Celeste Bradley Az Alruhas

Celeste Bradley

Az álruhás

Testvéremnek, Cindynek, akire mindig számíthatok.

1

London, 1813 1813. április 7-én ment férjhez Mortimer Applequisthez, hirtelen haragjában és csupán képzeletben. A férfi nem létezett, mindössze egy név volt, amivel előhozakodhat, ha az emberek zavaróan beleavatkoznak a dolgaiba. Ebben a minőségében viszont kiválóan illett Miss Agatha Cunningtonhoz. Egészen mostanáig. Miután útra kelt, Agathát jóval többször akadályozták és tartóztatták fel, mint gondolta volna. Mindig valamilyen jótét lélek, aki megpróbálta megóvni őt saját magától. Mintha egy nő képtelen lenne jegyet venni és elutazni Lancashireből Londonba egy férj felügyelete nélkül. Attól kezdve azonban, hogy bejelentette, családi állapota „férjezett”, az emberek csakis segítőkészen és udvarias tisztelettel viszonyultak hozzá. Tulajdonképpen már évekkel ezelőtt kreálnia kellett volna egy férjet magának. És mivel nem tetszett neki, hogy szegény Mortimer pusztán egy név, amit szükség esetén kimond, utazás közben gyakorta maga elé képzelte őt, tulajdonságokkal ruházta fel, elvégre az ő fantáziájának szülötte volt. Magas, de nem testes. Elegáns, de nem hiú. Napbarnított, de nem füstös képű. És ha a valóságban is megjelenhetett volna ez a férfi, Agatha tökéletesen elégedett lett volna a maga kreálta házastárssal. Mortimer még inkább kapóra jött, amikor Agatha a városba érkezett, és

megengedhette magának, hogy béreljen egy kicsi házat – ami csak az övé! – az illusztris Carriage Square-en, és felvegyen néhány szolgát. Sőt, Mortimer révén szabadon járkálhatott mindenütt, hogy kutasson eltűnt bátyja, James után. Ám mindennek ma vége szakad, ha nem ötöl ki valamilyen tervet. A hallban egészet ütött az óra, s Agatha egyre idegesebb lett. Megfordult, hogy visszamenjen gyönyörű új házának előcsarnokába, s közben ügyet sem vetett a rózsamintás tapétára és a fénylő, sötét bútorokra, melyek korábban arra csábították, hogy ezt a házat válassza. Karját szorosan összefonta, fejét leszegte, és erőltette az agyát, hogy megoldást találjon. Miért van az, hogy soha nincs kéznél egy férfi Agatha Cunnington életében, amikor égető szüksége lenne rá? Pearson talán eljátszhatná Mortimer szerepét. Nem, túl öreg és túl potrohos. Esetleg Harry? Nem, ő túl fiatal, valójában még kisfiúnak számít. Pearson kedvéért alkalmazta inasként Harryt, de a lakáj unokaöccse aligha felelne meg a célnak. Egy férfira van szüksége, méghozzá azonnal! *** Simon Montague Raines, alias Simon Rain a Carriage Square-i ház cselédbejárata előtt álldogált és az álruháját vizsgálgatta. Keze és arca koromtól feketéllett, az egyik vállán átvetett hosszú seprűk is kellően használtak voltak. Hát persze, hiszen egykor kéményseprőként kereste a kenyerét. A célszemély háza kívülről egészen rendezettnek tűnt, tiszta bejáratával és fényesre súrolt lépcsőivel. Fantasztikus, mennyi ármány bújhat meg egy ártatlan külső mögött. Vétkek, hazugságok, akár árulás is. „Mrs. Mortimer Applequist” – állt a névtáblán. A bért viszont egy bizonyos bankszámláról fizették, amelyet Simon már hetek óta figyelemmel kísért. Egy férfi számlájáról, aki nagyon is tisztában van azzal, mit jelent az árulás.

Simon rábízhatta volna valamelyik beosztottjára is ezt a feladatot, s így objektíven és távolról szemlélhette volna az eseményeket, ahogyan egy jó mesterkémhez illik. Ám be kellett ismernie, hogy az eset személyesen is érinti őt. Valaki megölte az embereit, akiknek a személyazonossága annyira titkos volt, hogy még egymás létezéséről is alig tudtak. Az Álruhások Klubjában csupán ketten voltak, akik név szerint fel tudták sorolni a tagjaikat. Simon és még valaki. Egy férfi, aki már hetek óta nem jelentkezett. Egy férfi, akinek a London Banknál nyilvántartott számláján hirtelen megnőtt a pénzösszeg. Egy férfi, aki Simon banki informátorai szerint bőkezűen fizetett, hogy kibérelje és bebútorozza a csinos kis házat, amely előtt most Simon állt. Fanyar mosollyal felemelte seprűjét, és felkészült, hogy most utoljára eljátssza a kéményseprő gyűlölt szerepét. A Korona védelmében, természetesen. *** A helyzet egyre aggasztóbbá vált. Agatha hiába gyötörte termékeny agyát egész délelőtt, hogy megoldást találjon, semmi sem jutott eszébe. Az előszobaszőnyeg csaknem kikopott már ideges járkálásától. Leszegett fejjel lépkedett, amikor teljes erőből beleszaladt valamibe, ami egy perccel azelőtt még ott sem volt. Megtántorodott, mégsem esett el. – Oppá, asszonyom! Jó’ van? Nem láttam, ’ogy gyön. Agatha pislogott, tekintetét az előtte álló fekete jelenségre emelte. Fekete kabát, fekete mellény, és fekete kéznyomok a saját makulátlan köntösének ujján. – A ruhám! A férfi gyorsan elengedte. – ’át, meleg egy ’elyzet vót! Döntenem kellett, hogy a ruha ujja piszkolódjon-e össze inkább vagy a popója, amikó a padlón landol. Asszem, melléfogtam.

A fickó élcelődött vele, és igen jól vágott az esze. Agatha már éppen rá akart pirítani, ezért mérgesen felnézett – bele a valaha is látott legkékebb szempárba és a koromfekete arcba. A saját ruhája is kormos lett, pont, amikor Lady Winchell érkezik hozzá látogatóba… Korom. Kéményseprő. Férfi. Újra felnézett rá, és kissé tüzetesebben megszemlélte. Magas, de vékony, mint egy agár. Pontosan, mint Mortimer. Még a korom sem tudta elfedni karakteres arcvonásait. – Bocs, assz’nyom. Csinos a ruhája, vagyis az vót. Nem ’iszem, hogy a korom kigyön belőle… Tökéletes férfi! – Bánom is én a kormot – szakította félbe. – Jöjjön velem. A fickó pislogott, Agatha viszont egyre csak a szeme zafír ragyogását bámulta. Aztán észrevette, hogy a fekete alak meg se mozdul. – Na, jöjjön már! Egy újabb pislogás után a kéményseprő vállat vont és megindult a nő után. Felmentek egy csigalépcsőn, majd végig a rövid folyosón. Egy faburkolatú ajtó előtt a nő megfordult és feltartotta a kezét. – Várjon. Látta valaki bejönni? A gyönyörű kék szemekbe sokatmondó ragyogás költözött. – A konyhán körösztül gyöttem be, assz’nyom. A magamfajta pofák jobbnak lássák, ha nem a főbejárati ajtót használják. Agatha a fejét rázta. – Nem az érdekel, ki látta az utcán. A szolgálóim közül látta-e valaki, hogy bejött? – ’át, a szakácsnő engedett be, de asszem rám se bagózott. Könyökig lisztes vót. – A férfi vigyorgott. – Ha ’ancúrozni vágyik, Simon Rain a maga embere. Persze csak mosakodás után. Agatha alig figyelt rá. Van még elég idő? – Igen, igen, mindjárt elkészíttetem a fürdőjét. Kinyitotta a hálószoba ajtaját. A szobáét, melyet oly nagy szeretettel rendezett be Jamie számára. Lényegtelen apróság, hogy ott van Jamie néhány holmija, melyet otthonról hozott el. Nincs értelme a könyveivel és a személyes tárgyaival most vacakolnia. Az érzelgősség várhat.

Egy órán belül a Chelsea-i Kórház Önkénteseinek Tanácsa három legbefolyásosabb tagja keresi fel Agathát és a férjét, Mortimert, akiről már oly sokat hallottak. Ó, hogy miért nem tudta tartani a száját? Egyszerűen csak meg kellett volna hallgatnia, amit a nők a férjükről meséltek. És az ő férjére vonatkozó kérdéseikre homályos válaszokat adnia. Ehelyett áradozott az ő „drága Mortie”-járól, vég nélkül sorolva tulajdonságait és erényeit. Tudós, zenész, kivételes sármmal és vonzerővel megáldva… És pillanatnyilag itthon van. Legalábbis Agatha kénytelen volt ezt mondani. Mivel Lady Winchell, a behízelgő mosolyával és vesébe látó tekintetével rákérdezett, illendő-e egy ilyen fiatalasszonynak egész nap férfiak között dolgozni a kórházban, miközben a férje külföldön tartózkodik. Most pedig Lady Winchell két, magas pozíciót betöltő hölgy társaságában idejön, hogy találkozzanak Mortimerrel. Agathának felrémlett, milyen gyanakodva méregette őt a lady, s önkéntelenül megborzongott. Ha rájönnek, hogy füllentett, nem maradhat itt tovább egyedül a városban. Önjelölt gardedámja napokon belül hazatoloncolná, s ő nem tudná teljesíteni misszióját. Két választása van. Bevallja az igazat, és visszatér Applebybe, mindahhoz, ami ott várja. Vagy hazudik. Újra. Nos, aki á-t mond, mondjon bé-t is. Kezét a kéményseprő hátára tette, és gyengéden betuszkolta őt a tágas hálószobába. – Vetkőzzön le a mögött a spanyolfal mögött. Azonnal intézkedem a fürdőjéről. Jobb, ha nem avatja be a szolgáit ebbe a kis színjátékba. Nemrégiben vette fel őket, még sohasem találkoztak Mortimerrel. Bármikor mondhatja, hogy egyéb kötelességei „elszólították” az urat a vacsorától, és a dolgok ismét visszatérnek a normális kerékvágásba. Miután rácsukta az ajtót a mit sem sejtő kéményseprőre, boldog mosollyal az arcán lesietett a lépcsőn. – Pearson – szólt a lakájának. – Örömteli meglepetésem van. Mr. Applequist hazajött! Rendkívül kimerült és azonnal fürdeni akar.

Pearson kijött a szalonból, ahol a vendégek fogadását célzó előkészületeket ellenőrizte. Ezüst szemöldökét felvonva a bejárati ajtóra sandított, amelyen természetesen egy lélek sem jött be egész délelőtt. – Igen, asszonyom. Valóban nagyszerű hír. Gondoskodjam Mr. Applequistről, míg felvesznek egy komornyikot? Agatha karba tette a kezét, hogy elrejtse a ruhaujján lévő fekete kéznyomokat. – Nem, Pearson, erre semmi szükség. Majd én ellátom a férjemet. Végül is annyi… beszélgetnivalónk van. Vajon miért bámul így rá az idős lakáj, hogy mindkét szemöldöke szinte a haja tövéig szökött fel? Talán egy nő nem beszélgethet a férjével? – Ahogy óhajtja, asszonyom. Nellie mindjárt viszi a vizet. – Köszönöm, Pearson. Egy perc, és jövök, hogy fogadjam a hölgyeket. Mire Nellie az utolsó vödör meleg vizet felhozta, majd távozott, Agatha már át is öltözött és a frizuráját is megigazította. Gyorsan átsurrant a másik hálószobába. Ez a szoba volt a legszebb a házban. Zöld bársony drapériák keretezték az ágyat, a kandalló majdnem akkora volt, mint a konyhai tűzhely. Nem látott senkit, csupán a nagy, gőzölgő kád állt előtte. Csak nem ment el? – Halló? Kéményseprő úr? Itt van? – Maga az, assz’nyom? A mindenségit, az embernek lefagy a tuggyamije, mire végre ’ozzájut a fürdőjéhez. A szoba sarkában álló, festett keleti mintás spanyolfal mögül mocorgás hallatszott. – Ó, ne! Ne jöjjön még ki! – szólt ijedten a lány, de elkésett. A spanyolfal mögül előlépett egy csaknem teljesen meztelen férfi. El kellene fordulnom. De igazán – győzködte magát Agatha. Mégsem tudott elfordulni. Csak állt és bámult, még pislogni és levegőt venni is elfelejtett. Miután a korom nagyját letörölgette magáról, a férfi olyan gyönyörű volt, mint egy görög szobor. Finom csontú arcából kiragyogó kék szem, borzas fekete üstök, és a teste… egyenesen álomszerű, olyan álomból, amelyről Agatha eddig nem is tudta, hogy létezik.

Karcsú alakját feszes izmok tették erőssé. Hasa szinte kockás. A válla nem túl széles, de határozott és erőteljes, karján az izmok egészen az ujjakig futnak, melyekkel most összefogja a törülközőt keskeny dereka körül. Agatha nagyot pislogott a hatalmas kezek láttán. Egek. Vajon a lábai is ilyen nagyok? Tekintete végigsiklott a férfin, le, egészen a lábáig. Úristen. Jamie cipője nem fog rámenni! – A csudába! A fickó arcáról eltűnt a vigyor, ő is lenézett. – Mi baja a lábammal, assz’nyom? – Mutassa a cipőjét! – Osztán minek? – emelte fel a hangját felháborodottan. – Az én cipőm. Nem loptam el semmit! – Meg kell néznem a cipőjét, hogy jó lesz-e. A férfi még mindig haragosan ráncolta a szemöldökét, de lehajolt és előhalászta a cipőjét a spanyolfal mögül. Agatha a látványtól csaknem megfulladt. – Adja ide – nyújtotta érte a kezét, majd átvette a lábbelit. Alaposan megvizsgálta, a meglepetéstől magasba szökött a szemöldöke. – Ez egész jó. Igen, azt hiszem, nagyszerű. Szólok Pearsonnak, hogy tisztítsa ki, míg maga megfürdik. Sarkon fordult és elindult kifelé. – Negyedóra múlva lent várjuk. De egyetlen szót se szóljon, senkihez! – De assz’nyom, és mi lesz a – bökött fejével az ágy felé –tudja mivel? Agatha az ágyra nézett, majd újra a férfira. – Szundíthat majd utána is, ha akar, bár nem hiszem, hogy olyan rettenetesen kimerítő lesz a dolog. – Bíztatóan rámosolygott. – Igen, mindenben megfelel. Az új holmiját a széken találja. Igyekezzen. És ne feledje: egyetlen szót se! Agatha rácsukta az ajtót a gyönyörű kéményseprőre, és nagy levegőt vett. Ó, istenem. Vajon minden férfi így néz ki a ruhája alatt? Ebben kissé kételkedett.

Igyekezett kivonni magát a jövevény varázsa alól. Most az aktuális problémára kell koncentrálnia. Lesietett a lépcsőn, hogy megnézze, felszolgálták-e a frissítőket, s közben határozottan megtiltotta magának, hogy elképzelje, hogyan néz ki az a tökéletes test a fürdőben. Víztől csillogó. Csupa szappan. Te jó ég. *** Simon ajka cinikus mosolyra nyílt, ahogy végigdörzsölte a szivaccsal a már teljesen tiszta testét. Itt van Mr. Applequist házában, Mr. Applequist fürdőkádjában, és Mr. Applequist felesége várja őt lenn. Feltéve, hogy a hölgy valóban Mrs. Applequist. Hiszen nem ez a név szerepel a bankszámlán, amelyről fizették a ház bérleti díját és a szolgákat. A számla nem volt másé, mint James Cunningtoné, Simon kémtársáé, korábbi legjobb barátjáé, aki nagy valószínűséggel áruló lett. A gondolatra Simon ujjai úgy megszorították a szivacsot, hogy az csontszáraz lett. Sokéves barátságot és bizalmat adott el James egy zacskó aranyért, vagy talán csak egy nő kegyeiért. Merthogy éppen szerelmes volt, de legalábbis buja vágyak rabja. Ő maga dicsekedett el vele, amikor utoljára találkoztak. Simon magánirodájában ültek egymással szemben, és James egyfolytában a legújabb szeretőjéről áradozott. – Egyszerűen hihetetlen, Simon. Hajlékony, mint a kígyó, és fürge, mint a mókus. Életemben nem láttam még ilyen nőt. És miket tud! Tele van energiával… – James hátradöntötte a fejét a székén és elégedetten felsóhajtott. – Teljesen lefárasztott, de biztos, hogy még ma estére összeszedem magam. Neked is egy ilyen nőt kellene találnod, öregfiú. Simon csak felmordult, túlságosan lekötötték a frontról érkezett legújabb hírek ahhoz, hogy felvegye a kesztyűt. – Nem kell megnősülnöd, Simon. Sőt, még szerelmesnek sem kell lenned. De szükséged van egy kis hancúrozásra. Hogy elvonja a gondolataidat a munkáról. Egy nőre, aki végre kimozdít ebből a

poros irodából. Pezsegjen a véred, mielőtt olyan merev leszel, mint drága alapítónk a hideg sírjában. James a Simon feje felett függő Daniel Defoe portréra nézett, vizsgálgatta, mintha valami szokatlant keresne rajta. – Bár lefogadom, fiatalkorában ő is vérbő fickó volt. Nagy kalandor. Biztos, hogy soha nem ücsörgött egy hegynyi papírmunka mögött. Simon erre már felnézett. – Mégis minek neveznéd, hogy valaki regények és politikai szatírák százait írja meg, ha nem papírmunkának? James visszakanyarodott a korábbi témára. – Ki tudom deríteni, van-e a lánynak nővére. Vagy barátnője. – Nem, köszönöm, James. Már átéltem, amit most te, és úgy gondolom, nem igazán éri meg. Túlságosan sebezhetővé teszi az embert. Meghagyom neked az efféle élvezeteket. James elkomorodott és hirtelen előrehajolt. Könyökével odébb lökött egy hétre való hírszerzőjelentést. – Simon, légy nagyravágyóbb. Legyen valami perspektíva előtted. Az életben nem csak az Álruhások Klubja létezik. A fenébe, Európán kívül van egy egész világ, amely fikarcnyit sem törődik Napóleonnal, meg azzal, hány lovaskatonája van, vagy hány kémje Londonban! Simon elgondolkodva nézte fiatal barátját. James egy csomó dologgal nincs tisztában. Jó kolléga, gyors észjárású és elkötelezett, de csakis saját magáért felelős. Ha elkapják, csak a saját nyaka kerül Napóleon hurokjába. Legalábbis addig, míg át nem veszi Simon helyét az Álruhások Klubja mesterkémjeként. Simon viszont nem engedhette meg magának, hogy hibázzon. Az összes emberének élete az ő kezében volt, sőt, ha úgy vesszük, talán Anglia minden polgáráé. Ekkora teherrel nincs ideje semmiféle hancúrozásra. Nincs egyetlen vesztegetni való pillanata, nem hagyhat figyelmen kívül egyetlen tényt sem. A helyzet magaslatán kell állnia, megbirkóznia az egyre sokasodó rejtélyekkel, hogy legközelebb, amikor „álruhásai” valamelyikét kiküldi egy megbízatásra – talán éppen Jamest –, az illetőt a lehető legpontosabb és legfrissebb információkkal láthassa el.

Hogy ha valamelyik embere hazája szolgálatában halna meg, Simon azzal próbálhassa enyhíteni a maga fájdalmát, hogy tudja, minden tőle telhetőt megtett. Talán egyszer sikerül ezt elérnie. Jamesnek szemmel láthatóan nem voltak ilyen aggályai, amikor megkapta legújabb megbízatását, szórakozottan szalutált Simonnak és rávigyorgott. Majd fütyörészve távozott, hogy még egy utolsó italt tarháljon Jackhamtől a bárpult mögül. Simon azóta nem hallott róla. Ez a tény inkább aggodalomra, semmint vádaskodásra adhatott volna okot. Ám nemsokára kiderült, hogy valaki információkat szolgáltatott ki Simon embereinek személyazonosságáról. És sorra érkeztek a hírek egy-egy embere haláláról vagy sebesüléséről. Simon eljátszott a gondolattal, hogy a kiszivárogtató egy, a hierarchiában őfelette álló ember lehetett, mivel annyira biztos volt James lojalitásában. Ám hirtelen egy jelentős pénzösszeg tűnt fel James bankszámláján, olyan nagyságrendű, mely miatt Simon a lehető legrosszabb eshetőségre gyanakodott. Barátja az ellenségnek kémkedik. Fogalma sem volt, hogyan történhetett a dolog. Számtalan ok lehet, ami miatt egy kém köpönyeget vált, a lázadástól az elcsábulásig. Simon sajnos nem tudta James szeretőjének a nevét, viszont rajta tartotta a szemét pártfogoltja bankszámláján. Végül pedig feltűnt a színen egy bizonyos Mrs. Applequist, aki szabadon gazdálkodott James pénzével. Ekkor döntött úgy, hogy lépnie kell. Ma reggel még azon töprengett, hogyan juthatna be a Carriage Square-i házba. A kéményseprő álruha kamaszkorában jól bevált számára… Mindent gondosan eltervezett; szándékosan ragadta meg a pillanatot, amikor a szakácsnő a legjobban elmerült a munkájában, s ekkor kopogott be a hátsó ajtón. Gyorsan elmotyogta, hogy „kéményseprés Mrs. Applequist részére”, és már benn is volt. Innen kezdve már, mondhatni, sínen volt: végigosont a házon, miközben fél szemmel a lakájra figyelt. Az efféle finom, ezüsthajú alkalmazottak nyilvánvalóan gyanút fognak, ha találkoznak egy kéményseprővel, amikor senki sem rendelt ilyen szolgáltatást.

Abban reménykedett, hogy gyorsan feltérképezheti a házat, későbbi munkáját megkönnyítendő, és esetleg az egyik emeleti ablakot kireteszelheti. Ám, az igazat megvallva, rendkívül kíváncsi volt a ház asszonyára is. És ekkor váratlanul belefutott Mrs. Applequistbe. Alaposan összeütközött a telt idomú, kívánatos női testtel, s beletelt egy pillanatba, míg újra levegőhöz jutott. Szerencséjére a hölgyet nem izgatta túlságosan, mit keres ő a házban. Sőt, az sem jutott eszébe, hogy a kéményseprők többnyire vagy kamasz fiúk, vagy igen alacsony termetű férfiak. Látszott, hogy egészen máshol jár az esze. De mire megy ki a játék? Simon úgy vélte, a kádban lubickolva nem juthat közelebb a megoldáshoz, ezért felállt és hagyta, hogy testéről lecsepegjen a víz. Mialatt a mellkasát szárazra dörzsölte, felidézte magában Mrs. Applequist arcát, amikor váratlanul megpillantotta őt egy szál törülközőben. A nő nem riadt meg, de a szeme hatalmasra kerekedett a csodálkozástól. Sőt, Simon részéről nem szerénytelenség azt állítani, hogy az elismeréstől. Ez viszont kölcsönös volt. A férfi igen szemrevaló kis töltött galambnak tartotta Mrs. Applequistet. Igen, a ruházata makulátlan, a háza tipp-topp. Mindazonáltal, egy ilyen alkatú nőszemély valószínűleg a hálószobában érezné otthonosabban magát és nem a bálteremben. Határozottan egészséges étvágyú teremtés. És úgy látszik, most Simonra éhezett rá. Nem mintha ő ezt nagyon bánta volna. Viszont nem szerencsés, ha afférba bonyolódik a vizsgálandó személlyel. Hacsak nem feltétlenül szükséges. *** Agatha egyre jobban bepánikolt, ahogy türelmetlenül várakozott a szalonban. Ki gondolta volna, hogy ilyen bonyodalmakat okozhat a férjezett állapot?

Már ötödszörre törölgette le a teástálcát, és pillanatonként a kandallópárkányon lévő órára siklott a tekintette. A hölgyek fél órán belül megérkeznek, s az ő kéményseprőjének addig le kellene jönnie, hogy elmondhassa neki, mi a szerepe ebben a színjátékban. Beharapta alsó ajkát és emlékeztette magát, hogy zokszó nélkül elviseli mindezeket az izgalmakat, ha cserébe sikerül rátalálnia Jamie-re. James Cunnington katona, és most Napóleon ellen harcol – pillanatnyilag ennyit tudott róla. Négy év óta hetente érkezett tőle levél, de az utóbbi két hónapban egy sem. Sőt, azóta egyáltalán nem hallott felőle. Hiába érdeklődött a hadseregnél, nem kapott választ. Mivel muszáj volt megtalálnia Jamie-t, s ez a késztetés óráról órára erősödött Agathában, sebtében összecsomagolta holmiját egy utazóládába, és vett egy jegyet a következő postakocsira, mely Applebyből Londonba vitte. A szolgái segítették a szökésben, és bízhatott bennük, hogy ameddig lehet, titokban tartják majd, hová tűnt. Nem lenne jó, ha Redvás Reggie rálelne, mielőtt megtalálja Jamie-t. Ez azzal járna, hogy erőszakkal visszavinné őt Applebybe, egyenest az oltár elé. A Mortimerrel kötött „házassága” csak az utazás megkönnyítését célozta. Senki sem kérdőjelezte meg, hogy egy férjezett asszony egyedül utazik, főleg nem ilyen háborús időkben, amikor oly sok férj volt távol az otthonától. Amikor azt tanácsolták neki, érdeklődjön a londoni Chelsea Kórházban Jamie után, férjezett státusza révén nyert bebocsátást, és vált lehetővé számára, hogy önkéntes ápolónőként gondozza a sebesülteket. Ennek ellenére az álnév alatt történő utazás még elmegy, de egy fiktív férj életre hívása a világ számára abszolút más tészta. – ’ello, drágám. Itt vónék. Agatha hirtelen visszazökkent a jelenbe, és felnézett… majd még feljebb… és meglátta az egyik legvonzóbb férfit, akire valaha is rávetette a szemét. Jamie nadrágja kissé szűk volt a csípőjén, bár a mostani divathoz képest még elment. Agatha lelkét azonban felbolygatta. Feljebb vitte tekintetét a veszélyes területről, hogy tovább szemlélje a férfi átalakulását.

Jamie hófehér inge és sötétzöld mellénye nem adott okot az aggodalomra, de a kabát! Ó, egek! A vállvonal a helyén volt, derékban is tökéletesen illett rá a ruhadarab, ám a kobaltkék szín túlságosan kiemelte azokat a szikrázó kék szemeket. Nyakkendőjét csak lazán kötötte a gallér köré, inkább egy kalózhoz, semmint egy úriemberhez illően, s így túl sokat mutatott erős, napbarnított nyakából. Halálosan veszélyes kombináció, valóban. Agatha csodálkozott, hogy képzeletben máris kezdte egyenként lehámozni a férfiról Jamie ruhadarabjait, míg lelki szemei előtt újra csaknem teljesen csupaszon állt, mint pár perccel azelőtt. – Mi? Nem áll jó’? – A kéményseprő megfeszítette a vállát, majd derekát megcsavarva maga mögé nézett. – Aszittem, egész jó’ nézek ki. Télleg. – Dehogynem, csodá… vagyis… pont megfelelően néz ki, tökéletesen megfelelően – kényszerítette Agatha elkalandozott fantáziáját, hogy újra felöltöztesse a férfit. – Kérem, jöjjön be és üljön le. Szívességet kérek magától. A fickó bátortalanul rámosolygott, amitől Agatha kénytelen volt ökölbe szorítani mindkét kezét, hogy ne figyeljen a kéményseprő szája mellett két oldalt megjelenő gödröcskékre. Mintha mágnes vonzana, gondolta. Milyen hihetetlenül rossz időzítés. Arról nem is szólva, mennyire nem helyénvaló. Vajon lesz-e olyan valaha, hogy nem tornyosulnak akadályok az utamba? Agatha a pillantásával minden dühét a férfira zúdította, s ettől Simon arcáról lehervadt a gyönyörű mosoly. Nagyszerű. Ha egy darabig még sikerül rá haragudnia, talán könnyebben átvészeli a napot. Most fesztelen, „na-bumm-és-akkor-mi-van” módon kell viselkednie. – Üljön le, kérem, Mr.…? – mutatott Agatha a vele szemben lévő székre. – Rain. Simon Rain – ült le a férfi, és továbbra is várakozón tekintett rá. Az óra háromnegyedet ütött, és Agatha tudta, nincs sok ideje a magyarázkodásra. – Szükségem van egy úriemberre, aki ma a társam lesz. Semmit sem kell tennie, abszolút semmit, csak mosolyogjon és üdvözölje a vendégeimet. Majd én viszem a társalgást. – Agatha hátradőlt és elmosolyodott. Ez megvan. Röviden és tömören.

– És mér? – ráncolta homlokát Mr. Rain. – Úgy értem, segíteni szeretnék magának, assz’nyom, nem csinyálok semmi rosszat. Ez a dolog itten nem tűnik ’elyénvalónak, a legkevésbé se nem. – Ó, dehogy. Semmi rossz nincs benne. Egyszerűen bemutatom magát a férjemként, maga ráhajol a hölgyek kezére, mindannyian elücsörgünk a szokásos negyedórán át, majd megteázunk. Magának meg sem kell szólalnia. – A férjeként? – pattant fel a székről Mr. Rain. – Ájjon meg a menet, ’isz’ nem is vagyunk ’ázasok! Mi van, ha az ura rájön? Kitekeri a nyakam, ammá biztos. Én azt tenném, ha maga az én feleségem lenne. – Igazán? Úgy értem, persze, hogy ezt tenné. De Mr. Applequist miatt nem kell aggódnia. Ő… A csukott ajtón át behallatszott az érkező vendégek hangja. Agatha megrémült. Ó, ez máris rosszul indul! – Ő egyáltalán nem létezik, Mr. Rain! – sziszegte a férfi felé, épp amikor Pearson ajtót nyitott, hogy bejelentse a vendégeket. – Nem vagyok férjnél, maga nem kerülhet bajba, és egyetlen szót sem szabad kiejtenie a száján

2

Miközben kényszeredetten mosolygott vendégeire, Agatha mellkasa elszorult az izgalomtól. Vagy talán a fűzőjét húzta túl szorosra. Semmiképpen sem azért remeg, mert az izmos comb szorosan a combjához simul, vagy mert egyfolytában érzi a frissen fürdött férfi tiszta illatát. Úgy érezte, nem kap levegőt, miközben Mr. Rain mellett ült, Lady Winchell-lel és két társnőjével szemben. Agatha hiába igyekezett a szalont színessé és komfortossá tenni, Lady Winchell a szék szélén kucorgott, mintha attól félne, bepiszkítja a ruháját. A lady finoman elfintorodott, amint belekóstolt a teájába, és letette a csészét meg a csészealjat. A mozdulat hangsúlyozta mentazöld ruhába bújtatott, elegáns alakját, és ettől Agatha még jobban vágyott legalább egy csipetnyi kecses bájra, telt idomai helyett. – Amikor a mi drága Agathánk önről mesélt, Mr. Applequist, be kell vallanom, azt hittem, maga túl tökéletes ahhoz, hogy igaz legyen. – Átható tekintetét Agathára szegezte, majd lenézett a nő kesztyűtlen kezére. – Már korábban is észrevettem, hogy nem hordja a jegygyűrűjét, drágám. Talán elvesztette? A gyűrű. Teljesen megfeledkezett a jegygyűrűről. – Ó, nem, dehogy. De a kórházi munkához le szoktam venni. Félek, hogy baja esik. Ez egy… egy Applequist családi örökség. – Egy pillanatra szinte látta is a gyűrűt. Zafír, döntötte el. Mint Mortimer szeme – vagyis, az Simon szeme volt. A csudába. Tudta, ettől kezdve el kell hinnie saját kitalációját. – Hmm – kommentálta Lady Winchell Agatha magyarázatát. Majd Simonhoz fordult. – Ugye tudja, hogy a felesége azt hiszi, maga saját kezűleg hozta létre a csillagokat az égen?

Minden szem Mortimerre szegeződött, Agathát pedig ismét elfogta a pánik. – De hiszen az én Mortie-m valóban tud csillagokat teremteni! Az én két szememben is az fénylik! – karolt bele bizalmasan társába Agatha. A férfi azzal a bizonyos, lélegzetelállító mosolyával fordult felé, s a három hölgy közül ketten hangosan felsóhajtottak. Lady Winchell azonban összeszűkült tekintettel méregette Simont. – Feltétlenül mesélnie kell az utazásairól, Mr. Applequist. Hogy megérthessük, mi veszi rá, hogy időnként elszakadjon imádni való asszonykájától. Agatha elborzadva nézte, hogy a kéményseprője szólásra nyitja a száját. Erőteljesen a lábára taposott az asztal alatt, majd gyorsan válaszolt helyette. – Annyira nem lehetek beképzelt, hogy azt higgyem, a társaságom felér egy indiai tigrisvadászat élményével, nem gondolod, drágám? – Sikerült ismét magára terelnie a hölgyek figyelmét. Nagyszerű. És most kell gyorsan kitalálnia valamit! A papát mindig könnyen el tudta szédíteni a Banbury-mesékkel. Biztosan megvezethetők ezek a diszkrimináló hölgyek is. Nagy a tét. Lehalkította a hangját, hogy némi izgalmat csempésszen meséje fonalába. – Képzeljék csak el, milyen egy elefánt hátán himbálózni, mialatt a hatalmas állat átvág a dzsungelen! Gondoljanak bele, mekkora feszültséget érez az ember, ahogy egyre közeledik vérszomjas prédájához. És hogy mit él át, amikor felemeli a puskáját, hogy rálőjön a tigrisre. – Mrs. Trapp és Mrs. Sloane elragadtatással hallgattak. Nem úgy Lady Winchell. – Tigrisre vadászni Indiában? Csak nem? Most, amikor fiatal férfijaink színe-java a démoni Napóleon ellen harcol? – De Mortimer missziót teljesített – a herceg kérte fel rá –, egy üzenetet vitt a fejedelemnek – fecsegett tovább Agatha. – A tigrisre meg kénytelen volt rálőni, amikor… amikor az a bestia elrabolta a fejedelem egy szem fiát! Mortimer egyetlen puskalövéssel megmentette a gyerek életét! – Miközben a tigris a karmai közt tartotta a fiút, Mr. Applequist? – érdeklődött mézesmázos hangon Lady Winchell. – Milyen… precíz.

– Milyen hősies – sóhajtotta Mrs. Trapp. – Milyen ördögi – lehelte Mrs. Sloan. Agatha mosolya egyre mesterkéltebbé vált. Még nem telt volna el negyed óra? Úgy érezte, még soha nem tartott ilyen sokáig tizenöt perc. – Mrs. Applequist, feltétlenül el kell hoznia elbájoló férjét a holnap tartandó estélyemre – szólalt meg Mrs. Trapp. A hölgy szemmel láthatóan zavarba jött, amikor Mr. Rain rávillantotta szédítő mosolyát a meghívás hallatán. Agatha megmerevedett. Nem, ezt nem teheti meg… Pedig megtette. Uralkodói fejbólintással elfogadta a meghívást mindkettejük részéről. A csudába! Úgy megszorította a férfi karját, hogy ujjai teljesen elhaltak, ám Simon angyalian mosolygott rá és megpaskolta a kezét. Agatha zavartan felnevetett. – Ó, hogy milyen csacsi az én Mortimerem. Kiment a fejéből, hogy keddi napokon sosem ér rá, mivel minden kedden az édesanyját szokta meglátogatni. Tudják, Mortimer rajong az édesanyjáért. De nagyon kedves öntől, hogy ránk is gondolt, Mrs. Trapp. Egek! Hajszál híján lebuktam, emelte megkönnyebbült tekintetét Lady Winchellre Agatha. A lady mosolyától megborzongott, miközben az átható szemek végigpásztázták Mortimert. Ez a nő határozottan kiéhezettnek tűnik. Úristen! – Őlordsága és én egy hét múlva táncos vacsoraestet rendezünk, Mr. Applequist – szólalt meg Lady Winchell. – Meggyőződésem, hogy az úriemberek roppant élveznék, ha ízelítőt kaphatnának az ön kalandjaiból – és itt éles pillantást lövellt Agatha felé –, első kézből. Agatha épp levegőt vett, hogy tiltakozzon, de a lady feltartotta a kezét. – Ne, szóra sem érdemes, nem kell köszönetet mondania. Tudom, mennyire nehéz egy önökhöz hasonló fiatal párnak bekerülnie az előkelő társaságba. Felállt és udvarias, de diadalmas mosolyt küldött Agatha felé. – Alig várom, hogy jobban megismerhessem önt, Agatha. – Hangja szinte dorombolásnak tűnt. – És persze a férjét is.

Mr. Rain meghajolt a hölgyek előtt, miután „felesége” felrángatta őt a kerevetről. Mrs. Sloane és Mrs. Trapp hálásan vihogtak. Agatha visszafogta magát, hogy ne kezdje a szemeit forgatni. Az ég óvjon attól, hogy még egyszer ilyen ostoba legyek, gondolta. A hölgyek kifelé indultak, de többször is visszapillantgattak még. Agatha, miután lökött egyet Mortimeren, jelezve, hogy maradjon veszteg, az ajtóhoz kísérte vendégeit, ahol Pearson várta őket, kezében a hölgyek kabátjával és sáljával. – Remélem, el tudunk menni, mylady. De soha nem lehet tudni, mikor kell Mortimernek… – Ó, persze hogy eljönnek, Mrs. Applequist. Végtére is nem keddi napról van szó. Önelégült tekintete jelezte, hogy egyetlen szót sem hitt el az elhangzottakból. Feltette a kalapját és fagyos mosollyal így búcsúzott Agathától: – Nem okozhat csalódást nekünk. Ne feledje, nem sok lehetőség adódik rá, hogy valaki a mai világban a legjobb oldaláról mutatkozhasson be. A helyére simított egy tincset seszínű hajából, majd futólag visszapillantott a szalonba. – Milyen szófukar ember a férje. Remélem, legközelebb beszédesebb lesz. Az úriemberek nagyon várják, hogy hallhassanak a kalandjairól. Agatha megborzongott a szavakhoz társuló utolsó jeges mosolytól. Amikor a hölgyek végre eltávoztak, karját maga köré fonta, mintha fázna, és visszament a szalonba. Most mitévő legyen? – Asszem egész jó’ mentek a dógok. Egyá’talán nem vót nehéz. Télleg kedves hölgyek. – Úgy tűnt, Mr. Rain igen elégedett önmagával. – És egyetlen szót se nem szó’tam, pont, a’ogy maga akarta. Agathának leesett az álla. Ennek az embernek fogalma sincs, mit tett vele! Csak áll itt, azzal az ellenállhatatlan mosolyával és mesés alakjával. Simon borzalmas dolgot követett el, ezt ő is maga tudta, de a hölgy megérdemelte, amiért ilyen égbekiáltó hazugságokat hordott össze. Tigrisvadászat Indiában? Egyetlen puskalövéssel megmentette a

fejedelem fiát? Milyen visszataszító! Még ő maga is megutálta Mortimer Applequistet. Ó, de hiszen Mortimer Applequist nem létezik! Csupán a csinos, de füllentésre hajlamos Mrs. Applequist. Aki csupán úgy férjezett, mint egy Drury Lane Színház-beli színésznő. Viszont lefogadná, hogy legalább annyira jó az ágyban. Ám mégsem átlagos a hölgyike. Pompásan tud hazudni, még ha kissé elképesztő is, amiket kitalál. Igyekszik hihetően alátámasztani meséjének legapróbb részleteit is. És ami ennél is meglepőbb, meggyőzően tud viselkedni az igazi úrinők között. Simon tapasztalatból tudta, milyen nehéz úrrá lenni a meggyökeresedett kisebbrendűségi érzésen, és az alsóbb osztályból kiemelkedve előkelőnek mutatkozni. Rengeteg gyakorlás szükségeltetik hozzá. Vagy kiképzés, amit talán a franciáktól kapott a rejtélyes hölgy. Eddig nem hallott arról, hogy nők is részt vesznek a francia hírszerző hálózatban, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek nők a soraikban. Napóleon rendkívül kreatív. Pillanatnyilag ez most nem osztott, nem szorzott. A nő akár James Cunnington kedveseként, akár cinkostársaként lakik a házban, elvezetheti őt Jameshez. Mindenesetre Simon végrehajtotta a feladatát, és most már jól kiismeri magát a nő hajlékában. Még az egyik emeleti ablak reteszét is nyitva hagyta. Ma éjjel pedig tüzetesebben átkutatja a házat. De nagyon óvatosnak kell lennie. Ha bármilyen behatolásra utaló nyomot hagy, ő lesz az első, akit meggyanúsíthatnak. Nem mintha a nő valaha is meg tudná őt találni. Ő viszont rajta tartja majd a szemét. Ez holtbiztos. Udvariasan bólintott, amint Agatha elhaladt mellette. – Örvendek, hogy szógálattyára lehettem, assz’nyom. És köszönöm a fürdőt. Összekapom a cuccaimat és lelépek. A szalonajtó centiméterekkel az orra előtt csapódott be. Simon odanézett, és látta, hogy egy párnás tenyér tapad erősen az ajtóra. – Na ne má’. Aszittem, végeztünk. – Végeztünk? Még hogy végeztünk? Azok után, hogy ilyen slamasztikába kevert engem? Kellett magának olyan elbájolóan viselkednie? Kellett olyan… olyan… szóval úgy mosolyognia? A csudába. Ismét úgy mosolygott.

Agatha gyomra remegni kezdett tőle. – Elbájoló vótam? Úgy, ’ogy egy szót se nem ejtettem ki? ’át az meg ’ogy lehet, mi? Hangja halk és incselkedő volt, szeme ragyogott, mintha közös titkuk lenne. Csupán a szája egyik sarka kunkorodott felfelé, aminek puszta látványától hol forróság, hol jeges izgalom járta át Agathát. Megnyalta az ajkát. A férfi felkuncogott, lehelete melegen cirógatta Agatha arcát. Fahéjillata volt. Vajon az íze milyen lenne? Uramisten, mit tettem? Átbújt a férfi karja alatt és átsietett a szobán. Nagyobb távolságot akart tartani tőle. Hogy ne érezze a bőrén a belőle áradó forróságot. Izzadó tenyerét végighúzta a szoknyáján, újra elővette műmosolyát és szembefordult Mr. Rainnel. Intett neki, hogy üljön vissza a helyére, a kék kerevetre, ő maga pedig arra a székre telepedett, melyen korábban Lady Winchell ült. Távolságtartás. Mr. Rain a kerevethez lépett, de nem ült le. Megállt mögötte és a támlájára könyökölt. Nem szólt, csak gondosan tanulmányozta Agathát, ajkán még mindig a szívmelengető félmosollyal. – Leülhet, Mr. Rain – mutatott ismét a kerevetre a nő. – Ó, mosmá résen leszek. Egérutat ’agyok az ajtó felé, nehogy megin’ csapdába ejtsen. – Biztosíthatom, Mr. Rain, nincs szándékomban senkit sem csapdába ejteni. – A pimasz! Pedig valóban csapdába ejtettem, vagy nem? Ó, egek, mibe keveredtem? – gondolta letörten. Feszes tartása és felháborodása egy csapásra elenyészett, Agatha szemlátomást összeomlott. Arcát két kezébe temette, mintha így kiiktathatná a szobát, a férfit és reménytelenül összekuszált helyzetét. Gondolkozz, parancsolt magára. Ne, most ne arról, milyen jól áll a nadrág Mr. Rainen. Inkább arról, hogyan hozhatnád helyre a dolgokat. Nem veszítheti el munkáját a kórházban. Ez a legalkalmasabb kapcsolódási pont London és a háborúban lévő katonák között. Felhasználhat minden lehetőséget, hogy Jamie után érdeklődjön, és

első kézből származó listákat láthat a harcokban elesett és a sebesülten megtalált katonákról. – Nocsak, mintha kissé összezuttyant vóna, assz’nyom. Nemtom, mér. Azok a hölgyek mosmá asziszik, maga valóban férjezett. – Igen. És azt, hogy maga a férjem – mormolta Agatha az ujjai közül. – És mit fognak gondolni, ha nem megyek el Lady Winchell táncos vacsoraestjére? Kísérő nélkül nem mehetek, különösen most, hogy már megismerkedtek Mortimerrel. És Lady Winchell is tudja, hogy egy ilyen sokak által irigyelt meghívás elől nem lehet kitérni anélkül, hogy pletykák kapnának lábra. Rögtön beleütnék az orrukat Agatha ügyeibe, s az effajta kíváncsiskodást aligha úszná meg szárazon. Hogy elpuskáztam a dolgokat! A fenébe is! A fészkes fenébe! A szitokszavak kissé megnyugtatták, de amikor felemelte az arcát, a fő bajkeverőt látta meg elsőnek, aki még mindig hanyagul könyökölt a kerevet támláján. – ’át, télleg sajnálatos a hölgynek, de ehö má nekem semmi közöm se nincsen, ugyi? – És megfordult, hogy távozzon. – Várjon! – Talán mégse kuszálódtak teljesen össze a dolgok. Talán csoda történik. Volt egy másik kulcs, melyet Agatha összekapcsolhatott Jamie eltűnésével. Egy név. Tulajdonképpen nem valódi név, inkább képletes. Amikor James utoljára otthon volt, Agatha véletlenül meglátott egy rejtjelezett levelet a szobájában, „Griffmadár” aláírással. Mi dolga lehet egy egyszerű katonának Britannia leghíresebb kémjével? Agathának fogalma sem volt róla, de kétségtelen, hogy Jamie és a Griffmadár között van valamilyen kapcsolat. Ha megtalálná a Griffmadarat, rajta keresztül Jamie-hez is eljuthatna. És mivel a Griffmadár nemesember, könnyebben rátalálhat, ha bekerül az előkelő társaságba. Ehhez pedig Mortimerre van szüksége. Mr. Rain félúton visszafordult, de látszott rajta, nem szívesen hagyja magát eltéríteni. Mivel lehetne rábírni, hogy maradjon? – Az a helyzet, hogy még mindig szükségem van egy férjre. Maga pedig igénybe akarta venni az ágyat. Ez megoldható, ha beleegyezik,

hogy segít nekem. – Elalhatna Jamie ágyában akár élete végéig, ha segítene megtalálni a bátyámat, gondolta Agatha. Simon meghökkent a vakmerő ajánlaton. Mi a valódi szándéka ennek az állítólagos Mrs. Applequistnek? Tekintetét lassan végighordozta rajta a munkájában megszokott alapossággal, igyekezett olyan jeleket találni, melyek elárulnák, ki ő. A felszínen nem sokat vélt felfedezni. Ruházata jó minőségű, bár egy kissé divatjamúlt. Vonásai szabályosak és vonzóak, mint egy almaarcú vidéki lányé. Semmi nem utalt arra, hogy a nőszemély bármiben is eltér az átlagostól. Amíg a testét nem vette szemügyre. Ezt viszont már alig tudta elfogulatlanul megtenni. A telt, kívánatos idomoktól hirtelen melege lett. Nem tudta úgy vizsgálgatni, hogy ne akarná jóval közelebbről is megszemlélni. Vajon a valóság is annyira ígéretes, mint a képzelgése? Kerek mellei ugyanúgy kibuggyannának a tenyeremből, mint ahogy a fűzőjéből? A feneke tényleg annyira formás, ahogyan a ruhán átdomborodó csípője sejteti? Telt és érett, mint egy kísértő gyümölcs, mely kartávolságnyira van tőlem, morfondírozott Rain. Szájában összefutott a nyál. – Gondolom, kapna az alkalmon, hogy keressen egy kis pénzt, Mr. Rain. Végtére is, kéményseprőhöz képest kissé nagyra nőtt, nemde? Milyen kívánatos… – Mr. Rain? Nagy nehezen legyűrte éhségét és kezével gyorsan ellenőrizte, nem csordult-e nyál az állára. Hirtelen ismét visszabújt Simon, a pimasz kéményseprő szerepébe. – Még mi mindent akar tőlem? Semmit se nem vállalok, amijér dutyi járhat, nem én! – Persze hogy nem. Ez csak egy ötlet. Nincs benne semmi törvénysértő. Talán egy aprócska csalafintaság, de igazán nem komoly. És mindez a legjobb cél érdekében, efelől biztosíthatom. – Á, akkó jó… – Ó, Mr. Rain. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg! Csupán egy pár hétről van szó, esetleg valamivel többről, de igazán csak ennyi. És busásan megfizetem a szenvedéseiért. Esdekelve nézett rá és hatalmasat sóhajtott. Simon nagy nehezen elszakította tekintetét a nő dekoltázsáról. Szenvedéseimért? Mikor

egyeztem bele, hogy eljátszom a férje szerepét? Annyira elvonta a figyelmemet, hogy megfeledkeztem magamról. Ez a nő okos. Túl okos egy kitartott szeretőhöz képest. Találékonysága és szívóssága jóval átlagon felüli. Simon revideálta korábbi feltételezését. A nő nem egyszerű szemlélője az eseményeknek, hanem cinkostárs. A Lord Winchell londoni házában tartandó táncest azonban mindenképpen beleillik Rain tervébe. Még jobban rajta tudja tartani a szemét az állítólagos Mrs. Applequisten. És Winchell is szerepelt az általa megvizsgálandó személyek listáján, mivel a lord fényűzően él, magas pozíciót tölt be az előkelő társaságban és a Hadügyminisztériumban egyaránt. Winchellnek a miniszterelnökhöz közeli pozíciója már önmagában megér egy kis vizsgálódást. Mivel az „álruhások” létszáma jelenleg megfogyatkozott – s erre a gondolatra Simon elnyomta magában a fájdalom és a veszteség érzését –, most mindenkinek több célt kell szolgálnia. A táncesten való részvétellel két legyet üthetne egy csapásra… Figyelmét az aktuális problémára összpontosította, elhessegetve furcsa nyugtalanságát. Igen, ha elfogadja a nő ajánlatát, rengeteg információhoz juthat. Majd eltöprengett… pontosan mibe is egyezett most bele?

3

Ez volt a legkellemesebb álma. Meleg lehelet cirógatta a nyakát, s ő felsóhajtott. A meleg felé fordulva kéjesen nyújtózkodott. Kezével végigsimította… …az ágytámla kemény, hideg fáját. Érzéki félálmából felriadva Agatha hirtelen felült. Éjszakára befont copfjából kicsúszott a szalag, és a haja a szeme elé hullott. Gyorsan félresöpörte, majd csendben, mozdulatlanul ült és fülelt. Ugyanabban a jellegtelen szobában volt, mint máskor. A zömök bútordarabok sem mutattak szebben az árnyékban. A saját hálószobáját – Jamie-ével ellentétben – egyáltalán nem igyekezett lakályosabbá tenni. Az ablaka zárva volt a tavasz utolsó fagyos napjai elől, és az ágya melletti kályhában még izzottak a széndarabok. De mitől reszketnek a kezei? Miért vált kapkodóvá a légzése? És mi volt az az érzéki rebbenés a nyakán? Miért érez a szobában enyhe fahéjillatot? Simon. Neked Mr. Rain, édes lányom – korholta magát –, és ezt jobb, ha észben tartod. Főleg, hogy Jamie nagy hálószobájába telepítette be őt egész hétre. Mr. Rainnek egyáltalán nem volt ínyére, hogy a házban maradjon. De Agatha végül meggyőzte, nem jön ide semmilyen dühös férfiember, hogy megvédje a tisztességét. És valóban ez az egyetlen praktikus megoldás. Olyan nagyszerű érzés, hogy ismét van férfi a házban. Mély hang, határozott léptek, biztonságot adó jelenlét – s máris betölti az űrt. Agatha beharapta alsó ajkát. Borzasztóan hiányzott neki Jamie és a papa.

Bár nagyon szerette Applebyt, az utóbbi néhány évben egyre inkább nyomasztó teherré vált az egykori édes otthon. Jamie jó ideje nem lakott ott, már a bevonulása előtt sem. És a szegény papát, aki éppen két éve ment el, annyira letörte felesége tizenöt évvel azelőtti halála, hogy a könyvei közé és a matematikába menekült. Gondolatban akkor is távol járt, amikor a lánya és a fia társaságában volt. A birkanyájra és a gyümölcsösre mindig is Agatha viselt gondot, és határozottan furcsa volt számára, hogy most nem kell állandóan a bárányokra és az almákra gondolnia. Megdörzsölte égő szemét. Sírhatnékja támadt, de elnyomta magában a fájdalmat. Papa örökre eltávozott, de Jamie valahol megvan, s az én feladatom, hogy megtaláljam. Mr. Rain nem helyettesíti Jamie-t, csak eszköz e küldetés sikeréhez. Agatha tudta, közel jár célja eléréséhez. Maga elé képzelte a pillanatot, amikor rátalál a bátyjára, talán éppen a mentővonatokkal a kórházba szállított többtucatnyi sebesült között. Éppen egy másik – nem túl súlyos – sebesültet itat, amikor közben felnéz és megpillantja Jamie huncut vigyorát, meghallja évődő hangját. – Már megint az én dolgomba ütötted az orrod, Kotnyeleske? Egy pillanatra sem hagyhatlak magadra! Ezután felsegítené Jamie-t a szalmazsákról, és ő a saját lábán sétálna ki a kórházból – mert nem olyan borzalmasan súlyos a sérülése –, majd együtt visszamennének Applebybe, ahol minden úgy folytatódna, ahogyan régen volt. Mielőtt Napóleon hadat üzent, és Jamie bevonult katonának. Mielőtt a papa meghalt. Mielőtt Lord Fistingham felkereste Agathát és közölte, hogy ő az öröksége végrendeleti végrehajtója, mivel a bátyja is valószínűleg meghalt. És abban a megtiszteltetésben részesülhet, hogy egyesítheti vagyonát és birtokait Fistinghamével, ha feleségül megy Fistingham fiához, Reginaldhoz. Valamikor gyerekkorában egyszer véletlenül egyedül maradt Redvás Reggie-vel, és a testén érezte a fiú izzadt kezeit, a szájában a gusztustalan nyelvét. Attól kezdve igyekezett kerülni Reggie-t, még ha szomszédok voltak is. Igen fiatalon megtanulta, hogy nem bízhat benne.

Gyorsan elhessegette a régi emléket, és csak egy rövid pillanatra villant fel előtte Reggie verítékező, tizenéves arca, a felhős nyári ég előtt kirajzolódva, miközben ő kicsi kezeivel üti és karmolja védekezésül. Reggie nincs itt. Most biztonságban van tőle. Ahogyan az utóbbi néhány évben is volt Applebyben. Ám egy napon ennek is vége lett. Egy hónapja felkereste őt az otthonában Lord Fistingham és a fia, Reggie. Csupán azért engedte be a két férfit, mert nem akarta megsérteni őket. Őlordsága pedig sorolni kezdte elgondolásait. – Árva vagy, kislány. Nincs senki a világon, aki gondodat viselné. Az én kötelességem, hogy elrendezzem a sorsodat. – Jamie majd gondoskodik rólam, uram – vetette ellen Agatha. Tudta, semmi értelme azt állítania egy olyan begyöpösödött fickó előtt, mint őlordsága, hogy ő is képes sajátmagáról gondoskodni. – A fiatal James halott, ez nem vitás. Ne hajtogasd tovább ezt a butaságot, nézz szembe az igazsággal. Egy szál magad vagy a világban, éhezésre kárhoztatva. – Aligha – mormolta szárazon a lány. Egészen biztos volt abban, hogy Appleby nagyobb bevételt hoz, mint a Fistingham-birtok, mivel jóval gondosabban bántak vele. Arról nem is szólva, hogy az ő bankszámláit nem csapolta meg folyton egy semmirekellő, hazárdjátékos fiú. – Szamárság. Egy nő nem boldogulhat férfi nélkül. De én már megtettem a szükséges lépéseket. Az apád is – ó, mennyire hiányzik a drága Jems – ezt várta volna tőlem. Agatha próbált tisztelettudóan viselkedni, mivel a papát valamiféle barátsághoz hasonló kötelék fűzte Lord Fistinghamhez. Közben pedig átfutott agyán a rosszindulatú gondolat, hogy Lord Fistingham csak azért nézett be néhanapján hozzájuk, hogy levágja egy kis kölcsönre drága „Jems” barátját. Ilyenkor a papa csak ködösen pislogott és nagylelkűen írt egy csekket, bár soha nem kérdezett rá az összegre és soha nem is kérte vissza. Pedig ekkor már abszolút semmi nem érdekelte a számok és a képletek birodalmán kívül, így az ilyen csekkek megírásában inkább a

pénz iránti teljes közömbössége, semmint a nagylelkűség játszott szerepet. Majd őlordsága előadta tervét, miszerint egyesítik hatalmas birtokaikat, Fistingham név alatt. Agatha alig figyelt rá, időnként bólintott. Egészen addig, míg jeges rémülettel felfogta, hogy Lord Fistingham tervei között a házasság is szerepel. A lánykérésben hajthatatlan, nem fogad el nemleges választ. Agatha először attól tartott, őlordsága akarja őt feleségül venni. Aztán a helyzete még katasztrofálisabbá vált. – A lehető leghamarabb összeházasodtok Reggie-vel. Nincs más választásod, kislány. Amint látod, most már minden tulajdonod felett én rendelkezem. A fiatal Jems halálával apád végrendelete szerint minden énrám száll, míg férjhez nem mégy, utána pedig a férjedre. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, mi szerepelt a végrendeletben, de mély fájdalma elnyomott benne minden más gondolatot. Miközben egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy mindez igaz. Hogy az apja egy idegenre ruházta az ő jogos tulajdonát. Miért is ne tette volna? Hiszen gyakorlatilag a papa maga is idegenné vált, mióta a mama meghalt. – De hosszú évek óta én tartom fenn Applebyt! Képes vagyok megállni a saját lábamon! – Ó, tudom, hogy a fiatal Jems, a buta fiú, időnként megengedte, hogy te játszd az intéző szerepét. Szerencséje van, hogy nem okoztál nagy kárt. Épp ideje, hogy férjhez menj, kislány. – Fistingham csak állt, aztán gyengéd tekintete hirtelen élessé vált, amint a fiára pillantott. – Reggie, igyekezz meggyőzni az arádat. – Igen, apa. – Reginald diadalittasan mosolygott Agathára. Őlordsága ekkor távozott, kivette a kulcsot a zárból és gondosan becsukta maga mögött az ajtót. Agatha még most is emlékszik, hogyan visszhangzott végig a kattanás az idegein, sikító figyelmeztetésként. A romantikus rábeszélés nem volt jellemző Redvás Reggie-re. Amint Fistingham kiment a szobából, a fiú máris rávetette magát Agathára. Megragadta az ingvállánál fogva, majd meghúzta a haját, miközben, mint egy üzekedő kan, durván nyomulni kezdett. Agatha némán küzdött saját bénító félelme és a fiú túlereje ellen. Nem mert kiáltani a szolgáinak, hogy törjék be az ajtót és segítsenek

neki, mivel bizonyára az elöljáró elé citálnák őket, ha kezet emelnének egy lord fiára. Ennek semmiképpen sem lenne jó vége, mivel maga Lord Fistingham volt a helyi elöljáró. Ám amikor Reggie hanyatt döntötte Agathát a kereveten és leszorította, miközben kigombolta a nadrágját, a lány emlékezetébe bevillant egy régi kép, s azonnal tudta, mit tegyen. Még gyerekkorukban Jamie, hirtelen ötlettől vezérelve elhatározta, megtanítja húgát az önvédelemre. Bemutatta neki, hogyan tehet teljesen ártalmatlanná egy férfit egyetlen mozdulattal. Agatha teljes erejéből rúgott egyet. Térdével ugyan elhibázta, mivel Reggie teljes súlyával ránehezedett a szoknyáira, ám a combja hatékonyan érintkezett az ominózus testrésszel. Ami azt illeti, rendkívül hatékonyan. Reggie arca halványzöldre vált, miközben levegő után kapkodva legurult a lányról. Agatha pedig könnyedén felhúzódzkodott az ablakpárkányra és kimászott az ablakon, magára hagyva földön vonagló támadóját. Amikor másnap korán reggel elhagyta Applebyt, háza személyzete még mindig a szőnyeget elcsúfító hányásnyomokat próbálta eltüntetni. Agatha ráeszmélt, hogy miközben felidézte a történteket, folyton a csuklóit dörzsölgette, holott a sérülései már több mint egy hete begyógyultak. Megborzongott. Szórakozottan újra befonta a haját, majd gondolatait az előtte álló kihívásra összpontosította. Hogyan változtasson úriemberré egy kéményseprőt egyetlen hét alatt? Meg kell tanítania társalogni, táncolni, illedelmesen enni, sőt még járni is, mintha született nemes lenne. Embert próbáló feladat, a siker leghalványabb reménye nélkül. Agatha elengedte a copfját, és visszahanyatlott a párnájára. Lassan, lépésenként kell haladniuk. Az estét a férfival töltötte, s néhány hasznos kifejezést vettek sorra, melyek segítségével az elkövetkező néhány nap során boldogulni tud a ház személyzete segítségével. A kéményseprő gyorsan tanult, és a lány már kevésbé aggódott, hogy el tudja-e sajátítani a társalgás csínját-bínját. A legegyszerűbbnek a külcsín megváltoztatása ígérkezett. Már bebizonyította, hogy elfogadható a kinézete, sőt azt is mondhatjuk,

ellenállhatatlan. Az alkalomhoz illő öltözékben és egy kicsit csiszolgatva a modorán, valószínűleg egészen jól beválhat. Végtére is nem az a cél, hogy jó partit találjak neki. Csupán azt kell bebizonyítanom, hogy Mortimer egy átlagos férfi. Bárcsak ne mondtam volna róla, hogy muzsikus… Összekucorodva ölelte a párnáját, közben álmosan törte a fejét, hogyan másszon ki ebből a slamasztikából, míg végül újra elnyomta az álom. ***

Simon kilépett az árnyékból és Agathát nézte. A majdnem teljes sötétségben is jól látta alvástól kipirult arcát, s a gömbölyű vállát, amely kilátszott hálóruhája nyakkivágásából. Vajon mire megy ki ez a játék? Tökéletes színésznő, üde vidékies megnyilvánulásaival és leplezetlen szexepiljével. Simon arra számított, hogy a lány behívja őt ma éjszakára, és „megjutalmazza”, amiért itt marad és hajlandó segíteni neki. Ehelyett ragyogó mosollyal jó éjszakát kívánt, majd utasította a zavarban lévő Pearsont, hogy pontosan hét órára készíttessen reggelit. Simon nem nagyon ismerte a kitartott nők szokásait, de mindig is haszontalan henyélőknek képzelte őket, akik átlustálkodják a napot, éjszaka pedig a szeretőjüket fogadják. A házban valami megnyikordult, mintha tiltakozna. Az utóbbi néhány óra során centiről centire átkutatta, a személyzet traktusát kivéve. Azonban a saját szobájában sorakozó könyvekben talált néhány, meglehetősen terhelő beíráson kívül – Jamesnek, drága cselszövőmnek, szeretettel: A –, ez idáig semmi felhasználható nyomra nem akadt. Agatha nyugtalanul megfordult a takaró alatt, így Simon visszahúzódott az árnyékba. Ebben a helyiségben már végzett a kutatással, és mivel igen óvatosan kell viselkednie itt-tartózkodásának közel egy hete alatt, jobb, ha most távozik. A szoba már nem tartogat több érdekességet számára. Kizárólag az ágyban fekvő nőt. Aki olyan rejtélyt képvisel, hogy az már szinte a

rögeszméjévé vált. Néma csendben surrant ki, ahogyan bejött, s arra gondolt, talán mégsem kellett volna kioldania a lány copfját, hogy megsimogassa selymes haját. És abszolút nem kellett volna mélyen ráhajolnia, hogy beszívja az illatát, miközben alszik. *** London utcái valójában sohasem alszanak, legalábbis azon a részen, ahol Simon lakott. Amint végigsietett a kockaköveken az árnyékok takarásában, megcsapta a város párás, kormos levegője, melybe a piszkos Temze szaga is belevegyült. A Carriage Square-i ház friss, virágillatú szobái után újra a város áporodott bűze vette körül, mely olyan megszokott volt számára, mint saját arca a tükörben, bár nem különösebben szívderítő. A városnak ez a része nem tartozott sem a legjobb, sem a legrosszabb helyek közé. Az itteni lakosság összetétele volt a leginkább vegyesnek mondható Londonban, az összes társadalmi osztály keveredett benne. Napközben úriemberek haladtak el koldusok mellett, és úri nők sétáltak tudtukon kívül szinte testközelségben az utcalányokkal. Erre a negyedre sem a reménytelenség, sem a dekadencia nem volt jellemző, tökéletes helyszínéül szolgált az Álruhások Klubjának, mely napközben a nem egészen makulátlan hírnevű úriemberek klubja, éjszaka pedig Anglia legkiválóbb – bár némiképp rendhagyó – kémtestületének tanyája volt. Simon lassított, cipője halkan kopogott a kockaköveken. Időnként várt, míg elzötyögött mellette egy-egy kocsi, majd gyorsan beosont egy sikátorba. Egy pillanatra megállt és hallgatózott, nem jár-e arra valaki, és hagyta, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Az utcai lámpák fénye nem hatolt át a sötétségen, ám mégsem volt szüksége lámpára ahhoz, hogy el ne tévedjen. A sikátor éles kanyart vett, Simon sietősen befordult. Majd megállt, tapogatni kezdett maga előtt, és elégedetten nyugtázta, hogy a keze hideg vashoz ér. Gyakorlott, könnyed mozdulatokkal gyorsan felmászott a két, ablaktalan téglafal közé támasztott rozsdás létrán. A létra sehová sem vezetett. A végén a durva vas le volt vágva, így aki felmászott, fenn találta magát az egyik falon, ahonnan csupán lefelé mehetett.

Kivéve, ha az illető tudta, hogy az utolsó létrafokról átugorhat a szemközti fal egész hosszán végigfutó keskeny szegélyre. És ha azt is tudta, hol keresse, könnyen rátalált a fogódzókra. Simonnak keresnie sem kellett, hiszen ezt az utat az utóbbi néhány évben több százszor is megtette, ha esett, ha fújt, a legsötétebb éjszakában és a legragyogóbb napvilágnál egyaránt. Egyszer fennakadt a szegélyen, és a téglákba vésett, szinte láthatatlan fogódzókon csüngött, majd a szegélyen végigaraszolva egy vasrácsos ablakhoz ért. A rácsokat masszív lakat és erős lánc tartotta össze. Simon azonban felfedezett egy apró fogantyút az ablak jobb sarkában. Egy erőteljes rántás, és a jól megolajozott sarokpántok halk zöreje után Simon máris benn termett, az ablakon át. Egy, a konyha feletti raktárhelyiségbe érkezett, majd bezárta az ablakot és leporolta a kezét. S innen csak pár lépés az iroda.

4

Alig pár órával később Simon nagyot ásított, amint elhaladt a hallban a kora reggel már szorgoskodó kis szolgálólány mellett. Nellie derűs mosollyal és pajkos kuncogással üdvözölte. A nap még nem kelt fel, de Simon eltökélte, nem hagyja, hogy Agatha teljesen átvegye az irányítást. Ha a nő hét órát mondott, ő hat órakor fog reggelizni. Kinyitotta a reggeliző ajtaját, s egy újabb ásítást elnyomva megtorpant. – Jó reggel, Mr. Applequist. Jól aludt? A sárga tapétájú helyiségben Mrs. Applequist teljesen felöltözve az asztalnál ült és háromszögletű pirítósát rágcsálta. Simon nem hitt a szemének. A nő olyan élénk volt, mint egy kismadár, mely kora hajnalban élelem után kutat a kertben. Vasakarattal visszafojtotta ásítását, és kurtán biccentett. – És ön? – kérdezte, pontosan úgy, ahogyan előző este elpróbálták a jelenetet. A nő szeme elismerően elkerekedett a tökéletesen kiejtett szavak hallatán. Simonon halvány – nevetséges – büszkeség futott át. Persze hogy tud rendesen beszélni. Mindig is tudott. Illetve, nem mindig, de már hosszú évek óta. Vajon miért esik jól neki a nő elismerő pillantása? A nyakigláb inas kiment a helyiségből, és Mrs. Applequist látható megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. – Most már elengedheti magát, Mr. Rain. Simon csupán egy pillantást vetett rá, és elvett egy tányért a tálalóról az egymásra rakott halomból, majd leült Agathával szemben az asztalhoz. Az itteni szakács sokkal jobb, mint az enyém, állapította meg falatozás közben.

Lopva méregette a nőt, míg csendben reggeliztek. A nap már kezdett besütni a helyiségbe, vöröses árnyalatot kölcsönözve a hajának. Különös. Azt hitte, egészen fekete ez a hajkorona, nem pedig sötétbarna. Barna haj, barna szem. Abszolút átlagos, valóban. A lénye viszont a legkevésbé sem az. Simon gondolataiba befészkelte magát a gyanú. Vajon mi lenne tökéletesebb álcázás egy nő számára, mint az, ha abszolút átlagos? Az emberek nem szokták észrevenni az átlagos dolgokat. Egyszerűen átsiklanak rajta, hogy valami egzotikusabb, látványosabb dologra terelődjön a figyelmük. Mint az ő kéményseprő álruháján, ami annyira mindennapos, hogy szinte már láthatatlan. Az újságlap, amit éppen olvasott, megzörrent Agatha ujjai között, a nő pedig izgatottan felnyögött. – Mi van? – kérdezte Simon. – Ezt olvassa! – A mahagóniasztal közepére csúsztatta az újságot, majd elhallgatott. Mr. Rain felnézett és észrevette, hogy a nő tétovázva fürkészi az arcát. – Mia’? – Maga… maga ugye tud olvasni? Simon felmordult és kis híján összegyűrte az újságot, aztán eszébe jutott, hogy egy kéményseprő akár analfabéta is lehet. Hátradőlt a széken, és szó nélkül engedte, hogy a nő felolvassa neki a cikket, miközben ő az újságlapra szegezte tekintetét. Nem is igazi újság volt, inkább afféle pletykalap, tele „Lady B.”-ről és „Lord F.”-ről szóló hivatkozásokkal, házassági értesítésekkel, bulvárhírekkel a divatról, a kémekről… Kémek. Ó, ne. „Az önök lapja, a Voice of Society csodálkozott, hogy mostanában semmi hír Anglia legnagyszerűbb kémhőséről. Bár ő a Korona legszigorúbban őrzött titka, a Voice úgy tudja, hogy nemrégiben villámgyorsan lecsapott az ágyúgolyókat és lőszert szállító vagonokra, így meghiúsított egy támadást Anglia Fiai ellen. Az éj leple alatt, élete és testi épsége kockáztatásával hajtott végre egy öngyilkosságnak beillő akciót, hogy megsemmisítse a fegyvereket, melyekkel Napóleon Fiaink és Fivéreink vérét akarta ontani.”

Már hallotta a hírt, vagy valami ehhez nagyon hasonlót. Titkos szervezetének hadműveletei tehát kiszivárogtak. Olyan tények, melyeket rajta kívül csakis egyetlen ember tudhatott. Simon keze ökölbe szorult haragjában. Majd később. Úrrá lett dühén, és ismét Agathát figyelte. A nő tovább olvasta a cikket, egyre kacifántosabb szóvirágokkal magasztalták benne a hőstettet, míg végül már szinte gúnyolódásnak tűnt. Simon képtelen volt türtőztetni magát. – Mi ez a szenny’almaz? Mrs. Applequist sértődötten tette le az újságot. – Emiatt a „szennyhalmaz” miatt vagyok itt. Keresek valakit. Eltűnt, és muszáj megtalálnom. – Kit? – A neve James Cunnington. Ő a… ő nagyon kedves a szívemnek – mondta végül. James. A nő megmondta neki a szeretője nevét. – És nekem ehhe’ mi közöm? – Ha maga mellettem van, könnyebben mozoghatok az előkelő társaságban. Kérdezősködhetek, érdeklődhetek. A kém, akiről a cikkben szó van, a Griffmadár. A korábbi számokban valóban sokszor írtak róla. Ha megtalálom a Griffmadarat, azt hiszem, Jamesre is rátalálhatok. – A Griffmadarat, na ne… – Nem vagyok teljesen biztos benne. Csak egyetlen nyom állt rendelkezésemre, amin elindulhattam, ezért ezzel kezdem. Egyszer találtam egy levelet James holmijai között, melynek aláírásaként „a Griffmadár” szerepelt. – Ez aztán a nyom. – Ó, tudom, hogy nagyon halvány reménysugár. De akárhogy is van, meg kell találnom Jamest. Már csak ő maradt nekem. Hangja halk volt, de Simon kiérezte belőle a sziklaszilárd eltökéltséget. Nem szerencsés. Az ilyen emberek halálosan veszélyesek. Még ha a nő csupán egy kitartott, aki a szeretőjét keresi, akkor is keményen megütheti a bokáját. A nő nem csupán veszélyes, de ő maga is veszélyben van. Valószínűleg fogalma sincs, mibe mászott bele.

– Rengeteg a tennivalónk ma, Mr. Rain – mosolyodott el Agatha, miközben szalvétáját a tányérja mellé tette. – Lenne szíves utánam jönni a szalonba, miután befejezte a reggelijét? Simon bólintott, amint Agatha felállt, aztán képtelen volt levenni a szemét a kerek fenéken ringatózó szoknyákról, ahogy a nő kisétált a helyiségből. Kegyetlen hosszú lesz ez a hét. Közben viszont élvezheti a finom ennivalókat. Felvette a villáját és ismét nekifogott a reggelinek. Egy férfinak fenn kell tartani a kondícióját egy ilyen nő mellett. Sejtelme sem volt róla, mit vár el tőle a hölgy ***

– Na, ezt már nem csinyálom, nem én! Se nem most, se nem so’a. És ha asziszi, ’ogy rá tud venni, nagyon téved! A rizsporos paróka olyan erővel vágódott a hálószoba falának, hogy hatalmas felhő szállt fel belőle. Mrs. Applequist és Button, a komornyik, akit Agatha nemrég vett fel és szigorú titoktartásra esketett meg, csak nézték, ahogy a por a padlóra hullik, és vékony réteggel vonja be a tárgyakat, melyek áldozatul estek Simon ma délelőtti dührohamának. Egy szörnyen összegyűrt nyakkendő, inggallér-gombok és egy monokli hevert a padlón szétdobálva, a piperkőcök divatjával szembeni ellenérzésének bizonyítékaként. Mrs. Applequist felsóhajtott. Aztán még egyszer. – Rendben van, Mr. Rain. Talán a paróka tényleg túlzás. Végtére is, nem a bíróságon kell megjelennie. Ha lemondunk a gallérgombokról és a monokliról, hajlandó megbarátkozni a gondolattal, hogy nyakkendőt viseljen? Az előkelő társaságban egyetlen úriember sem jelenik meg komplikáltan megkötött nyakkendő nélkül. – Nah, rendbe’! – dörmögött haragosan Simon, de alig bírta visszatartani a nevetését. Kezdte élvezni a cudar kéményseprő szerepét. Felemelte az állát és hagyta, hogy Button a frissen kivasalt

nyakkendőt a nyaka köré tekerje és megkösse. A komornyik keze remegett, és Simon egy pillanatra megsajnálta szegény párát. Mrs. Applequist folyton a titoktartásra figyelmeztette, Mr. Rain pedig egyfolytában zsörtölődött. Button kétségtelenül úgy érezte magát, mintha a bolondokházában lenne. Az utóbbi három napot tekintve Simon maga is kezdte azt hinni, hogy hamarosan kényszerzubbonyban találja magát. A nappalai minden percét beszédgyakorlatok, az evőeszközök használatának memorizálása és táncleckék töltötték ki. Hajnaltól késő estig pokoli keményen dolgoztatták, mint eddig még soha. Csaknem olyan nehéz volt eljátszania, mennyire nem ismeri ezeket a dolgokat, mint először megtanulnia őket. Mrs. Applequist kénytelen volt egy komornyikot alkalmazni, de mindent ő végzett el helyette. Ő maga állította össze a tananyagot, együtt étkezett Simonnal és folyamatosan helyreigazította. – Ne nyelje el a h hangot, Mr. Rain. – A bocs helyett mondja, hogy bocsánat, Mr. Rain. – Ez a salátásvilla, Mr. Rain. Ha olyan szegény, műveletlen fickó lenne, amilyennek a nő hiszi, mostanra már komplett idióta vált volna belőle. Alig tudta türtőztetni magát, hogy kibírja a nyaggatást a délutáni teázásig, és ne fojtsa meg ezt a kis hárpiát. Miután a szolgáló kivitte a tálcát, a nő felhúzott egy finom porcelán zenedobozt, majd lassan a „tanulószoba”-szalon közepére lejtett és hívogatón Simon felé intett. Simon soha nem táncolt valami jól. Korábban nem volt miért magasabb szinten elsajátítania ezt a képességet, így az első lépéseknél nem nagyon kellett színlelnie esetlenségét. Voltaképpen a képességeit főként a rejtőzködés és a titkos tevékenységek terén tökéletesítette, nem a divatra és a társasági élet szabályaira koncentrált. Sajnos mind ez idáig hagyta, hogy a nő úgy öltöztesse őt, mint egy manökent. Button végre befejezte a tökéletes nyakkendőkötés rituáléját, és Simon a tükör elé lépett. Meghökkent az estélyi ruhás alak látványától. Button talán nem a legtalpraesettebb teremtés, viszont komornyikként maga a tökély. Simon csak pislogott a tükörben elé táruló képtől.

Micsoda elegancia! Akár egy igazi lord. Egyáltalán nem az ő stílusa. Fölöttébb furcsa volt így látnia magát. – Button, maga egy csoda! – csapta össze a tenyerét elragadtatásában Mrs. Applequist. – Ó, Mr. Rain, tetőtől talpig úriembernek néz ki! Légy óvatos, öregfiú! Nem szabad ilyen gyors eredményt felmutatnod. Összevont szemöldökkel méregette a tükörképét. – Úgy nézek ki, mint egy istenverte divatbáb, becsszóra! Durván lerántotta a nyakkendőt és ledobta a mellényt. – Akkó’ cicomázzon így fel, amikó’ nagyon muszáj, nem vagyok ’ajlandó mindennap felvenni ezt a maskarát. A nő tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy Mr. Rain kezdte kigombolni az ingét. Ügyelt rá, hogy kissé elügyetlenkedje, majd türelmetlenül áthúzta a fején. Agatha egyet hátrébb lépett, de szemét nem vette le róla. – Nem tud betelni a látvánnyal? – mordult rá haragosan Simon. A nő szeme elkerekedett, elállt a lélegzete, ettől Simon végül elnevette magát. Agatha fülig pirult a harsány hahotázástól, és elfordult. – Button, lenne szíves felkészíteni Mr. Raint az uzsonnához? Gyors léptekkel az ajtóhoz ment. Amikor tekintetét Simonra emelte, az öröm eltűnt belőle, s a nagy, sötét szemekben egészen más érzelem tükröződött. *** Meghátrálási stratégiáját követően Agatha egy pillanatra megállt Simon szobájának ajtajánál, nekidőlt a hall lambériás falának és mélyet lélegzett. Micsoda nyápic alak vagyok! Az egyik pillanatban megfogadom, hogy kizárólag „kelléknek” tekintem őt, a következőben meg teljesen levesz a lábamról a férfias megjelenésével! De hát valóban ellenállhatatlan! S ez rendkívül zavaró. Új ruhadarabjaiban – és azok nélkül is – bármely fiatal lány számára ő

testesítené meg az ideális úriembert. Agatha már nem számított fiatal lánynak, és Mr. Rain sem volt úriember. – A teát a szalonban szolgáljam fel, asszonyom? Agatha kinyitotta a szemét és Pearsont látta maga előtt, amint meglehetősen zavartan méregeti, hogy úrnője úgy áll, mint egy falnak támasztott seprű. – Igen, köszönöm, Pearson – köszörülte meg a torkát Agatha és kedvesen rámosolygott a lakájra. – Egy frissítő tea valóban jót fog tenni. Mr. Rain nagyszerűen halad az étkezési szokások elsajátításában, bár még mindig túlságosan lelkesen kebelezi be az ételeket. Nem kellene olyan örömteli hangokat kiadnia étkezés közben. Borzasztóan zavaró. Meguzsonnáznak, aztán következik a táncóra. Agatha érezte, hogy ismét kezd melege lenni. Ma keringőzni tanítja majd Mr. Raint – vagyis Mr. Applequistet. Házaspárként joguk van ehhez a némiképp botrányos tánchoz is. Csupán a hajadonoknál veszik rossz néven, ha partnerükkel ennyire szorosan összesimulva keringenek a táncparketten. Egek. Hogyan fogom túlélni? *** Mrs. Applequist úgy festett, mintha meg akarná ölni őt. Simon figyelte, hogyan küzdi le egyre fokozódó idegességét, és kezdi magyarázni újra és újra a lépéseket. – Tegye ide az egyik kezét, Mr. Applequist. Majd gyengéden – azt mondtam, gyengéden, nem úgy, mintha egy szeneslapátot ragadna meg –, szóval gyengéden fogja meg a hölgy kezét, és tartsa pontosan vállmagasságban. Simon már nem figyelt a szavakra. Sokkal jobban érdekelte, ahogyan a nő szája mozgott. Furcsának találta, hogy ha egyenként vette szemügyre a vonásait, önmagukban nem fedezett fel bennük semmi különöset. A teljes egész viszont rendkívül vonzó volt. Nem egy klasszikus szépség, de fénylő, barna szeme, telt ajka, üde, rózsás arca sajátos vonzerőt kölcsönöz neki.

Különösen az ajka ragadta meg Simont. Természetes cseresznyepiros színű. És amikor ideges, mint ahogy most is, a csinos Mrs. Applequistnek szokása, hogy gyorsan végignyalja a nyelvével. Na tessék. Megint. Valahányszor így tett, Simonba tűszúrásszerű fájdalom nyilallt. S közben eszébe jutott, hogy még soha nem látta mosolyogni ezt az ajkat. A hölgyvendégeit udvariasan fogadta, szívélyesen beszélt a személyzet tagjaival, de ez idáig még nem tűnt fel valódi mosoly az arcán. Nagyon szerette volna látni. Mindennél jobban. Tulajdonképpen már fárasztotta, hogy szándékosan Agatha lábára lépked.– Tuggya, a’onnan én gyüttem, nem csak a szépruhás embereknek járt a tánc. – Ezt hogy érti? – Anyám a Covent Gardenben dógozott piacnapokon. És a nap végén mindent kipakótak, s az uccai zenészek és a ’egedűsök kiűtek az üres térre és egész éccaka jáccottak. – Még sosem láttam a Covent Garden-i piacot. Mit árult az édesanyja? Saját magát. Simon azonban nem akarta felfedni ezt a szaftos információt. – Ezt-azt. – És az apja mivel foglalkozott? Erről jobb nem is beszélni. – Most maga mesél vagy én? – Bocsánat. Kérem, folytassa. Nem igazán akarta folytatni. Egyszerűen csak élvezte, ahogy a karjában tartja a nőt, és lépkednek a szalonban a zenedoboz harangjátékának dallamára. – Mr. Rain? A zenészekről mesélt, amikor a piacnap után játszottak. – Hát, tuggya mindannyian összegyűltünk, miután a rendszeres árusok elpályáztak. Akiknek meg vót némi aprópézük, szinte bagóér’ felvásárolták a maradék tortákat és húspástétomot, és szétosztották. Italt is kerítettek, ’ogy megnedvesítsék a gigájukat, ami kiszáratt az egész napos kiáltozástó’, és ettő’ mingyá vidám lett a hangulat. Időnként egészen veszélyessé váltak, de erről jobb, ha nem beszél.

– És aztán gyött a tánc. A fehérkötényes pékek és a főkötős kofák, rá se rántva az őtözékükre, féktelenül ropták, csupán a tánc öröméjér’, és azér’, mer’ jól végződött a napjuk. Mrs. Applequist felemelte egyik szemöldökét. – Eddig még csak vidéki táncmulatságokon vettem részt, Mr. Rain. De azok biztosan nem ilyen élvezetesek, mint amiről maga mesél. – Nemtom, milyenek a vidéki mulatságok, de ’acsak nem cigányok bazseváltak, nem ’iszem, ’ogy gyorsabban forogtak volna ott, mint anyám a pékkel. – Forogni? – nézett kíváncsian Agatha. – Nem mondhatnám, hogy valaha is „forogtam” volna – mondta egy kissé csalódottan. Simon elengedte őt és hátralépett. Ujjával megnyomta a zenedoboz alját és leállította a lassú harangjátékot. – De Mr. Rain, még nem végeztünk… Simon hangos tapsolás közepette egy gyors dallamot kezdett fütyülni. Bátorítóan rávigyorgott a lányra, megfogta mindkét kezét és azzal folytatta a tapsolást, amíg a lány átvette a ritmust. Hátrébb lépett és lábával dobogni kezdett, majd pedig fürgén ismét előrelépett Agatha felé, aztán ismét vissza, miközben megfordult. A lány érdeklődve figyelte, ajkát beharapva igyekezett szemével követni a férfi lábának mozgását és tapsolással tartotta a ritmust. Amikor Simon észrevette, hogy azonos hullámhosszra kerültek, megragadta a lány kezét, hogy megpörgesse, s közben vidáman énekelni kezdett: Rajta legény, a lányt kapd el Kezéné’ fogva forgasd, hej! ’a visszatér, ’át ropd tovább ’a pedig nem, ’agyd, ne sajnáld! Jön majd egy újabb szép kis nő Vagy ha nem egy, hát majd kettő! Agatha egyre csak forgott. Fergeteges tempóban ropta a táncot körbe-körbe Simon kissé szalonképtelen nótájára, tapsolt és pörgött,

míg el nem szédült. Kábultan nyújtotta ki a kezét, és Simon izmos mellére bukott. Hevesen zihált, de közben a férfira mosolygott. – Maga tiszta őrült, Mr. Rain. – Megtisztel, Mrs. Applequist. – Hivatalos hanglejtése ellentétben állt pajkos mosolyával. Agatha kellemesnek érezte mellkasa tapintását. Simon erős és valóban igen magas volt, főleg hogy ennyire közel álltak egymáshoz. A lány még mindig zihált a táncolástól, és ahogy levegőt vett, a férfi illatát is beszívta. Tiszta, határozott, férfias illat, melybe fahéj és dohány is vegyül. – Fahéj. – Mi? – Magának… fahéjillata van. – Eegen. Agatha nagyot nyelt. A férfiból áradó forróság átsütött a ruháján, mintha lángnyelvek nyaldosták volna a mellét és a hasát. Simon megragadta a könyökénél fogva, hogy el ne essen, s az érintésétől a lány bőre megbizsergett. – Mi… Miért? – Hogy mér’ van fahéjillatom? Agatha bólintott. Vajon miért kapkodom így a levegőt? Biztos, hogy nem táncoltam annyira gyorsan, tűnődött. – A fahéjas cukorkától. Nagy kedvencem. Apró, piros cukorpasztillák, melyeket a cukrászdában árulnak. – Ó. Hát persze. Fahéjas cukorkák. – Majd hirtelen megjegyezte. – Ez fantasztikus! Milyen szépen beszél most. Simon lerázta magáról a lány mosolyának bűverejét, s igyekezett nem tudomást venni a mellkasának nyomódó puha, odaadó testről. Az ördögbe, még elcsúszom egy banánhéjon! Talpra állította a lányt és hátralépett. – ’át naccerű tanárom van, ugyi? – Ó. Köszönöm, Mr. Rain. – Zavartan a tenyerébe temette arcát. – Hol is tartottunk? Ja persze, a keringőnél. Kezével a zenedoboz felé intett. – Ha lenne szíves, Mr. Rain?

Folytatták a hivatalos lépéskombinációikat. Simon mereven mozgott, igyekezett nem észrevenni, ahogy a lány szeme elsötétül, és az erőlködéstől kipirul az arca. Lélegzetvétele még mindig akadozott egy kissé, és Simon a nyakán érezte a melegségét és az illatát. Önkéntelenül közelebb húzta magához, hogy újra érezze a telt keblek nyomását a mellkasán. – Mr. Rain, bizonyos távolságot tartanunk kell! Mintha valaki állna közöttünk. A szavai jeges zuhanyként érték, visszazökkent a valóságba. Rengeteg dolog áll közöttük. Titkok. Hazugságok. És James. James úgy ékelődött közéjük, mintha egy hegy hirtelen rájuk dőlt volna. Mi történt velem? – morfondírozott magában Simon. – Hová tűnt az analitikus énem, a hidegfejű érvelésem? Talán az álruha a hibás? Gyerekkorom viselete visszarepített ahhoz az emberhez, aki lett volna belőlem – az egyszerű emberhez, akinek nincs más gondja, mint hogy mosolyt csaljon egy csinos nő ajkára? Elhúzódott. – Mára elég. Agatha arckifejezése lágyabbá vált. – Senki nem várja el magától, hogy mindent azonnal megtanuljon. Van még négy napunk. – Jó. Akkó most elmék. Levegőre van szükségem. – Az ajtó felé indult. Jobb, ha ő ér oda elsőnek. A nő igen gyors tud lenni, ha akar. – Mr. Applequist… – Rain – szakította félbe mogorván Simon. – A nevem Rain. – Tudom, de Mr… – Agatha idegesen megrázta a fejét. – Nem akarok túlságosan hozzászokni, hogy így nevezzem. Természetes módon kell szólnom magához, különben kútba esik a tervünk. – De ha maga a feleségem, szólítson Simonnak. Sőt, még jobb, ha azt mondja, Simon, drágám – vigyorgott. – Még jobb, ha azt mondom Mortimer, drágám – ugye így értette? – A fészkes fenébe. Kellett magának ilyen nevet kitalálnia! „Mortimer”-nek a törött szemüveges, folyton taknyos orrú srácokat szokás nevezni. Valami erőt sugárzó nevet kellett volna kiötölnie, mondjuk… mint például…

– Mint például „Simon”? – emelkedett fel Agatha szemöldöke. – Naná. Az kenterbe veri a „Mortimer” nevet. – Nekem semmi problémát nem jelent, hogy Mr. Applequistnek szólítsam. Sok asszony hívja a vezetéknevén a férjét. – Ezt meg ’onnan tunná? ’iszen sose nem vót férjnél, ugyi? – Kérem, ne nyelje el a h hangot, Mr. őőő… – harapta be alsó ajkát Agatha. – Most nem az én családi állapotom a téma. Különben is, már akár férjezett asszony lehetnék, ha akarnék. Mortie-nak fogom szólítani magát. Maga pedig hívjon Agathának. Megfelel így? – Megfelel – morogta Simon. Hogy értette, hogy akár férjezett asszony lehetne, ha akarna? Ez a kis galambocska, katicabogárka, kitartott szerető. Egyetlen tiszteletre méltó férfi sem vinné őt haza feleségnek. Aztán arra gondolt: én sem vagyok tiszteletre méltó fickó, nem igaz? Mégis, miért foglalkozom ezzel a kérdéssel? Ez nem csupán egy könnyűvérű nő, hanem nagy valószínűséggel valami egészen piszkos ügybe is keveredett. Én pedig azért vagyok itt, hogy végére járjak ennek a dolognak, nem azért, hogy az alapos gonddal felépített hazugságaiból kihúzzam őt. Bizonyára tökéletesen jól érzi magát a hölgy ott, ahol van. Levegőre van szükségem, de azonnal. Megállt a főbejárati ajtónál, szitkozódott, hogy meg kell várnia, míg Pearson rásegíti a felöltőjét. Viszont ahogy rajta volt a kabát, felkapta a kalapját és a kesztyűjét, és kiviharzott az utcára.

5

A Mayfair negyedben való hosszú séta alatt kiszellőzött a feje, esze azonban még mindig csinos bűntársán járt. Megrázta a fejét, hátha sikerül őt kiűznie a gondolataiból. Hiszen most dolgoznia kell. A klub közvetlenül azzal az utcával szemben volt, melyben Simon kószált, mégis hezitált. Sétáljon be az első ajtón Mortimerként? Mortimer bizonyára nem rína ki ebből a klubból, ahová tiszteletre méltó úriemberek járnak. Na jó, valamelyest tiszteletre méltó úriemberek. A gótikus homlokzatú épületben olyan klub működött, melyről a feleségek és az anyák tudni sem akartak. Nyughatatlan természetű férfiak szoktak itt összegyűlni egy kis iszogatásra és kártyázásra, hogy elmondhassák, megtapasztalták, milyenek a valódi londoni utcák. Természetesen egyetlen igazi világfi sem véletlenül tölti itt az idejét, mivel egy szokványos kupleráj és játékbarlang – amely természetesen számos más szórakozást is kínál – soha nem tudna olyan ételekkel és italokkal szolgálni vendégeinek, mint ez a műintézmény. Simon különösen a szivarválasztékára volt büszke, bár csak nagyritkán gyújtott rá. Valójában meglehetősen unalmas hely, legalábbis látszatra. Mortimer pontosan az a fajta pozőr, aki élvezné az Álruhások Klubjára jellemző, mérsékeltebb kihágásokat. Simon végül döntött: kalapját mélyen a szemébe húzta, átvágott a macskaköveken, s a klub bejáratához tartott. A portás unottan rápillantott. – Ez egy privát klub, uram. Ajánló nélkül nem engedhetem be. Simon mutatóujjával feljebb tolta a kalapját, hogy felfedje az arcát.

