Caroline Kepnes: Te

„Olvasom az e-mailjeidet. Elmentettem a jelszavaidat, amiket a jelszó mappában találtam. / így, ha megváltoztatod a jelszavadat, tudni fogok a lehetőségekről. Nem az a fajta vagy, aki mindig újakat talál ki. Hármat váltogatsz: ackbeck1027 1027meME 1027BECK$Ale Egyre jobb a dolog. Nem akarod megmondani anyádnak, hogy már megint elvesztetted a telefonodat. Fogtad magad, és vettél egy új telefont, új számmal, új előfizetéssel. Mindezt onnan tudom, hogy a régi telefonod még mindig aktív. [...] A régi (de még mindig működő) telefonod az életed valóságos enciklopédiája, és míg az anyád fizeti a számlát, nyitva is marad előttem. Egy pont a jó srácnak! 0, Beck, imádom az e-mailjeidet olvasgatni, tanulmányozni az életedet! És óvatos is vagyok, az új üzeneteket mindig olvasatianként jelölöm meg, nehogy gyanút fogj. A szerencsém ezzel nem ér ? véget: inkább e-mailezel. Nem szeretsz SMS-ezni. Ami azt jelenti, hogy a kommunikáció jó részéből nem maradok ki. [...] Imádlak, amiért mindent meg akarsz örökíteni.” Caroline Kepnes Te A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Caroline Kepnes: You Emily Bestler Books / Atria Books, 2014 A Division of Simon & Schuster Inc. New York, NY 10029 Copyright © Alloy Entertainment és Caroline Kepnes, 2014 Borítóterv © Natalie C. Sousa Hungarian translation © Bakonyi Berta, 2014 Minden jog fenntartva. Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került. Kiadja az Alexandra Könyvesház Kft. Alexandra Kiadója, 2014 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő utca 1. Telefon: (72) 777-000 e-mail: [email protected] www.alexandra.hu Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Klimó Petra A kiadvány magyar változatát Tóth Gábor tördelte ISBN 978 963 337 510 9

Apunak „Egészségedre! Ha Isten is úgy akarja, holnap találkozunk. ” Harold Samuel Kepnes 1947. január 29. - 2012. november 13.

Belépsz a könyvesboltba, kezeddel fékezve az ajtót, nehogy becsapódjon. Zavartan mosolyogsz a feltűnő jókislány-kinézeted miatt, a körmöd festetlen, és V-nyakú bézs pulóvert viselsz, s bár képtelenség megállapítani, hogy van-e rajtad melltartó, én arra tippelek, hogy nincs. Olyan tiszta vagy, hogy az már mocskos, és most eldünnyögöd nekem az első szavad - „helló” -, amikor a legtöbben csak elmennének mellettem, de te nem, a laza, rózsaszín farmeredben, olyan Malac a pácban-féle rózsaszín, vajon honnan kerültél ide? Olyan klasszikus vagy és különleges, az én saját kis Natalie Portmanem úgy kb. a Közelebb film vége körül, amikor friss a tekintete, végzett a rossz brit fiúkkal, és megy haza Amerikába. Hazajöttél hozzám, végre megérkeztél egy keddi napon, délelőtt 10.06-kor. Mindennap Bed-Stuyból1 ingázom be ebbe a Lower East Side-i boltba. Mindennap anélkül zárok, hogy találnék bárki hozzád hasonlót. Csak nézlek, ma születtél bele az én világomba. Remegek, és legszívesebben bekapnék egy Xanaxot, de odalent van, és nem akarok bekapni egy Xanaxot. Nem akarok lemenni. Teljesen itt akarok lenni, figyelni, ahogy az ajkadba harapsz, nézni a festet len körmeidet, ahogy balra fordítod a fejed; nem, a rózsaszín ajkadba harapsz, a szemed kikerekedik, jobbra fordulsz, passzolod az életrajzokat meg az önsegítő könyveket (hála istennek), és a szépirodalomnál lelassítasz. Igen. Hagylak eltűnni a polcok között: Szépirodalom F-K. Nem a szokványos, bizonytalan kis nimfa vagy,

aki Faulknerre vadászik, amit soha nem fog kiolvasni, el sem kezdi; Faulknerre, ami megdermed és elcsontosodik az éjjeliszekrényén, már ha a könyvek el tudnak csontosodni; Faulknerre, ami csak arra szolgál, hogy meggyőzze az egyéjszakás kalandokat, komolyan gondolod, amikor esküdözöl, hogy te aztán soha nem szoktál ilyeneket művelni. Nem, te nem olyan lány vagy. Te nem állítod ki a színpadra Faulknert, lazán lóg a farmered, és túl napbarnított vagy Stephen Kinghez, és nem vagy elég trendi Heidi Julavitshoz, na és akkor kit, kit fogsz megvenni; Tüsszentesz, hangosan, és elképzelem, milyen hangos lehetsz, amikor a csúcsra érsz. -

Egészségedre! - kiáltok.

Kuncogsz és visszakiabálsz, te buja: -

Neked is, haver!

Haver. Flörtölsz, és ha az a fajta seggfej lennék, aki instagramozik, most lefényképezném az F-K táblát, a szart is kiretusálnám belőle, és ezt a feliratot adnám neki: F-K, itt találtam rá. Nyugodj le, Joe! Nem szeretik, ha a srác túlságosan nyomul, emlékeztetem magam. Hál’ istennek, itt egy vevő, nehéz leolvasni a kiszámítható Salingerjét - na de mindig nehéz. Ez a pasas mennyi is lehet, harminchat, és még csak most olvassa a Franny és Zooey-\?. Sőt, valljuk be. Nem olvassa. Csak álca a kosara alján heverő Dán Brownnak. Ha könyvesboltban dolgozol, megtanulod, hogy a legtöbb embernek ezen a világon bűntudata van amiatt, aki. A Dán Brownt teszem szatyorba először, mintha gyerekpornó lenne, és azt mondom neki, hogy a Franny és Zooey a szar, mire bólogat, te még mindig az F-K-nál állsz, mert épphogy látom kivillanni a bézs 8 pulóveredet a polc mögül. Ha egy kicsit magasabbra nyúlsz, a hasad is kilátszik. De nem fogsz. Lekapsz egy könyvet, leülsz a polcok között, és talán itt maradsz egész éjjel. Talán olyan lesz, mint abban a Natalie Portman-filmben, Ahol a szív lakik, amit olyan szívtelenül adaptáltak a Billie Lettskönyvből - egy lapon sem lehet említeni azzal a szennyel -, én meg rád találok az éjszaka közepén. Csak te nem leszel terhes, én meg nem leszek az a szerény fickó a filmből. Föléd hajolok, és azt mondom: „Elnézést, kisasszony, de zárva vagyunk. ” Te pedig felnézel és elmosolyodsz: „Nos, én nem vagyok zárva. - Nagy levegő. - Én tárva-nyitva állok. Haver. ” - Hé! - vakkant Salinger-Brown. Még mindig itt van? Még mindig itt van. - Megkaphatom a blokkot? -

Elnézést.

Kikapja a kezemből. Nem engem utál. Magát utálja. Ha az emberek tudnák kezelni az önutálatukat, sokkal simább lenne a kiszolgálás. - Tudod mit, öcsi? Össze kéne kapnod magad! Könyvesboltban dolgozol. Nem te csinálod a könyveket. Nem te írod a könyveket, és ha legalább az olvasáshoz értenél, valószínűleg nem egy könyvesboltban dolgoznál. Úgyhogy töröld le ezt az ítélkező kifejezést a képedről, és mondd nekem,

hogy szép napot! Ez az ember mondhatna nekem bármit a világon, semmi sem változtat azon a tényen, hogy ő az, aki nagy szégyenkezve Dán Brownt vásárolt. Előbukkansz a bizalmas Portman-mosolyoddal, hallottad te is a baromarcút. Rád nézek. Te a fickóra, ő pedig még mindig engem bámul, és vár. - Szép napot, uram! - mondom, ő pedig tudja, hogy nem gondolom komolyan, utálja, hogy egy idegentől sóvárog lapos közhelyek után. Miután elment, még hozzáteszem, mert figyelsz: Élvezd csak azt a Dán Brownt, te rohadék! Nevetve lépsz közelebb, hála istennek, délelőtt van és pangás, senki sem áll az utunkba. Leteszed a kosarad a pultra, és csipkelődni kezdesz. 9 -

Engem is meg fogsz ítélni?

-

Micsoda seggfej, hát nem?

-

Áh, lehet, hogy csak rossz kedve volt.

Édes vagy. A legjobbat látod az emberekben. Jól kiegészítesz engem. - Hát - mondom, bár be kellene fognom, és be is akarom fogni, de muszáj beszélnem miattad. — Ez a pasas az élő ok arra, amiért hiba volt bezárni a Blockbuster videotékákat. Rám nézel. Kíváncsi vagy, és többet akarok tudni rólad, de nem kérdezhetek, úgyhogy tovább beszélek. - Mindig mindenki arra törekszik, hogy jobb legyen, fogyjon pár kilót, elolvasson öt könyvet, múzeumba járjon, megvegyen egy komolyzenei lemezt és meg is hallgassa, és tetsszen is neki. Mikor igazából fánkot akarnak enni, magazinokat olvasni, popzenét venni. És könyveket? Csesszék meg a könyvek. Szerezz egy Kindle-t! Tudod, miért olyan sikeres az e-könyv? Felnevetsz, megrázod a fejed, és még akkor is figyelsz rám, amikor a legtöbben már elkalandoztak volna a telefonjukba bújva, és olyan csinos vagy. Megkérdezed: -

Miért?

-

Megmondom én, miért. Az internet elvitte az otthonokba a pornót...

Épp azt mondtam, pornó, micsoda hülye vagyok, de te még min-dig figyelsz, milyen édes vagy. - És már nem kell elmenned megszerezni. Nem kell szemkontaktust létesíteni a sráccal az üzletben, aki tudja, hogy azt szereted nézni, ahogy lányokat fenekeinek. A szemkontaktus őriz meg minket civilizáltnak.

A te szemed mandula formájú, és én folytatom. -

Nyitott könyvnek.

Nem viselsz jegygyűrűt, és én folytatom. -

Embernek.

Türelmes vagy, nekem viszont be kellene fognom, de még mindig nem megy. - És a Kindle, a Kindle meg minden becsületességet kivesz az olvasásból, épp úgy, ahogy az internet tette a pornóval. Eltűntek a fékek és ellensúlyok. Olvashatja az ember a Dán Brownját nyilvánosan és magában is egyszerre. Ez a civilizáció vége. De... - Mindig van egy de - szólalsz meg, és fogadok, hogy nagy, egészséges családból jöttél, akik rengeteget ölelgetik egymást, és tábortűz mellett dalolnak. - De most, hogy már nincs hely, ahol filmeket vagy lemezeket vehetnénk, a könyveken a sor. Nincsenek már videotékák, úgyhogy nincs több kockafej, aki Tarantinót idézget, Dario Argentón vitatkozik, és gyűlöli azokat, akik Meg Ryan-filmeket kölcsönöznek. Ez az aktus, az eladó és a vevő közti interakció a legfontosabb kétirányú kapcsolat. És a kétirányú kapcsolatokat nem lehet csak úgy eltörölni anélkül, hogy bukás ne legyen a vége, tudod? Nem tudom, hogy tudod-e, de te nem szólsz rám, mint néhá-nyan mások, hogy hagyjam abba, és bólogatsz. -

Hm.

- Látod, a lemezbolt volt a nagy egyenlőségteremtő. Hatalmat adott a lúzereknek. - Te komolyan Taylor Swiftet veszel? - Még ha utána azok a lúzerek otthon Taylor Swiftre is verték ki. Ne mondogasd már; hogy Taylor Swift. Rajtam nevetsz vagy velem? -

Na, mindegy - mondom, és abbahagyom, ha rám szólsz.

-

Na, mindegy - mondod, és azt akarod, hogy fejezzem be.

- A lényeg, hogy a vásárlás az egyetlen őszinte dolog, amit művelünk. Az a pasas nem azért jött ide, hogy Dán Brownt vagy akár Sálingért vegyen. Az a pasas gyónni jött ide. -

Te pap vagy?

-

Nem. Egyház.

-

Ámen.

A kosaradba pillantasz, én pedig úgy hangzóm, mint egy magányos őrült, és a kosaradba pillantok. A telefonod. Te nem látod, de én igen. Meg van repedve. Sárga tokban van. Ez azt jelenti, ii hogy csak akkor figyelsz oda magadra, ha már jóvátehetetlen a dolog. Fogadok, hogy csak akkor veszel be gyógyszert, ha már három napja náthás vagy. Felkapom a telefonod, és viccelni próbálok. — Ezt attól a pasastól loptad? Elveszed a telefonod, és elvörösödsz. — Én meg ez a telefon... — feleled. — Rossz anyuci vagyok. Anyuci. Te aztán tényleg mocskos vagy. -Áh! Mosolyogsz, és most már biztos, hogy nincs rajtad melltartó. Kiveszed a könyveket a kosárból, leteszed a kosarat a földre, és úgy nézel rám, mintha nem lenne akár távolról is lehetséges, hogy megkritizáljak bármit, amit valaha is tettél. A mellbimbóid hegyesek. Nem takarod el őket. Észreveszed aTwizzler cukorkát, amit a pénztárgép mellett tartok. Mohón rámutatsz. — Szabad? — Igen — felelem, és máris én etetlek. Felveszem az első könyved, a Lehetetlen vakáció Spalding Grey-től. — Érdekes — mondom. A legtöbben a monológjait veszik. Ez remek könyv, de nem az a fajta, amit egyfolytában keresnek, főleg nem fiatal nők, akik nem úgy tűnnek, mintha öngyilkosságot fontolgatnának, tekintve a szerző sorsát. — Nos, néha az ember a sötétbe akar menni, tudod? — Igen - felelem —, igen. Ha kamaszok volnánk, megcsókolhatnálak. De egy emelvényen állok a pult mögött, rajtam névtábla, és túl öregek vagyunk ahhoz, hogy fiatalok legyünk. Az éjszakai mozdulatok nappal nem működnek, és fény árad be az ablakokon. A könyvesboltoknak nem sötétnek illene lenniük? Megjegyezni: szólni Mr. Mooney-nak, hogy szerezzen redőnyt. Függönyöket. Valamit. Felveszem a második könyved, a Reménytelen alakok Paula Foxtól, az egyik kedvenc írómtól. Jó jel, de lehet, hogy csak azért veszed, 12 mert olvastad valami hülye blogon, Hogy Courtney Love vér szerinti nagyanyja. Nem lehetek biztos benne, hogy azért veszel Paula Foxot, mert a helyes úton, Jonathan Franzen egyik esszéjében találtál

rá. A pénztárcádba nyúlsz. -

Ő a legjobb, nem igaz? Megőrjít, hogy nem híresebb, pedig még Franzen is áradozik róla, tudod?

Köszönöm, istenem. Mosolygok. -

A nyugati part.

Félrenézel. - Ott még nem tartok. — Rád nézek, te pedig felemeled a kezed, megadod magad. - Ne lőj! — kuncogsz, és azt kívánom, bár még mindig felállna a mellbimbód. — Egyszer majd elolvasom A nyugati partot, a Reménytelen alakokat pedig már milliószor olvastam. Ez egy barátomnak lesz. -

Aha - felelem, és felvillan a veszélyt jelző vörös fény. Egy bará-tomnak.

- Valószínűleg csak időpocsékolás. Úgysem fogja elolvasni. De legalább elkelt egy könyve, nem igaz? - De igaz. - Talán a bátyádnak lesz, vagy az apádnak, vagy egy meleg szomszédodnak, de jól tudom, hogy az illető egy barát, és a pénztárgépre döfök. -

Harmincegy ötvenegy lesz.

- Te jószagú ég! Látod, ezért terjed a Kindle - mondod, miközben a Zuckerman-féle malacrózsaszín tárcádba nyúlsz, és átadod a hitelkártyádat, noha elég pénz is van benne. Azt akarod, hogy megtudjam a nevedet, én pedig nem vagyok hülye, lehúzom a kártyádat, miközben egyre hangosabb köztünk a csend, és miért is nem tettem be ma zenét, és nem jut eszembe semmi, amit mondhatnék. -

Megvagyunk - mondom, és odaadom a blokkot.

-

Kösz - dünnyögöd. - Nagyon jó ez a bolt.

Aláírod, és te vagy Guinevere Beck. A neved vers, a szüleid pedig seggfejek, mint valószínűleg a legtöbb szülő. Guinevere. Na ne már! 13 -

Köszönöm, Guinevere.

-

Igazából csak Becknek szoktak hívni. A Guinevere elég hosszú meg nevetséges is, tudod?

-

Hát Beck, élőben teljesen máshogy nézel ki. A Midnite Vultures2 király volt!

Elveszed a könyves szatyrodat, és nem szakítod meg a szemkontaktust, mert azt akarod, hogy lássam,

nézel. -

Na, jó, Goldberg!

-

Nem, csak Joe-nak szoktak szólítani. A Goldberg elég hosszú meg nevetséges is, tudod?

Nevetünk, és te is ugyanúgy kíváncsi voltál a nevemre, mint én a tiédre, különben nem olvastad volna el a névtáblámat. -

Biztosan nem akarod elvinni A nyugati partot, ha már itt vagy?

-

Őrültségnek fog hangzani, de még tartogatom. A nyugdíjasott-hon-listámra.

-

Úgy érted, a bakancslistádra.

- Ó, nem, az teljesen más. A nyugdíj asotthon-lista olyan dolgok listája, amit majd az öregek otthonában tervezel elolvasni vagy megnézni. A bakancslista inkább... elutazni Nigériába, kiugrani egy repülőből. Az öregek otthona listán meg például olyanok vannak, mint elolvasni A nyugati partot, megnézni a Ponyvaregényt, meghallgatni a legújabb Daft Punk-albumot. -

Nem tudlak elképzelni egy öregek otthonában.

Elpirulsz. Te vagy a Malac a pácban, és szerelmes tudnék lenni beléd. -

Nem mondod, hogy szép napot kívánsz?

-

Szép napot, Beck!

Elmosolyodsz. -

Kösz, Joe!

Nem könyvekért sétáltál be ide, Beck. Nem volt muszáj kimondanod a nevemet. Nem volt muszáj rám mosolyognod vagy meghallgatnod, vagy befogadnod. De megtetted. Az aláírásod ott van a bizonylaton. Nem készpénzes tranzakció volt és nem is kódolt utalás. Ez igazi volt. A nedves tintába nyomom a hüvelykujjam a bizonylatodon, és Guinevere Beck tintája foltot hagy a bőrömön.

Úgy ismertem meg e. e. cummingst, mint ahogy a legtöbb velem egykorú érzékeny és intelligens ember: minden idők egyik legro-mantikusabb szerelmi történetének, a Hannah és nővéreinek az egyik legromantikusabb jelenetéből, amelyben egy intelligens, kifinomult, Elliot nevű nős New York-i (Michael Caine) beleszeret a sógornőjébe (Barbara Hershey). Óvatosnak kell lennie. Egy lépést sem tehet csak úgy. A nő lakásának közelében várakozik, és megrendez egy véletlen találkozást. Zseniális, romantikus. A szerelemért meg kell dolgozni. A nő meglepődik, hogy belebotlott, és elviszi a Pageant könyvesboltba - érezhető az összecsengés? —, ahol a férfi vesz neki egy verseskötetet e. e. cummingstól, és elküldi neki a 112. oldalon lévő verset. A nő az ágyában ülve olvassa a verset, míg a férfi a fürdőszobájában áll és rá gondol, mi pedig a nő hangját halljuk, ahogy olvas. A kedvenc sorom a versből: „s még az esőnek sincs ilyen piciny keze. ”3 Kivéve téged, Beck. Ebben a pár napban olyan sokat tudtam meg. Magadon munkálkodsz a parányi kezeddel, ha úgy tartja kedved, ez gyakran előfordul, amiről pedig egy másik poén jut eszembe a Hannah-ból, amikor Mia Farrow azzal ugratja Woody Allent, hogy tönkreteszi magát a túlzásba vitt önkielégítéssel. Remélem, neked semmi bajod. Az a baj a társadalommal, hogy ha az átlagember tudna rólunk - egy éjszaka háromszor van szólóban orgazmusod, én pedig egymagámban, az utca túloldaláról nézlek, miközben orgazmusod van -, a többség azt mondaná, hogy én vagyok az elcseszett. Nos, nem titok, hogy a többség kibaszott idióta. A többség szereti az olcsó rejtélyeket, és a többség sosem hallott Paula Foxról vagy a Hannah-ról, szóval Beck, őszintén, a többség menjen a picsába, hát nem?

Ráadásul tetszik, hogy magadról gondoskodsz ahelyett, hogy egy sor alkalmatlan férfival töltenéd meg az otthonodat és a puncidat. Te vagy a válasz minden banális és lekicsinylő cikkre az „egyéjszakás kultúráról”. Elvárásaid vannak, és Ginevra vagy, egy love story, aki az igazira vár, és lefogadom, hogy ki is használod az igazit, amikor róla álmodozol. Rólam. Mindenki mindent azonnal akar, de te tudsz várni azzal a piciny kezeddel. A neved kitűnő kiindulópont volt. Szerencsénkre nincs sok Guinevere Beck a világban - csak egyetlenegy. Először az otthonodra kellett rátalálnom, és az internetet a szerelemre gondolva tervezték. Olyan sokat tudtam meg rólad, Beck, a Twitter-profilodról: Guinevere Beck @ANemIgaziBeck Soha nem volt egy kimondatlan gondolatom sem. Történeteket írok. Történeteket olvasok. Szóba állok idegenekkel. Nantucket4 a haverom, de New York a szajhám. Árulkodó bejegyzéseid a különféle online naplókon, amelyeken a blogjaid vannak (hacsak nem akarod esszéknek nevezni őket), alig leplezett naplóbejegyzéseid (hacsak nem akarod novelláknak nevezni őket) és a versek, amiket néha írogatsz, kikerekítettek. író vagy, Nantucketbcn születtél és nevelkedtél, viccelődsz a szigeti belterjességről ide te nem vagy belterjes), a vitorlázásról (halálra rémülsz a hajóktól) és az alkoholizmusról (a pia miatt veszítetted el az apádat, és rengeteget írsz is róla). A családod amilyen összetartó, olyan laza is. Nem tudod, hogy élj itt, ebben a városban, ahol senki sem ismer senkit, noha négy éved volt gyakorolni a Brown hallgatójaként. A várólistáról kerültél be, és még mindig meg vagy róla győződve, hogy valami hiba folytán. Szereted a polentát és a cseresznyés Lárabars szeletet. Nem fényképezel ételeket vagy koncerteket, de instagramozol (de tényleg csak régi dolgokat, a halott apád képeit, tengerparti napokat, amelyekre valószínűleg nem is emlékszel). Van egy bátyád, (ilyde. A szüleid tényleg seggfejek voltak a nevek tekintetében. Van egy húgod, Anya (igazi seggfejek, de nem affélék, amilyennek hittem őket). Az ingatlan-nyilvántartás szerint a házatok mindig is a családé volt. Parasztoktól származol, és imádod mondogatni, hogy ti nem Nantucketben „laktok”, hanem ott teremtett otthont a családod. Tele vagy figyelmeztetésekkel, mint egy felirat egy doboz cigarettán. Anya igazi szigetlakó, és sosem fog elköltözni onnan. Ő a kicsike, aki semmit sem akar jobban, mint a parton sétálgatni, meg az egyértelmű választóvonalat a nyár és a szezonális turistacsapdákra jellemző elnéptelenedés között. Anya teljesen kikészült az apátok miatt. írsz róla a novelláidban, kisfiút vagy öregedő vak asszonyt csinálsz belőle, sőt egyszer egy mókust is, de világos, hogy a húgodról van szó. Irigyled. Hogy lehet, hogy őt nem nyomasztja az ambíció súlya? Sajnálod. Hogy lehet, hogy nincs semmi ambíciója? Clyde a legidősebb, és ő viszi tovább a család taxis cégét a szigeten. Nős, két gyereke van, és ő a család mintaszerű feje. Ennyi legalábbis világos a helyi újságban szereplő képről: önkéntes tűzoltó, cserzett bőrű, tőről metszett amerikai férfi. Az apád a tipikus kisvárosi piás volt, nem állt tőle távol az ittas vezetés meg a nyilvános lerészegedés, amire a bátyád az ellenkezőjével felelt meg - józan, a végletekig józan. Ha te lettél volna az elsőszülött, lehet, hogy te 18

viszed tovább a családi vállalkozást. De te klasszikus középső voltál, jó tanuló, és egész életedben téged címkéztek a „reménységnek”, annak, aki majd elmegy. Az internet csodálatos dolog, és egy órával azután, hogy találkoztunk, posztoltál is egy tweetet: Sajtburger-szagot érzek. #AsarkiBisztróFelhizlal. És hadd mondjam el, hogy akkor egy pillanatra megijedtem. Talán nem vagyok különleges. Még csak meg sem említesz engem, a beszélgetésünket. Ráadásul: szóba állok idegenekkel, ez áll aTwitterprofilodban. Szóba állok idegenekkel. Ez meg mi a fasz, Beck? A gyerekek ne álljanak szóba idegenekkel, de te felnőtt vagy. Vagy neked semmit sem jelentett a beszélgetésünk? Én is csak egy idegen vagyok? A Twitter-profilod csak annak a finom közlése, hogy imádsz a figyelem középpontjában lenni és igénytelen vagy, és végighallgatsz bármilyen szerencsétlen flótást, aki rád köszön? Én semmit sem jelentettem neked? Meg sem említed a srácot a könyvesboltból? Bassza meg, gondoltam, talán tévedtem. Talán nem volt köztünk semmi. De aztán elkezdtelek kutatni, és semmiről sem szoktál írni, ami tényleg számít. Nem osztanál meg a kővetőiddel. Az online életed csak varietéműsor, úgyhogy ha bármi is, hát az, hogy nem vettél fel a stand-up műsorodra, azt jelenti, hogy vágysz utánam. Talán még jobban is, mint gondolom, hiszen a kezed ebben a pillanatban megint a puncid felé tart. A következő, amit az internet adott nekem, a címed volt. Bank Street 51. Szórakozol velem, baszd meg? Ez nem egy forgalmas belvárosi tömb, ahol nyüzsgő dolgozó méhek rajzanak ki-be az irodákba. Ez egy sikkes, álmos, nevetségesen biztonságos és drága West Village-i ingatlan. Nem lézenghetek csak úgy a ház körül, be kell illeszkednem a sznobok közé. Bevetem magam a turkálóba. Veszek egy öltönyt (üzletember és Avagy sofőr és/vagy kitartott pasi), munkásnadrágot és valami szerszámos övét (mesterember pihenőt tart) és egy francos melegítőt (seggfej, aki karban tartja drágalátos testét). Első látogatásomkor az öltönyt veszem fel, és nagyon tetszik errefelé, Beck. Szakasztott régi New York, azt várom, hogy Edith 19 Wharton sétáljon át kéz a kézben az úton Truman Capote-val, kezükben egy-egy görög kávés papírpohárral, úgy, mint fénykorukban, mintha formaiinban tartósították volna őket. Hercegnők laknak ebben az utcában, és valamikor régen Sid Vicious is itt halt meg, amikor a hercegnők még épp csak megfogantak, amikor Manhattan még menő volt. Az utca túloldalán állok, és az ablakaid nyitva állnak (függöny nincs), és nézem, ahogy instant zabkását öntesz egy Tupperware tálba. Te nem vagy hercegnő. A twittered megerősíti, hogy valamiféle lakássorsoláson nyertél: Öö, nem akarok úgy tűnni, mint @AnnaKendrick47, de imádlak titeket, ti fantasztikus kockafejek a @BrownBiasedNYC-nél, és alig várom, hogy beköltözhessek a Bank Streetre. Leülök a lépcsőre, és rákeresek a Google-ban. A Brownstone Biased Lottó esszéíró verseny a Brown Egyetem hallgatóinak, akiknek lakhatásra van szükségük New Yorkban a mesterképzés alatt. A lakás évek óta a Brown családé (bármit is jelentsen ez pontosan). Szépirodalmi mesterképzésen vagy, úgyhogy nem meglepő, hogy megnyertél egy sorsolást, ami valójában esszéíró verseny. Anna Kendrick pedig színésznő a Tökéletes hang című filmből, ami főiskolás lányokról szól, akik a

cappellaversenyeken vesznek részt. Magadat látod ebben a lányban, aminek pedig semmi értelme. Megnéztem azt a filmet. Az a lány sosem élne úgy, ahogy te. Emberek mennek el a magasföldszinti lakásod előtt, épphogy magasabban van a földszintnél, és meg sem állnak bebámulni, pedig ott vagy a kirakatban. A két ablakod tárva-nyitva, szerencséd, hogy ez nem valami forgalmas utca. Bizonyára ez magyarázza a privátszféra álságos érzetét. Másnap este visszatérek (ugyanabban az öltönyben, nem tudok mit csinálni), és te meztelenül mászkálsz a nyitott ablakok előtt. Meztelenül! Megint ott lófrálok szemközt a bejárat előtt, és észre sem veszel, senki sem vesz észre sem téged, sem engem, hát mindenki megvakult itt, baszd meg? Telnek a napok, és egyre idegesebb vagyok. Túl sokat parádézol, és ez nem biztonságos, elég egyetlen perverz, hogy kiszúrjon, és úgy 20 döntsön, bemegy és elkap. Pár nappal később a munkásruhámat veszem fel, és arról fantáziálok, hogy rácsokat szerelek az ablakodra, hogy megvédjem ezt a kirakatot, amit az otthonodnak hívsz. Biztonságosként gondolok erre a környékre, és az is, de halálos itt a csend. Akár megfojthatnék valami öreget az utca közepén, és senki sem jönne ki, hogy megállítson. Az öltönyömben jövök legközelebb (annyival jobb, mint a munkásszerelés), és Yankees sapkát húzok hozzá, amit egy másik turkálóban találtam (ekkora seggfej vagyok!), hogy elvegyüljek, csak ha véletlenül észrevennél, de nem veszel. Egy férfi, aki a házadban lakik, felkapaszkodik a rövidke lépcsőn (csak három lépcsőfok), ami a külső ajtóhoz vezet (nincs bezárva!), és az az ajtó olyan közel van a lakásodhoz. Ha akarna (és ki ne akarna), áthajolhatna a korláton, bezörgethetne a zsalun, és a nevedet kiálthatná. Jövök éjjel, jövök nappal, és akárhányszor erre járok, mindig nyitva állnak az ablakaid. Mintha sosem láttál volna esti híreket vagy horrorfilmet, én pedig ott ülök a barna téglás ház lépcsőin a picike, tiszta utca túloldalán, és úgy teszek, mintha a Szegény George-ot olvasnám Paula Foxtól, vagy mintha az üzletfeleimmel SMS-eznék (ha!), vagy mintha felhívnám a barátomat, aki késik, és fennhangon kiabálok rá, ne is számítson arra, hogy várok még húsz percet. (Ez a szomszédoknak szól, akik ott rejtőzhetnek valahol, gyanakodva a lépcsőn ülő férfira; rengeteg filmet láttam.) Ezzel a nyitott ajtós felfogásoddal lehetővé válik, hogy beléphessek a világodba. Jó szélben érzem a fagyasztott Lean Cuisine ételeid illatát, és hallom a Vampire Weekender, és ha ásítást tettetve felnézek, látom, ahogy mászkálsz, ásítasz, levegőt veszel. Mindig ilyen voltál? Kíváncsi vagyok, ilyen voltál-e Providenceben is, úgy parádéztál-e, mintha azt akarnád, hogy kifinomult szomszédaid megismerjenek meztelenül, félmeztelenül, tudják, mikróskaja-függő vagy, és gőzerővel maszturbálsz. Remélhetőleg nem, remélhetőleg van ebben logika, amit majd elmagyarázol nekem, ha eljön az ideje. És te meg a számítógéped, mintha emlékeztetned kellene rá képzeletbeli 21 közönségedet, Hogy író vagy, miközben jól tudjuk (tudom), mi vagy valójában: színpadi előadó, exhibicionista.

És mindeközben végig résen kell lennem. Egyik nap hátranyalom a hajam, másnap bozontosán viselem. Észrevétlennek kell maradnom azok között, akik senkit sem vesznek észre. Végül is, ha az átlagembernek mesélnek egy gyakran meztelen lányról, aki a nyitott ablakban flangál, meg a íülig szerelmes srácról, aki az utca túloldaláról diszkréten lesi, a legtöbben azt mondanák, én vagyok a bolond. Pedig te vagy a bolond. Csak azért nem neveznek bolondnak, mert a pun-cid olyasmi, amit mindezek az emberek meg akarnak ismerni, míg az én egész lényem iszonytató a szomszédaid számára. Egy hatszintes bérházban lakom Bed-Stuy-ban. Nem hagytam, hogy a mogyorós zsákomat kifossza az a szaros diákhitelbanda. Pult alól fizetnek, van egy tévém szobaantennával. Ezek az emberek egy háromméteres bottal sem piszkálnák meg a farkam. A te puncid viszont aranyból van. A szemközti lépcsőn üldögélve szürcsölöm a kávém, fogom az összecsavart Wall Street Journalomét, lélegzem, és téged nézlek. Sosem veszem fel a melegítőt, mert ki akarok öltözni neked. Beck. Két hét telik el, és egy idős dáma bújik elő a vackából. Felállók, el vagyok cseszve, de attól még úriember vagyok. -Jó napot, asszonyom! - köszönök rá, és felajánlom a segítségemet. A nő elfogadja. -

Ideje is, hogy maguk, fiatalemberek, megtanuljanak viselkedni - recsegi.

- Nem is érthetnénk jobban egyet - mondom, és a szedánja sofőrje kinyitja az ajtót. Felém biccent, tesók vagyunk. Az örökkévalóságig tudnám ezt csinálni, és visszaülök a lépcsőmre. Ezért szeretik az emberek a valóságshow-kat? A világod kész csoda nekem, látni, hol őgyelegsz (pamutbugyiban, amit nagy tételben rendelsz online a Victorias Secrettől; egyik nap láttalak, ahogy feltéped a csomagot), és hol nem alszol (azon a kanapén ülsz, és szart olvasol online). Arra kell gondolnom, talán azt a dögös srácot keresed a könyvesboltból, talán. Itt szoktál írni, olyan egyenesen ülsz 22 kontyba fogott hajjal, nyuszigyorsasággal gépelve, míg nem bírod tovább, és megragadod azt a limezöld párnát, és meglovagolod, mint egy állatot. Elereszted. Ez az, ahol alszol végül. A lakásod emellett pokolian kicsi. Igazad volt, amikor azt tweetelted: Egy cipösdobozban élek. Ami nem baj, mert nem szórok százasokat Manolo cipőkre. @BrownBiasedNYC #Lázadó A #BrownEgyetemi bögrém nagyobb, mint a lakásom. @BrownBiasedNYC Mngatlan #NYC Konyha nincs, csak némi terület, ahol úgy vannak összehányva a háztartási felszerelések, mint a Bed Bath & Beyondnál kiárusításkor. Utálsz itt lenni. Nagy házban nőttél fel, előkerttel és hátsó udvarral. Szereted a teret. Ezért hagyod nyitva az ablakaidat. Nem tudod, hogyan légy egyedül magaddal. És ha kizárod a világot, ott leszel. A szomszédaid elvannak, mint a gyerekek - nagy autók veszik fel őket óriási, közeli otthonukból és teszik le őket a nap végén -, míg te akkora helyen rohadsz, amit cselédnek szántak vagy egy

megrándult bokájú golden retrievernek. De nem hibáztatlak, amiért itt maradsz. Mi ketten osztoztunk a West Village szeretetében, és ha ideköltözhetnék, én is jönnék, még ha lassan meg is őrülnék a klausztrofóbiától. Jól döntöttél, Beck. Az anyád tévedett: Anya szerint „úrinő” nem lakik cipösdobozban. @BrownBiasedNYC ttanyailogika #nemúrinö Többet tweetelsz, mint írsz, és talán ezért szerzed a diplomádat a New Schoolon, nem pedig a Columbián. A Columbiára nem vettek fel: Az elutasítás olyan fogás, amit a legjobb, ha borítékban szolgálnakfel, mert legalább széttépheted vagy elégetheted. #nem vettekfela Columbiára áazéletmegy tovább És igazad is volt. Az élet ment tovább. Bár a New School nem olyan tekintélyes, a tanárok és a többi hallgató meglehetősen kedvelnek. Egy csomó workshopjuk online is elérhető. Az egész egyetemből sok minden elérhető online, ami újabb csapást jelent arra az 23 egyre irrelevánsabb elitista rendszerre, amit „egyetemnek” hívnak. Az írásod alakul, és ha kicsit kevesebb időt tökénél twitterezéssel meg a cicus gyötrésével... De őszintén szólva, Beck, ha a te bőrödben lennék, sosem vennék magamra ruhát. Szeretsz mindennek nevet adni, és kíváncsi vagyok, engem hogyan neveznél el. Versenyt kísérelsz meg indítani a Twitteren a lakásod elnevezésére: Ez milyen, hogy #Doboználiskisebbdoboz Vagy #TökéletesHangNézőSkatulya Vagy #]ógaszönyegszekrényamitlakásnaknéztek Vagy #Helyahonnankinézelazablakonésmeglátodasrácotakönyvesbol tbólésmosolyogszésintegetszés Egy taxis ráfekszik a dudára, mert valami frissen tusolt seggfej, aki egy napvilágot sosem látott Bret Easton Ellis-regényből mászott elő, körülnézés nélkül vág át az úton. Azt mondja, bocs, de nem gondolja komolyan, és végigsimít szőke haján. Túl sok haja van. És úgy sétál fel azon a lépcsőn, mintha az övé volna, mintha neki épült volna, és az ajtó kinyílik, még mielőtt odaérne, és te nyitsz neki ajtót, és most ott vagy, betessékeled és megcsókolod, mielőtt az ajtó lassan becsukódik, és most a kezed piciny kezed a hajába túr, és egyikőtöket sem látlak, míg a nappaliba nem értek, és ő leül a kanapéra te meg letéped magadról a trikódat és rámászol, és úgy vonaglasz, mint egy sztriptíztáncosnő, és ez az egész rossz, Beck. Letépi rólad a pamutbugyidat és elfenekel, és te vonyítasz, és én átmegyek az úton, és a házad ajtajának támaszko 24

Azt akarod, hogy elfenekeljelek, ugye? Igen, papa, azt akarom, hogy elfenekelj. ” A szádban van. Rád vakkant. Megüt. Egyszer-egyszer Truman Capote is arra jár, reagál, aztán félrenéz. Senki sem fogja hívni a rendőröket, mert senki sem akarja bevallani, hogy nézi. Ez a Bank Street, a kurva életbe. És most vele baszol, és visszatérek a saját térfelemre, ahonnan látom, hogy ő nem szeretkezik veled. Úgy markolod a haját - a túl sok haját -, mintha az megmenthetne téged meg a történeteidet. Jobbat érdemelsz, és nem igaz, hogy jólesik, ahogy markol téged azokkal a nagy, gyenge kezeivel, amik sosem dolgoztak, ahogy a seggedre csap, amikor végzett. Lepattansz róla és hozzábújsz, mire ő eltol magától, és hagyod, hogy rágyújtson a lakásodban, és a Brown bögrédbe hamuzik - nagyobb, mint a lakásod - és a Tökéletes hangot nézed, miközben cigarettázik, SMS-ezik, és eltol magától, amikor hozzábújsz. Szomorúnak tűnsz, s még az esőnek sincs ilyen piciny keze Kivéve neked meg nekem. Miért vagyok benne olyan biztos? Három hónapja, mielőtt még megismerkedtünk, ezt írtad a Twitterre: Nem lehetne őszintén bevallani, hogy mindannyian a #Hannah-ésnővéreiből ismerjük #eecummingst? Na jó. #nincstöbbkamu #vége-amegjátszásnak Látod, hogy már azelőtt is megszólítottál, hogy megismertél volna? Amikor elmegy, nincs nála a Reménytelen alakok Paula Foxtól. Szőke nőgyűlölő, a gallérját igazgatja, és kifújja a szőke haját a szeméből. Csak használt téged, és nem a barátod, és el kell mennem. Le kell zuhanyoznod.

Előtted ott volt Candace. Ő is makacs volt, úgyhogy türelmes leszek veled, ahogy vele is türelmes voltam. Nem fogom felhozni ellened, hogy azon a vaskos, öreg laptopodon a világ minden kibaszott dolgáról írsz, engem kivéve. Nem vagyok hülye, Beck. Tudom, hogy kell átkutatni egy merevlemezt, és tudom, hogy nem vagyok rajta, és tudom, hogy nincs semmid, ami akár csak hasonlítana egy naplóra. Egy lehetséges elmélet: a telefonod jegyzettömbjében írsz rólam. A remény megmarad. Akkor sem fogok eltántorodni tőled. Az biztos, hogy egyedülállóan buja vagy. Egy példa: falod az Alkalmi találkák rovatot a Craigslist hirdetési oldalon, a kedvenc posztjaidat egy gigantikus fájlba másolod a gépeden. Miért, Beck, miért? Szerencsére részt azért nem veszel „alkalmi találkákban . És azt hiszem, minden lány szeret gyűjteni valamit, legyenek azok káposztaleves-recep-tek vagy gyatrán megfogalmazott, nyelvtani hibáktól hemzsegő apuci fantáziái ások reménytelen magányosok tollából. Hé, attól még itt vagyok, én elfogadlak. És hát jól van. Szóval hagyod, hogy ez a szőke csúszómászó olyanokat tegyen veled, amiket ezekben a craigslistes hirdetésekben olvasol. De legalább vannak határok. Az a perverz nem a barátod, kiküldted az utcára, ahol a helye, mintha undorodnál tőle, mint ahogy undorodnod is kell. És elolvastam az 26 összes mostani e-mailedet is, úgyhogy ez már biztos: senkinek sem mondtad, hogy nálad járt, hogy benned járt. Nem jársz vele. Csak ez az, ami számít, és készen állok rá, hogy rád találjak, és rád is fogok találni, és ezt Candace-nak köszönhetem. Candace-t először a Glasslandsbcn láttam, Brooklynban. Egy bandában fuvolázott a bátyjával és a nővérével. Tetszene neked a zenéjük. Mártír volt a nevük, és azonnal meg akartam ismerkedni vele. Türelmes voltam. Végigkövettem őket Brooklynon és alsó Manhattanén. Jók voltak. Soha nem jutottak volna be a top negyvenbe, de olykor volt egy számuk, ami felbukkant valami nyavalyás tiniműsorban a CW csatornán, és olyankor a weboldaluk robbantott. Nem voltak leszerződve, mert semmiben sem tudtak megegyezni. Na, mindegy, szóval Candace volt a legcsinosabb, a csapat feje. A bátyja a tipikus, elcseszett, gennyláda dobos, a nővére pedig egyszerű és tehetséges. Nem rohanhatsz le egy lányt rögtön koncert után, pláne nem, ha a banda valami ambient techno electro szart játszik, és az a pszichopata, uralkodós bátyja (aki egyébként soha nem játszhatott volna zenekarban, ha a testvérei nincsenek) örökké ott nyomul. Egyedül kellett becserkésznem Candace-t, és még csak az sem lehetett, hogy véletlenül belebotlom, a „védelmező” bátyuskája miatt. És úgy voltam vele, hogy meghalok, ha nem szerezhetem meg, vagy legalább nem teszek egy lépést afelé, hogy megszerezzem. Úgyhogy rögtönöztem. Egy éjjel a Glasslands előtt, ahol az egész elkezdődött, a Stop it Records új asszisztenseként bemutatkoztam a Mártírnak. Azt mondtam nekik, hogy én vagyok a tehetségkutató. A bandák szeretik, ha becserkészik őket, úgyhogy pár percen belül már odabenn whiskyztem Candace-szel és az

idegesítő testvéreivel. A nővére elment, jó kislány volt. De a bátyja problémát jelentett. Nem csókolhattam meg Candace-t vagy kérhettem el a számát. - írj nekem e-mailt - mondta. - Kiszedhetném belőle a képet, és fel tehetném az Instagramra. Imádjuk, amikor a kiadók keresnek meg minket. 27 így hát azt tettem, amit Hannah bármelyik Elliotja tett volna. Megfigyelés alá vettem a Stop It Recordsot, ezt a szomorú kis kóce-rájt, és felfigyeltem erre a Peters nevű gyerekre, aki mindennap ott járt-kelt. Munka előtt és után bevetette magát egy sikátorba, ahol elszívott egy kis füvet. Nem is lehetett hibáztatni érte, amennyi szart magára vett azzal a melóval. Peters volt az asszisztense azoknak a szűk farmeres, lemezcéges pöcsöknek, akik a napszemüveget szemcsinek hívják, és édesítőt rendelnek meg extra parmiggiano-reggianót. Na, szóval egy napon letáboroztam a sikátorban egy dzsointtal, és tüzet kértem Peterstől. Könnyen összebarátkoztam vele, a totemoszlop alján lévők ki vannak éhezve más emberekre. Elmondtam neki mindent a dilemmámról Candace-szel, hogy azt mondtam neki, hogy a Stop It Recordsnál dolgozom, és az ő ötlete volt, hogy az ő e-mailjéről írjak neki ([email protected]), és tegyek úgy, mintha én lennék ő. Candace azonnal, kapkodva viszszaírt. És persze megadta nekem (asst 1-nek) a számát. Nem éreztem rosszul magam, amiért kihasználtam Peterst, végre legalább úgy érezte, hogy valami hatalomféle van a kezében. És néha játszani kell egy kicsit a tényekkel, hogy megszerezd a csajt. Elég romantikus vígjátékot láttam ahhoz, hogy tudjam, a magamfajta romantikus srácok mindig ilyen szitukba keverednek. Kate Hudson egész karrierjét csakis az tette lehetővé, hogy a szerelmesek olykor hazudnak arról, hogy hol dolgoznak. És Candace elhitte, hogy fejvadász vagyok. Mikor összejöttünk, egy hónapig vártam, mire elmondtam neki az igazat. Először őrjöngött (a lányok olykor őrjöngenek, még ha Matthew McConaughey is a srác), de aztán emlékeztettem a dolgok mélyén lévő komikus és romantikus igazságra: a világ igazságtalan. Ismerem a zenét. Okos vagyok. Úgy gondolom, a Mártír megérdemli, hogy felfedezzék és rajongjanak érte. Ha valami bölcsészszakra járok, és retró zoknit hordok, és beveszem, hogy a bölcsészdiplomától az ember keresett munkaerő és intelligens lesz, akkor kaphattam volna fizetés nélküli gyakornoki posztot valami szaros lemezkiadónál, amivel később valami szar I munkát szerzek. Ám történetesen én nem veszem be ezt az ósdi maszlagot. A magam ura vagyok. Elsőre megértette, de a bátyja már más tészta volt, ez volt az egyik oka, hogy végül nem működött a dolog Candace-szel. A jó hír, hogy nem bánok semmit. A Candace körüli zűrök mind erre a pillanatra készítettek fel. Be kellett jutnom hozzád, Beck. És tudtam, mit kell tennem. Felhívtam a gázosokat, és szivárgást jelentettem be, amikor tudtam, hogy táncórán leszel, és az óra után mindig elmész kávézni egy barátnőddel a csoportból, ez az egyetlen időpont, amikor garantáltan távol vagy a számítógépedtől. A szemközti lépcsőmön vártam, hogy megjöjjön a gázos. Amikor megérkezett, azt mondtam, hogy a barátod vagyok, és hogy te küldtél, hogy segítsek.

Törvény írja elő, hogy minden gázszivárgást meg kell vizsgálni, a srácok törvénye pedig azt diktálja, hogy egy magamfajta srác, aki kimaradt a középiskolából, tud bánni a gáztársaságnak dolgozó srácokkal. Mit mondhatnék? Tudtam, hogy beveszi, hogy a barátod vagyok, és beenged. És tudtam, hogy még ha azt is hiszi, hogy egy hazudozó bolond vagyok, akkor is beenged. Olyan nincs, hogy kihívod a gázosokat, aztán meg eltűnsz, Beck. De komolyan. Elmegy, és az első dolgom az, hogy fogom a laptopodat, leülök a kanapédra, és megszagolom a zöld párnádat, és vizet iszom a Brown bögrédből. Elmostam, mert ott volt az alján még az ő hamuja (te nem tudsz rendesen elmosogatni). Elolvasom egy novelládat, a címe Mire gondolt Wylie, amikor megvette a Kidjdt. Egy öreg kaliforniai főszerről szól, aki vesz egy szar import kocsit, és úgy érzi, ezzel az utolsó nyomát is eltörölte cowboyéletének. A csavar az, hogy nem is volt igazi cowboy. Csak westernfilmekben játszott cowboyokat. De már nem készülnek westernek, és Wylie-nak nem sikerült megszoknia. Sosem volt kocsija, mert a legtöbb napját egy kávézóban tölti, ahol magafajta fickók üldögélnek a régi szép napokat idézgetve. Ám nemrég betiltották a dohányzást - dőlt betűkkel írod, hogy betiltották, ami aranyos -, úgyhogy most nem maradt 29 törzshely a brancsnak, ahol cigarettázhatnának és sztorizgathatná-nak. A történetnek az a vége, hogy Wylie a Kiájában ül, és nem emlékszik, hogyan kell beindítani. Ott fogja a kulcsát, ami miniatűr számítógép, és ráébred, hogy azt sem tudja, hová menjen, úgyhogy vesz egy elektromos cigarettát, visszamegy a kávézóba, és ott ül egyedül az elektromos cigijét szívva. Én nem vagyok valami zseniális egyetemista a csoportodból (komolyan, Beck, ők nem értenek sem téged, sem a történeteidet), de te az után sóvárogsz, ami elmúlt. Egy halott lánya vagy, de istenigazából. Érted Paula Foxot, és arra törekszel, hogy felfogj mindent a régi nyugatból, ami a New York-i — még ha ideiglenes — letelepedésedet is önpusztító lépéssé teszi. Együtt érző vagy, az öreg cow-boyokról a lakásodon lévő fotóalbumok miatt írtál; mennyi hely, ahová már nem mehetsz el, mert többé nem létezik. Romantikus vagy, egy drogdílerek és rágógumipapír nélküli Coney Islandet keresel meg egy ártatlan Kaliforniát, ahol igazi és álcowboyok sztorizgatnak egymással a bádog kávésbögréik fölött, amit yöe-nak neveznek. Olyan helyekre akarsz menni, ahová nem lehet. A fürdőszobádban, ha becsukod az ajtót és leülsz a vécére, Einstein képe mered rád. Szeretsz a szemébe nézni, miközben a beleiddel küszködsz. (És hidd el nekem, Beck, ha majd összejövünk, a gyomorproblémáidnak vége lesz, mert nem hagyom, hogy fagyasztott szarokon meg „levesnek” címkézett, dobozolt sós vízen élj.) Azért szereted Einsteint, mert meglátta, amit senki más nem. És nem is író. Nem volt, nem is lesz vetélytárs. Bekapcsolom a tévét: a Tökéletes hangot, nézed legtöbbet, ami most, hogy a Facebookodon látom a főiskolai életedet, értelmet is nyer. Sosem énekeltél kórusban vagy találtál rá a szenvedélyre vagy az igaz szerelemre. Te meg a legjobb barátnőid, Chana és Lynn, rengetegszer rúgtok be. Van egy harmadik lány is, nagyon magas és nagyon vékony. Eltörpültök mellette a kis barátnőiddel. Ez a kívülálló barátnő egyetlen képen sincs megjelölve, és muszáj, hogy legyen valami benne, ami ezt ellensúlyozza, mert nagyon büszkének

30 látszol a barátságára, ami gyerekkorod óta tart. A jelöletlen lány minden egyes fotón boldogtalannak tűnik. Mosolytalan mosolya kísérteni fog, és ideje, hogy továbbálljak. Két sráccal jártál. Charlie úgy néz ki, mintha örökösen egy Dave Matthews-koncertből próbálna magához térni. Amikor vele voltál, a fíivön üldögéltetek, és partidrogokat szedtetek. Megmenekültél attól a narkótól zápult agyú fajankótól, és egyenesen egy Hesher nevű, elkényeztetett punk vézna karjába hullottál. Megjegyzem, ismerem Heshert, nem személyesen, de képregényszerző, és a boltban áruljuk a könyveit. Legalábbis most még, de a következő műszakom alatt nyilván az lesz az első dolgom, hogy eltemessem Hesher könyveit a pincében. Jártál Párizsban és Rómában, én meg még a megyéből sem tettem ki a lábam, te viszont nem találtad meg, amit Hesherben vagy Párizsban vagy Charlie-ban vagy Rómában vagy a főiskolán kerestél. Hesherért hagytad el Charlie-t. És hideg voltál. Charlie sosem hevert ki téged. A képein a mai napig egyfolytában részegnek néz ki. Heshert imádtad, ő pedig sosem viszonozta, legalábbis a Facebookon nem. Rengeteg posztban dicséred, és ő soha nem válaszol. Aztán egy nap szingli lettél, és a barátnőid úgy lájkolták az állapotodat, hogy kétség sem lehet afelől, te voltál az, akit otthagytak. Véget ért a Tökéletes hang, bemegyek a hálószobádba, és a bevetetlen ágyadon vagyok, és hallom, ahogy valaki kulcsot dug e gy zárba, és az agyamban kitör a villámháború, ahogy ma a háziúr nyavalygott a gázosnak: ,A legkisebb lakás az épületben, a legkisebb kurva kulcslyuk, mindig És hallom, hogy te dugod a kulcsod a kulcslyukadba, és kinyílik az ajtó, és kicsi a lakás, és te bent vagy. Igazad van, Beck. Ez egy kibaszott cipősdoboz. •

Sosem járok Greenpointba, ahol savanyúság levével szokás kísérni a whiskyt, de érted megteszem, Beck. Csakúgy, mint ahogy érted fájdítottam meg a hátam, amikor kizuhantam az ablakodból, nehogy megláss, amikor látni akartalak, amikor meg akartalak ismerni. És utálom, hogy most itt megláthatnál, és azt hihetnéd, valami faszfej vagyok, aki túlértékeli a Vice5 kulturális értékét, és megiszik bármit, amiről az a kurva Vice azt mondja, igya meg. Én nem jártam főiskolára, Beck, úgyhogy nem is fecsérlem arra a felnőttkoromat, hogy a főiskolai időket próbáljam visszahozni. Én nem vagyok valami puhány pöcs, akinek soha nem volt mer-sze élni az életet úgy, ahogy van. Én az életért élek, és rendelnék még egy vodka-szódát, de ehhez beszélnem kellene a Bukowski pólós csapossal, és megint megkérdezné, hogy milyen ásványvízzel kérem. Rossz kedvem van, és te odafenn olvasol sárga harisnyában, lyukak vannak rajta, és túlságosan is igyekszel. Nem vagy Malac a pácban, de én sem nézek ki valami tökösen. Ki kellett másznom az ablakodon, és nem estem magasról, de az esés az esés, és szúr a hátam, és ha még egyszer meghallom azt a szót, hogy Pickleback koktél, káromkodni fogok. A legjobb barátnőid a szomszédos asztalnál ülnek, hangosak és illojá-lisak, igazi F-metrós típusok, csizmában meg azzal a túlfodrászolt hajjal, ami szép csendben sérteget minden jersey-i lányt, aki direkt csinálja ezt a baromságot. Ti hárman együtt jártatok a Brownra, és most együtt vagytok New Yorkban, és mindannyian utáljátok a Csajokat, és szakadatlanul panaszkodtok rá, pedig nem pont ezt igyekeztek művelni ti is az életetekkel? Brooklyn, fiúk és Pickleback koktélok? A többi idézőjeles íróval üldögélsz, ami miatt a barátnőidnek alkalmuk lesz rólad tárgyalni, és sajnos

igazuk van: sokkal többet fektetsz abba, hogy író legyél - bókok begyűjtésébe és whiskyzésbe -, mint az írásba. De szerencsére tévednek: ebben a helyiségben mindenki túlságosan tele van savanyúságlével ahhoz, hogy felfogja a cowboyos sztoridat. A barátnőid irigyek. Chana a nagy kritikus, Adam Levine női verziója gombszemekkel és alaptalan önbizalommal. - Magyarázd csak el nekem még egyszer, hogy mi a faszra jó ez a rohadt mesterképzés, ha az ember nem Lena Dunham? -Azt hiszem, talán elmehetsz tanítani - feleli Lynn, és Lynn halott belül, egy tetem. Módszeresen, klinikusán instagramozik, mintha védekezéshez gyűjtene bizonyítékot, mintha az egész életét annak szentelné, hogy igazolja, van élete. Hangosan gúnyolja a felolvasásodat a Luluban, miközben arról tweetel, mennyire kész van attól, hogy ott van egy #felolvasásonaLuluban, és én mondom neked, Beck, elkáromkodom magam. Megint Lynn: - Szerinted ez olyan, mint egy kiállításmegnyitó, ahova egyszer elmész, és oké, vagy inkább... minden hetes dolog lesz? - Szerinted minden alkalommal felhúzok egy kibaszott kifutót, amikor befejezek egy tervet? — bukik ki Chanából. — Nem. Dolgozom rajta, és egészen addig dolgozom, amíg össze nem jön egy kollekció. És aztán megint csak dolgozom rajta. 33 -

Peach is jön?

-

Ne fesd az ördögöt a falra!

Lehet, hogy a mosolytalan, magas lányról beszélnek, de nerr. mintha megkérdezhetném őket. -

Bocs - sóhajt Lynn a kiállításmegnyitókon legalább van ingyen bor.

-

A kiállításmegnyitókon legalább művészet van. Már bocsánat, de egy kibaszott cowboy?

Lynn vállat von, és csak folytatják, mint egy géppuska, ami soha nem áll le, ami nem tud leállni. -

És a jelmezéről beszélhetünk t -Túlságosan erőlködik. Elég szánalmas.

-

Mi a fasz akar lenni az a harisnya?

Lynn sóhajt és tweetel egyet, és sóhajt, és a géppuskatűz az utolsó körre begyorsul. -

Nem csoda, hogy nem vették fel a Columbiára - durrant egyet Chana.

-

Én úgy érzem, ez az egész Benji miatt van — feleli Lynn. -Sajnálom Becket.

Benji? -Hát, ez a vége, ha valaki egy szociopata partiarcba zúg bele. Csak azt hallom, hogy belezúg, és te szereted őt, és hazudsz nekik, a laptopodnak, magadnak, és azt hiszed, nem tudják, és dehogynem tudják, és jaj, ne. Benji. Ne! Összeszedettnek kell maradnom, jelen lennem, és Lynn felsóhajt. -

Gonosz vagy.

- Realista vagyok — pöfög Chana. — Benji egy sznob kis pöcs. Nem csinál semmi mást, mint túlárazott drogokkal cseszi szét az agyát, és kamu bizniszeket indít. -

Milyen szakra járt? - tudakolja Lynn.

- Kit érdekel?! - csattan fel Chana, engem igen, és többet akarok tudni, és sírni akarok, és nem akarom, hogy bárkibe is belezúgj, engem kivéve. 34 -

Nos, attól még szeretném, ha rendesebb lenne vele - mondja Lynn.

Chana forgatja a szemét, és jégkockát rágcsál, és ellenkezik. -Tudod, hogy mi van? Beck el van telve magával. Benji is magával. Egyiküket sem sajnálom. Beck azzal ráncigáit minket ide, hogy azt játssza, író, Benji pedig azzal kábítja a világot, hogy úgy tesz, mintha valami rohadt kézműves lenne. Mekkora vicc! Mindketten csak önmagukat imádják. Nem valami végletekig érzékeny, megkínzott lelkekről beszélünk, akik verseket irkáinak az egész ürességéről, meg minden. Lynn unja, ahogy én is. Megpróbálja Chanát eltéríteni a kitörésétől. -

Olyan kövérnek érzem magam.

Chana felmordul. A lányok gonoszak. - Érted, mi az az egész szarság az ásványvizes cégével? — kérdezi. - Brooklyntól kedvem lenne LA-be költözni, venni egy rekesz Red Bulit, és Mariah Carey-re bulizni. -

Ezt ki kéne írnod a Twitterre - válaszolja Lynn. - De nem rosszindulatúan.

A többi írót ölelgeted, és ezek szerint ide fogsz jönni, és Lynn hajthatatlanul kedves. Bazsalyog. -

Én akkor is sajnálom.

Chana felhorkan. -

Én csak a cowboyokat sajnálom. Jobbat érdemelnek.

Az asztal felé andalogsz, vagyis abba kell hagyniuk a rólad folyó beszélgetést, és úgy örülök, amikor végre odaérsz, és megöleled kétszínű barátnőidet. Tapsikolnak, és hamis dicséreteket zengnek, és te úgy nyakalod a whiskydet, mintha a Pulitzer-díjig tudnád inni magad. - Kérem, hölgyeim - szólalsz meg, és spiccesebb vagy, mint eddig láttam. - Az ember lánya csak egy határig bírja a bókokat meg a koktélt. Chana a karodra teszi a kezét. 35 -

Nos, attól még szeretném, ha rendesebb lenne vele - mondja Lynn.

Chana forgatja a szemét, és jégkockát rágcsál, és ellenkezik. -Tudod, hogy mi van? Beck el van telve magával. Benji is magával. Egyiküket sem sajnálom. Beck azzal ráncigáit minket ide, hogy azt játssza, író, Benji pedig azzal kábítja a világot, hogy úgy tesz, mintha valami rohadt kézműves lenne. Mekkora vicc! Mindketten csak önmagukat imádják. Nem valami végletekig érzékeny, megkínzott lelkekről beszélünk, akik verseket irkáinak az egész ürességéről, meg minden. Lynn unja, ahogy én is. Megpróbálja Chanát eltéríteni a kitörésétől. -

Olyan kövérnek érzem magam.

Chana felmordul. A lányok gonoszak. - Érted, mi az az egész szarság az ásványvizes cégével? - kérdezi. - Brooklyntól kedvem lenne LAbe költözni, venni egy rekesz Red Bulit, és Mariah Carey-re bulizni. -

Ezt ki kéne írnod a Twitterre - válaszolja Lynn. - De nem rosszindulatúan.

A többi írót ölelgeted, és ezek szerint ide fogsz jönni, és Lynn hajthatatlanul kedves. Bazsalyog. -

Én akkor is sajnálom.

Chana felhorkan. -

Én csak a cowboyokat sajnálom. Jobbat érdemelnek.

Az asztal felé andalogsz, vagyis abba kell hagyniuk a rólad folyó beszélgetést, és úgy örülök, amikor végre odaérsz, és megöleled kétszínű barátnőidet. Tapsikolnak, és hamis dicséreteket zengnek, és te úgy nyakalod a whiskydet, mintha a Pulitzer-díjig tudnád inni magad.

- Kérem, hölgyeim - szólalsz meg, és spiccesebb vagy, mint eddig láttam. - Az ember lánya csak egy határig bírja a bókokat meg a koktélt. Chana a karodra teszi a kezét. 35 -

Édesem, talán nem kérsz több koktélt?

Elhúzod a karodat. Ez a te gyermekágyad. Megszültél egy novellát, és most mi legyen? -

Kösz, semmi baj.

Lynn int a pincérnőnek. -

Kaphatnánk három Picklebacket? Ennek a lánynak szüksége van némi folyékony bátorságra.

-

Nincs szükségem bátorságra, Lynn. Csak felmentem, és felolvastam egy kibaszott novellát.

Chana megcsókolja a homlokodat. -

És a szart is kiolvastad abból a kibaszott novellából.

Nem veszed be, eltolod magadtól. -

Basszátok meg mind a ketten!

