Charles Bukowski Egy tróger vallomásai Istenem, gondolta a nő, miközben meztelenül olvasta az ágyon Aldingtontól az Egy Géniusz portréját, D. H. Lawrence angol író életrajzát, hiszen ez egy imposztor! Nem D.H. Lawrence, hanem a nő férje, Henry, a pókhasával és a rendetlen hajával, és ahogy ott állt a gatyájában az ablak előtt, mint egy arab ló, és nyerített; és arról beszélt, hogy egyszer békává fog változni, és hogy venni akar egy Buddha-szobrot, és hogy meg akar öregedni és a tengerbe fulladni, és hogy szakállat akar növeszteni, és hogy úgy érzi, hogy nővé alakul. És Henry csóró volt, csóró, értéktelen, szánalmas és undorító. És csatlakozni akart a Mahler Társasághoz. A lehelete büdös volt, az apja őrült, az anyja rákban haldoklott. És mindezeken túl a városban kegyetlenül meleg volt, pokolian meleg. - Van egy új ötletem - mondta a férfi. - Csak négy-ötezer dollár kéne hozzá. Befektetés kérdése az egész. És utazgathatnánk hozzá egy lakókocsiban. A nő le akarta torkolni valamivel, mondjuk azzal, hogy "Nincs négy-öt ezer dollárunk", de nem tudta kimondani. Semmit sem tudott kimondani: az ajtók és az ablakok mind be voltak csukva, a sivatag közepén voltak, ahová még a keselyűk sem szállnak, és odakint épp atomrobbantáshoz készülődtek. A nő akár otthon is maradhatott volna Texasban, az apjával - ez a férfi itt egy hülye, egy szarjankó, egy pipogya fráter, egy semmittevő. Szimfóniák és költői képek mögé rejtőzik; egy gyenge és érdektelen lélek. - Elviszel a múzeumba? - kérdezte a nő. - Minek? - Művészeti kiállítás van. - Tudom. - Na, nem akarsz Van Gogh-ot látni? - Leszarom Van Gogh-ot. Mit kezdjek Van Gogh-al? Az ajtók újra bezárultak, a nőnek nem jutott semmilyen válasz az eszébe. - Nem szeretem a múzeumokat - folytatta a férfi. - Nem szeretem a múzeumos embereket. A légkondi be volt kapcsolva, de a lakás kicsi volt, megállt benne a meleg. - Sőt - mondta a férfi, és levette a a pólóját, csak a gatyájában állt ott -, senkit sem szeretek. Meglepő, de a mellkasa szőrös volt. - Sőt - folytatta, és a gatyáját is ráeresztette az egyik lábfejére -, egyszer írok majd egy könyvet, az lesz a címe, hogy Egy tróger vallomásai. A csengő a szakadó hús hangjával hasított a szobába. - Jézusom! - mondta a férfi, mintha valami nagy baj történt volna. A nő felpattant az ágyról, nagyon sápadtan és meztelenül. Mint egy banános cukorka. Aldington és D.H. Lawrence és Taos a padlóra zuhantak. A nő a szekrényhez pattant, és női rongyokat kezdett magára rángatni. 1
- Hagyd a francba a ruhákat - mondta a férfi. - Nem fogod kinyitni? - Nem! Minek nyissam? A csengő ismét megszólalt. Hangja belengte a szobát, megtalálta őket, végighasított a bőrükön, hatalmas szemekkel püfölte őket. Aztán elhallgatott. Aztán megint megszólalt, belihegte a szobát, visszahúzódott a folyosóra, aztán eltűnt. - Vajon ki lehet az? - kérdezte a férfi, de meg sem moccant. - Nem tudom - mondta a nő, lehajolt, és a fejére húzta a kombinét. - Tessék! - kiáltotta. - Tessék - és kitartotta a karjait, mint óriás csápokat. Aztán némi undorral levette magáról a kombinét. - Miért viselik a nők ezt a szart? - kiáltott fel a férfi. A nő úgy érezte, erre nem kell válaszolnia, kiszedte Lawrence életrajzát az ágy alól. Aztán visszabújt az ágyba a könyvvel, a