– Nyisd ki az ajtót, Stubbs vagy megkurtítom a fizetésed. A portás szeme elkerekedett, és most már alaposabban megnézte Simont. – Uram! Igenis, Mr. Rain! Nem ismertem meg ebben a kalapban, uram! – Semmi gond, Stubbs – nevetett Simon. – Amúgy sem szoktam a bejárati ajtót használni. – Igen, uram. Vagyis, nem, uram! – Jackham itt van, Stubbs? – Igen, uram. Mr. Jackham az irodában van, uram, nemrég láttam őt. Simon csak bólintott és belépett a klubba. Örült, hogy nem kell tovább hallgatnia a gazsuláló portást. De még nagyobb megkönnyebbülésére szolgált, amikor belépett klubjának férfias, füstös világába. Már a külső termekben lenni is jó érzés. Ezeket az egyszerű, mélyzöldre festett falú és sötét faburkolatú helyiségeket kizárólag fiatal úriemberek és lordocskák látogatták, az itteni kártyaasztalok és italok kedvéért. Pusztán a férfiak világa volt, virágillat, teák és traccsolás kizárva. Ráadásul mentes a kísértéstől. Jackham pontosan emiatt morgolódott, amint Simon a biliárdterem mögül az irodába lépett. Az idősebb férfi az óriási bankár-íróasztalnál ült. Valószínűleg jó ideje ott tartózkodott már, mivel vöröses üstöke meglehetősen összekócolódott, ahogy időnként idegesen beleturkált az ujjaival. – Kétszer annyi bevételünk lenne, ha néhány galambocskát is alkalmaznánk – dörmögte, miközben a könyvelést tanulmányozta. – És hol a pokolban voltál? Simon csak mosolygott, amint végighevert a kopott pamlagon, melyet Jackham – a fukarsága miatt – nem volt hajlandó lecserélni. Miután több napon át csupa társasági illemszabályt igyekeztek lenyomni a torkán, üdítően hatott Simonra Jackam bárdolatlan stílusa. – Ismered a szabályokat, Jackham. Se ópium, se kurtizánok. Tiszták maradunk, és jól megy az üzlet. – Nem törvénytelen, ha lányokat alkalmazunk. Sőt, a londoni hölgyek is támogatnák az ötletet, akik alig várják, hogy a férjük kibújjon az ágyukból.

– Jackham, ezt a vitát már korábban lefolytattuk. Bedobhatod az esztrádműsort, ha a pofák már túlságosan izgágák, szexuális szolgáltatásról azonban szó sem lehet. Jackham csupán dörmögni mert, amikor Simon rápillantott. Képtelenség meggyőzni Simont ebben a kérdésben. Kevés bűn terhelte a lelkiismeretét – na jó, viszonylag kevés –, de határozottan elutasította, hogy lelkek eladásával foglalkozzon. – Szóval, miért nem toltad ide a képed már napok óta? Miért hagytad egyedül rám a klub vezetését? Nem én vagyok a tulajdonosa, hanem te. – Üzleti ügy. – Mindjárt gondoltam – zúgolódott Jackham. – De persze semmi köze nincs a két éjszakával ezelőtti, mayfairi dologhoz, igaz? Simon közömbösen mormogott valamit. Jackham fekete szeme felfénylett. – Szép kis munka. A Varázslóhoz méltó, he? – hunyorított Simonra. – A tetőn töltött ifjabb napjaimra emlékeztet. Azt rebesgetik, szinte csak gyémánt volt a szajréban. Gőzöd sincs róla, ugye, Mr. Rain? – Jackham, tudod, hogy soha nem jár el a szám. – Simon úgy döntött, juttat valamennyi gyémántot Jackhamnek, megtévesztés céljából. – Visszasírom azt az időszakot, de nagyon – sóhajtott fel Jackham. Egy pillanatra enyhültek arcán a szenvedés ráncai, és Simon tudta, azokra a napokra gondol, amikor London tetőin árnyékalakként az ördöggel cimborált, és a legbiztonságosabb épületekből is meglovasította az értékeket. Izgalmas élet a mestertolvajoké. Ugyanakkor rövid is, mely törvényszerűen rossz véget ér. Egyesek a börtönben, mások az akasztófán végzik. Jackham sorsát egyetlen apró félrelépés pecsételte meg a csúszós, ködös tetőperemen: négy emelet magasságból az utcakőre zuhant. Harmincas éveire már öregember lett belőle, akinek összetört csontjai miatt az állandó fájdalom jutott osztályrészéül. Simon jól megtanulta a leckét, és igyekezett mindenkor észben tartani. Ő maga is ilyen utat járhatott volna be, ha az Öreg, maga az

idős mesterkém, nem ragadja ki őt ebből a környezetből, és a koromból kimosdatva nem képzi át hírszerzőnek. Kéményseprőként gyakorlatot szerzett a lopakodásban, mivel a sötétben kellett másznia és dolgoznia. Sok fiatal kollégája is megpróbálkozott a házakba való besurranással, miután kihízták a kémény átmérőjét. Simon nem volt tolvaj, de megvolt az oka, hogy Jackham annak hitte. Hiszen amikor egy fekete ruhás, álarcos ember belefut egy másikba, amint éppen egy gazdag család széfjét nyitja ki az éjszaka közepén, adja magát ez a következtetés. Akkor éjjel Jackham nagylelkűen felajánlotta, hogy megosztja vele a zsákmányt, és bevallotta, hogy ő kizárólag ékszerekben utazik. Simon kivette a széfből a dokumentumokat, de vonakodott elfogadni a pénzt. Végül úgy döntött, muszáj elfogadnia, hogy bizonyítsa, ő is tolvaj. Emellett, az Álruhások Klubjának, melyet a kormány rövid pórázon tart, jól jön egy kis tőke. Ettől kezdve társak lettek. Simon választotta ki a házat, és vesztegetés vagy más trükkök révén megszerezte az alaprajzot, Jackham pedig – zseniális képességeinek köszönhetően – az éj leple alatt behatolt és feltörte a széfet. Az Álruhások Klubja prosperált, és Jackham nagy vagyont szerzett, amit pillanatok alatt el is tapsolt. Jackham szerencsétlen balesetével egy időben Simon éppen mentora, az Öreg helyét vette át. Elmondta Jackhamnek, hogy ő maga is visszavonulni készül, és szüksége van egy igazgatóra a klubjában, amit most „vásárol” meg. Nem volt könnyű titokban tartani Jackham előtt az Álruhások Klubjának valódi célját ezekben az években, de bármennyire is kedvelte őt Simon, nem voltak illúziói afelől, hogy Jackham a pénzért mindenre képes. Sőt, vesztegetés ellenében akár a legjobb barátját is eladja. Jackham tehát úgy hitte, hogy a hátsó szobában a fiúk Simon tolvajhálózatának tagjai, és lelkesen segített megtervezni nekik a betöréseket, miközben pultos és könyvelő is volt egy személyben. A klub révén visszanyerte életkedvét, és úgy érezte, tartozik valahová. Simon látta, hogy az emlékezés elszomorítja Jackhamet.

– Tudod barátom, az a nő, aki az óriáskígyóval táncolt, nagy szám volt. Miért nem hozod be őt a vendégeknek? Tarthatna egy bemutatót az elülső részben, aztán egyet a mi cimboráinknak. Jackham szeme felcsillant a lehetséges haszon gondolatára. – Nagyon elegánsan villogott, nem igaz? Korábban elég csinos bevételt hozott nekünk. És a vendégek már látták egyszer, úgyhogy biztosan el akarják majd hozni a haverjaikat, hogy bebizonyítsák, nem hazudtak. – Szeme összeszűkült. – Nos, ha csak a társaság fele behoz egy-egy új pofát és azoknak akár a fele csatlakozni akar… Simon felnevetett, és magára hagyta Jackhamet, hadd számolgasson. Örült, hogy sikerült elterelnie a férfi gondolatait a múltról. Semmi értelme hátrafelé nézni, amikor az út előrefelé vezet. Simon saját, jövőbeli útja teljesen egyenes volt. Pontosan tudta, mit kell tennie, és azt is, hogy ő az egyetlen ember, aki véghez tudja vinni. És semmiféle kísértés nem zavarhatja meg. A fenébe, a nő viszont nagy kísértés, annyi szent. *** Már esteledett, és Mr. Rain még mindig nem ért vissza kiruccanásából. Agatha pepecselt a ház körül a Carriage Square-en, ameddig tudott, de nem volt hozzászokva a tétlenséghez. Évek óta mindig szorgoskodott a birtokon. Az utóbbi néhány napban pedig Simon töltötte ki az idejét és a gondolatait. Nem. A küldetése töltötte ki a gondolatait. De ki tölti be az álmait? Agatha ügyet sem vetett a belső hangra, ami szemtelen légyként folyton visszatért. Az ember nem tehet az álmairól. És ha az ő álmaiban a londoni utcák zaja játssza a főszerepet, no meg egy kék szempár – egek, még soha nem látott ilyen kéket –, ez természetesen annak tudható be, hogy szokatlan számára a városi élet. Dühítette, hogy Simon nélkül képtelen elfoglalni magát, ezért a konyhába indult. Sarah a szakácsnő, a konyha királynője, máris kiküldte Agathát egy finom süteménnyel és egy félreérthetetlen célzással. Pearson szintén jól kezelte a ház ügyeit, tehát Agathára ott sem volt szükség.

Levelet kellene írnia a házvezetőnőjének Applebybe. Bizonyára van olyan utasítás, amit elfelejtett közölni Mrs. Bell-lel a ház vezetésére vonatkozóan. Nem. Őszintén szólva, nem sokat tudna mondani neki. A késő tavasz volt az év legsimább szakasza Lancashire-ben. Az almák még zöld márványgömbök, a juhok kora tavasszal fialtak és egy hónapja lettek megnyírva. Nem kívánta most felidézni az évek óta tartó egyhangúságot. Majd ha eljön az ideje, hogy visszatérjen Applebybe, ráér ezzel foglalkozni. Azonban minél tovább elvan itt a bárányok és az almaboros hordók számolgatása nélkül, annál jobb. Míg Londonba nem jött, megfelelt neki a vidéki élet, bár talán nem volt maradéktalanul boldog. Titokban szitkozódott is nyughatatlan természete miatt, és igyekezett visszafogni magát. Papa számára Agatha nélkülözhetetlen volt, mivel ő végezte el a mindennapos tennivalókat – most viszont Jamie-nek van rá szüksége. Talán gyerekeket kellene szülnie. Odavolt a gyerekekért, valahányszor egy kisbabát a kezében tartott, alig tudta visszatartani könnyeit és sóvárgását. Viszont egyetlen olyan férfi sem volt Applebyben, akihez szívesen feleségül ment volna. Redvás Reggie-hez pedig semmiképpen sem. Sem a címéért, sem a birtokaiért, sőt még azért sem, hogy az otthona közelében maradhasson. Agatha még most is megborzongott, ha eszébe jutott durva, tapogatózó mancsa és az arcába loccsanó, ziháló lélegzete. Erőszakkal visszaterelte gondolatait a jelenbe, hogy lerázza a múlt emlékeit. Eddigi életében túl sokáig rettegett tőle, tudván, Reginald csak egy újabb esélyre vár, hogy megkaparintsa őt. Itt viszont egy kéményseprővel tölti az idejét, hogy kissé kiművelje. Hát nem ragyogóan halad? Sokkal nagyobb élvezetet okoz az embernek, ha valakiből a képességei szerinti maximumot kihozhatja. Talán a tanításra született, erősítette meg magában, hogy ehhez igenis kiváló érzéke van. Itt az élő bizonyíték: mit tudott elérni ennél a férfinál röpke pár nap alatt! Természetesen ebben az illető férfinak is volt némi része. Mindenképpen csodálatos nyersanyag. Azok a szemek… és az a fizikum. A hosszú lábak! És ahogyan a frakk szárnyai az izmos…

– Istenem, de meleg van itt – mormolta magában Agatha, és idegesen legyezni kezdte az arcát. Elindult, hogy megbeszélje Buttonnal, milyen új ruhákat szerezzenek be Simon részére, s közben azon tűnődött, mi lehet az oka, hogy teljesen más érzést váltott ki belőle, amikor Simon kemény teste az övéhez nyomódott, mint amikor Reggie teljes súlyával a kanapéra szegezte.

6

Végül elérkezett a Winchell-féle táncos összejövetel estéje. Agatha ismét fel-alá járkált a szobájában. Hány mérföldet sétált már így, mióta ez az ügy elkezdődött? Bár a tűz vidáman lobogott a kandallóban, a lány fázósan dörzsölgette csupasz karjait. Ruhája az ágyon hevert, de nem akarózott magára öltenie. Ha felöltözne, mindenképpen el kellene indulnia. Ha elindulna, Winchellékhez kellene mennie. És ha Winchellékhez menne, hazugságai végleg lelepleződnének a nyilvánosság előtt, a lehető legkínosabb módon. Nem a büszkeségét féltette, de nem lenne szerencsés, ha vissza kellene mennie Applebybe. És ha megszégyenülten kellene hazatérnie, az még rosszabb lenne. Megállt a ruha előtt, rápillantott a sötétzöld szatén kelmére, és gondolatban összehasonlította Lady Winchell kifogástalan öltözékeivel. Nos, bízzunk benne, hogy megfelel. Sajnos nem gondolt rá, amikor elhagyta Applebyt, hogy elegánsabb ruhákra is szüksége lesz. Igazából csupán ez a zöld ruhája állt most rendelkezésre. Nem mintha az otthon hagyott holmijai között lett volna ennél alkalmasabb is. Mivel egész életét vidéken töltötte, ruhatárával nem készült fel arra, hogy versenyre keljen az elegáns londoni divattal. A kelme viszont egészen finom, és Agatha a teljes délutánt azzal töltötte, hogy divatosabbra varázsolja. A hasára nyomta a kezét és megpróbált nagy levegőt venni. Gyűlölte, hogy olyan szorosra kell befűznie magát, de a ruha néhány évvel ezelőtt készült, és időközben teste egyes részei kissé kigömbölyödtek. A kandallópárkányon ütött a kis porcelán óra. Ideje felkészülnie az előtte álló estére.

Nellie segítségével sikerült belepréselnie magát a ruhába. Milyen jó lenne, ha Mr. Rain előtt kissé csinosabban jelenhetne meg.

Simon nagy nehezen megállta, hogy ne szorítsa ökölbe a kezét. Button csak a munkáját végzi. A komornyik izgatottsága és aggódása az őrületbe kergette „gazdáját”, bár Simon idegességét inkább a ma esti program miatti rossz előérzete okozta. Természetesen tudta, hogy sikeresen veszi az akadályt. Senki sem ismer majd rá. Ha pedig mégis összefutna egy ismerőssel, a saját érdekükben úgy tesznek, mintha még sosem találkoztak volna. Nem mellesleg, fantasztikusan nézett ki. Be kellett ismernie, hogy míg Mortimer visszataszító fickó lehet, őrajta kifogástalanul áll az ünneplő ruha. Agatha költséget nem kímélve állíttatta össze Simon ruhatárát. A legújabb divat szerint. A leginkább az aggasztotta, hogy ő kerül a figyelem középpontjába. Miután jó néhány évig igyekezett háttérben maradni, határozottan kényelmetlennek érezte, hogy most ilyen nyíltan mutatkozzon. Még mindig nem tudta biztosan, miért játssza végig ezt a szerepet, és ez szintén zavarta. Igaz, hogy kapóra jött a meghívás Winchellék házába, de magától is könnyen be tudott volna jutni. Ami pedig ezt a helyet illeti, úgy vélte, hiába keresgél. Az elmúlt héten minden éjjel átkutatta a házat, és semmit sem talált. Egyetlen levelet, egyetlen szót, egyetlen nyomot sem. Minden jel arra vallott, hogy „Applequisték” pontosan úgy élnek, ahogyan a legtöbb ideiglenes lakó errefelé. Nincs a házban elrejtett széf, dupla fenekű fiók, titkos üregekkel ellátott fal. A lak pontosan olyan, amilyennek látszik. Agatha azonban nem. Valamit titkol előle. A modora túl barátságos, túl bizalmas és laza. Simon a keringőlecke óta egyetlen egyszer sem hagyta elterelni a figyelmét, akármennyire is kísértette őt a hölgy édes lénye. El kellett ismernie, hogy a nő abszolút profi. Csak azt szerette volna tudni, milyen szakmában. Button egy bosszús sóhaj kíséretében még egy utolsót igazított Simon nyakkendőjén.

– Azt hiszem, így megfelel majd, uram. A komornyik úgy festett, mint aki rögtön elsírja magát. Simon alaposan megszemlélte magát a tükörben, de semmi rendellenességet nem tapasztalt. Igyekezett a szemeit nem az égnek emelni a kis emberke maximalizmusától, inkább barátságosan vállon veregette Buttont. – Kapitális munka, Button. Egyszerűen maga a tökély! – Meghúzkodta a mellényét és egy büszke „én-vagyok-Mortimer-aki-mindenkor-ura-a-helyzetnek” pillantást vetett a tükörbe. Kiballagott a hálószobából és Agatha keresésére indult. Ha már elvállalta ezt a feladatot, szeretne minél hamarabb a végére járni. Kíváncsi volt, mibe öltözött Agatha. *** Az az átkozott ruha túlságosan szűk volt. Agatha lábujjhegyre állt, hogy ellenőrizze a hall kisasztala felett függő tükörben a dekoltázsát. Igen, valóban túlságosan merész. Ó, miért nem csináltatott magának is új ruhákat, amikor megrendelte Simon ruhatárát? Nos, haladéktalanul meg kell tennie. De ma este mi legyen? Agatha csak pislogott a ruhábó l kitüremkedő kebleinek tükörképét látva. Késő bánat. Muszáj valamilyen csipkestólát szereznie, melyet beletuszkolhat a dekoltázsába. Nem elegáns, de elengedhetetlen. Bár végtére is, nem az ő kinézete a fontos. Hiszen azért megy el az estélyre, hogy megkeresse Jamie-t, nem azért, hogy parádézzon. – Észnél van? Agatha megfordult és meglátta, hogy Simon összevont szemöldökkel néz rá a lépcsőről. Tulajdonképpen nem rá, csak egy bizonyos testrészére. – Fogalmam sincs, miről beszél – próbált hárítani, pedig nagyon jól tudta. – Így nem megy sehová! Agatha hirtelen dühbe gurult Simon fennhéjázó stílusától, mégis büszkeség feszítette, milyen kulturáltan beszél a férfi. Kiváló munkát

végzett vele. Most már a világon senki sem nézné őt műveletlen kéményseprőnek. Simon az utolsó néhány lépcsőfokot szinte futva tette meg és a lány mellé lépett. Egyre rosszallóbban ráncolta a szemöldökét, ahogy végigmérte őt a tekintetével, s megállapodott a dekoltázsán. – Ez a ruha nem szalonképes. Vegyen fel valami mást. – Csak ez az egy ruhám van, amit ilyen alkalomra felvehetek – fordult ismét a tükör felé sértődötten Agatha. Most, hogy jobban belegondolt, látott sokkal nagyobb kivágású dekoltázsokat is a divatlapokban. – Ami azt illeti, nem hiszen, hogy annyira kihívó lenne. Szerintem a városi hölgyek rendszeresen viselnek ilyesmiket. Simonnak el kellett ismernie, hogy ebben Agathának igaza van. A ruhája valóban nem volt annyira kihívó, a teste viszont igen. Képtelen volt levenni a szemét a buja, fehér keblekről, melyek bármely pillanatban kibuggyanhatnak a ruhájából. Valójában ez a veszély kevésbé fenyegetett, inkább Simon érzett kísértést, hogy láthassa őket kibuggyanni. Mindazonáltal nem kell Agathának közszemlére tennie bájait London minden férfija előtt. Átkozottul idegesítő, elvonja a figyelmét. Ez nyugtalanította Simont. Ma este rendkívül fontos ügyben kell eljárnia, és nem engedheti meg, hogy a lány eltérítse ettől azzal, hogy neki kelljen megvédenie őt a férfiak kéjsóvár pillantásaitól. – Azonnal öltözzön át – parancsolt rá. Agatha dühbe gurult. Ha Simon azt hiszi, így beszélhet vele, nagyon téved. Senki sem szólt bele soha, hogyan viselkedjen. Sem az apja, sem Jamie. Összeszűkült szemmel nézett fel a férfira. – Így megyek, ahogy vagyok. – Megfordult és odaszólt Pearsonnak. – Kérem, intézkedjen, hogy álljon elő a kocsi. Pearson már indult volna, hogy teljesítse a kérést. – Akkor nélkülem fog elmenni – villantott rá egy kellemetlen mosolyt Simon. – Megfájdult a fejem. A csudába! Simon határozott tartással állt mellette. Az ég óvjon a határozott tartású férfiaktól, gondolta Agatha. Visszamosolygott rá, de édes mosolya ölni tudott volna. – Pearson, hozzon a férjemnek valami port a szegény, fájó fejére – sziszegte a fogai között, még mindig szélesen mosolyogva. Amikor Agatha az ajtó felé fordult, Simon a karjára tette a kezét.

– Agatha, komolyan beszélek. Nem bölcs dolog így társaságba menni. – Hangszíne most már nyugodtabb volt, kevésbé parancsoló. – Nem tudja valahogyan betakarni a… vagy egy kissé feljebb húzni a dekoltázs vonalát? Agatha megdöbbent. Hát nem pont ugyanez járt a fejében, mielőtt Simon leért? Elég csak meglátnia ezt a férfit, s máris elfelejti, mi volt a szándéka. Ma este el kell terelnie róla a gondolatait, nem engedheti, hogy Simon tekintete elvonja a figyelmét. – Talán igaza van. Egy perc, és visszajövök – mondta berzenkedve, majd elindult a lépcsőn. Már csaknem úgy érezte, érdemes volt kompromisszumot kötnie, amikor hátranézett és meglátta, hogy Pearson egy papírtasakot nyújt át a bánatos képű Simonnak, a papa rémes ízű, fejfájás elleni porából.

7

Amint Simon kisegítette Agathát a kocsijukból az elegáns Winchell-kúria előtt, a lány eligazgatta a szoknyáit, de szinte levegőt sem vett, úgy hadarta egyfolytában a leckét. – Ne feledje, a hölgy rangjától függ, milyen mélyen kell előtte meghajolnia. Amikor egy Mrs-nek mutatják be, elég félig meghajolnia. Egy lady esetében azonban nem árt, ha jóval mélyebben. Sőt, ha még ennél is jobban meghajol, hízelgően hat a hölgyre, különösen, ha beveti azokat a kifejezéseket, melyeket tanítottam magának. Simon a fogát csikorgatta, a türelme végképp elfogyott. Csaknem egy órán át tartott, míg a kocsit a zsúfolt londoni utcákon végignavigálta, s Agatha egész úton nyaggatta őt. – Drágám, egy feleségnek nem illik a nyilvánosság előtt kioktatni a kedves férjét. – Sokatmondó pillantást vetett a körülöttük gyülekező kocsikból épp kiszálló párokra. – Ugye nem akarja, hogy házisárkánynak nézzék? Erőltetett mosollyal az arcán határozottan a karjába fűzte Agatha kezét és beállt vele sorba, mely lassan kezdett kialakulni a fényűző ház előtt. – Ó, bocsánat, drágám. Köszönöm, hogy figyelmeztetett, drágám. Igaza van, drágám – nézett fel rá Agatha. Simon grimaszt vágott. – Ha nem hagyja abba, megfojtom. Miután két hétig egyfolytában minden szavamat kijavította, minden mozdulatomat kritizálta és – a francba – még azt is megszabta, mikor vehetek levegőt… – Egy úriember nem mond olyant, hogy „a francba” egy hölgy társaságában – jelentette ki Agatha.

– Még egy szó és nem lesz más a társaságomban, mint egy rendkívül csinos hulla! – sziszegte Simon. A nő már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, amikor egy szó visszhangozni kezdett a fejében. Csinos? Simon csinosnak talál? Már a gondolattól szinte repült felfelé a Lord Winchell hatalmas házába vezető márványlépcsőkön. Simon továbbra is kimérten lépdelt, s úgy szorította Agatha karját, hogy neki is lépést kellett tartania vele, akár tetszett, akár nem. Agatha abban a pillanatban valóban hálás volt, hogy Simon átvette az irányítást, mivel így össze tudta szedni gondolatait, mielőtt kénytelen üdvözölni a ház urát és asszonyát. Simon megkövetelte, hogy eltakarja a keblét, mégis csinosnak találja? Mosoly áradt szét az arcán, ahogy a két tényt összevetette. Ugyanaz a melegség árasztotta el, mint akkor délután, amikor együtt gyakorolták a keringőt. Simon a szolgák sorfala felé kormányozta, akik elvették tőlük a kabátjaikat. Ezután beléptek a hivalkodó előcsarnokba, és követték a hatalmas bálterembe bevonuló vendégeket. Igaz, nem volt akkora tömeg, mint egy igazi bálnál elvárható, de úgy tűnt, a vendégek nagyon élvezik, hogy nincs zsúfoltság. Agatha még soha nem látott ilyen fényűző eleganciát. A társasági összejövetelek helyiségei, melyekben Lancashire-ben megfordult, eltörpültek e mellett a ragyogó, aranyozott-rózsaszín bálterem mellett. Mosolya most már izgatottságtól és örömtől fénylett,miközben Simonra nézett. – Hát nem gyönyörű? A férfi hozzáhajolt és a fülébe súgta. – Ez az egész itten egy francos cirkusz, ha tunni akarja a véleményem – mondta, ismét a külvárosi stílusában. – Simon, de hiszen megígérte! – Agathát rémület fogta el, aztán a férfi mosolyából rájött, hogy csak ugratja őt. Boldogan nyugtázta, hogy Simon rossz hangulata elmúlt, és szeretetteljes mosolyt villantott rá, amint összetalálkoztak Winchellékkel. A környezet még mindig lenyűgözte, ezért nem esett nehezére őszintén rámosolyogni Lady Winchellre is.

Lavinia felemelte egyik szemöldökét és fagyos mosolyra húzta a száját. – Nocsak, Mrs. Applequist! Egészen remekül néz ki. És én még hogy aggódtam, hogy nem talál majd az alkalomhoz illő ruházatot, miután olyan hosszú ideig vidéken élt. Agatha mosolya most már nem volt annyira természetes, de nem engedte, hogy Lady Winchell elrontsa a jókedvét. – Lady Winchell, az ön eleganciája mellett én csak szürke egér lehetek, ez biztos. Hogyan tud ilyen divatosan öltözködni? A legtöbb általam ismert hölgy rendkívül hiányolja a francia divatot, de ön továbbra is úgy fest, mintha soha nem viseltünk volna háborút. Simon csaknem megfulladt. Vajon Agatha felfogta, hogy gyakorlatilag francia kollaboránsnak titulálta szemtől szembe az előkelő társaság egyik legillusztrisabb tagját? A hölgy arckifejezéséről leolvasta, hogy nem csupán ő, Simon érezte tüskésnek ezt a bókot. Lady Winchell összeszűkült tekintettel és kivillanó fogakkal – mely aligha tűnt mosolynak – ejtette le Agatha kezét, mintha egy döglött patkányt fogott volna, és Simonhoz fordult. Mosolya abban a pillanatban zsákmányát leső ragadozóéra váltott, amint Simon rápillantott. A férfi megfogta a feléje nyújtott kezet és elismételte Agatha egyik betanított üdvözlését, miközben mélyen ráhajolt. Érezte, hogy Lady Winchell középső ujja sokatmondóan lefel mozog a tenyerében. Hát nem érdekes fejlemény? Felnézett, és látta, hogy Agatha összefonódott kezüket bámulja. Nem tűnt valami vidámnak. – A világért sem tartjuk fel, mylady – szólalt meg élesen, ahogy Lady Winchell rendkívül lassan elhúzta a kezét Simonéból. – A többi vendége már biztosan türelmetlenül várja önt. Megragadta Simon kezét és olyan erővel húzta őt a teremben járkáló vendégek felé, hogy szinte kirántotta a vállát a helyéből. – Mi a probléma? – csattant fel Simon. Kivonta karját a nő szorításából. – Csupán a maga utasításait követtem. Agatha türtőztette magát és szembefordult a férfival. – Vigyázzon vele, drágám. Ez a nő tud valamit, arra mérget vehet. Mindig is gyanakodott rám, nem tudom, miért.

– Lehet, hogy azért, mert amióta Londonba jött, hazugságban él? – Simon megigazította a kabátját és a mandzsettáját, de nem nézett fel, mígnem feltűnt neki, hogy Agatha hirtelen elhallgatott. – Honnan tudja? – suttogta végül izgatottan a lány. Ó, hogy az a… Egy pillanatig fel sem tudta idézni, mi az, amit szabad tudnia róla, és mi az, amit nem. – Hát, mivel maga mindenkinek azt mondta, hogy… őőő… férjnél van, pedig nincs is, és… őőő… az én valódi kilétemet is titokban akarja tartani… Agatha megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Ja, szóval arról a hazugságról beszél. Aha. Szóval van több is. Amint Agatha a tömegben előtte haladt, Simon azon tűnődött, vajon hány réteg hazugságfátylat szőtt már köré ez a nő. A zene elhallgatott, és Simon udvariasan visszakísérte Mrs. Trappet a férjéhez. Egy gyors meghajlással üdvözölte Trappék lányait, de úgy tett, mintha nem venné észre rejtett célzásukat, hogy ismét kérje fel őket egy táncra. Mrs. Trapp válla felett látta, hogy Agatha egy idősebb, egyenruhás fickóval keringőzik. Úgy tűnt, mintha a lány órák óta egyik brit hadfival a másik után menne táncba. Biztos volt benne, hogy máris megindult a pletyka arról, milyen különleges figyelemmel tünteti ki a katonákat Mrs. Applequist. Finoman elutasította Mr. Trapp meghívását egy kártyapartira, és kissé odébb lépett, hogy a férfi könyöke ne nyomódjon a bordájába, amikor Mr. Trapp elsütött egy pikáns tréfát. Simon nevetett, barátságosan megveregette Trapp vállát, majd közölte, hogy megszomjazott és a büféasztal felé indult. Amint megszabadult Trappéktól, elrejtőzött egy márványoszlop mögött, és visszafojtott lélegzettel figyelte a gyülekezetet. A társaság mostanra már kezdett becsípni, pedig a vacsora még csak fél óra múlva volt esedékes. Itt a tökéletes lehetőség, hogy kissé körülszimatoljon. – Mr. Applequist! Milyen szerencse, hogy egyedül találom! – A háta mögül felhangzó dorombolás óvatosságra intette Simont, arra viszont nem számított, hogy az elegáns kéz megmarkolja a fenekét. A mindenségit, ez a Lady Winchell aztán valóban magabiztos.

Villámgyorsan megfordult, elkapta a tilosban járó kezet, s mélyen meghajolva az ajkához emelte. – Ön a csillagokat is túlragyogja, mylady. Sárgulnak az irigységtől az ön szépsége láttán. – Simon arca megrándult, amint kimondta ezt a giccses bókot, amit Agatha magoltatott be vele, ám Lady Winchellnek láthatóan nagyon tetszett. – Szólítson Laviniának… ha magunk vagyunk. Olyan szépen beszél, Mr. Applequist, be kell, hogy valljam, igen meglepett. Első találkozásunk alkalmával szófukarnak tűnt. – Aznap valamilyen trópusi láz megfosztott a hangomtól, mylady. Bevallom, fájt, hogy olyan faragatlan voltam, de az én drága feleségem rám parancsolt, nehogy meg merjek szólalni, mert ezzel hátráltatom a gyógyulásom. – Ó, igen, a kis felesége. Mondja, Mortimer – szólíthatom Mortimernek? – Természetesen, mylady, megtisztel vele. – Ahogy egy kígyó megtisztel egy egeret, gondolta Simon. – Mondja csak, Mortimer, hogy elégedhet meg egy magafajta… sokat látott férfi egy ilyen – már megbocsásson, hogy kimondom – tenyeres-talpas, vidéki fejőnővel? A lady rebegtette szempilláit, de Simon észrevette, mennyire türelmetlenül várja, hogyan reagál sértő szavaira. Vajon próbára akarja tenni? Lenyelte dühét és könnyedén rámosolygott a nőre. A hölgynek valami hátsó szándéka van, s ő mindenképpen meg akarta tudni, mi az. – Ó, Aggie-vel minden rendben van. Roppant kényelmes vele, könnyű örömet szerezni neki és nem jár a fellegekben. Kedvemre való, komplikációktól mentes életet élhetek, ha érti, mire gondolok. – Tehát hagyja, hogy ön máshol keressen magának műveltebb társaságot, hmm? Remek dolog. Biztosan a férjem is szívesen venne egy ilyen megoldást. – Ebben téved, mylady. Szerintem olyan férfi nem született, akit hidegen hagynának az ön bájai. A nő szemérmesen pislogott, s közelebb húzódott Simonhoz, hogy melle a férfi karját súrolta. – Pedig elhanyagol, mint látja. Ez itt mind – mutatott körbe fényűző otthonában – semmit sem számít, ha egy nő nem érezheti…

nőnek magát. – Lebiggyesztett ajka nevetségesnek tűnt felsőbbrendűséget hirdető arcán. Percenként helyezte át testsúlyát egyik lábáról a másikra, és Simon érezte, ahogy a nő egyre keményedő mellbimbói a bicepszéhez préselődnek. – Önnél nőiesebb jelenséget elképzelni sem lehet, mylady. Simon banális bókokra pazarolta az értékes perceket, miközben agya sebesen járt. Ha rávehetné a nőt, hogy vezesse őt a férje dolgozószobájába, jelentős időt takaríthatna meg magának, és most az idő volt a legkritikusabb tényező. Agatha sürgött-forgott a tömegben, hogy híreket szerezzen a Griffmadárról, Lord Winchell pedig a dohányzószalonban múlatta az időt a cimboráival. Most kell munkához látni. Félig leeresztett szemhéja mögül Lady Winchellre tekintett, karját a nő mellének nyomta és lassan előre-hátra mozgatta. – Mondja, hölgyem, megfordult már valaha a fejében, hogy bosszút álljon az öregfiún, amiért elhanyagolja önt? – Ó, azt hiszem egyszer-kétszer átfutott az agyamon a gondolat – lehelte a nő. – Egy ilyen férfi általában kártyázni jár, nemde? Simon tudta, hogy Winchell a művészetek elkötelezett patrónusa, de Mortimer-nek erről nem lehetett tudomása. – Nem, őt a gyűjteményei kötik le. Annyira megalázó, hogy egy magamfajta hölgy egy olyan férfi felesége, aki egy festmény vagy szobor társaságában érzi a legjobban magát. – Hát ez valóban gyalázat. Simon bedugta két ujját a nő dekoltázsába. Játékosan meghúzgálta a ruháját. – Micsoda merész divat. Az jutott eszembe, milyen könnyedén ki tudnám csúsztatni ezeket a kívánatos idomokat, és játszanék velük őlordsága szeme láttára. Lavinia megborzongott, szorosan lehunyta a szemét. – Tegye meg! – suttogta. – Itt és most. Játsszon velük! – Ó, de egy magamfajta férfi ennyivel nem elégedne meg, nem igaz? Miért érjük be egy egyszerű kis cicázással, amikor számtalan érdekes trükköt megmutathatnék önnek, melyeket az utazásaim során tanultam?

Ez megragadta a nő figyelmét. A szeme tágra nyílt, vágytól csillogott. – Egzotikus trükköket? – Drága Laviniám, különleges utazásra vihetném magammal, ahonnan soha nem akarna visszatérni. Nyugat-Indiában tanultam egy olyan technikát, melyet még a legdekadensebb kurtizánok is hétpecsétes titokként őriznek. – Mutassa meg! Most rögtön! – ragadta meg a férfi kezét. – A hálószobám a… Simon elhúzta a kezét. – Lavinia, meg vagyok lepve. Azt hittem, ki akarja élvezni az egzotikus élményt. Azon a tájon már szinte senki nem használ ehhez ágyat. – Nem? – Lady Winchell nem tűnt csalódottnak. Sőt, kéjvágya egyre fokozódott. – Nos, ez a különleges technika, amit megismertethetnék önnel, bizonyos… kellékekkel jócskán fokozná az élvezeteket, ha ön is beleegyezik. Természetesen kell hozzá egy asztal vagy egy íróasztal… – Menjünk a reggeliző helyiségbe. Siessünk… – De, hogy igazán megadjuk a módját, ahhoz szükségem lenne… – Hogy az ördögbe vegyem rá, hogy bemenjünk a férje dolgozószobájába? – töprengett Simon. – Igen? Mire? Bármit megkaphat. – Tintára. – Tintára? – Bizonyára hallott már a tetoválás erotikus művészetéről? – De az nem fáj? – A szeme felragyogott, egyáltalán nem aggasztotta ez az eshetőség. – A tartós tetoválás persze hogy fáj. Ám ez egyfajta rövid életű tetoválás. Annak ellenére, hogy az ital és a vágy is dolgozott Laviniában, kezdett gyanakodni. Simon összecsücsörítette ajkát és lágyan ráfújt a hölgy kidudorodó kebleire. – Képzelje el, milyen érzés, amikor ecsettel és tintával telerajzolom a testét titokzatos ábrákkal. Csiklandós és nedves, az ecset először hideg, aztán átmelegszik a bőrével való érintkezéstől, olyan érzést keltve, mintha egy férfi ujja hegye, esetleg a nyelve cirógatná.

A lady már pihegett, a szeméből sütött a sóvárgás. – A férjem dolgozószobája! Ott van íróasztal. És rengeteg tinta. – És képzelje el, mennyire élvezi majd, hogy valahányszor meglátja a lordot annál az íróasztalnál ülve, mindig a pajkos, pajzán bosszúja jut eszébe. Nem volt szükség további bíztatásra. A nő most már szívvellélekkel benne volt a tervben. Megragadta Simon karját és szinte rohant a terem végénél lévő lépcsőhöz. – Erre. Lefelé és jobbra. A hetedik ajtó. Én egy másik útvonalon megyek majd és a dolgozószobában találkozunk. – Siessen, szépségem. – Simon kezet csókolt a nőnek és kényelmes léptekkel lefelé indult a lépcsősoron. A szeme sarkából még látta a másik irányba elsiető Lavinia szoknyájának csücskét. Amint a nő eltűnt a szeme elől, Simon lerohant a lépcsőn. Egy lélekkel sem találkozott a földszinten, mely a falra szerelt gyertyatartóktól fényárban úszott. Futás közben számolta az ajtókat. – Hét! – Gyorsan előhúzott egy kénes gyufát a zsebéből és a legközelebbi, üvegfoglalatú gyertyatartóba dugta. Amint a gyufa lángra kapott, a kezében tartva bement vele a sötét szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Az ajtó melletti asztalon kéznél volt néhány gyertyatartó. Simon megragadta a legközebbi gyertyát, meggyújtotta, majd óvatosan eloltotta a kezében tartott gyufaszálat, és visszacsúsztatta a zsebébe. És most hol kezdje? Gyorsan az asztalhoz ment, halkan, egyesével kihúzta a fiókokat, s a kezét végigfuttatta a hátsó oldalukon és az aljukon. Eszébe se jutott belepillantani a tartalmukba – hiszen ki lenne olyan bolond, hogy oda rejt el valamit? –, és mindegyik fiókot visszatolta a helyére, mielőtt a következőt kihúzta volna. Semmi. Letérdelt, kezét végigcsúsztatta a fafelületeken. Az asztal alján, az oldalvégeknél, az íróasztal bemélyedésénél. Semmi. Villámgyorsan az íróasztal mögötti fal felé fordult és óvatosan félrehúzta a festményeket. Éppen rátalált egy vasszéfre, amikor halk zajt hallott. A helyére csúsztatta a festményt és a könyökével eligazította, miközben megfordult.

Az ajtó kinyílt. Lavinia rontott be rajta, mintha farkasok kergetnék, becsukta az ajtót, majd kifulladva nekidőlt. – Ez megfelel? – Micsoda? – lépett előbbre Simon és fél fenékkel a masszív íróasztalnak támaszkodott. – Az íróasztal – lihegte a nő. – Használhatjuk a „technikához”? – Ó, igen, tökéletes lesz. Éppen tintát keresgéltem. Simon kénytelen volt hátrébb lépni, amint Lavinia rávetette magát az asztalra és vadul kotorászni kezdett az egyik fiókban. – Itt van! – Simon kezébe nyomott egy tintatartót és egy ecsetet, majd elhelyezkedett a fényes, elefántcsont felületen. Egy ragadozó vágyakozásával az ajkán közelebb hajolt Simonhoz és a nyakkendőjénél fogva magához húzta. – Hol akarod? – búgta. – Ó, egyelőre itt jó. A mindenségit, most mi legyen? Simon számára hihetetlennek tűnt, hogy a nő ilyen gyorsan ideért. Biztos, hogy végigfutotta az egész utat. Most már nem visszakozhat, amikor ilyen közel van a sikerhez. Hmm. Mennyire téveszthető meg ez a némber, amikor így fel van ajzva? Belenyúlt a zsebébe és elővette a tasakos, fejfájás elleni port, majd addig himbálta Lavinia előtt, amíg a nő szeme már csakis a papírtasakra szegeződött. – Mi ez? – Ó, mylady, ez annyira titkos anyag, hogy még neve sincsen. Egy olyan növény gyökeréből őrölt por, amely kizárólag Peru legmagasabb hegyein él meg. Szüzek gyűjtik be a hold fényénél, és kéjsóvár emberek koponyájából készült kupákban tárolják. Hű, ez aztán orbitális túlzás volt. A mindenségit, kezdek olyan hazudós lenni, mint Agatha. Lavinia viszont bekapta a horgot. Most kell valahogy megfogni. – És mire jó? – lehelte. – Elég egy csipetnyit szórni belőle egy pohár brandybe, máris a végtelenségig fokozza az érzéki gyönyöröket. Ez a… Lavinia azonnal leugrott az asztalról és átsuhant a dolgozószobán egy kisasztalhoz, melyen egy teli üveg és néhány pohár állt. Karimáig

teleöntötte az egyik poharat, majd odavitte Simonhoz és izgatottan felé nyújtotta. – Tegye bele a port! Simon finoman kibontotta a papírtasakot és pár porszemnyit szórt a szerből a brandybe. – Még! – követelte a nő, és a tasak után kapott. Simon eltartotta a közeléből. – A világért se, mylady. A túladagolás elveszi az ember eszét. Képzelje csak el, ha azon kapja magát, hogy végeérhetetlen orgazmusa van és örökre elvész az eksztázis agóniájában. – Megrázta a fejét. – Higgye el, rosszabb, mint a halál. Lady Winchell ebben egyáltalán nem volt biztos. Sőt, úgy tűnt, hogy kész belevetni magát az észveszejtő gyönyörök vermébe. Simon megfenyegette a mutatóujjával. – Hölgyem, higgyen nekem. Ha megissza a brandyjét, és még nem érzi a hatást, majd meglátjuk, tölthetek-e önnek még egy kis ráadást. Lavinia felemelte a poharat és olyan gyorsan hajtotta fel a brandyt, hogy Simon csak pislogott. A dolog nem lesz annyira egyszerű, mint gondolta. – Na tessék! Nem érzek semmit. Adjon még! – Az asztalhoz lépett és az egész üveg italt magával hozta. Újra teletöltötte a poharát és Simon felé nyújtotta. Ő beleszórt még egy kevéske port és ámulva nézte, ahogy a nő szédítő sebességgel ismét eltűntette a teljes pohárnyi brandyt az utolsó cseppig. – A fene a jó dolgát, még mindig nem érzek semmit. Egyáltalán semmit! – bámult rá gyanakodva a nő. – Nem értem – vonta meg a vállát Simon. – Mostanra már a padlón kellene fetrengenie, és gyors egymásutánban átélnie az orgazmushullámokat. A nő szeme elkerekedett. – Orgazmushullámokat? – Pontosan. Talán a szer veszített a hatékonyságából az eltelt idő alatt. Azt hiszem, nem árt, ha adok még egy keveset. Simon a nő pohara fölé tartotta a tasakot. Lavinia kikapta a kezéből és a teljes mennyiséget az italába öntötte, miközben elégedett mosollyal figyelte, ahogy a por elsüllyed a brandyben.

– Sajnálom, drágám. Nem igazán éreztem a hat… a hatást. – Kacsintott, majd megcsóválta a fejét és felkacagott. – Orgazmushullámok, gyors egymásutánban. Ó, egek. Egy slukkra legurította a torkán a pohár tartalmát. Egy pillanatig csak állt, hátravetett fejjel, csukott szemmel, szédülten. Nagyszerű. Bármelyik pillanatban kidőlhet. Amikor a nő előrehajtotta a fejét és kinyitotta a szemét, Simon nagyon meglepődött. Szívós egy hárpia! A legtöbb férfi már régen kiütötte volna magát ennyi italtól. Ahogy Lavinia tekintete rá szegeződött, Simon ideges lett. – Ez az! Most már érzem. Érzem a gyönyört. – Lassan a férfi felé táncolt. – Érints meg! Tépd le rólam a ruhát! A nő mindkét kezével megragadta a dekoltázsát és szétszakította. Keblei azonnal kibuggyantak. Simon előtt imbolygott, csukott szemmel. – Érints meg! – Mindjárt, várj egy percet. Először a tinta jön. Simon ügyesen keringett Lavinia körül, hogy az ne tudja elkapni, majd kezébe vette a tintatartót és az ecsetet. Lady Winchell azonban gyorsabb volt, mint számított rá. Felmordult és karjait a férfi nyaka köré kulcsolta, lábait pedig a dereka köré. Simon arcát a kebleihez préselte. A váratlan súlytól a férfi hátratántorodott. Amikor térdhajlata hozzáért a mögötte lévő pamlaghoz, tehetetlenül hanyatt esett, a nő pedig rá. Lovagló ülésben. – Érezni akarom a tested. Vedd már le! – ráncigálta Simon ingét. Simon az időre játszott. De biztos, hogy a brandy hamarosan hatni fog? – Csak nyugalom. Nem akarom széttépni. Hagyd, hogy levegyem. A nő imbolygott felette, kuncogott, ő pedig vonakodva kikötötte a nyakkendőjét és kivette az inggombjait. – Ó, mennyire tetszik a mellkasod! És neked tetszik az enyém? Gyengéden cirógatni kezdte saját mellbimbóit, majd felfelé csúsztatta a kezét a nyakán és ujjait a hajába csúsztatta, hogy kontya kibomoljon. Karját a feje fölé nyújtotta és csábosan ívbe feszítette a hátát. – Tégy magadévá! – követelte rekedt hangon.

Ám ekkor előrebukott, mint egy zsák, és nem mozdult többé.

8

Agatha rámosolygott táncpartnerére és kecsesen meghajolt. Amikor egy újabb férfi közeledett felé, hogy táncra kérje, fáradtságra hivatkozva kiosont a bálteremből. Most egyáltalán nem füllentett, valóban kimerült attól, hogy a sok férfi szeme rászegeződött, és hogy annyian megtáncoltatták. Úgy érezte, a külleme miatt azt hiszik róla, örül ennek a nagy érdeklődésnek. Korábban nem igazán kellett elhárítania az efféle tiszteletlen bánásmódot. Nyilvánvaló, hogy a szabadságnak is – akár az éremnek –két oldala van. És Simon túlságosan is jól alakította a szerepét. Agatha az est első részében a férfi minden mozdulatát árgus szemekkel figyelte, nézte, ahogyan nevetgél a férfiakkal és flörtöl a nőkkel. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne a férfit bámulja, inkább hallgassa meg a Griffmadár valódi kilétéről szóló pletykákat – s ezekből bőven ki is jutott. Az utolsó néhány órában azonban megpróbálta ismét Simonon tartani a szemét. Észrevette, hogy a nők közül sokan kipécézték maguknak. Egészen megijedt, hogy egy Don Juant hozott létre Mortimer Applequist személyében. Vajon hol lehet most? Agatha végigpásztázta szemével a báltermet a lépcső tetején megbújva. Sok sötét hajú férfit látott, voltak köztük magasak és alacsonyak, de egyikükre sem volt jellemző Simon különleges, macskaszerű kecsessége. Nem látta sem a táncolók között, sem a kártyaasztalnál. Már fél órája, hogy vacsorához szólították a vendégeket.

Mivel már mindent elintézett, amiért idejött, nincs oka, hogy tovább maradjon. Emellett úgy gondolta, jobb, ha Simon még vacsora előtt távozik. Nem bízott benne, hogy sikerült az illedelmes étkezéssel kapcsolatos minden szabályt elsajátítania. Lehet, hogy kiment a kertbe? De miért ment volna? Úgy tűnt, csupán párok sétálnak a fáklyák által megvilágított ösvényeken, melyek az üvegházhoz kanyarodnak. És különben is, mi az ördögöt láthat az ember éjszaka egy kertben? Talán mégis utána kellene néznie. Elindult lefelé az elegáns lépcsősoron a bálterembe, mivel a kertekre nyíló ajtók a hatalmas terem másik oldalán voltak. Ám ebben a pillanatban két alakra lett figyelmes, akik szórakozott fejbólintással haladtak el mellette és kimentek az előcsarnokba. A két úriember elsétált a játékterem előtt, majd lement a galéria felé. Lehet, hogy egy dohányzóterem van a ház alsó részében? Agatha nem tudott róla, de ha ezt kizárólag férfiak számára tartották fenn, nem is tartozott rá. Pár lépés távolságból követte a két férfit, és meghallotta, mit mond Winchell a társának. – Ha velem jössz a dolgozószobámba, megmutatom az új kórházi szárnyhoz készített tervrajzaimat. Majd meglátod, hogy az én ötleteim sokkal jobbak… – Ó, jut eszembe, Winchell! Ez az a festmény, amiről beszéltél? Micsoda pompás mű! Azok a részletek… A művészet ellen semmi kifogása, de ő Simont akarta megtalálni. Ha Winchell csak a dolgozószobájába tart, nem valószínű, hogy Simon csatlakozik hozzá. Már éppen vissza akart fordulni, amikor valami megcsillant a lábánál a padlón. Egy mandzsettagomb. Óvatosan felvette és forgatta az ujjai között. Arany, lazúr betéttel. Egek! Ez Simoné! Agatha maga választotta, mert a kő tökéletesen illett Simon szeméhez. Mi oka lehet egy kéményseprőnek, hogy a Winchell-kúria termeiben settenkedjen? Agatha közben elhallgattatta a szemrehányó belső hangot, mely arra figyelmeztette, hogy ő maga is épp valamiben sántikál.

Még a végén mindkettőnket bajba sodor ez az ember! Ha elkapják és rájönnek, hogy csak szerepet játszik, én magam is lelepleződöm – fortyogott. Az nem lehet, hogy egy bárdolatlan modorú, csirkefogó kéményseprő miatt hiúsuljon meg a küldetése. Továbbra is a széles átjáró árnyékaiban rejtőzködve követte a két férfit, akik még mindig a művész érdemeiről vitatkoztak. Háttal állt a falnak, készen arra, hogy mosolyogjon, és ha rajtakapják, azt mondhassa, eltévedt. A legközelebbi ajtóhoz osont. Lenyomta a kilincset, bedugta a fejét és gyorsan körülnézett. Semmi. A következő szobában szintén csak jeges sötétség fogadta. A lábait óvatosan csúsztatva, olyan lassan, hogy még a szoknyája suhogását is a minimálisra csökkentse, besurrant a következő folyosóra. Abban a pillanatban, ahogy meglátta a gyertyafényt az ajtó résén át, rögtön tudta, hogy megtalálta Simont. Gyorsan hátrapillantott az átjáró felé, merre van Lord Winchell. A csudába! Éppen errefelé tart! Csupán azért nem szúrta ki azonnal a lányt, mert társával teljesen belemerült a beszélgetésbe. Agatha besurrant a szobába. Már épp levegőt vett, hogy figyelmeztesse Simont, amikor egyszerre három dolog tudatosodott benne. Először: a faburkolatú helyiség a hatalmas íróasztallal minden bizonnyal Lord Winchell dolgozószobája. Másodszor: a pamlagon elterülve fekvő, félig ruhátlan nő kétségkívül Lord Winchell felesége. És harmadszor: a félig ruhátlan férfi, aki éppen Lord Winchell faliszéfjét nyitja ki, tagadhatatlanul az ő Simonja. Simon megfordult a halk zajra, azt hitte, Lavinia ébredezik. Ereiben meghűlt a vér, amikor meglátta Agatha döbbent, csalódott tekintetét. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, akármit, amivel kiűzheti a gyanút azokból a barna szemekből. De mielőtt megszólalhatott volna, a lány akcióba lendült. Egy szempillantás alatt a pamlagnál termett, és megragadta a karfáját. Erőlködve, egy negyed fordulattal elfordította a pamlagot, hogy szemben legyen a kandallóval. Majd gyors mozdulattal rádobott egy paplant, hogy eltakarja, ami kilátszott Lady Winchell széttárt lábaiból.

Ezután Simonhoz lépett, a karjaiba vetette magát, miközben egyik kezét a férfi nyaka köré fonta, és száját a szájára tapasztotta. Simon megdermedt a meglepetéstől, de egy pillanat sem kellett hozzá, hogy visszacsókolja. Ajkát rányomta a lány szorosan összezárt szájára, s a nyelvével csiklandozta. Agatha majdnem elhúzódott, aztán újult erővel préselődött hozzá az erős férfitesthez. Telt keblei pontosan úgy nyomódtak Simon meztelen mellkasához, ahogy azt a férfi álmában elképzelte. Egyik karját a nő dereka köré fonta, hogy szorosabban magához vonja, miközben kissé lábujjhegyre emelte, hogy még jobban összesimuljon a testük. Másik kezével Agatha selymes hajában bóklászott, és egyre szenvedélyesebben csókolta őt. A lány ajkai kissé szétnyíltak a meglepetéstől, Simon pedig gyengéden újra megérintette a nyelvével, bátorítva, hogy nyíljon meg még jobban. Miért ne csókolja meg alaposan, ahogyan napok óta vágyakozott rá? Ismét nyílt az ajtó. – Ezt meg kell, hogy mutassam neked, Bingly – Szentséges szűzanyám! – Ejha! Az ott nem Applequist? Simon megmerevedett, miközben Agathát ölelte. Aha! Szóval nem az olthatatlan szerelmi vágy űzte őt a karjaimba! Bizonyára tudta, hogy Winchell már útban van a dolgozószobája felé, s azért vetette rám magát, hogy leplezze ruhátlanságomat, ébredt rá. Bár áldotta a lány gyors észjárását, a teste tiltakozott, amiért Agatha nem igazi érzelmeket táplál iránta. – Ó! – bontakozott ki a csókból Agatha, és abszolút hiteles döbbenettel és ijedtséggel nézett Winchellre. – A mindenit – az ott nem Mrs. Applequist? – Ó, igen, nos… új házasok, tudod, Bingly – mormolta Winchell, aki láthatóan kedélyesen, ugyanakkor zavartan szemlélte a jelenetet. – Tudod mit, adjunk egy pár percet nekik, hogy összeszedjék magukat, jó? Kituszkolta a férfit az ajtón. – Láttad az új vízfestményeimet? Rátaláltam a legtehetségesebb fickóra… Az ajtó lassan becsukódott mögöttük, és Simon lazított a szorításán Agatha derekán, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

Winchell ekkor újra bedugta a fejét. – Öt perc, Applequist. És az ég szerelmére, ember, vegye fel az ingét. – Az ajtó most már tényleg becsukódott. Agatha a férfi meztelen mellkasához nyomta az arcát, szemmel láthatóan képtelen volt visszatartani nevetését. Legalábbis Simon azt hitte, nevet. Belátta, kissé könnyelmű volt. Ám amikor Agatha eltolta magát tőle, a lány dühös szemeiből csak vádaskodást olvasott ki. – Maga tolvaj! Egy pitiáner szalontolvaj! – Agatha, csak pár percünk van. Nem lehetne később dobálózni az ilyen jelzőkkel? – Nem, én inkább most szeretnék. Hogy sodorhatta ilyen meggondolatlanul veszélybe a terveimet? Lehet, hogy ezért visszaküldenek – itt elhallgatott, de a szája nyitva maradt. Simon rettentően kíváncsi lett. – Hová? Hová küldik vissza? Agatha szorosan összezárta a száját. – Semmi köze hozzá. Most mit csináljunk Lady Winchellel? Nem hagyhatjuk itt csak úgy… Mit tett vele? – Én? Az égvilágon semmit. Csak kissé túl sok brandyt ivott. – A brandy pedig leolvasztja az emberről a ruhát, nem igaz? A nő haragos tekintete ellenére Simon kuncogva bólintott. – Időnként bizony előfordul. – Mégsem hagyhatjuk itt. A férje rájön, hogy a lady egész végig itt volt, és akkor hiába csókoltam meg magát. – Már megbocsásson, nem gondoltam, hogy ez akkora áldozat volt – méltatlankodott Simon. – Ó, hát tudja, hogy értettem. Fogja már meg a karját. Együttes erővel talpra állították Laviniát, aki úgy imbolygott, akár egy rosszul rögzített madárijesztő. A feje a vállára bukott, mint egy hulláé, és Simon azon elmélkedett, nem itta-e halálra magát ez a mohó nőszemély. Különösebben nem izgatta, mi történt a hölggyel, csupán az, hogy rendkívül kínos lenne, ha a férje itt találná, amikor visszatér. – A szomszédos helyiség egy nappali szoba. Tartsa meg – vagyis inkább én tartom, míg maga körülnéz, tiszta-e a levegő – szólt Agatha.

Simon Agathára hagyta Laviniát teljes súlyával, és szó nélkül engedelmeskedett, miközben magában összefoglalta az utóbbi néhány perc eseményeit. Agatha egészen profi, ez tény. Hűvös, mint a tengervíz. Simon emlékeztette magát, hogy a nő valószínűleg mindent látott, és most igyekszik segíteni. Ennél is fontosabb azonban, hogy elárulta, küldetése van, talán több annál, mint hogy megkeresse a szeretőjét. Vajon hova küldhetik vissza, amitől ennyire fél? Börtönbe? A gyarmatokra? A hallban egy lelket sem láttak, így sikerült átcipelniük Laviniát a szomszédos nappali szobába és azt a látszatot kelteniük, mintha egyedül iszogatott volna ott. Simon az elcsent brandysüveget és a felborított poharat hanyagul a nő lábai elé helyezte, miközben Agatha igyekezett – amennyire lehetett – helyrehozni a lady elszakított ingvállát. – Feltételezem, ezt is ő maga tépte szét – vetett egy vitriolos pillantást Simon felé, miközben saját csipkestólájával takarta el a megtépázott ruha legkritikusabb részeit. – Minden bizonnyal – pislogott ártatlanul Simon a lányra, mialatt ő is rendbe szedte magát. Az egyik mandzsettagombja viszont hiányzott. Sebaj, majd begyűri a mandzsettát a kabátujjába, és remélhetőleg… Az elveszett mandzsettagomb egyszer csak az orra előtt csillogott, egy rózsaszín tenyéren. – Azt hiszem, ezt maga veszítette el. A hallban, odakint. – Á, épp azon tűnődtem, hogyan talált rám. Milyen villámgyors az észjárása! – Amit tett, túlmegy minden határon – vágott vissza a lány élesen. Még egyszer utoljára körbepillantott a szobán, majd a kandallón álló órán akadt meg a tekintete. – Három és fél perc. Bőven van idő, hogy meghallgassam a magyarázkodását. – Nem egészen. Ugyanis még nem végeztem itt. Agatha arca hamuszürkévé vált. – Ne merészelje!

Egy kacsintással és képzeletbeli kalapjának megérintésével Simon mégiscsak újból nekiindult feladata végrehajtásának. A lány utána iramodott, a karjánál fogva akarta elrángatni Winchell dolgozószobájának ajtajától. – Ne tegye, Simon! Nem szabad! – Egy perc az egész, édesem. Álljon itt és koppantson egyet az ajtón, ha Winchell korábban visszajönne. – Ebben ne számítson rám! Nem fog visszamenni oda… Simon becsukta a lány orra előtt az ajtót, mit sem törődve a méltatlankodásával. Agatha gyorsan az üres folyosó felé fordult, és hanyag tartásban nekidőlt az ajtónak. Belül azonban egyáltalán nem volt nyugodt. Szíve úgy vágtatott, mint egy megvadult ló, és tudta, nem attól, hogy rajtakaphatják őket. Teljesen új felfedezés volt számára, amikor Simon szája birtokba vette az övét. Még most is érezte a férfi nyelvének izgató, intim cirógatását, és a kellemes, zsibogást, amikor melle hozzápréselődött Simon izmos mellkasához. Csupán egy pillanatra ragadta meg a férfi széles, csupasz vállát, de még mindig viszketett a tenyere a hozzásimuló izmok forró hullámzásától, s a legszívesebben ismét megszorította volna. Vágyódott Simon után. Eddig, az eltelt hét során sikerült elhatárolódnia ettől a ténytől. Na, igen, valamiféle vonzódást érzett, de hol volt az ettől a hasában és még lejjebb érzett, pulzáló fájdalomtól, amely szinte arra késztette, hogy egy újabb csókra csábítsa őt Winchellék pamlagján. Ezzel a komplikációval érdemben kell foglalkoznia. Később. Amikor már nem fenyegeti a veszély, hogy lelepleződik a nyilvánosság előtt. És talán, miután már nem reszket azért, hogy félmeztelenül lehessen Simon ölelő karjaiban. Akárcsak Lavinia. Agatha elképzelte a jelenetet, és azonnal felhorgadt benne a düh. Ó, igen. Elképesztő, hogy a harag milyen gyorsan ki tudja oltani a vágy izzó zsarátnokát. Ezt nem árt a jövőben szem előtt tartania. A ház urának dolgozószobájában ezalatt Simon ismét a széffel foglalatoskodott. Hála az égnek, Winchellnek túlságosan elvonta a figyelmét a megzavart szerelmespár ahhoz, hogy észrevegye, a széfet takaró festmény ferdén lóg, mivel a széf ajtaja tárva-nyitva van.

Gyors, finom ujjaival átpörgette a kis, szögletes dobozban lévő dokumentumokat és készpénzkötegeket. Nem talált bennük semmi terhelőt. Persze, vannak köztük meglehetősen kényes dokumentumok is, de semmi olyan, amit Winchell ne birtokolhatna, hiszen a Hadügyminisztériumban fontos pozíciót tölt be. Kissé meglepő, hogy ezeket a házában tárolja, de lehet, hogy haza szokta hozni a munkát. Végül, beérve azzal, amit talált és amit nem, Simon becsukta a nehéz vasajtót és szerszámaival ügyesen visszahelyezte a lakatot. Megigazította a képet a falon, a helyére tolta a pamlagot, majd egy utolsó pillantást vetett a szobára. A munka elvégezve. Igaz, hogy nem tökéletesen, és hogy közben néhány abszolút új akadály is felmerült, de annyi baj legyen. És most jön a neheze. Meg kell győznie Agathát, hogy ne nevezze őt „pitiáner szalontolvajnak”. Micsoda ostobaság. Hiszen pitiánernek végképp nem nevezhető. Nem volt könnyű távozniuk az estélyről. Agatha erősen igyekezett, hogy ne piruljon el, és egyre szabadkozott Lord Winchellnek, miközben a férfi nagyapás pirongatása ráébresztette, milyen képet vághatott Simon karjaiba bújva. Simon, ez az átkozott, persze hűvös és nyugodt maradt, bocsánatkérően meghajolt, és Agatha – Agatha! – fejfájását hozta fel ürügyül távozásukra, mintha a ház ura nem is látott volna semmit! Az egyetlen pozitívum az volt, hogy korai távozásukról végképp megfeledkezik őlordsága, amint rájön, miért nem csatlakozott a felesége a vendégekhez a vacsoránál. Bárcsak előbb elmehettek volna! A kocsijukra kicsit várniuk kellett, de az idegességtől remegő Agatha számára ez a néhány perc órákkal ért fel. Simon lazán a falnak támaszkodott, zsebre dugott kézzel, abszolút közönyös arccal. Egyelőre várunk. De amint kettesben leszünk a kocsiban, majd megkapja tőlem a magáét, fogadkozott Agatha. Ekkor eszébe ötlött, hogy ha Simon nem kéményseprő, hanem tolvaj, bizonyára az ő házába is aljas szándékkal jött be! Ez az alattomos fickó őt is ki akarta rabolni! Abban biztos volt viszont, hogy ez idáig nem lopott el semmit tőle. Igaz, nem is hozott magával valódi értékeket Applebyből. Még az ezüst tárgyak is a bérelt lakáshoz tartoztak, és Pearson nem tette szóvá,

hogy bármi is hiányzik, holott egészen biztos, hogy rögtön észrevette volna. Vagyis, Simon nem lopott, viszont hazudott. Akár már most rendőrt hívhatott volna, azért, amit Simon elkövetett Winchelléknél. Persze, nem hív, de úgy haragudott a férfira, hogy kimondottan élvezte ezt a gondolatot. Ezzel legalább megfenyegetheti. Ez a legkevesebb, amit a fickó megérdemel, amiért így kijátszotta őt. Majd ő móresre tanítja, jól ráijeszt, hogy beárulja… Ám hirtelen mozdulatlanná dermedt, ahogy egy újabb gondolat átfutott az agyán. Vajon megfélemlíti-e Simont ezzel a fenyegetéssel? Elég lesz-e ez ahhoz, hogy számíthasson a férfi segítségére annál a sokkal veszélyesebb kalandban is, mint hogy eljátssza a gyámoltalan Mortimer szerepét? A legfontosabb tanulsága a mai estének Agatha számára – azon kívül, hogy meglepően nagy hatást gyakorolt rá Simon csókja, bár erre gondolni sem akart – az volt, hogy a kórházban nehezen juthat hozzá megfelelő hírekhez. Ma este többet megtudott a Napóleon elleni háborúról, mint a jó pár hét alatt, amíg a sebesülteket gondozta. Természetesen folytatnia kell a kórházi munkáját. Hiszen egy kis vigaszt tud nyújtani ezeknek a szegény fiúknak. De esténként, Simonnal az oldalán, a társasági körökben sokkal több információhoz juthat, mint valaha is hitte volna, hiszen ezeknek az embereknek az életéhez szervesen hozzátartoznak a pletykák és sugdolózások. Valójában ma este abban a bálteremben csaknem annyi egyenruhás volt jelen, mint ahány a kórházban. Katonatisztek, sőt parancsnokok, akik valószínűleg tudhatják, hol lehet most egy bizonyos Cunnington kapitány. Feszült idegein csengőhangként futott végig az izgalom. Az utolsó információmorzsa, melyet egy totyakos tábornokból sikerült kicsalnia, meggyőzte, hogy érdemes volt eljönnie az estélyre. – Ó, a Griffmadár! – kiáltott fel reszelős hangján az öregúr, miközben csipás szemeivel buzgón pislogott a felháborodástól. – Hát hogyne hallottam volna róla, minden újság tele volt vele.

– Agatha mély lélegzetet vett. A vén kéjenc rendkívül élvezte a megemelkedő keblek látványát, ezért igyekezett tovább beszélni, miközben egyfolytában a lány dekoltázsára szegezte tekintetét. – Amondó vagyok, hogy ha rajtam múlna, sorra hullanának a fejek a szószátyárság miatt. Ezek az ifjoncok nem tisztelik a kormányt, a Korona ügyeiről úgy beszélnek, mintha… – Ellentétben önnel, jó uram – hajolt még közelebb Agatha, és az öregfiú gyakorlatilag bezuhant a keblei közé. – Lefogadom, hogy még Napóleon sem tudná kicsikarni a Griffmadár személyazonosságát egy olyan emberből, mint ön. – Nem bizony, de még maga a jó György király sem! – húzta ki magát büszkén a tábornok. Majd nagyot pislogott. – Feltéve, ha tudnám… Egy újabb átkozott zsákutca. Agatha felsóhajtott és elhatározta, hogy amint a táncnak vége, kiszabadítja magát az öreg hadfi bilincsszerű szorításából. –… biztosra. Erre Agatha ismét bevetette magát, visszacsalogatta lovagját a táncparkettre egy újabb keringő erejéig. Hízelgett neki, lélegzetvisszafojtva figyelte szavait, s így sikerült végre kifacsarnia belőle a történetet. Tehát adott egy bizonyos zárkózott, a világtól elvonult úriember… természetesen egy lord. Titokzatos férfi, aki időnként hetekre elhagyja az országot, majd váratlanul visszatér a városba. Száját zárva, szemét nyitva tartja. Barátai igen magas helyekről valók – ennél a kijelentésnél a tábornok hangjából némi neheztelés érződött. A leírás tipikusan egy kémre illett, minden kétséget kizáróan. És Agatha tudta is a nevét. Most már csak valahogyan bebocsátást kell nyernie az illető úr belsőbb köreibe, aztán meghívatja magát az otthonába, és – és aztán? Hogyan tovább? Kérdezze meg tőle, hogy ő-e a Griffmadár? Terve abszurditása elkeserítette Agathát. Egy királyi kém vele sem osztana meg több információt, mint a társaságbeli bármelyik pletykafészekkel. Ez nem működik. Valami inspirálóbb dolog kell, valami… A kocsi ekkor eléjük gördült, és a fiatal Harry leugrott, hogy kinyissa az ajtót. Simon beszállt, hogy felsegítse Agathát, de a lány

elhúzta előle a kezét. Nem akart hozzáérni azok után, hogy lopásával veszélyeztette a küldetését. S ekkor diadalittas örömmel konstatálta, hogy megtalálta a választ. Ó, ennél tökéletesebbet ki sem eszelhetett volna. Abban egészen biztos volt, hogy Simonnak nem fog tetszeni a dolog. Mégsem mond majd nemet. Hiszen eszem ágában sincs feladni őt a rendőröknek, nyugtatta meg magát Agatha. Nem lesz ez komolyabb fenyegetés annál, mint amikor Jamie kislánykorában azzal fenyegette őt, hogy elmondja a papának azt a szerencsétlen incidenst a puskaporral Guy Fawkes éjszakáján. Agatha hetekig kiganézott bátyja pónija után, hogy Jamie végre a szavát adja, ráfogják az egész dolgot kedvenc bűnbakjukra, a képzeletbeli Mortimer Applequistre. Végül a lány megúszta büntetés nélkül, és csak apja egy újabb litániáját kellett végighallgatnia arról, hogy kerülje el a nemkívánatos játszótársakat. Szegény papa, a végén már ő is hitt a mindenütt felbukkanó és bajt keverő Mortimer létezésében. Simon felhajtotta frakkja szárnyait és leült Agathával szemben, majd reflexszerű mozdulattal kettőt kopogott öklével a hintó tetején, jelezve a kocsisnak, hogy indulhat. Esze egyfolytában a kívánatos kis problémán járt, aki vele szemközt ült. Agatha mostantól látszólag finoman akarta kezelni a helyzetet. Egyértelműen dühös volt Simonra. Ez kitűnt ragyogó mosolyából is… Simon újra jól megnézte. Igen, boldogan mosolyog rá a lány, mintha minden imádságára ő lenne a válasz. A pokolba. Ez nem jelenthet jót. – Szó sem lehet róla. A lány még szélesebben mosolygott. – De igen, azt hiszem. – Nem teszem meg. – Még azt sem tudja, mire gondolok. – Ha maga elbájolóan viselkedik velem, ahelyett, hogy tüzet okádna rám, akkor csakis olyan dolog lehet, amiben nem akarok részt venni.

– Kérem, ne játssza meg az igazságos, egyszerű, becsületes embert, Simon. Ha akarnám, feladhatnám magát a rendőrségen. Hiszen illetéktelenül tette rá a kezét Lord Winchell széfjére és feleségére is. Ezen nem volt mit tagadni. A pokolba! Simon, a kéményseprő e pillanatban meghalt: önkezével vetett véget életének. És megjelent helyette Simon, a mestertolvaj. – Igen. Abszolút igaza van. Nem vagyok becsületes ember. A lehetőségek embere vagyok. A lány szeme összeszűkült. – S a lehetőségeket én biztosítottam magának. Tízszeresen is. Soha az életben nem juthatott volna be magától egy Winchell-féle helyre, ha én nem kupálom ki. Maga kihasznált engem. Ki sem kellett hangosan mondania. Hirtelen elkomorult arcáról leolvasható volt. Simon nem tiltakozhatott a vádjai ellen anélkül, hogy még jobban megsértette volna őt. Ha megmondaná Agathának, hogy a múlt hetet végigkomédiázta, ki tudja, mit tenne haragjában. Ha mást nem, egyvalamit biztosan tudott a nőkről: kivétel nélkül mindegyik allergiás a Álruhásokra, akkor is, ha időnként a nők maguk is hazudnak. A legjobb lesz biztonságosabb irányba terelni a beszélgetést. – Tehát, mit forgat a fejében? – kérdezte, bár előre sejtette, megbánja, ha megtudja. – Tegye meg újra – és kezével a Wincell-kúria felé intett. – Azt akarja, hogy újra megpiszkáljam Lord Winchell… széfjét? – Dehogy! Se a széfjét, se a feleségét! Vajon tényleg felfedezhető volt a nő hangjában egy szemernyi „tulajdonosi” neheztelés? Hát, igen. Ez nagyszerű. Bár, most nem tartozik a tárgyhoz. – Elintézem, hogy meghívjanak egy házba, maga pedig Mortimerként elkísér, ahogyan ma este. De csakis az én irányításom mellett követheti el a… csínytevést. – Szigorú tekintetet vetett Simonra, ami meglepően vonzóvá tette bájos, kerek arcocskáját. – És ott kinek a széfjét fogom megpiszkálni? – Lord Etheridge-ét. – Miért akar lopni Lord Etheridge-től?

– Egyáltalán nem akarok lopni tőle. Micsoda gondolat! – A lány most valóban sértődöttnek látszott. – Azt hiszem, nem lesz baj, ha elmondom magának. Nem olyasmiről van szó, amiért a rendőrségre rohanna. Csak azt akarom kideríteni, milyen kapcsolat van Lord Etheridge és Jamie között. – Már bocsánat. Ismét elvesztettem a fonalat. – Kérem, tanuljon meg végre odafigyelni! A Griffmadarat keresem. Lord Etheridge-nek van egy háza, de csak ritkán használja. Jön és megy, senki sem tudja, hol járkál. Kerüli a társasági felhajtásokat, s csupán néhány kiválasztott barátjával érintkezik, akik mindegyike fontos posztot tölt be a kormányban. Egyértelműen gyanús. – Agatha önelégült arccal dőlt hátra az ülésen. A francba! Simont mellbe vágta a terv. Lord Etheridge valóban gyanús. Ami azt illeti, többek között ő is szerepelt Simon listáján. Ha nem lennének most ennyire kevesen a társai, már alapos vizsgálat alá vették volna Etheridge-et. Jó időbe beletelt, míg az emberei kiszimatoltak valami gyanús ügyet Etheridge-dzsel kapcsolatban. Ez a nő átkozottul ügyes. Most meg csak néz rá a barna szemeivel, mintha nem lenne biztos benne, mennyit mondhat el neki. Bármely más esetben Simon mulatságosnak találta volna a helyzetet, de most inkább az foglalta le a gondolatait, hogyan deríthette ki a lány egyetlen este alatt mindazt, amihez neki és a csapatának hetekre volt szüksége. – Ha ez az ember a Griffmadár, kapcsolatban kell állnia Jamie-vel. Lord Etheridge valószínűleg tudja, hol tartózkodik most Jamie. Ebben téved. Ahogy a Griffmadarat és Jamie-t illetően is. Sajnos, ezt nem mondhatja el a lánynak. Csak annyit tehet, hogy megpróbálja lebeszélni erről a rettentően veszélyes tervéről. Ha nem sikerül meggyőznie, a lány csinos kis hullája valószínűleg a Temzébe kerül egy kövekkel megrakott zsákban. Agatha várt, de Simon nem válaszolt, csak ült és figyelte őt a kocsi oldalain himbálózó lámpák gyenge fényében. Agatha végtelenül fáradtnak érezte magát. Belefáradt a hazugságokba, az izgalomba, hogy semmit sem tud Jamie sorsáról, abba, hogy olyan férfiakkal táncolt egész este, akik folyton a lábára léptek.

Legalább ez utóbbin tud segíteni. Lehajolt, kibogozta selyemcipellőit és elkínzott lábujjait két tenyerébe vette. Gyengéden dörzsölgette őket, s megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte, a lába olyan, mint a megtaposott szőlő. Számtalan férfiláb tiport rá, lordokétól tábornokokéig. Igaz, Simoné nem volt közöttük. Ő legalább jól szórakozott, mialatt Agatha lábát parkettnek nézték. A tánchoz a legkevésbé sem való selyem cipellő. A táncparketten a legpraktikusabb viselet a masszív bakancs, amilyet a farmon szokás hordani. Az elképzelt képtől elmosolyodott. Nem lenne jó beszédtéma? Zöld szaténruha erős bakanccsal. Felnézett Simonra, hogy megossza vele ezt a tréfás ötletet, de megdermedt a férfi vad tekintetétől. Simon tűzben égett. Vajon szándékosan hergel ez a nő? Van fogalma róla, hogy amikor lehajolt, teljesen elém tárta a melleit? A szikra, melyet a mindent láttató ruha lobbantott fel és amit a rögtönzött csók csak tovább szított, hirtelen fehéren izzó pokollá változott. Simon alig tudott gondolkodni, fülében dobolt a vér. – Hol a csipkestólája? – Istenem, ez az én hangom? Rekedtnek és idegennek tűnt, még saját maga számára is. – Lady Winchell ingvállában. A csipkestóla… ott felejtették. Simon egy pillanatra ideges lett, hogy egy áruló bizonyítékot hagytak a helyszínen, ám gondolatai máris az azt megelőző kis színjátékra terelődtek. Azonban most nem Lavinia kéjsóvár teste jelent meg lelki szemei előtt. A jelenetet Agatha dús idomaival akarta újraélni. A nedves ecset kacskaringós mintákat rajzol a bőrére, melyek még inkább kiemelik domborulatainak formáját és teltségét. Agatha érett és buja, meztelen és odaadó, olyan, mint egy ősi istennő… – Szóval, hajlandó megtenni? Komoly arccal ismét előrehajolt, és Simon meglátta a ruha széle felett az egyik mellbimbója rózsaszín udvarát. Az ingváll félrecsúszott. A férfit fékezhetetlen forróság öntötte el. – Ó, igen… Amikor Agatha ismét hátradőlt és örömében összecsapta a tenyerét, Simon rádöbbent, hogy hangosan mondta ki, amit gondolt.

Mintha egy vödör jeges víz zúdult volna a nyakába, lüktető vágya azonnal kihunyt. A francba! A nő megint túljárt az eszén. Az ellenszenv viaskodott benne a vak kívánással, majd az előbbi került ki győztesen. Most ismét a maga valójában látta a lányt: manipulatív szerencsejátékos, erkölcs és tartás nélküli hölgy, aki viszont fantasztikusan tud hazudni. Kétszer is levette a lábáról gyönyörű testével, és tehetetlen báb lett a nő kezében. Ebben a pillanatban a legszívesebben megölte volna, hogy így kifogott rajta, s ő elvesztette legendás önkontrollját. Tulajdonképpen mit is ígért meg? Hogy megpróbálkozik Lord Etheridge széfjével, de csak ha a lánynak sikerül elintézni, hogy bejussanak a lord házába. Mivel a szóban forgó úriember nem rajongott a társaságért, sőt, szinte remeteéletet élt, körülbelül akkora a valószínűsége a terv sikerének, mint annak, hogy Agatha a saját bőrén megtapasztalhassa a tisztességes házasságot. Az életben nem jön ez össze, úgyhogy semmi gond. Mostanra már kizökkent a gondolataiból és odamorgott valamit válaszként Agatha boldog csacsogására, bár nem igazán figyelt hóbortos terveire, hogyan fogja meggyőzni Lord Etheridge-et, hogy vegye fel őket is a nemlétező társasági naptárába. Simon gondolatai egészen más irányból közelítették meg Lord Etheridge-et. Valóban igen rejtélyes ember. Talán kém? Abszolút lehetséges. Azonban a zárkózott fickó nem a Koronának kémkedett. Erről Simonnak feltétlenül tudomása lett volna, bár ezt aligha mondhatta el Agathának. Nem mintha a nő hitt volna neki. Hogyan is hinné el, hogy Simon, a pernahajder kéményseprő és tolvaj, akit ő emelt ki a londoni utca piti bűnözői közül, nem más, mint királyi mesterkém? Nem. Célszerűbb, ha a legrosszabbat gondolja róla, minthogy megtudja az igazságot. Nem engedheti, hogy a lány rájöjjön, a küldetésének célszemélye Agatha imádott Jamie-je. Simon egyik legfontosabb társa vált gazemberré, és meg kell találnia, mielőtt újabb árulásokat követne el hazája ellen. Nem lesz nyilvános tárgyalás,

mivel ez veszélyeztetné az Álruhások Klubjának névtelenségét. Sajnos, kizárólag Simonra hárul, hogy megtalálja Jamest. Megtalálja, majd ő maga kikérdezi, meghozza az ítéletet, és ha szükséges… …végrehajtja. Ez viszont semmiképpen nem tetszene Agathának.

9

James Cunnington lebegett, álmodott, beleveszett fantáziálása csapdájába. Az eszméletlenség kényelmes köde borította be. Egy kígyó képe jelent meg előtte, kecsesen imbolyogva. – Jamesss. Kellemetlenek a kígyók. Visszataszítóak, mégis elbűvölőek. – James? Ki az a Mortimer Applequist? Hallottam, hogy ezt a nevet emlegetted. Ki ő? A kígyó nyelve ki-be járt, és újra a nevén szólította. – James? Válaszolj a kérdésemre. Ki az a Mortimer Applequist? Senki. – Válaszolj, James. Kicsoda ő? Hát nem megválaszolta már ennek az átkozott, sikamlós szörnynek a kérdését? Álmában ujjait a kígyó torka köré fonta és erősen összeszorította. A hang azonban továbbra sem hallgatott el. – Ki ő? Mondd meg, James. Egyedül akart lenni. Gondolkodnia kellett. Valami itt nagyon nem stimmel, de nem tudott rájönni, mi az. Ha ez a francos kígyó elmenne, talán össze tudná szedni a gondolatait. – Senki. – Senki? Ezt hogy érted? Eszetlen tökfej. – Senki. Egy álnév. Ha nem akarod, hogy lebukj, fogj rá mindent Mortimerre. – Álnév. Kinek az álneve? A tiéd? Időnként. De volt, hogy Agatháé. Végül már a személyzet is használta néhányszor bűnbakként Mortimert. Matematikus apja pedig

bevette, hiszen túlságosan is belemerült mély gyászába és a tanulmányaiba ahhoz, hogy rájöjjön, Mortimer nem létezik. Csak hunyorított egyet, és figyelmeztette őket, odafigyel majd, kik a játszótársaik, és igyekszik távol tartani gyermekeit attól a rémes Applequist fiútól. James és Agatha pedig engedelmesen bólintottak rá. Agatha. Vele kapcsolatban is eszébe kellene, hogy jusson valami. Bárcsak ez az átkozott kígyó leszállna már róla… Kinyújtotta kezét a homályos semmibe, hátat fordított az undok csúszómászónak. A hang tovább beszélt hozzá, bár már kissé elmosódottabban. James visszasüppedt az érzéketlen ürességbe, és nem hallgatta tovább. Simon már korán reggel sietett lefelé a lépcsőn, a Winchelléknél tett látogatása után, annak ellenére, hogy egész éjjel csak járkált és gondolkodott. Arra számított, hogy Agatha az újságot böngészi a reggelije felett, szokás szerint. Ehelyett azonban a lány már utcai ruhában volt, az előcsarnokban állt és a postáját nézte át. Volt belőle bőven. Úgy látszik, Applequisték meglehetősen felkavarták a társaság állóvizét tegnap este Winchelléknél. Jókora halom hevert a tálcán, nehéz papírral és díszes dombornyomással, ezt Simon már a lépcsőről meglátta. Úgy vélte, a legtöbb nő elalélna a gyönyörűségtől ilyen mennyiségű küldemény láttán. Agatha ezzel szemben rá se hederített. Egyáltalán nem érintette meg, hogy mostantól magasabb lett a státusza a társaságban. De vajon azért nem, mert tisztában van saját értékeivel, vagy mindez a profizmusa számlájára írható? A lány elmerült egy közönséges írólapra írt, többoldalas levél olvasásában. Simont furdalta a kíváncsiság, vajon mitől vált olyan gondterheltté az arca. Érezte, hogy a levél felfed majd valamit a lány titkaiból. Talán a szeretője tartózkodási helyét. Vagy valamit, amivel rá tudja venni, mondja el, mit tud James Cunningtonnak az utóbbi hat hónap során folytatott tevékenységéről. Agatha felnézett a leveléből.

– Ó, jó reggelt. Pearson már elkészítette önnek a reggelit. – Majd újra zavartan lenézett. – Bocsásson meg, de fontos, hogy megválaszoljam ezt a… Megfordult és a férfi mellett elhaladva belépett a lenti kis szalonba, és becsukta maga mögött az ajtót. Most akarja megválaszolni a levelet, hajához tűzött kalapban és begombolt kabátban? Bizonyára sürgős, ezért érdekes a dolog. Talán sikerül valamit megtudnia a lánytól, ha kijön. De még jobb lenne, ha ott hagyná a levelet a szalonban. Simon felszínes kíváncsiságot színlelve az asztalhoz sündörgött és átlapozta a halomban heverő meghívókat. Etheridge-től természetesen semmi sem érkezett. Az élet nem ennyire egyszerű. Simonnak mégis hízelgett, hogy ennyi úri nő szeretné élvezni Applequisték társaságát. Egy ezredes feleségétől a Parlament tagjain át egy grófnőig. Agatha valóban kitett magáért tegnap este. Simon elismeréssel nyugtázta, milyen jó munkát végzett. Látta, hogy a jelenlévő összes katonatiszttel táncolt. És azt is látta, hogy ezek az úriemberek egytől egyig megfeledkeztek a diszkrécióról, amikor szembetalálták magukat a lány… szemmel látható bájaival. Párosuk nagyszerűen bevált, és Simonnak eszébe jutott, milyen jó is volt régen, amikor nem egyedül dolgozott. Ő és Jackham legalább ennyire olajozottan tudott együttműködni egykoron éjféltájban. Mortimer természetesen szintén kivette a részét a sikerből, mielőtt eltűnt volna a ház hátsó fertályában. Bókjaival elbűvölte a hölgyeket, és igyekezett olyan komisz lenni, mint bármely elkényeztetett úriember. Remekül beleillett a társaságba. Simon megcsóválta a fejét. Micsoda haszontalan életforma. Hogy bírhatja ki ezt egy férfi, aki némi tartással és egy kis ésszel rendelkezik? A szalon ajtaja kinyílt és Agatha sietett ki rajta. Simon már épp nyitotta a száját, hogy kérdezzen tőle, de mielőtt megszólalhatott volna, a lány keresztülszáguldott az előcsarnokon, ki az ajtón, miközben egy levelet tuszkolt a retiküljébe. Simonról tudomást sem vett.

Pearson kinyitotta a reggeliző helyiség ajtaját és kérdőn felvonta szemöldökét. – Óhajtja, hogy a szakácsnő behozza a reggelijét, uram? A Pearson mögül beáramló illatoktól Simon csaknem kísértésbe esett, de ki tudja, mikor jön vissza Agatha? Nem szalaszthatja el ezt az esélyt. – Egy pillanat, és visszajövök, Pearson. – Elfordult, aztán tétovázva megállt. Majd ismét a komornyikra nézett és kiszaladt belőle a kérdés. – Tojásrántotta lesz reggelire? – Igen, uram. Szalonnával. A fenébe. Akkor jó lesz sietnie. Amint belépett a szalonba, azon morfondírozott, hogyan lophatná el Agatha szakácsnőjét, ha ennek az egésznek vége lesz. Amíg viszont itt tartózkodik, biztos, hogy egyetlen étkezést sem hagy ki. A kéktapétás szalon ragyogott a napfényben. Agatha nyilván nem akart időt vesztegetni azzal, hogy lámpát gyújt, inkább elhúzta a nehéz függönyöket, hogy az ablakon besüssön a nap. Simon mély levegőt vett. Azonnal megérezte a lány illatát, a meleg, édes levegőt, amely követte Agathát, bármerre járt. Elszántan elfojtotta teste azonnali reakcióját. Nem az típus volt, akinek az erekciója vezérelte az akaratát vagy az eszét. A kis sarokasztalon még mindig egy kupac levélpapír hevert, és Agatha a tintásüveget is nyitva hagyta. A lány kapkodása most kétségtelenül Simon malmára hajtotta a vizet. Vajon határozott a kézírása vagy finom, nőies? Simon a legfelső papírlapot az ablakon beáramló napfény felé tartotta. Aha, valóban határozott kézírás. Aztán a hideg kandallóhoz vitte a papírlapot. Pearson nyilvánvalóan kínosan ügyelt a régi tűzrostély állapotára, annak ellenére, hogy csak ritkán használták. Sebaj. Simon felnyúlt a kürtőbe és ujjhegyeit hozzádörzsölte a belső kéménytéglához. Majd kihúzta a kezét és elégedetten szemlélte rajta a kormot. Nagyszerű. Tiszta kezével megfordította a levélpapírt a kandallópárkányon, majd óvatosan megdörzsölgette kormos ujjaival Agatha kacskaringós írásának hátoldalát. A halványan benyomódott betűk magukba fogadták a kormot és tisztán kirajzolódtak; igaz, tükörírásként. Simon rögtön látta, hogy

Agatha válaszlevelének utolsó oldalát tartja a kezében, mivel a mondat közepén kezdődött a szöveg és a végén egy hatalmasra kinagyított „Szeretettel A” állt. Szeretettel? Simon szeme összeszűkült. Csak nem Jamesnek írt? A feltételezett küldetése vajon éppolyan hamis volt, mint az, hogy Mrs. Applequistnek nevezte magát? Vagy talán mostanáig őszinte volt hozzám, de végül hírt kapott az ismeretlen helyen tartózkodó James Cunningtontól? Ezentúl rajta tartom a szemem, határozta el Simon. Szorosan. Persze, nem annyira szorosan, ahogyan szeretném… Hirtelen összeszedte magát, ahogy hangokat hallott az Agatha szalonja előtti folyosóról. Most nem alkalmas az időpont, hogy a kedves hölgy csábos bájairól elmélkedjen. Nem engedheti, hogy gerjedelme ismét elvonja a figyelmét kitűzött céljáról. A nő titkol valamit. És most itt egy kézzelfogható bizonyíték az egyik titkáról. A fordított írás feszes és díszes volt, még tintával írva is nehéz lett volna elolvasni, így kormosan pedig lehetetlen. Kell hozzá egy tükör. Kisietett a szalonból, és csak mélyen beleszimatolt a reggelijébe, máris osont fel a lépcsőn a szobájába. Amint Agatha levette rövid kabátját és felkötötte az egyik kötényt az önkénteseknek fenntartott ruhatárból, megpróbálta kiverni a fejéből a levél tartalmát. A kórházba menet egész úton úgy érezte, mintha súlyos követ cipelne a retiküljében. Magával kellett vinnie ma, mivel nem volt ideje alkalmas rejtekhelyet keresni. Talán ostobaság, de nem kockáztathatta, hogy bárki is elolvassa, és értesítse Lord Fistinghamet a tartózkodási helyéről. Bár tudta, hogy őlordsága ritkán fordul meg a városban, szomorúan vette tudomásul, milyen szoros kötődés áll fenn a londoni nemesek között. A tegnap esti vendégek több mint a fele ismerte közelebbről vagy távolabbról Lord Fistinghamet. És most már őt is ismerik. Bármennyire is kedvelte új személyzetét, nem feledkezhet meg róla, hogy a szolgák pletykásak, bár nem hitte, hogy bármelyikük szándékosan ártani akarna neki. De úgy látta jónak, hogy bármiféle, James Cunningtonra vonatkozó bizonyítékot jobb titokban tartani.