Jó, hogy ezt az oldaladat is látom, a komisz részeget. Jó, ha az ember minden oldalát megismeri annak, akibe beleszeret, és most kissé kevésbé utálom a barátnőidet. Összepillantanak, te pedig a pult felé sandítasz. -

Benji már el is ment?

-

Szivecském, hát úgy volt, hogy eljön?

Úgy sóhajtasz, mintha elölről kellene kezdened, mintha már fogytán lenne a türelmed, és felveszed a repedt telefonodat. Lynn megragadja. -

Beck, ne!

-

Add ide a telefonomat!

-

Beck — szól közbe Chana. — Meghívtad, és nem jelent meg. Hagyd az egészet. Hagyd békén!

-Ti utáljátok Benjit, srácok - feleled. - Mi van akkor, ha megsértődött? Lynn félrenéz, Chana pedig felhorkan.

-

Mi van akkor, ha... egy seggfej?

Egyértelmű, hogy Lynn az életben nem akar többet beszélni erről. A három lány közül ő az, aki egy napon majd végül elhagyja New Yorkot egy kisebb, kezelhetőbb város kedvéért, ahol nincsenek 36 felolvasások, ahol a lányok bort isznak, és szombat este Maroon 5 szól a zenegépből. Ugyanolyan élvezettel fotózza majd a leendő, elkerülhetetlen kisbabáit, mint a kupicákat, az üres serlegeket meg a cipőit. Chana viszont egy életre szól, harmadik kerekünk lesz a hosszú úton. -

Beck, figyelj ide, rám. Benji egy seggfej. Oké?

IGEN, akarom sikítani, de ülve maradok. Nyugton. Benji. - Figyelj, Beck - litániázik tovább Chana. - Egyes srácok seggfejek, és ezt el kell fogadnod. A világ minden könyvét összevásárolhatod neki, attól még Benji marad. Soha nem lesz Benjamin vagy ne adj’ isten Ben, mert nem is kell neki, mert örök óriáscsecsemő, oké? Elmehet a picsába az ásványvizével együtt, meg a hülye, seggfej neve is. De most komolyan, Benji? Ez komoly? És ahogy kimondja! Mintha ázsiai lenne, vagy francia. Ben Dzsííí. Menjen a picsába! Lynn felsóhajt. -

Ebbe még sohasem gondoltam így bele. Benji. Ben Dzsí. Dzsí Ben.

Egy kis nevetés támad, én pedig megtudok egy-két dolgot Benjiről. Nem tetszik, de el kell fogadnom. Benji valóságos, én pedig kérek még egy vodka-szódát. Benji. Karba fonod a kezed, és a pincérnő visszatér a koktéljaitokkal, és a hangulat megváltozott. -

Szóval, gyerekek, tényleg tetszett a novellám?

Lynn nagyon gyors. -

Nem is tudtam, hogy ilyen sokat tudsz a cowboyokról.

- Nem is - feleled, sötétben vagy, és felemeled a poharad, és ledöntöd, és a lányok megint összenéznek. -

Soha többet nem kéne szóba állnod azzal a pöccsel - mondja Chana.

-

Oké - helyeselsz.

Lynn felemeli a poharát. Chana felemeli a poharát. Te az üres poharadat emeled fel.

37 Chana pohárköszöntőt mond: - Arra, hogy soha többé nem állsz szóba azzal a faszfejjel, a szaros ásványvizével meg a kibaszott frizurájával és azzal az el nem jövős valagával! Mind koccintotok, de azoknak a lányoknak van mit inniuk, a te poharad meg kiürült. Kimegyek, hogy tudjam, mikor indulsz. Valami seggfej jelenik meg, és elkezd hányni. Savanyúságlevet, esküszöm.

Hárman várakozunk hajnali 2.45-kor a Greenport Avenue metró-állomásán, és úgy bekötném a cipőfűződet. Ki van oldódva. És túl részeg vagy hozzá, hogy ilyen közel állj a sínekhez. A hátadat a zöld oszlopnak veted, a lábad kinyújtva, hogy a lábfejed a sárga figyelmeztető zónába ér, a vágány szélére. Négy oldala van az oszlopnak, de neked a sínek felőlire kell állnod. Miért? Itt vagyok neked, hogy védelmezzelek, és az egyetlen lélek ebben a pokoli lyukban egy hajléktalan pasas, és ő másik bolygón él, egy pádon énekel: - Mozdony.; mozdony, a kilences a New York-i vonalon, ha a vonatom kisiklik, szedd csak fel, szedd csak fel, szedd csak fel... Ezt a részt énekli újra meg újra, hangosan, te a telefonodba temetkezel, és nem tudsz egyszerre pötyögni meg állni meg ezt a zenei orvtámadást hallgatni. Gyakran megcsúszol - régi a cipőd, lekopott a talpa —, én meg gyakran összerezzenek, és kezd elegem lenni. Nem tartozunk ebbe a mocsokba,

üres sörösdobozok, csomagolópapírok aknamezeje, holmiké, amelyek senkinek sem kellenek, még a nótázó hajléktalannak sem. A srácok, akikkel lógsz, annak élnek, hogy a G-vonalon járjanak, mintha ez bizonyítaná, hogy a földön járnak, „valóságosak”, de amit a barátaid nem fognak 39 fel, az az, hogy ez a vonal jobban megvolt nélkülük meg a Miller Life sörösdobozaik meg a savanyúságszagú okádékuk nélkül. Megcsúszik a lábad. Megint.

Elejted a telefonod, a sárga zónában landol, és még szerencse, hogy nem a sínekre esett, libabőrös leszek, és legszívesebben karon ragadnálak, és odakísérnélek az oszlop túloldalára. Túl közel vagy a sínekhez, Beck, és szerencséd, hogy itt vagyok, mert ha beesnél, vagy valami betegagyú végig követett volna, valami züllött erőszaktevő, képtelen lennél bármire is. Túl részeg vagy. Túl hosszú a picike tornacipőd fűzője, túlságosan lelóg, és a támadó a földre teperne, vagy az oszlopnak nyomna, letépné azt az amúgy is tépett harisnyát, lerántaná a Victorias Secret-féle pamutbugyit, és zsíros mancsával befogná a rózsaszín szádat, és semmit sem tehetnél, és az életed sosem lenne a régi. Félelemben élnél a metróktól, visszarohannál Nantucketbe, kerülnéd a Craigslist Alkalmi találkák rovatát, és egy-két éven át havi rendszerességgel vizsgáltatnád ki magad, nincs-e nemi betegséged. A hajléktalan főszer közben nem hagyja abba a mozdony-mozdonyt, már kétszer vizelt, és még csak fel sem kelt hozzá. A húgyá-ban üldögél, és ha valami betegagyú követett volna, hogy befejezze, amit elkezdtél azzal a szakadt harisnyáddal, ez a fickó akkor is csak tovább dalolna, és hugyozna és hugyozna és dalolna. Megcsúszol. Megint. És összehúzod a szemed a hajléktalan felé, és mordulsz egyet, de ő másik bolygón él, Beck. És nem ő tehet róla, hogy odavagy. Említettem már, milyen szerencséd, hogy itt vagyok neked? Az ám. Bed-Stuyból származom, józan vagyok, összeszedett, nagyon is tudatában a hollétemnek meg a tiédnek is. Védelmező. És az egészben az a hülyeség, hogy ha valaki most látná hármunkat, hát, a legtöbben azt hinnék, én vagyok a dilinyós, csak mert követtelek ide. És ez a baj ezzel a világgal, a nőkkel. Látod Elliotot a Hannah-ban, ahogy megrendezi, hogy a sógornője közelében lehessen, és ezt romantikusnak nevezed, de ha 40 tudnád, min mentem keresztül, hogy bejussak az otthonodba, hogy tönkretettem a hátamat, csak hogy kívül-belül megismerhesselek, elítélnél érte. A világ már nem szeret szeretni, és jól tudom, mit művelsz azzal a telefonnal. Benjivel akarsz beszélni, az ásványvizes, túl sok hajú, távol maradó

rohadékkal, akivel egyáltalán nem alkalmi - legalábbis neked nem - találkákba bonyolódsz. Keresed. Akarod. De ez el fog múlni. És a probléma egy része az a telefon. Van azon a kurva telefonon egy funkció, ami lehetővé teszi, hogy megtudd, mikor nyitják meg, vagy épp nem az SMS-eidet. És Benji kurvára nem vesz róluk tudomást. Nagyobb szenvedéllyel igyekszik lerázni, mint benned lenni, és ez kell neked? Elég abból a telefonból, Beck! Csak kicsinál, elveszi a hangod, és megnyomorítja az ujjaidat. Picsába azzal a telefonnal! Legszívesebben bedobnám a sínek közé, és lefognálak, míg át nem gázol rajta a metró. Oka van annak, hogy megrepedt, és annak is oka van, hogy aznap a könyvesboltban a kosaradban hagytad. A szíved mélyén te is tudod, hogy jobban meglennél nélküle. Semmi jó nem származik abból a telefonból. Nem érted? De érted. Különben jól bánnál azzal a telefonnal. Már azelőtt tokba raktad volna, hogy megrepedt. Nem piszmognál itt vele, és nem hagynád, hogy diktáljon neked. Tényleg azt kívánom, bár rádobnád a sínekre, kikapcsolnád, elfordítanád a fejed, végigmérnél, és megszólalnál: „Nem ismerlek valahonnan?” És hülyéskednénk, és beszélgetnénk, és az lenne a dalunk, hogy „mozdony, mozdony, a kilences a New York-i vonalon, ha a vonatom kisiklik... ” - Nem hagyná abba az éneklést? - morgod, de a pasas még csak nem is hallja a saját hangjától és a hugyozástól és a hugyozástól és az énekléstől, és túl gyorsan kapod félre a fejed, és a fenébe is, nem kéne hátradőlnöd, de mégis hátradőlsz. Olyan gyorsan történik. Kinyújtod a karod, de a tested megtántorodik. Elejted a telefonod, utána vetődsz, hogy elkapd, és közben félrelépsz - Áááá! - és 41 megcsúszol, és megbotlasz abban az átkozott cipőfűzőben, és kiterülsz, de valahogy rosszul érsz földet, és legurulsz a sárga veszélyzónából, be az igazi veszélyzónába. Sikoltasz. Ez a leggyorsabb és leglassabb esés, amit életemben láttam, és már csak egy hang vagy lentről, a sínekről, egy visítás, és az ének nem hallgat el, „mozdony, mozdony; a kilences", és rossz aláfestés ahhoz, amit most kell tennem a fájós hátammal, meg minden. Átrohanok a peronon, és lenézek rád. -

SEGÍTSÉG!

-

Minden rendben, itt vagyok. Add a kezed!

De megint csak sikítasz, és úgy nézel ki, mint az a lány a kútban, A bárányok hallgatnak-ban, és nem kéne így paráznod, mert itt vagyok, nyújtom a kezem, fel akarlak húzni. Reszketve nézel végig az alagúton, és megtelik a fejed rettegéssel, mikor csak meg kellene fognod a kezem. -

Úristen, úristen, meg is halhatok!

— Ne nézz arra, csak rám nézz!

-

Meg fogok halni!

Lépsz egyet, és semmit sem tudsz a vasutakról. -

Maradj nyugton, odalenn azok a szarok meg is rázhatnak.

— Micsoda?! - És vacog a fogad, és sikítasz. — Nem fogsz meghalni. Fogd meg a kezem! - Megőrülök tőle - mondod, és befogod a füled, mert nem akarod még egyszer azt hallani, hogy „ha a vonatom kisiklik”. — Ez az ének, emiatt estem le. — Segíteni próbálok — erősködöm, és felpattan a szemed. Végignézel az alagúton, aztán fel, egyenesen a szemembe. -

Hallom a metrót.

— Nem, azt éreznéd. Add ide a kezed! — Meg fogok halni - esel kétségbe. — Fogd a kezem! A hajléktalan csávó dudorászik, mintha csak valami apró kellemetlenséget jelentenénk, amit ki kell küszöbölnie, „szedd csak fel, szedd csak fel, szedd csak fel”, és befogod a füled, és sikítasz. Kezdek türelmetlen lenni, és idővel tényleg jönni fog egy szerelvény ezen a vágányon, és miért nehezíted meg ennyire az egészet? -

Meg akarsz halni? Mert ha odalenn maradsz, el fognak gázolni. Foed a kezem!

Felnézel, és most egy olyan részedet látom, ami új nekem, egy olyan reszedet, ami tényleg meg akar halni, és nem hiszem, hogy valaha is igazan szerettek volna, nem mondasz semmit, és én se mondok semmit, és mindketten tudjuk, hogy próbára teszel, hogy próbára teszed a világot. Nem léptél le a színpadról ma éjjel, míg az utolsó ember is meg nem szűnt tapsolni, és nem kötötted meg a cipőfűződet, és az egész világot okoltad, amikor leestél. Szeddfel, szedd feli Mozdony, mozdony, a kilences Bólintok. -

Na, jó. - Mindkét karomat lenyújtom, felfelé fordított tenyérrel. - Gvere! Foglak.

. u Küzdeni akarsz. Nem könnyű téged megmenteni, de türelmes vagyok, és amikor készen állsz, a vállam

köré fonod a karod, és engeded. hogy kimentselek. Kibomlott cipőstül, mindenestül felhúzlak a peronra, a sárga veszélyzónába, és átgördítelek a piszkosszürke, veszélvmentes betonra, remegsz, és a mellkasodhoz húzod a térded, ahogy hátratepersz a zöld oszlop belső oldalához, ahol biztonságban ülhetsz, várhatsz. Még most sem kötöd be a cipődet, és a fogad jobban vacog, mint valaha, miközben odarohanok hozzád, és a mihaszna, lapos, nem is sportos tornacipődre mutatok. -

Szabad? - kérdezem, és te bólintasz.

Jó szorosra húzom a fűzőt, és dupla csomót kötök rá, ahogy az unokatestvérem tanította vagy száz éve. Amikor meghalljuk a metrót, abbahagyod a fogvacogtatást, és már nem tűnsz olyan riadt nak. Nem kell mondanom neked, hogy megmentettem az életedet. A szemeden és a szurtos, fénylő bőrödön látom, hogy tudod. Nem szállónk fel, amikor kinyílik az ajtó. Ez alap.

A taxisofőr először vonakodott. Azt hiszem, én is azt csináltam volna. Őrültnek nézünk ki a halál közelségétől, meg minden. Te kibaszott mocskos vagy. Én meg olyan tiszta, hogy az már zavarba ejtő, stricitiszta a te kurvamocskosságod mellett. Igazi pár vagyunk. - De az a helyzet... - mondod, századszorra is végigvéve a közelmúlt eseményeit, magad alá húzott lábbal, a karoddal hadonászva. - Az a helyzet, hogy a végén már nem éltem volna túl, ha az a pasi tovább énekel. Vagyis tudom, hogy őrültnek néztem ki. -

Totál.

- De rossz éjszakám volt, és egy ponton meg kell húzni a határt, tudod? Ki kell mondanod, hogy ezt nem viselem el tovább. Inkább meghalok, mint hogy egy olyan világban éljek, ahol ez a pasi nem hagyja abba az éneklést, és tovább szennyezi közös környezetünket. Felsóhajtasz, és imádlak, amiért ebből az egészből valami sztrájk-félét igyekszel fabrikálni a nyugalom ellen, és micsoda móka veled játszani. -

Azért elég részeg voltál.

-

Nos, szerintem józanon is ugyanezt csináltam volna.

-

És mi lett volna, ha a Roger Miller-féle verziót énekli?

44 Nevetsz, és nem tudod, ki az a Roger Miller, de a legtöbben a generációnkból nem tudják, elkeskenyedik a szemed, és megsimogatod az állad, és megint kezded, már negyedszer. Igen, számolom. -

Na, jó, nem dolgoztál egyszer kompon nyári munkán?

- Nem - felelem. Meg vagy róla győződve, hogy ismersz valahonnan. Mondtad már, hogy a főiskoláról, az egyetemről, egy williamsburgi bárból, most meg egy kompról. -

Pedig esküszöm, hogy ismerlek. Tudom, hogy ismerlek valahonnan.

Vállat vonok, és vizslatsz, és olyan jólesik, ahogy a szemed becserkész. -

Csak azért érzel közel magadhoz, mert leestél, és én voltam ott.

-

Ott voltál, mi? Szerencsém volt.

Nem kéne elkapnom a szemem, de elkapom, és semmi sem jut eszembe, amit mondhatnék, és azt kívánom, bár a sofőr az a fajta lenne, aki szakadatlanul fecseg. -

Na és miben jártál ma éjjel? - kérdezed.

-

Dolgoztam.

-

Csapos vagy?

-Ja. -

Az olyan jó lehet! Meghallgatni az emberek sztorijait.

-

Az is - felelem óvatosan, nehogy eláruljam, tudom, hogy történeteket írsz. - Jó szórakozás.

-

Meséld el a legjobbat, amit a héten hallottál!

-

A legjobbat?

Bólogatsz, és meg akarlak csókolni. A sínekre akarlak vinni, mielőtt a mozdony, mozdony, a kilences csikorogva lefékez, és egyben elnyel és... és kikefélni belőled a részegséget, míg a New York-i vonal el nem nyel mindkettőnket. Túl meleg van idebenn, és túl hideg van odakinn, és buritótól meg szopástól szaglik, ez New York az éjszaka közepén. Szeretlek, csak ezt akarom mondani, úgyhogy megvakarom a fejem. -

Tudod, nehéz egyet kiválasztani.

- Oké, nézd - mondod, és nyelsz egyet, az ajkadba harapsz, elvörösödsz. - Nem akarlak megijeszteni és olyan lenni, tudod, mint valami pszichopata, aki minden egyes apró kis helyzetre emlékszik vagy ilyesmi, de hazudtam. Tudom, honnan ismerlek. -

Tényleg?

- A könyvesboltból. - És felvillantod azt a Portman-mosolyt, én meg úgy teszek, mintha nem emlékeznék rád, és integetsz a kezeddel. Ilyen piciny keze. - Dán Brownról beszélgettünk. -

Majd’ mindennap ez van.

-

Paula Fox - jelented ki, büszkén biccentesz, és végigsimítasz a karomon.

-

Áh - mondom. - Paula Fox és Spalding Grey.

Tapsolsz, és majdnem megcsókolsz, de mégsem, aztán magadhoz térsz, hátradőlsz, és keresztbe teszed a lábad. - Biztosan azt gondolod, hogy valami elmebeteg vagyok, mi? Biztos vagy ötven lánnyal beszélsz naponta. -

Istenem, dehogyis!

-

Kösz - mondod.

-

Legalább hetven lánnyal beszélek naponta.

-

Flah! - forgatod a szemed. - Szóval nem hiszed, hogy őrült vagyok és üldözlek, vagy mi.

-

Nem, egyáltalán nem.

Általános iskolában a tanárom egyszer azt mondta, hogy tíz másodpercig lehet tartani valakivel a szemkontaktust, mielőtt elijesztenénk vagy elcsábítanánk. Számolok, és szerintem te is tudod. -

Szóval igaz. Melyik bárban dolgozol arrafelé? Talán egyszer beugróm egy italra.

Nem ítéllek el azért, mert olyasvalakivé próbálsz kisebbíteni, aki kiszolgál, aki felveszi a rendelésedet, és kiviszi a koktélodat. -

Csak kisegítek. Leginkább a könyvesboltban vagyok.

-

Egy bár és egy könyvesbolt. Király.

A taxi lefékez a nyugati Negyedik utcán. 46 -

Itt laksz? - kérdezem, és neked tetszik, hogy figyelmes vagyok.

-

Igazából - feleled, és közben előrehajolsz - ott lakom a sarkon túl.

Visszadőlsz, rám nézel, és mosolyogsz. -

A Bank Streeten. Nem túl lepukkant.

Játszol. -

Örökösnő vagyok.

-

Miféle?

-

Szalonnaipar - vágod rá, mikor a legtöbb lánynak semmi sem jutott volna eszébe.

Itt vagyunk, nálad. A táskádban keresed a telefonodat, ami ott van köztünk az ülésen, hozzám közelebb, és a sofőr vált. Üresbe teszi. -

Na, már megint ez van: én és a mindig eltűnő telefon.

Valaki bekopog a kocsi oldalán. Összerezzenek. A rohadék már az ablakon kopog. Benji. Átnyúlsz felettem, és lehúzod az ablakot. Érzem az illatodat. Savanyúság és cici. -

Benji, úristen, ez az a szent, aki megmentette az életemet!

-

Szép munka, haver. Kibaszott Greenpoint, mi? Semmi jó nem történik ott.

Pacsira emeli a kezét, és az enyém találkozik vele, és te elhúzódsz tőlem, és minden rossz. -

El sem hiszem, de attól tartok, elhagytam a telefonomat.

-

Már megint? - veti oda, és arrébb sétál, rágyújt egy cigarettára, és te felsóhajtasz.

-

Egy pöcsnek tűnik, de ehhez meg kell értened, hogy mindig elhagyom a telefonomat.

- Mi a számod? - bukik ki belőlem, és te Benjire pillantasz az ablakon át, aztán megint rám. Nem a barátod, de úgy csinálsz, mintha az lenne. Oké vagyok, higgadt. - Beck - mondom. - Szükségem van a számodra vagy az e-mai-ledre, vagy valamire, ha esetleg megtalálnám a telefonodat. 47 -

Bocs - mondod. - Csak elbambultam. Azt hiszem, egy kicsit még mindig kivagyok. Van tollad?

- Nem - felelem, és hál’ istennek, amikor kihúzok egy telefont a zsebemből, az enyém az, és nem a tiéd. Megadod az információt. Most már az enyém vagy, és Benji odakiált: -

Jössz már, vagy mi van?

Felsóhajtasz. -

Nagyon köszönöm.

-

Mindig szívesen.

-

Ez tetszik. Mindig. Nem máskor is. Ez célzatosabb.

-

Komolyan is gondolom.

Vége az első randinknak, te felmész, és szétkefélteted magad Benjivel, de nem számít, Beck. A telefonjaink együtt vannak, és tudod, hogy tudom, hol laksz, és tudom, hogy tudod, hol keress.

Túl gyorsan száguldanak a gondolataim (te, én, a harisnyád, a telefonod, Benji), és amikor ez van velem, csak egyetlen helyre mehetek. Elsétálok a boltba, hátramegyek, és kinyitom a pinceajtót. Becsukom magam mögött és megállók az előtérben, ami Curtis vagy bárki más szemében úgy tűnik, mint egy raktárfülke. Előhalászom a zsebemből az igazi kulcsot, azt, ami a következő ajtót nyitja, a végső akadályt a bolt és a hangszigetelt pince között. Magamra zárom az ajtót, és mire leérek a lépcsőn, már mosolygok, mert itt van a mi gyönyörűséges, óriási, rettentő helyiségünk: a ketrec. A „ketrec” nem igazán a megfelelő szó, Beck. Először is hatalmas, majdnem akkora, mint odafönn az egész szépirodalmi szekció. Nem valami vaskos fémcsapda, mint egy börtöncella, vagy amit állatboltban találnál. Inkább kápolna, mint ketrec, és nem lennék meglepve, ha Frank Lloyd Wright keze nyoma is benne lenne a tervezésben, a merev mahagónigerendák ugyanolyan lágyak, mint amilyen súlyosak. A falak valami zseniális akrilból vannak, törhetetlenek, mégis lélegeznek. Rejtelmes, Beck, majd meglátod. Amikor a gyűjtők vaskos csekkeket töltenek ki régi könyvekért, az alkalmak felében azt hiszem, a ketrec varázsa alatt állnak. És praktikus is. Van egy mosdó is, egy aprócska fülke aprócska vécével, mert Mr. Mooney sosem fáradna fel olyan banális dologért, mint a bélműködés. 49 A könyvek magas polcokon állnak, amelyeket csak létráról lehet elérni. (Sok sikert, tolvajok.) Az elülső falban van egy kis, kihúzható fiók, olyasfajta, mint a benzinkutakon a nem túl megbízható környékeken. Kinyitom a zárat, és bemegyek. Bent vagyok, és felnézek a könyvekre, és elmosolyodom. Szevasztok, srácok! Leveszem a cipőm, és hanyatt fekszem a pádon. A fejem alatt összekulcsolom a kezem, és rólad

mesélek a könyveknek. Figyelnek, Beck. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de figyelnek. Becsukom a szemem. Eszembe jut a nap, amelyen megkaptuk ezt a ketrecet. Tizenöt éves voltam, és pár hónapja dolgoztam Mr. Mooney-nak. * Azt mondta, pontban nyolcra jöjjek be a teherautó fogadására. En időben jöttem, de a Custom Acrylic szállítói nem értek ide egészen tízig. A pasas a volán mögül dudált és integetett, hogy menjünk ki. Mr. Mooney azt mondta, hogy csak figyeljek, miközben a sofőr a motorbömbölést túlharsogva ordított: — Ez a Mooney Könyvek? Mr. Mooney rám nézett, arcán undorral a filiszteusok iránt, akik arra sem veszik a fáradságot, hogy elolvassák a feliratot. A sofőrre nézett. — Itt van a ketrecem? A sofőr kiköpött. * — En nem tudom bevinni ezt a röptetőt abba az üzletbe. Minden darabokban van, ember. A gerendák tizenöt láb hosszúak, a falak meg rohadtul szélesek, hogy beférjenek azon az ajtón. — Mindkét szárnyat ki lehet nyitni - felelte Mr. Mooney. — És miénk a világ minden ideje. — Nem is az időm van szó. — A sofőr szipogott, és a másik pasasra nézett a teherautóban, és tudtam, hogy nem a mi oldalunkon állnak. — Minden tiszteletem a magáé, de általában udvarokban, kastélyokban, nagy, nyílt helyen rakjuk össze ezeket a kicsikéket, tuggya? — A pince is nagy és nyitott — felelte Mr. Mooney. — Csak nem hiszi, hogy egy pincébe visszük ezt a kibaszott monstrumot? Mr. Mooney elkomorodott. 50 -

Ne káromkodjon a fiú előtt!

A két fickó legalább egy tucatszor fordult, mire lepakolta a teherautóról a gerendákat és a falakat, és áthurcolta őket a bolton, majd le a pincébe. Mr. Mooney azt mondta, ne sajnáljam őket. -

Dolgoznak — mondta. — A munka jót tesz az embernek, Joseph. Csak nézd!

El nem tudtam képzelni, hogy fog kinézni a ketrec, ha majd kész lesz, ha valaha is elkészül. A gerendák olyan sötétek és régimódiak voltak, míg a falak olyan átlátszóak és modernek. Lehetetlenségnek tűnt, hogy ezek összepasszoljanak, míg Mr. Mooney végül le nem hívott. Csak ámultam. Ahogy a szállítók is. - Az eddigi legnagyobb — jelentette ki az izzadt sofőr. — Jákókat tart? Mocskosu szeretem azokat a madarakat. Beszélnek is, pöpec. Mr. Mooney nem válaszolt. Én sem. A férfi újra próbálkozott. - Rohadt magasan vannak a polcai, miszter. Biztos nem akarja, hogy leszedjük őket? A legtöbben középtájra akarják a polcokat. Mr. Mooney megszólalt: -

Rengeteg dolgunk van a fiúval.

A sofőr bólintott. -

Egy kibaszott tonnányi madár is befér ide, már megbocsásson a kifejezéséi.

Miután elmentek, Mr. Mooney bezárta a boltot, és azt mondta, a szállító fafejek fikarcnyit sem jobbak a gazdag szadistáknál, akik ilyen ketrecekben tartanak madarat. - Olyan nincs, hogy röptető ketrec, Joseph - mondta. - Az olyan kicsi kalitkánál, amiben a madár repülni sem tud, csak az akkora nagy kegyetlenebb, amiben a madár azt hiszi, hogy tud repülni. Csak egy szörnyeteg zárna be ide egy madarat, miközben állatbarátnak hívja magát. A mi ketrecünk csak könyveknek szolgált, és Mr. Mooney nem tréfált. Tényleg rengeteg volt a dolgunk. Munkások tömítést építettek a falakba, ami az egész pincét hangszigeteltté tette. Újabb munkások 51 érkeztek, átépítették és kibővítették a bolt hátsó falát úgy, hogy a pinceajtó először egy kis fülkébe nyílt, ahol ott volt a pincébe vezető igazi ajtó. Egy szigorúan titkos, hangszigetelt klubhelyiséget építettünk a föld alá, és minden reggel annyira izgatottan ébredtem. Segítettem Mr. Mooney-nak méretre szabott akriltokokba helyezni a papírborítókat („finoman, Joseph”), mielőtt a védőborítóval ellátott könyveket a szellőzőlyukakkal ellátott akrildobozokba tettük („finoman, Joseph”). Aztán ezt a dobozt egy valamivel nagyobb fémdobozba tette („finoman, Joseph”), amin címke és lakat is volt. Amikor úgy tíz könyv összejött, felmászott egy létrán a ketrecben, egyenként feladogattam neki a könyveket („finoman, Joseph”), ő pedig feltette őket azokra a rohadt magas polcokra. Megkérdeztem tőle, miért kell ennyit vesződnie a könyvekkel. — A könyvek nem repülnek el — mondtam. — Nem madarak.

Másnap hozott nekem egy orosz matrjoska babát. — Nyisd ki! — mondta. — Finoman, Joseph. Felpattintottam a babát, és egy újabb volt benne, és azt a babát is felpattintottam, és egy másik baba volt benne, és így tovább a legutolsó babáig, amit már nem lehetett felpattintani, az egyetlen ilyen babáig az összes között. — Mindent, ami értékes, el kell rejteni - mondta. — Különben... És most te pattantál a fejembe, gyönyörűbb vagy egy babánál is, és imádnál itt lenni, Beck. Úgy látnád, mint szent könyvek, az általad imádott szerzők menedékét. Le lennél nyűgözve tőlem, a kulcs urától, és megmutatnám neked a távirányítót, ami a légkondicionálókat és párásítókat vezérli. Meg akarnád fogni, és én megengedném, és elmagyaráznám, hogy ha akarnám, felcsavarhatnám a fűtést és megfőzhetném ezeket a könyveket, és penész és por lenne belőlük, mindörökre. Ha van lány a világon, aki értékelné a hatalmamat, az te vagy, a bájos kis sárga harisnyádban, az álmoddal, hogy egyszer írsz valami elég jót ahhoz, hogy bejuthass ebbe a ketrecbe. Ledobnád a bugyidat, hogy bejuthass ide, hogy ideköltözz, örökre. Ledobom a saját gatyámat, és olyan erővel megyek el, hogy belesüketülök. 5* Már majdnem nyitásidő van, visszanyerem a szuszt, és felmegyek. Csak ketten dolgozunk itt most, hogy Mr. Mooney visszavonult. Curtis van itt, egy középiskolás kölyök, olyasféle, mint én voltam annak idején. Ugyanolyan hülyeségeket csinál, mint valaha én. Az ördögbe is, amikor tizenhat éves voltam, Mr. Mooney adott nekem egy kulcsot, és persze egy este elfelejtettem bezárni a ketrecet. - Cserbenhagytál, Joseph - mondta Mr. Mooney, amikor még fiatalabb volt, de már akkor is öreg, az a fajta pasas, aki sosem volt fiatal, nem igazán. — Cserbenhagytál engem, és cserbenhagytad a könyveket. -

Sajnálom - feleltem. - De otthon soha nem zárjuk a szekrényeket vagy az ajtókat.

-

Ez azért van, mert az apád egy disznó - mondta. - Te is disznó vagy?

Azt feleltem, nem. Pár nappal később besurrantam a ketrecbe, és kivettem egy olva-satlan Franny és Zooey-x., dedikált első kiadást. Úgy döntöttem, jobban fog tetszeni, mint a Zabhegyező, csak hogy eredeti legyek. És imádtam, Beck. Micsoda könyv! Néha visszalapoztam az elejére, csak hogy megdörzsölhessem az ujjammal Salinger aláírását. 1250 dollárt kellett volna fizetned, hogy megtehesd, amit én. De én nem fizettem. Ahogy a nő sem, aki ellopta a kassza asztaláról. Bárhol felismerném. Vöröses haja volt, törökmintás sálat viselt, és harminc-harmincöt között járhatott. Készpénzben fizetett. Mondtam Mr. Mooney-nak, hogy ledolgozom, és megígértem,

hogy megtalálom a nőt. Lógtam az iskolából, és addig róttam az utcákat, míg a lábujjaim vérezni nem kezdtek. Ám elég nehéz megtalálni egy nőt, ha se a nevét nem tudja az ember, se azt, hogy merre lakik. Mr. Mooney rám parancsolt, hogy menjek be a ketrecbe, és csukjam be a szemem. Meg voltam rémülve. Amikor meghallottam, hogy fordul a kulcs, tudtam, hogy bezárt. Létrám nem volt, úgyhogy nem tudtam elérni a könyveket; nem lehet csak úgy besétálni a Louvre-ba, hogy megcsókold a Mona 53 Lisát. Nem volt telefonom, napfény sem, sötétség sem. Csak az agyam volt ott nekem, és a klíma zümmögése, és a napi egy szelet pizza (hideg, mert a gőz nem tesz jót a könyveknek) és a kávé (langyosan, a görög étkezde papírpoharában), amit Mr. Mooney csúsztatott be egy fiókon keresztül. Napok és éjszakák egybefolytak. Mr. Mooney eléggé törődött velem ahhoz, hogy móresre tanítson. Meg is tanultam a leckét. 2001. szeptember 14-én eresztett ki a ketrecből; három nappal szeptember 11-e után. Az egész világ megváltozott, és Mr. Mooney azt mondta, hogy az apám egyszer sem telefonált, lehet, hogy azt hitte, meghaltam. - Szabad vagy, Joseph - mondta. - Légy okos! Ezután nem töltöttem annyi időt otthon. Nem volt nehéz lassan felszívódnom. Anyukám másodikos koromban ment el, úgyhogy úgy nőttem fel, hogy tudtam, megesik, hogy az emberek eltűnnek, főleg az apám. Nem sajnálom magam, Beck. Rengeteg embernek vannak szar szülei, meg csótányok a konyhaszekrényében, meg állott, süleden Pop-Tarts vacsorára, és alig-alig működő tévéje, és olyan apja, akit nem is érdekel, ha a fia nem jön haza egy nemzeti katasztrófa közepén. Az a helyzet, hogy szerencsés vagyok. Nekem ott volt a könyvesbolt. Nem kell ahhoz egy kibaszott falu, hogy felnevelődjön egy gyerek. Mr. Mooney volt a főnök, az apa, akinek a szemében helyesen akartam cselekedni. Tovább vadásztam a Franny és Zooey tolvajára, és közvetlenül a 9/11 után nem is voltam egyedül. Mindenki olyan volt, mint én, az utcákon kutatott. Mások a családjukat akarták megtalálni, én a tolvajt. Az egész város tele volt eltűnteket kereső röplapokkal. Arra gondoltam, hogy megtanulok rajzolni, és teleplakátolom a várost a tolvaj képével. Tehettem volna úgy, mintha az anyám lenne. De nem valósítottam meg, és néha arra gondolok, hogy a tolvaj meghalt az egyik toronyban, karma. De többnyire inkább úgy hiszem, hogy most is szabadon jár-kel, életben van, és olvas. Az L-R szépirodalmi soron vagyok, amikor megszólal az ajtócsengő, és én készen állok. Azt mondtad a barátnőidnek, hogy 54 valamikor ilyentájt bejössz. Onnan tudom, hogy nálam van a telefonod, és nem az a fajta lány vagy, aki négy számjegyű kóddal zárná le a telefonját. Olvasom az e-mailjeidet. Elmentettem a jelszavaidat, amiket a jelszó mappában találtam. így, ha megváltoztatod a jelszavadat, tudni fogok a

lehetőségekről. Nem az a fajta vagy, aki mindig újakat talál ki. Hármat váltogatsz: ackbeckl027 1027meME 1027BECK$Ale Egyre jobb a dolog. Nem akarod megmondani anyádnak, hogy már megint elvesztetted a telefonodat. Fogtad magad, és vettél egy új telefont, új számmal, új előfizetéssel. Mindezt onnan tudom, hogy a régi telefonod még mindig aktív. így hát elolvastam a kör-emailt, amit a barátaidnak küldtél, hogy bejelentsd az új számodat, mert az összes e-mailedet el tudom olvasni! Chana el volt szörnyedve: WTF? Mondd meg az anyádnak, hogy elhagytad a telefonodat, és tiltasd le azt a szart! Személyiségtolvajok! Perverzek! Most komolyan, Beck! Mondd meg az anyukádnak, hogy elcseszted. Túléli. Mások is vesztenek el telefont. Tiltasd le a telefont. Nem akkora tragédia. Ezt írtad vissza: A telefon valószínűleg egy csatornában van, úgyhogy tényleg nem tragédia. Ha pedig másnál van, csóró egyetemista vagyok, nyakig adósságban. Ki lopná el a személyazonosságomat? És ha bárki is elég csinosnak gondol ahhoz, hogy feltegye a szelfijeimet a netre, hát akkor legalább szépnek fogom érezni magam. © Csak vicceltem. De most komolyan, minden oké. Amúgy is akartam már egy új telefont! Imádom az új számomat! Chana nem tágított: AKKOR IS KAPSZ ÚJ TELEFONT, HA MEGMONDOD, HOGY A REGIT ELHAGYTAD. Az anyád tudni fogja, hogy elhagytad, mert ÚJ SZÁMOD VAN! Ráadásul: $$$$$ 55 Megmakacsoltad magad: Légyszi, nyugodj le, C. Azt mondtam anyunak, azért változtattam meg a számom, mert New York-it akartam. Azt sem tudja, hogy kell SMS-t küldeni, nemhogy elolvasná a számlát. Minden okééééé! És a pénz? Na és. Plusz egy kis számlácskába nem halok bele jelenleg, tudod? Chana nem válaszolt, és imádom az anyukádat (kösz!), és imádlak téged is, te kis álszent! A régi (de még mindig működő) telefonod az életed valóságos enciklopédiája, és míg az anyád fizeti a számlát, nyitva is marad előttem. Egy pont a jó srácnak! Ó, Beck, imádom az e-mailjeidet olvasgatni, tanulmányozni az életedet! És óvatos is vagyok, az új üzeneteket mindig olvasatianként jelölöm meg, nehogy gyanút fogj. A szerencsém ezzel nem ér véget: inkább e-mailezel. Nem szeretsz SMS-ezni.

Ami azt jelenti, hogy a kommunikáció jó részéből nem maradok ki. Valami blogra írtál egy „esszét ', amiben kijelentetted, hogy „az e-mail örökre megmarad. Bármikor rákereshetsz bármilyen szóra, és megnézhetsz mindent, amit valaha mondtál arról az egy szóról. Az SMS elszáll.” Imádlak, amiért mindent meg akarsz örökíteni. Imádom, hogy a feljegyzéseidhez olyan könnyen hozzá tudok férni, és úgy el vagyok telve veled, a kalóriabevitelt, a kalandokat meg a menstruációdat rögzítő naptáraddal, az önarcképeiddel, amelyeket nem teszel közzé, a receptjeiddel meg a tornagyakorlataiddal. Hamarosan te is megismersz engem, ígérem. Mától kezdve. Itt vagy. - Egy pillanat! - kiáltom, mintha nem tudnám, hogy te vagy az, és úgy kész vagyok. Fel ügetek a lépcsőn, a polcok közé, és itt vagy kockás pulóverben és térdzokniban, és nekem öltöztél így fel, tudom, hogy nekem, és egy rózsaszín szatyrot tartasz. - Mozdony, mozdony, a kilences - mondom, te meg nevetsz, és olyan jó vagyok, ha van időm felkészülni. - Mi a helyzet? Odalépek, hogy megöleljelek, és hagyod, hogy megöleljelek, és olyan jól egymásba simulunk. Átfognak a karjaim. Agyonszoríthatnálak, 56 és életre ölelhetnélek, először visszahúzódom, mert tudom, hogy ti lányok milyenek tudtok lenni, miután a magazinok meg a tévé elrontotta az elemi ösztöneiteket. -

Hoztam neked valamit - csicserged.

-

Ne már!

-

De igen! - feleled.

-

Nem kellett volna.

-

Az a helyzet, hogy nem haltam meg - nevetsz. - Szóval hoztam valamit.

Előresétálunk, és jól tudom, miért megyünk oda. Akarsz engem. Itt akarsz engem. Tudod, hogy ha a polcok között maradunk, nekiprésellek az F-K táblának, és én ajándékozlak meg téged, és most a pult mögött ülök, ahogy terveztem - a kezem összekulcsolva a tarkómon, és ahogy hátradőlök és felteszem a lábam, a tengerészkék pólóm épp annyira csúszik fel, hogy láthasd a hasamat — valamiről álmodoznod kell -, és rád mosolygok. -

Mutasd, mid van, kölyök.

Kiteszed a pultra, leteszem a lábam, előredőlök, és a pult fölé görnyedek. Olyan közel vagyok hozzád, hogy meg is érinthetnélek, és tudom, hogy tetszik a parfümöm, mert Chanával együtt gerjedtek egy

pultosra, aki ezt az illatot használja, épp ezért vettem, és kinyitom az ajándékom... az ajándékom, amit tőled kaptam. A Da Vinci-kód az olaszul, és tapsikolsz és nevetsz, és imádom a lelkesedésedet, és ez természetesebben megy neked, mint az írás, az ajándékozás. Ajándékozó vagy. -

Nyisd ki! - szólsz.

-

De én nem tudok olaszul.

-

Nem az egész könyv olasz.

Belelapozok, és tévedsz, mire megragadod a könyvet, és a pultra ejted. -

Biztosan tudom, hogy az első oldal nem olaszul van. Nyisd ki!

Kinyitom. -Áh! 57 — Itt van - mondod. - Olvasd fel! Te vagy ott, fekete tintával. Ezt írtad nekem: Mozdony, mozdony, A kilences a New York-i vonalon. Ha egy részeg lány a sínekre zuhan, Szedd csak fel, szedd csak fel, szedd csak fel. Hangosan olvasom fel; tudom, hogy odavagy az írásodért, és a végén tapsolsz, és itt áll írásban. Szó szerint arra kérsz, hogy szedjelek fel, és bólogatsz, és a neved is ott van, úgyhogy nem gáz, amikor kimondom. — Köszönöm, Guinevere. — Csak Beck. Felemelem a könyvet. — De Guinevere is. Elismered, bólintasz.

— Szívesen... Még a ketrecben levettem a névtáblámat. Úgy teszel, mintha nem emlékeznél a nevemre, úgyhogy kisegítelek. — Joe. Goldberg. — Szívesen, Joe Goldberg - feleled, sóhajtasz, és folytatod. - De elcsesztem, tudod, mert azért jöttem, hogy megköszönjem, és most én mondom, hogy „szívesen”. — Tudod, mit - mondom, épp ahogy begyakoroltam. - Most, hogy mindketten élve megúsztuk, és senki sem énekel, és ilyen édes ajándékot kaptam tőled, ami azért is olyan nagyszerű, mert az összes könyv közül, ami itt van, nincs egyetlen olasz nyelvű Dán Brown sem... —

Észrevettem - trillázod, és pislogsz és mosolyogsz és egy kicsit hintázni kezdesz.

Nagy levegőt veszek. Ez lesz az, a következő lépés. — Igyunk egyet valamikor! — Persze — feleled, és karba fonod a kezed, és nem nézel rám, se nem mondasz helyet vagy időt, és most a dinamikánk elemei úsznak 58 be lassan a képbe, mint egy fotó a sötétkamrában - a könyvbe nem írtad bele a számodat, és a kettőnk dolgából a vicceset hoztad nekem. - Dan Brownt, a kettőnk komoly dolga helyett, Paula Fox, és azt hiszem, ki van szívva a nyakad. Egy kicsit csak, de akkor is. Benjinek Paula Foxot vettél. Nekem Dán Brownt. - Az a helyzet - mondod -, hogy még mindig nincs meg a telefonom, és még nem vettem újat, szóval egyelőre nem nagyon tervezgetek, tudod? -

Aha.

Úgy teszek, mintha meg kellene néznem valamit a számítógépben, és arra gondolok, ahogy a barátnőidnek írtál rólam, ahogy sokkal inkább beszéltél arról, hogy megmentettelek, mint arról, hogy odavagy értem, annyira odavagy, hogy úgy kellett tenned, mintha nem emlékeznél rám. Arról nem beszéltél Chanának és Lynnek, ahogy rám gondolsz, amikor megmászod a zöld párnádat, hogy milyen ideges és bátortalan voltál velem. Olyan ideges voltál, és úgy elvontam a figyelmedet, hogy a telefonodat is elhagytad, Beck. Emlékszel? Ehelyett Benjiröl e-mailezgetsz, és muszáj beszélnem, különben kibukik belőlem. -

Szóval nem találtad meg a telefonodat?

-

Igen, vagyis nem, vagyis azt hiszem, a metróállomáson hagytam.

-

A taxiban még megvolt.

-Ja, tényleg, de hát ki emlékszik a taxiscég nevére, hát nem? Alsó-Manhattani Premiere Taxi. -

Soha senki nem emlékszik a taxiscég nevére - helyeseltem.

Tollat kérsz, és én adok is tollat, felkapod az egyik könyvjelzőnket, megfordítod, és felírod rá az email címed, amit már úgyis tudok. -Tudod, mit? - szólalsz meg írás közben. - Elég elfoglalt vagyok az iskola miatt, meg minden, de miért nem írsz egy e-mailt, és majd megbeszélünk valamit. -

Remélem, tudod, hogy ezek a könyvjelzők csak fizető vásárlóknak járnak.

59 Felnevetsz, és félszeg vagy, most nem bújhatsz egy telefonba, és körülnézel, arra várva, hogy elbocsássanak. Tényleg apakomplexu-sod van, Beck. - Nem azért mondom, de ezek a könyvek nem fogják eladni magukat, úgyhogy miért nem lépsz le, és hagyod, hogy tudod, dolgozzak. Megkönnyebbülten mosolyogsz, és majdhogynem pukedlizve hátrálsz. -

Még egyszer köszönöm.

- Mindig szívesen - felelem. És ezt előre elterveztem, te mosolyogsz, zárt szájjal, és nem köszönsz el, és én sem mondom, hogy „szép napot”, mert felül állunk a kellemkedéseken, és megadtad az email címed, és most el kell döntenem, melyik változatot küld-jem el neked. Tudtam, hogy bejössz, és tudtam, hogy megadod az e-mail címedet, úgyhogy tegnap éjszaka több verzióban is megírtam az első, neked szóló e-mailemet. Egész éjjel fenn voltam, Beck. Pont, mint te. A ketrecemben, Beck. Pont, mint te. Beteszem a könyvjelzőt a címeddel az olasz Dán Brownba. Tökéletesen passzol bele. Remélem, mostanra a többség felfogta, hogy Prince korunk egyik legnagyobb költője. Nem azt mondtam, dalszövegíró - azt mondtam: költö. Prince áll a legközelebb az összes közül e. e. cummingshoz, és az emberek olyan ostobák, amiért nem jönnek be Prince-verseskötetekért. „Hét órája és tizenöt napja már, hogy szerelmeddel otthagytál. ”* Ez minden idők egyik legremekebb első verssora több okból kifolyólag is, elsősorban azért, mert megcseréli a napokat és az órákat. Egy költőieden ember napokat és órákat mondana. Egy költő más. Egy költő megváltoztatja a világot, mert ilyen piciny keze.

Még nem írtál vissza nekem. Továbbítottad az e-mailemet Chanának és Lynn-nek. A hármatokról készült automatafülkés fotók fölött kuncogtál - ChanaLynn... mi!— és több tucatnyi idióta e-mailt váltottál a semmiről. Arra is találtál időt, hogy elolvasd a csoporttársaid novelláit, és reagálj rájuk, meg hogy könyörögj a brooklyni WORD főnökeinek, hogy felolvashass, de a srácnak, aki megmentette az életedet, nem írtál vissza. Még mindig Benjit *

Sinéad O'Connor Nothing Compares 2 U című számának első sora, Prince tollából. hajkurászod, és ha nem is múlt el hét óra és tizenöt nap, már közel járunk, Beck. Már nem vicces. Ezt írtad ChanaLynn-nek: Hogyhogy muszáj olyan sztereotipikus csajnak lennem, aki találkozik egy rendes sráccal, és kösz, de kösz, nemi' Nem olvasok Cosmót, nem tartok léböjtkúrát vagy posztolok szelfiket, vagyis nem illik rám a béna-csaj-aki-utálja-a-rendes-srácokát kép. Vagyis Benji az üzletébe szerelmes, és ez a srác a totál ellenkezője, dolgozik, értitek? Egyébként pénteken Wythe tetején? Először Chana válaszolt: Beck, ez az a srác, akivel a KGB-ben találkoztál? Wythe: esetleg. Ez arról árulkodik, hogy túl sok sráccal találkozol. Ki vagy éhezve az idegenekre. Ezért olvasod az Alkalmi találkákat a Craigslisten. Nem, te nem bonyolódsz alkalmi találkákba (hála az égnek), de ugyanakkor az egész életedet úgy kezeled, mint egy kibaszott, gigászi alkalmi találkozást, Benjire vesztegeted az idődet, meg alkalmi srácokra a KGB-ben.

Lynn ezt írta: Vannak az egyetemen dilidokik, akik meg tudják válaszolni ezt a kérdést, kislány. © A KGB-s srác szupercuki volt. A Wythe OK, hacsak nem az UES a változatosság kedvéért. Csak egy ötlet... Ezek a lányok nem is tudnak az olasz Dán Brownról, sem a vonzalmad mértékéről, mert nem mondod el nekik, és végül az éjszaka közepén, öt óra és nyolc nap után válaszolsz nekem: Mit szólsz a csütörtökhöz, happy hour? Három órát és egy napot várok, míg visszaírok: Rendben. Hol? Ezúttal nem nevettettél meg. Nem írsz vissza azonnal. Négy perc, három óra és két nap telik el, mire ez a szar bűzöli tele a postafiókomat: Bocs, jajistenem, valamelyik héten. Akármihez is kezdesz, soha NE menj egyetemre! Na, mindegy. Mondjuk jövő héten? 62 Prince-hez hasonlóan nekem is költői a természetem, és tudom, hogyan változtassak perspektívát. Nem sikerül, hogy a karomba vezesselek, nyilvánvaló. Szétszórt vagy, és flörtölsz, és telefonokat törsz, és semmit sem törölsz ki, és a menzeszedet használod ürügyül, hogy haladékokat csikarj ki az iskoláidban, és rengeteg e-mailedben több a kreatív erő, mint a novelláidban, és vagy kilenc különböző pasival állsz szóba kilenc különböző helyen. Flörtölsz. Mindennel. Felfogod, mennyi szar van a kosaradban az Anthropologie.com-on? Krisztusom, Beck, meg kellene már tanulnod dönteni. Addig is úgy látom, hogy beteg vagy. Beteg, mint az apád volt. Te Benjire vagy rákattanva. És addig nem tudlak leállítani Benjiröl, amíg meg nem ismerem Benjit. Ami kábé harmincöt másodpercbe telik. III. Benjamin „Benji” Baird Keyes egy rohadt vicc. Volt rehabon, ami siralmas paródia, az önelégült képén látszik, hogy nem képes valódi függőségre. Egy természetes ásványvizes cége van, ami nagyjából minden rosszat megtestesít. Az üzlet neve „Otthon Szóda”, a közönséges szódavíz felsőbbrendű megfelelője, ugyanis a szlogenjük szerint „az otthon a legexkluzívabb hely a világon”. Beck, nem mondhatod komolyan, hogy te ezt bekajálod, hogy tényleg. Benji új kis cége egy nemrég szárba szökkent kis földalatti egészséges kaja típusú vállalkozás, és a pasztellekkel megtöltött weboldalán van egy tiráda a Monsanto ellen (mintha ennek a srácnak a szülei nem húznának közvetlen hasznot a Monsantóból, mintha ezt a kölyköt nem rohadtul a Monsanto nevelte volna fel -a szó szoros értelmében, az apja a kurva Nestlének dolgozott Benji gyerekkorában), Benji mégis jártatja a száját. Egy fotóesszéből (máskülönben egy kibaszott diasorozatnak hívják) megtudhatjuk, hogy Benjiben akkor vetődött fel az Otthon Szóda ötlete, amikor a barátaival táborozott Nantucketben. A táborozás

is kamu kifejezés; Nantucket nem New Hampshire, és Benji egy barátja vízparti nyaralójában szállt meg. Kinagyítom a képet, és meglátom a megjelö-letlen lányt a Facebook-oldaladról. Aha. Szóval ezen a nyomorult, 63 fura lányon keresztül ismerkedtél meg Benjivel, akinek mégis van igazi mosolya, a gazdag barátok számára tartogatja a beállított propagandafotókon. De te is ott nyaraltál-e velük? Nem. Valószínűleg nem hívtak meg. A barátnőd nyilván valami kamu kifogással állt elő, hogy nincs elég hely a parton. Te vagy a falusi lány, Benji pedig a turista, aki szó szerint megszállt téged, és felüdülésként használ a kézműves ásványvíz biznisz taposómalmából, hogy aztán szeptemberre otthagyjon. Ő az apuci, akinek minden erőddel a kedvére akarsz tenni, az apuci, aki elmegy, mindegy, mit teszel. Az érzelmi életed egy tébolyult szezonális gazdasá © © - igyál! - Beck, te annyira tehetséges vagy. Ha nem lennél Ennél a srácnál minden felkiáltójeles, ezért is za - Tartogasd az energiádat, Joe. Még szükséged lesz #6... Elégszer láttad ahhoz a filmet, hogy tudd, Beca né Köszönetnyilvánítás 1 Bedford-Stuyvesant: New York Brooklynhoz tartozó városrésze. 7 2 Beck Hansen, amerikai zenész, dalszövegíró 1999-es albuma. 3 e. e. cummings: valahol sohasem jártam, Végh György fordítása 4 Massachusettshez tartozó kis sziget. 17 5

Kulturális és művészeti weboldal. 32

Az érzelmi életed egy tébolyult szezonális gazdaság, ahol minden kibaszott másnap eljön a szeptember. Kibérel, ahogy a tetőtéri lakását SoBróban (South Bronx nekünk, akiknek nincs szükségünk ócska beceneveket kitalálni olyan környékekre, ahol nem látnak minket szívesen). És meg is csal, Beck. Rengetegszer. Kényszeresen. Gőzerővel üldöz egy performansz-előadót, aki úgy baszakodik a fejével, mint ő a tieddel. Hat perc és három óra és egy nap telik el, mire e-mailezel nekem: Csak hirtelen ötlet, de épp Greenpointban vagyok. Nem csaposkodsz véletlenül? Válaszolok: Nem, de a Luluban találkozhatunk. Ezt feleled: BENNE VAGYOK, BÉBI! Bocs a nagybetűkért. Csak izgatott vagyok! Tizenkét másodpercet, tizenkilenc percet és nulla órát várok, mielőtt visszaírok: Haha. Úton vagyok. 51 Nem írsz vissza, de két metróra kell felszállnom, hogy eljussak odáig. A Hannah és nővérei zenéje jár a fejemben, egyszerre az összes szám, olyan hangosan, hogy nem is hallom a zenét a telefonomról vagy a te telefonodról. És nem tudok másra gondolni, mint az első csókunkra, ami valószínűleg tizennyolc másodperc, tizenkilenc perc és három óra múlva fog bekövetkezni, amikor 64 mindketten részegen robogunk egy taxiban a Bank Streeten, és most már vágom, hogy némelyik fickó miért rejszol a metrón. De én nem. Nekem ott vagy te a jövőmben. A metró nem mehet elég gyorsan, és mozdony,; mozdony,; a kilences, és nézd, máris mennyi mindenen osztozunk, és még csak nem is keféltünk, és nekem is van ajándékom számodra. A nyugati partot viszem neked. És ez van beleírva: Mozdony, mozdony, A kilences a New York-i vonalon. Elolvashatod e könyvet bátran, Majd az öregek otthonában.

Nem tökéletes, de majdnem, és muszáj volt vennem neked valamit, meg kellett hogy jutalmazzalak, amiért megjelentél, és itt a metró, és remélem, végül Prince is eljutott oda, ahova én, tizenhat ésre, két sarokra és egy sugárútra az élete hátralévő részétől. Ám még csak félúton járok a metróállomás lépcsőjén, amikor csipog a telefonod. Rengeteg információt kell megemészteni, úgyhogy le kell ülnöm

hozzá. Változott a helyzet. Gyorsan, túl gyorsan. Csaknem két héttel az új telefonszámodat bejelentő kör-mailed után Benji visszaírt neked: Szia. És te visszaírtál: Gyere át. Mire ő:

© És aztán nekem írsz: Fenébe, el kellett mennem egy iskolai izére. Áttehetnénk jövő hétre? Bocsi. Bocsi! És aztán Benji ezt írta neked: Adj egy órát, bejött egy kis meló. És te ezt írtad rá:

© 65 Azért mosolyogsz, mert azt akarod, hogy olyan legyen az élet mint még mielőtt az apád elcseszte Nantucketben, titkok nélküli veszélyek nélküli. Szoktál róla írni, hogy milyen biztonságos ott hogy a klausztrofóbia és a kényelem kéz a kézben jár. A családod sosem zárta az ajtókat, sem a kocsit, még a slusszkulcsot is benne hagyták, de mire eljött a március, bármit megadtál volna egy idegen arcért. Pár hete ezt írtad a Twitterre: #Manhattan szigete pont olyan, mint ttNantucket szigete: drága boltok, drága italok & télen mindenki begolyózik. Ez aranyos, Beck, de Manhattan szigete egyáltalán nem olyan, mint a te becses Nantucketed. Hadd mondjam el neked, mit csináltam múlt kedden. Manhattan szigetén muszáj bezárnod a vackaidat, különben megeshet, hogy valami dörzsölt fickó egy keddi napon megáll valami rohadt szódagyárnál egy kis gyárlátogatásra, amikor tudja, hogy a főnök nincs odabent (külön köszönet Benji Twitterjének). Megkéri, hogy hadd használja a mosdót, és a mosdó mellett bemegy Benji irodájába (ami nincs bezárva), és kihagyja az ásványvíztúra többi részét, hogy egy kis privát túrát tegyen Benji számítógépében (ami szintén nincs lezárva), és megtudja, hogy Benji naptárában linkek szerepelnek @lotsamonica előadásaihoz. Ma is van előadása, élőben firkál valahol Astoriában egy egykori tűzoltóállomáson (mi a fene!). Mint minden közösségi médiafelületen igazolt rajongója (ó, mit meg nem teszek érted, Beck), megnézhetem az élő közvetítést, és bár Benjit személyesen nem látom (túl nagy a tömeg), az összes kiretusált képen Otthon Szóda üvegeket látok. Ott van. Egy frufrus, rózsaszín szemüveges csaj kommentje is igazolja: Benji király, amiért hozott szódát. #csakbio #otthonszóda tíingyenital Szóval ez van. A drágalátos Benjid a felolvasásodra nem tolja oda a képét, de a nap közepén képes elbumlizni Astoriába, mert Monicát felsőbbrendűnek hiszi, mert magas, szőke, és azt hiszi a fir-kálmányaira, hogy művészet. Le kell nyugodnom. Te nem is tudsz 66 minderről. Te nem vagy Monica rajongója, mert nem vagy gyengeelméjű. Viszont tudnod kell róla, és nem tudok elég gyorsan kijutni abból a rohadék üzemből. Meg kell mentenem téged. Olyan srác vagyok, aki felkészül az efféle vészhelyzetekre, úgyhogy már van is egy e-mail címem, [email protected]. Te nem szoktál kutatómunkát végezni, úgyhogy nem tudod, hogy Nathan Herzog a Vulture gasztrorovatának ételkritikusa, aki az olyan megjátszós majmok csecsén csüng, mint Benji és az Otthon Szódája. Olvastam a srác dolgait, és nem vagyok lenyűgözve tőlük. Benji viszont nyalja a seggét, azzal a vérlázító igyekezettel posztói ja a kritikáit, hogy egyszer a saját vacka is felkerüljön az oldalra. És az otthonszoda.com kacagtató hírblogján Benji szaros vizének „rajongói” szakadatlanul azon nyavalyognak, hogy az Otthon Szóda miért nem került még fel a Vulture-vz. 67

Otthagytam a járdán, amikor kellett egy perc, hogy magamhoz térjek, miután rájöttem, hogy leráztál, és Mr. Mooney-nak igaza van. Sosem leszek tökéletesen képes a könyvesbolt vezetésére. A szívem mélyén nem vagyok olyan üzletember, aki egyszerre mindenre képes koncentrálni. Költő vagyok, épp ezért tudom, hogy négy megállóra, egy átszállásra, három sarokra, két útra és egy lépcsősorra vagyok attól, hogy felugorjak a lakásomra, és magamhoz vegyek egy kis meglepetést Benji számára. SMS-t küldök Curtisnek: Nem kell ma bejönnöd, átveszem. Visszaír: Király!

Befordulok a sarkon, és látom, hogy Benji a bolt ajtaját rángatja, és sikerült meglepnem, ami még jobb. Szélesen rámosolygok. Enyém is a faszfej. -

Hát itt van! - kiáltom. — Az Otthon Szóda arca!

- Mr. Herzog, micsoda megtiszteltetés - csiripeli a kibaszott seggnyaló a Brooks Brothers-féle zakójában, és ugyan minek? - Elnézést a késésért — mondom, és úgy teszek, mintha a kulcsok után kotorásznék. Egy ételkritikus, aki egyben egy hibrid kávéház-könyvesbolt résztulajdonosa, természetétől fogva ügyetlen ember. - De megéri a várakozást. Ezt megígérhetem. Kinyitom az ajtót, és benn is vagyunk, és Benji túl ideges hozzá, hogy felfigyeljen rá, bezárom az ajtót

magunk mögött. -

Ez a hely egy kincs! - ámuldozik. - Kávét is adnak?

- Olykor-olykor - felelem, és akár a New York Magazine béna weboldalának is dolgozhatnék. Nézem a Reklámőrültekzt, mindent tudok Jay Z-ről és a túlárazott kínai levesekről. - Egyelőre azonban a víz is megteszi? -

Kitűnő lesz, Nathan.

Kitűnő lesz, Nathan. Tehát míg Benji arról fecseg idegesen, hogy mennyire imádja a könyveket meg a könyvesboltokat, meg azokat, akik olvasnak, egy tasak porrá tört Xanaxot öntök egy pohár vízbe. 69 Fel fogja hajtani. Ideges. Elveszi a vizet. Megköszöni. Még megköszönni sem tudja úgy, hogy ne úgy hangozzék, mint egy ripacs. Hagyom, hadd dumáljon, és azt mondom, csak el kell valamit gyorsan intéznem a pult mögött, és ő csupa elnézéskérés, és ez tökéletes, Nathan, és töröltem minden programomat emiatt, és én papírokat tologatok, és figyelem, ahogy a Xanax legyűri. Eleget tettem bele? Szédeleg, és le akar ülni. Szinte támolyog a pult felé. - Nem lenne gond? Leülhetnék valahol egy percre? Nem helyénvaló leütni. De hát húsz kurva percen belül vagy tucatszor ejtette ki, hogy kitűnő. Kiterül a földön, odalépek hozzá, és megfogom a lábát. Már megy is le a lépcsőn. Fel sem ébred, miközben bevonszolom a ketrecbe, bezárom, és mosolygok. Kitűnő. A Brooks Brothers blézer valóságos kincsesbányának bizonyul. Benne van a drogos tatyója, több csomag heroinnal vagy kokainnal vagy Ritáimnál vagy akármivel, amit manapság használnak ezek a kölykök, és egy kulcskártya (ezeket otthagyom). Ott a tárcája (ezt elveszem). És aztán a fődíj, a telefonja (mondanom sem kell, hogy elveszem). Benji ugyanúgy nem ismeri a félelmet, mint te, Beck, és másodperceken belül hozzáférek a Twitteréhez, az e-mailjeihez, és a honlapján lévő Otthon Szóda blogjához. Természetesen a telefonja tele van Monica művésznő képeivel. Hányingerkeltő, mesterkélt, örökké pózol. Kiválasztok egy „szexis” képet, és felteszem Benji Twitterére. Két szó kíséri a fényképet: #Bűbájos #Igen Ennek az a célja, hogy úgy értékeld, mintha Benji rólad ezt mondaná: #Nemmegfelelő #Nem És így is értékeled. Ó, Beck, fáj, hogy sírni látlak, hogy elutasítva érzed magad. Nem is tudod, mennyire szeretnélek átölelni, odatámasztani a zöld párnádnak, és teletölteni tömeggyártású ásványvízzel. Csak ezt akarom. De nem avatkozhatom közbe.

