Cassandra Clare - Árnyvadász Akadémia 10. - Kétszer Száll Alá Az Angyal

CASSANDRA CLARE ROBIN WASSERMAN TÖRTÉNETEK AZ ÁRNYVADÁSZ AKADÉMIÁRÓL 10. KÖNYV

KÉTSZER SZÁLL ALÁ AZ ANGYAL

Könyvmolyképző Kiadó, 2016

Írta: Cassandra Clare és Robin Wasserman A mű eredeti címe: Angels Twice Descending (Tales from the Shadowhunter Academy Book 10) A művet eredetileg kiadta: MARGARET K. McELDERRY BOOKS An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division Text copyright © 2015 by Cassandra Claire, LLC Cover photo-illustration copyright © 2015 by Cliff Nielsen Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szabó Katalin A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 831 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2016-ban Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Simon kalandjai az Árnyvadász Akadémián. Hamarosan elérkezik a felemelkedés napja, és a megtett hosszú út végén Simon árnyvadász lesz. A szertartás azonban nem zajlik le gond nélkül…

Szerintem temetést kéne rendeznünk neki – szólt remegő hangon George Lovelace. – Rendeset. Simon Lewis egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, aztán a szobatársára pillantott. George olyasféle fiú volt, akit Simon egy időben első pillantásra meggyűlölt volna, mivel feltételezte, hogy ha valakinek bronzbarna a bőre, kockás a hasa, őrjítőén szexis (mármint az összes lány és nem egy fiú szerint azok közül, akikkel konzultált ez ügyben) és skót akcentussal beszél, akkor annak az agya nem lehet nagyobb egy patkánykakinál, és a személyisége is nyilván nagyjából annyira vonzó. Csakhogy George napról napra tanúbizonyságot tett róla, hogy Simon előítéleteinek semmiféle alapja nincsen. Mint éppen most is, amikor valami gyanúsan könnynek látszót törölt el a szeme sarkából. – Te most... sírsz? – kérdezte hitetlenkedve Simon. – Természetesen nem. – George egy feszült mozdulattal ismét megtörölte a szemét. – Persze annyit azért felhoznék a védelmemben – tette hozzá kissé zavartan hogy a halál szörnyűséges valami. – Egy döglött patkányról beszélünk – mutatott rá Simon. – Hozzáfűzném, hogy döglött patkányról, ami a cipődben van. Simon és George rég rájöttek, hogy az egészséges szobatársi kapcsolat alapja az egyértelmű munkamegosztás. Ez alapján George feladata volt, hogy megszabaduljon a szekrényekben vagy az ágyak alatt talált különféle lényektől – patkányoktól, gyíkoktól, csótányoktól vagy néha a háromból összegyúrt ilyenolyan formájú vegyesfelvágottaktól, amiknek az őse feltehetőleg bajszot akasztott egy boszorkánymesterrel annak idején. Simonnak ezzel szemben a különféle ruhadarabokba vagy – borzongva idézte fel a pillanatot, amikor rájöttek, hogy ezt is el kellett vállalnia valamelyiküknek – a párnák alá keveredett állatokat kellett eltüntetnie. – Egyébként pedig azt is szeretném megjegyezni – mondta

–, még hogy csak egyikünk volt fizikai valójában patkány. Vedd észre, hogy az illető nem azonos azzal, aki sír. – De ő lehet az utolsó döglött patkány, akit találtunk! – szipogta George. – Gondolj bele, Simon! Lehet, hogy egész életünkben nem lesz több közös döglött patkányunk. Simon felsóhajtott. Ahogy közeledett a felemelkedés napja, amikortól nem lesznek diákok többé, hanem beállnak az árnyvadászok közé, George minden egyes alkalommal gyászos bejelentést tett, amikor úgy érezte, hogy utoljára csinálnak valamit. Most pedig, amikor a hold az utolsó estéjükön is az Akadémia fölé emelkedett, szobatársának a jelek szerint végleg elment az esze. Egy kis nosztalgia még Simonnak is jólesett. Aznap reggel, az utolsó közös tornán Delaney Scarsbury utoljára nevezte spagettikarú, négyszemű, görbe lábú démonvacsorajelöltnek, ő pedig kis híján megköszönte neki. Az esti utolsó „húsízű” szósztól pedig kétségbevonhatatlanul mindannyian elérzékenyültek valamelyest. De egy hullamerevség felé közelítő, gombás lábú patkány miatt pityeregni? Ez azért már túlzásnak tűnt. A régi démonológia-tankönyve leszakadt borítójával Simonnak sikerült kiemelnie a patkányt a cipőből anélkül, hogy megérintette volna, majd belepottyantottá az egyik műanyag zsákba, amit Isabelle direkt erre a célra hozott neki. Szorosan bekötötte a zsák száját, aztán dudorászva a kukába dobta. – Nyugodj békében, Harmincnegyedik Jon Cartwright – mondta ünnepélyesen George. Minden patkányukat Jon Cartrwrightnak nevezték el, amivel sikerült őrületbe kergetniük az eredeti Jon Cartwright-ot. Simon elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte pökhendi osztálytársuk dühtől vörösödő homlokát meg a gusztustalanul izmos nyakán lüktetve kidagadó eret. George-nak akár igaza is lehetett. Talán egy szép napon hiányozni fognak nekik a patkányok.

* Simon sosem strapálta magát azzal, hogy elképzelje, milyen lesz az iskola befejezésének napja, az előző este pedig még anynyira sem foglalkoztatta. Mint a különféle iskolai bálok meg az öregdiákok napja, ezek is olyan rituáléknak tűntek a számára, amiket egészen másféle diákoknak találtak ki – a betűs dzsekikben parádézó izomagyaknak meg a pomponlányoknak, akiket leginkább rossz filmekből ismert csak. Ő nem vett részt nagyivós bulikon, és kimaradt a nosztalgia meg az olcsó sör vezérelte könnyes búcsúbulikból meg baljóslatú csajozásokból is. Két évvel ezelőtt, ha egyáltalán elkezdett volna ilyesmiken elmélkedni, nyilván azt feltételezte volna, hogy ezt az éjszakát is úgy fogja tölteni, mint majd mindegyiket Brooklynban: Erickel meg a többi haverjával a Java Jonesban, kávét vedelve és a banda új nevén elmélkedve. (Döglött Csukapatkány, morfondírozott csak úgy megszokásból. Vagy talán Rágcsálótemetés.) Persze akkoriban még azt hitte, hogy a gimi után egyetemre megy, onnan pedig egyenes az út a rocksztárságig... vagy legalábbis egy viszonylag menő állásig egy viszonylag menő lemeztársaságnál. Nem is sejtette, hogy léteznek démonok meg szuperképességekkel rendelkező, angyalvérű harcosok, akik örök harcra esküdtek ellenük – azt meg még annyira sem, hogy egy napon önként jelentkezik majd ezek közé a harcosok közé. A Java Jones helyett az Akadémia diákoknak szánt társalgójában ült hát, hunyorogva nézett a gyertyafénybe, tüsszögött a két évszázad alatt összegyűlt portól, és igyekezett kerülni a dicső árnyvadászok falakon lógó portréinak tekintetét. Az ősök pillantása mintha azt kérdezte volna: Te tényleg azt képzeled, hogy valaha is közénk tartozhatsz? Eric, Matt és Kirk helyett, akiket óvodáskoruk óta ismert, olyan barátok vették körül, akikkel alig két éve találkozott először – egyikük ráadásul gyengéd érzelmeket táplált a patkányok iránt, egy másik pedig a

nevét adta nekik. Mindennek a tetejébe nem a rockzenében rájuk váró jövőt vitatták meg, hanem a más dimenziókból érkező gonoszok ellen vívott küzdelemmel töltött életre készültek. Feltéve, hogy túlélik a diplomaosztót. Márpedig ez nem is volt olyan magától értetődő. – Mit gondoltok, milyen lesz? – kérdezte Marisol Garza, aki befészkelte magát Jon Cartwright vaskos karja alá, és úgy festett, mint aki szinte jól is érzi magát ott. – Mármint a ceremónia. Szerintetek mit kell majd csinálnunk? Julié Beauvale-hoz és Beatriz Mendozához hasonlóan Jon is régi árnyvadászcsaládból származott. Számukra másnap nem fog történni semmi különös, csak búcsút mondanak a diákéletnek. Befejezik a tanulást, és elkezdenek harcolni. De George, Marisol, Simon, Sunil Sadasvian meg egy maroknyi másik mondén diák életében fenyegetően közeledett a felemelkedés napja. Igazából senki nem volt benne biztos, mit is jelent a felemelkedés, abban pedig még kevésbé, hogy mivel jár. Nagyon keveset árultak el nekik előre. Annyit tudtak, hogy a Végzet Kelyhéből fognak inni, és mint a harcos faj alapítója, Jonathan Shadowhunter, ők is egy angyal véréből kapnak majd egy kortyot. Azt is tudták, hogy örökre el kell köszönniük a mondén életüktől, és ezentúl az emberiséget kell szolgálniuk rettenthetetlenül. Vagy ha nagyon balszerencsések, azonnali és feltehetőleg gyötrelmes halált halnak. Az ilyen kilátások nem garantálták éppen az ünnepi hangulatot. – Én azon gondolkodtam, vajon mi lehet a Kehelyben – mondta Simon. – Ugye szerintetek sem valódi vér? – Az nem a te szakterületed, Lewis? – érdeklődött kaján vigyorral Jon. George elmélázva sóhajtott. – Jon utolsó hülye vámpíros poénja.

– Én nem bíznék benne – mormogta Simon. Marisol nagyot csapott Jon vállára. – Kuss már, te hülye! – mondta, de Simon a kelleténél egy árnyalatnyival több szeretetet vélt kihallani a hangjából. – Lefogadom, hogy víz lesz. – Beatriz szokása szerint most is igyekezett békét teremteni. – Csak úgy kell majd tennünk, mintha vér lenne. Mintha a Kehely vérré változtatta volna, vagy valami ilyesmi. – Tök mindegy, mi van a Kehelyben. – Julié tudálékos volt, mint mindig, bár éppen úgy fogalma sem volt róla, mi fog történni, mint a többieknek. – A Kehely mágikus. Valószínűleg akár ketchupot is ihatnánk belőle, ugyanolyan jó lenne. – Ez esetben én azt remélem, hogy kávé – jegyezte meg Simon, mielőtt ő is méla sóhajra ragadtatta magát. Az Akadémia koffeinmentes övezet volt. – Sokkal jobb árnyvadász lennék, ha egy jó kávé után emelkedhetnék fel. – Sunil állítólag azt hallotta, hogy a Lyn-tó vízét isszuk – mondta hitetlenkedve Beatriz. Simon remélte, hogy a lány okkal szkeptikus. Az utolsó találkozása a Lyn-tó vízével finoman szólva is felzaklatta. És mivel a mondénok ismeretlen arányban belehaltak a felemelkedésbe, úgy érezte, a Kehelynek nincs szüksége segítségre, hogy alkalmasint végezzen a jelöltekkel. – Amúgy hol van Sunil? – kérdezte Simon. Éppenséggel nem beszélték meg, hogy ma este találkoznak, de az Akadémián igencsak korlátozottan álltak rendelkezésre lehetőségek a kikapcsolódásra – már ha az ember nem szerette véletlenül a kazamatákba zárva tölteni a szabadidejét, vagy nem döntött úgy, hogy megkeresi az óriási mágikus meztelen csigát, ami állítólag az éjszakai órákban a folyosókon csúszkált ide-oda. Az elmúlt hónapokban Simon és a barátai majd minden este itt kötöttek ki, és a jövőjükről beszélgettek. Arra számított, hogy ez az utolsó estéjükön sem lesz másképp. Marisol, aki a legjobban ismerte közülük Sunilt, megvonta a