Őlordsága mostanra egyre gyanakvóbb, ahogy erről a házvezetőnője leveléből értesült. Nem tudom, meddig áltathatom még őlordságát, Miss Agatha. Szinte minden nap átjön a fiával és vár, sokszor órákon keresztül. Mondtam nekik, hogy maga épp gyümölcsöt szed, bár még egyik gyümölcs sem érik. Azt is mondtam, hogy Miss Bloomhoz ment látogatóba, de másnap a lord közölte, hogy Miss Bloomtól megtudta, ön már hetek óta nem járt nála. Napról napra gyanakvóbbá válik. Innen Londonból nem sokat tehet, hacsak a lehető leghamarabb meg nem találja Jamie-t. De közben legalább adott néhány utasítást Mrs. Bellnek. Megborzongott, mintha messziről érezte volna Redvás Reggie érintését. Elmondhatatlanul jobb, ha Simonra gondol inkább. A tegnap esti csók, még ha az álcázást szolgálta is, erősen megdobogtatta a szívét, valahányszor eszébe jutott. A férfi ajka meleg és bátorító volt, mégsem követelőző. Simonnak kedvére volt a csókolózás, ebben Agatha abszolút biztos volt. És Agathának szintén, sőt túlságosan is; egészen megzavarta a lelkivilágát. Megnyalta az ajkát, ki akarta próbálni, érződik-e még rajta a fahéj leheletnyi nyoma. Egy pillanatra ismét a félhomályos dolgozószobába képzelte magát, ahogy szorosan hozzásimul Simon ruhátlan mellkasához. Két, Agatha számára ismeretlen hölgy lépett be az öltözőbe, s ő ekkor döbbent rá, hogy már jó néhány perce ott ácsorog és gondolatban újraéli a csókot. Milyen butaság. Mintha nem lenne ennél fontosabb gondja. Jobb lesz, ha a munkájára koncentrál. Kiment az öltözőből és az első emeleti kórterem felé tartott. A betegség- és gyógyszerszag végül elvonta a figyelmét zaklatott gondolatairól. Mivel a múlt héten nem járt be, mert Simonnal foglalkozott, el is felejtette, milyen nagy hatással van rá az itteni légkör. Remény és kétségbeesés keveredett egymással, mivel a Chelsea Kórház részben a csodák, részben pedig a borzalmak helyszíne volt.

Olyan sok a sebesült, és annyira fiatalok. Bár nem tartotta idősnek magát, a kórház kórtermeit és folyosóit betöltő ágyakon fekvő fiúk szinte gyerekeknek tűntek számára. Amíg nem nézett a szemükbe. Voltak, akik a fájdalmukat viccelődéssel és bájolgással tartották kordában, mások visszavonultak csendes világukba, arccal a fal felé fordulva. Mindannyiuk szemében láthatta a tűz, a halál és a szenvedés borzalmát, mely árnyékként követi majd őket további életük során. Ágytól ágyig cipelte a gőzölgő ruhákkal teli mosdótálat. Tőle kissé távolabb Clara Simpson, egy fiatal özvegyasszony – aki Mrs. Trapp rokona volt – etetett egy némán, mozdulatlanul fekvő fiút, és minden kanálnyi ételnél suttogva bíztatta őt, miközben könnyek peregtek az arcán. Agatha elfordította a fejét Clara ösztönös érzelmi megnyilvánulására. A kórházban dolgozó összes nő, önkéntes és ápolónő egyaránt, ismerte a reménytelen esetek fájdalmát, de sohasem beszélgettek róla egymással. Mintha azzal, hogy hangosan kiejtik a halál nevét, odavonzanák. – Ó, végre rám talált a nap legfényesebb sugara! – Szólalt meg mögötte egy remegő férfihang. Agatha őszinte mosollyal fordult felé. Collis Tremayne a kedvenc betege volt, és nem csupán választékos beszéde miatt. Collis egykor, mielőtt még felöltötte az egyenruhát és bevonult, arról álmodozott, hogy zenész lesz. Aztán egy csatában az egyik karja összezúzódott. Úgy volt, hogy elveszti a karját, de egy éles szemű orvos, aki már megcsömörlött a halomban heverő, amputált végtagok látványától, észrevette, hogy a fiatal katona bal keze még meleg a benne áramló vértől és érzékeny a szúrásra. – Hagyjuk meg a karját – jelentette ki az orvos. – Valószínűleg nem fogja tudni használni, de mégis csak egész ember marad. – Összevarrta a sebeket és szorosan összerakta a csontszilánkokat, majd bepólyálta a fiatal férfi karját. Amikor Collis magához tért a műtét utáni sokkból és visszavitték a kórtermébe, Agatha kiolvasta a szeméből, mennyire fájlalja a veszteséget és tudja, hogy bal karja csupán díszként funkcionál majd.

Egy darabig csendben feküdt, sűrűn pislogott és tekintetét a mennyezetre szegezte. Aztán halvány mosoly jelent meg az ajkán, Agathára nézett és így szólt: – Most majd meg kell tanulnom dobolni. És megtanult. Amikor Agatha legközelebb találkozott vele, ült az ágyában, ölében egy új dobbal, amilyet a menetelő katonák szoktak vinni a parádén. Betegtársai bátorítása – és időnkénti panaszkodása – hatására Collis megtanult egy kézzel dobolni, jobb keze fürge ujjaival nagy pontossággal kezelte mindkét dobverőt. Most pedig a két dobverővel szalutált Agathának. Amikor nem volt alkalma dobolni, a dobverőket forgatta az ujjai között, hogy még jobban tudjon bánni velük. – Jó reggelt, Collis – szólt kedvesen évődve Agatha. – Jobb, ha vigyáz, és óvatosan forgatja azokat a pálcákat a levegőben. Soames közlegény megesküdött, hogy elégeti őket, ha valamelyik megint az ágyában landol. – Soames egy nyárspolgár. Semmi érzéke az ütőhangszeres művészethez. – Collis közelebb hajolt. – Nagyon hiányzott ám, édes angyal. – A társaira pillantott, majd odasúgta Agathának: – Elhozta a kártyákat? – Collis, már elnyertem a házát, a marháját és az elsőszülött fiát. Ez nem volt elég? – De, azt hiszem – roskadt vissza csalódottan a párnáira. – Valószínűleg ma sem nyernék. De nem keverné meg nekem a paklit? Amikor nézem magát, olyan, mintha egy művészt figyelnék munka közben. Agatha az ágya szélén ült és a térdein egyensúlyozott a mosdótállal. – Rendben. Megkeverem magának. De azután békén hagy és nem könyörög egy újabb esélyért? – Esküszöm. Kételkedő pillantást vetett rá, de a fiú csak ártatlanul mosolygott. Agatha benyúlt a ruhája zsebébe és kivett egy kis pakli kártyát. Collis boldogan dőlt hátra, a közelében fekvő néhány beteg pedig a nyakát nyújtogatta, hogy jobban láthassa Agatha mutatványát. Hogy mi vonzza a férfiakat a kártyában? Jamie mindig is szerette a kártyatrükköket, néhányat a húgának is megtanított fiatalabb korukban.

Agatha pedig, miközben Jamie ritka látogatásait várta, egyre gyakorolt, sőt újabbakat is megtanult, mígnem túlszárnyalta mesterét, Jamie nagy örömére. Kettéválasztotta a kártyapaklit, szélesre tárta a kezeit és a kártyalapok egymás tetejére varázsolva halmozódtak egy kis kupacban Collis térdein. A fiú az elragadtatástól behunyta a szemét. – Micsoda nő maga! Mi lenne, ha hozzám jönne feleségül? Holnap elhagyom a kórházat. Ez az utolsó alkalom, hogy igent mondjon, édes angyal. – Már megint ugyanaz a nóta? Már megmondtam, hogy férjnél vagyok. – Egyre könnyebben ejtette ki a száján ezt a hazugságot. Vajon a többszöri ismétlés miatt? Vagy talán Simonnak is köze van mindehhez? – Akkor szökjön meg velem. Elviszem Polinéziába, ahol sohasem talál ránk a férje. Napfényen és mézen élünk majd, tíz gyerekünk lesz, akiket saját bennszülött törzsünk tagjaiként nevelünk fel. – Jó ég. Az nagyon fárasztó lehet – viszonozta a férfi pimasz mosolyát. – Hová megy, ha innen távozik? – A fiú egyszer említette, hogy sem a szülei, sem a testvérei nem élnek. – Dalton nagybácsikám befogad. Furcsamód soha nem tetszett neki, hogy a Drury Lane Színház zenekarában akarok majd játszani. – Nem egy színházkedvelő fajta a nagybátyja, ugye? Collis felpillantott. – Azt hiszem, nem az ilyenfajta színházat kedveli. Agathának fogalma sem volt, mire céloz, csak bólintott. Rengeteg dolog volt, amit ki sem próbált a londoni élete során, de inkább úgy tett, mintha tudná, miről van szó, minthogy valaki rákérdezzen, honnan jött. – Collis, csodálom, hogy egy hölgy előtt ilyen ízléstelen témát emlegetsz – szólalt meg egy hang Agatha mögött. A lány olyan gyorsan fordult meg a mély hangra, hogy majdnem leejtette öléből a mosdótálat. Ijedten kapott utána. A vékony bádogperemet akarta megragadni, de ujjai néhány nagy, meleg ujjra kulcsolódtak. Felnézett, de nem sokat látott az ablakokon beáradó fénytől a fölé hajló magas férfi körvonalain kívül. Collis kuncogott.

– Dalton bácsi, bemutatom Mrs. Applequistet, aki bizonyára szeretne felállni, ha lennél kedves odébb menni. Agatha feddő pillantást vetett a betegére, majd kihúzta a mosdótálat Dalton bácsi erős kezei közül és Collis ágyára tette. – Így ni. Maga csak ne avatkozzon bele – mosolygott. Aztán igyekezett kecsesen felállni, de alig sikerült a szinte hozzápréselődő, testes férfitól. Bár teljesen kihúzta magát, szeme így is csak a nagybácsi nyakkendőjével került egy magasságba, ami teljesen elvette előle a kilátást. – Mennyire örülök, hogy megismerhettem magát, Dalton bácsi nyakkendője – szólalt meg szárazon. Collis felhorkant, de Agatha nem akart lovat adni alá, így csak udvariasan várt, míg a nagydarab, mamlasz férfi elértette a célzást és hátrébb lépett. – Bocsánat, Mrs. Applequist. Milyen figyelmetlen vagyok. – A nő előtt tornyosuló hatalmas mellkas végre távolabb került tőle, és Agatha fel tudott nézni a férfi arcába. Pislogott egyet. Egészen jóképűnek mondható. Meg volt győződve, hogy a legtöbb nő ellenállhatatlannak tartaná az előtte álló urat, bár az ő érzékeire semmiféle hatást nem gyakorolt, ellentétben Simon külsejével. Mégsem tagadhatta, hogy széles válla és finom vonalú álla vonzó. Szeme pedig ezüstösen csillog, akár egy farkasé. Tulajdonképpen, ízigvérig férfias jelenség. Persze, nem a külső számít, hanem a viselkedés. És az előtte álló férfiú egy kissé faragatlan. A lány a kezét nyújtotta felé. – Ugyan, Dalton bácsi, örülök, hogy találkoztunk végre. A nyakkendője már annyit mesélt magáról! Ettől végre megenyhültek a férfi arcvonásai, és mély kuncogás tört fel a mellkasából. Ráhajolt Agatha kezére, és amikor újra kiegyenesedett, egy félmosoly ült a száján. – Egek ura! Mrs. Applequist! A nagybátyám elmosolyodott! Azonnal értesítse a sajtót! – Köszönöm, Collis. Azt hiszem, most már elég. – Dalton bácsi szelíden szólt rá, Collis mégis azonnal elhallgatott. Agatha csak bámult.

Közben azon tűnődött, hogyan szabadítsa ki a kezét az úriember meleg szorításából. Úgy látszott, a férfi nincs is tudatában annak, hogy még mindig szorongatja, miközben jeges tekintettel méregeti őt. – Valójában Montmorency a nevem. Dalton Montmorency. Bármennyire szeretném önt a családunkban üdvözölni, Mrs. Applequist, attól tartok, hogy maximum azt tudom elviselni, ha Collis, ez a nagy lakli fajankó szólít bácsinak. Aha. Szóval ez a módszere. Valóban nagyszerűen beválik. Egyetlen mondatával elérte, hogy Agatha roppant esetlennek és ostobának érezze magát, amiért élcelődött egy ilyen nyilvánvalóan tekintélyes idegennel. Elhúzta a kezét, és most már nem érdekelte, hogy ez esetleg modortalannak tűnhet. – Önnek olyan tiszteletet parancsoló modora van, uram. Még szoknom kell. – Most már egy ideje ő irányította a saját életét és rájött, hogy nem akaródzik mindenki kérdésére válaszolnia. Meglehetősen ingerelte, hogy rápirítottak, mint egy tacskóra. – Most nézd meg, mit csináltál, bácsikám. Mrs. Applequist már nem mosolyog. – Collis visszahanyatlott a párnáira és ép kezét lassan a szeme fölé emelte. – A fenébe, annyira gyenge vagyok. Lehet, hogy mégsem tudok most hazamenni – mondta egy gyámoltalan hölgy kényeskedő hanghordozásával. Agatha igyekezett elfojtani mosolyát, de nem sikerült. – Na, keljen csak fel, maga kis csibész. – Szóval, megkedvelte az unokaöcsémet, Mrs. Applequist. Látom, nem visel gyászruhát. – Dalton Montmorency hangja bársonyosan behízelgő volt. – Mennyi idő telt el férje távozása óta? – Bizonyára nem sok, mivel a reggelinél még találkoztunk – válaszolta Agatha, miközben visszavette a mosdótálat Collistól. – Ó! – Megfordult és egyik kezét csípőre téve szélesen rámosolygott Mr. Montmorencyre. – Azt hitte, özvegy vagyok. Úgy gondolta, Collisszal flörtölök? A férfi arcán tükröződő meglepetés egyértelműen erre utalt. A lány mögött Collis diadalmasan felkiáltott. – Bácsikám, azt hiszem, most találkoztál a hozzád illő nővel. Milyen kár, hogy férjes asszony. Ha már én nem vehetem feleségül, rendkívül szórakoztató nagynéném lehetett volna.

– Elég volt, Collis – szólt rá egyszerre Agatha és Mr. Montmorency. Aztán elkapták egymás pillantását és felnevettek. Most, hogy Agatha családi állapotát tisztázták, Mr. Montmorency – úgy tűnt – felengedett. Amikor elmesélte Collisnak, milyen előkészületeket tett a befogadására, látszott, milyen őszintén kedveli széltoló unokaöccsét. Montmorency jóval fiatalabb volt, mint amennyinek Agatha elsőre hitte. Amikor arcán elsimultak a komor ráncok, a nő ráébredt, hogy az úriember valószínűleg Simonnal lehet egykorú. Collis minden bizonnyal a férfi jóval idősebb nővérének a fia, és talán tíz évvel, ha fiatalabb a nagybátyjánál. – Vár a kötelesség, uraim. Örülök, hogy hazamegy, Collis, de bevallom, nagyon fog hiányozni. – Agatha lehajolt, hogy megcsókolja a fiú arcát. Collis rámosolygott. – El kell, hogy jöjjön meglátogatni, édes angyal. A bácsikám és én hamarosan meghívjuk önt és Mr. Applequistet.. Ugye, Dalton bácsi? – Collis, nekem is igen nagy örömömre szolgálna, de azt hiszem, Mr. Applequist nem venné jó néven, ha ilyen becenevekkel illetnéd a feleségét… Agatha magukra hagyta a vitatkozó férfiakat, és őszinte mosollyal az arcán újabb pácienséhez fordult.

10

Simon besietett az Álruhások Klubjába, az ajtónál álló Stubbsot csak egy fejbiccentésre méltatta. Miközben átment a nagy klubtermen, konstatálta, hogy egyik vendége sem koránkelő, mivel az asztalok és székek még mind üresek voltak. Szerencsére nem kellett Mortimer szerepét játszania, sem az ő ruháiban megjelennie. Elhaladt a szolgák ajtaja mellett, majd át a konyhákon, a tulajdonképpeni Álruhások Klubjába. Három embere állt körül egy, az asztalon kiterített térképet, egy negyedik pedig ült és a jelentését ismertette. Simon odabólintott nekik, majd továbbment az irodába, mely névlegesen az övé volt, de valójában Jackham dolgozott benne. Simon igazi irodáját a legtitkosabb módon lehetett megközelíteni. Csak néhány kiválasztott tudta, hol a bejárata. Sajnos, ezek egyike James Cunnington volt. Ismét szíven ütötte, mennyire tévesen ítélte meg Jamest. Simon kissé ingerültebben dobta le a kalapját és kabátját, mint szándékában állt, s ettől Jackham kalaptartó fogasa nagy csattanással feldőlt. Jackham meglepetten nézett fel. Simon összeszűkült szemmel, figyelmeztetően pillantott régi barátjára és igazgatójára. A legutolsó, amit ma hallani szeretett volna, hogy elvesztette legendás önkontrollját. – Á, jó reggelt, Simon – szólalt meg óvatosan Jackham. – Van valami újság? – Hat új tagot nyertünk a kígyóbűvölő produkciója után. Kurt szerint a bárány ára felment, és egy újabb emberre van szükség a mosogatáshoz. Ja, és Feebles, az a kis fickó azt állítja, van egy híre a számodra.

Simon csak bólintott, de minden idegszála megfeszült. Feebles volt az, akit ráállított James ügyére. Az egyetlen ember, akinek elárulta, hogy keresi Cunningtont. A minden hájjal megkent zsebtolvaj szagolta ki az információt a bankszámlával kapcsolatban, és Simon megbízta őt, hogy bizonyos intézményeken tartsa rajta a szemét és figyeljen, nem lát-e valakit, akire ráillik James személyleírása. Közönyösséget színlelve lehuppant John régi, kényelmes pamlagára. – Nem mondta, hol lesz? – Csak annyit, hogy az utcán fog ma dolgozni az épület előtt. Szóltam neki, hogy rendben, de tartsa távol a mancsait a vendégeink zsebétől. Szeretném inkább a klubon belül tudni azt a pénzt. Jackham hangjából lekicsinylés érződött, mintha a zsebtolvajok alacsonyabb kasztba tartoznának, mint a magafajta, felsőbb osztálybeli betörők. Simon egyetértett azzal, hogy Feeblest mindenki kis szerencsétlen csodabogárnak tartja, vézna termete és szedett-vedett ruhadarabjai miatt. – Majd én beszélek a fejével. Mindjárt eligazítom. Simon erővel visszafogta magát, és lassan lépdelt az ajtó felé, pedig valójában azonnal le akarta rohanni Feeblest. Az ajtónál megérintette a dühítően alázatos Stubbs vállát. – Látta Feeblest mostanában, úgy egy-két órán belül? – Ó, igen, uram. Először annál a saroknál dolgozott, aztán aszonta, megpróbálkozik a következő háztömbbel – mutatott jobb felé Stubbs. Simon megköszönte az útbaigazítást, majd kényelmes léptekkel elindult az utcán, időnként bólintott vagy megbökte a kalapja szélét a többi járókelő felé. Hamarosan kiszúrta Feeblest, aki hanyagul a sarki lámpaoszlopnak dőlt, s közben figyelte az arra haladókat. – Hogy s mint? Feebles vállat vont, kissé zavartan. – Csak gyakorolok, hogy megőrizzem az ujjaim fürgeségét, Mr. Rain. Nem tartok meg semmit. – Mi híred van számomra?

– Ma reggel a Chelsea Kórházban jártam. Nem láttam Mr. Cunningtont, de Ren Porter a harmadik emeleti kórteremben van, és ölég hitványul néz ki. – Porter? Az ördögbe. – Simon nem tudott róla, hogy Portert baj érte. Utolsó jelentése időben érkezett, a következő pedig másnapra volt esedékes. – Mi történt? Mit mondott? – Hát ez az, uram. Semmit se. Fejsérülése van, méghozzá ölég súlyos. Még nem tért magáho’, és úgy gondolják, már nem is fog. Simont lelkifurdalás gyötörte. Egy újabb jó emberét küldték halálba. – A kórházban tudják, ki ő? – Nem, uram, én penig egy szót se szó’tam. John Day néven tartják ott nyilván. Az igazat megvallva, alig hittem, hogy ő az. Ha nem lenne o’an göndör a haja, a saját édesanyja sem ösmerné fel. – Rendben. Utánajárok a dolognak, kiderítem, mit tudnak. Volt néhány szoba a klubban, melyet az emberei használtak, amikor a városba szólította őket a feladatuk. Rent ott lehetne ápolni. A legjobb ellátást biztosítaná számára, nem számít, mennyibe kerül. Így talán nem terhelné a lelkét egy újabb emberének elvesztése. Simon odabiccentett Feeblesnek, majd megfordult. A zsebtolvaj azonban utánaszólt. – Van még valami, uram. Az a nő, akirő’ érdeklődött, tuggya, aki Cunnington bankszámláját használja. Simon megpördült. – Mit tudsz róla? Feebles döbbenten pislogott Simon izgatottságát látva. – Nem sokat, Mr. Rain. Csak fültanúja voltam, amikó ma reggel bemutatták őt valakinek az első emeleti kórteremben. Egész végig ott vót, a saját két szememmel láttam. Mostanáig dunsztom se vót, hogy híják. – Mrs. Applequist? A kórházban? – Vajon milyen célból?… Hát persze. Jamest keresi, éppúgy, mint ő. Egy újabb bizonyság, hogy milyen okos a nő. – Köszönöm, Feebles. Jó munkát végeztél. – Igenis, uram. Jelentkezem önnél, amint bármi újat megtudok. – Rendben. – Simon szórakozottan intett a férfinak, majd elindult az utcán.

Ám nem a klub irányába. A kórház felé tartott, ahol egy élőhalottal kell szembenéznie és némán könyörögnie a bocsánatáért. A gondolat, hogy ott Agathával is találkozni fog, egyszerre rontott és javított is a helyzeten. Megállt, a fejét csóválta, majd továbbindult. Most nem volt kedve alaposabban boncolgatni ezt a témát. A kórházhoz érve határozott léptekkel bement, mintha hivatalos ügyben járna. Senki nem állta útját, miközben követte a Feebles által megadott irányt, s hamarosan már „John Day” ágya mellett állt. – Ó, Ren. Nem festesz valami jól – suttogta. Valóban nem. A fiatalember teljesen mozdulatlanul feküdt az ágyban, mintha halott lenne, de a mellkasa időnként gyengén megemelkedett. Csoda, hogy Feebles egyáltalán ráismert Porterre. A férfi arcát sebek és duzzanatok borították, jellegzetes göndör haját szinte teljesen elfedte a fejét körbeölelő hatalmas gézpólya. Ren Porter egyáltalán nem hasonlított korábbi önmagára. Simon tanulmányozta az ágya végén függő lázlapot. Egyértelmű volt, hogy nincs sok remény az eszméletlen John Day életben maradására. Rent London külvárosában, egy kocsma előtt találták meg, a dokkok közelében. A helybéli orvos a kórházba küldte őt a hajókról lehozott sebesültek konvojával, mivel úgy vélte, a névtelen fiatalember szakszerűbb ellátást igényel, mint amit ő tudna adni számára. Ren ruházatának állapota valóban indokolta ezt a feltételezést. Porter szerencsétlen, kiábrándult fiatalembernek adta ki magát, mintha arra várna, hogy összefusson valakivel, aki a francia hírszerzés számára embereket toboroz. Simon úgy vélte, ez a találkozás meg is történt. Hiszen Porter valóban hírszerző volt, persze, a Csatorna másik oldalán. Valamiképpen azonban – és Simont gyötörte a gondolat, hogy ő tudja, miképpen – lelepleződött Porter álcája, s a megtorlás gyors és kis híján halálos volt. A kórlap elhomályosult előtte. Behunyta a szemét. Nem hagyhatja ilyen könnyen eltávozni Ren Portert. Jobb kezekben lenne az ő felügyelete alatt, mint ebben a túlzsúfolt kórteremben. Rennek nem

volt családja, csupán egy távoli unokatestvére, aki vidéken élt. A klubban azt pletykálták, hogy Porter egy londoni lánynak udvarol, egy amolyan „esze-semmi-fogd-meg-jól” kis szőkének. Simon nem hitte, hogy ez a kapcsolat – amennyiben egyáltalán komoly – tartósnak bizonyulna. Ha Ren életben marad, ki tudja, mennyire károsodott fizikailag vagy szellemileg. Az ápolónők és az orvosok erejükön felül dolgoznak, de rendkívül túlterheltek. Az épületben mindenütt utcai ruhába öltözött férfiak és nők sürgölődnek a sebesültek körül. Önkéntesek: képzettség és orvosi ismeretek nélkül segítenek, ahol tudnak. Simon visszaakasztotta a kórlapot, majd Ren vállára tette a kezét. – Visszajövök érted – ígérte meg. Az adminisztrátorok irodái a földszinten voltak, de Simon még végighordozta tekintetét a többi sebesült arcán, lát-e köztük ismerőst. Ahogy a terem ajtajánál megállt, megpillantotta Agathát. Egy fiatal férfi ágya végén ült, nevetett és kártyázott a sebesülttel. Bőven volt hely az ágyon, mivel a szegény ördög lábai combból hiányoztak. – Megint én nyertem, Seamus – hallotta a lány hangját. – Fortuna vezeti a kezét, Mrs. A. – vigyorgott rá fáradtan a fekete hajú fiatalember. Simon észrevette, hogy a beteg lázas pillantást vet a lányra, bőre zöldessárga sápadtsága élesen elütött kipirult arcától. Valószínűleg beáll nála a szepszis. A szegény fiú halálra van ítélve, hiszen kevesen élnek túl egy ilyen drasztikus amputációt és a vele járó fertőzést. – Nos, Fortuna és én ma már éppen elég pénzét nyertük el, Seamus – csúsztatta vissza köténye zsebébe a kártyapaklit Agatha. – Hát ez az. Maga olyan, mint egy gonosz manó, még esélyt sem ad, hogy visszanyerjem. – Csupán egy napot kell rá várnia. Agatha előrehajolt és kezét Seamus homlokára tette. – Újra felment a láza. Ha nem fekszik le és nem marad veszteg, megmondom a főnővérnek. A fiú erőtlenül felnevetett, mindkét kezét feltartva. – Ne, azt ne! Inkább pihenek, megígérem.

Hiányzó lábai miatt esetlenül és egyensúlyából kizökkenve Agatha segítségét kérte, hogy lefektesse. Ajkán még mindig látszott a halvány mosoly, amikor elnyugodott a párnáin és behunyta a szemét. Simon figyelte, ahogy az évődő mosoly lehervad Agatha arcáról. Gyors pislogások közepette megigazgatta a takarót a fiatalemberen, majd csendben felállt az ágyáról. Amikor megfordult, még látszott, hogy a szemét dörzsöli és mélyet sóhajt. Aztán pedig vidáman mosolyogva a következő beteghez fordult, egy újabb fiatal katonához, aki már türelmetlenül várta a látogatását. Simon visszalépett a bejárattól és a folyosó falának támaszkodott. Egyáltalán nem erre számított. Azt hitte, Agatha csak végigjárja a kórtermeket, hogy megkeresse Jamest. Nem gondolta volna, hogy így látja a lányt. Milyen egyszerű sebesült katonákkal nevetgélni, évődni és kártyázni. Az ember azt hinné, bárki képes rá. Pedig nem. Neki eszébe se jutna idejönni pusztán azért, hogy a testileg-lelkileg összetört fiúkkal töltse az idejét, akik ekkora áldozatot hoztak Angliáért. Nem nagyon lett volna képes negyedóránál többet Ren ágyánál sem maradni. Agatha vajon hogyan tud órákat tölteni egyik sebesülttel a másik után? Hogyan tud derűs maradni és tréfálkozni velük, amikor a tönkretett életükkel, sőt a halállal kell szembesülniük? És talán még ennél is fontosabb: miért teszi mindezt? Alaposan át kellene értékelnie az Agatha motivációival kapcsolatos feltételezéseit. A lány egyértelműen lojális Jameshez. Mégis itt van a kórházban, idejét és energiáját adja Anglia katonáinak. Amit most Simon a kórteremben látott, nem egy francia kollaboránsra jellemző. Egy nő, aki elfordul, hogy elrejtse könnyeit, semmiképpen sem tudná az ellenséget segíteni. Akkor tehát kicsoda a valódi Agatha? A féktelen szerető, akiről James ódákat zengett? A tökéletes profi, akit Simon akció közben látott? Vagy ez a gyengéd nő, aki a halál és a szomorúság árnyékában is képes önmagát adni? A levél, melyet ma reggel megfejtett, szintén a lány ártatlanságát bizonyítja, bár újabb kérdéseket is felvet.

Az utolsó oldalon utasítások szerepeltek a „kedves Mrs. Bell” részére, hogy miképpen térjen ki továbbra is „Lord Fistingham” kérdései elől. „Mondja azt, hogy Kendalba mentem gyógykezelésre. De vigyázzon, ne árulja el, hogy elhagytam Lancashire-t, különben a lord rögtön tudni fogja, hogy Londonba jöttem. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan hallok Jamesről.” Lancashire. James lelkesen beszélt Lancashire-ről, bár már évek óta nem lakott ott. Úgy látszik, ennek az ügynek mélyebbek a gyökerei, mint hittem, töprengett Simon. És ki az a Lord Fistingham? Egy újabb szerető? Aki a nő kegyeiért verseng? Talán a nő talonban tartja őt, ha mégsem találná meg Jamest? Nem. Ezt nem hiszem. A lány James iránti érzelmei valódiak, erre a nyakamat tenném. Szó sincs üzleti érdekről. Agatha részéről, legalábbis. James viszont egyértelművé tette, hogy nem táplál őszinte érzelmeket a szeretője iránt. Elintézte, hogy Agatha elhagyja vidéki otthonát, hogy kényelmesen elérhető legyen számára Londonban? Hogy kénye-kedve szerint kihasználhassa, nem törődve azzal, milyen fájdalmat okoz a lánynak? Simonon végigszikrázott a düh James jellemtelenségének újabb bizonyítékára. Alaposan átverte őt. De Agathát valószínűleg még nála is jobban. Ha a lány ártatlan lenne az árulásban, bizonyára nem maradna lojális egy hozzá méltatlan férfihoz. A valódi kérdés az: mit választana, ha megtudná az igazat? A szeretőjét vagy a hazáját? Lassan elindult, hogy elintézze, engedjék ki Rent a kórházból. Valakinek sok mindenre választ kell adnia Porter esetét illetően. Simon most már biztosan tudta, kinek. James Cunnington megfordult bűzös szalmazsákján és pislogott a deszkafal résein besütő reggeli fénytől. Na végre, reggel van, gondolta.

Csak ritkán tudott kitörni a gyógyszerek okozta ködös kábulatból. De ha sikerült, megpróbált a lehető legtöbb részletet megjegyezni a környezetéről. Tudta, hogy egy hajón van, talán egy halászbárkán, a szagból és az oldalfal hajlásából ítélve. Régi hajó lehet, mivel minden hullámveréstől nyikorgott és a deszkafalak is megvetemedtek. Az egyik rés kellően széles volt ahhoz, hogy a szemét hozzányomhatta és láthatott néhány centiméternyit a külső világból. Nem sok látnivaló, de a semminél több. Megállapíthatta, hogy legalább a vízszint felett van. Tudta, hogy egy kikötőben áll a bárka, mivel időnként távolról lódobogást hallott, viszont a vízre néző kémlelőnyíláson át soha nem látott más hajót, mely a nyílt tengerre indult volna. Ez tehát egy mocskos dokk a Temzén. Tudta, hogy a hajót franciák uralják, mert hallotta, ahogy egymásnak kiabálnak és szitokszavakkal illetik őt, valahányszor enni adnak neki vagy vallatni próbálják. Elképesztően sok új káromkodást tanult, de nem hitte, hogy valaha is alkalma lesz használni őket. Tudta, hogy egy ember egészen jól ellehet kenyéren és vízen: csonttá száradt, szinte teljesen penészes kenyéren, és döglött halaktól meg rozsdától bűzlő, keserű vízen. Mivel csuklóját a bokájához kötötték, képtelen volt teljesen kinyújtózkodni, s ez egy magas ember számára kegyetlen kínokkal járt. Tudta, hogy a durván összecsavart kötél nem nyúlik, a bőre azonban felreped. Hogy a fogával lehetetlen eltépni a tengervíztől megkeményedett kendert. Azt is, hogy végül meg fog halni. Tudta, hogy jól táplált, civilizált férfiból lassan és elkerülhetetlenül gyilkos állattá válik majd, aki valószínűleg azonnal rátámad az első emberre, aki bejön ebbe a parányi cellába. Ezt a tényt tökéletesen elfogadhatónak találta. Kívülről lépéseket hallott. Itt a reggeli ideje. Természetesen ez volt a napi egyetlen étkezése, de szórakoztatta, hogy az apró részleteket is alaposan kielemzi. Feje visszahanyatlott a szalmazsákra, úgy tett, mintha eszméletlen lenne, hiszen szinte mindig bódult állapotban volt. Ha mozdulatlan marad, az ételt behozó fickó talán beéri azzal, hogy csak kétszer-háromszor rúg bele, mielőtt távozik. A behemót, akit James magában Bikának nevezett el, ledobta a kenyerét a szalmazsákja mellé a padlóra, hanyagul lehajította a vödröt és hatalmasat rúgott James oldalába.

– Ébresztő! Hé, te tohonya angol! James félig csukott szemhéján keresztül óvatosan figyelte a férfit, és nem bízott benne, hogy ezúttal nem rúgja meg a legérzékenyebb pontján. De az önmegtartóztatás szikrája is elenyészett benne, amikor a briganti elfordult, és James meglátta, hogy farzsebéből egy köteg újság lóg ki. Meg kell szereznie! De hogyan? Nos, első lépésként a tohonya angol felébred. James nyöszörögve, imbolyogva legurult a padlóra, majd megpróbálta maga alá húzni a lábait. Riasztó volt, mennyire nem kellett színlelnie a gyengeséget. Ha nem jut ki innen hamarosan, lehet, hogy soha nem szabadul. A francia megfordult és rámorrant, már emelte az egyik lábát, hogy újra belerúgjon. Lehajolt, ezért James könnyen el tudta kapni a levegőben lévő lábát, mintha bele akarna kapaszkodni, és magára rántotta a testes férfit. Bika hatalmasat ordított, ahogy elestek. Az ördögbe, még ránk szabadítja a többieket! Néhány próbálkozás után sikerült kirántania az újságokat a fickó zsebéből, anélkül, hogy az rájött volna, miben mesterkedik James. Az összetekert lapok a padlóra estek. Összekötözött lábával James a fekhelye alá rúgta az újságokat, miközben Bikával végiggurultak a padlón. Aztán hagyta, hogy Bika ledobja őt magáról és ellenállás nélkül a szűk kabinba beözönlő többi fogvatartója prédája lett. Imbolygó, tehetetlen testét bábuként lökdösték egymás között, ékes francia nyelven átkozódva. Annak ellenére, hogy lassan kezdett elfeketedni előtte a világ, James megjegyezte, hogy összesen hatan vannak. A pokolba! Úgy tűnt, még egy jó darabig eltart ez a verekedősdi. Csak abban reménykedett, hogy nem fogja elfelejteni, mi miatt provokálta ki. Agatha, miután végigellenőrizte a második emeleti kórtermet, elindult lefelé a földszinti előcsarnokba vezető széles márványlépcsőn. Számos új beteget látott a harmadik és a második emeleten is, de a bátyja nem volt köztük, és egyikük sem ismerte Jamie-t.

Befelé jövet még reggel szokás szerint végigböngészte a kórház kapujára tűzött listát is az elesettek névsoráról, visszafojtott lélegzettel, míg meg nem bizonyosodott róla, hogy Jamie nem szerepel rajta. Az utolsó pár lépcsőfokot csaknem futva tette meg, alig várta, hogy kiérjen a friss levegőre, akármilyen borongós volt is az idő. – Agatha! Az ismerős hangra hirtelen megtorpant. A fene egye meg ezeket a csúszós márványlépcsőket! Sikerült megtartania egyensúlyát, miközben kezei szélmalomként kalimpáltak. – Jó ég, Agatha! Maga milyen szeleburdi! Lavinia. Micsoda öröm. Nyájas hangjából mintha méreg fröcskölt volna, akár a vipera méregfogából. Milyen szemléletes hasonlat. Agatha alig tudta elfojtani kuncogását, amikor megfordult és szembe találta magát a nővel, aki tegnap este megpróbálta elcsábítani Simont. Csaknem elvesztette maradék önkontrollját, amikor Lavinia, széles, barátságos mosollyal üdvözölte, és teljes fogsorát kivillantva előtűntek kiálló szemfogai. Agatha is teli szájjal rámosolygott. – Üdvözlöm, Lady Winchell! Örülök, hogy ilyen gyorsan rendbe jött. Lavinia szeme gyanakodva szűkült össze. – Honnan tudja, hogy tegnap este gyengélkedtem? A csudába! Agathának most jutott eszébe, hogy ő hamarabb eljött a táncestről, mielőtt még megtudhatta volna, hogy valami nincs rendben a ház asszonyával. – Ó… amikor nem találtuk önt, hogy elköszönjünk és elnézést kérjünk a korai távozásunk miatt, azt hittem, bizonyára megfájdult a feje és visszavonult a szobájába. – Hmm. Úgy, ahogy mondja. Lavinia még egy pillanatig fürkészte a lány arcát, Agatha pedig erősen koncentrált, hogy milyen monumentális butaságot gondoljon ki. A lady azonban szemmel láthatóan elfogadta a magyarázatot, majd ügyesen témát váltott. – Már ilyen korán végzett az ágytálazással, Agatha? Ez a kedélyes, leereszkedő stílus még mindig jobb, mintha gyanakodna, de rendkívül idegesítő. A lány, még mindig szélesen mosolyogva, bólintott.

– Ó, igen, mylady. Ma is a szokásos vizit? – Nem igazán. Meg kell beszélnem az adminisztrátorral a tennivalókat a régensherceg közelgő látogatásával kapcsolatban. – A régensherceg teszi tiszteletét? – Igen, drága hazánk régense. Hogy micsoda visszataszító fickó – tette hozzá maró gúnnyal. – A legostobább tökfej, akivel valaha találkoztam. Ha a miniszterelnökünk nem lenne, Anglia egy szempillantás alatt francia kézre kerülne. Rosszalló véleménye ellenére Lavinia szeme ragyogott, s Agatha arra következtetett, hogy Lady Winchell valójában nagyon is örül, hogy egy ilyen illusztris személy látogatását kell megszerveznie. – Lady Winchell! És az én drága feleségem. Milyen öröm, hogy egyszerre láthatom mindkettőjüket! Agatha balra fordította tekintetét, és meglátta, hogy Simon – Mortimer mosolyával az ajkán – csapott le rájuk. Az az istenverte idióta! – Lady Winchell, milyen nagyszerű színben van ma reggel. Nagyon sajnáltuk, hogy nem tudtunk elbúcsúzni öntől, amikor tegnap este távoztunk. Simon elemében volt, a Mortimer-féle nyájasságával, állapította meg Agatha. A legszívesebben felpofozta volna, amiért ilyen veszélybe sodorta, ehelyett kénytelen volt örömteli mosollyal üdvözölni őt. – Sim… Mortimer! Drágám, mit csinálsz te itt? – Megpróbált a szemével jelezni, hogy gyorsan távozzon, a férfi azonban megfogta a kezét, a karjába öltötte és ismét Laviniára mosolygott. Lady Winchell szeme szikrákat szórt, de mosolya tökéletesebbre sikerült Agatháénál is. Ó, igen, Lavinia pontosan emlékszik mindenre, vette észre Agatha, de persze gondosan titkolja. Mindhárman milyen ügyes Álruhások vagyunk! – Mr. Applequist. Örülök, hogy ilyen hamar újra találkoztunk. Egészen meggyógyultam, köszönöm. Már várom, hogy újra együtt tölthessünk egy estét. Számíthatok önökre a jövő heti kártyapartinkon? – Ó, én nem kártyázom, Lady Winchell, de nagyon köszönöm, hogy gondolt ránk – hadarta Agatha.

Lavinia fagyos tekintettel mérte végig, ami ismét egy viperáéra emlékeztette a lányt. Most azonban egyáltalán nem volt kedve nevetni. – Hát persze hogy maga nem kártyázik, Agatha. Milyen ostoba vagyok. Nos, nem akarom önöket kényelmetlen helyzetbe hozni egy elit társaságban. Inkább kitalálunk majd valami… póriasabb szórakozást. – Fenomenális ötlet, mylady – szólt fellengzősen Simon. – Várjuk megtisztelő meghívását. – Ebben biztos vagyok, Mr. Applequist. Jeges mosollyal hátat fordított és kecses léptekkel elvonult. Agatha azonnal kitépte a karját Simon szorításából és egészen közel hajolva sziszegte: – A csudába, Simon! Maga nem tudja, mit tesz! – Dehogynem. Megmentettem a főnökasszonya haragos nyilaitól – kuncogott a férfi és tréfásan rákacsintott. – Ó, lenne szíves levetni Mortimer álarcát egy pillanatra? Teljesen jól tudtam kezelni a helyzetet. A lady nem tudja, hogy én tudom… szóval így én voltam fölényben. – Hihetetlen. Bár én is így ítéltem meg a helyzetet. – Simon a csak rá jellemző félmosolyt villantotta a lányra, amitől Agatha a már ismerős remegést érezte a gyomrában. És egy kissé lejjebb. Mi a csudáért kell ennek ilyen vonzónak lennie? Miért van az, hogy az egyetlen férfi, akihez az élete során igazán vonzódik, pont egy csibész tolvaj? Őrület! És abszolút nem helyénvaló. Lehet, hogy mégis meg kellene fontolnia Collis ajánlatát. Persze előbb beszélne vele a tíz gyerekről. Felsóhajtott. Először Jamie-t kell megtalálnia. Utána pedig megszökik Simonnal… azaz, Collissal. – Mi hozta ide? – Azért jöttem, hogy… találkozzam magával, természetesen. És elvigyem valahová délután, ha akarja. A gondolatra Agathát őszinte öröm járta át. Kocsikázni Simonnal, akár egy igazi házaspár. Hirtelen megragadta Simon kezét és elvonszolta őt a kórház épületétől.

– Kikocsizunk a Hyde Parkba? Még nem jártam ott. – Belekarolt a férfiba, ezúttal abszolút szándékosan, és – némi bűntudattal – úgy érezte, hogy küldetése súlya kissé kevésbé nyomja a vállát. Csak egy darabig, csupán egyetlen délután erejéig át akarta élni, hogy fiatal lányként randevúzik a fiújával, és együtt kocsikáznak London sokszínű, varázslatos utcáin. Jamie bizonyára nem sajnálná tőle ezt a kis örömet. Amikor kiértek, Simon egy olyan hintóhoz vezette, amely tucatszámra látható Londonban. – Miért nem hozta magával Harryt? Imád kocsit hajtani. Simon nem nézett rá. – Ó, nem tudtam, mennyi időt töltünk házon kívül. Nem lett volna értelme, hogy egész nap várakozzon ránk. – Értem – mondta a lány, pedig egyáltalán nem értette. Simon besegítette a kocsiba, majd melléült. Szinte összeszorultak a kétszemélyes szűk ülésen, intim közelségben. Agatha a nyirkos idővel indokolta magában, hogy még közelebb húzódott Simon testének melegéhez. De az igazság az volt, hogy amint beszálltak a kocsiba, a lány megérezte a fahéjillatot, és szája kiszáradt a vágytól. Csevegéssel próbálta elterelni a gondolatait. – Nagyon sűrű programunk lesz, ha csak a ma kapott meghívások felének is eleget teszünk. Nem tudom, nekünk valók-e a házi koncertek. Én inkább olyan helyre mennék, ahol férfi vendégekkel társaloghatok. Talán a táncos és vacsoraesteket kellene választanunk, ahol szélesebbek a lehetőségeink. – Agatha, lehetne legalább egyetlen délutánt normális beszélgetéssel töltenünk? – Nos, akkor talán beszéljünk a tervünkről. – Drága hölgyem, azt hiszem, bármiről beszélgethetünk, csak erről nem. Csodálatos, mennyire belérögződtek a tőlem tanult viselkedési normák. Úgy segített be a kocsiba, mint egy született úriember, a beszéde pedig minden várakozásomat felülmúlja, nyugtázta örömmel Agatha.

Nazális, külvárosi tónusából adódóan a hangja mély és dörgedelmes volt, hogy a lánynak még a lábujjai is belebizseregtek. Boldogan hallgatta volna egész álló nap. – Akkor miről beszélgessünk? Mesélne még az édesanyjáról és a Covent Garden-beli piacról? – Ma éppen piacnap van. Mit szólna, ha megmutatnám magának a Covent Gardent? – Igazán? Mennyire szeretném megnézni! – Akkor semmi akadálya. – Kidugta a fejét az ablakon és megadta az úti célt a kocsisnak.

11

A piac pontosan olyan volt, amilyennek Agatha elképzelte. Nagy embertömeg nyüzsgő kavalkádja, hihetetlenül sokszínű, általa soha nem látott árukészlettel. Hatalmas piactér, melyet valóságos útvesztővé osztott a standok és szekerek sora, rajtuk a gyümölcsök és zöldségfélék szinte elképzelhetetlenül gazdag választékával. Természetesen más portékákat is láttak. Virágkereskedőkét, pántlikaárusokét. Egy fickó ketrecben tartott macskáival, egy másik pedig színes madarakkal teli kalitkákkal csalogatta a vevőket. – Nem gondolja, hogy egyszer majd szűknek bizonyul a hely a standok számára? – kérdezte érdeklődve a lány. Simon furcsán nézett rá. Mulatságos gondolat. Simon rengeteg pénzt fizetett egy csokor ibolyáért egy rongyos ruhájú asszonyságnak, aki a térre néző templom előtt állt. Agatha meghatódott, amikor a férfi udvarias meghajlással átnyújtotta neki a virágot. Amint továbbsétáltak, a lány a válla felett visszanézett és azt látta, hogy az asszony szorongatja a pénzérméket a kezében és úgy bámul utánuk, mintha Simon ezzel az életét mentette volna meg. A virágárus nő szoknyája körül csoportosuló csenevész gyerekek számából Agatha arra következtetett, hogy ez igaz is lehet. Milyen nagylelkű tolvaj. A férfi ismét megállt. Agatha követte a tekintetét, de csak egy koromtól fekete fiúcskát látott, aki a földön ülve, egy szekér kerekének dőlve bóbiskolt. Látszott rajta, annyira kimerült, hogy még a kezében tartott, ütődött almát sem képes megenni.

Agatha Simonra nézett, akit egyáltalán nem lepett meg a látvány. – Mi az? – kérdezte halkan. – Mit lát, amit én nem? – Önmagamat. – Annyira csendes volt a válasz, hogy a lány alig hallotta meg. Visszanézett a fiúra, aki alvás közben a lábai közé szorította keféit és rongyait, nehogy valaki ellopja őket. Ahogy alaposabban végigmérte, a korom alatt meglátta a gyerek beesett arcát és a lecsukott szeme alatti mély, fekete karikákat. – Maga tehát valóban kéményseprő? – Az voltam. De most már kinőttem belőle, tudja. Agatha megint visszanézett a gyerekre. Applebyben a helybéli kéményseprőnek jól ment a sora, számtalan fia volt, kicsik és nagyok, akik besegítettek a családi vállalkozásba. Össze se lehetett hasonlítani azokat a nevető arcú gyerekeket ezzel a lesoványodott, kizsigerelt fiúval. – Nagyon kemény munka? Simon megvonta a vállát. – Fárasztó, de biztos vagyok benne, hogy a fiú szerencsésnek érzi magát, hogy egyáltalán dolgozhat. Az emlékek ismét elárasztották. A szűk kürtő, a fojtogató korom, a szakadatlan járkálás kéményről kéményre; némelyik annyira forró volt, hogy a téglája hólyagokat égetett a kezére, amelyiket meg sokáig nem használtak, olyan hideg, hogy fájtak tőle a csontjai. A végtelennek tűnő mászás, mely után a nap végén már alig állt a lábán. A mardosó éhség, amikor a gazdái úgy döntöttek, nem fizetnek neki, mert állítólag nem megfelelően végezte el a munkát. Annyira elmerült a múltban, hogy észre sem vette, hogy Agatha nincs mellette. Aztán megpillantotta, hogy a lány az alvó gyerek fölé hajol és gyengéden megérinti a vállát. A fiú zavartan pislogott rá. Simon csak elképzelni tudta, mi járhat a gyerek fejében. A legtöbb hölgy menekül a közeléből, soha nem térdelnének le és nem érnének hozzá. Agatha a krémszínű, bársony kabátkájával és a hozzá illő főkötőjével olyan lehetett a kis kéményseprő számára, mint egy földre szállt angyal. Simon legalábbis így gondolta. Két keze közé fogta a fiú maszatos mancsát, mit sem törődve azzal, hogy kesztyűje bepiszkolódhat. Simon úgy látta, mintha

összehajtogatott papírt nyomott volna a gyerek kezébe. Bizonyára bankjegyeket, mivel a fiúcska kék szeme tágra nyílt a meglepetéstől, bár a világért se nézett le, nehogy kiderüljön, mit tart a markában. Simon mégis úgy gondolta, a fiú rögtön elsomfordál a legközebbi sötét sarokig, hogy megnézze az adományt. Agatha bátorítóan rámosolygott a kis kéményseprőre, aki szinte imádattal nézett vissza rá. Egy újabb hódítás, merengett el Simon. Valóban, szinte begyűjtötte a hódolókat eredendően kedves természetével. – Vásároljunk valamit? – tért vissza Simonhoz. – Megjött az étvágyam a sok ínycsiklandó finomság láttán. Vegyünk azokból a gyönyörű zöldsalátákból a vacsoránkhoz? A salátaárus felé indult, de Simon megfogta a karját. – Miért tette? A lány lesütötte a szemét. – Mert amikor visszanéztem rá, én is magát láttam benne. A férfi elengedte, nem akarta, hogy Agatha észrevegye mennyire meghatotta őt egyszerű válaszával. Figyelte, ahogy hevesen alkudozik az árussal, mintha nem most ajándékozott volna el habozás nélkül tízszer akkora összeget. Végül Simon kénytelen volt beismerni, hogy korábbi barátja iránti egyre növekvő ellenszenvének most már nem annyira James esetleges árulása az oka, hanem az, ahogyan ezzel a rendkívüli nővel elbánt. Együtt bóklásztak tovább a piacon, s Agatha olyan dolgokra kérdezett rá, melyeket Simon már évekkel korábban sem akart észrevenni, és most nem győzte kielégíteni a lány végtelen kíváncsiságát. Törökmézet vett neki, Agatha pedig megfelezte vele. Meg is nevettette, amikor Simon összerázkódott a csemege édességétől. A finomság íze visszaidézte Agathában Applebyt és a gyümölcsösben töltött nyarakat, az almavirágmézet, melyet minden reggel a pirítósára kent. Szívét összeszorította a honvágy, bár a legkevésbé sem akarózott most visszamennie, hogy rossz kezekbe kerüljön. Oly sok látnivaló és megtapasztalni való várt még rá Londonban. És itt volt Simon is.

Simont magát is meglepte, mit érez most, hogy visszatért a régi piacra. Kamaszkora óta nem járt itt, mert félt, hogy újra átéli a bűntudatot és a fájdalmat. Bár sok dolog változatlan maradt, és ugyanazokat a hangokat, illatokat és látványt tapasztalta meg, mint gyerekkorában, egy teremtett lelket sem ismert fel. Persze, húsz év telt el, és az utcai árusok élete vándorélet. Most viszont el tudott lazulni, mintha olyan helyen járna, ahol senki sem vár el tőle semmit. Ezeket az embereket is nyilvánvalóan aggasztotta a háború. Ám a kontinensen zajló harc igen távol állt attól a küzdelemtől, amit ők folytattak azért, hogy a következő heti piacnapig előteremtsék a betevő falatot a maguk és családjuk számára. Lehet, hogy neki is pontosan erre volt szüksége: hogy a legközelebbi, rövid távú célra koncentráljon. Jó kiindulópont lenne, ha eljutna Agatha titkainak gyökeréhez. – Meséljen valamit arról, hol nevelkedett. – Előbb mondja el, hogyan lett magából tolvaj – vágta rá azonnal a lány, és bár nevetett, Simon tudta, hogy komolyan gondolja. Egyetlen szót sem fog kihúzni Agathából, amíg ő nem nyílik meg előtte. – Hát jó. – Megegyeztünk. Maga elmeséli a saját történetét, én pedig az enyémet – nyújtotta ki a lány a kezét, hogy Simonnal parolázzon. – A Covent Gardenben addig nem jön létre alku, míg az árusok a tenyerükbe nem köpnek. – Uhhh. – Agatha a tenyerét bámulta, mintha azon tűnődne, ugyanolyan marad-e azután is, majd reménykedő pillantást vetett Simonra. – Muszáj? – Nem, ez egyszer eltekinthetünk tőle – rázta meg határozottan a lány kezét. – Mindazonáltal, az alku kötelező érvényű. Agatha bólintott, majd átevickéltek a standok és szekerek labirintusán. – Nos, legyen. Megmentettem egy gazdag ember fiát egy gyerekrablótól, és jutalmul – majdnem azt mondta, „iskolába küldött”, de az utolsó pillanatban visszanyelte – megtanított mindenre, amit

tudott a zárakról és a széfekről, meg arról, hogyan lehet bejutni akár a legszigorúbban őrzött erődítménybe is. – S ő ezt jutalomnak szánta? – kérdezte kissé hitetlenkedve Agatha. – Igen. Egy fiúnak, aki úgy küzdötte le az éhségét, hogy nappal a kéményekre mászott, éjszaka pedig sikátorokban húzta meg magát. – És az anyja? Ő hol volt? Az anyja rázárta az ajtót elkeseredettségében, amiért képtelen volt mindkettőjüket etetni, de ahhoz már nem volt eléggé elkeseredett, hogy a fia szeme láttára szórakoztassa a „vendégeit”. Még most is látta a szégyent anyja szemében, amint egy pénzérmét a kezébe nyomott, hogy legyen miből ennivalót vennie, aztán minden éjjel kituszkolta őt piszkos szobájukból. És még most is belenyilallt a fájdalom. – Az anyám… az anyámat akkoriban már elvesztettem. Agatha gyengéden megfogta a karját, s ezzel visszazökkentette a valóságba a kegyetlen emlékekből. – Nagyon sajnálom, Simon. Én kislánykoromban vesztettem el anyámat. Tudom, ez a fájdalom soha nem múlik el igazán. Simon heves fejrázással reagált. Nem akart hamis részvétet ébreszteni a lányban. – Nem halt meg. Akkor még nem. Addig nem, míg én – egy pillanatra elfordította a tekintetét. – Azt hiszem, néha azt kívánta, bárcsak meghalna, de ennek ellenére tovább küszködött. Biztos, hogy azt hitte, egy napon megváltozik az élete, és nem kell tovább kurválkodnia, hogy ő és én éhen ne haljunk. Várta, hogy a lány rápirítson. De hiába. Agatha tekintete szelíd volt, mint egy őzikéé. Az elhagyatottság érzése tőrként szúrt Simonba, miközben hirtelen sóvárogni kezdett Agatha melegsége iránt. Milyen kár, hogy nem másvalaki ez a nő! Egy egyszerű lány, akinek nincsenek titkai. Egy olyan valaki, aki nem kötődik ahhoz a férfihoz, aki egyik pillanatról a másikra Simon ellenségévé vált. Agatha a férfi arcát fürkészte. Az meg elfordította a fejét. – Hol volt az apja? Simon óvatosan rápillantott, aztán úgy döntött, kockáztat. Persze, nem állt szándékában valódi énjét felfedni a lány előtt.

– Inkább mondjuk úgy, ki volt az apám? Kisfiúként szinte mindenkit az apámnak képzeltem. Úriembert, lordokat, még magát a királyt is. Agatha nem szólalt meg, még ellenszenv sem tükröződött az arcán. Simon folytatta. – Az anyám azonban a legalja népséggel feküdt össze, bárkivel, aki megfizette. Patkányfogókkal, rongyszedőkkel, a libapásztor fiúval. Nagy valószínűséggel tehát ebből a körből származom. – Simon? És miért… – Most maga jön – szólt nyersen. – Jó, rendben. Pár pillanatig csendben lépdeltek egymás mellett. Talán további hazugságokra készül? – Világéletemben vidéken éltem, amíg Jamie miatt végül Londonba jöttem. Az otthonom gyönyörű hely. Különösen tavasszal, amikor az almafa virága olyan illatot ad, hogy az ember megrészegül tőle. Aztán a nyár elején a virágszirmok hullani kezdenek, mintha hó esne. Simon elmosolyodott. A lány kissé aggódva nézett fel rá. – Bizonyára ostobaságnak és képzelgésnek tartja, pedig ez az igazság. Kislánykoromban halomba gyűjtöttem a virágszirmokat, mint ahogyan ősszel a leveleket szokás. Kevesebb volt a leveleknél, de ahhoz éppen elég, hogy egy kislány belevesse magát és beletemetkezzen a rózsaszín hóba. Simont akaratlanul is elbűvölte az elképzelt kép, ahogyan az apró Agatha a virágszirmok közé ugrik. – Maga mindig ilyen teremtés volt? – Hogy érti? – emelkedett fel a lány szemöldöke. – Szabadon futkározott vidéken, akár egy faun. Agatha bólintott. – Ó, igen, egy darabig. Aztán, amikor rájöttem, hogy nem vagyok biztonságban, igyekeztem az otthonom közelében maradni. – Miért gondolta, hogy nincs biztonságban? – Redvás Reggie a szomszéd lor… földbirtokos fia miatt. Iszonyatos ember, Reggie pedig iszonyatos fiú volt. – Egy percig ismét csendben lépdelt Simon mellett. – Egyszer rám rontott, amikor egyedül voltam. Nem lehettem több tizenegy évesnél, ő meg talán tizenhét.

Simon ezt nem akarta hallani. Nem akarta tudni, hogy a látomásában megjelent kislánynak az élete nem csupán almavirágszirmokból állt. – Vadon nőttem, pontosan, ahogy maga mondta. Egész napomat a gyümölcsösben töltöttem, egy szál ruhában úszkáltam a patakban. A lány járása lelassult, és Simon közelebb húzódott hozzá, mivel a hangja suttogássá halkult. Tekintetét a kezére szegezte, a naranccsal játszadozott, amit Simon vett neki. – Nem vettem észre, hogy figyelt. Követett. Talán már hetek óta. Nagyon fiatal voltam, de… úgy néztem ki… szóval idősebbnek látszottam, ugye érti? Nem nőttem magasra, viszont egészen érett voltam. A rémület, mint egy alattomos kúszónövény, görcsbe rántotta Simon gyomrát. Maga előtt látta a kislányt, aki testileg már nő, de még gyermeki világban él, miközben egy férfi mohón figyeli, kéjsóvár vággyal sötét szívében. – Tudta, hogy maga valójában hány éves? A lány meglepődött, hogy Simon megszólalt, de rábólintott. – Természetesen. Születésünk óta ismertük egymást. Az átkozott kurafi. Simon attól tartott, hogy ha hagyja tovább beszélni Agathát, valakit meg kell ölnie. Valakit, akit Reggie-nek hívnak. – Elég az hozzá, hogy egy napon letámadott a romoknál. Van a közelünkben egy régi kastély – persze nem igazi. Egyszerűen egy régi kúria maradványa, de mindig kastélyként emlegettem. Gyakran játszottam ott. Gondolom, tudta, hogy időnként odajárok. – Hirtelen átnyújtotta a narancsot Simonnak és ellépett tőle, hogy megszemléljen egy szárított fügekoszorút. Simon ránézett a kezében lévő ragacsos gyümölcsre. A lány, miközben mesélt, alaposan megnyomkodta, pedig a hangja csaknem könnyednek tűnt. Agatha visszatért egy csomag fügével, látszólag teljesen megnyugodva. Kérjem meg, hogy folytassa? Nincs hozzá jogom. De addig nem lesz nyugovásom, míg meg nem tudom az igazságot, legyen az bármilyen szörnyű, gondolta Simon. Ám a lány magától folytatta.

– Rám vetette magát és lenyomott a földre. Aztán eltépte az ingvállamat… Annyival nagyobb volt nálam, hogy moccanni sem tudtam. Leszorított, és… fogdosni kezdett. Szünetet tartott, míg berakta a fügét a retiküljébe. Amikor ismét Simonra nézett, kissé sápadt volt, de nyugodt. – Csak egy pár pillanatig tarthatott az egész, de óráknak tűnt. Azt hiszem, tovább is ment volna, de a sikítozásom megijesztette. Nagyon hangosan tudok sikoltozni, ha akarok. És Reggie mindig is gyáva volt. Ekkor elhallgatott, és csendben lépdeltek egymás mellett. Úgy érezték, mintha csak ketten lennének, annak ellenére, hogy át kellett furakodniuk a tömegen. Simon is hallgatott, de ő haragjában. A megtámadott és elárult gyermekből nő lett, akit most ugyanúgy kihasználnak és megszégyenítenek. Korábban úgy gondolta, James osztja a prostitúcióval kapcsolatos álláspontját. Most pedig itt a bizonyíték az ellenkezőjére. Egy nő, akit James csak élvezetből tart, és akiről egyértelműen kijelentette, hogy semmit sem érez iránta. „Nem kell megnősülnöd, Simon. Sőt, még szerelmesnek sem kell lenned.” Agatha ennek ellenére szereti Jamest. Világosan látszik abból, ahogy beszél róla, és gyengéden Jamie-nek becézi. És mennyire elszántan igyekszik megtalálni őt! Vajon James mennyivel különb Reggie-nél? Agatha Simon felé fordult és kissé szégyenlősen mosolygott. – Ezt eddig még senkinek sem mondtam el. Még Jamie-nek sem. Nem tudom, miért mesélem el magának. Talán azért, mert úgy gondolom, nem ismeretlenek az ilyen Reggie-félék a maga számára. Simon elfogta a tekintetét és bólintott. – A világ attól kezdve sötétebbé vált a szememben. Azóta többé nem éreztem magam biztonságban, bár mióta Londonba jöttem, kicsit jobb a helyzet. Nagyot sóhajtott. – Sok az ocsmányság ezen a földön. És az, akit közvetlenül érint, megváltozik. Elveszít valami értékeset. Aki erős, akár bölcsebbé válhat tőle, de a legtöbb esetben az ember vesztes lesz.

Olyan volt, mintha egy oldalt olvasott volna fel a múltjából. Simonon átfutott valami, ami gyanúsan emlékeztetett a hálára. Egy férfiról nem feltételezhető, hogy mindezeket szavakba önti. Egy férfitól keménységet várnak el. Most először tapasztalta meg, hogy egy nő is lehet erős, és nem fél kitárni a szívét. Agatha el sem akarta hinni, hogy a piactéren mesélt Simonnak Redvás Reggie-ről. Még rágondolni is rémes, mi történhet, ha valaki meghallotta a beszélgetésüket. Igaz, eközben Simon egészen közel hajolt hozzá, így talán nem kell aggódnia. Az egyáltalán nem zavarta, hogy Simon megtudta az igazat. Helyénvalónak gondolta, hogy Simonnak tudnia kell róla. Amikor a férfi azt kérte, meséljen az életéről, Agatha felkészült rá, hogy hazudni fog. Kissé aggasztó volt számára, hogy mostanra mennyire megtanult gátlástalanul hazudni. Aztán amikor Simon az anyjáról mesélt, a szeméből sütő fájdalom hatására a lány egy pillanat alatt úgy döntött, valamit viszonozni akar neki. Igazságért igazságot. – Akar hazaindulni, Agatha? Ködös eső kezdett szemerkélni a piacon, és Agatha elnézte az árusokat, akiknek nem jutott ponyvás stand, hogyan igyekeznek portékáikat letakarni az eső elől. Simon rámosolygott. És Redvás Reggie most már nagyon-nagyon távol került. Agatha visszamosolygott. – Akar beszélgetni a tervünkről? Az a fehéren villanó mosoly suhant át Simon arcán, amitől végigborzongott a lány gerince egészen a fejebúbjáig. És amikor Simon megfogta a kezét, ujjaikat összefűzve, Agathának hirtelen nagyon melege lett. – Rendben van, Agatha. A kocsiban megbeszéljük a tervünket. Minden értelmes gondolat elszállt a fejéből, amint a férfi megérintette, és csak arra tudott gondolni, hogy ismét meg akarja csókolni, ezúttal igazán.

Megijedt, hogy a szíve egyre jobban húzza Simon felé. Pedig elhatározta, úgy gondol majd Simonra, ahogy Jamie-re. A bátyjaként, akire számíthat, akiben megbízhat. Semmiképpen sem egy olyan férfiként, akibe beleszerethet. Másnap reggel, amikor a kék szalonban a tervükön dolgoztak, Simon már pontosan tudta, mibe keveredett. Agathának olyan stratégiai képességei voltak, hogy jó pár tábornok megirigyelhette volna, és kellő bátorsággal is rendelkezett terve kivitelezéséhez. Szokás szerint akkor volt a legvonzóbb, amikor borotvaéles eszét használta. A padlón ült, nem messze a széktől, melyen Simon terpeszkedett. De tudomást sem vett a férfiról. Amit Simon igencsak nehezményezett. A lány körül kinyitott meghívók tömkelege hevert, az ölében egy naptárt tartott, s egy jegyzetfüzetbe írogatott, amely a londoni elit körök elfoglaltságait és társasági kapcsolatait tartalmazta. Még Simonnak is el kellett ismernie, hogy Agatha kiváló – bár korlátozott – információkkal rendelkezett. Már amikor egyáltalán gondolkodni tudott. Haját egyszerű copfba fonta, mint ahogyan alvás közben szokta. Kényelmes öltözetet viselt, egy régi, virágos ruhát, amelynek szoknyarésze nem takarta el teljesen fehér harisnyás bokáját, ahogy törökülésben ült. Simon próbálta nem észrevenni kebleinek szabad és örömteli hullámzását a muszlin kelme alatt, pedig az is látszott, hogy a lány a fűzőjét sem vette fel aznap. A legszívesebben megfogta volna a kezét és lehúzta volna magával a szőnyegre, majd ott hempergett volna vele egész álló nap. Pislogott és megköszörülte a torkát. Most munka van. – Hogy tett szert azokra a dossziékra? Agatha annyira koncentrált, hogy szinte fel sem nézett, a lúdtoll szárát csavargatta. – Mi az a dosszié? Ha nem lenne félig meggyőződve arról, hogy az ellenkező oldalon állnak, Simon beleszeretne. Micsoda nő! Az esze mint egy mesterkémé, szerepjátszása mint egy színpadi színésznőé, a teste pedig csupa rejtelmet tartogat egy férfi számára…

Bárcsak ne az az álnok James lenne a választottja! Milyen sokat érne egy ilyen nő az én csapatomban, merengett Simon. – A dosszié egy bizonyos személyre vonatkozó információk gyűjteménye, melyek között hivatalos és nem hivatalos tények és pletykák szerepelnek. Végre sikerült magára vonnia a lány figyelmét. Kérdőn, de érdeklődve nézett rá. Simon kissé késve döbbent rá, hogy ez a pontos definíció nem illett bele a szerepébe. – Buttontól tudom – bökte ki kínjában. – Ó – Agatha egy pillanatig eltöprengett a válaszon. – Lehet, hogy be kellene vonnunk Buttont is. Már úgyis olyan sokat tud, és egy komornyik aranybányának számít, ha pletykákról van szó. – Tényleg? Ezt meg honnan tudja? – ütötte a vasat Simon. – Hát Jamesnek is volt, még mielőtt bevonult a seregbe. Agatha ilyen régóta ismeri már Jamest? Vagy ezt az információt James osztotta meg vele? Az ördögbe, bárcsak egy órán keresztül kérdezgethetném, hogy elmondjon minden szót, amit valaha is James mondott neki, s amiből megtudhatnék olyasmiket is, amiről a lánynak sejtelme sincs, hogy fontos lehet. Egy óra, éles fény és egy adag ópium… Nem, odáig nem alacsonyodom le, hogy erőszakot alkalmazzak egy nővel szemben, bármennyire nagy szükségem van is az információkra. Pedig egyre inkább szüksége volt rájuk. Érezte, hogy valamit forral az ellenség. Megérzésnek nevezik azt, amikor az ember agya valamilyen megmagyarázhatatlan módon – ami egyáltalán nem tűnik valószínűnek vagy lehetségesnek – összerakja az információmorzsákat. A legtöbben nem hisznek benne. Ám Simon többször megtapasztalta. Nagyon jó információkkal rendelkezett, és általában könnyen ki tudott következtetni dolgokat. Néha viszont a tények érzéssé álltak össze, és az évek során megtanulta, hogy bízzon az érzéseiben. Biztos volt benne, hogy valami készül. És tartott tőle, hogy ezzel kapcsolatban feladata van. Agatha viszont betörni indulna. – Azt hiszem, megvan az első áldozatunk. A miniszterelnök egyik tanácsadója. Ha be tudunk jutni Lord Maywell dolgozószobájába, jó

eséllyel juthatunk olyan információhoz, mellyel bizonyítható, hogy Etheridge a Griffmadár. Mindig ez az istenverte Griffmadár. – A híres Maywell-rubintokról nem is beszélve. Agatha a szemöldökét ráncolta. – Simon, ragaszkodom hozzá, hogy semmit se tulajdonítson el. Ezzel veszélybe sodorja mindazt, amiért eddig olyan keményen megdolgoztam. – Miért? – Mert ha magát lefülelik, kiderülhet, hogy nem is vagyunk házasok, és… – Nem. Úgy értettem, miért dolgozott olyan keményen, hogy megtalálja Jamest? Lehet, hogy szándékosan tűnt el. Lehet, hogy szedte a sátorfáját és most valahol él, jól megvan, és egyáltalán nem is gondol magára. Agatha fejét oldalra biccentve fürkészte Simont egy pillanatig. – Gondolom, nem várhatom el magától, hogy megértsen. Hiszen olyan régóta él egyedül. James soha-soha nem hagyna el engem. És én sem hagyom cserben őt. Simont dühítette, hogy ez a határozott erő és lojalitás egy másik férfira irányul. Különösen egy olyanra, aki óráról órára egyre bűnösebbnek tűnik. Bárcsak ne bízna a lány ennyire Jamesben. És jobban bízna bennem. Agatha felállt a szőnyegről és meghúzta a csengőzsinórt, hogy behívja a lakájt. Pearson megjelent, mintha egy csodalámpát dörzsölt volna meg a lány. – Pearson, lenne szíves szólni Buttonnak, hogy kéretem? Simon csodálattal adózott Pearson képességének, hogy egyetlen felhúzott szemöldökkel mennyi érzelmet tud közvetíteni. Amint a lakáj távozott, Agatha a válla felett Simonra mosolygott. – Gondolja, hogy ezt is a lakájiskolában tanítják? Simon bólintott. – A jobb szemöldök rosszallást fejez ki. Agatha visszaült elé a szőnyegre. – És a bal? – Igen komoly rosszallást. A lány bólintott. – És mindkét szemöldök? – Ne akarja tudni.

Pearson visszatért, kinyitotta a szalon ajtaját és bejelentette: – Mr. Button a kérésére megjelent, asszonyom. – Amikor meglátta, hogy úrnője illetlen pózban a padlón ül, szinte a haja tövéig felemelte bal szemöldökét. Simon és Agatha egyszerre kacagtak fel, miközben Pearson egy sértett szipákolást hallatva távozott. Button szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. Két kezét összefonva állt előttük, percről percre sápadtabban. Agatha aggódni kezdett. – Mi a baj, Button? – A derék fickó azt hiszi, azért hivatta, mert ki akarja rúgni, Agatha – pillantott rá Simon. – Ez csacsiság. Dehogy rúgom ki, Button. Sőt, előléptetem, és megemelem a fizetését is. Simon attól tartott, Button mindjárt elájul a megkönnyebbüléstől. – Elő… elő akar léptetni? – A kis komornyik előhúzott egy kispárna méretű, csipkés szélű zsebkendőt, hogy megtörölje ahomlokát. – Ó, te jó ég, annyira megijedtem… – Nos, nincs miért aggódnia. Maga a legkiválóbb komornyik a városban és egyúttal a megbízhatóság mintaképe. – Agatha felállt és gyorsan leültette Buttont. – Szegénykém, egészen elgyengült. Hadd hozassak egy kis teát magának. – Ó, ne, asszonyom. Már jól vagyok. Csak amikor arra gondoltam, hogy új állást kell keresnem… Button színpadiasan megborzongott. – Soha, sehol nem találnék még egy olyan munkaadót, akinek Mr. Rainhez hasonló a fizikuma, vagy rendelkezik az ön ízlésével és nagylelkűségével, asszonyom. A képességeimet sem tudnám ennyire kibontakoztatni. – Maga ragyogó komornyik, Button. Mindenki azt mondja, Mortimer Applequist testesíti meg a divatot. – Button megfordult és könnyes rajongással bámult Simonra. – Tudom. De az úr érdeme, hogy ilyen hírem van. A kabátja vállába egy fikarcnyi tömés sem kell, és olyan tökéletes esése van a szmokingja szárnyának… istenem. – Nocsak, Button, úgy beszél, mint egy szabó.

A kis emberke, zsebkendőjét szorongatva, ismét Agatha felé fordult. – Ó, köszönöm, asszonyom. Nagy álmom, hogy egyszer majd saját, exkluzív üzletet nyithatok a Bond Streeten. Simon egy lépjünk-túl-rajta pillantást vetett Agathára, ő pedig szemhéja rezdülésével egy csak-egy-pillanat választ küldött felé. – Button, ez a minimum, amit megérdemel. De remélem, hogy még egy darabig velem marad, mivel különleges küldetésem van a maga számára. – Egy kül… küldetés, asszonyom? Nekem? Button abszolút rémültnek látszott. A pokolba. Csak nem egy újabb amatőr, aki zseninek képzeli magát? – Tudom, hogy maga mindenkiről mindent tud Londonban. – Hát, csupán azokról, akik valakinek számítanak – tiltakozott Button. – Pontosan. Szükségem van az információira, Button – nyújtotta felé Agatha a jegyzetfüzetét. – Az ezen a listán szereplő emberekről írjon le minden részletet, ami eszébe jut, akármilyen apróság legyen is az. – Megfogta Button másik kezét is, és ünnepélyesen rányomta a noteszre. – Ennél többet nem mondhatok, a saját biztonsága érdekében. Ha nem szeretné vállalni, most mondja meg. Simon szeme elkerekedett. Ez kissé vaskos túlzás. Button azonban – áhítatos arckifejezéséből ítélve – elhitte. – Dehogy, asszonyom. Végrehajtom a küldetésem, efelől biztos lehet. – Köszönöm, Button. Tudtam, hogy számíthatok magára – hajolt előre Agatha, és megcsókolta a komornyikot mindkét arcán, mintha most rögtön a csatába küldené. Button elvörösödött, és Simon megesküdött volna rá, hogy a kis emberke legalább öt centivel magasabb lett. – Visszajövök, amint teljesítettem a feladatot, asszonyom – szólt hivatalos hangon. Kis szünetet tartott. – Lehet, hogy nem elég ennyi papír. Agatha higgadtan bólintott. – Majd Pearsonnal küldök még, egyenesen a maga szobájába.

– Azt nagyon fogja utálni – vegyült némi gonoszkodás a komornyik hangjába. – Tudom – mosolygott Agatha. Button kuncogva hajolt meg Simon és Agatha előtt. Keble büszkeségtől dagadt, miközben elhagyta a szalont. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Simon lassú, gúnyos tapsolásba fogott. – Hogy volt! Hogy volt! Agatha elfintorította az orrát. – Hallgasson már, Simon. Látja, milyen örömet szereztem neki. – A lány visszatért a meghívókupachoz és kivette belőle Lord Maywellét. – Ez ma estére szól. Mit gondol, viselhetem egy héten kétszer is a zöld ruhámat? – Honnan tudjam? Nem vagyok én flancos komornyik – mordult fel Simon. Agatha visszaült a sarkára és felnézett. – Miért ilyen morcos? – Nos, azt hiszem valamivel többet tettem már magáért, mint Button, és csak annyit kapok, hogy „hallgasson már, Simon”. – Szegény kis Simon. – Csúfondáros turbékolással feltérdelt és a ráhajolt a férfi székének karfájára. – Csak nem akar maga is egy csókot? Tréfálkozva csókra csücsörítette a száját. Simon pedig ösztönösen lehajtotta a fejét és ajkát a lányéra nyomta.

12

Ó, ez az őrült éhség. Forró vágy söpört végig Agatha erein, sebesen, mint az áradó folyó. Levegőt sem kapott, majd úgy érezte, tócsává olvadt. Ajka megnyílt, akárcsak Simoné. A férfi szája forró és nedves volt, nyelvével végigsimította a lány fogait. Beszívta alsó ajkát a fogai közé, és gyengéden megharapta. Öntudata, és a pár perccel korábbi elhatározása, miszerint a bátyjaként fogja kezelni Simont, azonnal elenyészett. Nem érzékelt mást a forró szájon kívül. Simon lágyan megfogta a copfját, ő pedig hagyta, hogy hátradöntse a fejét, és felkínálta nyakát a kutató ajkaknak, fogaknak és nyelvnek. Behódolt Simon csókjának: ez volt a legkönnyebb dolog, amit valaha is tett. A hajában bóklászó ujjak gyengéden kibontották a copfját. Egy meleg tenyér pedig átfogta a mellét. A belőle áradó forróság átsütött az ingvállon, és a lány határozottsága hamuvá lett. Két kezét a szék karfájának nyomta és cipője orrát a szőnyegbe fúrta, hogy még közelebb kerülhessen Simonhoz. A testéhez akart simulni, ahogyan a múltkor Winchell dolgozószobájában. Ekkor Simon lecsúszott a székből és letérdelt hozzá a padlóra. Elengedte a mellét és a derekánál fogva közelebb vonta magához. Ez az. Erre vágyott, hogy érezze, ahogy Simon keménysége az ő puha testének feszül. Ám ez nem volt elég. Simon levonta kabátját a válláról. Egyszerre csak az egyik karját húzta ki, hogy ne kelljen elengednie a lányt. Micsoda bravúr!

Most már Agatha megfoghatta a férfi kemény karját, keze birtoklóan végigjárta a mellkasát. Az én Simonom. Az enyém. Máris a hátán feküdt, a meghívókupac összegyűrődött alatta. Simon félig rajta, térde bizalmasan nyomódott a lány két combja közé. Furcsa érzés volt, különös, hogy szélesebbre tárta a térdét egy kicsit, hogy a férfi jobban hozzáférhessen. Meglepő módon nem érzett félelmet. Hiszen ez nem támadás. Ez Simon. Ujjait a férfi sűrű fekete hajába csúsztatta és ismét csókban forrt össze az ajkuk. Nyelvük vad csatát vívott, hogy csillapítsa az éhséget, mely egyre fokozódott a testükben. A lány úgy érezte, elevenen meg akarja enni Simont, magában akarja tudni. Nem tudott betelni vele. Simon elveszett a puha női testben, mely alatta feküdt és önként nyílt meg számára. Tüdejét betöltötte a lány illata, száját pedig az íze. Hihetetlenül selymesnek találta a bőrét. A teste lüktetett. Két kezébe fogta a lány kebleit és mohón a szájába vette a mellbimbóját. Erekcióját a lágy csípőhöz nyomta, és alig várta, hogy a testébe hatoljon. Agatha karjai köré kulcsolódtak, szorosan ölelték. Kezével a vállát szorongatta és türelmetlenül fészkelődött a teste alatt. – Simon… kérem… Ó, igen. Ráfordult a lányra, elhelyezkedett csípője hajlatában. A ruháján keresztül is érezte, milyen forró az öle, s válaszul még jobban lüktetni kezdett az erekciója. – Kérem… hagyja abba. Hagyjam abba? Egy pillanatra nem fogta fel a szó jelentését. Aztán észrevette, hogy nem a türelmetlenségtől vonaglott a lány, hanem mert ellenkezett. Kissé elhúzódott tőle. Agatha bíborvörös arccal nézett át a válla felett. A háta mögött meghallotta, hogy Pearson a torkát köszörüli. Az ördögbe! Simon lassan megfordult és átnézett a válla fölött. Pearson a nyitott ajtóban állt és döbbenten bámult. Mindkét szemöldöke csaknem eltűnt a haja tövénél.

Simon kétségbeesett pillantást vetett Agathára, de a lány sem állt a helyzet magaslatán. Vöröslő arccal felkuncogott, s ezzel porrá zúzta Simon önuralmát. Mindketten vad nevetésben törtek ki. – Asszonyom, egy bizonyos Mrs. Trapp és a lányai vannak itt és önt keresik – szólalt meg Pearson. Simon képtelen volt válaszolni. Legurult Agatháról, aztán csak feküdt a szőnyegen, egyik karját a szeme előtt tartva, és fuldoklott a nevetéstől. Agatha jutott először lélegzethez. – Köszönöm, Pearson. Mondja meg, kérem, Mrs. Trappnek, hogy egy pillanat és jövök – csuklott egyet. Az ajtó becsukódott, Simon pedig papírsuhogást hallott. Agatha összekapkodta a szétszóródott meghívókat. Simon felállt és segített neki. Ezzel talán eltereli a figyelmét fájó ágyékáról. Agatha egyre kerülte a tekintetét. Most feladta a leckét, gondolta Simon. Ezen el kell gondolkodnom. Jelentősen megbonyolítottam a dolgokat, de remélhetőleg nem helyrehozhatatlanul. Valójában hálásnak kell lennie, hogy megzavarták őket. Így nem tudta elkövetni a klasszikus hibát. Majdnem elfelejtette, mi az üzleti életben való fennmaradás első számú szabálya. Ne bonyolódj afférba a vizsgálandó személlyel. James Cunnington újra megdörzsölte a szemét, és erősen koncentrálva az újságlapra bámult. Igyekezett tekintetét a szövegre fókuszálni. A látása nem sokat javult, de azért ki tudta venni a betűket. Keresgélt emlékezetében, hogy vajon elvették-e tőle az újságot – amitől korábban tartott –, de az utóbbi három nap eseményeinek felidézése nem esett jól számára. Amikor végül sajgó testtel és zúgó fejjel magához tért, alig mert levegőt venni, a látása pedig annyira homályos volt, hogy egyáltalán nem fogta fel a szöveg értelmét. Összeszorította a fogát és kényszerítette magát, hogy a betűkre fókuszáljon. Az írás hullámzott előtte, feje szédült, aztán hirtelen kitisztult a látása. M… I…K…O…R. Mikor. Angol szöveg. James visszahanyatlott a szalmazsákjára és úgy megkönnyebbült, hogy még a fejét hasogató fájdalomról is megfeledkezett.

Az újság angol nyelvű volt. Ez azt jelentette, hogy nem Franciaországban vagy Portugáliában tartják fogva, hanem egész idő alatt a hazájában volt. Ha sikerülne megszöknie a hajóról, bármelyik brit halász vagy farmer segítene neki Londonba jutnia. Most először csillant fel a remény, hogy élve megúszhatja. Ülő helyzetbe húzódzkodott, a hajó oldalának dőlve, s a résen beszűrődő napvilágnál megvizsgálta az újságokat. Többféle lapból állt a köteg. Egy oldal egy helybéli farmer irodájából, mely arra utalt, hogy egy tengerparti falucskában van, úgy sejtette valahol Londontól nyugatra. Egy divatlap egyik oldala. És, milyen csodálatos, három oldal a londoni Timesból. Valódi hírek! James közelebb húzódott a fényforráshoz és erőltette a szemeit, hogy mindkettő működjön. Egy megnyert csatáról szóló beszámolótól a szíve hevesen kalapálni kezdett, a halottak listája láttán viszont puszta kézzel akarta miszlikbe tépni az újságot. Nem egymás utáni oldalak voltak, csak úgy összevissza, Bika valószínűleg más célból tartotta meg őket. James nem tételezte fel a behemót gengszterről, hogy akár a saját nyelvén is tud olvasni, angolul meg pláne nem. James elolvasta a divatlapból származó oldalt meg a mezőgazdasági oldalt is, ki volt éhezve a hírekre és a hazai újságok látványára. Aztán újra elolvasta mindet. Majd még egyszer. Mégis csak harmadszori olvasáskor ötlött valami a szemébe. Pusztán egy név, a társasági rovatban, pedig ez a rovat érdekelte a legkevésbé. Kik jelentek meg egy-egy illusztris társaságban, milyen ruhát viseltek, kivel beszélgettek és kivel nem. És ott volt a név. Applequist. „… az este nagy részét a Carriage Square-en lakó Mr. és Mrs. Mortimer Applequisttel való beszélgetéssel töltötték. Mortimer Applequist? Az nem lehet, hogy valóban létezik ilyen nevű személy, vagy mégis? Annyira valószinűtlen. Nem. Ez biztos, hogy Agatha. De ki játszotta el Mortimert? Agatha férjhez ment az ő távollétében? Nem létezik. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy húga ilyen nagy horderejű lépést tenne az ő jelenléte vagy tudta nélkül. Megvárná, míg

ő hazatér, ezt James biztosra vette. Hacsak nem lenne meggyőződve arról, hogy ő meghalt. De ha így lenne is, akkor sem talált volna ki magának egy Mortimert és nem parádézott volna vele egész Londonban. Nem. James kénytelen volt elhinni, hogy húgocskája szándékosan, egy bizonyos célból tette ezt. Jelet akart küldeni neki, hogy jöjjön haza. Nos, már úton van hazafelé. Amint kimódolja, hogyan szökhet meg. Különös módon az agya mostanra egészen kitisztult. Amennyire meg tudta ítélni, fogvatartása óta most először nem tompította semmilyen szer a gondolkodását. Vajon a fogvatartói azért nem zaklatják, mert úgy vélik, túl sok verést kapott és már nem okozhat nekik gondot? James körülnézett egyszemélyes kis poklában. A vizesvödre ott állt, ahol Bika tegnap este hagyta. A kenyérdarabjai továbbra is a padlón penészedtek, mivel meglazult fogai annyira fájtak, hogy nem tudott beleharapni. A kenyér! Lehet, hogy a kenyérbe tették a kábítószert? Mindig a vízre gyanakodott, mivel büdös és keserű volt. A kenyeret igyekezett meg sem kóstolni. A penész íze olyan undort keltett benne, hogy egy életre megutálta a különleges, penészes sajtokat is. Szóval a kenyeret bolondították meg valamivel. Nem hitte, hogy fogvatartói kimondottan az ő számára sütötték, aztán hagyták megrohadni, hogy hasson. Valószínűleg valamilyen port szórhattak rá, amit nem vett észre a kenyérhéjon díszelgő penészfoltoktól. Nos, most már visszanyerte az eszét és az akaraterejét, s körvonalazódott benne a menekülési terv. Teljesen mellőzni fogja az evést, s vizet is csak annyit iszik, hogy szomjan ne haljon. Nincs sok ideje, mivel az ennivaló híján napokon belül vészesen legyengül. Most kell gyorsan kisütnie valamit. Eldugta az újságokat és visszazuhant a szalmazsákjára. A világ előtt összevert, megtört embernek látszott. De belül felébredt benne a katona, aki újra harcra kész. Újabb bálterem, újabb kaland. Újabb lábujjgyötrő tánc egy egyenruhás férfival. Négy ilyen este után Agatha már kívülről tudta a „koreográfiát”. Rámosolygott a testes tábornokra, akivel korábban

keringőzött, mély levegőt vett, hogy házigazdája figyelmét kívánatos keblére terelje, majd a férfi háta mögött felemelte három ujját, hogy jelt adjon Simonnak. Pillanatokon belül észrevette, hogy a vendégeket kiszolgáló inasok a bálterem kijáratánál kezdenek gyülekezni, majd eltűnnek a konyhák felé. Azon tűnődött, Simon mit talált ki mára. Az utóbbi három este során Agatha megdöbbent és időnként meg is rémült, milyen trükköket vetett be elterelésként. Volt, hogy egy zsáknyi patkányt engedett el. Agatha alig tudott aludni előző éjjel, folyton az járt a fejében, hogy a ház asszonya halálra rémülhetett, amikor a patkányok átcsörtettek az étkezőhelyiségen vacsora közben. Simon megígérte, hogy ezentúl se élősdieket, se patkányokat nem használ, de Agatha nem bízott benne száz százalékig. Őszintén szólva, a férfiaknak fogalmuk sincs, min megy keresztül egy nő, hogy megszervezzen egy estélyt. Agatha gondoskodott róla, hogy elterjedjen, az előző esti partyn valaki megtréfálta a vendégsereget. Gyűlölte volna a gondolatot, hogy valaki azt higgye, valóban patkányok vannak az illető házban. A tábornok csak beszélt, Agatha pedig keményen igyekezett odafigyelni rá. Már alaposan kifaggatta, hogy megtudja, van-e információja Jamie-ről, és úgy irányította a társalgást, hogy a férfi elmondhassa, miként vélekedik a híres Griffmadárról. Sajnos a tábornok a kérdezősködésből arra következtetett, hogy a lány az összes háborús történetét hallani akarja. Időrendben. Részletesen. Pokoli zajoktól kísérve. Agatha azt kívánta, bárcsak Jamie tudná, milyen áldozatot hoz érte. Egy életre lekötelezettje lenne ez után az este után. A keringő véget ért. Agatha kimerültséget és szomjúságot színlelt, s ez arra sarkallta a lovagját, hogy harcba szálljon egy pohár pezsgőért, hogy megmentse őt. Amint a tábornok eltűnt a tömegben, Agatha akcióba lendült. Simon túl sokáig van távol. Általában egy szempillantás alatt kinyitotta és bezárta a széfeket, ebben felülmúlhatatlan volt.

Simon tehetséges tolvaj, de a lány attól tartott, kissé türelmetlen is. Ha így folytatja, szörnyű bajba sodorja magát. És most ő tette lehetővé számára, hogy a legelőkelőbb házaknál üdvözöljék. Itt már nem piti dolgok elcsenése volt a tét, hanem Anglia legértékesebb ékszerei és műgyűjteményei forogtak kockán. Óriási kísértés. Veszélyes ösvényre lépett, s mindezért Agatha a felelős. Jó, talán nem mindenért. Elmosolyodott és keresztültörtetett a tömegen a bálterem bejáratához. Felment a lépcsőn a tábornoka grandiózus házának első emeletére. Rajta kívül több hölgy is mászkált a termekben, mivel a női osdó is ezen a szinten volt. Sokfelől kuncogás hallatszott, meg türelmetlen udvarlók lépteinek zaja. A fejében lévő térképre koncentrálva Agatha elhaladt a női mosdó előtt, majd belépett egy ajtón. Ebben a teremben nem volt más, csak egy csókolózó szerelmespár. Agatha keresztbe fonta a karját, s a dühös társalkodónő szerepében lépett fel. Megköszörülte a torkát. A fiatalok szétrebbentek, piros arccal, zihálva. Agathának eszébe jutott, hogy őket is megzavarták, amikor a padlón hemperegve Simonnal csókolózott, és visszafojtotta nevetését. – Ti ketten, szégyelljétek magatokat. Nem árullak be a családotoknak – szólt szigorúan –, de a jövőben elvárom, hogy illedelmesebben viselkedjetek. – Igen, asszonyom! – Ó, igen! Köszönjük, asszonyom. Kéz a kézben a bálterem felé szaladtak. Agatha még hallotta, ahogy összesúgnak. – Ez a te gardedámod volt? – Nem! Azt hiszem, a te családodból lehetett valaki… Nem állt fenn a veszély, hogy ők ketten valaha is elszólnák magukat, hogy látták Agathát a házban lófrálni. A titok biztosan titok marad. Ahogy a dolgozószoba felé sietett – szerencsére Buttontól tudta, hol található –, Simon titkán töprengett.