70 Helyet kell hagynom, hogy leválj erről a seggfejről, és kivárom, hogy a bánatod dühbe forduljon. És így is lesz, és úgy írsz, mint egy kígyó, sziszegsz: Nem vagyok a kibaszott játékszered, Benji. Én nem vagyok valami szívtelen, sznob, szaros, geciláda performansz-müvésznő. Emberi lény vagyok. Igazi, emberi lény, épp, mint a dalban, és engem nem rázhatsz le csak így. Hallod? Én nem akarok így élni. Bánj velem is úgy, mint a szódáddal! Vagy tudod, mit! Még jobbat tudok, baszd meg a szódádat! Próbáld csak meg! Dugd csak bele az üvegbe, és baszd meg a szódádat, mert az az, amit imádsz! Nem engem szeretsz. Nem szeretsz te senkit! Az e-mailjeid gyönyörűek és igazak. Csak egy probléma van velük. Mindet piszkozatként mented. Nincs benned annyi, hogy el is küldd őket. Még mindig ebbe a kisvárosi fantáziába kapaszkodsz, hogy ez a kócos hajú táborozó turista elhajítja érted az ideáljait. Ezt akarod. Nem tehetek valami sokat. Úgyhogy csak várok. Elolvasom az e-mailjeidet. Chanának igaza van: Őszintén, Beck, szép lenne, ha Benji szeretne, de nem szeret. Szóval nem meglepő, ha cserbenhagy és megcsal, és azt az ijesztő apucis műsort műveli. Tudod? Ez most furán fog hangzani, de örülök. Fejezd be végre az egészet! Lynn is bejelentkezik: Szerintem New Yorkban nincsenek is rendes srácok. Nem mintha úgy sietnék férjhez menni, imádok az ENSZ-nél melózni. És inkább szeretnék Prágába menni dolgozni, mint férjhez menni, de őszintén nem hiszem, hogy vannak itt rendes srácok. Csupa Benji. Chana válaszol neki: Szállj le a társkereső oldalakról, Lynn. Komolyan! Optimista vagyok egészen addig, amíg nem bonyolódsz külön privát üzenetváltásba ezzel a Peach nőszeméllyel. Vele más vagy: 71 Te: Tudom, kislányosan hangzik, de rég nem hallottam Benji felöl. Mintha lerázott volna. Lehet, hogy csak dolga van, de mi van, ha... Peach: Mi lenne, ha inkább azzal foglalnád el magad, hogy írsz valami annyira frankót, hogy el is felejted? Mint a jógában, amikor minden energiát egyetlen megszentelt helyre összpontosítasz: magadra. Te: Annyira igazad van! Kösz, te bölcsesség!

De nem is számít, mit gondolnak a barátnőid. Még mindig e-maileket próbálsz írogatni neki. És most tudni akarod, hol van, és mikor találkoztok. Őt akarod. Akkor is. Szükséged van a segítségemre, úgyhogy fabrikálok egy bejegyzést Benji Otthon Szóda blogjára: ontán kiruccanás az ACK-ra. Új inspirációk, új ízek egy kísérő segítségével. * Épp az a fajta seggfej, aki a reptéri kódjával, az ACK-val utalna Nantucketre, és persze téged nem hívott magával. Nem is mondta, hová megy. Csak lelépett. A mihaszna. És a bűbájos szót használta, hogy azt hidd, Monicával van, és most végre végezz vele, egyszer és mindenkorra. Akkor is, elküldöd a linket Peachnek, és szomorú vagy, nem dühöngsz. Peach visszaír: Édesem, ö vállalkozó. És lehet, hogy Rascalra céloz, a családja labradorjára. Ne vonj le elhamarkodott következtetéseket! Holtpontra jutottunk. Semmi sem vált be. Megbocsátasz ennek a pöcsnek, aki ennek a gyere-kúrj-meg típusú szódás picsának a retusált képeit teszi ki. A te felolvasásodon nem volt ingyen Otthon Szóda, Beck, de akkor is ő kell neked, és akkor is le kell ezt rendeznem. Küldök neked egy e-mailt Benji nevében: Hosszú történet. Légy jó! Másodpercekre rá, hogy elküldöm, meg is nyitod. Nem továbbítod a barátnőidnek, és nem állsz neki újabb picsába elküldés e-mailt írni. Most nyugalomban vagy, és nem lepődöm meg, amikor egy óra múlva a telefonom jelzi, hogy e-mailt kaptam tőled: 7* Lehetne inkább csütörtök? Megcsináltam. Végre. Csak egy szavam lehet erre: Igen. Amikor a kis köcsög felébred, nem tudom ugyan, mennyi idő telt el, de úgy ásít, mintha egy évszázad lett volna. Először mintha nem fogná fel a helyzetet, és nehézkes cseverészésbe fog a ketrecről ez mahagóni?- aztán meg papagájokról beszél. Végül elkezd neki derengeni, hogy rácsok választanak el minket. Az ajtó felé nyúl, és a mai nap már másodszor láthatom, ahogy a kis pöcs a kilincset rángatja. -

Erre semmi szükség - mondom. Igyekszem megnyugtatni. Kedves vagyok.

-

Engedj ki! - csattan fel. - Most, azonnal!

-

Benji - felelem -, meg kell nyugodnod.

Rám néz. Össze van zavarodva. Candace bátyja is össze volt zavarodva. Mindig össze vannak zavarodva a seggfejek, amikor helyreáll a világegyetem rendje, amikor számon kérik őket a gyáva, megját-szós, szeretetlen viselkedésükért.

Csütörtök reggel van, és a mai randink a jutalom az elmúlt három napért. Benjit pátyolgatni nem vicc, Beck. Nem is tudom, hányszor zártam be és nyitottam ki a pinceajtókat, ahogy fel-le járkáltam. Curtis tudja, hogy neki nem szabad lemennie a pincébe, és kulcsa sincs hozzá. Görcsöt kap a kezem attól, hogy úgy szorongatom a kulcsot, mint a mentőkötelet. És az is. És fáradt is vagyok, Beck. Egy egész órámba telt, mire felfeszegettem a padlódeszkát, ahol a machetémet tartom. Egész New Havenig kellett vonatoznom, hogy riadófújatás nélkül használhassam a szépfiú bankkártyáját. Nem mondom, hogy nem érte meg, és valóban jó tervet agyaitam ki. Úgy döntöttem, Benji telefonjának segítségével konstruálom meg a sztorit. Tudom, kurvára zseniális terv. Mivel követed a Twitteren, most tanúja leszel, hogy száll alá a drogok poklába és az elhülyülésbe. Az egész New Havenben kezdődött, ahol két rongyot emeltem le a számlájáról, és feltettem egy fotót a Yale szaros buldog kabalájáról: Visszatért az igazi #buldog. #MizuNewhaven tténésmolly így hát most mindenki (te is) azt fogja hinni, hogy Benji visszatért az alma materbe egy kis duhajkodásra. Ha egyvalamit megtanultam az elit egyetemistákról, Beck, hát az az, hogy mind imádtok visz-szajárni találkozókra az iskolába. Jó terv, és nem hagyhatom, hogy 74 a penészvirág nyavalygása elhatoljon hozzám. Mintha csak tudnád, hogy nem tudom, hogyan tovább, és írsz nekem egy SMS-t:

Helló. Korán keltem. Fogalmam sincs, miért. Szóval mit csinálunk az este? © Benji rám vakkant: -

Beck az? Joe, ha ezt akarod, hát a tiéd lehet.

Már túl vagyunk ezen. Úgy egy órával azután, hogy magához tért, a faszfej felismert a taxiból. Úgyhogy most azt hiszi, kiismert. Azt hiszi, meg vagyok őrülve érted. Azt hiszi, miattad csaltam csapdába. Az igazság pedig sokkal, de sokkal bonyolultabb, és a hozzá hasonló, önelégült szófosók nem tudják, hogy bölcsebb hallgatni, ha be vannak zárva. Kiterítette a lapjait, és úgy beszél rólad, mintha az övé volnál. De te nem valami használt BMW vagy, amit csak úgy lepasszolhat. Ráförmedek: -

Csináld a tesztedet!

-Joe - szól, ami hülye helyzet, mert ahányszor kimondja a nevem, arra emlékeztet, hogy tudja, nyilvánvalóan egyre bonyolítja a helyzetet. Összeszedem magam, és írok neked: Reggelt, hétalvó. Remélem, szépeket álmodtál. Találkozunk 8.30-kor a Union Square-en, a lépcsőnél. Sötétedéskor elmegyünk valahová. Rányomok a küldés gombra, és már alig várom, hogy láthassalak, és felveszem Benji öt kedvenc könyvének listáját, mert még dolgunk van: A Súlyszivárvány Thomas Pynchontól. Megjátszós faszfej, és hazug is. Az Underworld Don DeLillótól. Sznob. Az Úton Jack Kerouactól. Elkényeztetett, útlevél-hurcibáló pöcs, aki megrekedt nyolcadikban. A Rövid interjúk ocsmány emberekkel David Foster Wallace-tól. Máris elég. A bátorság vörös kokárdája Stephen Crane-től. Vérében a Mayflower-ősök. Benji már megbukott a Súlyszivárvány (hah) és az Underworld tesztjén. Azt hajtogatja, hogy más listát állított volna össze, ha 75 tudja, hogy vizsgáznia kell belőle. így gondolkodnak a kiváltságosok: hazudj, míg tudod, hogy megúszhatod. Te egyáltalán nem vagy olyan, mint ő, és megint írsz: 76 - Hihetetlen. Nem fogod fel, hogy egy könyvesbolt alatt vagy? Egy ketrecben? Nem jöhetsz be csak úgy a boltomba, hogy hazudj nekem. Ezt nem teheted.

-

Ne húzd fel magad!

Egy pillanatra megrebben a szeme. Tisztában van vele, hogy itt a machete. Nincs más választásom. Fel kell vennem. Lassan odalépek. Érte nyúlok. És megfogom. És szembefordulok vele. -

Nem akarhatod - szűköli.

Mielőtt megszólalok, kissé szétvetem a lábam. Annyi helyet töltök be, amennyit csak tudok. -Azzal töltöm el az időmet, hogy teszteket állítok össze neked, * olyan könyvekről, amelyekről azt mondtad, olvastad őket. Es te egyetlenegyet sem olvastál ezek a kurva könyvek közül. Ami annyit tesz, hogy az időmet vesztegetted. És azt mondod, hogy ne húzzam fel magam. Te azt hiszed, hogy ez így működik? -

Csaló vagyok, okés?

Megfordulok. Keresztbe teszi a lábát, lógatja a fejét, és végigsimít a túl hosszú, szőke haján. Törékeny és gyenge, és bármelyik pillanatban széteshet. Még mindig a kezemben van a machete, pedig olyan felesleges az állapotát tekintve. Biccentek, mintha azt mondanám: rajta, szarzsák. Folytasd csak! Elképesztő, mennyire meglátszik az embereken a pénz. Lánypuhaságú kezei évszázadokig puhultak, mielőtt egyáltalán megszületett volna, sűrű haja sosem ritkult a szeles éjszakákban, a hó- vagy homokvagy salaklapátolással görnyedve töltött napokon. Valami abban a hajban, valami az orra lejtésében azt igazolja, hogy az élet nem fair. -Védelmemre szolgáljon, valamiféle posztmodern módon imádom a könyvet, mindig az volt az érzésem, hogy van benne valami, amihez kapcsolódni tudok. Azt hiszem, olyan a könyv, ami az én meggyőződésemet és érzéseimet visszhangozza, és mindig jól viszonyultam az olyanokhoz, akik olvasták, és még írtam is a könyvről. Tudod, összhas. irod.-ra jártam, és lehetséges, nagyon is lehetséges 77 úgy elolvasni egy könyvet, hogy nem a hagyományos, egyértelmű értelemben olvasnánk. Egy könyvről is lehet olvasni, Joe. Érted, hogy értem? Érted? * -

Aha, Benji. Értem.

-

Gondoltam, hogy megérted, Joe.

-Ja, nekem nincs diplomám a Yale-ről, de a kamudetektorom kitűnő. Sőt, elsőrangú. Megindulok felfelé a lépcsőn, ő meg arról nyavalyog, hogy mekkora seggfej vagyok, és hogy mit fog velem tenni az apja, aztán könyörögni kezd. - Adj egy példányt a David Foster Wallace-ból! Elolvasom! Elolvasom, és aztán letesztelhetsz belőle, esküszöm! Joe! Joe! A pince hangszigetelt. Mr. Mooney abba ölte a pénzét, hogy privát hely legyen belőle. Benji visítozhat, amennyit akar, de senki sem fogja hallani, ahogy engem sem hallott, és tőled kapok SMSt: Vicces vagy, Joe. A kacsintással nem kerültem a bénalistádra, és süt a nap, és bezárom a pinceajtót, és visszaírok: El kell adnom a könyveket. Légy a Union Square déli lépcsőin. Középen. Pontban 8.30-kor. És kikapcsolom a telefonomat. Megmondtam, hol légy és mikor, és ha azt hiszed, többet is kaphatsz tőlem ma, amikor ott leszek neked egész éjszaka, hát ér egy kis meglepetés. Összeesküdött ellenem ez a nap. Elfelejtettem, hogy kijött Stephen King új könyve, az Alom doktor, a Ragyogás várva várt folytatása. Egy új King tömegeket jelent, még egy-két héttel a megjelenése után is - az emberek lusták -, és vásárlók hordái reszketnek, hogy újra találkozzanak Danny Torrance-szel. Nekem viszont te kellesz, Beck. Az Álom doktor valamiféle kibaszott Szent King-katedrálissá változtatja a boltomat, és nincs időm, hogy rád gondoljak, hogy felkészüljek rád. El vagyunk árasztva Kingofilekkel, párokkal, akik valami könyvklubbal próbálják megmenteni a házasságukat, idősebb rajongókkal, akik 78 egy örökkévalóság óta vártak, fiatal punkokkal, akik egy független könyvesboltot akarnak bejelölni a Facebookon, hibbantakkal, akik kiemelik a durva részeket, és arra vágynak, hogy eljátszassák őket, maguknak való idiótákkal, akik egy bestseller ígérte társaság után sóvárognak, és nőkkel, akik többet várnak egy könyvtől, mint egy gyors menetet egy elkötelezettség-fóbiás bankárral. Mindenki imádja Kinget, én pedig téged imádlak, és ma azon kellene töprengenem, hogyan válasszam el a hajam, és hogy meg fogod-e nyalni az ujjai-dat evés közben. Ehelyett a kurva Danny Torrance-ről csacsoghatok csupa felnőtt emberrel! Ugyanúgy szeretem Stephen Kinget, mint az összes többi kellögemrajongó amerikai, de durcás vagyok, amiért én, a könyvárus, a szajhája vagyok. Te bölcsész vagy, és lehet, hogy ma éjjel irodalomról fogunk beszélgetni. Az is meglehet, hogy olyan ideges leszel, hogy a megjátszás ködébe zuhansz, és valami szarral teli kísérleti narratívaponyvát fogsz dicsérgetni. És én vajon mit mondok majd erre? A könyvek nem lesznek már kommerszebbek vagy nem ponyvábbak Kibaszott Stephen Kingnél (hacsak nem Dán Brownról akarsz beszélni, de a kettőt nem lehet összehasonlítani, minthogy Dan Brown nem irodalom). És ha King úr itt lenne, ő is az én oldalamra állna; ő is tudja, hogy az első randik felkészülést igényelnek. A magáéin kívül más könyveket is szeret, és büszke lenne, ha ezek az emberek valami mást is olvasnának azon kívül, amiről a Jó reggelt, Amerikában hallottak (de nem kísérleti narratívagyűjteményt). Ráadásul

King úr tartozik nekem, én adom el a kibaszott könyveit! De persze nincs itt, és a nap tovább őgyeleg az égen, és ma már nyolcvanötezredszerre folytatom le ugyanazt a párbeszédet. -

Látta azt a kritikát a New York Timesbari?

-

Hát persze.

-Alig várja az ember, hogy elolvassa, nem? Milyen félelmetes volt Jack Nicholson az elsőben! A filiszteusok meg én a kasszára csapunk, amikor beragad - már megint —, én azért csépelem, mert túl lassan vánszorog az idő. 79 Hiányzol, és téged akarlak, és végre itt egy nő, aki nem Stephen Kinget vesz. Rachael Ray szakácskönyveit vásárolja, és úgy csinál, mintha őt ütöttem volna meg, nem a pénztárgépet. Passzívagresszív sóhajjal püfölni kezdi a Twitter alkalmazást a telefonján: Nincs is rosszabb a rossz kiszolgálásnál! ttmooneyritkaságok Azt akarja, hogy lássam, és hagyja, hadd villogjon még a kurzor, és jól van, hölgyem, jól van. Elnézést kérek a rossz modoromért, és azt mondom neki, hogy Rachael Rayt nem értékelik eléggé, mire kitörli a posztot, és ez jó. Van az a pont, amikor az univerzumnak vagy muszáj a te oldaladra állni, vagy megbaszhatja magát, és az univerzum most teszi a dolgát. Rászánok egy pillanatot, hogy elküldjek egy posztot Benji Twitterére: Otthon Szóda és ab szint? Igen. ttvalaholötórakor A következő seggfej - megint csak Stephen Kingért - végigtúrja a tárcáját a hitelkártyája után kutatva, hogy arról olvashasson, egy betegagyú milyen beteg dolgokat művel, mert ő túl puhapöcsű ahhoz, hogy megtegye a beteg dolgokat, amiket valószínűleg már kölyökkora óta akar. Ez a baj ezzel a soha véget nem érő, lemmingekből álló százlábúval, Beck. Tudod, hogy mind pöcs, minden egyes alak. Azért veszik ezeket a könyveket, hogy ijedezzenek, mert túl könnyű az életük. Ez mennyire szánalmas! — Azt mondják, valami elképesztő a vége, és egyáltalán nem lehet előre sejteni. — Igen, azt mondják. Készpénz vagy kártya? Azt hiszed, Benjivel kemény volt találkozgatni? Hát, csak próbáld ki, milyen ugyanezt a párbeszédet lefolytatni újra meg újra, miközben Benji a ketrecében próbálja átásni magát Kínába. Igen, te kibírod ezt a szarságot, Beck, de te zártad valaha is ketrecbe, és hallgattad a nap minden órájában a nyavalygását? A srác allergiás a gluténre és a mogyoróra és az élesztőre és a porra és a cukorra és a Visine-re. Vittem neki egy Reese-féle mogyoróvajas sütit, mire őrjöngeni kezdett, és azt mondta, hogy a mogyoróvaj puszta szagától is meghalhat. Kérlek szépen. 80 Tudod, mire allergiás igazából a köcsög? A való életre. Szívességet teszek a srácnak. Amikor kijut

innen, fel lesz cseszve, amiért bezártam, de hálás is lesz, amiért embert faragtam belőle. -

Megvan Stephen King minden könyve.

-

Ez remek. Erre igazán büszke lehet.

De olvastad is őket, faszfej? És most komolyan, Beck, tudod, milyen nehéz az, a boltban aludni arra az esetre, ha Mr. Mooney-nak kedve szottyanna beugrani egy éjjel, hogy egy kis hetvenes évekbeli pornót nézegessen a pincében? Kibaszott Stephen Kingről feltett kérdésekre vála-szolgatni, miközben az jár a fejemben, hogy mézet és almát kell vennem a kis köcsögnek a ketrecben - míg veled leszek ma éjjel, egész idő alatt azért kell imádkoznom, hogy Curtis legyen túlságosan betépve ahhoz, hogy ne kíváncsiskodjon, és ne próbáljon meg lejutni, és hogy Mr. Mooney legyen túl öreg és lusta ahhoz, hogy eljöjjön a pornójáért. Beck, én szeretlek téged, tényleg, de te semmit sem tudsz a problémákról. Tisztában kell lennem azzal a távoli lehetőséggel is, hogy elmegyek, Curtis veszi át az üzletet, és egy öreg, pénzes főszer úgy dönt, hogy ma lesz a napja annak, hogy felköhög hat rongyot egy dedikált Hemingwayért, és Curtis felhívja Mr. Mooney-t, és Mr. Mooney idecsoszog, és ők hárman lemennek, és Benji életének legrosszabb napját a legjobbá teszik. Nekem vannak problémáim. Valódiak. - El tudja hinni, mennyien vannak? Azt hittem, én vagyok az egyetlen, aki még vesz papíralapú könyveket. - Senki sem vesz már papíralapú könyvet - mondom a 4356. számú vásárlónak, aki a 4343. számú meg az összes többi szakasztott mása. - Hacsak nem Stephen King írta. Azt hiszed, neked vannak problémáid. Tudom, hogy mid van. Még így is, hogy Benji itt van a ketrecben. Határidőid vannak, és el kell olvasnod a többi feltörekvő csoporttársad szar novelláit, és úgy gondolod, hogy a fodrász elkúrta a hajadat, és Chana azt hiszi, terhes, még ha a srác nem is igen rakta be neki. És Lynn azt mondja, 81 I hogy ha ő terhes lenne, hazaköltözne, és megszülné a babát, és te azt mondod, ha te lennél terhes, #bármicsaknemBenji lenne a neve, és a barátnőid rosszul vannak attól, hogy Benjiről nyavalyogsz, és mindenféle ürüggyel felhozod a nevét. Mármint komolyan, Beck. Lányok. Valahogy ötvenkét emailetekbe kerül, hogy felfogjátok a legalapvetőbb, legegyszerűbb szart is: Chana nem terhes, ami logikus is, tekintve, hogy soha, senkivel nem kefél teljes gázzal. Lynn belül halott. Nem vagy túl Benjin, de majd túl leszel, ha velem jársz. Oké, van egy jogos problémád is. Az anyukád éjszaka e-mailt ír neked részegen, szomorú, beszélgetni

akar, kiabálni akar, de Beck, ha tudnád, mit viselek el érted, nem siránkoznál ennyit a problémáidról, és elolvasnád a novellákat, amelyeket el kell olvasnod az egyetemhez. És összegömbölyödnél a zöld párnáddal, és hálát adnál az istennek, hogy nincs a pincédbe zárva egy nyolcvankilós királykisasszony, aki azt firtatja, hogy a kibaszott szendvicsében a csirke szabadtartású volt-e. Mármint ugye csak viccelt? - Hát nem imádja Stephen Kinget? 82 Rezeg a telefonom, este 6.00 van, és most már hivatalos az eredmény. A Stephen Kingeken kívül azok a Rachael Ray-féle szakács-könyvek az egyetlenek, amiket eladtam ma, és nem csoda, hogy Benji soha nem is olvasta a kedvenc könyveit, mert a legtöbben már nem olvasnak többé, és nem akarok ilyen lenni, amikor nem egészen három órára vagyok attól, hogy melletted üljek a lépcsőn. -

Állítólag ez az eddigi legjobb könyve.

-

Reméljük.

Curtis tíz percen belül itt lesz, mert hatra kell jönnie, és még az életben nem jött időben, mert ő is a Benji-generációhoz tartozik, egyfolytában el van foglalva a kibaszott kütyüiben élt kamu életével, tinder-okcupid-instagram-twitter-facebook-vine-baromságok-nárcizmus-onlinepetíciók-fantázia-szexfutball. Szívesen kirúgnám, de tisztel engem, úgyhogy hagyom, hogy maradjon, még ha meg is kért, hogy tegyek félre neki egy Stephen King-könyvet, és Eminemet hallgat szükségtelenül nagy fejhallgatóval, és egy évig tart, mire elolvas egyetlen kurva könyvet. -

Maga olvasta már?

-

Csak ma jött ki.

- Hát, de biztosan egy nappal előbb kiszállítják már. Nem mondhatja, hogy az első fejezetet sem olvasta. -

Nem, nem olvastam az első fejezetet. Készpénz lesz vagy kártya?

Várok. Kitartóan érkeznek a depressziós munka után betérők, hazafelé kazamatáikba, hogy Stephen King elterelje a figyelmüket a szánalmas, magányos életükről. Olyan szerencsések vagyunk mi, Beck. Amerika oly nagy része - Benji is, mert rendes vagyok, és adtam neki is egy példányt, mielőtt elhúztam - fog ma este Stephen King fölött görnyedni, de te meg én a saját életünket fogjuk élni. Sajnálom ezeket az embereket. -

Nem lenne gond, ha visszaszaladok és veszek egy másik könyvet?

-

Sajnos sor van, és egyébként már lehúztam a kártyáját.

És kizárt, hogy mindenkit felcsesszek, csak hogy ez a csaj vehessen valami Candace Bushnellt, mert túl sokáig tartott rájönnie, 83 hogy nem is szereti Stephen Kinget. Csak a tömeg miatt veszi meg. Ez az igazi vírus, ez a fajta marhaság. Már 6.06 van, és tudom, mit csinálsz. A szemceruzát kened szét magadon, hogy amolyan Olsen ikrekféle szemed legyen, amiről azt hiszed, kell neked, hogy dögösen nézz ki, pedig nem. Bowiet bömbölteted, a Rare and Well Done-t — a zenét, amit randik előtt szoktál hallgatni, amitől jó fejnek érzed magad, mankózenét, amiről beszélgethetsz, ha bizonytalannak érzed magad, és azon tanakodsz, melyik pici trikó megy legjobban melyik pici melltartóhoz, és végül az egész az agyadra megy, és a zöld párnádon teremsz, mert csak úgy lehet ágyból épp kikelt frizurája az embernek, ha bebújik az ágyba, és magához nyúl. Igaz, amit mondanak, hogy ti csajok mocskosabbak vagytok a srácoknál, azok vagytok. Még mindig követem az e-mailjeidet, miközben a hitelkártyákra várok, és ti, lányok a testi történéseitekről írogattok egymásnak. Az egész annyira nem viktoriánus. Bowie-lány vagy, futurisztikus a bőröd klinikai szintű kontrolljával, meg a szempilláddal, amit a kínai negyedben tetetsz fel, olyan vulgáris, hogy azt is elmondod a barátnőidnek, hogy magadhoz nyúlsz a randink előtt. Magadhoz nyúlsz. — Elnézést. — Végeztünk? — Igen. Kaphatok egy szatyrot a könyvnek, vagy azért külön kell fizetni? 6.08, és a következő pasas a sorban az új King mellé a Ragyogást is megveszi, csak hogy merésznek tűnjön — a Ragyogást az előzménynek nevezi, és legszívesebben összeszabdalnám a képét —, és micsoda borzasztó világ van idekint, Beck. Mekkora csoda, hogy eljöttél ide, milyen vidáman, amikor a legtöbben, akik belépnek ide, olyan nyomorultak, mindenki, kivéve téged és engem és Curtist, aki tartja az ajtót Mr. Ragyogásnak, és már kezdi is a kamuzást. — Öregem, az L metró egy kész káosz! — Vedd át a kasszát! 84 -

Tizenöt percet álltam ott. Semmi?

- Semmi más ma estére, csak Stephen King, úgyhogy bezárhatsz, amikor a legutolsó példány is elkelt. -

Király. De amúgy kéne a túlóra.

6.11, és a kis görény túlórázni akar, és az időmet pocsékolja, és jól kell kinéznem neked, és tisztának kell lennem neked, és betapasztani a papír okozta vágásokat, és megmosnom a fogam az új Tom-féle natúr fogkrémemmel (kösz, Benji!), és megfeszül az állkapcsom, de Curtis olyan fafejű és nem tud jól olvasni mások arcáról, azért, mert többnyire a telefonját bújja. -

Zárj csak be, miután végeztél a Kingekkel.

-Ja, ez a város bekaphatja, ha még egy metró se képes időben járni, tudod, tesó? -

Csak legközelebb próbálj meg SMS-t küldeni, ha késel.

-Úgy látom, ki vagy készülve, fiacskám. Menj csak! Majd én átveszem. A kis Beastie Boys-os faszfej elkésett, és én vagyok a főnöke, és lefiacskámoz, és az egész világon épp az hiányzik legkevésbé, hogy ez a kis szardarab azt mondja, hogy fáradtnak tűnök. -Áll a sor, Curtis - felelem, és amikor kisétálok, el a pincétől, el a könyvektől, magamban mosolygok azon, hogy te, ahogy én is, készülődsz. Talán már a zöld párnádon vagy, mert majdnem idő van, és hosszú idő óta először egy csöpögős Simon &c Garfunkel számmal a fejemben megyek hazafelé, mert vége a Stephen King Új Könyve Napnak, Beck. Ez az éjszaka a miénk. Csak hét után érek haza, és nem kerülök elő a zuhany alól 7.15 előtt, és az egyik kurva lábujjamat beütöm az egyik írógépembe, és vérzik is, de nem fogom ómennek tekinteni. Az írógép — Hector, egy ’82-es Smith Corona, amit Bushwick felé találtam egy sikátorban — útban volt, de ideges vagyok, és talán egy kis vérontás jót is tesz az idegeknek, és bassza meg, lehet, hogy Hector is ideges. Hamarosan mindannyiukkal találkozol, Beck, az összes írógéppel, amit összegyűjtöttem, mert egy nap az összes számítógép felrobban, és én leszek az ember (egyelőre) huszonkilenc írógéppel, és mindenki sorban áll majd a lakásom előtt, hogy vehessen egyet. Mert egy napon természetesen fordul majd a világ, én csak várok. Szereted azt a filmet azzal a sráccal, aki egy riksát húz körbe Kanadában, és ő többnyire fehér pólóban van, úgyhogy klasszikus, fehér, V nyakú póló mellett döntök farmerrel meg az övvel, amit a katonai boltban találtam. Nagy csatja van, de nem olyan béna Ryan Adams-esen. Ez ütős, és öreg és karcos, és ha meglátod, meg fogod érinteni, mert épp olyan, mint amit a cowboy visel a novelládban. Felülök a metróra, és SMS-t írok neked: Kicsit kések. Azonnal visszaírsz: 86 Én is. Lassú villanással tűnik tova az út, mert nem igazán ülök itt a vonaton. Olyan izgatott vagyok, hogy

láthatlak, hogy a világ nem is létezik e pillanatban. Leszállók, és küldök egy tweetet Benji nevében: Megdugnám Miley Cyrust. Csak úgy mondom. #mélygondolatok És végeztem a munkával, és a levegő tökéletes, és amikor odaérek a Union Saquare-re, egy pavilon mögé rejtőzve nézem, ahogy megérkezel a lépcsőhöz, és engem keresve körülnézel, leülsz, és vársz rám. 8.35 van, hazudtál, nem is késtél. Ugyanúgy izgultál, mint én. írok egy SMS-t: Bocs. 8.45-re ott vagyok. És nézem, ahogy visszaírsz: Semmi gond. Én is! 8.45-kor találkozunk. Érdekel, hogy mit gondolok, és ideges vagy, és én is ideges vagyok, és 8.52-kor megteszem feléd az első lépést, és a szívem a torkomban dobog. El sem hiszem, hogy igaz, mi, együtt. Meglátsz, ahogy közeledem, mosolyogsz, integetsz, és felállsz, hogy üdvözölj, és olyan friss vagy, tiszta szemű és készen állsz, az alsó ajkadba harapsz, és minden porcikáddal mosolyogsz és játszol. -

Késett, uram!

-

Elnézést kérek.

Nem tudod abbahagyni a mosolygást, és épp a megfelelő ideig hagylak várni, hogy úgy gondold, menő vagyok, nem bunkó, és nagy levegőt veszel, és felnézel, aztán meg le. -

Azt is mondtad, hogy elmegyünk valahová, ha besötétedett, na, és már be is sötétedett.

- Tudom - mondom, és leülök, és megpaskolom a betont, mire mellém telepedsz az édes kis félgömbjeiden. Szép itt. Ez az, és szándékosan vártam, míg besötétedik, hogy odasétáljak hozzád. Nő vagy, én pedig férfi, és a sötétségben együvé tartozunk, és jó illatod van, tiszta. Ezt szeretem. 87 — Néha-néha igazán kipucolhatnád a cipődet - mondod, és a balerináddal megütögeted az én vadonatúj, fehér Adidasomat. — Ezért késtem - felelem. - Egy órán át kellett fényesítenem a kicsikéket. Nevetsz, és olyan könnyedén kezdünk beszélgetni Paula Foxról és a tornacipőkről és a zakkant hajléktalanról, aki egy kukához beszél. Van köztünk kémia. Győzünk! Nem is tudom, mióta ülünk a lépcsőn, de nem rohanunk sehova. Tetszik itt neked. Szeretsz a kirakatban lenni. És akárhányszor váratlan csönd üt be, a csukámon poénkodunk. — Ezek aztán komolyan fehérek, Ben Stiller-esen fehérek — nevetsz. — Meg is mondom a cipőpucolómnak, hogy ezt mondtad.

— Hát, remélem is. Szép fényesre kefélte, Joe. Azt mondtad, kefélte, és azt mondtad, Joe, és ennek jelentenie kell valamit, az biztos. — Borravalót is kapott — felelem, és te belekezdesz egy sztoriba, hogy véletlenül egyszer hogyan loptál cipőt egy outletből, és csaknem húsz perce ülünk a lépcsőn, és olyan feszült és izgatott vagy, hogy egyfolytában cipőkről beszélsz, mintha csak kénytelen lennél cipőkről beszélni, különben esetleg itt helyben, a lépcsőn rám vetnéd magad. Azért választottam ezt a helyet, mert egész kibaszott életemben itt járkáltam el mellette, és láttam a szerelmespárokat, amitől egyedül érzem magam, megtagadva. Most magányos alakok haladnak el mellettünk irigyen, és te még mindig beszélsz, és a picsába is, nehéz odafigyelnem, amikor érzem a tusfürdőd illatát. — Szóval igazából nem is loptam el. Véletlenül magamon felejtettem. Érted, ki lopna a cipőboltból egy szigeten, hát nem? — A jelek szerint egy igen bátor és bájos hölgy, akit Beck néven ismernek. Azt mondtam, bájos, és mosolyogsz, és épp így volt jó. Úgy gondolod, megfogtalak, és nem a semmiért olvastam ennyit. — Biztosan azt hiszed, zakkant vagyok - mondod. - Egyáltalán miért meséltem ezt el neked? 88 - Mert ez egy első randi. Mindenkinek van egy anekdotája, amit elmesélhet az első randin. Mindig vicces, és mindig igazságon alapul, de mindig csak féligazság. - Szóval hazudós ribi vagyok - mondod, aztán elmosolyodsz, keresztbe veted a lábad, és hiába vagy farmerben, két baromarcú jól benéz, mintha átlátnának a vásznon. New York. -

Nem - felelem. - Lopós, hazudós ribi vagy.

Nevetsz, és elpirulsz, és én is nevetek, nyújtózkodsz, a piros melltartód van rajtad a fehér trikóddal és a csütörtök esti farmereddel. A rózsaszín pamutbugyid incselkedik velem, ahogy az ég felé nyújtózol, kinyújtod a lábad, hátradőlsz, a fejecskéd a betonra hajtod, és meg akarlak hágni most azonnal, itt, ezen a lépcsőn, ebben az alkalmatlan órában, a rohadékok előtt, akik megbámultak, és a raszta előtt, aki kender karkötőket árul, és a dühös ribancok előtt, akik hazamennek az Álom doktori olvasni az iPadjükön. Itt és most akarlak, és nem állhatok fel, amikor ennyire feláll. -

Fiatalnak tűnsz - mondod, és egy csapásra lekonyulok.

-Hm? -

Nem, nem, nem. Ne húzd fel magad, Joe. Ez rosszul jött ki.

-Jó, mert épp most lettem tizenhét, és utálnám, ha tizenhatnak

néznék ki, mert akkor pedofilnak tűnnél, és az nem lenne valami jó. A lábamra csapsz, és egyre jobban tetszem neked, összegörnyedsz, és úgy harapsz az ajkadba, mint a felolvasásodon, amikor egy kis kinyilatkoztatást készülsz tenni. - Csak azt akartam ezzel, hogy egy csomó barátom úgy siet megállapodni - mondod. - Néha öregnek tűnnek nekem, mintha elvesztették volna azt a valamit, azt a nyitottságot, amitől az ember fiatalnak látszik. -

Mennyi füvet szívtál, mielőtt idejöttél?

Megkapom, amit akartam, egy újabb meglegyintést, és imádlak, amiért megnevettetlek, és imádlak, amiért megadod nekem, amit akarok anélkül, hogy elveszítenéd a fonalat. Mint egy lézersugár, folytatod is. 89 -Tudod, harmadéves koromban a főiskolán elkezdtem öregnek érezni magam. Úgy volt, hogy elmegyek Prágába, de az utolsó pillanatban visszakoztam, és egy csomó barátom azt éreztette velem, hogy öreg vagyok, mintha kihagytam volna valamit, amit már soha nem pótolhatok be, mintha Prágának egyszer s mindenkorra lőttek volna. Mintha ez már örökre így maradna, mintha az ember csakis főiskolásként ruccanhatna ki külföldre világot látni. - Most is mehetnénk - vágom rá, de nem vicces, és kérlek, ne beszél] már a főiskoláról, mert ettől kezdek vesztésre állni. - Na, mindegy, csak azt akartam mondani, hogy benned megvan ez a fiatalság. Mintha minden lehetséges lenne, és elvileg mi még mindig indulhatnánk az elnökválasztáson vagy megtanulhatnánk a jelnyelvet, vagy végigjárhatnánk Brugge összes várát. Az egészből csak azt hallom ki, hogy mi, és elmosolyodom. -

Azt akarod, hogy tankoljam fel a repülőgépemet?

- Komolyan mondtam - feleled, és közelebb húzódsz hozzám. -És veled mi a helyzet? Mi akartál lenni kiskorodban? - Rocksztár - válaszolom, és követem a példád, hátradőlök, közelebb húzódom hozzád, és mindketten az eget fürkésszük. Fogadok, hogy remekül festünk odafentről, a csillagfényben, szerelmesen. -

Amikor kicsi voltam, én énekesnő akartam lenni - sóhajtod.

-

Ezért vagy úgy oda a Tökéletes hangért?

Felkapod a fejed, és felülsz. Elbasztam.

-

Honnan tudod, hogy szeretem azt a filmet?

-

Csak tipp volt. - Bassza meg! - Tudom, hogy nagyon népszerű.

-

Huh - feleled, és bassza meg. - És te szereted azt a filmet, Joe?

- Nem tudom - mondom, és céklavörös vagyok, jól elcsesztem. -Még nem láttam. De ha neked tetszik, akkor valószínűleg nem rossz. - Ezt meg kell jegyeznem - mondod, és nem nézel rám. - Nem szabad ennyire kiszámíthatónak lennem. Nem mondasz semmit, és én sem tudom, mit mondhatnék, és bassza meg az az Anna Kendrick, ő tehet az egészről. Nem tudom, hogy magad miatt érzed rosszul magad, vagy én ijesztettelek meg. 90 Hogy lehettem ilyen óvatlan? Olyan keményen igyekeztem felkészülni, és egy filmmel szúrom el, és amikor végül rám nézel, szomorú a szemed, és én tehetek róla. Én csináltam ezt. És ezen csak egyetlen módon lehet segíteni. -

Nem vagy kiszámítható, Beck. Csak fenn vagy a Facebookon.

- Szóval kutakodtál utánam - feleled egy szemernyi szomorúság nélkül, és megint a lábamra csapsz, tetszem neked, tényleg tetszem. -

Nos, kutakodásnak éppen nem nevezném - mosolygok. - Nem privát vagy ilyesmi.

Nevetsz és meglegyintesz - megint! - felállsz, a fejed fölé nyújtod a karod, és mindketten tudjuk, hogy tetszik neked, hogy megnéztelek, és erre-arra nyújtózkodsz, majd csípőre vágod a kezed. -

Végignézted az összes képemet?

-

Csak pár százat, tudod, csak a múlt hétvégéről.

Lehajtod a fejed, és meglóbálod a karod. - Nem. Nem. Nem akarok valami kiszámítható Facebook-csaj lenni, akinek ott van fenn az egész élete. -

Az nem az egész életed.

-

Nem is.

-

Rengeteg vackot tartogatsz a Twitterre is.

A térdemre csapsz, és tetszik neked, és nekem is tetszik, és gördeszkások suhannak el, és egy

kisgyerek csokoládéfagylaltért visít, és egy hippi bendzsózik, és egy nyereségesen foglalkoztatott, magas sarkús picsa túl hangosan beszél a telefonján. Mindez nekünk van, és halkabbra fogod a hangod. -

Én is kerestelek.

-

Igen?

-

Meg akartam nézni a képeidet, de nem vagy fenn a Facebookon.

- Fenn voltam - hazudom. - De elegem lett belőle. Némelyik ember mintha jobban törődne az állapotfrissítéseivel, mint a valódi életével. -

Milyen igaz! - mondod. - Az egyik legjobb barátom is olyan, mint te, nagy Facebook-ellenes.

91 -

Én nem vagyok igazán ellenes.

-

Hát, nem is vagy fenn rajta.

Tudom, hogy Peachről beszélsz, és most azt hiszed, olyan vagyok, mint Peach, és senki sem szereti ezt a Peachet, úgyhogy ez nem jó dolog. Pánikba esem. Elhallgatok. A gyereket elhallgattatják csokoládéfagylalttal, feltámad a szél, és sötétedik, másodpercről másodpercre, és a gördeszkák keményen landolnak, és meg akarod nézni a telefonodat, érzem, hogy meg akarod osztani a barátnőiddel, ez a srác, akivel vagyok, épp most jelentette be, hogy kutatott utánam a Facebookon. Ez minden. - Szóval nem szeretnél enni valamit, vagy ilyesmi? - kérdezem. Kinyújtózok, és emlékeztetlek rá, hogy van bicepszem, és kész örömmel megölök akárkit, aki rád néz. -

Vagy ilyesmi?

-

Gondoltam, talán ennél valamit. Nincs „vagy ilyesmi” tervem.

-

Észrevetted már, mennyi szót pazarolunk feleslegesen?

-Ja - felelem, és majdnem megemlítem, hogy te és Chana és Lynn mennyi hülyeséget dumáltok az Új lányról, amit azért néztek, hogy utálkozhassatok, de észbe kapok. - Gondosabban akarok bánni a szavaimmal, és csak azt mondani, amit úgy is gondolok. Kivágni a zsírosát. -

Igen - felelem. - Értem.

-

Szóval de igen, ennék valamit.

Felállók, és a kezemet nyújtom, még ha nincs is rá szükséged, és te elfogadod. - Te menj előre - mondom, és tudod, hogy a seggedet akarom bámulni, ahogy lesétálsz a lépcsőn. Mihez lenne kedved? - Én rugalmas vagyok - feleled, és hátranézel. - Amíg a közelemben van, mert holnap korán kell kelnem. Túl vagyunk a Corner bisztrós hamburgeren meg sült krumplin meg a vodkán meg a whiskyn, és hagyom, hogy te irányítsd a beszélgetést. Beszéltél nekem Benjiről, „a drogos exemről, hiába lököm el, mindig 92 visszajön. De ne is beszéljünk erről”. Egyetértettem (milyen megértő vagyok!), és áttértünk a gyerekkorodra (a tiéd Nantucketben, az enyém Bed-Stuy-ban, a te védekezésed, amiért kisvárosi vagy, az én előkészített tudásom a szigetedről, ami lenyűgöz téged, mivel valójában még sosem jártam ott). Felkiáltasz: -

Joe, te olyan okos vagy, az ember még azt hinné, könyvesboltban dolgozol!

Gyakran utalsz a főiskolára, Borostyán Liga-baromság meg yale-esek. Végül eléggé fel vagy tüzelve hozzá, hogy megkérdezed, amire igazán kíváncsi vagy. -

Mikor diplomáztál?

-

Nem diplomáztam - felelem. - El se kezdtem.

Bólintasz. Sosem forgolódsz ilyen srácok között. Nevetni kezdek. Te is nevetni kezdesz. Sosem forgolódom ilyen lányok között, és újabb kört kezdek a Ki olvasott többet? versenyben. Megint én győzök, és el vagy képedve. - B-bocs - dadogod. - Majdhogynem bunkónak érzem magam, amiért ezt mondom, de nem is jártál egyetemre, és valószínűleg olvasottabb vagy, mint a csoportom legalább fele. Ez őrületes. Elkomorodom. -

El ne mondd a srácoknak a suliban!

Mosolyogsz, hunyorítasz, és most van egy titkunk. Tudom, hogyan kell beszélni veled, és kurvára be is jött, és az a bizonyíték, hogy mi vagyunk itt az utolsók, és érted már, miért ragaszkodtam hozzá, hogy leghátulra üljünk. Miénk az egész hely. Egy négyszemélyes asztalnál ülünk, a többit már le is takarították, és a székeket az asztalokra pakolták. A falnak háttal ülsz, én pedig veled szemben. Balra nézel, jobbra nézel, aztán rám. Engedélyt kérsz, hogy ledőlhess a padra, de én jobbat tudok. -

Azt is csinálhatod - mondom. - Vagy haza is vihetlek.

Szándékosan lassan pislantasz, és incselkedni kezdesz. * -

Es aztán?

-

Amit csak akarsz, Beck.

93 -

Szóval úriember vagy? - vigyorodsz el.

Nem válaszolok, és egyszerre vagy szégyenlős és részeg. A szándékosan elmázolt szemedben az az ironikus, hogy minél többet iszol, annál inkább dörgölöd a szemed, és minél többet dörgölöd, annál kevésbé nézel ki barna hajú Olsen-lánynak, és annál inkább önmagadnak. -

Feküdj le! - parancsolom.

- Igenis, uram - feleled, és kipirulsz, és a mellbimbód kihegyese-dik, és a bugyid mostanra tiszta csatakos. Lefekszel. Legszívesebben máris megragadnálak, de kizárt, hogy ma éjjel akár csókolózzunk is. -

Tedd a kezed a fejedre!

-

Simon mondját játszunk?

- Nem — felelem, és elképzelem, mi lenne, ha idebent dugnánk. Képzeld csak el! A levegőnek sör-, szalonna- és olajszaga van, és belé-legzem, te pedig a fejedre teszed a kezed, és van isten, mert egy régi kis Bowie-szám szólal meg, és mosolyogsz, én meg nézem, ahogy mosolyogsz, és elképzellek meztelenül, és azt hiszem, egy kicsit becsíptem, mert felállók, és te hallod, hogy megmozdul a székem, és kinyitod a szemed. -

Csukd be a szemed, Beck!

A Úgy teszel, ahogy mondom, és megszólalsz. -

Épp erről az albumról akartam valamit mondani neked.

-

Nem akarok tudni erről az albumról — felelem.

Most tanítalak rá, hogy engem különlegesen kezelj. Én nem vagyok valami elit egyetemista seggfej, aki azért fog tisztelni, mert ismersz valami obskúrus David Bowie-albumot, és az holtbiztos, nem hagyom, hogy olyan sztorikkal traktálj, amikkel a yale-es srácokat. Most az enyém vagy, és azt teszed, amit mondok, és Bowie idegenekről beszél, akik jönnek és mennek, te pedig vele dúdolsz, hogy mutasd, ismered a szöveget. Milyen rettenetesen töltötted az idődet a világ Benjijeivel, akiket

érdekelnek az efféle szarságok. Megkerülöm az asztalt, és egyenesen a fejed mellé ülök. Kuncogsz, és csukva tartod a szemed, és már nem dúdolsz, és lüktetsz a vágytól. 94 Elterpeszkedek, és felteszem a lábam egy székre. A farkam centikre van a fejedtől, a szádtól, és érzed a szagát, és a kis orrlyukaid kitágulnak, és idegesen nyelsz egyet, én pedig lenézek rád, a szemed csukva, és a szád épp hogy egy kicsit elnyílt, miközben Bowie úgy károg, mintha az emberiség csalódás volna. Biztos nem rólunk énekel, Beck. - Milyen jó - szólalsz meg, még mielőtt a szám véget érne. -Lehet, hogy megfeledkeznek róla, hogy itt vagyunk, és bezárnak minket. -Ja - felelem, és a francba is, a gondolataim egyenesen Benji felé kószálnak. Mindörökre veled akarok maradni, mégis meg kell etetnem az új állatkámat. Még bezárva is az utunkba áll. - Hé - szólalsz meg. A szemed tágra nyitva, és vége a dalnak, most Led Zeppelin szól, túl hangosan ahhoz képest, ahol vagyunk, és tudod, hogyan kell parancsolgatni. A barátaidtól tanultad, akik cselédek mellett nőttek fel. - Kísérj haza! -

Igenis, kisasszony.

Kétsaroknyit sétálunk egy szó nélkül, és mindkettőnk keze zsebre dugva, mintha muszáj lenne ott maradniuk, vagy különben... Mindketten túlságosan be vagyunk gerjedve a báj csevegéshez, és csendes erre az éjszaka, senki sem jár erre, elérjük a bejáratodat, és fellépsz két lépcsőfokot, és most szemtől szemben állsz velem. De én tudom, hogy csináltál már ilyet azelőtt is, még ha nem is láttam a saját szememmel. Ez a te hülye kis játékod. Nem foglak megcsókolni, Beck. Nem te mondod meg, mit csináljak a testeddel. -

Szép volt - dorombolod.

-Ja - felelem. Dorombolás nélkül. — Reggel korán kell kelned, úgyhogy jobb lesz, ha bemész. Jól áll neked a konfliktus, Beck. Egy középiskolát végzettet látsz, akinek elméletileg most meg kellene próbálnia rád vetni magát. Emellett egy srácot látsz, aki több könyvet olvasott, mint bárki a csoportodban. Megingattam a világodat, és nem csókollak meg, te pedig biccentesz, mi más választásod lenne? 95 Fel vagy húzva, és a zöld párnád kurva nagyot kap ma éjjel, és rám fogsz gondolni, és várni fogod, és beteg leszel a vágytól utánam - ugyanúgy, ahogy az a kisgyerek visított és várta a fagylaltját, ahogy Amerika várta Stephen Kinget, ahogy én vártam Curtist, és ahogy Benji vár engem a város túlsó felén. Várni fogsz.

-

Szép álmokat, Beck.

- Nem kérsz egy vizet az útra? - kérdezel, miközben az ajtóban állsz és kitárod, így invitálsz befelé, ez az utolsó kísérleted. - Nem, kösz - felelem, és nem nézek vissza. Kurvára megszállottan akarsz engem, és őszintén szólva meg vagyok könnyebbülve, hogy éppen Benjivel kell foglalkoznom, a bioalmájával meg a szódájával, különben lehet, hogy bemennék veled, megvárnám, míg bezárod az ajtót, a kanapéra doblak, és megadom neked, amit akarsz, amit akarok. De nem. Fogsz még nekem vizet adni, de nem egy kurva műanyag palackot, amikor útnak eredek. Amikor csillapítod majd a szomjam, az az első dugásunk után lesz, az ágyadban, és egy pohár vizet hozol nekem, és majd osztozunk a poháron, és az lesz az első a sok-sok közül. Nincs hozzá erőm, hogy visszautasítsalak, amikor annyira kívánlak, de hát van egy köcsög a ketrecemben. Kibaszott Benji: a megmentő. Ki tudhatta, hát nem? Egész úton hazafelé mosolygok, és otthon mesélek az éjszakáról az írógépeimnek, és magamhoz nyúlok a tiszteletedre, és lezuhanyozok, és bepacsmagolom magam Kiehl krémmel, és letöltőm Bowie-tól a Rare and Well Done-1, hogy a boltba menet hallgathassam. Már megint mennem kell. Hogy a faszba tudnék aludni, amikor arra várok, hogy e-mailt küldj a kis barátnőidnek a randinkről? Megállók a közértnél, és veszek egy kis Cheeriost meg tejet, mert Benji is megérdemel egy kis kényeztetést. Fütyülnék, ha tudnék, bemegyek a boltba, leügetek a lépcsőn, és Benji hercegnőt ajakcsücsörítve, a körmét piszkálva találom. Egyetlen, az Alom doktorra vetett pillantás alapján meg tudom mondani, hogy még csak ki sem nyitotta. Profi 96 Fel vagy húzva, és a zöld párnád kurva nagyot kap ma éjjel, és rám fogsz gondolni, és várni fogod, és beteg leszel a vágytól utánam - ugyanúgy, ahogy az a kisgyerek visított és várta a fagylaltját, ahogy Amerika várta Stephen Kinget, ahogy én vártam Curtist, és ahogy Benji vár engem a város túlsó felén. Várni fogsz. — Szép álmokat, Beck. — Nem kérsz egy vizet az útra? — kérdezel, miközben az ajtóban állsz és kitárod, így invitálsz befelé, ez az utolsó kísérleted. — Nem, kösz - felelem, és nem nézek vissza. Kurvára megszállottan akarsz engem, és őszintén szólva meg vagyok könnyebbülve, hogy éppen Benjivel kell foglalkoznom, a bioalmájával meg a szódájával, különben lehet, hogy bemennék veled, megvárnám, míg bezárod az ajtót, a kanapéra doblak, és megadom neked, amit akarsz, amit akarok. De nem. Fogsz még nekem vizet adni, de nem egy kurva műanyag palackot, amikor útnak eredek. Amikor csillapítod majd a szomjam, az az első dugásunk után lesz, az ágyadban, és egy pohár vizet hozol nekem, és majd osztozunk a poháron, és az lesz az első a sok-sok közül. Nincs hozzá erőm, hogy visszautasítsalak, amikor annyira kívánlak, de hát van egy köcsög a ketrecemben.

Kibaszott Benji: a megmentő. Ki tudhatta, hát nem? Egész úton hazafelé mosolygok, és otthon mesélek az éjszakáról az írógépeimnek, és magamhoz nyúlok a tiszteletedre, és lezuhanyozok, és bepacsmagolom magam Kiehl krémmel, és letöltőm Bowie-tól a Rare and Well Done-1, hogy a boltba menet hallgathassam. Már megint mennem kell. Hogy a faszba tudnék aludni, amikor arra várok, hogy e-mailt küldj a kis barátnőidnek a randinkről? Megállók a közértnél, és veszek egy kis Cheeriost meg tejet, mert Benji is megérdemel egy kis kényeztetést. Fütyülnék, ha tudnék, bemegyek a boltba, leügetek a lépcsőn, és Benji hercegnőt ajakcsücsörítve, a körmét piszkálva találom. Egyetlen, az Álom doktorra, vetett pillantás alapján meg tudom mondani, hogy még csak ki sem nyitotta. Profi 96 vagyok. A Cheeriost egy párnával együtt csúsztatom be neki a fiókon át. Ugye, milyen rendes vagyok? Ám a hercegnő beleszimatol a tálba, és hátrál. -

Ez mandulatej?

-

Csak olvasd a könyved, és egyél! - mondom. - Az első száz oldalból lesz a teszt. Rajta!

Felügetek, és leülök egy szép hosszú Beckezésre, ami abból áll, hogy hallgatom a Rare and Well Done-t, a Facebookról lelopott képeidet nézegetem, és lenémítva nézem a Tökéletes hang jeleneteit. Úgy beléd feledkezem, hogy a boltra virrad, és fáradtnak kellene lennem, ha mindazt az italt és az izgalmat nézem, amit begyűrtem, de fel vagyok dobva, és el akarlak vinni abba a Londonba, amiről Bowie énekel az imádott albumodon. Ehelyett azonban vissza kell mennem a pincébe, hogy megnézzem, megtanult-e Benji engedelmeskedni az utasításoknak. Micsoda látvány, Beck! Nem szimplán olvassa a Kinget. Habzsolja, mint egy pufók kissrác a csokoládét. Tapsolni kezdek, mire ő persze ledobja a könyvet, és ásítást színlel. Mondom neki, hogy itt az ideje egy tesztnek, de ő nem akar tesztet, mire megmondom, hogy egy szódatesztnek van itt az ideje. -

De azt mondtad, hogy a Kinget olvassam.

-

így van. És olvastad is. Gratulálok!

És most jön a picsogás. Nem akar szódatesztet csinálni, mert fáj a gyomra meg a feje, és úgy gondolja, allergiás valamire a könyvekben, és ragtapasz kell neki (talán táborban vagy, seggfej?) meg B-vitamin, meg kenőcs az ekcémájára, ami rosszabbodott az „olcsó” kávétól (a tej természetesen egy tehén csöcséből van, Benji), és fáradt, és nem akar több tesztet. -

Ideje kezdenünk, Benji.

-Több időre van szükségem! Mondom, hogy tejtermék-intoleranciám van. Ez a müzli méreg — feleli. -

Majd a szóda rendbe rakja a gyomrodat.

-

Kérlek! - könyörög.

97 -

Az Útont sem olvastad soha, ugye?

Nem mond semmit, én pedig csóválom a fejem, és kedvem lenne felhívni a kibaszott Yale-t, és közölni velük, hogy ócska szar a termékük. -

Nem vagyok rossz ember - mondja.

-

Persze, hogy nem vagy.

És tudod, Beck, nem egy seggfej. Csak épp olyan kibaszott bizonytalan, hogy le kell dobnia a Kinget, amit imád. Adok neki még egy esélyt. -

Na, és milyen a King?

-

Eh - nyögi, és még mindig nem tanult semmit.

Egy tálcára sorakoztatok három egyforma papírpoharat, mind tele azzal a rohadt szódával. -

A Rövid interjúkat sem olvastad, és mindennap van egy teszt.

- Komoly pénzem van, Joe, a családnak van pénze. Van kocsim is, egy vadonatúj Alfa Romeo. Nem akarsz egy kocsit? Mert én szerezhetek neked egyet. Kihúzom a fiókot, leemelem a poharakat a tálcáról, és ráteszem a fiókra, finoman, Joseph, egyiket a másik után. -

Na, jó, Benji, ideje nekilátni.

-Várj, Joe! Ne csináld ezt! - Térdre rogy. — Komolyan gondoltam. Van pénzem. Tényleg idióta, nem fogja fel a helyzetet, és szinte megsajnálom, és intek neki, hogy álljon fel, és fel is áll. Jó kutya. -

Benji, nem foglak megmérgezni.

-

Hála istennek.

- Ez egy teszt. Minden pohárban szóda van — magyarázom. - És te mindegyikből iszol egy kortyot, és utána megmondod, melyikben volt Otthon Szóda. Meglátjuk, felismered-e a saját termékedet. Keresztbe fonja a karját. - Szükségem van valamire, hogy megtisztítsam az ízlelőbimbóimat. Egy lépéssel előtte járok, és már nyúlok is a táskámba, és előhúzok egy szikkadt bagelt.

98 -

Egyszerre lett kinyitva mind a három palack? A szóda megváltozik, ha ki van téve a levegőnek.

-

Igen, Benji.

-

Üvegpohár kell, mert a műanyag bezavar a kémiába.

-

Igyál!

Átnyújtom neki az első poharat, elveszi, behunyja a szemét, gargarizál, megforgatja, és legszívesebben belenyomnám a fejét a pohárba. A hugyosvödörbe köpi, nyújtózkodik és körbesétál. -Tudod, az apám tud szerezni egy jetet. Bárhova eljuttathatlak a világon. Bárhova elvihetlek, és aztán azt is elfelejtjük, hogy ez az egész megtörtént. Meg sem tudná, hogy eltűnt. Számít rá, hogy szórom a pénzt, mármint egyáltalán nem fújna riadót. -

Harapj a bagelből, Benji!

-

Thaiföld. Franciaország. Írország. Bárhova elmehetnél. Mindenhova.

-

Harapj a bagelből!

A bagelbe harap, és felveszem a második poharat. -

Kérlek, Joe! Gondold meg, mit akarsz.

-

Fogd meg a poharat!

- így sem érvényes a teszt, mert a bagel élesztője megzavarja az ízlelőbimbóimat, és sós vízzel kellene öblögetnem. Sosem szoktam felemelni a hangom, úgyhogy amikor mégis, alaposan ráijesztek. -

Vedd el azt a kurva poharat!

Térdre rogy a kis faszszopó, és valószínűleg túlságosan azonosul az Álom doktor főszereplőjével. A tudatlan Benji valószínűleg fel sem fogja, dr. Dan Torrance alakja a Ragyogásból ered. Egy olyan karakter, aki küzdött, míg Benji egész életében nem dolgozott egy napot se, nem igazán, jó, ha a Ragyogás feléig eljutott, aztán átváltott a filmre, és egy baltát sem emelt fel életében. Benji nem igazi férfi. Amit csinál, azt nem lehet munkának nevezni. -

Állj fel!

-

Sós vizet! Könyörgöm.

99 -

Azokhoz a Pepsi- és Coca-tesztekhez sem adnak sós vizet.

- Tudod te, mi különbözteti meg a minőségi ásványvizet a szénsavval dúsított víztől meg sima szódától? Felmordulok. -A só, Joe. Néha nátrium-bikarbonát. Máskor nátrium-citrát vagy dinátrium-foszfát. -

Csak igyál, Benji. Nem fogod kikamuzni magad a tesztből.

-

Én nem akarok kamuzni - feleli. - Ezúttal nem kamuzok. Csak épp ez az, amit tudok.

- igyál! Kortyol. Gargarizál. -

Ez nem az én gyártmányom.

Nem veszek tudomást a kiáltásairól, hogy átment-e a teszten, és felsétálok a lépcsőn. A kétség jót tesz az embernek. Erősebbé tesz. Ezért imádja annyira Amerika Stephen Kinget, addig szegez minket a szék szélére, míg már fáj. Ő azt is tudja, hogy minden ember, legyen az gondnok a Fenway-pályán vagy kiváltságos, iíjú pöcs, képes megőrülni, ha a megfelelő körülmények közé kerül. Stephen King méltányolná a Benjin végzett munkámat, és miközben bezárom az ajtót, elmosolyodom. ( A sarki közértben van só és befőttesüveg is, én pedig mindkettőből feltankolok. A boltossrác jó fej, és dobozt is ad, ami megkönnyíti a sétát vissza az üzletbe. Minél több időt töltök ezzel a szódaprojekttel, annál kevésbé lep meg, hogy egypár idióta bekajálja ezt az Otthon Szódát. És minél több időt töltök Benjivel, annál jobban értem, hogy millió további gazdag idióta miért nem veszi be. Az Otthon Szóda sosem lesz olyan népszerű, mint Stephen King. A vásárlókat azzal lehet megnyerni, ha azt mutatod feléjük, hogy megérted őket. És nem dobhatsz piacra valamit, ha nem érted a szóban forgó termék potenciális vásárlóit. Benji szart se tud a marketingről. A Coca-Cola az emberiség előtt ismeretes összes marketingstratégiát kipróbálta. A Coca ezért ioo lehet egyszerre menő és klasszikus, eredeti és új, diétás és kalóriadús. A Coca a vad tekintetű ]. Lo kedvence, egyszersmind a létező legfehérebb, legszolidabb amerikai ital a földön. Ellentmondásos. Kurvára zseniális. És a Coca-Cola egy valag pénzt ölt bele, hogy mindenki számára minden legyen. Benji barátod félreérti az egészet. Azt hiszi, különlegesnek meg tudományosnak kell lenni, de ezen a világon semmire sem jutsz, ha nem tudsz beolvadni. -

Öblögess! - utasítom Benjit, amikor leérek.

