdem meg a bokám állandóan kifordult az egyenetlen talajon. A teljesen nyitott, kietlen tájban a nap könyörtelenül sütött le rám, miközben a vulkanikus

Mount Washington felé gyalogoltam. Mihelyt átjutottam a kráterek túloldalára, hálás szívvel léptem be a fák árnyékába. Ekkor vettem észre, hogy újra magamra maradtam. Csak én voltam ott: az ösvény és én. A következő nap továbbmentem a Santiam-hágón és beléptem a Mount Jefferson ősvadonba, ami a tőlem északra emelkedő sötét, fenséges csúcsról kapta a nevét. Elhaladtam a több csúcsból álló Three Fíngered Jack mellett, ami törött kézként meredt az égbe, és még este is gyalogoltam, amikor a nap már eltűnt a felhők mögött és lassan sűrű köd ereszkedett le körülöttem. Napközben meleg volt, de a hőmérséklet fél órán belül húsz fokot esett, először feltámadt a szél, majd újra elült. Amennyire csak tudtam, fürgén baktattam az ösvényen, a hideg ellenére csörgött rajtam a verejték, és táborhelyet kerestem. Már majdnem teljesen besötétedett, de még mindig nem találtam olyan lapos, tiszta terepet, ahol felállíthattam volna a sátramat. Mire sikerült ilyen helyre bukkannom egy tavacska mellett, már teljesen körülvett a köd: mintha felhőben tapogatóztam volna, a levegő mozdulatlan volt, mindenütt síri csend. Épp csak annyi időm volt, hogy felállítsam a sátrat, és kínzón lassan működő víztisztítómmal átszűrjek egy palacknyi vizet, amikor rákezdett a szél: hatalmas, erős lökésekkel támadt, rázta a fejem fölött a fák ágait. Még soha nem voltam kint hegyi viharban. Nem félek, emlékeztettem magam, miközben úgy másztam be a sátorba, hogy nem is vacsoráztam, mert odakint túlságosan sebezhetőnek éreztem magam. Pedig tudtam, hogy a sátor nem kínál valami nagy védelmet. Csak ültem ott, és rettegve vártam a szörnyű vihart, ami aztán valahogy mégsem érkezett meg.

Egy órával az éjszaka leszállta után újra elcsendesedett minden, s a távolban meghallottam a prérifarkasok vakkantásait, mintha azt ünnepelték volna, hogy ti szta a levegő. Az augusztus szeptemberbe fordult, az éjszakai hőmérséklet szinte mindig metszőn hideg volt. Amikor kimásztam a sátorból pisilni, kesztyűt és sapkát húztam. Fejlámpám fényénél végignéztem a fákon, s egyszer csak megláttam valamit: két ragyogó szempár meredt vissza rám. Sosem tudtam meg, hogy mi lehetett. Egy szempillantás múlva már el is tűnt. A következő nap derült volt és forró, mintha az éjszakai fura vihart csak álmodtam volna. Valahogy elnézhettem egy kereszteződést, és csak egy idő után tűnt fel, hogy már nem a PTÖ-n vagyok, hanem az Oregoni Horizont Ösvényen, ami nyugati irányban nagyjából másfél kilométeren át párhuzamosan fut a PTÖ-vel. Útikönyvem ezt választható útnak írta le, nagy részletességgel, úgyhogy nem aggódtam, csak mentem tovább. A csapás másnap visszavisz a PTÖ -re. Egy nap múlva pedig már Olallie Lale-nél leszek.

Ugorj, szökkenj, fordulj, kész. Egész délután sűrű erdőben gyalogoltam, és egy alkalommal az ösvény egy kanyarulatában három jól megtermett jávorszarvast pillantottam meg. Nagy patadobogással vetették be magukat a vadonba. Azon az estén, pár perccel azután, hogy megálltam tábort verni egy ösvényhez közeli tavacska partján, észak felől két íjjal -nyíllal felszerelt vadász tűnt fel a túraúton. – Van vize? ‒ tört ki egyikükből a türelmetlen kiáltás. – Ihatunk a tóból, ugye? ‒ tudakolta a másik kétségbeesett arckifejezéssel.

Mindketten a harmincas éveik derekán járhattak. Egyikük inas, vörhenyes férfi volt, bár egy kis pocakkal, vörös hajú társa elég magas és testes volt, hogy akár focista lehessen. Mindketten farmert viseltek, derékszíjukon jókora bicskával, s hatalmas hátizsákjukra íjat és nyilakat erősítettek. – Ihatnak a tó vizéből, ha előbb átszűrik ‒ feleltem. – De nincs víztisztítónk ‒ vetette oda a vörhenyes hajú férfi, ledobta a hátizsákját és egy sziklának támasztotta az ösvény és a víz között, pont azon a helyen, ahová a sátramat állítani szerettem volna. Épp hogy letettem a zsákomat, amikor megjelentek.

– Használhatják az enyémet, ha akarják ‒ ajánlottam fel. Elhúztam

Szörnyeteg cipzárját, elővettem a víztisztítómat és átnyújtottam a vörhenyes hajúnak, aki fogta, leballagott vele a sáros vízpartra és leguggolt. – És hogyan működik ez az izé? ‒ kiáltotta hátra. Megmutattam, hogyan kell bedugni a vízbe a csövet, aztán elkezdeni pumpálni. ‒ Szükség lesz a vizespalackjukra ‒ tettem hozzá, de csak néztek egymásra bánatosan, majd elárulták, hogy nincs palackjuk. Csak egy napra jöttek vadászni. Kisteherautójukat úgy öt kilométernyire parkolták le egy erdei úton, egy olyan csapás mellett, amit nemrég hagytam magam mögött. Azt képzelték, hogy mostanra visszaérnek oda. – És hogyan bírták ki egész nap víz nélkül? ‒ tudakoltam. – Hoztunk magunkkal Pepsit ‒ felelte a vörhenyes hajú. ‒ Mindkettőnknél volt egy hatos csomag. – Már egyébként is úton vagyunk a kocsihoz, úgyhogy csak annyi vízre van szükségünk, amennyivel addig kibírjuk, de most majd szomjan halunk ‒ árulta el a vörös hajú. A hátizsákomhoz léptem és elővettem a megmaradt vizemet. Az egyik palackom úgy a negyedéig lehetett még tele.

‒ Tessék ‒ nyújtottam felé. A vörös hajú átvette, hosszan

meghúzta, aztán a barátjának adta, aki kiitta az összeset. Sajnáltam őket, de magamat még jobban azért, hogy itt vannak velem. Kimerült voltam. Másra sem vágytam, csak hogy lerúghassam a bakancsomat, ledobhassam összeizzadt ruhámat, felállítsam a sátrat, vacsorát készítsek, és végre belemerülhessek A tízezer dolog olvasásába. Emellett volt valami kellemetlen megérzésem is velük kapcsolatban, a Pepsijükkel, a nyilaikkal, a nagy bicskáju kkal, meg ahogy odaálltak elém. Olyan érzésem támadt, mint amikor az első ösvényen töltött hetemen Frank furgonjában ültem, és azt hittem, rosszat akar nekem, pedig csak a medvecukorért nyúlt. Igyekeztem arra a medvecukorra gondolni. – Az üres pepsis dobozok megvannak ‒

közölte a vörös. ‒ Megtehetjük azt, hogy előbb a maga palackjába pumpálunk vizet, aztán áttöltjük két üdítős dobozba. A vörhenyes hajú lekuporodott a víz szélén az üres palackommal és a víztisztítómmal, a másik pedig ledobta hátizsákját és addig kotorászott benne, míg rá nem akadt két üres pepsis dobozra. Összefontam a karomat, csak álltam, néztem őket, és percről percre egyre jobban fáztam. Rövidnadrágom, pólóm és melltartóm átázott háta jeges hidegen tapadt hozzám. – Ez a pumpálás nagyon nehéz ‒ nyögte egy idő után a vörhenyes hajú. – Kell hozzá némi izom ‒ feleltem. ‒ Ilyen a szűrő. – Hát, nem tudom ‒ mondta. ‒ Nem jön ki belőle semmi. Lementem hozzá, és akkor láttam, hogy az úszó teljesen fent van a tartályban, a cső viszont a part mellett , az iszapba lóg bele. Átvettem tőle, a csövet a vízbe dugtam, s megpróbáltam pumpálni. De teljesen eldugult a sártól.

– Nem lett volna szabad hagynia, hogy a cső belelógjon az iszapba ‒ közöltem. ‒ A vízben kell tartani. – Francba! ‒ mondta, de elnézést nem kért. – Akkor mihez kezdünk? ‒ tudakolta a társa. ‒ Muszáj innunk valamit.

A hátizsákomhoz léptem, elővettem az elsősegélycsomagot, amiben a kis üveg jódtablettát tartottam. Legutóbb a Hat Creek Rimnél használtam, a békainváziós víztárolónál, amikor kis híján megőrültem a kiszáradás miatt. – Használhatjuk ezt ‒ jelentettem ki, és csüggedten beláttam, hogy jódtablettás vizet leszek kénytelen inni mindaddig, míg meg nem javítom a víztisztítót ‒ már amennyiben egyáltalán lehetséges. – Az mi? ‒ezkérdezte a vörhenyes hajú. – Jód. Beletesszük a vízbe fél órára, és aztán már szabad inni. –A vízhez mentem, és két palackomat megmerítettem egy tisztának tűnő helyen, ahová még elért a karom, aztán beledobtam a tablettákat. A két férfi követte a példámat a pepsis dobozokkal, s nekik is adtam egy- egy tablettát. – Rendben ‒ mondtam, az órámra pillantva. ‒ Hét óra tízkor megihatjuk a vizet. ‒ Nagyon reméltem, hogy akkor ezzel már mennek is tovább, de helyette letelepedtek, mintha hosszabban készülnének itt időzni. – És mit csinál itt egyes-egyedül? ‒ tudakolta a vörhenyes hajú. – A Pacifikus Túraösvényen túrázom ‒ feleltem, és azonnal meg is bántam. Nem tetszett, ahogy rám néz, ahogy egyértelműen felméri a testemet. – Teljesen egyedül?

– Igen ‒ ismertem be vonakodva, me rt attól is tartottam, hogy bevalljam az igazat, meg attól is, hogy előálljak valami hazugsággal, amitől csak még jobban összezavarodnék. – El sem hiszem, hogy egy ilyen lány, mint maga, teljesen egyedül túrázzon. Szerintem túl csinos ehhez a fene nagy magányhoz. És milyen hosszú is ez a túra? ‒ faggatott. – Eléggé ‒ mormoltam. – Aztán miért kéne egy ilyen csinos kis babának ennyire magára maradnia? Te mit gondolsz? ‒ fordult vörös barátjához, mintha ott sem lennék. – Nem ‒ vágtam közbe, mielőtt az felelhetett volna. ‒ Erre bárki képes. Úgy értem… – Hát, hogy ha maga az én barátnőmidekint, lenne, én nem‒ hagynám, egyedül mászkáljon az biztosan hétszentség nyilatkozta a vörös. – Elég jó az alakja, nem? ‒ mélázott a vörhenyes hajú. ‒ Egészséges, jó helyen gömbölyödik. Pont az ilyent szeretem. Önelégült kis nevetést próbáltam kipréselni magamból, mintha tetszene a dolog, pedig torkomat elszorította a félelem. – Hát, örülök, hogy találkoztunk ‒ jelentettem ki, és Szörnyeteg felé léptem. ‒ Én kicsit messzebbre megyek ‒ hazudtam szemrebbenés nélkül ‒, úgyhogy indulnom kell. – Mi is megyünk. Nem akarjuk, hogy ránk sötétedjen ‒ mondta a vörös, és felvette a hátizsákját. A vörhenyes hajú követte a példáját. Figyeltem őket, miközben úgy tettem, mintha magam is indulnék, pedig nagyon nem akaródzott elmennem innen. Fáradt voltam, szomjas, éhes, és fáztam. Kezdett sötétedni, és azért választottam ezt a területet a tó mellett, mert az útikönyvem szerint ‒ ami csak hozzávetőlegesen írta le ezt a szakaszt, mivel nem volt a PTÖ része ‒ jó darabig ez az egyetlen hely, ahol sátrat lehet verni.