vállát. – Talán „fontolóra veszi a lehetőségeit”. – Ujjaival idézőjeleket rajzolt a szavak köré a levegőben. Penhallow dékán tanácsolta a mondén diákoknak, hogy ezzel töltsék az utolsó estét. Biztosította őket, hogy nem szégyen az utolsó pillanatban visszavonulót fújni. – Megaláztatás! Életre szóló blama a mondén gyávaságotok miatt, és lelkiismeret-furdalás, amiért elvesztegettétek a drága időtöket – vicsorította Scarsbury, aztán amikor a dékán vetett rá egy mogorva pillantást, hozzátette: – De persze, nem szégyen. – De hát nem teszi jól, ha fontolóra veszi? – kérdezte Julié. – Nem ezt kéne tennie mindegyikőtöknek? Nem doktori egyetemre mentek, ahol a hippopotámusz esküt kell letennetek, vagy micsoda. Később már nem gondolhatjátok meg magatokat. – Először is hippokratészi eskünek hívják – jegyezte meg Marisol. – És orvosi egyetem – vetette közbe Jon, amiért láthatólag nagyon büszke volt magára. Marisol sok mindent megtanított neki a mondén életről. A fiú akarata ellenére. Vagy legalábbis Jon ezt szerette volna elhitetni velük. – Másodszor is – folytatta Marisol –, miért gondolod, hogy bármelyikünk is meg akarná gondolni magát? Vagy te talán nem vagy biztos abban, hogy árnyvadász akarsz lenni? Julié láthatólag a gondolatot is sértőnek találta. – De én máris árnyvadász vagyok. Ezzel az erővel azt is kérdezhetted volna, hogy egészen biztosan életben akarok-e maradni. – És miből gondolod, hogy ez nálunk másképp működik? – kérdezte szenvedélyesen Marisol. Két évvel fiatalabb, és jó pár centivel alacsonyabb volt, mint a többiek, Simon néha mégis úgy érezte, hogy ő a legbátrabb közülük. Az mindenesetre fix, hogy harc esetén rá fogadott volna. (Marisol jól küzdött, és szükség esetén nem is feltétlenül tisztán.) – Semmi rosszat nem akart mondani – szólt közbe

barátságosan Beatriz. – Tényleg nem – sietett megerősíteni Julié. Simon tudta, hogy ez így igaz. Julié, csakúgy, mint Jon, néha akaratlanul is mondéngyűlölő sznobnak tűnt – őszintén szólva igazi seggfejnek. De hát ők ilyenek voltak, és Simon idővel rájött, hogy bár maga sem tudja megmagyarázni, miért, de még csak véletlenül sem szeretné megváltoztatni őket. így vagy úgy, de ezek voltak a barátai. Két év alatt annyi mindennel kellett együtt szembenézniük: démonokkal, tündérekkel, Delaney Scarsburyvel, a menzán felszolgált úgynevezett étellel. Szinte mintha a családtagjai lettek volna, elmélkedett Simon. Az ember nem feltétlen rajongott értük mindig, de tudta, hogy ha beüt a krach, és arra kerül a sor, az életük árán is megvédik egymást. Azért erősen remélte, hogy az a bizonyos krach nem üt be. – Ne már, hogy kicsit sem vagytok idegesek – szólt Jon. – Ki emlékszik az utolsó alkalomra, amikor valaki felemelkedett? Igazából tisztára röhejesnek hangzik, ha belegondoltok. Elég egy korty egy kehelyből, és puff, Lewis árnyvadász lett. – Szerintem semmi röhejes nincs benne – mondta halkan Julié, mire mindannyian elhallgattak. Julié anyját az ellenség a maga oldalára állította a háborúban. Elég volt egyetlen korty a Pokol Kelyhéből, és máris sötét harcos lett belőle. Nem volt többé teljes ember, csak lelkét vesztett testként teljesítette Sebastian gonosz parancsait. Mindannyian tudták, mire képes egyetlen korty a megfelelő kehelyből. George megköszörülte a torkát. Fél percnél tovább nem tudta elviselni a komor hangulatot. Simon gyanította, hogy talán ez fog neki a legjobban hiányozni, ha már nem élnek együtt. – Nos, ami engem illet, készen állok rá, hogy az enyém legyen, ami születésemtől fogva megillet – mondta vidáman a fiú. – Gondoljátok, hogy már az első korty után elviselhetetlenül arrogáns leszek, vagy azért bele fog telni egy kis időbe, mire

felvehetem a versenyt Jonnal? – Nem számít arroganciának, ha igazság van benne – vigyorgott Jon, és több nem is kellett hozzá, hogy megint minden rendben legyen. Simon igyekezett odafigyelni a barátai beszélgetésére, és minden tőle telhetőt megtett, hogy ne is gondoljon Jon kérdésére, miszerint ideges-e, meg arra sem, hogy vajon nem kellene-e „fontolóra vennie a lehetőségeit”. Miféle lehetőségei voltak egyáltalán? Hogyan is állhatna csak úgy odébb, miután eltöltött két évet az Akadémián, edzett és tanult, közben pedig újra és újra megesküdött rá, hogy árnyvadász akar lenni? Hogy is okozhatna ekkora csalódást Clarynek és Isabelle-nek? És ha megtenné, hogy is lennének képesek őt továbbra is szeretni? Igyekezett nem gondolni arra, hogy a lányok még nehezebben tudnák szeretni – illetve ha mégis sikerülne neki, ő ezt már nemigen tudná értékelni ha valami gond lenne a szertartás során, és holtan végezné. Igyekezett nem gondolni a többiekre, akik szerették, azokra, akikkel az árnyvadászok törvénye értelmében soha többé nem találkozhatna. Az anyjára. A nővérére. Marisolt és Sunilt semmi nem várta otthon, amit Simon mindig elviselhetetlenül szomorúnak talált. Persze az is igaz, hogy talán könnyebb úgy elmenni, ha az ember semmit sem hagy hátra. Aztán meg ott volt George, a mázlista – örökbefogadó szülei maguk is árnyvadászok voltak, még ha nem is ragadtak kardot soha életükben. Ő ezentúl is hazajárhat a vasárnapi ebédre, és még csak új nevet sem kell választania magának. George újabban sokat ugratta Simont, azt mondta, neki sem kellene sokat vacakolnia a nevével. – A Lightwood elég jól hangzik, nem gondolod? – mondogatta. Simon már nagyon értett hozzá, hogyan tettesse süketnek

magát. Titkon azért pironkodva elgondolkodott a dolgon. Lightwood... talán. Majd egyszer. Nem is tudta, merjen-e reménykedni egyáltalán. Mindeközben azért elő kellett állnia egy névvel árnyvadász önmaga számára – ami nagyjából ugyanolyan felfoghatatlan volt, mint minden más ezzel a folyamattal kapcsolatban. – Khm, bejöhetek? Vézna, tizenhárom éves forma szemüveges lány állt az ajtóban. Simonnak úgy rémlett, hogy Millának hívják, de nem volt biztos a dolgában. Az Akadémián hemzsegtek az elsőévesek, akik hajlamosak voltak rá, hogy biztos távolságból kuncogjanak rajta, ahányszor csak meglátták, és nem igazán nyílt rá alkalom, hogy sokat megismerjen közülük. Ez a lány lelkes, de bizonytalan mondénnak tűnt, aki ennyi hónap után sem tudta elhinni, hogy itt van. – Közös helyiség – jegyezte meg Julié. Némi gőg – pontosabban a szokásosnál is több gőg – költözött a hangjába. Julié imádott az újak fölött basáskodni. A lány riadtan közelített feléjük. Simon először elgondolkodott rajta, hogyan kerülhetett egy ilyen diák az Akadémiára, de aztán gyorsan emlékeztette magát, mekkorát tévedhet, ha a külseje alapján ítél meg valakit. Főleg ha belegondol, ő hogyan jelent meg itt két évvel korábban. Olyan sovány volt, hogy még a lányok harci öltözete is úgy lógott rajta, mint tehénen a gatya. Úgy gondolkodsz, mint egy árnyvadász, dorgálta magát. Furcsa, de ez szinte soha nem hangzott jó dolognak. – Azt mondta, ezt adjam oda neked – suttogta a lány, majd Marisol kezébe nyomott egy összehajtogatott papírdarabot, és sietősen elhátrált. Simon úgy vette észre, hogy Marisol afféle hős a fiatalabb mondénok szemében.

– Ki mondta? – kérdezte Marisol, de a lány már nem volt sehol. Marisol egy vállrándítással szétnyitotta a papírt, aztán egyre inkább csak az orrát lógatta, ahogy elolvasta az üzenetet. – Mi az? – kérdezte aggodalmasan Simon. Marisol a fejét rázta. Jon megfogta kezét – Simon arra számított, hogy Marisol cserébe felpofozza, de a lánynak ezúttal érezhetően jólesett a bátorítás. – Sunil küldte – szólt feszült, mérges hangon. Továbbadta a levelet Simonnak. – Az hiszem, „fontolóra vette a lehetőségeit”. „Nem tudom megtenni – állt az üzenetben. – Tudom, ez valószínűleg azt jelenti, hogy gyáva vagyok, de nem ihatok abból a Kehelyből. Nem akarok meghalni. Sajnálom. Elköszönnél a nevemben a többiektől? És sok szerencsét!” Körbeadták a papírt, és sorra elolvasták, mintha mindenki csak akkor hitte volna el, mi áll rajta, ha a saját szemével olvassa. Sunil megfutamodott. – Nem hibáztathatjuk – mondta végül Beatriz. – Mindenki maga hozza meg a döntéseit. – Én hibáztatom. – Marisol vágott egy megvető grimaszt. – Mindannyiunkat rossz fényben tüntet fel ezzel. Simon nem hitte, hogy a lány igazából emiatt dühös. Ő maga is mérges volt. Nem azért, mert gyávának tartotta Sunilt, vagy mert úgy érezte, a fiú elárulta őket. Azért volt mérges, mert annyi energiát fektetett bele, hogy ne gondoljon arra, mi történhet, vagy hogy ez az utolsó esélye a megfutamodásra, és Sunil ezt most lehetetlenné tette. Simon felállt. – Azt hiszem, rám férne egy kis friss levegő. – Szeretnél társaságot, tesó? – kérdezte George. Simon a fejét rázta. Tudta, hogy George úgysem sértődik meg. Részben ezért is voltak olyan jó szobatársak – mindketten tudták, mikor kell békén hagyniuk a másikat. – Reggel találkozunk – mondta Simon.

Julié és Beatriz mosolyogva jó éjszakát intettek, sőt még Jon is kajánul a homlokához emelte az ujját. Csak Marisol nem méltatta egyetlen pillantásra sem. Nyilván azt hitte, hogy ő lesz a következő, aki lelécel. Simon szerette volna megnyugtatni a lányt, és közölni vele, hogy ez teljesen ki van zárva. Meg akart rá esküdni, hogy reggel ő is ott lesz a többiekkel a tanácsteremben, készen, hogy fenntartás nélkül az ajkához emelje a Kelyhet. De az eskü komoly dolog volt egy árnyvadász számára. Az ember csak akkor fogadott meg valamit, ha egészen biztos volt a dolgában. Simon elköszönt hát, és kilépett a szobából. Azon gondolkodott, vajon előfordult-e már a világtörténelemben, hogy valaki azt mondta, „rám férne egy kis friss levegő”, és komolyan is gondolta. Ez a mondat a gyakorlatban nyilván azt jelentette, hogy „valahol máshol szeretnék most lenni”. Simon mindenesetre pontosan ezt értette alatta. A gondot igazából az okozta, hogy fogalma sem volt, hol is szeretne lenni inkább. Jobb ötlet hiányában úgy döntött, a kollégiumi szobája is meg fogja tenni. Ott legalább egyedül lehet. Vagyis úgy tervezte. Amikor azonban belépett a szobába, egy lányt talált az ágyán ülve. Apró termetű, vörös hajú lányt, akinek felragyogott az arca, amikor meglátta. Az elmúlt két évben a Simonnal történt számos furcsa dolog közül az volt talán a legfurcsább, hogy ha egy csinos lány várt rá lelkesen a szobájában, azt valójában már nem is találta különösnek. – Clary! – kiáltotta, ahogy szorosan átölelte a lányt. Mást nem is kellett mondania, mert legjobb barátok között így megy ez. Clary pontosan tudta, hogy neki mikor volt rá szüksége, hogy mennyire hálás és mennyire megkönnyebbült, amiért láthatja. Nem volt rá szükség, hogy ezeket szavakba is öntse. Clary rámosolygott, és visszasüllyesztette az irónját a