férje pedig a díványra ült. - Építettek neki egy kis síremléket - mondta a férfi. - Kinek? - csattant fel a nő. - Lawrence-nek. - Ó. - Abban a könyvben van róla egy kép. - Igen, láttam. - Láttál már valaha kutyatemetőt? - Mit? - Kutyatemetőt. - Mi van vele? - Mindig tele van virágokkal. Mindegyik kutya sírján van virág, mindig frissek, mindegyik egy-egy szép kis vázában. Elsírja magát tőlük az ember. A nő megtalálta, hogy hol hagyta abba a könyvet, mint aki egy kis békés pontra lel a tó közepén: a hónapok kínkeserves múlásával Lorenzo egyre jobban érezte a tragikus veszteséget... - Bárcsak tanultam volna balettezni - mondta a férfi. - Annyira nehéz bármit megtenni, de csak mert hervadt a lelkem. Nagyon hajlékony vagyok, tudnék ugrálni trambulinon, vagy min. Vagy lehetnék legalább béka. Meglátod, egyszer majd békává változok. A nő tava felborzolódott: - Hát a franc egye meg, akkor tanulj balettezni! Járj esténként órákra! Fogyjál le! Pörögjél! Legyél béka! - Mi? Munka után? - kérdezte a férfi szerencsétlenül. - Istenem - nyöszörögte a nő. - Csak várod a sült galambot? Felkelt, a fürdőszobába ment, és becsukta az ajtót. Ez sosem fogja megérteni, gondolta a férfi a kanapén, sosem fogja megérteni, hogy csak viccelek. Túl komolyan veszi magát. Bármit mondok, abban mindig valami igazság vagy tragikus fontosság vagy jelentőség kell legyen. Engem ez már nem érdekel! Észrevett az asztalon egy összefirkált papírcetlit. A nő írása volt. Felvette: 2
A férjem egy költő, Sartre-val és Lorca-val egy lapon emlegetik, ír az őrületről, Nietzsche-ről és Lawrence-ről, de mit írt rólam? "elolvassa a vicceket kiviszi a szemetet kis sapkákat csinál nyolcra misére megy" Én is költő és művész vagyok, néhány okos kritikus szerint meg főleg, de a férjem csak ennyit írt rólam: "elolvassa a vicceket..." A férfi hallotta, hogy a nő odabenn lehúzza a vécét, és már jön is ki. - Szeretnék bohóc lenni egy cirkuszban - fogadta a nőt. A nő visszabújt az ágyba a könyvvel. - Te nem szeretnél olyan festett arcú tragikus bohóc lenni? - kérdezte tőle a férfi. A nő nem válaszolt. A férfi felkapta a lóverseny szórólapját: POWER 114 B.g.4, a Kozmikus Bombától Pomayya, Pompeji Breeder, Brookmeade Versenyistálló. 1956 12 2 4 1 $12,950 Július 18 - Január 11/16 1:45 1/5 láb 3 122 2 1/2 3 2h GuerinE'Alw 86 - Jövő vasárnap Calientebe megyek - mondta a férfi. - Jó, áthívom Charlotte-ot. Allen biztos elhozza majd kocsival. - Szerinted tényleg megkettyintette az a pap, amikor a filmet forgatták? A nő lapozott egyet. - Válaszolj már, baszd meg! - kiáltotta végül mérgesen a férfi. - Mire? - Szerinted tényleg egy ribanc, vagy csak úgy kitalálja ezeket? Szerinted mind kurvák vagyunk? Minek kínlódunk, minek olvassuk ezeket a könyveket? Minek írjuk a verseket, amit úgyis visszaküldenek, és minek dolgozunk apróért egy rohadt egérlyukban, ha úgyse kell a pénz? A nő lerakta a könyvet, és hátrafordult a férfihoz. - Hát - kérdezte halkan -, fel akarod adni? - Mit adjak fel? Nincs is semmink! Vagy Beethoven Ötödik szimfóniájára gondolsz? Händel Vízizenéjére? Vagy talán a lelkünkre? - Ne veszekedjünk. Kérlek. Nem akarok veszekedni. - Hát tudni akarom, hogy mire készülsz! A csengő a végítélet harsonájaként szólalt meg ismét. - Csitt! - mondta a férfi. - Csitt! Maradj csöndben! 3