Amikor elmentek, egy ideig csak álltam, s vártam, hogy feloldódjon a torkomban képződött gombóc. Minden rendben. Biztonságban vagyok. Kicsit talán buta voltam. A bunkó pasik szexista megjegyzéseket tettek, tönkretették a víztisztítómat, de nem csináltak velem semmit. Nem akartak bántani. Vannak ilyen pasik, és kész. Kiborítottam a hátizsákomból mindent, megtöltöttem a lábasomat vízzel a tóból, begyújtottam a tábori tűzhelybe és elkezdtem fe lforralni a vizet. Lehámoztam magamról összeizzadt holmimat, elővettem piros termo leggingemet, hosszú ujjú ingemet és belebújtam. Kiterítettem a ponyvát és éppen kiráztam a sátrat a tasakjából, amikor újra felbukkant a vörhenyes hajú férfi. Amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy a megérzésem nem csalt. Hogy jó okom volt félni. Hogy vissza fog jönni. – Mi újság? ‒ tudakoltam könnyednek szánt hangon, pedig már a látványtól megrémültem, hogy a barátja nélkül jelent meg. Olyan volt, mintha végül mégis szembetalálkoztam volna egy pumával, és ösztöneim ellenére nem menekülnék el. Csak magamra ne haragítsam valami hirtelen mozdulattal, ne bőszítsem fel az indulatommal, ne ingereljem a félelmemmel. – Nem azt mondta, hogy továbbmegy? ‒ mondta. – Meggondoltam magam ‒ feleltem. – Megpróbált átverni minket. – Nem. Én csak meggondoltam… – Ruhát is váltott ‒ jegyezte meg célzatosan, és szavai olyan hatással voltak rám, mintha sörét vágódott volna a hasamba. Elöntötte a forróság a testemet, amikor arra gondoltam, hogy valahol a közelben volt és figyelt engem, míg

átöltöztem. – Tetszik a nadrágocskája ‒ jegyezte meg gúnyosan vigyorogva. Levette a hátizsákját és maga mellé dobta. ‒ Vagyis a leggingje, már ha úgy hívják.

– Fogalmam sincs, miről beszél ‒ feleltem kábán, és saját szavaimat is alig hallottam attól az őrjítő kalapálástól a fejemben, ami nem más volt, mint a felismerés: így végződhet a túrám a PTÖ-n. Nem számít, milyen kemény, milyen erős, milyen bátor voltam, és mennyire hozzászoktam az egyedülléthez. Az se számít, milyen szerencsés is voltam, mert ha most hirtelen elfogy a szerencsém, akkor az olyan lesz, mintha nem létezett volna semmi a korábbiakból, és ez az egyetlen este eltörli azokat a merész napokat mind. – Mondom, tetszik a nadrágja ‒ közölte a férfi enyhén ingerülten. ‒ Jól néz ki magán. Kiemeli a csípőjét és a lábát. – Kérem, ne mondjon ilyeneket! ‒ kértem, higgadtnak szánt hangon. – Mi van? Bókoltam magának! Hát egy férfi már szépeket sem mondhat? Ahelyett, hogy örülne neki! – Köszönöm ‒ nyögtem ki, hátha ezzel lecsillapíthatom, de szörnyen utáltam érte magamat. Gondolataim a Három Fiatal Fickó felé kalandoztak, akik talán még vissza sem tértek az ösvényre. Aztán a világ leghangosabb sípja is eszembe jutott, amit valószínűleg csak a férfi vörös hajú társa h allana meg. Utána bevillant a svájci bicska, ami túl messze volt, a hátizsák bal felső zsebében. De gondoltam az egyelőre fel nem forrt vízre is a nyeleden edényben a tábori tűzhelyen. Végül szemügyre vettem a vörhenyes férfi hátizsákjából kiálló nyílvesszőket. Úgy éreztem, mintha láthatatlan, tűzforró vonal kötne össze velük. Ha a pasas megpróbál bármit tenni velem, akkor kirántok egyet a nyílvesszők közül, és a torkába döföm. – Szerintem jobban tenné, ha indulna ‒ jegyeztem meg kifejezéstelen hangon. ‒ Hamarosan besötétedik. ‒ Összefontam a karomat a mellemen, s nagyon is tudatában voltam annak, hogy nincs rajtam melltartó.

– Ez egy szabad ország ‒ válaszolta a férfi. ‒ Majd megyek, ha kedvem lesz. Nekem is vannak jogaim. ‒ Felkapta a pepsis

dobozt és meglötykölte benne a vizet. – Te meg mi a fenét művelsz? ‒ szólalt meg egy férfihang, és egy másodperccel később a vörös hajú is felbukkant. ‒ Egész idáig vissza kellett kutyagolnom, hogy megtaláljalak. Már azt hittem, eltévedtél. ‒ Vádlón meredt rám, mintha az egésznek én lennék az oka, mintha összebeszéltem volna a barátjával, hogy rávegyem az itt maradásra. ‒ Mennünk kell, ha vissza akarunk érni az autóhoz sötétedés előtt. – Vigyázzon magára ‒ fordult hozzám a vörhenyes hajú férfi, és felvette a hátizsákját. – Viszlát ‒ feleltem alig hallhatóan, mert sem válaszolni

nem akartam, sem pedig felingerelni azzal, ha nem mondok semmit.

– Nahát! Hét óra tíz ‒ kiáltott fel. ‒ Most már meg lehet inni a vizet. ‒ Felém emelte a pepsis dobozt és pohárköszöntőt mondott. ‒ Az erdőben flangáló fiatal lányokra ‒ közölte, beleivott, aztán megindult a barátja mögött az ösvényen. Egy darabig újra csak álltam ott, mint amikor először távoztak, és vártam, hogy a félelem görcse felengedjen. Nem történt semmi, mondtam magamnak. Minden a legnagyobb rendben. Csak egy undorító, kanos, utálatos pasi volt, aki most már elment. De aztán mégis visszadugtam a sátrat a tasakjába, eloltottam a tábori tűzhelyben a lángot, a fűbe öntöttem a mármár felforrt vizet, s megmártottam a tóban a lábast, hogy lehűljön. Ittam egy kortyot a jódos vízből, aztán a hátizsákba gyömöszöltem vizespalackomat, nedves pólómat, melltartómat és rövidnadrágomat. Felkaptam Szörnyeteget, összekapcsoltam magamon, megkerestem az ösvényt, és az

egyre halványuló fényben elindultam észak felé. Csak mentem, mentem, és agyam abba az ösztönös sebességbe kapcsolt, amiben más sem létezik, csak a mozgás. Addig mentem, amíg a gyaloglás már elviselhetetlenné vált, amíg úgy éreztem, egyetlen lépést sem tudok már megtenni. Akkor futni kezdtem.

18.

A PTÖ KIRÁLYNŐJE Másnap reggel, amikor az ég világosodni kezdett, esőre ébredtem. A sátramban feküdtem, amit az ösvény egy alacsonyabban fekvő részén állítottam fel, mert előző éjjel a sötétben ez a hetven centi méter széles sáv volt az egyetle n vízszintes hely, amit találtam. Az eső éjfél körül eredt el, aztán egész éjjel esett. Délelőtt gyalogoltam, akkor hol elállt, hol újra eleredt. Azon járt a fejem, ami előző nap a két férfival történt, vagy majdnem megtörtént, vagy valójában sosem történt volna meg. Újra meg újra végigpörgettem a fejemben az egészet, amitől egyszerre éreztem magam rosszul és gyengének, de délre túltettem rajta magamat, és újra a PTÖ -n voltam. Az út, amire előző nap véletlenül rátévedtem, visszacsatlakozott a fő ösvényhez. Víz zuhogott az égből, víz csöpögött a fák ágáról, víz folyt le az ösvény két oldalán. Hatalmas fák alatt lépkedtem, csupa víz

voltam, mert fejem fölött magasan összeértek a lombok, s csuromvíz lettem, ha hozzáértem az ösvényt szegélyező bokrokhoz és más alacsonyabb növényekhez. Átáztam és nyomorultul éreztem ugyan magam, de az erdő így is varázslatos volt ‒ zöldellő nagyszerűségében már-már gótikus, egyszerre sötét és fénylő, olyan dúsan és valószínűtlenül termékeny, mintha nem is a világban, hanem valami tündérmesében ballagtam volna. Aznap és másnap is csak esett és esett és esett ‒ bár néha elállt, de aztán újra eleredt. Esett még másnap kora este is, amikor elértem a 240 angol hold kiterjedésű Olallie Lale partjára. Mélységes megkönnyebbülést éreztem, miközben elbaktattam a bezárt erdőkerülői iroda előtt, és a sárban és vizes füvön caplatva átvágtam a piknikasztalok között egy kisebb csoport sötét faházikó felé, ami maga volt az Olallie Lale Resort. Oregoni túrám előtt alapvetően másként értelmeztem az üdülőhely kifejezést. A hely teljesen néptelennek tűnt. A tóparton elszórt tíz egyszerű ház mind elhagyatottnak tűnt, a köztük álló bolt estére bezárt. Akkor kezdett rá az eső újra, amikor megálltam a bolt mellett egy csavart-tűjű fenyő alatt. A fejemre borítottam esőkabátom kapucniját és kibámultam a tóra. Délen elvileg a Mount Jefferson ívelt csúcsa meredt az égnek, északon az Olallie Butte zömökebb vonulata állt, de egyiket sem láttam, mert eltakarta őket az egyre sűrűsödő sötétség és a köd. Így, hogy a hegyek eltűntek, a tó és a fenyőerdő Minnesota északi vidékére emlékeztetett. A levegő is hasonló volt. Egy héttel a munka ünnepe után jártunk már, még nem volt itt az ősz, de már közelített. Minden elhagyatottnak és elárvultnak tűnt. Beletúrtam esőkabátom zsebébe, előhúztam az útikönyv lapjait, s elolvastam belőle egy közeli helyre vonatkozó részt,

ahol tábort lehetett verni ‒ ez az erdőkerülő házán túl volt, ahonnan rá lehetett látni a Head Lale-re, az Olallie jóval kisebb szomszédjára. Ott állítottam fel a sátramat és főztem meg vacsorámat az esőben, aztán bemásztam a sátorba, s nyirkos ruháimban belebújtam a nyirkos hálózsákomba. Fejlámpám eleme lemerült, így nem tudtam olvasni. Csak feküdtem, s hallgattam, ahogy az eső veri fejem felett a kifeszített műanyag ponyvát. Holnap a dobozomban lesznek új elemek. Lesz egy zacskó Hershey’s bonbon, amit egyenként porciózok majd ki magamnak a hét folyamán. Ott lesz az utolsó adag szárított étel és mellette az enyhén avas olajos magvak zacskói. Egyszerre volt gyötrelmes és megnyugtató ezekre a dolgokra gondolni. Összehúztam magam, igyekeztem elhúzni a hálózsákot a sátor szélétől, hátha becsurog rajta a víz, de nem tudtam elaludni. Bármilyen lehangoló is volt minden, azért egy szikra csak végigfutott rajtam, talán mert körülbelül egy hét múlva eljutok túrám végére. Portlandben leszek, úgy élek majd, mint bármely normális ember. Napközben írok, estére pedig keresek valami felszolgálói állást. Amióta csak elhatároztam, hogy Portlandben telepszem le, órákat töltöttem azzal, hogy elképzeltem, milyen lesz újra egy olyan világban élni, ahol van étel, zene, bor és kávé. Persze van benne heroin is, jutott eszembe. De igazság szerint nem kívántam. Talán soha nem is vágytam rá igazán. Végül csak megértettem, hogy mit jelentett számomra: vágyakozást arra, hogy kiutat találjak, pedig valójában arra volt szükségem, hogy ráleljek a befelé vezető útra. Most viszont már megtaláltam. Vagy majdnem.