zsebébe. A portál, amit megnyitott magának, még mindig vibrált a málló kőfalon. Messze ez volt a legvilágosabb dolog a szobában. – Meglepődtél? – Még egyszer meg akartál nézni magadnak, mielőtt kigyúrt démonpusztítóvá változom? – ugratta Simon. – Simon, ugye tudod, hogy a felemelkedés nem olyan lesz, mintha megharapna egy radioaktív pók, vagy valami hasonló? – Szóval azt akarod mondani, hogy nem tudok majd egyik felhőkarcolóról a másikra ugrani egyetlen szökelléssel? És saját Batmobilt sem kapok? Kérem vissza a pénzemet! – De tényleg, Simon... – Komolyan, Clary. Tudom, mi az a felemelkedés. A szavak súlyosan lebegtek közöttük, és mint mindig, Clary hallotta azt is, amit Simon nem mondott ki hangosan: túl nagy dolog ez ahhoz, hogy komolyan lehessen beszélni róla. Egyelőre a vicc volt a legtöbb, ami tőle tellett. – Aztán meg, Lewis, én azt mondanám, így is éppen elég kigyúrt vagy. – A lány megbökte Simon bicepszét, ami kétségtelenül nem állt távol attól, hogy duzzadjon. – Már csak egy kevés kell, és új ruhákat vehetsz magadnak. – Soha! – jelentette ki méltatlankodva Simon, és lesimította puha pamutpólóját, amin vagy tucatnyi lyuk tátongott, és a „SAJÁT MAGAMNAK ÖLTÖZTEM A JELMEZBÁLON” felirat is kezdett olvashatatlanná kopni rajta. – Nem... hm, nem hoztad véletlenül magaddal Isabelle-t is? – Igyekezett leplezni, hogy mennyire reménykedik. Nehéz volt elhinni, hogy két évvel ezelőtt részben azért jött az Akadémiára, hogy elmeneküljön Clary és Isabelle elől – a lányok úgy néztek rá, mint akik a világon mindennél jobban szeretik, de közben úgy is, mintha a fürdőkádba fojtotta volna a kiskutyájukat. Valójában egy másik változatát szerették, azt a Simont, akire ő maga már nem is emlékezett. És a lányokat is az a régi Simon szerette viszont. Nem kételkedett benne, hogy így volt, csak nem érzett semmit. Idegenek voltak a számára.

Rémisztően gyönyörű idegenek, akik azt várták tőle, hogy olyasvalaki legyen, aki valójában nem volt. Mintha ezek egy másik életében történtek volna. Simon még mindig nem tudta, hogy valaha visszakapja-e minden emlékét, de ennek ellenére is visszatalált Claryhez és Isabelle-hez. Rálelt a legjobb barátjára, aki hamarosan a parabataia lesz. És rátalált Isabelle Lightwoodra, a két lábon járó csodára, aki ahányszor csak találkoztak, azt mondta, „szeretlek”, és bár ez továbbra is felfoghatatlan volt, de a jelek szerint komolyan gondolta. – El akart jönni – felelte Clary –, de néhány kósza tündér bekavart a Kínai negyedben. A májgombócokkal volt valami meg egy kecskefejű pasassal. Nem kérdezősködtem sokat, és... – Megértő mosollyal pillantott Simonra. – Elakadtál a májgombócnál, mi? Simon helyett a gyomra válaszolt hangos korgással. – Hát, talán útközben keríthetünk párat – mondta Clary. – Vagy legalább két szelet pizzát meg egy lattét. – Ne játssz velem, Fray! – Simon mostanság igencsak érzékeny volt a pizzát, vagyis inkább a pizza hiányát illetően. Gyanította, hogy a gyomra tiltakozásul bármelyik pillanatban lemondhat. – Útközben hová? – Ja, el is felejtettem mondani. Ezért jöttem, Simon. – Clary megfogta a fiú kezét. – Azért jöttem, hogy hazavigyelek. * Simon a járdán állt, és az anyja házát nézte. Kavargott a gyomra. Ha portállal utazott, mindig úgy érezte, hogy rögtön kihányja a beleit, ezúttal azonban nem a dimenzióközi mágiát hibáztatta. Vagy legalábbis nem kizárólag. – Biztos vagy benne, hogy jó ötlet? – kérdezte. – Késő van. – Tizenegy óra, Simon – felelte Clary. – Pontosan tudod, hogy még ébren van. De ha nincs is... Tudod. – Tudom. Az anyja látni akarná. A nővére is, aki Clary szerint

hazautazott a hétvégére, mert „valaki” – feltehetőleg egy vörös hajú, jó szándékú valaki, akinek megvolt Rebecca telefonszáma – azt mondta neki, hogy Simon látogatóba érkezik. Simon egy pillanatra Clarynek dőlt, a lány apró termete ellenére könnyedén megtartotta a súlyát. – Nem tudom, hogyan csináljam – mondta. – Nem tudom, hogyan köszönjek el tőlük. Az anyja azt hitte, hogy egy katonai iskolába iratkozott be. Lelkiismeret-furdalást érzett, amiért hazudott neki, de tudta, hogy nem volt más választása. Tisztában volt vele, mi történt korábban, amikor kockáztatott, és túl sokat elárult az igazságból az anyjának. Most azonban más volt a helyzet. Az árnyvadászok törvénye tiltotta, hogy beszéljen a családjának a felemelkedésről és az új életéről. Kapcsolatba sem léphetett velük többé az árnyvadásszá válása után, és bár a szabályok értelmében nyugodtan eljöhetett Brooklynba, hogy örökre elköszönjön, egy szót sem szólhatott arról, hogy miért nem találkozhatnak többé. Sed lex, dura lex. A törvény szigorú, de a törvény az törvény. A lex gáz, gondolta Simon. – Akarod, hogy bemenjek veled? – kérdezte Clary. Simon mindennél jobban szerette volna, valami azonban azt súgta neki, hogy ez olyasmi, amit egyedül kell megtennie. Megrázta a fejét. – Azért kösz, hogy idehoztál, hogy tudtad, milyen fontos, hogy... Nos, kösz mindent. – Simon... Clary mintha habozott volna. Márpedig Clary soha nem habozott. – Mi az? A lány sóhajtott. – Annyi minden történt veled, Simon, annyi minden... – Egy pillanatra elhallgatott, éppen csak annyi időre, hogy a fiú belegondolhasson, mi mindent takar az annyi minden: előbb

patkánnyá, aztán vámpírrá változott; rátalált Isabelle-re; párszor megmentette a világot, vagy legalábbis ezt mesélték neki; bezárták egy ketrecbe, és mindenféle természetfeletti lények kínozták; démonokat ölt; találkozott egy angyallal; elvesztette az emlékeit. Most pedig itt állt a ház előtt, ami mindig is az otthona volt, és arra készült, hogy örökre hátrahagyja. – Akaratlanul is az jár a fejemben, hogy az egész miattam történt – folytatta Clary. – Hogy mindennek én vagyok az oka. És... Simon leállította a lányt, mielőtt tovább mondhatta volna, mert nem akarta, hogy úgy érezze, bármiért is bocsánatot kell kérnie. – Igazad van – mondta. – Te vagy az oka. Mindennek. – Puhán homlokon csókolta Claryt. – És én hálás vagyok neked ezért. * – Biztosan nem akarod, hogy megmelegítsem neked? – kérdezte Simon anyja, ahogy a fiú újabb villányi hideg lasagnát lapátolt a szájába. – Hmm? Mi? Nem, finom ez így. Több volt mint finom. Illatos paradicsom keveredett friss fokhagymával, csípős paprikával és nyúlós sajttal. A sarki pizzériából származó maradéknak semmi joga nem volt hozzá, hogy ilyen jó legyen. Igazi ételíze volt, ami azt jelentette, hogy utcahosszal vert mindent, amit Simon az elmúlt pár hónapban evett. De nem csak erről volt szó. A Giuseppi’s-ből rendelt étel sokáig Simon és az édesanyja hagyományos közös vacsorájának számított. Miután az apja meghalt, a nővére elment egyetemre, és ketten maradtak a lakásban, ami így szinte pangott az ürességtől, és leszoktak róla, hogy mindennap együtt egyenek. Könnyebb volt egyszerűen csak bekapni valamit, amikor éppen eszükbe jutott. Simon anyja munka után felmelegített valami mirelitet, ő pedig próbára menet vett magának kínait vagy egy szendvicset. Talán arról volt szó, hogy jobban fájt volna

esténként leülni az üres székkel szemben. Viszont megfogadták, hogy hetente legalább egyszer együtt falják be a Giuseppi’s spagettijét, és együtt mártogatják a fokhagymás gombócokat a fűszeres szószba. Ennek a hideg maradéknak otthon- és családíze volt. Simon rühellte a gondolatot, hogy az anyja hétről hétre az üres lakásban ül, és egyedül vacsorázik. Úgy van rendjén, ha a gyerekek felnőnek és kirepülnek, mondta magának. Semmit sem csinált rosszul. Semmi olyat nem tett, amit szégyellnie kellene. Azért csak sikerült elültetnie a bogarat a saját fülében. Igaz, ami igaz, a gyerekek idővel elköltöznek otthonról. De nem örökre. Nem így. – A nővéred is meg akart várni ébren – mondta Simon anyja –, de állítólag egy hete nem aludt, csak tanult a vizsgáira. Kilenckor már a kanapén húzta a lóbőrt. – Talán fel kellene ébresztenünk – javasolta Simon. Az anyja megrázta a fejét. – Hadd aludjon szegény lány. Reggel majd találkoztok. Simon nem mondta, hogy éjszakára is marad, de hagyta, hadd higgye azt az anyja, ami lényegét tekintve persze így is ugyanaz volt: egy újabb hazugság. A nő letelepedett a Simonnal szemben álló székre, és egy darab lasagnát tűzött a villájára. – Amúgy diétázom, de pszt! – súgta oda, aztán a szájába emelte a falatot. – Anya, azért jöttem, hogy... Beszélni szerettem volna veled valamiről. – Ez különös, merthogy igazából én is beszélni szerettem volna veled valamiről. – Igen? Nagyszerű! Kezdd te! Simon anyja felsóhajtott. – Emlékszel Ellen Kleinre? Aki a héderben tanított? – Hogyan is felejthetném el? – kérdezett vissza fintorogva

Simon. Klein néni másodikos és ötödikes kora között alaposan megkeserítette a mindennapjait. Minden kedden iskola után néma háborút vívtak egymással, pusztán azért, mert egy sajnálatos játszótéri incidens során Simon véletlenül lesodorta a tanerő fejéről a parókát, ami aztán egyenesen egy galambfészekben landolt. A nőnek az ezt követő három évben máson sem járt az esze, csak hogy hogyan tudná megkeseríteni az életét. – Ugye te is tudod, hogy csak egy kedves öreg néni volt, aki szerette volna, ha odafigyelsz az óráján? – kérdezte most Simon anyja mosolyogva. – Kedves öreg nénik nem dobják a kukába az ember Pokémon-kártyáit – jegyezte meg Simon. – De igen, ha a szóban forgó illető kiddusborra cseréli őket a zsinagógában. – Soha nem tettem volna ilyet! – Egy anya mindent tud, Simon. – Oké, beismerem. De az egy nagyon ritka Mew volt. Az egyetlen Pokémon, amelyik... – Na szóval. Ellen Klein lánya most házasodott össze a barátnőjével. Te is kedvelnéd, mind kedveljük. De... Simon a szemét forgatta. – Várj, hadd találgassak. Klein néni véresszájú homofób. – Nem, nem erről van szó. A menyasszony katolikus. Ellen néni begurult, nem hajlandó elmenni az esküvőre, gyászruhát visel, és mindenkinek azt mondja, hogy a lánya ezzel az erővel akár meg is halhatott volna. Simon már nyitotta is a száját, és készült eldicsekedni vele, hogy mindvégig igaza volt, Klein néni valóban egy rettenetes boszorkány, az anyja azonban felemelt mutatóujjával intette csendre. Lehet abban valami, hogy egy anya mindent tud. – Igen, igen, rettenetes, de nem azért meséltem ezt el, hogy igazolva érezd magad. Csak azt akarom mondani... – Simon anyja