- Úgy öblít, mint a fogorvosnál, és nem mintha nem próbálnék még egy esélyt adni neki. Szerintem a legtöbb pöcs megérdemli a sanszot, hogy valami más legyen, ne pöcs. Például tudom, hogy Benjit a szó szoros értelmében a családja rontotta el: olyan anya nevelte, aki sosem mondott nemet, és egy apa, aki annyit se mondott soha, hogy fapapucs, és egy sor dadus, akik szép csendben hagyták, hadd műveljen a kis köcsög, amit akar. A második éjszakán mondta el ezt az egész szart, azon az éjszakán, amikor megbukott a teszten a Súlyszivdrvdnybói, és bevallotta, hogy a Yale-en minden egyes esszéjéért fizetett. Azt mondta, elolvasta a könyv első öt oldalát, és annyira imádta, hogy nem bírta tovább olvasni. Azt mondta, túl érzékeny az olvasáshoz, túlságosan megindítja, hogy ő kisebb adagokra termett. Ahhoz képest, hogy milyen kibaszott érzékeny, jó sokáig tart neki a sós vizes öblögetés. -

Igyál, Benji! — utasítom.

Összehúzza az orrlyukait, kortyol egyet, és nem tudom, mit csináljak vele. Ezzel a kölyökkel, akit soha életében nem ítéltek szobafogságra, nem vertek meg vagy zártak be semmi rosszért, amit művelt. Végigcsalta a főiskolát, most meg abból próbál megélni, hogy megjátszós faszfejeket csap be a flancos szódájával. Most pedig életében először valaki elszámoltathatónak tartja. Jól áll neki a felelősségre vonhatóság. Ráncai vannak, és már nem néz ki olyan kis mimózának. Persze korántsem tökéletes. Még mindig úgy veti keresztbe a lábát, mintha ő lenne a kibaszott Woody Allen. Kifújja a haját a szeméből, még mindig kis köcsög a sok teszt után is. IOI -

Melyik pohár volt az Otthon Szóda?

-

Kurvára nem számít, mert én egy érzést akarok eladni. Egészséget és gazdagságot kínálok.

-Mindig számít. Minden hülye meg tudja különböztetni a Cocát a Pepsitől. -

Az más.

-

Melyik volt az Otthon Szóda?

-

Honnan tudjam, hogy egyáltalán igazat mondasz-e nekem?

-

Mert én nem vagyok egy kibaszott hazudozó.

- Igazából sosem ölnél meg — próbálja megint adni a fölényest. Azt hiszi, afféle félnótás vagyok, aki azt akarja, hogy észrevegye a mindentudó, gazdag kis pöcs. Ezt nem tűröm. Ezt az értésére is adom, és folytatom: -

Melyik pohárban volt Otthon Szóda?

- Túl okos vagy hozzá, hogy megölj — mondja harciasán. - Tudod, hogy olyasvalakinek, mint én, vannak szülei, akik rá fognak jönni, mi történt. Soha nem tennél ilyet magaddal. Nem mondok semmit. Ismerem a csend erejét. Emlékszem, amikor az apám nem szólt egy szót sem, és a hallgatására sokkal élénkebben emlékszem, mint mindarra, amit mondott. Benji remegni kezd, és megint felveszi az egyes számú poharat. ( De reszket a keze, és amikor a szájához emeli, a nagyja végigfolyik az állán és a Brooks Brothers ingén. Nem tudok túllépni azon, hogy mennyi ember hiányolja a srácot, mennyien szeretik. Látnod kellene az e-mail fiókját, Beck. Három napra eltűnik, és mindenki a világon úgy tesz, mintha valami kibaszott toplistás popzenész lenne. Özönlenek be az e-mailek, hol vagy.; hogy vagy.; minden oké, haveri Egyiküknek sem válaszolok; úgy kell érteniük, hogy Benjinek elmentek otthonról. Nem látják a tweetjeit? Akárhogy is, mindez vádirat társadalmunkkal szemben, ez a túláradó kíváncsiság ennek a hazugnak a holléte felől. Bárki is osztogatja a szeretetet ebben a világban, rosszul végzi a munkáját. Az imádott Benji beleharap a bagelbe, én pedig idegnyugtatóként végigpörgetem a telefonodat.

102 Még senkinek sem írtál az éjszakánkról, ami azt jelenti, hogy vagy még mindig a párnáddal vagy elfoglalva, vagy kidőltél, Benji pedig belekortyol a kettes számú pohárba, öblít és köp. - Biztos, hogy nem a kettes az - jegyzi meg, és olyan nyilvánvalóan próbál csalni, próbál valami célzást kicsalni belőlem. Nem veszek róla tudomást. Addig nem szabad tudomást venni az emberekről, amíg képbe nem jönnek, főleg az elkényeztetett, gazdag kölykök. Amikor én voltam ebben a ketrecben, én jó voltam. Nem hisztiztem meg reszkettem, mint egy kislány. Felemeli a hármas számú poharat. - Salute! - mondja, és valahogy ez a legdühítőbb, amit valaha is kiejtett. Nem olasz. Milyen jogon mondja azt, hogy salute? Belekortyol, megnyalja az ajkát, végigsimít az álián, és járkál a ketrecben. -Nos? -

Tudod, ezek nem éppen ideális körülmények egy kóstoláshoz.

-

Az élet sem mindig ideális, legalábbis a legtöbb embernek.

-

Nyirkos a levegő. Dohos.

-

Melyik pohárban volt Otthon Szóda? Egy? Kettő? Vagy három?

A rácsokba kapaszkodik, a fejét rázza, és sír. Megint megnézem a kimenő e-mailjeidet. Reggel kilenc van a randevúnk után, és ébren vagy. Tudom, mert épp most írtál valami csávónak a csoportodból, hogy mennyire tetszett a novellája. Nagy levegőt veszek. Muszáj ilyeneket csinálnod. Ez csak az iskoláról szól. -

Benji! Melyik kibaszott pohár az?

Felemeli a fejét, és hátrálni kezd, mintha el akarna ájulni (na persze), és megtörli a szemét, karba fonja a kezét, és kiköp. -

Egyik sem.

-

Ez a válaszod?

Belemarkol kusza, szőke hajába, ami napról napra sötétebb -izzad. -

Várj!

-

Vagy ez a válaszod, vagy nem.

103

- Mindnek szar íze volt. Oké? Mindnek hordóalj i, diszkontbolti, vegyileg dúsított kibaszott vízíze volt. Eleve úgy rendezted, hogy megbukjak. Ez nem fair. Ez igazságtalanság! -

Ez a válaszod?

-

Igen.

-

Bocs, Benji - mondom, és az alsó ajka megremeg. - Te tévedtél. Mind Otthon Szóda volt.

E-mailt kapsz. A seggfej a csoportodból. Kösz, Beck. Épp téged olvaslak, ez az eddigi legjobb, nagyon-nagyon jó. Benji fellobban. -

Nem!

És ki ez a megjátszós seggfej? Téged olvaslak. A faszomat, Beck. Gyerünk! írj Chanának! írj Lynnnek! Most volt életed legjobb randija, te meg valami majommal levelezgetsz? -

Joe, az kizárt, hogy ezek az enyémek voltak.

- Hát, pedig azok - felelem, és most Benji nemcsak Benji, ő mindenki, aki rossz, minden kitanult hazudozó. - Ezt hívják minőség-ellenőrzésnek, és ha szemernyit is tudnál a bizniszedről, tudnád, hogy ha nincs minőségellenőrzés, semmi sincs. Leül, keresztbe teszi a lábát, és nem tehetek róla, de sajnálom a srácot. Megcsalta a világ, és nem készítette fel a felnőttségre. Most itt ragadt egy könnyáztatta inggel, meg szódával és tehéntejjel teli hassal. A szőke haja és a szókincse végül cserbenhagyta. Megszólal: -

Na és most mi lesz?

De nem érdemel választ. Elbukta a próbát. Lekapcsolom a világítást, és felsétálok a lépcsőn, miközben arról nyafog, hogy kell neki a fény, és egyértelmű, hogy rákattant a Kingre, és te e-mailekkel bombázod ezt a fickót, én pedig nem akarok mást, mint egy doboz kólát és egy SMS-t tőled. Megfordulok, és visszakapcsolom azt a kibaszott lámpát. Egyszer az életben hadd olvasson végig egy könyvet.

Van egy lány, akit pár éve kirúgtam. Sare volt a neve, ami elég idegesítő. Sarah-ként anyakönyvezték, de ő eredeti akart lenni, meg minden ilyen hülyeség. Sare kész rémálom volt. Úgy csinált, mintha szívességet tenne azzal, hogy bejön. Mindenkinek Meg Wolitzer könyveit ajánl-gatta, még öreg, ázsiai férfiaknak is. Ha vissza kellett adnia, vonakodva vett elő egy maréknyi aprót, a vevőnek pedig át kellett érte nyúlnia a pult fölött. Az emberek utálták Sare-t. Extra forró lattékat rendelt, és hetente legalább háromszor visszament a Starbucksba panaszkodni, noha egy extra forró latte nyilvánvalóan nem lesz extra forró egy tízperces séta után a hidegben. Raszta haja volt fehér létére. A pulton mindig tartott egy-egy könyvet, hogy mindenki megtudja, épp a haiti származású Edwidge Danticatot olvassa, vagy akármilyen egyéb, aktuálisan felkapott kisebbségi írónőt, akiért oda kellett lenni. És folyton a New Yorkért vizslatta, ami azzal járt, hogy a takarítás közbeni csevegésének 98,9 százaléka így kezdődött: „Láttad a New Yorkerben azt a cikket...” Pisilés után soha nem húzta le a vécét, mondván, a szülei arra tanították, hogy takarékoskodjon. A pisije viszont bűzlött, merthogy vegetáriánus volt, és leginkább spárgán élt. Béna szemüveget hordott, volt egy orvostanhallgató barátja, és a pult mögött mindig összegömbölyödve ült a formátlan gyapjúkardigánba burkolózva, ami azt az érzést keltette a vásárlókban, hogy megzavarják. 105 Amikor kirúgtam, hagytam neki egy üzenetet, hogy az utolsó csekkjét a mosdóban találja. És a csekkjét a spárgaszagú pisájával teli vécében hagytam. Soha nem járt arra többet. Valami nonprofit szervezetnél dolgozik, és hozzáment egy orvoshoz, aki nyilván a második legidegesítőbb ember a földön, pusztán azért, mert elvette őt. Pusztán az idegesítőség szempontjából sosem ismertem senkit, aki akár megközelítette volna Sare Worthingtont, a környezet megmentő jét, aki a Maine állambeli Portlandben született, és mindig azt kívánta, bár az Oregon állambeli Portlandben született volna! Miért nem költözött oda a hülye picsája?

Viszont irigyeltem is, tényleg. Olyan hűvös volt, olyan megingathatatlan. Sosem nyűgözte le semmi. Kaptunk egy aláírt James Joyce-t, ő meg csak rántott egyet a vállán. Túlságosan képben voltam magamat illetően miatta. Utáltam, hogy le akarom nyűgözni, és utáltam, hogy engem olyan könnyű lenyűgözni, ahogy a kiszáradt tintát szagolgattam a Joyce-köteten. Most is le vagyok nyűgözve, melletted, ebben a taxiban. El sem tudtam hinni, hogy el akarsz vinni egy partira egy barátnődhöz. Nekem korainak tűnik még a barátnőkhöz, de te ragaszkodtál hozzá. És akármi is van, úgyis ideges lennék, mert nem vagyok valami nagy bulizós, de most kétszeresen is szorongok, mert nem akármilyen házba igyekszünk. A városba tartunk a barátnőd, Peach Salinger házába. Zötykölődünk a taxiban, és nem szoktuk még meg, hogy együtt taxizunk, és próbálok megnyugodni, de te nem a lány vagy a sarki bisztróból. Emellett átkozottul büszke vagyok a Benjivel végzett munkámra (Mr. Mooney-nak és Curtisnek fogalmuk sincs róla!), és nem akarom, hogy véletlenül azzal kezdjek dicsekedni, micsoda vezető is vagyok én. Szóval áradozok, mint valami csillogó szemű lúzer. -

Salinger. Ez nem semmi - mondom lenyűgözve.

-

Aha - feleled, túl higgadtan. - Rokona volt, ez klassz.

Sare nem lenne ideges, amiért egy Salingerhez megy partira, de engem a hideg ráz. Nem tudom elhinni, hogy találkozhatok J. D. 106 Salinger egyik leszármazottjával, rögtön a második randinkön. Amikor felhívtalak, hogy tűzzünk ki egy időpontot, azt terveztem, hogy elcipellek a planetáriumba, ahol ellettünk volna a hátsó sorban. De te félbeszakítottál. -

Egy partira kell mennem - jelentetted ki. - Akarsz jönni?

Igent mondtam. Veled bárhova elmennék. De minél közelebb érünk, annál idegesebb leszek. Félek, hogy mindenki utálni fog, és te is félsz, hogy mindenki utálni fog engem. Tudom, Beck. Izegsz-mozogsz. Egyfolytában. És amikor ideges vagyok, akkor bunkó is leszek. Ez a baj. -

Szóval J. D. a nagybátyja volt?

-

Senki sem mondja rá ezt - mondod kurtán. Amikor ideges vagy, te is komisz tudsz lenni.

-

Akkor milyen rokonságban állnak?

-

Csak úgy köztudott - sóhajtasz. - Nem kérdezzük. Olyan magának való ember volt.

Nagy levegőt veszek, és eszembe jut, hogy írtál le ma egy e-mail-ben ennek a Peachnek: Más. Vadító. Azért hívtál meg egy partira, mert

Más vagyok. Vadító. De mi lesz, ha az egészet elkúrom? Minden egyes háztömb után egyre bizonytalanabb vagyok. Woody Allen-földre tartunk, ahol mindig is akartam élni. Sálingért árulok, és a barátnőd egy Salinger, és még mindig sminkelsz, pedig már láttalak. A Tizennegyedik utca óta kened szét azt a fekete szart a szemed alatt, pedig nekem kéne beöltöznöm a csatára. Nehezen boldogulok a főiskolásokkal, nemhogy a brownosokkal. A sofőrre förmedsz. -

Upper West Side-ot mondtam, nem Upper East Side-ot!

Prada táskád van, és sugárzol, és úgy érzem, nem az igazi Becket szedtem fel. Biztosan van telepátia, mert védekezőén elpirulsz. -

Sajnálom. Nem akartam ilyen hisztis lenni. Csak ideges vagyok.

Pfű. Húzlak egy kicsit. 107 - Én is. Aggódom, hogy a barátaid nem fognak csípni téged. Élvezed a társaságomat, és feladod a keresést a táskádban, akármi után is kutattál, és beszélgetni kezdesz velem. Te nem csak elmesélsz egy történetet, át is éled. A valaha volt legkedvesebb születésnapodról beszélsz, amikor az apukád megengedte, hogy két haveroddal átkompozzatok a városba, hogy megnézzétek az Igazából szerelem című filmet - én meg felfedezem, hogy képes vagyok irigykedni egy tizenhárom éves fiúra. Olyan veled beszélgetni, mintha időutazást tennék, és te felsóhajtasz. -

Ő rengeteget jelentett nekem.

-

Még mindig szoktatok találkozni?

Rám mosolyogsz. -

Hugh Grantra céloztam.

Kurvára megölöm Hugh Grantet. -Áh! -Tudod, Joe, Hugh Grant az egyik filmjében egy könyvesboltban dolgozik. - Komolyan? - kérdezem, és mégsem ölöm meg Hugh Grantet. Majdnem megcsókoljuk egymást, érzem, de ekkor rezeg a telefonod, e-mailed jött. -

Peach az - közlöd. - Ha nem válaszolok mbst rögtön, kiakad.

-

Ugyanolyan őrült, mint J. D. bácsi?

Nem nevetsz a viccemen, és ez a Peach jó, ha tudja, milyen szerencsés, hogy te vagy neki. Már hív is, mintha lett volna időd válaszolni az üzenetére. -

Mi már majdnem ott vagyunk - mondod neki, és hallom, ahogy visít a telefonba:

-

Te nem mi vagy, Beck!

Leteszed a telefont, és oda a hangulat. Nem nevetsz, amikor azt mondom, hogy J. D. unokahúga nem tűnik könnyű esetnek. - Nem, Joe. Nem az unokahúga. - Nem tetszik, ahogy a nevemet mondod, és be kéne fognom, de nem teszem, győzedelmeskedik a Peach fölötti, ösztönös utálatom. 108 - Egyszerűen nem értem. Olyan jó barátok vagytok, és nem mondja meg neked, milyen rokonságban áll a világ egyik leghíresebb írójával? -

Csak vannak határok.

A második randinkön ellöksz magadtól, pedig Más vagyok. Vadító. Félsz a szerelemtől, és ez szomorú, és nem akarok besétálni egy teremnyi idegen közé. De itt vagyunk, és én vagyok a kísérőd. A portás kinyitja a taxi ajtaját, és hagyod, hogy kisegítsen. Pedig én akartalak. -

Gyere! - szólsz rám. - Nem akarok elkésni.

Peach hívása előtt még azt mondtad volna, nem akarunk elkésni. A lift olyan, mint egy reset gomb, és megállapítjuk, hogy levendulaillata van. A falakon virágmintás tapéta. Ibolya, azt hiszem. Régi lift, van benne egy kicsi pad, mi pedig egymás mellett állva nézzük, ahogy felvillannak a gombok elhagyva az emeleteket. -

Tetőlakás, mi?

- Aha — feleled, és a Prada táskát átteszed a jobb válladra, kettőnk közé. - Úgy örülök, hogy eszembe jutott táskát váltani. Ezt Peachtől kaptam tavaly a szülinapomra. Szörnyen éreztem volna magam, ha elfelejtem elhozni. Kizárt, hogy retikülökről beszélgessünk, még mielőtt szexeltünk volna, úgyhogy úgy teszek, mintha kíváncsi lennék. -

Peaches is a Brownra járt?

-

Csak Peach - feleled, megnyalod az ujjad, és elkened a szemceruzát. Ideges vagy, a lift pedig

lassú, és miért nem tudjuk megnyomni a piros gombot, és itt maradni? -Aha. - Semmiképp sem Peaches - mondod olyan komoly hangon, hogy az ember azt hinné, politikáról társalgunk. - Vagyis nem egészen igaz. A második neve Izabella, szóval néha viccelődünk, és azt mondjuk rá, hogy Peach-Iz. 109 -Aha. -

Érted, mármint íz, mint Izabella.

Rád nézek, mert tudom, hogy úgy gondolod, Más vagyok. Vadító. Nem kérek engedélyt rá, hogy megérinthesselek, csak az arcodhoz emelem a kezem, és a hüvelykujjammal letörlök egy szemfestékmorzsát. Nyelsz egyet. Mosolyogsz. A pupilláid tágra híztak a vágytól. Én kapom el előbb a szemem. Az enyém vagy. -Na, mindegy - folytatod. — Régi barátnőm. A családja Nantucketre járt nyaralni, és még kiskorunkban ismerkedtünk meg. Egy zseni. -

Ejha!

- Chanával előkészítőzött a Nightingale-en, engem pedig a nyarakról ismert, és Lynn volt elsőben a szobatársa. Ő a kapcsolat. Felnevetek, te pedig elpirulsz. -

Mi az?

-

Épp igeként mondtad, hogy előkészítőzött.

-

Cseszd meg! '

-

Ez vétek, ifjú hölgyem!

- És mi lesz, ha újabbat vétkezem? - kérded, én pedig ilyen közel járok hozzá, hogy a falnak lökjelek, te pedig ilyen közel jársz hozzá, hogy belém kapaszkodj. Minél közelebb kerülünk a partihoz, annál jobban szeretnél a vörös vészgombra csapni, és itt helyben nekem esni. Meg kellene hogy csókoljalak, de már majdnem a P-ve 1 jelölt szinten vagyunk. Átteszed a táskádat a másik válladra, kívánsz engem. A bal tenyeremmel végigsimítom az oldaladat, és szinte nyöszörögsz. Az ujjaid hegye végigsöpör a lábamon, miközben a lift remeg. Lassan lecsúsztatom a kezem.

Várakozol. Megmozgatod az ujjaid, készen állsz. És amikor a kezem végre a tiéd közelébe ér, halkan felsóhajtasz, széttárod az ujjaid, és az enyémekre kulcsolod őket. Egymás kezét fogjuk, és a verejtéked az enyémmel keveredik. Hú! no Itt az idő a csókra, és meg is akarlak csókolni, de feltárul az ajtó, és megérkeztünk. És elakad a szavam. A Hannah és nővérei díszletei közé csöppentünk? Az irántad érzett vágy elegyedik az irigységgel mindez és az emberek iránt, akik a te nevedet tudják, de az enyémet nem. A te világod nagyobb az enyémnél, és brownos diákokat ölelgetsz, és némelyiküknél hangszer is van - szórakoztok ezzel a kibaszott dobkörrel, mintha 1995-öt írnánk? A „Jane Says”-t játsz-szák, és úgy énekelnek, mintha ismernék a vágyat és a gyengeséget. Megszorítod a kezem. -

Joe - mondod. - Ő itt Peach.

Igen, ő az. Még magasabb, mint vártam, hatalmas, bodros hajjal, ami tornádóként tornyosul a feje fölött. Túl kicsinek nézel ki mellette, ő pedig melletted túl nagynak. Két külön bolygóról jöttetek, és nem kellett volna egymás mellé állnotok. Összecsapja a kezét, mintha egy ötévest üdvözölne, és nem szeretem, ha egy lány magasabb nálam. -

Helló, Joseph! - mondja túlartikulálva. - Peach vagyok, és ez itt az én otthonom.

-

Örvendek - felelem, ő pedig tetőtől talpig végigmér. A picsa.

-

Máris imádlak, amiért olyan mesterkéletlen vagy - jelenti ki.

- És kösz, hogy nem hoztatok bort vagy ilyesmit. Ez a lány nekem szinte családtag. Ajándék szigorúan tilos. Te persze rémüldözöl. -Jaj, istenem, Peach! Teljesen elfelejtettem! Szó szerint lenéz. -Édesem, épp azt mondtam, hogy mennyire örülök neki. Ráadásul semmire sincs kevésbé szükségünk, mint még több olcsó borra. Úgy csinálsz, mintha főbenjáró bűnt követtél volna el, ő meg úgy néz rám, mintha borravalóra váró kifútófiú lennék. -

Két percre ellopom tőled a barátnőnket, Joseph.

Te pedig engeded, hogy ellopjon, és nyilván ahogy itt ácsorgók, tényleg úgy festek, mint valami kibaszott kifutófiú, nem ismerek

in senkit, engem sem ismer senki. Egy lány sem közeledik hozzám, és talán itt nem is mutatok valami jól. Csak az az egy biztos, hogy utálom ezt a Peachet, ahogy tudtam is előre, és ő ugyanúgy utál engem. Tudja, hogyan dolgozzon meg téged, Beck. Mentegetőzöl, amiért nincs bor, amiért nem hoztad el Lynnt és Chanát, és nem vigyáztál jobban a táskádra. Ő pedig megbocsát, megsimogatja a hátad, azt mondja, ne aggódj. Láthatatlan vagyok számodra a jelenlétében, ahogy mindenki más is. PeachIz... útban van. Körülnézek, de senki sem akar üdvözölni. Mintha éreznék rajtam az állami iskola szagát. Egy vézna indiai csaj megvetően méreget, mielőtt ráveti magát egy csík Adderallra vagy kokszra, én pedig előhúzom a telefonomat, és küldök egy tweetet Benji nevében: Mindent csak mértékkel’ főleg a mértéket. #otthonszóda #hajrábull-dogok #szívjcracketmindennap Rákeresek erre a lakásra a Zillow ingatlankeresőn. Ez a hely huszonnégymillió dollárt ér, és egy kibaszott társasági blogon találok egy cikket a berendezéséről is. Peach anyja még Peachnél is magasabbnak és gonoszabbnak tűnik, és hát ki tudja... Lehet, hogy nehéz így a világra jönni, és száz rongyot érő szőnyegeken kúszni-mászni. Peach egy tipp-topp, fekete Steinway-en tanult zongorázni, és annyiszor mehetett a planetáriumba, amennyiszer csak akart. Persze, hogy készpénznek veszi az Upper West Side dicsőségét. Persze, hogy örül, amiért hízelegsz neki a Prada táska miatt. Megpillantok egy kézzel faragott pohárszéket, és közelebb megyek, hogy jobban szemügyre vehessem. Kitűnő darab, egyedi példány. Az egyik ajtaján Dávid-csillag van, a másikon kereszt, és talán nekem is lehet egy dobásom ebben a műsorban. Peach olyan, mint én, félig zsidó, félig katolikus. Én vallás nélkül nőttem fel, míg neki minden vallás ott volt. Mindent megünnepel, én pedig semmit, és most vele együtt visszatérsz hozzám. -

Hát nem király ez a darab? - kérdezed a pohárszéknek dőlve.

-

Remek - helyeselek. - Tudod, Peach, én is zsidó és katolikus származású vagyok.

112 - Ó, Joseph! - már ebből érzem, hogy kioktatás következik. - Én nem vagyok katolikus. Metodista vagyok, de azért édes vagy. - Az jó - felelem, és haza akarok menni. Meg akarom mondani neki azt is, hogy Joe vagyok, nem Joseph, Alma Goldberg és Ronnie Passero fattyú ivadéka. Köhintesz egyet, rólam rápillantasz, aztán megint vissza rám, és elvékonyodik a hangod. -

Ráadásul ti srácok mindketten New York-iak vagytok.

Peach lassan beszél hozzám, mintha csak tanulnám a nyelvet. -

Melyik kerületből jöttél?

Picsa.

-

Bed-Stuy-ból.

- Olvastam, hogy egyre többen költöznek oda - feleli. -Remélem, a középosztályosodás nem teszi tönkre a hely hangulatát. Az egyetlen ok, amiért nem verem be a fejét, az az, hogy olyan idegesnek tűnsz, észre sem veszed, hogy bunkó velem. Nem kérdeztem, mivel foglalkozik, de valami okból mégis a munkájáról beszél. -

Építész vagyok — mondja. - Épületeket tervezek.

Kurvára tudom, hogy mi az építész, de a valóságban soha senki nem az, csak a filmeken. Vajon te mondtad neki, hogy hülye vagyok? Próbálok a felszínen ellébecolni. -

Ez nagyszerű - hazudok a szemébe.

- Nem, az a nagyszerű, hogy te nem jártál egyetemre - édeleg. -Én akkora utánzó vagyok. A szüleim a Brownra jártak, úgyhogy én is a Brownra mentem. Elmosolyodom. -

Az én szüleim nem jártak a Brownra, úgyhogy én sem mentem a Brownra.

Rád pillant. -

Vicces, Beck. Nem csoda, hogy annyira odavagy érte.

Mosolyogsz. Elpirulsz. Minden rendben. -

Nagyon jó, aha.

113 Erre ömlengeni kezd, hogy milyen csodálatos, hogy teljes egészében megmenekültem a formális oktatástól. Nem bók, de azért megköszönöm neki. Szorosabbra vonja a nyakán a kendőt, és megdorgál téged, amiért rágyújtasz, miközben valami seggfej egylépésnyire épp egy bongot töm meg. Egyelőre végzett velem, és téged kérdez, hogy hallottál-e Lynn és Chana felől. Mentegetőzöl. Ideges vagy, és azt kívánom, bár kiabálhatnálak innen, és elvihetnélek az én kerületembe. Hipokrita, egy kibaszott rémálom, rosszabb, mint képzeltem. Te lágy vagy, ő kemény a feszülő, piros, egyenes szárú farmerjében, amit te sosem vennél fel. Anorexiás és tetovált is, sűrű, kikopott hajjal és nagy, vörös, szopós szájjal és Joker-vigyorral és hosszú, vézna, szőrös karokkal, amelyek éles, lakkozatlan, tövig rágott körmökben végződnek. Belőled árad az öröm, ő viszont egy nyílt seb, harsány és fakó, baszatlan és szeretetlen. Egyértelműen magának akar téged, és én nem akarom megnehezíteni az életedet, úgyhogy közbevetem:

- Bocs, lányok. Van egy mosdó a közelben? A fürdőszoba felé mutatsz, és meglógok. Nem csoda, hogy Lynn és Chana nem jött el. Ha ez a nő kutya lenne, az lenne a humánus, ha lelőnék. De nem lőhetem le egykönnyen. Csak azt tehetem, hogy körülnézek, és megkeresem a könyvtárszobát, amit a blogon láttam. Füttyentenék, ha tudnék, amikor felkapcsolom a villanyt a könyvtárban. Annyira kibaszottul óriási! A Salinger család nem baszakodik, és Saul Bellow második regényének, Az áldozatnak az első kiadású példánya felé nyúlok. Szegény Bellow papírborítója elszakadt. Peach szülei tudják, hogy kell könyvet vásárolni és gyereket csinálni, de nemigen viselnek gondot a szerzeményeikre meg a produktumaikra. A brownosok már megint énekelnek, a Hey, Jude-ot (milyen eredeti!), és hiányzol. Visszateszem a megtépázott Bellow-t a helyére, és te meg Peach beléptek a könyvtárba. Megdermedek. Remélem, nem kerültem bajba. 114 - Gondoltuk, hogy itt találunk! - nevet Peach, mintha ti ketten lennétek a mi, én pedig csak én. Kölcsönadnék pár könyvet, de a szüleim úgy féltik a kicsikéiket. -

Nem gond - felelem, és soha nem is kértem tőle egy kibaszott könyvet sem. - De azért kösz.

A karodat az enyémbe fűzöd, és jólesik, és felsóhajtasz. -

Hát nem csodálatos, Joe?

-

De - mondom. - Egy évet is el tudnék itt tölteni.

Megint Peach: -

Néha úgy érzem, nekem az egyetem elrontotta az olvasást, tudjátok?

- Én aztán tudom - feleled, és a karod már nincs az enyémbe fűzve. - Fogadok, Joe, hogy többet olvastál ezek közül, mint én. Peach jóváhagyja: -

Egy jó boltosnak ismernie kell az áruját, igaz?

Jobban gyűlölöm Peachet, mint Sare-t. Boltosnak nevezett, és a nappaliban a brownosok megtapsolják magukat, amiért tudják a Hey Jude szövegét, mintha nem ez lenne az egyik leghíresebb dal a világon. Peach tüsszent, és zsebkendőt húz elő a zsebéből. Lehet, hogy allergiás rám, te pedig magamra hagysz, és féltőn odarohansz hozzá. -

Csak nem megfáztál?

-

Lefogadom, hogy csak az idebenti por miatt - mondom. -Valószínűleg nem szoktad meg.

- Van benne valami - mondod, Peach pedig ideiglenesen el lesz némítva, míg visszavezetsz minket a partira. Életemben nem kívántam még ennyire egy italt, és elmegyünk a brownosok mellett, akik épp a

Sweet Virginiát cincálják. SMS-t kapsz Chanától. Nem jön. Peach rád pöffen: - Tudod, Chana helyében én is zavarban lennék, ha ide kellene tolnom a képemet. Van egyáltalán olyan srác ebben a házban, akivel nem feküdt le a főiskolán? Már megbocsáss, Joseph a durvaságomért. 115 Utálom, hogy olyan hálás vagyok, amiért tudomást vesz rólam, és te rám mosolyogsz (hurrá!), Peach pedig mindkettőnket az étkezőbe húz, hogy köszöntsön pár vendéget. Újabb magas mennyezet és magasságos brownosok az udvartartásukkal a leghosszabb asztal körül, amit életemben láttam. Szedett-vedett, cukorkaszín tányérokról szívják fel a csíkokat. És a pia! Tonnányi. -

Te mivel mérgezed magad, Joe? - tudakolja Peach. - Sör?

-

Vodka - felelem és rámosolygok, de nem viszonozza.

-

Jéggel?

-

Ha nem darabos.

Rám néz, aztán rád, aztán megint rám, és hahotázni kezd. -

Hogyan?

-

A zúzott jég jobb a vodkához, mint a kocka.

Ezt Benjitől tanultam, és Peach karba fonja a kezét, te meg a táskádban kotorászva keresed, mit mondj, alagutat keresel benne, ami elvisz tőlem, és ezt rendbe kell hoznom, és meg kell szabadulnom tőle, és meg is próbálom: -

Mindegy, bármilyen jeged van, megteszi.

-

Rettenetesen kedves tőled, Joseph. Édesem, és te mit szeretnél? (

-

Vodkát szódával.

-

Oké-zsoké - feleli Peach, azzal eltűnik.

Valami srác jelenik meg egy zacskó kokóval, és tapsolnak, miközben még több brownos özönlik be az ebédlőbe. Úgy érzem magam, mint Ben Stiller a Greenber^otw, nem a megfelelő helyen. Túl sok srác feküdt le veled. Tudom, mert elnéznek melletted, olyan étterem vagy, ahová könnyű bejutni. És az összes ember beszél. Egyfolytában: Emlékszel arra a tavaszi szünetre a Turks-szigeteken? Tóm Waitset csakis józanon szabad hallgatni. Emlékszel arra a tavaszi szünetre, amikor kizártak a Pembroke-ból? Tóm Waitset csakis betépve szabad hallgatni. Emlékszel arra az órára, amire együtt jártunk, arra a késő estire, és

elmentünk arra a kirándulásra és beszedtük azt a gombát? El kell jönnöd velünk a Turksszigetekre. Mindenki jön. ii 6 Nem beszélem a nyelvüket, és megkönnyebbülés, amikor megkapom az italomat. Peach negédeskedik: -

Nos, Joseph, elég kicsik benne a jégkockák?

-

Ja, persze, csak szórakoztam.

Beterel minket a konyhába, ez a legnagyobb konyha, amit életemben láttam, és nagyon igyekszem, hogy ne bámészkodjak úgy, mintha ez lenne a legnagyobb konyha, amit életemben láttam. Olyan, mint abban a filmben, amiben a gazdag és gonosz Michael Douglas meg akarja öletni Gwyneth Paltrow-t, mert az egy szegény művészbe zúg bele. Minden csupa rozsdamentes acél és márvány, a közepén a konyhasziget pedig akkora, mint egy kisebb autó. Nem emlékszem, hogy a film végén a szegény srácé lesz-e Gwyneth, és olyan érzésem van, mintha ez most igenis számítana. Mintha nem találnék egy helyet, amin a szemem pihentethetem. Vagy Peachre bámulok, ami nem jó, vagy rád, ami még rosszabb. A Times könyvkritikái alól kilóg egy CD. A Hannah és nővérei zenéje, hála az égnek. -Jó kis zene, Peaches - jegyzem meg. Nem tudom irányítani a hangszínemet, nem ebben a zajos és szagos helyiségben, és úgy néz rám, mintha épp most kunyeráltam volna tőle egy kis aprót. -

Peach - igazít helyre.

-

Peach - mondod te is, és néha megértem, hogy Mr. Mooney miért mondott le a nőkről.

-

Bocs.

-

Szóval nagy rajongója vagy, Joseph?

Felveszem a kibaszott CD-jét. -

Az egyik kedvenc filmem. Allen legjobb filmje.

Peach semmibe veszi a kijelentésemet egy brownos lány kedvéért, akit egy örökkévalóság óta nem látott. Nem valami jó móka megosztoznom rajtad ezekkel az alakokkal, és nagyon gyorsan iszol, túl gyorsan. Tetszem neked? Azt szeretnéd, hogy inkább olyan legyek, mint ezek a betépett kokósok az ebédlőben az Arcade Fire pólóikban meg a magasan ülő arccsontjukkal? Ezt szeretnéd? Istenem, 117 remélem, hogy nem, és úgy szorongatom a Hannah CD-t, hogy elreped. Leteszem. Peach felveszi. Rám mosolyogsz, és tényleg tetszem neked, és mindjárt megőrülök. -

Én is imádom a Hannah-1, Joseph - sóhajtja Peach. - Vagy ezerszer láttam.

-

Én milliószor láttam - vágom rá, és minek versengek?

Azt mondja, én győztem, és úgy néz rád, mintha jóváhagyna. Örülsz, hogy a gazdag srácok meg a szegény srácok végül is ki tudnak jönni egymással, és szinte bele akarok köpni Peach hegyes arcába, hogy bizonyítsam a kibaszott igazamat. Nem kellett volna ilyen szorongásba taszítania téged. De még mindig a Hannah-ról akar csacsogni. -

Minden idők legjobb Woody Allen-mozija - jelenti ki. -Minden egyes jelenete.

-

Minden egyes dala - mondom, és a pultra lököm a CD-t.

Peach úgy tolja arrébb, mintha velem születetten veszélyes volnék, és ezzel visszatértünk a kiindulópontra, és megint megérinted a karomat. -

Neked melyik a kedvenc jeleneted, Joe?

- Ó, a vége. Tudod, amikor Dianne Wiest megmondja neki, hogy terhes - felelem. - Romantikus vagyok, beismerem. Tetszel spiccesen, ahogy rám meredsz. Peach undorodik. -

Ugye, csak viccelsz?

Rám nevet, és te már nem nézel fel rám. Vitriol ez a Peach. Nincs benne semmi bolyhos melegség, ha csak az ösztövér testét borító apró kis szőrszálakat nem számítom. -

Joseph, ezt nem mondhatod komolyan!

De, nagyon is. Imádom azt a képet róluk a tükörben. Ahogy megcsókolják egymást, amikor bejelenti, hogy terhes. De Peach az aszott ujjaival a CD frissen megrepedt tokjára bök, és a fejét rázza. Nem a jóféle módon érintesz meg, mintha azt akarnád, hogy hagyjam abba, a Brown-kórus meg ismeri a My Sweet Lord szövegét is, és valaki talált hozzá egy kibaszott csörgődobot, n8 és valahol a fejem mélyén eszembe ötlik, hogy George Harrison fia is a Brownra járt, és most, ebben a pillanatban utálom, hogy ezt tudom. - Nos, Joseph, mókás, hogy épp ezt a jelenetet említed, mert tudod, ez az egyetlen jelenet, amit Woody nem akart bele - oktat ki Peach. Woody. -

Az nem létezik.

-

Pedig létezik. Ez az igazság.

- Nem akarlak megbántani, de némileg kételkedem. Gondolom, hagyják, hadd végezze a dolgát, tudod? -A nagyapám a stúdióban dolgozott, és ő mondta Woodynak, hogy vidámabb befejezést akar. És Woody, Woody lévén, tiltakozott, de a nagyapám, nos... tudod, ő volt a nagy arc. A nagy arc. - Szóval nem J. D. Salinger a nagyapád - mondom, mert baszód-jon meg, rád lövell egy pillantást, és te sóhajtasz, és ő még nem végzett. - Na, mindegy — mondja. - Vicces, hogy pont az a jelenet a kedvenced az egész filmből, amit ő nem akart bele. -

Peach - szólal meg Beck. - Van egy kis ásványvized?

- Van egy rekesz Otthon a hűtőben - mondja somolyogva, engem méregetve, tudván tudva, hogy mi a lófaszt csinál. Felemelem a poharam. -

A nagyapádra!

Ő nem emeli a poharát. - A hollywoodi szörnyetegre, aki minden egyes film végéhez csö-pögős hepiendeket csapott, és kerülte a gyerekeit, mint a pestist, és egymaga romba döntötte a legikonikusabb amerikai mozik tónusát? Nem. Nem, Joseph. Nem akarhatsz inni arra az emberre. Gyakorlatilag már a fagyhatár alá kúsztál, lefogadom, hogy Benjire gondolsz, de nem úgy, ahogy én gondolok Benjire, és megjelensz a poharaddal - ezúttal vörösáfonya-levet választottál, engem választottál. És végre-végre kijavítod, megmondod neki, hogy Joe 119 vagyok, nem Joseph, és hálát adok neked, miközben még magasabbra emelem a poharamat, mert most, hogy kijavítottad, hogy eldöntötted, ki mellett állsz, már megadhatom neki, amit akar. - Rád, Peach - mondom azon a tiszteletteljes hangon, amit kényeskedő öreg hölgyeknek tartogatok. Amiért felvilágosítottál a kedvenc filmemről. Rád néz. Te vállat vonsz. Mintha azt mondanád, na, igen, ennyire jó fej, mire rám néz. Megédesítem a pillanatot. -

Halál komolyan, Peach, órákig tudnálak hallgatni. Imádom Woody Allent.

Nem iszik a tószt után, és felsóhajt.

- Na, jó, ez jó dolog az egyetemben. Egész éjjel fenn maradni, és filmekről beszélgetni. Imádtad volna, Joseph. Ahelyett, hogy bepancsolnék neki egyet, újabb köszöntésre emelem a poharam. Belemered abba a szar sangriájába, és megkérdezi tőled, mondtad-e Chanának, hogy valami Leonard gyerek is itt lesz. Ellépsz mellőlem, hogy felkutasd a telefonodat. Megint mentegetőzöl, és Peach megbocsát, és ez a parti soha, de soha nem akar véget érni. Túl spicces vagy, hogy SMS-t írj, és frusztráltan felmordulsz. Peach felvonja az egyik szemöldökét, és lehet, hogy ezt azon a nyáron tanulta, amikor a szülei nyilván elhajóztatták a Színpad Kapuja Színjátszó Táborba, abban a reményben, hogy egy napon majd bimbózó Gwyneth Paltrow-vá növi ki magát, ugyanazon a nyáron, amikor tökélyre fejlesztette a bulimia művészetét és megtanulta, hogyan sértegesse a magamfajtákat. És ekkor rád nézek, és mit látok? A telefonodat dédelgeted a kezedben, és mosolyogsz. Tudnom kell, mi ejtett rabul, és Peach nem létezik többé. Senki sem. Amikor mögéd állok és lenézek a mobilodra, a Hannah és nővéreiből látok egy jelenetet, azt a részt, amiben Woody elmegy a Marx testvérek egyik filmjére. Az egész megérte, és a válladra teszem a kezem. Együtt nézzük végig a jelenetet, és isten áldja Groucho Marxot. 120 Amikor az éjszaka végén, amely azzal fenyegetett, hogy sosem ér véget, a liftbe érünk, nem várod meg, hogy becsukódjon az ajtó. Amióta csak azon kaptalak, hogy a Hannah-1 nézed, közelebb akarsz kerülni hozzám. És most ott vagy. Még a gombot sem nyomtam meg, amikor a földre dobod a táskádat. A magadéhoz húzod az arcom, és átölelsz. Vársz. Megőrjítesz, és aztán. És aztán. Az ajkadat az enyémnek teremtették, Beck. Te vagy az oka, amiért szám van, szívem. Megcsókolsz, amikor még mindig láthatnak minket, amikor még halljuk Bobby Shortot - újra szerelmes vagyok, és imádom, imádom, imádom -, mert Peachcsel berakattad a Hanna és nővérei zenéjét, mert azt akarod, hogy tudjam, amit tudok, és azt halljam, amit hallani szeretek. A nyelved íze áfonya, nem szóda, legalábbis már nem. Amikor becsukódik a liftajtó és magunkra maradunk, elhúzódsz tőlem. De én megfogom a hajad, és a számra húzom a szád. Tudom, hogyan kívántassak meg veled még többet. És meg is teszem.

Elbasztam. A randink utáni napon hagytam a hangpostádon egy üzenetet, amelyben elhívtalak egy filmre az Angelikába. Kurvára amatőr volt. Két órával később SMS-ben válaszoltál: Már láttam, és még másnapos-féle vagyok, © és rengeteg az írniva-lóm. De hamarosan talizunk! © ( Igazság szerint nem láttad a filmet, és nem voltál másnapos, és nem is írtál, hacsak írás alatt nem azt érted, hogy a barátnőiddel e-mailezgettél Benjiről. Kibaszott Benji. A telefonomra nézek, tizenöt órája és két hosszú napja, hogy csó-kolóztunk. Lynn-nek és Chanának azt mondtad, hogy még „nem állsz készen” rám, mert „Benjire jár az agyad”. Nem ölhetem meg Benjit, amíg te meg nem ölöd, és próbálok nyugodt maradni. Két napot azzal töltöttem, hogy könyveket adtam el, Benjire vigyáztam, és a csókunkra emlékeztem, a mi csókunkra. Lynn-nek és Chanának így ecsetelted: Joe nagyon intenzív. Nem tudom, talán kategória... Na, mindegy, szóval szerintetek írjak Benjinek? A talánod jobban fáj, mint a Benji, és a csókunkban nem volt semmi talán. Én nyerek, akárhányszor végigpörgetem magamban a dolgot: tetszik neked a hajam, mondtad a taxiban. Belém 122 kapaszkodtál, Beck. Nem voltál részeg. Intenzívnek neveztél, és ez bók. Az. Próbálok nyugodt

maradni. Nem érhetek el határozott pozíciót nálad, míg abban a megtiszteltetésben nem részesülsz, hogy befogadod a farkam. De ma reggel erre a tweetre ébredtem: Az a nap, amikor már nem lehet nem elmenni az IKEA-ba. #halo-gatáshalogatás tttöröttágy Belerúgtam az egyik írógépbe. Hogy küldheted szét a világba, hogy tftöröttágy, tudván, hogy én is láthatom? Meg akarsz őrjíteni? Chana azonnal rád ír: Törött ágy. WTF? Visszaírsz: Nem tört el, csak öreg és recseg. Gondolom, valami srác hajlandóbb lenne segíteni, ha törött, hát nem? Nem akarnál segíteni, ha meghívnálak vacsorára, vagy valami? Chana nem válaszolt. írsz pár srácnak a Craigslisten, akik pénzért szerelnek össze bútort: El is mész az IKEA-ba, és behozod a cuccot a városba, vagy csak összeszerelést vállalsz? Miután megtudtad, hogy az összeszerelők nem funkcionálnak rabszolgaként is, nálam kezdesz tapogatózni. Szereted az IKEA-t? Khm, khm. Mondanom sem kell, hogy nem szeretem az IKEA-t. De persze válaszolok: Történetesen imádom. Mindennap odajárok. Miért? Nem romantikus, és nappali randi, de megértem, hogy az irántam érzett vonzalmad olyan intenzív, hogy meg kell tartanod a három lépést. Ezért is írtál vissza: Nem akarsz hajókázni velem? Húsgolyó is lesz. © A húsgolyó szexmentes szó, és a hajó valójában az IKEA-hoz közlekedő komp. A bútorvásárlás hálátlan feladat, de Peach partija után a taxiban vagy százszor elsuttogtad, mennyire kedvelsz, és azok a suttogások ütnek minden baromságot, amit a Twitteren okádsz a barátnőidre. Visszaírtam: 123 Húsgolyóra semmi szükség, de hajókdzom veled. így hát ezen a délutánon te meg én az IKEA-ba megyünk, ahol semmi esély a szexre. Tudom, hogyan működtök ti, lányok, és ismerem a háromrandis szabályt meg az összes ilyen szarságot. Ám azt is tényként tudom, hogy nagyobb akadály is van köztünk: Benji. Miután elhívtál az IKEA-ba, e-mailt küldtél Lynn-nek és Chanának, és szóltál nekik, hogy figyeljék Benji Twitterét: Ijesztő, mi? Aggódom érte. © Nyilván nem végzek jó munkát Benji tweetjeivel. Elvileg ki kéne téged ábrándítaniuk, de még mindig érdekel, Lynn és Chana rád is szólnak, hogy állj le:

Lynn: Beck... nem gond, ha valakit ejtenek. Megesik. Chana: Biztos vagyok benne, hogy St. Bartson hajókdzik valami művészkurvdval, és arról beszél, mennyire aggódik miattad. Komolyan, Beck, kezdem azt hinni, hogy Peachnek van igaza. És szörnyű arra gondolni, hogy Peachnek igaza van. De. El. Kell. Engedned. Igazuk van, de te rendíthetetlenül szeretsz, és az én hibám, hogy így megakadtál, és ígérem, hogy jobban fogom csinálni a tweetekkel. Megérdemled, hogy elvágd a Benjihez kötődő szálakat. Plusz nem igazán eshetsz belém, ha miatta aggódsz. Nekem is van szívem, akárcsak neked, úgyhogy költekezni kezdek. Beszerzek néhányat Benji kedvencei közül: egy vegán burritót, szójalattét, fél liter hamis jégkrémet, és a New York Observers.. Jól reagál, hálás, és úgy szívja be a burrito illatát, mint valami állat, és meggyászolja Lou Reed elvesztését. -

Miatta csináltam annyi jó és annyi rossz dolgot.

-

Mi tőle a kedvenc számod?

- Mind egyformán alapvető, Joe - oktat ki. - Nem bonthatod le egy művész kultúrára gyakorolt hatását egyes dalok vagy szövegek kiemelésével. Ez az egész életmű értékéről szól. Tipikus, és készen állok rá, hogy elküldjem legújabb tweetjét, miközben a fagylaltosdoboz fedelét nyalogatja. Örökösen falánk. 124 Üresség van benne, amit sosem lehet betölteni, üresség, amelyet szépen fel lehet öltöztetni az előkészítő iskolában, ahol az akaraterő hiányát kreativitásnak hívják. Kizárom a fejemből, és ezt írom a nevében: Filterig szívtam, csontig kinyaltam, ttvoltcrack #voltmeth #nincssemmim #LouReedRIP Megnyomom a tweet gombot. Túl nagy a csend. Benézek a ketrecbe, és baszódjak meg, ha Benji nem nyúlt a dugi készletébe, míg én a telefonba temetkeztem. A zacskói a földön hevernek, a kártyája mellett. Rákiáltok: -

Benji!

Semmi. Ez nem volt része a tervnek. Odamegyek a ketrechez. Megint szólok, de meg sem mozdul. A felső ajka csupa por, és drog sosem nézett ki még ilyen kevéssé csillogóan. Tudom, hogy olykorolykor felránt egy csíkot. De nem is vettem róla tudomást, mert utálom a drogokat. Én sosem drogoztam. Ez a büntetésem, amiért drogmentes vagyok? Bár csinálhatnék róla egy képet, és elküldhet-ném neked, hogy lásd, hová tud Benji lealacsonyodni, de nem tehetem. Végül magához tér, és úgy meg vagyok könnyebbülve, hogy él, hogy meg tudnám ölni, ami persze kibaszott közhelyes, és felemelem az öklöm.

-

Oké - feleli, és megremeg. - Nyírd ki Benjit. Öld meg Benjit!

-

Hagyd a nagyjelenetet - felelem. - Nem vagyok olyan hangulatban.

És tényleg nem. Nem mintha élvezném, hogy el kell altatnom valakit, még ha az illetőből annyira hiányzik is minden bátorság és képzelőerő, hogy drogokkal kell teletömnie magát pont akkor, amikor az életéért kellene küzdenie. -

Megöltél már?

-

Edd a kurva fagylaltodat!

-

Nem is fagylalt — vihog. - Tejtermékmentes.

Ráordítok: -

Kussolj és egyél!

125 Nevet, és azért hívják hernyónak, mert akkora kokszost szeretnék adni a hernyónak, ahogy kalimpál ott a karjaival. Úgy nyalja ki a fél literes nem jégkrémet, mint egy narkós, mint ahogy az is. És te ezt szereted, Beck? Felveszi az Observer*, és megpróbálja félbetépni, de túlságosan be van tépve, és nagy nehezen talpra kászálódik. -

Ülj le, Benji!

-

Megöltél már?

Egy zombi, egy kripli, és már megint beszél. - Joe, öreg haver! Ugyan már! Nem gondolod, hogy ez azért vicces? Ez a csaj vagy száz éve nyomul rám, és most itt ülök. Holtan! Mert most te nyomulsz rá! -

Senki sem nyomul senkire.

- Kivéve téged, Joe - veti oda. - Tudod, nincs itt más tennivalóm, mint gondolkodni. És értem már. Te nem véletlenül botlottál bele a metrón aznap éjjel. És őszintén, ha ennyire kell neked, ha tényleg, de tényleg nem akarod nekem elhinni, ha azt mondom, hogy őrült. Hát jó. -Jó. Nyöszörög, már megint, és ez is tipikus a Benji-féle srácoktól, hogy azzal vádolják az embert, hogy zaklató. Városszerte hallok kreténeket azzal dicsekedni, hogy lányok „zaklatják” őket, pedig micsoda vicc, ugye. Beck? Mintha bármilyen férfit zavarhatna az érdeklődésed, nemhogy fenyegetve érezze magát tőle. Zaklató. Micsoda baromság! Micsoda infantilizmus! Sarkon fordulok. De utánam kiált:

-

Várj!

A ketrec széléhez kúszik, és kiejti a drogos készletéből a műanyag kulcskártyát. -

Vedd el!

-

Miért?

-

Csomagmegőrző - feleli. - Kleptó vagyok, Joe.

-

Dolgom van.

126 - Ez a csomagmegőrző kulcsa - mondja kétségbeesve. - Ott van a cím a hátulján. Senki sem tud róla. Én vagyok Stephen Crane. -

Nem vagy Stephen Crane.

- De az vagyok a pasasnak, aki kiadta nekem a szekrényt - vigyorog, kurva heroin. — A bátorság vörös kokárdája. Az az egyetlen könyv a listán, amit elolvastam. Hát persze, hogy az az egyetlen, amit elolvasott. A Benji-félék még középiskolában megcsinálják az összes házi feladatukat, hogy később már sose kelljen törniük magukat. - Vigyél el mindent, Joe. Add el. Csapd a zaciba. Tedd meg! -nyivákol, és pontosan el tudom képzelni Disneylandben, ahogy a meleg miatt hisztizik. - Kérlek, Joe! Egy tonnányi van. Akkor kezdtem lopni, amint megtanultam járni. Csak kérdezd meg a szüléimét! Szia, anyu! Elbóbiskol, és jobban teszi, ha nem hal meg. Azért érdekel, mert téged érdekel, és azt akarom, hogy tisztességgel haljon meg, ha eljön az ideje. Nem akarom, hogy belőve haljon meg, összehugyozza a nadrágját és beszarjon. Két másik csomag esett ki még a zakójából, és be kell mennem értük, nehogy túladagolja magát, amíg mi az IKEA-ban leszünk. Megint énekelni kezd, és a színes lányok dú-dúdúdolnak. Rácsapok a ketrecre a machetével. -

Hagyd abba!

-

Joe, Joe megőrült - nyáladzik, és a szavai szétolvadnak, mint a vaj, mint az agya.

SMS-t küldesz: Nemsokára kész vagy? Nem tudom, mit mondjak neked, ő pedig rám mered, csodálkozik. -

Nem éri meg a csaj.

Visszaírok: Kell még egy óra, úszunk a munkában. Előhúz egy elektromos cigarettát abból a kurva zakóból, és fütyül, és valahogy én vagyok az, akit ketrecbe zártak. 127 - Őrült a csaj, Joe. Megmondom neki, hogy be van lőve, de gyenge a hangom. Jókorát slukkol a műcigiből, a csontja velejéig függő. Ő a mesélő, én a hallgató, és bele tudnám vágni a machetét a lábamba, de nem változna semmi. -Akarsz többet tudni Beckről? - kérdezi, de nem fogom azt mondani, hogy igen. - Majd én mesélek neked Beckről. Nem akar ő mást, csak a pénzt. Egy gazdag pasast, bárkit. Végzős koromban egyszer csak megjelent nálam, és úgy tett, mintha ő volna a szobalány. Nyilván tudtam, hogy nem az, de beengedtem. És nem kértem rá, hogy szopjon le, Joe. Ahogy arra sem, hogy pucolja ki a vécét. De mindkettőt megtette. -

Be vagy lőve - mondom, de még kevesebb meggyőződéssel, szánalmasan.

-

Na és, a picsába, Joe — kotkodácsol —, persze, hogy be vagyok lőve.

Próbálom kiverni a fejemből a képet, ahogy a farkát szopod, de nem megy. -

Ha annyira érdekli a pénz, miért van teljesen odáig, hogy ma délután velem legyen?

-

Ma délután? - megint nevet. Bassza meg! — Ez rideg, Joe. Még csak egy éjszakára sem hajlandó.

Madár, aki a ketrecében szárnyal, és Mr. Mooney tévedett. A madár, amelyik azt hiszi, hogy repül, valójában boldog. Utál téged, te pedig szereted, és minden rossz. Ott állok, pedig nem kéne, a faszfej meg még mindig hanyatt hever. - Azért délután, mert az IKEA-ba megyünk új ágyat venni neki - felelem, és egyszer s mindenkorra bassza meg. Rám mered. Semmi. De aztán tekeregni kezd, mint egy giliszta, és röhög. - Ezt velem is megcsinálta, egész éjjel a faszomon lovagolt. Aztán végig arról a hülye, kibaszott, piros merőkanálról locsogott, és el akart cipelni az IKEA-ba. 128 Én semmit sem tudok a hülye merőkanálról és te SMS-t írsz: Háromnegyed óra múlva ©

Az én farkamon nem lovagoltál egész éjjel, és Benji most téged utánoz: - Vigyél el az Ikeááááába, Benji! Lécciy lécei, a piros merőkanalat! -Röhög, és vinnyog, és aztán már nem utánoz. - Ha azt akarja, hogy merőkanállal fenekeljék el, keressen valami perverzei az interneten, tudod? Mindegy, mit csinálok, vagy mennyire igyekszem, a végén mindig itt kötök ki, egy srác csapdájában, akinek többje van, aki többet tud. Nem hagyom, hogy győzzön. Kinyitom a ketrecet, és próbál kiszökni. Berúgom a sarokba, mint egy kutyát, mert az is, felszedem a földről a maradék drogját, és lehúzom a vécén. Megköszönöm a vackait a csomagmegőrzőben, és sír, és én máris jobban érzem magam. Tévedtem. Én vagyok itt a főnök. Lehet neki piros merőkanala, de a kulcs nálam van.

Azóta sem vagy képes letörölni a szarrágó vigyort a képedről, hogy a kezemre tetted a kezed, ragaszkodva hozzá, hogy te fizesd a kompjegyeket. Nagyon kényes-fényes vagy a fehér farmeredben, amit még sosem láttam, ez a farmer azt üzeni, ma tuti, hogy nem fogsz megizzadni. Strandpapucs van rajtad, és a lábkörmeid csillámlanak, a hajad kontybán, és nincs kiszívva a nyakad, úgyhogy oké. „Fel vagy viilanyozva”, hogy „benne vagyok a kiruccanásban”, és ígéred, hogy jó móka lesz, és jó is lesz, ha átkozottul igyekszel, mert egész végig, amíg beszélsz hozzám, csak úgy látom a szádat, mint egy nyílást Benji farkának, és arra gondolok, hogyan tréfálkoztál a barátnőiddel az e-mailedben: Te: Joe benne van. Egy napra a rabszolgám lesz. Egy pont Becknek!

Chana: LOL tudod, hogy le kell szopnod, vagy kiverned neki. Te: Nem, nem, nem szereli össze, csak eljön velem. Lynn: Szerinted, ha megkérnéd, nem szerelné fel a klímámat? Chana: Lynn, és te leszopod Joe-t? Lynn: Gusztustalan vagy. Te: Senki sem szop le senkit, higgyetek nekem! A kikötőben találkozunk, és olyan puszival üdvözöljük egymást, mint a plátói európai jó barátok, vagy mi a szar. Legalább amikor fenn I3°

vagyunk a hajón és leülünk, közel kerülünk egymáshoz. A karomba fűzöd a karodat. Nem tudom, fázol-e vagy meleged van, és mosolyogsz. -

El sem hiszem, hogy még sosem voltál az IKEA-ban - jegyzed meg.

-

Én pedig el sem hiszem, hogy te igen.

- Ó, én imádom - mondod, és még közelebb húzódsz hozzám. - Várj csak, amíg meglátod azt a sok kis színpadian berendezett szobát. Csak mész egyik nappaliból a másikba, és nem mehetsz el anélkül, hogy végig ne járnád az egész áruházat. Van benne valami varázslatos. Őrültségnek hangzik? - Nem - mondom, és tényleg nem. - Én ugyanígy vagyok a könyvesbolttal. Tudod, körbejárom, és úgy érzem, mintha ott lenne az egész világ, minden idők legfontosabb történetei. És aztán ott van lenn a ketrec. -

Elnézést! Azt mondtad, ketrec?

-

Ritka könyvek, Beck. Biztos helyen kell őket tartani.

-

Csak ha azt hallom, ketrec, állatok jutnak eszembe.

Benji valószínűleg már ébren van, és jó idekint a levegő. -

Nem, mint egy kaszinóban. Ott is ketrecben tartják a pénzt.

-

Mi az, ami az üzletekben megvan?

-

Huh.

-

Te szeretsz eladni, én meg totál vásárlásfuggő vagyok, a lehető legsztereotipikusabb csajos

módon. Imádok vásárolni. Úgy értem, lehetek a legrosszabb kedvemben, és bemegyek az IKEA-ba, és kijövök egy... - Elhallgatsz, ez lenne az? Piros merőkanál piros merőkanál piros merőkanál. - Kijövök egy pár tányéralátéttel, és mintha újjászülettem volna. Bassza meg! -

Az jó, jó, ha így érzed.

Talán ha megosztozunk egy tárgyon, talán akkor majd a merőkanalat is megosztod velem. Kiveszem a zsebemből a klíma távirányítóját, és eszembe jut, hogy képzelegtem erről a pillanatról még 131 mielőtt itt voltál nekem. Ránézel, és nem érsz hozzá, és mondom, hogy megfoghatod, és kiveszed a kezemből. Mosolyogsz. -

Ez aztán a csúcstechnika.

- Ez a legfontosabb holmim. Ez vezérli a ketrecben a párásítókat és a légkondikat - magyarázom. Ha történetesen feltolnám a hőfokot és hagynám, hogy a könyvek nedvességet kapjanak, végük lenne, mindörökre. Gertrude Stein halott, és nem tér vissza az élők közé, hogy aláírjon pár könyvet. -

Kiráz a hideg - mondod, és mosolyogsz. Merőkanál? - Jó író lenne belőled, Joe.

- Honnan tudod, hogy nem vagyok az? - kérdezem, és tetszik neked, és újra próbálkozom. - Az öregeid biztosan büszkék rád, hogy lediplomázol. Szórakoztat a dolog, kinézel a vízre, és követem a tekinteted, és még mindig hozzám érsz, és azt kívánom, bár megcsókolhatnálak, hogy eltüntessem Benji farkát a szádból, és te a hajadat piszkálod ahelyett, hogy megfognád a kezem. -

Nincsenek öregeim — válaszolod. — Csak az anyukám, de egyedül van.

Végigpillantok az IKEA-komp többi utasán. Egyik sem olyan, mint mi. Mind sarokasztalokról beszélnek meg svéd kajákról. Különlegesek vagyunk. Most leszünk szerelmesek. -

Sajnálom - mondom, és sajnálom is.

-

Az apukám meghalt - mondod.

-

Sajnálom - mondom, és sajnálom is.

- Nem tudom - feleled, és könnyes a szemed, de lehet, hogy csak a szél az, és annyi srácot ismersz, akit megkérhettél volna, srácokat az egyetemről, srácokat az internetről. Engem kértél. — Néha ok nélkül sírok. A halál olyan végleges, tudod. Elment. Nem jön vissza. Elment. Megtorlód a szemed, és nem fogom hagyni, hogy kikacagd magad ebből.

-

Mikor ment el?

-

Majdnem egy éve.

132 -

Beck!

Rám nézel, bólintok, és a karomba omlasz, és úgy néz ki, mintha ölelkeznénk, még egy ifjú pár útban az IKEA-ba, hogy tollakat szedegessenek a fészkükhöz, és felkapott húsgolyókat egyenek, és senki sem hallja, hogy sírsz, csak én. Megpróbálsz elfészkelődni tőlem, de én megfoglak, és azok a nagy Portman-szemeid fényesek, és kivörösödött az arcod, és szemben ül egy öreg pár, és a pasas úgy biccent felém, mintha én lennék Amerika kapitány, már majdnem ott vagyunk, és megtörlöd a szemed. Még többet akarok. -

Na, és milyen volt az apukád?