Ma este akart rákérdezni, de a terv elkészítése minden percüket igénybe vette. És tulajdonképpen hogy jön ő ahhoz, hogy kérdezgesse Simont? „Apropó, Simon, észrevettem, hogy szinte minden nap eltűnik, és nem szól nekem, hová megy, arra sem válaszol, mikor jön vissza.” Button szolgákkal való kapcsolatainak köszönhetően megvolt a ház alaprajza, Agatha pedig jól az agyába véste. Számolta az ajtókat, míg biztosra vette, hogy megtalálta a dolgozószobát, aztán a megbeszélt jel szerint – három-kettő-egy – bekopogott. Az ajtó azonnal kinyílt és egy kar nyúlt ki rajta, megragadta a lány könyökét és berántotta őt a sötétbe. – Simon – mormolta a karját dörzsölgetve –, magának aztán van érzéke a drámához. Egy meleg kéz nyomódott a szájára, hogy elhallgattassa. De csak egy pillanatig. Egy hang suttogott a fülébe. – Csitt, drágám, nem vagyunk egyedül. Simon teste szorosan Agatha hátához préselődött, ahogy a sötét szobán átterelte egy másik ajtó felé, mely alól fény szűrődött ki. Pokolian nehéz a betörésre koncentrálni, ha az ember teste tűzben ég. Agatha Simon meleg leheletét érezte a nyakán, keze pedig úgy szorította a vállát, mint amikor a szalonban csókolóztak. Az, hogy Simon a hátának feszült, csaknem olyan izgalmas volt, mint amikor szemből tette. – Nézze – érezte a hangtalan suttogást a fülében, és Simon a vállánál fogva lenyomta, hogy a lány a kulcslyuk előtt térdelt. Agatha bekukucskált a kis fénykörön át és rájött, hogy ők nem a dolgozószobában vannak most, mivel az a szomszédos helyiség. Aztán zajt és lépéseket hallott, és elfordította a fejét, hogy balra is nézhessen. Egy nagyon magas, széles hátú férfit látott, aki gyertyafénynél vizsgálgatott egy köteg papírt. Amennyire kivehette, a férfi elegáns ruhát viselt és sötét haja volt. – Ő Etheridge – érezte fülében Simon simogató hangját. Agatha izgatottan a kulcslyukra tapadt, alig várta, hogy Lord Etheridge megforduljon.

A férfi kisimította a kezében tartott papírokat, és elégedetlen dörmögéssel megfordult. Agatha felugrott és kis híján hanyatt esett. Simon szorosan magához vonta. – Mi az? Mit látott? A lány mutogatott, bár Simon természetesen nem láthatta a kezét a sötétben. – Lord Etheridge… – Mi van vele? – Lord Etheridge a Dalton bácsi. – Szóval azt mondja, szabad bejárása van az Etheridge-házba? Már otthon voltak a Carriage Square-en, miután sikerült észrevétlenül kisurranniuk Maywell dolgozószobájának előteréből, és sajnálkozva elköszöntek a ház zaklatott úrnőjétől, aki éppen egy csapatnyi fecskét próbált kihessegetni a konyhájából. Agatha bűnbánóan üldögélt a szalon pamlagán, idegesen babrálta az ölében lévő párna rojtjait. Simon pedig felpaprikázva járkált előtte. Arra gondolt, hány nevetséges lehetőséget tudott a hét során a maga javára fordítani, bár néhány érdekes dokumentumra is rálelt. Milyen tortúráknak volt kitéve – igaz, egyik-másik meglehetősen szórakoztató volt. – Mondom, hogy nem tudtam, hogy ő Lord Etheridge! Collis Dalton bácsinak szólította, Dalton bácsi pedig Dalton Montmorency néven mutatkozott be nekem. Ugyan már, Simon. Nem tartom a fejemben a teljes főnemesség névsorát! Simon viszont igen. És az összes embere is. Agatha azonban nem kém. Most már végképp megbizonyosodott róla. Úgy nézett rá, mintha Agatha tehetne róla, hogy nem az. A lány lassú, kimért mozdulatokkal simogatta a párna rojtjait, cirógatta a selyem-bársony anyagot, mintha… Simon megrázta a fejét. Egy heti munkája ment veszendőbe a nő butaságai miatt. – Tehát azt gondolja, Dalton bácsi a Griffmadár? – kérdezte a lány.

– Ne nevezze őt Dalton bácsinak, az ég szerelmére! Nem a maga bácsikája. És körülbelül velem egykorú. – Agatha megvonta a vállát és egy különösen hosszú rojtot simogatott szórakozottan. Ahogy ujjai felle siklottak a hosszú szövetdarabon, Simon fülében dobolni kezdett a vér. – Elvileg maga is van olyan idős, hogy akár a nagybátyám lehetne, ha az anyám a nővére lenne. Simon hozzáhajolt és kikapta a párnát a kezéből. – Én nem vagyok a maga istenverte nagybácsikája! Agatha felugrott és a férfi útjába állt. – Remek! Maga nem az istenverte nagybácsikám! Dalton Montmorency sem az én istenverte nagybácsikám! – Csípőre tette a kezét. – Azt kérdeztem, azt gondolja-e, hogy Dalton Montmorency az az istenverte Griffmadár! Simon rábámult. – Nem. Agatha morgolódva engedte le a kezét és visszaült a pamlagra. – Ó, miért is magát kérdezem? Én sokkal többet tudok a Griffmadárról, mint maga. Ez már fájt. Tényleg fájt. Itt áll ő, az istenverte Griffmadár istenverte szakértője, a lány pedig egy szavát sem hiszi. Megdörzsölte az arcát. Mit érdekel, hogy mit hisz ez a nő? Kezdek megőrülni. Ő hajszol az őrületbe. – Nézze, Aggie… – Ne merjen így nevezni. James szokott így szólítani. Találjon ki magának másik becenevet. – Nem akarom beceneveken szólítani – dörmögte Simon. – Inkább a sírkövére vésetném a beceneveit! Agatha szemrehányóan nézett rá. – Ide figyeljen, Simon. Tudom, hogy már régóta nem volt rá szüksége, de igazán tanúsíthatna egy kis önmérsékletet. Egyenesen állt, majd kezét összefűzte a háta mögött. Ettől viszont az a szerencsétlen helyzet állt elő, hogy a vér lefelé kezdett áramlani Simon fejéből, mivel a mozdulattól a varázslatos mellek gyakorlatilag éppen az orra elé tárultak.

Ó, az előbb még temetni akarta a nőt. Most meg a testével akarta betakarni, és lassan az őrületbe kergetni, melyhez már ő is igen közel áll. – Megyek lefeküdni. Simon megadóan behunyta a szemét. Annyira nem lehet figyelmetlen, hogy ne tudja, mit tesz velem. Ezen a téren nekem van még tanulnivalóm. – Rendben, Agatha. Maga elmegy lefeküdni. Én pedig ki az utcára. Elsétált a lány mellett, kabátját és kalapját is hátrahagyva, majd bevágta maga mögött a bejárati ajtót. Egy jó darabig még nem fog lefeküdni, legalábbis, amíg az erekciója le nem lohad. Már vagy százméternyire volt a háztól, amikor észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja a rojtos párnát. A bársonyból érződött a lány édes citrusillata. Istenem, hát soha nem szabadulok meg tőle? Simon a legszívesebben az árokba hajította volna azt az átkozott párnát. Ehelyett az orrához emelte és azon tűnődött, vajon Pearson észrevenné-e, hogy hiányzik, ha ő megtartaná.

13

Az éhezés bevált. James Cunnington feje most már olyan tiszta lett, amennyire evés nélkül egyáltalán lehetett. Mozdulatlanul feküdt a szalmazsákján, ezért fogvatartói annyira gyengének látták, hogy már nem is zaklatták. Látszott, hogy egyáltalán nem érdekli őket. A vízadagját mindennap megitta, de a kenyérhez továbbra sem nyúlt. Tudta, hogy borotvaélen táncol az éhenhalás határán. Most szinte álomszerű tisztaságban szemlélte a dolgokat, elméje tárgyilagosan vette sorra a lehetőségeket. Logikusan végig tudta gondolni a szökését minden szempontból, de hideg fejjel vette számításba halálának lehetőségeit is. Nem tervezett öngyilkosságot, egyszerűen kívül helyezte magát az eseményeken. Célja az volt, hogy élve kijusson, de az sem izgatta, ha nem sikerül. Alapos megfontolás után úgy döntött, nem szerencsés, ha Bikát megtámadja. Összekötözve nem tud verekedni vele, korábban, amikor még jobb erőben volt, sem sikerült legyőznie. Miután elvetette a vad és megvalósíthatatlan terveket, a legjobb ötletnek az tűnt, hogy eltávolít kis cellájának egyik belső falából néhány deszkát. Szerencsés esetben egy másik kabinba vagy egy raktérbe juthat át, melyet talán nem zártak be. Hogyan oldható ez meg úgy, hogy ne keltsen akkora zajt, amire azonnal felfigyelnek. És talán ennél is fontosabb: hogyan távolítsa el a deszkákat? Ez egy ősrégi bárka, siralmas állapotban van, akárcsak ő maga. Ha nem talál megfelelő szerszámot, kénytelen lesz a körmeivel szétszedni ezt az átkozott teknőt. A kabinjában nem volt más, csak a szalmazsákja, mely penészes vitorlákból készült, még penészesebb szalmával megtöltve, meg a

vizesvödre. A rozoga edénynek még füle sem volt, amivel könnyebben kimozdíthatná a szögeket a helyükről. Mégis piszkálta a fantáziáját a vödör. Összekötözött kezeivel felemelte, hogy tüzetesebben megvizsgálja. Hátha… Egy mozdulattal kiöntötte a tartalmát a padlóra, és odakúszott a deszkafal legkorhadtabb részéhez. A vödröt az aljánál fogta meg, s valahogy sikerült beerőltetnie a karimáját az egyik deszka sarka alá. Talán beválik emelőként. Megfogta a karima másik oldalát, és remegő kezekkel igyekezett megtartani, miközben egész testsúlyával ránehezedett. A deszka végül elmozdult, hangos sikítással tiltakozva. Túl hangossal. James abbahagyta a kísérletezést. Amikor elengedte a vödröt, észrevette, hogy a széle felsértette a tenyerét. Talán fájt is, de fel sem fogta. Inkább az éles fém érdekelte. A szalmazsákjára ült, háttal az ajtónak. Ha ne adj’ isten, benézne valaki, egyszerűen előredől, és eltakarhatja, miben mesterkedik. Két térde közé szorította a vödröt és a széléhez dörzsölgette a kezeit fogva tartó kötelet. Néhány perc múlva megszemlélte munkája eredményét. A vastag kötélből néhány kis szál szétfoszlott. Nem sok, de jóval több, mint amennyit a fogaival szét tudott volna tépni. Mennydörgés robaja hallatszott a résen át, hullámok csapkodták az ócska halászbárkát. Újra nekifogott, módszeresen huzigálta a kötelet a vödör peremén. Órákig is eltart, míg sikerül elvágnia. Nem számít. Van ideje. Van eszköze. És a külső zajokból ítélve, még a természet is az ő pártjára állt. A vihar éppen kapóra jött, lefoglalta fogvatartóit, így nem hallották és nem is foglalkoztak vele, mit csinál. Egy újabb mennydörgés sietett segítségére, az előzőnél is hangosabb. James fanyar mosollyal ismét nekilátott, és keményen dolgozott, hogy elvágja a kötelet. Simon nem jött haza éjszaka. Agatha természetesen nem maradt fenn, hogy megvárja. Ahogy a komornyik mondta is, elment lefeküdni. Igaz, az ajtaját résnyire nyitva hagyta és alig aludt, csak hegyezte a fülét, hall-e zajt Simon szobája felől, de ez nem jelentette azt, hogy fennmaradt a kedvéért.

Fél tíz volt, mikor végül felkelt. Arra gondolt, biztosan nem hallotta meg, amikor Simon megérkezett, és a férfi már türelmetlenül várja, hogy lejöjjön, ezért sietett a reggeli toalettjével. Simon nem volt az asztalnál, és addigra sem ért haza, mire Agatha befejezte a reggelit. A lány már tűkön ült, hogy viszontláthassa, mivel az aznap reggeli postában volt valami nagyon különleges. Egy kötetlen vacsorára szóló meghívás másnap estére, az Etheridge-házba. Természetesen azonnal küldött egy értesítést, hogy köszönettel elfogadják, bár kissé gyanakodva nézte a cirádás monogramos papírt, amiért ilyen későn küldték a meghívót. Dalton Montmorency valóban magabiztos ember. Agatha rendkívül elégedett volt ezzel az eredménnyel, míg belé nem hasított egy gondolat. Ha másnap este kiderül, hogy Lord Etheridge a Griffmadár – és valahogy sikerül rávennie, hogy mondja meg, hol keresse Jamie-t –, okafogyottá válik a Simonnal kötött megállapodásuk. Azt akarta, hogy Jamie-t épségben visszakapja. De azt is, hogy Simon maradjon vele. Örökre. Erre a gondolatra idegesen járkálni kezdett a Carriage Square-i házban. Fennhangon vitatkozott magával, míg lassan bealkonyodott. Na, tessék, az üres szobának próbálja letagadni az érzéseit. Ó, a csudába. Kit próbál meggyőzni? Neki már befellegzett, ez egyértelmű. Hiszen minden történet erről szól: a hősnő egy nála nagyobb erő kiszolgáltatottjának érzi magát. És hiányérzete van, ha ez az erő nincs vele. Igaz, hogy nem régóta ismerte, de tudta, tökéletes párt alkotnának. Tudta, hogy a férfi megérti őt. Simon már első látásra rabul ejtette. Először a külsejével, ez tény. De hát mire való egy ilyen tökéletes test, ha nem arra, hogy vonzalmat ébresszen? Ám a férfi habitusa is megigézte. Korábban is találkozott már jóképű férfiakkal, épp eléggel ahhoz, hogy tudja, a külső nem mindig takar kiváló belsőt. Ám Simon már hetek óta itt él vele a házban, és soha nem viselkedett tisztességtelenül. Még Nellie is csak a kifogástalan modoráról tudott beszámolni, ha diszkréten megkérdezte.

Simon tolvaj volt, egy olyan múlt következtében, melyet Agatha még elképzelni sem tudott. A köztük lévő osztálykülönbséget tekintve Simon lenne az utolsó, akit párjául kívánna. Viszont az úriember kifejezés nem olyan férfit jelent, aki tiszteletre méltó és kellően erős ahhoz, hogy soha ne használja ki a nála gyengébbeket? Ha pedig ez igaz, akkor Simon mindenképpen úriember, míg Redvás Reggie nem az. Nem mellesleg, Agatha nem sokat adott az emberek véleményére. Hol voltak azok az emberek akkor, amikor ő és Jamie magukra maradtak és egyedül kellett küszködniük, hogy megélhessenek? És ha ő minden más férfi közül éppen Simont akarja, miért ne kaphatná meg? A vágy eltökéltséggé acélozta e szándékát. Rengeteg előnnyel járna a dolog. Most itt ül, menthetetlenül belebolondulva egy férfiba. De hol van Simon? Az egész éjszakát házon kívül, minden bizonnyal betöréssel töltötte, nagy veszélybe sodorva magát. Pedig nem lenne szüksége rá. Agatha pénze több mint elég kettőjük számára. Hogyan adhatná tudtára, hogy nemcsak jó felesége lenne, hanem még jelentős vagyon örökösnője is? Egek, csakis azért nem tülekedtek érte az udvarlók, mert Jamie úgy döntött, ne hozzák nyilvánosságra ezt a tényt. Ám egy belső hang azt duruzsolta, ha Jamie annyira a szívén viselte volna, hogy megfelelően kiházasítsa a húgát, miért nem hozta őt el soha Londonba? Szamárság. Valamikor biztosan megtette volna, ez biztos. Talán csak nem akarta, hogy a húga egy hozományvadász csapdájába essen. Ne lehessen egy pénzsóvár, faragatlan fickóé, aki csupán érdekből venné el… Te jó ég! Lehet, hogy nem lett volna szabad úgy kelletnie magát Simon előtt? Ő ugyan megértette, hogy szeretett tolvaja csak azért küzd, hogy soha többé ne süllyedjen vissza a gyermekkori szegénységbe, de nem volt teljesen biztos benne, hogy ezt Jamie is megértené. Ha Simon valamiképpen bevallaná az érzéseit, mielőtt tudomást szerezne a vagyonáról, akkor Agatha meggyőződhetne róla, hogy igazán szereti. Ó, mennyire szeretné hallani azokat a szavakat a férfi ajkáról…

És a vágyakozás csírájából egy ötlet kezdett sarjadni. Ha Simon szerelmet vallana, miközben egyszerű lánynak véli őt, és ha valamiképpen kompromittálná Agathát, mielőtt Jamie hazajön… nos, ezáltal egészen jó irányba terelődnének a dolgok, nem igaz? Még Lord Fistingham szándékait is keresztülhúzhatná ezzel az aprósággal. A szalonban elcsattant csók még nem számít kompromittálásnak. Pláne, ha Jamie komolyan kifogásolná Simont, aminek sajnos igen nagy a valószínűsége. Reggie például bizonyára nem állna el a tervétől akkor sem, ha a lányt egyszer már megcsókolta egy másik férfi. Itt nem segít más, csak egy jóval súlyosabb botlás. És a ma éjszaka lenne a legalkalmasabb rá, mivel nem tarthatja itt tovább Simont, miután feltörték Lord Etheridge széfjét. Ma éjjel. Lélegzése szaporábbá vált. Simon ajkának és kezének emléke töltötte be gondolatait, teste felforrósodott. Szűzanyám! Nem várhatok tovább. Simonnak fogja adni az ártatlanságát, és miután a férfi megvallotta érzéseit, ő majd elújságolja neki a jó hírt. Boldogan elmosolyodott. Alig várta, hogy lássa Simon arcát, amikor a férfi megtudja, milyen értéket kaphat vele együtt. Elfordult a szalon ablakából és ismét járkálni kezdett a szobában. Vajon mit szokás viselni a csábításhoz? Csak késő délelőtt bújt elő a nap a felhők mögül, és a környező épületek között bevilágított Jackham irodájának ablakán. Simon felkelt Jackham pamlagjáról és nagyot nyújtózkodott. Kilazította vállát és karját, megdörzsölte az arcát. Haza kellett volna mennie a saját házába. Végtére is túl sokat fektetett bele, hogy megvásárolja és abszolút kényelmessé varázsolja, bár meglehetősen puritánul rendezte be. A kiáltó ellentét csendes, impozáns otthona és Agatha meleg, barátságos kis háza között késztette mégis arra, hogy az éjszakát – kézenfekvő megoldásként – a nyüzsgő klubban töltse. A hátának persze egyáltalán nem esett jól. Egyetlen átkozott éjszaka, amit nem egy kényelmes ágyban töltött. Kezd elpuhulni, az a helyzet. És talán egy icipicit… érettebbé is vált. Be kellett ismernie, hogy fiatalabb korában nem ropogtak és pattogtak így a csontjai.

Az elmúlt tizenöt év sokat kivett belőle. De legalább még gyakorolta a hivatását. Nála fiatalabbak is kiégtek már az állandó nyomás miatt. Simon nem égett ki, mert réges-régen megtanult fagyosan viselkedni. A hideg logika és a kemény tények kényszerítették rá, hogy csakis a céljai elérésére koncentráljon, amíg feltétlenül muszáj. Persze, nem lenne baj, ha egy másik utódot keresne, most, hogy James kiesett a jelöltek közül. Fájlalta James elvesztését: személyében nemcsak egy barátját vesztette el, de valami mást is, amiről nem is hitte, mennyire értékes a számra. Az emberismeretébe vetett hitét, hogy meg tudja ítélni, ki a jó és ki a rossz. Simon jegelte a fájdalmat és mélyen magába temette, majd gondolatait az aktuális problémára terelte vissza. Az volt azonban a szomorú valóság, hogy Jamesen kívül nem akadt alkalmas személy a szervezeten belül. Olyan emberre van szüksége, aki meglátja a gombolyag belsejében tekergő szálakat, aki tudja, mikor melyiket kell meghúznia vagy kilazítania, s mindeközben el tud igazodni a teljes gubancban. Ez a munka egyedi látásmódot igényel. És pillanatnyilag egyetlen jelöltje sincs rá. Természetesen nem égető a dolog. Évekbe telik, míg betanít egy új embert, ahogy annak idejét őt az Öreg, hogy vegye át a helyét. Simon még jó ideig nem szándékozik kilépni ebből a szerepből. Van tehát ideje, akár több éve is, hogy kineveljen egy másik fiatal férfit, ha talál megfelelőt. Egy pillanatig úgy érezte, nagyon szeretné már letenni a terhet a válláról. Enélkül milyen élete lehetne? Kényelmesen éldegélne egy szerető feleséggel, örömét lelné fiaiban és lányaiban, és nem lennének többé titkai? Nappali életet élhetne? Elhessegette a gondolatot. Ostobaság. Mentora, az Öreg nélkül Simon talán még a tizenharmadik születésnapját sem érte volna meg, a család melege és a kényelmes élet pedig elérhetetlen álom volt számára.

Kisimította összegyűrődött zakóját és felvette. Gondolkozott, bemenjen-e Kurt konyhájába egy zsemléért, aztán úgy döntött, jobban jár, ha Agatha szakácsnőjének ételeivel kényezteti a gyomrát. Megdörzsölte az arcát. Előző este megbántotta Agathát. El kellett volna bűvölnie, ehelyett gyötörte. Most már a lány mellé kellene állnia és kimutatnia a háláját iránta. Ideje, hogy a végére járjon a nő titkainak, még akkor is, ha ezzel elmegy a végső határig, és kiábrándítja Agathát Jamie-ből. Félúton van a sikerhez, a szalonban elcsattant csókból ítélve. Félúton vagy az elkárhozás felé – suttogta a lelkiismerete. Félúton vagy az eksztázis felé – suttogta felajzott teste. Simon dörmögve felkapta a kalapját és kiviharzott a klubból. A lehetőség, hogy Agathát éjfélre meztelenül láthatja és a lány is hajlandó lesz behódolni, több volt akciótervnél. Megvalósult álom volt, ez tagadhatatlan. Testéből elszállt minden fájdalom, ahogy elképzelte Agathát a karjaiban. Az ágyában. Végigdübörgött benne a kényszerítő szükség, a perzselő vágy, a magányosság nyers valósága. Csak kinn az utcán állt meg, nekitámaszkodott a legközelebbi lámpaoszlop hideg vasának. Mélyeket lélegzett, hogy kitisztuljon a feje. Az utcai levegő nem volt frissnek mondható, viszont valódi illatokat és zajokat hordozott. A kocsik és szekerek kerekeinek kattogását, a lópaták dobogását, szeretett Londonjának mindenütt jelen lévő koromszagát. Ez a valóság. Ez a világ, amelyben él, a világ, melyet meg kell védenie. A városa, a hazája. Az ő feladata pedig, hogy a háború és a kémkedés hordalékával és mocskával foglalkozzon. A küldetésére koncentráljon. Hogy megkeresse James Cunningtont és alaposan móresre tanítsa, nem válogatva az eszközökben. Ártalmatlanná kell tennie egy veszélyes, kiszivárogtató hírszerzőt, az ország védelme érdekében. Nem szerencsés, hogy nagyon kedvelte ezt az embert, de ez most teljességgel lényegtelen. Nem szerencsés, hogy belehabarodott James szeretőjébe, de ez is lényegtelen. Simon eltökéltnek érezte magát, acélkemény lett, és belülről

abszolút érzéketlen, mintha a lámpavas hidege átáramlott volna a tenyerén és lehűtötte volna az Agatha bájaitól felhevült vérét. Küldetése van. És most nem feledkezik meg erről a tényről. Miután eldöntötte, hogy elcsábítja Simont, Agatha úgy vélte, most már nem is várja annyira türelmetlenül a visszatértét. Szüksége volt minden szabad percre. Először is ágyneműt cseréltetett mindkettejük szobájában, mivel nem volt biztos benne, melyikben kötnek ki majd éjszaka. Majd fürdőt készíttetett és sokáig ült a vízben, mígnem eszébe jutott, hogy bőre hajlamos a túlzott kipirulásra. Azonnal lemosta magáról a szappant és hívta Nellie-t. Aztán a hálószobájában ücsörgött egy szatén pongyolába és citromos verbénaillatú parfümfelhőbe burkolózva, miközben megpróbálta rendbe szedni gondolatait. Egy írótömböt vett magához és kihúzta a dugót a tintásüvegéből. Először is meghívja Simont a szobájába. Nem. Ez túl átlátszó. Mint amikor a pók a légyre vadászik. Inkább ő megy a férfi szobájába. De mikor? Rögtön, miután Simon visszavonul? Vagy amikor az óra éjfélt üt? Egek, milyen bonyolult dolog a csábítás! Csoda, hogy az emberiség még nem halt ki. Agatha egy darabig rágcsálta a lúdtoll végét. Eddig rendben. Tehát átmegy Simon szobájába, amint Button nyugovóra tért. Hallotta, ahogy üt az óra a hallban. A napnak már majdnem vége, és Simonnak se híre, se hamva. Mi van, ha hiába pazarolta a kedvenc illatát? Éppen amikor valóban kezdett volna pánikba esni, meghallotta Simon ismerős lépteit a hallban, majd dörmögő hangját is. Felugrott, és fülét az ajtóhoz nyomta. – Ha Mrs. Applequist a szobájában vacsorázik, én is ott fogok. Nem, nem valószínű, hogy csatlakozom hozzá. Felhozhatja ide az ennivalót, Button, de egyedül fogyasztom el a szobámban. A lány hallotta, hogy Button válaszol valamit, de a szavait nem értette. Simon ajtaja kinyílt, majd becsukódott. Agatha visszaült, idegesen játszadozott pongyolája övével. Még csak nyolc óra. A vacsorája megdermedve búslakodott a sarokban lévő asztalon. Egy falatot sem tudott lenyelni.

Nemsokára Simon egyedül marad a szobájában éjszakára. Egyedül, ellazulva, és lefeküdni készül. A gondolatra meleg bizsergés futott végig a testén. Aztán a félelem jeges lehelete. Mi lesz, ha valamit rosszul csinál? Vidéki lány volt, amióta az eszét tudta, birkatartással foglalkozott. Amikor egy nőstény juh készen állt, meg egy kos készen állt, egyszerűen nekifogtak. Bizonyára az embereknek sem kell külön tanulniuk ezt a dolgot? Agatha hallotta, hogy Button meghozta Simon vacsoráját. Néhány pillanat múlva pedig hallotta, hogy Button távozik. Mivel úgy döntött, megvárja, míg Simon megvacsorázik, ismét járkálni kezdett. Még néhány perc, és bekopog hozzá… A gondolatra megingott elhatározásában és a matracára rogyott. Nem muszáj megtennie. Még mindig nem késő visszakozni… És elveszíteni Simont. Elveszíteni gyönyörű tolvaját, hogy soha többé ne láthassa azt a lélegzetelállító mosolyát. Soha többé ne tapasztalhassa meg, ahogy a férfi nevetése végigvibrál a testén, ne érezhesse Simon ajkán a fahéj ízét. Soha többé ne élhesse át az összetartozás semmihez sem hasonlítható érzését, mely vigaszt ad magányos lelkének. Eltökéltsége hirtelen új erőre kapott. Agatha felállt. A visszakozás rossz választás. Mély lélegzetet vett, majd nyugodtan az ajtóhoz sétált és kilépett a hallba. Mivel Simon stratégia nélkül soha nem kezdett akcióba, a ma éjszakát terve kidolgozására szánta. Sajnos, fogalma sem volt, mivel győzze meg Agathát, hogy hagyja el Jamest az ő kedvéért. Hiszen azt a Jamest, akit Simon már régóta jól ismert, és akiről Agatha azt hitte, ismeri, csupán a lány bájai érdekelték. James jómódú, művelt ember. Bár Simon is biztos anyagiakkal rendelkezett és most már olvasottnak is mondhatta magát, alacsony származása tagadhatatlan volt. James úriember és szabadon mozoghat a felsőbb társadalmi körökben. Viszont, éppen ezért, James soha nem venne feleségül egy Agathához hasonló kis katicabogárkát, csak összetörné a szívét. Simon pedig… nem, ő sem veheti feleségül. Nem teheti, mert ezzel bármikor veszélybe sodorhatja.

James nincs itt, ő viszont igen. A lány jobban járna vele. Simon megérti őt és tudja, milyen az alacsony származásúak és a felső tízezer közötti világban élni. De nem lehetne a kitartottja, akinek ő fizeti a kiadásait. Inkább megveszi a házat Agathának ajándékba. Aztán pedig rábízná a választást. Nem lenne rossz, ha független nőként a társa lenne. Egy értelmes tapasztalt nő, aki maga dönt a sorsáról. Akkora baj lenne, ha ennyi év után neki is jutna egy kis melegség? Ha örömet lelne Agatha forró, édes testében és önzetlen természetében? A lány nem a kurvája lenne. A társa, partnere, felesége, ha nem is hivatalosan. Egészen biztos volt abban, hogy be tudná hízelegni magát Agatha ágyába, onnan pedig a szívébe. A lánynak is előnyös lenne. Vagy mégsem? Simon otthagyta csaknem érintetlen vacsoráját és felállt, majd idegesen járkálni kezdett a szobájában. Itt minden egy idegen férfié. A könyvek, az öltözőasztalon lévő tárgyak Jameséi, a ruhák Mortimeréi. Csupán egy kis zacskó fahéjas cukorka az övé, amit hanyagul a mosdóállványra dobott. Ennek így kell lennie. Simon még egyszer átvizsgálta a polcon lévő könyveket. Nem okoztak meglepetést, mivel tudta, hogy James rajong Daniel Defoeért. Az Álruhások közül mindannyian olvasták több-kevesebb művét. Ki volt ez az ember, ez az álruhások királya? Író, költő, ezt mindenki tudja róla. Azt viszont nem, hogy ezek mellett mesterfokon űzte a hírszerzést. Vajon az érzelmei vezérelték vagy a hideg logikája? Művész volt vagy iparos? A kérdések mindannyiukban felmerültek, miközben küszködtek az örökös konfliktushelyzettel: lehet-e magánéletük. Simon levette a polcról a Moll Flanderst és kezével megbecsülte a könyv súlyát. Mindig is foglalkoztatta a kérdés… honnan vette ez az ember az időt?

Lassan felnyitotta a könyv kemény fedelét, hogy odalapozzon néhány kedvenc bekezdéséhez. Az előzéklapon egy bejegyzést talált, az ismerős, határozott írással. Jamie-nek. Szeretett rokonlelked A Rokonlelked. Jeges szúrást érzett a mellkasában. Hogyan süllyedhetett ilyen mélyre, hogy el akarja szakítani Agathát a férfitól, akit szeret? Lázasan törte a fejét a kandalló előtti székben ülve, de azt sem fogta fel, hogyan került oda, miközben még mindig maga előtt tartotta a könyvet és vakon bámult a lapjaira. Nem teheti meg. Nem lehet ő a következő férfi, aki ismét hazudik Agathának és becsapja hűséges szívét. Sem a maga, sem pedig hazája kedvéért. Ha megtenné, nem maradna többé ugyanaz az ember, akivé oly sok küzdelem árán vált. Tehát ennyi volt. Neki már befellegzett. Csak reménykedhetett, hogy az álruhásoknak még nem.

14

Agatha remegő kézzel kopogott Simon ajtaján. Egek, akár egy harkály! – Tessék. Mély hangja még zengőbb volt, mint máskor. Agatha megzabolázta az idegeit és becsusszant a szobába. Simon a kandalló előtt ült, egy nyitott könyvvel a kezében. Még utcai ruhát viselt, bár az ingét kigombolta, haja pedig kissé kócos volt. Egy pillanatra szomorúnak tűnt az arca a tűz gyenge fényénél. Agatha megállt, váratlanul kellemetlen érzés fogta el. De amikor Simon halványan rámosolygott, az érzés elillant. Csak a tűzfény játéka volt az egész. Visszamosolygott Simonra. Annyira tökéletes! Pontosan olyan ember, aki soha nem engedné, hogy egy nő fölébe kerekedjen, mégsem hanyagolná el őt valamilyen érdekesebb tevékenység miatt. Milyen gyönyörű! Agatha érezte, hogy lélegzete felgyorsul a férfi puszta látványától, ahogy ott ült laza fehér ingében és egyszerű, fekete nadrágjában. Simon nem állt fel a székből, inkább hátradőlt és kinyújtotta hosszú lábait maga elé. Agatha egyszer már látta őt csaknem csupaszon. Tudta, mi rejtőzik a ruhái alatt. Alig várta, hogy újra meztelenül lássa. Teljesen meztelenül. Simon nem szólt, csak kérdőn nézett rá, mintha magyarázatot várna. Tekintve, hogy egy szál pongyolában állt előtte egy sötét, csendes házban, Agatha úgy vélte, egyértelművé tette előtte a helyzetet. Hiszen férfi volt, méghozzá egy tökéletes példány. No, tegyünk egy apró célzást.

– Rászántam magam. Simon becsukta a könyvet és letette az asztalra, majd felnézett rá, miközben kezeit lazán összekulcsolta lapos hasán. És továbbra is hallgatott. – Az ágyában akarok aludni. – Miután végre kibökte, csak azért maradt egy helyben, mert földbe gyökerezett a lába a jeges szégyenérzettől. Ez már megragadta Simon figyelmét végre. Felült, lábát visszahúzta a csábos pozitúrából, kezével átfogta a szék karfáját, mintha fel akarna állni. De ülve maradt. Óvatosan végigmérte a lányt. – Feltételezem, nem arra céloz, hogy szobát akar cserélni velem. – Nem. – Ó. Valami megvillant kobaltkék szemében, mintha az öröm szomorúsággal vegyült volna. Biztosan a lángok vibrálása teszi. – Hát akkor – lépett közelebb Agatha, csaknem Simon lábai közé állva. Simon nem mozdult. Sötét tekintete végigpásztázta őt pongyolája aljától a feje búbjáig, de a keze a szék karfáján maradt. Most először szúrt belé a lányba az elutasítástól és a megaláztatástól való félelem. Pedig Simon nem utasította vissza. És a nadrágját feszítő bizonyíték alapján valószínűleg ebben a pillanatban nem is fogja. Nyilvánvalóan neki kell kezdeményeznie. Hirtelen felbátorodott, bár furcsa, újszerű bizsergést érzett, miközben Simonra mosolygott. Beállt a férfi két térde közé, Simon pedig hátradőlt, és még mindig őt figyelte. Agatha látta, ahogy mellkasának sima bőre kiragyog a kigombolt ingből. Ennyivel nem érte be. Ismét látni akarta azokat a széles vállakat, meg akarta érinteni Simon bőrét, hogy érezze, hogyan duzzadnak alatta az izmok. Keze, mintha nem is az övé lenne, becsúszott a fehér vászon alá. A férfi egy parányit összerándult, ahogy a hűvös ujjak megérintették meleg testét, és Agatha egyre merészebb lett. Simon nem volt olyan nyugodt, mint amilyennek látszani akart. Amikor a lány ujjai végigpásztázták a bőrét, szíve majd kiugrott a

helyéből. Még így is, hogy csupán a lány ujjhegyeinek halvány érintése volt az egyetlen kapocs közöttük, érezte, hogy lélegzete felgyorsul. Agatha megfogta az ing elejét és könnyedén meghúzta. Simon erre előredőlt. Amikor pedig ráhajolt, hogy az inge alját a kezébe vegye és lehúzza róla, a férfi behunyta a szemét, és belélegezte a lány illatát. Citrom-, virág- és vágyillat. Mozdulatlanná dermedt a kontraszttól. Agatha most készül elcsábítani. Tolja el magától? Gyűrje le a lány lassú tempóját saját, sürgető késztetésével? Vagy vegye át az irányítást? Agatha kezei a vállát cirógatták, majd lassan lejjebb vándoroltak csupasz mellkasán. Meglepően merész volt, mégsem nézett a szemébe. Csak bámulta, mintha még sosem látott volna férfitestet. Ajkai szétnyíltak, a nagy koncentrálásban beharapta alsó ajkát, ahogy kezével végigtapogatta Simon mellkasának minden négyzetcentiméterét. Nem csoda, hogy James képtelen volt betelni vele. Roppant csábítóan viselkedett, el tudta hitetni egy férfival, hogy nála csodálatosabbat az életben nem látott. Keze végre a nadrág derekához ért. Agatha letérdelt. Nagyon lassan, egyenként, gondosan oldotta ki a gombokat. Simon mostanra már annyira kemény volt, hogy hímvesszője bosszúból előpattant a nadrágjából és felágaskodott a lány szeme előtt. Agatha megdermedt, szemöldöke a magasba szökött. Te jó ég! Ezt eddig nem gondoltam volna. Szentséges szűzanyám! Ez egyáltalán nem fog menni. Soha, soha, ha ezer évig próbálnám, akkor se férne be. Talán, mert az emberek egyáltalán nem hasonlítanak a birkákra. Úgy döntött, hogy később foglalkozik ezzel a lélegzetelállító valamivel, és elfordította a tekintetét. Visszaült a sarkára és elkezdte lehúzni Simonról a csizmát és a harisnyát. Amikor már csak nadrág volt rajta, Agatha ismét odanézett. Még mindig olyan nagyon nagy volt. A férfi pedig csak ült és figyelte őt. Nem ért hozzá, egyéb módon sem reagált. Agatha kezdett kételkedni magában és azon tűnődött, nem kellene-e most azonnal távoznia.

Simon bizonyára észrevette rajta, mert hirtelen előrehajolt és a két keze közé fogta az arcát. A lány érezte, ahogy a tenyerének melege végigáramlik a testén. Sóvárgott az érintése után. Hátradöntötte Agatha fejét és a szemébe nézett. Tekintete egyszerre volt komoly és mohó. – Agatha, mióta készül erre? – Mire? Jó ég, Simon. Azt várja, hogy egy átkozott térképet rajzoljak magának? A csábos ajak kelletlen mosolyra húzódott. – Nem, azt hiszem, tudom, merre tartunk. És szája a lányéra tapadt. Ha Simon eddig úgy vélte, tűzben ég a teste, a közelében sem volt annak, amit most érzett, amikor Agatha beleadott apait-anyait a csókba. Karját szorosan a nyaka köré kulcsolta, ahogy feltérdelt, hogy még szorosabban hozzápréselje testét Simonéhoz. Ajkát megnyitotta, és ugyanolyan forrón csókolta, ahogyan Simon őt. Amikor végül egy pillanatra abbahagyták, hogy levegőhöz jussanak, a lány feje hátracsuklott és teljesen átadta magát a férfi szájának. A küldetés füstbe ment, porrá égett, amint Simonban tudatosodott, milyen vágy tombol benne a lány iránt. Most csak Agatha létezett: puha és heves, simulékony és elszánt. És persze lelkes. Fantasztikusan. Amikor a pongyoláját félrehúzta, hogy alaposabban kiélvezze nyakának selymességét, a lány türelmetlenül lerázta a ruhadarabot az egyik válláról. Amikor Simon lecsúszott a székből, hogy a kandalló előtti szőnyegre döntse, a lány is vele tartott, míg végül ő került fölülre és még szorosabban nyomta hozzá testét a férfiéhoz. Simon ajka bejárta a nyakát, majd lejjebb, a vállát. Jeges borzongások futottak végig Agathán. A pongyola lecsúszott a felsőtestéről Simon buzgó segítségével. A derekánál fogta, kissé távolabb tartva magától, hogy jobban megcsodálhassa őt, majd őszinte elismeréssel nézett fel rá. – Gyönyörű… Most már csak egy vékony batiszt ingecske takarta a formás halmokat. Agatha felemelte az állát, és szégyenérzet nélkül kínálta fel keblét a férfi előtt. Simon nem tárgynak, nem két lábon járó

kebelcsodának tekintette, hanem éppen úgy kívánta, ahogyan Agatha őt. Teljes egészében. Kezeit elvette a férfi melléről és lecsúsztatta magáról az ingecskét, feltárva csupasz keblét, miközben szemét egy pillanatra sem vette le Simonról. A férfi ráemelte tekintetét. – Szabad… A lány szíve meglódult, akkor és ott azonnal a férfi bűvkörébe került. – Tessék. Behunyta a szemét, feje hátrahanyatlott. A szoba forogni kezdett vele, aztán arra eszmélt, hogy Simon alatt fekszik a szőnyegen, s a tűz fényénél egész teste kitárulkozott a férfi tekintete és érintése számára. Simon fölemelkedett, gyengéden két combja közé vette a lány combjait és csak nézett rá. Ujjhegyei egyszerre mindkét mellbimbóját simogatták, körbecirógatták, Agatha bőre bizsergett, mellbimbói elviselhetetlenül feszültek. Karjait a feje fölé nyújtotta, hogy még nagyobb teret hagyjon a barangoló ujjaknak. Amikor a két meleg tenyér megfogta és felemelte őt, a forróság nőisége középpontjába áramlott, amely most már egyre erőteljesebben lüktetett. Simon ráhajolt, mellbimbóját a szájába vette, a lány pedig meglepetésében összerándult. A csodálkozást azonban gyorsan legyőzte a testét végigborzongató gyönyör. Vajon honnan tudta Simon, hogy ez nagyon jólesik nekem? És én honnan tudjam, mivel szerezzek neki örömet? – töprengett Agatha, mert hirtelen mindennél fontosabb lett számára, hogy boldoggá tegye a férfit. Aztán bevillant a fejébe egy gondolat, ami elmosta az örömérzetét és örömszerző szándékát. Döntését, miszerint ma átjön, arra a bizonyosságra alapozta, hogy utána Simon majd feleségül akarja kérni. De mi van, ha ő egyáltalán nem akar engem? Ha mások a céljai? Melyekben én egyáltalán nem szerepelek? Hiszen mindvégig én manipuláltam őt, s ez alól a ma éjszaka sem kivétel. Hogy tehettem ezt vele, ha szeretem? Undorodott magától. Ellökte Simont és odébbgurult tőle.

– Sajnálom. A férfi arca elsötétült. – Mire megy ki a játék? – Ez nem játék, Simon. Nem játszom, magával, higgye el. Eddig tényleg valami olyasmit csináltam, de most nem. – Miről beszél? – Ó, Simon. Sajnálom. Sajnálom, hogy alkalmaztam magát, sajnálom, hogy megzsaroltam. Sajnálom, hogy csak így beállítottam ide, ahelyett, hogy elmondtam volna az igazat. – Az igazat. – Hangja tompa volt, arcáról semmit sem lehetett leolvasni a tűz fényénél. – Igen. Megérdemli, hogy megtudja az igazat, hogy maga dönthessen. – És mi az igazság? A válasz egy lélegzetre szakadt ki a lányból. – Hogy én… én szeretem magát, Simon. A férfi arckifejezése nem változott. Sőt, mintha még jobban visszahúzódott volna. – Szeret engem. – Igen. Szeretem magát és örökké magával akarok lenni. Azért jöttem ma éjjel, hogy kierőszakoljam a házasságot, de nem tudom megtenni. Annyira szeretem magát, hogy azt akarom, hogy boldog legyen. – Boldog. – Hagyja már abba. Ne a saját szavaimmal válaszoljon. Szeretem magát és azt akarom, hogy viszontszeressen. De ezt magának kell eldöntenie, nem nekem. – Igen, magam is úgy vélem. A lány most látta meg, hogy Simon szeme izzik a nyugodtság maszkjában, szinte lángol, amitől Agatha megborzongott és éledni kezdett benne a remény. – Szóval, viszontszeret? Simon felemelte egyik kezét, ujjperceivel végigsimította a lány arcát, olyan gyengéden, hogy Agatha kis híján elsírta magát. – És mi van Jamesszel? A lány lehajtotta a fejét és bánatosan mosolygott.

– Nem hazudhatok, és nem mondhatom, hogy repesni fog a boldogságtól. De azt hiszem, majd túlteszi magát rajta. Simon lassan a lányhoz hajolt, miközben fogva tartotta a tekintetét. Aztán, ahogy lágyan megérintette ajkával az ajkát, Agatha lehunyta a szemét, hogy átélhesse a gyengéd csók minden pillanatát. Simon elhúzódott, Agatha pedig kinyitotta a szemét, és látta, hogy elsötétül a tekintete az érzelmektől. – Szeretlek, Simon. A férfi közelebb húzta magához, szorosan a karjába vonta, Agatha feje pontosan az álla alatt nyugodott. Simon alig kapott levegőt. Szeret engem. Vad érzelem futott át a testén. Felemelte a lány állát és ismét birtokba vette a száját. A magáénak akarta tudni, azt akarta, hogy az övé legyen: testestüllelkestül. Ősi késztetés tört rá, lehámozta róla a selyem pongyolát és áthajította a szobán. A finom ingecske hamarosan utána repült, majd egy pillanat múlva követte azokat Simon nadrágja is. Itt áll előtte a megvalósult álom, és már eddig annyit álmodozott róla, hogy egy élet is kevés a lány kényeztetéséhez. Egyetlen forró látomásként suhant át az agyán mindaz, amit vele – az ő kedvéért – akart tenni. Hogy megérintse itt. Válaszul a lány hirtelen felsóhajtott. Hogy megcsókolja ott. Apró sikoly hagyta el az ajkát, amivel még inkább felbíztatta. Meztelen testét tartja a karjában – és az övé. Birtokba vette a szájával és két kezével, s egyre lelkesebb lett a lányból előtörő örömteli hangoktól. Agatha mindenütt Simont érezte. Feje szédült, nem volt ura az akaratának. A férfi kezei egyszerre voltak durvák és gyengédek, kényeztették, és olyan érzéseket csaltak elő a testéből, melyekről eddig azt sem tudta, hogy léteznek. A nagy, kemény kezek gyengéden, de kérlelhetetlenül kezdték megőrjíteni. Combjai között kutakodtak, villámgyorsan simogatták nőisége nyílását. Aztán a nyakán és az orcáján érezte a cirógatást, ahogy odatartotta az arcát a mély, hosszú, kábító csókoknak, melyek csaknem elvették az eszét. Simon teste kemény és forró volt a lány simogató, tapogatókeze alatt. Agatha elmerült a lángtengerben, elveszett a férfiban. Egészen

behódolt neki, nem fogott fel mást, csak az ízét, az illatát, a bőre tapintását. Simon alázatosnak, ugyanakkor elvarázsoltnak érezte magát. – Annyira szenvedélyes vagy – suttogta a lány bőrének. – Annyira tisztességes. – Amikor leguggolt, hogy megízlelje a lágy szirmokat, Agatha teljes bizalommal nyitotta szét combjait a csókjainak. Nektárízt érzett Simon a szájában, a lány egyre sűrűbb sikolyainak hangja pedig zene volt füleinek. Csókjaival ismét felfelé vándorolt a testén, úgy érezte, mintha egy istennő karjaiban feküdne, Agatha éppen olyan türelmetlen volt, mint ő, szorosan ölelte, szeméből sütöttek az érzelmek. Szeret engem. Lehet bármilyen a múltja, nem számít, kihez volt lojális korábban, engem szeret, járta át az érzés Simont, és úgy itta be a lány szerelmét, mint egy sivatagban kitikkadt vándor. Lenyomta a lányt a szőnyegre, maga alá, dús idomai gyöngyként ragyogtak a szőnyeg színes mintái között. Combjait engedelmesen széjjelebb tárta a férfi ösztönös sürgetésére. Annyira édes, annyira forró – és készen áll a befogadásomra, dobbant meg Simon szíve. Megölelte és mélyen beléhatolt. Agatha fájdalmasan feljajdult, s a meglepetés sikolya hagyta el ajkát. Simon megdermedt, a jeges hitetlenkedés viaskodott benne az égető késztetéssel. Szűz? Az nem lehet. Szorosan megragadta a lány vállát, mozdulatlanul tartva őt, mialatt megpróbálta visszafogni magát. Bárcsak ne mozdulna meg… Agatha teste vonaglott, tiltakozóan nyomta hozzá csípőjét a férfihoz. Simon orgazmusa kirobbant, és tehetetlenül morgolódott, amiért teste cserbenhagyta. Hímtagja még mocorgott a lány testében, Agatha pedig halkan felnyögött minden egyes lökésnél. Simonnak a meglepetéstől elállt a lélegzete, zavarában csak szorosan ölelte a lányt. Végül, amikor a köd eloszlott, hirtelen tudatára ébredt, mit tettek valójában, pontosabban ő mit tett. Feltámaszkodott a könyökére és elsimított a lány arcából egy összekuszálódott hajtincset. Agatha szelíd őzikeszeme tágra nyílt, bizonytalanság váltotta fel benne a szenvedélyt. – Nagy fájdalmat okoztam, édesem?

Egy pillanatig sűrűn pislogott, s csak aztán szólalt meg. – Nem… fájt, csak… – De igen, fájt. – Simon olyan átkozottul igyekezett, hogy a magáévá tegye, hogy nem is ellenőrizte, készen áll-e a lány az aktusra. Ha nem siet ennyire, minden bizonnyal rájött volna, hogy Agatha még szűz. Lágyan megcsókolta az ajkát, majd elhúzódott tőle és felemelkedett a padlóról. Egy kis mosdóállványon nedves ruhát talált, s ezalatt nyert egy pillanatnyi gondolkodási időt is. Amikor visszament a szőnyegre a kandalló elé, gyengéden megtisztogatta a lány testét. Miután visszadobta a rongyot a mosdóállvány felé, a lány köré tekerte annak pongyoláját. Agathát a karjába emelte és leült a kandalló előtti székre, ölében a lánnyal. – Nincs másik szeretőd. Ez ugyan nem kérdés volt, Agatha mégis felelt rá. – Nem, persze hogy nincs. De mégis, miből gondoltad, hogy van? Akkor ki a csuda ez a nő, ha nem James kitartott szeretője? Miért keresné… Ekkor távoli dörömbölés hallatszott. Valaki a ház kapujában állt és bebocsátást kért ezen az igen késői órán. Simon aggódni kezdett. Az emberei tudják, hol van. Vajon valami probléma merült fel a klubban? Valamelyik munkatársa bajba került? Talpra segítette Agathát és egy gyors csókot nyomott a szemöldökére. – Ezzel még nem fejeztük be. Rögtön visszajövök. Felhúzta a nadrágját és kiment a szobából. A lépcső tetejéről látta, hogy Pearson már a bejáratnál áll házikabátban és papucsban. A lakáj épp csak résnyire nyitotta az ajtót és látszott, hogy nem kíván senkit sem beengedni. Egyszer csak hátratántorodott, amikor egy férfi berontott, az esőtől csuromvizesen. Egy férfi, aki olyan sovány volt, mintha a bőre alatt csupán csont lenne. Aki úgy össze volt verve és olyan gyenge volt, hogy alig állt a lábán. – Aggie! – kiáltotta rekedten. Simon alig ismert rá régi barátjára. – James! – Agatha örömteli kiáltása hallatszott Simon háta mögül. Csak nézte, amint Agatha elrohan mellette lefelé a lépcsőn, majd James karjaiba veti magát.

James szorosan ölelte, de a gyengeségtől szinte teljesen rátámaszkodott. Ezek ketten ott álltak összeölelkezve Pearson lámpájának fényében, miközben Simon magára maradt a sötétben. A fájdalom megdöbbentette. Vajon a lány kiáll mellette, miközben kíméletesen közlik a tényeket Jamesszel? És ő mit mondjon? Örülök, hogy látlak, öreg cimbora. Elloptam a nődet. Mellesleg, le vagy tartóztatva árulásért. Valószínűleg meg kell, hogy öljelek. James egy pillanatig még szorosan tartotta a lányt, majd eltolta magától, hogy az arcába nézzen. A szeme elkerekedett, amikor Agatha kinézete alapján felfogta, hogy a lány éppen most ugrott ki a szeretője ágyából. – Aggie, mi ez az egész? Most rajtam a sor, jött le az utolsó pár lépcsőfokon Simon. – Hello, James. – Simon? Mit csinálsz te itt? – Aztán észrevette Simon hasonlóan hiányos öltözékét, és beesett szeméből gyilkos indulat sütött. – Te átkozott! Mit tettél a húgommal? Húga? Ó, ne! Csak most tudatosodott Simonban, milyen óriási hibát követett el! A fenébe! A fészkes fenébe! Ő, Simon Rain éppen most becstelenítette meg a Griff-madár húgát.

15

A mód, ahogyan Jamie kiejtette Simon nevét, azonnal megtörte Agatha örömét. Kitépte magát Jamie öleléséből és egyik férfiról a másikra nézett, mosolya lehervadt. – Jamie? Nem értek semmit. Honnan ismered Simont? – Bátyja elborzadva nézett rá, majd durván odaszólt Simonnak. – Inkognitóban vagy? És pont a húgomnál? Jamie bizonytalanul előrelépett, hogy öklével az arcába vágjon, de lábai összecsuklottak alatta. Simon kapta el, hogy ne zuhanjon a földre. Agatha ránézett. – Miről beszél? Mit jelent az, hogy inkognitóban? James válaszolt helyette, rekedt hangja dühtől remegett. – Azt jelenti, hogy a sötét gazember éppen egy munkán dolgozik. És míg veled volt, megbecstelenített téged. Agatha a fejét rázta. – Nem, Jamie. Már napokkal ezelőtt rájöttem, hogy Simon tolvaj. Tudom, hogy nem örülsz, hogy összejöttünk, de… – Nem vagyok tolvaj, Agatha. – Kinyújtotta a kezét a lány felé, de rögtön le is engedte. – Hírszerző vagyok. Azért jöttem ide, hogy lefüleljem a bátyádat. Lefülelje? Agatha tekintete egyikükről a másikukra vándorolt. – Tudni akarom, mi folyik itt. De úgy látom, Jamie beteg. Ágyba kell fektetni és orvost hívni hozzá. – Ne! – kiáltotta egyszerre a két férfi. – Nem, Aggie. Még nem. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ti ketten elmagyarázzátok a helyzetet. Most.

Pearson jelent meg a köntösében, a tőle megszokott fejedelmi tartással. – Hozzak valamilyen frissítőt, asszonyom? És talán valami ennivalót az úrnak – és Jamie felé intett. – Igen, Pearson. A bátyámnak bizonyára jólesne egy kis húsleves és kenyér. – Meg egy takaró – tette hozzá James. – És egy ülőalkalmatosság. – Persze – szólalt meg hűvösen a lány. – Bemegyünk a szalonba. Simon a pamlaghoz segítette Jamest, majd elfordult, hogy felszítsa a tüzet. James siralmas állapotban volt, és Agatha most nem foglalkozott saját kételyeivel, csak azon igyekezett, hogy bátyja minél kényelmesebben elhelyezkedhessen. Időközben Harry jó néhány takarót hozott, Agatha pedig lefektette Jamie-t és bebugyolálta a puha gyapjúba. Pearson is megérkezett a teával meg a gőzölgő húslevessel. Agatha jó néhány percig csak Jamie-vel foglalkozott, lassan megitatta vele a húslevest. Simon ellépett a tűztől, leült egy szék karfájára, onnan figyelte a két testvért. Agatha nem bírt ránézni. Képtelen volt elhinni, amit hallott. Nem igaz. Nem lehet igaz. Egy pillanatig abban bízott, hogy Simon megmagyarázza, igen, talán valóban kereste Jamest, és talán nem mondott teljesen igazat, de attól még szereti őt, Agathát, ahogyan nem sokkal ezelőtt állította. De vajon kimondta ezt a szót? James most már nem vacogott, és eltüntette a húslevest az utolsó cseppig. Agatha izgatottan törte a fejét, hogyan bújhatna ki a két férfival való beszélgetés alól. Csak állt, pongyoláját szorosan összefogva. – Simon, miért kerested Jamie-t? – Nem lep meg, hogy keresett, Aggie – szólalt meg James. – Végtére is, hetek óta nem jelentkeztem be nála. – Hogy érted ezt? – Simon és én együtt dolgozunk, Aggie.

A lány Simon nevének hallatán összerezzent. Alig egy méternyire állt tőle, s ő mégsem tudott ránézni. Rossz érzése nőttön-nőtt, felülírta a Jamie hazatérése okozta örömöt. James folytatta. – A franciák elkaptak egy éjjel, miután eljöttem a… egy hölgy házából. Sokan támadtak rám és hamar győzött a túlerő. Aztán csak arra emlékszem, hogy egy bárka kabinjában tértem magamhoz. A fogságom java részét elkábítva töltöttem. – Ó, Jamie – lehelte Agatha. – Milyen rettenetes! A férfi szórakozottan megpaskolta húga kezét, közben aggodalmas pillantást vetett Simonra. – Fölöttébb szeretném tudni, Simon miért titkolta el előled, hogy kutat utánam? – Nem tudtam, hogy van egy húgod, James. Ezt az apró tényt sikerült kihagynod a rólad szóló aktákból. Egészen mást feltételeztem, amikor úgy döntöttem, vizsgálódni kezdek Agathát illetően. – De miért kezdtél vizsgálódni velem kapcsolatban? Mi közöm van nekem bármihez is? Most végre megfordult, hogy elfogja Simon tekintetét. – A James számláján lévő összegből fizettél a házért. Így aztán idejöttem, hogy utánajárjak, ki vagy és mit tudsz. – Miért? – Mert arra gyanakodtam, hogy James kettős ügynök és hazaáruló. – Micsoda? – méltatlankodott egyszerre Agatha és James. Simon belenézett az egyforma két barna szempárba. Te jó ég, nem csak ostoba voltam, de még vak is. Hogy nem vettem észre köztük a hasonlóságot? – A tények megcáfolhatatlanok. A Griffmadár tevékenységéről hírek szivárogtak ki. James eltűnt. Egy nagy pénzösszeget helyeztek letétbe James bankszámláján, s ezzel egyidejűleg az embereim sorra buktak le. Agatha beköltözött ebbe a házba és szabadon költötte a számlán lévő pénzt. A lány összevonta szemöldökét. – Az az én pénzem volt, Simon. A birtokunk számlájáról vettem fel, amikor eljöttem Applebyből. Simon a fejét rázta.

– Nagyon nagy összegről van szó, Agatha. Túlságosan nagy ahhoz, hogy a tiéd lenne… A lány fejét oldalra biccentve fürkészte. Simonnak pedig az a sanda gyanúja támadt, hogy ebben is téved. – Simon – szólalt meg sürgetően James –, azt mondtad, néhány emberünk lebukott. Mit jelent ez pontosan? – Szeméből félelem tükröződött. – Egyesek meghaltak. Mások súlyosan megsérültek és nem tudtak tovább dolgozni. Összesen tizenkét emberünk esett ki az aktív szolgálatból. – Azon tűnődöm… – mondta halkan James –, hogy furcsa álmokat láttam kábult állapotomban. Egy kígyó faggatott szüntelenül, nem hagyott békén. Mégis, azt reméltem, nem kotyogtam ki semmi fontosat. Remegő kezét a szeme fölé emelte. – Ez volt az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. A majdnem-bizonyosság kételkedéssé változott Simon agyában, ahogy régi barátját hallgatta. Hangja keserűen csengett, de harag már nem volt benne, amikor kimondta: – Ren Porter még most is válságos állapotban fekszik. Csakis te adhattál olyan információt a franciáknak, ami a nyomára vezette őket. James összerándult, mintha megütötték volna. Bűntudat torzította el beesett arcát. – Egek, Simon! Te jóságos ég! Bárcsak azonnal megöltek volna – suttogta. Gyötrődése valóságosnak tűnt, és szánalmas állapota is hitelessé tette a történetét. James ártatlan. A megkönnyebbülés hulláma futott át Simonon, amikor ráébredt, hogy nem kell semmiféle lépéseket tennie ellene. De ezzel egy súlyosabb probléma vetődött fel. Mit kezdjen vele? Simon is számadással tartozott valakinek. A Királyi Négyest nem érdeklik a megérzései. Konkrét bizonyítékokat követelnek. – Meg fogják vizsgálni a történetedet, James. Addig jobb, ha házi őrizetben maradsz. Sajnálom, de amíg be nem bizonyosodik az ártatlanságod, nem engedhetlek szabadon. James lassan bólintott.

– Ez a legkevesebb, amit megérdemlek. És ez is haladás a korábbi börtönömhöz képest. Kell egy kis idő a lábadozáshoz. Visszafeküdt párnáira, elkínzott tekintetéből sütött a bűntudat és a fájdalom. Simon Agathához fordult. Nem szándékozott magyarázkodni. Megfogta a kezét és kivezette a szalonból. A lány megállt előtte a fagyos előcsarnokban, karjait szorosan összekulcsolta vékony pongyolája felett. Elkerekedett szemeiben csalódottság tükröződött. Reménnyel vegyes félelemmel várta, hogy Simon szólaljon meg, miközben maga sem volt biztos abban, akarjae megtudni az igazságot vagy sem. Simon szorosan át akarta ölelni, hogy felmelegítse. Mégsem tette meg. – Azért jöttem ide, hogy megtaláljam Jamest. És téged találtalak itt. Azt hittem, a szeretője vagy, és hogy többet tudsz, mint amennyit elárultál. Még az is megfordult a fejemben, hogy te magad is kollaboráns vagy. A lány egyre sápadtabban hallgatta. – És az elmúlt hetek? – A terved Mortimerrel nekem is jó alapot szolgáltatott a kereséshez. Reméltem, hogy találok valamit, iratot vagy levelet, ami elvezethet Jameshez. Agatha megnedvesítette az ajkát. – És a mai éjszaka? Simon hazudni akart, el akarta mondani a lánynak, hogy a mai éjszakának semmi köze se volt a küldetéséhez. A hazugságok ideje azonban lejárt. – Elhatároztam, hogy kipróbálom, a csábítással kiszedhetem-e az igazságot belőled. De aztán… én – Simon elhallgatott. Aztán mi volt? Meggondolta magát? Aztán már önmagáért akarta Agathát? Most már nem számított. A lány egy úriember húga, egy hölgy, aki a magafajta fickóktól fényévekre van. Ő pedig kém, és veszélyt jelent bárkire, akit botor módon megszeretne. Agatha egy centiméternyit sem mozdult, mégis hirtelen végtelenül távol került tőle. Felvetette az állát és higgadtan válaszolt.

– Értem. Egyszerűen a kötelességedet teljesítetted. Megfordult és lassan a bejárati ajtóhoz lépdelt. – Pearson – szólt a lakájnak. – Legyen szíves segítse fel Mr. Rain kabátját. Az úr távozni készül. Ezzel kinyitotta az ajtót, s a beáramló hideg levegő átjárta és megdermesztette Simont. – Ég önnel, Mr. Rain. A lány fagyos volt, mint a téli táj. Simon elszomorodott. Mekkora ostoba hibát követett el! Megpróbált melegséget lopni magának a lánytól, most pedig mindkettejük számára vége. Agatha nyitva hagyta a bejárati ajtót, amíg Pearson odaért Simon kabátjával. Nyugodt méltósággal hátat fordított és visszament a szalonba, becsukva a kettejük közötti ajtót. Simon kilépett a Carriage Square-i házból, leballagott a lépcsőn és gépiesen lépkedett a kihalt utcán. Nem látta a késő éjszakai utcát, azt sem, hogy a lámpafény ragyogó gömböket rajzolt a ködbe, nem látott mást, csupán az Agatha szemeiből sütő fájdalmas, jeges pillantást. Megrendítette, hogy ez mennyire bántja őt, és az, hogy az utóbbi hetek során milyen monumentális hibákat követett el. Mindenben tévedett. Az Agathával kapcsolatos minden átkozott következtetése abszolút hibás volt. Miféle mesterkém az, akit így megcsalnak a saját feltételezései? Vak. Ostoba. Simon borzasztóan szégyellte magát. Sok bűnt követett már el életében, de soha nem törte össze senkinek a szívét. Egészen mostanáig. Céltalanul befordult egy sarkon és csaknem beleütközött egy csoportnyi hangoskodó, erősen kapatos fiatalemberbe. Utat engedett nekik, majd utánuk fordult és nézte, ahogy botladozva haladnak, lökdösődnek és trágár szavakkal becsmérlik egymás férfiasságát. Simon megcsóválta a fejét és körülnézett. Egy olyan utcában találta magát, melyről tudta, hogy számos férfiklub működik benne, az elegánsabb fajtából. Ez sem az ő világa. Semmi keresnivalója a sekélyes szórakozások efféle helyein, ahogyan Agatha házában sem. Az ő feladata, hogy védje a Koronát, és leszámoljon bárkivel, aki azt fenyegeti. Magányos munka. Eltöprengett, vajon korábban miért nem döbbent rá erre.

Titkos személyiség volt, aki semmiféle nyilvántartásban nem szerepel. Egy fantom, akinek se barátja, se családja. Egy ember, akinek csak egyetlen célja van ezen a földön. Nos, rendben. Vissza a munkához. Jó néhány perccel később Simon kisurrant a sikátor sötétjéből egy ház kertjének fala mentén, a város tekintélyes, de nem a legelőkelőbb részén. Gyorsan körülpillantott, megragadta a fal tetejét és egy pillanat alatt átlendült rajta. Az udvart körben szegélyező sövény jócskán megnőtt, még jobban eltakarta a helyet a kíváncsi szemek elől. Átosont a sötét kerten, elkerülve az ösvényt, hogy ne csikorogjon a kavics a lába alatt. Számos házzal ellentétben, ennek a konyhaajtaján masszív lakat függött. Simon meg sem állt, hogy eljátszadozzon vele, pedig tudta, hogy ha akarná, le tudná venni. Inkább a vaslétrához ment. A létrafokokat csupán ujjhegyeivel és cipője orrával érintve gyorsan és csendben felmászott a harmadik szinten lévő ablakokhoz. A hozzá legközelebbi ablakot elérve kinyújtott kezével egy pöccintéssel kinyitotta. Egyetlen mozdulattal megragadta a párkányt és ügyesen beugrott a szobába. Az irodában álló komornyik megpördült, és ijedtében aszívéhez kapott. – Jaj, uram, a frászt hozza rám, mikó így gyün be. Simon levette a kabátját és odadobta a férfinak. – Sajnálom, Denny. Tudod, hogy nem bírom megállni. – Széthúzta lazán megkötött nyakkendőjét és a kabátja tetejére hajította. – Azé megmondhatta vóna, hun van. Agyon idegeskedtem magamat ön miatt, uram. – Igen, Denny, tudom. Sajnálom. Denny nem volt olyan zseni a nyakkendőkötésben, mint Button, sőt, Button többi erényével sem büszkélkedhetett. Az alig tizennyolc éves szegény csavargó még mindig szerencsétlenkedett főlakáji minőségében, és hajlamos volt a túlzott aggodalmaskodásra. – Üzleti ügyeket intéztem. Főként helyieket, ahogy te is tudod, hiszen vagy húsz üzenetet küldtél nekem a klubba az utóbbi két hét során.

Denny szipákolt, de nem nyaggatta tovább gazdáját. Időnként Simon azon tűnődött, vajon ki szolgál kit kettőjük közül. Ha az ember szolgákat tart, egyrészt törődnie kell velük, másrészt el kell viselnie, hogy anyáskodnak fölötte. Viszont annyira ritkán használta ezt a spártai egyszerűséggel berendezett házat, hogy Denny egészen jól elboldogult benne egyedül, meg tudott birkózni a háztartással és a napi munkával a kertben. El kellene adnia, mert ez a ház inkább fejfájást jelent számára, mint otthont. Félig sem olyan barátságos, mint a Carriage Square-i hajlék. És soha nem is lesz olyan, mivel Agatha nem teszi be a lábát ide. De ha eladja, hol helyezi majd el a lelenceit, az utcáról felszedett kóbor gyerekeket, amilyen Denny is volt? Stubbs is az egyik ilyen talált kincse, csakúgy, mint Feebles. A zsebtolvaj már jócskán megszolgálta a pénzt, amit Simon megvesztegetésként fizetett érte, hogy ne dugják dutyiba. Olyan égető szükség volt jó információszerzőkre, hogy Simon azt kívánta, bárcsak egy egész csapatnyi, Feebleshez hasonló képességű zsebtolvaja lenne. Denny csendben végezte feladatait, csak időnként szipákolt egyet, s ezzel emlékeztette Simont saját bűneire. – Denny, nagyon késő van. Miért nem fekszel le? Holnap frissen van rád szükségem már korán reggel. Ettől a fiú felderült, szája a füléig húzódott. – Igenis, uram. A tejes érkezésekor már ébren leszek. – Rendben. Jó éjt. Simon végre egyedül maradt gondjaival, de nem feküdt le aludni. Ehelyett közelebb húzta székét a tűzhöz, egy kis melegséget akart visszalopni abból, amit most elveszített. Eltartott egy ideig, míg túltette magát a meglepetésen és tudatára ébredt, milyen meggondolásból cselekedett Agatha. Egy fiatal nő – egy hölgy – kénytelen volt egy férjet fabrikálni magának, hogy szabadon kutathasson elveszett bátyja után. Igazán hősies tett. És a ma éjszakai akciója. Azt képzelte, szerelmes. Simon Rainbe, aki tolvaj, egykori kéményseprő és egy cheapside-i kurva zabigyereke. Nos, lefogadom, most már nem szerelmes belém. Azok után, amit vele tettem, gondolta keserűen Simon.

Elvette a szüzességét, aztán tüstént megcsalta a szívét. És ráadásul nagyot hibázott. Figyelmetlenségből és a vágytól elvakultan a kelleténél nagyobb fizikai fájdalmat okozott a lánynak. Tágra nyílt szemeinek emléke egyre kísértette, s valahányszor a lányra gondolt, gyötörte a lelkifurdalás. Pedig egyszerűen csak… sokkolta őt a helyzet. Megdöbbent a lányon, megdöbbent saját magán. Borzasztó volt a tudat, hogy olyan férfi lett belőle, aki nem képes megálljt parancsolni magának, s a józan esze helyett a teste igényei veszik át az irányítást. És csupán a te tested igényeiről volt szó? Elhessegette a gondolatot. Természetesen igen. Agatha maga volt a mennyei boldogság, az igazi öröm, lelkes, önzetlen odaadásával, édes testével. Egy ilyen nő mellett valószínűleg bármelyik férfi az érzékeire hallgatott volna. Bármelyik férfi, kivéve Simont. Ő az önuralom szobra volt, a sebész, sőt esetenként maga a hideg szike. Sötét világában nem volt helye Agatha édességének és melegségének. Ő volt a Varázsló, ahogyan az emberei nevezték, mivel mindig pontosan tudta, mit lép az ellenség, hová és milyen megbízatással küldjön ki valakit. És már korán kiderült az a hátborzongató képessége is, hogy el tud tüntetni dolgokat. Még saját magát is. Az árnyak embere. Világok között, a törvényes és a szükséges határán egyensúlyozott, hazája javáért. Melynek osztálytudatos polgárai soha nem fogadták volna el maguk közül valónak. Már ha egyáltalán hagyták volna, hogy megpróbáljon közéjük tartozni. Válasszon, hogy álruhás, rosszéletű kéményseprő legyen, aki megpróbál befurakodni a jó társaságba, vagy egy túlművelt utcai lődörgő, aki a hasonszőrű társai számára mindig gyanús lesz? Vagy maradjon láthatatlan, s így esetleg hasznos lehet és az élete valamiféle értelmet nyerhet. Ami azt illeti, nem nagy a választék. A sors erősebb. Milyen kár, hogy a sorsa magában hordozza a lélekölő magányt. Korábban ez soha nem izgatta, de annyira nem volt vérbeli hírszerző, hogy úgy tegyen, mintha nem tudná, most miért zavarja.

Képtelen volt tovább áltatni magát. Többet akart: melegséget, forróságot és szívet. Szenvedélyt. Bűntudat gyötörte, amiért az utóbbi néhány hétben többször is tévesen ítélte meg a helyzetet. Újra és újra alábecsülte Agathát. És magát a szenvedélyt is, amely úgy lopakodott be az életébe, mint egy sikátorbeli tolvaj. A lány abban a pillanatban elvarázsolta, amikor összeütközött vele a hallban, Teljesen rabul ejtette. S ő végzetesen belehabarodott. Pedig a szenvedély eddig elkerülte. Most azonban már nem akart nélküle élni. Agathát akarta egy életen át a karjaiban tartani. Kár, hogy soha nem engedheti meg magának ezt a luxust. – Azt akartam, vegyen feleségül. Agatha elfordult a szalon ablakától, mintha a reggeli fény bántaná vörösre sírt szemét. James a pamlagon fekve figyelte őt, hasán a reggelizőtálcával, amit Agatha elfelejtett elvenni tőle. A lány sápadt arca és csendes fájdalma megijesztette. Az ő Aggie-je soha nem volt ilyen szótlan. – Vegyen feleségül? Miért? – Szerelmes vagyok belé. Jamie grimaszt vágott. A hétszázát! Micsoda helyzet! – Biztos vagy ebben? Hiszen csak pár hete ismered. Agatha bátyja szemébe nézett. – Te már évek óta ismered őt. Mondd meg őszintén: van valami oka, amiért nem lenne szabad szeretnem? Tagadhatatlan, hogy Simon volt a legkiválóbb ember, akit James valaha is ismert. Bár pillanatnyilag a legszívesebben kitekerte volna a nyakát, mégsem tudott rosszat mondani róla. – Csak szerepet játszott – próbálta emlékeztetni a lányt. – Lehet, hogy ebbe a karakterbe bolondultál bele. Agatha lenézett a kezeire. – Egész éjjel ezen töprengtem. Rossz érzés ráébredni, hogy olyan valakibe szerettem bele, aki valójában nem létezik. Járkálni kezdett a szobában. Ez már jobb. Aggie legalább megmozdult.

– Másfelől, ebben sem vagyok biztos – mondta a lány. – Azt hiszem, ebben a szerepben önmagát adta. Vagy talán azt az embert, aki egykor volt. James ujjaival végigszántott a haján. – Mit akarsz tenni? Lehet, hogy rákényszeríthetem, hogy feleségül vegyem. A felháborodás szikrája gyúlt a lány szemében. – Annyira irtózik a gondolattól, hogy a felesége legyek? Ha mindenáron győzködni kell, nem akarok hozzámenni. James kötelességének érezte, hogy Simon védelmére keljen. – Nem erről van szó, Aggie. Ha Simon megnősülne, az a munkája, a pályafutása végét jelentené. Számtalanszor mondta ezt, és én el is hiszem. Azzal érvel, hogy ha megházasodna, a feleségét és a családját játszanák ki ellene. Látta a lány arcán, hogy kezdi felfogni a helyzetet, és folytatta. – Hát nem érted? Az ő pozíciójában előfordulhat, hogy egy napon választani kényszerül a szerettei és a hazája között… Agatha befejezte a megkezdett mondatot. – És Simon igazi hazafi. Belső késztetésből Angliát kellene választania. Azután pedig élete végéig magát hibáztatná, amiért cserbenhagyta a családját. – Úgy van. – James a húga arcát fürkészte. – Örülök, hogy érted már, Aggie. Az utóbbi egy hónap során nőttél fel igazán, ugye? A lány a pamlagon ült James térde mellett és egyik lábát maga alá húzta. Egy pillanatig szomorúan nézte a bátyját. – Már évekkel ezelőtt felnőttem, Jamie. Csak te nem voltál velem, hogy észrevedd. James nem szólt. Nem volt mentsége, miért hagyta őt magára. Azzal altatta el lelkifurdalását, hogy rendszeresen küldött leveleivel is kimutathatja húga iránti odaadását. Számtalanszor megfogadta, hogy meglátogatja őt, amint a dolgok elrendeződnek, amint befejezte következő misszióját… Igazság szerint szerette a munkáját. Szerette a veszélyt és az intrikákat. Az Álruhások Klubjában ő volt a szabotázs mestere. A tekintélyes Griffmadár, aki oroszlánügyességgel lopakodott, egy sas pontosságával csapott le. Az ember, akit egyik életveszélyes helyzet után a másikhoz hívtak.

És egyszerűen nem akart egyetlen pillanatot sem elmulasztani ezekből. Mintha olvasna James gondolataiban, Agatha kábultan csóválta a fejét. – Ha belegondolok, hogy mindvégig te voltál a Griffmadár. James igyekezett oldani a hangulatot. – Micsoda? Nem hitted el, hogy a bátyád lehet a késpenge Napóleon torkán? A lány felhorkant. – Ne játszd az eszed előttem, James Cunnington. Ismerlek rövidnadrágos korod óta. James felemelte az öklét és dölyfösen kihúzta magát. – Egy Griffmadár viszont nem visel semmiféle nadrágot! Nem emberi lény, tehát nincs szüksége nadrágra. – Csupán bő, kitérdelt nadrágjaid voltak, kopottak és szürkék a sok mosástól. Kíváncsi vagyok, a Voice of Society ráharapna-e ha ezt megtudná rólad. – Figyelj, Kotnyeleske. Nehogy már a nyúl vigye a vadászpuskát. – Pedig könnyen előfordulhat. James megmozdult, mintha az igazát akarná bizonyítani. Bár csak egy gyenge legyintésre telt tőle, Agatha felugrott és két kezét maga elé tartotta védekezésül. – Remek! Bármit is mondasz, Griffmadár mester! James örült, hogy legalább egy pillanatra el tudta űzni a szomorúságot a lány szeméből. Megfogta Agatha feléje nyújtott kezét és visszahanyatlott a párnáira. – Örülök, hogy újra itthon vagyok. – Még nem vagy otthon. A férfi oldalra biccentette a fejét és rámosolygott. – Appleby csupán egy házat és néhány fát jelent. Te vagy a családom. A lány halvány mosolya hirtelen sírósra görbült. James magához húzta. Agatha összegömbölyödött a paplana tetején, arcát bátyja nyakához szorítva. Soha többé nem szabad ilyen sokáig magára hagynom. Ha jobb testvér lettem volna, mindez nem történhetett volna meg. Nem jött

volna védtelenül Londonba és nem rontották volna meg, gondolta James. – Agatha, beszélnünk kell a jövődről. Hányan tudják, hogy Simon valójában nem Mortimer Applequist? A lány szipogott, majd megvonta a vállát. – Nem tudja senki. – A szolgáid sem? Ez nagyszerű. – Nem. Lehet, hogy Pearson gyanakszik a tegnap éjszaka után, de neki nem jár el a szája. Rajta kívül mindenki azt hiszi, Simon azonos Mortimerrel. Annyira meggyőzően viselkedett, miután én… Itt hirtelen elhallgatott és összeszorította a száját. – Miután te? – nézett rá várakozón James. Agatha arca vörösre gyúlt haragjában. – Csak most kapcsoltam. Egyáltalán nem volt szüksége illemtanórákra, igaz? James hangosan felnevetett. – Simonnak? Hát persze hogy nem. Bármely bálteremben beválna úriembernek. Nyilvánvalóan nem volt szerencsés ezt így kinyilvánítania, mivel csak tovább szította Agatha dühét. – Ó, az a… az átkozott! – Felkapott egy párnát a pamlagról és hozzávágta a falhoz. – A kezét a kezemben fogva mutattam meg neki, hogyan kell a villát tartani! A kígyó! Az álnok… átkozott… kígyó… zabigyerek! James pislogott. – Ezt ő mondta neked? – Ha valaha újra találkozom ezzel az emberrel, esküszöm, megölöm! Akkor is, ha nem találkozom vele újra! Megölöm! – Egy újabb párna csattant a falhoz, a festék lepattogzott. Agatha a pamlagra meredt. – Egy párna hiányzik! Aztán ismét a párnákra rogyott. – Felépítettem Mortimert – mormolta. – Nem semmisíthetem meg csak úgy egyszerűen… – Figyelj csak, Aggie. Simon mondta el neked, hogy zabigyerek? – Mi? Igen, persze. Mindent elmesélt az anyjáról, meg hogy ő fiatalkorában sikátorokban húzta meg magát éjszakára… – Megfordult és a bátyjára nézett. Hirtelen elsápadt. – Ezt is csak kitalálta?

– Nem, Aggie. – Egek, Simon az anyjáról beszélt Agathának? Még maga James sem ismerte ezeket a részleteket. Ez csakis egyetlen dolgot jelenthetett. Azt, hogy a hosszú évek alatt, amióta James ismerte őt, Simon most és először… szerelmes.

16

Agatha a nap nagy részét együtt töltötte Jamie-vel, így rá tudta venni, hogy feküdjön vissza az ágyába és korán térjen nyugovóra. Aztán pedig újra nyugtalanul járkálni kezdett a saját hálószobájában, eszébe se jutott, hogy lefeküdjön, pedig azt mondta Jamie-nek, ő is fáradt, ezért vonul vissza. Félő volt, hogy nem tud uralkodni a haragján, mégis igyekezett erőt meríteni, és egyre Simon hazugságain elmélkedett. Simon nem veheti őt feleségül, neki meg nincs joga hozzá, hogy erre kényszerítse őt. Ha a férfi nem azért utasítja el a házasságot, hogy a hazáját szolgálhassa, Agatha megtalálta volna a módját, hogy jobb belátásra bírja. Az igazat megvallva, bármit megtett volna, csak elnyerje Simont. E cél érdekében hazudna, csalna, lopna, a saját, már úgyis komoly veszélybe sodródott lelke egy fikarcnyit sem érdekelné. Simon azonban túlságosan fontos Anglia számára, túlzottan elkötelezett az emberei iránt. Hogyan is konkurálhatna ezzel egy egyszerű halandó? Vajon akarhat-e harcolni érte egy magát valamire is tartó nő? És ha őszintén belegondol, el tudná-e viselni egy életen át, hogy csak a második helyet foglalja el a szívében? Nem voltak illúziói a saját önzetlenségét illetően. Igyekszik majd meggyűlölni, a gyűlölet fokozódásával a szerelem elsorvad, mígnem Agatha eljut odáig, hogy a férfi számokkal és egyenletekkel teli papírjainak a látványa is undort kelt majd benne… Nem… azok papa matematikai könyvei.

Papa és Simon egyívásúak? Elkövette azt a hibát, hogy egy olyan emberbe szeretett bele, aki rá sem hederít, vagy csupán felszínesen ragaszkodik hozzá? Szentséges ég, ez őrültség lenne! Mégsem tagadhatta, hogy pontosan ez történt. És hogy újra így tenne. Ha Simon csak egyet csettintene, ő máris akár az életét adná, hogy jusson néhány morzsa neki is a férfiból. És ebben tönkremenne. Már így is csordultig volt öngyűlölettel, saját hazájára is neheztelt, amiért elveszi tőle Simont. Miért nem tudott egy egyszerű férfiba beleszeretni? Egy vidám és komplikációmentes illetőbe, mint a fiatal Collis Tremayne? S erről bevillant, hogy megfeledkezett az Etheridge-házba szóló, annyira óhajtott meghívásról. Most éppen ott kellene lennie. Neki és Mortimernek együtt. Természetesen Mortimer nem vehet részt többé semmiféle mulatságon. Mortimer meghalt, és magával vitte annak lehetőségét is, hogy Agatha valaha is boldogan éljen tovább Simonnal. Meghalt… Hát persze. A szekreterjéhez sietett és a fiókból előhúzott egy levélpapírt. Ha igyekszik, azonnal el tudja küldeni Harryt, s akkor már a holnapi számba bekerülhet a hír. Azt kívánta, bárcsak láthatná Simon arcát, mikor elolvassa. Simon bal lábbal kelt fel és roppant türelmetlen volt másnap reggel, ahogy a sűrű forgalomban igyekezett előrébb haladni. A szokásosnál később indult útnak, mivel álmatlanul töltötte az éjszakát, Agatháról ábrándozva. A járdán egymást kerülgették nagy tömegben a járókelők, az utca pedig teljesen bedugult a kocsiktól és a szekerektől. London nyüzsgő lakossága a szokásos reggeli kavalkádját produkálta. Simon felmordult, valahányszor egy szembejövő vállával ütközött. – Bocs, főnök – szólalt meg egy ismerős hang. Simon gyorsan visszapillantott a válla felett, és meglátta Feebles esetlen alakját, amint átcsusszan a tömegen. Nem lassította le a

lépteit és egyéb módon sem reagált, de kezét azonnal zakója belső zsebébe csúsztatta. Ujjai alatt papír zizegett. Papír, ami korábban nem volt ott. Ugyanazzal a türelmetlen sietséggel haladt át az Álruhások Klubjának bejáratán, a gótikus homlokzatra ügyet sem vetve. Azonnal érezte, hogy ellazul. Itt köztiszteletben álló vezető volt, nem egy kéményseprő, sem pedig egy alacsony sorból származó férfi, aki megrontott egy hölgyet. Legyen átkozott az a hölgy, amiért játszadozott vele, amiért életre keltette benne azt az embert, akit évekkel ezelőtt megpróbált maga mögött hagyni. Az ő kedvéért kotorta elő a mélyből a múltját, mutatta meg önmaga legalantasabb oldalát… A lány mégis azt mondta, szereti őt. Simon félresöpörte Agathát a gondolataiból és a szívéből. Sokkal fontosabb dologban jár most el. Ő a Varázsló. Ahogy ez tudatosodott benne, felgyorsította lépteit a konyhán át. A helyiség meleg és barátságos volt, sülőpéksütemények párája töltötte be. Simon kikapott egy frissen sült zsemlét a konyha közepén álló összekarcolt asztalra hűlni kitett tepsiből. Kurt morogva megfordult, de addigra Simon már a szájába tömte a zsemlét és a keze üres volt. Sőt, még a szokásos szemtelen szalutálására is futotta, miközben tovasietett Jackham irodájába. Az öregfiú még nem volt benn – Jackam a fájós csontjaival mostanában alig bújt ki az ágyából –, de Simon nem bánta. Sürgős olvasnivalója volt. Elhelyezkedett Jackham megviselt rugójú ócska pamlagán, és előhalászta Feebles ajándékát a zsebéből. A mai újság egy lapja volt, a közlemények oldala. Valaki megházasodott, vagy gyereket szült vagy meghalt. Valaki, aki érdekes az Álruhások Klubja számára. Simon végigfutott a neveken, ujjával nyomon követve a sorokat lefelé. Amikor rátalált, egy pillanatra tátva maradt a szája. Aztán pedig megfeszült az állkapcsa és ökölbe szorult a keze. A kezében tartott papír gyűrött gombóccá változott. Valaki valóban meghalt. Ő maga. Agatha megölte Mortimer Applequistet.

– Az a gazember nem érdemli meg, hogy éljen! – Tudom, Aggie, de… James mindkét kezével megdörzsölte az arcát. Nem jó jel. Ezt csak olyankor tette, amikor kezdte elveszíteni a türelmét. Agatha felvértezte magát Jamie rosszallása ellen. Senki ne mondja meg neki, mihez kezdjen az életével. Még imádott bátyja se. Nagy levegőt vett és rámosolygott Agathára a kisasztalka felett, miközben együtt költötték el a reggelit a férfi szobájában. Agatha összeszűkült szemmel nézett rá és tojásrántottás villájával felé bökött. – Ne próbálj elbájolni, Jamie. Nem jön be. – Csak az lett volna a kívánságom, hogy beszéld meg velem is a terved, mielőtt ezt a felháborító hírt megjelenteted az újságban. Fölöttébb helytelen, hogy halottnak nyilvánítasz egy embert, aki abszolút egyértelműen lélegzik még. Mire volt jó ez az egész? Lenézett a kezében tartott újságlapra és fennhangon olvasni kezdte: „Mr. Applequist tegnap este tragikus hirtelenséggel elhunyt, halálának körülményei nem publikusak.” Agatha a villájával játszott. Talán kissé elvetette a sulykot. De olyan édes bosszúnak tűnt, amikor megfogalmazta. – Tényleg fel kellett volna akasztani, amiért ennyit hazudott nekem! – De Aggie, hogy hívhattad fel magadra a figyelmet? Most végképp nem vagy formában ahhoz, hogy álld a sarat. Hiányzik neked, hogy rájöjjenek, a házasságod csupán színjáték volt és hetekig törvénytelenül éltél együtt egy férfival? Odalesz a jó hírneved! – Ugyan mitől lepleződnék le most? Ezentúl egyszerűen Mortimer Applequist özvegye leszek, és jóval nagyobb szabadságot élvezhetek, mint eddig. – De nincs erre semmiféle törvényes bizonyítékod. – Lárifári, Jamie. Te vajon felkeresed az összes özvegyasszonyt az ismerőseid közül és törvényes bizonyítékot követelsz tőlük? Az emberek elhiszik, amit mondanak nekik. – Mert eszükbe sem jut, hogy valaki olyan csavaros eszű, hogy egy ilyen dologban hazudjon! Ez nem helyénvaló! – Ó, épp te tartasz litániát arról, mi a helyénvaló, kedves Kém úr? Az egész életed hazugság, ahogyan Simoné is! Azt mondtad,

bevonultál a seregbe. Még egy kapitányi egyenruhát is cipeltél az utazóládádban! – Honnan tudod, mi volt a ládámban? – Onnan, hogy megnéztem. Naná! Őszintén, Jamie, hogy lehetsz ennyire naív? Ezzel sikerült megsértenie Jamest. Agatha nyugalmat erőltetett magára. – Tudom, hogy aggódsz értem. De minden rendben van. Özvegyasszony vagyok. Senki sem tételezi fel rólam, hogy hajadon lennék. – Az özvegyasszonyoknak is vigyázniuk kell a jó hírükre. – Nos, akkor nagyszerű, hogy az én drága bátyám velem lakik és gyámkodik felettem, nem igaz? – Ha már itt tartunk… Senkinek sem szabad megtudnia, hogy itt vagyok. Akárkiktől szöktem meg, lehet, hogy még mindig keresnek. Veszélybe kerülhetsz, ha rám találnak. – Ó. – Ez rögtön más színben tünteti fel a dolgokat. – Hát, nem számít. Lehet, hogy páran meglátogatnak a következő néhány napban, de nem lesz nagy felhajtás. Lett. Alig ütötte el az óra a delet, könnyező hölgyek egész raja tűnt fel a Carriage Square-i házban. Jamie egész délután szobafogságra volt kényszerítve, és Pearson figyelmeztette Agathát, hogy a szakácsnő is krokodilkönnyeket hullat a frissítők elkészítése közben. Agatha odasúgta neki, hogy nem számít, mibe kerül, vegyen fel egy ügynökségtől egy konyhalányt, aki kisegíti a szakácsnőt. Mintha beleegyezést látott volna felcsillanni a lakáj száraz tekintetében. Ezután kénytelen volt visszatérni zokogó, együtt érző vendégeihez. A hölgyek a teástálca körül csoportosultak, amikor Agatha belépett a szalonba, de suttogásaik jól hallatszottak az egész helyiségben. – „Halálának körülményei nem publikusak.” Vajon valami… szokatlant követett el? – Hát, egzotikus típus volt, mint tudjuk. Azok az utazások, ugye. Talán valami bizarr… hajlamot szedett fel? Agatha egyre azt kívánta, bárcsak visszafogta volna magát, miközben megfogalmazta azt a közleményt. Akkor hatalmas

elégedettséget érzett, kiélte a bosszúvágyát, mostanra viszont rádöbbent, Jamie mit értett azon, hogy ne hívja fel magára a figyelmet. Véletlen balesetet szenvedett a pisztolya tisztogatása közben, leesett a lépcsőn vagy egy elefánt egyszerűen agyontaposta – bármi könnyebben felejthető lett volna. Agatha magasra tartott fejjel vonult be a sutyorgások közepette. Nem kellett színlelnie sápadtságát és kivörösödött szemét, mivel az utóbbi két napot hol szitkozódással, hol sírással töltötte. Valójában egyre tüzelte magában a haragot, mert enélkül könnytócsává olvadt volna. Sok elszámolnivalója lett volna Simonnal, de azért gyűlölte a leginkább, mert képtelen volt gyűlölni őt. A látogatók szemében vibráló izgalom ellenére Agatha örült együttérzésüknek. Végtére is veszteség érte. Elvesztette a szívét. Így aztán elragadtatásuk tükrében is megpróbált komoly maradni, részvétnyilvánításaikra szomorúan bólintott és kitért burkolt próbálkozásaik elől, hogy felfedje a hátborzongató részleteket. Valójában eljátszott a gondolattal, hogy kiszínezze meséjét. Mennyire tudná zavarba hozni Simont ezzel a történettel? A látogatók következő hullámában azonban egy fiatal nő tűnt fel. Agatha rögtön ráismert. Clara Simpson, Mrs. Trapp megözvegyült sógornője. Fekete ruhája a saját gyászát jelképezte, együttérzése pedig nagyon őszinte volt. – Tudom, hogy azt szeretné, ha mindannyian távoznánk – mondta halkan Clara. – Pontosan emlékszem, én mit éreztem. De ha magára marad majd, a csend is olyan nagyon… hangos lesz. Küldessen értem, ha azt szeretné, hogy valaki kitöltse azt a csendet. Nem fogom azt mondani, hogy csak a jók mennek el fiatalon, és hogy azonnal vegye fel a kapcsolatot a legközelebbi férfirokonával. Agatha meghatódott és el is szégyellte magát Clara egyszerű és őszinte szavaira. A valódi gyász tükrében Agatha kis trükkje hirtelen meglehetősen rosszízűnek és olcsónak tűnt. Nem helyénvaló, idézte magában Jamie-t. Agatha képtelen volt Clara szemébe nézni, inkább elfordította a tekintetét, és meglátta, ahogy Pearson elhalad a szalon előtt a bejárati ajtó felé. Ó, a csudába. Nem kell több látogató! Egy pillanattal később a lakáj megjelent a szalon ajtajában. Agatha rémülten konstatálta, hogy Pearson arca hamuszürkévé vált.