összefűzte az ujjait, és hirtelen nagyon feszültnek tűnt. – Nagyon különös érzésem támadt, Simon, amikor meghallottam a történetet. Tudtam, hogy meg fogja bánni... mert én is megbántam. Hát nem furcsa? – Feszült kuncogásában nyoma sem volt jókedvnek. – Bűntudatot érzek valami miatt, amit soha nem tettem meg. Fogalmam sincs, miért, Simon, de úgy érzem, valamikor rettenetes árulást követtem el ellened, csak már nem emlékszem rá. – Nem tettél semmi ilyesmit, anya. Ez marhaság. – Nem is kérdés, hogy marhaság. Soha nem árulnálak el. Egy szülő feltétel nélkül szeresse a gyerekét. – Csillogott a szeme a visszatartott könnyektől. – Ugye tudod, hogy én is így szeretlek téged, Simon? Feltétel nélkül. – Persze hogy tudom. Úgy mondta, mint aki komolyan gondolja – és komolyan is gondolta. De persze ez is hazugság volt. Merthogy abban a másik életben, amelyik kitörlődött mindkettejük fejéből, az anyja valóban elárulta. Simon beismerte neki az igazságot, hogy vámpírrá változott, az anyja pedig kidobta a házból. Azt mondta, nem a fia többé. Hogy az ő fia meghalt. Ezzel mindkettejüknek megmutatta, milyen feltételei vannak a szeretetének. Simonnak nem is rémlett az eset, de valahol a tudatos gondolatok szintjénél mélyebben emlékezett az érzésre: a fájdalomra, az árulásra, a veszteségre. Soha fel sem merült benne, hogy az anyja fejében is ott motoszkálhat az emlék. – Butaság ez az egész. – A nő letörölt egy könnycseppet a szeme sarkából, és megrázta magát. – Nem tudom, miért érzelgősködöm miatta. Csak... csak támadt egy olyan érzésem, hogy ezt el kell mondanom neked, erre beállítottál, mintha a sors akarta volna így, és... – Anya! Simon felhúzta az anyját a székről, és szorosan átölelte. Hirtelen olyan kicsinek tűnt a karjaiban. Simon arra gondolt, mennyit dolgozott az anyja az évek során, hogy távol tartsa a

bajt, és hogy ő bármit megtenne cserébe, amivel megóvhatja. Más ember volt, mint két évvel korábban, és talán az anyja is megváltozott. Talán az az egy döntés elegendő volt hozzá, hogy soha többé ne kövesse el ugyanazt a hibát, és ideje végre nem felróni neki az árulást, amire igazából egyikük sem emlékszik. – Anya, tudom. Én is szeretlek. A nő elhúzódott, éppen csak annyira, hogy a fia szemébe nézhessen. – És mi a helyzet veled? Mit akartál elmondani? Á, nem nagy ügy, csak belépek egy természetfeletti démonvadász szektába, ahol arra köteleznek, hogy soha többé ne találkozzam veled. Amúgy szeretlek. Hát ez nem hangzott valami jól. – Ráér reggelig – mondta inkább. – Kimerültnek tűnsz. Simon anyja elmosolyodott, az arcára kiült a fáradtság. – Akkor reggel. Isten hozott itthon, Simon! – Kösz, anya – mondta Simon, és valami csoda folytán sikerült elérnie, hogy ne akadjon el a hangja. Figyelte, ahogy az anyja eltűnik a hálószobában, aztán megvárta, amíg horkolni kezd. Akkor írt egy üzenetet, amiben bocsánatot kért, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie. Búcsúzás nélkül. A nővére is horkolt, bár az anyjukhoz hasonlóan ő is tagadta. Simon még a konyhában is hallotta, ha hegyezte a fülét. Voltaképpen felébreszthette volna Rebeccát, sőt, valószínűleg még az igazságot is elmondhatta volna neki – vagy legalább az igazság valamiféle változatát. Tudta, hogy bízhat a nővérében, aki nem csak megőrizte, de általában meg is értette a titkait. Akár meg is tehetné azt, amiért jött. Elköszönhetne Rebeccától, és megmondhatná neki, hogy szeresse és óvja az anyjukat helyette is. – Nem! – Halkan mondta ki a szót, az mégis mintha visszhangzott volna az üres konyhában. A törvény szigorú volt, de egyik kiskapu érte benne a

másikat. Nem ezt tanította neki Clary? Sok árnyvadász utat talált a mondén szerelméhez, erre maga Simon volt az élő bizonyíték. Talán ezért hozta el ide ma este Clary – nem azért, hogy elbúcsúzzon, hanem hogy rájöjjön, képtelen elbúcsúzni. Nem is akar elbúcsúzni. Ez nem örökre szól, ígérte Simon az anyjának és a nővérének, ahogy kislisszant az ajtón. Meggyőzte magát, hogy nem gyávaság egyetlen szó nélkül lelépni, hanem néma fogadalom, hogy ez nem a vég. Hogy rátalál a megoldásra. És bár senki nem volt ott, hogy értékelje hibátlan Schwarzeneggerakcentusát, hangosan esküdött: – Még visszatérek. Claryvel megbeszélték, hogy felhívja, ha készen áll rá, hogy visszatérjen az Akadémiára, de ennek még nem jött el az ideje. Különös volt. Még egy nap, és semmi nem fogja megakadályozni abban, hogy végleg visszatérjen New Yorkba. A felemelkedés után valódi árnyvadász lesz belőle. Nem kell többet iskolába járnia, nem kell gyakorlásképpen mindenféle küldetésekben részt vennie, nem kell hosszú napokat és éjszakákat Idrisben töltenie kávé után sóvárogva. Mostanáig nem igazán gondolt bele, mi fog történni ezután, de annyit tudott, hogy visszatér a városba, és legalábbis ideiglenesen az Intézetben fog lakni. Semmi oka nem volt, hogy ilyen honvágya legyen, amikor olyan kevéske választotta el attól, hogy végleg hazaköltözzön New Yorkba. Kivéve persze, hogy nem igazán tudta, ki lesz, amikor hazaköltözik. Miután felemelkedik. Már ha felemelkedik egyáltalán. Ha semmi szörnyűséges nem történik, amikor iszik a Végzet Kelyhéből. Mit jelent majd igazából az árnyvadásszá válás? Erősebb lesz és gyorsabb, ehhez nem férhetett kétség. Talán megmaradnak a rúnák a bőrén, talán egy boszorkánymester segítsége nélkül is átlát az álcavarázslaton. Rengeteget tudott arról, mi mindent tud majd megtenni – viszont fogalma sem volt

róla, milyen érzés lesz. És nem is sejtette, milyen ember lesz majd árnyvadászként. Persze nem gondolta, hogy egyetlen korty egy bűvös kehelyből azonnal beképzelt, természetfelettien jóképű, vad, meggondolatlan sznobbá változtatja át, amilyen... nos, amilyen szinte minden árny vadász volt, akit ismert és szeretett. Azt sem várta, hogy árnyvadász énje automatikusan ódzkodni fog a Dungeons & Dragnonstól, a Star Trektől, meg mindentől, amit a technika és a popkultúra létrehozott a tizenkilencedik század után. De ki tudhatja az ilyesmit biztosan előre? És nem is csak az emberből angyali harcossá való átalakulás zavarossága foglalkoztatta. Biztosították felőle, hogy ha túléli a felemelkedést, minden valószínűség szerint visszakapja az összes emlékét. Az eredeti Simon, a „valódi” Simon emlékei egytől egyig visszatérnek a fejébe, hiába győzködte oly sokáig az embereket arról, hogy mindent örökre elfelejtett. Feltételezte, hogy ettől boldognak kellene lennie, de mostanra egészen jól megszokta az agyát jelenlegi állapotában. Mi lesz, ha Simon – az a Simon, aki megmentette a világot, az a Simon, akibe Isabelle először beleszeretett – nem nagyon fogja bírni azt a Simont, akivé mostanra vált? Mi lesz, ha iszik a Kehelyből, és megint elveszti önmagát? Belesajdult a feje, hogy ennyi különböző emberként kellett magára gondolnia. Szüksége volt még egy estére a városban, amikor nem több Simon Lewisnál, a rövidlátó, mangaimádó mondénnál. Meg aztán nagyon vágyott arra a májgombócra. Simon Flatbushban kószált, és az éjszakai New York hangjait hallgatta: a szirénákat, az építkezéseken dolgozó fúrókat, a dühödt dudálást, meg most már a tündérek álcázott kutyáit is, amint a galambokat ugatták. Átsétált a Manhattan hídon, a fém hangosan zörgött a lába alatt, ahogy a földalatti szerelvényei sorra húztak el mellette. A távolból a pénzügyi negyed fényei derengtek a ködön át. Simon már akkor is úgy érezte, hogy New

York csupa varázslat, amikor még mit sem tudott a démonokról meg az alvilágiakról. Talán ezért fogadta el olyan könnyen az árnyvilág létezését: az ő városában minden lehetséges. Jól jött, hogy a híd éppen a Kínai negyedbe vezette. Ahogy megállt kedvenc étterme utcára nyíló ablakánál, és rendelt egy nagy adag gombócot elvitelre, Isabelle-re terelődtek a gondolatai. Kíváncsi lett volna, hogy a lány valahol a közelben kaszabolja-e a gonosztevőket elektrumkorbácsával. Ezúttal egészen lenyűgözte a gondolat, hogy voltaképpen egy szuperhőssel jár. Persze ha valaki egy szuperhőssel jár, nem kérheti csak úgy meg, hogy tartson szünetet a világmegmentésben, csak mert neki kedve támadt üstöllést randizni egyet. Simon tovább ballagott hát, magába szívta az éjféli város illatát, hagyta, hogy a gondolatai éppúgy össze-vissza járjanak, mint a lábai. Azt hitte, céltalanul kószál, csakhogy hirtelen a D sugárút egy ismerős szakaszán találta magát egy kis spanyol vegyesboltnál, ahol mindig savanyú volt a tej, de a pult mögött álló férfi ingyen adta a kávét a reggeli fánk mellé annak, aki tudta, hogy csak kérnie kell. Várjunk csak, ezt meg honnan tudom? – kérdezte magától Simon. A válasz egy szemvillanás alatt követte a kérdést. Onnan tudta, hogy egy másik, elfeledett életében itt lakott. Jordan Kyle-lal a sarkon álló düledező, vörös téglás épület egyik lakásán osztoztak. Egy vámpír meg egy vérfarkas összeköltözik – akár egy rossz vicc is kezdődhetne így, az egyetlen rossz vicc ezzel kapcsolatban mégis az volt, hogy Simon lényegében megfeledkezett az egészről. És Jordan azóta meghalt. Simont hirtelen ugyanolyan erővel sújtotta le a gyász, mint amikor először hallotta a hírt: Jordan meghalt. És nem csak Jordan. Raphael is meghalt. Isabelle kisöccse, Max is meghalt. Clary bátyja, Sebastian is meghalt. Julié nővére. Beatriz nagyapja, apja, és bátyja, Julián Blackthorn apja, Emma Carstairs

szülei – mind meghaltak, és ezek csak azok voltak, akikről Simon egyáltalán hallott. Hányan veszhettek még oda egyik vagy másik árnyvadászháborúban azok közül, akik fontosak voltak neki vagy a szeretteinek? Még ki sem nőtt a kamaszkorból, nem szabadott volna ennyi olyan embert ismernie, akik meghaltak. És én is meghaltam, ütött szöget a fejében hirtelen. Arról meg ne feledkezzem! Merthogy így volt igaz ugyebár. A vámpírlétet a halál előzi meg. Egy kihűlt, vértelen test a föld alatt. Aztán meg jött a felejtés, és az is a halál egy formája. Simon még nem is volt árnyvadász, de máris annyi mindenen átment ebben az életben. – Simon! Gondoltam, hogy itt talállak. A fiú megfordult, és azonnal az jutott eszébe, hogy azért a veszteségeken kívül annyi mindent nyert is. – Isabelle! – sóhajtotta, aztán egy darabig túlságosan elfoglalt volt a szája, hogy beszélni tudjon. * Felmentek Magnus és Alec lakására. A pár nyaralni vitte az új babát Balira, ami azt jelentette, hogy Simon és Isabelle kettesben maradhattak. – Biztosan nem baj, hogy itt vagyunk? – kérdezte Simon, ahogy feszengve körülnézett a lakásban. Amikor legutóbb itt járt, egy diszkóklub hangulata keveredett egy bordélyéval: diszkógömbök, bársonyfüggönyök és meghökkentően elhelyezett tükrök uralták a berendezést. Most olyan volt a nappali, mintha egy bababolt robbant volna fel a közepén. Pokrócok, pelenkák, forgók és plüssnyuszik hevertek mindenfelé. Simon még mindig képtelen volt elhinni, hogy Magnus Bane valakinek az apukája lett. – Biztosan – mondta Isabelle, és egyetlen könnyed mozdulattal kibújt a ruhájából, sima, világos, végtelen bőrfelületeket mutatva meg. – De ha el akarsz menni...