A csengő megint megszólalt, mintha azt mondaná, hogy tudom, hogy ott vagytok, tudom, hogy ott vagytok. - Tudják, hogy itt vagyunk - suttogta a nő. - Ez lesz az - mondta a férfi. - Micsoda? - Mindegy. Csak maradj csendben. Hátha elmegy. - Ugye milyen jó, hogy ilyen sok barátunk van? - ment bele a nő a játékba. - Nem. Nekünk nincsenek barátaink. Mondom, hogy ez valami más lesz! A csengő szenvtelen hangja megint megszólalt. - Egyszer be akartam kerülni az olimpiai úszócsapatba - tért el a férfi a témától. - Percről percre nevetségesebb kijelentéseket teszel, Henry. - Leszállnál rólam? És amúgy - emelte fel a férfi a hangját - ki az? Senki sem válaszolt. Henry szeme elkerekedett, és mintha transzban lenne, megfeledkezett meztelenségéről, és kinyitotta az ajtót. Állt ott egy darabig, bámult maga elé, és a nőnek nyilvánvaló volt, hogy odakinn nincs senki, aki e ruhátlanságtól zavarba jönne, vagy csak bármi megjegyzést tenne. Aztán a férfi bezárta az ajtót. Az arcán különös kifejezéssel, kitágult pupillákkal nyelt egy nagyot, úgy nézett a nő szemébe. Mi lehet ez, talán büszkeség? - Úgy döntöttem - jelentette be -, hogy végülis nem alakulok át nővé. - Hát ez nagymértékben segíteni fog majd a kettőnk közti dolgokon, Henry. - És még a Van Gogh-ra is elviszlek. Vagyis... Elvihetsz te engem! - Már mindegy, drágám. Nem érdekel. - Nem - mondta. - Vigyél csak el! A férfi bemasírozott a fürdőszobába, és becsukta az ajtót. - Nem is érdekel - kiáltotta be a nő -, hogy ki volt az? - Kicsoda? - Hogy ki csengetett be? Kétszer? - Leszarom - mondta a férfi. - Tudom, ki volt az. - Na akkor ki volt az? - Ha! - Mi? - Mondom, ha! Nem mondom meg! - Henry, nem is tudod, ki volt az, éppúgy nem tudod, mint én. Megint csak hülyéskedsz. - Ha megígéred, hogy elviszel a Van Gogh-ra, megmondom, ki volt. - Jól van - ment bele a nő -, megígérem. - Oké, én voltam! - Te csengettél be? - Igen - nevetett a férfi hülyén -, én kerestem saját magamat! Mind a kétszer! - Jó érzés így hülyéskedni, ugye, Henry? A nő hallotta bentről a vízcsobogást, és tudta, hogy a férfi borotválkozáshoz készül. 4
- Megborotválkozol, Henry? - Úgy döntöttem, mégsem növesztek szakállat - kiáltott ki a férfi. A nő már megint unta a férfit, úgyhogy csak kinyitotta valahol a könyvet, és olvasni kezdett: - Nem akarsz már többé? - Szakítani akarok veled - te is szabad leszel, és én is. - És mi van az eltelt hónapokkal? - Nem tudom. Nem mondtam olyat, amit ne gondoltam volna komolyan. - Akkor most miért vagy olyan más? - Nem vagyok... Ugyanaz vagyok... Csak tudom, hogy ez így nem jó. Bezárta a könyvet, és Henryre gondolt. A férfiak kisfiúk. Nem szabad komolyan venni őket. Nem bírják a sérüléseket. Ezt minden nő tudja. Henry az életet ezzel a hülyéskedéssel próbálta - úgy-ahogy - végigcsinálni. A szerencsétlen vicceivel. A nő felkelt, és mintha álmában sétálna, a fürdőszobaajtóhoz ment, kinyitotta, és benézett. A mosdókagyló szélén egy félig habos borotvapamacs és egy vizes tálka állt. De a víz a kagylóban hideg volt, és az alján, a dugó mellett egy összegyűrt kesztyű nagyságú, kövér, zöld béka bámult rá. Black Sparrow "New Year's Greeting" 1995 Fordította: Szegedi László 2009. november http://metanblog.blog.hu
[email protected]
5