Másnap reggel megláttam, hogy az erdőkerülő elindul kisteherautójával. – Van itt egy dobozom! ‒ kiáltottam, és utánafutottam. Megállt, letekerte az ablakot. – Maga lenne Cheryl? Bólintottam. – Van itt egy dobozom ‒ ismételtem. Még mindig a bűzlő vízhatlan felszerelés volt rajtam. – A barátai meséltek magáról ‒ jegyezte meg, miközben kiszállt a kocsiból. ‒ A házaspár. Pislogtam, majd hátralöktem a kapucnit a fejemen. – Sam és Helen? ‒ kérdeztem, mire ő is biccentett. Már az említésüktől valami gyengédség áradt szét bennem. Visszahúztam a csuklyát és követtem az erdőkerülőt a garázsba. Az irodájához kapcsolódott, ami viszont a lakrésze mellett volt.

– Most be kell mennem a városba, de délután visszajövök, ha esetleg szüksége lenne valamire ‒ közölte, és átadta a dobozomat meg három levelet. Barna hajú férfi volt, bajszos, a harmincas évei végén járha tott. – Köszönöm ‒ mondtam, és magamhoz szorítottam a holmimat.

Kint még mindig esett és nyomorúságos volt az idő, úgyhogy elballagtam a kis boltba, ahol a pénztárgép mögött álló öregembertől kértem egy csésze kávét azzal, hogy kifizetem, mihelyt kinyitottam a dobozomat. Leültem egy székre a fatüzelésű kályha mellé és elolvastam a leveleimet. Az első Aimee-től jött, a második Paultól, a harmadik pedig óriási meglepetésemre Edtől, az ösvény angyalától, akivel még Kennedy Meadowsban találkoztam. „Ha ezt megkapod, akkor sikerült, Cheryl. Gratulálok!” ‒ írta. Annyira meghatódtam a

szavaitól, hogy hangosan felnevettem, mire az öregember a pénztárgépnél felkapta a fejét. – Jó hírt kapott otthonról? ‒ tudakolta. – Igen, valahogy úgy ‒ feleltem. Felnyitottam az ellátmányos dobozt, amiben nemcsak azt a borítékot találtam meg, amiben az itteni húsz dollárom volt, hanem azt is, aminek a Shelter Cove-ba küldött dobozban kellett volna lennie ‒ nyilván hónapokkal ezelőtt csomagolás közben összekevertem. Most már nem számított. Eljutottam idáig két centtel is, ezért az lett a jutalmam, hogy vagyonom most negyven dollár és két centre duzzadt. Kifizettem a kávét, vettem egy előre csomagolt sütit, megkérdeztem, hogy van -e zuhanyozási lehetőség, de a férfi csak a fejét ingatta, mire elszontyolodva néztem rá. Az üdülőhelyen nem volt mosdó, nem volt étterem, volt viszont állandóan zuhogó eső, s úgy 13 fok odakint.

Újratöltöttem a kávéscsészémet, s eltűnődtem azon, hogy tovább kellene-e mennem vagy nem. Nem volt valami sok, ami itt tartson, de az, hogy vizes göncökben baktassak az erdőben, nemcsak elkeserítenek tűnt, de talán veszélyesnek is, a nyirkos hidegben túlságosan kihűlhettem. Itt legalább elüldögélhetek a fűtött boltban. Az eltelt három napban hol izzadtam a melegtől, hol pedig vacogtam. Kimerült voltam, testileg is, lelkileg is. Crater Lale óta előfordult ugyan, hogy csak fél napot gyalogoltam, de egyetlen egyet sem hagytam ki teljesen.

Emellett bármennyire vágytam is arra, hogy elérjek az Istenek Hídjához, különösebben nem siettem. Most már elég közel jártam hozzá, így tudtam, hogy könnyűszerrel odaérhetek. Ráérek.

a

születésnapomig

– Zuhanyozónk ugyan nincs, ifjú hölgy ‒ szólalt meg az öregember de vacsorával szívesen megkínálom, ha öt körül kedve lenne velem és a személyze ttel enni. – Vacsora? ‒ Ezzel meg is született a döntés, hogy maradok. Visszatértem a táboromba, és két zuhé között igyekeztem megszárogatni a holmimat. Megmelegítettem egy lábas vizet, odakuporodtam mellé meztelenül és benedvesített kendőmmel letörölgettem magam. Szétszedtem a víztisztítót, kiráztam belőle az iszapot, amit a vörhenyes hajú férfi belepumpált, aztán tiszta vízzel átöblítettem, hogy újra használható legyen. Pár perccel azelőtt, hogy az utasításokat követve elindultam volna a kis épületbe, befutott a Három Fiatal Fickó ‒ csuromvizesen és csodásan, mint mindig. Majd kiugrottam a bőrömből, amikor megpillantottam őket. Gyorsan elmondtam nekik, hogy most ugyan vacsorázni megyek, de lehetséges, hogy őket is meghívják, s azonnal visszajövök, ha sikerül ezt elintéznem. Amikor azonban átmentem a kis épületbe és megkérdeztem, áthívhatnám-e őket, a háziasszony szívét nem sikerült meglágyítanom. – Nincs elég étel ‒ közölte. Bűntudatom lett attól, hogy leülök velük enni, de nagyon éhes voltam. Családi vacsora volt, ezerszer ettem hasonlót gyerekként Minnesotában. Krumpliból, darált marhahúsból, konzervkukoricából álló egytálétel, a tetejére ráolvasztott reszelt cheddar sajttal, mellé jégsaláta. Szedtem a tányéromba, úgy öt falattal el is tüntettem mindent, aztán csak ültem udvariasan és vártam, hogy a nő felvágja a fehér cukormázas sárga süteményt, ami egy oldalt elhelyezett asztalkán kellette magát. Amikor végre megtette, ettem egy szeletet, aztán feltűnés nélkül

visszatértem egy újabbért ‒ a legnagyobb darab volt a tálon ‒, amit szalvétába burkoltam és az esőkabátom zsebébe dugtam, – Köszönöm ‒ mondtam. ‒ Ideje visszamennem a barátaimhoz. Átvágtam a vizes füvön, s zsebemben óvatosan tartottam a süteményt, nehogy összenyomódjon. Még csak fél hat volt, de már olyan sötét és borús volt, mintha éjjel volna. – Hé, hát itt van! Magát kerestem ‒ hallottam meg egy férfihangot. Az erdőkerülő volt, aki reggel átadta a dobozt és a leveleket. Konyhai törlőrongyot tartott a szája elé. ‒ Azért beszélek ilyen furán ‒ magyarázta ‒, mert reggel szájsebésznél voltam.

Újra eleredt az eső, úgyhogy felhúztam a csuklyámat. Lehet, hogy valami fogászati gondja volt, de emellett kicsit részegnek is tűnt. – Na, lenne kedve átjönni hozzám egy italra? Akkor nem kell itt áznia ‒ motyogta alig érthetően. ‒ Ott a lakrészem, az állomás másik fele az. Már ég a tűz a kandallóban, és kevernék magának egy-két jó kis koktélt. – Köszönöm, de nem lehet. Most értek ide a barátaim, és együtt vagyunk a táborban ‒ magyaráztam, az úton túlra, az emelkedő felé intve, ami mögött ott állt az én sátram, és mostanra már a Három Fiatal Fickóé is. Ebben a pillanatban pontosan láttam magam előtt, hogy mit is művelhet a három fiatalember ‒ az esőben összehúzzák magukat az esőkabátjuk alatt, jó képet vágnak vacak vacsorájukhoz, vagy egyedül üldögélnek a sátrukban, egyszerűen csak azért, mert nincs hová menniük. Aztán a kandallóra gondoltam, az italra, meg arra, hogy ha a fiúk velem jönnek, akkor nyílván nem kell majd tartanom az erdőkerülőtől, bármit tervezzen is. ‒ Habár ‒ jegyeztem meg bizonytalanul, miközben a férfi szájából

nyálpatak csordult le, amit felitatott a konyharuhával ‒, talán mégis lehet. Persze csak ha nem gond, ha áthívom a barátaimat is. A süteménnyel visszatértem a táborunkba. A Három Fiatal Fickó már felhúzta sátrán a cipzárt. – Sütit hoztam! ‒ kiáltottam el magam, mire előmásztak, körbeálltak, s tenyeremből kézzel felcsipegették az édességet. Olyan magától értetődő természetességgel osztották el egymás között azt a pár falatot, amilyen csak a hónapokon át tartó nélkülözés és közös élet során alakulhat ki. Kilenc napja köszöntem el tőlük, de úgy tűnt, azóta csak még közelebb kerültünk, még jobban ismertük egymást, mintha ezt az időt együtt töltöttük volna. A szememben még mindig a Három Fiatal Fickó volt, de közben a fejemben már külön-külön is határozott körvonalat öltöttek. Richie vicces és talán egy kissé fura is ‒ volt benne valami sötét rejtélyesség, amit izgalmasnak találtam. Josh édes és okos, jóval tartózkodóbb, mint a másik kettő. Rick humoros és kritikus szellem, de kedves és remek beszélgetőtárs. Miközben ott álltam és süteménnyel etettem őket a tenyeremből, rádöbbentem, hogy bár egy kicsit mindhármukba bele voltam bolondulva, azért a legjobban Rick tetszett. Ostoba érzés volt, ezt pontosan tudtam. Majdnem négy évvel volt nálam fiatalabb, és olyan életkorban voltunk, amikor az a majdnem négy év sokat számított, amikor elég mély szakadék húzódott a között, amit ő csinált és a között, amit én, és inkább úgy tekinthetett rám, mint a nővérére, egy olyan lányra, akivel talán jó lenne egy kis időt együtt tölteni a sátrában. Így hát nem is gondoltam az egészre, de nem tagadom, a gyomrom izgatottan megremegett, ahányszor csak egymásra néztünk, és

az is tagadhatatlan, hogy a szeméből láttam, az ő gyom ra is összerándul időről időre. – Sajnálom, hogy a vacsora nem jött össze ‒ mondtam, és elmagyaráztam, mi történt. ‒ Ettetek? ‒ kérdeztem bűntudatosan, mire csak biccentettek és a cukormázat nyalogatták az ujjaikról. – De legalább jó volt? ‒ faggatott Richie New Orleans-i akcentusával, amitől csak vonzóbbnak tűnt… annak ellenére, hogy nekem Rick tetszett.