– Nem akarok. – Simon alig kapott elég levegőt hozzá, hogy beszélni tudjon. – Abszolút nem. Jó itt. Nagyon jó. – Hát akkor. – Isabelle lesöpört egy plüsscicacsaládot a kanapéról, és mint egy elégedett, ám nagyon veszélyes macska, maga nyújtózott el helyettük. Célzatosan pillantott Simon ingére, ami még mindig takarta a fiú testét. – Hát... akkor... – Simon bizonytalanul állt meg a lány mellett. Nem tudta, mihez kezdjen. – Simon? – Igen? – Célzatosan nézek az ingedre. – Aha. – Ami még mindig takarja a testedet. – Ja! Jó. – Simon megoldotta ezt a problémát, aztán a lány mellé dőlt. – Simon? – Igen? Ja! Jó. – Simon közelebb húzódott Isabelle-hez, és megcsókolta. A lány nagyjából fél percig élvezte a helyzetet, aztán kibontakozott az ölelésből. – Mi baj? – kérdezte Simon. – Hát azt neked kell tudni. Én, a te döbbenetesen szexi barátnőd, akit alig-alig látsz, félmeztelenül kiterülök előtted, te meg úgy nézel ki, mint aki szívesebben nézne egy baseballmeccset. – Utálom a baseballt. – Erről beszélek. – Isabelle felült, bár szerencsére nem kezdett el öltözködni. Egyelőre. – Ugye tudod, hogy bármit megbeszélhetsz velem? Simon bólintott. – Tehát ha tegyük fel, kicsit ideges lennél e miatt a holnapi felemelkedés miatt, és azon filóznál, hogy még mindig végig akarod-e csinálni, akkor arról is beszélgethetünk. – Tegyük fel – bólintott Simon.

– Csak véletlenszerűen kiválasztottam egy témát – magyarázta Isabelle. – Beszélgethetünk Az utolsó légfrissítőről is, ha szeretnéd. – Az utolsó léghajlítóra gondolsz. – Simon elfojtott egy vigyort. – És akkor is szeretlek, ha fogalmad sincs a kocka dolgokról. – Én meg akkor is szeretlek, ha mondén vagy – mondta Isabelle. – Akkor is, ha mondén maradsz. De ezt te is tudod, igaz? – Hát... – Ezt könnyű volt mondani, és Simon biztos volt benne, hogy Isabelle komolyan is gondolta. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy ez az igazság. – Szóval gondolod, hogy akkor is szeretnél? Tényleg? Isabelle dühösen fújta ki a levegőt. – Simon Lewis, elfelejted, hogy mondén voltál, amikor járni kezdtem veled? Ráadásul egy szörnyen öltözködő girhes mondén, ha ennyi nem lenne elég. Aztán vámpír lettél, és én továbbra is veled jártam. Aztán megint mondénként folytattad, csak most istenverte amnéziás mondénként. Én pedig teljességgel megmagyarázhatatlanul megint beléd szerettem. Hogy a nyavalyába képzelheted azt, hogy bármiféle igényeim lennének, ha rólad van szó? – Hm, hát, köszönöm. Vagy mit mondjak? – A „köszönöm” a helyes válasz. Meg az, hogy: „Én is szeretlek, Isabelle, és akkor is szeretnélek, ha elvesztenéd az emlékeidet, vagy bajuszt növesztenél vagy akármi.” – Ez csak természetes. – Simon végigsimította a lány állát. – Azért a szakállnál meghúznám a határt. – Magától értetődik. – Aztán Isabelle megint komolyra váltott. – De hiszel nekem, igaz? Nem értem kell megtenned. – Nem is érted teszem – mondta Simon, és ez volt az igazság. Talán részben Isabelle miatt is iratkozott be az Akadémiára, de saját maga miatt maradt. A felemelkedésre sem azért vállalkozott, hogy a lánynak bebizonyítson valamit. – De...

ha meghátrálok... Ami amúgy nem jellemző rám, de ha mégis, az nem jelentené azt, hogy gyáva vagyok? Lehet, hogy járnál egy mondén fiúval, Izzy. De ismerlek, Izzy. Gyáva fiúval sosem járnál. – Csakhogy te, Simon Lewis, még véletlenül sem vagy gyáva. Ha akarnál, sem tudnál az lenni. Nem gyávaság arról dönteni, hogy milyen életet akarsz élni. Talán az egyik legbátrabb dolog kiválasztani azt, ami a leginkább neked való. Ha arra jutsz, hogy árnyvadász leszel, imádni foglak érte. Ha meg arra jutsz, hogy mondén maradsz, azért is imádni foglak. – És mi van, ha csak azért nem iszom a Végzet Kelyhéből, mert félek, hogy belehalok? – kérdezte Simon. Megkönnyebbült, hogy végre hangosan is kimondta. – Mi van, ha ennek semmi köze ahhoz, hogy hogyan akarom leélni az életem hátralévő részét. Mi van, ha egyszerűen be vagyok tojva? – Hát akkor egy nagy marha vagy, mert a Végzet Kelyhe soha nem tenne kárt benned. Tudni fogja, amit én is tudok. Azt, hogy fantasztikus árnyvadász lenne belőled. Az Angyal vére sosem ártana neked. – Isabelle szemében izzott a szenvedély. – Lehetetlen! – Komolyan így hiszed? – Komolyan. – Szóval az, hogy most itt vagyunk, te meg... Tudod... – Félig ledobtam a textilt, és azon gondolkodom, hogy miért cseverészéssel vagyunk elfoglalva még mindig? – Szóval, hogy mindez nem azért van, mert attól tartasz, hogy most lehetünk együtt utoljára? Erre újabb ingerült sóhaj érkezett válaszul. – Simon, tudod, hányszor voltam már majdnem biztos benne, hogy valamelyikünk nem éli túl a következő huszonnégy órát? – Hm. Sokszor? – Sokszor – erősítette meg a lány. – És ezen alkalmak közül egyetlenegyszer sem kerítettünk sort kétségbeesett, szorongós

búcsúszexre. – Várj csak... Egyszer sem? Az elmúlt hónapok során Simon és Isabelle nagyon közel kerültek egymáshoz. Simon úgy érezte, közelebb, mint korábban bármikor. Nem mintha emlékezett volna. De hát ez csak a beszélgetésekre vonatkozott. A telefonbeszélgetések és a levélváltások nem igazán segítették elő a szüzesség elvesztését. Ráadásul ott volt az a bosszantó tény is, hogy Simon nem igazán tudta, hogy elvesztésre vár-e még egyáltalán a szüzessége. Egészen mostanáig túlságosan cikinek érezte feltenni a kérdést. – Te hülyéskedsz velem? – kérdezte Isabelle. Simon érezte, hogy az arcába tolul a vér. – Te nem hülyéskedsz velem! – Légyszi, ne haragudj! – mondta Simon. Isabelle elnevette magát. – Nem haragszom. Ha lefeküdtem volna veled, és azt felejtetted volna el, ami mellesleg, démonamnézia ide vagy oda, teljességgel lehetetlen volna, akkor talán haragudnék. – Szóval tényleg soha...? – Tényleg soha – erősítette meg Isabelle. – Tudom, hogy nem emlékszel, de kicsit hektikusan alakultak körülöttünk a dolgok. Háború volt, meg akartak ölni bennünket, ilyesmi. És mint említettem, nem hiszek a búcsúszexben. Simon úgy érezte, az egész éjszaka – fiatal és sajnálatosan tapasztalatlan élete talán legfontosabb éjszakájának – sikere táncol borotvaélen. Rettegett tőle, hogy olyasmit mond, amit nem kellene. – És akkor, hm, miféle szexben hiszel? – Szerintem a szex legyen valaminek a kezdete – felelte Isabelle. – Tételezzük fel például, hogy holnap teljesen megváltozol. Ha így lesz, ha a holnapi lesz életed hátralévő részének első napja, akkor szeretnék a részese lenni.

– Életem hátralévő részének. – Igen. – Tételezzük fel. – Tételezzük fel. – Isabelle levette Simon szemüvegét, és előbb keményen szájon csókolta a fiút, aztán puhán a nyakához érintette az ajkát. Éppen ott, ahol egy vámpír süllyesztené belé a fogait, fordult meg valahol Simon gondolatainak mélyén. Leginkább azonban arra gondolt, hogy most már biztosan meg fog történni. Ma este megfog történni. – Leginkább persze abban hiszek, hogy az ember azért tegye meg, mert akarja – mondta egyszerűen Isabelle. – Szóval pont úgy vagyok vele, mint minden mással. És akarom. Feltéve, hogy te is. – Elképzelni sem tudod, mennyire – felelte Simon őszintén, és hálát adott Istennek, hogy az árnyvadász vér nem jár együtt telepatikus képességekkel. – Azért figyelmeztetlek, hogy nem... Mármint úgy értem, még sosem... Szóval ez lenne az első alkalom, amikor, és... – Őstehetség leszel. – Isabelle megint megcsókolta a fiú nyakát. Aztán a másik oldalon is. Aztán a mellkasát. – Garantálom. Simon végiggondolta, hányféleképpen szégyenülhet meg. Fogalma sem volt róla, mit csinál, és tudta, hogy ha fogalma sincs róla, mit csinál, annak általában az a vége, hogy elbaltázza. így volt ez a lovaglással, a kardforgatással, a fáról leugrással. Ezekről is azt mondogatták neki, hogy őstehetség lesz majd bennük, általában mégis kék-zöld foltokon meg ficamokon át vezetett az útja, mire elsajátította őket, ráadásul nemegyszer arccal egy rakás trágyában végezte. De soha semmivel nem próbálkozott még úgy, hogy közben Isabelle is ott volt mellette. Vagy mint ez esetben, egyenesen a karjában. Mint kiderült, ennyi elég is volt.

* – Jó reggelt! – rikkantotta Simon, ahogy kilépett a portálból, egyenesen az Akadémián lévő szobájába. Még éppen megpillantotta Julie-t, ahogy a lány kislisszant az ajtón. – Ööö, jó reggelt – mormogta George a takaró alól. – Nem tudtam, visszajössz-e. – Jól láttam...? – Egy úriember tud titkot tartani – vigyorgott a fiú. – Jut eszembe, szabad megkérdeztem, hol töltötted az éjszakát? – Nem szabad – vágta rá határozottan Simon. Ahogy átszelte a szobát, hogy tiszta ruhát kerítsen magának a szekrényéből, igyekezett eltüntetni az arcáról a buta, kába, szerelmes mosolyt. – Te ugrándozol – állapította meg vádlón George. – Nem is. – És dúdoltál is. – A legkevésbé sem! – Mit szólnál hozzá, ha tájékoztatnálak, hogy Harmincötödik Jon Cartwright a pólósfiókodban végezte el a nagydolgát? De ezen a reggelen semmi sem ronthatta el Simon kedvét. Még érezte Isabelle érintését, és bizsergett tőle a bőre. Érezte, hogy duzzad az ajka. Érezte, hogy duzzad a szíve. – Bármikor vehetek új pólókat – mondta vidáman. Az jutott eszébe, hogy mostantól fogva valószínűleg mindent vidáman fog mondani. – Azt hiszem, most már hivatalosan is megállapíthatjuk, hogy az Akadémia elvette az eszedet. – George felsóhajtott, és hozzátette: – Tudod, azért hiányozni fog ez a hely. – Éppen olyan szerelmes volt a hangja, mint Simoné. – Ugye nem fogsz megint sírni? Azt hiszem, nő egy újabb imádnivaló penészfolt a zoknis fiókom hátuljában, ha igazán el akarsz érzékenyülni. – Szokás zoknit húzni egyáltalán, ha az ember arra készül,