– Asz-asszonyom, Mr. A… Simon surrant el villámgyorsan a holtra rémült lakáj mellett és halvány mosollyal az arcán megállt a szalon előtt. Mrs. Trapp felsikoltott és ájultan esett össze. A többi hölgy sikított vagy legyezte a sikítozókat, vérmérséklettől függően. Pearson a szokottnál is jobban felemelte a hangját, dadogása elmúlt. – Mr. Applequist, asszonyom. – De… de ő halott! Agatha elvette a kezét Claráéról és felállt, Simonra meredve. Szíve vadul kalapált. A dühtől. Csakis a dühtől. – Hölgyeim! Kérem, hölgyeim! – emelte fel mindkét kezét. – Ő a férjem testvére. Az ikertestvére – vetett egy újabb gyilkos pillantást Simon felé. – Ethelbert Applequist. A hölgyek megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Hangosan és egyszerre. Agatha a legszívesebben a szemeit forgatta volna ebben a drámai helyzetben, de kitartóan Simonra szegezte tekintetét, dacosan szuggerálta, nehogy nemet mondjon. Látta, hogy a férfi ajkai mozognak. – Ethelbert? – Igen, Ethelbert – erősítette meg Agatha – eljött, hogy tiszteletét tegye, mielőtt hosszú utazásra indul Amerikába. A hölgyek gyülekezete ismét egy emberként sóhajtott fel, az érzékeny Mrs. Simpson kivételével. Agatha úgy érezte, roppant szimpatikusnak találná a nőt, ha más körülmények között találkoztak volna. Igaz körülmények között. De vajon egy ilyen hölgy akarna-e barátkozni egy notórius hazudozóval? Ahogy Simon egyenként sorban meghajolt mindegyikük előtt, szemmel látható élvezettel csacsogtak váratlan megjelenéséről és sármjáról. – Ha belegondolunk, hogy létezik még egy pontosan ugyanolyan férfi, mint a te Mortimered, drága Agatha! Agatha a legszívesebben elsüllyedt volna. – Szerintem nem is ugyanolyan. Mortimer szemrevalóbb és vonzóbb volt.

– Ó…, ah, természetesen. – A hölgyek a helyiség másik oldalára sereglettek és csatlakoztak az elragadtatott csoporthoz, akik úgy ültek ott, mint színházban a nézők. Pearsonnak talán jegyeket kellett volna árulnia. – Szemrevalóbb, drága sógornőm? Sértve érzem magam. Persze hogy meghallotta. – Nincs valami sürgős kémkednivalója? – sziszegte oda szinte hang nélkül. – Azt hiszem, Napóleon épp ebben a pillanatban kopogtat az ajtaján. Van ajtaja, nemde? Simon enyhén biccentett. – Van. Nagyon szép ajtóm van egy tiszteletre méltó szomszédsággal körülvett házban. – Milyen nagyszerű. Akkor menjen oda. Most rögtön. – Inkább itt maradnék. Beszélnünk kell egymással. – Nem hiszem. Valószínűleg csak hazugságok hagynák el a száját, bármit is mond. – Sajnálom, Agatha. Én csak… – A kötelességét végezte. Istenem, ments meg a kötelességtudó férfiaktól. Elegem van belőlük. A hölgyek csak rájuk figyeltek, hegyezték a fülüket, hogy meghalljanak minden elsuttogott szót. Agatha azt kívánta, bárcsak mindannyian távoznának már, a nők és Simon is. Lázasan törte a fejét, próbált valami ürügyet fabrikálni, amivel eltávolíthatná a férfit a házból. Ám cserbenhagyta a kreativitása, s csak arra tudott gondolni, mekkora slamasztikába került. Mérlegelte a maga köré szőtt összes hazugsága súlyát, s odáig jutott, hogy nem tud majd aludni éjszaka, mert attól fél, ez mind a fejére zúdul. Hirtelen csapdában érezte magát. A helyiség és a benne lévő emberek mintha körbezárták volna, ólomsúlyként nehezedtek a mellkasára, hogy levegőt sem kapott.

17

Simon valószínűleg olvasott az arcáról, mert előrelépett és meleg kezével megfogta Agatha karját, hogy megtámassza. – Attól tartok, drága sógornőmnek mára elég volt a látogatás. Kedves hölgyek, ha megbocsátanak… A hölgyek gyors búcsúzkodással reagáltak, közben mindvégig elragadtatott pillantásokkal illették Simont. Mrs. Simpson bíztatóan megszorította Agatha kezét. – Feltétlenül jöjjön el hozzám, Mrs. Applequist, vagy küldessen értem, ha csendes társaságra van szüksége. Agatha küszködött, hogy mindegyikükre mosolyogjon, aztán ráébredt, hogy özvegy lévén nem kell derűs arckifejezést magára öltenie. Megkönnyebbülten biccentett válaszként a részvétnyilvánításokra, míg a szoba kiürült és az összes vendég eltávozott. Ekkor Simon a konyhába terelte és leültette az asztalhoz. A szakácsnő, lisztes, ijedt arccal rohant, hogy teát hozzon asszonyának. A konyha meleg és nagyon csendes volt a vendégek végeérhetetlen csacsogása után. Csak a tűzhelyen rotyogó fazekak nesze és a tűz halk pattogása hallatszott. – Idd meg – parancsolt rá Simon, és a lány remegő kezébe nyomta a forró porceláncsészét. – Kimerültnek látszol. Gondolom, nem is aludtál. Agatha lehunyta a szemét, mert nem bírta nézni, hogy ennyire közel van hozzá az a szép arc. Nagyot kortyolt a teából. Kissé égette a nyelvét, de a forró folyadék oldotta a mellkasában lévő feszültséget és így könnyebben tudott levegőt venni.

Félretette a csészét és fejét az asztalon keresztbe tett karjaira hajtotta. Azért se néz rá. Nem nyújtja felé a kezét, nem kéri, hogy ölelje meleg, erős testéhez. Soha nem szeretett. Soha nem szeretett. Én szeretem. Hogyan lehettem ennyire gyenge? Ilyen kislányosan szentimentális? – Milyen rettentően dühítő – mormolta az asztalnak. – Tudom, nem számítottál rá, hogy visszatérek. – Ami azt illeti, inkább azt gondoltam, lehet, hogy visszajössz. Egészen más dolog dühít. – Homlokát finoman a selyemsimaságúra súrolt falaphoz koccantotta. Ám ezzel sem sikerült kivernie Simont a fejéből. – Vártál? – Ó, igen. Nem olyan könnyű eltüntetni egy sebet. – Ah – Halkan mondta, de a lány tudta, hogy megsértette. És bántotta, hogy megsértette. – Bocsánatot kérek. Ez nem volt szép tőlem. Minden pillanattal undokabb leszek. – Mélyet lélegzett és felült. Aztán kinyitotta a szemét. Simon szörnyen festett. Nagyszerű. Miért csak én legyek boldogtalan? – Látom, máris találtál valami feketét, amit felvehetsz. – Simon, két évig gyászoltam a papát. Gyakorlatilag szinte csak fekete ruháim vannak. – Még mindig nem értem, miért volt szükség erre a titokzatos elhalálozásra. – Nagyon dühös voltam… vagyok rád. És mivel nem voltál itt, Mortimeren töltöttem ki a mérgemet. Simon egy hosszú pillanatig fürkészte az arcát. – Van fogalmad róla, milyen furcsán hangzik ez? – Simon, én találtam ki ezt a furcsaságot – mondta megviselten Agatha. – Azt hittem, tudod. Megint az a gyors, fehéren villanó mosoly. Vajon soha nem mosolyog hosszabban egy másodperc töredékénél? Agatha nem akart erre a mosolyra gondolni, mégsem tudott semmi mást kívánni, mint hogy egy életen keresztül mosolyt csaljon Simon arcára.

– Könyörgöm, mondd meg, miért vagy itt? Ha amiatt aggódtál, hogy a bátyám meglép előled, közlöm, hogy Jamie még mindig a házban tartózkodik, és kezdi kiheverni a megpróbáltatásokat. – Ez meg sem fordult a fejemben. – Nos, ha nem azért jöttél, hogy őrizd Jamie-t… – Azért jöttem, hogy lássalak. A csudába. Miért ugrott ekkorát megcsalt szíve ezekre a szavakra? – Megint kezdek dühbe jönni – szűkítette össze tekintetét a lány. – Agatha, beszélnünk kell arról, ami történt. Amit veled tettem… – Amit velem tettél? Hihetetlen. Ki vetkőztetett le téged? Én. És ha már itt tartunk, ki vetkőztetett le engem? Én, egyedül én! Pontosan tudtam, mit teszek! – Megpróbált ránézni, de elhomályosult a látása. – Egyszerűen azt hittem, valaki mással teszem mindezt. – Én is. Ez igaz. Azt hitte rólam, könnyűvérű nőcske vagyok, egy kis katicabogárka, aki szórja a szeretője pénzét és idegen férfiakat fogad be az otthonába, gondolta Agatha. Most először döbbent rá, milyennek láthatta őt Simon. Számos cselekedete és szava is csak megerősítette ezt a benyomást. Szinte olyan volt, mintha akaratlanul hazudna. – Tudom. De soha nem mondtam, hogy kitartott szerető vagyok. Azt hittem, tudod, hogy Jamie a bátyám. Simon csak ült és a kiloccsant teacseppeken át bámulta az asztal mintáját. – Értem. De attól még tény marad, hogy megrontottalak. – Megrontottál? Elfelejted, hogy férjes asszony voltam. Most pedig özvegy vagyok. A következő férfi furcsállná, ha még szűz lennék. Simon hirtelen felkapta a fejét, és tekintete a lányra tapadt. Agatha nem hitte volna, hogy a kék szemek így tudnak égetni. – Miféle következő férfi? Úgy meglepődött, mintha nem találhatnék másik férfit, ha akarnék, gondolta a lány. – Jobb, ha tudod, még most is igényt tart valaki a kezemre. – Kicsoda? – robbant ki Simonból a szó. Agatha hátradőlt a székében. Ez egy új Simon. Most már el tudta képzelni őt kémek és merénylők bandájának vezetőjeként. Nem akart válaszolni a kérdésre. Csak csaliként említette a fennálló házassági ajánlatot.

– Agatha? A lány sóhajtott. – Reginald. – Milyen Reginald? – Reginald Peasley, a szomszédom Applebyben. – „Redvás Reggie”? A kiloccsant teacseppek árvízzé változtak az asztalon, mivel Simon oly hirtelen ugrott fel, hogy a lány csészéje felborult. – Nem teheted! Nem fogom engedni… Agatha rámeredt. – Nem akadályozhatod meg, Simon. Nagykorú vagyok, ahhoz mehetek feleségül, akihez akarok. A férfi arca megrándult, nehezen tudta leplezni indulatát. Fájdalom hasított a lányba. Érdekel valakit, hogy ő kihez megy férjhez? Mindketten tudják, Simont nem. Agatha azon fohászkodott, távozzon most, azonnal. – Valóban tudni akarod, miért öltem meg Mortimert? Hogy szabadon engedjelek. Jamie elmondta, ki vagy. Nem lehetek a feleséged, akkor sem, ha kérnéd, mivel nélkülözhetetlenül fontos vagy Anglia biztonsága szempontjából. Nem rabollak el a hazánktól, mert Anglia kedves a szívemnek, akárcsak te. A kimerültség ismét rátört, a vállára nehezedett, beszivárgott az agyába, ágyútűzként morajlott benne. Remegő lábakkal felállt, hogy szembenézzen Simonnal, közben ujjhegyeivel az asztal lapján keresett támaszt. – Ne aggódj. Nem megyek férjhez Reggie-hez sem, bár lehet, hogy Jamie így kívánja. Szeretné, ha Appleby közelében maradnék, azt hiszem, és ő nem… nem tudja… Ellépdelt Simon mellett, zúgó fejét próbálta egyenesen tartani. A lengőajtónál megfordult. – Nem mintha számítana, de udvarlókban nem lesz hiány, ha kiszivárogtatom, milyen jómódú vagyok. És talán valakit ki is választok majd. – De James… – Jamie örökölte Applebyt, természetesen. Nagy szükség lesz ott rá, mert bőven elegem lett a birkákból és az almákból. Gyerekkoromban csodálatos hely volt, de már nem vagyok gyerek. London sokkal inkább kedvemre való.

Sikerült egy rövid mosolyt magára erőltetnie. – A pénzösszeg felét azonban én örököltem. Azt hiszem, mostanra ez körülbelül húszezer fontra rúg. Tehát vedd úgy, hogy mindennemű kötelezettséged eltűnt Mortimerrel együtt. Mostantól kezdve egyikőtökre sincs már szükségem. James idegesen felült az ágyában és letette a könyvet, amit olvasott. Bár mostani börtöne kényelmes volt, érezte, csak idő kérdése, hogy innen is meg akarjon szökni. Délután volt, mégis ágyba kényszerítették, mint egy taknyos gyereket. Sőt, Agatha egy pár perccel ezelőtt benézett hozzá és betakargatta. James tiltakozott, úgy tett, mintha tréfára venné a dolgot, de húga nem vette a lapot. Kérte, maradjon ott és kártyázzanak, a lány azonban fejfájásra hivatkozva elutasította. Nem hibáztathatta érte. A látogatók csivitelése felhallatszott a szobájába is. James határozottan úgy érezte, Agatha megbánta meggondolatlan bosszúját, bár soha nem ismerné be. Amikor kopogtak az ajtón, James megörült, hogy valaki kizökkenti az unalmas tunyaságból és örömmel szólt ki látogatójának, hogy jöjjön be. Simon volt az utolsó, akit látni kívánt. – Sokkal jobban nézel ki, James. – Egy árulóhoz képest, úgy érted. Simon felvonta szemöldökét és emlékeztette, hogy minden oka megvolt a gyanúra. – Figyelj, Simon. Te ismersz engem. – Bízni akartam benned, de arra is rá akartam jönni, hogyan történhetett, hogy ilyen sok emberünk kilétére fény derült. A bűntudat ismét mélyen belehasított Jamesbe, félre kellett fordítania a fejét. – Hányan haltak meg? – James, ez nem… De igen. Óvatlan volt. Nem titkos ösvényeken vagy más és más útvonalon járt esténként a szeretőjéhez. Mintha a férfiúi ösztönei elválaszthatóak lettek volna hírszerzői mivoltától. Ostoba volt. Túlságosan lefoglalta gondolatait a nő, akitől épp távozóban volt, és nem vette észre, hogy figyelik. Túl sok volt a bor és a szexuális

élvezet, ezért nem tudta legyűrni támadóit, amikor elé ugrottak az árnyékból. – Hányan haltak meg? – Öten, ha Ren Portert is beleszámítjuk. – Miért számítanád bele? – Fejsérülése van. Senki sem tudja, magához tér-e valaha. És ha igen, vajon a régi önmaga lesz-e vagy egy újabb öntudatlan veterán. – Istenem. Szegény Ren. – Soha nem volt annyi emberünk, amennyire szükségünk lett volna. És természetesen soha nem volt elegendő specialistánk. Most ott tartunk, hogy téged nem számítva van két zseb-tolvajunk, egy késelőnk, négy felderítőnk, három tetőn járónk és egy szabotőrünk. – Én pedig egy istenverte süketfajd vagyok egy körtefán, házi őrizetbe kényszerítve. – Jó hír, hogy a klub profitja most több mint eddig valaha. Jóval több akció támogatását is megengedhetnénk magunknak, ha lenne elegendő emberünk hozzá. – Tökéletes. Most az egyszer nem kell pénzért rimánkodnunk a Hadügyminisztériumnak, és mégsem tudunk élni az anyagi lehetőségeinkkel. – Tulajdonképpen mindez Jackhamnek köszönhető. Képtelen megállni, hogy pénzt szerezzen. Simon ráült egy szék karfájára a kandalló előtt. – Egészen más a helyzet, mint amikor elkezdtem a munkát. Mondtam már neked, hogy az első néhány misszió, melyeket az Öreg bízott rám, a „Beszerzések” kategóriájába tartozott? – Nem. Micsoda? Ugye viccelsz? Betörésekkel szereztél pénzt a klubnak? – Csak azoktól, akik rászolgáltak, efelől biztosíthatlak. Vezettünk egy aktát a bűnösökről és a sarlatánokról, de sohasem fosztottuk ki őket teljesen. Semmi olyat nem vittünk el tőlük, amit hajlandóak lettek volna bejelenteni. James felnevetett, aztán ismét komolyra vált az arca. – Azért jöttél, hogy Agatháról beszéljünk, igaz? – Azért jöttem, hogy sok mindenről beszéljünk. Szükségem van a teljes jelentésedre, amire csak vissza tudsz emlékezni, hogy miről

kérdezgettek elkábított állapotodban. És hogy mire jöttél rá, amikor megszöktél. Simon felállt, majd odasétált a kandallóhoz. Lenézett szőnyegre, így James nem láthatta az arcát. – És Agatháról – tette hozzá James. – Igen. Agatháról – szólt tompán Simon. – Borzasztó dolgot követtél el vele, Simon. A férfi megfordult, arca haragtól sötétlett. – Azt hiszed, én nem tudom? – Korábban soha nem vetettük be a csábítás taktikáját. Azt mondtad, nem megbízható. Hogy jobb módszerek vannak ennél, mivel a csábítóból gyakran elcsábított lesz. – Még most is ezt tartom. – Akkor mi történt? Simon keserű nevetést hallatott. – Te magad mondtad ki az előbb. A csábítóból elcsábított lett. James meglepődött. Álmában sem hitte volna, hogy mindez ennyire egyszerű. – Tehát beismered? Vonzódsz a húgomhoz? – Őrülten. – De hiszen ez csodálatos! Ő is megőrül érted. – James, Agatha tudja, hogy nem nősülhetek. És ki is kosarazott, mielőtt még megkérhettem volna. James tudta, óvatosnak kell lennie. – Simon, engem soha nem tudott igazán meggyőzni az erre vonatkozó érvelésed. Egy férfinak miért kellene hanyagolnia a saját életét ahhoz, hogy lojális maradhasson a hazájához? – Te megnősülhetsz, ha akarsz. Az összes álruhás úgyszintén. Ez olyan döntés, melyet mindenkinek magának kell meghoznia. Én pedig már évekkel ezelőtt meghoztam a döntésemet. – De miért? – James, te a barátom vagy. De még a barátok között is létezik egy határvonal. Ne lépd át. – Te viszont bitangul átlépted a húgom esetében! – ráncolta a homlokát James. – Tudom, miért tetted, amit tettél, de félreértés ne essék, Simon. Egyáltalán nem örülök neki.

– Igen. Valóban átléptem a határvonalat. Azt hittem, teljesen önálló nő, aki a társam lehet anélkül, hogy feleségemként naponta veszélynek lenne kitéve. A családi kötelékek ölni tudnak, legalábbis a mi hivatásunkban. James arcára kiült a rémület. – Hiszen akkor már most is veszélyben van, mivel a húgom. – Hát persze. Ezzel viszont mindvégig tisztában kellett lenned. Másként mi okod lett volna, hogy soha ne tégy róla említést, még nekem sem? Miért hagytad őt elszigetelve vidéken, Appleby biztonságos környezetében? Simonnak igaza volt. James ugyan nem tudatosan cselekedett így, de nyilvánvalóan tartotta magát a tervéhez, ami Agathát illette. – Rengeteg előnyöm származott ebből. Ha elmondtam volna neked, ez mind nem következett volna be. – Igaz. De mint mindig, ez apró akciók miriádjait indította volna el. Ha soha nem csatlakoztál volna az álruhásokhoz, ha nem vállaltad volna el azt az utolsó akciót… Akár órákig sorolhatnám. Ami történt, megtörtént, James. – Igen. Most az a kérdés, mi legyen a következő lépés? – Meggyőződésem, hogy Agathának védelemre van szüksége. Te még nem vagy megfelelő kondícióban, én pedig elfogadható fedezéket kaptam Mortimer ikertestvéreként. James vigyorgott. – Hallottam, Ethelbert. – A húgod törvénytelenségeket követett el. – Ó igen. Meglehetősen sokat. – Az a helyzet, hogy vissza fogok költözni ide a Carriage Square-re. Határozatlan időre. – Ebbe a házba? És mi lesz Agatha jó hírével? Nem gondolod, hogy már éppen elég kárt tettél? Még egy özvegyasszony sem lakhat együtt a saját sógorával, pláne nem az ő korában. – Amíg Agatha ki nem mondja a boldogító igent egy másik férfinak, addig az én védelmem alatt áll. És a város túlsó feléről nem igazán tudom őt védeni, nem gondolod? – Simon hangszíne érzelemmentes volt, mintha csupán üzletről lenne szó. Jamest még mindig kételyek gyötörték.

– Nem lenne nagyobb biztonságban Applebyben? Simon a kandallópárkányra támaszkodott. – Ő nem így gondolja. – Visszafordult James felé. – Alig kell hazudnom. A külvilág nem szerez tudomást az ittlétemről, azt sem tudja senki, hogy te itt laksz. Megjelenek majd, ha látogatók jönnek, de esténként mindig eltávozom. James összeszűkült tekintettel méregette. – Egyszerűen imádsz falat mászni. – Ez igaz – mosolyodott el Simon. – De ha mindketten vele leszünk, ugyanolyan biztonságban lesz, mint bárki más Londonban. Én elkísérhetem, valahányszor dolga van, és ha jobban érzed magad, megszervezhetjük az éjszakai őrködést. James összefonta a karjait. – Figyelni foglak éjszakánként, Simon, ne félj! – Nincs szándékomban folytatni Agathával, James. – Ebben biztos vagyok. De attól még nyitva tartom a szemem. Kíváncsi vagyok, mit mond Simon az „ölni tudó kapcsolatokról”, miután egy ideig egy fedél alatt él Agathával. Ha nem tévedek, a húgom még mindig akarja Simont, és ha Agatha akar valamit, általában meg is szerzi, morfondírozott James. A barátjára nézett és viaskodott magával, figyelmeztesse-e Simont vagy sem. Nem. Még mindig nem párolgott el a haragja. Csak hadd szenvedjen a lator.

18

Másnap reggel Agatha egyedül ült a reggelizőben és a tojásrántottáját piszkálgatta. Az étvágytalanság sosem volt rá jellemző. Egy újabb ok, amiért haragudhat Simonra. Teljesen kifordította önmagából, pedig neki van a legjobb szakácsnője Londonban. Kényszerítette magát, hogy egyen néhány falatot, mert nem akarta megsérteni Sarah-t. De az utolsó falat mintha homokká változott volna a szájában, amikor Simon besétált a reggelizőbe, haja még nedves volt a reggeli fürdéstől, s kezével épp a kabátujját igyekezett megigazgatni. – Jó reggelt, galambocskám. Agatha torka olyan száraz volt, hogy nyelni sem tudott, a homok pedig már sódernek tűnt a szájában. Végül nagy nehezen sikerült lenyelnie. – Mi… – Egyél, kis galambom, kihűl a tojásrántottád. – Itt maradtál éjszakára? – A lány kiabálni akart, de csak rémült suttogásra telt tőle. – Ja, igen. Egészen visszaköltöztem. A hátsó hálószoba egy kissé kicsi, de ha Jamesszel megosztozunk Buttonön, nem lesz szükség rá, hogy a saját komornyikomat ideköltöztessem. Megrakta a tányérját a tálalóról, és leült a lánnyal szemben lévő székre. Amint az első falat tojásrántottát a szájába vette és torkából a mély, ismerős hangok hallatszottak, a fájdalom megtörte Agatha bénultságát. Durván eltolta a székét az asztaltól, hogy nagyobb legyen köztük a távolság. – Mi dolgod van itt?

– Őrizlek. – Engem? Nem tettem semmi rosszat. – A biztonságodra vigyázok, óvlak azoktól, akik elrabolták Jamest. – Ne légy nevetséges. Semmiféle kapcsolat nincs James Cunnington és Agatha Applequist között. – Én találtam egyet. Másoknak is sikerülhet. Ez tagadhatatlan. A lány más taktikához folyamodott. – Nos, nem kívánom igénybe venni a védelmedet. Tökéletes biztonságban vagyok ebben a házban. Ha mégsem, akkor saját testőröket fogadok fel. – Honnan tudhatod, hogy ők nem az ellenfélnek dolgoznak? A szolgáid lojálisak, de ha új személyzetet alkalmazol, azokban nem lehetsz biztos. Agatha újabb ellenérvet igyekezett találni. – Tönkreteszed a renomémat. – Eddig is fütyültél rá. A csudába. Túlságosan is jól ismer. – De felkészültem erre is – folytatta Simon. – Nappal a figyelmes sógor szerepét játszom, aztán úgy teszek, mintha éjszakára távoznék. Majd titokban visszatérek, és senki sem járhat túl az eszemen. – Jamie nem fogja megengedni! – Sajnálom, galambocskám, Jamie is belátta, hogy van benne logika. – Miért szólítasz így? – Galambocskámnak? Hát nem te mondtad, hogy találjak ki valami új becenevet számodra? Talán nem tetszik a galamb? – Nem. Egyáltalán nem. – A lány küszködött, hogy hangja hűvös maradjon. Azért sem hagyja, hogy Simon elbájolja őt. A férfi szemöldöke felemelkedett. – Kár. Azt hittem, illik rád. – Egy cseppet sem. A galambok közönségesek és meglehetősen kellemetlenek. – Szerintem pedig nagyon kedvesek és szépek, a maguk módján. Nem fogja megenyhíteni a haragomat; nem engedhetem. Csakis így állhatok meg előtte egyenes gerinccel, gondolta Agatha.

– A becenevet tehát ejtettük. Nincs jogod hozzá, hogy kitalálj nekem egyet. Simon lustán nyújtózott, székében hátradőlve. – Ehhez fogom tartani magam. De biztos, hogy végül megtalálom a hozzád illőt. Legyen „mákvirág”? Felesleges erőfeszítés. – Simon, ha itt kell maradnod, lennél szíves… – Mire? – Lennél szíves nagyon igyekezni, hogy ne… – Hogy ne? A lány a vereség tudatában elfordította a fejét. – Hogy ne fájjon annyira – suttogta. Simon nem felelt. Agatha visszanézett rá. Az évődés eltűnt a tekintetéből. Szemeiből ugyanaz a kín sütött, mint ami Agathát is gyötörte. – Bocsáss meg, Agatha. A lány küzdött a fájdalom ellen, próbálta visszafogni elő-törő könnyeit, és már csaknem elvesztette a csatát, amikor James jelent meg a helyiségben. – Á, Simon. Reméltem, hogy megelőzlek az asztalnál reggel, hogy elmagyarázzam a helyzetet Agathának. Agatha végre elszakította pillantását Simonétól. – Jamie, mi keresnivalód itt? Mars vissza az ágyadba! – Nem akarom, hogy az agyam megzápuljon az unalomtól. Itt lenn is tudok pihenni, nem kell ahhoz ágyban feküdnöm. – És itt könnyebben tudsz édességet kunyerálni Sarah-tól, a szakácsnőtől – tette hozzá Simon. James grimaszt vágott. – Látom, lebuktam. – Agathához fordult. – Elfogadod ezt a helyzetet, Aggie? – Nem tudom – szólt halkan a lány –, de úgy látom, nem sok választásom van. – Úgy vélem, azt szeretnéd, ha jó messzire lennék tőled – mondta Simon –, de egyszerűen nem lehet. Veled együtt fogadom majd a látogatóidat, és elkísérlek, valahányszor a házon kívül van dolgod.

– Ez csodás. Te jó ég, Simon, miért nem húzgálod ki inkább szálanként a hajamat a kínzás finomabb formája helyett? – Nem akarlak bántani, Agatha. Védelmeznem kell téged. Szeretném, ha megértenéd, vagy legalább tudomásul vennéd. – Hangja lágy, ugyanakkor kérlelhetetlen volt. Az volt a legkellemetlenebb, hogy Agatha valóban megértette. Ahogy Simon nyomot hagyott a lelkében, ő is nyomot hagyott Simonéban. Lehet, hogy nem szerelmes belém, de felelősséget érez irántam. Hát húzzuk ki mindazokat a dolgokat a listáról, amikben tévedtem. Simon tagadhatatlanul becsületes, a prioritásai között olyan előkelő helyen szerepelek, ahogy ebben a helyzetben csak lehetséges. Persze, ha véletlenül valami vészhelyzet fenyegetné az országot, Simon egy szempillantás alatt eltűnne innen. Agatha már rég megtanulta, hogy amint egy férfinak nagy célja van az életben, az érzelmi kötelékek jelentéktelenné válnak. Csak addig kell kibírnia, míg nem történik valami, ami fontosabb Simon számára, mint ő. Tapasztalatai szerint ez nemsokára be fog következni. Pearson jelent meg az ajtóban. – Asszonyom, két úriember szeretné meglátogatni önt. Mondjam nekik, hogy jöjjenek vissza egy alkalmasabb időpontban? Agatha örömmel kapott az alkalmon, hogy eltűnhet az asztaltól. – Dehogy, Pearson. Tudom fogadni őket. Megmondták a nevüket? – Igen, Collis Tremayne és a nagybátyja, Lord Etheridge. – Collis? Agatha arca felragyogott és boldog mosollyal hagyta el a reggeliző helyiséget. Ez megdöbbentette Simont. Mikor látta utoljára vidámnak a lányt? Azon az éjszakán… Ki az ördög az a Collis Tremayne, hogy mosolyt csalt az arcára? A lány már beszélt róla korábban. Egy fiatal fiú, az egyik páciense a kórházból. És mi a fészkes fenét keres itt Etheridge? Ledobta nyakából a szalvétáját, és mintha kihívást gyanítana, felállt és Agatha után eredt. Ahogy céltudatosan az előcsarnok felé igyekezett, hallotta maga mögött James nevetését.

A vendégek az elülső szalonban várakoztak. Simonnak sikerült beérnie Agathát, épp amikor megfogta az ajtógombot, így mindketten meghallották a vitatkozó hangokat odabentről. Agatha megállt, nem tudta, félbeszakítsa-e a vitát vagy sem. Simon feltartott kézzel jelezte, hogy várjon. A lány azonnal visszahúzta a kezét a gombról, s erről Simonnak eszébe jutott, milyen kiválóan együtt tudnak működni. Bárcsak ne az lenne Agatha, aki… – Collis, azon kívül, hogy semmi mást nem tudsz ajánlani neki, mint a tőlem járó örökség perspektíváját, még túl fiatal is vagy hozzá. – Badarság. Állítom, hogy egy perccel sem több húsz évesnél. Agatha közelebb hajolt Simonhoz, és a fülébe súgta: – Azt hiszem, most még jobban kedvelem őt, mint eddig, hiszen nemsokára már huszonöt leszek. Az utolsó, amit Simon hallani akart, hogy a lány kedveli ezt a kölyköt. Kivéve a következő mondatot, amit elkapott. – Ha valaki feleségül veszi, az én leszek. Kellően érett vagyok, hogy jó férj legyen belőlem, és nagyságrendekkel többet tudok nyújtani neki. – Egek – suttogta vidáman Agatha. – Megmondtam, hogy sorakozni fognak az udvarlók az ajtóm előtt. Simon ajka megremegett. Collis tiltakozóan emelte fel a hangját. – Hiszen egész délelőtt próbáltál lebeszélni arról, hogy megkérjem a kezét! – Csupán azért, mert rendkívül illetlen dolog ilyen témát felhozni, amikor Mr. Applequist teste még ki sem hűlt. – Tudom. De megözvegyült, és tudomásom szerint nincs családja. Ki tudja, milyen az anyagi helyzete? Csak tudatni akarom vele, hogy vannak lehetőségei. Az a meglátásom, hogy a nők szeretik a lehetőségeket. – A te hatalmas tapasztalatoddal, Collis? Hát most majd lesz egy újabb lehetősége. Én. – De miért? Te csupán egyetlen egyszer találkoztál vele. – Egészen megfelelő. Nem egy izgága elsőbálost akarok, felnőtt nőre van szükségem. És tetszik is. Szokatlanul érzékeny. Azt hittem,

rám fogod tukmálni, Collis. Végtére is, ha megházasodom és utódot nemzek, te szabadon hódolhatsz zenei szenvedélyednek. – És majd végtelenül sajnálni fogom azt a szegény kisgyermeket. Ó, te zsarnok! Simon ajka ismét megvonaglott. – Csak hallgasd őket, amint azon vitatkoznak, ki menti majd meg a pácban lévő dámácskát. Agatha drámaian felsóhajtott. – Dámácska vagyok. Milyen izgalmas. Mindig is dámácska akartam lenni. – Remek – sziszegte Simon. – Dámácska vagy. Ezt könnyebb megjegyezni, mint azt, hogy „mákvirág”. A lány összeszűkült szemekkel nézett rá. – Nem. – Mit nem, dámácska? Agatha behunyta a szemét és a fejét csóválta. – Ne hidd, hogy bármikor manipulálni próbáltalak. Milyen bolond is vagyok. – Nem vagy… Simon azonnali tiltakozása félbeszakadt, amikor kinyílt előttük az ajtó. Dalton Montmorency állt ott, és szemöldökét felvonva fürkészte mindkettőjüket. – Mrs. A! Collis előrerontott, hogy megfogja Agatha kezét. Simon teste megfeszült, amikor arra gondolt, hogy a kamasz meg is öleli, de Collis csupán a pamlaghoz vezette, hogy leültesse. Simon a szemeit forgatta. Mintha Agatha nem tudná, hol van a saját pamlagja. Sajnos, úgy tűnt, a lányt elbűvölte Collis figyelmessége. – Collis, hát mégis eljött meglátogatni? Hogy érzi magát? – Soha jobban nem voltam, Mrs. A, engem ne féltsen. Most inkább én aggódom ön miatt. Amikor olvastam Mr. A balesetéről, azonnal ide akartam jönni. Etheridge bocsánatkérően bólintott. – Én tartottam őt otthon, Mrs. Applequist. Az orvosa még pár nap ágynyugalmat ajánlott neki. Úgy gondoltam, fontos, hogy betartsuk az utasítását.

– Így van, uram. Collis, maga rettenetesen rossz beteg. – Szeretetteljes mosolyt küldött a fiú felé, Simon pedig majdnem felmordult. – Tudom – mosolygott vissza dacosan a siheder, és Simon-nak el kellett ismernie, hogy valóban rokonszenves figura. Jól tudta kezelni Agathát, de túlságosan engedékeny természet. Az asszony hamar a fejére nőne. Lord Etheridge Agatha keze fölé hajolt. – Fogadja őszinte részvétemet, drága hölgyem. – Kiegyenesedett és tekintetével Simont méregette. – Ön is a gyászoló család tagja, uram? – Elnézést kérek. Lord Etheridge, Collis, hadd mutassam be néhai férjem testvérét… ő Ethelbert Applequist. – Agatha arca kissé megrándult, amikor kimondta az általa adott nevet. Simon utálta ezt a nevet, de az iránta érzett gyűlölete a végletekig fokozódott, ahogy Etheridge istenverte szemében vidámságot látott megcsillanni. Ez az ember látszólag tökéletes férjjelölt Agatha számára. Vagyonnal, címmel rendelkezik, kellően határozott, hogy nemet mondjon a lány hajmeresztő kitalációira, és megbízható ahhoz, hogy élete végéig gondját viselje Agathának. Simon még senkit sem gyűlölt nála jobban. A látogatás nem is tartott sokkal tovább, Simon nagy megkönnyebbülésére. Agatha ügyesen elhárította Collis széptevését, és udvariasan megköszönte Lord Etheridge üzletszerű ajánlatát, de mindkettőjüknek azt mondta, most még nem áll készen jövője megtervezéséhez. Miközben beszélt, szeméből őszinte szomorúság áradt, és Simonnak újra el kellett fojtania bűntudatát. Pontosan ezért nem kereste soha az érzelmeken alapuló kapcsolatokat. Óhatatlan, hogy valaki ne sérüljön. Amikor a két férfi távozott – és Etheridge még egy utolsó, vizsgálódó pillantást vetett Simonra –, Simon követte Agathát vissza a szalonba. – Miért nem utasítottad el azonnal azt a kölyköt? – Miért kellett volna? – Figyelj. Egy héten belül lábtörlő lenne belőle, s ezt te is tudod.

– Daltont viszont nem tudnám leigázni. Ő nem kölyök. Simonnak leesett az álla. – Nem mondhatod komolyan. Őt nem választhatod! – Miért nem? – Agatha szemeiben dac és sértettség villogott. Simon még soha nem látta ennyire szépnek. Makacsul felvetette a fejét. – Kedvelem Daltont. Első látásra begyöpösödöttnek tűnik, de a felszín alatt, azt hiszem, meglehetősen szórakoztató. Talán pontosan egy ilyen emberre van szükségem, tekintve, hogy mégsem ő a Griffmadár. Ezt úgy értette, hogy Etheridge nem olyan ember, mint Simon, ő megengedheti magának, hogy ne csak egyvalamihez legyen lojális. Teljesen igaza volt, Simon mégis fortyogott a gondolatra, hogy Agatha más férfié legyen. – Ki ez az ember, és mit keresett Maywellék dolgozószobájában? – Talán jó oka volt rá. – Miféle oka lehetett? – Nos, te is ott voltál, és jó okod volt rá. Vagy legalábbis akkor úgy gondoltam. Kínos csend ereszkedett közéjük. Mindig ide lyukadnak ki: az indítékokhoz. – Agatha, én soha nem… – Állj – tette fel a lány kezét. – Tudom. Ismét bocsánatot kérek. Valóban jó okod volt mindarra, amit tettél. A kötelességedet teljesítetted. Simon közelebb lépett és ujjperceivel végigsimította a lány arcát. – Nem mindent tettem kötelességből, dámácska. Ebben a pillanatban, mielőtt még az Agatha szempilláin rezgő könnycsepp legurulhatott volna, Simon megfordult és kiment a szalonból, és szitkozódva átkozott gyáva puhánynak nevezte magát. A nap további részében a látogatók egymásnak adták a kilincset. A fárasztó Trapp család ismét eljött, bár Agatha örült, hogy a szimpatikus Mrs. Simpson is velük volt. Amikor Mrs. Trapp azon kísérlete, hogy minden elborzasztó részletet kicsikarjon Mortimer halálával kapcsolatban, kudarcba fulladt, a hölgy Agatha igaz szerelmét kezdte magasztalni. A pletykafészek!

Agatha szótlanul hallgatta a nő locsogását, és hálás volt, hogy a vallatásnak vége. Simon csupán tíz percig bírta ki, hogy ne rontson be a szobába. Egy újabb dolog, amiért hálát lehet adni. A legjobb az volt, hogy minél hosszabb ideig tartózkodott a házban Mrs. Trapp, és uralta a társalgást, Agathának annál kevesebbszer kellett megszólalnia. Most tehát ismét bólintott, és a megfelelő pillanatokban csodálkozását vagy hitetlenkedését kifejező hangokat adott ki, így érkezett el a délután, ami hamarosan egyre valószerűtlenebbé kezdett válni. Agatha úgy érezte, a pokolban van. A pokol valószínűleg egy szalon, ami zsúfolásig telt olyan hölgyekkel, akik valakiknek hazudtak, és vezeklésként az illetőt arra kényszerítették, hogy örök időkig folytassa a színlelést. Ó, igen, ez a kárhozat igazi helyszíne. Az sem segített, hogy a szoba illatozott a rengeteg virágcsokortól, melyet a kórházban dolgozó férfiaktól és ápolónőktől kapott. A bűn édes illata… Egy ismerős név hangzott el, és Agatha összeszedte magát, mielőtt vad képzelgései miatt hangos nevetésben tört volna ki. – Régóta ismeri Lady Winchellt, Mrs. Trapp? – kérdezte. – Ó nem, drágám. Személyesen nem. Akkoriban került közénk, amikor ön beállt önkéntesként dolgozni. Bár már évek óta hallottam róla, ha érti mire gondolok. Nem sokra tartom őt. Mrs. Trapp fészkelődött az ülőpárnáján, és Agatha érezte, hogy nemsokára egy különös információ hangzik majd el. – Nos, maga nem tudja, drágám, mivel még új a városban, de Lavinia Winchell egy tipikus…A hölgy előrehajolt és körbenézett, mintha azt lesné, hallgatózik-e valaki. Agatha elfojtott egy hisztérikus kuncogást, mivel a szalon zsúfolásig volt hölgyekkel, akik most mind egyszerre hallgattak el és hajoltak előre. –…francia. Agatha rámeredt. – De oly sok francia van itt, Mrs. Trapp. A forradalom alatt emigránsok áradata jött Angliába. – Igaz, igaz. De a viselkedésükkel van probléma, tudja. A jó angol fajtának nincs szüksége efféle finomkodásokra. A nő úgy beszélt, mintha minden angol hölgyet kukoricával etettek és a legelőre hajtottak volna, hogy ott kérődzenek. Abszolút nem vette figyelembe a tényt, hogy az úri osztály szolgai módon másolta a francia divatot, amikor csak tehette, stílusban és társaságbeli viselkedésben egyaránt.

A Trapp lányok szögletes arcukkal és nagy, kidülledt szemükkel borjúkra emlékeztettek. Pillanatnyilag mindketten Agathára pislogtak, állkapcsuk ide-oda mozgott, miközben újabb süteményeket tömtek a szájukba. Újabb kuncogás akart előtörni Agatha torkából, s kétségbeesetten igyekezett témát váltani. – A lányai annyira… megnyerőek, Mrs. Trapp. Próbálkozott már, hogy hozzájuk illő férjet keressen? Mrs. Trapp melle dagadt a büszkeségtől. – Ez így van, Mrs. Applequist. Az ajánlatokra tekintettel, melyeket a két lányunk ez idáig kapott, a férjem és én azt tervezzük, hogy egy újabb szezont biztosítunk számukra. A szülőknek kötelességük a lehető legtöbb esélyt megadni a gyerekeik számára. Ezután kínos rémület futott át a hölgy arcán, majd bocsánatkérően fordult Agathához. – Annyira sajnálom, drágám. Megfeledkeztem róla, hogy ön soha nem élheti át azt a csodát, hogy saját gyermekei legyenek. Fájdalom nyilallt Agatha szívébe. Olyan volt, mint egy jeges tőr, és ott maradt, megfagyasztva egész testét. Saját gyermekek. Mrs. Trapp tovább fecsegett, most épp arról, mennyire kevés a fiatal férfi a „férjpiacon”, mivel sokan elestek a háborúban, de Agatha már nem figyelt rá. Gondolatai másutt jártak. Igazat mondott. Soha nem lesz saját gyerekem, mert bár látszólag nem függök sem Simontól, sem Jamestől, senki mást nem akarok férjemül, csak azt, akinek a szívemet adtam. Azt, aki nem akar – nem akarhat – feleségül venni. Soha nem lesznek kékszemű, sűrű fekete hajú fiaim. Sem kacagó lányaim, akik belevetik magukat a rózsaszín virágszirmok halmába Applebyben. Agatha elfordult a szószátyár hölgytől, s a legszívesebben elbujdosott volna a lelkét mardosó, egyre fokozódó fájdalma elől. Ilyesfajta fájdalmat olvasott ki Mrs. Simpson tekintetéből is. – Beatrice Trapp kelekótya – mondta halkan Clara –, de nem szokott senkit szándékosan megbántani. – Tudom – válaszolta Agatha. Úgy érezte, mintha egy bilincs szorítaná össze a szívét és nem engedné szabályosan verni. – Az a helyzet, hogy nekem ez eddig eszembe se jutott…

Elhallgatott, a fejét rázta. Mrs. Simpson a két keze közé fogta Agatha kezét. – Talán még nincs veszve minden remény. Lehet, hogy Mr. Applequist mégis hagyott valamit maga után? Talán. Agatha ezen nem is gondolkodott, még az előtt a varázslatos, egyetlen éjszaka előtt vagy után sem, haragja és fájdalma közepette. Az esély fennállt… És újabb is lehet még. Gondoskodhat róla, hogy Simon hagyjon valamit maga után, ha végleg elszólítja őt innen a kötelesség. Eltökéltség költözött a szívébe, valamelyest enyhült a szorítás. Feláldozta a szerelemre és a házasságra vonatkozó reményeit a kötelesség oltárán, de az anyasággal kapcsolatos reményeiről miért mondana le? Lehetőségei meglehetősen korlátozottak voltak. Ha a következő néhány hétben teherbe eshetne, a gyerek ajándéknak tűnne, elhunyt férjéből megmaradt résznek. Visszavinné a gyermekét Applebybe, és senki nem tudna semmiről. Még Simon sem. A falu számára pedig kitalálhatna egy mesét egy gyors hadi esküvőről. Mostanában igen gyakori az ilyesmi. Ha Jamie is megerősíti a történetet – és abban biztos volt, hogy megteszi –, senki sem mer kételkedni benne. A gondolat új erőt öntött belé. Felemelte a fejét. Mrs. Simpson egyetértően nézett rá. – Kapaszkodjon ebbe a reménysugárba, amíg lehet. Ez adjon erőt. – Majd hátrébb lépett és kissé hangosabban így szólt. – Kissé sápadt, Mrs. Applequist. Hölgyeim, azt hiszem a mai napra már elég vigaszt nyújtottunk Agathának. Mintha egy madarakkal teli kalitkát nyitottak volna ki, a hölgyek kirepültek a szobából. Örültek, hogy másutt folytathatják a pletykálkodást. Mrs. Simpson távozott utolsóként, és Agatha lelkesen nyújtotta felé a kezét. – Köszönöm. Többet segített, mint gondolná. Clara őszintén örült, s Agatha ismét kínos lelkifurdalást érzett, amiért becsapja őt. Belebetegedett ebbe a hazugságába.

De még egy árulást kell végrehajtania. Muszáj újra elcsábítania Simont.

19

Simon ezalatt megpróbált a lehető legtöbb információt kicsikarni Jamesből. Újra elismételtette vele a történetet, elejétől a végéig, végétől az elejéig. Jamesnek nem volt ismeretlen ez a fajta kihallgatási mód, de igen feszültnek érezte magát. A tűz előtt ült a székben, de Simon még így is látta, hogy elsápad és a párnákba süpped. – Nem tudom, Simon! Nem emlékszem, hogy bármely más nevet említettem, de arra sem, hogy említettem-e bárkit is valamikor. – Gondolkozz, James! Addig nem küldhetek ki egyetlen embert sem, míg nem tudom, mennyire kompromittálódtak az álruhások. Kopogás hallatszott James ajtaján, Agatha lépett be egy tálcával. – A látogatók mára mind eltávoztak. Gondoltam, hozok nektek valami ennivalót. Szigorú tekintettel fürkészte Jamest, és Simon észrevette, hogy őt egy pillantásra sem méltatja. Ez furcsa. Úgy gondolta, a mai nappal valamelyest enyhült közöttük a feszültség. – Sajnálom, Aggie, most nincs időnk az evésre. Hacsak Őméltósága nem ad rá engedélyt. – Ne légy rosszindulatú, James. Simon sem kedveli az ilyesmit, akárcsak te – tette James ölébe a tálcát. Simon örömmel látta, hogy két csésze van rajta, és két személyre elegendő Sarah-féle finomság. Némileg vigasztalta, hogy Agatha mégsem hagyja őt éhezni. James felvette a teáscsészéjét. – Aggie, egy kis időre el akarom terelni a gondolataimat. Mesélj, mi újság Applebyben. – Nos, az idén nagyon jó volt a bárányszaporulat, magas árat kaptunk az eladott állatokért a húspiacon. A nyírás a szokásos módon

zajlott, a gyapjú mostanra már bálákba van rakva. – Kényelmesen elhelyezkedett James mellett és két kezét összekulcsolta az egyik térdén, miközben beszélt. – Csak kis fagykár keletkezett a gyümölcsösben az idén, így remélem, jó lesz az almatermés… Jamie bólintott és huncutul megcsiklandozta Agatha karját. – Úgy beszélsz, mintha te vezetted volna a gazdaságot Mott helyett – évődött. Agatha furcsán nézett a bátyjára. – Mr. Mott meghalt, egy évvel a papa halála előtt. Papa nem mondta neked? James zavartan rázta a fejét. – Nem, soha nem merült fel ez a téma. Ki viselte azóta gondját a birtoknak? Agatha összevonta szemöldökét. – Hogyhogy ki… hát én. Rendszeresen beszámoltam neked róla. James egészen elsápadt. – Azt hittem, csak tartani akartad bennem a lelket a híreiddel. Fogalmam sem volt róla, hogy te játszod az intézőt. – Még hogy játszom? – Agatha felállt, hangja fagyossá vált. – Játszom. Ezt mondtad. Jobb, ha tőlem tudod, csaknem négy éven át mindent én intéztem Applebyben. Simon teste megfeszült. Ne, James. Ki ne mondd. Kimondta. – Te jó ég. Maradt még valamim egyáltalán? Agatha összerezzent. Simon biztos volt benne, James nem bánthatta volna meg a nőt ennél jobban akkor sem, ha megüti. – Amikor az új fák gyümölcse beérik, háromszor akkora területen kell majd leszüretelned a termést, mint régen szoktad. A nyájaid évente csaknem megduplázódtak. A kunyhóidat rendbe hozattam, a házad is tipp-topp. Kívánom, hogy sok örömed legyen bennük. Egyenes derékkal sarkon fordult és kisietett a szobából. Simon a fejét csóválta, James pedig csak nézett a húga után. – Mondhatom, ennél rosszabbul nem is állhattál volna a dologhoz. James halkan füttyentett. – Háromszor akkora termőterület, azt mondta. Én leszek a legnagyobb almatermelő egész Lancashire-ben – morfondírozott. – Megbántottad.

– Aggie-t? Ó, nem hiszem – vont vállat James. – S ha mégis, hamar túlteszi magát rajta. A húgom senkivel sem tud haragot tartani. – Egy teasüteményt tett a szájába, amikor Agatha kinyitotta az ajtót és Jamie ágyához lépett. – Húslevest hoztam, hogy visszanyerd az erőd. Idd meg az utolsó cseppig. – Egy mély tálat tett a tálcára. Majd méltóságteljesen elvonult. – Tüsténkedő típus, nem? – mondta James lazán. Simon most először döbbent rá, mibe került Agathának az Álruhások Klubja, még jóval az előtt, hogy megismerkedtek volna. Hogyan élte meg, hogy egyedül maradt és senkire sem számíthatott. Hirtelen dühbe gurult, és ráförmedt Jamesre. – Nem lett volna szabad ott hagynod őt, ennyi gonddal a vállán. Hiszen szinte még kislány volt. – Jól elboldogult – mentegetőzött James. – Táncolni, bálokra kellett volna járnia, flörtölni a fiatal fiúkkal. Hol voltál, amikor szüksége volt rád? – Neked dolgoztam! – Azt mondtad, nem vagy felelős senkiért, nincs semmiféle elkötelezettséged. – Úgy gondoltam, mindent elrendeztem. – Azért gondoltad úgy, mert ez volt kényelmes számodra – szólt rá feddőn Simon. – Még most is úgy bánsz a húgoddal, mint egy éretlen tacskóval, pedig ő minden tulajdonodra vigyázott és most visszadobta az öledbe, pedig meg sem érdemled. James félretette a tálcáját. Összeszűkült szemmel nézte Simont. – Helyes, beszéljünk csak arról, ki mit nem érdemelt meg. Te megrontottad őt és elhagyod, a jövője teljesen kilátástalan. Az igazság ökölcsapásként érte Simont. Összerezzent, majd nyugtalanul elfordította a fejét. – Tudod, hogy nem nősülhetek – mormolta. – Nem, én úgy tudom, te magad választottad, hogy nem nősülsz meg. Simon állkapcsa megfeszült. – Nem tudsz te semmit. – Akkor könyörgöm, világosíts fel.

A régi fájdalom tüstént visszatért, és Simon nyugtalanul járkálni kezdett a kandalló előtt. – Soha nem beszéltem neked az anyámról. – Valóban nem. Csak annyit tudtam, nem voltak házasok az apáddal. – Kétpennys kurva volt a Covent Gardenben – mondta nyersen Simon. – Amikor az Öreggel kezdtem dolgozni, futárként az első misszióm az volt, hogy beszámolókat vigyek a máltai csapatmozgásokról a klubba. Annyira magabiztos voltam, hogy eszembe se jutott, hogy lelepleződött az átadási pont. Egyetlen egyszer sem néztem hátra, nem követnek-e. – Azt hiszem, mindannyian halhatatlannak hisszük magunkat egy kicsit az első akciónk során – jegyezte meg halkan James. – De a végrehajtása után vajon mindannyian azonnal szaladtatok anyátokhoz dicsekedni? James arcára kiült a rémület. – Ó, Simon, ezt nem tehetted. – De igen. Jól sikerült a misszióm. Túlságosan jól. A francia ügynökök minden bizonnyal azt hitték, még mindig nálam vannak a hírek. Egyenesen anyámhoz vezettem őket. Annyira átkozottul biztos voltam benne, hogy nem követett senki. De még nem mondtam el a csattanót. Hangja csaknem cserbenhagyta. – Véletlenül ott hagytam a futártáskámat. Olyan nagyon igyekeztem odaadni anyámnak a fizetésemet, végre megmenteni őt ettől az életformától… – Azt hitték, anyádnál rejtettél el valamit! Te jó ég, Simon! Simon mélyet lélegzett. – Csak pár háztömbnyire vettem észre, hogy hiányzik a táskám. Visszarohantam, de már elkéstem. Annyira összeverték, hogy csak feküdt ott, mint egy összetört, véres játékbaba. Már csak néhány percig élt, de ez pont elég volt ahhoz, hogy ráébredjek, mit követtem el. A karjaim közt halt meg. Simon hangja suttogássá halkult. – Az én kezem által. James percekig nem szólalt meg. Simon egy székbe rogyott a kandallónál, tenyerét a szemére szorította. Amikor visszanyerte

önuralmát, kinyitotta a szemét, és tekintete a lába előtt heverő szőnyegre esett. Átfutott rajta az emlékkép, hogyan szeretkezett Agathával azon a szőnyegen. Egek, micsoda idióta vagyok. A szőnyeget át akartam vinni a saját szobámba. Hogy legalább egyetlen jó dolog maradjon meg ebből az egészből, gondolta. – Simon… most már nem tizenhat éves kölyök vagy. Profi lettél. Te vagy a Varázsló. Simon hátradőlt a székben és fejét hátrahajtotta. – James, van fogalmad arról, mit meg nem tennének az ellenségeink, hogy a kezük közé kaparintsák a Varázsló feleségét? Minden eddiginél veszélyesebb a közelemben lenni. Azt akarod, hogy Agatha meghaljon? James felvetette az állát, tekintete fogva tartotta Simonét. – Nem. Azt akarom, hogy éljen. Azt akarom, hogy szégyenkezés és rosszalló megjegyzések nélkül élje az életét. – A története megáll. Még te is elhitted, hogy férjnél van. Senki nem ítélheti el őt. – Reméljük, a továbbiakban sem pártol el tőlünk a szerencse. – Igazad van – állt fel a székből Simon. – Egészen gyorsan gyógyulsz. Feebles továbbra is az utcákat figyeli. Most egy rövid időre el kell mennem. Holnap reggel pedig be kell ugranom a klubba. Közben megnézem Rent, és beszámolok neked az állapotáról. Magára hagyta Jamest, aki szórakozottan kortyolgatta a levest. Volt egy apró ügy egy bizonyos rejtélyes udvarlóval kapcsolatban, aminek Simon utána akart járni. Etheridge londoni háza rendkívül pazar és óriási nagy volt. Simon a szomszédos, lakatlan épület tetejéről figyelte. Látta, hogy a ház hátulsó része ugyanolyan rendben van tartva, mint a bejárati rész, és hogy a jövő-menő szolgák egyáltalán nem dolgozzák agyon magukat. Etheridge nem csupán jómódú, ahogyan az Simon jelentéseiben szerepelt. Dalton Montmorency maga volt a tökéletes úriember. Vagyonát megbízhatóan a Bank of Englandben tartotta, nem pedig bukmékerek zsebeiben. Műveltsége nem a jól fizető családi kapcsolatainak köszönhető „áltudás”, köztudott volt róla, hogy kiváló eredménnyel végezte el iskoláit. Megérdemelten foglalta el helyét a

Lordok Házában, a liberalizmus elkötelezett híve volt és szívén viselte a szegényebbek sorsát. Szolgái a végtelenségig lojálisak hozzá, semmiféle információ nem szivárgott ki tőlük. Etheridge igen ritkán járt szórakozni, és a szeleburdi Collison kívül más hozzátartozója nem volt. Gazdagsága ellenére nem öltözködött hivalkodóan vagy piperkőc módon. A jelentések nem tettek említést sem kitartott szeretőről, sem jámbor életvitelről. Nem volt sem bűnös, sem szent. Valóban maga a tökéletes úriember. Simon nyilvántartásaiban az ilyen tökéletesség annyira valószerűtlen volt, mintha valami nagyobb horderejű negatívum álcázásául szolgálna. Egy ember nem lehet ennyire elfogulatlan, ennyire kifinomult, ennyire makulátlan. Simon ma este természetesen kizárólag az Álruhások Klub-ja érdekében vizsgálódott a lord körül. Egy ilyen embert nem árt megfigyelni, hiszen igazi profiként jutott be Maywell dolgozószobájába és semmiféle nyomot nem hagyott maga után. A mai kis expedíciónak semmi köze nincs ahhoz, hogy Etheridge a figyelmével tüntette ki Agathát. Kivéve természetesen, hogy úgy tűnt, mintha Agathának imponálna az úriember érdeklődése. Ma este leleplezi Etheridge-t és elhárul a veszély, hogy Agatha valami lelkiismeretlen férfi karmaiba kerüljön. Errefelé a házak csaknem akkorák voltak, mint egy vidéki kúria, és annyira távol helyezkedtek el egymástól, ahogyan a birtokok lehetővé tették. Amíg a szomszédság késő éjszakára elcsendesült, és a házak tágas ablakai már nem pislogtak a sötétben, Simon felkészült az akcióra. Felállt, testsúlyát talpa elülső részére helyezte át és felkészült a kötéltáncra. A két ház közötti mélységet két szorosra kifeszített kötéllel hidalta át, amelyek a sötétben teljesen láthatatlanok voltak. A vetőhorgot már korábban átdobta Etheridge házának tetejére, s az beakadt a palaborítású oromfalba. Ehhez a művelethez a legalkalmasabb időszak a kora este, amikor a padlásszobákban lakó szolgák még nem tértek nyugovóra. Simon a sötétkék alkonyt szerette, mivel ez idő tájt száll le a köd, és a bizonytalan fény jól rejti, miben mesterkedik. Az átmászáshoz viszont a legsötétebb éjszaka az ideális. Simon élvezte a nesztelen légi sétát, sőt, még a kötél ismerős nyomását is

cipőjének puha talpán keresztül. Szinte már hiányzott neki a kifejezetten erre a célra készült lábbelijének nesztelen suhanása a szegélylemezen, a biztos kézzel kipattintott zár elfojtott kattanása. Dupla kötele segítségével pillanatok alatt megtette a két ház közötti távolságot: az alsó kötélen lépdelt, miközben a felsőbe kapaszkodott. Ha valaki netán kiszúrta volna, ami szinte teljesen valószínűtlen volt a sötét éjszakában viselt fekete, szorosan a testére simuló öltözékében, az illető a következő pillanatban már úgy érezte volna, az érzékei játszanak vele, hiszen a látomás eltűnt. Rutinos, könnyed lépteivel átosont a cserepeken, majd a ház távolabbi oldalához ért, ahova a kötelét erősítette. Könnyedén lecsusszant a kőfalon a második szintig. Majd sebesen végigosont a keskeny szegélylemezen, mellyel az emberek előszeretettel díszítették a házukat – áldja meg érte őket az Isten. Az ablak természetesen zárva volt. Feebles jelentésében semmi sem utalt arra, hogy Etheridge ostoba lenne. Kiváló zár védte az ablakot, tökéletesen illett a mögötte lakó jómódú férfihoz. Szerencsére Simon még ifjonc korában alaposan kitapasztalta ezt a bizonyos zárat. Egy percbe sem tellett, máris bent termett a csendes szobában, minden érzékszervét kihegyezte, hogy tájékozódjon a helyszínről. Egy ilyen óriási házban, mint Etheridge-é, jóval könnyebben lehet dolgozni, mint egy Agatháéhoz hasonló kisebben. A dolgozószobába való gyors behatolás zaja nem hallatszik el egy ilyen hatalmas kúria hálószobájáig. Az éjszaka átkozottul sötét volt, és Simonnak most még az utcai lámpák sem segítettek. Kénytelen lesz gyertyát gyújtani. Csak remélni tudta, hogy elegendő szén maradt még a kandallóban ahhoz, hogy felszítsa a lángot. Túl sokáig tartott volna, míg kovakővel csihol tüzet. Kezdte előhalászni a zsebéből a kénes gyufát és a gyertya-csonkot, de hirtelen megállt. Valaki volt a szobában. Simon ugyan nem hallott semmit, sőt a könyvek, a tinta és a bőr szagán kívül nem is érzett mást. Mégis tudta, nincs egyedül. Egy lépést hátrált az ablak felé, amikor sercegés hallatszott és gyertyaláng világított a szemébe.

– Mr. Applequist. Milyen kedves öntől, hogy benézett hozzám. Vagy szólítsam inkább Mr. Rainnek? Ha Agatha nem ismerte volna annyira, azt hihette volna, Simon szándékosan marad ki éjszakára, hogy őt idegesítse. Hiába vár, hogy újra elcsábítsa, a férfi elment. Megint. A csudába! A férfiak nem értenek az időzítéshez! Épp ő következett volna, de a kártyaparti közben ledobta a lapjait és felállt az asztaltól. – Na tessék, pedig még nyerésre is álltál – húzta el a száját Jamie. – Most éppen mivel húzott fel az a díszpinty? – Késik. – Már nem hátulgombolós, Agatha. Azt hiszem, el tud igazodni ebben a nagyvárosban. És ha épségben megkerül, képes lesz reggel újra elmenni. Agatha, akit még mindig bántott, hogy bátyja nem bízik benne, nem felelt. Ma éjjel semmi kedve nem volt az élcelődéshez. A mai éjszaka jelenti majd számára a végleges elbukást, a saját normái szerint. Az összes trükkje és manipulációja Jamie megtalálása érdekében eltörpül amellett, amit most tenni készül. Egy gyereket akar lopni magának. Nem foglalkozott azzal, hogy ésszerűen cselekszik-e. Az az idő már elmúlt. Nem önzetlenségből és emberbaráti szándékból akarja elcsábítani Simont és teherbe esni tőle. Ez a lépés csak és kizárólag a saját érdekeit szolgálja. Simon meggyűlölné őt, ha erre bármikor is rájönne. Jamie-t örökös titoktartásra kell majd megesketnie, s ez valószínűleg további éket ver a két férfi közé. Agatha azonban ezért is hajlandó volt vállalni a felelősséget. Visszavinné a gyereket Applebybe, és továbbra is gyapjúval és almabortermeléssel foglalkozna. Ez a gondolat, ami még napokkal ezelőtt börtönbüntetéssel ért fel, mostanra az egyetlen vezekléssé vált a bűnért, amit most szándékozik elkövetni. Egy gyerekért azt is érdemes elviselni, hogy a haja minden nap ragadjon a lanolintól, cipője pedig az almahéjtól. Csak már hazajönne az a nyavalyás. Simon egy luxus bársonyszékben terpeszkedett és egyik kezében egy márkás brandyvel teli kristálypoharat tartott. Meleg, száraz helyen

volt, és más körülmények között a komfort csúcsának tartotta volna mindezt. Ám kissé nehezen tud ellazulni az ember, ha egy pisztolyt szegeznek a fejének. Dalton Montmorency is kényelmes pózban ült. Lábát feltette masszív mahagóni íróasztalára, és bal kezének ujjai egy hasonló brandys poharat öleltek körül. Jobb keze a fényes fegyvert tartotta, ami megzavarta Simon lelki nyugalmát. Dalton célzásra emelt keze még akkor sem remegett meg, amikor fejét hátrahajtva kiitta az utolsó korty brandyjét. A pohár finom koccanással landolt az asztalon, és Simon arca megrándult, bár inkább maga miatt, semmint a nagy értékű kristálypohár miatt kellett volna aggódnia. A benne lakó tolvaj azonban önkéntelenül is számba vette az Etheridge házában lévő értékeket. Daltonhoz képest még James is csak egy csóró birkapásztornak számított. Vajon honnan származott ez a mesés gazdagság? Az árulás igen jól jövedelmező üzlet, ha valaki kiválóan végzi. – Kérem, igya ki a poharát, hogy belekezdhessünk a beszélgetésünkbe – intett a pisztollyal Dalton, mintegy bíztatásként. Simon megvonta a vállát és egy hajtásra kiitta a brandyt, de egy pillanatra megállt, hogy kiélvezze, ahogy lecsúszik a torkán. Ha már meg kell halnia, a házigazdája gondoskodik róla, hogy legalább méltó módon távozzon ebből az árnyékvilágból. Etheridge felvonta a szemöldökét. – Készen áll? Nos, talán kezdjük azzal, miért mászott be a dolgozószobám ablakán éjnek évadján? – Nyilvánvalóan őrültség lenne tőlem, ha fényes nappal tenném, nem igaz? – Mindenképpen őrültség volt, Mr. Rain. – Rain? Az meg kicsoda? – Ön, aki néha Mortimer vagy Ethelbert Applequist, és ne feledkezzünk meg Simon Montague Rainesről, az Álruhások Klubjának nevezett hely tulajdonosáról sem. Simon nem reagált látványosan, de megdöbbent, hogy ilyen könnyen kiderült a kiléte. Tudomása szerint Etheridge ma látta őt először. Hogyan láthatott át ilyen gyorsan álruhái rétegein? – Mit tud az Álruhások Klubjáról?

– Mindent tudok az Álruhások Klubjáról, Mr. Rain. Én vagyok az egyik ember, aki a miniszterelnökkel közösen eldönti, hogyan vehetjük hasznát ennek a szedettvedett bandának Őfelsége szolgálatában. Simon szája tátva maradt. – Maga a Kobra. Most Daltonon volt a meglepetés sora. – Jelentősen emelte az ázsióját, hogy előrukkolt ezzel az intuíciójával, Simon. Örömmel látom, hogy maga végtére is igen intelligens. Honnan jött rá? Még a másik három előtt sem fedtem fel magam. Simon a fejét csóválta. – Komplett dossziéim vannak a Királyi Négyesről már évek óta. Tudom, mit esznek, mit isznak, kiket emlegetnek álmukban. Amikor Spencer Percevalt néhány hónappal ezelőtt meggyilkolták, és Lord Liverpool foglalta el a helyét a miniszterelnöki székben, tudtam, egy újabb tagot választanak majd ki, aki betölti Liverpool posztját. – Az informátorai bizonyára tévedtek, mivel én már attól a pillanattól fogva benne vagyok az ügyben, hogy Perceval kilehelte a lelkét. Már megint az embereim megfogyatkozása miatt történt hiba – futott át Simon agyán. – Én emlékeztem rosszul, uram. Az álruhások mindannyian szakterületük kiválóságai. – Véleményem szerint az álruhások nem mások, mint amit a nevük sugall. Lord Liverpool egyáltalán nem biztos abban, hogy ön is megérdemli az elődjének garantált szabad kezet, és mondanom sem kell, hogy a miniszterelnök engedélye szükséges a szervezetük további működtetéséhez. Maga hónapokig dolgozott, míg sikerült kinyomoznia, ki szivárogtatott ki információkat, minek következtében jó néhány emberét elvesztette. És milyen érdekes: az illető végül éppen az ön ajtaja előtt tűnt fel. Ezek után pedig nem jelentette, hogy elkapta az árulót, hanem házi őrizetbe helyezte, csupán bizalmi alapon – szűkült össze Dalton tekintete. Simon bólintott. – Aha. Szóval ez az oka, hogy pisztolyt fog rám. Úgy véli, én is átpártoltam.

– Uram, én senkiben sem bízom, csak és kizárólag Lord Liverpoolban. Még a másik háromban sem. Mivel a legjobb tudomásom szerint ön valószínűleg hivatalos megbízásból van most itt. Simon elvigyorodott. – Nofene! A nagyhatalmú Lord Etheridge fél, hogy az egyik embere merényletet követ el ellene? Mondja, hogy nem igaz! – A hatalom veszélyessé válhat, ha rossz kezekbe kerül. Lojális vagyok Őfelségéhez és a régensherceghez. Angliáért, és nem a saját meggazdagodásomért dolgozom. Egyesek elég nehezen tudják ezt felfogni. – Úgy tűnik, egy hajóban evezünk. – Simon széttárta a kezét. – És ez itt mind? – mutatott körbe. – A nagy része örökség, de néhány saját befektetésem is benne van. – Etheridge megvonta a vállát. – Már hozzászoktam, hogy gyanú övezi a vagyonomat, Simon. – Ez abszolút természetes. – De ahogy meggyújtotta azt a gyufát, egyáltalán nem volt természetes. Etheridge elmosolyodott és feltartott egy kis fadobozt. – Igen, ez egészen érdekes. Egy barátom találmánya. Ő Lucifer gyufájának nevezi. A gyufa fejét egy smirglipapírhoz kell dörzsölni, és csodálatos módon azonnal meggyullad. Simon tüstént ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megszerezze. Milyen nagy lehetőséget adna egy ilyen eszköz az álruhások kezébe! – Nekem is kell belőle. Hol lehet beszerezni? – Kétlem, hogy már gyártják valahol. – Az ön barátja elkészíti nekem és az álruhásoknak – jelentette ki határozottan Simon. Etheridge felvonta szemöldökét és a kezében lévő kis dobozkát tanulmányozta. – Értem. Ez felbecsülhetetlen értéket jelent majd önnek és az embereinek – dobta oda a dobozt Simonnak, aki mohón kapta el a levegőben, majd a zsebébe dugta. – Hálás köszönetem. – Csekélység. Ennek az embernek valóban csekélység. Enyhe neheztelés futott át Simonon.

– Ön tehát egy jómódú, partiképes, hatalommal bíró hazafi. – Mennyire lehet romlott ez az ember? – És feleségül akarja venni Agatha Applequistet. – Pontosabban Agatha Cunningtont. – Ó, igen. Természetesen ön tisztában van a hölgy családi viszonyaival. Meglep, hogy házasságot fontolgat az én első számú árulóm húgával. – Amennyire sikerült megbizonyosodnom róla, Miss Cunnington abszolút ártatlan ebben az egész ügyben. – Valóban. Egyetlen hibája, hogy szereti maga irányítani a dolgokat. Azt vette a fejébe, hogy kiderítheti bátyja hollétét. – Miért nem beszélte le erről a kockázatos akcióról? Hogyan engedhette, hogy ilyen veszélybe sodorja magát a hölgy? Simon arca elkomorodott, de nem válaszolt. Jól jönne ennek az önelégült hólyagnak, ha elvenné a lányt. Simon egy hetet sem adott Etheridge-nek ahhoz, hogy ugyanannyira beleszeressen Agathába, mint ő. – De hogy a lényegre térjünk, Simon, mi másért van most itt, ha nem azért, hogy kitapossa az utat valamelyik kollégám ambíciói számára? – Vizsgálódásom tárgya, hogy ön valóban kém-e – mondta Simon. – Meglehetősen gyanús életvitelt folytat, uram. A világtól visszavonultan. És a külföldi útjai? Nem igyekezett álcázni őket. Maga kém, igaz? A saját szakállára dolgozik. Most Etheridge arca vált bíborvörössé. – Ez szemenszedett hazugság – vágta rá azonnal. – Szállítmányozási érdekeltségeim vannak. És azért nem járok társaságba, mert megvetem az ostoba embereket és a felszínes fecsegéseiket. Simon mosolyát látva elhallgatott és grimaszt vágott. Az asztalra tette a pisztolyát, sokkal óvatosabban, mint ahogy korábban a kristálypoharat. – Fogalma sincs, mennyire irigylem magát, Simon. Borzasztóan hiányzik a terepmunka, mióta Lord Liverpoolnak dolgozom. Azóta csak a politikáról és a bírósági intrikákról szól az életem. – Én is rettenetesen utálnám – mondta együttérzéssel Simon. – Hát ezért fordult meg Maywell dolgozószobájában? Mert hiányolta a terepmunkát?

– A francba. Maga valóban olyan különleges, ahogy Liverpool állította. Honnan tud erről? – Egy lépéssel maga mögött voltam – nevetett Simon. – Agathával együtt. Etheridge székének elülső lábai hirtelen a földhöz csapódtak, ahogy a férfi meglepetésében előredőlt. – Agatha is besúgó? – A legragyogóbb partner, akivel valaha is dolgoztam. A legkreatívabb hölgy, és abszolút természetességgel tudja megnyerni bárki bizalmát. Jómagam azt gondoltam, a nő profi. Etheridge összecsücsörítette az ajkát meglepetésében. – És mindezeket az erényeket szemrevaló csomagolás rejti. – Méregetni kezdte Simont. – Tulajdonképpen kije maga Miss Cunningtonnak? A legborzalmasabb rémálma, gondolta Simon és elfordította a fejét. – Egy barátja. – Aztán figyelmeztető pillantást vetett Etheridge-re. – Olyan barát, aki igen nehezményezné, ha a hölgynek a legkisebb bántódása esne. Etheridge bólintott. – Egy barátja. És persze hetekig egy fedél alatt élt vele, kettesben. A lány pedig annyira ágyba vinnivaló. Simon, mintha puskából lőtték volna ki, azonnal átvágott a szobán, s az asztalon áthajolva máris Etheridge torkát szorongatta. A lordtól csak halk nyöszörgés tellett. – Álljon meg a menet, uram! Kitépem a mocskos nyelvét a szájából, ha még egyszer ilyen becsmérlő megjegyzéssel illeti őt. Etheridge nagy nehezen bólintott, és mindkét kezét felemelte egyetértése jeléül. Mikor Simon végre elengedte, lassú mozdulatokkal dörzsölgetni kezdte a torkát. – Megválaszolta a kérdésemet. Tudni akartam, valójában miféle érzéseket táplál a hölgy iránt. Azt hiszem, tökéletesen kifejezte az érzéseit. – Manipulatív féreg – mormolta Simon. – Nem azok vagyunk-e mindannyian? A pokolba. Igaza van.

20

Kilencet ütött az óra. A szolgák leszedték az asztalt Agatha magányos reggelije után. Zaklatott gondolataitól előző este olyan sokáig nem tudott elaludni, hogy lám, lekéste Simont és nem akarta megzavarni Jamie pihenését csupán azért, hogy legyen társasága a reggelihez. – Mit szolgáljon fel a szakácsnő a vendégeinek ma, asszonyom? – állt meg előtte Pearson. A csudába. Egy újabb nap, amikor elözönlik a látogatók. Agatha azt fontolgatta, beteget jelent, csak hogy megszabaduljon tőlük. – Azt hiszem, a szokásosat, Pearson. Nagyon a kedvükre valónak tűnt. – Felsóhajtott. – Vagy talán valami kevésbé ínycsiklandozót kellene készítenünk. Csigát csokoládéöntettel, hm? – A véleményemre kíváncsi, asszonyom? – Jaj, dehogy, Pearson. Már a hanglejtéséből süt a rosszallás. – Valóban, asszonyom. Agatha lehunyta a szemét. – Le tudná állítani ezt a rohamot egyetlen napra, Pearson? Lélegzethez kell jutnom. – Igen, asszonyom. Majd elintézem Istennel. Agatha felkapta a fejét, de Pearsonnak hűlt helye volt. Ezt vajon élcnek szánta? Épp Pearson? – Te jó ég, közeleg a világvége – mormolta. – Kár, mivel éppen most akartalak elvinni egy fagylaltra –sétált be lazán Simon a reggeliző helyiségbe. Nyomában friss tavaszi levegő áradt be az ajtón. Hirtelen vidámabb lett Agatha napja, fény és öröm ragyogta be. Mennyire hiányzott Simon, tiszta őrültség, gondolta. Sietnie kellene,

hogy megvalósítsa tervét, de pillanatnyilag azzal is beérte, hogy egy levegőt szívhat a férfival, akit szeret. Sóvárogva rámosolygott. – El akarsz vinni? Nem mehetek sehová, látogatóim jönnek. – Egy okkal több, hogy kimozdulj, ha engem kérdezel. Gyönyörű idő van. Süt a nap, kék az ég. Menjünk! Agatha mosolya kinyílt, ahogy a gyerekszerző akciójára gondolt. – Simon azt mondja: „Menjünk fagylaltozni.” Simon csípőjével az asztalnak támaszkodott. – Így van. Mindig azt kell tenned, amit Simon mond. Agatha felugrott. – Két perc, és készen vagyok. – Kifelé indult, majd az ajtónál hátrafordította a fejét. – Mondtam már, mennyire imádom a málnafagylaltot? Simon soha nem vágyott ellenállhatatlanul a málnafagylaltra, de most úgy érezte, ha nem ízleli meg, ha nem kap akár egyetlen cseppet, ott rögtön belehal. Természetesen elképzelhető, hogy attól támadt ez az érzése, hogy egy apró, rózsaszín fagyipötty éppen lecsurogni készült Agatha állán, hogy a mellére cseppenjen. Simon akkor és ott eldöntötte, ha valóban odacseppen, minden óvatosságát sutba dobja és követi a rózsaszín cseppecske útját. Vad víziók ragadták el, szinte látta, ahogy Agatha varázslatos melleit összekente az édes, rózsaszín szirup Szorosan megragadta az asztal szélét. Nadrágjának eleje annyira feszült, hogy csaknem szétrepedt, lélegzete felgyorsult. Minden érintett szerencséjére Agatha a zsebkendőjével letörölte az ominózus cseppet, miközben kizárólag a fagylaltjával foglalkozott. Milyen szörnyű, ha egy férfi nem tudja levenni a tekintetét egy meglebbenő zsebkendőről. Valamit kezdenie kellene ezzel a helyzettel. Komolyan elgondolkodik rajta. Később. Pillanatnyilag csak arra tellett tőle, hogy semleges módon reagáljon, miközben figyeli, ahogy Agatha érzéki örömet lel egy cukor, jég és málnaszörp keverékéből összefőzött, majd lefagyasztott nyalánkságban. Nyelve körbe-körbe járt a kis fagylaltlapáton lévő

jeges csemegén, majd visszahúzta rózsaszín ajkai közé, hogy kiélvezze édes zamatát. Istenem segíts, mindjárt meghalok, gondolta Simon. Roppant hálás volt, hogy egy eldugott asztalnál ültek, ahol Agatha hátrahajthatta súlyos özvegyi fátylát. Itt talán az ő nadrágjának kidudorodását sem veszi észre senki. – Mi jár a fejedben? Olyan furcsa az arcod. Simon hirtelen visszazökkent a valóságba, és figyelte, ahogy Agatha kecses mozdulatokkal törölgeti száját azzal az átkozott zsebkendővel, miután az utolsó nyalat fagylaltja is elfogyott. – Szinte még hozzá sem nyúltál a fagylaltodhoz. Követte tekintetével a lány ujját, amint az előtte álló kehelyben lévő, olvadt, citromízű szirupra mutatott. Csak nem fagylaltot rendeltem magamnak? Egek ura, pedig mindig is utáltam az ilyesmit, csodálkozott Simon. A málnafagylalt kivételével. Arra gondolt, valószínűleg nagyon meg tudná kedvelni a málnafagylaltot. – Agatha, megbocsátanál egy pillanatra? Válaszra sem várva Simon hátratolta a furcsa formájú széket, amin ült, és eltűnt az olasz fagylaltozóban. Agatha hátradőlt a székében, s odébbtette maga elől az üres kelyhet. Ha abszolút őszinte akart lenni magához – és megfogadta, hogy ezentúl az lesz –, be kellett ismernie, hogy minden tőle telhetőt elkövetett most, hogy felszítsa Simon vágyát. Lehet, hogy mégsem? Nagyszerűen érezték magukat kocsikázás közben, élvezték egymás társaságát, ahogyan régebben. Az időpont most nem tűnt megfelelőnek terve kivitelezéséhez, és boldog volt, hogy legalább egy pár percig nem kell színlelnie és csalnia. Aztán eszébe jutott, milyen rövid ideje maradt arra, hogy gyereket szerezzen Simontól. Mostanra már biztosan Simon gondolatai is efelé terelődtek. A délután folyamán már nem élcelődött és nevetgélt, de Agatha lefogadta volna, egyre többször ő jár Simon fejében. Simon már jó néhány perce elment. Agatha eközben egyre az otthagyott citromfagylaltot nézegette. Sajnos, mivel eltökélte, hogy nem óhajtja még jobban kipárnázni a csípőjét, hagyta, hogy a pincér elvigye a fagylaltos kelyhet.

Már kezdte fúrni az oldalát a kíváncsiság, amikor Simon visszajött és hűvösen rámosolygott, mielőtt újra helyet foglalt vele szemben. – Minden rendben? – Persze – válaszolta ugyanazzal a hűvös mosollyal. Agathának kezdett az idegeire menni ez a mosoly. Igyekezett kizökkenteni a férfit a közömbösségéből, az asztalra könyökölt és előrehajolt. A csudába a jó modorral. Elvégre küldetést teljesít. Egyik kezét előrenyújtotta és megsimogatta Simon kabát-ujját. – Mindig csodáltam, mennyire jól áll neked a kék. Kiemeli a szemed színét. Simon csak egy udvarias bólintással válaszolt, de a lány észrevette, hogy ádámcsutkája le-fel mozog. Nagyszerű. Még közelebb hajolt hozzá, hangját lehalkította. – Simon? Tudod, hogy miben tetszel a legjobban? A férfi közelebb hajolt, hogy hallja, és udvariasan érdeklődve hümmögött, miközben az az átkozott, hűvös közönyösség ült az arcán. Agatha lejjebb csúsztatta ujjait, és most már a csuklóját cirógatta a mandzsetta alatt. – A legjobban… bennem tetszel – suttogta. Simon felugrott, mintha arcul csapták volna. Egy csapásra eltűnt a közönyössége. Állát dühösen összeszorította, szeme sötéten villogott. – Azonnal hagyd ezt abba – mordult fel. – Miért? Nagyon szeretném, ha megbeszélnénk, mi történt azon az éjszakán. – Agatha… – Nem kell prűdnek lennünk, Simon. Ha hajlandó voltál részt venni abban, amit tettünk, légy hajlandó beszélni is róla. – Én… – El kellett gondolkodnom az indítékokon, ez igaz. De most, hogy már értelek, azt hiszem, jó okunk van… – Agatha! Éles tiltakozásával magára vonta a többi vendég tekintetét, és Agatha észrevette, hogy állkapcsa dühösen megfeszül. Elkapta a lány kezét és az ajtóhoz vonszolta, majd ki az utcára. Intett Harrynak, hogy álljon előrébb a kocsival.

– Simon… – Menj haza, Agatha. Vacsoránál találkozunk. Gyorsan besegítette a kocsiba és jelezte Harrynak, hogy vigye haza. Amint a kocsi elindult, Agatha kidugta a fejét az ablakon, és látta, hogy Simon sarkon fordul, és gyalog indul el az utcán. Úgy tűnt, egyáltalán nem volt rá hatással a lány merészsége. Milyen kiábrándító. Agatha arra gondolt, hogy… Ahogy tekintetével követte, Simon éles kanyart vett, majd oldalt fordult és ököllel rácsapott egy deszkakerítésre. A nő elmosolyodott és hátradőlt a kocsiülésen. Lehet, hogy mégsem annyira közömbös. Agatha határozott mozdulatokkal kötötte meg pongyolája övét. A ház csendes és sötét volt. Lehet, hogy valamelyik szolga még ébren van, de nem jönnek át a háznak ebbe a részébe, csak ha csönget értük. A vacsoránál egyáltalán nem látta Simont. Jamie kimerültségre hivatkozott, ezért Agatha ismét a szobájába vitte a vacsoráját. Eljött az idő. Eltervezte, hogy túlesik a dolgon. Küzd a jövendőbeli gyermekéért, és semmi sem állhat az útjába. Sem a lelkiismerete, sem az idegessége, sem a Simon reagálásától való félelme. Nem sok ideje maradt. Nem hiteles, ha egy özvegyasszony gyereke több mint kilenc hónappal a férje halála után jön a világra. Kisbabát akart, de nem azon az áron, hogy mindenki tudja róla, zabigyerek. Nem kérdés, hogy Simon nagyon dühös lenne, ha sejtené, mi a tervem. Olyan rettenetes volt a gyerekkora törvénytelengyerekként. Soha nem bocsátaná meg nekem, ha az ő gyerekének is ezt a sorsot szánnám. Mindörökre elveszíteném Simont, ha megtudná. Na és? Hiszen már így is elvesztettem, nem? – döbbent rá Agatha. Fejét egy pillanatra az ajtónak támasztotta, de keze az ajtógombon volt. Ha ragaszkodik új fogadalmához, miszerint tovább nem hazudik saját magának, be kell ismernie, hogy elhatározásában nagy szerepet játszik, hogy szíve repes a gondolatra, hogy ismét Simonhoz bújhat. Az, hogy egész nap látta őt, beszélt vele, szemben ült vele az étkezésekkor, szinte már több volt, mint amit el tudott viselni. Annyira boldogtalan volt, hogy a legszívesebben hátravetette volna a fejét és torkaszakadtából sikított volna a fájdalomtól.

A saját hálószobája szenvedte meg ezt leginkább, mivel amikor már túlcsordult lelkében a szomorúság, átvette helyét a düh. Nellie egy szót sem szólt a szobában szanaszét dobált párnák vagy a törött váza láttán. Agatha mégis észrevette, hogy az éjjeliszekrényén lévő, virágokkal teli váza egy olcsó darab, egyenetlen zöld bevonattal. Egy valóságos vihar készül kitörni. De nem ma éjjel. Ma nem lesz több tehetetlen sírás és gyerekes dühöngés. Ma ismét Simon karjaiban leszek. Keze remegése csillapodott, lélegzetvétele egyenletesebbé vált. Felvetette a fejét és kiment a szobájából. Nem kopogtatott a harmadik hálószoba ajtaján. Ehelyett merészen besétált, és az ágyán fekve találta Simont, aki egy könyvet tartott a kezében. Ez a szoba túl kicsi volt ahhoz, hogya kandalló mellett le lehessen ülni, de éppen ezért melegebb is. Simon tekintete sötét és megfejthetetlen volt. Lassan becsukta a könyvét és felült az ágyban. – Agatha, nem jöhetsz be. – Pedig itt vagyok. – Nem ismert rá a saját hangjára, annyira remegett. – Menj el. Agatha a fejét rázta, nem mert megszólalni, nehogy a hangja cserbenhagyja, csak kezdte kioldani pongyolája övét. Ha kísértésbe tudja hozni Simont a testével, lehet, hogy elfeledteti vele a fenntartásait. Simon egy pillanat alatt kiugrott az ágyból és megállt a lány előtt. Kezét a lányéra kulcsolta, hogy ne tudja kioldani a csomót. Agatha becsukta a szemét és belélegezte Simon illatát. Fahéj, melegség és egy csodálatos férfi. Elég közel állt hozzá ahhoz, hogy érezze a testéből áradó forróságot, és alig várta, hogy közelebb nyomulhasson az izmos mellkashoz. A férfin csak ing és nadrág volt. Agatha a nyitott ingnyakon át látta, ahogy a verőér lüktet, a legszívesebben rányomta volna az ajkát. – Ne küldj el. A csudába. Ez úgy hangzott, mint amikor egy kisgyerek alkudozik, hogy ne küldjék még aludni. Agatha átkozta büszkeségét, felemelte a fejét és belenézett Simon gyönyörű szemébe.

– Kérlek, ne küldj el. Hiányoztál. – Nagyot nyelt. Most már benne vagyunk. – Érezni akarlak. Simon testén remegés futott végig, szeme elsötétült, ahogy lenézett a lányra. Agatha kiszabadította egyik kezét a meglazult szorításból és a férfi arcához emelte az ujjait. Gyengéden végigsimított az arccsontján és az állán. Csak remélni tudta, hogy a fiának is hasonlóak lesznek a vonásai, így egyetlen nap sem fog elmúlni anélkül, hogy ha csak áttételesen is, de láthassa Simont. A szíve csordultig volt érzelemmel. Kibuggyant belőle a szó. – Szeretlek. Ez hiba volt. Azonnal észrevette, amint kimondta. Simon lassan felé hajolt, mintha meg akarná csókolni. A szóra felkapta a fejét, mintha a lány megütötte volna. – El kell menned, dámácska – szólt keserűen. – Nincs itt semmi keresnivalód. Egyetlen gyors mozdulattal a lány mögé nyúlt, kinyitotta az ajtót és határozottan kituszkolta Agathát a hallba. Az ajtó még nem csapódott be – teljesen –, de Agatha úgy érezte, mintha a szíve is odaszorult volna. Egyértelmű, hogy hatalmas hibát követtem el. Legközelebb nem szabad ilyen közel maradnom az ajtóhoz. Simon nekidöntötte a hátát az ajtónak, egyik kezével a mellkasát dörzsölte, hogy oldja a feszültséget. Egészen idáig órákon át bámult az átkozott könyvére, de nem látott semmi mást, csak az emlékképet, amikor Agatha csupaszon fekszik a szőnyegen és gyengéd tekintettel a kezét nyújtja felé. Aztán pedig, mintha a gondolataiból varázsolta volna elő, megjelent előtte, és ismét felajánlotta a testét és a szerelmét. Mennyit tud egy férfi elviselni? A keze még mindig remegett attól, hogy kituszkolta a lányt a szobából, ahelyett, hogy az ágyába vitte volna. Agatha megérintett és olyan gyengéd sóvárgással simogatta az arcom, hogy abban a pillanatban csaknem megadtam magam. S most ismét vele lehetnék. Megrontottam, ő mégis túltette magát rajta, ennél rosszabbat már nem tehetek vele. Agatha tudta és

teljesítette is a kötelességét, mégis önként jött ide hozzám, merengett Simon. Miért ne lophatnánk egy kis boldogságot ebből a megoldhatatlan dilemmából? Agatha intelligens nő, saját akaratából döntött így, nem egy ostoba kislány, akit én csábítottam el. Talán… Nem. Simon megesküdött, hogy soha többé nem sodor veszélybe senkit a foglalkozása miatt. Ha valami történne Agathával az ő személye miatt, képtelen lenne megbékélni magával. Megdörzsölte az arcát és lehuppant az ágyra, vakon bámulta a drapériákat. Nagyon hosszú éjszakának néz elébe. Újabb próbálkozás. Ezúttal a meglepetést fordítja előnyére. Az óra a hallban hajnali kettőt ütött, amikor Agatha csendben kinyitotta Simon ajtaját. Becsukta maga mögött, majd az ágyhoz lépdelt. A tűz még adott némi fényt, eleget ahhoz, hogy szíve vágtatni kezdjen a látványtól. Simon ruhátlanul aludt, szétvetett végtagokkal, mintha nyugtalan álmok miatt forgolódott volna egész éjszaka. Még ellazult állapotában is kidagadtak kemény izmai a mellkasán és a karján, s a halvány tűzfényben csodálatos árnyékok és formák rajzolódtak ki. Agatha most már biztos kézzel oldotta ki pongyolája övét. A selyem ruhadarab lecsúszott a válláról és a padlóra hullott a lábai köré. Most már ő is ugyanolyan meztelen volt, mint Simon. Kinyújtotta a kezét és megérintette a férfi vállát. – Simon… A férfi felriadt, és olyan gyorsan rántotta magára, hogy a lánynak elakadt a lélegzete. Ezután egy kar nehezedett a torkára, egy térd nyomódott a hasának, és leszorította őt a matracra. Ó, igen. Simon teljesen meztelen volt. A testüket csak egy összegyűrt szatén ágytakaró választotta el egymástól. Agatha érezte, ahogy Simon mellkasa nekifeszül, lehelete az arcát éri. Mindez sokkal élvezetesebb lett volna, ha a lány lélegzethez juthat. Ekkor a szikrázó szempár belenézett az arcába. – Agatha! Olyan gyorsan hengeredett le róla, ahogyan ráugrott.

A lány hálásan szívta be a levegőt, amint az erős kezek talpra segítették. – Fájdalmat okoztam? Tudsz beszélni? Agatha köhintett, majd megköszörülte a torkát. – Jól vagyok. Simon megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, majd szorosan magához húzta a lányt és köré fonta karjait. Agatha ellazultan dőlt a kemény, forró testnek, azt kívánta, bárcsak befúrhatná magát Simon bőre alá. Ott szeretett volna lenni. Hiszen hozzá tartozik. Ezért lepődött meg annyira, amikor ismét a hallban találta magát, kipenderítve. Ez alkalommal viszont teljesen meztelenül. Ahogy a szobája felé botorkált, egyetlen dologra tudott gondolni. Ha harc, legyen harc. *** Barikádozza el azt a nyavalyás ajtót? Simon idegesen járkált a kandalló előtt. A lába beleakadt valami selymes anyagba. Agatha pongyolája. Gyorsan letérdelt és felkapta, hogy kidobja a lány átkozottul határozott, csodálatosan formás, szinte ellenállhatatlan hátsó fele után, ahogy szalad vissza a szobájába. Ujjai összezáródtak a puha kelmén, az illata megcsapta. Ahelyett, hogy kidobta volna az ajtón – vagy inkább bedobta volna a tűzbe –, az arcához emelte. Jobb, ha megtartja. Talán ezzel el tudja téríteni a lányt attól, hogy illetéktelen helyekre mászkáljon. Visszament a kihűlt ágyához, ahol a takarónak most már halvány citrus- és virágillata volt. Ha szerencséje van, Agatháról álmodik majd, és nem ébred fel túl korán.