– Csak valami egytálétel meg saláta. Úgy néztek rám, mintha megbántottam volna őket. – Pontosan ezért hoztam nektek a sütit! ‒ kiabáltam ki a csuklyám alól. ‒ Plusz van még valami, ami talán érdekes lehet. Kicsit másfajta vendégség. Az erdőkerülő áthívott magához egy italra. De én mondtam, hogy csak akkor megyek, ha ti is velem jöttök. Jó, ha tudjátok, hogy a pasas kicsit fura. Valami szájsebészeti műtéte volt ma vagy micsoda… Szóval szerintem tele van fájdalomcsillapítóval és kicsit már részeg is, de van kandallója, amiben ég a tűz, és van itala, és ez az egész bent van egy házban. Akartok jönni? A Három Fiatal Fickó pillantásából egyértelmű volt, hogy a barbárok ezúttal is alig várják, hogy fosztogatni kezdhessenek, úgyhogy két perc múlva már be is kopogtunk az erdőkerülő ajtaján. – Hát itt van ‒ motyogta a férfi, amikor ajtót nyitott. ‒ Már kezdtem azt hinni, hogy becsapott.

– Ezek pedig a barátaim, Rick, Richie és Josh ‒ mutattam be őket, mire nyílt megvetéssel meredt rájuk, a konyharuhát még mindig a szájához szorítva. Azt nem mondhatnám, hogy repesett az örömtől, amikor azt kértem, hadd hozzam őket magammal. Csak akkor ment bele nagy nehezen, amikor

közöltem vele, hogy vagy mindannyian megyünk, vagy senki sem.

A Három Fiatal Fickó libasorban bemasírozott, aztán letelepedtek a kanapéra a meleget árasztó kandalló előtt, és átázott bakancsukat odatámasztották a peremére. – Kér egy italt, szépségem? ‒ tudakolta az erdőkerülő, amikor kimentem vele a konyhába. ‒ A nevem egyébként Guy. Nem tudom, bemutatkoztam-e már. – Örülök, hogy megismerhetem, Guy ‒ mondtam, és igyekeztem úgy állni, mintha nem is vele volnék kettesben a konyhában, inkább át akarnám hidalni a köztünk és a kandalló előtt ülő fiatalemberek közötti távolságot, és igazából egy vidám, nagy bulizós társaság vagyunk. – Valami egészen különlegeset készítek, csak magának. – Nekem? Köszönöm ‒ mondtam. ‒ Fiúk, ti nem isztok valamit? ‒ kiáltottam oda a Három Fiatal Fickónak, akik igenlő választ adtak. Néztem, ahogy Guy megtölt egy hatalmas műanyag poharat jéggel, majd különféle italokat tölt rá, végül a hűtőből kivett bolti gyümölcspunccsal megkoronázza. – Öngyilkosságnak tűnik ‒ jegyeztem meg, amikor a markomba nyomta, ‒ így hívtuk főiskolás koromban azt a fajta italt, amibe mindenfélét összeöntünk. – Próbálja csak meg, aztán lássuk, hogy ízlik -e ‒ biztatott Guy.

Belekortyoltam. Iszonyú volt, de ez nem volt feltétlenül rossz.

Annál egyértelműen jobb, mint kint ülni a hideg esőben. – Fincsi! ‒ közöltem túlzott elevenséggel. ‒ És a fiúk, Rick, Richie és Josh is kérnek egyet. Ugye, fiúk, ti is kértek? ‒ fordultam feléjük, és a kanapéhoz iszkoltam.

– Naná! ‒ zengték kórusban, de Guy ügyet sem vetett rájuk. Átadtam Ricknek a nagy pohár italt, aztán befészkeltem magam melléje. Így ültünk ott mi négyen a kandalló előtt, a puha kanapén, egyetlen centiméternyi hely sem maradt köztünk, és miközben Rick mesés teste az enyémhez simult, megszárított bennünket a tűz melege, mintha egy olyan nap lett volna, ami csakis ránk süt. – Ha az öngyilkosság érdekli, drága, hát majd én mesélek öngyilkosságról ‒ jelentette ki Guy, és odaállt elém, a kandallópárkányhoz támaszkodva. Rick beleivott a pohárba, aztán továbbadta a mellette ülő Josh-nak, aki kortyolt az italból, majd átnyújtotta a legszélén ülő Richie -nek. ‒ Sajnos, ezen a környéken néha adódik dolgunk öngyilkosokkal. És itt válik igazán érdekessé a munkám ‒ jelentette ki Guy lelkesen, csillogó tekintettel, bár bajusztól lefelé továbbra is eltakarta arcát a konyharuha. A pohár lassan visszakerült hozzám, beleittam, majd újra Rick kezébe nyomtam, és így járt körbe, mintha valami hatalmas, folyékony jointot szívnánk közösen. Közben Guy nagy részletességgel beszámolt arról a jelenetről, ami a szeme elé tárult egy délután, amikor egy férfi a közeli erdő egyik mobilvécéjében főbe lőtte magát. – Komolyan mondom, a kibaszott agyvelő totálisan mindent elborított ‒ mesélte a konyharuhán túlról. ‒ El sem hiszi. Képzelje el a leggusztustalanabb dolgot, amit csak tud, Cheryl, és még az sincs sehol ehhez képest. ‒ Meredten bámult rám, mintha a Három Fiatal Fickó a szobában sem volna. ‒ Mert nemcsak agyvelő volt. Hanem vér is, meg koponyaszilánkok, meg hús. De mindenhol ám. Teljesen beborította a fülke falait.

– Elképzelni sem tudom ‒ jegyeztem meg, és megcsörgettem a jeget a kiürült pohárban. Most, hogy már üres volt, a Fickók hagyták, hadd dajkálgassam egyedül. – Kér még egyet, dögös kislány? ‒ kérdezte Guy. A markába nyomtam a poharat, és már indult is vele a konyhába. A fiúk felé fordultam, és előbb jelentőségteljes pillantásokat váltottunk egymással, aztán kitört belőlünk a nevetés, bár hangerő dolgában igyekeztünk visszafogni magunkat, mialatt a tűznél melegedtünk. – Aztán ott volt az a másik alkalom, amiről mesélnem kell ‒ folytatta Guy, amikor visszatért az itallal. ‒ Csak ez már gyilkosság volt. Szándékos emberölés. És nem annyira agyvelő, inkább vér. Több liternyi vér. Több VÖDÖRNYI vér, Cheryl. Hát így zajlott ez az este. Amikor végül visszaballagtunk a táborba, a sátrak mellett kört formáltunk, s félig becsípve beszélgettünk még egy darabig, de aztán újra eleredt az eső, s nem maradt más választásunk, mint jó éjszakát kívánni és szétszéledni. Amikor bemásztam a sátramba, észrevettem, hogy a végében kis tócsa gyűlt össze. Reggelre már inkább tavacska volt, átáztatta a hálózsákomat is. Kirázogattam ugyan, és megpróbáltam keresni valami helyet, ahová kirakhatnám, de hiába. Csak vizesebb lenne, ha az eső tovább ömlik. Magammal vittem, amikor a Három Fiatal Fickó társaságában átmentünk a boltba, és mialatt megittuk a kávénkat, odatartottam a kályha elé. – Na szóval, kitaláltuk az ösvényen használatos nevedet ‒ fordult hozzám Josh. – És mi az? ‒ tudakoltam vonakodva átázott kék hálózsákom mögül, mintha az megóvhatna attól, amit mindjárt hallani fogok.

– A PTÖ Királynője ‒ közölte Richie. – Mert az emberek neked mindig adni akarnak, érted mindig tenni akarnak valamit ‒ tette hozzá Rick. ‒ Nekünk sosem adnak semmit. Értünk még sosem akartak semmit sem tenni.

Leengedtem a hálózsákot, rájuk néztem, és elnevettük magunkat. A túrán végig arról kérdezgettek, nem félek -e egy szál magamban az ösvényen ‒ hiszen egy egyedülálló nőt mindenki csak kihasznál, holott csupa kedvességben volt részem. Leszámítva az ijesztő vörhenyes hajú pasast, aki eldugaszolta a víztisztítómat, és a házaspárt, akik kirúgtak a kaliforniai kempingből, csupa nagylelkű emberrel találkoztam. A világ és a benne élők mindenhol kitárták felém karjukat. A pénztárgép mögött álló öregember mintegy végszóra felénk hajolt. – Ifjú hölgy, akartam szólni, ha esetleg maradna még egy éjszakát, hogy mindene megszáradjon, akkor nagyon olcsón ki tudom adni az egyik házat. Kérdő pillantással néztem a Három Fiatal Fickóra. *

Negyedórán belül beköltöztünk a faházba, és kiteregettük csöpögő hálózsákjainkat a poros gerendákra. A ház egyetlen faburkolatú szobából állt, és szinte teljesen kitöltötte a két franciaágy, amelyeknek olyan özönvíz előtti vasrácsa volt, hogy már attól nyikorgott, ha valaki épp csak nekidőlt az ágy fejének. Mihelyt berendezkedtünk, visszamentem a boltba, hogy valami harapnivalót vegyek. Amikor beléptem, Lisát pillantottam meg a dobkályha mellett. Lisát, aki Portlandben

él. Lisát, aki egész nyáron dobozokat postázott nekem. Lisát, akivel egy hét múlva összeköltözünk. – Helló! ‒ visította, és átöleltük egymást. ‒ Tudtam, hogy mostanra ideérsz ‒ mesélte, amikor a döbbenetből magamhoz tértem és úgy döntöttünk, feljövünk idáig kocsival, hogy megnézzünk. ‒ A barátja, Jason felé fordult, kezet fogtunk. Futólag találkoztam vele azokban a napokban, amikor járni kezdtek, mielőtt elindultam volna Portlandből a PTÖ kezdőpontjához. Egészen megfoghatatlan tapasztalat volt olyan embereket látni, akiket a régi világomból ismertem, s egy kissé szomorú is. Egyszerre éreztem örömöt és csalódottságot: jelenlétük mintha siettette volna túrám végét, és hangsúlyozta volna a tényt, hogy nekem egy hétbe telik majd odaérnem, miközben Portland autóval mindössze száznegyven kilométerre van. Este mindannyian bepréselődtünk Jason kisteherautójába, és a kanyargós erdei utakon elmentünk Bagby Hot Springsbe. A hőforrás afféle erdei paradicsom: egy teraszokból álló, háromemeletes faépítmény, minden szintjén dézsákkal, amelyekbe két és fél kilométernyi távolságból érkezik egy gőzölgőn meleg forrás vize a Mount Hood Nemzeti Park területéről. Bagby nem üdülő, nem nyaralóhely, nem konferenciaközpont. Egyszerűen csak egy olyan hely, ahová bárki elmehet a nappal vagy az éjszaka bármely órájában, hogy ingyen áztassa magát egy természetes forrás vizében a duglászfenyők, hegyi bürökfák és cédrusok lombjai alatt. Létezése még valószínűtlenebbnek tűnt, mint Lisa jelenléte az Olallie Lale boltjában. Gyakorlatilag az egész hely a mienk volt. A Három Fiatal Fickóval a legalsó szintre mentünk, ahol a magas famennyezet alatt kivájt cédrusfából készített, hosszúkás kádak álltak ‒