hogy félig angyal természetfeletti harcológéppé változtassák? – Szandálhoz nem – vágta rá Simon. Hónapok óta járt Isabelle-lel, úgyhogy ennyi idő alatt sikerült megtanulnia ezt-azt a lábbelikről. – Szandálhoz sosem. Felöltöztek a szertartáshoz. Némi fontolgatás után a legsimonosabb, illetve a leggeorgeosabb ruhadarabokat választották. Ami George esetében farmert és rögbimezt jelentett, Simon esetében pedig egy kopott pólót, amit még akkor készített magának, amikor a bandát éppen Tengerimalac Halálbrigádnak hívták. (Szerencsére ez a póló egy hete a padlón feküdt, így patkánykakamentes maradt.) Az Akadémia nem rendezett nagy ünnepségeket. Simon arra jutott, hogy ez jól is van így, mivel a legutóbbi össziskolai ünnepségen az egyik elsőéves rosszul célzott a számszeríjával, és a tüzes nyílvessző véletlenül lángra lobbantotta a tetőt. Nem lesz diplomaosztó ceremónia sem, senki nem ölelkezik egy fotó kedvéért a büszke szülőkkel, nem írnak alá évkönyveket és nem dobálnak a levegőbe négyszögletű kalapokat. Csak a felemelkedés szertartását zavarják le, akármiből is álljon, aztán ennyi. Az akadémiai tanulmányai véget érnek, és megkezdődik az életük hátralevő része. – Szó sincs róla, hogy ne találkozhatnánk többé – mondta hirtelen George olyan hangon, mint aki éppen emiatt aggódik. Simon arra készült, hogy visszatér New Yorkba, George-ot pedig a Londoni Intézetben várták, ahol azt mondták, mindig szívesen látnak egy Lovelace-t. De mit számít egy óceánnyi távolság, ha egyszer portálon közlekedhetnek? Vagy legalább emailt írhatnak egymásnak. – Hát persze hogy találkozunk! – felelte Simon. – De azért nem lesz ugyanolyan – jegyezte meg George. – Nem, biztosan nem. George azzal foglalatoskodott, hogy pedáns rendbe sorakoztassa a zoknijait a bőröndje egyik rekeszében, amit Simon riasztónak talált, merthogy a szobatársa két év alatt most csinált

először bármit is pedánsan. – Tudod, te vagy a legjobb barátom – mondta George anélkül, hogy felnézett volna. Aztán gyorsan, mintha meg akarna előzni egy kínos pillanatot, hozzátette: – Nyugi, tudom, hogy neked nem én vagyok a legjobb barátod, Simon. Neked ott van Clary. Meg Isabelle. Meg az a srác a bandádból. Világos. Csak gondoltam, tudnod kell. A lelke mélyén Simon eddig is tisztában volt ezzel. Eleve nem sokat gondolkodott George dolgain. Benne éppen ez volt a jó: nem kellett vívódni miatta, nem kellett kitalálni, mit fog tenni, és hogyan fog reagálni erre vagy arra. Egyszerűen a stabil, kiszámítható George volt, akire mindig lehetett számítani, és aki állandó jókedvét töretlen lelkesedéssel igyekezett ráragasztani a környezetére. Most viszont, ha már így alakult, Simon elkezdett gondolkodni George-on. Azon, hogy mennyire ismerte valójában a fiút, és hogy az mennyire ismerte őt. Nem csak egymás fontos dolgairól tudtak: az éjszakánként rájuk törő félelmekről, hogy kizúgnak az Akadémiáról, Simon szerencsétlen sóvárgásáról Isabelle után vagy George még szerencsétlenebb, bár némiképp tessék-lássék sóvárgásáról szinte minden útjába kerülő lány után. Ők a másik apróságaival is tisztában voltak – az olyasmivel, hogy például George allergiás a kesudióra, Simon allergiás a latinházira, George halálosan retteg a nagy madaraktól és valamiért ez még többet nyomott a latban. Az elmúlt két évben kialakítottak egy közös jelbeszédet, ami mármár felért egy szavak nélküli nyelvvel. George nem egészen olyan volt a számára, mint egy parabatai, és nem is feltétlenül olyan, mint egy legjobb barát. De semmi esetre sem kevesebb ezeknél. Nem olyasvalaki, akitől örökre búcsút szeretne venni. – Igazad van, George. Legjobb barátokkal tényleg rendesen el vagyok látva. George elszontyolodott, bár ha valaki nem ismeri annyira jól, mint Simon, talán észre sem vette volna rajta. – Viszont olyasmi vagy nekem, amim sosem volt – tette

hozzá Simon. – Legalábbis mostanáig. – Mégpedig? – A fivérem. Ahogy Simon kimondta a szót, érezte, hogy jól van így. A fivérét nem választja az ember, hanem a sors jelöli ki számára, és soha, semmilyen körülmények között nem elmélkedik rajta, hogy jól van-e ez így. A fivér olyasvalaki, akiért az ember képes gondolkodás nélkül meghalni vagy ölni, mert egy családba tartoznak. George széles mosolyából ítélve ő is arra jutott, hogy jól van ez így. – Akkor most megöleljük egymást vagy valami? – kérdezte. – Tartok tőle, hogy ez elkerülhetetlen. * A tanácsterem hátborzongatóan gyönyörű volt, ahogy a délelőtti napfény beszűrődött a kupolás mennyezet ablakain keresztül. Simonnak a Pantheont ábrázoló képeket juttatta eszébe, de ez a hely még az ókori Rómánál is ősibbnek hatott. Időtlen volt. Az Akadémia diákjai kis csapatokban gyűltek össze, mindannyian túl feszültek voltak hozzá, hogy az időjárásról tegyenek semmitmondó megjegyzéseket. (Ami, mint Idrisben mindig, tökéletes volt.) Marisol elégedetten biccentett, amikor meglátta Simont, mosolya mintha azt mondta volna: Sosem kételkedtem benned... nagyon. Simon és George érkeztek utoljára, nem sokkal később pedig máris mindenki elfoglalta a helyét a szertartáshoz. A hét mondén ábécésorrendben állt fel a terem végében. Úgy volt, hogy tízen lesznek, de a jelek szerint nem csak Sunil gondolta meg magát az utolsó pillanatban. Leilana Jay, egy nagyon magas és nagyon sápadt memphisi lány meg egy Borisz Kaskov nevű, duzzadóan izmos, vörös arcú kelet-európai fiú szintén felszívódott az éjszaka folyamán. Senki nem beszélt róluk, sem a

tanárok, sem a diákok. Mintha soha nem is léteztek volna, gondolta Simon, aztán elképzelte Sunilt, Leilanát és Boriszt, amint magányosan élik az életüket valahol a világban, mindent tudnak az árnyvilágról meg a gonoszról, de nem akarnak harcolni ellene. Nem csak egyféleképpen lehet harcolni a gonosz ellen ebben a világban, elmélkedett Simon. Clary hangját hallotta a fejében, de egyben Isabelle-ét, az anyjáét és a sajátját is. Ne azért tedd meg, mert azt hiszed, hogy muszáj. Azért tedd meg, mert akarod. Csak akkor tedd meg, ha akarod. Az Akadémia árnyvadásztanulói – Simon éppen úgy nem az „elitet” látta bennük többé, mint ahogy saját magában és a többi mondénban sem a „resztli”-t – a közönség első két sorában foglaltak helyet. A diákok nem oszlottak többé két csoportra; egyetlen csapatot alkottak. Egy közösséget. Még Jon Cartwrighton is látszott, hogy büszke a felsorakozott mondénokra, és félti őket kicsit. Amikor pedig Simon észrevette, hogy a fiú összenéz Marisollal, majd két ujját előbb az ajkához, aztán a mellkasához illeszti, már-már helyénvalónak tűnt a dolog. (Vagy legalábbis nem a természet törvényei ellen való véteknek, de már ez is több a semminél.) Családtagok nem voltak jelen – az a lehangolóan kevés mondén, akinek még éltek rokonai, már megszakította velük a kapcsolatot. George vér szerint árnyvadásznak számító szülei persze eljöhettek volna, de megkérte őket, hogy ne tegyék. – Hátha felrobbanok, cimbi – magyarázta Simonnak. – Félre ne érts, a Lovelace-ek kőkemények, de azért nem lelkesednének, ha az arcukba kapnának egy adag folyékony George-ot. Mindazonáltal a terem majdnem teljesen megtelt. Évtizedek óta most először emelkedett fel egy évfolyamnyi mondén az Akadémián, és sok árnyvadász ezt a saját szemével akarta látni.

A legtöbben idegenek voltak Simon számára, de azért nem mindannyian. A diákok sorai mögött ott ült Clary, Jace és Isabelle, meg Magnus és Alec is, akik csak erre az alkalomra tértek vissza Báliról, és most felváltva tartották a karjukban kék csecsemőjüket. Mindannyian – még a baba is – úgy fixálták Simont a tekintetükkel, mintha a puszta akaraterejük elegendő lenne, hogy átsegítsék a felemelkedésen. Simon hirtelen rádöbbent, hogy erről szól a felemelkedés. Erről szól az árnyvadász lét. Az ember nem egyszerűen kockára teszi az életét, nem csak rúnákat rajzol a bőrére, nem csak arról van szó, hogy démonokkal harcol, és alkalomadtán megmenti a világot. Nem csak a Klávéba kellett belépni, és követni a drákói szabályokat. Árnyvadásszá válni mindezeken felül azt is jelentette, hogy az ember összefog a barátaival. Azt jelentette, hogy részesévé vált valami nála sokkal nagyobbnak, valaminek, ami egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Igen, az élete sokkal kevésbé volt biztonságos, mint két évvel korábban – de közben sokkal teljesebb is lett. Mint a tanácsterem, megtelt azokkal az emberekkel, akiket szeretett, és akik őt szerették. Akár a családjának is nevezhette őket. Aztán elkezdődött. A mondénokat egyesével az emelvényre szólították, ahol tanáraik ünnepélyes sorban álltak, hogy kezet foghassanak velük, és sok szerencsét kívánhassanak nekik. Aki ezen túlesett, az emelvényre rajzolt kettős körbe lépett, és letérdelt a rúnák határolta terület közepén. Két néma testvér is készenlétben állt arra az esetre, ha valami baj történne. Ahányszor újabb mondén foglalta el a helyét, a testvérek a rúnák fölé hajoltak, és újat karcoltak közéjük, ami az adott diákot szimbolizálta. Amikor végeztek, visszatértek az emelvény szélére, és akár két szobor, mozdulatlanná merevedtek ismét fakó köpenyükben. Vártak. Simon visszafojtott lélegzettel figyelte, ahogy a barátai sorra egymás után az ajkukhoz emelik a Végzet Kelyhét. Először vakító

kék fényesség vette körül őket, ami aztán elhalványodott. Sorra egymás után. Gen Almodóvar. Thomas Daltrey. Marisol Garza. Minden diák ivott. Minden diák életben maradt. Végtelennek tűnt a várakozás. Amikor aztán a Konzul a nevét kiáltotta, Simon mégis úgy érezte, szívesen várt volna tovább. A lába nehéz volt, mint két betondarab. Kényszerítette magát, hogy lépésről lépésre közelítsen az emelvény felé, a szíve úgy dübörgött, mint egy mélynyomó, az egész teste beleremegett. A tanárok megrázták a kezét, még Delaney Scarsbury is, aki közben odasúgta neki: – Mindig tudtam, hogy képes vagy rá, Lewis. – Arcátlan hazugság volt. Catarina Loss szorosan megragadta Simon kezét, és közelebb húzta magához a fiút. Fehér haja a vállát söpörte, ahogy a fülébe súgta: – Fejezd be, amit elkezdtél, Napjáró! Megvan benned az erő, hogy jobbá tedd ezeket az embereket. Ne hagyd veszendőbe menni! Mint általában, most sem igazán állt össze benne, mit akar mondani Catarina Loss, de a lelke mélyén Simon azért mégiscsak értette. Letérdelt a koncentrikus körök közepén, és emlékeztette magát, hogy lélegezzen. A konzul megállt fölötte, hagyományos vörös köpenye a padlót söpörte. Simon a rúnákra szegezte a tekintetét, de érzékelte, milyen erővel szorít neki Clary. Hallotta George nevetésének visszhangját, elképzelte Izzy meleg érintését a bőrén. A körök közepén, a rúnák között térdelve várta, hogy az isteni vér a testébe kerüljön, és valamiféle felfoghatatlan módon megváltoztassa. Simon egyfelől mérhetetlenül egyedül érezte magát, másfelől azonban sokkal kevésbé volt egyedül, mint