21

Másnap Agatha már pirkadat előtt felöltözve állt a szalonban. A falnak támaszkodva leskelődött kifelé a hallba az épp’ csak nyitva hagyott ajtó keskeny résén át. Nem hallotta, hogy Simon lejött volna, aki minden reggel igen korán elment titokzatos útjaira, és a lány most nem akarta elszalasztani őt. Megfogadta, hogy akár testszik Simonnak, akár nem, most kénytelen lesz őt végighallgatni. Feje kis híján lecsuklott és nekikoppant az ajtókeretnek, szemhéjai remegtek és csaknem leragadtak az álmosságtól. A mögötte lévő pamlag mintha hívogatta volna. Ezzel egyidejűleg újabb csábítás jelentkezett a reggelizőhelyiség felől áramló sültszalonna illat formájában. Ez utóbbi tartotta ébren. Hirtelen kinyílt a szalon ajtaja, és Agatha megriadt. – Én csak… Pearson kérdőn nézett rá kintről, a hallból. – Most szeretne reggelizni, asszonyom? Agatha rögtön a lakáj szemöldökére pillantott, de az egyenesen állt. Pearson nyilvánvalóan teljesen elfogadhatónak tartotta, hogy valaki az ajtó mögött rejtőzködve kémkedik az álsógora után. – Köszönöm, még nem kérek reggelit. Mr. Applequist felébredt már? – Igen, asszonyom. Button ment fel hozzá nem egészen tíz perce. – Ő csöngetett Buttonért? – A gazda soha nem szokott reggel csengetni érte, így Button igyekszik egy kicsit megelőzni őt.

Ez is teljesen rendjén való volt, mivel a lakáj szemöldöke továbbra is mozdulatlan maradt. – Aha. Nos, folytassa a dolgát, Pearson. – Igen, asszonyom. – Pearson elment, és úgy csukta be a szalon ajtaját, hogy pontosan akkora rés maradt, mint mielőtt kinyitotta volna. Agatha folytatta a virrasztást, és hamarosan elnyerte érte a jutalmát: meghallotta Simon lépteinek ismerős zaját, ahogy jött lefelé a lépcsőn. Pontosan a lány látószögében állt meg, és átvette a kalapját és a kabátját Pearsontól. A kék kabátját viselte, amely olyan különlegesen kiemelte szeme színét. Agatha még egy pillanatig gyönyörködött benne. – Mrs. Applequist még nem ébredt fel? – Mrs. Applequist még nem ült le reggelizni. El kell ismerni, Pearson kiváló lakáj. És ha szó szerint vesszük, nem is hazudott. Agatha kisurrant a szalonból. – Simon, beszélni akarok veled. A férfi megtorpant, majd megfordult. – Agatha! Te jó ég, mit keresel itt ilyen korán reggel? Azt hittem… – Itt abbahagyta és kissé elpirult. – Azt hitted, édesdeden alszom majd a múlt éjszakai kalandjaim után? – mosolygott rá bűbájosan. Már nagyon jól ismerte a lányt, mivel témát váltott. – Nos, dámácska… – Simon Rain, te egy gyáva fickó vagy. De most nem sétálsz csak úgy el a beszélgetés elől. Vedd tudomásul, nem dobhatsz ki engem ruhátlanul a saját házamban. Simon megállt. – Teljesen igazad van, dámácska. Ideje, hogy beszélgessünk. Intett a lánynak, hogy lépjen be a szalonba, majd követte őt. Agatha bement, bár a szeme sarkából figyelte, nem készül-e Simon megszökni. A szalonban megállt, majd megfordult, amikor a férfi belépett mögötte. Simon elindult felé, ő pedig már épp szóra nyitotta a száját… Amikor Simon a karjába vonta és ajkát az ajkára tapasztotta. A döbbenet örömmé olvadt, ahogy a lány átadta magát a csóknak. Simon

keményen magához szorította, ajka egyre követelőzőbb és tüzesebb lett. Csókjával letámadta, és a lány engedett a hódításnak. Haragja elszállt, térde elgyengült, amikor Simon végre elengedte. Agatha szédülten pislogott fel rá, miközben a férfi gyors puszit nyomott a homlokára. Majd sarkon fordult és egy szempillantás alatt kimasírozott a házból. A fészkes fenébe! Alattomos tolvaj. Agatha megzabolázta érzékeit és elindult Simon után. A hallban ott állt Pearson, kezében a lány kabátjával és kesztyűjével. – Úgy gondoltam, talán dolga végeztével enne pár falatot reggelire, asszonyom. Komoly arccal átnyújtott Agathának egy szalvétába tekert csomagot, aminek az illata gyanúsan emlékeztetett egy szalonnástojásos szendvicsére. A lány csak ámult. – Pearson, ha nem nagyapámkorú lenne, magához mennék feleségül. – Lábujjhegyre állt és megcsókolta a lakáj ráncos arcát. – Igen, asszonyom. Ezt sokszor hallom. – Ó, Pearson? Ez valami tréfa? – Nem, asszonyom. A lakájoknak tilos tréfálkozni. Ez a törvény. – Kitárta az ajtót. – Mr. Applequist most félúton van az önhöz bal felé eső háztömbhöz, asszonyom. – Köszönöm, Pearson. Agatha teljesen felbátorodott, hogy új szövetségesre lelt a lakájában, s gyors léptekkel és tojással teli szájjal Simon után iramodott. Először csak az volt a szándéka, hogy üldözőbe veszi az alattomos kurafit, és alaposan lehordja a sárga földig. De Simon léptei túl gyorsak voltak, és Agatha egyre nehezebben bírta tartani vele az iramot. Úgy döntött, addig követi, míg a férfi célhoz nem ér. Jó néhány terebélyes háztömb után Simon befordult egy csendes utcába, majd felment egy igénytelen külsejű kis ház lépcsőjén. Agatha megszaporázta lépteit, hogy le ne maradjon mögötte. A férfi azonnal bebocsátást nyert és eltűnt a szeme elől. A lány habozott. El akarta kapni Simont, de mi van, ha éppen valamilyen

titkos kémtevékenységet folytat? Nem vette volna a lelkére, ha miatta bukik le. A legjobb, ha megvárja és megtudja, miben sántikál. Égető kíváncsiságának persze semmi köze nem volt ehhez a döntéséhez. Mégis bosszantotta, hogy nem tud bekukucskálni a házba. Végignézte a földszinti ablakokat, de a sötétítőfüggöny mindegyiken be volt húzva. Ő is hasonlóképpen cselekedett volna, ha ennyire be lehetne látni hozzá az utcáról, viszont így meglehetősen nehéz kilesni valakit. Mozgásra lett figyelmes. A második emeleten kinyitotta a spalettát egy ápolónő ruhába öltözött, meglehetősen határozott külsejű nő. Agatha gyorsan az épület árnyékába rejtőzött. A szoba túl magasan volt ahhoz, hogy beláthasson, és semmit sem hallott, mivel az ablak még mindig csukva volt a kora reggeli csípős idő miatt. A csudába. Hát csak ki fog jönni előbb vagy utóbb. Épphogy sikerült megfigyelő pozícióba helyezkednie a ház sarka mellett, amikor kinyílt a bejárati ajtó. Óvatosan kikémlelt. Várjunk csak egy percet. Most el akarom kapni vagy nem? – dilemmázott. Természetesen elkapom. De ha nem fedném fel magam, vajon milyen káprázatos titkot tudhatnék meg? Simon a lépcső tetején állt az ápolónővel. – Tudom, hogy erősen reménykedik, uram. Minden tőlem telhetőt megteszek érte. – A leginkább abban reménykedem, hogy újra önmaga lesz majd, Mrs. Neely. – Szegény fiú. Óránként ismételgetem a nevét, ahogy ön kérte, és felolvasok neki. – Tudom. Nem is kérhetnék gondosabb ellátást. Egyelőre nem tehetünk mást, várnunk kell. – Igen, uram. Holnap is eljön? – Megpróbálok. Simon megfordult és elindult. Tekintete Agatha rejtekhelye felé villant. A lány gyorsan visszahúzódott. Vajon meglátott? – töprengett ijedten. Egy pillanatig a lélegzetét is visszafojtotta, majd újra kinézett. Simon jócskán lejjebb járt már az utcán, macskaszerű, kecses lépteivel.

Agatha megkönnyebbült sóhajjal eredt a nyomába. Igaz, ami igaz, hátulról is rendkívül vonzónak látta. Gyönyörű az idő egy sétához. Agatha azon kapta magát, hogy élvezi a kiruccanást. Egy órával később már nem volt annyira lelkes. Simon jól megfuttatta, Mayfair utcáin fel és le, sőt még azon is túl. Fogalma sem volt már, hol van, a lába fájt, és egyre éhesebb lett. Pearson mennyei szendvicse már csak távoli emléknek tűnt. Simon most haladt át egy kereskedőnegyeden. Textil- és ruhaüzletek sora, majd egy csábító étterem. Agatha eltökélte, hogy ellenáll a kísértésnek. Nem volt könnyű. A járdán egyre nőtt a tömeg, ahogy az idő haladt, és Agatha olykor szem elől tévesztette Simon kék kabátját és az ugyanolyan kék szalaggal díszített fekete kalapját. Egyszer csak nem látta sehol. Hová tűnt? Azzal sem törődött, hogy meglátják, felkapaszkodott egy lépcsősoron és onnan kémlelte az egyre nagyobb tömeget. Semmi. Végleg elvesztette Simont. És rádöbbent, hogy eltévedt. Simon kezet rázott a férfival, s közben néhány bankjegyet nyomott a markába. A férfi ekkor átadta új, barna hódprém kalapját, amely kiválóan illett Rain új, barna kabátjához, és Simon az Álruhások Klubja felé vette az irányt. Üldözője valószínűleg még most is a kék kabátját keresi a tömegben. Tudta, hogy most már megszabadult tőle. Tovább tartott, mint hitte. Rátapadt, mint a pióca, s ő megpróbálta lerázni. Először kifárasztotta, majd pedig összezavarta. A kabátcsere a legősibb trükk volt, viszont az egyik leghatékonyabb. A szem hozzászokik egy bizonyos dologhoz, például egy színhez, és csakis a színt követi. Változtasd meg a színt és elveszíted az üldöződet. Gyanította, hogy követik, mióta kilépett Agatha házából, mivel régóta kifejlesztette magában ezt az ösztönt. Csaknem biztosan tudta, ki az. Az ördögbe, Etheridge igen gyanakvó fajta. Simon fütyörészve, vidáman fordult be a klubba és megveregette az ásítozó Stubbs vállát. Most, hogy Ethelbert szerepét játszotta, mentesült a szokásos reggeli falmászás alól. – ’reggelt, Mr. Rai – akarom mondani, Mr. Applequist.

– Jó reggelt, Stubbs. Korán keltél ma reggel, igaz? Jackham itt van már? – Igen, uram. Ő küldött ki, hogy várjam magát. Azt mondta, egy portásnak az a dolga, hogy az ajtó előtt álljon. – Jóember, mit is csinálnánk nélküled? – Igen, uram. Köszönöm, uram. Simont ma új cél vezette a klubjába. Új küldetése volt valamelyik szerencsés álruhás számára. Ideje volt bizonyítékokat szerezni Dalton Montmorencyről, a disztingvált Lord Etheridge-ről, a Királyi Négyes nagyhatalmú tagjáról, mivel az úriember egyenletében még mindig volt néhány ismeretlen. Simon utálta az ismeretleneket az egyenletekben. Agatha közeledett az ajtó felé, melyen át Simon felszívódott. Egy fiatal, talán tizenhét éves fiú, kék-ezüst libériában állt az ajtónál, de meg sem mozdult, hogy kinyissa a lány előtt. Agatha a leghalványabb jelet sem észlelte. A dupla ajtó mindkét szárnyát egy faragott, stilizált madár díszítette. Méltóságteljes farktolla ismerősnek tűnt a számára. – Ó, hiszen ez egy lantmadár – mondta ki hangosan. A fiú megfordult, és megszemlélte a díszítést. – Csakugyan? Azt hittem, valami különleges fácánfajta. – Majd a lány felé fordult. – Keres valakit, kisasszony? – Simon Rainnel szeretnék beszélni – mondta óvatosan. – Mr. Jackhamre gondol ugye? – Nem, én valóban Simon Rainre gondoltam. A fiú gyanúsan méregette. – Miért keresi Mr. Raint? Ebben a pillanatban egy széllökés szélesre tárta a lány kabátját, a fiatalember szeme pedig az alakjára szegeződött. – Teringettét! – vált barátságosabbá a mosolya. – Tehát munkára jelentkezik. Miért nem ezzel kezdte? Közelebb hajolt a lányhoz. – Jobb, mint a kígyós mutatvány? Úgy tűnt, őszintén érdeklődik. Nos, erre a kérdésre kétféle válasz létezett. Agatha összehúzta magán a kabátját és jelentőségteljesen bólintott. – Nagyságrendekkel.

– Hű. – Stubbs lélegzete is elállt a csodálkozástól. Egy kis ideig még méregette, és Agatha szinte hallotta, ahogy a fogaskerekek lassan visszakattannak a helyükre. – Gondolom, most rögtön akar beszélni Mr. Rainnel? – Igen. Köszönöm. A fiatalember udvarias meghajlással nyitotta ki az ajtót és beengedte a lányt. Nagy tisztelettel vette el a kabátját és akasztotta fel egy díszes fogasra. Majd megköszörülte a torkát. – Lenne szíves itt várni? Rögtön szólok a tulajdonosnak. A tulajdonosnak? Szóval Simon nem csak egyszerűen egy kéményseprő, illetve tolvaj, illetve kém. Agatha a legszívesebben azonnal követte volna a fiút Simonhoz, de amikor bekukkantott az ajtón, ami mögött a fiatalember eltűnt, egy ijesztő, behemót alak mordult rá. Az óriás egy hatalmas húsvágó tőke előtt állt, pöröly nagyságú öklében egy félelmetes kést tartva, de a tekintete még ennél is félelmetesebbnek tűnt. A lány gyorsan kihátrált, majd ingerülten szemügyre vette a helyiséget, ahol a fiú hagyta őt. Különféle méretű asztalokat látott, volt köztük alacsony és kicsi, néhány nagyobb és kerek, körülöttük székekkel. Ebédlőasztalok lennének? Nem, kártyaasztalok. Játékbarlangba került? A terem nagy volt, bútorokkal több részre szeparálva. A túlsó oldalán egy pihenőhelyet látott, nagy, kipárnázott székekkel. Ezen az oldalon pedig játék- és biliárdasztalokat. A hosszú, keskeny helyiség távoli végében egy bársonyfüggönyökkel keretezett pódium állt. Csakis egy színpad lehet. Ó, a kígyós mutatvány! Vajon mit lehet előadni egy kígyóval? – Bocs, Mr. Jackham, Mr. Rain. Kinn vár egy nő, aki a tulajdonossal akar beszélni. Stubbs beljebb dugta a fejét a szobába, mintha egy titkot akarna megosztani. – Meglehetősen formás teremtés, uram. Mintha egy álomból lépett volna elő, ha érti, mire gondolok. Jackham tekintetéből látszott, hogy azonnal felfogta, mit akart mondani Stubbs, de Simon felemelte a kezét. – Jackham, ez túl van tárgyalva. A klubban nem dolgozhatnak lányok.

Stubbs a fejét csóválta. – Sajnálom, uram. Azt nem mondtam még, hogy a hölgynek van egy magánszáma. Azt állítja, „nagy-ság-ren-dek-kel” jobb, mint a kígyós mutatvány. Jackham esengő tekintettel bámulta Simont, míg az végül elnevette magát. – Na jó, rendben. Nézzük meg, mit tud. De ha felveszed, gondoskodj róla, hogy tudomásul vegye az itteni szabályokat. – Hát persze. – Jackham olyan gyorsan ugrott fel a székéből, mint hónapok óta egyszer sem. Egy fájós láb mit sem számít, ha haszonról van szó. Simon várt egy pillanatig, hogy biztos legyen benne, Jackham nem jön vissza azonnal, majd maga elé nyújtotta a lábát, és bokánál keresztbe tette. Váratlanul nagyot ásított. Nem aludt jól, ami nem is csoda, hiszen Agatha nem lopakodott be a szobájába. Visszatértek korábbi álmai, mint rendesen. Az álmok, melyekben látta, ahogy az emberei meghalnak, egyik a másik után, ő pedig képtelen segíteni nekik, pedig tisztában van vele, hogy ő küldte őket a halálba. Ren Porter is megjelent. A szeme nyitva volt, de vakon bámult, és szoborként, halkan közeledett Simon felé a rémálma közepén. De már régóta hozzászokott a bűntudat ösvényein tett álomutazásaihoz. Évek óta hű kísérői voltak. Agathával kapcsolatos erotikus látomásai viszont az ébredésig kísértették. A folyton visszatérő jelenet roppant egyszerű volt. A lány bejött hozzá, ő pedig magáévá tette. Újra és újra, éjszakáról éjszakára, az általa ismert összes módon, sőt néhány egészen új pózban is, amelyet valószínűleg a vágyakozás ihletett. Néha az aktus dühből fakadt és durva volt, ilyenkor a neheztelés tört elő belőle amiatt, hogy a lány hatalmat gyakorol felette. Máskor pedig lassú volt, mégis olyan szívbemarkoló, hogy amikor felébredt, kínozta az egyedüllét. És mindig felébredt, a fene egye meg! Minden átkozott alkalommal, még mielőtt elérkezett volna a kielégüléshez. Már benne mozgott a

lány testében. Agatha felsikoltott alatta vagy felette, és ő már közel volt, olyan nagyon közel volt… Ekkor azonban hirtelen felriadt, fájdalmas görcs rántotta össze, zihált, ágyéka lüktetett, s az aktus befejezetlen maradt. Ilyenkor következtek az álmatlanság órái – fájdalomtól elgyötörten, verítékezve virrasztott sokszor hajnalig. Ha még egy darabig eltart ez a tortúra, hamarosan járni is nehezére esik majd. Megrázta magát, elfojtotta ásítását és felállt. Miután egy percig figyelte a hallból behallatszó zajokat, tenyerét a kandallópárkány faragott rózsamintájára tette és egyet lökött rajta. Egy keskeny nyílás vált láthatóvá a kandalló és a könyvespolcok között. Simon gyorsan belépett rajta, s közben megállapította, hogy jobb lenne, ha kevésbé lelkesedne Agatha szakácsnőjéért, különben nem fog átférni a poros átjárón, mely a padlás felé vezet. Feebles rendkívül dühös volt. Csaknem két órán át követte a hölgyet, és végül az Álruhások Klubjánál kötöttek ki. Ő fél órán belül idesétált volna. Odacsoszogott Stubbshoz, aki a falnak támaszkodott. – Nők, eh! – csóválta a fejét Feebles utálkozva. – Nemtom, miről beszélsz – válaszolta Stubbs. – Mr. Rain tudja, hogy a kicsike bement? – Naná. Én magam szóltam neki. – Akkó’ jó. Feebles visszagyömöszölte a zsebébe a kezét és elfordult. – Aszonta, „Tartsd a szemed a hölgyön” – utánozta Simon hanglejtését. – „A hölgy biztonságára vigyázni kell.” – Haha! Ez a hölgy pontosan tudja, mit akar. Az átkozott Varázsló megmondhatta volna, hogy ne izgassa magát, szólhatott volna, hogy csak macska-egér játékot játszanak. Morgolódva, csoszogó lépteivel visszaindult a posztjára, hogy tovább figyelje a Carriage Square-i házat. Amikor a konyha felőli ajtó kinyílt, Agatha már alaposan felkészült, hogyan semlegesítse Simon haragját, amiért titokban követte őt. Ám nem Simon lépett be, hanem egy őszes hajú, erősen bicegő alak, aki úgy bámulta Agathát, mintha egy darab sózott lazac lenne

egy tálcán. A nő azonnal becsukta a száját és bizalmatlanul nézett vissza rá. Vajon Simon küldte ide, hátha elijeszt vele? – Nos, akkor hadd nézzem meg jobban – forgatta meg az ujját a levegőben a férfi. A lány elhatározta, hogy addig nem szólal meg, míg ki nem derül, mi folyik itt. Engedelmesen körbefordult. Amikor ismét szemben állt a fickóval, az arckifejezéséből látta, hogy határozottan elégedett. – Ez mind a sajátja? Nincs kitömve vagy ilyesmi? Kitömve? Micsoda ötlet! – Mit képzel? – Na, nem kell azért leharapni a fejemet. Az embernek joga van tudni, mire számítson Bár úgy tűnt, a fickónak tetszik Agatha kinézete, egyáltalán nem látszott felajzottnak. A lány megnyugodott, amikor meggyőződött róla, hogy erényét nem fenyegeti közvetlen veszély. Sőt, mivel a férfi biceg, könnyen el tudna szaladni előle, ha úgy hozza a helyzet. Most már, hogy kissé jobban érezte magát, sikerült egy mosolyt kipréselnie. A férfi pislogott, és összedörzsölte a tenyerét. – Nos, maga tényleg szemrevaló teremtés, ahogy Stubbs is mondta. De figyelmeztetnem kell, a házirend nem engedi a kurválkodást. Ha ilyen szándékkal jött, sétálgasson csak továbbra is az utcán. Kurválkodás? Kurválkodás? Döbbent hallgatása önmagáért beszélt, mivel a férfi bólintott. – Akkor rendben. Értjük egymást. Na, mit tud felmutatni nekem? Egek. – Á, nos… mire is érti, pontosan? – Atyavilág, úgy beszél, mint aki a felső tízezerből jött. Hol szedte fel ezt az úri beszédstílust, kislány? – Ööö… Mindig is képes voltam rá. Hallania kellett volna, amikor a királyt alakítottam. A férfi összeráncolta szemöldökét. – Ez a mutatványa? Utánozza a bolond királyt? Nemtom, lennee igény az ilyesfajta szórakoztatásra…

Agatha most kapcsolt, hogy a fickó azt hiszi, szórakoztató műsorával itt akar állást kapni. Kinyitotta a száját, hogy felvilágosítsa, aztán gyorsan be is csukta. Mi lenne, ha sikerülne elintéznie, hogy felvegyék? Szeretné látni a helyet működés közben és kideríteni, milyen szerepet tölt be itt Simon. Szórakoztató műsorszám. Hát, aligha tudná magát eladni énekesnőként vagy zenészként. A zongoraleckéi hirtelen szakadtak félbe az anyja halálakor. Apja látszólag teljesen meg is feledkezett róluk, Agatha pedig nem erőltette. Nem hitte, hogy elő tudna adni bármiféle történetet, amellyel elszórakoztathat egy úriemberekkel teli klubot. Hiszen a tagok inni, kártyázni és kígyós mutatványt nézni járnak ide. – Kártya! Kiválóan tudok kártyázni. A férfi gondterhelten ráncolta a homlokát. – Osztó akar lenni? Háááát… Agatha nem állította, hogy osztó lenne. Vajon tényleg felvesznek valakit, aki kiosztja a kártyalapokat? Miért nem egymás után sorban osztanak az urak? Lehet, hogy azért kell egy osztó, hogy fair legyen a játék? – Ó, azt akarja, hogy csaljak maguknak! A férfi szeme elkerekedett, és egy pillanatra Agatha azt hitte, megsértette őt. De a szemébe költözött vidámság elárulta, hogy a lány rátapintott a gyenge pontjára. – Képes rá? Olyan jól tud osztani? Át tudná verni a piti balekokat? Hogy tudna-e csalni? Hát, ha van egyáltalán olyan, amiben Agatha kiváló, az éppen a kártyacsalás. Ha valaki férfiak közt nő fel, mindenképpen igyekszik valamiben fölébük kerekedni. – Szeretne kipróbálni? A fickó olyan gyorsan ültette le egy asztalhoz egy pakli kártyával a kezében, hogy a zöld filcbevonat összefutott a szeme előtt. – Blackjack – követelte a férfi. Agatha elkezdte keverni a kártyákat. Úgy döntött, kissé rá is játszik, és olyan gyorsan kevert, hogy a lapok szinte összefolytak. Aztán újabb módszert vetett be, ezúttal a lapok ívben repültek át egyik kezéből a másikba. Igen látványos mutatvány

volt, természetesen, ugyanakkor lehetőséget nyújtott arra, hogy láthassa a kártyák képes oldalát. – Nagy értékű vagy kis értékű kártyát akar? – Osszon egy tűrhető lapot, hogy hajlandó legyek tétet tenni, aztán pedig rontsa el. Agatha jóváhagyólag rámosolygott, mivel ez volt az egyik kedvence trükkje. Osztott egy hármast, majd még egy lapot, és észben tartotta a kiosztott lapokat, miközben megállás nélkül beszélt. – Tudta, hogy a mai kártyapaklikat a feltalálója eredetileg csak gyerekeknek szánta? Fogalma sem volt, hogy ez igaz-e, de figyelemelterelésnek és nem oktatásnak szánta. – Ám amikor a szegény kiskölykök kezébe adta, rájött, hogy nem tudták megjegyezni, milyen lapokat kaptak. Csábosan előrehajolt, és a fickó szemöldöke kissé megemelkedett, mivel képtelen volt nem belelesni a lány dekoltázsába. Istenem, mennyire kiszámíthatóak a férfiak! Mialatt így lefoglalta, odacsempészte elé a pakli aljából a lehető legrosszabb lapot. Szórakozottan vette ki és úgy tette a többi lapra, hogy oda se pillantott. – Mennyi hiányzik még a huszonegyhez, uram? A férfi lenézett. – A büdös francba! Kiterítette a kártyáit az asztalon. Agatha odahajolt, hogy megnézze őket. Hmm. Honnan a bánatból jött ez a kettes? Nyilvánvaló, hogy a nőnek nagy gyakorlata van. Mégis valóban szörnyű lapja jött össze. Pedig a lány mosolyogva osztotta neki. Még most is alig tudta levenni a szemét rémes lapjáról. – Meg tudja csinálni egy teljes asztallal is? Akár egész éjszaka? Mit szól ahhoz, hogy ha hagyunk valakit nyerni egy kicsit, majd engedjük, hogy a többiek beérjék, aztán mindegyiküket egyszerre megkopasztjuk? – Nem akarom ilyen nyíltan csinálni. Talán csak miután már rendesen a pohár fenekére néztek. – Hogy maga micsoda ragyogó kislány, hallja-e! Van valami kissé feltűnőbb ruhája? Valami mutatós, ami a felsőbb osztályok eleganciájára hajaz? De legyen kihívó dekoltázsa, tudja, hogy elvonja a figyelmüket a kártyáikról.

– De uram, még elpirulok – élcelődött Agatha. – Csak nem azt mondja, hogy maga nem a kártyáira figyelt egész idő alatt? A férfi arca felragyogott. – Erről van szó! Ha rajtakapja őket, hogy magát bámulják, biztos, hogy egyik sem lesz hajlandó elismerni, nemde? Ó, maga egy igazi kincs! – nyújtotta kezét a lány felé. – A nevem Jackham. Isten hozta az Álruhások Klubjában, Miss… Agatha agya teljesen leblokkolt. Egy név, jusson már eszembe, mindegy milyen. – Nellie Berth! – Gondolatban bocsánatot kért a kis szobalányától. Hiszen ezzel biztosan nem árt neki. – Nos, Miss Berth, fel van véve. Mint már említettem, a tulajdonos szigorú szabályokhoz ragaszkodik. A klubon belül nincs kurválkodás. – A férfi egy kissé elpirult. – Na, nem mintha feltételezném önről, hogy az. És persze, szabadidejében azt tesz, amit akar, ha érti, mire gondolok. De amíg a klubban tartózkodik, mindenkor úrinőként kell viselkednie. – Azt hiszem, megoldható – szólt Agatha szárazon. – Jó kislány. Már ma este kezdhet, de először ne vegye túl komolyan. Csak azon igyekezzen, hogy a balekok örüljenek, és itt-ott csípjen le a pénzükből. – Hátranézett a válla felett, majd közelebb hajolt a lányhoz. – Apropó, még egy dolog. Agatha is közelebb hajolt, bár rajtuk kívül egy lélek sem volt a helyiségben. – A hátsó teremben lévő fiúknál tilos a csalás. Sem a klub, sem ön nem csaphatja be őket. Ezt jól jegyezze meg. A balekok az elülső helyiségben tartózkodnak, a Varázslóhoz tartozó fiúk pedig a hátsóban, és ez itt kőbe vésett szabály. Agatha komolyan bólintott, de fejében forogni kezdtek a kerekek. A fiúk a hátsó teremben vannak? Ki az a Varázsló? Simon? Te jó ég, a játékbarlang egy kémhálózatot rejt? Az Álruhások Klubja. Milyen fantasztikusan rafinált és ördögi! Amint felvette a kabátját és elindult kifelé, udvariasan integetve Mr. Jackhamnek, rájött, hogy belekeveredett valamibe, amiről Simon azt akarta, ő soha ne szerezzen tudomást.

És most hogy jut haza? Aztán meglátta, hogy a fiatal portás visszatért a helyére. – Uram, megkérhetném, hogy hívjon nekem egy bérkocsit? A fiú csaknem kezét-lábát törte, hogy kedvére tegyen. Sípjának fülsiketítő hangja megrezegtette a levegőt, és egy kocsi szinte azonnal meg is állt. Agatha megmondta a kocsisnak az úti célt, majd Stubbs nagy tisztelettel besegítette őt az ülésre – Remélem, hamarosan visszatér, kisasszony. Agatha rámosolygott. – Már ma este. – Terjeszteni fogom a hírt, annyi szent. Ha nem vagyok túl indiszkrét, kisasszony, megmondaná, mit fog viselni ma este? A lánynak bevillant, hogy ez valóban komoly probléma. Édes istenem! Mit viseljen egy játékbarlangban a kártyaosztó hölgy? – Valami… hmmm feszeset? – Helyes! – a fiútól csak ennyi tellett a hír hallatán. Agatha felkacagott, amikor a kocsi elindult. Úgy látszik, újabb hódítással dicsekedhet. Ez a fiú is legalább annyira odavan érte, mint Button, csak teljesen más okból. Button! Hát persze! Ha valaki, hát Button fel tudja majd öltöztetni egy játékbarlangban való éjszakai munkához.

22

– Nem értem, asszonyom. Egy kártyaosztó a játékbarlangban? Miért óhajt ilyen ruházatot ölteni? Agatha sóhajtott. Nem hitte, hogy Button szándékosan akar ellenkezni vele, mégis kezdte elveszíteni a türelmét. – Ez csak egy… kis szalonszínház. Színjáték. Button szeme felragyogott. A lány egyértelműen rátapintott kedvenc témájára. – Színház! Ó, asszonyom, jól ismerem azt a világot. Hadd küldjem el önt egy barátomhoz, aki színházi ember. Tudja, valamikor öltöztetőként kezdtem a Drury Lane Színházban – szólt szerényen. – Az ilyesmiről az ember általában nem beszél a munkaadójának, természetesen, de azt hiszem, bízhatom önben, asszonyom. – Igen. – Agatha mosolygott. Saját kis klikkje kezdett egyre érdekesebben alakulni. Egy kéményseprő-tolvaj-kém, egy viccelődő lakáj és egy ruhamániás komornyik. – Magára bízom magam, Button. Rendelkezzék velem. Aznap este Simon nagyot nyújtózkodott az íróasztalánál, fejét forgatta, hogy enyhítse a görcsöt a nyakában. A polcon lévő óra kilencet mutatott, de bizonyára nem jól jár. Vagy mégis? A pokolba! Agatha mostanra már valószínűleg lyukat járkált a szőnyegbe. Furcsa elégtétellel töltötte el a gondolat, hogy valaki várja őt. Vigasztaló. Persze ebben a kis barátságos ábrándozásban nem szerepelt, hogy a lány dühös rá a ma reggeli trükkje miatt. Miután elhatározta, hogy a lehető leggyorsabban ki kellirtania magából ezt a gondolatot, úgy döntött, nem megy haza.

Ebben az időszakban Jackham általában a földszinten szokott lenni és figyeli, hogyan költik a pénzüket a balekok. Simon úgy gondolta, megkockáztatja, hogy beoson az irodába. Nem volt hangulata átmászni az ablakon és végigsétálni a keskeny párkányon a konyhán keresztüli titkos bejárathoz. Túl barátságtalan, esős idő volt. Hangtalanul végigment a sötét átjárón a kandallónál lévő kijárathoz, majd hallgatózni kezdett. Egy pisszenés sem hallatszott a fal túloldaláról. Éppen csak egy pár milliméternyire nyitotta meg a rést, amikor dermedten megállt. Jackham irodájában világos volt. A fukar Jackham soha nem pazarolta az olajat, csak akkor gyújtott lámpát, ha valóban szüksége volt rá. Most viszont nem lámpa égett. A fény halvány és vibráló volt. Gyertya. Jackham nem szokott gyertyát használni. Költségesnek és veszélyesnek tartotta. De akkor ki járkál Jackham irodájában? A gyertya kialudt. Simon egy szempillantás alatt kinn volt az átjáróból, lekuporodott és támadásra készen állt. Fülelt, hogy hall-e zörgést vagy lélegzést, ami elárulná, merre van a betolakodó. Aztán felállt. A pokolba! Elszalasztotta, akárki volt is az. Gyorsan és nesztelenül az ajtónál termett. A gyertyát az imént fújták el, amikor távoztak, mivel a viasz és az égett kanóc szaga az ajtó mellett volt a legerősebben érezhető. Aztán másféle illat kúszott át a levegőn. Virágos parfümé, kis citromos beütéssel. Ezt az aromát nagyon jól ismerte. Agatha? Simon kisietett a sötét helyiségből, mit sem törődve azzal, hogy megláthatják. Ment az orra után, a rövid előcsarnokon át az álruhások titkos kamrájáig, ahol a tulajdonképpeni munkákat végezték. A lány nem volt ott, de illata a dohányfüstön át is érződött, és nyilvánvaló jelenlétéről árulkodott a többiek zavart mosolya. Cherchez la femme. A francba, mennyire igaz! Hogyan jutott be a lány? Milyen piszkos, hazug, manipulatív trükköt találhatott ki, hogy beférkőzött az ő világába? Simon folytatta a

kutatást, keresztülcsörtetett a konyhán, ahol rácsodálkozott Kurt, a szakács arcán ülő bamba vigyorra – akit nem azért illettek a séf névvel, mert szakács volt, hanem mert ő volt a legügyesebb késelő Angliában. Agatha elbájolta Kurtot? Te jó ég! Őrült ez a nő? Simon megállt, aztán belépett a játékterembe. Oda sosem járt, mivel titkolni akarta a kilétét. Most kétszeresen is veszélyes volt megjelennie, mivel néhány túlzott előjogokkal rendelkező fiatalember, aki gyakran járt a klubba, már találkozhatott vele Mortimerként vagy Ethelbertként. Nos, Ethelbert most megjelent. Simon kisimítgatta a kabátját. Még mindig nappali öltözékben volt, de ez kevésbé volt kellemetlen, mint az, ha gyűrött a ruhája. Hetykén félrecsapta a fején a kalapját és a konyhaajtón át belépett a terembe. Senki sem vett róla tudomást. Mindannyian a Blackjack-asztalnál tömörültek, háromsornyi vastagságban. Mivel ennyien nem tudtak egyszerre játszani, valószínűleg egy rendkívüli nyerési sorozat volt folyamatban, vagy valami egész más dolog vonzotta a figyelmüket. Gyorsan az ajtóhoz lépett és kalapját Stubbs kezébe nyomta. – Mr. R… – Applequist, Stubbs, Applequist. Hol van a nő? – Ó, Miss Berth? – Kicsoda? – Nellie Berth, az új osztónk. Mr. Jackham nem mesélte önnek, uram? Jó ötlet, nemde? Egy női osztó legalább olyan jó, mint egy kurva, pláne ha úgy is néz ki. Simonnak eszébe jutott, hogy így hívják Agatha szobalányát. Legalább annyi esze volt a kis holdkórosnak, hogy álnevet használt. De hatalmas kockázatnak tette ki magát. Az itteni vendégek közül jó néhány akadt, akivel heteken át együtt vacsorázott és táncikált. Valaki biztos, hogy rájön, honnan ismerős. Simon az asztalhoz furakodott, amilyen közel csak tudott. Elég magas volt ahhoz, hogy átlásson a többiek feje fölött. Úgy érezte magát, mintha valaki alaposan gyomron vágta volna. Mivel az előtte lévő asztalnál, kikenve-kifenve, elegáns, de igen merész, tollakkal ékesített selyemruhában, egyszerre harminc férfival

flörtölve ült egy sikeres, ízig-vérig félvilági nő. Egy ragyogó, kifestett teremtés. A vad fantáziák és szenvedélyek asszonya. Egy pénzért bármire kapható nőszemély. Simon kimagaslott a tömegből és várta, hogy a lány évődő tekintete rászegeződjön. Egy játékoshoz hajolt, aki éppen nyert, lassú mosolyt küldött felé, és a pakli szélét szórakozottan a nyakához ütögette. A férfi csaknem rábukott a varázslatos kebelre, annyira bámulta. Simont szinte ellenállhatatlan kényszer fogta el, hogy adjon egy pofont a fickónak. Közben pedig abszolút biztos volt benne, hogy Agatha a pakli aljáról csúsztatott oda egy kártyát. Csalt. Vajon ezen miért nem lepődött meg Simon? És ekkor Agatha meglátta őt. Kissé mintha megijedt volna. Nehéz volt megállapítani a vastag festékréteg miatt, de Simon úgy vélte, el is sápadt. Bizonyára nagyon ideges is lett, mivel Simon még életében nem volt ilyen kegyetlenül dühös. Ekkor a lány vakmerően ráhunyorított, és figyelmét újra a játékra fordította. – Ó, uram. – Jackham állt a könyökénél. – Látom, már felfedezte a legújabb kincsünket. Beszáll egy játszmára? Jackham igen óvatosan viselkedett. Korábban soha nem látta még itt Simont, és látszott rajta, fogalma sincs, mit kezdjen vele. – A nevem Ethelbert Applequist, jóember – szólt vontatottan, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét Agatháról. – A hölgy igen… érdekes. Hol találta? – Ma délután bukkant fel, épp miután – vagyis körülbelül akkor, amikor ön megérkezett. A portásom jött be és újságolta el, hogy egy újabb attrakciót tud ajánlani nekünk. A fészkes fenébe. A lány követte őt mindvégig. Már megint alábecsülte. – Mit keresett ez a hölgy az ön irodájában, uram? – kérdezte halkan Simon. – Ó, csak egy új kártyacsomagot hozott el onnan. Az egyik játékos meggyűrt egy kártyalapot. Simon még csak nem is ostorozhatta Jackhamet a hiszékenységéért. Hiszen ő maga is újra és újra áldozatául esett a lány varázsának. Jackham továbbra is Agathát bámulta részeg vigyorral, mintha nem tudná eldönteni, a fejére koppintson-e vagy bérelje ki egy éjszakára. Mindannyian elolvadtak tőle – Jackham, Stubbs és Kurt is.

Simon a legszívesebben a karjánál fogva ráncigálta volna ki Agathát a klubból. Bele akarta dobni a folyóba, de eszébe jutott, hogy a tulajdon emberei képesek lennének fellógatni őt, mielőtt megtehetné. Ám védelmező lovagjai nem lesznek mindig a lány körül. Előbb vagy utóbb majd csak egyedül találja. És akkor tesz róla, hogy Agatha nagyon megbánja ezt a kis kalandját. Az éjszaka egyrészt nehezen telt, másrészt szinte elrepült, miután Simon odalépett a lány asztalához. A férfi szép arca igen zordra változott, mígnem Agatha úgy döntött, Simon csak tréfál. Legalábbis remélte. Valójában mennyire lehet dühös? Végtére is Agatha nem csinált semmi mást, csupán követte őt. És hazudott, hogy bejusson a klubba. És úgy nézett ki, mint egy kurtizán. Igaz, a minőségibb fajtából. Túl késő, jutott eszébe Jamie egy nappal azelőtti mondása. Korábban a titkos rejtekhelyére követte Simont egy óriási fához a pataknál. Simon dühös volt, amikor meglátta, pláne, hogy a lány kacarászott és ugratta őt. Haragja hetekig tartott. Úgy tűnt, hogy egy titkos hely vonzereje éppen a titkosságában van. Amint valaki más is felfedezte, és Simon tudta, hogy bármikor megtalálhatják ott, odalett az öröme. A romok is mindörökre elvesztek Agatha számára, azzal, hogy Reginald egy órácskát ott töltött. De Simon nem gyerek. Ez pedig nem egy titkos kastély. Sok ember jár ide mindennap. Tehát nem stimmel a hasonlat. Vagy mégis? Az utolsó játékosok is távoztak végre – Agathának nem volt szíve „balekoknak” nevezni ezeket a drága fiúkat –, Jackham féktelen jókedvvel számolta össze a bevételt. Úgy tűnt, a becsületes úton szerzett pénz nem volt olyan becses számára, mint az összecsalt. Agatha kimerült. Az arca fájt a folytonos mosolygástól, a kínzóeszköznek is beillő fűző, amit Button szorított meg rajta, mélyen belevágott a húsába. A legszívesebben hazaindult volna, de Jackham közölte, hogy a tulajdonos beszélni akar vele. És persze ő is beszélni akart a tulajdonossal.

Stubbs szédelgett át a játéktermen, ásítozott és a padlót seperte, vajmi kevés hozzáértéssel. Végül feladta, és inkább bement Kurthoz, hogy segítsen kitakarítani a konyhát. Agatha a pódiumhoz sétált. Stubbs végre elmondta neki, milyen volt a kígyós mutatvány. Most megpróbálta elképzelni, hogy egy hiányos öltözékű nő táncol egy óriáskígyóval, mely szalagként tekeredik kinyújtott karja köré. Na, ezt nem vállalná. Egyik ujját az ajkára téve latolgatta a lehetőségeket, amikor meghallotta Simon lépteit. A válla felett hátranézett rá, majd újra a színpad felé fordult. – Azon tűnődöm – dünnyögte –, nagyon nagy volt-e az a kígyó? – Ó, igen – válaszolt könnyedén Simon. – Legalább három méter hosszú. Azt hittem, a szegény nő fel sem tudja emelni. – Elmosolyodott, ahogy felidézte magában a képet, és Agatha a legszívesebben felpofozta volna. – Igazán nagyszerű műsor volt. Legalább annyira, mint amilyet ma te adtál elő. Mondd, meg sem fordult a fejedben, hogy valaki felismeri benned özvegy Applequistnét? – Még te is alig ismertél rám, pedig te aztán jóval többet láttál belőlem, mint ők. – Nem egészen olyanra sikerült a válasza, amilyennek szánta. Megfordult, hogy szembenézzen a férfival, állát felvetette. – Szóval van egy újabb titkod. – Tehát követtél. Nagyszerű vagy lopakodásban is. – Ó, Simon, csak nem gondoltad komolyan, hogy átejthetsz egy kabátcserével? Hatéves koromban vettem be utoljára ezt a trükköt. Tudom, hogy a személyt kell figyelni, nem a ruházatát. – Látom, korán kezdtél beletanulni szokatlan hivatásodba. – Ahogyan te is. Kéményseprő, tolvaj, kém. Most pedig egy játékbarlangot működtetsz. – Hogy pontosítsak: tulajdonos vagyok. Jackham a működtető. És ez nem játékbarlang, hanem úriemberek klubja. – Valóban. Az Álruhások Klubja. Ebben az esetben minden férfinak bizonyítottan rendelkeznie kell az átváltozás képességével, ha a klub tagja akar lenni. – Ha ez ilyen egyszerű lenne, biztosan sok nő is csatlakozna. Veszélyes terep. Ideje témát váltani.

– A te pozíciódban nem kellemetlen, hogy szembemész a törvénnyel? Simon vállat vont. – A kártyázás és a szeszes italok fogyasztása nem ütközik törvénybe. – Kaján mosolyt villantott a lányra. – Sőt, a kígyókkal való tánc sem. – Igaz – mondta Agatha, és elgondolkodva nézett rá. – Végül is minden nő táncol kígyókkal előbb vagy utóbb, nemde? Simon tekintete ködössé vált. – Ez telibe talált. Majd közelebb lépett és a lány észrevette a szemében megvillanó fényt. Ah! Végre telibe találtam, ébredt rá. – Sajnálom, hogy bezavartam a kis kémklubodba, Simon. Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekes örömet lelsz a titkolózásokban. – Azt hiszed, azért vagyok mérges, mert leleplezted a titkomat? – Persze. Meglehetősen infantilis dolog tőled… Simon újra elvesztette önkontrollját. Két kézzel megragadta Agatha vállát és közelebb húzta őt magához. – Hihetetlen, amit művelsz! Fittyet hánysz a parancsokra és a biztonságodra, egyedül kóricálsz London utcáin, úgy öltözködsz, mint egy kurtizán, és parádézol harminc férfi előtt, akik bármelyik pillanatban felismerhetnek – kockázatod azt a csinos kis nyakadat valamiért, amit én csupán meggondolatlan kunsztnak tartok, és ezek után azt hiszed, a saját „kis titkom” miatt vagyok rád dühös? – csóválta dühösen a fejét. A végén már kiabált. – Ó… ezért – mormolta a lány. Simon nagy erőfeszítések árán visszafogta magát. – Pontosan ezért! Hogy a fészkes fenébe képzelted ezt? Agatha lassan felvonta egyik szemöldökét és csípőre tette mindkét kezét. – Ilyen hangon nem beszélhetsz velem, Simon Rain. A magam ura vagyok, ezt vésd az eszedbe! – A magad legádázabb ellensége vagy, te eszetlen kis őrült! – Nincs jogod hozzá, hogy parancsolgass nekem. Nem vagy a férjem! Nem vagy a bátyám, sem az apám, sem a szeretőm, ahogyan azt abszolút egyértelműen a tudomásomra hoztad tegnap éjjel!

Igaza van. Egy nulla vagyok, egy felkapaszkodott Cheapside utcai fickó, aki mindenkit veszélybe sodor, aki a közelébe kerül. Valóban nem vagyok senkije sem. Nem tudta elviselni, hogy a lány ezt így a szemébe mondta. Ismét megragadta a vállát, hogy közelebb húzza magához és beléfojtsa a szóáradatot – a szájával. Agatha édes volt és forró, és minden egyéb, amit Simon valaha is kívánt. A szenvedélyre válaszul hozzápréselődött a férfihoz, de még mindig nem volt eléggé közel. Simon ügyesen hátrébb irányította pár lépéssel, egészen a biliárdasztalig. Kezeit lecsúsztatta a fenekén, megragadta azokat a buja félgömböket egyetlen önkényeztető pillanatig, majd felemelte a lányt és ráültette a keret szélére. Mivel most már magasabban volt, Simon könnyebben bele tudta fúrni a fejét a keblei közé, ahogy ma este a klubban szinte minden férfi szerette volna. Nem tudott parancsolni a kezeinek. A lány nyaka, válla és feltárt kebleinek puhasága teljesen elvették az eszét. A lány a selyembe burkolt makacsság fantáziaszülte teremtménye volt, és Simon képtelen volt betelni vele. Agatha keze Simon haját cibálta, édes fájdalmat keltve. A férfi már nem érzékelt semmi mást, csak forróságot, puhaságot és a vágy halk sóhajait. Ekkor megjelent Jackham. – Hé, maga! Megmondtam, hogy itt a klubban nincs kurválkodás – üvöltött rá. Simon ijedten szakította el a száját Agatháétól. – Ó, sajnálom, nem láttam, hogy uraságod az. – Jackham zavartan sarkon fordult és magukra hagyta őket. Agatha felkuncogott túláradó örömében, hogy ismét a karjaiban tarthatja Simont. Mr. Jackham arckifejezése vetekedhetett volna Pearsonéval: ugyanolyan éles rosszallást tükrözött. Egyik kezével megsimogatta Simon arcát. – Nos, hol tartottunk? De a varázs megtört. Simon összeszedte önuralma morzsáit és visszalépett a kísértéstől. – Sajnálom, dámácska. Ez megbocsáthatatlan volt a részemről.

Agathából felháborodott sóhaj szakadt ki. – Simon, az egyetlen dolog, amit kifogásolok, hogy nem csókolsz tovább. A férfi szeméből áradó hideg elszántság szíven ütötte. Nincs más hátra, be kell bizonyítanom neki, hogy közöttünk nincsenek korlátok, csak szerelem létezik, határozta el a lány. De Simon ügyet sem vetett rá. Leemelte az asztalról és talpra állította, majd csendben megigazította ruhája dekoltázsát, akkora szenvedéllyel, mint egy szobalány tenné. Aztán az ajtóhoz ment, összeszedte Agatha holmiját és szólt Stubbsnak, hogy hívjon egy bérkocsit. Az utcák csaknem teljesen kihaltak voltak ilyen késő éjjel, így igen gyorsan hazaértek. Simon kisegítette Agathát a kocsiból a szemerkélő esőben, és csendben az ajtóhoz kísérte. Pearson egy szót sem szólt, amikor átvette tőlük a kabátjukat, de Agatha úgy vélte, némi együttérzést lát a lakáj fürkésző szemében. – Mosd le a festéket az arcodról és feküdj le, dámácska. – Azt hiszem, beszélnünk kellene arról, ami… – Nem szabad beszélnünk róla. El kell felejtenünk, hogy valaha is megtörtént. Soha többé nem fog előfordulni. A szavak fájdalmasan csengtek Agatha fülében. – Nem mondd, hogy soha, Simon. Kérlek – suttogta. – Agatha, nekünk nincs közös jövőnk. A lány bólintott. – Megértem. Csak a jelent kérem tőled. Azt, amit elkezdtünk azon az éjszakán, amikor Jamie hazatért, és amit azóta sem fejeztünk be. Akkor éjjel megtanítottál rá, mi a szenvedély. Simon hevesen megrázta a fejét. – Csak arra tanítottalak meg, mi a fájdalom. – Bevallom, kíváncsivá tettél. Hogy miért van akkora felhajtás e körül a dolog körül. Így aztán megkérdeztem Sarah-t, a szakácsnőt, és ő elmagyarázta, hogy a többi alkalommal már nem ugyanilyen lesz. – Nem lesz több alkalom. – Ez nem fair, lásd be. Életem végéig azon elmélkedhetek, milyen lehetett volna a karjaidban. Valóban ez történik majd? Csak elvett a lánytól, s nem adott érte semmit. Tartozik neki az igazi gyönyörrel, amit együtt élhettek volna

át? A pokolba. Folyton a lány járt az eszében, megzavarta a gondolatait. – Tudom, mit teszek, Agatha. A lány oldalra billentette a fejét és összeszűkült szemmel nézett rá. – Nem hiszem, hogy tudod. Szerintem gyáva vagy, Simon Rain. Én viszont nem. És itt még nem fejeztem be. – Ma éjjelre igen – mutatott a lépcső felé Simon. – Indulj felfelé. Most rögtön. Elsőrendű őrszolgálatom van, tehát tégy le arról, hogy ma éjszaka besurransz a szobámba. A lány egy pillanatig csendben nézte, majd megfordult és elindult felfelé a lépcsőn. Simon szomorú megkönnyebbüléssel sétált be a szalonba. Miután tüzet gyújtott a hideg szobában, lehuppant egy székbe és morózusan bámulta a lángokat. Valóban hitvány, gyáva ember, mert bár tisztában van vele, mekkora veszélybe sodorhatja a lányt, minden vágya az volt, hogy utánamenjen a hálószobájába, és az ágyába bújjon. Agatha szobája hideg és nyirkos volt ebben a hajnali órában, mivel tárva-nyitva hagyta az ablakait. Azt remélte, a torony harangjai majd felébresztik, és így is történt. Vacogva húzta össze magán a pongyoláját. Valószínűleg Nellie hozta vissza, miután megtalálta Simon szobájában. Vajon mit gondolhatnak erről az egészről a szolgák? Itt van két, tökéletesen egyforma iker és egy rejtélyes báty, aki éjszaka jött haza. Joggal hihetik, hogy ez az egész egy alattomos szemfényvesztés. Agatha csak reménykedni tudott, hogy a véleményüket megtartják maguknak. Nem volt a közelben egyetlen szolga sem, így nem látta senki, hogy lesétált a hallba és a harmadik hálószoba felé indult. Nem gyújtott fényt, magabiztosan mozgott a sötétben. Simon majd azt hiszi, hirtelen ötlet vezérelte, pedig már előre eltervezett mindent: a hallból eltávolította az összes akadályt, még az éjszakai manővereit megelőző napon. Megolajozta Simon és a saját szobájának ajtópántjait, és elrejtett egy tartalék pongyolát is egy, a szobán kívül lévő szekrényben. Nem óhajtott még egy ruhátlan vágtát a szobájáig. Simon későig fennmaradt és most valószínűleg mélyen alszik. Agatha biztos volt benne, hogy minden eshetőséget számba vett. Soha jobb alkalom nem jöhet.

A férfi szobájában is sötétség honolt, akárcsak a hallban, de a lány már korábban megragadta az alkalmat – mialatt Button előkészítette számára a ruháját –, és megszámolta, hány lépést kell tennie az ajtótól Simon ágyáig. Most halkan számolt, és éppen az ágynál állt meg, az ágyszoknya fodra csiklandozta a bokáját. Lassú, kiszámított mozdulatokkal ledobta a pongyoláját a földre és felemelte a takarót. A matrac kissé suhogott, ahogy Agatha bearaszolt a takaró alá. Alig pár centiméterre hallotta Simon lélegzését. Remélhetőleg nem túl hideg a lábam, hogy felébredne, mielőtt elérem a célom, fohászkodott a lány. Eddig sikerült. A férfi teste szinte égette Agatha levegőtől hűvös bőrét, és a lány egy pillanatig mozdulatlan maradt, hogy felmelegedjen és elolvadjon ettől a forróságtól, mint a gyertya, melyet túl közel tartottak a tűzhöz. Aztán megmozdult. Egészen lassan, ujjheggyel végigsimított a férfias csuklón a könyökhajlatig. Simon bőre sima volt, de más tapintású, mint az övé. Valahogy egészen új élménynek tűnt, ahogy megérintette. Talán mert a sötétség beburkolta őket, így az összes érzéke erre a halvány érintésre koncentrált. Talán, mert a férfi most rá sem hederített és nem leste minden mozdulatát olyan mohó tekintettel, mint az első alkalommal. Egyre jobban felbátorodott, mivel Simon még mindig mélyen aludt. Végigpásztázta ujjaival a férfias dombokat és völgyeket a vállán és a mellkasán. Annyira kemény. Annyira más, mint az övé. Simon forrósága Agathára is átragadt, s félénken egyre közelebb húzódott hozzá. Óvatosan a vállára hajtotta a fejét, tenyerét rányomta a hullámzó izmokra és a mellkas erős szőrzetére. Szíve izgatottan kalapált. Borzongott, mintha tilosban járna, ahogy rajtaütésszerűen cirógatta a férfitestet. Az ilyesmire van egy találó szó. Erotikus. Korábban nem értette, valójában mit takar a jelentése. Talán azért nem, mert nem is feltételezte, hogy valaha is megismeri. De ez a becézgetés és hozzá a sötétség tagadhatatlanul erotikus.

Bárcsak láthatná is őt. Nem mert gyertyát gyújtani, és nem akarta abbahagyni a cirógatást, ezért a képzeletéből varázsolta elő az első találkozásuk kitörölhetetlen emlékét. Amikor Simon fürödni készült és ő megpillantotta a lehető legtökéletesebb férfitestet. Már akkor elállt tőle a lélegzete. Mostanra pedig megismerte Simon lelkét, erejét és önzetlenségét is. Múltbeli fájdalmait és hősies magányosságát. És valóban csakis az a szédítő külső lehetett a legmegfelelőbb csomagolás a benne rejtőző emberhez. Még szorosabban hozzábújt, csupasz melleit Simon bordájához nyomta, és a férfi egyik lábát saját combja alá szorította. Simon ekkor megmozdult, de nem olyan hirtelen és rémülten, mint az előző éjszaka. Ez alkalommal lábát lustán a lány lábai alá tette, míg Agatha belső combja felfelé nyomódott. Térde alatt keménységet érzett. Szemei tágra nyíltak. Ajkát beharapta. Nem szállhat inába a bátorsága. Most semmiképpen sem. Keze lesiklott Simon hasán, végig egy finom szőrrel borított ösvényen, míg ujjai egy újabb, kiemelkedő, rugalmas részhez értek. Jó ég! Valóban érdekes terület. Agatha tétovázott. Vegye a kezébe? Semmit nem tudott a férfi nemi szervről, annak ellenére, hogy nemrégiben intim ismeretségbe került Simonéval. Vajon mit vár el tőlem következő lépésként?

23

Simon lebegett a kellemesen meleg, pajzán fantáziálás ködében. Ez volt eddigi legkellemesebb „meztelen Agatha”-álma. Még az illatát is felfedezni vélte, érezte öle puhaságát a csípőjénél, ahogyan a lány közelebb bújt hozzá. A selymes test menedéke felé fordult és a karjába vonta őt. Csodálatos keblei beleolvadtak Simon mellkasába, mellbimbóinak kemény gyémántja kivételével. Hosszú, illatos hajtincsek hullottak az arcára, ahogy magára húzta a lányt, hogy megcsókolja. Tea-, méz- és Agatha-íze volt. Simon a hátára gördült, érezte, ahogy a lány puha combjai átölelik a csípőjét. Mélyen bele akart hatolni, hogy meglelje a gyengédség és melegség szentélyét. Kezeit a lány derekáról lejjebb csúsztatta, hogy tenyerébe vegye a kívánatos hátsó domborulatokat, és… Valóban a tenyerében tartotta a kívánatos hátsó domborulatokat! Agatha csalódott, amikor Simon hirtelen megdermedt alatta, és kezei keményen megszorították a fenekét. – Agatha, mit keresel te itt? – szólalt meg vágytól és zavartól vastag hangon. Az lett volna fair, ha Agatha azonnal reagál, és megpróbálja rábeszélni Simont, hogy most ne hagyják abba. Azonban hevesen felajzott teste szinte már kiáltott a folytatásért. És szavakkal korábban sem ment semmire. Kissé megdöntötte a csípőjét, majd úgy irányította a férfi vastag falloszát, hogy annak hegye pontosan nőisége nyílása felé álljon. – Agatha… Egy csókkal fojtotta el Simon tiltakozását, nyelvét mélyen a szájába dugva, és forró csatába kezdett Simon nyelvével. A férfi

tiltakozása elenyészett. Keze szorosabban tapadt Agatha testére, majd a hátára fordult, jelezve, hogy nem vitázik tovább. Agatha, felkészülve a fájdalomra, egyetlen heves mozdulattal ereszkedett rá. Testében szétrobbant a gyönyör, tüdejéből meglepett sóhaj formájában tört elő a levegő. Óh, még egyszer. Ösztönösen feltérdelt, majd ismét „karóba húzta” magát. Újra végigfutott rajta az izgalom, és ez alkalommal Simon is hangosan felnyögött. Mivel kezével tovább bíztatta a lányt, Agatha fel-le mozgása állandó ritmust vett fel és hamarosan önálló életet élt. Teste megvadult, csillapíthatatlan éhséggel vágtázott, gondolkodás nélkül. Elsodorták a fantasztikus érzés hullámai. Csak és kizárólag testük csodálatos egymáshoz súrlódására koncentrált. Gyorsan magasba emelkedett, míg Simon majdnem kicsúszott belőle, majd lassan leereszkedett, kiélvezve a beléhatoló hímvessző minden centiméterét, mígnem az mélyen elmerült benne, és édes, fájó gyönyörrel tapadt belé. Egyre gyorsabban mozgott, hajszolta a testében fokozódó vágy. Simon hirtelen felkiáltott alatta, testét ívben megfeszítette, és mélyen belédöfött. Hímvesszője megduzzadt és lüktetett a lány belsejében, egy utolsó erotikus összerándulással teljesen betöltve őt. Agatha torkából az eksztázis sikolya tört elő, miközben úgy érezte, teste ezernyi ragyogó szilánkká robban szét. Amikor Simon magához tért, lazított az erős szorításán Agatha fenekén. Reménykedett, hogy nem hagyott nyomokat a lány bőrén, mivel az aktus közben a legkisebb mértékben sem volt ura a cselekedeteinek. A lány zihálva feküdt rajta, haja a férfi nyakára omlott, kezével a vállát szorította. – Sss – nyugtatgatta Simon, bár ő maga is alig kapott levegőt. Agatha még mindig borzongott, egész teste remegett orgazmusának erejétől. – Mindjárt rendbe jössz – suttogta. – Mi… mi volt ez? Agatha döbbent kérdésére Simon csaknem elnevette magát, de nem akart gúnyolódni a lány tapasztalatlanságán. Hajnalodott, ezüstös fény kezdett bekúszni a szobába.

Agatha tökéletesen időzítette a támadását. Simon világéletében pacsirta típus volt, aki reggel aktív igazán. – Ez a szeretkezés hétköznapi csodája. A lány felemelte a fejét és csapzott hajtincsein át bizonytalanul pislogott Simonra. – Ezt éli át mindenki? – Nos, hogy őszinte legyek… nem. Nem mindenki. – Még ő sem. Ilyet legalábbis nem. Maga is megszédült az élmény erejétől. Hát persze, már nagyon régen nem volt része benne. Alig egy hete – suttogta egy belső hang. Agatha erőltette, érvelt Simon. Engem abszolút váratlanul ért. Valld csak be. Eddig még soha nem adtad önmagadat senkinek, testestül-lelkestül. Ó, igen. Agatha Simon oldalához gurult, karját és lábát köré fonva. Bőre nedvesen tapadt a férfiéhoz, édes asszonyi illata a szeretkezésükével keveredve mámorító volt. Simon módfelett élvezte. – Mit mondtál? – Agatha mostanra már szabályosan lélegzett, de még mindig mozdulatlanul feküdt, szorosan hozzásimulva. Ártatlanságában teljesen megfeledkezett a szemérmességről, s ezzel még inkább megnyerte a férfit. Ő ruhátlan volt – ennél fogva Agatha is. Nem igyekezett takargatni azt, amit Simon már úgyis látott és megérintett. Annak ellenére, hogy profi módon tudott hazudozni, ő volt a legbecsületesebb nő, akit Simon valaha is ismert. Semmit sem csinál fél szívvel. Nála csakis a teljes lojalitás és odaadás jöhet számításba. – Nem ígérhetek neked semmiféle holnapot – bukott ki belőle. – Tudom – suttogta a lány. Érezte, hogy a puha női ajak a vállához nyomódik. Agatha bíztatja őt! Torka összeszorult. – Te vagy a legkülönlegesebb teremtés, Agatha. – És ez rossz? Vagy más szavakkal mondva: egyedi vagyok? – Ó, az „egyedi” szó ezt meg sem közelíti. – Simon most vette észre, hogy közben a lány haját simogatja, és majdnem abba is hagyta. De mégsem. Istenem, annyira belefáradt, hogy ellenálljon neki.

Kegyetlenül, átkozottul elege van már abból, hogy a szíve ellen küzdjön. Gyengéden átfordult a lánnyal együtt. Most Agatha hanyatt feküdt és őt nézte. Simon az ujjhegyével végigsimította a szeretett vonásokat és komoly arccal nézett le rá. – Veled akarok maradni, ameddig a körülmények engedik – szólalt meg. – Ha letelt az időnk, el kell, hogy váljanak az útjaink. A lány bólintott és szeme megtelt könnyel. – Ne sírj se most, se később. Megteszed a kedvemért, dámácska? El tudsz engedni majd, ha eljön az ideje? – Tudom, hogy nem vehetem fel vele a versenyt – mondta rezignáltan Agatha. – Kivel? – Angliával. – Ó, édesem, nem arról van szó, hogy Angliát jobban szeretem, mint téged. De te erős vagy. Meg tudsz lenni nélkülem. Anglia nem. A lány szeme elkerekedett, arcára döbbenet ült ki. – Agatha? Mi a baj? – Te szeretsz engem? Még soha nem mondtam neki. Túlságosan féltem, túl gyáva voltam, hogy kimondjam ezt a szót. Ha kimondtam volna, lehet, hogy képtelen lennék elengedni őt, merengett Simon. Szóra nyitotta a száját, de a lány végigsimított ujjaival az ajkain és elhallgattatta. – Ne. Talán jobb, ha nem mondod. Majd két puha tenyere közé fogta a férfi arcát és felnézett rá. – De én kimondhatom, amit a szívem diktál. Szeretlek. Mindig is bátrabb volt nálam, fordította el a fejét Simon. – A szerelem óriási kockázatot hordoz, Agatha. – Te nem jelentesz kockázatot. – Honnan veszed ezt? – Visszajöttél hozzám. – Csak azért, hogy újra elhagyjalak. A lány megrázta a fejét. – Ha elszakítanak tőlem, az nem ugyanaz, mint ha elhagysz. Simon megcsókolta mindkét szemét, érezte a sós könnyek ízét.

– Örülök, hogy visszajöttem hozzád. Habár nem lett volna szabad így megaláznom téged. A lány felhorkant. – Simon, tulajdonképpen én erőszakoltalak meg téged. A férfi mosolygott. – Tudom. És most kutyául érzem magam. – Semmi okod rá. – Agatha kisimított egy nedves hajtincset Simon homlokából. – Te drága, a világ minden kincsét megérdemled. Egy pillanatig nem szólalt meg. Majd hanyatt fordult és a lány mellé feküdt, miközben a baldachint bámulta. – Valójában csak egyszerű kéményseprő vagyok, ugye tudod? – Igen, tudom. És az volt a furcsa, hogy Simon tudta, a lányt ez egyáltalán nem zavarja. Így aztán mindent elmesélt neki. Mindent, amit eddig még soha, senkinek sem. Elmesélte, hogyan nőtt fel, mennyit fázott és éhezett. Hogy az anyja szinte alig törődött a saját jólétével. Inkább elküldte őt otthonról, amikor a fia már kezdte felfogni, hogyan keresi meg a megélhetésükre valót. Simon már gyerekkorában kéményseprőként dolgozott, hogy eltartsa magát, de kevés volt a fizetés, ha fizettek neki egyáltalán. Sokszor éjszakákon át mászkált a hidegben az utcán, hogy meg ne fagyjon. Amikor egy este elindult, hogy a jómódú szomszédság szemetestartályaiban kutakodjon, fürgén felmászott az egyik ház tetejére, és a széles kémény mellé kuporodott, hogy felmelegedjen. Elnyomta az álom, de valami zaj felébresztette, és különös dolog keltette fel a figyelmét a mellette lévő házban. Közelebb mászott, és izgatott, fojtott hangú diskurzus ütötte meg a fülét. Két férfi éppen azt beszélte meg, melyikük menjen fel a tetőre, hogy elvigyen egy kisfiút a gyerekszobából: balról a harmadik ablakon keresztül. Simon rádöbbent, hogy egy gyerekrablás közepébe csöppent, és már-már úgy döntött, semmi köze hozzá. De arra gondolt, hogy ennek a kisfiúnak eddig mindene megvolt, meleg otthonban, szeretetben élt, mindig volt mit ennie, viszont ha elrabolják, az ő élete is hasonló lesz Simonéhoz.

Ekkor lecsusszant a tető szélére, átugrott a peremről a szomszédos ház tetejének szegélyére. Ezek a peremek nem bírtak volna el egy felnőttet. Simon belopózott a kisfiúéval szomszédos szobába, ahol megpillantotta az alvó nevelőnőt. Megpróbálta felébreszteni, de a nő szokatlanul – természetellenesen – mélyen aludt. Így átkúszott a gyerekszobába, felébresztette a kisfiút, és – mivel nem akarta megijeszteni – azt találta ki, azért jött, hogy bújócskázzon vele. Azt mondta az ötévesnek, az idősebb gyerek minden komolyságával, hogy lefogadja, nem tud pisszenés nélkül, egy helyben maradni a rejtekhelyén. A talpraesett kislegény kijelentette, hogy igenis tud, és ezt be is bizonyította. Simon hallotta, ahogy a férfi motoszkál az ablakban, ezért gyorsan belesegítette a kisfiút egy utazóládába a nevelőnő szobájában. Majd pedig leszaladt a hallba és hangosan kiabált, hogy: Tűz van! Tűz van!, míg mindenkit felriasztott a házban. Először nem hitték el a gyermekrablásról szóló történetét. Amikor viszont felfedezték, hogy a gyerek valóban nincs a szobájában, Simon egy pillanatra a saját biztonságáért kezdett aggódni. Különösen, amikor bizonyságul felnyitotta az utazóládát, de az üres volt. Nagy zűrzavar keletkezett, hangosan fenyegették Simont, aztán egymással kiabáltak, hogy nem vették észre, amint a kisfiú a lábak között Simonhoz mászott, és fennhangon bizonygatta, hogy ő nem buta, hogy olyan helyen rejtőzködjön, ahová maga a hunyó bújtatta, nem igaz? Majd velőtrázó ordítás hallatszott kintről. Az egész társaság az ablakhoz rohant és látták, hogy egy összetört test hever az utcán, egy férfié, aki valószínűleg megcsúszott a jeges tetőlemezen, amikor meghallotta a „Tűz van!” kiáltást a házból. A család csodálattal adózott a kéményseprő éles eszének és lélekjelenlétének, a ház ura pedig befogadta Simont az utcáról, és iskolába küldte. És amikor Nathaniel, a kisfiú, akit Simon megmentett, nem volt hajlandó apja nyomdokaiba lépni, hanem más, kevésbé felelősségteljes foglalkozást választott, az apa Simont vette be a családi vállalkozásba.

Az Öreg a királyi hírszerző hálózat mesterkémje volt. Először csak futárként alkalmazta őt, majd felderítőként – és szükség esetén némi adatgyűjtéshez is –, aztán pedig már beépített ügynökként. Végül Simon vette át az öreg mesterkém helyét a felderítők Álruhások Klubjának nevezett csoportjának élén. Agatha hallgatta, elbűvölte a történet és az, hogy Simon hangja ellágyult, amikor mentoráról beszélt. – Úgy szeretted őt, mintha az apád lett volna. – Lehet. Nagyon egyedül éreztem magam anyám halála után. Az Öreg viszont nem szeretett engem. Maga teremtette eszköz voltam a számára. Fegyver, mellyel Anglia ellenségeit célozhatja meg. Mit sem törődött azzal, mi zajlik bennem mint emberben. A lányt kellemetlen érzés fogta el, amikor rádöbbent, kezdetben ő is ugyanígy viszonyult Simonhoz. Eszköznek tekintette őt, amit igyekezett a lehető legjobban kihasználni, hogy segítségével rálelhessen Jamie-re. Miért lenne fontosabb James és James boldogsága, mint egy egyszerű kéményseprőé, akinek először hitte Simont? Sosem hitte magáról, hogy sznob. És most szégyellte, hogy ilyen hibát fedezett fel saját magában. – De te szeretted őt. És szereted az álruhásokat. – Talán. De azt nem szeretem, hogy ilyen árat kell fizetnem értük. – Milyen árat kell értük fizetned? Simon ránézett, tekintete elsötétült. – Téged. Azt, hogy nyíltan veled élhessek. A feleségemként védtelen lennél. – A Korona nem védene meg? Simon a fejét rázta, miközben Agatha egy hajtincsét az ujja köré tekerte. – Mi, az álruhások fogyóeszköznek számítunk, akár a papírsárkányok. Ha elvágják a zsinórunkat, örökre eltűnünk a viharban. Agatha a hasára fordult, hogy közelebbről nézhessen Simon arcába. – Bárcsak én is álruhás lehetnék. Egy halvány mosoly jelent meg Simon szája szögletében. – Te hölgy vagy. – Nő vagyok.

– A fenébe, mennyire igazad van. De jobb dolgokra vagy hivatott, mint amit én tudnék nyújtani számodra. Agatha felcsattant. – Milyen perspektívát képzelsz el nekem? Egy második Lady Winchell leszek majd? Egy divatmániás, cinikus száraz kóró? Aki az orra előtt csalja a férjét és végeérhetetlen, unalmas partikat rendez, hasznavehetetlen, unalmas emberek részvételével? – Nos, ha így teszed fel a kérdést, nem tudom, hogyan kerülheted el ezt a sorsot. – Közelebb húzta magához, és a lány azonnal egészen szorosan hozzásimult. Simonnak tetszett, mennyire passzol egymáshoz a testük. – Azt mondtad, kedveled Londont. – Téged kedvellek. Az izgalmat, ahogy veled dolgozhatom. Még a klubot is kedvelem. De a lehetőség, hogy egy úriember „dísze” legyek, abszolút hidegen hagy. Simon gyűlölte a gondolatot, de ki kellett mondania. – Etheridge nem így bánna veled. Agatha felemelte a fejét és Simon arcát fürkészte. Majd ismét a vállához nyomta a száját – és megharapta. Válaszul Simon megcsiklandozta a bordái közt, amitől a lány féktelen kacagásban tört ki, miközben két kezével erőtlenül próbálta eltolni Simon testét. Amikor a férfi újra a karjaiba vette, Agatha a mellkasához dörzsölte arcát, hogy leszárítsa a nevetéstől előtörő könnyeit. – Simon, tedd meg nekem azt a szívességet, hogy távol tartod magad a szerelmi életemtől. Ha egy napon férjhez megyek, magam választok majd párt. – De férjhez mégy, ugye? A lány ideges, dorombolásszerű hangot hallatott. – Simon, hagyd ezt. A jövőm abszolút biztosítva van. Nem kell aggódnod. – Nem szabad egyedül maradnod. Arra termettél, hogy szeressenek. Agatha egy pillanatig mozdulatlan maradt. Majd lágyan odasúgta: – Ez a legszebb dolog, amit valaha valaki is mondott nekem. Simon csendben ölelte őt, hallgatták az ébredező város neszeit. A szolgák ilyenkor már lenn sürgölődnek. Agatha tudta, vissza kellene mennie a szobájába.

Kellene, mégis maradt, s a múltjukról elmélkedett, arról, hogy mennyire különböző világból érkeztek, és mégis összetalálkoztak itt, a Carriage Square-en. És most hogy állnak egymással? Szeretők, de a jövő nyomasztó gondot jelent köztük. – Menned kell – szólalt meg végül Simon. – Igazad van. – Még egy csókot – követelte a férfi. Óvatosan, annak tudatában, mennyire törékeny, ami ma éjjel elkezdődött közöttük, megcsókolták egymást. Simonnak fájt, hogy nem tarthatja itt. Nem zárhatják ki a külvilágot, hogy napokig az ágyban maradjanak és hódoljanak a szerelemnek. Jövőjük reménytelensége mérhetetlen szomorúsággal töltötte el. Ahogy végigfuttatta mindkét kezét Agatha nyakán és a vállán, némán megesküdött rá, hogy soha nem felejti el, mennyire gyönyörű és értékes volt ez a lány, amikor szeretkezett vele. Agatha végül távozott, kilibbent a szobából arcán egy mosollyal, amitől éles fájdalom nyilallt Simonba. Egyedül maradt. Mint mindig. Aznap reggel tapintani lehetett a feszültséget a reggelizőasztalnál. Simon minden idegszálával érezte, hogy Agatha is feldúlt, mégsem tudott ránézni, mert attól tartott, képtelen elfojtani a késztetést, hogy ellopja őt és elvigye valami biztonságos helyre, ahol maguk lehetnek. Amikor kicsit később James is lejött és belehuppant a Simonnal szemben lévő székbe, egy hanyag „Jó reggelt”-et odavetve, Simon ingerülten felcsattant. – Felébredtél végre, te álomszuszék? Micsoda egy lajhár! Hihetetlen, hogy valamikor úgy véltem, alkalmas vagy rá, hogy átvedd a klub vezetését. James kezében megállt a tojásrántottával megrakott villa, a szájától pár centire. – Mit követtem el? Simon hátradőlt és kezeit karba tette. – Tegnap nem akadályoztad meg, hogy Agatha elhagyja a házat. James védekezően vállat vont. – Elment, még mielőtt felkeltem. A francba is, elment, még mielőtt a nap felkelt.

Agatha bocsánatkérően közbeszólt. – Sajnálom, hogy felbosszantottalak, Jamie. – Egyáltalán nem voltam mérges. Pearson azt mondta, hogy Agatha veled van, Simon. – De nem velem volt, hanem a nyomomban. Agatha bőszen felkiáltott.– Én itt sem vagyok? Simon nem nézett rá. James elvigyorodott. – Jó, mi? – Ahhoz nem elég jó, hogy kerülje a veszélyt. – Ti tényleg levegőnek néztek engem. Fölöttébb bosszantó – tette le a villáját Agatha. – Nem kell berezelned, Simon. Feebles egyfolytában a sarkában volt. Agatha előrehajolt. – Micsoda? Ki az a Feebles? Simon elengedte a kérdést a füle mellett. – Feebles küldönc, nem testőr. – De kiválóan bánik a késsel, ha minden kötél szakad. – Utcai verekedésnél. De egy profi késelő pillanatok alatt legyűrné. Agatha egyik férfiról a másikra nézett zavarában. – Várjatok, úgy értitek, hogy valaki egész úton követett engem? – James már nem mosolygott, összeszűkült tekintettel méregette Simont. – Bármelyikünket legyűrheti egy profi késelő. Téged is. – Az a helyzet, James, hogy nem tartottad rajta… Fülsiketítő füttyszó hasított a levegőbe, és mindkét férfi meglepetten fordult a hang irányába. Agatha kivette két ujját a szájából és bájosan mosolygott. – Hello, Agatha Cunnington vagyok, és ez itt az én házam. Ha úgy kell tennetek, mintha én nem léteznék, elmehettek máshová, hogy lefolytassátok ezt a diskurzust. De a szakácsnőm nélkül. – Mosolya kissé ádázzá vált. – Világos? – Természetesen, Agatha. – Sajnálom, Aggie. – Köszönöm. Most pedig tudni szeretném, miért követett engem ez a Feebles. James megvonta a vállát.

– Feebles az egyik álruhás, akit azzal bíztunk meg, hogy figyelje a házat. Azt hittem, tudod. – Honnan tudnám? A levegőből szedjem az ismereteimet, mint egy csodalény? Simonhoz fordult. Tekintetéből rajongás, ugyanakkor düh sugárzott. – Simon van még valami, amit tudnom kellene? – Feebles a nappali figyelő. Éjszakára Kurt veszi át a helyét. – Kurt? Az a kedves szakács a klubból? – Elvitted Aggie-t a klubba? – fortyant fel James. Simon oldalra biccentette a fejét és egy pillanatig méregette Jamest. – Drága barátom, a húgod nem csak követett engem a klubba, hanem a tudomásom nélkül bebocsátást nyert, majd rávette Jackhamet, hogy alkalmazza őt, sőt még arra is, hogy a kezébe adja az irodája kulcsait. James elszörnyedve bámult a húgára. – Ugye nem igaz? Agatha a lelkifurdalás legcsekélyebb jele nélkül állta a tekintetét. – De igen. James arcán őszinte csodálat futott át. – A mindenségit! – Közelebb hajolt Agathához és odasúgta: – És Simon mit csinált? – Megcsókolt. Simon behunyta a szemét és arcát két kezébe temette. Az ördögbe! – Agatha, miért van az, hogy soha nem akkor hazudsz, amikor kellene? James felhorkant. – Aggie nekem soha nem hazudna. Ugye, Aggie? – Nem, hacsak nagyon jó okom nem lenne rá – nyugtatta meg, megpaskolva James kezét. James most már egyáltalán nem tűnt olyan magabiztosnak. Simon úgy döntött, témát vált. – James, ma végigmegyünk percről percre azon az estén, amikor elfogtak. Barátja szemmel láthatóan nem kívánta már a reggelit, mert gondterhelten letette a villáját.

– Azt hittem, már végigmentünk rajta. – Nem úgy, ahogyan ma fogunk. Agatha bólintott. – Nagyszerű. Ezt én is akarom hallani. James arca bíborvörössé vált. – Aggie! Aznap történt néhány igen személyes esemény. Olyan dolgok, amik nem a te fülednek valók. – Ó, arra gondolsz, hogy hat órát töltöttél aznap este a kitartott szeretőddel? Mondd meg őszintén, mi a csudát csináltál hat teljes órán keresztül? Történetesen tudom, hogy az nem tart közel sem ennyi ideig. Ugye így van, Simon? Simonnak cigányútra ment a tojásrántotta. Most ő pirult fülig és fordította el a fejét James döbbent tekintete elől. – Nos… Jamesnek talán igaza van, Agatha. Nem kell, hogy itt ülj a beszélgetésünk alatt. Nem igazán… – Nem hiszitek, hogy hasznomat vennétek, ugye? – Agatha gondosan összehajtogatta a szalvétáját és a tányérja mellé tette. – Rendben. Azt hiszem, szaván fogom Daltont, és elfogadom az ajánlatát egy kis kocsikázásra. A fészkes fenébe! Az az istenverte Dalton és az istenverte ajánlatai. Agatha álmodozva folytatta. – Dalton annyira jó társaság. És a kocsija csukott, így nem kell egész nap azt a nehéz fekete fátylat viselnem… – Úgy vélem, mégis csak szükségünk van a társaságodra, Agatha – szólt könnyedén Simon, miközben tekintete a tányérjára tapadt. Így is sikerült elkapnia egy mozdulatot a szeme sarkából: Agatha James bordái közé döfte a könyökét. – Ööö…, igen! – egyezett bele James. – Abszolút igazad van. Szükségünk van rád, húgocskám.

24

Pearson aznap egész délután távol tartott minden látogatót, és folyamatosan szállította a teát és a süteményt a szalonba. Simon kiterített az asztalon egy térképet, és mindhárman aprólékosan nyomon követték annak a sorsdöntő éjszakának minden másodpercét. Agatha bebizonyíthatta, hogy segítségükre lehet, mivel jól ismerte Jamest ahhoz, hogy célzott kérdéseket tegyen fel a szokásait illetően. Így aztán James vissza tudta idézni, hogy mielőtt meglátogatta volna a szeretőjét, megállt egy cukrászdánál, hogy vigyen a hölgynek a kedvenc bonbonjából. – Itt a nő háza, Jamie? – mutatott Agatha egy kis mellékutcára a térképen. – Nem, ez egy barátjáé. A hölgy férjezett, ezért igyekeztünk diszkréten intézni a találkáinkat. Agatha zavartan nézett félre. Egy férjezett hölggyel folytatott affér meglehetősen ízléstelennek tűnt számára. Nehezére esett tudomásul venni, hogy bálványozott bátyja is ugyanolyan gyarló, mint a többi férfi. Simon felegyenesedett. – A csokoládé még rendben van, de kíváncsi lennék, honnan tudott meg olyan sokat a Voice of Society a ténykedéseidről? – A Voice of Society? – nézett fel James is a térképről. – Miről beszélsz, Simon? – Jamie, ebben az újságban van egy pletykarovat. A Voice of Society rendszeresen beszámolt a Griffmadár tevékenységéről. – Itt süllyedjek el, ha bármi részem van benne. Szóval így szivárogtak ki a dolgok? De ugye senki sem hiszi el ezt a szennyet?

Agatha csípőre tette a kezét. – Jamie, mikor tanulod már meg, hogy ne becsmérelj minden információforrást? Megerősítést várva James Simonra nézett, de ő csak nevetett. – A számból vette ki a szót. James vállat vont. – Vinnie odáig van ezért a gagyi újságért, de én bele se néztem soha. Agatha felvillanyozódott. Egész nap arra várt, hogy megtudja a titokzatos szerető nevét. – Ki az a Vinnie? – Egy ismerősöm. – A kitartott szeretőd – pontosított Agatha. – Nos, nem igazán a kitartottam. Nem pénzeltem őt. Vinnie csak egy férjes asszony, aki maga rendelkezik az idejével. Vinnie. Ó, ne. Agatha agyán átvillant egy biztos tipp. – Lavinia. – Tessék? – Lady Winchell a szeretőd. – Ami azt illeti, igen. Nem kell ennyire finnyáskodnod velem, Aggie – szólt védekezőn Jamie. – Hát nem érted? Lavinia a franciáknak dolgozik! A két férfi pislogott. Agatha széttárta a karját izgalmában. – Most már kezd összeállni a kép. Lavinia tudta, hol leszel aznap éjszaka. Már kezdettől fogva gyanakodott rám. Beszéltél neki valaha is rólam? – Meséltem néhány gyerekkori történetet, de mindig vigyáztam, hogy senkinek se adjam ki se a nevedet, se a tartózkodási helyedet. Vinnie egyáltalán nem tudhatott rólad. Most az egyszer tévedsz. – De megpróbálta elcsábítani Simont! James sokatmondó pillantást vetett rá és elnézően csóválta a fejét. – Most már értem. Ne hagyd, hogy holmi kicsinyes féltékenység megzavarja a gondolataidat. Itt komoly dologról van szó. Hogy őszinte legyek, Aggie, azt hittem, jobban bízhatom a logikádban. – Hogy őszinte legyek, James, azt hittem, jobban bízhatom az ízlésedben – vágott vissza dühösen Agatha. James a homlokát ráncolta.

– Nézd, Lavinia nem lehet ügynök. Önző és sekélyes, emellett mindennél jobban érdekli őt a divat és a pletykák, nem foglalkozik politikával. – Most már látod, ugye? – fordult Simonhoz Agatha. Simon kételkedve méregette a lányt. – Roppant nyakatekertnek tűnik a dolog, Agatha. De kerítek valakit, aki utánajár a nő dolgainak, ha ez megnyugtat téged. Agatha a legszívesebben hangosan felsikított volna mérgében. Simon se veszi őt komolyan! – Tudom, hogy James még mindig tizenkét éves kislányként kezel, de azt hittem, te legalább valamennyire megbízol az intuíciómban, Simon. – Hiszek az előérzetekben – amennyiben valaki megfelelő információk birtokában dolgozik. – Kell annál megfelelőbb információ, mint hogy akárhol jelenünk meg, Lavinia mindig ott van? – Ennek sok oka lehet. Véletlen egybeesés. Szereti mindenbe beleütni az orrát. Sőt, talán feltűnési viszketegség is… Még nem fejezte be, de Agatha látta, hogy a két férfi összenéz. Az az átkozott férfifúi ego. – Ó, hát persze – mondta a lány epésen. – Annyira ellenállhatatlan vagy, hogy minden nő azonnal megőrül, hogy ha vele egy helyiségben tartózkodsz, és másra sem vágyik, mint hogy áruló legyen. – Vigyázz, Simon. A dolog elfajulhat – mormolta James, és óvatosan kezdett kihátrálni. Agatha ügyet sem vetett a bátyjára. Csak Simonra figyelt és neki címezte mondandóját. – Ha jól értettelek: Lavinia nem lehet francia ügynök, mert ő nő, és mert téged vonzónak talál. Rólam viszont nem csupán azt feltételezted, hogy áruló vagyok, de azt is, hogy kurva! Hogy lehet ez, Simon? Hogy van az, hogy Laviniát így pártolod, utánam pedig azonnal vizsgálódni kezdtél? Simon csak bámult rá. – Agatha, dámácska, mi ütött beléd? – Ne dámácskázz engem, Simon Rain! Lehet, hogy azért volt mindez, mert én nem vetkőztem meztelenre a kedvedért a

dolgozószobában az első találkozáskor? Vagy mert én nem vagyok olyan elegáns és kifinomult? – Ne válaszolj, Simon. Ebből nem tudsz jól kijönni. Agatha kárörvendően fordult a bátyja felé. – Tűnj el! James szalutált neki, majd Simonhoz fordult. – Örülök, hogy ismertelek. Simon zavartan nézte, ahogy James kisétált és hagyta, hogy becsukódjon mögötte az ajtó. – Azt hiszem, ezt szó szerint értette. – Valóban. És biztos vagyok benne, alig várod, hogy te is utána mehess. – Meg akarsz félemlíteni, dámácska? – villantott rá egy mosolyt Simon. – Természetesen, nem. – A lány odalépett hozzá és mindkét kezét a férfi mellkasára tette. Majd erősen megtaszította. Simon nagyot huppanva a pamlagon landolt. Meglepetésében elkáromkodta magát, majd gyorsan talpra ugrott. A lány visszalökte, végül lovaglóülésben az ölébe ült, hogy egy helyben tartsa. Majd lassan, tagoltan így szólt. – Azt akarom, hogy válaszolj, Simon. Miért kételkedtél bennem, miközben szerinted Lavinia minden gyanú felett áll? Agatha mindkét kezét a vállára nyomta, a pamlaghoz szögezve a férfit a vallatáshoz. Simon egyszer és mindenkorra meg akarta adni a választ neki. A lány már nyitotta a száját, hogy tovább szekálja, amikor… megérezte, hogy Simon egyre keményebb lesz alatta. Érezte, ahogy feszül és növekszik, majd egyenesen a szeméremnyílásának nyomódik. Keresztülfutott rajta a kívánás, teste remegni kezdett. Megdermedt Simon ölében, mocorogni akart rajta, várta, hogy a férfi a mellét csókolgassa, amíg mellbimbói úgy megkeményednek, ahogy Simon hímvesszője az ő egyre nedvesedő ölében. De most nem takarta őket az éjszaka jótékony sötétje. Nem a biztonságosan lefüggönyzött ágyának rejtekében vannak. És Agatha nem tudta, mit kezdjen a testén átsöprő vággyal, melynek hatására keze remegni kezdett, nőisége vadul lüktetett.

Tehetetlenül bámult a kék szempárba, mely sötéten izzott a vágytól. Kívánta a férfit. Most. Nem ma éjjel, egy nappal az állítólagos közönyössége és forró pillantásai után. Most. Itt, a pamlagon, a fene bánja, mi lesz a bársonnyal. Itt, ahol nincs kulcsra zárva az ajtó, és a napfény beárad az átlátszó függönnyel takart ablakokon. Itt és most – azonnal. Simon érezte, hogy a lány odébb helyezkedik, és hogy ami már kemény volt, most még keményebb lett. A szoknyái a férfi lábai körül tekergőztek, mellét előretolta, neki állmagasságba. Nem volt más dolga, mint leküzdeni gátlásait, és máris magáévá teheti Agathát itt, a délután közepén, amikor a szolgák alig pár méternyire vannak tőlük. Rendkívül felizgatta a helyzet, és tudta, csodálkoznia kellene ezen, de lüktető erekciójának fájdalma miatt alig tudott gondolkodni. Amikor Agatha előredőlt, hogy hozzádörgölőzzön, és gyengéd vágyakozással megcsókolta őt, Simon úgy érezte, menten elélvez. A lány szája puha volt, bár kissé tétova. Uralkodott sürgető vágyán, hogy szenvedélyesen visszacsókolja, hagyta, hogy a lány határozza meg a csók intenzitását. Agatha egyre jobban felbátorodott. Nyelve úgy döfött Simon szájába, ahogyan tőle tanulta, és a férfin diadalérzet lett úrrá, hogy ő az első, aki ilyen csókot kap a lánytól. Aztán már megfeledkezett az egójáról, ahogy egyre lázasabban simult hozzá a női test, és a lélegzete is elállt a nő vakmerő szenvedélyességétől. Kezei az alsószoknyák fodrai alá csúsztak és rátaláltak a puha combokra. Agathán nem volt bugyi, és Simon teljesen egyetértett ezzel a szokással. Kezének érintésére a lány felnyögött. Meleg tenyerével megragadta a kerek félgömböket és figyelte, ahogy a vágy fokozódik a nő tekintetében. Majd bedugta az ujját a kísértő nyílásba, és addig csúsztatta egyre beljebb, míg megérezte ujjhegyein a nektárt. – Mit is mondtál? – suttogta, mialatt az ujját még mélyebbre fúrta. Agatha fészkelődött, de Simon szorosan tartotta, miközben tovább ingerelte. – Hogy most már… tudni akarom… – Agatha elhallgatott, feje hátracsuklott, ahogy ívbe feszült a háta, hogy a férfi könnyebben beléhatolhasson.