Vállat vonsz, és azt kívánom, bár valahogy rákérdezhetnék a piros merőkanálra, de ez nem normális kérdés, és felsóhajtasz. -

Imádott főzni. Ez egy jó dolog volt benne.

- Én is szeretek főzni - mondom, és meg fogok tanulni főzni. Piros merőkanál, piros merőkanál, piros merőkanál. - Jó tudni - feleled, és keresztbe teszed a lábad. - A dilidokim azt mondaná, hogy nem tartom tiszteletben a határokat. -

Pszichológushoz jársz?

- Doktor Nickyhez - feleled, mire bólintok. - Jaj, istenem, Joe. Miért mondtam most ezt neked? Mi baj van velem? - Nem gondolod, hogy ezt a kérdést doktor Nickynek kellene feltenned? - kérdezem. Elmosolyodsz. Vicces vagyok. Most már értem az Angevine jelentését keddenként háromkor a telefonod naptárjában. Dr. Nicky Angevine. Bing! És komolyan gondolom, amikor azt mondom neked, hogy ne légy zavarban. -

Komolyan, Beck - mondom, és csupa megnyugtatás vagyok. -Szerintem a dilidokik óriásiak.

- A legtöbb srác nem akar tudni az ilyesmiről - mondod. - A legtöbb srác már ki lenne akadva rajtam. A bőgésen meg a dilidokin meg a vásárláson. - Túl sok srácot ismersz - mondom, és elmosolyodsz, és tudod, hogy szükséged van rám, és bólintasz, mintha helyeselnél, mintha

133 helyeselnél minket, meglátnád a fényt, és a kapitány megszólaltatja a kürtöt. Megcsókolsz. Az 500 nap nyár című filmben az IKEA a legromantikusabb hely a világon. Joseph Gordon-Levitt és a lány az egyik konyhából indulnak, és a lány kedveskedik, és úgy csinál, mintha vacsorát tálalna neki, és amikor nem működik a csap - minthogy a vicc az, hogy minden felszerelés csak díszlet -, Joseph felugrik a székről, kimegy egy ajtón, át egy másik konyhába, és a lány áhítattal bámulja, mire a fiú megjegyzi: „Ezért vettünk kétkonyhás házat.” Rögtön azután megnéztem a jelenetet, hogy írtad azt a tweetet az IKEA-ról, és nem mintha valami félkegyelmű lennék, aki azt hiszi, hogy az élet olyan, mint a filmeken, de azért meg kell mondanom. Az élet az IKEA-ban nem olyan, mint a filmeken. A való életben nem vagyok Joseph Gordon-Levitt, és egy óriási, fém bevásárlókocsit kell tologatnom a tömegen át kígyózva, míg te kanapékat mutogatsz, amelyekre semmi szükséged, szekrénysorokra, amiknek nincs nálad hely, meg kartonpapírból készült sütőkre. Millióan tolonganak ebben a gargantuai raktárépületben. Valóra vált disztopikus rémálom, ahol minden bútor ugyanabból a darab ócska fából készült, ahol minden szoba olyan holmikkal van berendezve, amelyek egy és ugyanazon időben kerültek ki egy és ugyanazon gyárból. Bűzlik a testszagtól, légfrissítőtől, csecsemőszartól, fingszagtól, húsgolyótól, körömlakktól és még több csecsemőszartól - manapság már senki nem fogad bébiszittert? - és hangos, Beck, és a felét meg sem értem mindannak, amit mondasz, mert nem hallak a többi embertől. És mindeközben tudatosan nem gondolok arra, hogy hol lehetnek a piros merőkanalak ebben a mindenféle új szarnak a pokoli áradatában. Az 500 nap nyár-ban a csaj kihívja Josephet egy versenyre a konyhától a nappaliig, és a kamera követi őket, ahogy végigfutnak egy sor mentén. A csaj a matracra repül, és ezután Joseph következik, ahogy lassan felkúszik. Rámászik a lányra, és a lány kívánja, látszik. 134 A fiú azt suttogja: „Drágám, nem is tudom, hogy mondjam meg neked, de egy kínai család van a hálószobánkban.” A való életben szintén van velünk egy kínai család az IKEA-ban, de fikarcnyit sem hasonlítanak a filmbéli, csendes családra. Van velük egy kisfiú, aki ordít, meg egy kislány, aki telekakilja a pelenkáját, és nyáladzik. Mintha követnének minket, Beck, és el fogom veszíteni a fejem, ha nem hagyják abba a veszekedést. Olyan kibaszott hangosak, hogy nem hallom tőlük, mit mondasz. Épp egy bojtos, sárga párnát emelsz fel, és elegem van belőle, hogy nem hallom a szavaidat. Mi van, ha valami fontosat mondtál? Mi van, ha valamit elárultál nekem, és én nem hallottam? Elnézést kérsz, ahogy átpréselődsz a kínai nő mellett, aki hirtelen megtorpant, hogy szemügyre vegyen egy jellegtelen, kerek asztalt. Félreállhatna az útból, de nem áll. Gyakorlatilag át kell verekedned magad egy kanapénak becézett szeméttömb mögé, hogy közelebb kerülhess hozzám. A nőnek vastag a bőr a képén, és meg is akarom mondani neki, de megfogod a kezem, és végül is talán mégsem olyan rossz ez az egész.

- Fogd meg ezt! - mondod. A párnát nyomod a kezembe. Lenézek, és a fehér farmered öve alatt meglátom a fekete bugyidat. Kibújt a sok rohangálástól, és a kezemet fogod, és lélegzel, és neked nincs IKEA-szagod, és egy pillanat alatt kemény leszek. -

Ugye, milyen puha?

-

Aha - felelem.

A kínai apuka ököllel az asztalra csap. Bumm! Mindketten összerezzenünk, és vége a pillanatnak, ahogy elejted a párnát. Ha ez az 500 nap nyár lenne, nem hallanánk a Hall & Oatestól, ami csak nekünk szólna. Felveszel egy újabb párnát, egy rózsaszínt. A tenyerembe nyomod. -

Na, és ehhez mit szólsz?

A szolgád vagyok, és kontybán van a hajad, és nem nézel rám, pedig tudod, hogy én téged nézlek, mosolyogsz, és a párnára szegezed a tekinteted, és azt suttogod: 135 -

Szerintem jó.

-Szerintem is - dünnyögöm. Az elmúlt néhány órában alig hallottam, mit mondtál, és a hangod most maga a mennyország. Hiányzott. Édes tekintettel nézel fel rám. -

Egyszerűen úgy érzem, jó, tudod?

-

Aha - felelem, és az is.

-Tudja az ember, ha valami jó, mert a legtöbb dolog egyszerűen rossz. - Aha - felelem, és biztosan rólunk beszélsz, nem valami tizenkét dolláros svéd bazári cuccról, de nem nézel rám, még nem akarsz teljesen beengedni. Úgyhogy bassza meg. Ez az egész túl jó, és be fogok hatolni. -

Hé, Beck! - szólok.

-

Hm? - kérded, de a szemed még mindig a párnán, nem rajtam.

-

Bírlak.

Mosolyogsz. -

Igen?

-

Igen - felelem, és a válladra teszem a másik kezem, és végre rám nézel. Olyan közel vagyunk

egymáshoz, hogy látom a pórusokat, amelyeket mindig megpróbálsz összezsugorítani, és látom a szemöldököd, amit nem szedtél ki ma reggel, mert reggel még nem tudtad, hogy meg fogsz kívánni. Ma reggel láttam, hogy összvissz öt perc alatt elkészültél. -

Szóval megvesszük a párnát? - kérdezed.

Aha - mondom, és nem telik bele sok idő, és már benned leszek. Épp most kötöttünk egyezséget, és mindketten tudjuk is, és nem tudom, ki fogja meg a másik kezét, és fogod a párnát, és hálószobákból kanyargunk ki-be, és most te is segítesz, egyik kezed a kocsi elején van. Együtt vagyunk, egymás mellett, úgy navigálunk, mint egy régi szerelmespár, mint egy új szerelmespár, és tudod, mit, Beck? Kiderül, hogy az IKEA rohadtuk kurvára király. 136 Megfogod valaminek az alját, amin az áll, Hemnes ágy, és felnézel rám. -

Ez jó lesz?

-Aha - mondom, mire biccentesz. Azt szeretnéd, ha tetszene nekem az ágyad. Tudod, hogy a mi ágyunk lesz, és kiveszed a hátsó zsebedből a kicsi ceruzát, és lefirkantod a számokat meg a betűket. A kezembe adod a cetlit, és elmosolyodsz: -

Eladva!

Némelyik lány egész nap oda-vissza járkálna, de te csodálatosan határozott vagy, és megőrülök érted. Arcon puszilsz, és azt mondod, foglaljak helyet „az új ágyamon”, és kiszaladsz a női mosdóba, és vagy pisilsz, vagy nem. De az biztos, hogy küldesz egy e-mailt a srácnak, akit a Craigslisten bíztál meg az új vackod összeszerelésével: Szia, Brian, Beck vagyok, a hirdetésből. Bocs, de le kell mondanom a mait. A barátom szabadnapot vett ki, úgyhogy meg tudja csinálni. Bocs! Beck A barátom. Amikor kijössz a mosdóból, picit vörös a szemhéjad a szemöldökön végzett gyors munkától, az ajkad fényes, a cicid kissé magasabban áll, és mosolyogsz, és már-már azt hiszem, magadhoz nyúltál odabenn, és nagy levegőt veszel, és összecsapod a kezed. -

Szóval meghívhatlak egy kis húsgolyóra?

-

Nem - felelem. - De én meghívhatlak egy kis húsgolyóra.

Mosolyogsz, mert a barátod vagyok. Te mondtad, Beck. Te. Letesszük a bevásárlókocsit a büfé előtt, és túl magas idebent a zaj-szint, és sor is áll, de azt mondod,

megéri a várakozást. Egyfolytában a. húsgolyókról csacsogsz, és az az átkozott kínai család épp előttünk áll, és hogy érhettek ide előttünk, egy örökkévalóságig fog nekik tartani, és előttünk vannak a sorban és az életben is - házasok, gyerekkel. Azért formálódnak felhők a fejemben, mert nem egy barátnődnek mondtad, hogy a barátom, csak valami pasasnak a Craigslisten. Mi van, ha nem is gondoltad komolyan? Mi van, ha azért választottál olyan gyorsan ágyat, mert a neten már kinézted? 137 A kínai apuka túl sokáig húzza, nem bírom tovább, átnyúlok a karja fölött, és megfogom a húsgombócos szedőkanalat. Merőkanál. Csúnya pillantást vet rám, és te elnézést kérsz, mintha én lennék a büfésor rossza, a világ rossza, és még mindig nem meséltél a piros merőkanálról. Rám nézel. -

Valami baj van, Joe?

-

Bunkón viselkedtek.

-

Csak nagy a tömeg - mondod, és úgy gondolod, hogy otromba vagyok, és így is van.

-

Sajnálom - mondom.

Leesik az állad, és kinyílik a szád, aztán becsukódik, és a szemed tágra nyitva, és le vagy nyűgözve. Dorombolsz. - Elnézést kér, ha nincs igaza, és hagyja, hogy két órán át nézegessek kanapékat, amikre nincs is szükségem? Joe, te tényleg létezel? Sugárzók. Tényleg. Amikor a kínai anya félresöpri a kezem, hogy elvegyen egy szalvétát, még csak fel sem veszem. Nem kell visz-szafojtanom a dühömet, mert nem is vagyok dühös. Kiszeded a húsgolyókat, én meg fizetek (én vagyok a barátod!), kiválasztasz egy asztalt, és követlek. Végre leülünk. -

Tudod, Joe, majd én is segítek összerakni az ágyat.

-

Arra fogadhat, kisasszony!

Félbevágsz egy húsgolyót, a felét a szádba veszed és megrágod, mmmmm. Most rajtam a sor, felveszed a másik felét, és kinyitom a számat. Ez a pecsét, a fél húsgolyót a számba teszed, és megrágom, mmmmm. A kínai család már megint megzavar minket, amikor a kisfiú egy szedőlapátot döf a fehér asztalba, ami eszembe juttatja, hogy még mindig nem meséltél a piros merőkanálról, és a húsgolyó íze hirtelen szarrá változik a számban. Benjinek elmondtad a piros merőkanalat. Nekem miért nem? -

Minden rendben, Joe?

— Igen - hazudom. — Csak eszembe jutott, hogy el kell intéznem pár online rendelést a boltban. 138

- Hát, az nem is baj — feleled. — Addig lezuhanyozhatok, kitakaríthatok, és majd jössz, ha kész vagy. Minden, amit mondtál, ideális, de még mindig nem említetted a piros merőkanalat, és az is megeshet, hogy soha nem is fogod. Kezembe veszem az irányítást. -

Vennem kell valamit.

-

Tényleg? — kérdezed, mintha olyan nehéz lenne elhinni. - Mit kell venned?

Nem mondhatom, hogy merőkanalat. -

Egy szedőlapátot.

-Joe szedőlapátja - mondod. - Úgy hangzik, mint egy gyerekkönyv, vagy mi. A kínai család vonul el mellettünk, következő úti céljuk felé szaporázzák ebben a plasztik állatkertben. Vágyakozva nézel utánuk és a tele kocsijuk után, és újra megindulunk. Keresem a Konyhafelszerelés feliratot, és felsóhajtasz: -

Kész vagyok.

-

Csak megvesszük a lapátot, és már itt sem vagyunk.

De te kimerült vagy és lusta. -

Itt is maradhatok a kocsival.

-

Nem jönnél mégis? - kérdezem. - Amit utoljára vettem, akkora szar volt.

Velem jössz a konyhafelszerelés felé, én lassan megyek, és remélem, hogy a lapátok közvetlenül a merőkanalak mellett lesznek. Meglátom a piros kanalakat, és nagyot dobban a szívem. Nem reagálsz rájuk. Egy kis löket kell neked. Felveszek egyet. -Lehet, hogy csupa piros dolgot veszek - jegyzem meg. -Szerinted béna? A piros kanálra nézel. -

Ez aztán igazán fura.

-

Micsoda?

És most, végre, megcirógatod a piros merőkanalat a kezemben, és elmondod a piros merőkanalad történetét. Kicsi lány voltál a kicsi 139

ágyikódban, és vasárnap reggelente palacsinta illatára ébredtél. Az apukád vasárnaponként, csakis vasárnaponként egy különleges, piros merőkanalat használt. Együtt énekelt a negyvenes slágerlistával, elcseszte a szövegeket, és megnevettetett téged, a bátyádat és a húgodat, télen, tavasszal, nyáron és ősszel is, szombat este alig tudtál elaludni, olyan izgatott voltál a másnap reggel miatt. Aztán elkezdett rákapni a piára. És elmúlt a vasárnap, és a piros merőkanál a fiókban maradt, és az anyád palacsintája zsíros volt és égett, vagy nyirkos és nyers, és az apád elment, de a fakanál még mindig ott volt, és a rossz palacsinta szaga is olyan, mint a jóé, és most már meghalt, úgyhogy soha többé nem lesz palacsintázás. Nincs semmi mocskos az édesbús történetedben, és bassza meg Benji, amiért elszomorított. - Az a merőkanál a mai napig ott van a házunkban, mintha csak visszajöhetne - mondod. - Kegyetlen az élet. A váltadra teszem a kezem, és várakozón nézel rám. Megszólalok: -

Megveszem neked.

-

Joe!

-

Semmi ha, és vagy de.

Megáll a világ, és a szemed fénylik. A világ Benjijei nem értik, mit szeretnél, valakit, aki palacsintát süt neked. Nem a pénz érdekel. Nem azt akarod, hogy elfenekeljenek. Szeretetet akarsz. Az apádnak volt egy piros merőkanala, és most nekem is van egy piros merőkanalam, és megcsinálom neked a palacsintát, amit úgy szeretnél, a palacsintát, amit azóta se kóstoltál, hogy meghalt. Nedves a szád, és megadod magad, lágyan. -

Oké, Joe.

Felveszel egy ezüstszínű merőkanalat. -

Tiszta lappal - mondod, és igazad van.

A barátod vagyok.

Átmegyek a Hetedik sugárúton, és minden egyes emberre, aki arra jár, rámosolygok. Boldog vagyok. Azt sem hiszem el, hogy éppen megyek. Csak álom, és ha dalra fakadnék és táncra perdülnék, nem lennék meglepve, ha az összes idegen követné a példám, és velem tartana. Milyen varázslatos volt veled a nap, és most rád gondolni az otthonodban, ahogy zuhanyozol, és a lábadat borotválod, hogy szép sima legyen nekem, kidörgölöd a húsgolyók maradványát a szép kis fogaid közül. Alig várom, hogy mindenütt megérinthesselek, és útban a Bank Street felé olyan gondtalan vagyok, mint egy fickó egy sörreklámban. Gyakorlatilag az is megeshet, hogy ma éjjel lefekszünk egymással, és nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan eljutunk idáig. De Benji még mindig ki van ütve, és becsúsztatok neki egy adag húszdolláros salátát meg egy üveg Otthon Szódát, úgyhogy órákig jól meglesz. Szabad vagyok, felszaladok a lépcsődön, megnyomom a csengőt, és várom, hogy az ajtóhoz szökdécselj, és így is teszel. - Entrez vous - kuncogsz, és belépek az előtérbe, és tényleg valóság, dugni fogunk. Nedves a hajad, és eltűntek a pórusok, és nincs rajtad melltartó a trikó alatt, és bugyi sincs a csípődön lógó, viseltes melegítőnadrág alatt, és zokni sincs rajtad. 141 - Elég trehány vagyok - mondod, ahogy ajtót nyitsz, és meg akarom mondani, hogy tudom, de nem mondom. -

Nem olyan vészes - felelem, és nem tudom, merre mozduljak. Kényelmetlen a hely így, hogy itt

vagy benne, olyan kicsi, hogy tényleg egy személyre szánták. Csípőre tett kézzel állsz előttem, szétnézel a szanaszét heverő lányos holmin: magazinok és gyufák, üres vitaminos vizespalackok, kuponok és blokkok, olvasatiam vadonatúj könyvek keverednek a szeretett, tépett és meggyűrt könyvekkel. Kacatok aknamezeje, és talán ezért állsz ott csak rájuk bámulva. Távolabb balra van a hosszúkás kis konyha, és ott egy új kenyérpirító, a doboza a földön hever, és tényleg szereted az új holmikat. Közvetlenül balra nyílik a fürdőszobaajtó, fel van kapcsolva a villany, megy a ventilátor, és benyúlok, és lekapcsolom. Furcsa ilyet tenni, tudom is, és megdöbbensz, hála istennek, bírsz engem, úgyhogy elvicceled, és nevetünk. - Nos, Joe, érezd otthon magad! — mondod, és átvágsz az aknamezőn, és a tévé mellett belépsz a hálószobába. Leveszem a dzsekimet, és felakasztom az állófogasra. Megfordulsz, és elfintorítod a csinos orrocskádat. -

Erre gyere!

- Igenis, kisasszony - mondom, és rálépek egy kurva vállfára, ami nagyot reccsen, de csak megyek tovább. A szobád. A földön egy üveg vodka, két vadonatúj pohár (nem IKEA-s), és egy papírpohárban jég, amit felveszel és megmutatsz nekem. -

Elég gettós, mi? - nevetsz.

-

Áh, az lenne gettós, ha papírtörlőben lenne.

Kuncogsz, és mindkét pohárba jeget és vodkát öntesz, aztán leülsz a földre az ágy doboza mellé. Szól a zene, az a Bowie, ami a randinkön is, megveregeted a padlót, és leülök veled szembe. -

Egy nap majd olyan lány leszek, akinek mindig van koktél a hűtőjében.

-

Jó, ha az embernek vannak céljai.

142 Rám mosolyogsz, feltérdelsz, és közelebb húzódsz hozzám, én pedig eléd hajolok, és miközben elveszem a poharam, szándékosan a kezedhez érek. -

Kösz.

- Nincs mit - dünnyögöd, és valahogy, mint egy balerina, mint egy perec, a lábad ellazul és kinyúl, és úgy ülsz, mint egy jógi, csupasz talpadat egymásnak nyomva. Szopogatod a vodkádat, és felnézel a mennyezetre. — Utálom azokat a foltokat. -

Nem, Beck, ez egy öreg épület. Az a sok folt történelem.

- Kiskoromban tej üveg falakat akartam. Emlékszel azokra a tej-üveg dobozokra a nyolcvanas évekből? -

Szereted az új dolgokat — felelem.

Gyorsan visszavágsz. -

Te a régieket szereted, Joe.

- Tetszik nekem itt - jelentem ki, és körbenézek a szobán. Kisebb, mint emlékeztem, vagy talán csak meleg van. Kívánlak. -

Gondolod, hogy befér ide az új ágyad?

-

Előtte extra méretűm volt.

Nem is igaz, mert a régi ágyad sima franciaágy volt, és az is alig fért be, de nem javíthatlak ki. Megnyalod az ajkad. -

Szóval lehetek az asszisztensed?

-

Nem - felelem. - De a segédem lehetsz.

Mindig a megfelelő dolgot mondom neked, és ez már kezdettől fogva így van. Te szereted a szavakat, én pedig ismerem őket, és minden különösebb ok nélkül koccintunk, felhajtjuk az italunkat, és én állok fel elsőként. Nyújtom a kezem, hogy felsegítselek, és először csak az egyik kezedet fogom, aztán már mind a kettőt. Ezúttal nem engedsz el, és kezdek merevedni, a hátam az ablakodnak támaszkodik, és hallom, ahogy zizegnek a falevelek. Autók húznak fel a Nyugati negyedik felé, egyenesen a gyomromon át. Az érzékeim, Beck, szó szerint felspannolsz, és a szél a hátamat csipkedi a zsalugáteren keresztül. Megfogod a kezem, és terelgetve a csípődre csúsztatod. Egyik ujjamat a másik után manőverezed a M3 kopott melegítőalsó gumis dereka alá, és bárki megláthat minket, aki odakint jár, és lejjebb irányítod a kezem, a segged puha, mégis kemény és kerek, és a tenyerembe veszem, és elengeded a kezem, felnyúlsz és a fejem köré kulcsolod a kezed, és elkezdődött. Felszökkensz, és körém kulcsolod a lábad, egész Kínáig el tudnék gyalogolni. Átsétálok az aprócska szobán, a falnak támasztalak, megcsókollak, és dédelgetem a segged, és jó érzés, hogy a sarkad a hátamban van, az ágyad pedig egy dobozban, és ekkor rettenetes hang szólal meg az ajtó felől, fém a fémen és füttyszó, a lábad a padlóra hull, lesimítod a hajam, és valaki van az ajtó előtt. -

Az anyukád van itt? - kérdezem, és te benyálazod a kezed, és megszelídíted a szemöldököm.

-

Nem - feleled. - Peach lesz az.

Szóval ennyi, és kisurransz. Nem jól van így, ez a mi időnk volt, te az ajtóhoz rohansz, és beengeded Peachet, és téged nem hallak, de őt annál inkább. -

Mi van a hajaddal?

Mondasz valamit. Akadékoskodik. -

Csak nem a craigslistes szerelővel dugsz?

Megint mondasz valamit. Peach felhördül. -

Beck, desszert csak a vacsora után jön! Mit képzelsz, amikor még össze sem rakta az ágyad?

Most hangosan és érthetően szólalsz meg: -

Joe!

Kimegyek a hívásra, biccentek Peachnek, ő meg mosolyt erőltet az arcára. - Szia, Joseph! - mondja. - Bocs a zavarásért, de a mi kis barátnőnk eredetileg felvett valakit, hogy csinálja meg az ágyát, legjobb barátnőj eként kötelességem volt csatlakozni hozzá arra az esetre, ha az illető hooooldkóros. 144 -

Meglepetés! - kiáltom, és te nevetsz, de Peach nem, és atyám, erős volt az a vodka.

Rád néz: -

Elmehetek pisilni?

-

Hát persze - feleled. - Csak nem begyulladt?

- De igen - válaszolja, és lerúgja a tornacsukáját, puhány, izzadt lábának szaga elárasztja a lakást, most áthúzza a pink pulóverét a kis madárfején, és a földre dobja, nem a fogasra. Rám néz. - Joseph - szólal meg. - Tudom, hogy ez több, mint amit tudni kívánnál, de van egy ritka húgyhólyagbetegségem, amit úgy hívnak, hogy intersticiális cisztitisz, és ha egyszer pisilnem kell, akkor pisilnem kell. - Csak nyugodtan — felelem, és bedübörög a parányi fürdőszobába, és nem kapcsolja fel a villanyt. Ismeri a lakásodat. Tudja, hogy ha felkapcsolja a villanyt, akkor a ventilátor is bekapcsol, és akkor nem hall minket. Nem bízik bennem. De valószínűleg nem bízik senkiben.

Halkan elröhögöm magam, de te leintesz, ssh, és jelzed, hogy menjek utánad a hálószobába, és most más vagy. -

Annyira sajnálom, Joseph - botlik meg a nyelved. - Joe.

-

Semmi baj. Ő jól van?

-

Hallottál már az IC-ről?

-

A miről?

- Intersticiális cisztitisz - feleled, és most tisztára legjobb barátnős modorban viselkedsz, hátrakötöd a hajad egy gumival, szétnyitsz egy ollót, és belevágsz a dobozba. Elveszem az ollót, és befejezem a munkát, vodkát töltesz magadnak, nekem nem, és nem szeretkezünk, és már nem vagy a segédem. Ehelyett kicibálom a dobozból a keretet, a csavarokat, az imbuszkulcsot és az összes kis alkatrészt, te pedig az ablaknak támaszkodsz, és cigarettázol, ahogy néha szoktál. Többet árulsz el nekem az intersticiális cisztitiszről, mint amennyit valaha is meg akartam tudni róla, és nem így kellett volna alakulnia ennek. 145 — Olyan rettenetes neki — mondod. — Nem ihat rendes vizet, csak Eviant. Szinte minden élelmiszer irritálja a hólyagját, és lehetetlen előre tudni, mikor vagy mi, vagy miért, vagy hogyan. Semmilyen gyorskaját nem ehet, és ha alkoholt iszik, az csak magas pH-jú lehet, mint a Ketel One vagy a Goose vodka, és ideális esetben körtés, mert a körte megnyugtatja a hólyagot. Szóval szegény lány szenved. Azt hiszik róla, hogy beképzelt, de ha olcsó kaját eszik, a hólyagja szó szerint megszakad. — A partiján Jágert ivott — jegyzem meg. — Joe, ne legyél már ilyen! — Bocs. Csak nem egészen értem. — Ez egy komplikált betegség — feleled, és megint elnézést kérek, és te megbocsátasz, odajössz hozzám, és megdörgölöd a fejem, és meg is csókolod, de aztán visszamész az ablakpárkányhoz, pedig én nem arra jelentkeztem, hogy egyedül rakjam össze ezt az ágyat. Hiányzol. A kezem a nadrágodban járt, és most még csak rám se nézel, miközben hozzám beszélsz. — Néha, ha beveszi a speciális tablettáját és kibéleli a hólyagját rengeteg kecskesajttal, tejjel vagy préselt körteiével, akkor, tudod, akkor mást is fogyaszthat, mint például Jágert vagy búzalisztet. — Szívás neki — felelem, és az ágy útmutatója képekben van. Az egész nyolcoldalas brosúrában az egyetlen szó az, hogy IKEA. Nem vagyok vizuális típus, és rosszul vagyok a cigarettádtól.

— Tényleg az — mondod. - És nagyon szeretem Lynnt és Chanát, de olyan bunkók tudnak lenni vele. Úgy értem, mindig pizzériába meg whiskyzős helyekre akarnak menni, amikor tudják, hogy Peach nem ehet ilyesmit, de akkor is mindig ilyeneket terveznek. Nem valami szép tőlük. — Semmit nem ehet egy pizzériából? — kérdezem, és gondolatban megjegyzem, hogy sosem ittam volna meg azt a vodkát, ha tudom, hogy ma még villáskulccsal kell dolgoznom. Úgy gondoltam, majd reggel összerakom ezt az ágyat, miután felébredtem a nappalidban a kanapén, a karomban veled, meztelenül. 146 - Beck! - kiált Peach. És sír is, és kamu, ebben biztos vagyok, de te elnyomod a cigarettád (nem is oltod el rendesen, nekem kell befejeznem), és egyetlen szó nélkül kirohansz hozzá. Nehéz a gazdagokkal, de vonzanak téged az idioszinkráziák és a drámák. Lassan szerelem össze az ágyad, és csendesen dúdolom a Bowie-számot, sokáig tart, hosszú és magányos ideig, és te odakint vagy, és nem hallom, hogy mit beszéltek, és soha életemben nem éreztem még magam annyira egyedül, mint amikor az utolsó csavart is meghúzom az ágyadon. Fogom a falnak támasztott matracot, és az ágyra dobom, ahelyett, hogy szépen rácsúsztatnám. Azt akarom, hogy gyere be, és tapsikolj, és csodáld meg a művemet. Ehelyett azonban a mosdóból küldesz nekem SMS-t: ÚGY sajnálom, Joe. Peach szuper rosszul van, és nem akarom magára hagyni. Megtennél nekünk egy szívességet? Mi mást tehetnék, mint hogy visszaírok: Bármit. Most kiszólsz, hogy menjek oda, úgyhogy odamegyek a fürdőszoba ajtajához. Nem nyitom ki. Ahogy te sem. Bekopogok. -

Szolgálatukra, hölgyeim!

Parányi résre nyitod az ajtót, és mosolyogsz. -

Elszaladnál a boltba, és hoznál egy üveg Eviant, egy körtét, meg még egy kis jeget?

-

Persze - felelem. - Vigyem el a kulcsodat?

Igenre nyílik a szád, de gondolom, Peach megbök, és azt mondod, hogy csöngessek, ha visszaértem. Nem csókollak meg búcsúzóul. Világossá válik előttem, miközben elsétálok a Vanity Fair-es Graydon Carter procc háza előtt, és beszívom a West Village-i levegőt. Benjinek mennie kell. Peach a legjobb barátnőd, szóval jogodban áll túlzottan is toleránsán viselni a baromságait, de van benned ez a valami, Beck. És nem a te hibád, mert mindenkiben van valami. Dennis Lehane úgy nevezné, hogy a Borostyán-liga félresik-lott omertája, és igaza is lenne. Mindig a világ Peacheit és Benjijeit

fogod választani velem szemben, mert lojális vagy a dzsentrikhez. Kiválasztom a legkisebb palack Eviant, és a legcsúnyább körtét a kosárból, meg egy kétdolcsis adag jeget meg egy pár gumikesztyűt, amire még később szükségem lesz. Visszavonszolom az izzadt, sajgó seggemet a lakásodhoz, és nem engedsz be. Az ajtóhoz jössz, és elveszed a szatyrot. -

Most tényleg nem hiányzik neki a társaság - mondod.

-

Értem - felelem. - És te jól vagy?

-

Ó, velem minden oké. És az ágyammal is.

Mosolyogsz, és adsz egy puszit a számra, de Peach szólongat, úgyhogy visszarohansz hozzá, és miközben átvágok a városon a bolt felé, a napunk minden jóját, a barátom minden örömét kiirtja, hogy mennyire utálom ezt a kibaszott várost, amiért olyanoké, mint Benji és Peach. Csak amikor a bolthoz érek, jövök rá, hogy a gumikesztyűt a szatyorban hagytam. Ha rákérdezel, majd azt mondom, hogy ki akartam takarítani a fürdőszobádat. Hinni fogsz nekem. Tudom, hogy kell az ilyet csinálni, én aztán tudom. Elmegyek a sarki boltomba, ami nem olyan szép, mint a te sarki boltod, és veszek másik gumikesztyűt meg mogyoróolajat, aztán elmegyek a Dean De Lucába egy szójalattéért. Benji örökké hazudik. Lehet, hogy a mogyoróallergiájáról is hazudott, de ki tudja? Talán szerencsém lesz.

A legtöbben azt hiszik, hogy Stephen Crane A bátorság vörös kokárdáját a háborúról írta. Pedig nem. A csatajelenetek leírásait az iskolai futballpályán szerzett élményeire alapozta. Crane ifjúságában

elég puhány volt, beteges és nem valami kemény legény. Soha nem vett részt háborúban. Sosem páholta el más, legfeljebb Clay Matthews1 valami korabeli megfelelője. Látnod kellett volna Benji képét, amikor mindezt elmondtam neki, Beck. Betéve tudta a könyvet, de Crane-ről semmit, fogalma sem volt róla, hogy tele volt önutálattal, amiért veteránok vették ezt a marhaságot. Hátralévő napjait nagyrészt azzal töltötte, hogy lassan gyilkolta magát, egyik háború után a másikra jelentkezett, és próbálta kompenzálni, hogy fiatal volt, okos és szerencsés. - Ez valószerűtlen - ámul Benji a fejét rázva. -Az a valószerűtlen, hogy annyira imádod azt a könyvet, és sosem olvastál róla semmit. Ennyi azonban igaz: Benji nem hazudott, tényleg allergiás, vagyis csak volt, a mogyoróra. Művelten halt meg. Új magabiztossággal és új büszkeséggel felvértezve halt meg, és ki mondhatja, hogy egy életet nyolcvan éven át kell leélni? Tanult, tudod? Hány ember megy el épp ereje teljében? A legtöbben öregen halnak meg, tele szenvedéssel és megbánással. Vagy fiatalon és tele drogokkal és hedonizmussal - vagy puszta balszerencsével. Ám Benji megkapta az abszolút kiváltságot, kitáruló szívvel, eszmélő elmével halt meg. Benjinek nem ment jól a Benjiség, Beck. Te tudod, mindenkinél jobban. Gondolj csak arra, hogyan bánt veled, és hogyan bánt a saját testével. A csapda, amit én állítottam neki, megkönnyebbülés volt ahhoz a csapdához képest, amibe beleszületett. Olyan világot teremtettem itt, amelyben nem tudott lopni, ahol a hamis szavai mit sem értek. Elvettem a drogjait is. Kinézek a víz fölé, a horizonton az IKEA-val. Ez a legőrültebb, Beck. Tudod, a csomagmegőrző, amiről Benji beszélt, a kulcskártyával. Épp az IKEA mellett van. Meg kell becsülni a kis dolgokat, és kíváncsi lennék, Paul Thomas Anderson mit hozna ki ebből a „véletlen egybeesésből”. Könnyebb értelmet adni a dolgoknak a tengernél, egy folyónál, ami könnyűszerrel elintézhet, ha úgy tartja kedve. Eszedbe jut, hogy tényleg semmik vagyunk az elemekhez képest, hamu a hamuhoz, Beck, por a porhoz. Benji hamvai egy IKEA-s dobozban vannak, a kirándulásunkról maradt. Azt mondom egy matróznak, hogy alkatrészek hiányoznak belőle, hogy a termék egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képen. Igazából a dobozban Benji hamvai vannak. És el sem hinnéd, min kellett keresztülmennem, az ember nem porlad szét csak úgy. Két nappal ezelőtt elkezdtél stresszelni a halloween miatt. Leia hercegnő akartál lenni (kacér vagy), és magadat meg a barátnőidet fényképezgetted, és rengeteget ittál. Nem kértél meg, hogy legyek Luke Skywalker, és hogy előreugorjak, lesz még egy-két mókás csatánk arról, hogyan ünnepeljük a halloweent. Két nappal ezelőtt én azon kezdtem stresszelni, hogy mit csináljak Benji holttestével. Curtist lehetetlen munkaidőben kellett beosztanom halloweenkor, és meg kellett tanulnom elhamvasztani egy tetemet. Curtis irányítható volt: a füveseknek meg kell venniük a füvet, és jól reagálnak a túlórára. Azt is kitaláltam, mit csináljak Benji holttestével, hála az online elérhető, anyagilag is hatékony hamvasztási útmutatóknak. Nem olyasmiről volt szó, amit a városban el tudtam volna intézni, úgyhogy elvittem Mr. Mooney kocsiját a Jones Beachre, és kerestem egy jó búvóhelyet. A hamvasztáshoz

idő kell. Egy örökkévalóságig kell táplálni a tüzet, és így sem tökéletes a munka. Benji hamvai határozottan csontosak, szóval nem mennének át a tésztaszűrőn! A rendes hamvasztáshoz idő kell és vegyszerek, de azt hiszem, azért jól csináltam a körülményekhez képest. És törődöm vele annyira, hogy bedobozoljam és hazahozzam, pedig a legtöbben az én helyzetemben otthagyták volna a szigeten. Elmosolyodom, mert ha belegondolsz, nem igazán vagy Leia hercegnő (sokkal kisebbek voltak a haj fonataid), és én sem vagyok igazán temetkezési vállalkozó. Van ebben egyféle szimmetria, és ez tetszik nekem. -

Mennyi volt? — tudakolja a barátságos matróz.

-

Nyolcvan rongy, ha el tudod hinni egyáltalán.

Megcsóválja a fejét, és felhúzza a dobozt a csomagtérbe. -

Megkopasztják az embert. De a csajok imádják.

- így kerültem én is ebbe a zűrbe — vágom rá, és nevetünk, és tíz dolcsi borravalót adok neki, és őszintén örül, hogy ekkora jattot kap, és tudod, soha senki nem szokott borravalót adni neki. A kikötőre csusszanunk, egy cigaretta van a füle mögé dugva, fogja a kötelet, felszedi, és arra készül, hogy eldobja, közben azt mondja nekem, hogy segít elcipelni a benjis dobozt az IKEA-ba, de megmondom neki, hogy elbírom magam is. -

Csak élvezd a cigidet, haver! - mondom. - Csak egyszer élsz.

-

Ja, csak naponta hatszor jövök ide meg vissza - nevet.

„Ki maga? Mi van a dobozban? Van jogosultsága ehhez a széfhez? Hol a meghatalmazása? Fel tudja hívni Mr. Crane-t? Ide tudja hívni?” A válaszaim nem lettek volna elég jók neki, és nem tudtam volna, mit csináljak a benjis dobozzal. De az e világon töltött ideje vége felé nagylelkű volt. Tudta, hogy baj nélkül bejutok, és azt hiszem, ő is szeretett volna itt nyugodni. Azt hiszem, ő is találkozni akart még a lopott Rolexeivel és öltönyeivel és ezüstjeivel, a holmival, aminek a tiszteletére nevelték, és amitől nem volt mersze elszakadni. Mindig csak egy boldogtalan materialista lett volna. Sokévnyi szenvedéstől kíméltem meg. Kinyitok két üveg Otthon Szódát, egyet magamnak, egyet Benjinek, és az ő palackját a doboza mellé

állítom. Mondok neked valamit, Beck, ez a szar most az egyszer mennyei ízű, ha megfelelő adagban issza az ember. Kesztyűt húzok, takarítok, és hallgatom, ahogy szállnak ki a szénsavbuborékok. Meglátok egy 2006-os sapkát a Mount Gay Rum Figawi vitorlásversenyről, a sildje alá a Spencer Hewitt név van hímezve. A gazdag kölyköknek bele van hímezve a nevük a ruhájukba, mert kleptornán taknyosokkal laknak, mint Benji, meg dadákkal, akiknek segítség kell a nevek megjegyzéséhez. Felpróbálom. Jó rám, és úgy döntök, hogy megtartom. Kell nekem, Beck. Nantucketpiros volt, poros rózsaszínre fakult, érzékeny az elemekre, valahogy fenséges annak ellenére is, hogy megviselt, akárcsak te. Nem is tudod, hogy gyászolsz. Nem tudod, hogy Benji meghalt. Nem tudhatod. Mégis kivagy, Beck. Az egész heted azzal telt, hogy virtuális filmvetítések között barangoltál Peachcsel. Ki sem léphetsz a lakásból egy kávéra anélkül, hogy meg ne kéne vitatnod a Starbucks, a Dunkin’ Donuts és a boltodban dolgozó „aranyos eladók” érdemeit. Próbáltam kapcsolatba lépni veled, de teljesen össze vagy nőve Peachcsel. Még egy kibaszott filmmel kapcsolatban se tudod megtartani a saját véleményedet. Amikor a Corner Bistróban voltunk, azt mondtad, hogy imádod a Magnóliát, és a Kaliforniához fűződő szeretlekutállak viszonyodról beszéltél, meg az álmaidról, hogy találkozol Paul Thomas Andersonnal, és megmondod neki, milyen kurva okos. És én egyetértettem veled. De Peach azt mondja, hogy a filmjei felfújtak és ítélkezősek, és te helyeselsz neki! És az, hogy ítélkezős, még csak kurvára nem is rendes szó, márpedig te író lennél. Megkérdezem, mi a helyzet, és azt mondod, hogy a Magnóliát nézed, és még mit csinálsz? Azt mondod, hogy szerinted ítélkezős. Ezt nem te gondolod így. Peach gondolja így. És próbálok találkozni veled, de azt mondod, beteg vagy. Nem vagy beteg, Beck. Megkéred Peachet, menjen veled vásárolni, ebédelni. Nemet mond. Azt mondja, beteg. De én követtem. 153 Tudnom kell, mivel tud megfogni téged, szóval figyeltem, ahogy bemegy az építész cégébe, és ebédelni megy, és embereket üdvözöl, és zöldsalátát csipeget egy egész kibaszott héten át, Beck. Ő sem beteg. Elhívlak sétálni, kávézni, egy levesre, akármire. Mindig ugyanaz a nóta: Még mindig beteg vagyok. © Alszom. Hat nap telt el Benji távozása óta, és még mindig nem találkoztunk. Nem álmodom, vagy legalábbis nem emlékszem rá. A világ jobb hely lesz, mire felébredek, mert végre veszekedtél Peachcsel. Azt mondta neked, hogy szerinte a pszichomókusod nem jó, és te kiálltál érte és magadért. Büszke vagyok rád. A legjobb, hogy most, hogy a sarkadra álltái, megint az vagy, akit ismerek és szeretek. Az éjszaka közepén írtál rám: Oké, ez túl hosszú lesz, és túl késő van, de érezted már úgy, hogy a világon mindenkinek kedved lett volna megmondani, hogy menjen a picsába? Nem akarok olyan lány lenni, aki a barátnőiről nyavalyog, de most hadd mondjam ki... a barátnőim hülye libák! Úgy igyekszem összetartani őket,

és mind csak veszekszik és lehetetlenné teszi az életemet, és Chana nem hajlandó sehova menni, ha Peach is ott lesz, és Peach nem hajlandó menni sehová, ahol italakció van, mert szerinte az vonzza a csőcseléket. A lényeg, hogy... és most hajnali öt van, és nem fejeztem be a dolgozatom, és ma workshop lesz, és egyszerűen pfú, tudod? És ott van az a Blythe csaj, az a szörnyeteg, utál engem, és le fogja húzni a cowboyos novellámat, és oké. Olyan fecsegős vagyok. De az a lényeg, hogy kel fel a nap, és rád gondolok. Hamarosan találkozunk, feltéve, ha ez után az e-mail után nem döntesz úgy, hogy őrült vagyok. Jó éjt! © És egy csapásra felvidítottál. Röviden és kedvesen válaszolok: Drága Beck, ma este meghívlak hat italra. Joe Nagyon tetszett neked, kaptam egy smiley-t, és ma este találkozunk — igen! —, és végig a megfelelő lépéseket tettem — igen! —, és 154 az írógépet, amit az ágyba vittem, visszateszem a helyére, és ma a hajam is jól néz ki - igen! és ma este Curtis dolgozik, úgyhogy még zárnom sem kell - igen! -, és Peach kikerült a képből - igen! -, és olyan kurva gyorsan megyek el tőled, Beck. Ki tudja? Talán ma éjjel megtörténik. Elmegyek egészen a te környékedre, és veszek két süteményt a Magnólia pékségben. Kurva jó illatuk van, és megkívánom őket, de jó fiú vagyok, Beck, és van egy-két ötletem, hogy mit csináljunk azzal a cukormázzal. De akkor... akkor. Kilenckor kellene találkoznunk, és 9.04-kor felhívsz, és alig kapsz levegőt, útban vagy a város felé. Hosszú, mondod, de Peach egyedül van otthon, és úgy gondolja, valaki betört hozzá, mert el van mozdítva a bútor a teraszon. Ebben a pánikállapotban úgy beszélsz, mint ő: -

Joe, figyelj rám! - erősködsz. - Akárki is tört be, elmozdította a rekamiét.

Közbevágok: -

De nem lopták el?

-Nem - feleled, és felsóhajtasz. - De akkor is betörtek, Joe. Halálra van rémülve. - Hát persze - felelem, és te csak mondod, de nem olyan drámai a helyzet, mint ahogy előadod. Nem törtem be, és nem mozdítottam el a rekamiét. Egy pótkulccsal jutottam be, amit a partin találtam. És nem loptam el semmit. Inkább olyan vagyok, mint a Mikulás, mert vittem egy műanyag borítót arra a Bellow-ra, úgyhogy a ribancnak inkább meg kellene köszönnie. - Peach üzeni, hogy sajnálja - esküdözöl. - Szörnyen érzi magát miatta, de retteg tőle, hogy már megint követi valaki. Figyelemre sem méltatom a megint szót, és csak elképzelni tudom, micsoda horrortörténeteket fabrikált Peach az évek során. - Ne aggódj! - mondom, és úgy hangzik, mintha úgy is érteném, és azt mondom, hogy vigyázz magadra, és tetszem neked. Megbocsátok. Tényleg. Hűséges barát vagy, és a rekamié nem a te 155

szavad, Peachhez tartozik. Megeszem mind a két süteményt, a máz állott, és sokkal finomabb lett volna, ha a cicidről nyalhatom le. Kicsivel később kiraksz egy fotót a Twitterre. Minisütemények sorakoznak azokon a harsány tányérokon, sokkal kisebbek, mint az én kettőm a Magnóliából, és egy üveg vacak gyümölcsvodka. Ezt írod: #Csajoseste Semmiképp sem tudhattál a süteményeimről. De néha azért elcsodálkozom. >

Másnap tényleg kárpótolsz. De nem hat ital meg két süti mellett egy sötét bárban. Ebédre találkozunk, és Peach depressziójáról meg magányosságáról beszélsz nekem. Az egyáltalán nem szexi Sarabethsben ülünk, vizet iszunk (szintén nem szexi), és kézműves lekvárokat kóstolunk (abszolút nem szexi), és másról sem akarsz beszélni, csak Peachről (totál nem szexi). Felelősnek érzed magad érte, mert nincs vele a családja, pedig csak az után kellett volna ilyen helyekre járnunk, hogy lefeküdtünk egymással, és egyáltalán nem látom az egészben a logikát. -

Egyfolytában el van árvulva - mondod.

-

De veled sincs itt a családod, Beck - próbálkozom.

-Tudom - feleled, és egy pogácsáért nyúlsz. - De én mentem el otthonról. Ez természetes. Őt viszont a családja hagyta ott. Ez beteg. Gyakorlatilag abban a pillanatban, hogy leérettségizett, mind átköltöztek San Franciscóba.

Nem vagyok meglepve, te pedig azzal folytatod, hogy Blythe-ról nyavalyogsz, figyelek, és bólogatok, és figyelek, és bólogatok, és megeszek egy kibaszott pogácsát, és te bemész a mosdóba, és e-mailt küldesz Peachnek: Megkell mondanom, Joe örületesen jó hallgatóság. Ne veszítsd el az emberekbe vetett hitedet! Peach rengeteget ír vissza, gyanúsan gyorsan: Milyen édes! Meg ne bántsd, Beck! Úgy tűnik, van benne lehetőség. Meséltem róla a jógaoktatómnak, és Good Will Huntinghoz hasonlította. Jó matekból? Amúgy érezzétek jól magatokat! Remélem, valami jó helyre vitted. Drága vagy, hogy jelentkeztél, és nyugodj meg, az emberiségbe vetett hitem tökéletesen helyreállt. Imádok szingli lenni. Túl fiatalok vagyunk még ahhoz, hogy lekössük magunkat, hidd csak el. Erezd jól magad Joseph-fel! Fogadok, hogy rengeteget tanul tőled, és ez fantasztikus! Visszajössz az asztalhoz, és megkérdezed, hogy szerettem-e a matekot kiskoromban. Azt mondom, hogy nem, és amikor megkérdezem, miért, elhessegeted a kérdést, és tovább panaszkodsz Blythe-ról. Még több kávét iszunk, és annyira tetszene az egész, ha azután történne, hogy megpecsételtük a dolgot. Nem inthetek búcsút neked a nap közepén, és mi van, ha így akarsz a jóbarát-zónába terelni? Van egyáltalán ilyen, vagy csak legenda? Összejön végül az okos csaj Good Will Huntinggal? Nem emlékszem. Amikor a Sarabeth előtt elbúcsúzunk, úgy öleljük meg egymást, mint az unokatestvérek, és nem vagy olyan közel hozzám, mint aznap este, amikor majdnem együtt raktuk össze az ágyad. — Ez jó volt — mondod. — Később mi a terved? — Csajos este. — De tegnap este már sütiztél a lányokkal. Rajtakapsz, de édes vagy. — Joe, te leselkedtél utánam a Twitteren? — Egy kicsit - felelem, és talán most megcsókolhatnálak. Kicsit borús az idő, mint az ősz a Hannah-ban. — Nos, a helyzet az, hogy tegnap este Peachcsel voltam, ma este meg Lynn-nel és Chanával találkozom. — Esetleg holnap este? — kérdezem, pedig a könyörgés a csókoló-zás ellentéte. Hagynom kellett volna. 158

- Holnap este már tényleg írnom kell, de korábban találkozhatunk. Ebéd? Beleegyezem az ebédbe, és már el is mentél, és hosszú a séta a boltig, és szeretném utálni Tucker Maxet* meg a Maxim magazint és Tóm Cruise-t a Magnóliaban, és arra gondolok, hogy a nők egyáltalán nem olyan egyszerűek, mint ahogy ezek megpróbálják elhitetni. De most majdhogynem FrankT. J. Mackey** könyvéből, a Csábíts éspusztíts-bó\ kell tippet szereznem, mert kezdem elcseszni a dolgokat. Az, hogy nem dugtalak meg aznap éjjel, amikor összeszereltem az ágyadat, vagy legalábbis meg sem próbáltam, egyértelmű hiba volt. Ezt elcsesztem, és ez a legnagyobb hiba, amit felnőttéletemben elkövettem. Még csak meg sem csókoltalak, miután öt órán keresztül hallgattam, ahogy végiganalizálod az életedet. Megszívtam, mint a torkosborz, és lehet, hogy azt hiszed, én sorollak téged ajó barát-zónába. Ez a legrosszabb fajta dominóeffektus, mert holnap valami új helyen ebédelünk, ami szerinted „állítólag ugyanolyan fincsi, mint a Sarabeth’s”. Megint nem csókollak meg utána, és másnapra majd mit akarsz? Villásreggelit. Mi az egyetlen, ami kevésbé szexuális, mint az ebéd? A villásreggeli. Egy étkezés, amit a gazdag, fehér csajok találtak ki, hogy szentesítsék a napközbeni ivászatot és a francia pirítós zabálást. De még csak inni sem fogsz a villásreggelihez, és hamarosan majd olyan helyekre járunk, ahol még pincér sincs. Odavagy ezért a kibaszott önkiszolgálóért, ahol dolgozókkal áll sorba az ember, akik Stephen Kinget olvasnak az iPadjeiken, miközben arra várnak, hogy kikérhessék a szexmentes zöldsalátáikat, a kibaszott babjukkal, öntetükkel, mogyoróhagymájukkal meg hagymájukkal (Vöröset vagy fehéret? Grillezve vagy nyersen?), baszszátok meg, emberek, csak egy saláta. Nem kell túlragozni. Saját szexuális kalandjait és ivászatait elbeszélő novelláiról híres, 1975-ös születésű amerikai szerző, komikus. ** A Magnólia című film egyik főszereplője. 159 Nem vesztél össze Peachcsel, de nem állsz már annyira a hatása alatt, és most már értem, hogy azért kedveled, mert ő megszállottan foglalkozik veled. Lynn és Chana is szeretnek, de ők nem hiszik, hogy rózsaillatút szarsz. Szereted, ha elringatnak, altatódalt dúdolnak neked és elkábítanak. A novelláidról meg a csoporttársaidról folytatott beszélgetéseink mindig azzal végződnek, hogy elmondom neked, milyen különleges vagy, milyen tehetséges, milyen sokan irigykednek rád, mennyivel jobb vagy náluk, és ahogy az áttetsző, eldobható műanyag salátás tál lassan kiürül, egyre jobban hízik a májad, és komolyan is gondolom, amit mondok, és szerencsés vagy, hogy amit hallani akarsz, az tényleg az, amit mondok: 1 Amerikai futballsztár. 149

-

Beck, te annyira tehetséges vagy. Ha nem lennél az, csak megvonnák a vállukat.

-

Olykor a legjobb írókat mindenki gyűlöli, mielőtt megszeretik őket. Nézd csak meg Nabokovot!

-

Én nem versenyzek veled, úgyhogy nyugodtan megmondhatom, megvan benned az a valami.

És így is van. Miközben a heverőmön fekszem, hallom, ahogy ( ^ Blythe-ról beszélsz, és úgy érzem, benned élek, rajtad keresztül élek. Blythe tényleg utál. De a gyűlölet jót tesz neked, inspirál. Dühöngsz. - Egy kis méregzsák, antidepresszánsokon él, nem áll szóba az anyjával, a nővérével, az apjával, az apja feleségével vagy a szobatársával, vagy a rohadt macskájával, vagy a számos srác egyikével sem, akik a múlt héten megdugták. - Szünetet tartasz, nagy levegőt veszel. - Blythe performansz-elöadónak hívja magát, a való világban prostituáltnak nevezzük az ilyet, mint ő. Van egy webkamerás szolgáltatása, amit ő művészetnek nevez. -

Más szóval kurva.

-

Koszi, Joe!

-

Szívesen, Beck.

Folytatod. 160 -

És utál engem, amiért nantucketi vagyok és szeretem a költészetet.

-

Na és, bassza meg.

Próbálok segíteni, hogy túllépj rajta, de nem tudod, miért utál téged, és nem is akarsz másról beszélni. Minden. Kibaszott. Este. És könnyebb lenne, ha ezek a párbeszédek egy park padján folytatódnának, vagy a házad előtti lépcsőn, vagy a kanapédon, vagy az ágyadban, amit én raktam össze, de telefonon folynak. És a telefonban nem érzem az illatodat, és úgy érzem magam, mint valami lelkisegély-szolgálat, amit csak azért hívsz, hogy jobban érezd magad. Nem kezelsz úgy, mint a pasidat: az iskolatársaiddal mész inni, és engem csak utána hívsz fel, és nem is viselkedsz úgy, mintha bármi furcsa lenne abban, hogy engem nem hívtál meg. Én vagyok a telefonos panaszládád, és ez nem tetszik. Te nem érdeklődsz az én napomról. Mindig csak a kötelező udvariaskodásig jutsz: -

Na, és milyen volt a boltban?

-

Tudod, a bolt az a bolt. Minden rendben volt.

-

Igen?

-

Igen.

Aztán várom, hogy többet akarj tudni rólam és a napomról, de mindig feladom, és megkérdezlek: -

És nálad mi a helyzet? Milyen volt a suli?

De már nem tudom tovább csinálni. Ideje, hogy kimeneküljünk ebből, és az én dolgom, hogy a felszínen maradjunk. -

Hé, Beck!

-Na? -

Nem megyünk el valahova?

-

Ó, már pizsamában vagyok, és holnap órám van.

-

Nem, nem most. Hadd vigyelek el valahová jövő héten!

161 Hallgatás, már elfelejtetted, mennyire nagyon le akartál feküdni velem, és most Peach törvényei szerint próbálsz élni: semmi pasi, csak a novellák, de tényleg kellek neked, különben mostanra már kitaláltál volna valami kifogást. -

Hát, mit mondtál, mikor akarsz találkozni velem?

- Péntek este - felelem. - Semmi parti. Én akarlak elvinni valahova. Valahogy meghallom, hogy mosolyogsz, és igent mondasz, és aztán még egyszer igent mondasz, és most már elmondhatom, hogy elolvastam a Porcicák című novelládat egy nyárról, amikor szobalányként dolgoztál. Elmondhatom, hogy melyek voltak a kedvenc részeim: persze, hogy tetszett, amikor a ház ura próbált kikezdeni veled a mosókonyhában. -

Ó, tudod, az nem én vagyok abban a novellában.

-

De azt mondtad, egyik nyáron szobalányként dolgoztál.

- Igaz, de én nem vetettem magam a férfiakra - feleled, és nem csoda, hogy Blythe őrről rád. Nem vagy nyomulós, és Benjinek megint nem volt igaza, de tényleg sóvárogsz, ártatlanul, csak mert nem érzed jól magad a bőrödben, még nem, de én majd segítek. Folytatod: - Joe, nem mondhatom elégszer, én soha nem mentem volna bele ilyen szinten a helyzetbe. Csak fikció.

-

Tudom.

Nem tudom. -

Nem vagyok valami falusi kurva. Ez egy kitalált történet.

-

Tudom.

-

Nem futok gazdag, nős pasasok után.

-

Tudom.

-

Szóval hová viszel majd, Joe?

Örülsz, hogy nem voltam hajlandó megmondani, mert az életben nem fordul elő sűrűn, hogy kiöltözöl, és olyan helyre mész, amiről nem is tudod, mi az. Hosszú, halvány rózsaszín szoknya van rajtad két óriási hasítékkal, és magas sarkú, barna csizma - új, legalábbis nekem -, és a szoknya úgy fel van sliccelve, hogy majdnem 162 kilátszik a bugyid, és egy bő, barna pulóvert dobtál magadra, amit nagyon könnyű lesz lehámozni rólad. A tested felajánlás, fizetség mindazokért a hosszú telefonbeszélgetésekért, azokért az ebédekért. A melltartód rózsaszín, élénk rózsaszín, hogy ne feledkezzem meg a melledről a pulóver alatt egyetlen másodpercre sem. Amikor megölellek, virág-, mosószer- és punciillatot érzek, és kíváncsi lennék, milyen hevesen vetetted rá magad a párnádra, és büszke vagyok magamra, amiért két teljes órán át nem néztem meg az e-mailjei-det, hogy megadjam kettőnknek a várakozást, amire szükségünk lesz, és már azt akarod mondani, hogy hagyjuk a picsába a randit, menjek fel, s elhúzódom. Olyan régóta tart már, Beck. És míg mindig imádnivaló vagy, nekem még sosem öltöztél így ki. Ma este érdekel, hogy mit gondolok rólad. Nem találkozunk a barátaiddal, és senki sem fényképez, és nem teszi ki a Facebookra. A tested, a hajad, az ajkad és a combod, minden, de minden csak nekem van. Amióta csak összeraktam az ágyad, aszexuális, napsütötte helyekre kényszerítettél minket. Végül enyém vagy a sötétben is, és többet nem rejtőzöl előlem, és olyan hosszúra fogom ezt nyújtani, amilyenre csak tudom. Imádom. Imádlak. - Menjünk! - szólok, és kézen foglak; a kezed jól illik az enyémbe, szótlanul sétálunk, és kiderül, hogy csak volt valami azokban a kurva telefonokban, mert most kötelék van köztünk, közted és köztem, és mindkettőnket meglep, hogy milyen jól ismerjük egymást, megszorítom a kezed, rám nézel, leintek egy taxit, és rögtön meg is áll egy, mert mostantól ez mindig így lesz velünk. -

Hová?

-

Central Park - felelem.

-

Ó, istenem, Joe! Komolyan?

-

Ahol a fiákerek parkolnak.

Felsikkantasz, és összecsapod a kezed, jól csináltam, pedig nem voltam benne biztos, mert féligmeddig úgy gondoltam, nem fogsz elolvadni egy lovas kocsitól, de végül is csaknem két hét telt el az IKEA-s napunk óta, és azt akartam, hogy éjszakai találkozónk 163 olyan forró legyen, amilyen csak lehet. A taxi a belváros felé suhan, és gyorsabban ott vagyunk, mint hittem volna, és ezúttal én szállók ki előbb a taxiból. Átrohanok a kocsi túloldalára, és kinyitom neked az ajtót. A kezemet nyújtom. Elfogadod. A taxis leállítja az órát. Borravalót is adok neki. És mielőtt még felfognád, már fent is ülünk egymás oldalán a fiákerben, összebújva, mint egy szerelmespár. -

Ez merész volt, Joe - jegyzed meg, miközben még szorosabban bújsz hozzám.

- Ezek a sliccek a merészek - válaszolom. Egy nagyon parányit szétteszed a lábad, a segítségemre van szükséged, és be vagy indulva (a ló ügetése, a falevelek színe, én), és halkan felnyögsz, és odaérek. Csipkés bugyi, tőled harmatos, és megint felnyögsz, és egy icipicit a kezem felé tolod magad, és a bugyid alá nyúlok, és párnapuhaságú, meleg tó vagy, amely csak az enyém, és kimondod a nevem, és otthagyom a kezem, magamba szívlak, és te megcsókolod a nyakam. -

Köszönöm!

- Ne, ne! - mondom, mert most nem találom a szavakat. Kurvára túl boldog vagyok a beszédhez. Kettőnk történetében a beszélgetős rész már megvolt, felcsúsztatom a másik kezem, a tenyerembe fogom a vállad, és így maradunk lehunyt szemmel, befogadjuk egymást. A kezed lassan megindul a lábamon felfelé, gyötrelme-sen, gyönyörűségesen lassan, és azt sem tudod, mi jön ezután, és ezt a kétszáz dollárt költöttem el a legjobban egész életemben. Köszönöm, ló. Szóval Benjinek igaza volt. Szereted a fényűzést. És ráébredek, hogy én is. A Carlyle Hotel Bemelmans bárjának legsötétebb sarkába húzódunk, az enyém vagy, megkínozlak, ilyen közel vagyunk ahhoz a sok üres szobához, puha ágyhoz, és mégsem viszlek ágyba, még nem. -

Ugyan már - erősködsz. — Ellopunk egy kulcsot a szobalánytól. Úgysem műveltem még ilyesmit.

164 -

És vajon mit szeretne tenni odabent, ifjú hölgy?

-Tudod jól, hogy mit fogunk művelni, Joe. -

Igen?

Bólogatsz, és a fülemet rágcsálod, és ha arra kérnélek, itt, helyben lebújnál az asztal alá. De nem kérlek, mert azt akarom, hogy a szád a fülemen legyen. A kezeid is útnak indulnak, az övem alatt ólálkodnak, jó így, van ott hely, jó így, az a kezed, az meg az én ingem. Húzd csak ki, igen. Mélyebbre nyúlsz, kívánsz engem, és a kezedbe veszel, odataláltál, és új szót kellene találni a kézi munkára, mert ez Varázslat.

Csupa vágy vagy, ki kell nyitnom a szemem és valami egyáltalán nem szexit látnom, különben elsülök, és a terem még a sötétben is vakítónak tetszik. Sosem éreztem még magam ilyen biztonságban, mint a kezedben. Megcsókollak, és visszacsókolsz, és igencsak megérte a várakozást, és a magnóliád hamarosan magába fogad, most már nemsokára, tiszta nedves vagy, készen állsz. Senki sem figyel ránk. Senki sem dühös ránk. Semmi rossz nincs körülöttünk. A vörös zakós pincér, aki kihozta a két hosszú pohár jeget, a két koktélszalvétát és a két kupica behűtött vodkát, tisztelettudó volt és rendes. Jók a rajzok a falon, ahogy akkor is, mint amikor az interneten néztem őket, amikor még azon töprengtem, hova vigyelek az aranyos hintómon, hogy arra állítsam az agyad, úgy gondolj rám, mint az útlevélre, ami a pénzhez és a bőrüléses fiákerekhez röpít. Kevesebbet keresek, mint itt bárki, a pincért is beleértve. -

Elnézést, kisasszony, ön Miss Beck?