bármikor életében. Ott volt vele a családja, és tudta, hogy vigyáznak rá. Nem engedik, hogy baja essék. – Esküszöl, Simon Lewis, hogy elhagyod a mondén világot, és az árnyvadászok ösvényén haladsz tovább? – kérdezte Penhallow konzul. Simon találkozott már korábban a konzullal, amikor az beszédet mondott az Akadémián, aztán még egyszer a nő lányának és Helen Blackthornnak az esküvőjén. A konzul mindkét esetben úgy viselkedett, mint egy hétköznapi anyuka: gyors volt, hatékony, kedves, és egyáltalán nem tartogatott meglepetéseket. Ezúttal azonban félelmetesnek és erősnek hatott, igazából mintha nem is ember lett volna, hanem több évezrednyi árnyvadász hagyomány megtestesülése. – Elfogadod Raziel angyal vérét, és megadod neki a tiszteletet? Fogadod, hogy a Klávét fogod szolgálni, megtartod a Szövetség törvényeit, és engedelmeskedsz a Tanács szavának? Megóvsz mindent, ami emberi és halandó, tudván, hogy szolgálataidért a becsületen kívül nem kapsz más ellenszolgáltatást? Az árnyvadászok számára az eskü élet-halál kérdése volt. Simon tudta, hogy ha most fogadalmat tesz, nem térhet vissza a régi életéhez, nem lehet újra Simon Lewis, a mondén kocka, a feltörekvő rocksztár. Nem veheti többé fontolóra a lehetőségeit. Ezek után arra kell feltennie az életét, hogy aszerint cselekedjen, amire felesküdött. Simon tudta, hogy ha felnézne, találkozhatna a tekintete Isabelle-ével vagy Claryével, és erőt meríthetne belőlük. Szavak nélkül is megkérdezhetné tőlük, hogy a helyes utat választotta-e, ők pedig biztosíthatnák felőle, hogy igen. De ezt a döntést nem nekik kellett meghozniuk. Csakis Simonnak, egyes-egyedül. Lehunyta a szemét. – Fogadom. – Meg sem rezdült a hangja.

– Képes vagy rá, hogy a gyengék pajzsa legyél, fény a sötétségben, igazság a hamisságban, sziget az áradásban, látó szem, amikor mindenki más vak? Simon elképzelte a történelmet a szavak mögött, az elmúlt évtizedek és évszázadok konzuljait, amint ugyanezt a kelyhet adták át egyik mondénnak a másik után. Annyi halandó fogadta már meg, hogy csatlakozik a harchoz. Simon mindig olyan bátraknak látta őket, amiért kockára tették az életüket és feláldozták a jövőjüket egy nemes cél érdekében, ráadásul nem azért, mert beleszülettek a jó és a rossz között dúló háborúba, hanem mert maguk döntöttek úgy, nem nézik tétlenül, mi zajlik, mert nem akarják, hogy mások harcoljanak helyettük. Az jutott eszébe, hogy ha az elődei bátrak voltak, amiért meghozták ezt a döntést, akkor ő is bátor lesz. De egyelőre a legkevésbé sem érezte bátorságnak, amit csinált. Inkább úgy volt vele, hogy megteszi a következő lépést előre. Pusztán ennyi. Ki sem térhetett volna előle. – Igen – felelte. – Amikor meghalsz, átadod a tested a nephilimeknek, hogy máglyán égessék el, és hamvaid a Csontváros építéséhez használtassanak fel? Simont ennek még a gondolata sem ijesztette meg. Hirtelen megtiszteltetésnek tűnt, hogy a teste a maga módján a halála után is tovább él, és mostantól fogva az árnyvadász világ igényt formálhat rá az örökkévalóságig. – Igen. – Igyál hát! Simon a kezébe vette a Kelyhet. Még nehezebb volt, mint amilyennek tűnt, és furcsán melegnek hatott a kezében. A benne lévő folyadék szerencsére egyáltalán nem tűnt vérnek, de semmi másra sem hasonlított. Ha tippelnie kellett volna, Simon valószínűleg azt mondja, hogy a kelyhet fénnyel töltötték meg.

Ahogy lenézett rá, a különös folyadék lágyan világított, mintha csak azt súgta volna: Gyerünk, igyál csak belőlem! Nem emlékezett rá, mikor látta először a Végzet Kelyhét – ez is azon dolgok közé tartozott, amiket még nem sikerült felidéznie –, de tudta, milyen szerepet játszott az életében. Tudta, hogy a Kehely nélkül ő és Clary talán soha nem szereztek volna tudomást az árnyvadászok létezéséről. Minden a Végzet Kelyhével kezdődött; logikusnak tűnt, hogy azzal is érjen véget. De itt semmi sem ér véget, gondolta gyorsan Simon. Remélhetőleg legalábbis. Azt mondták, minél fiatalabb valaki, annál kevésbé valószínű, hogy belehal, ha iszik a Kehelyből. Simon valójában tizenkilenc éves volt, de nemrég megtudta, hogy az árnyvadászok szabályai szerint csak tizennyolc éves. A vámpírként töltött hónapok állítólag nem számítottak. Merte remélni, hogy ezzel a Kehely is tisztában van. – Igyál! – ismételte halkan a konzul. Emberség költözött a hangjába. Simon az ajkához emelte a Kelyhet. Ivott. Isabelle karjába gabalyodik, Isabelle haja függönyként borul rá, Isabelle testét simogatja, belefeledkezik Isabelle-be, az illatába, az ízébe, bőre selymességébe. A színpadon áll, lüktet a zene, remeg a padló, a közönség tombol, a szíve dübörög, dübörög, dübörög a dob ritmusára. Claryvel nevet, Claryvel táncol, Claryvel ebédel, Claryvelfut Brooklyn utcáin, együtt gyerekek, egy egész két fele, egymás kezét fogják, és megesküsznek, hogy sosem válnak el. Egyre hidegebb, egyre merevebb lesz a teste, elszivárog belőle az élet. Odalent van a sötétben, tíz ujjával kaparja magát a felszínre, körme alá föld tapad, a szája megtelik földdel, a szeme megtelik földdel, minden izma megfeszül, ahogy

nyújtózkodva vonszolja magát a szabad ég felé. Amikor célhoz ér, kitátja a száját, de nem lélegzik, mert többé nem kell lélegeznie, elég, ha a táplálkozással törődik. És annyira nagyon éhes. Egy angyal gyermekének nyakába süllyeszti a fogát, és issza a fényt. Jel kerül a bőrére, éget. Felemeli az arcát, tekintete egy angyaléval találkozik, angyaltűz perzseli, mégis dacos és sértetlen marad. Él. Egy cellában van. A pokolban van. Egy gyönyörű lány elgyötört teste fölé hajol, imádkozik bármelyik istenhez, amelyik hajlandó meghallgatni, kérlek, engedd, hogy éljen, bármit megteszek, csak ne haljon meg. Feladja azt, ami a legértékesebb a számára, méghozzá önként, hogy a barátai életben maradjanak. Megint Isabelle-lel van, mindig Isabelle-lel van, szerelmük szent lángja körbeveszi őket, fájdalmat érez, felfoghatatlan gyönyört, ereiben angyali tűz ég, és ő az a Simon, aki valaha volt, az a Simon, akivé vált, és az a Simon, aki mostantól lesz, túlél és újjászületik, hús, vér és isteni szikra. Nephilim. Elmaradt a nagy fényesség, amire Simon számított – csak az emlékek áradatát látta, ami már-már azzal fenyegette, hogy belefojtja a saját múltjába. Nem egyszerűen az élete futott végig a szeme előtt, hanem a teljes örökkévalóság, önmaga összes elképzelhető múlt– és jövőbeli változata. És az emlékei – azok a részei, amikről azt hitte, hogy örökre elvesztette őket – hazatértek. Két évig győzködte magát, hogy nem baj, ha sosem tud felidézni dolgokat, hogy együtt tud élni vele, ha töredékekből kell összeillesztenie a múltja kirakósát, és mások beszámolóiból kell megtudnia, ki is ő valójában. De sosem érezte úgy, hogy jól van

ez így. A lyukak az emlékeiben olyanok voltak, mint a hiányzó végtagok: megtanulta, hogyan pótolja őket, de mindig érezte a hiányt vagy a fájdalmat. Most végre újra teljes ember lett. Több mint teljes ember, döbbent rá, ahogy a konzul büszkén megszólította. – Most már nephilim lettél. A neved Simon Shadowhunter, Jonathan Shadowhunter véréből, és a nephilimek gyermeke vagy. Ezt a nevet csak ideiglenesen kapta, amíg nem választ magának sajátot. Pillanatokkal korábban még felfoghatatlannak tűnt, hogy ilyesmin kell gondolkodnia, most azonban egyszerűen természetesnek találta. Ugyanaz az ember maradt... és mégis. Többé nem Simon Lewis volt. Hanem valaki más. – Állj fel! Simon úgy érezte... Igazából fogalma sem volt, mit érez. Boldogság és zavarodottság keveredett benne, és valahol a mélyben egy apró láng pislákolt, ami azonban pillanatról pillanatra erősödött. Erősnek érezte magát. Készen állt. Gyanította, hogy a hasa még egyáltalán nem lett kockás, de hát mindenre még egy bűvös kehely sem lehet képes. A konzul megköszörülte a torkát. – Állj fel! – ismételte, majd suttogva folytatta. – Semmi baj, csak a többiek is várnak még. Simon továbbra is csak a boldog kábulatot igyekezett lerázni magáról, miközben visszafelé tartott a többiekhez. George következett, és ahogy elhaladtak egymás mellett, lopva összeütötték a tenyerüket. Simon azon gondolkodott, mit fog látni George a fényben, vajon ugyanolyan csodákat-e, mint ő. Arra is kíváncsi lett volna, hogy a szertartás végeztével illik-e megbeszélniük, ki hogyan élte meg a dolgot, vagy az ilyesmit az ember megtartja magának.

Úgy sejtette, létezhet ezzel kapcsolatban valamiféle árnyvadászelőírás – hiszen az árnyvadászoknak mindennel kapcsolatban volt valamiféle előírásuk. Mármint nekünk, gondolta fanyarul. Mindenre van valamiféle előírásunk. Ehhez nem lesz egyszerű hozzászoknia. George a körökön belül térdelt, kezében a Végzet Kelyhével. Különös érzés volt árnyvadásznak lenni úgy, hogy George még mondén maradt. Mintha láthatatlan fal választotta volna el őket. Soha ennél messzebb nem leszünk egymástól, gondolta Simon, és magában sürgette szobatársát, hogy siessen, és igyon már. A konzul elmondta a szokásos szavakat. George habozás nélkül hűséget esküdött a nephilimeknek, mély lélegzetet vett, aztán könnyedén felemelte a Kelyhet, mintha pohárköszöntőt mondana. – Sláinte! – kiáltotta, és barátai elnéző nevetésétől kísérve nagyot kortyolt. Simon még mindig nevetett, amikor a sikolyok elkezdődtek. A teremben halálos csend lett, de Simon fejében fájdalmas szirénázás kezdődött. Nem is emberi, földöntúli éles vijjogás. George sikolya. Az emelvényen George-ot és a konzult lehetetlen, vakító sötétség vette körül. Mire szertefoszlott, a konzul félrehúzódott, a néma testvérek pedig mellette álltak, és együtt próbálták befogadni a földön heverő szörnyűséges valamit, aminek emberalakja volt, de arc és bőr többé nem tartozott hozzá. Fekete erek duzzadtak ki a felhasadt húsból, a formátlan, merev ujjak még mindig szorították a Végzet Kelyhét. Az elsorvadt, még mindig vonagló lény George haját és George vonásait viselte, George mosolya helyén azonban megkínzott, fogatlan száj látszott, amiből valamiféle vérnél feketébb folyadék szivárgott. Ez nem George, gondolta dühösen Simon, ahogy az élettelen valami abbahagyta a rángatózást, és mozdulatlanná merevedett. A fejében azonban ki tudja, miért, George egyre csak sikított és