akkorák, mint egy-egy kenu. Az eső halkan verte a teraszt körülvevő fák dús lombjait, miközben levetkőztünk, s tekintetem végigsiklott a fiúk meztelen testén. Rickkel egymás melletti kádba bújtunk, elcsavartuk a csapot, s felnyögtünk, amikor testünkre folyni kezdett a forró, ásványos szagú víz. Eszembe jutott az a fürdő a Sierra City-beli szállodában, mielőtt megkezdtem volna túrám havas szakaszát. Valahogy helyénvalónak tűnt, hogy most itt vagyok, egy héttel túrám vége előtt ‒ mintha egy kemény és szép álmot éltem volna túl. Bagbybe menet Lisa és Jason mellett ültem, visszaúton azonban hátra szálltam be a Három Fiatal Fickóhoz. A kisteherautó platójára egy futont terítettek, oda másztam be ‒ tisztának éreztema magam, boldog voltam. – Egyébként futon a nem tied fáztam, ‒ jegyezte meg Lisa, mielőtt becsapta volna a hátsó ajtót. ‒ Kiszedtem a kocsidból és átraktam ide, hátha úgy döntünk, hogy itt töltjük az éjszakát. – Isten hozott benneteket az ágyamban, fiúk ‒ mormoltam viccesen buja hangon, hogy leplezzem, mennyire meglepődtem. Valóban az én ágyam volt. A futon, amin éveken át osztoztunk Paullal. Már a gondolatától is megfakult kissé túláradó jókedvem. Még nem bontottam fel a levelet, amit tőle kaptam, pedig általában mérhetetlen boldogsággal téptem fel a borítékokat, ahányszor csak postám érkezett. Ezúttal azonban, amikor megpillantottam az ismerős kézírást, elgondolkodtam. Úgy döntöttem, majd csak akkor olvasom el, a mikor visszatértem az ösvényre ‒ talán azért, mert tudtam, így nem írhatok neki vissza azonnal, és nem mondhatok olyan meggondolatlan és szenvedélyes szavakat, amelyek már egyébként sem igazak. ‒ A szívemben mindig is a társad maradok ‒ jelentettem ki azon a napon, amikor beadtuk a

válópert. Ez öt hónappal ezelőtt történt, de már most

kételkedtem akkori szavaimban. Iránta érzett szeretetemhez nem fért kétség, a lojalitásomhoz azonban igen. Már nem voltunk házasok, és miközben elhelyezkedtem a Három Fiatal Fickó mellett a futonon, amin hajdan Paullal aludtunk, úgy éreztem, hogy ezt végre el tudom fogadni, és végre tisztán látok abban is, ahol korábban csak bizonytalanságot éreztem. Az autó zötyögött a sötét utakon, mi pedig négyen keresztben összepréselődtünk a futonon ‒ én, Rick, Josh és Richie, méghozzá ebben a sorrendben. Nem maradt köztünk egy centiméternyi szabad hely sem, valahogy úgy, mint tegnap este a bolond erdőkerülő kanapéján. Rick teste oldalról az enyémhez simult, és kicsit felém billent, nem Josh felé. Az ég végre kitisztult, és megpillantottam a szinte teljesen kikerekedett holdat.

– Nézd csak ‒ szóltam oda Ricknek, és az ablak felé intettem, amin át kiláthattunk az égboltra. Halkan beszélgettünk a hold különféle alakjairól, amelyeket az ösvényen tapasztaltunk, hogy hol voltunk akkor éppen, s az előttünk álló szakaszról. – Majd add meg Lisa számát, hogy Portlandben is találkozhassunk ‒ mondta. ‒ Amikor végeztem a túrával, oda költözöm. – Naná, persze hogy találkozunk! ‒ jelentettem ki. – Egészen biztos ‒ mondta, és a pillantásától majdnem elájultam, pedig tudtam, hogy bár lényegesen jobban kedvelem, mint jó pár férfit, akivel lefeküdtem, nem fogok hozzányúlni, nem számít, mennyire szeretném. A lehetőség, hogy megérintsem, éppoly távoli volt, mint a hold. És nemcsak azért, mert fiatalabb volt nálam vagy mert az ágyon osztozott velünk két barátja is ‒ sőt, tulajdonképpen szorosan a hátához simultak ‒, hanem azért, mert végre beértem annyival, hogy

valami visszafogott és szűzies elragadtatásban egyszerűen ott fekhetem mellette, egy édes, erős, szexi, okos, jó ember mellett, akiből valószínűleg sosem lesz más, mint jó barát. Most az egyszer nem vágytam társra. Most az egyszer nem harsogott a fejemben a „nő a szívében tátongó lyukkal” kifejezés. Ez a mondat már nem lakozott bennem. – Annyira örülök, hogy megismerkedtünk ‒ mondtam. – Én is ‒ felelte Rick. ‒ Ki ne lenne boldog, ha találkozhat a PTÖ Királynőjével? Rámosolyogtam, s a kis ablakon újra kibámultam a holdra. Teljesen tudatában voltam teste melegének, ahogy értő csendben hozzám simul. – Csodálatos ‒ szólalt meg egy idő után. ‒ Csodálatos ‒ ismételte, s másodszorra megnyomta a szót. – Mi csodálatos? ‒ kérdeztem felé fordulva, pedig tudtam a választ. – Minden ‒ felelte. És ez így is volt.

19.

ÁLOM EGY KÖZÖS NYELVRŐL

Másnap reggel az ég derült kék volt, az Olallie Lale -en szikrázott a nap, élesen látszott délen a Mount Jefferson és északon az Olallie Butte. Az erdőkerülő állomása mellett ültem

az egyik piknikasztalnál, és a túra utolsó szakaszára pakol tam be a szükséges holmit Szörnyetegbe. A Három Fiatal Fickó hajnalban ment el, nagyon igyekeztek, hogy odaérjenek Kanadába, mielőtt Washington államban a Magas-Cascadehegységben elzárja a hó az utat. Én azonban nem mentem olyan messzire, ráértem. Mélázásomat Guy törte meg, aki józan volt, és egy dobozzal a kezében érkezett. – Örülök, hogy még itt találom ‒ mondta. ‒ Ez épp most jött. Átvettem tőle a dobozt és a feladó nevére pillantottam. Gretchen barátnőm küldte. – Köszönök mindent ‒ szóltam Guy után. ‒ Az italt és a vendéglátást tegnapelőtt. – Vigyázzon magára ‒ mondta, aztán már el is tűnt az épület mögött. Feltéptem a dobozt és levegő után kapkodtam, amikor megláttam, hogy mi van benne: egy tucat drága csoki fényes papírban, meg egy üveg vörösbor. A csokit azonnal megkóstoltam, de a boron elgondolkodtam. Bármennyire szerettem volna aznap este az ösvényen felbontani, ahhoz semmi kedvem nem volt, hogy egészen Timberline Lodge -ig hurcoljak magammal egy üres üveget. Végeztem a pakolással, a vállamra vettem Szörnyeteget, fogtam a bort és az üres dobozt, s elindultam az erdőkerülő irodája felé. – Cheryl! ‒ harsant fel mögöttem egy hang, mire megfordultam.

– Megvagy! Megvagy! Beértelek! Mégiscsak beértelek! ‒ ordította egy férfi, aki felém rohant. Amikor láttam, hogyan rázza égnek emelt öklét, annyira megijedtem, hogy a fűre ejtettem a dobozt, aztán meghallottam víg kurjantását, ami ismerős volt, csak nem tudtam, honnan. Fiatal volt, szakállas,

aranyhajú ‒ akkor is ilyen volt, amikor legutóbb láttam, mégis annyira más. ‒ Cheryl! ‒ üvöltötte újra, s amikor megölelt, majdnem ledöntött a lábamról. Az idő mintha lassítva telt volna attól a pillanattól, amikor még nem ismertem meg, odáig, amikor már rájöttem, de csak akkor voltam képes fel is fogni, amikor átkarolt. – DOUG! ‒ visítottam. – Doug, Doug, Doug! ‒ ismételgettem. – Cheryl, Cheryl, Cheryl! ‒ felelte. Aztán elhallgattunk, hátraléptünk és egymásra néztünk. – Lefogytál ‒ jegyezte meg. – Te is ‒ mondtam. – Mostanra teljesen beleszoktál a túrázásba ‒ bólintott. – Igen! És te is. – Még szakállam is van ‒ kapott bele az ujjaival. ‒ Annyi mindent kell elmesélnem. – Nekem is. Hol van Tom? – Pár kilométerrel lemaradt. Majd utolér. – Sikerült áttörnötök a havon? ‒ tudakoltam. – Eleinte igen, de aztán sokat romlott a helyzet, úgyhogy visszafordultunk és kikerültük. A fejemet csóváltam, még mindig el voltam képedve attól, hogy ott áll előttem. Elmeséltem neki, hogy Greg abbahagyta, és megkérdeztem, mit tud Albertról és Mattról. – Azóta nem hallottam róluk semmit, hogy utoljára láttuk őket. –Rám nézett és elmosolyodott, a tekintete felélénkült. ‒ Egész nyáron a bejegyzéseidet olvasgattuk a vendégkönyvben. Arra sarkalltak bennünket, hogy igyekezzünk. Be akartunk érni téged. – Épp indulóban vagyok ‒ mondtam. Lehajoltam, hogy felvegyem az izgalmamban leejtett üres dobozt. ‒ Még egy perc,

és elmentem volna, s akkor ki tudja, hogy sikerült volna -e utolérnetek vagy nem. – Én utolértelek volna ‒ vágta rá, és felnevetett azzal a gondtalan kacagásával, amire oly élénken emlékeztem, bár mostanra ez is megváltozott egy kicsit. Doug szívósabbnak, de kicsit megviseltebbnek is tűnt, mintha az eltelt pár hónapban éveket öregedett volna. ‒ Van kedved várni pár percet, míg összepakolok, hogy együtt indulhassunk el? – Hát persze ‒ vágtam rá habozás nélkül. ‒ Mielőtt beérnék a Cascade Locksba, az utolsó napokon egyedül kell mennem, tudod, hogy úgy érjen véget a túrám, ahogy elkezdődött, de menjünk el együtt a Timberline Lodge -ig. – Te szent ég, Cheryl! ‒ Magához húzott és újra átölelt. ‒ El hogy újra találkoztunk. Hé, hát megvan még a fekete toll, amit tőlem kaptál? ‒ Kinyújtotta a kezét, hogy megérintse tépett szélét. – Ez volt a kabalám ‒ közöltem. – És a bor? ‒ bökött a kezemben tartott palack felé. – Az erdőkerülőnek készültem adni ‒ magyaráztam, és felemeltem az üveget. ‒ Nincs kedvem egészen Timberline-ig sem hiszem,

cipelni. – Elment az eszed? ‒

meredt rám Doug. ‒ Add csak ide.