-

Beck vagyok - feleled, és a pincér összezavarodik. - Igen, én vagyok Miss Beck. Valami baj van?

Minden. -

Elnézésüket kérem a zavarásért, de egy meglehetősen sürgős telefonhívást kapott Miss Peachtől.

-

Ó, istenem! - A nyakadra teszed a kezed, és vége. Már nem vagy biztonságban.

A pincér rám néz, és én biccentek. Elmegy, te pedig a táskádba veted magad, és mindaz, amit tettünk, gyorsabban olvad el, mint a megmaradt jégkockák. - Ez aztán bizarr - jegyzem meg, miközben te még mindig kotorászol. Túl sok vackot hurcibálsz magaddal. -

Nem találom a telefonomat.

-

Honnan tudta, hogy itt vagy?

Elpirulsz. -

Lehet, hogy írtam a Twitteren.

Beck, Beck, úgy volt, hogy ez a mi éjszakánk lesz, kettesben. Érted tettem mindezt. Az a slicc nekem szólt, és a melltartó is nekem szólt, és a bugyi is nekem szólt. Hogy fog működni ez az egész, ha pár órát sem bírsz ki anélkül, hogy közönséget ne keress hozzá? Ha becsusszansz egy bár fülkéjébe, és egy férfi nadrágjába dugod a kezed, azzal egyezséget kötsz, Beck. Dugás közben nincs twitterezés, és mit csináljak most veled? Sikítani akarok, és még több jeget, de lélegeznem kell és innom, és nem megszólalnom. -

Joe, ugye nem vagy dühös?

-

Nem.

- Még sosem jártam itt. Amikor kimentéi a mosdóba, nem is tudom... — mondod, és megtalálod a telefonod, megveregeted vele a karomat, és feléd fordulok. - Joe, úgy örültem, hogy itt vagyok. Mindig szerettem volna eljönni ide, és egyszerűen olyan izgatott lettem. 166 -

Minden rendben.

-

Fel kell hívnom Peachet.

-

Rendben, Miss Beck. Hívja csak fel Peachet!

Minden pasas téged néz, ahogy kisurransz, és két fickó úgy bámul, mint akik megkívántak, és semmit sem szeretnék jobban, mint szétrúgni a seggüket. Együtt kellett volna kisétálnunk ebből a bárból. Nem egyedül kellett volna kisuhannod a tiszta gyűrött, kurvás, rózsaszín szoknyádban. Szükségtelenül teszed a kezed a portás karjára, hogy mit tudom én, mit kérdezz tőle, és az a szoknya egy kicsit túlságosan sokat láttat, ha tudni akarod az igazat. Nehéz lesz betörni téged, ezt a közönségre éhes énedet, amely azt kívánja, hogy észrevegyék és nézegessék. Szükséged van egy kísérőre, Beck, főleg, ha így akarsz öltözni, mint egy kibaszott kurva. - Mi a faszt bámulsz?! - vetem oda a fő tolakodónak, a bárpultnál ülő szarrágónak, aki még mindig úgy mered az ajtóra, amelyen kiléptél, mintha azt tervezgetné, a kis kurvatested melyik részét bassza meg először. Van vagy százéves, és nem fél, de majd én ráijesztek, ha nem viselkedik. Bekiáltasz az előtérből: -

Joe! Mennünk kell! Most, azonnal!

A vén szivar rám röhög, te pedig remegsz a türelmetlenségtől. -

Fogok egy taxit.

-

Még fizetnem kell.

- Befelé jövet elkaptam a pincért - intesz le. - Rendeztem. Az a lovas taxiizé biztosan egy vagyonba került. És csak így, minden abba fektetett munkámat, hogy hercegnőnek érezd magad, szarrá teszed. Te fizettél, nem vagyok férfi, és Tucker Max valahol rajtam röhög a bárpultnál ülő faszival, és a pincér is kiröhög, aki többet keres, mint én, és te nyitod ki a taxi ajtaját. Szép sorban kihántasz belőlem minden férfiasságot, a telefonos panaszládád vagyok, és a szoknyád teljesen össze van gyűrve, és ennél már nem fordulhat rosszabbra, de rosszabbra fordul. 167 -

Hová lesz?

-

A Hetvenegyedik és a Central Park West sarkára.

-

Peach jól van? - kérdem, és magam is meglepődöm, hogy képes vagyok megszólalni.

- Nem - feleled, miközben hátrafogod a hajad egy gumival abból a nagy, kibaszott, uniszex táskából, amit magaddal hoztál, mintha tudtad volna, hogy így fog végződni a dolog. - El sem hinnéd, mi történt. Mindennek megvan a maga tetőpontja. Egyszerűen ez az élet természete. Miközben Peach felé taxizunk, egyre bizonyosabb vagyok benne, hogy számomra a fiákerben (nem „lovas taxiizében”, ahogy te mondtad) volt a csúcs, és tudom, hogy soha többé nem leszek akkora férfi. Soha nem lehetek még egyszer pontosan ugyanott, miután felszedtelek és szó szerint levettelek a lábadról, és a bőröd friss volt, a szoknyád sima, és előttünk volt az egész éjszaka. Ahogy Michael Cunningham írja Az 0ra£-ban: „A boldogság az abba vetett hit, hogy boldog leszel. A remény.” Peach elvette tőlem a reményt. E-maileket olvasol, és SMS-eket küldözgetsz, és hogy lehet, hogy először belém kapaszkodsz életünk legelső együttlétén, és aztán lerázod az egészet? Millió mérföldnyire vagy tőlem, olyanokkal beszélgetsz, akiknek semmi közük hozzánk. -

Hé, hm, Beck! - próbálkozom.

Nem is nézel rám, zsémbes vagy. -

Mi van?

-

Nem akarod elmondani, mi folyik itt?

-

Sok minden — feleled, és végre rám nézel. — Ó, hiszen te dühös vagy!

169 - Nem - tiltakozom, és nem én tehetek róla, hogy a barátaid ekkora seggfejek, és arról sem én tehetek, hogy egyetlen kibaszott este sem voltál képes leszállni a Twitterről. Ezekre a dolgokra nincs befolyásom, jobb vagyok nálad, és tudod is, különben nem fognád a kezem és beszélnél szakadatlan Peachről meg arról, hogy úgy véli, megint betörtek hozzá, és elloptak valamit, ami nevetséges, mert csak egyszer törtem be, és soha nem loptam tőle egyetlen átkozott dolgot sem. -

Huh - jegyzem meg.

Karba fonod a kezed. -

Nézd, Joe! Egyedül van. Fél. És a barátnőm.

-

Tudom - felelem.

-

Akkor meg ne huhogj itt nekem! - csattansz fel.

Lynn-nel és Chanával szemben nincs merszed fellépni, és én szívesen leszek a bokszzsákod ma este. -

Bocs, Beck. Komolyan.

Biccentesz. Lojális vagy. -

Csak egyvalamit hadd mondjak! Az az épület őrzött. Igen nehéz lenne betörni.

De nem hatlak meg, és füstölögni kezdesz. -

Nos, az nem számít, ha egyszer megtörtént. Ő úgy érzi, hogy megtörtént.

Hagylak nyerni, lány vagy. Neked szabad. Csendben gurulunk, és magamban megjegyzem, hogy Lynn és Chana nem hívnak fel a randinkön azt állítva, hogy épp egy jeti próbálja belefojtani őket az ifjúság forrásába. Kipattansz az ajtón, még mielőtt a sofőr parkolóállásba tenné a kocsit, én pedig szomorúan fizetek. Amikor kiszállok, hevesen a nyakamba veted magad, és azt suttogod: -

Ez volt a valaha volt legjobb randi!

- Mit értesz azon, hogy valaha? - felelem, és tudom, hogy csókra vársz, úgyhogy megcsókollak. Amikor belépünk az épületbe, 170 igencsak egy pár vagyunk, és beszállunk a liftbe, csörög a telefonod, felveszed, és Peach az. -

Hol a francban vagy? - visítja.

-

Bocs, már a liftben vagyunk!

-

Vagyunk? — mordul fel.

Megszakad a jel, és felsóhajtasz. -

Hosszú éjszakánk lesz.

-

Akarod, hogy elmenjek?

Látom rajtad, hogy azt szeretnéd, de inkább a karomba öltöd a karodat. - Kérlek, ne vedd zokon Peachtől. Nézd, tudom, hogy elég nehéz eset. De már többször is próbált öngyilkos lenni. Gyenge. Szomorú. -

Csak nem szeretem azt hallgatni, hogy kiabálnak veled.

Mosolyogsz, és megszorítod a karom.

-

Te vagy a védelmezőm.

- Az is vagyok. — Felemelem a kezed, amely nemrég még a farkamon volt. Megcsókolom, és megnyugtatlak, hogy biztonságban vagy. -

Én fényes páncélú lovagom - gügyögöd.

A lift ásít és megremeg, megszólal a csengő, és az ajtók csúf látványra tárulnak. Hangzavar van, Elton John bömböl, Peach pedig úgy néz ki, mint akit áramütés ért a boglyas hajával meg a kialvat-lan szemével. Mi mással van felfegyverkezve, mint egy kibaszott hámozókéssel. -

Mi tartott ennyi ideig? - mordul fel.

Átviharzol a nappalin, ami még üresebbnek tűnik a brownosok nélkül. Megszorítod a kezem, bocs. Megszorítom a kezed, semmi baj. Követjük a dühödt Peachet az otthonába, és ha egyedül kellene élnem egy ilyen óriási helyen, én is megbolondulnék. Még tíz perc sem telt el, és máris kezd elfogni az a kifizetetlenkézbesítő-fiú-érzés. Peach csakis hozzád beszél, és amikor közbe merészelek szólni, megvárja, hogy befejezzem, mielőtt tovább papolna: mint épp 171 mondtam... Nem veszem magamra, és őszintén úgy gondolom, hogy ugyanígy ki lenne akadva, ha Lynnt vagy Chanát hoztad volna fel. De nem valami vicces, Beck. Kinyújtott karral ülök a kanapén, te mellettem, de előredőlsz, és a kanapé szélére húzódsz. Nem mondhatom neked, hogy Peach méreg. Hallgatni a hazugságait, és látni, ahogy ráharapsz, túl sok, de egy szót sem szólhatok. Felkapod a telefonod. -

Azt hiszem, hívnunk kéne a rendőrséget.

Leint téged, nem bírom tovább, és felállók. -Talán jobb lenne, ha körülnéznék. Nem bánod? Peach vállat von. -

Csinálj, amit akarsz, Joe!

-

Gyanakszol valakire? - kérdezem, és te a lábam köré fonod a karod. Megpaskolom a fejed.

Peach kinéz az ablakon, a klasszikus hazudozói mozdulattal. -

Van egy szánalmas, tehetetlen kifutófiú arról a gyümölcsleves helyről. De nem tudom elképzelni,

hogy meglenne a sütnivalója hozzá, hogy betörjön az épületbe. Úgy értem, ne vedd sértésnek, Joseph, de kétlem, hogy a srác egyáltalán a középiskolát befef jezte. -

Nem vettem annak.

-

Ez rosszul jött ki - feszeng.

- Semmi baj - mondom, és szerencséje, hogy nem érdekel, mit gondol. Föléd hajolok, megemelem az állad, és megcsókolom az ajkad, a nedves, nyitott szádat, teljesen. Majd elhúzódom, és a szobából kifelé menet tisztelgek Peach előtt. Beballagok a könyvtárszerű szobába, hogy ellenőrizzem szegény Mr. Bellow-t. Nem csoda, hogy nem írsz eleget. Peach egy albatrosz, folytonosan lehúz téged a zűrjeivel, a kitalált drámáival. Jelen pillanatban az a Blythe csaj a csoportodból egy kanna kibaszott tea fölött görnyed egy piros tollal és egy novella tizedik átiratával. Mozartot hallgat, és elmerül a munkában. Te jobban szereted az 172 életet. Szereted ennek a tetőlakásnak a melodrámáját. Felveszem a Bellow-t (most már védőborítóban; szívesen, Salingerék), és hallom, ahogy ti, lányok, a konyhába mentek. Peach azt mondja, hogy tégy egy pizzát a sütőbe, és te ellenkezel. -

Azt hittem, nem ehetsz paradicsomot az IC miatt.

-

Őszintén szólva, amikor ennyire stresszelek, mint most, tökmindegy.

-

Édesem - dorombolod.

-

Tudom - feleli. - Ez annyira. Nem. Fair!

Nekem ennyi elég volt, búcsút intek szegény Mr. Bellow-nak, és elindulok az emeletre. Az első megállóm természetesen Peach szobája. Amikor utoljára itt jártam, úgy gondoltam, nagyobb, mint a könyvesbolt, és visszatérve bánatomra ráébredek, hogy igazam volt. Egyszerre nyolc Twister-partira is van itt hely. És persze jól van megtervezve. A gazdagok tudják, hogyan állítsák szolgálatukba a falakat is. Bővelkedik franciaablakokban. Egyik-másik a húsz láb hosszú gardróbba nyílik. Némelyik a teraszra. Megsimítom a legszebb bútordarabot, egy fehérített mahagóni öltözőasztalt, antik darab, vagy tizennyolc-húsz láb hosszú. Pihenni akarok, úgyhogy magamra zárom az ajtót. Lerúgom a cipőmet, lehámozom a zoknimat, és a nercszőnyegeken - kibaszott nerc - mennyei érzés. Az ágy igazi szépség, díszes, baldachinos, szupernagy méretű, amelyet középen helyeztek el. Ralph Lauren lepedők - megnézem -, beépített könyvespolcokon Virginia Woolf-könyvek hegyei, keménykötésűek, puhakötésűek,

újak, régiek. Vagy millió maratont futott le. A szalagok erre a bizonyítékok, melyeket könyvjelző gyanánt, véletlenszerűen tömködött a könyvekbe. Végigsimítom a mahagóni öltözőasztalt, és jó cucc. Kár érte. A hajápoló termékek műanyag erdejétől alig látni a tetejét. Van itt egy óriási tévé is, de ez alap egy efféle kéróban. Ki akarok menni a teraszra, de beragadt az ajtó. Megrántom, gyerünk már, te rohadék, nyílj ki, és enged. De közben elvesztem az egyensúlyomat, és a hajtrutymók műanyag flakonjaiba próbálok 173 kapaszkodni. Nem jön be, elterülök a földön. Levertem egy halom flakont, valamint Virginia Woolf Saját szobájának egy viharvert példányát, és egy csomó fénykép hullik a nercszőnyegre. El sem hiszem a szerencsémet, miközben átpörgetem a tizenhat gyönyörű, sokat eláruló fotográfiát, mind rólad készült. Peach egész nagy fotós, mint kiderül. Ám az igazi fotós megkülönböztető jele az önálló szem. Egy nagy fotós lefényképezhet egy csatornát is, megtalálja a helyes szöget, és acélprizmává változtatja azt a csatornát. Ezek a képek szépek, de ez nem művészet, Beck. Nem. Ezek a képek kibaszott pornók, és le kell ülnöm, mert ez túl sok egyszerre. Peach szerelmes beléd. Peach akar téged. Az érzékeim háborognak, ellenség él itt, és most veszem észre, hogy a fotók maszatosak, összefogdosottak, ragacsosak. Némelyiken ujjlenyomatok éktelenkednek. Nem csak szeret téged, Beck, kurvára meg van tébolyodva érted. Közelebbről is megnézem őket, és női nedvek ragacsos csíkjait látom, és ezért tűnnek mind olyan elmosódottnak. Magához nyúl, aztán hozzád, magához, és hozzád. Eónok óta tart már, és nem csoda, hogy olyan dühös a csaj, úgy feltorlódott benne. A képek a tested történetét mutatják (kösz, Peach), és láthatlak tizenhétnyolc évesen, laza trikóban, bugyi nélkül, ahogy a hátadon alszol egy ágyban. A háttérből fény árad be a part felől, és egy angyal vagy, ahogy lehunyt szemmel, széttárt lábakkal fekszel. Látlak bikiniben, lábujjad a vízbe dugva. A segged, ironikus módon, akár egy érett, zamatos barack. Látlak éjszaka a tengerparton, valami srácon lovagolva meztelenül. Peachnek jó fényképezőgépe lehet, mert még a szemedbe is tudok nézni, és a mellbimbóid gombokként merednek fel. Fel kell másznom a baldachinos ágyra. Ezek a képek, Beck! Ezek. 174 Van valami kupac az ágytakaró alatt, úgyhogy felhajtom, és Peach koszos, pállott edzőruháit találom ott, meg a rohadt zokniját. Átmászok a zűrzavaron, és félrelökök még egyet a vdllkendői közül, remek a láthatatlan erekciói elrejtésére, most már megértem. Kiterítem a fényképeket, és hála az égnek, nagy az ágy. Minden egyes képet meg akarok baszni. Azt, amin még gimis vagy, frufru-val, és azt a főiskoláról, a csípőddel, és azt, amin dugás közben vagy, fekete-fehér verzióban lovagolsz valami srácon. Nem én vagyok azon a képen, de majd én leszek, és megragadom a nyakad, ahogy szereted, kiáltasz, és nyöszörgőd a nevem. Egy tartálynyi forró spermát lövellek a legközelebbi kibaszott holmira, amit találok: egy dohos sportmelltartóra.

Peachnek nem fog hiányozni, és nincs más választásom, bedugom a nadrágomba, és betömködöm az alsógatyámba. Lefényképezem a fényképeket, mielőtt visszateszem őket a kis Beck-dobozukba, és elmosolyodom. Miután lehiggadtam és elpakoltam, lemegyek, és mindkettőtöket a teraszon talállak. Minden másnak tűnik most, és ez probléma. Peach szerelmes beléd, és te az enyém vagy, és sosem lehet könnyű az élet, ha ő örökké beteget játszik, áldozatot játszik, bármit játszik, hogy magára vonja a figyelmedet. És én is más lettem, nem merek rád nézni így, hogy a képek emléke ilyen friss a fejemben. Peach részeg, és arról pofázik, hogy zaklatják. Leülök egy fotel karfájára, ahogy egy detektív tenné, és a kezembe támasztom az állam. -

Ha nem haragszol, Peach, felfigyeltem rá, hogy rengeteg maratont futottál. Mindennap jársz futni?

- Miért? - csattan fel. Azt kívánja, bár halott lennék! Nem azért, mert nem jártam egyetemre. Amiatt, ahogy rám nézel. - Nos - kezdem. - Ha mindennap futni jársz, igen könnyű erre rájönnie valami betegagyúnak, és követnie téged. Felkapod a kezed, és a sál az öledbe hullik. -Jaj, istenem, Joe! Peach minden reggel napkelte előtt futni megy a parkba! 175 - Nem minden reggel - helyesbít Peach, de azért leveszi Eltonról a hangerőt, hogy jobban hallhassa, ahogy a dicséretét zenged. -

De igen, Peach! Csodálatos vagy, rettenthetetlen, mármint az erdőbe jársz futni!

Peach megvonja a vállát, de látni, ahogy elraktározza a szavakat a memóriájába: csodálatos, rettenthetetlen. -

Ez nem biztonságos - jegyzem meg.

-

Nos, nem élek kalitkában, Joseph - feleli Peach. - Én már csak ilyen vagyok.

Elkezded sorolni a férfiakat, akikkel dolgotok volt, de nem bírok odafigyelni, mert megy a diavetítés a fejemben: te, és te, és te, és te. -

Peach! - mondod. - Nem jut eszedbe valaki más? Valaki, akivel randiztál?

Vállat von. - Talán még az a Jasper srác. Valamelyik nap együtt ebédeltünk, és láttam rajta, hogy nyomot hagytam benne. Ki tudja, talán összetörtem a szívét, csak nem vettem észre.

Kibaszott hazugság, de erősnek kell lennem. -

Ez a Jasper srác nem vesztette el az eszét?

Ha azt mondom, az ég tengerkék, Peach kijavítana, és azt mondaná, hogy éj kék, szóval természetesen ellenkezik. - Az én tapasztalatom szerint a Jasperhez hasonló férfiak meglehetősen jól kezelik a visszautasítást. A Jasper-féle férfiaknak olyan gazdag az életük, hogy rendszerint nem túlzóan érzelmesek a magánéletük kapcsán. -

Szóval sok volt az exbarát? - kérdezem, és tudom, hogy abba kellene hagynom.

-

Még mindig barátok vagyunk - veti oda. - Nem vagyunk hetedikesek, nincs dráma.

-Jó neked - felelem, és legszívesebben megfojtanám. - Én nem vagyok jóban egyik exemmel sem, túl nagy volt a szenvedély. Nem lökhetem félre csak úgy ezt a szenvedélyt, és mehetek el ebédelni. 176 Nem tud visszavágni, és odahajolok, hogy megcsókoljalak. -

Vigyázz magadra! - mondom.

- Ó, Joe! - válaszolod, és nem kellene ennyire teátrálisnak lenned. - Köszönöm a megértést. Tényleg itt kell maradnom! Nézd, mennyi szeretet van a szívedben! Hűséges vagy, édes, és felemelkedsz, hogy kikísérj az ajtóhoz, és még egyszer megköszönöd, hogy ilyen megértő vagyok. Búcsúcsókot váltunk, miközben Elton John egyre hangosabban énekli: „mint egy hercegnő a villamosszékében ülve”. Mondom, hogy menj vissza a barátnődhöz. Vissza is mész.

Egy 2008-as német tanulmány elég jól bebizonyította, hogy a futómámor létező fizikai állapot. Sajnos ami engem illet, valószínűleg csak részben vagyok ember, mert most már nyolc napja követem Peachet, de még mindig nem tapasztaltam meg ezt a futómámort, amiről szakadatlanul papol. Már majdnem két hete laksz nála arra az esetre, ha a mumus netalán visszatérne. Ha! Azóta csak kétszer láttalak. Először hét napja: elhívtál magadhoz, mert visszamentéi a lakásodra, hogy összeszedd a holmidat. Becsomagoltál, és kérdeztél a hálaadásnapi terveimről. Azt mondtam, hogy Mr. Mooney-val és a családjával vacsorázom, amit el is hittél. Azt mondtad, te Peachéknél maradsz, mert mindig depressziós lesz, ha ott van a családja. Elkezdtünk hülyéskedni, és te leállítottál, és a homlokodat masz-szíroztad. Azt hittem, végem van, de akkor megérintettél. - Ez az én hülyeségem, Joe - mondtad. - Furcsán érzem magam az ünnepek körül, az apukám miatt. Nem ugyanaz, amióta meghalt. Mondtam, hogy megértem, és így is volt, és aztán a Tökéletes hangot néztük, és leállítottad, amikor Peach felhívott, felvetted, aztán bocsánatot kértél tőlem, és hazaküldtél. Az ablakod előtt rejtőztem, és szerencsémre kihangosítottad a telefonodat. Vége lett a cseverészésnek, és Peach felsóhajtott. 178

-

Szóval anyukám Benji anyjával ebédelt.

-

Aha - felelted.

-

Na, és nem akarod tudni, mit mondott?

- Benji egy elkényeztetett kölyök - mondtad olyan higgadtan, ami azt jelenti, hogy már nem szereted. - És emellett nyilván drogos is. Peach megpróbál ellenkezni. -

Nos, rengeteg művész gyenge ezen a téren, Beck.

Nem vetted be, és azt mondtad: - Mostanra valószínűleg Kínában van, tökig a heroinban és a kínai puncikban. Úgy értem, egyértelműen rajta van valamin. Bénák a tweetjei. Nem, Beck. A Benji-tweetjeim nem bénák. Riasztóak. Sötétek. És te csak beszéltél róla tovább. - Most komolyan, Peach, az utolsó, ami eszembe jut, az az, hogy Benji miatt aggódjak - jelentetted ki. - Ő talán aggódott miattam? -

Nyugi, kislány!

-

Bocs, csak csomagolok, és az sosem könnyű.

-

Kölcsönveheted a hálóingeimet. Bármelyik cuccomat felve-heted.

Atyám, ez aztán rád van gerjedve, és azt mondtad neki, hogy menned kell, és aztán rám írtál, hogy bocsánatot kérj a kurta-furcsa befejezésért, én visszaírtam neked, hogy ne aggódj miatta, aztán megragadtad az egyik párnádat, és én hallgattam. És tetszett. Aztán megint, három napja: Te meg én meg Peach abban a kibaszott Serendipityben találkoztunk, mert az ő csokoládéjuk az egyetlen csokoládé, amit képes megenni, és tényleg szüksége volt a csokoládéra a sok zaklatós dráma után. Egy gyerekeknek vagy gyerekes családoknak szánt asztalnál ültünk, és néztem, ahogy Peach bekortyol egy túlméretezett tál fagyasztott forró csokit, és miután olvastam az intersticiális cisztitiszről, tudom, hogy aki ilyen állapottól szenved (nem betegségben, Peach, állapottól), az nem tehet ilyet. Többet beszélt, mint mi ketten együttvéve, és amikor meg akartam fogni a kezed az asztal alatt, megveregetted a lábam, ne. Aztán búcsúcsókot váltottunk az utcán, és olyan szorosra zártad az ajkadat, hogy lebiggyedt.

Nem valami boldog hálaadás. Az ünnep jön, mint mindig. Peach családja hazajön, és velük vagy elfoglalva, és most éppen nem vagyok a barátod, és nem hívsz meg pulykát enni velük. Curtis plusz szabadnapokat akar, és én egyfolytában dolgozom. Amikor először megyek futni, azért teszem, mert előfordulhat, hogy kurvára megölöm Peachet. Sétálni megyek, amikor mindenki más a családjával van elfoglalva, és azon kapom magam, hogy a háza magához húz, mert te ott vagy. Elfutok, mert Peach viharzik ki az ajtón, és majdnem meglát. És ha meglátna az épület körül őgyelegni, totál begolyózna, és azt kezdené hinni, hogy zaklatni akarom. Na, szóval, igen, egy pillanatra azért futottam utána olyan gyorsan a fák közé, ahogy csak tudtam, mert úgy voltam vele, hogy elkapom a nyakát, és egyszer s mindenkorra véget vetek a futásának. És másnap, meg az az utáni napon azért futottam, mert utálkoz-tam, amiért kurvára nem tudom tartani vele a lépést. Hideg van reggel, és a turkálós magas szárúm nem elég, és vettem speciális futócipőt egy sportboltban (lőj le, légyszi), és most az én lábam is tiszta vér, ahogy Peaché, és mindennap, mire beérek a boltba, kész vagyok. Akárki is mondta, hogy a reggeli futás energiát ad az embernek, biztos, hogy nem volt mindennapos munkája, ahol a vásárlókkal kellett foglalkoznia. A tizedik napra annyira hiányzik az arcod, hogy már a képekről készült képek sem elegendők. Mindennap beszélünk, de más vagy most, hogy nagyjából Peachnél élsz. Hiányzik, amikor te meg én ott voltunk a Bemelmans bárban, egy éjszaka odamegyek egyedül, és sajnálom magam, és egy undok pincért kapok, aki egyfolytában azt kérdezi, hogy várok-e valakit. Sötét, magányos időszak ez, és tényleg nem bírom így tovább, Beck. A tizenegyedik napon már úgy nézek ki, mint egy igazi futó az új melegítőmben meg cipőmben. Még egy rohadt fejpántot is teszek a 180 homlokomra. Peach ma későn indul, mert ti, lányok, iszogattatok tegnap éjszaka, mint azt a Twittereden láttam: Vodka vagy gin? Inkább vodka és gin. #csajoseste Lassú, nincs formában, és határozottan másnapos. Úgy görnyed össze, mintha hányni készülne, és a legtöbben ilyenkor kerülik a megerőltető mozgást. Hideg van, zsibog a lábam, és elegem van belőle, hogy minden egyes nap át kell futnom a ligeten. De egy dologgal egyetértek a futással kapcsolatban: kibaszottul rá lehet szokni. Két hete sem csinálom még, és már nem kell beállítanom az ébresztőórát. Mindig lassan kezdi, napkelte előtt, Elton John énekszavára: „hajnali négy óra van, a fenébe, jól figyelj most rám”, és mostanra már olyan jól ismerem a dalt - „valaki ma éjjel megmentette az életem, ma éjjel”- és ez nem az a fajta zene, amire kedve támad megizzadni az embernek. Az okból kifolyólag hallhatom Elton Johnt, mert ő fittyet hány a mások által is használt közös térre. A világ minden méltóságteljes, tisztelettudó polgára képes fülhallgatót használni, hogy megtartsa a zenéjét magának. Nem úgy Peach. Egy pántba dugja az iPhone-ját, amit a felkarjára erősít. Van hozzá egy külön hangszórója is, és a zene bömböl. Ha valaki felhorkan vagy szóvá teszi neki, ami már előfordult (kurvára imádom a New York-iakat), nem kér elnézést. Azt mondja, hogy „törődjenek a maguk dolgával”. Na és a zene! Elton John lassú, így ellentétes hatású, és a mozgás büntetés a testének.

Örömtelen és csúnya, ahogy szuszog és fújtat, és a legtöbb lány jól kivilágított ösvényeken fut, de Peach oda fut, ahol semmi dolga, egyedül, Elton Johnt leszámítva („pillangó vagy, és a pillangók szabadon elrepülhetnek, el, fel, a magasba, viszlát”), és én mindennap követem, mert te nem vagy pillangó, amíg ő létezik. Nem repülhetsz szabadon, el, mert ez egy kibaszott veszélyes, perverz állat, fényképezget, utánad sóvárog. Van annál betegebb, mint valakit álmában fényképezni? Le kell állítanom, és meg kell mentenem téged, és gyorsabban futok, és kezdem beérni, a szagát is érzem már, izzadt, és Elton is 181 hangosabb („valaki ma éjjel megmentette az életem, ma éjjeeeeeelj, és én vagyok a te valakid, és megmentem az életed. Ennyi. Minden erőmet összeszedem, rávetődöm, és a földbe döngölöm azt a csontos testét. Sikít, de elakad a hangja, ahogy a feje egy kőnek csapódik. Kiterült, mozdulatlanul. Elton pedig: „magamban alszom ma éjjel, időben megmenekültem, hála istennek, a zeném még ér. Bár Peach jobban olyan tudott volna lenni, mint ő: őszinte, hálás, igaz. Még mindig szól a zene, és úgy zihálok és remegek, és le akarom állítani a zenét, de az ujjlenyomatok veszélyesek. De most, hogy már védtelen, megértem a zenéjét. Biztonsági rendszer. Készült egy ilyen pillanatra. És míg idegesítő így rátukmálni másokra a zenéjét, van benne valami okos és merész is. Kár, hogy Peach szülei akkora faszfejek, mert megvolt benne a lehetőség, hogy jó ember legyen, újító. Tiszteletadásként hagyom szólni a zenéjét, amiben persze az az ironikus, hogy a zene nem mentette meg az életét. De hé, legalább megpróbálta. Senki sem lesz meglepve, ha azt hallja, hogy holtan találtak egy lányt a Central Parkban. A nők, akik egyedül futnak egy parkban, megfosztják magukat az érzékeiktől. Veszélyes dolog egyedül futni, és ahogy rám virrad a fák között heverő testének valósága, gyorsítok a tempómon. Még sohasem futottam ilyen gyorsan, soha nem ismertem a tüdőm mélységeit, kimegyek az útra, és eltűnök a metróban, és megeshet, hogy hányni fogok, és zihálok, és mosolygok. Azoknak a németeknek mégiscsak igazuk volt. Tényleg van olyan, hogy futómámor. És jó is, hogy egy kicsit mámoros vagyok, mert nem sokkal később meglehetősen nyugtalanító SMS-t kapok tőled: Ma este nem tudunk találkozni. A NY Presbiteriánus kórházban vagyok. Peach © Hullaházban kellene lennie, nem kórházban! Mivel fogalmam sincs, mi történt, mivel én nem vagyok zaklató, meglepetten válaszolok, és a részleteket tudakolom. Elmondod, hogy megtámadták a parkban. De jó hír is van, mármint szerinted: 182 Szerencséje volt. Egy lány rögtön azután rátalált. Különben már, tudod... Visszaírok:

De rendbe fog jönni? Válaszolsz: Hát, fizikailag igen. De érzelmileg nehéz lesz. Egy darabig kórházban marad. Szóba sem állnál velem, ha Peach megpillantott volna, úgyhogy legalább ezért hálás vagyok. Felajánlom a segítségem, és erősködsz, hogy nincs rá szükséged, de megmutatom, hogy jó barát vagyok, és el fogok tekinteni attól az igazságtalanságtól, hogy helyet foglal a kórházban. Csak azért fekhet bent, mert az apja benne van a kórház bizottságában. És nem fair, ha arra gondolok, hogy komolyan beteg embereket meg elküldenek. De hát semmi sem fair.

Nem vagyok dühös. Komolyan. Nem vagyok dühös. Jó barát vagy. Tudom, hogy Peach szülei máris visszamentek San Franciscóba. És tudom, hogy neked mellette kell lenned. Én nem foglak kérdőre vonni, mint Lynn és Chana, akik olyan szavakkal dobálóznak, mint tdrsjuggőség, és nem hajlandók meglátogatni Peachet a kórházban. Nem vagyok dühös. Én nem! Azzal bizonyítom, hogy nem vagyok dühös, hogy virágokat küldök neki a kórházba. Még külön fizetek is egy nagy, sárga lufiért, rajta mosolygós arccal. Venne lufit egy olyan srác, aki dühös? Nem, nem venne. És a vásárlókkal sem vagyok faszfej. Onnan is látszik, hogy nem vagyok dühös, hogy türelmesebb vagyok, mint valaha. Nem megyek neki Curtisnek, amiért elkésik, és nem üvöltöm le a fejét, amikor elfelejt rendelni az Álom doktorboi (az egyetlen könyv, ami jelenleg megy, kivéve persze az előzményétől), és ahogy látom, hogy a könyv megtelepszik a Times-féle bestsellerlistán, egyre

inkább tudatára ébredek, hogy nem haladunk előre. Aznap volt az első igazi randink, amikor kijött ez a könyv, és most rekordokat döntöget és harmadik kurva hónapja van a bestsellerlistán, és minden ok nélkül az elkerülhetetlen filmadaptációról olvasok az interneten — és nem vagyok dühös rád, sem Kingre, sem a vásárlókra, sem senkire. Nem vagyok dühös, amiért hazudik. 184 Sajnálom szegény lányt. Nyilvánvalóan a családja szociopata hajlamainak produktuma, és tragikus módon a megszállottad, és őszintén, legfeljebb annyi, hogy aggódom érted. És tudok várni. Bizonyos jó dolgok gyorsan történnek (egy bestseller), mások lassan (szerelem). Értem én. Elfoglalt vagy. Órád van (értem én), és ott van Peach (értem én), és nem kerülsz engem (értem én), és beadandód van (értem én), és Peach egyszerűen nem tudja kezelni, ha fiúk vannak körülötted (értem én), és most, hogy ennyi minden van, nem tudsz annyi e-mailt írni (értem én), és rám gondolsz, amikor bebújsz az ágyadba, amit én csináltam meg neked (értem én). Látod, Beck, nem vagyok valami nárcisztikus seggfej, akinek muszáj mindig az első helyen lennie. Felébredek, lefutok a vízhez és vissza, és a lábam minden egyes alkalommal keményebb - majd egyszer te is meglátod -, és Kinget árulok, és Kinget olvasok és ebédelek, egyedül, és vacsorázom, egyedül, és egyetlenegyszer sem rinyálok azon, hogy lekoptatsz. Egyszer sem. A lufi, Beck, majdnem tíz dollár volt áfával, és amikor megkérdeztem, hogy megkapta-e, hallottam a benned lévő Peachet. -

Igen - felelted. — Meg.

-

Valami baj van?

-

Mindegy, Joe, felejtsd el. Csak, tudod, neki most minden rossz.

-

Beck, mi a fasz van?

Ezt nem seggfejségből kérdeztem. Csak azt akartam, hogy egyenes légy velem. -

Joe, mindegy! Minden oké.

-

Nyilván nem.

Eleresztesz egy sóhajt, és te vagy az, aki dühös, és más a hangod is, mintha te innád azt a zöld levet, amit minden reggel házhoz visznek Peachnek, mintha kezdene megtetszeni ez az életmód, hogy a belvárosban alszol, és anélkül ébredsz, hogy egyetlen IKEA-s bútor lenne körülötted. -

Ne légy dühös!

-

Nem vagyok dühös, Beck.

185 -

Csak mindketten úgy éreztük, hogy az a lufi kicsit érzéketlen volt tőled.

-

Érzéketlen.

-

Úgy értem... egy mosolygós arc.

-

Ez egy jobbulást-lufi.

-

Igen, de Joe, ez nem ilyen egyszerű.

-

A honlapon is ott van a „Jobbulást” rovatban.

-

Igen, de ez nem olyan, mintha teniszsérülése lenne.

Tenisz. -

Beck, térj már észhez!

-

Én eszemnél vagyok.

-

Nem akartam megbántani.

- Tudom, Joe. Csak az van, hogy egy óriási, sárga, mosolygós arc nagyjából az utolsó dolog a világon, amit látni akarsz, amikor odakint mászkál valami őrült, aki betört az otthonodba, és rád támadt. Érted? Egy mosoly. Ez egyszerűen... -

Jézusom - felelem.

-

Nem valami mosolyogni való alkalom.

-

Bocsánat.

-

Nem kell bocsánatot kérned.

-

Beck, elmehetnénk kávézni, vagy valami?

-

Most tényleg nem tudok.

Sosem hallottalak még távolibbnak, és megfogom azt a lufit, és szétdurrantom a picsába, és ugyanakkor megfogom azt a lufit, es Peach nyaka köré kötöm, mert KI A FASZ AKADHAT KI EGY LUFIN? Nos, már hét órája és hat egész napja, hogy Peach hazament a kórházból. Sok a dolgod a sulival, és sok a dolgod Peachcsel, még mindig nála laksz. Ahhoz azonban nem vagy túl elfoglalt, hogy emaileket válts egy [email protected] nevű idegennel.

Te: Szia, fel tudnál hívni? Kapitány: Most épp nem. Akkor jössz a hétvégéné 186 Te: Nagyon sok a dolgom. Nem tudnál inkább felhívni? Kapitány: Látni akarlak. Te: Nincs kocsim. Kapitány: Szerezz egyet, majd én rendezem. Még mindig S-es méret vagy, ugye? Te: Igen. Miután a Kapitánnyal kapcsolatos terveid véglegesítetted, elhagyod Peach lakását, és taxiba ülsz. Felhívlak. A hangpostát kapcsolják, és nem hagyok üzenetet. Én nem a kapitány vagyok, és Peach is felhív, és e-mailt küld neked, csupa nagybetűvel: HOL VAGY? Kurtán, kapkodva írsz vissza: írás vészhelyzet. Hosszú. Az „írói menedékembe” tartok (haha; Bridgeportba, az Ezüst csikóhalba. Légy jó, és zárd az ajtókat. Puszi, puszi. Beck Peach most dühös rád, és őszintén szólva nem is hibáztatom érte. Jó nagy szívás levezetni Bridgeportba. Kocsit bérelsz, mert mint tudjuk, a Kapitány fizeti. Én Mr. Mooney hatalmas, öreg Buickjába szorulok. Rengeteg mindent megteszek érted, Beck. Az ember azt hinné, mostanra már én vagyok a Kapitányod, és egész úton Bridgeportba nem is hallgatok zenét. Túl szomorú vagyok hozzá, túl szomorú vagyok Elton Johnhoz, és sajog a szívem. „Ó, kapitány, kapitányom” Sírok. Én érek előbb Bridgeportba. Az Ezüst csikóhal egy kis motel a vízparton, az a fajta, ahol a szobák mind a járdára néznek. Peach a lábát se tenné be egy ilyen helyre, de biztos, hogy ez az, mert ez az egyeden Ezüst csikóhal Bridgeportban. Meghallgatom a helyi híreket, és eszem egy benzinkúti burritót. Úgy rettegek érted, magamért, magunkért, hogy meg sem tudom enni. A Kapitány. Ki lehet ez a Kapitány? Beállsz a parkolóba, én pedig lehúzódom az ülésen, és a visszapillantóból nézlek. Kinyitod a csomagtartót, és hátra is mész, de nem 187 veszed ki a táskákat, mert előballag a Kapitány egy motelszobából. Legalább negyvenöt éves, talán

ötven is megvan, clooney-san ősz hajjal - ez jön be neked? -, és elpöcköli a cigarettáját - baszd meg, kapitány, remélem, rákban fogsz meghalni -, és felkap és megforgat, és tudod, mit, Beck? Most aztán dühös vagyok. Nyugalmazott Seggfej Kapitány beszáll a kocsidba. Követlek benneteket, miközben ő vezet, a fasz (és mellettem még sosem autóztál), és megálltok egy bankautomatánál a Cumberland Farmsnál. Kipattansz a kocsiból, és egy köteg húszassal térsz vissza. Megszámoltatja veled a pénzt (remélem most, azonnal felfordul), dühös vagy, és lassan számolsz, mint egy gyakorló harmadikos, és eszembe jutnak az „alkalmi találkozásaid” a Craigslisten, és a leg-rosszabbtól tartok. Követlek téged és a Kapitányt vissza az Ezüst csikóhalba, és én vagyok az, Beck. A Kapitány száll ki elsőként, kinyitja neked az ajtót, te pedig hátramész, kiveszed a táskád a csomagtartóból, és nála már ott is van a kulcs, és elég közel vagyok ahhoz, hogy halljalak. -

Hé, nem adsz egy cigit?

Megrázza a fejét. -

Szívem, nem lehet.

-

Szóval neked oké, de nekem nem?

-

Jelmezt hoztál?

Jelmezt? Jézusom. -

Szerinted hoztam jelmezt? - mordulsz fel. - Csak egy cigit, légyszi!

-

A nagy francot adok én neked!

-

Viccelsz velem? Most kell eldöntened, hogy végre kurvára apa leszel?

Azt mondtad, apa, és majd’ elájulok, az agyhullámaim sisteregnek, és megáll bennem az ütő. Apa. Nekem azt mondtad, meghalt. Mindenkinek azt mondtad, hogy meghalt. Ó, Beck, miért? Nem tudom, dühös vagyok-e vagy szomorú, mert jelen pillanatban úgy 188 megkönnyebbültem, hogy nem fizetsz (vagy fizetnek meg?) érte, hogy diáklány jelmezt olts, és megdöngessenek egy motelszobában. Fellélegzek. A Kapitány az apád, és az apádnál van a kulcs, és mogorván követed a 213-as szobába. Meg akarom ismerni, és követni akarlak benneteket oda, és azt szeretném, ha kezet fogna velem, és azt mondaná, milyen boldog, hogy a lányának egy ilyen derék férfi van az életében. De te azt mondtad, hogy meghalt, úgyhogy talán boldogabb lennél, ha bemennék, és tényleg elintézném? Össze vagyok zavarodva, és percről percre egyre hidegebb van. Holtszezon van ebben a Bridgeport nevezetű szarfészekben, és a feladat, hogy bejelentkezzem, segít összeszednem magam. Elég sok ez egyszerre, de meg vagyok könnyebbülve. Előadok valami

hülyeséget a szerencseszámomról, és a melletted lévő szobát kérem. Oda is adják, és hipó- meg Newport-szaga van, a falak vékonyak, és miután lezuhanyoztam, a földre dobom az egyik plusztörülközőt, leülök, és hallgatom, ahogy az apáddal veszekedtek (a pénzzel van valami, gyerekek, úgy hangzótok, mint a felnőttek a Snoopy-rajzfilmekben). Bevágja az ajtót, és magadra maradsz. Miután befejezted a sírást, lezuhanyozol, most nedves vagy és tiszta, akárcsak én, és hallom, hogy bezárod az ajtót. Letéped az ágytakarót - a földre esik, súlyosan, hallom -, és magadhoz nyúlsz, nyöszörögsz - hangosan, hallom -, és most én is magamhoz nyúlok, és te is, és a gondolataimban nincs is közöttünk fal, mert én duglak azon az ágyon, és te könyörögve hajolsz le. És azért vagyunk Bridgeportban, mert egy motelben akartunk kefélni, és húzom a hajad, és te sikítasz - igen, Beck, hangos vagy, és most nincs itt a zöld párna, hogy abba sikíts - és amikor vége, bekapcsolod a tévét, és rágyújtasz. Hallom és érzem, és úgy elnehezülök tőle, hogy csináltam veled, és mégsem csináltam veled, hogy beletelik egy percbe, mire felfogom. Te tudod, hogy a mosolygós lufi rendben volt, és hogy az apád nem egy halott alkesz. Egy kibaszott hazudozó vagy.

Uramatyám, te aztán el tudod érni, hogy olyasmit műveljek, amit normális körülmények között sosem. Harmadikos korom óta nem öltöztem be halloweenre (Pókember voltam), és bár az évek során egyre nehezebb lett, életem zömében sikerült némán tiltakoznom ez ellen a kurva ünnep ellen. Most meg itt vagyok egy molyirtószagú öltözőben a bridgeporti jelmezkölcsönzőben. Az öltöző olyan kicsi, hogy egy kibaszott törpe is izzadna idebent. Celine Dione dalol a kibaszott szívéről a létező legrosszabb hangrendszeren át, míg a jó szándékú ír boltosnő az öltözőtől pár lépésre fecseg. -

Felhúzta már azt a pantallót, fiam?

- Nem - felelem, és ahogy a tükörbe nézek, legszívesebben meghalnék. Ám nem halhatok meg, mert neked szükséged van rám. Az apád elrángat a kibaszott Charles Dickens Fesztiválra az öböl túloldalára, Port Jeffersonba. Nem akarsz menni, de kölcsönzött neked jelmezt is, és miután ma reggel befejeztétek a veszekedést, beleegyeztél, hogy eltöltesz egy kis időt a családjával. Míg te és az apukád a fesztiválra készülődtetek, én bekucorod-tam a szobámba, és erről a rohadt fesztiválról olvastam. Amikor kiugrottál egy cigarettára, kinéztem rád, és tudtam, hogy nincs más választásom. Látomás voltál a jelmezedben, majd’ belefulladtál a sok piros bársonyba, és a hajad egy kis, piros főkötő alól zúdult alá. 190 Ott cigarettáztál, és duzzogtál az Ezüst csikóhal motel parkolójában. Te vagy az egyetlen lány a világon, aki egyszerre képes kinézni ilyen komolyan és ilyen hülyén. Az apád cilinderben és frakkban lépett ki, hogy csatlakozzon hozzád. Egy szőrös, fehér muffot nyújtott át neked. -

Ezzel meg mit csináljak? - tudakoltad.

-

Dugd bele a kezed, melegen tartja.

-

De nekem van kesztyűm.

-

Beck, nem hagynád abba egy kicsit?

Felsóhajtottál és bedugtad a kezed abba a szerencsés muffba, én pedig beléd akarom dugni a kezem. Túl sokáig öltözködöm, és az ír boltosnő bekopog az ajtón. Természetesen akar rám vetni egy pillantást. -

Olyan jó látni, amikor magukat, fiatalokat elkapja a hangulat!

-

kiált be. — Ha nem haragszik meg, szerintem az a pantalló nagyon jól fog állni magának.

-

Csak egy pillanat!

-

És nem tudom, említettem-e már - mondja most harmadszor.

- A ruhákat a kölcsönzés napjától egy héten belül kell visszahozni. Különben lehet, hogy egy vén ír banya kopogtat be az ajtaján haj-nalhasadtakor! Készen van? - Egy másodperc — felelem, és az ír nők talán nem értenek angolul. Celine Dion még mindig az istenverte szívéről visítozik, én pedig fuldoklóm a molyirtótói és az önutálattól, és ha meséltél volna rólam az édesapádnak, mindkettőnknek kölcsönözhetett volna jelmezt. Akkor most te is itt lennél velem, és észre sem venném a molyirtót meg a nyálas, kanadai szart. De te hazudtál nekem. És most ki kell mennem az öltözőből, és megmondanom az ír nőnek, hogy egyedül megyek a fesztiválra. - Egy ilyen jóképű legény nem sokáig marad szép lány nélkül, ebben biztos vagyok! — kacarászik. És van mögötte egy tükör, és a picsába. Ez a jelmez tényleg jól mutat rajtam - a cilinderem

az apádénál is magasabb, de nem álruha. 191 -

Álszakálla nincs?

Tréfásan tiltakozik. -

Komolyan gondolja, fiatalember?

-

Hideg van odakint.

-

Vannak szakállaink, de egyáltalán nem Dickens korabeliek.

- Nem baj - felelem, megragadja a húszasaimat, és dúl-fúl. Nekem a városkák ijesztőbbek, mint a nagyvárosok. Ez a nő, aki egy perce még csupa nyájasság és haj bókolás volt, most kiakad, mert szakállt akarok. -

Eléggé rohanásban vagyok - jegyzem meg egy cseppnyi ír érzel-mességgel.

Lehalkítja az ősöreg magnót. Celine Dion kazettáról szintén nem valami dickenses, de végül megadja magát, és a nem Dickens korabeli nem kölcsönözhető szakállak felé mutat, amelyek hátul vannak egy dobozban, Johnny depp/Kacsadinasztia felirattal. Kibaszott Amerika, Beck. Néha nem is tudom. Elviselheteden az élet egyedül, jelmezesen egy bulihajón olyanok között, akik mind együtt vannak, jelmezesen egy bulihajón. Még csak Port /tóközeiében sem vagyunk, hogy kikössünk, és nem kellett volna felszállnom erre a kompra. Nem gondoltam végig. Mi van, ha felismersz? Nem akarhatsz úgy bemutatni az apádnak, hogy ez a rohadt pantalló van rajtam. Vissza kellett volna mennem New Yorkba, de hát az ünneplő hajót nem lehet megfordítani, úgyhogy igyekszem a jó oldalára koncentrálni: amióta itt vagy, egyetlen egyszer sem írtál e-mailt vagy a Twitter re. Ám bekúsznak a rossz gondolatok is. Az apád visszakerült a képbe. Mi van, ha ez azt jelenti, hogy megmondod az anyádnak, kapcsoltassa ki a telefonodat? Nyugodj meg, Joe. Tudom a jelszavaidat, és mindig megtalálom hozzád az utat, de szeretem, hogy nálam van a telefonod. Szeretek arra gondolni, hogy anyád azért fizet, hogy megvédj elek. Nehéz racionálisan gondolkodni egy jelmezben, és igyekszem megint jó dolgokra koncentrálni. Képes 192 vagy leszakadni a netről, és mindenki másnak is hazudsz, nem csak nekem. És bizonyos szempontból én könnyebben veszem ezt az egészet, mint te. Egyszemélyes üléseken ültök az öregeddel a főkabinban. Természetesen pazarul nézel ki, Titanic-bárkánkon te vagy Rose az én furfangos, víg Jackem mellett, és ha együtt vennénk részt ebben, megtalálnám az utat a szoknyád alá. De sem te, sem az apád nem tűntök valami izgatottnak a fesztivál miatt, és úgy veszem ki, hogy amúgy

ő vezeti ezt a hajót. A matrózok ugratják a jelmez miatt, a mostani út kapitánya pedig kilép a kormányosfülkéből, és ragaszkodik hozzá, hogy lefényképezzen téged és az öregedet. Nem akarod, de az apád erősködik, és kísértésbe esem, hogy átrohanjak a fedélzeten, és lázadást szítsak. De hagynom kell, hogy magatok között rendezzétek a dolgotokat az apukáddal. Tudom, mikor van szükséged levegőre. Ezért vettem a szakállt. Apád megkérdi, akarsz-e egy italt, mire a válladat vonogatod. -

A lehető legjobban meg akarod nehezíteni?

- Csak azt mondtam, hogy nem tudom - duzzogsz, és az apád mellett kamaszlánnyá változol, ami nagyon is érthető. -

Nos, Guinevere, akkor kérsz inni valamit, vagy nem kérsz?

-

Kávét - veted oda. - Jó.

Guinevere-nek hívott. Egy csapat félrészeg Dickens-rajongó karácsonyi dalokat kezd énekelni, és egy kövér pasas Ben Franklin jelmezben (ó, Amerika) el akar préselődni mellettem, és a fele sörét rám locsolja. A levegő molyirtó, sós víz és sör szagától sűrű, és egy fikarcnyit sem tetszik itt nekem. Mert te elszöktél az apádhoz, aki él (él!), és mert én itt akarok lenni, ha esetleg szükséged lenne rám. El kell adnom egy kibaszott Dickenst az eBay-en, hogy fedezzem a motelt, a jelmezt meg a pszichoterápiát, amire kétségkívül szükségem lesz, amikor rájövök, hogy tökéletesen elcsesztem attól a naptól kezdve, amikor pantallóban fagyasztottam le a seggem, hogy egy rakás negyedeszűvel szorongjak egy hajón. A féleszűek otthon maradtak megnézni a Szép reményeket. 193 Az egyetlen, ami a fesztiválra vezető hajóiknál is rosszabb, az maga a fesztivál. Charles Dickens nyilvános megerőszakolása atrocitás, Beck? Ki tudta, hogy létezik ekkora fos? Te tudtad. Távol tartod magad a félöcsédtől és a félhúgodtól. Mindketten kiskölykök még, hat- és nyolcévesnek saccolom őket, jelmezben, mindenki jelmezben, és Charles Dickens undorodna tőle. Undorodna tőle, hogy életművét gazdag, vén nyugdíjasok ünnepük, akiknek nincs jobb dolguk, mint kölcsönzött gatyákra, alsószoknyákra és parókákra szórni a pénzt, és átkelni a Long Island-i öblön csak azért, hogy hasonszőrű eszetlenekkel kószáljanak Port /^falujában, ahol egymás kibaszott jelmezét dicsérik, és cukormázas almát zabáinak. Ráadásul úgy tesznek, mintha jó mulatság lenne régi házakat bejárni, és tizennyolcadik századi gitárzenét hallgatni, és aztán megint zabálni, karamellás pattogatott kukoricát, és kifestetni az arcukat (mintha az arcfestésnek bármi köze lenne Dickenshez), és kamarazenét hallgatni. Őszintén Beck, szerinted ezen a hajón az összes fehér rohadék közül (komolyan, fekete ember soha nem művelne ilyet) hányán mennének át egy teszten a Twist Olivérből? Szerinted hányán olvasták a kevésbé ismert műveit? Arról viszont szó sem lehetett, hogy ne jöjjek utánad ebbe a városba. És jó, hogy mindig itt vagyok neked, én vagyok Kevin Costner, te pedig Whitney Houston, mert az emberek furán kezdenek viselkedni jelmezben, még a connecticuti vén hülyék is. Be vannak csiccsentve a sörtől (napközben is szabad inni, ha Dickenst ünnepli az ember), és nem is egy pasas egy kicsit túlságosan is vidámkodik

veled, és kész is a lista a fejemben, hogy ki érdemelne meg egy alapos verést. Nőt sosem ütnék meg, de a mostohaanyád nem szeret téged, féltékeny a téged övező figyelemre, és a kölykei sem olyanok, és a mieink majd aranyosabbak lesznek, és hogy lehet, hogy az irántad érzett haragom mindig szeretetté lágyul? - Guinevere! - szólít meg a mostohaanyád. Az apád Ronnie-nak hívja, és botoxszal, bronzosító púderrel meg alakformáló fehérneművel küzd a negyven éve ellen. Te majd 194 elfogadod a korodat, és gyönyörű leszel, nem úgy, mint Ronnie, aki most rád vakkant: -

Visszaadtad az aprót abból a cukrozott almás automatából?

-

Egy húszast adtál.

Az apád úgy fest, mint aki mindjárt felrobban, és a szaros kisköly-kök felé fordítja a figyelmét, mintha épp most lenne szükségük rá, pedig nem. Lebiggyeszted az ajkad. -

Vagy öt kibaszott dollár volt egy cukros alma.

Most az apád is odafigyel, és korholni kezd. -

Guinevere, szívem, ugyan már!

- Jó - feleled, olyan törékenyen, hogy jó, hogy bele nem roppansz. Kihúzod a kezedet a muffból, az a földre esik, kotorászni kezdesz abban az óriási Prada táskában, és a mostohaanyád felemeli az egyik gyerekét, és az egyáltalán nem vonzó csípőjére ülteti. -

Prada - jegyzi meg. - Az eBay-en vetted?

- Ajándékba kaptam - feleled, és olykor mégis igazat mondasz. Átnyújtasz neki két dollárt, elveszi, te pedig felpillantasz az apádra: - Mehetünk? 195 Ebből nincs kivezető út, és a csapból épphogy csordogál a víz. Ha nem jutok ki innen hamarosan, még jobban magamra terelem a figyelmet. Nem tehetek mást, mint hogy lehajtom a fejem, és állatira imádkozom, hogy ne légy a latrinaajtó előtt alakuló lincselő tömegben. Ha van isten, tartogatod, míg vissza nem érsz az Ezüst csikóhal biztonságos falai közé. És van isten. Csak négyen várnak odakint, pedig úgy hangzott, mint egy tucat, és megiramodok a tat felé. Odakint mar a szél, és remélhetőleg egyedül lehetek, és remélhetőleg anélkül húzhatom ki az

utat, hogy elrontanám a napodat. Biztosan megrémülnél, ha meglátnál, és azt hiszem, kamunak hangzana, ha azt mondanám, hogy rokonlátogatóban voltam, és könnyek csorognak az arcomon, és nem is tudom, hogy sírok-e, vagy csak a szél. Hiányzik a meleg, viszketős szakáll, és a pantalló papírból van, és kurvára lefagy a lábam. Végül lassít a hajó, besiklik a kikötőbe, és ekkor valami elképzelhetetlen szörnyűség történik, annyira rossz, hogy majdnem levetem magam a hajóról. Ha nyár lenne, már a vízben is lennék, mert a kis féltestvéreid bújócskáznak (remek ötlet hagyni a gyerekeidet ilyet játszani egy hajón, Ronnie), és hallom, hogy Ronnie a kis szarháziakat szólongatja, akik épp az orrom előtt bujkálnak egy láda mögött. Lélegezz, Joe, lélegezz! Hallom, hogy Ronnie szalad, gyorsan odaér, megragadja mindkét gyerek kezét, és rám néz. — Micsoda nap volt, hát nem? Flörtöl velem, mert féltékeny rád, én viszont a Beck-csapatban játszom, és tudom, hogyan vágjak vissza neki. — Csakugyan, asszonyom. Nem tetszett neki, és az asszonyom kettős célt szolgált. Először is, hogy öregnek érezze magát (bevált), másodszor, hogy elmenjen. De ekkor két matróz terem ott a semmiből, a hajó lassanlassan elfordul, és a matrózok kötelet gombolyítanak le, és a fáradt, részeg 196 connecticuti pöcsök errefelé tartanak, mert amilyen az én formám, ez a hajó a farával köt ki. És ha van isten, akkor épp az apáddal veszekszel, és teljesen belemerülsz. Ha van isten, én szállók le elsőként erről a hajóról. Ha van isten, ez a lassú mozgású acélszörnyeteg mindjárt odaér, hogy a mostohaanyád haza tudja cipelni a kölykeit, és megetesse őket a sajtburgerrel, amiért visítoznak. És ha van Isten, akkor most rögtön partra szállunk, igen, és ott van egy srác a parton, aki a rámpát csörlőzi, igen. Ideértünk, harmadik-negyedikként fogok leszállni a hajóról, és az emberek tolongani kezdenek. És ha van isten, nem a te hangodat hallom a hátam mögül. És ha van isten, Ronnie nem szól rám (rám!), hogy menjek az útból. -A férjem is próbál elférni - mondja, és tudja, hogyan álljon bosszút. Az apád elnyomakodik mellettem, és elnézést kér a szűkös helyért. Hátrafordítja a fejét és füttyent neked, épp ahogy a hajó végre megáll, és a matróz leereszti a rámpát, ami összeköti a kompot a szárazfölddel. - Megyek már! - válaszolsz. - Jézusom, emberek, ez kurvára nem az Ellis Island!

Imádom a humorérzékedet és az undorodat, és szeretlek, és ezért van, hogy, mint egy virág a nap felé, elfordítom a fejem egy milliméterrel, épp csak annyira, hogy láthassam azt a gyönyörű arcodat, de elég ideig ahhoz, hogy te is megláthasd az enyémet, mielőtt a matróz leereszti és rögzíti a rámpát, átverekszem magam a tömegen, és leszállók erről a kibaszott hajóról.

Akárhányszor egy kihajtóhoz érek, le akarok hajtani és keresni egy benzinkutat, ahol kihámozhatom magam ebből a dohos jelmezből. De nem teszem. Bénultan ülök a volán mögött. Úgy úrrá lett rajtam a pánik, hogy csak egyenesen tudok menni. És az oka rémületesen egyszerű: az utóbbi órában, mióta a komp kikötött, négyszer hívtál, és ez csak egyetlen dolgot jelenthet: megláttál. — Nem! — kiáltom, és úgy érzem, mintha egy örökkévalóság óta vezetnék, rácsapok a kormányra, és a Buick átcsúszik a jobb sávba, és bevágok egy kamion elé, és a kamionos nyomja a dudát, mire letekerem az ablakot, és ráüvöltök: — Baszd meg az anyád! Ha válaszol is, nem hallom, kézzel tekerem fel az ablakot (Mr. Mooney egy olcsójános), és lassítanom kell, mert szívás lenne, ha pont most állítanának meg. És nem mintha az én hibám lenne, tudod. Hazudtál nekem. Az apád nem halt meg. Azért voltam azon a hajón, mert hazudtál nekem. Talán nem ismerlek olyan jól, mint hiszem. De ez nevetséges, van köztünk valami. Csak az van, hogy elcseszted. Mesélned kellett volna nekem az apádról, nem számít, mennyire szégyel-led magad. Nekem pedig végig kellett volna hallgatnom, és szeretnem téged, és megmondanom, hogy jó voltál. És

aztán az én életemről kérdeztél volna, és elmondtam volna neked, és 198 ugyanúgy meghallgattál volna, akkor közelebb kerültünk volna egymáshoz. Ráhúzódok egy csajra, aki túl lassan hajt, ő pedig keményen bevág. A lökhárítóján van egy matrica: Aki nyomul, megbukott fizikából, meg egy Boston College matrica is, és utálok vezetni, legszívesebben belehajtanék a Volvójába, és végignézném, ahogy elvérzik, de nem, Joe, nem. Nem ő a rosszfiú, és nem ő fog megfizetni a hibáidért. Miattad van, Beck. Alaposan összekavartál, és tudod, hogy követtelek, és tudod. Tudod. Ráfekszem a dudára, és addig nyomulok a ribancra, amíg ki nem teszi az indexet. Miközben megelőzöm, lelassítok, és fél kézzel a kormányon hajtok mellette, a másikkal meg bemutatok neki. Nevet a ribanc, és továbbállok. Bassza meg. Baszd meg. Soha nem fogsz nekem megbocsátani, és soha többé nem fogunk találkozni, és ez a család itt a Land Roverben húzzon a picsába a síléceivel meg a vadonatúj abroncsaival, és rájuk is rányomulok, jó keményen, és csörög a telefonom. Te vagy az. A kölyök a hátsó ülésen engedetlenkedik az apjával, hátranéz, és tudod, mit tudok erről a köiyökről? Hogy ez a kölyök a Choate Rosemary Hallban fog kikötni (öregdiák matrica a hátsó ablakon), és ez a kölyök füvet fog szívni meg tablettákat nyomni a tizenharmadik születésnapja előtt, és mindenki azt hiszi majd, hogy milyen kibaszott káprázatos, mert a connecticuti erdőkben kapkodja majd azokat a tablettákat. Beintek neki. Legyen valami emléke. Tudom, mi lesz ebből a kölyökből, és tudom, hogy nem fog megfizetni a rossz választásaiért. Együttérzés fogadja majd és tisztelet, megelőzöm őket, bevágok eléjük, és a fékre taposok, és az apa dudál, most már felcseszte magát, de életben van, a gázra taposok, és már ott sem vagyok, basszák meg a síléceiket meg a hótaposóikat. A kocsiban rossz a fűtés, és soha nem melegszem fel a komp hidegéből. Soha nem leszek képes többé anélkül nézni 199 Dickenst, hogy eszembe ne jutna ez a nap, lehúzódom egy pihenőhöz, és leállítom a motort. Olyan kibaszott csend van. Olyan december, és annyira vége. Megint csörög a telefonom. Hangosan. Te vagy az. Nem veszem fel (megint), és ki törlőm az üzenetet, mert nem tudom elviselni a gondolatot, hogy félelmedben kiabálsz, és azzal vádolsz, hogy zaklatlak téged. Nem. Ez az egész úgy rossz, ahogy van, és megint a kormányra csapok, és beütöm az öklöm, de a sebek begyógyulnak, te viszont soha nem fogod elfelejteni, amikor az a srác követett Connecticutba, és jelmezt öltött (jelmezt!), és úgy settenkedett utánad egy fesztiválon. Talán máris csak egy anekdota vagyok a fejedben, tápanyag egy új novellához, a múlté, csak egy

újabb udvarló. Sírva fakadok. Te hívsz. Kikapcsolom a telefonomat. Kikapcsolom a tiédet is, mielőtt az anyukád kapcsoltatja ki, amit végül valószínűleg úgyis megtesz. Sötét egy nap a mai. Szó szerint. Beadom Mr. Mooney kulcsait, és oxigénpalackja van, meg vadászkése, és egy napon majd nekem is oxigénpalackom lesz meg vadászkésem, mert soha többé nem fogsz szóba állni velem, tudom. Olyan jó szándékú, és annyira gerinces pasas, egy veterán overallban, és itt vagyok, és most éppen nem tudok a szemébe nézni, mert olyan nehéz bevallani, hogy bármennyire is csodálom és tisztelem, nem akarok olyan lenni, mint ő. Szörnyű alak vagyok, ő pedig jó ember, kitárja az ajtót, és az öregek fájdalmasan magányosak, amikor egyedül vannak. Szívfacsaró, hogy milyen nyilvánvalóan, mennyire azt akarja, hogy menjek be, és igyák meg vele egy sört. Egy jó srác bemenne, de mindannyian tudjuk, hogy én csak egy kibaszott eszköz vagyok. Viccelődni próbál. — Mi ez az öltözék, Joe? Megfeledkeztem a jelmezemről, és gondolkodnom kell. -

Jelmezbálban voltam.