sikított. A terem megtelt mozgással – a felnőttek nekiláttak, hogy kitereljék a kiáltozó, sikító diákokat –, Simon azonban szinte semmit nem fogott fel belőle. Egy árnyvadász erejével és egy árnyvadász gyorsaságával indult meg a valami felé, ami nem lehetett George. Elszánta magát, hogy megmenti a szobatársát, mert most már árnyvadász volt, és az árnyvadászok nem hagyják cserben a társaikat. Csak akkor vette észre, hogy Catarina Loss ott van a háta mögött, amikor a nő a vállára tette a kezét. Nem volt erős a szorítása, Simon könnyedén kiszabadíthatta volna magát – de moccanni sem tudott. – Engedj el! – dühöngött Simon. A néma testvérek most már a test fölött térdeltek, de nem tettek érte semmit. Nem segítettek. Csak bámulták a húsban pókhálóként futó sötét vénákat. – Segítenem kell neki. – Nem lehet. – Catarina Loss gyengéden elhúzta a kezét Simon homloka előtt, mire a sikolyok elhallgattak a fiú fejében, bár a vállát szorító ujjak továbbra is mozdulatlanságra kárhoztatták. Simon árnyvadász volt, a nő azonban boszorkánymester, így hát nem volt ellenszer. – Túl késő. Simon képtelen volt végignézni, ahogy az erek végleg felfalják a bőrt, az üres szemek pedig beleolvadnak a koponyába. A cipőre koncentrált. George cipőjére. Az egyikben kioldódott a fűző, ahogyan az olyan gyakran megtörtént. Éppen aznap reggel történt, hogy George megbotlott miatta, és Simon kapta el, hogy ne taknyoljon végig a folyosón. – Most mentettél meg utoljára – mondta akkor George újabb fájdalmas sóhajjal. – Az valószínűtlen – vágta rá Simon. Az erek olyan hanggal pattantak el, mint a tejben félig elázott zabpehelydarabkák. A testből folyadék szivárgott. Most már Simon is Catarina Lossba kapaszkodott. Erősen

szorította. – Mi értelme? – kérdezte elkeseredetten. Mert hát mi értelme így meghalni? Nem csatában, nem egy jó ügy érdekében, nem azért, hogy megmentse egy harcostársát vagy az egész világot, hanem a semmiért. És mi értelme árnyvadászként élni, mi értelme az ügyességnek, a bátorságnak és az emberfölötti képességeknek, ha az ember nem tehet semmit azon kívül, hogy dermedten áll és néz? – Bizonyos dolgoknak nincs értelmük – felelte halkan a nő. – Az van, ami van. Ami van, gondolta Simon. A düh, a frusztráció, a rémület kis híján felemésztette. De nem hagyhatta, hogy így legyen, nem vesztegethette el ezt a pillanatot, ha már nem is állt előtte a másik. Két évet töltött vele, hogy megerősítse magát – hát most erős lesz George kedvéért az egyetlen módon, ahogy még tehette. Hősként fogja gyászolni. Simon összeszedte az akaraterejét. Ami van. Kényszerítette magát, hogy ne forduljon el. Ami van: George. Bátor, kedves és jó. George meghalt. George elment. Fogalma sem volt róla, mit mond a nephilimek törvénye arról, ha valaki a Végzet Kelyhe által leli halálát. Hogy a Klávé maguk közül valónak tekinti, és árnyvadász temetésben részesíti-e George-ot, de nem is érdekelte. Ő tudta, ki volt George, tudta, ki lehetett volna belőle, és tudta, mit érdemelt. – Ave atque vale, George Lovelace, nephilimek gyermeke – suttogta. – Örökkön-örökké, fivérem, üdvözöllek s búcsúzom. * Simon végighúzta az ujját a kis kőlapra vésett betűkön: GEORGE LOVELACE – Szép, nem? – kérdezte a háta mögül Isabelle.

– Egyszerű – tette hozzá Clary. – Szerintetek is tetszett volna neki? Simon arra gondolt, hogy George szívesebben került volna a Csontvárosba, mint ahogyan árnyvadászként méltó is lett volna rá. (Leginkább persze annak örült volna, ha egyáltalán nem is hal meg.) A Klávé nemet mondott a kérésére. George felemelkedés közben halt meg, ami az ő szemükben azt jelentette, hogy nem méltó a Csontvároshoz. Simon minden erejével azon volt, hogy ne dühöngjön emiatt. Újabban meglehetősen sok időt töltött azzal, hogy próbált nem dühöngeni. – Rendes dolog volt a Londoni Intézettől, hogy felajánlottak neki egy helyet, nem gondoljátok? – kérdezte Isabelle. Simon hallotta a hangján, hogy mennyire igyekszik vigasztalni – hogy mennyire aggódik érte. „Azt mondták, a Londoni Intézetben mindig szívesen látják a Lovelace-eket”, mesélte George, amikor megtudta, hová fog kerülni tanulmányai végeztével. A halála után az Intézet állta a szavát. Temetést is rendeztek, amit Simon végigszenvedett. Sok régi barátjával is találkozott az Akadémiáról, történeteket meséltek egymásnak, felidézték az emlékeiket, és igyekeztek nem is gondolni az utolsó napra. Jon majdnem elsírta magát. Meg aztán ott volt minden más is. Az árnyvadász élet, amit szerencsére bőven kitöltött az edzés meg a kísérletezés az újonnan szerzett testi erejével és kecses mozgásával, illetve a néhanapján adódó összecsapások egy démonnal vagy egy önfejű vámpírral. Nemegyszer az egész napot Claryvel töltötte, és kiélvezték, hogy már hosszú barátságuk minden pillanatára emlékezett, közben pedig az alig pár nap múlva esedékes parabatai szertartásra készültek. Gyakorlás gyanánt sokszor csapott össze Jace-szel, aminek általában az lett a vége, hogy Simon a hátán feküdt, Jace pedig fölötte állt, és önnön felsőbbrendű képességeiről áradozott, mert hát ő így tudta

kimutatni a szeretetét. Esténként néhanapján Magnus és Alec fiára vigyázott, a mellkasához szorította az apró kék fiúcskát, altatódalokat énekelt neki, és pár értékes pillanatra már-már elárasztotta a békesség. Aztán ott volt Isabelle, aki szerette őt, és ettől minden egyes napja még sokkal szebb lett. Annyi mindenért érdemes volt élni. így hát Simon élt, az idő pedig telt – csak George közben továbbra is halott maradt. Simon megkérte Claryt, hogy egy portállal vigye el Londonba. Maga sem igazán értette, miért. Annyiszor köszönt már el George-tól, de valamiért egyik búcsút sem érezte véglegesnek. Valami hiányzott. – Megnyitom a portált – mondta Clary –, de én is jövök. Isabelle is ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson, aminek Simon őszintén örült. Lágy szellő fújdogált az Intézet kertjében, megzörgette a leveleket, és orchideák halvány illatát hozta magával. Simon arra gondolt, hogy George legalább annak örülhet, hogy olyan helyen töltheti az örökkévalóságot, ahol nem fenyegetik bárányok. Ahogy felegyenesedett, Clary az egyik, Isabelle pedig a másik oldalára lépett. Mindketten megfogták a kezét, és összekapaszkodva, némán álltak. Most, hogy Simon visszakapta a múltját, emlékezett minden egyes alkalomra, amikor kis híján elvesztette valamelyiküket – mint ahogy minden egyes emberre is emlékezett, akiket valóban elveszített. Kit háborúban, kit gyilkosság, kit betegség miatt. Rég tudta már, hogy árnyvadásznak lenni azt is jelenti, hogy az ember közeli kapcsolatot tart fenn a halállal. Persze ezzel a hétköznapi emberek sem voltak másként. Egy nap el fogja veszíteni Claryt és Isabelle-t, hacsak nem a lányok veszítik el előbb őt. Ezen semmi sem változtathat. „Mi értelme?” – kérdezte Catarina Losstól, de maga is tudta a választ. Nem az a lényeg, hogy az ember örökké próbáljon élni,

hanem az, hogy éljen, és tegyen meg mindent, hogy jól töltse a napjait. Az élet értelmét az ember döntései adják, és az emberek, akiket szeret. Simonnak elakadt a lélegzete. – Simon? – kérdezte riadtan Clary. – Mi baj? De a fiúban bennszakadt a szó. Tátott szájjal bámulta a sírkövet, ahol reszketett a levegő, és a vibráló fényben két alak rajzolódott ki. Az egyik egy vele nagyjából egykorú szőke, kék szemű lány volt, aki számtalan alsószoknyát viselt, mint a hercegnők a BBC filmjeiben. A másik George volt, aki Simonra mosolygott. Ahogy a lány George vállára tette a kezét, volt valami bensőséges a mozdulatában. – George! – suttogta Simon. Aztán pislantott egyet, és az alakok eltűntek. – Simon, mit bámulsz? – kérdezte Isabelle azon a pattogós, ingerült hangon, amit kizárólag akkor használt, ha minden erejét össze kellett szednie, hogy ne féljen. – Semmit. Mit is felelhetett volna? Hogy látta George szellemét kirajzolódni a ködben? Hogy igazából nem is csak George-ot látta, amit talán még meg is tudott volna magyarázni, hanem egy gyönyörű, több száz éves ruhákba öltözött idegent is? Tudta, hogy az árnyvadászok érintkezhetnek szellemekkel, ha azok is úgy akarják, de azzal is tisztában volt, hogy a gyászolók lelki szemei előtt gyakran megjelenik az, akivel szívesen találkoznának még egyszer utoljára. Simon nem tudta, mit gondoljon. Azt viszont tudta, mit akar gondolni. Azt akarta, hogy egy szépséges múltbéli árnyvadász kísértet, talán egy rég halott Lovelace magával vigye George-ot oda, ahol a szellemek laknak. Hinni akart benne, hogy George-ot az ősei fogadták, és valami úton-módon tovább él majd közöttük. Nem valószínű, hogy így lesz, figyelmeztette magát. George-

ot örökbe fogadták, nem volt vér szerint Lovelace. Az árnyvadászoknál – feltehetőleg még a brit kertekben kísértő halott árnyvadászoknál is – minden a vérről szólt. – Simon... – Isabelle a fiú arcához nyomta az ajkát. – Tudom, hogy mennyire... Tudom, hogy mintha a testvéred lett volna. Sajnálom, hogy nem ismerhettem jobban. Clary megszorította Simon kezét. – Én is. Simon emlékeztette magát, hogy mindkét lány elvesztett egy fiútestvért. És egyiküket sem kizárólag a vérvonal érdekelte. Mindketten értették, hogy családot választhat is magának az ember, mert csak a szeretet számít. Alec és Magnus is tudta ezt, ők egy idegen gyerekét fogadták az otthonukba és a szívükbe. Tudták a Lightwood szülők is, akik magukhoz vették Jace-t, amikor nem maradt senkije. És tudta Simon is, aki most már szintén árnyvadásznak mondhatta magát. Alig várta, hogy változtathasson az árnyvadász lét értelmén pusztán azzal, hogy újfajta döntéseket hoz. Jobb döntéseket. Most már tudta, miért érezte úgy, hogy ide kell jönnie, mintha egyenesen szólították volna. Nem elköszönni akart George-tól, hanem megtalálni a módját, hogy örökre vele maradjon belőle valami. – Azt hiszem, tudom, milyen árnyvadásznevet szeretnék – mondta. – Simon Lovelace – bólintott Clary, aki mint mindig, most is pontosan tudta, mi jár a fejében. – Meglehetősen jól cseng. Isabelle ajka mosolyra görbült. – Szexisen cseng. Simon szomorúan felnevetett, és elpislogott egy könnycseppet. Egy pillanatra mintha homályosan megint megpillantotta volna a ködben George-ot. Aztán a látomás odalett. George Lovelace odalett.

De Simon Lovelace még élt, és úgy érezte, ideje, hogy kezdjen is valamit az életével. – Készen állok – mondta Clarynek és Isabelle-nek, a két csodának, akik megváltoztatták az életét, a két harcosnak, akik bármit kockára tennének azokért, akiket szeretnek, a két lánynak, akik a hősei és a családja lettek. – Menjünk haza!