Simon kezében megolvadt láva lett a teste, azt tett vele, amit akart. Szinte már durván dugta egyre mélyebbre egyszerre két ujját. Válaszul a lány háta még jobban ívbe hajlott, és Simon a reakciójából érezte, hogy valóban nagyon élvezi a nyers kényeztetést. A másik kezét kihúzta a lány szoknyái alól, hogy a melleivel is foglalkozhasson. Bőre elefántcsontszínű volt, és Simon alig várta, hogy újra lássa, ahogy a mellbimbói rózsaszínben ragyognak a napfényben. Sietősen lehúzgálta a ruha nyakkivágását a lány mellbimbójáig. Majd lerántotta egészen a derekáig, miközben ismét belédöfött az ujjaival. Agatha újra hátrafeszült, hogy még jobban felkínálja neki kívánatos kelyhét, s mindezt olyan édesen tette, hogy Simonba belehasított a fájdalom. Hogy ennyire bízik benne a lány, ilyen nagylelkű hozzá – ez több, mint amit valaha is megérdemelne. A dereka köré fonta a karját és szinte falta az édes kebleket, szopogatta, becézgette, miközben a másik kezével igyekezett a lányt egyéb gyönyörhöz juttatni. Agatha a mámor ködén át felfogta, hogy szinte meztelenül van a szalonban, miközben Simon keze és szája birtokba veszi a testét, ő pedig ujjaival a férfi fekete hajában bóklászik, hogy még közelebb vonja őt magához. Sőt, ebben a félig öntudatlan állapotban csodálkozott is, hogy miért nem zavarja őt saját bujasága. – Mondd, mit akarsz – mormolta Simon a keblei közé, miközben lehelete forrón cirógatta a bőrét. – Mondd ki! – Magamban akarlak érezni – suttogta a lány. Válaszul Simon még mélyebbre nyomta az ujjait, hogy Agatha beleborzongott. De ez sem volt elég. – Téged akarlak! – Várd ki a végét – dünnyögte a férfi. – Először azt akarom, hogy szétrobbanj. Simon azt mondja, repülj el! Agatha nyöszörgött, ahogy Simon gyors mozdulatokkal izgatta, és testében felszikrázott az gyönyör. Lihegve, sóhajtozva lovagolt a kutató ujjakon, míg egyszer csak nem bírta tovább. Simon is megérezte, és változtatott a kéztartásán. Síkos ujjhegyei hirtelen előrefelé mozdultak, és teljesen máshol folytatták a kényeztetést.

A lány emlékezetébe idézte, ahogy a szájával is ízlelgette, harapdálta a testét, és az emlék az új, nyers élményekkel együtt a csúcsra repítette. Felsikoltott, majd kezét a szája elé kapta, ahogy egymás után átjárták az eksztázis hullámai. – Ó, egek, dámácska – istenem, muszáj. – A lány a ködön át érezte, hogy Simon kezei ismét a testük között motoszkálnak, és tudata utolsó morzsájával kissé elhúzódott, hogy a férfi is kielégülhessen. Ujjpercei minden egyes érintése azzal fenyegette a lányt, hogy ismét elszáll. Arcát a férfi nyakára hajtotta, megpróbálta visszanyerni öntudatát és erejét. Mindhiába. Amikor Simon végül szinte vadállatias morgással beléhatolt, Agathán ismét átsöpört a gyönyör. Simon erőteljesen beledöfött a selymes forróságba. Majd visszahúzódott, hogy szinte alig ért hozzá a lány szeméremnyílásához. – Kérlek… – Agatha egész teste reszketett már. – Simon… akarom… kérlek… Simon keményen megragadta a lány fenekét és felfelé húzta, amitől Agatha felsikoltott. Összerándult a kezében, ahogy újra és újra döfölte. Az én szerelmem. Az enyém. Mintha látomás lenne felette, egy látomás, ami eltűnik a napfényben. Érezte, hogy nemsokára elélvez. Szájába vette a lány megkeményedett mellbimbóját és mélyen megszívta. Agatha erre hirtelen felugrott rajta, majd ismét remegés rázta meg a testét. Amikor Simon érezte, hogy a lány hüvelye körbezárja, képtelen volt tovább türtőztetni magát. Arcát a lány kebleibe temette, hangosan felnyögött ejakulációja megrázó erejétől. Agatha tehetetlenül roskadt rá. Simon tartotta meg, de ő maga is a párnáknak dőlt, a lánnyal a karjaiban. Még soha nem látott ennyire erőteljes, fenntartások nélküli női orgazmust. Ez kizárólag Agathára jellemző, bár el kellett ismernie – némi büszkeséggel –, hogy ebben neki is szerepe volt. A lány végül kezdett egyenletesebben lélegezni, de még mindig ellazulva hevert Simonon. A férfi az egyik ujjával felemelte az állát, hogy láthassa az arcát. – Itt vagy még velem? Agatha bólintott, és szaggatottan beszívta a levegőt.

– Lehet, hogy mindjárt meghalok, de most még élek. – Miért halnál meg? – Mert minden alkalommal egyre jobbnak érzem. És ha még ennél is jobb lesz, abba biztosan belehalok. – Ennyire jó? – Igen, ennyire. Ahogy te is nagyon jól tudod. – Addig fészkelődött, míg Simon mellé feküdt, de a lábai még mindig a férfi ölében voltak. – Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. És most már van egy újabb is. – Vajon miért nem lepődöm meg ezen? – Elsimított egy elszabadult hajtincset a lány arcából, bár furcsamód egyáltalán nem volt zilált a kinézete mindattól, amit az imént tettek. Sőt, szebb volt, mint valaha. Bőre ragyogott a kielégültségtől, édes ajkai még duzzadtabbak és rózsásabbak lettek. Barna szeme soha nem fénylett még ennyire, s a tekintete végtelenül gyengéd volt. – Nem csupán csinos vagy – mormolta. – El sem tudom hinni, hogy valaha is rosszat feltételeztem rólad. Elfintorította az orrát és megrázta a fejét. – Ó, én viszont igen. De én nem vagyok Lavinia. Simon tudta, hogy a lány nem megerősítést akar kicsikarni. Valóban így is gondolja. Nyilvánvalóan nem végeztem jó munkát. Egy férfi, aki nem tudja elérni, hogy a szeretője gyönyörűnek érezze magát, hanyagul dolgozik. Bárcsak az életem folyamán lenne még módom rá, hogy tökéletesen teljesítsek. Két tenyerébe fogta a lány arcát és felemelte, hogy tekintetük találkozzon. – Még mindig akarod tudni, miért gyanakodtam rád az elején? Agatha bólintott, és tágra nyílt szemekkel figyelte őt. – Hát ezért – amiért ilyen érzéseket váltasz ki belőlem egyszerűen azzal, hogy egy levegőt szívok veled. Hihetetlennek tűnt, hogy ez valóság. Korábban soha nem gyanakodtam ennyire egyetlen nőre sem, és nem tudtam elhinni, hogy mind-ez nem mesterkéltség vagy varázslat, amit szándékosan szőttél körém. A lány csodálkozva pislogott. – De hát én annyira hétköznapi vagyok…

Simon megcsókolta, hogy még a gondolatot is elhessegesse a fejéből. Amikor ajkaik szétváltak, a lány már el is felejtette, mit akart még mondani. Simon elmosolyodott. – Te vagy a legkülönlegesebb nő, dámácska. És mindent elkövetek, hogy erről sose feledkezz meg. – Újra magához húzta. – Nos, mi a másik kérdésed? – Ó, igen. A másik kérdésem… Gondolod, hogy James visszajön, hogy befejezzétek a megbeszélést? Simon rémülten döbbent rá, hol vannak és mikor. – Egek, Agatha. Sajnálom. – Mindketten felültek, és elkezdte visszahúzni rá az ingvállat. A lány is segített, miközben mosolyogva nézett rá. – Miért te kérsz elnézést? Én ültem az öledbe. – Ez igaz. Viszont bármennyire élvezem, ha az ölembe ülsz, attól tartok, diszkrétebbnek kell lennünk – szedte rendbe ruháját Simon is. – Nehéz lesz, mivel ha csak rád nézek, máris azt akarom, hogy belém hatolj. Egyszerű, őszinte szavaira Simonnak elállt a lélegzete. Belenézett a hosszú szempillájú, barna szempárba, és azt kívánta, bárcsak örökre megtarthatná a lányt. Ekkor Agatha megtörte a varázst, és fintorogva kászálódott le a pamlagról. – De azt nem gondoltam, hogy ez az egész ekkora… rendetlenséget okoz. Diszkrét kopogás hallatszott. Amikor Agatha válaszolt, Simon csodálkozott, hogyan tud ilyen fesztelen hangon megszólalni. Pearson jelent meg az ajtóban. – Asszonyom, két úriember keresi önt. – Ó, az ördögbe, csak nem az a nyavalyás Etheridge már megint – mormolta Simon. – Nem, uram. Lord Fistingham és… Két férfi toppant be a szobába, Pearsont durván félretolva. Az egyikük idősebb, alacsonyabb, kopaszodó. körszakállas ember volt. A másik viszont magas, és minden szempontból elképesztően jóképűnek mondható. Arany hajjal és olyan tökéletes alakkal, amitől a nők elolvadnak. Pimaszul berontott a szalonba, egy összehajtogatott újságot lobogtatott diadalmasan és Agatha orra elé nyomta.

– Aha! – szólalt meg. – Tudtam, hogy rólad van szó, Agatha. Fogalmad sem volt, hogy járatjuk a londoni lapokat Fistinghambe, ugye? Ledobta az újságot a kisasztalra, majd beállt Agatha elé, agresszíven felvetett állal. – Azt hitted, már elfelejtettem a sok piszkos trükköt, amit a bátyáddal játszottatok velem, aztán ráfogtátok a képzeletbeli Mortimer Applequistre? – Reggie? – szólalt meg halkan Agatha. Simon döbbenten bámult. Ez lenne a Redvás Reggie? Agatha Simon felé fordult, ösztönösen segítségért nyújtva felé a kezét. Látván Agatha szemében a félelem apró szikráját, Simon dühe a tetőfokra hágott. Olyan hirtelen ütött, hogy Agatha csak egy elmosódott villanást látott. Az egyik pillanatban a férfi még mellette állt. A következő pillanatban pedig hatalmas kiáltással és nagy csattanással a faborítású falnak szegezte Reggie-t, és keze a torkára szorult. – Mi történik itt? Azonnal hagyja abba! – Lord Fistingham felemelte a sétapálcáját, hogy eltörje Simon fején. Agatha gyorsan odalépett és elkapta, mielőtt a lord felfogta volna, mi a lány szándéka. – Bocsánat, uram, de nem engedhetem, hogy megüsse. Majd a vörösödő fejű Reggie-hez fordult. – Reginald, hadd mutassam be Simon Raint. Attól tartok, nem keltettél benne kedvező benyomást. – Miért? – fortyogott őlordsága. – Azt mondom, távozzék, mielőtt hívom a rendőröket. Mit meséltél be ennek az embernek? – kérdezte Agathát. – Az igazat – felelte a lány. Megérintette Simon vállát. – Drágám, légy szíves engedd el Reggie-t. Őlordsága hatalmas patáliát csap, ha megölöd az örökösét. – Nem! – mordult fel Simon. Még egyet csavart Reggie nyakán. – Addig nem, míg van benne szusz. – Mi a nyavalya folyik itt? Agatha megfordult, és bámuló szolgáit pillantotta meg az ajtóban. Felfegyverkezve. Sarah, a szakácsnő egy hatalmas sodrófát szorongatott, Pearson pedig egy piszkavasat.

És James is ott állt, kezében pisztollyal. – James! – hápogta Lord Fistingham. Még Reggie-nek is sikerült elfordítania a fejét Simon szorításában. James láttán Reggie szeme elkerekedett a csodálkozástól. Addigra már nem volt ereje küzdeni, rongybabaként lógott Simon kezei közt. – Fistingham? Reggie? Mit keresnek itt? – nézett James egyikről a másikra. Ekkor, úgy látszik, felfogta, hogy Simon meg akarja ölni Reggie-t. – Á, Simon? Reggie minden bizonnyal rászolgált arra, amit tervezel, de lennél szíves későbbre halasztani a megölését? Borzasztóan kíváncsi vagyok. Szeretnék magyarázatot kapni. Agatha hátrébb lépett, amint Simon vonakodva elengedte Reggie nyakát, és az öt ember kínosan körbeállt a szalon közepén. Lord Fistingham nem hitt a szemének. Csodálkozva bámulta Jamest és csóválta a fejét. – Vége – mormolta. – Mindennek vége. James Agathára nézett. – Kapizsgálod, miről beszél? – Úgy sejtem, csalódott, hogy életben talált téged, mert így nem kényszeríthet, hogy feleségül menjek Reggie-hez. – Hogy feleségül menj Reggie-hez? Az ördögbe, remélem is, hogy nem! Azok után, amit veled tett az átkozott senkiházi. – James pillantása ölni tudott volna. Agathának leesett az álla. – Te tudtál róla? – Hát persze hogy tudtam. Mott is tudott róla, a szolgák is, mindannyian, a papát kivéve, mert ő nem akart tudni róla. Mit gondolsz, miért nem mehettél azután sehová egyedül? Miért nem mert ez a féreg közeledni hozzád attól a naptól fogva?Azért, mert kivertem belőle a lelkét! Agatha bátyja haragtól égő arcát fürkészte. Jamie mégis csak vigyázott rá. Reggie-hez fordult. – Ezért hitted, hogy házasságra kényszeríthetsz, ugye? Mert azt gondoltad, Jamie meghalt és most már senki sem állíthat meg. Reggie elsápadt, és Simonról Jamesre nézett. – Nem tudom, mit mondott neked a húgod, de ő koslatott utánam! A nők folyton üldöznek engem…

Simon ismét megmozdult, de most James ökle sújtott le Reggie arcára, amitől a ficsúr tántorogva a padlóra zuhant. Mindannyian Reggie-t bámulták, James pedig az öklét dörzsölte a másik kezével. Még Lord Fistingham sem mutatott nagy hajlandóságot, hogy segítsen a fiának. – Nyápic tökfilkó – mormolta. – Ha nem rombolta volna le az esélyeit évekkel ezelőtt, a lány könnyű préda lett volna a számára. Amilyen szép arca van, Agatha egy szempillantás alatt hozzáment volna. Agatha alig tudta elfojtani gúnyos mosolyát. – Az ízlésemről alkotott véleménye nem helytálló, uram. Világéletemben utáltam a fiát. Soha nem lettem volna „könnyű préda”. Reggie megrázta a fejét. – Ez a szajha egyszer már tönkretette a férfiasságomat – mormolta. – És most még ez is. Nem veszek feleségül egy szánalomra méltó nőszemélyt, bármennyi váltó is van nála – intett fejével James felé. Agatha pislogott. – Nálad vannak a váltói? – Egy jó néhány – bólintott James. – Elég ahhoz, hogy elvegyük Fistinghamtől, ami nem illeti meg. Lord Fistingham nehezen vette a levegőt. – Ez a mamlasz ficsúr kiforgatott minden pénzünkből a játékszenvedélyével. Muszáj volt erőltetni a házasságot. Mindent olyan szépen elrendeztem. Én rendelkeztem volna Appleby és a jövedelme felett, és semmi esély nem lett volna rá, hogy James megtalálja azokat a váltókat és behajtsa őket rajtunk. James dühösen válaszolt valamit őlordságának, de Agatha meg sem hallotta. Simon miatt aggódott. Egy pillanatra sem vette le gyilkos pillantását Reggieről. A testtartása olyan volt, mint egy támadásra kész ragadozóé, és lánynak az volt a benyomása, hogy Simonnál mindjárt elszakad a cérna. – Jamie – szakította félbe a bátyját –, Simon még nem tett le róla, hogy megöljön valakit. James Simonra nézett. – Az ördögbe, Simon? Állítsd le magad!

Simon nem reagált, testtartásán sem lazított, s továbbra sem vette le a szemét a célpontjáról. Reggie most már kezdett igazán félni. – Mit csinál? Mi a baja? – Semmi baja nincs, Reggie – mondta Agatha. – Attól tartok, te vagy a halálraítélt. – Jamesre pillantott. – Simon még sohasem… ölt meg senkit, ugye? James vállat vont. – Fogalmam sincs. Nekem soha nem mond el semmit. – Óvatosan közelített Simonhoz, de nem ért hozzá. – Simon, öregfiú. Nem ölheted meg Reggie-t. Tudom, hogy rosszéletű és rászolgálna, de ezt a házat csak béreljük, és Aggie-nek ki kellene cserélnie az összes szőnyeget és minden berendezési tárgyat, ha összevérezed azokat. A logika nem működött. Agatha lépett közbe. Kezét gyengéden Simon karjára tette. Érintése alatt megrándult a karja, de így is egyre csak Reggie-t nézte, aki mostanra már összekucorodott a rémülettől. Kettőjük közé lépve Agatha lassan felcsúsztatta a kezét Simon karján a válláig. Egészen közel hajolt hozzá. – Tudod, még mindig érezlek magamban – súgta neki. Ujjaival lassan végigsimított a vállán és megborzolta a haját a tarkóján. – Többé már eszembe se jut sem Reggie, sem a félelem. Csakis terád gondolok. Gyere vissza hozzám, Simon. Simon egész teste megrázkódott, végül elszakította vadászó oroszlán tekintetét Reggie-ről. Becsukta a szemét, és amikor kinyitotta, már újra köztük volt. Reggie nyüszített és tehetetlenül összecsuklott. – Haza akarok menni – siránkozta. Lord Fistingham végre maga is levegőhöz jutott. Mozdult, hogy elinduljon, és ahogy Reggie mellé ért megállt, és belerúgott fia ülepébe. – Kelj fel és tűnj el, míg jól van dolgod, te féleszű! Ki tudja, mikor kattan be ez az őrült megint? – Ó, Fistingham – szólt James, amint a két férfi az ajtó felé botorkált. – Ne felejtse el a váltókkal kapcsolatos apró ügyet. Egyáltalán nem örülök, hogy megpróbálta kompromittálni a húgomat. A mai napon átadom neki a maga adósságairól szóló teljes nyilvántartásomat. Megértette?

– Köszönöm, James. Nagyszerű gondolat – szólt Agatha, majd Simonhoz fordult. – Látod, most épp ott lesznek majd, ahová én kívántam őket. Simon mély lélegzetet vett és kierőszakolt egy félmosolyt. – Biztos vagy benne, hogy nem adod át őket Kurtnak egy pillanatra? Agatha a fejét rázta. – Egyetlen pillanatot sem pazarolnék többet rájuk. De istenemre, a Fistingham-birtokon minden nőnek szólok majd, hogy azonnal jelezzék nekem, ha Reggie akár csak megpaskolja bármelyiküknek a fenekét. Simon a dühét hirtelen kitörő nevetéssel vezette le, majd szorosan magához húzta a lányt. – Á – Ethelbert? Bólintott figyelmeztetésül a szolgák felé James. Simon elengedte Agathát és Pearsonhoz fordult. – Feltételezem, hogy mindezt nem felejtik el? Pearson komoran pislogott. – Miről beszél, uram? Harry felvilágosította. – Hát arról, hogy az úr beidegesedett, mint a macska, aki egeret lát, bácsikám. És azt, hogy az asszonyom Simonnak szólította őt, és az a Reggie… Agatha nem látta, hogy Pearson megmozdult volna, de Harry hirtelen elvörösödött és hápogni kezdett. – Mi… miről beszél, uram? – Köszönöm, Harry – mosolygott Agatha a kis Carriage Square-i családjára. – Mindannyiuknak nagyon köszönöm. Nem is kívánhatnék jobb barátokat. Pearson elpirult. Mereven meghajolt. – Asszonyom. – Majd a nézősereg távozott, magára hagyva Agathát Jamesszel és Simonnal. A lány elmosolyodott, Reggie-től való ősrégi félelme kihunyt, mint a gyertyaláng. Aztán meglátta James haragos arcát. – Jamie, mi a baj? Nagyszerűen elrendeztük Reggie-t. Soha többé nem fog molesztálni. – Nem. Reggie nem fog – emelte tekintetét Simonra James. – De mi a helyzet veled, Simon?

Agatha a hajához emelte a kezét. A csudába. James észrevette, hogy kócos a frizurája. Most füstbe ment a terve, mivel azt remélte, James nem gördít elé akadályt. Simon nyugodtan állta James tekintetét. – Ilyen ígéretet nem tudok tenni, barátom. James rábámult, állkapcsa dühösen rángatózott. – Az ördögbe, Simon! Ő a kishúgom! Agatha közelebb lépett Simonhoz. – James, kérlek, értsd meg. Borzasztóan szeretlek, de már nem vagyok kislány. Tudom, hogy mit akarok. – De Agatha, tönkretesznek, kiközösítenek, ha rájönnek. És ettől meg kell, hogy védjelek. – Tudom. – Puha léptekkel Jameshez ment és észrevétlenül kivette a kezéből a pisztolyt. A férfi aggódó tekintettel nézett rá. – Egyszer majd megérted, Jamie. James egyikükről a másikukra nézett, majd megrázta a fejét. – Ha ez azt példázza, milyen fájdalmat okoz majd nekem a szerelem, nem kérek belőle. Nem akarom. Szavai mellbe vágták Simont. Mivel ő nagyon is akarta. A fájdalmat, és mindent. Boldogan elcserélte volna az élethosszig tartó kalandokat Agatha egyetlen szerető pillantására, még akkor is, ha ez után azzal a lelki gyötrelemmel kell szembesülnie, hogy elhagyja a lányt. A hallban az óra hármat ütött, Agatha összerezzent. – Ó! Majdnem elfelejtettem. Négy órakor van egy értekezlet az önkénteseknek a kórházban. Át kell öltöznöm. Simon utánanyúlt, hogy megállítsa, amint elsuhant mellette. – De azt hiszik, gyászolsz. Megbocsátják, ha nem mész el. – Igazából nem gyászolok – vonta össze szemöldökét a lány. – És nem akarom mentségül használni a gyászt arra, hogy elmulasztom a kötelességemet. Ti biztosan mindenkinél jobban megértitek ezt, nem? Simon elengedte, félmosollyal az arcán. – Elkísérem a kórházba – mondta Jamesnek. – Ott biztonságban lesz. A kórházban mindenütt katonák vannak, ameddig a szem ellát. Aztán van némi elintéznivalóm a klubban. Tehetek valamit érted? James összeszűkült szemmel nézett rá.

– Igen – mondta. – Légy szíves, tűnj el örökre. Simon megrázta a fejét. – Sajnálom, öregfiú, nem tehetem. Még a te kedvedért sem. Szükségünk van egymásra, neki és nekem, még akkor is, ha csak mostanra szól az egész. – És azt várod tőlem, hogy tűrjem, mint a birka, hogy szégyenbe hozod a húgomat? – Nem. Megértem, hogy nem tudod tétlenül nézni. Csak azt remélem, hogy egyszer majd megbocsátasz nekem. – Ezzel Simon elment, és úgy érezte, mintha most vesztette volna el a legjobb barátját. És valójában így is volt.

25

A kórházban nagy volt a sürgés-forgás, de még így is sok ápolónő és önkéntes megállt egy pillanatra, hogy részvétét fejezze ki Agathának. A hazugságai mélyebben a húsába vágtak, mint egy tolvaj hátába a korbácsütések. Ahogy lassan az önkéntesek számára kijelölt öltöző felé haladt, úgy érezte magát hamis fekete öltözékében, mint egy álnok varjú az angyalok között. Végül bemenekült az öltöző áldott rejtekébe, de ott találta Mrs. Trappot és a lányait. – Á, hát mégis eljött az értekezletre, Mrs. Applequist? Nem gondoltam, hogy lesz hozzá hajlandósága. – A háborúban nem várják el, hogy leteljen a gyászidőm, Mrs. Trapp. – Igaz, igaz. De azt hittem, el van foglalva a szállóvendégével. – A nő szemében érdeklődés csillogott. Szállóvendég? A minden lében kanál locsi-fecsinek valahogy tudomására jutott, hogy Simon a házban maradt? – Nem tudom, kire gondol. – Arra a barna hajú férfira, aki a lépcsőfordulóban tűnt fel a múltkori látogatásunkkor. Nagyon jóképű és ízlésesen öltözött. Gondolom, családtag? Agatha rémülten döbbent rá, hogy James lelepleződött. És ráadásul éppen Mrs. Trapp fedezte fel, a leghírhedtebb pletykafészek Londonban. – Á, bizonyára az… az unokatestvéremre céloz, Merryl… Pickle… dorra. – Pickledor? A brightoni Pickledorok közül való? – Odaintett az egyik lányának. – Kitty épp most mondta Lady Winchellnek,

mennyire brightoni volt a kinézete. Tudja, mindegyikük tudálékos és vékony, ugyanakkor igen szemrevaló. Agatha keze megállt, bár még csak félig bújt bele az egyenruhájába. – Lady W-Winchellnek? – nyögte ki. – Mi-mikor mondta? – Ó, alig egy perce. Biztosan maga is látta őt. Épp akkor ment ki, amikor maga bejött. Nagy rohanásban volt. – Ó, nem, mami. Legalább tíz perce, hogy beszéltem vele – vetette ellen Kitty. Agatha visszavette fekete ruháját és kiviharzott az ajtón. Bárcsak még elérhetné Simont… Harry és a kocsi már régen elment. Agatha egy pillanatra megállt. Fogjon egy bérkocsit és menjen haza, hogy figyelmeztesse Jamie-t? De Simon a lelkére kötötte, hogy a kórházat nem hagyhatja el. Ekkor már tudta, mitévő legyen. Egy gyalog közlekedő fiú valószínűleg gyorsabb, mint egy kocsi. Egy küldöncöt meneszt a klubba, egyet pedig vissza a Carriage Square-i házba. Megörült, hogy megtalálta a megoldást, és megfordult, hogy visszamenjen a kórházba a nagy dupla ajtón át… De két, fölöttébb ijesztő egyén útját állta. – A legjobb, ha egy pisszenéssel sem árul el minket, asszonyom. – A nagyobbik kimondottan franciás akcentussal beszélt. – Nem szívesen bántanánk egy védtelen nőt. A két francia kellőképpen jól öltözött volt ahhoz, hogy nem keltettek feltűnést, ahogy jobbról-balról belekaroltak a lányba. Agatha körbepislogott, kitől várhatna segítséget, és megakadt a szeme egy alacsony, toprongyos fickón, aki intenzíven figyelte őt. Furcsán ismerősnek tűnt, mintha valahol már látta volna. Feebles? – formálta a szót némán Agatha. A kis ember bólintott, majd fejével egy közelben álló kocsi felé intett. Agatha odanézett; egy szokványos bérkocsi parkolt az utcán. Majd egy halványzöld selyemruha fodrait látta meglibbenni a bérkocsi nyitott ajtaján át. Egy pillanat alatt beigazolódott a gyanúja, amint Lavinia Winchell kihajolt és rámosolygott. – Agatha, drágám! Úgy örülök, hogy eljött. A lány ellenállt, mert hirtelen olyan érzése támadt, hogy többé nem látja viszont sem Simont, sem Jamie-t, ha beszáll abba a kocsiba. Megkockáztatott egy pillantást Feebles felé, aki bizonyos távolságról követte őket. Gyámoltalanul nézett a lányra, és persze Agatha is látta,

hogy Feebles semmiképpen sem tudja megakadályozni az elrablását. Ha nem ketten lettek volna a támadók, akkor se lett volna semmi esélye. De elmondja majd a hírt Simonnak. Hacsak nem kockáztatja meg, botor módon, hogy egyedül mentse meg őt. Úgy látszott, épp ezt fontolgatja, mivel közelebb lépett hozzájuk. – Ó, főnök! Nem kő egy nagyobb kocsi? A társamnak van egy fájintos járgánya, abba jobban elférnek mind a négyen… Próbálkozása kudarcba fulladt, mert az egyik behemót a kis ember torkához szorította a kezét. A gazfickó egy kézzel odanyomta Feeblest a bérkocsi oldalához, a másikkal pedig betuszkolta Agathát a kocsiba. – Rázzátok már le azt a nyomorultat – sziszegte Lavinia a bérencének. – De miért? Nem bántotta magukat – lehelte Agatha. Előrehajolt, de akkora pofont kapott Laviniától, hogy csengett tőle a füle. Aztán meglátta a pisztolyt, ami egyenesen a szívének szegeződött. Tehetetlenül nézte, ahogy Lady Winchell haramiája a karját megcsavarva vagy tíz méterrel odébb lódította Feeblest. A szerencsétlen férfi arccal az úttestre zuhant. Az utolsó kép, amit Agatha látott, ahogy a kocsi elindult, hogy a szegény kis ember, rongyos barna kabátjában, mozdulatlanul fekszik az utcaköveken, és esélye sincs, hogy időben tájékoztathassa Simont. Simonnak végül sikerült elszabadulnia Jackhamtől. Agatha várja a kórházban, és csak az járt a fejében, hogy nemsokára együtt mennek majd haza. Most, hogy megállapodtak egymással, minden lehetséges pillanatot a karjaiban akart tölteni. Amint utasította Harryt, hogy irány a kórház, hátradőlt a kocsiülésen a párnákra, és arra gondolt, mennyire vágyik rá, hogy aznap korán lefeküdjenek. A tenyere megizzadt, ahogy találgatta, mit talál ki Agatha a mai éjszakára. Vajon teljesen felöltözve várja majd, hogy lassan hámozza ki a ruháiból? Vagy újra beveti örömteli szokását, hogy egy szál selyem pongyolába öltözve megy be hozzá? Vagy ez az elbájoló kis bolond valami egészen új dolgot talál ki mindkettejük örömére? Eszébe jutott, talán itt az ideje, hogy ő kezdeményezze a szeretkezést. Magában elmosolyodott. Aztán arra gondolt, miért ne hagyja, hogy a lány

irányítson? Hiszen Agatha szemmel láthatóan élvezte ezt, ahogyan ő maga is. Végül megérkeztek a kórházhoz. Hagyta, hogy egyre fokozódó vágya elhatalmasodjék rajta, s besietett, arra számítva, hogy a lány már az előcsarnokban vár rá. Ehelyett megpillantotta a vérző Feeblest, egy sereg nővérrel és ápolóval hadakozva, akik megpróbálták betuszkolni egy kezelőhelyiségbe.– Engeggyetek el, nyomorultak! Kutyabajom, vegyétek má’ le rólam a mancsotokat! Agathának híre-hamva sincs. Jeges félelem szorította össze Simon mellkasát. Két lépéssel a csoportosulásnál termett. Két ápolót odébb tessékelt erőszakkal eltávolított, majd megragadta Feeblest a gallérjánál fogva és kiszabadította. – Kösz, főnök. Azóta próbálok e’jutni magához, mióta magamhoz tértem. – Mi történt? Hol van Agatha? – E’vitték egy kocsival, uram. Egyenesen ebbül az utcábul. Olyan gyósan történt, nem tuttam megállítani őket. Behemót óriások, azok vótak. – Feebles mutatta a fején lévő mély sebet. – A kisebbik csinyáta ezt velem, egy kézzel. – Felismerted őket? Milyen kocsi volt? Le tudod írni? – Szokványos bérkocsi vót. A két briganti meg francijja, abba teljességgel biztos vagyok. Az egyikük mondott valamit a maga hölgyének. Franciák. Ez nem sok információ. – Tovább! Mi volt még? – Vót egy hölgy a kocsiban, uram. Puccos fajta. Járt már a házban az ön hölgyénél látogatóban. Maga is látta már, asziszem. Te jó ég. Lavinia. Agathának tehát mindvégig igaza volt. Bárcsak hallgattam volna rá! Simon elhessegette a gondolatot. Nem volt vesztegetni való ideje. – Feebles, menj Miss Cunnington házához és gyűjtsd össze mind az ottaniakat, Jamestől a szakácsnőig. Én meg visszamegyek a klubba és odahívok mindenkit, aki a városban van. Attól tartok, minden elérhető emberünkre szükségünk lesz. A délutáni napfény fakulni kezdett, miközben a kocsi végigdöcögött a londoni utcákon. Lavinia csendben ült, arcán hűvös, elégedett mosollyal, miközben továbbra is Agathára szegezte a pisztolyt. Agatha is hallgatott, mivel kifogyott

már minden könyörgésből és fenyegetésből, hogy meggyőzze Laviniát, engedje szabadon. Csak ült, az ajtóhoz préselődve, amennyire a mellette ülő behemóttól elfért, s agyában egymást kergették a reménytelen tervek. Egyszer csak észrevette, hogy a Covent Gardenen hajtanak át. Fájó szívvel gondolt vissza a napra, amikor ő és Simon végigsétáltak a piacon. Könnyek gyűltek a szemébe, amint közelebb hajolt az ablakhoz. Ha most kidugná a fejét, láthatná azt a helyet, ahol… Fájdalmas ütés érte a koponyáját, és ő elterült a bérkocsi koszos padlóján. – Maradj veszteg, némber. Azt hiszed, van esélyed rá, hogy valaki észrevegyen? – Lavinia meglengette előtte a pisztolyt, és Agatha ráébredt, hogy a nő a fegyver csövével verte fejbe. Lavinia a velük utazó egyik haramiához fordult. – Kötözd meg jól. És tartsd lenn a padlón. Oda való – tette hozzá gúnyosan. Már szürkült, amikor a kocsi megállt, de még volt annyi fény, hogy Agatha ráismert a helyre, és rémület fogta el. A dokkoknál voltak. Még este is sok ember járkált itt, de ha megtehette volna, sem mert volna hozzájuk fordulni segítségért. Egyesek csak rongyosak és borostásak voltak, de a többségük büdös és mosdatlan. Hozzájuk képest Lavinia bérencei tisztes polgároknak tűntek. Agathát a saját köpenyébe burkolták, és a nagyobbik fickó a vállára dobta. Csuklyája az arcára bukott, így csupán a földet látta, azt sem tudta, merre mennek. A férfi széles válla a hasába nyomódott, így minden lélegzetvétel nehezére esett. Mindössze annyit fogott fel, hogy egy jó ideig megvetemedett hajódeszkákon haladtak, melyek olyan rossz állapotban voltak, hogy az elrablójának óvatosan kellett lépkednie, nehogy egy résbe lépjen oszlopnyi lábával. Végül – mint egy zsákot – egy mentőcsónakba lökték. Csuklyája ekkor már teljesen elfedte az arcát, és semmit sem látott, csak azt hallgatta, milyen parancsokat osztogat Lavinia az embereinek. Agatha az oldalán feküdt, jó néhány centiméternyi olajos vízben. Igyekezett a száját és az orrát a vízből kiemelve tartani. Amikor a csónak rövid idő múlva újra kikötött, Agatha tovább fülelt. Durva kezek húzgálták ide-oda, majd ismét valakinek a vállára dobták.

Érezte, egy meredek lépcsőn viszik, mert a feje a lépcsőfokok ritmusára odakoccant a férfi testéhez. – Azt hiszem, hányni fogok – mondta halkan. A fickó nyilvánvalóan többet értett angolul, mint amennyit beszélt, mert gyorsan letette a lányt egy kemény, kavicsos helyre. – Köszönöm – szólt udvariasan. És ezt komolyan gondolta, mivel órák óta nem volt ilyen kényelmes helyzetben. Lavinia sápítozott. – Ó, az ég szerelmére! Ezután lehúzták a csuklyát Agatha arcáról, és ültében nekitámasztották a falnak. Egy kis deszkafalú kabinban volt, és a himbálózásból ítélve minden bizonnyal egy hajón. Eszébe jutott Jamie története a fogvatartásáról, és azon tűnődött, vajon őt is ugyanoda hozták-e, aztán rájött, hogy egy hajó ideális titkos börtön, hiszen kellően mozgékony. Lavinia előtte magasodott, arcvonásai mérgében eltorzultak. Szó, ami szó, rendkívül ijesztő volt így. Agatha tűnődött, vajon megmondja-e neki. – Nos, most miért hallgatsz, mint a sült hal? Már nem könyörögsz az életedért? – Azt hiszem, már ellőttem a legjobb ötleteimet. – Nézd meg magad, itt ülsz összefagyva. Valóban azt hiszed, hogy eljön érted? Agatha úgy gondolta, nincs oka tagadni. – Valóban eljön. – Hah! James Cunnington soha életében nem szeretett igazán egyetlen nőt sem! – Lavinia hangjából keserűség áradt. James? Lavinia is azt hiszi, amit Simon korábban, hogy ő James kitartottja? – Hát innen fúj a szél? Azért vagy dühös, mert James soha nem volt szerelmes beléd? – Á, ne hidd, hogy azért. És ha intelligensebb lennél, tudnád, hogy téged sem szeretett soha. Akármeddig űzheted kisded játékaidat a kéményseprőddel, nem tudod féltékennyé tenni Jamest, mert nem szeret annyira, hogy ez egy cseppet is érdekelje. – Kéményseprő? – kérdezte halkan Agatha. – Hát persze – vágta a szemébe Lavinia önelégült mosollyal.

– Azóta figyeltettem a házadat, amióta James bankszámláját használva kibérelted. Az emberem látta, hogy bemegy egy kéményseprő, de ki már nem jött, és – csodák csodája – egyszer csak a korábban nem létező férjed hazatért. Mondhatom, remek munkát végeztél egy ilyen nyersanyagból. Jól kikupáltad a fickót. Egészen… szórakoztatónak találtam őt. Agatha a legszívesebben elnevette volna magát, de a Lavinia hangjából sütő gyűlölettől megfagyott ereiben a vér. – De miért figyeltettél? – James mesélt néhány szórakoztató történetet a gyerekkoráról, és elmondta, milyen trükkel úszta meg a büntetéseket. Ő említette Mortimer Applequistet. Aztán, amikor Mrs. Mortimer Applequist folyton kimentette magát, rögtön tudtam, hogy James egy újabb szeretője lepleződött le. Simonnak mégis csak igaza volt. Nem csupán ő figyelte a bankot. – Hogyan tudtál hozzáférni James számlájához? Ő mondta meg a számát? – kérdezte Agatha. – Igen, de nem önszántából. Először kapott egy kis adag bájitalt. Volt némi… kifizetendő adósságom. Afféle vészhelyzet adódott elő. A hölgyről köztudott volt, hogy nagy kártyás, de nem túl ügyes játékos. – Szóval elkábítottad és kiraboltad? Lavinia sokatmondóan mosolygott. – Egy férfi bármit hajlandó meginni, ha azt hiszi, hogy afrodiziákum. – Ó, Jamie, te buta fiú – gondolta magában Agatha. Ekkor Lavinia tekintete kemény lett. – De borzasztóan kevés pénz volt a bankban. Akkor újra elkábítottam, hogy kiszedjem belőle, hol tartja a többi értékét, és így fedeztem fel a titkos életét. Gondoltam, megzsarolom, de miért szorongassak meg egy csóró alakot? Inkább kiterveltem, hogy eladom az információkat a Voice of Society számára. A mentazöld selyem szinte suhogott a levegőben, amikor Lavinia járkálni kezdett a kabinban. – Ezután egy honfitársam megkeresett, és arra kért, hogy szolgáljam Franciaország érdekeit.

Csak nem azt akarja bemesélni, hogy honleányi érzületből vállalta? Agatha nem hagyta szó nélkül. – Úgy érted, lefizetett, hogy kémkedj a franciáknak. – Pontosan. Méghozzá meglehetősen bőkezűen. És még annál is nagyobb összegeket ígértek, ha a többiek nevét és az akcióikat is felfedem. De Jamesből egy szót sem tudtam kihúzni, még elkábított állapotában sem. Lavinia széttárta a kezét és a hajóra mutatott. – Így aztán eltüntettem őt egy olyan helyre, ahol folyamatosan kábulatban tarthatom és legyengíthetem. Tudod, már előre felvettem a pénzt. Muszáj volt kiszednem belőle azokat a neveket! – Tehát fogva tartottad és kérdezgetted? – Először még valóban az volt a szándékom, hogy ráveszem, szökjünk meg együtt. De nem volt hajlandó felhagyni fárasztó foglalkozásával. – Ezt igazából nem is várhattad el tőle. – Miért is ne? Gyönyörű vagyok. Ügyes vagyok. Én vagyok minden férfi álma, az anyám is mindig ezt szajkózta. És James előtt egyetlen olyan férfival sem találkoztam, aki pontosan azt nyújtotta, amire szükségem van. – A pokol dühe semmi egy sértett nő haragjához képest – idézte Agatha a híres mondást, és alig tudta megállni, hogy ki ne buggyanjon belőle a hitetlenkedő nevetés. Jamie így lóvá tette Laviniát? – Vagy talán hajlandó vagy elismerni, hogy egyszerűen a pénz vezérelt? Lavinia arcát eltorzította a düh. – Van is neked fogalmad arról, milyen nyomást jelent, hogy a Társaság bizonyos szintjének megfelelő életvitelt folytasson az ember! Neked csak a kecskék jelentik a társaságot! – Birkák – helyesbített Agatha. – Ez illik hozzád, nem igaz, kis báránykám? – horkant fel a nő. – És most itt csücsülsz bambán, mint a birka, amelyik a farkassal beszélget. – Hát, mást nem tudok tenni, mialatt várok S… Jamie-re. Mert ő valóban szeret engem. A lány magabiztossága volt az utolsó csepp a pohárban Lavinia számára. Előrelépett és élesen Agatha arcába vágott.

– Te kis agyatlan senki! Mindent elhiszel, amit mondanak neked? A férfiak csak kihasználnak, hacsak te előbb nem használod ki őket. – Lavinia újra járkálni kezdett, arca ismét fintorba torzult. – Tudod, hogy kerültem a ti drágalátos Angliátokba a forradalom idején? Bekötöttek egy zsákba és egy bűzös, ehhez hasonló halászbárkán rejtettek el. Alig ötéves voltam, de még így is attól féltett az anyám, mit tennének a tengerészek egy ilyen gyönyörű kislánnyal. És igaza volt. Egy lyukat fúrtam az ujjammal a zsák oldalán, hogy levegőt kapjak, és láttam, hogy anyám mivel fizetett az átkelésért, akarata ellenére. Agatha a fejét csóválta. – Egyetlen nő sem érdemel ilyen bánásmódot – mondta halkan. – De miért hibáztatod az összes angol férfit, csak mert néhányuk rosszul bánt veletek? – Néhány? A Londonba érkezésünk után sem volt egyetlen egy férfi sem, aki ha meglátta anyámat, nem próbálta meg elcsábítani. De ő okos volt, és kijátszotta őket egymás ellen, majd egy éven belül egy hajótulajdonos kitartott szeretőjéből egy kereskedőé, aztán egy úriemberé lett, végül pedig férjhez ment. Alaposan kioktatott, hogyan érhetem el a férfiaknál, amit akarok. Hiszen egy lord mellett kötöttem ki, nem igaz? Agatha körülnézett. – Jamie-t is ezen a hajón rejtetted el. Ugyanolyan, mint amivel te és az anyád átkeltetek. – Szerintem ragyogó ötlet. Meghökkentő előnyei vannak. Egy hajó bármikor továbbállhat, és senki sem szerez tudomást ezekről a kis ügyletekről. Agatha dermesztőnek találta Lavinia érzéketlen hozzáállását. – Felfogtad, hogy öt ember halt meg miattad? – Tényleg? – tűnt meglepettnek a nő. Arcán árnyék suhant át. – Milyen nagy dolog… – Aztán észbe kapott. – Nos, megérdemelték a nyomorult angolok. Elég baj az, hogy James nincs közöttük. Az embereim azt jelentették, látták, ahogy a viharban próbált a partra evickélni, azt hittem, nem élte túl. – Kis híja volt csak. – Agatha gyűlölte a gondolatot, hogy milyen veszélyben volt Jamie, amikor legyengülten úszott a szilaj hullámok között. – Ha nem jött volna a dagály…

– Hmm. Milyen kár. Bizonyára emlékszik rá, hogy kérdezgettem. Agatha nem akarta kiábrándítani Laviniát ebből a hitéből. – De én miért vagyok itt? Én egyetlen nevet sem ismerek. Kérlek, ne adj nekem kábítószert, mert többet tudok, mint kellene – gondolta kétségbeesetten. Most már értette, miért próbált Simon annyi mindent titokban tartani előtte. – Persze hogy te nem ismerhetsz neveket. Az ilyesmihez legalább egy csipetnyi intelligencia szükségeltetik. Nem, nem. Te csak elterelésül szolgálsz. A kereséseddel James sok időt elveszteget majd. Biztos voltam benne, hogy üldözőbe vesz, attól a perctől fogva, hogy ma délután megtudtam, a te házadban rejtőzködik. Nem engedhetem meg magamnak, hogy utánam eredjen, amikor most egy új és jóval jelentősebb feladatom van. Amelynek köszönhetően ismét a párizsi divat szerint öltözködhetek majd. Nem mondom el neki, hogy James túl sekélyesnek és ostobának tartja őt ahhoz, hogy áruló lehessen. Mostanra már bizonyára Simon és James is tudják, hogy elraboltak, és rájöttek, hogy igazam volt Laviniát illetően, morfondírozott Agatha. Elméletem beigazolódása sokkal örömtelibb lenne, ha életben maradnék és személyesen vághatnám a szemükbe: „én megmondtam”. – Tényleg nem értelek – mondta Lady Winchellnek. – Az anyád a túlélésért küzdött, téged viszont csak a pénz és a bujálkodás érdekel. Lavinia hirtelen megpördült, szeme izzott a dühtől. – Ebben nagyon tévedsz, kis parasztlány. Engem csak azok a pénzes férfiak érdekelnek, akik szeretnek bujálkodni. – Gúnyos mosolyt villantott rá. – Hah! Miért is koptatom a számat feleslegesen? Te bízol a férfiakban. Olyan vagy, mint egy naiv kisgyerek. – Ha valaki bízik az emberekben, attól még nem idióta. Azok szégyelljék magukat, akik visszaélnek mások bizalmával. Agatha figyelte a fortyogó Laviniát, és ahogy a lady egyre inkább elvesztette hidegvérét, ő úgy lett egyre nyugodtabb. Hát ide vezet a hazugság, gondolta. Keserűséggel teli élethez és megbánáshoz. Egyetlen tiszta, örömteli pillanat nélkül, hiszen a hazug ember már képtelen bízni abban, hogy jobbra fordul a sorsa. És én talán különb vagyok? Megbocsáthatom-e magamnak a saját hazugságaimat? Most, hogy az életem egy hajszálon függ, szinte

nem is tudom, mi okom volt minderre? Miért menekültem az igazság elől? – Vissza kell mennem – sziszegte Lavinia, és most minden ízében egy viperára emlékeztetett. – Peckeljétek ki a száját – parancsolta a bérenceinek. Visszafordult, hogy még egy jeges mosolyt küldjön Agatha felé. – James bizonyára nagyon igyekszik majd megmenteni téged, így nem lesz módja keresztülhúzni a számításaimat… Sok szerencsét kívánok neki. Attól tartok, halászhálóra lesz szüksége, hogy megtaláljon. Csilingelő kacajt hallatott és a hozzá közelebb álló behemótot megbökte az esernyőjével. – Allons-y! Munkára fel! Amint elintéztem az öregfiút, mindörökre hátat fordíthatok ennek a rémséges országnak!

26

Jamie az árnyékszék fedetlen ülőkéje fölé hajolt és beleszagolt a mélybe. A bűztől könnybe lábadt a szeme. Remek. Winchell nem tartotta fontosnak, hogy a személyzete mésszel szagtalanítsa az árnyékszéket, vagy hogy a kis fabódét megfelelően szellőztessék. James egyik kedvenc „álruhás” foglalatossága éppen a terepmunka volt. Ahol egy hadsereg állomásozik, száz latrina is van. Nem a legrosszabb terep, de jobb híján most ez is megteszi. Egyébként annak ellenére, hogy rettenetesen aggódott Aggie-ért, kénytelen volt beismerni, hogy Simon tervében van ráció. – Lavinia bepánikolt – emlékeztette őt Simon. – Fejveszetten kapkod, és hibát hibára halmoz. Nincs más hátra, át kell kutatnunk a holmijait, mielőtt végleg kereket old. Kötelességünk leleplezni a konspirációt. Ne feledd, James, te elsősorban álruhás vagy. – Miért nem lehet egyszerűen letartóztatni az egész bagázst, Winchellel együtt? – Nem hiszem, hogy a nő befejezte, amit elkezdett azzal, hogy elrabolt téged. Kell, hogy legyen valami oka, amiért a szökésedet követően is még Londonban ténykedik. Tudni akarom, mi az. Amíg Lavinia és cinkosai biztonságban érzik magukat, reménykedhetünk, hogy Agathát nem ölték meg, csupán fogságban tartják, ahogyan veled is tették. James lelkében ezúttal is viaskodott a kötelesség a családszeretettel. Bármennyire égett a vágytól, hogy felkutassa a húgát, tudta, Simonnak igaza van. Tehát be kellett érnie ezzel a szabotázsakcióval, és a tudattal, hogy így Simonnak elegendő ideje lesz átkutatni Lavinia házát, hátha talál valamit, ami elvezetheti őket Agatha tartózkodási helyére.

Sötétben dolgozott, kitapogatta a zsákjában a sóval teli bádogdobozt, kivette, és a lyuk melletti deszkára téve óvatosan kinyitotta. Jó néhány méter hosszú, vékony lánc lógott a masszív doboz mind a négy oldaláról. James egy pillanat alatt átvetette a láncokat a vállán. Ezután leemelte a tetőt a kis cserépedényről, melyet az egyik kesztyűs kezében tartott. Hamuágyon elterítve, izzó széndarabok parázslottak a félhomályban. Egy csipesszel gyorsan áttette a széndarabokat a sót tartalmazó dobozba. Azonnal fanyar szag kezdett terjengeni a helyiségben. – Egy – suttogta. Félretette a cserépedényt és a láncnál fogva gyorsan leengedte a bádogdobozt az árnyékszékbe, egészen a fenékig. – Kettő. – A sóból fejlődő gáz másodperceken belül reakcióba lép az árnyékszék mélyéből felszabaduló gázokkal. A doboz stabilan állt, James elengedte a láncokat. – Három! – Kiugrott az árnyékszékből, hogy fedezékbe bújjon a közelben. Simon a ház sarka mögül figyelte, ahogy James kivágódik a szálkás faajtón és futni kezd, hogy biztonságos távolságba érjen. Tompa puffanás hallatszott, és Simon érezte, hogy a föld megremeg a lábai alatt. Ebben a pillanatban Winchellék árnyékszékének a tetejét a kitörő mocsok- és lánggejzír a magasba repítette. Különleges látvány volt. Egy pillanatig füstölgő ürülékfelhő terjengett a levegőben, majd tömény, zöldesbarna réteg terült szét a földön és a kertben. Ekkor Simont megcsapta a szag, és gyorsan eltakarta az arcát a magával hozott sapkával. Ajtók nyíltak, a személyzet kiszaladt, és rémületükben földbe gyökerezett a lábuk. Az egyikük megcsúszott és tántorgott a földet borító nyálkában, néhányan elestek és a mocsokban találták magukat. A többiek meghátráltak a szörnyűség láttán. A szolgák csoportja ekkor szétvált és utat engedett Lord Winchell számára. A férfi pofaszakálla reszketett a hihetetlen látványtól, csak állt és pislogott a korábban példás rendben tartott kertjét bámulva. Laviniának színét sem látták. Simon is erre számított. A nő kétségkívül még Agathával foglalatoskodik valahol. Ezt akarta hinni. Erre az egyetlen dologra igyekezett gondolni.

Ideje munkához látni. Gyorsan megkerülte a házat. Már korábban nyitva hagyta az egyik oldalsó ablakot, mialatt James az árnyékszékbeli manővert készítette elő. Simon habozás nélkül átugrott az ablakpárkányon. Most nem kell óvatoskodnia, a gyorsaság a legfontosabb. Úgy számított, beletelik némi időbe, míg Winchellék személyzetének valamelyik tagja feljön Lavinia szobájába. Ez alkalommal egy pillantást sem vetett őlordsága dolgozószobájára, amint elhaladt előtte. A célpont fent van, egy hölgy budoárjának titkos rejtekében. A nőknek csavaros az észjárásuk. Nem lehetett tudni, hol tartja a bizalmas iratait. Biztosan nem valami ésszerű helyen, mint például az íróasztalán vagy a szekreterében. Ahogy árnyékként osont fel a lépcsőn, eszébe jutott, hogy Agatha ösztönösen gyanakodott Lady Winchellre. Ha most beszélhetne vele, a lány bizonyára meg tudná mondani, női szemszögből hol érdemes kutakodni. Simon egyre dühösebb lett. Bárcsak Agathával maradt volna. Bárcsak… Most nem szabad magát hibáztatnia. Az önostorozás okafogyottá válik, amint épségben visszakapja Agathát. Ha pedig nem sikerül, a további keserves vegetálása során lesz módja rá, hogy mérhetetlenül gyűlölje önmagát. A hálószobához ért, amiről biztosan érezte, hogy Laviniáé, és belépett. A helyiség illata igazolta megérzését. A nő kedvenc pézsmaszagú, tömény parfümfelhőjében vágyakozva gondolt Agatha üdítő illatára. Gyorsan elővette a zsebéből a gyertyát és meggyújtotta, közben hálát adott Etheridge ajándékáért. Majd átvizsgálta a szobát. Ahogy feltételezte, a kecses szekreterben nem volt más, csak üres levélpapír, tinta és tollak. Lavinia nyilvánvalóan nem gyakran hódolt a levélírásnak. Milyen meglepő. Gyorsan átkutatta az összes fiókot és polcot a lakosztályhoz tartozó többi helyiségben is, beleértve a hatalmas öltözőt és a fényűzően berendezett fürdőkamrát is. Minden bútordarabot végigvizsgált, a hátsó és alsó részeiken is. Eredménytelenül.

Bedugta a kezét a nagy kereten nyugvó ágy alá is. Semmi. Felmászott az ágyra, megnézte a baldachint és bemászott az ágy alá is, hogy végigtapogassa az összes lécet. Még mindig semmi. Simon eredetileg biztos volt benne, hogy itt felfedez majd valamit. Hogy újra utat talál Agathához. Könyörtelenül elfojtotta magában az egyre erősödő veszteségérzetet, amely leblokkolta a gondolkodását. Behunyta a szemét és koncentrált, megpróbált Agatha fejével gondolkodni, ösztöneit és az emberi természetről eddig szerzett ismereteit felhasználva. Lavinia gyanakvó, sőt paranoiás. Dörzsölt nő, nem számottevő intelligenciával. Többnyire szerencsejátékokkal és vásárlásokkal veri magát elképesztő adósságokba. Talmi szenvedélyeknek hódol, fürge, mint a mókus. Impulzív, alattomosan kegyetlen és lelkesedik az alpári humorért… Simon kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Megvan! Magabiztosan odalépett Lavinia trónformájú szobavécéjéhez és felemelte az ülését. A nő nyilván nem a hátsó kertben lévő árnyékszékre jár. Kihúzta az ülésbe ágyazott porcelán edényt. És ott, az edény alatti üregben talált egy vízhatlan anyagba tekert csomagot. – Elkaptalak, te vipera! – suttogta Simon. Bár a lyuk kissé nedves volt, a csomag belseje teljesen száraz maradt. Simon gyorsan megszemlélte a tartalmát. Szerelmes levelek, nyilvántartások néhány hajmeresztő kártyaadósságról, melyeket nemrégiben részletekben fizettek ki, és egy maszatos, kézzel írott elismervény „eggy Mary Klar nevü kiss bárka” megvételéről. Ez az a hajó, amelyiken Jamest fogva tartották. Amelyiken valószínűleg most Agathát is őrzik. Az elismervényen aláírás is szerepelt: „John Sway”. Egy újabb levadászni való célpont. A kapitányok általában figyelemmel kísérik a hajóikat a tengeren, azután is, hogy már megváltak tőlük. Simon a mellényzsebébe tette a cédulát, és megfordult, hogy távozzon. Majd tétovázva megállt és rápillantott a szerelmes levelek kupacára. Előfordul, hogy a legfontosabb információk a legkevésbé feltűnő csomagokból kerülnek elő.

Ezek a levelek változatosak voltak, a fájdalmasan papírra vetett ifjúkori gyötrődésektől a választékos, erotikus szójátékokig. Úgy tűnt, a hölgy egyik szeretőjét sem preferálta különösebben. Majd az összehajtogatott levelek kupacának alján felfedezett egyet, amelynek első oldalán egy gyengécske vers volt, a második oldalon viszont a szöveg hirtelen üzleti stílusban folytatódott. Kifizetésekre és szerződésekre utaló hivatkozások, óvatos megfogalmazással: de Simon rögtön felismerte saját fogalmazási stílusát. Az egyetlen bekezdés, aminek nem volt értelme számára, egy levágott és megvásárolt ruhaanyaghossz-mennyiség rövid számítását tartalmazta. A kódok értelmezése nem volt a specialitása, azt viszont jól tudta, hogy a titkos üzenetekben szereplő számok dátumokat és időpontokat is jelölhetnek. Zakója zsebébe gyömöszölte a teljes levélkupacot, hátha a többi irományban is fellelhetők információk. Kijött a fürdőszobából és újra rápillantott a rózsafából készült szekreterre. Lavinia határozott egyéniség, akinek a kézírása is valószínűleg markáns… Gyorsan kivette a levélpapírlapokat a fiókból és oldalról oldalra megvizsgálta őket, ferdén a gyertyafény felé tartva. Igen, a harmadik lapon. Határozott, cirkalmas írás, mely mélyen átnyomódott a papír hátoldalára. Csak pár sor, de talán, de talán… Simon a kandalló elé térdelt és a koromtechnikát alkalmazta, amit korábban Agatha levelénél is. Istenem, add, hogy ne valami ostoba társasági levél legyen… Friss és jól látható, még tükör nélkül is jól olvasható volt az írás. Simon a következő szöveget betűzte ki: „…szerelmem, én leszek a pisztolygolyód, mely a régensherceg agyát veszi célba. Örökké a tiéd, L.” Az összeesküvés hordereje villámcsapásként hasított végig Simonon. A régensherceg meggyilkolása teljes káoszt okozna a brit kormányban. De egy ilyen gyilkossági kísérlet eleve kudarcra van ítélve. George herceg talán a világ leggondosabban őrzött embere. Ha a nyilvánosság előtt jelenik meg, akkor egy egész hadseregen kellene átvágnia magát a merénylőnek, hogy pisztolylövésnyi távolságba kerülhessen hozzá, arról nem is szólva, hogy az illető nem élné túl a kísérletet. Lavinia elszánt amatőr, ez látszott az ostoba, kódolatlan válaszából is. De vajon öngyilkos hajlamai is vannak?

Vagy valamilyen más fegyverről van szó? Lavinia a golyó szót használta, de ez akár jelképes is lehet. Akárhogy is, Simon köteles azonnal jelenteni ezt az információt a király őfelségének és tanácsadóinak. Most viszont a legfontosabb, hogy rátaláljon Agathára. Remélhetőleg közben az ellenséges ügynököket is megtalálja, de őszintén szólva ez pillanatnyilag nem igazán érdekelte. Pályafutása során most először érezte, hogy mások a prioritásai. Isten bocsássa meg. Elfújta a gyertyáját és kisurrant a szobából. Elszánt, alapos kutakodása ellenére látogatásának nem maradt más nyoma, mint a gyorsan elillanó füstgomolyag. Agatha egyszer csak ráébredt arra, hogy magára maradt a hajón. A félelem jeges ujjakkal markolt belé. Ösztönösen érezte, hogy sem Lavinia, sem a bérencei nem térnek vissza egyhamar. Tudta, hogy Simon és Jamie keresni fogják. De ez egy kicsi, rozzant bárka a piszkos dokkok árbocrengetegben kikötött sok száz között. Vajon hogy a csudában találhatnak rá? A száját felpeckelték, így a leghangosabb sikítása sem volt erősebb, mint a hajó kötélzetének nyikorgása. Egy ideig erőteljesen toporzékolt a sarkával, de hamarosan kihunyt benne a remény, hogy valaki is meghallja. Nincs más hátra, csak önmagára számíthat, ha ki akar szabadulni. Jamie egy vödör peremén vágta el a köteleit, de az ő fogvatartói nyilvánvalóan tanultak az esetből, mivel csuklóit szorosan hátrakötötték. Csak fel tudna jutni a fedélzetre, ahol talán megláthatja valaki! Erre a gondolatra felrémlett előtte a korábban a rakparton látott ápolatlan csellengők képe. Lehet, hogy további veszélybe sodorja magát, ha egy rosszfajta csavargó látja meg? Ennek fennáll a lehetősége, ám a kiszáradás abszolút bizonyossággal a halálát jelenti, ha lenn marad elrejtőzve. Agatha elaraszolt a szálkás deszkafal mellé és sikerült végre talpra kecmeregnie. Apró, tipegő lépésekkel tudott csak haladni, egyszerre alig egy-két centimétert. Alsószoknyái nem könnyítették meg a helyzetét, mivel tépetten tekeredtek a lábai köré, akadályozva őt a mozgásban. Agatha az összekötözött kezeivel türelmetlenül

felráncigálta hátul az alsószoknyáit. Sikerült kibogoznia az alsószoknyák szalagjait, s azok leestek a földre. Mivel nem tudta lerúgni őket, kénytelen volt a szoknyáktól körülölelt lábakkal szökdécselni. Rém nevetséges lehetek – mormolta magában felpeckelt szájjal. Mégis ezzel a szokatlan módszerrel sikerült elaraszolnia az ajtóig. Ha zárva van, a sorsom megpecsételődött, gondolta. Megfordult és hátrafelé tipegett a masszív fémből készült fogantyúig. Kulcslyuk egyáltalán nem volt az ajtóban. A lány meghúzta a fogantyút, és egy pillanatig úgy érezte, beragadt. Nyílj ki, nyílj már ki! Az ajtó megadta magát és kinyílt, de a hirtelen lökéstől Agatha elvesztette az egyensúlyát. Arccal előrebukott. Reflexszerűen félrefordította a fejét, hogy ne az orrán landoljon. Ettől függetlenül fájt az esés. Kis időbe telt, míg lélegzethez jutott. Felnyögött, de nem pazarolt további figyelmet fájdalmaira, pedig az arccsontját csúnyán felsértette. Küszködve talpra állt, tovább szökdécselt. A himbálózó hajón többször is elesett, de mindannyiszor végigcsinálta ugyanazt a procedúrát, míg végül eljutott az átjáróhoz, és a fedélzetre vezető meredek lépcsőt nézte. Igazság szerint inkább létra volt ez, semmint lépcső, ráadásul törött. A lány térde remegett a kimerültségtől. Megfordult és egy pillanatra lerogyott az egyik keskeny létrafokra. Ijedt és kimerült volt, arca és teste sajgott a padlóval való számtalan találkozásától. Nincs ereje, hogy megpróbáljon felmászni. Aztán ráébredt, mást nem tehet. Könnyebb volt feljutnia a létrán, mint hitte volna. Kezei segítségével hátrafelé húzódzkodott, s úgy araszolgatott, mint egy kisgyerek. Annyira koncentrált a lassú mászásra, hogy észre sem vette, amikor felért a fedélzetre, mígnem a friss tengeri szél felhorzsolt arcába vágott. A levegőnek hal-, szemét- és mosdatlantengerész-szaga volt. Csodálatos érzés. Igaz, hogy még mindig ott van ezen az ócska bárkán, de legalább a levegőn és nem a sötétben. Ha leszámítja persze, hogy már esteledik, és hamarosan leszáll az éj. A fedélzet telis-tele volt bűzlő hálókkal, koszos ruhákkal és összegubancolódott kötelekkel. Sirályok gyülekeztek a

hulladékkupacokon. Lavinia emberei szemmel láthatóan nem voltak tisztaságmániások. Agathát dühítette, hogy összekötözve nem tud átkeveredni ezeken az akadályokon, így elhatározta, hogy pillanatnyilag marad, ahol van. Innen is látja, ha valaki a megmentésére siet, de akár vissza is tud csúszkálni a létrán, ha veszély közeledne. James félrevonta Simont az Álruhások Klubja nagy játéktermének sarkába. – Órákig, talán napokig is el fog tartani, míg átkutatjuk a dokkokat. Ha jól értelmeztem ezt a kódolt levelet, a tervezett merénylet dátuma a holnapi nap. Lefogadom, hogy el akarnak minket távolítani az útból, mialatt a régensherceg a Chelsea Kórházba látogat. – Ez nem oszt, nem szoroz – rázta meg a fejét Simon, mintegy elhessegetve a problémát. – A régensherceget kiválóan őrzik. James megkönnyebbülten bólintott. – Akkor az embereinket ráállíthatjuk Agatha keresésére. – Ez igaz, de az idő sürget. Ha nem találjuk meg őt a herceg ellen tervezett merénylet előtt, az után már nem lesz miért életben hagyniuk Agathát. Lehet, hogy a mocskok mentik az irhájukat, és igyekeznek megszabadulni minden kolonctól. Simon azonnal megbánta, hogy így fogalmazott, olyan ijesztő képek jelentek meg lelki szemei előtt. Megfordult, hogy szembenézzen a játéktermet megtöltő, meglehetősen vegyes tömeggel. Szakácsok és tolvajok, kémek és szolgálók. Pearson válla szinte hozzáért Feebleséhez, Button pedig halkan mormolt valamit Jackhamnek. A kandallópárkányon lévő óra tízet ütött a halk beszélgetés

közben, s az utolsó ütésre mindannyian elcsendesedtek. – Hosszú éjszaka elé nézünk, urak – bocsánat, Sarah szakácsnő – és hölgyek. James húga, Agatha, akit néhányan Nellie Berth néven ismertek, az ellenség kezébe került. Bólogatások és dühös morgások követték a hír bejelentését, és Simont ismét megdöbbentette Agatha különleges adottsága: mennyire el tudta nyerni mások lojalitását és vonzalmát. – Mivel James egy innen nyugatra fekvő kis faluban horgonyzó öreg halászbárkáról szökött meg, és Winchellék szolgái megerősítették, hogy az utóbbi két hónap során kétszer is vittek ellátmányt a dokkhoz, kutatásunkat a dokkokra fogjuk koncentrálni. Remélhetőleg az ellenségnek még nem volt ideje elhajózni az itteni vizekről. James Simon mellé lépett. – Jó okunk van azt hinni, hogy a hajó neve Mary Klar, és korábban egy John Sway nevű fickó tulajdonában volt. Kurt! Te és Stubbs fésüljétek át a dokkok mentén lévő kocsmákat. Keressétek meg Swayt, és szedjétek ki belőle, tudja-e, hol lehet most a hajója. – Kurt mogorván bólintott. Hát persze, Kurt mindig is mogorva volt. Stubbsszal egymás mellett álltak, várták a parancsot az indulásra. Simon bólintott. – Igen, menjetek. Bármilyen új információhoz juttok, gyertek vissza ide. Ezzel a legvérmesebb és az egyik legfiatalabb emberük eltávozott. Simon elfojtotta önkéntelen aggodalmát, amely mostanra a végletekig fokozódott. Nem biztos, hogy adódik második esélyük. – Két főre van szükségem, akik beszivárognak a dokkoknál lévő regisztrációs hivatalokba. Minden hajónak nyoma kell, hogy legyen a nyilvántartásokban, ahol szerepel az úti céljuk és az, hogy hol horgonyoznak a dokkban. Az információt valószínűleg meghamisították, de ez szintén mondhat valamit nekünk. – Asszem, ez nekem való munka, főnök – szólalt meg Feebles. – Nagyszerű. Vigyél magaddal valakit, hogy szükség esetén elterelhesse rólad a figyelmet. – Simon végigmérte kis hadseregét. Button reményteljesen kihúzta magát, ahogy Simon pillantása végigsiklott rajta. – Igen, Button kísér majd el. Button, a maga színházi tapasztalata kapóra jöhet. – Igen, uram, Mr. Rain. – Feebles ferde szemmel nézte új társát, de nyilvánvalóan nem szándékozott vitatni Simon választását. – Akkó rendbe. Munkára fel. Mary Klar, ugye aszonta? – Vagy bármi ehhez hasonló. Swaynek nem erőssége a helyesírás.

A két férfi elindult. Hamarosan a többiek is, miután Simon kijelölte, hogy a dokkok mely részeit kutassák át. Párokban és kisebb csapatokban elhagyták a helyiséget, míg végül csupán Simon, James és Sarah maradt ott. – Mi nem megyünk, Simon? – De igen. Éppen elég bizonyítékunk van arra, hogy elkapjuk Laviniát. Ideje, hogy kicsit elbeszélgessünk vele. Menjünk, mielőtt a hölgy megneszeli a tervüket. Sarah, megkérhetem, hogy jegyezzen le minden új információt, amelyet az embereim hoznak? – Ha meg tudok vacsoráztatni kétszáz embert egyszerre úgy, hogy az étel még forró, amikor eléjük kerül, azt hiszem, képes leszek ellátni a felírói feladatokat is. – Kezével türelmetlenül intett. – Menjenek már. Hozzák vissza az asszonyomat. A bárka süllyedt. Agatha most már biztos volt benne. Egy órával azelőtt még reménykedett, hogy csak képzeli. A változó áramlások hatására erősebben hullámzik a folyó. Csupán az imént hallotta meg, hogy a víz a hajó belsejét csapkodja. Nem volt értelme áltatnia magát. A bárka dőlése és himbálózása is lomha és nehézkes lett, egyre lassabban tért vissza egyenes helyzetbe a vízen. És úgy tűnt, a folyamat kezd felgyorsulni. Ez a szerencsétlen hajó nem lát már több napfelkeltét. Sőt, magányos utasa sem, ha valahogyan meg nem szabadul a kezeit megbénító kötelektől. Ha a kezei szabadok lennének, talán lenne egy halvány esélye, hogy megmeneküljön, valami vízen fennmaradó tárgyba kapaszkodva. Igen halvány esély. Nos, nincs mit tenni. Valami éles dolgot kell találnia, amivel kiszabadíthatja magát. Szerencsére a fedélzetet szinte elborította a szemét. Csak akad valami törött holmi ebben a halomban. Agatha óvatosan átlendítette a lábát a lépcsőn. Rosszul számított, amikor azt hitte, könnyen átcsúszhat a nyíláson; kis híján a lenti sötétségbe bukott, fejjel előre. Rémületében sikerült nagyot lendítenie a testén, s így a szeméttel borított fedélzetre gurult. Agatha szerencsére nemigen látta, miben kutatnak a kezei. A legjobb keresési módszernek az bizonyult, hogy minden egyes tárgyat óvatosan megtapogatott, éles-e a pereme. Ez volt a legundorítóbb dolog, amit valaha is tett. Amit nem borított nyálka, az megkeményedett a mocsoktól. Ő mégis tovább küszködött. Kell valami éles tárgy. Jamie egy vödör csorba fémperemét használta, de még azzal is órákig tartott, míg elnyiszálta a kötelet.

A lelke mélyén borzasztóan félt, hogy neki már nem lesz annyi ideje.

27

Simonnak és Jamesnek sikerült leinteniük egy bérkocsit, amint kiléptek az ajtón. Ám csak eddig tartott a szerencséjük. Az eső miatt mindenki óvatosabban és lassabban kocsikázott, az utcákon csak lépésben lehetett haladni. Amikor végre megálltak Lord Winchellék háza előtt, Simon egyre azon tűnődött, bizonyára gyorsabban megtette volna ezt a távolságot gyalog. – Óvatosan, James – figyelmeztette barátját, ahogy mentek felfelé a lépcsőn. – És csigavér. Nem hagyhatjuk, hogy lerázzanak minket. Először őlordságát fogjuk keresni. A komor lakáj, aki ajtót nyitott, abba a dolgozószobába vezette őket, ahol Simon és Agatha közös kalandokat éltek át. Lord Winchell a tűz mellett ült, homlokán nedves borogatással. Az egyik lába be volt kötve és egy zsámolyra felpolcolva. A mellette lévő üres brandys üvegből ítélve őlordsága közel állt a delírium állapotához. Bambán pislogott a két férfira. – Applequist? Azt hittem, meghalt. – Szemmel láthatóan ez nem nagyon aggasztotta. – Uraim, szívesen megkínálnám önöket egy kis brandyvel, de úgy látszik, mindet megittam. Levette a borogatást a homlokáról, és egy jókora, otromba seb tűnt elő. Winchell csengetett, és lakája újra megjelent. – Hozzon még brandyt, Pruitt! Ezek itt brandyt akarnak… Simon közbeszólt. – Lord Winchell, tudhatná, hogy nem udvariassági látogatáson vagyunk itt. Lenne szíves idehívni a feleségét! – Nincs feleségem – mormolta a férfi. – Tessék? – Nincs feleségem! Se kutyám, se macskám, se feleségem. – Uram, hol van Lady Winchell?

– Nincs lady. Lord vagyok lady nélkül. – Uram… – Elhagyott! – kiáltotta Winchell, és felült a székében. – Az álnok kígyó elhagyott egy francia miatt, megszökött a Béka-királlyal. – Hirtelen felröhögött. – Egy kígyó és egy béka. A kígyók békákat esznek, ugye? Nos, megbánja majd a fickó, hogy Vinnie horgára akadt, nem igaz? – Ez kétségtelen – értett egyet James. Winchell mintha kissé józanodni kezdett volna. – Mit akarnak Vinnie-től, he? Nem kell neki több szerető. Fogott magának egy nyálkás békát. – Végleg elment? Vitt magával valamit? Winchell felhorkant. – Csupán valamennyi ruháját, a legjobb fogatos lovaimat, meg minden átkozott csecsebecsét, amit eddig kihízelgett tőlem. Elvitte anyám ékszereit meg a széfemben lévő összes pénzt. – A lábára, majd a fejére mutatott. – Megpróbáltam megállítani. El is kaptam volna, ha nem vág fejbe a saját fegyverszekrényemből származó pisztollyal. Gyászos tekintettel bámult a poharába. – Azt se tudtam, hogy kulcsa van hozzá ennek a kígyónak – mormogta az italába. Simont nem vitte rá a lélek, hogy elmondja a lordnak, hogy a felesége nem csupán megcsalta, de áruló is. Jamesre nézett. – Nem hiszem, hogy bármire is jutunk itt. Úgy tűnik, őlordsága nincs benne az ügyben. James lassan megrázta a fejét. – Mindenképp kihallgatják majd őt is. De valószínűleg tönkremegy belé. Visszamentek a bérkocsijukhoz, hogy az Álruhások Klubjába hajtassanak. Simon úgy látta, James szimpatizál a lorddal. Valószínűleg az járt a fejében, hogy vele is elbánt Lavinia. – James… A férfi feltartotta az egyik kezét. – Óvatosabbnak kellett volna lennem, Simon. Öntelt voltam, és túlságosan bíztam a halhatatlanságomban. Egyenesen a karmai közé kerültem. Simon bólintott. – A vizsgálat meglehetősen kemény dió lesz. Lehet, hogy soha nem nyered vissza a régi rangodat. De tudnod kell… az életemmel kezeskedem a Griffmadárért. James elmosolyodott, bár inkább csak fintorra húzódott az ajka.

– Ez már nem semmi, Varázsló. Ez valóban sokat jelent. Aztán erőszakkal elhessegette a nyomasztó gondolatokat. – Laviniának tehát egyelőre semmi nyoma. Menjünk vissza a klubba. Kíváncsi vagyok, talált-e valamit Kurt és Stubbs. Stubbs berontott a mocskos kocsmába és egy asztalra rogyott, mintha arra is alig lenne ereje, hogy megtartsa magát a szálkás fafelületen. A haja csatakosan hullott a homlokába, szaggatottan szedte a levegőt. A kocsmáros szemöldöke magasba szökött a meglepetéstől. – Ki kergeti magát, az isten vagy az ördög? Stubbs koszos ingujjába törölte az arcát. – Maga az ördög, esküszöm. – Arcát a kezébe temette. – Látnia kellett vóna. Olyan vót, mintha maga a pokol jött volna el a fődre. A többiek kezdtek kíváncsian köréje gyűlni. – Mi? Mi történt magával? Stubbs erőteljesen megrázkódott. – Egy eh’ez ’asonló ’elyen jártam, alig két uccával délre, és söröztem a cimboráimmal. Csak úgy üddögéltünk, amikor hirtelen besétált a leg’atalmasabb fickó, akit vala’a is láttam. Egy nyavalyás óriás, aszondom. A szemével ölni tudott vóna, a kezében szorongatott kés nélkül is. – Kés? – szólt riadtan a kocsmáros. – Nagyobb, mint egy hentesé. Magasra felemelte. – Stubbs fellendítette mindkét karját, hogy érzékeltesse, s a nézősereg egyszeriben behúzta a nyakát. – Nyissz, nyassz, az a kés suhogott, mint egy nagy fejsze, és két pofa máris halott vót. A vér a tetőgerendáig felspriccelt és mindenki kapott belőle. Pedig hozzá se ért senki. Stubbs megborzongott és folytatta. – Egyesek kiszaladtak vóna a hátsó kijáraton, de a nagy nyomakodás közben az emberek elállták az ajtót. Én a kupac alján vótam, egy másik fickó alatt, de mindent jól láttam. – A hangja suttogássá halkult, és a hallgatóság közelebb araszolt hozzá. – Szavamra, olyan volt, mint a disznóvágáskor. A ’ajánál fogva kapott fel egy fickót, és egyetlen lendülettel a torkától a hasáig felvágta az illetőt. A padló nyálkában és vérben úszott, ő pedig tovább gyilkolt. Forró vér freccsent az arcomba, ’ogy nem láttam tőle. De éreztem, ahogy a hatalmas mancsával megragad… – Olyan erővel vágódott ki a kocsma ajtaja, hogy a rozoga építmény beleremegett. Az idegek amúgy is pattanásig feszültek a véres történettől, a helyiségben mindenki felugrott ijedtében és egy rémséges alakkal

találták szembe magukat. Markában egy hatalmas kést szorongatott, pengéje nem fénylett, vörös cseppek hullottak róla a padlóra. A bent lévőknek elállt a lélegzetük. Annyi levegő sem maradt a tüdejükben, hogy kiáltsanak. A szörny felemelte két izmos karját és ökleit rázta. – Húúú! – üvöltötte. Mindenki futni kezdett, hogy mentse az irháját, őrült iramban rohantak a hátsó ajtó felé. Mindenki, Stubbs és a kocsmáros kivételével. A kocsmáros nem mozdult, mivel Stubbs lenyomta őt a padlóra és ráült, s közben egy, a nagy zűrzavarban megkaparintott kupa sört gurított le a torkán. Tapintatosan böffentett egyet. – Piszok soká toltad ide a képed, Kurt. – Ó, rá se ránts, fiam. Időt adtam nekik, hogy kellően berezeljenek. Nem akartam, hogy mindenkit meg kelljen ölnünk. – Mindenkit megölni, ez jó vicc – nevetett fel Stubbs, de Kurt nem nevetett vele. – Tűnés, mosmá. Kis beszédem van Mr. John Swayjel. – Nem fog menni. Úgy elájult, mint egy kisasszony. Nincs vér a pucájában, ha tudni akarod a véleményem. Stubbs felállt, de a kocsmáros még mindig mozdulatlanul hevert a padlón. A fiatalember megpiszkálta csizmája orrával. – A francba, asszem, kipurcant. Kurt föléhajolt és alaposan megvizsgálta a földön fekvő alakot. Majd felmordult. – Jobb, ha nem. A trükk bevált. John Sway megmozdult, majd reszkető lábakkal talpra állt. Elkerekedett szemmel bámulta a két férfit. – Ne öljön meg! Nem csináltam semmit, esküszöm! – Aha, értem már. Hát pont ez a baj, nem? – csóválta a fejét Stubbs. – Nem csinyátál semmit azokkal, akik megvették a hajódat. Lefogadom, rajta tartottad a szemed a bárkádon, igaz? És láttad, mi zajlott ott. Sway a fejét rázta. – Nem! Hónapok óta nem láttam a hajót, amióta eladtam annak a francia pofának. – Miféle francia pofának? – Olyan gebeforma volt, vékony hangú… Kurt Stubbsra nézett. – Lady Winchell személyesen, nem gondolod?

– Úgy hangzik. Tehát egy férfiruhába öltözött nőnek adtad el a hajót, aztán soha többé nem láttad és nem is hallottál róla, he? – Stubbs mellbe taszította Swayt, aki hátratántorodott. – Tudom, hogy hazudsz. A kapitányok lehet, hogy elhagyják a tengert, de a tenger soha nem hagyja el a kapitányokat. Lefogadom, tudod, hogy most hol a hajód, sőt azt is, hogy épp ki van rajta. Sway rázni kezdte a fejét, de Kurt hirtelen felmordult és hátrafeszítette a férfi mindkét karját. Sway szeme a vértől csöpögő késre tapadt, látszott, hogy az ellenállás utolsó szikrája is kihunyt belőle. Lehuppant az egyik padra, ami még lábon maradt a nagy felfordulásban. – Igaza van, rajta tartottam a szemem a hajómon. Nem valami különleges darab, de ez volt a legjobb bárkám. A feleségem vett rá, hogy eladjam, és az árából kivásároljam a bátyját ebből a büdös kocsmából. Most pedig úgy érzem itt magam, mint a partra vetett hal. – Vérzik érted a szívem – sajnálkozott Stubbs. – Gyerünk, beszélj, különben a te szíved is vérezni fog. – Egy hete vagy még régebb óta nem láttam a bárkát, elhihetik. Először havonta egyszer jött be, felvett néhány dolgot, és csak egy éjszakát töltött a dokkban. A fedélzetéről az egyik pofa bejött a kocsmába, egy francia, aki alig makogott angolul. Johnny Dobb társaságában volt, aki a csónakjával szállítgatja az embereket a hajókról a partra. Megkérdeztem Johnnyt, mi a helyzet, és aszonta, a Marie Claire fedélzetén mocskos francia legénység van, és hogy valami szerencsétlen flótást vonszoltak fel a hajóra, és csaknem halálra verték a fedélközben. Azóta viszont nem láttam a hajót és nem is hallottam felőle semmit. – Marie Claire? Ez a hajó neve? – nézett Stubbs Kurtra. Ő bólintott. – Hát persze. Nem tudták? – méregette őket gyanakodva Sway. – Mellesleg, kik maguk? Ki küldte ide magukat? Stubbs elengedte a kérdést a füle mellett. – Ha dokkban van a hajód, hol szokott kikötni? – Az East-India Dokkban, nemtom, mért pont ott. Rendes summát kellett leperkálni, hogy beengedjék oda. Pedig az a matróz nem úgy nézett ki, mint aki szórná a pénct. Az egyszálbelű fickó, akiről maguk aszongyák, hogy nő, keményen megvesztegette őket, hogy használhassa azt a dokkot. – Mi van még? – Ma láttam valamit. Nemtom, egyáltalán van-e jelentősége… Kurt felmordult. A kocsmáros gyorsan folytatta.

– Láttam azt a fickót, azt a franciát a Marie Claire-ről, a rakparton mászkált a bandájával. Mindegyikük cipelte a nagy zsákját, mintha végleg elhagyták volna a hajót. Stubbs Kurtra nézett, aki az ajtó felé intett a fejével. Stubbs bólintott és ismét Swayhez fordult. – Egyelőre ennyit akartunk megtudni, de lehet, hogy még visszajövünk. Jobban jársz, ha nem felejted el, hogy meghagytuk a nyomorult életedet, te balfácán. – Várjanak! Ugye nem hiszik, hogy csak úgy otthagyták a bárkámat valahol? Tudják, kissé rozoga már, az alján beszivárog a víz. Ha nem merik ki belőle rendszeresen, menthetetlenül elsüllyed. – A Varázslót ez biztosan nagyon érdekli – mordult fel Kurt. Stubbs bólintott. Faképnél hagyták a kocsmárost, hogy visszasiessenek a klubba. Az ajtón kívül Stubbs rávigyorgott óriás társára. – Kész rémlátomás voltál, ahogy besétáltál a kocsmába! Honnan szedted a vért a késedre? Kurt pillantásra se méltatta. – Ne akard megtudni, barátom. Stubbs megtorpant, hogy Kurt lehagyja őt. Megvárta, míg biztonságos távolságba kerül tőle, majd utána indult. – Az ördögbe, még jó, hogy a mi oldalunkon áll – mormolta. – Asziszem. Feebles Buttonra pillantott és elkáromkodta magát. – Ki a franc oldalán állsz? Button egy olyan fényes selyemöltözékben volt, amilyet a zsarnok francia tábornokok nagyzási hóbortból akkoribban viseltek. Diadalmasan lengette meg tollas kalapját Feebles előtt. – Megtévesztés céljából vagyok itt. Ehhez viszont megfelelő ruházat kell. Továbbá, ez volt a kedvenc szerepem, amíg a revü be nem zárt. Ó, azok a pompás esték… – Helyes. Akkor lépj akcióba. Tömeg van az irodák előtt, de nem úgy tűnik, mintha bárki is lenne benn ilyen késői órán. Tereld el a figyelmüket, én meg addig belenézek az aktákba. Button színpadias mozdulatot tett. – Macduff, jövel! – Majd hirtelen a szája elé kapta a kezét. – Istenem, skót színdarabból idéztem! Most már biztos, hogy kudarcra vagyunk ítélve! – Majd adok én neked kudarcot, ha nem hordod el a selymes irhádat, hogy eltereld a dokknál lévők figyelmét! – Feebles barátságosan kitessékelte

Buttont a bérkocsiból, minek következtében a lakájnak sehogy sem sikerült leporolnia selyemnadrágjáról a kis ember csizmatalpának nyomát. – Nyomás, nyárspolgár! Button tehát nekiindult. Feebles figyelte, ahogy büszkén masírozik, nagy feltűnést keltve minden lépésével. Természetesen ebben az is közrejátszott, hogy hangosan beszélgetett egy bizonyos láthatatlan „Josephine”-nel az angolok visszataszító higiéniai szokásairól. – Isten, segícsd, különben megmurdel – mormolta Feebles, ahogy az árnyékban a dokk irodái felé tartott. Még soha nem járt itt, de az iroda mindenütt iroda. A tisztviselők is egyformák, áldja meg az ég azt az unalmas kis szívüket. Egyet csavart a záron egy vékony dróttal, és máris benn volt az irodában a hátsó ajtón keresztül. Valóban igaz az a bölcs mondás, hogy mindenki a bejárati ajtón lévő zárra költ, amikor nincs az az épeszű tolvaj, aki az elülső ajtón surran be. A hátsó ajtó zárja általában valami egyszerű szerkezet, amit egy gyerek is könnyen ki tud nyitni akár egy kalaptűvel is. Feebles amint bejutott, meggyújtott egy gyertyát a különleges új gyufájával. Pontosan öt szál maradt még nála, mivel korábban hármat elhasznált, pusztán kísérletezés céljából. Az álruhásoknak mindenből a legjobb jár, a Varázsló ehhez mindenkor ragaszkodott. A besurranáshoz mindig kitűnő viaszgyertyákat adott az embereinek, mert ezek nem füstölnek és nem csöpögnek, viszont ragyogó fényt adnak. Feeblesnek annyira a vérévé vált ez a szokás, hogy elég volt, ha megérezte a méhviaszgyertya forró mézillatát, azonnal besurranó üzemmódba kapcsolt. Kintről, az utcáról dühös tiltakozás moraja hallatszott. Jobb lesz sietnem, gondolta Feebles, mielőtt Buttont valamelyik halász megnyúzza a késével. Feebles mérgesen tapasztalta, hogy az „M” betű alatti nyilvántartások egyetlen nagy fiókban vannak, de a fiók dugig van cédulákkal és űrlapokkal, így alig tudott bármit is kihúzni belőle anélkül, hogy elszakítaná. A moraj hirtelen ordítozásba csapott át, és Feebles tisztán hallotta az „Akasszátok fel Napóleont” skandálást. Káromkodott, mint a jégeső, rendkívül változatos szókinccsel, majd kihúzta a telepakolt fiókot a helyéről és a vállára kapta. Aztán máris kinn volt a sikátorban, és futott a bérkocsihoz, ami az épület előtt várta. A kocsis ott állt és a nyakát nyújtogatta, hogy lássa, mi zajlik a tömegben. Rá sem hederített Feebles szokatlan zsákmányára. – Mi történik ottan, mit gondol?

– Nemtom. – Feebles letette a fiókot a kopott üléspárnára, és kibújt a kocsiból. – Mingyá megnézem, oszt’ elmondom magának. Elvegyült a felhevült csődületben és könyökével tört utat, lábujjakat letaposva. A tömeg közepén meglátta a rohadt zöldségekkel megdobált Buttont, aki bátran állta a sarat az „ellenséggel” szemben, kezében néhány tollfoszlányaival, ám a hozzájuk tartozó kalapnak viszont nyoma veszett. – El a kezekkel! – követelte Button pimaszul gúnyos mosollyal. – Mindannyiótokat a guillotine alá küldelek majd! – A fészkes fenébe – mormolta Feebles. Előreugrott és megragadta Button grabancát. – Elkaptam, fiúk! Adjatok kötelet, kátrányt és tollat, hogy pávát csinálhassak belőle! Az emberek lelkesen éljeneztek, a sokaság egy része szétszóródott, hogy beszerezzék a mókához való kellékeket. A másik fele ott maradt, Buttont becsmérelték, és tovább dobálták rohadt gyümölcsökkel. Észre sem vették, hogy Feebles oldalazva kisettenkedik a csődület közepéből, mivel közben egyfolytában arra buzdította őket, hogy pontosabban célozzanak. – Ez nem jó, haver! Pont a hasát találd el a következővel! Ó, hát úgy dobsz, mint egy nyavalyás lány! Ekkor már alig egy méternyire voltak a bérkocsitól. Feebles hátramutatott az utcára és elkiáltotta magát: – A nemjóját! Nédd má, mi van ott! Button a tekintetével követte Feebles ujját és fülsiketítő visításba kezdett. Az előttük lévő tömeg egy emberként fordult meg. A két férfi ekkor futásnak eredt, elérték a bérkocsit, és fölugrottak. Button lekucorodott a padlóra, Feebles pedig odakiáltott a kocsisnak. – Indulás, ember! Ezek mind tiszta őrültek! Csupa holdkóros elmebeteg, akik ma éjjel szöktek meg Bedlamból. Csapjon a lovak közé! A rémült kocsis ostorral ösztönözte lovát nagyobb sebességre, a kanyarban a kocsi csaknem az oldalára borult. A kerekek és paták zörgése közepette végigszáguldottak az utcán, jócskán maguk mögött hagyva a csődületet. Feebles egy kézzel az oldalsó fogantyúba kapaszkodott, a másikkal átnyalábolta a fiókot, hogy le ne repüljön az ülésről. Button zihálva pihegett mellette. Bármennyire dühös volt rá Feebles, aggódott is érte. Gyengéden megbökte csizmája orrával.

– Jól vagy, ugye? Button, ugye még élsz, nem ájultál el? Aztán a zörgő kocsi és a lódobogás zaján át meghallotta, hogy a barátja felnevet. – A csudába! – vihogott Button, miközben kitörölt egy könnycseppet a szeméből. – A mindenségit! Ez volt a jó móka. Mindig is imádtam a lelkes közönséget. A fejét csóválva elkezdte lepöckölgetni a gyümölcsdarabkákat a ruhájáról. Amikor meglátta a fiókban összezsúfolt papírokat, a szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Elhozott mindent, Mr. Feebles? – Hát a főnök aszonta, szerezzem meg a Mary Claire-t, vagy ami ah’oz ’asonló. Ebben a fiókban vannak az „M”-mel kezdődő cédulák. – Remek munka! Fantasztikus! Egészen biztos, hogy lesz valami használható ebben a kupacban, ami segít, hogy megtaláljuk Miss Agathát. – Piszkosul remélem – mormolta Feebles. – Mer’ egyá’talán nem jók az előérzeteim a hölggyel kapcsoltban, de nem ám.

28

A bárka lassan az egyik oldalára dőlt, és most már nem billent vissza. Agatha oldalra gurult a meredeken megdőlt fedélzeten, és felriadt félálmából. Talált egy éles üvegszilánkot, és azon húzgálta lassan a kötelet. Csontig ható félelem járta át. Tehetetlenül csúszott lefelé a deszkákon. Megpróbált megkapaszkodni valamibe. Bármibe! Az árboc ledőlt és kis híján a hátát találta el, felhorzsolva összekötött kezeit és kiszorítva a levegőt a tüdejéből. Óvatosan megmozdult. Ha a hasára tudna fordulni, hogy az árbocrúd az oldalához nyomódjon, tovább dolgozhatna a jobb kezében szorongatott üvegszilánkkal a kötélen. Továbbra is a törött árbocrúdhoz nyomódott, félig kicsavart testhelyzetben. Úgy érezte, menten kettétörik a teste. Ne gondolkozz, vágd a kötelet. Már órák óta vagdosta. A kötél vastag volt, és Agatha vaktában dolgozott. Hosszú időt vesztegetett el egy hurok elvágására, amelyről kiderült, hogy az már a kötél vége, s nem enyhít a szorításon. Időnként megfeszítette fájó csuklóit, hogy el tudja-e már szakítani a kötelet. Egyáltalán, enged-e a kötél? És közel van-e a szabadulás? Ne reménykedj. Ne ess kétségbe. Csak vagdoss, a fenébe is! Simon fel s alá járkált a klubban, Sarah precízen összeállított listájával a kezében. Az álruhásai jó munkát végeztek. Először is kiderült, hogy a Marie Claire-t utoljára az East-India dokkjainál látták lehorgonyozva, ezt bizonyította a Feebles irataiból származó dokkcédula. Tehát a többi dokkból visszahívhatja az embereit, és ráállíthatja őket az EastIndia területére.