Aznap este tábort vertünk a Warm Springs River közelében, és a svájci bicskám dugóhúzójával kinyitottuk a bort. Napközben az idő felmelegedett úgy huszonegy fokig, de estére lehűlt, a nyár frissessége körülöttünk mindenhol lassan átadta helyét az ősznek. A falevelek szinte észrevehetetlenül megkoptak, a vadvirágok hosszú szára meghajlott, megtelepedett rajtuk a hervadás. Douggal tüzet raktunk, készült a vacsoránk, aztán ki-ki a lábosával leült mellé, és egymásnak adogattuk a

palackot, úgy ittuk a bort, mert egyikünknek sem volt pohara. A bor, a tűz, s az, hogy annyi idő után újra Doug társaságában lehettem, mintha valami féle átmeneti rítus lett volna, utam végének szertartásos megünneplése. Egy idő után a sötétség felé fordultunk, mert a prérifarkasok ezúttal mintha inkább a közelben, s nem a távolban vakkantgattak volna. – Ettől a hangtól égnek áll a hajam ‒ vallotta be Doug. Belekortyolt a borba, aztán felém nyújtotta. ‒ Ez a bor tényleg nagyon jó. – Az ‒ helyeseltem, és én is meghúztam az üveget. ‒ Ezen a nyáron sokat hallottam a prérifarkasokat. –– De, És nem féltél, ugye? Nem ezt mondogattad magadnak? ezt mondtam magamnak ‒ bólintottam. ‒ Leszámítva néhány alkalmat ‒ tettem hozzá ‒, amikor féltem. – Én is. ‒ Kinyújtotta kezét és a vállamra tette, én pedig ráfektettem a tenyeremet és megszorítottam az ujjait. A testvérem volt, de mégsem olyan, mint egy igazi fiútestvér . Inkább olyasvalaki, akit mindig ismerni fogok, akkor is, ha soha többet nem találkozunk. Amikor megittuk a bort, Szörnyeteghez léptem és elővettem a simítózáras zacskót, amiben a könyveimet tartottam.

– Kérsz valami olvasnivalót? ‒ kérdeztem Dougot, és felmutattam A tízezer dolgot, de csak a fejét rázta. Pár napja befejeztem, de az eső miatt nem tudtam elégetni. A többi könyvvel ellentétben ezt a regényt már olvastam, amikor hónapokkal ezelőtt bepakoltam az ellátmányos dobozomba. Az indonéziai Molukka-szigeteken játszódó, mélységesen lírai történetet hollandul írták, a kritika ünnepelte, amikor 1955 ben megjelent, de mostanra megfeledkeztek róla. Még soha

nem találkoztam senkivel, aki olvasta volna, leszámítva azt a főiskolai tanáromat, aki kiadta nekem kötelező olvasmánynak egy regényszemináriumon, amire akkor jártam, amikor anya beteg lett. A cím jelentősége nem kerülte el a figyelmemet. Kötelességtudóan olvasgattam anya kórházi szobájában, s úgy próbáltam megszabadulni a félelemtől és bánattól, hogy kényszerítettem magam: figyeljek nagyon azokra a részekre, amelyekre a következő heti órán hivatkozni szerettem volna, de hiába. Másra sem tudtam gondolni, csak anyára. Amúgy is tudtam már a tízezer dologról. Ezek a világ megnevezett és nem megnevezett dolgai voltak, amelyek együttesen is kevesebbet jelentettek, mint amennyire anya szeretett engem.

És amennyire én szerettem őt. Így hát, amikor a PTÖ -re készülve csomagolni kezdtem, úgy gondoltam, adok a könyvnek még egy esélyt. Ezúttal nem jelentett gondot a koncentrálás. A legelső oldaltól mindent értettem. Dermoût mondatai úgy sújtottak le rám, akár valami halkan suhogó, gyors tőr, és a távoli vidék, amelyet leírtak, mintha minden kedvenc helyem lényege lett volna. – Megyek lefeküdni ‒ jelentette ki Doug, és felvette az üres borosüveget. ‒ Tom holnapra valószínűleg utolér bennünket. – Eloltom a tüzet ‒ mondtam. Amikor Doug elment, elkezdtem kitépkedni a lapokat A tízezer dolog ragacsos, puhafedelű kötéséből, mindig pár lapot vetettem a tűzre, s addig bökdöstem egy ággal, míg teljesen el nem égett. Miközben a lángokat bámultam, Eddie -re gondoltam, mint szinte mindig, ha tűz mellett ültem. Ő tanított meg arra, hogyan kell tüzet rakni. Ő vitt el először táborozni. Ő mutatta meg, hogyan kell sátrat verni és csomót kötni. Ő tanított meg, hogyan kell zsebkéssel konzervet nyitni, hogyan kell kenuban evezni és kaviccsal kacsázni a tó felszínén.

Miután beleszeretett anyába, a következő három évben júniustól szeptemberig szinte minden hétvégén elvitt bennünket táborozni és evezni a Minnesota, a St. Croix és a Namekagon folyóra, amikor pedig északra költöztünk, a birtokra, amit a családom az ő törött gerincéért kapott pénzből vett, még ennél is többet tanultam tőle az erdőkről. Nem tudni, miért történik meg egy dolog és nem történik meg egy másik. Hogy mi mihez vezet. Mi mit tesz tönkre. Mitől indul valami virágzásnak, pusztul el vagy változik meg. Ahogy azonban ott üldögéltem azon az éjszakán, eléggé biztos voltam benne, hogy ha nem lett volna Eddie, akkor nem találtam volna magam a PTÖ-n sem. És bár mindaz, amit iránta éreztem, tagadhatatlanul óriási kő gyanánt feküdte meg a gyomromat, de ettől a gondolattól a kő súlya mintha már nem nyomott volna annyira. Eddie a végén nem jól szeretett engem, de amikor az számított, akkor jól szeretett. A tízezer dolog elhamvadt, most elővettem a másik könyvet a zacskóból ‒ az Álom egy közös nyelvről címűt. Végig magammal hordoztam, de az ösvényen töltött első éjszaka óta nem nyitottam ki. Nem volt rá szükség. Tudtam, mi áll benne. Sorai egész nyáron futottak a fejemben egyvelegeket sugárzó rádióadóban ‒ különböző versek részletei, néha maga a kötet címe, ami önmagában is egy verssor volt: álom egy közös nyelvről. Kinyitottam a könyvet és belelapoztam, előrehajoltam, hogy a tűz fényénél jobban lássam a szavakat. Úgy tucatnyi versbe olvastam bele, és mindegyik annyira ismerős volt, hogy valami különös biztonságérzetet nyertem belőlük. Ezeket a sorokat mondogattam magamban a gyaloglással töltött napokon. Gyakran azt sem tudtam, mit jelentenek, közben egy másik szinten tökéletesen tisztában voltam az értelmükkel, mintha egyszerre állt volna előttem

jelentésük, s mégis kartávolságon kívülre került volna, mint egy víz felszíne alatt sikló hal, amit puszta kézzel szeretnék elkapni ‒ hisz annyira közel van, annyira itt van, annyira az enyém ‒, de mihelyt utána nyúlok, már el is cikkan. Becsuktam a könyvet és bézs árnyalatú borítójára néztem. Nem volt semmi ok arra, hogy ne égessem el ezt a kötetet is. Helyette azonban a mellemhez szorítottam. Pár nap múlva elértük Timberline Lodge-ot. Akkorra már nem csak Doug volt velem. Beért bennünket Tom, és csatlakozott hozzánk két nő is ‒ huszonéves, hajdan kapcsolatban élő pár volt, akik az oregoni és a washingtoni szakasz egy részét teljesítették. Kettes-hármas csoportokba rendeződve ballagtunk, néha mind az öten egy sorban lépkedtünk, jó bulit csináltunk a dologból, a hangulatot feldobta, hogy sokan voltunk, az idő pedig hűvös volt, de derült. Hosszú pihenőket tartottunk, rongylabdával játszottunk, meztelenül megmártóztunk egy jéghideg vizű tóban, kihívtuk magunk ellen egy kisebb csapat darázs haragját, aztán kacagva, sikoltozva menekültünk előlük. Mire elértük a Mount Hood déli lejtőjén 1800 méter magasan lévő Timberline Lodge -ot, úgy viselkedtünk, mint egy törzs, és úgy ragaszkodtunk egymáshoz, ahogy a gyerekek, ha már együtt töltöttek egy hetet a nyári táborban ‒ legalábbis ilyennek képzeltem el azt az érzést. A délután közepén érkeztünk meg. Az előtérben elfoglaltunk két kanapét, melyek egymással szemben helyezkedtek el, köztük egy alacsony, fából készült asztal, szörnyen drága szendvicseket rendeltünk, majd Bailey’s -zel megbolondított kávét iszogattunk, pókereztünk és römiztünk a pultostól kölcsönkért pakli kártyával. Ha kinéztünk a

pihenőhely ablakán, ott magasodott előttünk a Mount Hood. 3425 méteres magasságával Oregon legmagasabb hegye – ugyanúgy vulkán, mint az összes többi, ami mellett elhaladtam, amióta júliusban a Lassen-csúcstól délre megindultam a Cascade-vonulatban, de ez tűnt a legfontosabbnak, hiszen ez a legutolsó a nagy hegyek közül, amelyeken átgyalogoltam, s nem pusztán azért, mert éppen ott ücsörögtem a lábánál. Látványa mostanra ismerőssé vált, derült napokon még Portlandből is látni lehetett impozáns körvonalait. Rájöttem, hogy amióta elértem a Mount Hoodot, egy kicsit máris úgy éreztem, mintha hazajöttem volna. Csak kilencven kilométernyire volt Portland ‒ ahol valójában sosem éltem, bár az eltelt két év alatt nyolc -kilenc hónapot is töltöttem ott. A Mount Hood látványa távolról is lélegzetelállító élmény volt, közelről azonban egészen másnak láttam ‒ így van ez minden mással is. Nem volt annyira távolságtartóan fenséges, a maga zord tekintélyével egyszerre tűnt hétköznapibbnak és hatalmasabbnak. Amikor a pihenőhely északra nyíló ablakából kinéztünk, nem a kilométerekre ellátszó, csillogó, havas csúcsot pillantottuk meg, hanem egy szürkés, enyhén kopár lejtőt, itt-ott csenevész fenyőkkel, és a sziklák között csomókban csillagfürttel és őszirózsával. A természetes tájkép része volt egy sílift is, amivel a följebb húzódó, fagyott, havas sávhoz lehetett feljutni. Örültem, hogy legalább rövid ideig megvédelmez a hegytől ennek a mesés pihenőhelynek, ennek a zord környezetbe épült csodabirodalomnak a biztonsága. A Közmunka-tanács közmunkásai puszta kézzel alkották meg kőből és fából az épületet a harmincas évek derekán. Itt mindennek története volt. A falakon lógó képeknek, az építészeti megoldásoknak, a kézzel szőtt bútorszövetnek ‒

minden egyes darab gondos munka eredménye volt, hogy így mutassa be a nyugati part északnyugati részének történetét, kultúráját és természeti kincseit. Egy kis időre elváltam a többiektől, lassú léptekkel végigjártam az épületet, majd kiléptem a délre néző széles, nyitott belső udvarra. Derült, napos idő volt, majd’ kétszáz kilométerre el lehetett látni. Szemem elé tárult több hegy is, ami mellett elhaladtam: a Three Sisters csúcsai közül kettő, a Mount Jefferson és a Broken Finger.

Ugorj, szökkenj, fordulj, kész,

jutott eszembe. Itt voltam.

Már majdnem ott voltam. De még nem voltam készen. Még nyolcvan kilométert kellett gyalogolnom ahhoz, hogy elérjem az Istenek Hídját. Másnap reggel elbúcsúztam Dougtól, T omtól és a két nőtől, és egyedül indultam el a rövid, meredek úton, ami a pihenőhelytől a PTÖ-re vezetett. Elhaladtam a sílift alatt, majd a Mount Hoodon északi, aztán nyugati irányban kerülve rátértem egy csapásra ‒ mintha szétrobbantott szikladarabokból állt volna, amit a kemény telek mostanra kavicsos homokká morzsoltak szét. Húsz perc múlva beléptem a Mount Hood vadonjába, és az erdőben újra rám zuhant a csend.