200 Nem akar hallani a jelmezbálról. -

Jól megy az üzlet?

-

Igen, nagyon, Mr. Mooney, igazán jól.

Nyújtom neki a kulcsokat, de leint. Még mindig nyitva tartja az ajtót. Nem az a fajta, aki valaha is kimondaná, hogy társaságra vágyik. De megérti, ahogy zsebre dugom a kulcsokat, és hátrébb lépek egy kicsit. Visszahúzódik dohos, penészes otthonába. -

Vigyázz ezekre a kulcsokra! - mondja. - Én amúgy sem használom az autót.

-

Biztos, Mr. Mooney?

-

Hová mennék?

-

Nos, én elvihetem, ha menne valahova.

Leint, és tényleg nem kell sehova se mennie. Van egy fickó a templomból, aki orvoshoz hordja. És életének ezen a pontján úgysem mehet máshova. Be kellene mennem. De most egyszerűen nem tudok. Sarkon fordul. -

Majd összefutunk, kölyök.

-

Köszönöm, Mr. Mooney.

Halkan becsukódik az ajtó, és én céltalanul gyalogolok, de valahogy csak hazajutok. Az egyik írógépem, esküszöm, kinevet, a jelmezem miatt. Felkapom, és a falhoz vágom. Bassza meg! A főbérlő úgysem javít meg soha semmit. Kihámozom magam a jelmezből, és legszívesebben elégetném, de inkább egy cipősdobozba teszem, és leragasztom. Soha többet nem akarom látni, ráírom a címet, és amikor odaérek, hogy Bridgeport, kiesik a kezemből a toll. A legrosszabb otthoni cuccaimat veszem fel: egy rongyos Nirvana pólót, amit még anyám hagyott ott, és egy ocsmány, gyapjas nadrágot egy vagy száz évvel ezelőtti garázsvá-sárból a Houstonon. Ugyanolyan nyomorultul akarok kinézni, mint ahogy érzem magam, és rávetem magam a Twizzlerre, amit a koreai boltban vettem Mr. Mooney közelében. Az újdonsült lyuk a falamon mindent elmond. 201 Két Twizzler maradt, elfeledkezem az időről, ahogy az néha megesik itt velem, és a Make Me Lose Controlt hallgatom Eric Carmentól, újra meg újra, önpusztító módon, csöpögős szöveggel gyilkolom magam olyan időkről, amihez túl öreg vagyok, hogy visszaemlékezzek rá, nyári szerelemről és kabriókról óriási hátsó ülésekkel. Kopognak az ajtón, és soha nem szoktak kopogni az ajtón, és sosem szokott lyuk lenni a falon, és megint kopogtatnak. Leállítom a zenét. Megint kopognak.

Amikor ajtót nyitok, majdnem meghalok. Te vagy itt, az én házamban, pasztellkék kordbársony nadrágban és kicsi, bundás dzsekiben. Be akarsz jönni, és ez veszélyes. Minden, amit összegyűjtöttem

rólad, itt van nálam, és nem szabad látnod őket. Még mindig te-illatod van, mennyei, és úgy festesz, mint aki sírt. Felém mozdulsz, én pedig megmarkolom az ajtógombot. -

Beck!

Nagyot sóhajtasz. -Vágom, oké? Nem hallasz rólam jó ideig, és aztán ötvenszer hívlak, és itt termek az ajtód előtt, mint valami kibaszott, nyomulós őrült. És most már tudom. Biztonságban elengedhetem az ajtógombot. Nem láttál meg a kompon. Lágy a tekinteted, és biztonságos. Be akarsz jönni. Egy kicsit játszom veled. -

Nem vagy valami nyomulós őrült.

- Hát, csak egy kicsit őrült - feleled. - Kényszerítenem kellett a kissrácot a könyvesboltban, hogy adja meg a címedet. Túl kicsi vagy hozzá, hogy bárkit bármire kényszeríts, Curtist megölöm, és teljesen kivagy, és nincs más hátra, mint hogy félreálljak az útból, és beengedjelek. Miután belépsz, habozol egy kicsit, 203 mintha épp a legrosszabb vécéfülkébe toppantál volna a moziban, és azt kívánom, bárcsak kitakarítottam volna! A mosogatóban van egy bontott doboz szardínia, ami nem lenne ott, ha tudtam volna, hogy jössz. De ha felhívom a figyelmet arra a kurva halra, hát, az sem valami jó. -

Tetszik a pólód - jegyzi meg. - Nirvana.

-

Kösz - motyogom. - Az anyukámé volt.

Biccentesz, mert mi a lófaszt mondhatnál erre? -

A-a-akarod, hogy kinyissam az ablakot? - hebegek.

-

Nem - feleled. - Majd megszokom.

Kibaszott Curtis, gyorsan végigpásztázom a szobát, nincsenek-e elöl bugyik, melltartók vagy emailek. Semmi. Csoda. Kibújsz a bundás dzsekiből, kicipzározod a csizmádat, és úgy telepszel le a kanapéra, mintha a tiéd lenne a lakás. Egy valami jó: annyira magad alatt vagy, hogy mintha észre sem vennéd a lakásomat. Kifújod az orrod, fészkelődsz, én meg leülök a székre, amit pár hete találtam a sikátorban a könyvesbolt mellett. Amikor hazacipeltem a metrón, azt hittem, sosem látja többé senki, mintha az lett volna a szék utolsó napja, amikor még látható. -

Szóval tudom, hogy jó ideje nem jelentkeztem - kezded. - De szükségem volt valakire, és rád

gondoltam, és... nem vetted fel a telefont. - Bocsánat - mondom, és adnom kellett volna neked egy esélyt. Ha bátor lettem volna, ez a beszélgetés most a te lakásodban zajlana. Átöleled a térded, és ringatózni kezdesz. -

Szóval most egyszerűen nem is tudom. Kész vagyok.

-

De jól vagy?

Megrázod a fejed. -

Bántott valaki?

Könnybe lábad a szemed, és úgy nézel rám, mintha már régóta védtél volna valakit, mintha mindig nemet mondtál volna, amikor igent kellett volna, és kinyikkantod a választ: -

Igen.

204 És már bömbölsz. Odamegyek hozzád, és hagyom, hadd sírj, és egy darabig meg sem szólalok. Átölellek, és hagyom, hogy kisírd magad. A könnyeid eláztatják a pólómat, és úgy érzem magam, mint valami őrült, aki soha nem fogja többet kimosni a ruháit, az egész tested rázkódik a boldogtalanságtól, és hamarosan majd az örömtől fog, teszek róla. Megveregeted a hátam. -Jól van. Semmi baj. Megértem, hogy térre van szükséged, visszatérek a székemhez, te pedig nagyot sóhajtasz. - Hurcoltál valaha magaddal egy titkot? Úgy értem, olyat, ami hazugság. És egy nap egyszerűen kurvára nem bírod tovább. És muszáj valakinek elmondanod. Néha látom a tévében Candace kibaszott zenész bátyját, és legszívesebben betörném a képernyőt, és megmondanám neki, hogy a húga nem fulladt vízbe szörfözés közben. Bólintok. -

Aha. Értem.

Körberebben a tekinteted, és végül rajtam állapodik meg. - Hát, ez elég hosszú, Joe, de erről van szó. Hazudtam neked, és mindenki másnak is. Az apám nem halt meg. Nagyon is él és jól van, Long Islanden lakik. -

Hú! - mondom. Engem választottál.

-

Nem tudtam tovább magamban tartani. Valakinek el kellett mondanom, különben...

- Értem - mondom. És értem is. És arra gondolok, hogy nem valakit választottál, hanem engem. És ez jelent valamit, Beck. Levadásztál engem, engem. -Tudod, milyenek a lányok - folytatod. - Ha Peachnek, Chanának, Lynn-nek vagy más hasonlónak mondanám el, továbbadnák, és az is elmondaná valakinek, és valaki valami rejtélyes tweetet írna róla, és pfu. Ezért gondoltam rád. Tudtam, hogy kettőnk között marad. 205 - És őszintén, tudod, bizonyos szempontból nem is hazudtam, mert számomra tényleg halott, Joe panaszkodsz tovább. - De a helyzet az, hogy elvett egy ügyvédnőt, aki gazdag, és az apámnak van pénze, én meg le vagyok égve. És persze nem ad nekem csak úgy pénzt, nem. Egy kibaszott Charles Dickens-féle ruhában kell forgolódnom az elkényeztetett kölykeivel, hogy bármit is kaphassak tőle. -

Ez elég sok információ volt egyszerre - jegyzem meg. - Charles Dickens?

Elneveted magad, és elmeséled a fesztivált. Most óvatosnak kell lennem, és úgy teszek, mintha életemben nem hallottam volna még ilyesmiről, hagyom, hogy megoszd velem a részleteket, és módszeresen reagálok rájuk, és végül megcsóválom a fejem. -

Ez rengeteg - jelentem ki. - Megéri? Mindezt elviselni pár dolcsiért?

- Hát, az élet pénzbe kerül - mondod, és karba fonod a kezed. -Ha az új gyerekének ki tudja fizetni a bio cukormázas almát, akkor fizessen a réginek is. - Értem - mondom. És értem is. Apád és a felesége vagy négyszáz dolcsit szórhattak el Dickensjelmezekre, forró kakaóra és cukormázas almára. És te nem az a fajta lány vagy, aki asztalra várna. A barátaid nem aggódnak a pénz miatt, neked miért kellene? Befejezel egy SMS-t, ellazítod a karod, leengeded a lábad, és amikor az állatok így megnyílnak, akkor kefélni akarnak. Te vagy az én állatom a kanapémon, és körülnézel az otthonomon. -

Húha! - szólalsz meg. - Te aztán tényleg szereted a régi holmikat.

-

Minden egyes dolgot, ami itt van, az utcán találtam - jelentem ki büszkén.

- Azt látom — feleled undorral. Te az új, steril IKEA-t szereted, mégis az ócska táskádba gyűröd a piszkos zsebkendőket. Áh, nők! Megmozgatod a lábujjaidat, és megint rákezded az apádról. -A válás más, ha az ember szegényebb családból származik. Az apukám a szigeten találkozott Ronnie-val, aki épp ott vakációzott. Szó szerint, Joe, abban a bárban találkoztak, ahol a húgom dolgozott. És 206 elég kemény volt olyan lányként elkezdeni a főiskolát, aki ott nőtt fel, ahová mindenki más vakációzni jár. Nem akartam elmondani a többieknek, hogy a kisvárosi apukám lelépett egy turistával. így is elég

volt, tudod? -

Nem fair - mondom.

- Nem hát - helyeselsz, és még sosem láttam, hogy így felhúzod magad. - Egy dolog falusi borostyánligásnak lenni, de falusi lánynak egy apával, aki lelépett, bassza meg. Ez olyan banális. // -

Értem - mondom. £s értem is. Imádlak, amiért ilyen büszke,

karakán kis harcos vagy. Hatalmas vagy, embereket ölsz. Brutális vagy. -Azt hittem, ha idejövök, mindent elölről kezdhetek, de nem gondoltam át - sóhajtasz, és megcsóválod a fejed. - Mindenki itt van a suliból, és ha most beszélnék a barátaimnak az apukámról, meg kellene küzdenem vele, tudod? -

Tudom — felelem. - Az emberek könnyen ítélkeznek az ilyesmiben. Vigyáznod kell.

-

Senki sem tudja - mondod, és a szemed nagyra nyílik, milyen szép, és az enyém. - Senki.

-

Kivéve engem - mondom, és elpirulsz.

- Kivéve téged - erősíted meg, és majdnem mosolyogsz, aztán megint elszomorodsz. - És tudom, hogy nem kellene ilyen bizonytalannak lennem, de nem csak egyszerűen elment. Teljesen új családot alapított egy fiatalabb, aranyosabb feleséggel, és fiatalabb, aranyosabb gyerekei lettek. -

Azok a kölykök nem aranyosabbak nálad, Beck.

Nem vagy gyanakvó hangulatban, hála az égnek, és nevetsz, gondolván, hogy csak feltételezem. - Minden gyerek aranyosabb a felnőtteknél, Joe - sóhajtasz. -Ilyen Természet anyánk gonosz természete. - Hát akkor csessze meg Természet anyánk - vágom rá, és megnevettetlek vele. - Te megtetted a magadét. Meglátogattad őt meg a családját. És kisegített némi lóvéval? 207 Kinyújtóztatod a karod a plafon felé, aztán jobbra, és észreveszed a lyukat a falon épp mögötted. -

Jézusom! - kiáltasz fel. - Mekkora kurva nagy lyuk van ott! Nyelek egyet.

-

Odafent csőtörés volt, és valahogy hozzá kellett férniük.

- A jelek szerint sikerült is - feleled, és most kezdesz ráhangolódni a környezetre. Észreveszed Larryt, a törött írógépemet a dohányzó-asztalon. Engedélyt kérve nézel rám, hogy megfoghasd.

Bólintok. Te hazudozol. Én írógépeket gyűjtök. Mások vagyunk. Vadítók. -

Larrynek hívják - szólalok meg. Én is őszinte leszek veled.

-

Minden írógépednek nevet adsz? - kérdezed.

-

Nem - felelem. - Nem én nevezem el őket. Megmondják nekem a nevüket, amikor hazahozom őket.

Vicces szórakozni veled, és nem tudod eldönteni, hogy megjátszom magam, vagy tényleg őrült vagyok, és én sem tudom eldönteni, hogy kedves vagy, vagy leereszkedő, amikor felnevetsz. -

Jól van.

-

Beck! — szólok rád. - Persze, hogy én nevezem el őket. Csak ugratlak.

- Nos, Larry nagyon jóképű - mondod, előrehajolsz, hogy köszönj neki, és a kulcsaival babrálsz. Kilátszik a bugyid. Kérsz valamit: — Felvehetem? -

Elég nehéz, Beck.

-Az ölembe tehetnéd - javaslód, és rózsaszín, varrás nélküli bugyi van rajtad, S-es méret, a Victorias Secret Angels kollekciójából. Felveszem Larryt, az öledbe rakom, és imádkozom, hogy ne vedd észre, ugyanolyan a bugyid, mint az, ami a kanapé párnái közé van tömve. Azt mondom, hogy Larry azért tört el, mert elesett (hahaha), és te gyengéden dédelgeted. — Hát, lehet, hogy Larry eltört, de akkor is csinos jószág, Joe. — Egyedi — felelem. Tanulmányozod. — Hiányzik az L. 208 Hazudnom kell, mert nem hagyhatom, hogy elkezdj az L billentyű után kutakodni. -

Azóta, hogy hazahoztam.

Rám nézel. -

Van valami innivalód?

Semmi italom nincs. Kurva Curtis. Visszafordítod a figyelmed az írógépre, és be akarsz nézni a párnák közé, biztosan nem ott veszett-e el az az L, de ha megteszed, megtalálod a bugyidat, amiről biztosan tudni fogod, hogy a tiéd, ha jó a szaglásod, márpedig szerintem az. Olyan vagy, mint egy kisgyerek, akinek le kell kötni a figyelmét, és kiveszek egy Twizzlert, te pedig megragadod az utolsót.

-

Van még ebből? - tudakolod.

- Attól tartok, nincs - felelem, és most megijedek, mert abbahagyod a rágást, és megakad valamin a szemed a hálószobámban. Hunyorítasz. -

Az az olasz Dan Brown, amit tőlem kaptál?

Legszívesebben becsuknám a hálószoba ajtaját, de az elég furcsán venné ki magát, úgyhogy megfordulok, követem a tekinteted, és látom, hogy a különleges polcot nézed, amit az olasz Dán Brownnak építettem. Rosszabb is lehetne, Beck könyvét is kirakhattam volna arra a polcra. -

Azt hiszem, az a te könyved - füllentem.

Megsimogatod Larryt, és elvigyorodsz. -

Ez édes tőled, Joe.

Lenyelem a Twizzleremet, és valahogy ki kell téged terelnem innen. -

Nem akarsz még egy kis Twizzlert?

- Hogy a fenébe ne! - vágod rá, mire odamegyek hozzád, és még kisebbnek tűnsz az öledben Larryvel, és megpaskolod. - Vedd le, légyszi! Leemelem az öledből. A pasztellkék kordnadrágodon friss, sötét kopásnyomok éktelenkednek, Larryt visszateszem a rendes helyére, a földre, te pedig visszalépsz a csizmádba, bebújsz a kicsi, bundás 209 dzsekidbe, és elsétálsz a vonzalmam bizonyítékaitól, a bugyijaidtól és melltartóidtól. Micsoda megkönnyebbülés kinyitni az ajtót, kivezetni téged az otthonomból, és odakint teljesen új a világ, hogy te is benne vagy. Megállsz a lépcsőházban, és egy foltra mutatsz a falon: - Vér? - suttogod elevenen és tréfásan, én bundás nimfám, én pedig igenlően bólintok, és felvonod a szemöldököd. - Larry vére? A fenekedre csapok, tetszik neked, leszökdécselsz a lépcsőmön, és én vagyok az egyetlen, aki tud az apádról, és hamarosan eljön a piros merőkanál ideje is. Kinyitod az ajtót, amit majd’ tizenöt éve nyitogatok mindennap. Elsétálunk a bodegáig, és te gyakorlatilag végig szökdécselsz. - Ez az a környék, amit történelmi városrésszé akarnak nyilvánítani? - érdeklődsz. - Olvastam valahol. -

Nem - felelem. - Ez Bed-Stuy másik része.

Az én környékem a Szezám utcát és Jennifer Lopez számait juttatja eszedbe, és a boltban minden srác szeretne megdöngetni, de velem vagy. Tetszik neked az érdeklődésük, azt mondod nekem, hogy úgy

érzed itt magad, mint valami híresség, és kuncogsz. Kifizetem a Twizzlert meg az Eviant, és a hátsó zsebedbe dugod a Twizzlert, mintha még jobban fel kellene hívnod a figyelmet a seggedre. Szóval ilyen lenne, ha itt laknál velem. Jó érzés lenne, otthonos. Mielőtt észrevennéd, már ott is vagyunk a házam előtti lépcsőn. Leülünk szorosan egymás mellé, feltépjük a Twizzlert, és megosztozunk az Evianon. Néhány környékbeli kamaszlány megy el előttünk, beszólnak neked az Evianod miatt, és olyan aranyos vagy, védekezel, és biztosítasz felőle, hogy csak azért iszol Eviant, mert Peach szerint lúgosít, és nincs rajtad melltartó, ahogy azon az első napon sem volt a boltban, és tényleg olyan érzésem van, hogy ez egy új kezdet. Kicsi, hideg kezeddel a hajamba túrsz. -

Nem akarsz felmenni?

210 - De - mondom, és azt kívánom, bárcsak előkészülhettem volna rád, eldughattam volna a holmijaidat, és lezuhanyozhattam volna, és összeillő zoknit vehettem volna fel. De itt vagy, lassan mész fel a lépcsőmön, minden egyes megfontolt, lassú lépéssel ingerelsz. Innentől elmosódik az egész. Ócska kanapém függőággyá változik egy Corona-reklámbeli lakatlan szigeten, leszámítva a sört. Nincs szükségünk sörre, nincs szükségünk semmire, itt vagyunk mi egymásnak. Köréd fonom a karom, és úgy ölelsz, hogy az Eric Carmen örömére szolgálna. Addig smárolunk, amíg már nem bírunk tovább, és aztán csak mesélünk egymásnak. Mindent elmondasz a Dickens-fesztiválról, a cigaretta miatti veszekedésről az apáddal, a szörnyeteg mostohaanyádról meg az ócska motelről, a taknyos féltestvéreidről, a méregdrága cukormázas almáról. Te is kíváncsi vagy rám, és megmondom, hogy bírlak, nagyon is. Visszatérünk a smároláshoz. így megy egy darabig, tisztára kimerült vagy, és kényelemben érzed magad. Amikor végül elalszol, egészen ernyedt a kis tested. Nem tudom, hogy valaha is el tudok-e aludni, ha ilyen közel vagy hozzám. Álmodban nem tudsz hazudni, és azt hiszem, olykor el-elmosolyodsz, és közelebb húzódsz. Csak onnan tudom, hogy képes vagyok aludni tőled néhány centire, hogy másnap reggel a zuhany megnyitásának hangjára ébredek, és már nem vagy a karomban, hanem ott vagy, meztelenül, nedvesen.

Ha az ember egyedül él, elbaszott egy mazochistának kell lennie ahhoz, hogy átlátszatlan zuhanyfiiggönyt vegyen. Még az Ezüst csikóhalban kezdtem el ezen gondolkodni, ahol fehér zuhanyfiiggöny volt, eltekintve néhány penészfolttól az alján. Mintha azt akarták volna, hogy olyan hangulata legyen a szobáknak, mint a Pszichoban. Azt hittem, zuhanyfiiggönyt vásárolni kurvára a világ legegyszerűbb dolga, de elmész a Bed Bath & Beyondba, és van vagy hatszáz ádátszatlan zuhanyfuggönyük, amelyek nyilván nem jöhetnek számításba. Aztán felmész a netre, és több ezerből választhatsz. Nem teljesen átlátszót vettem, mert valamit csak kell nézni, miközben odabent vagy, de ha belegondolsz, ez a zuhanyfiiggöny olyasvalami, amit nézned kell Minden. Kibaszott. Nap. Úgyhogy elkezdtem átnézni a több száz lehetőséget a neten. A legtöbb minta szar, amit nem vesz be az ember gyomra mindennap (világtérkép, baszódjatok meg, hal, Brooklyn térképe, hogy tényleg baszódjatok meg, hóemberek, Eiffel-torony, tengerészeti jelek - de most komolyan, nem vagyok valami faszfej, aki az Urban Outfittersben veszi a sálait, és filmeket értékel az IMDb-n). Egyszerűen valami vicceset és klasszikusat akartam. 212 Végül egy átlátszó darab mellett döntöttem, keresztben sárga rendőrségi szalaggal, rajta a felirat: Rendőrség: átlépni tilos. Sosem képzeltem, hogy egyszer ott leszel majd a túloldalán, és azok az átkozott sárga csíkok elzárják a kilátást. Legközelebb teljesen áttetszőt veszek majd, Beck. Tanultam a leckéből. És igazából még így a legjobb, mert nincs időm azt nézni, hogyan zuhanyozol. Ki kell használnom a

lehetőséget, hogy elrejtsek minden Beck-relikviát. Szívből remélem, hogy nem szimatoltál körbe, miután felébredtél. Követem a nyomaidat. Nyitva hagytad a fürdőszoba előtti szekrényajtót (tipikus nő), miután kivettél egy törülközőt. Szerencsére a legfölsőt vetted el, és nem találtad meg a legalsó alá gyömöszölt melltartódat. Remélhetőleg a fürdőszoba-szekrénykét nem nyitottad ki, és nem találtad meg az összekarcolódott, ezüstszínű hajcsatodat (akkor loptam el, amikor legelőször jártam a lakásodban, mindenütt ott hevernek ezek a csatok, úgysem fog hiányozni, nem igaz?). Azért kellett, mert néhány finom hajszálad belegabalyodott, őrzi a DNS-edet, az illatodat. Nem nyitottad ki a hűtőt, és nem találtad meg a maradék Nantucketi Nektár diétás jeges teádat, félig üresen? Érintette az ajkad, és én meg akartam őrizni az ajkadat a hűtőmben. Egy pohár vizet tényleg töltöttél, és mindig fennáll a lehetősége, hogy azt hidd, a jeges tea az enyém. A fürdőszobaajtó itt az egyetlen, ami még kicsit sincs elromolva, és teljesen magadra csukhattad volna, de nem csuktad. Mintha azt akarnád, hogy mindig minden ajtó nyitva álljon, ahogy az ablakaidon sincs függöny a lakásodban. És nem tehetek róla, de izgat, hogy mintha azt akarnád, hogy lesselek meg odabent, a sárga rendőrségi szalag mögött. ívbe feszül a hátad, és hagyod, hogy a víz először az egyik cicidet érje, aztán a másikat, aztán megfordulsz, és tetszik itt neked a zuhanyzómban, az otthonomban, és hagyod, hogy a víz a nyakadba zúduljon, és aztán végigcsorogjon a hátadon. Felveszed az Ivory szappant (az én szappanomat), és a melled közé teszed, aztán lecsúsztatod, és hagyod, hogy leessen, aztán szétdörgölöd a habot a hasadon, lejjebb és lejjebb, egészen odáig. És amint 213 a kezed odaér, már vissza is tér a nyakadhoz, és visszafogod magad, és most annyira kívánsz, és le kellene vetkőznöm, és bemennem a zuhany alá, de ha megtenném, a mozduló ajtóra pillantanál, és észrevennéd, hogy a fehér bikinifelsőd ott lóg a kilincsen. Tudom, hogy még nem vetted észre. És meglehet, hogy nem is fogod, hiszen nem csuktad be egészen az ajtót. Lekaphatom a bikinit, és imádkozhatom, hogy légy úgy belemerülve a tetőtől talpig nedves - ez kétértelmű volt, bébi - önmagadba, hogy észre se vedd, vagy ott is hagyhatom, feltételezve, hogy amikor végzel - a mosakodással, nem a dugással -, úgy el leszel foglalva a szárítkozással, és úgy elvakít a gőz, hogy meg sem ismered a saját bikinifölsődet. Kit akarok becsapni? Meg kell szereznem azt a felsőt. Behunyom a szemem. Imádkozom. Remegő kézzel nyúlok az ajtó belső oldalához, és lerántom a kilincsről. Nem veszed észre, és megint minden biztonságos, és tényleg el kell húznod a picsába a lakásomból. Bedugom a bikinit a fagyasztott készkaják mögé, amiket mindig megveszek, de sosem eszem meg, és ekkor már kint is vagy a zuhany alól, kint a fürdőszobából, és rám kiáltasz. — Hé, Joe, kezedben a fegyverrel, mondd, hová mész?! Egy pillanatra pánikba esem. Tudod, a bikini a fegyver, és elbasztam, de törülközőbe burkolva, csöpögve állsz, én meg úgy nézek ki, mint valami kibaszott féleszű a hűtőnek támaszkodva. -

Csak viccelek - mondod. - Tudom, gyenge vicc volt, de annyira azért nem. Nyugi!

— Úgy sejtem, találtál törülközőt.

-

Remélem, nem baj — motyogod.

A lakásom nem mezítlábasoknak való, és egyfolytában izegsz-mozogsz, mert a padló ragacsos és koszos, lenézel az írógépeimre, és túl sokat kérdezel, és felveszed a kitömött miniatűr aligátorfejemet, amit eldugtam volna, ha tudom, hogy jössz, és ez az egész rossz, nem jól van így a reggeli fényben. És úgy jöttél ide aludni, zuhanyozni, szappanozni, hogy nem is szeretkeztél velem, és miféle univerzumban lehetne ez jól így? A tiszta kezed túl steril most, és 214 úgy vizsgálod át a helyet, mintha bűnügyi helyszín volna. Talán az a sárga szalag keltette fel az éberségedet. Megkérdezed, mióta gyűjtök írógépeket és állattetemeket, és viccelődve azt is, hogy nem vagyok-e sorozatgyilkos. A lyukra mutatsz a falban, azt akarod, meséljek róla újra, és nevetsz, és nem úgy szántad, hogy védekeznem kelljen, de ez nem lesz jó nekünk. És túl tiszta vagy, az én szememben pedig még ott az álom, és reggeli merevedésem van, és kávém meg tojásom sincs, amit elkészíthetnék neked. Csöpög a csap (nem zártad el rendesen), de nem zárhatom el, mert nem hagyhatlak egyedül a nappalimban. Kimész a fürdőszobába, és kezet mosol, jó sok szappannal (kitömött aligátor és írógépek). Amikor előjössz a fürdőből a frissen tisztára sikált kezeddel, már végeztél is velem, az iskolát említed, búcsúpuszit adsz, nem nyelveset. Miután elmész, beleülök a nedves kádba, és belélegezlek. Az egész lényedet. -

Haver, nem gondolod, hogy ez egy kicsit durva?

Curtis mentegeti magát, vörösödik, a kis szarzsákot még sosem rúgták ki sehonnan, és hirtelen imád itt dolgozni a Mooney-ban, és hirtelen leszarja, és hirtelen a kis füves csicska soha többé nem fog betépni. -

Curtis, ilyenkor az a leghelyesebb, ha csak annyit mondasz, oké, főnök.

Pirul, és egy kövér kis nő kopogtat a pulton, mintha ajtó lenne. -

Bocs, srácok, de nincs véletlenül zónadiétás szakácskönyvetek?

- De - felelem, és mondanám is hol, de hirtelen Curtis mégis csak itt dolgozik, és mégis érdekli, úgyhogy kisurran mögülem, és odavezeti az édes kis dagit a szakácskönyvekhez, és előadja neki, hogy külön megrendelhetünk bármilyen diétás könyvet, amit csak a dagadt kis szíve megkíván. És a visszatérítési üzletpolitikánkról beszél olyan hangerővel, mintha a nő süket lenne, nem kövér, és csodálatos, hogy az emberek csak akkor képesek összekapni magukat, ha pisztolyt szorítasz a fejükhöz, és ekkor téged hallak 215 a fejemben („Hé, Joe, kezedben a fegyverrel, mondd, hová mész?’), és ő tehet erről az egész reggelről, és ezért még megfizet. Meg kell fizetnie, és a kövér hölgy részben csekkel, részben készpénzzel, részben pedig hitelkártyával óhajt fizetni, én meg azon tűnődöm, hogy engedheti meg magának, hogy megvegye a hozzávalókat. És Curtis hirtelen valami kibaszott önkéntes rendőrré

változik, nagy buzgón kétszer is ellenőrzi a nő jogsiját, ahogy tanítottam, és ahogy sohasem szokta, és rendesen húzza le a hitelkártyát, keményen és határozottan, hogy az ócska, öreg masina is elkapja. Könyvjelzőt csúsztat minden egyes kurva szakácskönyvbe, és ember, csak egy dilinyós, pszichopata, maximalista faszfej rúgná ki ezt a srácot, olyan odaadó. A kis kövér nő elégedett, és rám füttyent. -

Huhú, aranyom!

Biccentek, és mosolygok, pedig uramnak kellett volna szólítania. - Fizetésemelést kellene adnia a fiatalembernek! - jelenti ki, és tetőtől talpig rózsaszín a sok csoszogástól. - Én mondom, voltam a belvárosban egy másik kis boltban is, és két órát kellett várnom, hogy valaki jöjjön segíteni, ez a fiatalember pedig itt olyan csodálatosan és kedvesen fogadott! És még nagy tudású is. Szívesen megmondanám neki, hogy könyvesboltban és kávéházban valójában az az udvarias, ha békén hagyják a vendéget. Ha zaklatod őket és túl sokat ajánlgatod a segítségedet, úgy érzik, mintha ki akarnád őket tessékelni az üzletből. Ez a nő semmit sem tud a világról, és még mindig erről a barátságos fiatalemberről áradozik, szeretném közölni vele, hogy a túlbuzgó Curtis (spurizni kezdett volna, vagy mi?) valójában ma vevőket üldözött el, mert a legtöbben nem szeretik, ha félbeszakítják őket, amikor beleolvasnak egy regény első oldalaiba. Ó, de szeretném, ha tudná, hogy Curtis naponta négyszer szív füvet, és bicikliket lop, hogy pénzzé tegye őket. Azt is elmondhatnám, hogy minden egyes kibaszott műszakból késik, és rendszeresen itt szarik a mosdóban (bunkóság), és minden egyes barátnőjét megcsalta, és amint a nő kiteszi innen a 2x6 lábát, ha nem rúgnám ki a seggét, szétcikizné őt, és talán még a számlainformációit is feljegyezné. Igen. Csekkel fizet. Ehelyett csak rámosolygok a csajra.

A szex nélküli ott alvásod utáni napon megkértél, hogy találkozzam veled a városban. Curtis elment, és egyedül voltam a boltban, de miután egy nő meztelenül tartózkodott a lakásodon, mindenki tudja, hogy nem tehetsz mást, mint hogy igent mondasz. Elmentünk az új kábeltévé beltéridért. Mérföldes sor állt. Aztán hazaküldtél. És az elmúlt két hétben több ilyen is volt. Ma azt kérted, hogy a Herald Square-en találkozzunk a Starbucks előtt, ahol épp most állok, miközben puszival üdvözölsz (az arcomra). Nem fogsz az ölembe ülni a túlpárnázott fotelben, és lenyalni a tejszínhabot a felső ajkamról. Intézkedős nappali üzemmódban vagy, és az arra járó karácsonyi bevásárlók valószínűleg azt hiszik, hogy én vagyok a meleg legjobb barátod. Sajog a farkam, Beck. Nekem hol az ünnepem? -

Szóval a jó hír az, hogy pontosan tudom, mit akarok.

-

Tényleg? - kérdezem, és remélem, arra fogsz kérni, hogy nyaljalak ki a Starbucks mosdójában.

-

Anyunak olyan fejhallgatót akarok, ami egyben fülmelegítő is.

-

Áh. - A digitális fülmelegítő az orális szex szöges ellentéte.

>* -

Es ami még jobb, hogy van egy kuponom is - közlöd, és már útban is vagyunk a Macy s felé.

218

Most rákezded a pénzről. Le vagy égve. Úgy teszek, mintha nem olvastam volna a ma reggeli e-mail váltásodat az apáddal. Tudom, hogy arra vársz, öreged, a Kapitány kisegít-e majd. A nőicipő-részlegen járunk (nem fülmelegítőt akartál?), amikor Curtisről kérdezel. Azt mondom, hogy lopáson kaptam, és kirúgtam. Nem árulom el, hogy azért, mert megadta neked a címemet. Felsóhajtasz: pedig olyan rendes srácnak tűnt. Hah! Átballagunk az ékszerosztályon (nem fülmelegítőt keresel?), és arra vagy kíváncsi, mikor veszek fel új eladót. Azt felelem, annál, hogy jó segítséget találjak, csak az lehetetlenebb, hogy egymagám vigyem a boltot. Bólogatsz, és egyetértesz abban, hogy a legtöbben alkalmazhatat-lanok, és ez most tényleg így lesz, hogy önéletrajzokról meg ilyen szarságokról cseverészünk? -

Nem akarsz egy menetet? - kérdezed, és ha arra gondolsz, hogy a farkamon-e, hát persze.

Ehelyett azonban kézen fogsz, és a mozgólépcsőre vezetsz. Zsúfolt, izzadságszagú és karácsonyos, és inkább állnék tökig egy szemeteskukában. A Macys mozgólépcsőjén decemberben nincs magánszféra, de te nagy előadóművész vagy, és már kezded is. - Szóval a suliban a tanácsadóm, aki alkotószabadságon van, és ösztöndíjas a Princetonon (itt szünetet tartasz, mintha érdekelné előttünk a mexikói csajt), több oldalt akar tőlünk, még szünet előtt, ami nyilvánvalóan nevetséges. -

Mi is a neve? - tudakolom, noha egyáltalán nem érdekel a válasz.

-

Paul - feleled, és a vezetéknevét nem mondod, és hál’ istennek, ezzel vége a beszélgetésnek.

Leszállunk a negyedik emeleten. Hangos, és perec- meg parftim-szag van. Miley Cyrus szól, és túlságosan fel van itt pörgetve minden. Hangos, civakodó picsák intéznek támadást az érzékszerveim ellen, és megkérdezem, hogy ezen a szinten vannak-e a fejhallgatók, mire azt feleled, hogy valamit vissza kell még vinned. Szerencsére az Ifjú Szajhák Osztálya előtt nem olyan nagy a sor, mert az ifú szajhák nagy része nem engedheti meg magának, hogy 219 minden szart megyegyen. Mint kiderül, nem mondtad el az egészet, és mikor ránk kerül a sor, egy leggingset és egy gyűrött blokkot húzol elő a táskádból, szegény lány a pult mögött még sosem vett vissza semmit, és persze várnunk kell. -

Van valami oka, hogy ilyen sokáig tart? - csattansz fel.

-

Hát, ezt több mint száz napja vetted.

-

És?

És szent szar, te aztán tényleg le vagy égve, mert mi másért ásnál elő egy több mint három hónapos gatyát? Megragadod a nadrágot a blokkal együtt, és visszatömöd a táskádba.

-

Majd visszajövök, ha itt lesz az üzletvezető is!

-

Tőlem nyugodtan.

Össze vagy omolva, ettől a visszavételtől függött az egész. Mindenkihez harapós vagy az Ifjú Szajhák Osztályán, elnézést se kérve fúrakszol a műselymek és neonszínek között. Néhány ribi azt mondja, szétrúgja a segged, de nem fogja; gimisek, örülnek annak is, ha ribancnak hívhatnak. Szólok, hogy lassíts, de nem is figyelsz rám, és szinte tetszik, mekkora picsa tudsz lenni, mert egy nap majd odakötözöl az ágyhoz, és pofon vágsz, és uralkodsz fölöttem, ahogy mindenki fölött, aki az utadba áll. Úgy fel vagy húzva, és játszani akarok veled, és meg is teszem. -

Beck!

-

Mi van?

-

Nézd, én lószart se értek a női ruhákhoz, de az a nadrág, amit vissza akartál vetetni, jól néz ki.

-

Nekem nem áll jól.

-

Megnézhetném?

Küzdesz a mosoly ellen, de veszítesz. -Itt? - Aha - felelem, és most lassabban sétálsz, és senki sem őrzi az öltözőket, mert tényleg karácsony van, és a Mikulás tudja, hogy jó fiú vagyok. Végigmegyünk az öltözőfolyosón, egészen a mozgássérültekéhez. Nem mondod, miért azt az ajtót lököd be, és nem 220 hívsz be engem, de kövedek. Leülök a padra, te pedig megállsz a hármas tükör előtt. Előhúzod a nadrágot a táskádból, és mi bajod van, hogy még mindig gatyákon jár az eszed? -Tudod, igazából jeggingset akartam - sóhajtod. De ami igazából kell neked, az egy orgazmus, és azt mondom, hogy próbáld fel. Elpirulsz, pajzánul, és egy ajtó csapódik, és valaki azt motyogja, szerezzetek egy szobát, de mi szereztünk is, itt van nekünk ez, és a szőrös csizmád már lent is van, és kicipzározod a farmerodat, ami úgy feszül, hogy amikor lehúzod, vele együtt megindul a bugyid is. -

Gyere ide!

-

Joe! Ssh!

Intek, hogy gyere ide. Mivel a szíved mélyén szégyenlős vagy, felhúzod a nadrágod, és még be is cipzározod, miközben felém tartasz. Felnézek rád, te lenézel rám, és kezdesz lekuporodni, és az

övem csatja után nyúlsz, de nem. Megfogom a kezed, erősen. -

Állj fel!

Felállsz. És amikor kezdem kicipzározni a nadrágodat, közelebb lépsz, és segítesz nekem kihámozni magad a farmerből, én pedig teljesen kibújtatlak belőle, a tükörhöz hajítom, és végre, a Herald uare-i Macy s áruház női ruha osztályán korán köszönt be a karácsony. Megízlellek. Megnyallak. És amikor elmész, gőzerővel mész el. Imádok vásárolni. A szex kitisztítja az elmét, és az orgazmus jót tesz neked. Távozunk a próbafülkéből, és úgy döntesz, hogy a nadrágot, amit vissza akartál vinni, inkább az anyádnak adod - tudtam, hogy úgysem veszünk fíilmelegítőt. Szorosan, erősen markolod a kezem, visszamegyünk négyemeletnyit a mozgólépcsőn, és már nem akarsz nézelődni. A zene ellágyul, a Have Yourself a Merry Little Christmas kezdődik, a kedvenc szomorú ünnepi dalom. Megkérdezed, mit csinálok az ünnepek alatt, és azt felelem, hogy természetesen dolgozom, mire megjegyzed, hogy munkát kell majd keresned. A férfikalap osztályra vezetsz, és elemelsz egy piros és zöld gyapjúszörnyűséget. Leintelek. 221 -Talán itt is dolgozhatnék - mosolyogsz. - Szünetek közben meglátogathatsz. -

Tényleg munkára van szükséged?

Válasz helyett felveszel egy piros szarvaslövő sapkát, mint amilyet Caulfield hordott a Zabhegyezőben, és felnézel rám. -

Légyszi! Nagyjából a legeslegkedvencebb könyvem!

Nem tudok nemet mondani, és imádlak, amiért nem említetted a könyvet cím szerint. Felveszem a sapkát, te pedig az ajkadba harapsz. -

Imádnivaló!

Nehéz rávennem téged, hogy komolyan végy ebben a nevetséges sapkában, de azért próbálkozom. -

De komolyan, Beck, munkára van szükséged?

- Túl jól nézel ki! - visítod, és előkapod a telefonodat. - Csak egy képet, Joe! Hadd vegyem meg neked! -

Nem szívesen látnám viszont a Facebookon.

- Nem is vagy fenn a Facebookon, te buta - vágod rá. - Mosolyogj! Lefotózol, visszaadom neked a sapkát, és a táskádba túrsz a hitelkártyádért.

- Beck! — szólok rád. — Nem kell megvenned nekem egy olyan sapkát, amit úgysem fogok soha felhúzni. Komolyan. Munkára van szükséged? -

Tudom, hogy nem kell megvennem - feleled. - De meg akarom.

Karácsony van, úgyhogy hagyom, hogy megvedd nekem a sapkát, és azt mondom, csak egy feltétellel fogom hordani. -

Bármit! - feleled, és pompás csőlátásod van.

-

Mondd azt, hogy elfogadod az állást a könyvesboltban!

- Igen! — Örvendezel, és a nyakamba veted magad; mindent megadok neked, amit csak akarsz, amire csak szükséged van, és puhán megcsókolod a nyakam, gyengéden az ajkam. A nevemet mormolod, „Joe , és aki csak arra jár, azt hiheti, most jegyeztük el egymást. 222 Később a nap folyamán Ethan jelenik meg interjúra. Nincs szívem megmondani neki, hogy az állást már betöltötték. Úgy néz ki, mint egy versenyegér, és barátságos, akár egy kölyökkutya, és jobban ellenne egy állatmenhelyen, mint egy könyvesboltban. Rengeteget beszél, én pedig megnézem az e-mailjeidet, és világossá válik számomra, hogy felhívtad Peachet, és beszéltél neki a kis vásárlási kalandunkról meg az új állásodról. Ezt írja: Beck cicám, remélem, nem hibáztatod magad a kis ámokfutásodért a Targetben. Ne feledd, attól, hogy rosszalkodsz, még nem leszel rossz. Te is ember vagy, kicsikém! Csak légy szíves légy hozzá kedves, talán nem a legjobb ötlet, hogy együtt dolgozzatok. Esetleg az egyetemen jobb lenne. Akárhogy is, légy jó! Peach. Peach e-mailje megöli a Macy’s-hangulatot. Mi van, ha kihátrálsz? Mi van, ha együtt fogunk dolgozni, és mégsem jövünk ki? Mi van, ha a szabad estéiden tícsajosestéket akarsz, és soha többet nem megyünk együtt vásárolni? Ethan sosem hagyna cserben, három példányban hozta el az önéletrajzát. - Szörnyen elfoglaltnak tűnsz, Joe — jegyzi meg élénken. — Ha akarod, elmehetek, és kicsit később visszajövök. Szabad az egész napom. Időt kérek. Nem tudom, győzöm-e az energiáját. -

Melyik az öt kedvenc könyved?

Úgy mosolyog, mintha most közöltem volna vele, hogy a Mikulás létezik, és közben elolvasom a Peachnek írt válaszodat: Ó, a Macys volt az, nem a Target, vagyis így már tiszteletre méltóbb... Remélem. És igazad van, tudom, hogy nem kellene a könyvesboltban dolgoznom. Olyan rosszul

kezelem a határokat. Miért vagy te mindig olyan okos?! Ethan épp a Gyűrűk ura elemzésének közepén tart, amikor félbeszakítom. -

Elnézést, Ethan! Csak egy percet adj még.

223 -

Nem kell elnézést kérned - fuvolázza te vagy a főnök!

Ennél a srácnál minden felkiáltójeles, ezért is zavarba ejtő, hogy a legkedvesebb könyve az Amerikai Psycho. -

Imádok rémüldözni! Te nem, Joe?

Én a szépirodalmat kedvelem, és csóválja a farkát, én pedig frissítem a bejövő postádat, és megnyitom Peach válaszát: Csak érdekel, hogy mi van veled, Beck. Ne feledd: határok! Egyébként mintha egy örökkévalóság óta nem láttalak volna! Elteszem a telefonodat, és magamban megköszönöm az anyádnak, hogy állja a számlát. Ethan még mindig az Amerikai PsychóióX csacsog. 224 Visszaírsz Peachnek, kellemes telelést kívánsz neki. Azt írod, hogy te valószínűleg a városban maradsz, mert olyan sokba került Nantucketre utazni, mire ő így válaszol: Édesem, ha szükséged van egy kis kölcsönre, tudod, hogy itt vagyok... Hajthatatlan NEM a válaszod, Peach pedig a családjával St. Barts szigetére utazik, hogy tetőtől talpig bionaptejjel kenegesse groteszk testét, és rád gondoljon. Talán találkozik majd egy ottani lánnyal, beleszeret, és leszáll rólad. E-mailezek neked, hogy holnap kezdesz, és azonnal válaszolsz, ahogy illik: © Igenis, főnök. Később az este folyamán felhívsz, hogy tisztázd a kezdést. Amikor beszámolok Ethanről, először zavarba jössz. -

Azt hittem, én kapom a munkát - mondod.

-

Hát, ez az év legforgalmasabb időszaka, Beck.

-

Ez azt jelenti, hogy nem kapok annyi munkaidőt?

- Azt jelenti, hogy olykor-olykor lesz együtt egy szabad éjszakánk. Kapiskálod, és suttogóra fogod a hangod. -

Máris szexuálisan zaklat?

Nem nevetek. -

Igen kisasszony, máris.

Lángész vagyok, ez nyilvánvaló, és Peach megbaszhatja, mert tovább beszélgetünk, úgy, mint barát és barátnő. Mesélek még Ethanről, és nevetsz rajta. -

Ő az anti-Blythe - állapítod meg. - Ő mindenki novelláiból kihúzza a felkiáltójeleket. Szó szerint.

-

Az ördögbe is - felelem. - Kíváncsi lennék, mi lenne, ha ezeket összezárnánk.

-Jaj, istenem! - vágod rá, és tudom, hogy most felültél. - Meg kell csinálnunk! -

Beck!

-

Muszáj összehoznunk őket!

-

Ez a kölyök olyan ártatlan - felelem. - Nem hiszem, hogy rászabadíthatnám Blythe-ot.

225 - De komolyan, Joe! - folytatod. - Lehet, hogy Blythe-nak épp Ethanre van szüksége. És vice versa. Az ellentétek vonzzák egymást. -

Mi ellentétek vagyunk?

- Majd meglátjuk - mondod, és utána indiai kajáról beszélgetünk meg zenéről, és az a fajta beszélgetés ez, ami csak úgy folyik tovább, ami csak egy próbafülkés kaland után lehetséges. Amikor végül letesszük, elküldöm neked Ethan elérhetőségét Blythe számára. Hozzáírom: Boldog karácsonyt! Válaszolsz: Már az is. ©

Imádom, hogy ott vagy velem a boltban. Hogy veled dolgozhatok, megint szerelmes lettem Mooney könyvesboltjába. Imádnivalók vagyunk, összeillő pár, és imádod, ha valaki mondja is. Nincs több randi. Csak mi vagyunk. Még műszak előtt érkezel, és üdvözlésül megcsókolsz. Az unalmas, mezei párok kutyán gyakorolják a gyereknevelést, de nekünk itt van egy egész bolt, tele könyvekkel. Megosztjuk a terheket, és kinevetjük a vásárlókat, és játékosan vitatkozunk, hogy milyen zenét tegyünk be, és olyanok vagyunk, mint egy 1950-es évekbeli pár, nagyon szexista módon, mert én vagyok a főnök, és neked tetszik így. Játszol velem, minden egyes nap feszegeted a határokat, és azért élsz, hogy heccelj. Könnyen nevetünk. Elhozom munkába a Holden-sapkát, és amikor nem nézel oda, felteszem, hogy nevetésben törj ki, amikor meglátsz. -Jaj, istenem, Joe, hadd vegyem el! Játékosan ellenállok. -

Nem veheted el tőlem a Holden Caulfield-sapkámat!

Nevetsz. - Nem, inkább hagyom, hadd járkálj a világban ezzel a fejeden. Nyilván nem voltam magamnál, amikor kiválasztottam. Tetszik, hogy az áruházra célozgatsz, és hagyom, hogy lekapd a sapkát. Még az árcédulát sem vettem

le róla, és örülsz, hogy rajta találod. 227 -

Most valami jobbat is vehetek neked.

El sem hiszem, milyen giccsesen érzem magam, hogy fel vagyok dobva, de olyan, mintha mellettem állna az egész világ; kimondott boldogság van Mooney könyvesboltjában! Ethan és Blythe tényleg randizik, ami csodálatos, és úgy fekszem le, hogy arra gondolok, vajon mi lesz rajtad holnap, és a kémiánk mikor robban ki egy maratoni kefélésben az ágyadban, amelyet én szereltem össze. Várunk a szexszel, mert azt mondod, ez különleges dolog. És az is. Mindennap karácsony van, és ma egy kurvás, szürke, ejtett nyakú pulcsiban érkezel, ami lelóg a válladról, és a kulcscsontodat faszállító pornóképkockává változtatja. Bébirépát rágcsálsz. Szólok, hogy menj haza átöltözni. Teli szájjal beszélsz. -

Nem mondtad, hogy dresszkód is van.

-

Magától értetődik.

-

Mitől? - füstölögsz. - Ethan kinyúlt kardigánjaitól?

-

Higgadj le!

-

Én higgadt vagyok, Joe. Csak azt kérem, hogy mondd már el, mi az öltözködési előírás.

-

Gondolj úgy rá, mint a sulira. Órára sem mennél be ebben.

A pultra dobod a répádat. Karba fonod a kezed. -

Óráról jövök.

- Csak takard el magad - felelem, és szívem szerint megmondanám, hogy ezért érzi minden srác a csoportodból feljogosítva magát arra, hogy megpróbáljon megbaszni. - Mit takarjak el? - érdeklődsz, és most azt akarom, hogy hajolj le, hadd tanítsalak móresre. Elég intenzív az apakomplexusod, Beck. -

A kulcscsontodat.

-

Hát, miért ne vehetném fel a te pulóvered?

Hagyom, hadd próbáld fel a fekete polárpulcsimat, elveszel benne, és szeretnélek megragadni a kulcscsontodnál fogva, és odavinni az F-K szekcióhoz, ahova először mentél, amikor még azt sem tudtad, mit keresel itt (engem). És meg is tehetem, mert én

228 vagyok a főnök, és te is azt akarod, és én is azt akarom, de nem fogom. Megcsóválom a fejem, és intek, hogy vedd le a pulóverem, nyafogsz, felnyögsz, és miközben a pulóvert áthúzod a fejeden, a kurvás kis felső is felcsúszik, és valami perverz a kézikönyveknél néz közben, és odanyúlok, megrántom a pulcsit, és lehúzom. Megijedsz, és sziszeg a radiátor, és a Hannah és nővérei zenéjének régi, instrumentális szerelmes dalai szállnak, és kávét is hoztál nekem, mint egy jó kislány, és odaadod a pulóvert. Elveszem, leülök a székre a kassza elé, és verdeső szempillákkal nézel rám, és az a perverz még mindig néz, és el kell bánnom vele. -

Mire visszajössz — emelem fel a hangom —, jobban teszed, ha melltartót veszel.

Elpirulsz, és igyekszel nem elmosolyodni, belebújsz a gyapjúkabátodba, megragadod a szarságokkal teletömött táskád, amit mind idecipeltél, és bólintasz. -

Milyen színűt?

Nem kell soká várni, hogy keféljünk, vállat vonok. -

Amilyet akarsz.

-

Vöröset?

-

Jó lesz.

-

Feketét?

- Eredj! — mondom, mire elindulsz, én pedig a perverzre nézek, és jó hangosan, hidegen rákiáltok. - Segíthetek valamiben, uram? -Öö, nem, csak nézelődöm. - Nos, ha segítségre lenne szüksége, itt vagyok - felelem, kikapcsolom a Hannah-1, Beastie Boyst teszek be, és várom, hogy visszagyere, és vissza is fogsz, mert imádsz itt lenni velem, és említettem már, hogy ez volt az évszázad ötlete? Az első munkanapodon arrogáns katasztrófa voltál, és minden egyes üzletet elbasztál, túlszámláztál és alulszámláztál, és azt a kurva Brown University pulóveredet vetted fel, mintha mindenkivel muszáj lett volna tudatnod, fölötte állsz ennek a szarságnak, és szóltam, hogy nincs pulóver, mire elvörösödtél, mert tudod, hogy mikor viselkedsz seggfejként. 229 A kézikönyves perverz megkérdezi, hogy van-e mosdónk, amire borotvaéles nemmel felelek, és nem köszön el, amikor elmegy. Én pedig megragadom a lehetőséget, hogy lemenjek és kiverjem, mert az, hogy veled dolgozom, és várom, hogy ideérj, hogy érezhessem az illatodat, és láthassalak, és minden egyes nap a közeledben lehessek, úgy begerjesztett, mint egy kibaszott nyolcadikos kölköt egy kurvás

helyettesítő tanár néni. Rezeg a telefonom, gyors vagy, SMS-t küldték Kop-kop És fénykép is van, te vagy az, piros melltartóban, és újabb üzenetet küldesz: Megfelel munkába? Mire visszaírok: Nem. A január a leghalottabb hónap a világon, egész nap idelent maradhatnék melltartókat szemlélgetve, és ezt te is tudod, és azonnal vissza is térsz: Kop-kop Begépelem: Tessék? És megint ez van: te, arc nélkül, csak a rózsaszín csipkemelltartóba gyömöszölt cicijeid, és a bimbóid keményen állnak nekem, és nem bírom tovább, végzek, és újabb SMS-t írsz: 230 és megkeresem a Paula Foxot, amit minden alkalommal, amikor megjelensz, úgy teszek, mintha olvasnék. Kiveszem a Beastie Boyst és beteszem Becket - ez már megszokott, a mi kis tréfánk, az a pár vagyunk, amelynek titkos nyelve van dalokból, könyvekből, pillantásokból és ételekből -, és mire ideérsz, csaknem záróra van, és még csak az e-mailjeidbe sem néztem bele napok óta, ennyire belém ivódtál. Kibújsz a gyapjúkabátodból, és egy kibaszott átlátszó csipketrikó van rajtad, és rám mosolyogsz. -

Ez illetlen?

Becsukom a Paula Foxot, és Beck dala, a Sexx Laws kezdődik, óda a bilincsekhez és a logikátlanul nagyszerű baszáshoz. Te meg én megcsináljuk majd a saját kúrós dalunkat, és úgy helyezkedem, hogy szembenézzek veled, és nincs bezárva az ajtó, és a táblán az áll, nyitva, és kezdenek kiürülni az utcák (januári hétfő van). A Hannah volt az előjáték, utána az SMS-ek az első dobás, és kissé közelebb jössz hozzám, én pedig enyhén szétvetem a lábam, és a kabátodon állsz a tutajos csizmádban, és nem bírom tovább, megtörök. -

Késtél. Mindjárt zárunk.

-

Sajnálom, főnök. Mikor zárunk, főnök?

-

Most.

Épp most dugtalak meg életünkben először, és nem volt jó, nem tartott egy örökkévalóságig, és nem sikítottál. Hol volt az a hév a Macysből, amikor nyaltalak? És ki tehet erről a gyors dugásról? Azért volt, mert nem egy próbafülkében voltunk, vagy nyitott ablakok előtt? Vagy miattam? Túl éhes voltam? Túl buzgó? Túl keményen szorítottalak? Talán jobban tudlak nyalni, mint dugni, és ez szörnyűséges és igazságtalan eshetőség. Még csak egyszer csináltuk. Módom lesz még egyszer? Akarod még egyszer? Nem akarod még egyszer. Nem pörögsz fel, miközben a ketrec padlóján magunkhoz térünk. Rajtam fekszel, a hajamat simogatod, és nem látom az arcodat, de a kezedben, az érintésedben érzem a csalódottságot, tele van szánalommal. Az ujj begyeid tap-tap, pas-kolnak, és nem engedhetem, hogy leszállj rólam, mert akkor esetleg a szemedbe kell néznem, és képtelen vagyok rá. Talán ha nyolc másodpercig bírtam. Kilencig. Végigmegyek rajta a fejemben, és nem tudom, hogyan történhetett. Talán túl sokat rejszoltam, és talán túl sokáig ingereltél, és talán be kellett volna zárnom az ajtót. - Nem - jelentetted ki. - Olyan izgató, hogy nyitva van az ajtó, és kinn van a nyitva tábla, ugye? Őszintének kellett volna lennem veled, meg kellett volna mondanom, hogy a biztonság hiányától én csak ideges leszek. De nem 232 akartam csalódást okozni neked, és a te igényeidet helyeztem előre. A kasszánál akartad csinálni, de erre nemet mondtam. -

Menjünk le!

-

Komolyan? - kérdezted, és egészen felvillanyozódtál. Tényleg. Biztos vagyok benne.

Lejöttünk ide (az én ötletem volt, nálam a kulcs, én vagyok a főnök), kinyitottam a ketrecet, és beparancsoltalak, és bezártam, és te mosolyogtál; azt mondtam, vedd le a szoknyádat, és engedelmeskedtél (én vagyok a főnök), és azt mondtam, nyúlj magadhoz, és úgy is tettél, és azt akartam, hogy a másik Beck kussoljon. Te viszont azt akartad, hogy szóljon tovább a zene, úgyhogy hagytam (én vagyok a főnök, és ha úgy tartja kedvem, a kedvedre tehetek). Ott álltái fél kézzel a ketrec ajtaját fogva, a másikkal lassan magadon munkálkodtál, míg én elkezdtem vetkőzni, és egyik pillanatban még mosolyogva néztél, a másikban már feszülten és mindenre készen. Azt mondtam, könyörögj nekem, és te könyörögni kezdtél, hogy jöjjek be, és levettem az alsónadrágomat, és ekkor láthattad, mennyire nagyon be akartam jönni, és azt mondtam, térdelj le, és letérdeltél, és felém nyúltál (én vagyok a főnök, és ha úgy tartja kedvem, a kedvedre tehetek), és kinyitottam a ketrec ajtaját, és beléptem. A kezedbe vettél, aztán a szádba, és egyfolytában felnéztél rám, és tudtam, itt az ideje, hogy megdugjalak, és tudassam is veled, hogy itt az idő, mire úgy vetetted rám magad, mint valami állat, meglovagoltál, és rám parancsoltál, hogy feküdjek le (én vagyok a főnök, és ha úgy tartja kedvem, a kedvedre tehetek), és aztán. * Es aztán. És aztán benned voltam, és el is mentem. Elkúrtam. Olyan gyorsan és erőteljesen mentem el, és először nem is mondtál semmit, és nem úgy viselkedtél, mintha azt akartad volna, hogy segítsek neked is befejezni, csak éppen gyengéd hajsimogatós üzemmódba váltottál (nem a jófajta érintés baszás közben), és halkan azt mondtad: -

Ne aggódj, Joe! Tablettát szedek.

233 Ez volt az a pillanat, amikor a leginkább féltem tőled, és attól, amit tehetsz és nem tehetsz velem, mert ebben a pillanatban ébredtem rá, hogy te vagy a főnök, nem én, és ha úgy tartja kedved, olykor a kedvemre tehetsz. Amikor végül felálltunk, mindketten éhesek voltunk és kótyagosak, és odafent egy öregember állt a kasszánál, és onnan nézett minket - engem felöltözve, téged melltartóban, és mosolygott. - Jó éjt, gyerekek! Majd visszajövök máskor. Volt valami halálosan nem szexuális és antiklimatikus és elkedvetlenítő a szavaiban, az öregemberszemében és a gyönyörében, ahogy minket nézett, fiatalon, izgatottan és elevenen. Abban a pillanatban jobban érezte magát, mint te meg én az első dugásunk alkalmával, és ezt nem lehet kerülgetni, és nem lepődtem meg, amikor azt mondtad, hogy el kell ugranod Peachhez, mert komolyan depresz-sziós. Nem lepett meg, hogy nem vetetted fel, menjünk az ágyadba, és dugjunk még egyet. Rossz voltam, és te vagy a főnök.