Mivel az East-India nagyvállalatnál nemigen fordultak elő ősrégi halászbárkák, a Marie Claire-re viszonylag könnyen rábukkanhatnak… hacsak az East-India Company dokkja nincsen zsúfolásig tele a saját hajóival. A többi hír már nem volt ennyire bíztató. Nem elég, hogy a Marie Claire-t a teljes legénység elhagyta, nagy valószínűséggel mostanra ijesztő mennyiségű víz kerülhetett a bárkába. Simont csaknem megbénította a félelem. Ha arra gondolt, hogy Agatha a fedélközben vergődik, egyedül egy süllyedő hajón… A kezében tartott papírt gombóccá gyűrte. Nem. Mindaddig nem hiszem el, hogy elvesztettem őt, míg a karomban nem tartom élettelen testét. Addig a pillanatig Agatha igenis él. És időben rátalálok, fogadta meg Simon. James lépett a szobába, nedves kabátját egy székre dobva. – Eddig nem jártak szerencsével az East-India dokkjainál. Stubbst bíztam meg a kapcsolattartással, mindenki tudja, hol találja meg őt, és nála tesz jelentést. – Ránézett a Simon kezében lévő összegyűrt listára. – Egyéb hírek? Simon a fejét ingatta. – Semmi új, amióta egy órája beszéltem veled. – És mi van a Dobb nevű figurával? Tudta, hol a hajó. – Hetekkel ezelőtt. Lehet, hogy fogalma sincs, most hol van. Ennek ellenére rajta tartjuk a szemünket. – Mindjárt virrad. Agatha több mint tizenhat órája van fogságban. Mostanra bárhol lehet már. – Mindkét kezével a hajába túrt. – Több emberre van szükségünk. – Itt vannak Agatha szolgái, a sajátjaim, és az álruhások csapata a dokkokat kutatja. Egyszerűen túl sok hajó van ott, James! – Kicsi, ócska, Marie Claire nevű halászbárkák? – Nem elképzelhetetlen – szólt cinikusan Simon. – A hajó meglehetősen távol volt a parttól, egy keskeny öbölben, amikor megszöktem róla. Talán célszerű lenne a kutatásunkat a dokkon kívül lehorgonyzott hajókra korlátozni. – A hajók elmozdíthatók. Végül is, ez a legfontosabb jellemzőjük. – Tudom – mordult fel James. – Én csak egyszerűen… – Csigavér. Meg fogjuk találni Agathát. James mély levegőt vett. – Mi a következő lépésed? – Az East-India dokkjai. Végignézem a dokkon kívül horgonyzó hajókat. – James felkapta a fejét. – Jössz vagy nem?

James felkapta a kabátját és Simon után eredt. A köd kezdett feloszlani, mire az embertömeg az East India dokkjai felé masírozott, Simon szemében lenyűgöző látvány volt kis serege a lassan eltűnő ködben. Remélhetőleg kellően félelmetesek ahhoz, hogy rakpart állandó lakói közül néhányat megnyerjenek az ügyüknek. És Simonnak ezen a ponton már nem számított, hogy az együttműködésre a jó szívük vagy Kurt késének hegye ösztönzi-e őket. Holtpontra jutottak a kutatásban. Nemsokára hajnalodik, világosban könnyebben dolgozhatnak, de közben elvesztették a nyomot a dokkok szorosan összetartó alvilágában. A Temzének csupán ezen a szakaszán százával álltak a hajók, mégsem leltek egyetlen segítőkész matrózra sem. – U-uram? A hölgyét keresi? – A halk hang Simon bal oldaláról hallatszott a sötétben. Simon megdermedt, kezét feltartotta, hogy megállítsa félelmetes csapatát. Megfordult és az árnyékokat kémlelte. – Ki van ott? Egy alak lépett elő, és Simon egy pillanatig biztosra vette, hogy kísértetet lát, mivel James lámpájának fényében is olyan sötét volt az illető, mint az éjszaka. Majd egy ijedt szempár pislogott ki rá a koromfekete arcból. Simon szíve nagyot dobbant, amikor ráismert. – Te vagy a kéményseprő a piacról, ugye? – Igen, mylord. – A gyerek hangja remegett, és Simon rájött, hogy milyen ijesztőnek tűnhetnek számára az összesereglett banditák. Kurt egyedül képes lenne halálra rémíteni bárkit. Simon megrázta a fejét és közelebb hajolt, hogy belenézhessen a fiú szemébe. – Nem vagyok lord, fiú. Magam is London szegénynegyedében jöttem a világra, akárcsak te – mondta szelíden. A gyerek pislogott, Simon ruházatát fürkészte. – Ön, uram? A szegénynegyedben? – Ott. Úgyhogy nincs miért félned egy magadfajtától, nem igaz? A fiú lassan ingatta a fejét. Az egyik férfi türelmetlenségében zajt ütött, de Simon a kezével csendre intette, s továbbra is teljes figyelmét a fiúnak szentelte. – Most pedig mondd el, mit tudsz a hölgyemről.

– Láttam, ahogy átkocsikázott a Covent Gardenen. Egy bérkocsiban ült és kinézett az ablakon. Olyan szomorúnak látszott, hogy követni kezdtem és figyeltem őt. Nem tom, mér, asszem, csak segíteni akartam neki, ha tudok. A fiú magyarázatképpen Simonra nézett. – Pontosan értem, mire gondolsz – bólintott a férfi. – Aztán megláttam – a gyerek arca fintorba rándult, s összevonta a szemöldökét –, hogy valaki leütötte őt! Az álruhások közül jó néhányan felmordultak erre, a fiú pedig hevesen bólogatott, a felháborodástól mintha bátrabb lett volna. – Így történt. Nem ült fel újra, nem láttam többet a kocsi ablakában. Biztosra vettem, hogy valami rossz következett be. – Követted a bérkocsit? – A fiú bólintott. – Végig a Covent Gardentől? A gyerek ismét bólintott. Elképesztő teljesítmény volt egy ekkora legénykétől, aki eddig soha nem hagyta el a számára ismerős helyeket. Simon meghatódott. – Mi a neved, kisfiam? – Robbie, uram. – Nagyszerű ember vagy, Robbie. – Még csak tízéves vagyok, uram. Igen kisnövésű tízéves volt. Mint a növények, melyeknek nem jut fény és jó talaj, a gyermekek is ritkán fejlődtek rendesen a szegénynegyed mocskában és kőrengetegében. – Várj csak. Azt mondod, ez kis tacskó gyalog tette meg az egész utat? – tolakodott előre Kurt és leguggolt a kissrác elé. A gyerek szemei elkerekedtek a rémülettől, és Simonra pillantott védekezésképpen. Simon elmosolyodott. – Ne félj tőle, fiú. Nem egy szépség, de ő készíti a világon a legjobb trifle-t. – Trifle? A kellemes emlék letörölte a félelmet Robbie arcáról. – Egyszer kóstoltam már olyat. – Csak egyszer? – mordult fel Kurt. – Egy ilyen bátor férfi, mint te, megérdemli, hogy minden vasárnap trifle-t egyen! A sovány kis arcon a zavar és a félelem helyét minden képzeletet felülmúló öröm vette át, és a fiú szinte már hódolattal nézett fel Kurtra. Simon finoman emlékeztette, hol is tartott elbeszélésében. – Tehát követted őket idáig, a dokkig? – nógatta Robbie-t. – Igen, my… igen, uram. Időnként felkapaszkodtam egy-egy szekér hátuljára, ha túl gyors volt a kocsijuk az én tempómhoz képest. Amikor

ideértek, kivettek a kocsiból valamit, ami egészen be volt bugyolálva. Azt hiszem, az ön hölgye volt az. – Sebesen pislogott beszéd közben. – Meg sem mozdult, uram. Egy kicsit sem. Simon vasakarattal gyűrte le félelmét. – Azt is tudod, hová vitték? Robbie megrázta a fejét, Simonon pedig úrrá lett a kétségbeesés. – De azt tudom, ki az, aki továbbvitte őket kifelé, aztán vissza. Dobbnak híják. Arra van, ni – mutatott a rakparttól kifelé vezető utcára. – Abban a kocsmában issza a sört. Szinte még be sem fejezte a fiú a mondatot, Simon és James már teljes sebességgel futottak a kocsma felé, hogy együttműködésre bírjanak egy bizonyos Dobbot. – Vidd a fiút Stubbshoz, Kurt! – szólt még vissza Simon a válla felett. A hajót mind erősebben lökdöste az áramlás, és Agatha félt, hogy nem fogja tudni megtartani magát az eldőlt árbocrúdra támaszkodva. Akkor pedig menthetetlenül a koszos Temzébe zuhan. Ahogy az árbocrúdba kapaszkodott, arccal lefelé, megpróbált tudomást sem venni a szeme előtt hullámzó, rémisztően fekete vízről. Kitapogatta a csuklóit szorító kötelet, és néhány újabb foszlott részt fedezett fel rajta, bár kezei mostanra már annyira elgémberedtek, hogy nem volt biztos ebben sem. Csupán remélte, hogy nem tett túl nagy kárt a csuklójában és a tenyerében a barna üvegszilánk. A hajó ismét megbillent, és Agatha rögtön megfeledkezett a csuklójáról, amint érezte, hogy teste csúszni kezd lefelé. A fedélzet megdőlt, ahogy az árbocrúd vége beleért a vízbe, és a hajó végképp megadta magát; most már nem tudott egyenesben maradni a víz tetején. A lány kétségbeesetten összehúzta magát, de ez sem segített: lábbal előrefelé csúszni kezdett a mocskos fedélzeten. Hirtelen kirúgott, reménykedve, hogy valamiben – bármiben – megakadhat a lába… Érezte, hogy a bokája valami szilárdnak ütközik, ám az ütés inkább oldalirányba fordította, és még gyorsabban csúszott lefelé. Aztán a bal könyökét alaposan beütötte egy vas kötélbakba, ami akkora zökkenéssel fogta vissza a testét, hogy csaknem kirántotta a karját a helyéből. Ennek ellenére nem tudta megállítani a csúszását, viszont a nagy rántástól a kötél utolsó maradványai is elszakadtak. Érzéketlen kezei a levegőben kalimpáltak, miközben a lány belecsobbant a jéghideg Temzébe. Amint a fekete víz összecsapott a feje felett, a hideg hatására hirtelen kiengedte a levegőt a tüdejéből. Igyekezett utolsó lélegzetvételnyi erejével visszaküszködnie magát a felszínre.

Világéletében jó úszónak számított, de nem összekötött bokákkal és teljesen felöltözve. Mire a fejét kidugta a vízből, ereje és levegője is csaknem teljesen elfogyott. Lassan kihúzta a pecket a szájából és vett egy nagy levegőt. A szoknyái szorosan a lábai köré tekeredtek, s közben halványan derengeni kezdett, hogy a kötélbak valószínűleg megmentette az életét. Nem csupán a kezeit szorító kötél szakadt el közben, hanem a bő muszlinszoknyái sem tudtak a víz alatt a fejére tekeredni; hiszen ezektől képtelen lett volna időben megszabadulni. Most azonban a ruha megszívta magát vízzel és hihetetlenül nehéz lett. Csupán páros lábban tudott taposni, mivel még mindig össze volt kötve a két bokája. A víz újra és újra átcsapott a fején. Kétségbeesetten köpködte a vizet minden egyes hullámverés után. Többször is próbált segítségért kiáltani, de a hangja alig hallatszott. A hidegtől elgémberedtek a tagjai, s kétségbeesett félelem fogta el. A halálra készült. A folyó lehúzza majd, és soha nem látja viszont Simont. Feje ismét a víz alá bukott, és ez alkalommal túl messzire került tőle a felszín. Haja sodródó tincsein át látta, ahogy a hajnal ezüstfénye felragyog felette, de már nem maradt annyi ereje, hogy felszínre küzdje magát. Johnny Dobb csónakjának vitorlái használhatatlanok voltak a hajnali szélcsendben. Az öt férfi, akiket Simon kiválasztott, hogy a Marie Claire-hez elkísérjék, mind evezőt ragadott, maga Dobb is. Bár nem egészen önszántából: James pisztolya és Kurt morc tekintete késztette rá. A csónak meglehetősen gyorsan átjutott az áramlaton, Simon mégsem tudta elnyomni magában a beteges félelmet. Most már látniuk kellene a Marie Claire árbocrúdját, ha Dobb jól adta meg a hajó helyzetét. Nem volt okuk, hogy feltételezzék róla az ellenkezőjét. A fojtogatással kikényszerített információ általában megbízható szokott lenni. Dobb éppen most vette el egyik kezét az evezőjéről, hogy megdörzsölje megkínzott nyakát. Simon a legkevésbé sem sajnálta. Ha ettől gyorsabban haladt volna a csónak, szívfájdalom nélkül belehajította volna a szerencsétlen fickót a vízbe. – Hol a hajó? – állt fel James a csónakban, és szemével a vizet pásztázta a hajnali fényben. – Nem látom – ó, istenem, ne! Simon rémülten felugrott, és meglátta egy kis bárka tatját, mely épp csak kiállt a vízből, akár egy víz alatt búvárkodó kacsa farka. – Agatha! – James rekedt kiáltását a sirályok vijjogása visszhangozta az egyébként síri csendben. – Az áldóját! – lehelte Johnny Dobb. – Sway télleg nem tréfált, amikor a hajó rossz állapotáról beszélt.

Simon nem pazarolta erejét kiáltozásra, hanem lerángatta magáról a kabátját és a csizmáit, amint a csónak közeledett a bárka roncsához. Amikor már csak pár méternyire voltak a süllyedő bárkától, nagy lendülettel fejest ugrott, s merülni kezdett, amilyen mélyre csak tudott. James alig egy másodperc múlva követte. Hatalmas rúgásokkal egyre mélyebbre lökték magukat a víz alá, és épp időben érték el a hánykolódó hajót, belekapaszkodtak, majd benéztek a fedélközbe vezető nyílásba. A reggel gyöngyházfénye nem hatolt át a kis hajó lenti ablakain, de látszott, hogy a deszkák sok helyen széthasadtak a hajógerincen. Ezeken a réseken épp annyi fény szűrődött be, hogy életben tartsa bennük a reményt: rátalálhatnak Agathára. A hajó belseje tele volt a padlóról elsodródott szeméttel és törmelékkel. Félre kellett lökniük mindent, szerszámoktól a faládákig, melyek a hajóba betört vízörvényben sodródtak. Simon észrevette, hogy felette, egy sarokba beszorult némi levegő. Odaúszott a légzárványhoz, és kidugta a vízből a fejét. Csak annyi helye volt, hogy a víz fölött kissé megdöntve kitartsa a száját és az orrát, így vett néhány gyors lélegzetet és odébb úszott, hogy James is levegőhöz juthasson. Simon egy másik cellaszerű helyiség felé tartott, amikor érezte, hogy a bárka erőteljesen megmozdul és elfordul. Hamarosan teljesen elsüllyed, túl gyorsan ahhoz, hogy kimeneküljenek belőle. Azonnal ki kell jutniuk, ha életben akarnak maradni. Megfordult és a lépcső felé tolta Jamest. James a fejét rázta, fájdalmas tekintete a homályon is átsütött. Majd amikor Simon erőteljesebben meglökte, James kelletlenül megfordult és igyekezett nagy rúgásokkal feljutni a felszínre. Simon megvárta, míg meggyőződhet róla, hogy barátja megmenekült, ő maga pedig újra visszabukott a sötétségbe. Tüdeje szúrt, teste egyre jobban elmerevedett, de biztos volt benne, Agatha nélkül nem tér vissza. A gondolat, hogy cserben hagyja a lányt a sötét folyóban, több volt, mint amit el tudott viselni. Az én szerelmem ölte meg őt, a legkevesebb, amit tehetek, hogy hazavigyem, tökélte el. Tüdejét ismét teleszívta levegővel a légtölcsérből, és folytatta a kutatást. Amikor James feje kibukkant a vízből, a csónak alig félméternyire volt tőle. Kurt kihajolt, a kezét nyújtotta felé, de ahogy behúzta őt a csónakba, James észrevette, hogy a többiek mind a csónak mögé bámulnak. – Hé, oda! – hallatszott egy kiáltás a vízen át. James megfordult a csónakban, még mindig levegő után kapkodva, és meglátta, hogy egy másik kis hajó

közeledik az elsüllyedt halászbárka felé egy kissé távolabb horgonyzó nagy szkúner irányából. James tudta, hogy válaszolnia kellene vagy segítséget kérni a kutatásukhoz, de a szeme előtt pontok ugráltak, feje szédült, és a bánat összeszorította a mellkasát. Hálás volt, amikor Dobb felállt és elkiáltotta magát: – Ember – vagyis asszony a vízben! A kis hajó gyorsan beérte őket. Most már James is ki tudta venni halványan a hajó orrában álló férfi alakját. A fickó újra a szájához emelte a kezét. – Még egy? – kérdezte. – Micsoda? – krákogott James. Még egy? Agatha! Felugrott, mindkét kezével a vitorla kötélzetébe kapaszkodva. – Aggie! Egy ismerős hang hallatszott a vízen át, és egy pillanatig James biztosra vette, hogy csupán a képzelete játszott vele. Aztán tisztán hallotta a hangot, melyről azt hitte, soha többé nem hallhatja már. – Jamie? Szíve repesett az örömtől, és megfordult, hogy együtt örülhessen Simonnal. De Simon eltűnt. James megragadta Kurt kőszikla-keménységű karját. – Simon még mindig lenn van a hajóban! Nem találta Agathát. Átkutatta a bárka minden zegét-zugát, míg már nem érezte a végtagjait, s a tüdejéből minden csepp levegő kifogyott. Mozdulatlanul kapaszkodott a légzárványnál, épp csak az orra hegye látszott ki a vízből. Tüdeje zihált, igyekezett több levegőhöz jutni, de tudta, a kis légzárvány levegője nem elegendő már. Fájdalom sajgott végig a testén, melyhez képest a hideg okozta zsibbadtság jelentéktelennek tűnt. Elvesztette Agathát, megölte őt, és ez a tudat elviselhetetlen. A legszívesebben ő is a mélybe süllyedne a Marie Claire-rel együtt. Simon! Hallotta a lány hangját, ahogy gyávának nevezi őt. Simon Rain, te egy gyáva fickó vagy. Egy nyámnyila, gerinctelen puhány. De most nem sétálsz csak úgy el… – Nem, dámácska – suttogta Simon. – Inkább elúszom. Nélkülözhetetlenül fontos vagy Anglia biztonsága szempontjából. Tehát nem rabollak el a hazánktól, mert Anglia kedves a szívemnek, akárcsak te. – Nem tudok nélküled élni. – Amint a szavak elhagyták a száját, mélyet lélegzett, hogy a megmaradt levegőt magával vigye.

Hagyta, hogy lesüllyedjen, majd megfordult. Látta a felkelő nap ragyogását a lépcsőfeljáró nyílásán át, mintha a mennyország kapuja lett volna. Lassan feléje evickélt, merev végtagjaival. Kábultan tűnődött, vajon megtegye-e. Majd a fény eltűnt a négyzet alakú nyílásból és Simont egy hatalmas örvény ragadta magával. Ahogy a víz ellökte a lejárattól, észrevette, hogy a hajó mozog. És a hajó csakis akkor mozdulhat meg, ha végleg elsüllyed. Már csaknem feladta, mivel hiába igyekezett a tüdeje levegőhöz jutni, a zsibbadtság elérte az agyát. Simon! Ösztönösen a lány hangja után indult. Agathának szüksége van rám. Mennem kell. Lassan, a vízben araszolva követte a dallamos, vigaszt nyújtó hívást. Egyszer csak kikerült a sötétségből. A vízen táncot járt a fény, vidáman csillant meg a borostyánszín hullámokon. Simon fel akart jutni. Fel a fényre, ahol Agatha várt rá. Békesség járta át a lelkét, új erővel igyekezett felfelé, mit sem törődve a tüdejét égető fájdalommal és elnehezedett testével. A sötétség fenyegetően vissza akarta húzni, és majdnem így is történt, de egyre szólongatta a szívderítő hang. Simon! Simon! Feje a víz felszíne fölé került, és újra hallotta a hívást. Simon! – szólt egy rekedt és meggyötört hang. Mégis ez volt a legszebb hang, amit valaha is hallott. – Gyertek! Húzzátok fel a hajóra! Simon! A víz ködén át látta, hogy durva kezek nyúlnak érte, dermedt teste azonban semmit nem érzett, csupán a huppanást, amikor egy hajó fedélzetén landolt. Aztán egy angyal érkezett hozzá, egy sebekkel, horzsolásokkal teli angyal, csöpögő hajjal, majd az ölébe vette Simon fejét és sírva fakadt. – Helló, dámácska – krákogta Simon. – Szóval mindketten halottak vagyunk? – Nem, drágám – suttogta rekedten a lány. – Én túl gyarló vagyok ahhoz, hogy meghaljak, te pedig túl jó. – Dehogy vagy gyarló – mormolta a férfi, s közben látása elhomályosult a kimerültségtől. – Csak egy kissé különc. De én pont ilyennek szeretlek.

29

A szkúner fedélzetén Agatha egy kézzel egyensúlyozta a tálcáját. A másik keze csúnyán megrándult, amikor a csuklóira tekert kötél beleakadt a vas kötélbakba. Ráadásul a feje is rettentően fájt még. Jószívű megmentői nyilvánvalóan csak annyit láttak, hogy a haja lebeg alattuk a vízben, és annál fogva húzták ki őt. De legalább már nem fázik a kölcsönkapott tengerészruhában – meleg, száraz holmi van rajta és él! A kapitány roppant segítőkésznek bizonyult, szkúnerét most viszi a dokkba, így Agatha is hamarosan hazatérhet. A lány halkan dúdolgatott, megállt, hogy kinyissa a kapitány kabinjának ajtaját, miközben rámosolygott két, arra haladó megmentőjére. A férfiak morcosan bólintottak. A nagy, félelmetes fickók csalódottan konstatálták, hogy Agathának is van egy nagy, félelmetes fickója és egy hasonlóképpen nagy és félelmetes bátyja. Ahogy letette a tálcát a kályha mellé, arra gondolt, kész csoda, hogy mindketten életben maradtak. Elhelyezkedett a férfi mellett a szőnyegen, kényelmes, vitorlavászon nadrágjában, és átnyújtott Simonnak egy újabb bögre gőzölgő húslevest. Amikor a férfi átölelte őt, szótlanul a mellkasához simult. Simon is egy gyapjú tengerészzubbonyt viselt, de neki nem ért a térdéig. Egy darabig így maradtak, összeölelkezve, némán. Nem szóltak egymáshoz. Csak a lélegzésük egyforma ritmusa hallatszott a csendben. Az ajtó kinyílt, James lépett be. Megtorpant, amikor meglátta őket összesimulva a szőnyegen, aztán megvonta a vállát. – Most már nem izgat. Legyetek boldogok, amíg tudtok. Csak arra kérlek, ne hagyd, hogy London a szájára vegye a húgomat, jó? – Most az áldásodat adtad, Jamie? – kérdezte Agatha Simon vigasztaló ölelésében.

– Áldás, beleegyezés, engedély – nevezd, aminek akarod. Soha nem kérted tőlem. Agatha elmosolyodott, majd összerezzent, egyik kezét az arcához emelte, ajka újra szétnyílt. Jamie előrehajolt, szeme elkerekedett. – Eddig észre sem vettem! Téged megütöttek! A lány pislogott. – Hogy? Ó, nem igazán. Azt hiszem, a legtöbb sebet én ej-tettem magamon. Jamie felmordult, valójában a megkönnyebbülés horkantása volt ez. – Azt hiszem, nem akarom tudni, hogyan történt. Agatha visszakucorodott meleg menedékébe. Majd eszébe jutott valami. Felült és megfordult, hogy szemben legyen Simonnal. – Majd elfelejtettem! Lavinia egy készülő merényletet említett. Simon higgadtan bólintott. – Igen, tudjuk. A régensherceg kellő védelmet kap a mai felszólalásakor. Agatha összevonta szemöldökét. – A herceg? Lavinia egy öregemberről beszélt. James a fejét rázta. – Az üzenetben egyértelműen ez a kifejezés szerepelt „én leszek a pisztolygolyód, mely a régensherceg agyát veszi célba”. Agatha homlokát ráncolva bámult a teájába. – Ó, valóban? Az agyát? Az volt a benyomásom, hogy Lavinia úgy tartja, George hercegnek nincs is agya. Szerinte mindent a miniszterelnök intéz. Felnézett, amikor a szavait döbbent csend követte. Ebben a pillanatban Simon és James egyszerre szólaltak meg. – Lord Liverpool! *** A Lordok Házában az ülés nem kezdődik dél előtt, de az óra már tizenegyet ütött, mikor James, Simon és Agatha beszálltak egy bérkocsiba a dokknál. Nem volt idő összehívni az álruhásokat vagy Agathát hazavinni, sőt, még üzenetet sem tudtak küldeni. Ezért Simon hatalmas summát ígért a kocsisnak, ha fél órán belül leteszi őket a Parlament kapujában. Vad vágta kezdődött. Simon az egyik karjával szorosan ölelte Agathát, miközben egyre nagyobb sebességre ösztökélte a kocsist. Agathát végül meggyőzték, hogy jobb, ha becsukja a szemét, mivel ijedt sikoltásai zavarták a kocsist a koncentrálásban.

Amikor lélekszakadva megérkeztek a Parlamenthez, Simon egy ismerős hintót pillantott meg az épület mellett. Amint mindhárman kikászálódtak a bérkocsiból csapzottan, tengerészruhában, Simon meglátta, hogy egy tükörfényesre kefélt cipő kandikál ki Liverpool hintójából. Dalton Montmorency lépett ki, majd megfordult és kisegítette az idős Liverpoolt. Az amúgy is alacsonyabb miniszterelnök Etheridge óriási termete mellett még vékonyabbnak és törékenyebbnek tűnt. Simon sietve körülpillantott, de a bérkocsijuk és Liverpool hintója akadályozta a kilátásban. Elküldte a bérkocsist, hogy Jackhamtől kérje el a viteldíjat a klubban. – Induljon, ember, menjen már! Liverpool kocsija is indulni készült, bár jóval komótosabban. Simon előreszaladt, közben végigpásztázta tekintetével a teret. Semmi szokatlant nem észlelt… Egyszer csak megcsillant a fény egy fegyver fémcsövén. Simon hirtelen megtorpant. – Ott, az úton keresztben álló bérkocsiban! Egy pisztoly! James mögötte loholt, egyenesen Liverpool felé. – Te foglalkozz a fegyverrel, én pedig őlordságával – szólt oda Simonnak. Simon visszanézett és látta, hogy Agatha biztonságos távolságban maradt tőlük. Futott a kocsiban lévő fegyveres felé, miközben észrevette, hogy az a pisztolycső óvatosan célozni készül. Hirtelen mintha hihetetlenül kiélesedett volna a látása, megpillantott egy kesztyűs ujjat, mely lassan ráfeszül a pisztoly kakasára. Nem tudom megakadályozni. Túl késő már, túl kimerült vagyok hozzá – futott át Simon agyán. A pisztoly a másodperc töredékével később sült el, mint ahogy megragadta és lefelé húzta a gyilkos karját, olyan erővel, hogy eltörte a csontját. Azonnal tudta, hogy Lavinia a tettes, mielőtt még a nő velőtrázó sikolya belehasított volna a levegőbe. Ezt egy újabb sikoly követte, amely Simon szívéig hatolt. Agatha sikolya hosszan visszhangzott még benne, de ebben a helyzetben csak egy pillantást tudott vetni a lány felé. Összesereglettek az emberek az utcán, de ő nem látta, mi történik. James viszont ott van. Majd ő intézkedik. Simonnak most más dolga van. Lavinia bérkocsiját nem kocsis hajtotta. A nagy darab férfi, aki eddig csendben ücsörgött a bakon, most Simonra vetette magát, ereje egy medvéével ért fel. Simonnak először sikerült félreugrania támadója hosszú kése elől, de a

következő döfés gyapjúmellényét érte, és hosszú, sajgó vágást ejtett Simon rekeszizmán. A seb égette, de mivel belső szervei nem sérültek meg, rá se hederített. Tudta, soha nem győzhetné le egy test-test elleni küzdelemben ezt a harcedzett behemótot. Gyorsan letérdelt és felkapta Lavinia elejtett pisztolyát, majd felállt és a fegyvert a fickó szívéhez nyomta. A haramia megdermedt. – Sajnálom, tudom, hogy nem túl sportszerű tőlem, de igen nehéz napom volt. Ezután hatalmasat rúgott az óriás ágyékába, majd a pisztolycsővel a fejére sújtott, és odébb lépett, hogy a testes férfi ne rá zuhanjon. Mostanra már számos őr futott oda hozzájuk a Házból, Simon pedig szívesen a gondjaikra bízta az összeesküvőket. Egyik kezét az oldalához szorítva az Agatha körül összesereglett tömeg felé szaladt. A lány az utcakövön térdelt, csupa vér volt. Simonnak kis híján elállt a szívverése, mígnem rájött, hogy James vére folyik, Agatha őt tartja a karjaiban. – Ó, istenem – lehelte Simon. Mellette Lord Liverpool állt, minden ízében remegve, s közben a homlokát törölgette zsebkendőjével. – Szándékosan elém vetette magát. Azt sem tudtam, mi történik, míg meg nem hallottam a hölgy sikolyát. – Liverpool csak most vette észre Simont. – Mi az ördögöt keres maga itt? Tűnjön el, nehogy meglássák! Simon egy hosszú pillanatig küszködött a lelkiismeretével. Rá most itt van szükség. Agatha mellett a helye. Liverpool intett a sétapálcájával. – Menjen már, ember! Nem lepleződhet le! Nem engedhetjük meg, hogy köznevetség tárgya legyen – sziszegte. Simon vonakodva hátralépett. A helyzet mélyen megrázta. Úgy vélte, az egész világ hallja, ahogy a lelke kettétörik. De mégsem távozott. Képtelen volt rá. A tömeg szélére húzódott, mintha ő is egy lenne a rosszul öltözött bámészkodók közül. Egy pillanattal később egy férfi sietett ki az épületből, orvosi táskával a kezében. – Vállsérülés – jelentette ki egy gyors vizsgálatot követően. – Erősen vérzik, de túléli. Simon megkönnyebbülten sóhajtott fel. Nézte, ahogy a doktor kíséretében elszállítják Jamest. Az őrök odavitték Laviniát és bérencét Lord Liverpool elé.

– Lady Winchell, ön súlyos gaztettet követett el – jelentette ki hangosan Liverpool. – Az Anglia miniszterelnöke elleni merényletkísérletéért igen magasra fogják majd fellógatni. – De én egyáltalán nem önre céloztam, mylord – siránkozott Lavinia, törött karját szorongatva. – James Cunningtont akartam lelőni. Egy megalázott nő vagyok csupán, aki elszánta magát, hogy megölje a szeretőjét! Tanúm is van, aki megerősíti, hogy viszonyunk volt Jamesszel. Egyébként sincs semmiféle bizonyítékuk ellenem. – Nekem van – lépett előre Agatha. Hangja azonnal véget vetett a másik nő tiltakozásának. – Neked? – keményedett meg Lavinia arca. – Ne hallgasson erre a kis hazugra, mylord! Ő a vetélytársam Cunnington kegyeiért. Bármire képes, csak hogy eltűntessen az útból. Simon büszkén nézte Agathát, ahogy az felvetette az állát, hogy szembeszálljon Lady Winchellel. – Ne légy ostobább, mint amilyen vagy, Lavinia. James nem a szeretőm, hanem a bátyám. A lány Lord Liverpoolhoz fordult. – Lavinia tegnap elrabolt a kórháznál. Azt hiszem, abban a reményben, hogy eltérítse a… Simon látta, ahogy a lány aggódva körülnéz és őt keresi, de e pillanatban nem mutatkozhatott. –…a bátyámat, és James ne tudja megakadályozni az ön elleni merényletet – fejezte be a mondatot Agatha. – Ön és a bátyja dicséretet érdemelnek, kedvesem – szólt Lord Liverpool. – Igen ritka, hogy közemberek védjék meg az angol kormány fejét. Lord Liverpool egyértelműen azt próbálta sugallni Agathá-nak, hogy ne fedje fel az álruhások szerepét a merényletkísérlet felderítésében, és Simon látta, hogy a lány alig észrevehetően bólintott, mielőtt folytatta. – Lady Winchell feltárta előttem a tervét, mivel feltételezte, hogy a merénylet idején már rég halott leszek. – Agatha oldalra biccentette a fejét és Laviniát méregette. – Meglehetősen óvatlan lépés volt a részéről, annyi szent. Lavinia felmordult. – Lehet, hogy nem James Cunnington szeretője, elismerem. De tény, hogy ez a férjezetlen nő egy fedél alatt lakott egy férfival. Jobban hisz egy kurvának, mint egy ladynek? Liverpool a szemöldökét ráncolta. – Miről beszél?

– Arról, hogy ez az erkölcstelen perszóna mindenkinek azt hazudta, férjnél van. Egy felbérelt férfival lakott, aki eljátszotta a férj szerepét. Hazudott mindvégig. Miből gondolják, hogy most nem hazudik? Rosszalló mormogás hallatszott a főként férfiakból álló nézősereg soraiból. Dalton Montmorency lépett elő. – Kétlem, hogy hitelt adhatnánk egy áruló szavának. – Remek – vicsorított Lavinia. – Kérje el a házasságlevelét. Melyik tiszteletes eskette? Agatha nem válaszolt, és ahogy Simon körülnézett, látta, hogy sokan a homlokukat ráncolják. A tömeg abszolút befolyásolható. Lavinia fülsértő, bosszúálló nevetést hallatott. – Nem. Az a házasság soha nem létezett! Igaz, Agatha? Látják, milyen notórius hazudozó? De a dolog pikantériája az, hogy a szeretője nem más, mint egy kéményseprő! Dalton már szóra nyitotta a száját, de Liverpool közbevágott. – Ez igaz, Miss…? Simon visszatartotta a lélegzetét. Hazudj, dámácska. Hazudj! Agatha rendkívül kínosan érezte magát, hogy minden szem rászegeződött. Mit követett el, amiért ezt érdemli? Szerelmes lett, mindössze ez a bűne. Ahogy felnézett a körülötte álló emberekre, hirtelen meglátta őt. Simon messze állt tőle és nem mozdult, hogy közelebb jöjjön. Agatha közbotrányba keverte magát. És Simon, a titkos és láthatatlan Simon soha többé nem közelíthet hozzá. Látta az aggodalmat a férfi arcán, ahogy tekintetük találkozott, és a szíve sajogni kezdett Simonért. A legjobb lenne most befejezni, mielőtt ártana neki. Tovább nem hazudhatott, és soha nem tudta volna elviselni, hogy a szerelméről hazudjon. Emelt hangon beszélni kezdett és kimondta azt, ami mindörökre elválasztja őket egymástól. Az igazat. – Valóban szerelmes vagyok egy kéményseprőbe. – A tömegből a döbbenet és az izgatott várakozás vegyes moraja hallatszott. A lány nevetést hallott, és néhány rendkívül sértő megjegyzést is. Ügyet sem vetett rájuk, még hangosabban folytatta. – Lady Winchell pedig valóban egy gyilkos áruló! Még Simont is váratlanul érte az ezt követő felzúdulás. Laviniát durva jelzőkkel illették, az emberek még szorosabb gyűrűbe fogták a két nőt, annyira, hogy Agathát eltakarták a szeme elől. Az ilyen pillanatokban a csőcselék váratlanul megvadulhat. Simon idegesen törte át magát a tömegen. Csak a sokaságból kimagasló Daltont látta, aki nyilvánvalóan megpróbálta védelmezni Agathát.

Valaki megragadta Simon karját. Ő lerázta, és tovább törtetett Agatha felé. Liverpool azonban durván megrántotta. – Simon, azonnal álljon meg! – Baja esik! – Etheridge gondoskodik róla. Nézze, bementek az épületbe. Nyomás, tűnjön el! Simon dühösen nézett feljebbvalójára. – Ön hagyta, hogy nevetségessé tegyék Agathát. – Szó sincs róla – jelentette ki Liverpool nyugodtan. – Én tettem róla, hogy ez történjen. Simonban forrt a düh, a legszívesebben puszta kézzel ízekre szedte volna Liverpoolt. – Szándékosan tette nevetség tárgyává? Miért? – Mert erre volt szükség. Maga túlságosan is belekeveredett az ügybe. Nem engedheti meg magának, hogy ebben a pozícióban így elgyengüljön, és ezzel maga is tisztában van. – Liverpool fagyos, hüllőszerű mosolyt villantott rá, s ekkor Simon megértette, hogy az emberi hajthatatlanság határtalan. Liverpoolnak Anglia védelmében semmi és senki sem drága. A miniszterelnökben megvan az a könyörtelenség, amelyet Simon mindig is igyekezett saját magában kialakítani. Egészen addig, míg Agathával összehozta a sors. – Ez a lány mentette meg az életét. Nem engedem, hogy ő ennek az áldozata legyen. – Pedig muszáj ezt tennie. Maga Angliához tartozik, Simon, nem hozzá. Maga pótolhatatlan. Ő nem az. Liverpool kemény pillantást vetett rá, majd sarkon fordult és eltűnt az épületben. Agatha becsukta James szobájának ajtaját és lefelé indult a lépcsőn. A kimerültség ólomsúlyként nehezedett rá. Bár örült, hogy James felépül, szinte alig érzett megkönnyebbülést. Az éjszaka közepén járt az idő, s véget ért élete talán leghosszabb napja. Az utóbbi három nap során alig aludt néhány óránál többet, és fogalma sem volt róla, mennyi ideig képes még egyáltalán talpon maradni. Még ki kell fizetnie az orvost, aki határozottan visszautasította őt és tiltakozott, hogy később küldjön neki számlát. Ha Dalton nem lett volna, még arra sem tudja rávenni a doktort, hogy a házába jöjjön. Dalton lépett közbe, hogy kimentsen a tömegből, ő intézkedett, hogy Jamie-t hozzák haza. Ha Dalton nem ilyen erős, nem tudom, hogy sikerült volna mindezt

véghezvinnem, gondolta Agatha. Pihennem kell, különben teljesen megtébolyodom. Amikor azonban a szalonhoz ért, csak Dalton várta őt, az orvos már elment. Ahogy belépett a szobába, a férfi – aki eddig a tűzbe bámulva merengett – megfordult. A lányt ismét szíven ütötte Etheridge szoborszerű tökéletessége. Valóban remek férfi volt és egyúttal jó barát is. – Elrendeztem a dolgot az orvossal ön helyett, Miss Cunnington. – Köszönöm. – Kérem, üljön le. Hiszen mindjárt összeesik a fáradtságtól – fogta meg a lány kezét. – Ó, dehogy. Már órákkal ezelőtt összeestem. Most alszom, és maga csak egy álom. Dalton elmosolyodott. – Maga csak ritkán mosolyog, ugye? Simon is. Mindig úgy érzem magam, mintha jutalmat kapnék, valahányszor sikerül mosolyt csalnom az arcára. Etheridge a kerevethez vezette a lányt és odahúzott egy széket. – Most mihez kezd? – kérdezte gondterhelten. – Azt hiszem, egy darabig itt maradok. Jamesnek szüksége van rám, no meg nem igazán vágyom most társaságra. – Próbálta elbagatellizálni a helyzetet, de valójában pontosan tudta, mit tett. Nem mintha megbánta volna, hogy elengedte Simont. Hiszen a férfinak erre volt szüksége: hogy megszabaduljon tőle. De amikor a jövőjén elmélkedett, és a gyerek jövőjén, akit talán már a szíve alatt hord, mély szomorúság töltötte el. Egy törvénytelen gyereket kihordani a nyilvánosságtól elrejtőzve… Ő maga egészen jól eléldegélne Applebyben, ahol ismerik és szeretik, bár rosszul viselné, ha az emberekben szánalmat keltene. A gyerekét viszont kiközösítené mindenki, aki tudja, hogy törvénytelen. A zabigyerekeknek csak az uralkodói családokban vannak lehetőségeik. Egy kéményseprő gyerekének nem lesz könnyű a sorsa. És Agatha készakarva hozta ilyen helyzetbe ártatlan kisbabáját. Önzősége nem ismert határokat. – Mi a szándéka, ha James felépül? – Hazamegyek Lancashire-be, azt hiszem. Attól tartok, a londoni élet elvesztette vonzerejét számomra. Agatha úgy döntött, ideje témát váltani. Megpróbálkozott egy ragyogó mosollyal. – Tudta, hogy Jamest kitüntetik, amint meg tud jelenni a herceg előtt?

– Igen. Megérdemli az érdemrendet. Azt hiszem, ez a hős-tette kellőképpen cáfolja majd a híreszteléseket, miszerint együttműködött a franciákkal. – Maga tudja, hogy James hírszerző? – pislogott a lány. Dalton halványan elmosolyodott. – Igen, én magam is az vagyok. Ez már túl sok volt. Agatha nevetni kezdett, lágyan, féktelenül, de nevetése kissé keserűen hangzott. – Persze hogy maga is az. Lefogadom, hogy amint kifogok egy vonzó férfit a tömegből, azonnal kiderül róla, hogy kém. Dalton meglepődött. – Vonzónak talál? Agatha felnevetett. – A végtelenségig. Olyan, mint egy görög isten. Ezért garantáltan más irányba kötelezte el magát. Ez az alapvető matematikai képlet, ami újra és újra bizonyítást nyer. Azt hiszem, Agatha tételének fogom elnevezni. Dalton töprengő tekintete együtt érzővé vált. – Maga valóban a saját bőrén tapasztalta meg, nem igaz? – Ne sajnáljon engem – vágott vissza élesen Agatha. – Hacsak nem akarja, hogy tócsává olvadjak a lábai előtt. A férfi feltartotta mindkét kezét. – Isten ments! Rendben, nem mutatok szánalmat ön iránt. Viszont ajánlok egy lehetőséget, ahogy Collis mondaná. – Gyengéden megfogta a lány kezét. A hangjából egy szikrányi szenvedély sem érződött, ahogy kimondta: – Legyen a feleségem. Most rögtön. Agatha egy hosszú pillanatig szótlanul nézett rá. – Komolyan gondolja, ugye? – Abszolút komolyan. Azt hiszem, összeillenénk. Szükségem van egy feleségre, aki emeli a renomémat, magának pedig szüksége van egy befolyásos férjre, aki megmenti a renoméját. – Aligha emelném a renoméját a botrányaimmal. Dalton elengedte a megjegyzést a füle mellett. – A pletykák elenyésznek, amint összeházasodtunk. A gondolat beszüremkedett a lány ködös agyába: ha azonnal feleségül menne Etheridge-hez és sikerülne ágyba csalnia – márpedig bizonyára nem nagyon vonakodna –, akkor a leendő gyermeke teljesen elfogadható lenne a világ számára. Mivel Dalton kissé hasonlított Simonra, nem is gyanakodna, hogy a gyerek nem az övé. Egy újabb hazugság. Ezt már nem tudná elviselni. – Dalton, válaszolok a kérdésére, ha előbb maga válaszol az enyémre.

– Éspedig? – Képes lenne felnevelni egy másik férfi gyermekét a sajátjaként? Ez mellbevágta a férfit, látszott a szemén. – Állapotos? – Nincs kizárva. – De azt hittem… Simon nem olyan típusnak tűnt. Agatha fáradtan elmosolyodott. – Az én döntésem volt. Simonnak nem adtam választási lehetőséget. Kérem, ne őt hibáztassa. Dalton a fejét ingatta. – Nem vállalnám. Ez viszont egészen más színben tüntetné fel a dolgokat. A lányt letaglózta a csalódás. Ha gyorsan férjhez megy egy általa tisztelt emberhez, kézenfekvő megoldást talált volna problémájára. – Azt hittem, el tudja fogadni. A férfi tekintete összeszűkült. – El tudom fogadni, de nem úgy, ahogyan ön gondolja. Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen mélyen belebonyolódtak a dolgokba. A legjobb elintézési mód az lenne, ha Simonnal kieszelnének valamit. A lány gyorsan megrázta a fejét, fájdalmasan tiltakozva. – Ez lehetetlen. – Talán – bólintott rá Dalton. – De először biztosnak kell lennem a dologban. Agatha szeme már-már lecsukódhatott a kimerültségtől. Hirtelen felállt a kerevetről. – Rendben. Ha úgy dönt, hogy igent mond, én is igent mondok önnek. Félálomban a hall és a lépcső felé fordult, mely a hálószobájába vezet. – Muszáj aludnom, kérem, bocsásson meg. Jó éjszakát. A lépcsősor hegynek tűnt, a hall végtelen ösvénynek, de végül Agatha a szobájába ért és becsukta az ajtót. A kandallóban még égett a tűz, de gyertyák nem világítottak. Nellie már bizonyára lefeküdt. Agatha a tarkójához emelte a kezét, hogy levegye a ruháját, amit a Carriage Square-i házba való megérkezésekor vett fel. Az öltözködésnél Nellie segített neki, most viszont Agatha úgy érezte, hogy sérült válla miatt képtelen kigombolni a ruhát. Idegességében csaknem sírva fakadt, újra és újra próbálkozott. De csak néhány gombot tudott kigombolni. Ekkor meleg ujjak kulcsolódtak a kezére. – Hagyd, majd én. – S-Simon? – Agatha megpróbált megfordulni, de a férfi nem engedte. Gyengéden csendre intette a lányt.

– Azért jöttem, hogy meggyőződjem róla, rendben vagy-e. Hadd segítsek, dámácska. Agatha mozdulatlanul állt a félhomályban, miközben Simon levetkőztette és ruháit gondosan egy székre tette. Végül – egy szál ingecskében – az ágyhoz vezette, leültette, közben ujjaival ügyesen kiszedte a hajtűket a lány kontyából. – Szeretnék segíteni kimosni a hajadból a Temze vizének nyomát, de azt hiszem, most inkább aludnod kell. Csak nyöszörgött, ahogy a férfi meleg kezei masszírozni kezdték a vállát. Ezután Simon felemelte a takarókat és besegítette a lányt az ágyba. – Feküdj le, édesem. Aludj szépen. Agatha tétován Simon kezét kereste. – Maradj itt. Simon hátrasimította a lány fekete haját, csókot lehelt a homlokára, majd kisebesedett ajkaira is. – Eszem ágában sincs elmenni. Agatha képtelen volt nyitva tartani a szemét, hogy nézhesse a félhomályban Simont, de a neszekből felfogta, hogy ő is vetkőzik. Majd érezte, ahogy az izmos, meleg test melléfekszik a takaró alá, s ő kimerülten hozzásimult. Simon szorosan magához ölelte. A lány csak ekkor tudott végre álomba merülni és maga mögött hagyni a világot.

30

Simon nem akart aludni, csupán Agathára vigyázni egész éjszaka. De annyira kimerült volt, hogy elnyomta az álom, miközben védelmezőn körülfonta karjaival a lányt. Amikor néhány óra múlva felébredt, egy pillanatig nem tudta, hol van és miért. De azonnal tudatára ébredt, hogy az édes nő meleg teste simul hozzá. Teste rögtön reagált, mielőtt még agya felfogta volna az érzést. Reggelre az egész város tudomást szerez a történtekről, efelől kétsége sem volt. Agatha renoméját porig rombolták, s az emberek mindörökre „a kéményseprő lotyója” vagy más, hasonlóan durva névvel illetik majd. – Hadd küldjelek el Angliából – suttogta a lány nyakába. – Ne – súgta vissza Agatha. Simon nem tudta, hogy a lány ébren van, de megörült, hogy hallotta, amit mondott neki. – Miért ne? Elmehetnél Nyugat-Indiába. Tökéletes megoldás. Senki sem ismer ott, és új életet kezdhetsz. Agatha megfordult, hogy szemben legyen vele, bár a kandallóban parázsló szén pislákoló fényében Simon alig látta őt. De érezte a kezét, ahogy végigsimogatta az arcát. – Nem futok el, Simon. Elfutottam Reggie elől, és látod, mi lett a vége. Nem rázhatom le magamról a tetteim következményeit, ahogyan Reggie-t sem tudtam lerázni. Ha van egyáltalán tanulsága a dolgoknak, az az, hogy a múlttal csak úgy dacolhatunk, ha úrrá leszünk rajta. – Soha többé nem lehetsz már része a régi világodnak. Tapasztalatból tudom. Álruhában éltem eddig az életemet. És nem jó így élni. A lány egy darabig hallgatott. Majd megmozdult, és Simon érezte, ahogy puha ajka gyengéden érinti a száját.

– Új világot építek majd magamnak – suttogta. – És te mindig a része leszel, bár tudom, többé nem találkozunk. Simon a lány nyakába temette az arcát. Vége, pedig épp csak elkezdődött. Mégis, a néhány rövid, együtt töltött hét során olyan mélyre zuhant, hogy valószínűleg soha nem fog kilábalni a szerelem verméből. Agatha ujjai lágyan borzolták a haját, testét Simonéhoz dörzsölte. – Ez az éjszaka még a miénk – suttogta. – Igen – válaszolt a férfi, és száját a lányéra tapasztotta. Csak néhány órájuk maradt, és minden perc számított. Minden másodperc, minden sóhaj, minden elfojtott sikoly. Annyi mindent akart bizonyítani a lánynak, feltárni a lelkét, meggyőzni őt számtalan dologról, amihez egy élet is kevés lenne. – Erős vagy – suttogta, ahogy maga fölött tartotta őt és hagyta, hogy a lány a saját tempójában lovagolja meg, hogy érezhesse, ő uralja Simon szívét. – Nagyszerű vagy – győzködte, amint újra és újra az eksztázis csúcsára juttatta a lányt a szájával, és megtanította őt, hogyan lehet része korlátlan gyönyörökben. – Bátor vagy – mondta neki, amint mélyen beléhatolt há-tulról, miközben a lány előtte térdelt és orgazmusa zihálását a párnájával fojtotta el. – Gyönyörű vagy – kiáltotta a lány szájába, amikor végül az élvezetek csúcsán beleengedte a magját a testébe, és a hajnal első sugaránál lihegve hanyatlott Agatha mellé az ágyra. Agatha ezután gyengéden megcsókolta, és az általa elmondottakra mindössze egyetlen szóval felelt. – Szeretlek. – Simon azonban képtelen volt válaszolni. Agatha egyedül ébredt, a délelőtti napsugár beszűrődött a szobájába. Teste sajgott, különösen a csuklói és a válla. Borzasztóan gyenge volt és szomjúság gyötörte. De leginkább a végtelen szomorúság nehezedett rá. Szeme égett, marták az előtörni készülő könnyek, mellkasát láthatatlan bilincsként szorította össze a gyötrelem. Ködös aggyal gondolkodni próbált. Miért kellett ekkora szívfájdalommal ébrednie? Aztán eszébe jutott. A veszteségérzet most robbanásszerűen tudatosodott benne. Védekezőn összekuporodott, ahogy a bánat egyre erősebb hullámokban söpört végig rajta. Kiáltani akart, teljes erőből ütni, minden törékeny dolgot hozzávágni fájdalma kőfalához, de csak csendben feküdt, miközben forró könnyek peregtek arcáról a párnájára.

Ezt a hatalmas fájdalmat a leghevesebb tombolás sem tudja csillapítani. A legvadabb dühroham sem képes mérsékelni a veszteségét. Csupán a lélekölő szomorúság maradt számára. Egész délelőtt egy lélek sem nyitotta rá az ajtót, ő sem csengetett senkiért. Nem maradt hely a szobájában másnak, mert minden zugot betöltött a fájdalma. Végül kikászálódott az ágyából, az éjjeliedényéhez lépett, hogy könnyítsen magán. S ekkor érte az újabb csapás. Megjött a vérzése. Nem lesz gyerek, és ennek a csodálatos lehetőségnek a meghiúsulása végképp letaglózta. Térdre rogyott. Sokáig térdelt a padlón, két karjával szorosan átfogta a hasát, ölelte azt, ami soha nem volt benne, míg a feketeség eloszlott a szeme előtt. Szédelgett, valószínűleg az éhségtől. Reggie látogatása óta egy falatot sem evett. Két napja? Valóban ennie kellene, de már maga a gondolat sem volt ínyére. A csengőzsinórhoz botorkált, hogy hívja Nellie-t, majd elindult vissza az ágya felé. Amikor alig pár másodperc múlva Nellie megjelent a szobában, Agatha egyik kezével az ágytámlába kapaszkodva álldogált és vakon bámulta nagy, üres ágyát. A kis szobalány szemmel láthatólag alig tudta türtőztetni magát, annyira gyötörte a kíváncsiság. – Hoztam teát, kisasszony. – Nellie letette a tálcát Agatha kisasztalára és odakészítette a széket is. Akkor látta, hogy úrnője még mindig az ágy mellett áll. – Az ágyba kéri a teáját, kisasszony? Agatha hallotta, ahogy az ágya hívogatja. Gyere, mássz be és maradj itt örökre. Kucorodj össze és felejts el mindent, az utolsó vele töltött éjszaka kivételével. Életed végéig ellehetsz ebben az ágyban, az emlékeid között. Megborzongott. – Ez egyszerűen szánalmas – mormolta. Kihívó pillantást vetett Nellie felé. – Szerinted is szánalmas vagyok? – Nem. Kisasszony? – A szobalány aggódva nézett rá, mintha nem lenne biztos benne, helyesen válaszolt-e. – De igen. – Agatha elfordult az ágyától és remegő lábakkal az asztalhoz indult. – Reggeli után fürödni szeretnék, Nellie. És a sárga ruhámat fogom felvenni. A feketének most már semmi értelme. – Igen, kisasszony. – Lennél szíves megkérni Sarah-t, a szakácsnőt, hogy küldjön fel valami könnyű ételt? Nem érzem jól magam.

– Nem csoda, kisasszony – kockáztatta meg Nellie. – Hiszen kis híján meghalt! – Nos, még nem haltam meg – jelentette ki Agatha határozottan, és igyekezett ezt saját magának is bebizonyítani. Miután megreggelizett, megfürdött és felöltözött, kinézete is javult valamicskét. Még mindig úgy érezte, mintha mellkasa üvegszilánkokkal lenne tele, a szeméből időnként kigördült néhány könnycsepp, de ereje és akaratereje kezdett visszatérni. Bement Jameshez, hogy megnézze, hogy van. A férfi aludt, arca sápadt volt, de a láza már lejjebb ment. Agatha gondterhelten elindult lefelé. Nem volt ott semmi dolga, de legalább nem érezte annyira, hogy rejtőzködik. A bejáratnál lévő asztalon, mely egykor zsúfolásig volt meghívókkal, most csupán egy üres tálca és egy váza árválkodott, hervadó virágokkal. Agathát ez egy cseppet sem lepte meg. Pária lett belőle. Az e héten átélt élmények hatására már egyáltalán nem érdekelték a felszínes emberek ostoba véleményei. Az egyetlen személy, akivel szeretett volna közelebbi kapcsolatba kerülni, Clara Simpson volt, de megsajdult a szíve, mit gondolhat most róla a fiatal özvegyasszony. Kis híján belépett a szalonba, de meggondolta magát. Nem akart abban a helyiségben tartózkodni, amelyben Simon és ő annyi időt töltött együtt. A reggelizőhelyiség sem jöhetett számításba, ugyanezen okból. Végül a konyhaasztalnál kötött ki, és együtt teázott Sarah-val. – Tudom, hogy most mindent sötét színben lát, asszonyom, de még annyira fiatal! A férfiak jönnek-mennek egy nő életében. Apák, fivérek, férjek… szeretők. Agatha nem tudott uralkodni hirtelen támadt kíváncsiságán. – Voltak szeretőid, Sarah? – Hogy voltak-e? Jó kérdés. Volt idő, amikor nem csupán a főztöm miatt ismertek. – A testes nő csábosan rebegtette szempilláit. Agathának sikerült egy mosolyt kipréselnie magából. – Úgy értem, volt-e egyetlen olyan férfi, aki… – Egyetlen férfi? Agatha bólintott, és ujja hegyét végighúzta teáscsészéje peremén. – Képtelen vagyok elképzelni, hogy míg élek, ne szeressem őt –Ki mondta, hogy ne szeresse őt örökké? Az első férfi az életében… szóval soha nem fogja túltenni magát rajta, akárhogyan is ért véget a dolog. – Te jó ég! Ez nem hangzik valami bíztatóan.

– Viszont nem jelenti azt, hogy nem szerethet meg valaki mást. Talán nem ennyire mélyen és őszintén, de ne feledje, amit mondok, egyszer majd beleszeret valakibe. Agatha ujjhegyeivel megnyomkodta égő szemhéját. – De az nem ma lesz. És nem is holnap. – Azt hiszem, a ma és a holnap lesz a legnehezebb. Aztán persze még sok új nap jön. A két nő egy percig csendben üldögélt, merengtek az emlékeiken teáscsészéjük felett. Ekkor Pearson jelent meg az ajtóban. Agatha úgy döntött, nem ellenőrzi, hogyan áll a komornyik szemöldöke. – Asszonyom, egy meghívó érkezett Mr. Cunnington részére. Agatha felnézett. – Úgy látszik, egyes házakban James még mindig szívesen látott vendég. – Valóban, asszonyom. Ez egy királyi meghívó. Agatha elmosolyodott. Őszintén örült James elismerésének. – Mondták, hogy ki fogják tüntetni. Senki sem érdemli meg jobban. – Igen, asszonyom. A meghívót a királyi futár hozta. Itt várja a választ. – Természetesen – nyújtotta ki a kezét Agatha a meghívóért. – Pearson, hogyan tudja ilyen kiválóan érzékeltetni a meghívó okozta örömét? – Hosszú évek során szerzett rutin, asszonyom. – Nos, ebben egészen kiváló. Pearson meghajolt. – Köszönöm, asszonyom. A meghívó egy összetekert pergamen formájában érkezett, selyemszalaggal átkötve, rajta a hivatalos pecséttel. Agatha óvatosan levette a pecsétet, hogy eltehesse Jamie számára. Végtére is az ember nem mindennap kap ilyesmit. A meghívó James nevére szólt, hogy vegyen részt a palotában a reggeli audiencián, melynek során a régensherceg hiva-talos elismerésként átnyújtja neki a Vitézségi Emlékérmet. Négy nap múlva. – Négy nap? Őfelsége ezt nem gondolhatja komolyan! Még Pearson arcán is aggodalom tükröződött. – James gazdám négy nap alatt még nem épül fel annyira. – Akkor le kell mondanom a nevében a részvételt. Pearson megköszörülte a torkát. – Ezt nem tanácsolnám, asszonyom. Az audienciákat sokszor hónapokkal előre betervezik. Lehet, hogy valamelyik befolyásos embert egyszerűen

háttérbe tolták James gazdám kedvéért. Nem lenne ildomos Őfelségét visszautasítani. Agatha elgondolkodott. – Van rá lehetőség, hogy valaki más vegye át a kitüntetést James helyett? – Talán. Amennyiben az úr halott. – Ó. Értem. Azt hiszem, tisztelettel el kell fogadnom a meghívást. Pearson ismét megköszörülte a torkát. Agatha ránézett. – Egy alázatos hangú levélben? – Ez lenne tanácsos. Agatha az előkelő társaságban elfoglalt, cseppet sem tiszteletre méltó pozíciójára tekintettel elhatározta, hogy igyekszik a lehető legkevésbé rontani James renoméját. – Köszönöm, Pearson. Lenne szíves idehozni az írókészletemet? Van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz a szakértelmére a válasz megszövegezéséhez. Lehet, hogy elrontanám, ha magam írnám meg, – Minden bizonnyal, asszonyom. – Majd elment, mielőtt Agatha kideríthette volna, mely mondatával értett egyet Pearson. Simon válaszul bólintott arra, amit Stubbs mondott, de oda se figyelt rá. Tekintete folyton visszatért a kandallóban égő tűzre Jackham irodájában. A lángok az Agatha bőrén táncoló arany tűzfényre emlékeztették, amikor a lány átölelte őt azon az első, sorsszerű éjszakán. – Tehát asziszi, uram, hogy a Griffmadár hamarosan visszatérhet a posztjára? Simon kizökkent gondolataiból. – Mi? Ó, talán. De még ráfér egy kis gyógyulás. – Való igaz. Azon gondolkodtam, tán alkalmazni kíván engem amolyan segédként, míg lábadozik – nézett reménykedve Simonra Stubbs. – Nocsak Stubbs, nem is tudtam, hogy efféle ambícióid vannak. – Ó, igen, uram. Főleg azóta, hogy a Griffmadár ojjan mesterien elintézte Winchellék budiját. Úgy ’allottam, a mocsok majnem félmérföldnyi fődet beterített. Bár láthattam volna. Simon erőltette az agyát, hogy fontolóra vegye a lehetőséget. Egy segéd betanítása időbe telik, ezért volt az, hogy úgy érezte, soha nincsen elegendő, képzett embere. A régiek közül egyik sem akart kimaradni a terepen végzett munkákból hosszabb időre, ezért csupán akkor került sor új emberek betanítására, amíg ezek lábadoztak sebesüléseikből, vagy ha a lemorzsolódás ezt indokolttá tette.

– Jó ötlet. Tudom, hogy fizikailag alkalmas vagy a munkára. Majd beszélek vele, Stubbs. – Igen, uram. Köszönöm, uram! Nos, a legjobb lesz, ha mosmá visszamegyek a bejárat elé. – Furcsán hajlongva kihátrált a szobából. Simon behunyta a szemét és mindkét kezével megdörzsölte az arcát. Rendkívül nehezére esett még megmozdulnia is. Vajon soha többé nem nyeri vissza korábbi lelkesedését? Hallotta, hogy valaki a torkát köszörüli. – Stubbs, megmondtam, hogy beszélek majd vele. – Felnézett. – Nem ígérhetem… Nem a kelekótya Stubbs volt az. Dalton Montmorency állt előtte, és nem tűnt boldognak. Úgy magaslott Simon íróasztala fölé, mint a Halál jólöltözött angyala. Hihetetlenül idegesítő volt. Simon irtózott tőle, ha valaki így nézett le rá. Fanyar mosollyal fogadta. – Hát, nem úgy festesz, mint egy ízig-vérig Lord Etheridge ezen a szép reggelen. – Feleségül akarom venni őt. Simon görcsös fejrándítással fordult el tőle. – Köszönöm a figyelmeztetést – szűrte a szót. Dalton vállat vont. – De nem tehetem. Addig semmiképpen sem, míg a szemembe nem mondod, te miért nem veszed el. Simon hátradőlt a székében, keserű nevetés szakadt ki belőle. – Szoros pórázon tartanak. – Liverpool – bólintott Dalton. – Igen. Hiába tenném túl magam a fenntartásaimon, Agatha most már végérvényesen szalonképtelenné vált, szálka lett az emberek szemében. Túl sokan figyelik, mit csinál. Liverpool pedig sem engem, sem az Álruhások Klubját nem akarja ilyen alapos szemrevételezésnek kitenni. Simon majd meghalt egy pohár brandyért, bár a nap még alig kelt fel. – Továbbá, amennyiben nem tartom tiszteletben Liverpool ez irányú intelmeit, nem fogja támogatni James Cunnington sorainkba való visszavételét. Dalton elkáromkodta magát és leült a Simon íróasztalával szemben lévő díványra. – A számító gazfickó. Régóta keresi a fogást rajtad. – Most már talált egyet. Agatha soha nem tenné kockára bátyja karrierjét. – Te pedig soha nem kérnéd őt, hogy ezt tegye.

– Így van. Dalton előrehajolt, könyökét a térdén nyugtatta, ujjait összekulcsolta. – Akkor valószínűleg érdekelni fog egy apró hír. A támadást követően azonnal értesítettem a régensherceget Cunnington hősiességéről. Simon felvonta egyik szemöldökét. – Liverpool akarata ellenére, ha jól gondolom? Dalton szája sarka cinikus mosolyra görbült. – Mondjuk úgy, hogy amikor elküldtem az üzenetet, hivatalosan nem volt tudomásom arról, hogy kifogása lenne ellene. – Vág az eszed. – Inkább a kétségbeesés hajtott. Liverpool a kinevezése óta szorosan rajta tartja a szemét a Királyi Négyes irányította műveleteken. – Azt hittem, az iránta tanúsított lojalitásod határtalan. – Angliához való lojalitásom a határtalan. Liverpoolhoz csupán addig vagyok lojális, míg az nem ütközik a hazámhoz való hűséggel. – Bölcs álláspont. A megszállottság sok nagy embert tett már tönkre. Liverpool is átlépheti ezt a határvonalat. – Valóban. De, hogy visszatérjek az előző témához, a régensherceg királyi audienciára hívta meg Jamest. Nyilvánosan akarja kitüntetni, amiért megmentette Liverpool életét. Simon azonnal felegyenesedett a székében, a hirtelen támadt remény erőt adott neki. – Micsoda? Dalton bólintott. – Természetesen egy darabig túlságosan is sokan fognak emlékezni a fizimiskájára ahhoz, hogy munkába állhasson, de ez nem jár szükségszerűen együtt a mellőzésével. Simon agya sebesen járt. – Ez viszont keresztülhúzza Liverpool bármiféle számítását, hogy Jamest eltávolítsa a posztjáról! Soha nem fogja tudni beváltani ezt a fenyegetését. – Naná – vigyorgott Dalton. A tervek egymást kergették Simon fejében. Házasság. Otthon. Élethosszig tartó együttlét Agathával… De még mindig fennállt az egyetlen, leküzdhetetlen akadály. A lány élete örökös veszélyben lesz. Hacsak Simon nem fordít hátat végleg a munkájának. Te pótolhatatlan vagy. De valóban az-e? A munka bizonyos típusú embert követelt meg. Egy olyan embert, aki nem sóvárog gazdagság vagy hatalom után. Aki azonnal átlátja a helyzeteket és vág az esze. Aki nem foglalkozik a státusszal vagy az

osztálykülönbségekkel. Aki annyira híven szereti Angliát, hogy a kedvéért minden másról képes lemondani. Egy olyan ember, mint aki most éppen előtte áll. Az egész probléma egyetlen kérdéskörre szűkült le. Meg-tartsa-e az Álruhások Klubját, és engedje át Daltonnak Agathát? Vagy adja-e át a munkáját Daltonnak, és élete további részét munkanélküli eltartottként élje le? Legyen-e ő az a férfi, aki minden este Agatha karjaiban alszik el? Újra hátradőlt a székében és hanyag mosollyal nézte Daltont. Ideje egy kis Covent Garden-stílusú alkudozásnak. – Szóval hiányzik a terepen végzett munka, he?

31

– Szó sincs arról, hogy ne légy ott. Nem engedem – nézett James szúrósan Agathára. Szavai szigorúságát jócskán gyengítette arca sápadtsága, valamint az a tény, hogy álla a mennyezet felé mutatott, miközben Button éppen a zsabóját igazgatta. Agatha büszkén rámosolygott. – Remekül áll rajtad ez az öltözék. Jobb, ha felidézem emlékeimben a téli jégeralsóidat, nehogy túlságosan meghatódjak. James grimaszt vágott a mennyezet felé. – Pimasz csitri. – Könyvmoly – riposztozott Agatha ezeréves szócsatájuknak megfelelően. Minden heccet félretéve, James valóban fantasztikusan nézett ki. Halványkék alkalmi szaténkabátját gazdag aranyhímzés díszítette, mellénye és térdnadrágja hozzáillő, krémszínű szaténból készült. Egy ugyanolyan krémszínű szaténkendő várta Button vállán, hogy a komornyik felkösse vele James sérült karját. A lány csodálkozva ingatta a fejét. – Button, azt hiszem, újabb fizetésemelést kell adnom magának. Hihetetlen, hogy mindezt el tudta intézni alig négy nap alatt. – Aggie, hagyd már a ruházatomat. Ragaszkodom hozzá, hogy elkísérj. – Miután megszabadult időleges mozgásképtelenségétől, James az egészséges kezével óvatosan megigazította csipkemandzsettáit és a húga felé fordult. Agatha hallgatott, korábbi jókedve elpárolgott. – Nem akarok szégyent hozni rád – bökte ki végül. James szeme szikrázott a dühtől. – Megsértesz, ha ezt gondolod – lépett oda a húgához. – De ez most a te napod – tiltakozott a lány. – Rászolgáltál. Ha én is megjelenek ott, mindenki csak a „kéményseprő lotyójáról” beszél majd.

– Honnan szedted ezt? – dühöngött James. – Erről nem szerezhettél tudomást! – Megkértem a szolgáimat, derítsék ki, hogyan emlegetnek az emberek. Tudtam, hogy nem térnek napirendre a dolog felett, így jobbnak láttam, ha felkészülök rá. Ezért nem hiszem, hogy elmehetnék veled. Nem akarom megsérteni a régens-herceget. James felhorkant. – Nem egy ijedős fajta. Ha nem ő állt a dolog mögött, akkor fizetett azért, hogy valaki más tegye. Button aprót köhintett. – Teljességgel igaza van az úrnak, Miss Agatha. A történetek, amiket hallottam… James feltartotta a kezét. – Talán nem egy hölgy füleinek valók, ugye, Button? Button nyájasan bólintott. – Persze, uram. Teljesen igaza van, uram. – Aztán Agatha felé fordult, és egy fejbiccentéssel jelezte: majd később elmondom önnek. James folytatta. – Ennél is fontosabb, hogy a régensherceg jól ismeri, és nagyon kedveli Simont. Kétlem, hogy a „kéményseprődet” kifogásként hozná fel ellened. – Ó – pislogott meglepetten Agatha. – Simon őkirályi fenségének a barátja? – Szívét büszkeség töltötte el. – Szóval muszáj jönnöd. Megparancsolom. Agatha csípőre tette a kezét. – Megparancsolod? – Ragaszkodom hozzá. – Valóban? – Alázatosan könyörögjek? – nevetett James. – Így már sokkal jobb. Nos, rendben van. Elmegyek, de közel sem festek majd olyan elegánsan, mint te, mivel nincsen az alkalomhoz illő ruhám. – Már hogyne lenne, Miss Agatha! – méltatlankodott vékony hangján Button. Benyúlt James szekrényébe és előhúzott egy különleges kék szaténruhát, alig egy árnyalattal sötétebbet James kabátjánál, arany hímzésekkel telehintve. James elmosolyodott a lány döbbent arcát látva. – Gyerünk, Agatha, öltözz már! Miért tart a nőknek egy örökkévalóságig, míg elkészülnek végre? Egy örömteli sikoly formájában végre kitört Agathából az ujjongás. Szaladt a szobájába, s közben Nellie-ért kiáltott. A Királyi Audienciaterem valóban megérdemelte, hogy nagybetűkkel írják a nevét. Agatha még életében nem látott ekkora művészi érzékkel berendezett,

ilyen lélegzetelállítóan gazdag díszítésű helyiséget. Egy hosszú, bársonyszőnyegen vezették végig őt és Jamest, és máris az eseményre összegyűlt tömeg előtt találták magukat. Amint megjelent, suttogások hallatszottak innen is, onnan is, de Agatha büszkén felszegte az állát. Talán a pazar ruhájának vagy talán annak köszönhetően, hogy James gyorsan megragadta a kezét, Agatha nem érzett mást, csak büszkeséget. Büszke volt a bátyjára és saját magára – hiszen tulajdonképpen ő is részese volt Lord Liverpool megmentésének –, no meg szeretett hazájának ékszerdobozként tündöklő, legragyogóbb fogadótermére is. Agatha nem akart volna találkozni az udvaroncokkal vagy a többi megjelenttel – mint ahogy valóban nem volt ínyére –, akár az egész következő hetet szívesen eltöltötte volna ebben a helyiségben, s még akkor sem tudott betelni a látvánnyal. A mennyezet már önmagában is különlegesnek számított megdöbbentően gazdag díszítéseivel. És a róla függő kolosszális gyertyatartók aranytól és kristálytól ragyogtak. A tömegből nyüzsgés hallatszott, s ez Agatha tekintetét a hosszú terem végén lévő, függönyökkel övezett emelvény felé terelte. A régensherceg épp akkor készült helyet foglalni a trónján. A lány egyre izgatottabb lett. Annyira várta, hogy személyesen is láthassa őt! Hát… Agatha kissé csalódott volt. A régensherceg első látásra nem tűnt kifejezetten lenyűgözőnek; talán csak azok számára, akiket a körmérete nyűgözött le. Rendkívül széles férfi volt. Még találóbban: igencsak gömbölyded. Természetesen pompás ruházatban jelent meg. Arannyal ékesített mellénye már önmagában többet kóstált, mint Appleby egész éves jövedelme. Ekkor a régensherceg tekintélyes hátsóját a trónjára helyezte, így Agatha most először alaposan szemügyre vehette őt. Arca kerek volt és sápadt, de intelligens tekintetét figyelmesen hordozta körbe. A lány azonnal megkedvelte. – Vajon miért nevezte őt Lavinia agyatlannak? – kérdezte súgva Jamest. – Fogalmam sincs – súgta vissza a férfi. – A herceg valójában egészen ragyogó elme, dekadens allűrjei ellenére. Agatha továbbra is a régensherceget figyelte a következő legalább egy óra során, ahogyan teljesítette hallgatósága különféle petícióit, és jutalmakat osztogatott. Időnként unottan és mogorván, máskor élénken és érdeklődve, sőt gyakorta kegyetlenül szórakoztatóan. IV. György elbűvölő fickónak tűnt. Agatha úgy gondolta, a herceg kedveli Simont. És hogy

Simon is kedveli a régensherceget. Ekkor egy elképesztően öltözött férfi – talán egy álruhás? – James nevét szólította, és James lassan megindult az emelvény felé, hogy a régensherceg elé álljon. Agatha szemébe könnyek szöktek a büszkeségtől, ahogy az uralkodója James lehajtott feje fölött beszélt, majd egy szalaggal ellátott érmet akasztott bátyja nyakába. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen szóra sem emlékszik, de soha nem felejti el a James arcáról sütő örömet, amikor megfordult, hogy szemben állhasson a nézősereggel és meghajolt a feldörgő tapsviharban. A lány még mindig boldogan szipogott, amikor James visszatért mellé. – Hallottad, mit mondott nekem? – kérdezte. Agatha a fejét rázta és nevetett. – Egy szót sem, a sírás elvonta a figyelmemet. James óvatosan megtapogatta mellkasán az érmet. – Azt mondta, igényli, hogy folytassam a szolgálatot. Egy életre! Vissza fognak helyezni a posztomra! Agatha igyekezett leplezni folytonos aggodalmát bátyja biztonsága miatt, és vidáman rámosolygott. – Ez csak természetes! Mihez kezdenének nélküled? A lány szíve nagyot dobbant, amikor a főkamarás előrelépett és elkiáltotta magát: – Őkirályi felsége most meghallgatja Simon Rain petícióját! *** Simon végigment a hosszú, bársonyszőnyegen, majd megállt őfelsége előtt. Mélyen meghajolt, és ebben a testtartásban maradt, míg a régensherceg a nevén szólította. Majd közelebb lépett az emelvényhez, miután a király egy laza kézmozdulattal intett neki. IV. György egy pillanatig hűvös pillantással méregette, majd elmosolyodott. – Mi járatban van, Simon? – kérdezte természetes hanghordozással, ami a hallgatóság első soráig sem hallatszott el. Megkönnyebbülés töltötte el Simont, hogy az önfejű régensherceg nem tagadja meg korábbi barátságukat. – Felség, kérelmezem öntől, hogy mentsen fel a szolgálat alól. A régensherceg szeme összeszűkült.

– Valóban? Miért is? – Szeretnék megnősülni, Felség. – Kit akar feleségül venni? – szólalt meg kisvártatva a herceg. – Miss Agatha Cunningtont. – Cunnington. Épp az imént állt itt előttem. Az ő húgáról van szó? – Igen, felség. A herceg szemöldöke magasba szökött, majd hirtelenfelnevetett. – Maga az a hírhedt kéményseprő? – Én. Simon kénytelen volt kivárni, míg a herceg kedvére kikacagja magát. Végül őfelsége megtörölte a szemét, de még mindig halkan kuncogott. – Ó, hát ez igen jó móka volt. Remekül szórakoztam. Már csak ezért is megadom magának az engedélyt. – Ekkor azonban visszazökkent a szigorú, éles szemű uralkodó szerepébe. – Hozza ide hozzám. Mielőtt Simon tiltakozhatott volna, a főkamarás előrelépett. – Őfelsége szólítja Miss Agatha Cunningtont. Döbbent suttogás hullámzott végig a tömegen. Simonnak többször is megütötte a fülét a „kéményseprő lotyója” kifejezés. Valahányszor meghallotta, egyre jobban dühítette, és úgy tűnt, bárhová megy is, mindenütt hallani fogja. Agathát azonban egyáltalán nem zavarta a tisztán hallható csúfolódás. Kecsesen odasétált Simon mellé, majd tökéletes meghajlással bókolt az uralkodója előtt. A főkamarás hivatalosan is bemutatta őt. A herceg felismerte, ő pedig egyenesen a szemébe nézett. – Felség – mondta. A herceg egy pillanatig fürkészte a lányt, és Simon észrevette, hogy tetszik neki a látvány. Meg is bánta, hogy felhívta a régensherceg figyelmét szíve hölgyére. A herceg ezután ismét Simon felé fordult. – Emögött valami különös történet áll. Mesélje el. Így aztán Simon elmesélte, töviről hegyire. Attól kezdve, hogy gyanússá vált neki a bankszámla, egészen addig a pillanatig, amikor Liverpool arra kényszerítette őt a Parlamentnél, hogy tűnjön el a tömegben. Azt akarta, hogy a herceg tisztában legyen azzal, milyen áldozatot hozott Agatha a hazájáért. Talán a királyi kegy megvédheti Agathát, ha Simon kérvényét esetleg elutasítják. A herceg figyelmesen végighallgatta, egyértelműen látszott, hogy elbűvöli a történet. Agatha is feszülten figyelt, mindvégig komoly arccal, bár Simon fél

füllel hallotta, ahogy halkan tiltakozott, amikor a férfi bevallotta bűnét, miszerint elcsábította őt. De erről nem árult el további részleteket, mivel a világért sem akarta volna, hogy a kéjsóvár herceg tudomást szerezzen Agatha természetes… adottságairól. Miután Simon befejezte elbeszélését, mindhárman hallgattak egy darabig. Majd a herceg Agathához fordult. – Nos? Szólaljon meg végre! Ön, mint hölgy, arra született, hogy egy úriember felesége legyen és gondtalan életet éljen. Feladná mindezt egy törvénytelen származású kéményseprő kedvéért? – Kedvemre való a kalandos életet, Felség. – Hajlandó feleségül menni ehhez az emberhez? Agatha elmosolyodott, arcán kedves gödröcskék jelentek meg, fejét oldalra biccentette. – Igen, Felség. Amennyiben megkéri a kezemet. A herceg Simonhoz fordult. – Még nem kérte meg a kezét? – kérdezte meglepetten. – Hát nincs magában egy fikarcnyi romantika sem, ember? – Azt hittem, az én pozíciómban nem tanácsos megházasodni. Nagy veszélyt jelent a hölgyre nézve. – Hmm. Tudom, miről beszél. – Ismét Agathához intézte szavait, szemmel láthatóan élvezte a helyzetet. – Tehát, ez az alacsony sorból származó férfi, akinek nincs egyetlen romantikus porcikája sem, pont ez az ember kell magának? – Attól tartok, igen, Felség. Sohasem a jó ízlésemről voltam híres. – Jobbat is választhatott volna. Agatha mosolygott és megrebegtette hosszú szempilláit. – Igen, tudom. Azonban, mivel tudomásom szerint az ön szíve már foglalt, Felség, kénytelen vagyok beérni a második legjobb férfival. Simon látta, hogy kedvére való a lány válasza. A herceg cinkosan Simonra kacsintott. – Van a hölgyben spiritusz. Biztos benne, hogy férfiként megállja majd a helyét mellette? – Én is folyton ezt kérdem magamtól. A herceg felnevetett. – Milyen mulatságos! A hölgy és az álruhás. Hát lehet ennek ellenállni? Elengedem magát, Simon Rain, azzal a feltétellel, hogy feleségül veszi ezt a bájos hölgyet, mielőtt lecsaphatnám a kezéről. A kamarásához fordult és bólintott. A férfi szeme tágra nyílt, de átnyújtotta őfelségének az ékszerekkel kirakott kardot, mely a trón mellett feküdt.

– Bizonyára igen szórakoztató lenne, ha hagynám, hogy a maguk módján legyenek úrrá a londoniak rosszalló megjegyzésein, ám nem szeretném látni, hogy egy ilyen lojális pár utódai bárki előtt is szégyenkezzenek. Ezért – és intett Simonnak, hogy lépjen közelebb –, térdeljen le, Simon! És most félre a tréfával. Agatha szíve csaknem megállt a büszkeségtől, amint Simon letérdelt a régensherceg elé. – A Brit Birodalom régenshercegeként a rám ruházott hatalmamnál fogva ezennel lovaggá ütlek téged, Sir Rain. Simon felkapta a fejét. A herceg hajszál híján csaknem levágta Simon fülét, de még időben sikerült megállítania a kardpengét. – Bocsásson meg, Felség, de a valódi nevem Simon Montague Raines. A herceg pislogott. – Maga francia? – Anyai ágon. – Jó, jó, folytassuk. – Megköszörülte a torkát és ünnepélyes hangon újra kezdte. – Lovaggá ütlek téged, Sir Simon Montague Raines. Agatha észre sem vette, hogy könnyek peregnek az arcán, mígnem a kezére hullottak, miközben lelkesen tapsolt. – Most pedig igyekezzen a püspökhöz és vegye feleségül ezt a kis szeleburdi nőcskét, mielőtt újabb bajba keverné magát. – A herceg cinkosan rájuk mosolygott. – Kötve hiszem, hogy ezek után az előkelő társaságban bármely ajtó zárva lenne önök előtt. Ezek az alakok annyira imádják a romantikus meséket. Agatha pukedlizett a hercegnek, és belekarolt Simonba. Nem emlékezett rá, hogyan távoztak az audienciateremből, de egyszer csak kinn találta magát az előcsarnokban Simonnal és Jamesszel. – Ó, Simon! – karolta át a férfi nyakát, és hosszan megcsókolta. Kit érdekelnek az ott ácsorgó testőrök? Ezután öklével Simon vállára ütött. – Hihetetlen, hogy soha nem mondtad meg nekem a valódi nevedet. A férfi gyengéden rámosolygott és mindkét kezét a kezébe vette. – Nem valami különleges név, de megosztom veled, ha te is akarod. – Hm. Lady Raines. Fülbemászó dallama van, nem gondolod? Elfogadom. – Átkozottul remélem! – Tényleg nincs benned romantika – kerekedett el a lány szeme. Simon lassan lehúzta mindkét kesztyűjét. Elővett egy zafírral díszített aranygyűrűt a zsebéből, majd ajkához emelte a lány kezét és minden ujját végigcsókolta, miközben mélyen a szemébe nézett.

– Légy a feleségem, mert teljes valómmal szeretlek – mormolta rekedten –, és az idők végeztéig szeretni foglak. Agatha megdermedt egy pillanatra, úgy érezte, szíve akkorára nőtt, hogy kiugrik a bordái közül. Szaggatottan vette a levegőt. – Visszaszívom. Mégis van benned romantika. Simon elmosolyodott. A lány felemelte az ujját és lassan végighúzta a férfi ajkain. – Egy napon, Sir Simon Montague Raines, esküszöm, hogy állandósítom ezt a mosolyt. – Ezt meg hogy érted? – emelte fel szemöldökét Simon. – Ó, semmi, semmi. Nem fontos. – A bátyjához fordult. – Jamie, férjhez akarok menni. Megtennéd azt a szívességet, hogy férjhez adsz? James nevetett, s már egyáltalán nem zavartatta magát kettejük intim párbeszédét hallgatva. – Ezer örömmel, Agatha. – Várj – tiltakozott Simon. – Azt akarom, hogy James legyen az esküvői tanúm. Agatha félrebillentette a fejét és csücsörített. – Hm. Ez egy komisz fickó. Mit szólnál, ha kisorsolnánk? Simon a karjába fűzte Agatha karját és elsétált vele a megrökönyödött testőrök előtt, James pedig követte őket. – Rendben. De az én kártyámat használjuk és én osztok. Agatha boldogan mosolygott imádott lovagjára. – Természetesen.

32

Az esküvő felejthetetlen volt. Az ősrégi kőkápolna egyszerű, ám – a sok évszázados fennállásának köszönhetően – rendkívül méltóságteljes volt. A dupla ajtókat nyitva hagyták a ceremónia alatt, így a közeli almafák érett gyümölcsének illata belopózott az ódon falak közé, s ez a jelenlévőkben az új életet idézte fel, s ez nem csupán a roskadásig telt fákra, hanem a most házasodó szerelmespárra és egymás iránti elkötelezettségükre is vonatkozott. A meghatottságtól szipogó Carriage Square-i és applebyi szolgák a menyasszony felőli oldalon álltak, míg a vőlegény felől a könnyeiket nyíltan vállaló álruhások csoportja sorakozott fel. A vőlegényt egy régi barátja kísérte, egy jóképű úriember, aki megosztotta vele a munkája terheit. A menyasszonyt pedig a bátyja adta férjhez. Természetesen.

Epilógus

Sir Simon Raines a kandallónál ült frissen felújított házában, és újságot olvasott egy pohár brandy mellett. A tűz kellemes meleget adott a hűvös őszi időben, az újság jó híreket tartalmazott, a brandy íze pazar volt. Ő mégis végtelenül unatkozott. Ó, a házasság jó érzéssel töltötte el, sőt igen boldognak érezte magát Agathával. Olyannyira, hogy időnként attól félt, egyszer csak felébred ebből az édes álomból. Tehát még véletlenül sem az imádott felesége tehetett Simon mostani állapotáról. Simont egyetlen dolog bántotta csupán: nem volt semmi tennivalója. Amióta az eszét tudta, nem telt el nap, hogy ne dolgozott volna. Már kisgyermekként is az ócskással üzletelt. Mindig maga fedezte a megélhetését. Most pedig őt tartják el. Igaz, időnként besegített az álruhásoknak. Ám túl sokat nem mert ügyködni, mivel azt akarta, hogy Dalton is kiérdemelje ugyanazt a végtelen lojalitást az emberektől, mint ami neki jutott osztályrészéül. Így tehát a minimálisra korlátozta a jelenlétét a klubban, és csupán tanácsokat adott, ha hozzá fordultak. Pillanatnyilag az emberei azon vitatkoztak, ki viselje gondját az árva kéményseprő fiúnak. Robbie a külvilág tudta nélkül került be az Álruhások Klubjába, és minden szempontból rendkívül élvezte ezt a helyzetet. Simon kinyújtózott kényelmes székében, belekortyolt a fenséges brandybe, és a saját helyzetén elmélkedett. – Szia, drágám – robbant be Agatha a szobába, nyomában a komornájával, aki megpróbálta elkérni úrnője kalapját és kabátját. Szénfüsttel keveredő, friss őszi levegő kísérte. Simon azonnal megfeledkezett az unalomról. – Megint vásárolni voltál, dámácska?

– Ó, dehogy! A kórházban voltam egy megbeszélésen. – Színpadiasan megborzongott. – Miután berendeztem kolostorod minden négyzetcentiméterét, remélem, soha többé nem kell már vásárolnom. – Nagyszerű. Attól tartottam, megpróbálod lecserélni a szőnyegemet. – Simon a hálószobájuk felé mutatott, ahol a Carriage Square-ről idehozott szőnyeg hevert. És zavaróan elütött a dekorációtól. De Simon ezzel egy fikarcnyit sem törődött. Agatha méltatlankodott. – Különös. Eddig azt hittem, az az én szőnyegem. Becsületes játék során nyertem el tőled. – Szó sincs róla. Csaltál. Agatha átnyújtotta a kabátját szobalányának. – Köszönöm, Nellie. Légy szíves, szólj Pearsonnak, hozzon egy kanna teát. Nagyon cudar idő lett odakinn. És egy kicsit éhes is vagyok. Megkérnéd Saraht, hogy küldjön fel valami könnyű ennivalót? Nellie vidáman meghajolt és távozott. Agatha ismét Simonhoz fordult, és csípőre tette a kezét. – Nem is csaltam. Nem én tehetek róla, hogy rosszul játszottál. – Azért játszottam rosszul, mert nem volt rajtad ruha… – De mégis csak veszítettél – heccelte a nő. Közelebb lépett, hogy a kezét megmelegítse a tűz fölött. Simon kinyújtotta a karját és az ölébe rántotta őt.– Majd én felmelegítelek. Agatha szorosan hozzábújt. – Máris sokkal jobb. Most pedig nagyon figyelj rám, mert van egy ötletem, amit jó lenne, ha megfontolnál. – Nem megy – már Simon Agatha nyakát csókolta. – Simon, légy szíves. A teljes figyelmedet kérem. – Akkor vetkőzz le. – Hé, rohantam haza, hogy valami nagyszerű újságot mondjak neked. Van egy ötletem, mit kezdhetnénk a te tehetségeddel és az én pénzemmel. Simon képtelen volt az asszony nyakához férni szoros gallérja miatt, ezért nagyot sóhajtva hátradőlt a székben és magában megfogadta, hogy amint módja lesz rá, ezt a csipkegallért a tűzbe hajítja. – Remélem, ez jobb ötlet, mint a hódfarm. – Még most is úgy vélem, nem jártunk volna rosszul, mivel újra divatba jönnek a hódprém kalapok. – Ennek ellenére nem hiszem, hogy a hód szereti, ha farmon tenyésztik. – Ezzel ne foglalkozz. Úgy döntöttem, nyitunk egy iskolát. – Kártyaiskolát?

– Dehogy, ne bolondozz már. Halálosan komolyan beszélek. A neve Lilian Raines Iskola a Kevéssé Tehetősek Számára. – Hmm. Nagyra értékelem, hogy ennyire tiszteled anyám emlékét, dámácska, de az iskola neve kissé… hogy úgy mondjam… kevésbé vonzónak hangzik. Kötve hiszem, hogy a londoni szülők hosszú, tömött sorokban állnak majd, hogy hozzánk írassák be a gyermekeiket. Agatha felugrott férje öléből, és szembe fordult vele. Arckifejezéséből ítélve rendkívül elégedett volt önmagával. – Pontosan erről van szó! – Sajnálom, szerelmem. Ezzel az ötleteddel sem nyertél meg. – Nem gyerekeket fogunk tanítani. Olyan tanítványaink lesznek majd, akik a megfelelő beszédkészséget és viselkedést akarják elsajátítani. Tánc- és illemtanórákat adunk… – Te csodálatos tanárnő vagy, Agatha, de… –… és megtanítjuk őket a zsebtolvajlásra, a széffeltörésre, a térképkészítésre… Simon széke nagyot nyikordult, ahogy a férfi hirtelen felegyenesedett. – És a szabotázsra! – Igen! Utánpótlást képzünk majd az Álruhások Klubja számára. Tetszik az ötlet? Simon nevetve felugrott, ölébe kapta Agathát és boldogan körbeforgott vele. – Maga a tökély! És aktívan toborozzuk majd a diákjainkat. Az álruhások többé nem szenvednek majd létszámhiányban. És mindegyik emberünk rendelkezik majd a szükséges képességekkel. – Meg a nők is… Simon egy pillanatra megmerevedett. Aggodalmas pillantást vetett a feleségére. – Á, szóval ez volt a célod az egésszel, nem igaz? – Hát, bizonyára hasznát vehetnétek néhány lánynak is. A nők gondosak, az apróbb részletekre is odafigyelnek, tudnak szolgálók és uralkodók is lenni, és a férfiak hajlamosak kikotyogni előttük mindenfélét. Simon rámosolygott. – Szeretnél egy kis munkát kicsikarni saját magadnak, ugye? – Nem – mondta a nő önelégülten. – Nem? Meg vagyok lepve. Azt hittem, benne akarsz lenni a dolgok sűrűjében. – Erről szó sincs. Túlságosan elfoglal majd a tanítás. És a „dolgok sűrűje” nem egy várandós nőnek való.

Simonnak kis híján tátva maradt a szája. – Gyereket várok, drágám. A te gyerekedet. Kisbabát. Aki időnként ordít. És szinte mindig pisis. Egy gyerek. Simon szíve új ütemben kezdett verni. Az ő gyereke. Saját családja lesz. Lassan elmosolyodott, majd a mosoly szétáradt az arcán és még sokáig ott is maradt.

Vége