Jólesett újra egyedül lenni. Egészen kivételes tapasztalat. Szeptember közepén jártunk, de a nap ragyogóan sütött, az idő kellemes volt, az ég valószínűtlenül kék. Az ösvényről időnként kilométernyi széles kilátás tárult elém, aztán körülzárt az erdő, majd újabb szakaszon gyönyörködhettem a panorámában. Megállás nélkül tettem meg tizenhat kilométert, átkeltem a Sandy folyón, a túloldalán leültem pihenni egy kis lapos párkányon, s visszanéztem. Mostanra A Pacifikus Túraösvény 2. kötetének szinte összes lapját

elhasználtam. Ami megmaradt az útikönyvemből, azt rövidnadrágom zsebébe gyűrtem. Elővettem és újra átolvastam, ezúttal egészen a végéig. El voltam ragadtatva attól, hogy hamarosan elérek Cascade Locksig, de közb en el is szomorított a gondolat. Fogalmam sem volt, miért tartom normálisnak azt, hogy a szabad ég alatt éljek, minden éjjel sátorban, a puszta földön aludjam és szinte minden áldott nap egyedül gyalogoljak a vadonban, de tagadhatatlanul ezt éreztem. Inkább az riasztott meg, mi lesz, ha majd nem ebből áll az életem. A folyóhoz mentem, leguggoltam és vizet fröcsköltem az arcomra. Nyár végén jártunk, s elég magasan is voltam, úgyhogy folyó itt keskeny volt és sekély, pataknál alig több. Hol van a az anyám? ‒ tűnődtem. Olyan sokáig cipeltem magammal, roskadoztam a súlya alatt.

„A folyó túlpartján”,

engedtem

meg

magamnak

a

gondolatot. S valami mintha kiengedett volna bennem.

A következő napokban elhaladtam a Ramona Falls mellett és jöttem-mentem a Columbia ősvadonban. Néha megpillantottam a messze északon magasodó Mount St. Helenst, a Mount Rainiert és a Mount Adamst. Elértem a Wahtum Lale-hez, lefordultam a PTÖ -ről, és elindultam az útikönyvem szerzői által javasolt alternatív útvonalon, amely levezet az Eagle Creekhez és a Columbia folyó szurdokába, majd magához a folyóhoz, ami Cascade Locks városa mellett folyik el.

Lefelé, lefelé, egyre csak lefelé mentem túrám utolsó, kizárólag gyaloglással töltött napján. Huszonöt kilométeren belül 1200 métert ereszkedtem lefelé, és arrafelé igyekeztek a

patakok, források és vízfolyások is, amelyeken hol átkeltem, hol a partjukon baktattam. Éreztem, hogy mágnesként vonz lefelé és észak felé az arra hömpölygő folyó. Megálltam, hogy az éjszakát az Eagle Creek partján töltsem. Öt óra volt, s már csak kilenc kilométer választott el Cascade Lockstól. Estére beérhettem volna a városba, de nem akartam, hogy így érjen véget az utam. Szerettem volna rászánni az időt, és fényes nappal akartam megpillantani a folyót és az Istenek Hídját . Azon az estén az Eagle Creek mellett ültem, s figyeltem, hogyan fut el vize a sziklák felett. A lábam hasogatott a sok lefelé gyaloglástól. A PTÖ-túrázás még mindig fájdalmas élmény volt, hiába a megtett út, hiába, hogy a testem erősebb, és valaha lehet. Lábujjaimon új vízhólyagok fakadtak olyan helyeken, amelyek elszoktak a lefelé baktatástól, mert Oregonban viszonylag kevés ilyen szakasz volt. Ujjaimmal óvatosan megérintettem őket, mintha ezzel próbálnám megnyugtatni a gyulladt bőrt. Úgy láttam, egy újabb lábkörmöm készül leválni. Lerántottam hát, és ezzel a hatodik is a kezemben maradt ‒ már csak négy érintetlen köröm maradt a lábamon. A meccs állása a PTÖ-vel már nem volt döntetlen. Az ösvény 4-6-ra vezetett. mint valaha volt

Utolsó éjjel nem akartam sátorban aludni, úgyhogy a ponyvámra feküdtem le, s hajnalban ébredtem, hogy megnézzem, amint a nap a Mount Hood fölé emelkedik. Tényleg vége, gondoltam. Nem lehet visszafordítani az időt, és nem lehet megállítani sem. Erről nem is volt szó sohasem. Sokáig ültem ott, mialatt az égboltot betöltötte a fény, majd szétterjedt és behatolt az erdő fái közé is. Lehunytam a szemem és az Eagle Creek csobogására figyeltem.

A Columbia folyó felé tartott, ahogy én is. Szinte lebegve tettem meg a következő hat kilométert a kis parkolóig az Eagle Creek Trail végállomása mellett. Valami olyan tiszta és romlatlan érzés vett szárnyára, amit csak örömnek tudok nevezni. Átvágtam a szinte teljesen néptelen parkolón, elmentem a mosdók mellett, aztán ráléptem egy másik ösvényre, ami a következő három kilométeren elvezet Cascade Locksig. Az út hirtelen élesen jobbra kanyarodott, és egyszer csak az ösvényt az odalent elhaladó 84 -es főúttól elválasztó drótkerítésen keresztül megpillantottam a Columbia folyót. Megtorpantam, megmarkoltam a kerítést és csak bámultam. Valóságos csodának tűnt, hogy újra folyót látok, mintha hosszas vajúdás után végre a kezemben tartanék egy újszülöttet. Azt a csillogó, sötét vizet sokkal szebbnek találtam, mint amilyennek elképzeltem a kilométerek során, amelyeket azért tettem meg, hogy eljussak ide. Kelet felé tartottam egy buján zöldellő szakaszon ‒ a régóta elhagyatott út, a Columbia River Highway nyomvonalán, amiből túraösvényt csináltak. Itt-ott még láttam betondarabkákat, de már szinte teljesen átvették az uralmat az útszéli sziklákon burjánzó mohák, a lecsüngő ágú, súlyos lombú fák, a pókok, amelyek az út teljes szélességében szőtték hálójukat. Áttörtem a pókhálókon ‒ varázslat volt, ahogy az arcomhoz értek, ahogy a hajamból szedegettem ki szálaikat. Baloldalt, a folyó és köztem húzódó autópályán elhaladó kocsik zaját hallottam, de nem láttam őket ‒ csak a megszokott hang volt, az autók suhanásának, a motorok duruzsolásának és bőgésének hangja. Az erdőből kilépve már Cascade Locksban voltam, ami ‒ az ösvény számos „városával” szemben ‒ valóban város volt, több mint ezer lakossal. Péntek reggel volt, éreztem a „péntek

reggelséget” valósággal sugározni a házakból, amelyek mellett elhaladtam. Elballagtam az autóút alatt, és az aszfalton kopogó síbotommal végigmentem a város utcáin. A szívem feldobogott, amikor megpillantottam a hidat. Elegáns ívű, acélszerkezetes konzolos híd volt, nevét arról a természetes képződményről kapta, amely körülbelül háromszáz éve alakult ki egy nagyobb földcsuszamlás eredményeképpen, és amely egy időre elzárta a Columbia folyót. A helyi indiánok ezt az Istenek Hídjának nevezték el. Az emberi kéz alkotta építményt is így nevezték el ‒ fél kilométer hosszan ível át a Columbia folyón, összeköti Oregont Washingtonnal, Cascade Locks városát a túlparti Stevensonnal. Amikor a fizetőkapu bódéjához értem az oregoni oldalon, a benne ülő nő szólt, hogy ingyen átmehetek a hídon, nem kell fizetnem. – Nem megyek át ‒ feleltem. ‒ Csak meg szeretném érinteni. –Az útpadkán addig mentem előre, míg elértem a híd betonpilléréhez, rátapasztottam a tenyerem, és lenéztem az alattam elfolyó Columbiára. Az északnyugati partvidék legnagyobb folyója, a negyedik legjelentősebb az országban. Az indiánok több ezer éve élnek mellette, többségüknek a hajdan bőséges lazac nyújtott táplálékot. Meriwether Lewis és William Clark 1805-ös híres expedíciójuk során kivájt kenuban evezett le a Columbián. És százkilencven évvel később, két nappal huszonhetedik születésnapom előtt itt voltam én is. Megérkeztem. Megcsináltam. Egyszerre tűnt apróságnak és óriásinak, mint valami titok, amit állandóan mondogattam magamnak, bár a jelentésével egyelőre nem voltam tisztában. Percekig álltam ott, autók és teherautók húztak el mellettem, szerettem volna sírni, de mégsem sírtam. Hetekkel korábban azt vettem ki az ösvényen terjedő szóbeszédből, hogy mihelyt beér az ember Cascade Locksba, el

kell látogatnia az East Wind Autósvendéglőbe, hogy egyen a híresen hatalmas fagylaltjukból. A Timberline Lodge -ban pár dollárt félre is tettem rá. Lejöttem a hídról és végigballagtam egy forgalmas utcán, amely párhuzamosan futott a folyóval és az autóúttal ‒ a város jó része e kettő közé volt beszorítva. Még reggel volt, az autósvendéglő nem nyitott ki, leültem hát előtte egy kis fehérre festett fapadra, Szörnyeteget pedig magam mellé tettem. Elhatároztam, még aznap átmegyek Portlandbe. Nyugat felé volt, csak hetven kilométerre. A régi futonomon fogok aludni, és tető lesz a fejem fölött. Kicsomagolom a cédéimet, a sztereót, és bármilyen számot meghallgathatok, amihez csak kedvem van. Fekete csipkés melltartót és bugyit fogok felvenni és kék farmert. Mindenféle hihetetlen ételt és italt fogok magamba tömni pukkadásig. Oda megyek a furgonommal, ahová akarok. Beüzemelem a számítógépemet és regényt írok. Fogom a Minnesotából hozott könyves dobozokat, és másnap eladom az egészet a Powells-nél, hogy pénzhez jussak. Míg munkát nem szerzek, kirakom a ház elé a holmimat és eladogatom az egészet: kiteregetem a fűre a turkálóban vett ruhákat, a miniatűr távcsövet, az összecsukható fűrészt, és mindent pénzzé teszek. Már maga a gondolat megdöbbentett. Egy nő kidugta a fejét az autósvendéglő elhúzható ablakán. – Kerüljön beljebb! ‒ kiáltotta. Egy csoki-vanília fagyit kértem, amit pillanatokon belül a markomba is nyomott, s az átnyújtott két dollárból húsz centet adott vissza. Ez volt jelenleg minden vagyonom. Húsz cent. Leültem a fehér padra és felfaltam a fagyit, aztán újra az autókat bámultam. Jó darabig én voltam az autósvendéglő egyetlen vendége, de aztán megállt egy BMW és kiszállt belőle egy elegáns öltönyös fiatalember.

– Hahó! ‒ köszönt oda, amikor elhaladt előttem. Annyi idős lehetett, mint én, haja hátrazselézve, cipője makulátlan. Amikor megkapta a fagyiját, visszajött és megállt mellettem. – Úgy látom, kirándul. – Igen. A Pacifikus Túraösvényen túráztam. Ezerhétszázhetven kilométert gyalogoltam le ‒ meséltem. Túlságosan izgatott voltam ahhoz, hogy visszafogjam magam. ‒ Ma reggel értem az utam végére. – Tényleg? Nevetve bólintottam. – Ez hihetetlen. Mindig is szerettem volna valami ilyet csinálni. Valami nagy utazást. – Megteheti. Talán meg is kellene tennie. Higgye el, ha nekem ment, akkor mindenki másnak is megy. – Nem hagyhatom ott a munkát… ügyvéd vagyok ‒ magyarázta. Félig ette csak meg a fagyit, a maradé kot a szemetesbe dobta, majd megtörölte kezét a szalvétával. ‒ És most mihez kezd?

– Portlandbe megyek. Egy ideig ott élek majd. – Én is ott lakom. Éppen oda tartok, úgyhogy szívesen elviszem, ha szeretné. Ott teszem ki, ahol akarja. – Köszönöm ‒ feleltem ‒, de egyelőre még maradni szeretnék egy kicsit. Nézelődöm, gondolkodom. Tárcájából névjegyet vett elő és felém nyújtotta. – Hívjon fel, ha már berendezkedett. Szívesen elvinném ebédelni, hogy meghallgassam az útjáról a történeteit. – Rendben ‒ feleltem, és a kártyára pillantottam. Fehér volt, rajta domború, kék betűk ‒ mintha egy letűnt világ emléke lett volna. – Nagy megtiszteltetés, hogy ilyen jelentős pillanatban ismerhettem meg ‒ jelentette ki.

– Én is örülök, hogy találkoztunk ‒ ráztam meg a kezét. Miután elment, hátrahajtottam a fejem, és a ragyogó napfény miatt lehunytam a szemem. Csorogni kezdett a könnyem, amire már korábban, a hídon számítottam.

„Köszönöm”, hajtogattam magamban. „Köszönöm”. Nemcsak a hosszú gyaloglást, de mindent, ami csak összegyűlt bennem, mindent, amire az ösvény megtanított, és mindazt, amit még nem tudhattam, bár éreztem, hogy valahol az is bennem van. Nem tudhattam, hogy a BMW-s férfit sosem látom többé, de négy év múlva átmegyek majd az Istenek Hídján egy másik férfival, akihez ott fogok férjhez menni, egy olyan helyen, amire majdnem innen is rálátok. Hogy kilenc év múlva ezzel a férfival Carver nevű fiúgyermekünk születik, másfél évvel ezután pedig egy Bobbi nevű kislány. Hogy tizenöt év múlva elhozom a családomat ehhez a fehér padhoz, mind a négyen eszünk egy fagyit, és közben mesélek arról az időről, amikor itt jártam, közvetlenül azután hogy végigmentem a Pacifikus Túraösvénynek nevezett valamin. És hogy túrám valódi jelentése csak ekkor világosodik meg előttem, a titok, a mivel állandóan kecsegtettem magam, csak ekkor mutatkozik meg. És ez vezet el ahhoz, hogy elmondjam. Nem tudtam, hogyan nyúlok majd vissza annyi évvel korábbra, hogyan keresek és találom meg azokat, akikkel az ösvényen találkoztam, hogyan keresek és nem találok meg másokat. Vagy hogyan bukkanok rá valamire, amire korántsem számítottam: egy gyászjelentésre. Doug gyászjelentésére. Nem tudtam, hogy azt olvasom majd: sárkányrepülő-balesetben meghalt Új-Zélandon kilenc évvel azután hogy búcsút mondtunk egymásnak a PTÖ-n. Azt sem, hogy miután kisírtam magam, és visszaemlékeztem, micsoda életvidám fiú volt, lemegyek az alagsorba, ahol a legtávolabbi

sarokban rozsdás szögre akasztva ott lóg Szörnyeteg, és szemügyre veszem a Dougtól kapott hollótollat, ami mostanra megkopott és eltöredezett, de még mindig ott van, a hátizsákom váza mellé beszorítva, ahová annyi évvel korábban dugtam.

Mindezt nem tudhattam a fehér padon ülve azon a napon, amikor befejeztem a túrámat. Kivéve azt, hogy nem is kell tudnom. Elég bíznom abban, hogy amit tettem, mind igaz. Megérteni a jelentését akkor is, ha még nem tudom pontosan elmondani, mi az ‒ mint ahogy az Álom egy közös nyelvről kötetének éjjel-nappal a fejemben járó sorairól sem tudom. Hinni, hogy nem kell már puszta kezemmel nyúlni minden

után. hogy elég csupán látni a víz‒színe alatt elcikkanó halat.Tudni, Hogy ez minden. Ez az én életem s mint minden élet, rejtelmes, visszafordíthatatlan és szent. Annyira közel van, annyira jelen van, annyira az enyém. Hogy milyen vadon éltem, amikor hagytam, hogy így legyen.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A miigwech indiángyerekkoromban, szó, amit gyakran hallottam Minnesota északiodzsibvé részén töltött s úgy érzem, itt muszáj használnom. Azt jelenti, „köszönöm”, de jóval többet is: a hála és az alázat keveredik benne. Ezt a hálát és alázatot érzem én is, amikor köszönetet szeretnék mondani mindazoknak, akik segítségemre voltak e könyv megírásakor. A legmélységesebb miigwech férjemnek, Brian Lindstromnak jár, aki írásaimban és az életben is mérhetetlenül szeret. Köszönöm, Brian. Hálával tartozom az Oregon Arts Commissionnek, a Regional Arts and Culture Councilnak és Literary Artsnak, hogy e könyv írása és egész pályám során anyagilag és emberileg támogattak. Köszönöm Greg Netzernek és Larry Coltonnak, hogy mindig meghívnak a Wordstock Festivalra. Köszönöm a Bread Loaf Writers’ Conference-nek és a Sewanee

Writers’ Conference-nek, hogy lényeges dolgokban a segítségemre voltak. E könyv legnagyobb részét az ebédlőasztalunk mellett írtam, de bizonyos fontos fejezetei másutt születtek. Hálás vagyok a Soapstone-nak az alkotóházi meghívásáért, de a leginkább Ruth Gundle-nak, a Soapstone korábbi igazgatójának, aki különösen nagylelkűnek bizonyult a könyv megírásának korai szakaszában. Mélységes hálám Sally és Con Fitzgeraldnak, akik oly kedves házigazdáim voltak a Vadon utolsó fejezeteink írásakor abban a gyönyörű, csöndes, „picike” házukban az oregoni Warner Valleyben. Köszönettel tartozom a páratlan Jane O’Keefe-nek, aki lehetővé tette

Warner Valley-beli

tartózkodásomat, és nemcsak autóját adta kölcsön, de be is vásárolt helyettem. Köszönet ügynökömnek, Janet Silvernek és kollégáinak a Zachary Shuster Harmsworth Ügynökségnél. Janet, a barátom vagy, harcolsz értem, s hasonlóképpen látjuk az irodalmat. Mindig hálás leszek a támogatásodért, az eszedért, a szeretetedért. Le vagyok kötelezve a Knopfnál többeknek, akik a kezdet kezdetén is hittek a Vadonban, s azért dolgoztak, hogy valóra váljon. Különösen hálás vagyok szerkesztőmnek, Robin Dessernek, aki folyamatosan ösztönzött, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki a könyvből. Robin, köszönöm az intelligenciádat és kedvességedet, a nagylelkűségedet és hihetetlenül hosszú, egyes sorközzel megírt leveleidet. Nélküled ez a könyv nem lenne az, ami. Köszönettel tartozom még Gábriellé Brooksnak, Erinn Hartmannak, Sarah Rothbardnak, Susanna Sturgisnek és LuAnn Walthernak. Mélységes meghajlás gyerekeim, Carver és Bobbi Lindstrom előtt, akik kedvesen és humorral viselték, hogy néha el kell vonulnom írni. Soha nem hagyják, hogy elfelejtsem: csak az élet és a szeretet számít. Köszönettel tartozom elképesztő írótársaimnak: Chelsea Cainnek, Monica Drake-nek, Diana Page Jordannek, Erin Leonardnek, Chuck Palahniuknak, Suzy Vitello Soulenak, Mary Wysong-Haerinek és Lidia Yuknavitchnak. Bölcs

tanácsaitok, őszinte kritikátok és a tuti pinot noir lekötelez. Őszinte hálával tartozom barátaimnak, akik szeretnek és gondoskodnak rólam. Túl sokan vannak ahhoz, hogy mindenki nevét felsoroljam. De tudjátok jól, kikre gondolok, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy jelen vagytok az életemben. Vannak azonban, akiknek szeretnék külön

köszönetet mondani ‒ azoknak, akik számos módon segítették e könyv megírását: Sarah Berry, Ellen Urbani, Margaret Malone, Brian Padian, Laurie Fox, Bridgette Walsh, Chris Lowenstein, Sarah Hart, Garth Stein, Aimee Húrt, Tyler

Roadie és Hope Edelman. Barátságotok és kedvességetek pirulásra késztet. Köszönöm Arthur Rickydoc Flowersnek, George Saundersnek, Mary Caponegronak és Paulette Bates Aldennek, hogy mentoraim voltak. Jóindulatuk rengeteget jelent.

Köszönet a Wilderness Pressnek az útikönyvek kiadásáért ‒ még mindig ezek a Pacifikus Túraösvény alapművei. Jef frey P. Schaffer, Ben Schifrin, Tliomas Winnett, Ruby Jenkins és Andy Selters nélkül elvesztem volna. Bár a legtöbbjükkel csak rövid időre találkoztam a PTÖ-n, ismeretségüktől gazdagabb lettem. Megnevettettek, elgondolkodtattak, rávettek arra, hogy még egy napot kibírjak, és főleg arra, hogy megbízzam idegenek jóindulatában. Különösen a PTÖ 1995-ös „öregdiákjainak”, CJ McCl ellannek, Rick Topinkának, Catherine Gurthrie-nak és Joshua O’Briannek tartozom hálával, akik kérdéseimet nagy körültekintéssel válaszolták meg. Utoljára szeretnék megemlékezni barátomról, Doug Wisorról, akiről könyvemben is írtam. 2004. október 16-án halt meg, 31 éves korában. Jó ember volt, túl korán ment át a folyó túlpartjára. Miigwech.

A PTÖ-N ELÉGETETT KÖNYVEK

Jeffrey P. Schaffer, Ben Schifrin, Thomas Winnett, Ruby Jenkins és Andy Selters: 7he Pacific Crest Trail, Volume 1: California, 4. kiadás, Wilderness Press, 1989. január (A Pacifikus Túraösvény I. kötet ‒ Kalifornia) June Fleming: Staying Found: The Complete Map and Compass Handbook (Tájékozódás: a térképészet és az

iránytűhasználat kézikönyve) Adrienne Rich: 7he Dream of a Common Language*

(Álom egy

közös nyelvről) William Faulkner:

Míg fekszem kiterítve

Flannery O’Connor: The Complete Stories** (Összegyűjtött novellák) James Michener: The Novel (A regény) Margaret Drabble: A Summer Bird-Cage (Nyári kalitka) Vladimir Nabokov: Lolita James Joyce: Dublini emberek J. M. Coetzee:

A barbárokra várva

Jeffrey P. Schaffer, Andy Selters: The Pacific Crest Trail, Volume 2: Oregon and Washington , 5. kiadás, Wilderness

Press, 1992. május (A Pacifikus Túraösvény 2. kötet ‒ Oregon és Washington) Robert Atwan, Joyce Carol Oates (szerk.): The Best American Essays, 1991. (1991 legjobb amerikai esszéi) Maria Dermoût: The Ten Thousand Things

(A tízezer dolog)

* nem égett el, végig velem volt ** nem égett el, elcseréltem a The Novelre