De egyvalami mégis meglepett. Egy nap múlva - még egy egész napot sem vártál — SMS-t küldtél nekem: Hé, Joe, ma nem megy. Bocs! És ez a felkiáltójel volt a végünk kezdete, és hibáztam, amikor ezt írtam vissza: Oké! És azután Lynn-nel és Chanával terveztél elmenni valahova, nem velem. Te: Hiányoztok, csajok. Vésztalálkozóm lesz dr. Nickyvel, de mit szólnátok egy késői ebédhez és!vagy iszogatáshoz? Chana: Ez meg ki? Haha. Igen. Jó lesz. Lynn: Már pizsiben vagyok, Született feleségek-üzemmódban. © Igyatok egyet rám is! Szóval ennyi volt, igaz? Az igazi vég, mert ahelyett, hogy velem találkoznál, azt választottad, hogy egy mentális egészséggondozóhoz mész és egy barátnődhöz, hogy rólam beszélj. És ha egy lány szívesebben beszélget rólad, mint veled, hát... az én tapasztalatom 234 szerint az a vég. Szóval úgy voltam, hogy megölöm magam, a kurva életbe, és mindenkit a boltban, és kiveszem az Eric Carmen CD-t, és darabokra zúzom, mert nem hittem már magamban és a jövőnkben. Szánalmas módon visszaírtam: Oké! Az viszont jó, hogy tudtad, közel járok ahhoz, hogy kibukjak, mert nem egészen öt másodperccel azután, hogy kivettem a CD-t - néha a csend a legjobb zaj -, leültem a székre, és arra gondoltam, hogy kiherélem magam, mint az a perverz az Apró titkokban, megint visszaírtál: De mit csinálsz ma este? © És minden helyreállt a világegyetemben, mert az a mosoly a te kitárt, nedves puncid volt, mely tudta, hogy többet is tudok adni neki. És megint rendben voltam. Most már világos volt, hogy azért mész a dilidokidhoz, hogy a saját problémádról beszélj, hogy jobban élvezed a szexet, ha közönséged van hozzá. És azért akarsz Chanával találkozni, mert úgy el voltál foglalva velem, ő pedig vakáción volt, és el akarod mesélni neki életed legjobb orális élményét a Macy’sben. Azt akartad közölni azzal az emotikonnal, hogy már nem dolgozunk együtt. Együtt kefélünk. így hát azt mondtam, hogy légy nálam hétre, és visszaírtál: Akkor találkozunk! 7 óra 12 volt, amikor rájöttem, hogy a gyertyák el vannak átkozva. Öt kis fogadalmi gyertya, amit a

Pier 1 Importsban vettem egy fickó miatt, aki egyszer felbukkant a könyvesboltban, és valami oknál fogva megmaradt a fejemben. Jó fejnek tűnt, olyan srácnak, akivel barátok lehetnénk, ha történetesen barátokra fájna a fogam; nehéz táskát zuttyantott a pultra, hogy elővegye a hitelkártyáját, és felsóhajtott. -

Kibaszott gyertyák. A nők meg a gyertyáik, nem igaz?

- Na persze - feleltem, és fel sem fogtam, de akkor ez bevésődött, és soha nem hívnék meg nőt anélkül, hogy gyertyát ne gyújtanék, mindezt valami papucs miatt, aki Tóm Clancy-könyveket vásárol 235 magának, a szexmegvonó asszonynak meg gyertyát. Mitől leszünk önmagunk? Mitől csesződünk el, és miért? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy 7.12-kor kezdtem már bánni azokat a gyertyákat és a szánalmas kis illatosított lángocskáikat. A pizza kihűlt, a bor, amit vettem - utálom a bort - percről percre szarabb lett. Ilyen sokáig nem lehet lélegezni hagyni a bort - és tudtam, hogy nem fogsz eljönni, és csak idő kérdése, hogy lepattints, és biztos is lett 7.14-kor, amikor az asztalnál ültem - az asztalnál, amit csakis ezért a pillanatért hurcoltam haza és cibáltam fel a lépcsőn —, és te SMS-t küldtél nekem: Ne utálj, de le kell mondanom ® És ez a mogorva arc, a tested, bezárult, a szemed elfordítva tőlem, és a lemondásod mindenről, ami velem kapcsolatos, mindenről, ami velünk kapcsolatos, és el sem kell olvasnom az emailjeidet ahhoz, hogy tudjam, nem kenhetem az egészet Peachre, mert nem ő a béna fasz, én vagyok az, pedig Twizzlert is raktam egy vázába neked, Beck. Felkapom a vázát, és odavágom a falhoz, a faliszőnyeghez, amit egy idős asszonytól vettem az utcából, hogy elrejtsem a lyukat a falon, hogy kényelmesebben érezd magad nálam. A váza nem törik el. Csak lepattan a kanapéra, és nyilván én vagyok a legbénább béna fasz a világon. Még egy vázát sem tudok eltörni, és a gyertyákra vetem magam, de nem akarom felgyújtani a lakást. Voltál már itt, és mégis dugtál velem. Nem tehetem a helyet felelőssé, és nem okolhatom a vázát vagy a Twizzlert, vagy a rendőrségi szalagot a zuhanyfüggönyön. A kezemet egy gyertya fölé engedem, a tűz forró, és ég a bőröm, és felgyújtanám a faszom, ha tudnám, de így is tudjuk, hogy puhapöcsű vagyok. Az égett hús szaga elnyomja a hideg pizzáét, és még jó, hogy nem pazaroltam pénzt virágra.

Mondok én neked valamit az öngyilkosságról, Beck. Ha akár fegyverrel, akár kötéllel vagy egy utolsó fürdőzéssel szeretnék végezni magammal, amit nem fogok, most lenne itt az ideje. Kidobtál, és öt órája és tizenegy napja már, hogy szerelmeddel otthagytál, és egyik dalunk sem hangzik jól, mert nem fognak minket a szédítő magasságból látni, és nem, nem fogsz még mindig szeretni holnap is, mert soha nem is szerettél. Én nem vagyok Bobby Short, sem (az igazi) Beck, és nem akarod áthágni a szex törvényeinek minden logikáját velem, és nem vagy újra szerelmes, és nem imádod, imádod. Semmi sem esik jól már, még a bekattant Benji-tweetek sem: Kokó. Mert alszom majd eleget, ha halott leszek. #cocacola #hahaha - Elnézést, de nem hagyná békén a telefonját, és lenne szíves rám nézni? - károgja egy sznob öreglány. Megnyomom a TWEET-et, és felajánlom a segítségemet. A picsa felvakkant: -

Azt mondtam, nem kérek szatyrot! Hoztam a sajátomat.

- Jó magának - csattanok fel, összegyűröm a papírszatyrot, bedobom a kukába, csak hogy tudja, ki a főnök, és Ethan felsóhajt és elnézést kér tőle, és kiveszi a zacskót a szemétből, és ide jutott az életem: én, Ethan, meg egy halom könyvvásárló seggfej.

237 Egyik napomat a másik után Ethannel töltöm, és nem könnyű dolog megismerni őt, főleg most, hogy nem mesélhetek róla neked. Panaszkodtál a hangos ventilátorra a személyzeti mosdóban, és győzködtél, hogy cseréljem ki, ahogy mindenki tette volna, Ethan „zajgépnek” nevezi, és azt állítja, őt nem zavarja. Szinte olyan ez a kölyök, mint egy hermafrodita, amolyan 1992-es CK One uniszex parfüm módra. Kérdés nélkül is meg tudom mondani, hogy kívülről tudja a Gonna Make You Sweat egész szövegét, és otthon érezné magát a táncparketten sasszézva, tapsolva és számolva. Fennhangon. Agresszív az összes lehetséges rosszféle módon, túl későn született, és negyvenegy évesen fáradtnak tűnik a színmentesített, Rick Dees1 által elbeszélt élet utáni hajszájától. Vagy megsajnálod a srácot, vagy leütöd, és elveszed a pénztárcáját. Lakmuszpapír az embereknek, és a vásárlók fele viszonozza a mosolyát, a másik fele pedig csak bámul rá, mindig mondom neki, hogy öregek otthonában kéne dolgoznia, és komolyan is gondolom. Táncpartikon DJ-skedhetne tolószékeseknek. A kamillaillatú, görbe faszú és lusta, megvetemedett pinájú emberek tovább tüzelhetnék a totális, teljes és tragikusan veleszületett vágyát a régmúlt idők iránt. -

Szép napot, asszonyom!

- Ethan, nem kell mindenkit asszonyomnak szólítanod - jegyzem meg. - Vannak emberek, akiknek csak integetsz, vagy annyit mondasz, szívesen. Nem hajlandó rám figyelni, tanulni vagy beadni a derekát, és kezdem elveszíteni a türelmem vele, az élettel, az emberekkel szemben. Semmim se maradt, ami után vágyakozhatnék, amiről álmodhatnék. Émelygek, ha ránézek, mert olyan kibaszottul rendes, hogy soha szóba se hoz téged. Nem dörgöli az orrom alá a kapcsolatát, és olyan keveset említi Blythe-ot, amilyen keveset csak lehet, ami engem fokoz szánalmassá. Nincs másom, csak egy szar emlékem gyors egyesülésünkről, arról a nyolc másodpercről, amíg a farkam köré kulcsolódtál. A Macy’s-beli forróság minden egyes nappal hűvösebb lesz, és a szex emlékei is csak olyanok, mint minden emlék, arra kárhoztattak, hogy idővel megfakuljanak és elhalványuljanak. Azt mondtad Chanának: Túl mélyen bonyolódtam bele, túl gyorsan... már megint. A már megint rosszulesett, és minden csak lefelé visz a lejtőn. A napjaim állott, cukros gabonapehellyel kezdődnek, és frissen elszakadt farmerrel, amit elfelejtettem kimosni - nem fogom kimosni, mert te voltál rajta. Elmetrózom munkába, és nem érdekelnek a könyvek, mert te nem nyúlsz hozzájuk. Bőszen ellenőrzőm az e-mailjeidet. Az életed megy tovább, és nem írsz nekem. Lepiszkálom a vart a megégett ujjamról. Nem akarom, hogy begyógyuljon, kell nekem ez a fájdalom, és letépem a vart az ujjamról, ami úgy tetszett neked azon az éjszakán a fiákerben. Genny és vér és fájdalom szivárog az ujjamból, mint minden másból az életemben. Ha Ethan még egy kurva alkalommal elmondja, hogy meg kéne mutatni az ujjamat orvosnak, és hogy pereljem be a kávéfőző gyártóját - gyorsan kellett gondolkodnom, nem mondhatom az új gyereknek a kasszánál, hogy felgyújtottam az ujjamat, amikor kidobtak - szóval, ha Ethan nem fogja be a száját, hát szájon lesz vágya, gennyestül meg mindenestül.

És bár csak rövid ideig dolgoztál itt, örökre nyomot hagytál ezen a helyen. És valahogy gonoszságnak tűnik, hogy most Ethan áll a te helyeden. Szereti az új dolgokat, a ropogós, akciós Gap cuccokat: - Micsoda leárazás! - lelkendezik, mintha kíváncsi lennék rá, hogyan szerezte az akciós farmerjét és az ingjeit. - Keddenként a Gap leárazott részlegén mindenből lejön még negyven százalék -tájékoztat, mintha be kéne írnom a naptáramba. Minden áldott nap kibaszott jó passzban van, és frissen borotválkozott, és tragikusan, szánalmasan reménykedik benne, hogy még több jó dolog történik vele. Blythe megszerzésétől győztesnek érzi magát, és most lottózik is. 239 - Hé, Joe, esetleg vehetnénk közösen egy szelvényt, tudod, mint ahogy az újságokban írnak azokról a srácokról, akik együtt dolgoznak, és együtt nyernek. Mindennap ömleng a kávéjáról (mintha muszáj lenne külön hangsúlyozni, hogy a kávénak kávéíze van). És amikor január van, az év legáltalánosabban ócsárolt hónapja, és ónos eső esik, és az ég úgy néz ki, mint egy savval mosott farmer, és naponta háromszor kell felmosni a boltot a csizmás seggfejek meg az esernyős seggfejek miatt, és neki muszáj azt trilláznia, hogy „Hát nem gyönyörű egy ilyen szürke nap?” Amikor kisüt a nap, hogy csúfolódjon velünk, mert nulla fok van, megint csak muszáj vidámkodnia: „Nincs is a téli naphoz fogható, hát nem igaz?” A legrosszabb, hogy nem hajlandó utálni engem, Beck. Semmibe vehetem, ugathatok vele, akkor is a kutyám, ahányszor csak belépek a boltba, mindig mosolyog rám. Soha nem is ölné meg magát, még akkor sem, ha lekésne egy 75 százalékos leárazást a Gapnél. Túl jámbor. Egy nap, amikor még kezdett, egy Bed Bath & Beyond szatyorral érkezett. Amikor elment szarni - túl sok korpát eszik, aggódik a vastagbele miatt -, belelestem a táskába. Tudod, mi volt benne? Megmondom, mi volt benne: egy összecsukható reggelizőtálca. Van ennél szánalmasabb vétel ezen a kibaszott világon? Talán mondjuk egy C+C Music Factory válogatás CD, de ennyi. És emlékszem, hogy arra gondoltam, Ethan majd hazamegy a boltból, készít valami rostosat vacsorára, az új tálcájára teszi, és vígjátéksorozatokat néz, és azt hiszi, mennyire vicces az Agymenök. Szó szerint tisztára nyalja a tányérját, aztán összecsukja a tálcát, és elteszi a helyére, ahová ezután a szánalmasan magányos, rostos, rendezett életének minden egyes estéjén elteszi. De aztán lett neki Blythe. És tudom, hogy együtt vannak, nem vagyok idióta. És most úgy tűnik, hogy én vagyok az, akinek az a kibaszott összecsukható tálca jut, és a világ a feje tetejére állt. Itt kellene lenned, arról mesélned, hogy mit ír róla Blythe a novelláiban. Szükségem van rád. Szükségem van a komolytalanságra. 240 Utálom Ethant. Utálom, amiért ott van neki Blythe. Amikor szakítottunk, nekik is szakítaniuk kellett volna, és próbálok normális lenni. Megkérdezem, mi van velük, de csak süketéi nekem: - Nem akarunk elkapkodni semmit, és mindketten becsben tartjuk a függetlenségünket, úgyhogy szép lassan alakul, tudod?

Nem, nem tudom, mert én nem tartom becsben a függetlenségemet. Én a puncidat tartom becsben. Ha én járnék a Reebokjában -elvált, kupongyűjtögető, lassú -, golyót eresztenék a fejembe. Ezek a világtörténelem legsötétebb napjai, és kezdem elveszíteni a fejem. És ha mindez még nem lenne elég, Enrique Iglesias-számokból próbál spanyolul tanulni, és megkérdezi, berakhatna-e egyet most rögtön. -

Persze - felelem. Már nem is érdekel. Olyan halott vagyok, hogy megsüketültem.

- Nem muszáj most rögtön meghallgatnom - puncsok - Inkább valami mást tegyek be? Tonnányi válogatásom van itt. Van elektronikus meg rockzene meg dzsesszzene is. -

Ethan, nem „dzsesszzene”. Csak dzsessz.

- Joe, te mindenről annyi mindent tudsz - feleli, és csaknem okot talál a mosolygásra. Ha beverném az orrát, akkor is találna rá okot, hogy megköszönje. - Úgy érzem, mindennap tanulok valami újat! Lemegyek, bezárom az ajtót, és megnézem az e-mailjeidet. Van egy csomó szemét az iskoláról, némi anyagi jellegű civakodás a szüléiddel, apukád kisegít „egy kevéssel”, és januári önsajnálgatásba merültök Lynn-nel és Chanával. Próbálod elfoglalni magad, mindenféle szart összeveszel az interneten, apuci hitelkártyájára terheled, aztán ígérgeted neki, hogy megadod. Nincs tovább. Elmentél, vásárolgatsz, én pedig lehántom az új bőrt az égésről, és nézem, ahogy szivárog a genny belőle. Nem gyógyulok. Nem vagyok hajlandó túljutni rajtad. És akkor ezt írod Chanának: Annyira sajnálom, de nem fogok tudni elmenni arra a műsorra jövő héten. Tudod, hiányzik Joe. Ha lenne egy összecsukható reggelizőtálcám, most az ablakhoz vágnám, és döngetném a mellem, mint egy barbár, mint 241 egy vastag faszú gorilla alfahím. Igen! Hiányzóm neked! Ez igaz! Tényleg! Visszaszámlálás az apokalipszisig törölve, és hiányzóm neked, és az ujjamra fújok, és imádom az életet meg a C+C Music Factoryt, és még az is lehet, hogy Ethan tényleg megtanul spanyolul, és tovább olvasok: Nem is tudom, hogy ö maga, vagy az, ami volt közöttünk. De egyfolytában rá gondolok, és majdnem felhívom, és ha nem mászom ki ebből, fel is fogom hívni. Úgyhogy most leutazom Peachhez Little Comptonba, és kieresztem kicsit a gőzt. És most fel-alá járkálok, mert annyira szeretsz, hogy el kell hagynod New Yorkot. Ez már hivatalos. Megszállottan folytatod: Szóval még egyszer ANNYIRA sajnálom, hogy le kell mondanom. De Peach azt üzeni, szívesen lát titeket is, ha akarjátok! Chana válasza eposzba illő, és imádom, imádom az egész világot. Velősen fogalmaz: ? Öö, oké. Beck. Hiányzik Joe, szóval télvíz idején elmenekülsz egy elhagyatott tengerparti nyaralóba PeachcseP

Te: Térre van szükségem. Chana: Nem akarlak megbántani, de nem hiszem, hogy Peachcsel egy lyukban sok „tér” lenne. Majd találkozunk, ha visszajöttél. Hiányzóm neked, hiányzóm neked, és Peachtől is érkezik egy e-mail: Beck cicám, király vagy. Tudom, hogy tegnap éjjel már annak a határán voltál, hogy felhívd Josephet, és OLYAN BÜSZKE VAGYOK RÁD, hogy mégsem adtad be a derekad. Olyan tehetséges vagy, és ott van az iskola. Természetesen az az első. És Joseph lenne az első, aki a legjobbat akarja neked. Ne légy olyan szigorú magadhoz, B. egyébként is... isteni lesz L. C.-ben! Mielőtt elfelejteném, kiderült, hogy a szobák többsége éppen felújítás alatt van. Utálom ezt mondani, de nem lehetne, hogy inkább mégse hívd meg C-t és L-t? Koszi! A szobákat átépítik, de egyvalakinek mindig jut még hely. Vakáció van! És vakáció előtt fel kell készülni! Mindenki tudja! Felviharzom a lépcsőn, és közlöm Ethannel, hogy elmegyek a Gapbe. 242 -

Elöl még csak rá se nézz semmire! - tanácsolja. - Egyenesen hátra vedd az irányt!

- Rendes vagy, Ethan - felelem, és komolyan is gondolom. - Se perc alatt meg fogsz tanulni spanyolul! -

Kösz, Joe! Vagy mondhatnám... Gracias!És ne felejtsd el, kedd van!

-

Tudom - vágom rá. - Minden leértékelt holmiból lejön negyven százalék.

-

Te aztán tudod, Joe!

És tudom is. Alig várom, hogy új cuccokat szerezzek. Én szeretem a régieket, de te az újakat szereted, és talán van is valami, ami az új dolgok javára írandó. Hiányzóm neked, és ez új, és jó.

Visszatértem a boltból, új dolgokkal körülvéve, és talán jobban hasonlítok rád, Beck, mint gondoltam, mert az új dolgok izgalmasak. Új kötszer (tiszta!), új sapka (gyapjú!), új frizura (rövid!), és új attitűd (felpörgött)! Korán elengedtem Ethant, és azt mondta, örül, hogy ilyen emelkedett hangulatban lát. Csak idő kérdése, hogy a kezed nyújtsd felém - hiányzóm neked -, és megint megnézem az emailjeidet, mert olyan jó volt ez a hír. Chana neked esik az „LC tweeted” miatt: Chana: „LC”, Beck, ennél csak akkor mondhatnál nagyobb seggfejsé-get, ha „LC”alatt Lauren Conradot értenéd. Nem nevezheted„LC”-nek, ha még sosem jártál ott. Mert nem jártál, ugye? Te: Oké, igazad van. Béna volt ez az LC. Csak nem vagyok egészen magamnál Joe óta. Chana: Ha nem vagy magadnál, akkor viselkedj felnőtt módra, hívd fel, és találkozz vele újra. Peach hercegnővel elszökni szó szerint a lehető legrosszabb, amit tehetsz. Te: Tudom. Mint a Szex és New Yorkban, amikor Carrie Párizsban van az orosszal, és azt mondja, nem tehet róla, de kíváncsi, milyen lenne, ha Mr. Biggel lenne ott. Chana: Kivéve, hogy az egy hülye tévésorozat, amiben mindent túl kell ragozni. Ez meg a valóság. Neprimadonnáskodj, és hívd fel a srácot! Ki tudja? Talán még Rhode Islandre is lemenne egy éjszakára. 2-44 Ó, Beck, minden éjjel ott leszek. Ez az. Az új kezdet. Visszaírsz neki: Te: Hm. Ez elég kedves

ötletnek tűnik. Chana: Akkor csináld! Hívd meg. Peach pedig bassza meg. Mondhatnád, hogy nagy romantikusan követett téged, meg minden. Te: Lehet. Mi lenne, ha csak elküldeném neki a címet SMS-ben, meg annyit, hogy gyere? Megnézem a telefonomat, nem jött-e tőled SMS, Beck. Semmi. De akkor is igaz, kellek neked, és az is igaz, hogy te kellesz nekem. Képtelen vagyok tétlenül várakozni. Össze kell szednem magam, és meg is teszem. Legelőször is megkeresem az interneten Peach családjának címét egy régi építészeti magazincikk és a Google térkép kombinációjával. Most pedig felhívom Mr. Mooney-t, és megkérdezem, nem lenne-e gond, ha elutaznék valahová, és bezárnék néhány napra. - Joe, most már te vagy a főnök. És tudod, mit gondolok a januárról. Időpocsékolás. Menj el vakációra! Megérdemled. És tényleg. Mindeközben tovább e-mailezel Lynn-nel és Chanával, akik természetesen Joe-pártiak. Lynn: Na és miért nem vele szöksz el Peach helyett? Te: Ne utáljátok Peachet, légyszi. Nehéz időszakon megy át. Chana: Az egész élete nehéz időszak. Pfuj. Következő! Lynn: Tudod, hogy Rhode Islandnek azon a részén minden zárva van, Beck. Te: Gyerekek, légyszi! Csak egy hétvége. Nem valami nagy dolog. Chana: Mondd meg neki, kösz, hogy meghívott engem megLynnt is. Te: Chana, de tényleg meghívott! Nekem mondta, hogy hívjalak titeket. Lynn: Az nem ugyanaz, mint egy személyes meghívás... Te: Gyerekek, depressziós. Tudjátok, hogy valaki vadászik rá, nem? Lynn: LOLOLOLOLOL Chana: Mennyit fizethet neki? Lynn: LOLOLOLOLOL Te: Gyerekek... ö csak jót akar. *45 Chana: Hát per$ze, hogy jót Lynn: ttszépvoltchana Te:© Imádom a barátnőidet, amiért az én oldalamon állnak. Rengeteget jelent nekem, és egy nap, majd az esküvőnkön, meg is köszönöm nekik. Szeretném ugyanezt elmondani Peachről is, de ő nem a Joecsapatnak szurkol. Hanem a Beck-csapatnak, és nem érti, hogy a Joe-csapat és a Beck-csapat egy és ugyanaz. Vele is dumáltál:

Peach: Majd’ elfelejtettem, meg fogsz halni a könyvtárunkért! Tonnányi első kiadás, Beck. Spalding a család barátja volt, van egy rakás dedikált példány, annyi csodálatos cucc, igazi ritkaságok, amit nem lehet bárhol megszerezni. Van például egy dedikáltVÜágkótorony. Virginia Woolf, nos, ez egy hosszú történet, legjobb, ha hétvégére tartogatjuk egy üveg Pinot mellé. Te: Tudod, hogy ki imádná? Hú, persze, hogy tudod, ki imádná. © Peach: Tudom, édesem. Megígérhetem, hogy a legjobb figyelemelterelés, ha kiviszlek a városból. Te: © Ja. Remélem. Belehajítom a telefonodat a Gap szatyorba. Ideje abbahagynom az e-mailjeid olvasását és készülődnöm a találkozásra. Nem várhatok, amíg megtörsz és írsz nekem. Mert tudom, hogy így lesz. Egyes-egyedül ülsz majd a szobádban a tengerparton, és arra gondolsz, mennyivel jobb lenne velem. SMS-t írsz, én odamegyek, te pedig beengedsz, felosonunk, és jó kis nyaralós szexben lesz részünk. Nyugodt vagyok most, hogy ismerem a sorsunkat. Nem kell mást tennem, csak Little Comptonba utaznom, és várnom a hívásodat. Bezárom a pinceajtót, lekapcsolom a villanyt, és próbálok visz-szaemlékezni, hová is parkoltam le Mr. Mooney kocsiját, és azon gondolkodom, végig a 95-ösön kell-e mennem. De persze Murphy törvénye nem ok nélkül létezik, úgyhogy nyílik az ajtó, és néhány későn jövő csoszog be. A legbarátságosabb hangon kiáltok oda: - Nagyon sajnálom, de éppen zárunk! 246 Ismerem a bolt hangjait, és rossz érzésem támad. Tudom, milyen hangja van, amikor valaki rázárja a bejárati ajtót, és tudom, milyen hangja van, amikor a nyitva táblát a zárva oldalra fordítják. A machetém a pincében van, én pedig idefent, és hallom, hogy engem ócsárolnak, bárkik is legyenek azok. Hárman vannak, arctalan csávók Barack Obama-maszkkal a fejükön, kettő nagydarab, egy kisebb. A kisebbik feszítővasat lóbál, és nincs időm elbújni a pincében vagy az előterében. Ha nem nyerhetsz, veszíteni fogsz, és mind a hárman egyszerre indulnak meg felém. Rám támadnak. Férfiként viselem, és úgy püfölnek, mintha valami rohadék lennék, mintha szó szerint megbasztam volna az anyjukat. Az arcom vérben és nyálban úszik, és lehet, hogy a jobb szemem nem működik többé. Végül véget ér a roham, és már nem vagyok férfi, csak egy halom lüktető seb. Kinyitom a még működő szememet. A legkisebb Obama lekapja az új Gap sapkámat a pultról, és lendíti az öklét. És. És. Szent szar! Felismerem ezt a tornacipőt, mert legalább százszor kértem Curtist, hogy ne rakja fel a mocskos lábát a pultra. Szóval ő az, ez az ő bosszúja. Curtis és a többi Obama kitódul az ajtón, én pedig ott maradok a földön fekve, lüktetve. Nem sajnálom magam. Én kerestem magamnak. Megtettem pár dolgot, merész dolgokat, emlékszem a bátorság Benji-féle vörös kokárdájára. Hát

persze, hogy egyszer meg kellett szenvednem érte. Hiányzóm neked, és végre most majd megkaplak, és ez a nagy fordulópont az életemben, úgyhogy persze, hogy vezekelnem kell. Vérzek és dagadok. Remeg a bal szemem, és megbűnhődtem, és a zárva tábla is helyénvaló, ez egy lezárás. Végre szabad vagyok.

Hosszú, hideg az út Little Comptonig. Mooney Buickjában még mindig rossz a fűtés. A gyapjúsapkámnak annyi, úgyhogy Benji Figawi-sapkáját viselem - vagyis azt, amit Benji lopott Spencer Hewitt-től -, de ez vászon, nem gyapjú. Ilyen alkalmakkor jó lenne gazdagnak lenni, új gyapjúsapkát venni, és egy vadonatúj terepjárót, és eszembe jut, mi is járhatott a fejemben, amikor Benji lopott holmijaihoz a kulcskártyát a csomagmegőrzőben hagytam. Mindaz a zsákmány ott fog rohadni, amíg valami szerencsevadász meg nem veszi a szekrényt egy valóság-show-ban. Hajlamos vagyok mindig csak süllyedni, és ezért lenne szükségem zenére, de megfeledkeztem a zenéről, mert más dolgok jártak a fejemben, többek között az, hogy lehet, hogy kurvára megvakultam fél szememre egy olyan közönséges valaki miatt, mint Curtis. Hamarabb csapatnám le a bal golyómat Felkiáltójeles Ethan tiszteletére. A rádióra kényszerülök, és más sincs, csak Taylor Swift minden egyes kurva állomáson. Olyan, mint a te híres változatod, Beck (túl sok sráccal jár, túl nagyokat bukik, túl sokat kefél, túl sokat szökdös). Váltogatom a csatornákat, de a jelek szerint Taylor Swiftnek van egy villája valahol nem messze ZC-től (semmi sincs messze sehonnan egy ilyen kicsi államban), és úgy fest, lehetne akár Rhode Island királynője, polgármestere és hercegnője egy személyben, mert őt játsszák a rockadókon (Tudják, szeretném hallani, hogy a Foo Fighters feldolgozza

Taylor kisasszony valami korai dolgát, vagy talán az Arcade Fire!), és őt adják a countryállomásokon (Hallgassuk meg Rhode Island legújabb kincsének legújabb számát, mindenki tudja, kiről beszélek, ugye?), és őt játsszák a popadókon is (Sosem vagyunk túl öregek ahhoz, hogy huszonkét évesnek érezzük magunkat, Rhode Island!) Nos, baszd meg, Taylor Swift, mert egész felnőttéletemben nem éreztem magam ennyire távol a huszonkettőtől, és miért nem találnak fel valami oldószert, hogy ne fagyjon fel az úttest? Végigcsúszkálom az egész kibaszott utat. Megállók tankolni, és megnézem a Twitteredet. Épp most posz-toltál a Connecticut-beli Mysticből. Mivel lány vagy, egy fotót is feltettél a Mystic Pizzáról. Limával a Mystic Pizzába, útban Little C. felé a téli menedékbe? ttkészvége #pepperoni #jobbmintaszex tttengerpartinyaraló Az én asszociációimnak a Connecticut állambeli Mysticet illetően semmi közük a kibaszott Julia Roberts-filmhez. Mystic számomra pocsék hely. Egyszer jártam ott, negyedikben, osztálykiránduláson. Akkoriban egy mogorva, aszociális, Maureen Grady nevű különcért voltam oda, röviden csak Móért. A legtöbb gyerek seggfej, akárcsak a legtöbb felnőtt, úgyhogy igen, csomóan hívták HoMónak. Egy nagy hajó fedélzetét jártuk be az osztállyal, és unalmas volt, úgyhogy meglógtunk Móval, és a tiltott hajóderék felé vettük az irányt. A sötétben Mo azt mondta, hogy elveszi a szüzességemet. El akartam szaladni, de lefogott. Behúztam neki egyet, megmenekültem, és elmondtam a tanároknak. Mo is elmondott egy sztorit, és jól tudott bőgni. Mit gondolsz, kit küldtek el a kibaszott pszichológushoz, az igazgatói irodába, meg az iskolai „tanácsadóhoz” avval a kurva mutasd-meg-hol-nyúlt-hozzád babájával? Nem Mo Gradyt! De nem rágódom a múlton. Most Mo a lúzer (kétszeresen elvált jogi asszisztens, profillal rendelkezik az OK Cupid társkeresőn, meg egy Gosling nevű pomerániaival). Én inkább a pillanatnak élek, ezért száműzök minden Móval kapcsolatos gondolatot, bejelentkezem Benji Twitterjére, és posztotok egyet: Nincs is édesebb, mint a falusi p_a. ttNantuckettélen. Hivatalosan leiratkozol Benjiről. És küldesz neki egy privit is: Halott vagy számomra. Halott. Elmosolyodom. Megveregetem a vállam, mert Benji a mennyben van, én pedig az elromlott páramentesítővel meg a nedves, jeges hóval küszködöm. Élni nehezebb, mint meghalni, Beck, és bármit megadnék érte, hogy pizzát ehessek veled. Kezet mosok a benzinkút mosdójában, és jelenleg elég nehéz az arcomra nézni. A kurva Curtis és cimborái nyomot hagytak rajta. A homlokomon van egy tátongó, halloweeni seb, és az arcomon még egy. Hideg vizet fröcskölök rá, és megyek tovább, csakúgy, mint Celine Dion szívverése annak idején Bridgeportban. A hóhoz és az arcomhoz képest viszonylag jó idő alatt érek Little Comptonba. A látásom homályos, és a bal szememmel igyekszem figyelni az utat. Még mindig havazik, amikor a város szélére érek. Ideges vagyok. Nem vagyok valami jó fagylaltozókkal meg hajós népséggel teli, tengerparti nyaralóhelyeken, és lassítanom kell. Ezek a csupasz abroncsok nem állják a havat, és a Buicknak olyan a hangja, mint

Lajhárnak a Gooniesból. Az út erősebb a Buicknál, és az üzletek mind zárva vannak, és ilyenkor nem égnek a fények. Mintha Little Compton egész lakossága Taylor Swift villájába vette volna be magát. De az állatok még mindig szabadon kószálnak. És mire észreveszem az útra kirohanó szarvast, és a fékbe taposok, már késő. A Buick nyögve csapódik a szarvasnak, és egyek vagyunk, acél és hús, a kocsironcs tornádóként pörög át az úton, a fáknak, és be a fák közé. Elveszítem az időt. Elveszítem az egyensúlyomat, becsukom a szemem, és mindent eláraszt az égett gumi és hús szaga. Mindent. És aztán. Semmi. Amikor felébredek, csak a csend van. A fájdalom, aztán ágak az ölemben, elzárják a kilátást. De a Buick bővelkedik a csodákban: életben vagyok. A Figawi-sapka a fejemen. A telefonom is ép. Csak húsz percig nem voltam magamnál. 250 -

Hú - mondom, mert ki kell mondanom.

Akármerre nézek, üvegszilánkok, kéreg és falevelek. Mintha egy fa falta volna fel a Buickot, és egy pillanatra megrémülök, hogy nincs menekvés. Összevérezem a meleg ruhámat, de ebben nincs semmi új. Szerencsés vagyok, megint csak, mert ebben a kocsiban semmi sem elektronikus. Ki tudom nyitni a behorpadt ajtót, és kiküzdöm magam ebből a pompásan analóg amerikai szörnyetegből. A vörös hóra zuhanok. Szarvasvér. Az én vérem. Mégis élek. Megnézem az e-mailemet: még nem próbálkoztál, de majd fogsz. Felmegyek a Google térképre, és a sors tényleg egymásnak szánt minket, Beck. Arra szánt, hogy veled legyek, mert a telefonom megerősíti, hogy 234 lábnyira nyugatra vagyok Peach Salinger Plovers Way 43. szám alatti otthonától. Ám nehéz visszamászni az útra. Minden egyes porcikámmal valami rossz történt, amikor abba a szarvasba ütköztem. Felemelem a jobb lábfejem, és a bal lábam bizsereg, a jobb lábamra helyezem a súlyomat, de ekkor a bordáim marnak belém. A hóba bukók, és beengedem hűvösét a ruháimba. Türelem, Joe, mondom magamnak. Türelem. Néhány lábnyira előrekúszok, és két, részben eltakart táblát pillantok meg. Az egyik egy sima stoptábla, univerzális jelzés. A másik flancosabb, fehér tábla: Huckin’s neck beach club Rt. Tilos az átjárás, csak tagoknak, A SZIKLÁKRA LEPNI TILOS. TlLOS VÍZBE UGRANI. ÚSZÓMESTER NINCS, ÚSZÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE. A természet az én oldalamon áll, mert télen nem érvényesek ezek a szabályok. A tábla melletti aprócska őrbódét nyilván bezárták télire. -

Minden rendben - mondom, és megyek tovább, erősebben, mint Celine Dion szívverése.

Akár egy fedezékből előkúszó katona, a földhöz tapadok. A karjaim nincsenek úgy kikészülve, mint a

lábaim és a törzsem. Egész testem verejtékezik, miközben vacog a fogam, és a látásom először tiszta, aztán elhomályosul, aztán kitisztul, és megint elhomályosul. De oda kell érnem, és újra számítom a távolságot a telefonomon. 224 lábnyira vagyok. - Most szórakozol velem? - kérdezem fennhangon. - Mindössze tíz kibaszott lábat haladtam? Száraz a szám, havat tömök bele. Ebben a tempóban jövő nyárra érek oda hozzád. Becsukom a szemem. Bármire képes vagyok. Bármit meg tudok tenni, és hiányzóm, neked, és ez a séta lesz a legnehezebb része, és bármelyik pillanatban hívhatsz, bármelyikben. A havas sárba fúrom a kezem, és feltolom magam egy kicsit. Térdből kell fekvőtámaszt csinálnom, és vinnyogok, és szúr, de megcsinálom, Beck. Felálltam. És megpróbálkozom valami sántikálásfélével, ami megy, egyfajta zombisasszé, mintha hiányozna rólam a sziámi ikerpárom. Megnézem a telefonomat, és a kék pötty a piros pöttyön van. Végre. Itt. Vagyok. Még három lépés, és elérem a behajtót, és hú, ez nem egy nyaraló, Beck, ez egy kastély egy mesekönyvből egy gonosz tengerparti királynőről, aki elveszi a városka minden pénzét, és szükségtelenül hosszú, sövény közé bújtatott kocsibejárót építtet, amely egy baszd meg világ stílusú, négyautós garázsba torkollik. A ház kétszintes, vagy három, ha a tetőteraszt is beleszámítom. Az élőkért friss szűzhó csillogó szőnyege, és bentről fények pislákolnak, odafent pedig csillagok lebegnek bejutást remélve. Ha Thomas Kinkade, a fény festőjének ecsetvonásait kereszteznénk Edward Hopperéival, nagyjából így nézne ki. És a csend! Azt hittem, hallom majd a tengert, de az óceán is alszik, és hallom az olvadó hópelyheket és reccsenő ágakat. Mindig ilyen hangos vagyok? A lélegzetem túl reszelős, és mi van, ha odabent, a nyaralóban is meghallod? Ösztönösen hátrébb lépek. Hallom, ahogy a vérem platty, a friss, fehér hóra hullik. Nem 252 hagyhatok nyomot, Peach azt fogja hinni, megint itt van a zak-latója, és idehívja a nemzeti gárdát. Nem akarlak megijeszteni, úgyhogy keletnek fordulok, a szomszéd ház felé. Szerencsénk van, Beck. A szomszédok nem osztoznak a Salinger család tájépítészet iránti szenvedélyében. Ez a birtok buja, fákkal benőtt, és a hó nem fehér takaró, amelyet összetúrnék. A legtöbb ember úgy hal meg, hogy soha nem ismeri meg ezt a csendet. És ekkor visítás, Peach kiált: - Beck! Lebújok. De a visításából meg tudom mondani, hogy sietsz a hívására, a nyaraló nyugati szárnyába

rohansz. Ez az én lehetőségem, a keleti falhoz rohanok, és engedélyezek magamnak egy pillantást a hatalmas terembe. (Ez az, amit a gazdagok nappalinak hívnak.) Óriási. Gigantikus tengerészkék sarokgarnitúra kanyarog benne, akár egy kövér, nyájas kígyó. A dohányzóasztal újrahasznosított, összehe-gesztett homárcsapdákból készült, tetején üveglappal. És fényárban úszik a kandallóban pattogó lángnyelveknek köszönhetően. Amikor meghallom a nevetésedet, végre teljesen biztos leszek benne, hogy nem haltam meg. Füst kígyózik a kéményből, és nem csoda, hogy Taylor Swift itt vett házat. Elton Johnt hallom — Peach valóban vakációzik, morózus, enyhén öngyilkos hajlamú fútóbal-át a némileg pimaszabb, önelégültebb Viszlát, sárga téglás útra. cserélte. Ó, és a marihuánaszagot is érzem. Leguggolok, ahogy belibbensz a szobába. Jól áll neked a tengerpart, és istenem, mennyire hiányzol. Szétvetett lábbal állsz a tűz előtt, mintha le akarnál ülni - ugyanúgy lobogsz, mint a tűz, elevenen - fekete leggingsben és abban a szürke pulcsiban, amit aznap húztál fel munkába, amikor szexeltünk. Amikor kissé előrehajolsz, hogy megmelengesd a kezed a tűznél, ellenállhatatlan vágyat érzek rá, hogy átvessem magam az ablakon, és beléd hatoljak. De ekkor Peach dübörög be, tönkreteszi a jelenetet, és egy pohár bort kínál neked — tipikus —, és te belekortyolsz, ő pedig visszamegy a konyhába. Nem lennék meglepve, ha randidrog lenne benne. 253 Hiányzóm neked. És te is hiányzol nekem. Fáj ott látni téged a tűznél, a melegnek nyújtva kezedet, ahogy én is a tűznek nyújtottam az enyémet, csak másképp. Elképzelem, hogy a vörös mélységbe löklek és utánad ugróm, hogy együtt égjünk örökké, az élet, fény és szex fájaként. És persze ekkor megint becsattog Peach, és közli veled, hogy egy óra múlva kész a vacsora. Kopogós romit akar játszani - mi van, nyolcvanöt éves? -, te pedig engedelmeskedsz a házigazdádnak, és mellételepszel a gigantikus sarokgarnitúrára. Zsibbad a kezem, mégis sajog, és túl hideg van, hogy itt maradjak. Én nem vagyok állat, és mégis, mi a tervem? Rájövök, hogy nem tervekkel, hanem álmokkal hajtottam ide. Az álmom: SMS-t küldesz. Úgy teszek, mintha New Yorkban lennék, és várok három órát. Aztán felhajtok Peach kocsibejáróján. Kirohansz, még mielőtt leállítanám az autót. Ugrálsz - örömödben! -, vacsorára hívsz -steak és krumpli -, és aztán egész éjjel csináljuk az egyik fel nem újított hálószobában. Nincs tervem, sem B tervem, és nem gondoltam át a dolgokat. Jó barát vagy, udvarias és megértő. Persze, hogy szükséged van némi időre Peachcsel. Én pedig teljesen kész vagyok, mindenem fáj, és vérzem. A kocsim a fák között, és nincs elég erőm, hogy visszacap-lassak a városba, és beessek egy panzióba. Lekuporodom, és visszakúszom a szomszéd birtokra. A bejárati ajtó zárva van (képzeld csak), és a világot bevilágítja a hóra vetülő holdfény (hál’ istennek), úgyhogy anélkül érek hátra, hogy felbuknék és zajt csapnék. Van itt egy csónakház képzeld csak -, és az ajtó nyitva van - hál’ istennek. Belopózom, és egy ponyvába burkolózom. A sebeim újra életre kelnek a melegben, mintha láthatatlan kutyák tépnének, marcangolnának. Fáj.

De azért talpra állok. Hiányzóm neked, és ez a gondolat a fájdalom fölé emel. Letelepszem a bal hátsó sarokba, ahol a szél nem tép akkora erővel. 2 54

Zsaru villantja a szemembe a zseblámpáját. Látom a fegyverét is, és nincs szükségem tükörre, hogy tudjam, úgy festek, akár egy zombi, és a szagom is olyan. A zsaru mennydörgő baritonnal van felszerelkezve. - Mondja a nevét! Vért köhögök fel, mielőtt kinyögöm a vezetéknevem. A zsaru zsebre *55 -

És szívott valamit?

-

Nem - mondom. - De esetleg kérdezze meg a szarvast is, ami a semmiből jött nekem.

Elmosolyodik, én pedig nyöszörgők. Beszól az őrsre, és megkérdezi, mennyit kell várni a mentőre, és most rögtön ki kell jutnunk innen. Közel vagy, mindössze néhány lépésnyire. Az is lehet akár, hogy máris felébredtél, kidörgölöd az álmot a szemedből, és a paranoiás Peachet nyugtatgatod. Mi van, ha meglátta a rendőrkocsit? Mi van, ha a zsaru bekapcsolta a villogóját? Mi van, ha erősítést hívott? Mi van, ha máris odakint vagy, hogy tanúvallomást tegyél a rendőrségnek? Lehányom a ponyvát. -

Hadd jöjjön csak ki, Spencer - nyugtatgat. - Hamarosan mentőbe tesszük magát.

De a mentő hangos és fényes. Erősnek kell lennem miattad, és sikerül talpra vergődnöm. -

Nem szükséges, biztos úr.

-

Jó - feleli -, de akkor én viszem kórházba.

Bárhová elmennék, hogy távol kerüljek tőled, és a zsaru segít kivergődnöm a kocsihoz. A fák elfogják a kilátást Peach háza felé, szóval akkor sem láthatsz meg, ha ott állsz a nagy szoba ablaka előtt. Nico rendőr - frankó név — nem hagyta bekapcsolva a világítást -jó srác -, és a rendőrkocsija hibrid csakis ZC-ben van ilyen -, és végre úton vagyunk, megkönnyebbülés. Nico jó ember, barátságos, a Rhode Island-i egyetemen töltött fút-ballistanapjai sztorijaival szórakoztat. Imád itt élni. Hartfordba való, és elszórakoztat a történeteivel a dilinyósokról, akik abban a reményben jönnek ide, hogy egy pillantást vethetnek Taylor Swiftre. -

Mintha pont valami féleszűvel akarna járni, nem?

-

De - felelem.

-

Próbáljon meg hunyni egyet - javasolja. - Áll még egy kis út előttünk.

Bevallom, jólesik, hogy valaki törődik velem, hogy valaki azt akarja, kialudjam magam. Itt tudok

pihenni, a zárt ajtók mögött, 256 bekapcsolt fűtés mellett, jól elhatárolva. Hamarosan mélyen kifekszem, és rólad álmodom régi, hömpölygő dickensi ruhában, rólad. A Charlton Memorial kórház Fall Riverben található, Massachusetts államban, mindössze húsz mérföldnyire. De húsz mérföld akár húsz fényév, mert ez a hely koszlott, hangos és büdös, az anti-ZC. Amikor Nico kinyitja az ajtót, a cigarettafüst fala felemészt. Egy tucat dege-nerált narkós lóg itt, aki oxit akar szerezni. Kísértésbe esem, hogy megkérdezzem Nico rendőrt, miért nem abba a kórházba vitt, ahová a nyaralókat szokták, de mi értelme? Itt vagyunk. Az előttünk álló pasasnak véres kés mered ki a farzsebéből, és azt próbálja beadni a nővérnek, hogy a kocsiajtóval érte egy kis baleset. Egy negyedikes is látná, hogy hazudik, mégis rimánkodik: -

Csak egyetlen adag oxit, Sue!

De Sue kemény csaj. -

Igyál egy kávét, menj el terápiára, és húzz a picsába!

Én nem vagyok valami lezüllött narkós, és Nicónak van tekintélye, úgyhogy azonnal bekísérnek egy szobába. Mint kiderül, Nico régebben ebben a városban dolgozott, de itt hagyta, mert „megrágta, lenyelte és felböfögte” a heroin és az oxikodon. Megcsóválja a fejét, és én nyilván tátott szájjal bámulom a desperadókat a váróban, mert Sue rám vigyorog. -

Mi a baj, kölök? - vihog. - Túl sok a csillogásbu ?

Vihorászik, és az akcentusa olyan vastag, hogy sajnálom a szavakat, amelyeket kiejt a száján. Nico is felkacag. -

Nem idevalósi a srác.

Sue már nem nevet. -

Nem, a francba is, Sherlock. Van jogsija, amit odaadhatnék a csajoknak odakint?

-

Nincs - hazudom. - Kizsebeltek.

-

A parkolóba’?

-

Manhattanben - válaszolom a legwhitstillmanesebb hangomon.

Sue az égnek emeli a szemét, és megkönnyebbülök, amikor az 2S7

orvos elhúzza a függönyt, majd vissza. Sue el, és a doktorom kezet nyújt. -

Doktor Kazikarnaski vagyok - mondja. - De szólíthat dr. K-nak.

Biccentek, ahogy egy olyan srác csinálná, aki Figawin vitorlázott. -

Kitűnő - felelem. - Spencer vagyok.

Dr. K megböködi a sebeimet, és megkérdezi, ki tette ezt velem. — Nos — kezdek bele. - Durva huszonnégy órám volt. Manhattanben támadtak rám. Épp a Lincoln Centert hagytam el, és sétáltam, és aztán egyszer csak bumm! Elfelejtettem, hogy Nico is itt van, és most közbekérdez. — Ki játszott a Lincoln Centerben? Megvonom a vállam. - Csak arra jártunk - felelem, és felnyögök, hogy mindenkit emlékeztessek, én vagyok a beteg. — Mindegy, szóval aztán elhagytam a várost, és viharba keveredtem. Balesetem volt. Egy szarvas. És aztán... nos, most pedig itt vagyok. — Jó öreg Buickja van — jegyzi meg Nico. — Hányas évjárat? Felnyögök, és jelzem, hogy szükségem van egy percre, hogy magamhoz térjek. Szerencsére Nico és dr. K beszélgetésbe kezdenek a régi kocsikról, a közelgő melegfrontról - Vénasszonyok nyara lesz itten Sue szerint, aki ki-be járkál mindezt ahelyett, hogy megkérdeznék, mit keresett egy magamfajta, menő tengerész egy őskori, barna monstrumban. Dr. K letépi a kesztyűjét, és a szemétbe hajítja, azt mondja, nem repedtek el a bordáim, és a sebeim be fognak gyógyulni. De az arcom már más tészta. — Varrták már össze? - tudakolja. Megrázom a fejem. Egy vastagon kikent szemű, terhes nővér csoszog be két kávéval és két lekváros batyuval. El sem hiszem a szerencsémet. Mindjárt éhen halok. -

Nem kellett volna, Helen - jegyzi meg Nico rendőr, miközben átveszi a zsákmányt.

258 - Ugyan - feleli a nő. - Tudom, hogy nincs senkije otthon, aki főzne magára. Egy ekkora embernek rendesen kell ennie.

Ahogy nekem is kéne, de Nico megrágja és lenyeli a batyumat, az orvos pedig fecskendőt fog, és azt mondja, csukjam be a szemem. - Ez fájni fog - és amikor Jude Law mondja ugyanezt Natalie Portmannek a Közelebbin, nem viccel, és te nem fogod a kezem. A homlokomba adott döfés nem hogy fáj, de mindjárt meghalok. Nico megveregeti a hátam. -

Nagy levegő, Spencer, túl vagy rajta.

A doktor megint belém döf, ezúttal az arcomba. Rám szólnak, hogy maradjak nyugton, és várjak, amíg hatni kezd az érzéstelenítő. A terhes nővér rá van gerjedve Nicóra, és vele bájcseveg. -

Na, és Nico, hogy megy a sora odaát Takonyvárban?

-

Egész jól - nevet. - És magának?

-Jobban menne, ha kapnék egy szép szál, magas, forró bögre csokoládét, hogy melegen tartson az éjszaka, nem igaz, Nico? Nico elámul, és a terhes nővér a seggét rázva távozik. -

Csak mondja ki a varázsszót, csinos fiú!

Hirtelen tetszik nekem itt, ahol az emberek olyan keresetlenül közlik, mit akarnak — oxit, Nico farkát, kávét -, és részese akarok lenni a dolgoknak, úgyhogy odasúgom Nicónak: -

Gondolja, hogy van még egy kis lekváros batyujuk?

Válasz helyett azonban behúzza a függönyt, négyszemközt maradunk. Jegyzettömböt húz elő, és azt kívánom, bár a gyógyszer elzsongítaná az agyamat is! Nem tetszik az a jegyzettömb meg az a toll, és már kezdődik is. -Tudom, hogy nincs itt a személyije, de a címét azért hajlandó megadni? Kitalálok valamit, és remélem, hogy ezzel végeztünk, de csak most kezdtük. Nico kíváncsi rám. Látta a kocsit, látta a véremet az utcán, így talált rám, és imádkozom, hogy olvadjon el a hó. Imádkozom, hogy te meg Peach maradjatok bent. Nem akarom, hogy meglássátok a véremet. 259 -

Es mit keresett ott? - tudakolja Nico. - Azt hitte, otthon vannak?

-

Annyira magamon kívül voltam, nem tudom.

-

Nyílegyenesen ahhoz a házhoz tartott, Spencer. Miért nem próbálkozott a benzinkúton, az utcában?

-

Nem láttam - felelem, és most miért támad?

-

De tényleg azt hitte, hogy van otthon valaki?

-

Nem tudom. - Nem akarom ezt csinálni. Lekváros batyut akarok.

-

Ismer valakit LC-ben, Spencer?

- Még csak azt sem tudtam, hogy LC-ben vagyok - felelem, és ezzel elérkezett az én időm. Tudom, hogy kell megdolgozni a zsarukat, azt mondom, amit még kis pöcsös koromban, amikor egyszer elkaptak, mert cukorkát loptam. Nagyot nyelek, és megremeg az alsó ajkam. Tudok színészkedni. És dadogni kezdek: - N-nézze, nem akarok belemenni, és nincs is semmi köze az egészhez, de meghalt az anyukám. Most halt meg. Bekattintja a tollát, és becsukja a jegyzetfüzetet. -

Spencer, nagyon sajnálom. Fogalmam sem volt róla.

Könnyen megy a sírás, mert hiányzol, és még mindig nem tudom, hogy menjek vissza hozzád, és még mindig nem hívtál fel, hogy megmondd, hiányzóm. Nico hoz nekem egy batyut, én pedig befalom. Mire a doktor visszajön és összevarr, semmit sem érzek. Harminc perccel később visszatérünk Nicóval a parkolóba, és ki akar vinni a vasútállomásra. Időközben eszkalálódott idekint a helyzet. Kész partit tartanak a narkósok, akik mind arról beszélnek, hogy melyik sürgősségi osztályon lehetne némi oxit szerezni. Egy viharvert North Face dzsekit viselő srác pajszerral próbál feltörni egy Mazdát. Nico elbődül: -

Hé, Teddy! Kicsit több tiszteletet!

Teddy tiszteleg Nico rendőrnek, és én belenyugszom a sorsomba. -

Biztosan nem gond?

- Nem - feleli. - De várjon csak! Hogy fogja kifizetni a vonatjegyet? Jó kérdés, biztos úr. Megpaskolom a lábszáramat. 260 -

Itt van a vészhelyzetre való hitelkártyám.

-

Jól gondolkodik, Spencer. Az ember mindig legyen felkészülve. Lehajtom a fejem.

-

Mindig.

Nico biztosít felőle, hogy „Lery” majd bevontatja a Buickomat, és helyrepofozza.

-

És az biztos, hogy nem fogja túlszámlázni.

- Maga a csúcs, Nico úr - és határozottan kezet fogok vele. Kitesz a vasútállomásnál, ami majdnem olyan rossz, mint a kórház. Kisegít a kocsiból, és a lebzselő narkósok szétszaladnak, akár a csótányok. Bemegyek a váróba, és leülök. Miután elment, kisétálok. Kicipzározom a dzsekim belső zsebét, és előhúzom a tárcámat. El sem hiszem, hogy mind bevették, hogy ellopták a pénztárcámat. De aztán más szemszögből nézem szegény, elátkozott lelkeket. Persze, hogy hittek nekem, csak körül kell nézni, mi van itt. Kisétálok, és leintek egy taxit. -

LC-be legyen szíves!

A sofőr felhorkant és megvető pillantást vet a Figawi sapkámra. - Úgy érti, LittleComptonba? New England: minden keserűség, a legtöbb hajókázás, semmi mellédumálás.

Egy másik csónakházban ébredek, jó fél mérföldnyire a part mentén Peachék házától. Nicónak, Suenak és a doktornak igaza volt a melegfronttal kapcsolatban: új világ köszöntött ránk, és az a vihar olyan most, mintha délibáb lett volna csupán, aberráció. Tényleg olyan, mintha nyár lenne. Csodálatos, hogy a napsütéses tíz fok milyen jó érzés, miután mínusz tízben vérzett az ember, és a jeges szél azt mondta, baszd meg magad. Na és, ami még fontosabb, ezúttal senki sem talált rám. Azt hiszem, Természet Anyácska vezekel a balesetemért, kilépek a csónakházból, és micsoda megkönnyebbülés, hogy nem csap az arcomba a jeges szél. A magas íúben lehúzódom a dűnék közé. Te meg Peach csak apró pontok vagytok a láthatáron. Mindketten nyújtotok, futni mész, mert jó

vendég vagy. Lemerült a telefonom, ami baj, mert ha írtál is nekem az éjszaka közepén, könyörögve, hogy jöjjek le, nem is tudnék róla. Nézem, ahogy megindultok a homokon, és átszaladok a dűnéken, hogy ha szükség lenne rá, lebújhassak. Mire Peach házához érek, a vágás az arcomon megint lüktet (kurva Curtis), de nyitva van a hátsó ajtó, ahogy reméltem is. Itt nem féltek, ami nekem csak jó. A Salinger-házban minden nagyon szép, annak idején az én családomban minden koszlott volt, és ez még csak nem is az a ház, amelyikben élnek. Ez csak extra! Egy egész fiók van tele iPhone 262 töltőkkel, és bedugom a telefonomat. Készítek egy kávét a Keurig kávéfőzőben, és azonnal meg is égetem a nyelvem. Nedves csíkot hagytam magam után a padlón, de hát nem így illett lennie? Mintha a ház is tudná, hogy a munkásosztályhoz tartozom, és azt akarná, hogy felmosóvödröt ragadjak. Konyharuhát használok, mert papírtörlő persze nincs. (Biztosan megmentik a világot.) Görnyedve sikálok, és gyűlölöm Peachet. Domináns és kullancs; bunkóság volt tőle, hogy Lynnt és Chanát nem hívta meg. Kihúzom a telefonom - 10 százalékra feltöltve -, de még mindig nem érkezett tőled üzenet. Zsebrevágom a töltőt, felmegyek az emeletre, és mit látok, mind a hat hálószoba tip-top, tiszta és vendégfogadásra kész. Peach súlyosan patologikus eset, és én semmiben sem vagyok olyan, mint ő. Én mindig hagyok neked némi teret. Mindenütt Elton John susog halkan a legújabb hang-rendszernek köszönhetően, és el tudom képzelni, ahogy a rajongók bírósága előtt Peach hevesen vitatkozik vele. Könyörög, hogy ő lehessen az első számú rajongója, de Sir Elton lecsap a kalapácscsal, és elküldi őrmesterét, hogy kobozzon el minden CD-t ettől a beképzelt picsától, és a Walmart kapujában kell majd dolgoznia. Azt viszont meg kell mondanom, hogy az ágynemű rocksztárhoz méltó. Itt aludtál tegnap éjjel, tőled illatos, felveszem a leggingset, amit a földre dobtál, és beszívom az illatodat. A melegben az arcom is megnyugodott hál’ istennek, és a nyakam köré csavarom a leggingset, jó szorosan, és már kemény is vagyok, és könnyen elmegyek így, hogy szorosan rám tekeredsz. Mindössze vagy hetvenezer Ralph Lauren törülköző van ebben a kéróban, úgyhogy Salingerék biztosan nem hiányolják majd azt az egyet, amivel feltakarítok. A kávém még mindig forró, és ledőlök, mert kényelmes itt, és megérdemlem. Végigkotorászom az utazótáskádat, és felsorakoztatom a bugyijaidat és a melltartóidat, és úgy elmerültem benned, hogy most aztán bajban vagyok. Te meg Peach visszajöttetek a házba, lent vagytok a földszinten, lerúgjátok a sportcipőtöket, és vagy nevettek, vagy sírtok. Nem 263 tudom eldönteni. Nem mehetek le a lépcsőn, hogy kisurranjak, mert nyikorog a padlódeszka a lábam alatt. Hallom a hangod, és utálom a régi házakat. Figyelnek, mint a Big Brother, és az ember meg sem moccanhat anélkül, hogy meg ne hallanák. Négy óriási lépést teszek a folyosón - még mindig kávéval a kezemben -, és amilyen puhán csak tudok, lábujjhegyen a nagy hálószobába osonok, ami közvetlenül a konyha fölött van. Biztonság esetére behúzódom a nagy cédrusszekrénybe, és itt gubbasztok, míg te és Peach szabadok vagytok. Most már biztos vagyok benne, hogy sírtok, nem nevettek, és muszáj

kicsavarnom, és nincs más választásom. A bögrébe hugyozom. Peach nyilván ölelget, mert hallom, ahogy a falba rúg az elö-elö-szobdban, a túlságosan gazdag fehér emberek eme építészeti remekébe. Úgy vélik, szükség van egy külön csak annak szentelt helyre, hogy az embernek legyen hol levetnie a kibaszott cipőjét. Rugdos, morog és nyavalyog: - Mindegy, mit csinálok, mindig olyan mocskos lesz a csizmám! Mintha a tél engem akarna, vagy mi! Azt mondja, csak meg akar nevettetni téged, de te nem tartod viccesnek (miért, valaki igen?), és azt mondja, hogy hagyd abba a sírást, és hüppögsz, miközben én próbálok csendben belehugyozni a kávésbögrébe, és Peach nemigen tud megvigasztalni téged, Beck. Én jobban csinálnám, jobban tudnám csinálni. És tudni akarom, mi a baj. Ha kerestél volna, ahogy akartál is, most én ölelgetnélek. Olyan hangosan sírsz, hogy úgy érzem, biztonsággal elhagyhatom a szekrényt, és odamehetek az ajtóhoz. -

Olvasd fel még egyszer! - követeled.

Peach sóhajt, és felolvassa: -

Benji minden drága barátja!

-

Szegény anyukája — szipogod.

Peach folytatja: -

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Benji fiunk valószínűleg

elhunyt. 264 -

Nem kéne keresniük? — szakítod félbe.

Peach ideges lesz. Fennhangon olvas tovább. - Becses Beetle Cat hajója, a Kurázsi roncsait megtalálták Brant pointnál. Mint azt néhányan már tudjátok, Benji egy ideje függőséggel küzdött. Nemrégiben arról tájékoztatta barátait, hogy Nantucketen tartózkodik. -

Az a kurva tweet - szólsz közbe.

-

Tudom - feleli Peach. - Gyűlölöm a drogokat.

Hála istennek a technológiáért, mert komolyan mondom, hogy kezdek besokallni. Felmegyek a Nantucketi Tükör weboldalára, és naná, ott egy fénykép a józan, öltönyös Benjiről, mellette pedig egy fotó a vitorlásroncsról. Egy szemtanú sem látta Benjit Nantucketben, de a szülei megerősítették,

hogy New Havenben pénzt vett fel, és nem ez lett volna „az első alkalom, hogy áldozatul esett a démonainak”. A kikötőmester megerősítette, hogy a hajó eltűnt. Én pedig megerősítem, hogy mindehhez semmi közöm sem volt. Nantucketben úgy tűnik, viharos tud lenni a tél, és Benji anyja így nyilatkozik a Tükörnek: „Legalább úgy halt meg, hogy közben azt csinálta, amit szeretett.” Nem tudom, hogy a heroinra vagy a vitorlázásra gondolt-e. Életemben nem éreztem még ilyen szerencsésnek magam. Peach orrot fúj, te meg még mindig sírsz, és azt mondja, hogy szökjetek el kettesben a Turks- és Caicos-szigetekre, mire felnevetsz, de ő komolyan gondolja. -Tudod, hogy már máskor is megcsináltam. Miért ne mehetnénk? Bepakolunk egy táskát. Lelépünk. Vagy ami még jobb, még táskát sem viszünk. Imádnád, esküszöm neked! -

Ott van a suli - feleled, üveg koccan, ahogy italt tölt neked.

- Csessze meg az iskola - próbál frivol lenni, sikertelenül. Cipzár hangját hallom, és felnyög. - Ó, istenem, van jobb annál, mint kiszabadulni az izzadt Gore-Texből? -

Hah! - feleled, de olyan félszívvel, hogy legszívesebben megölelnélek.

265 Még több rugdalózást hallok, ahogy folytatódik a hátborzongató sztriptíz, és Peach tovább istenkedik. - Esküszöm, mintha ezt a spandexet a lábamra ragasztották volna. Szó szerint úgy kell lehámoznom magamról, mert úgy viszket, hogy mindjárt szétrobbanok. Mindjárt elhányom magam, te pedig csendben maradsz. - Remélem, okés, ha itt öltözöm át - mondja Peach. - Néha annyira kész vagyok attól, hogy a legkisebb dologért is fel kell mennem. És amúgy is, lehetne ennél melegebb? Azt mondod, persze, oké, és hallom, ahogy lehúzza a spandexet arról a csontos testéről. Kimegy a szobából, aztán visszamegy, és tetszik neked, amit látsz, mert felkiáltasz: -Hűha! -Apa a köntösök megszállottja — mondja Peach, és hál’ istennek, hogy a köntösére mondtad. - A Ritzben vannak a legjobbak. Kismillió van a házban. Nem kérsz egyet? De kérsz, és elveszed, és úgy döntesz, hogy a fürdőszobában veszed fel. Amikor visszamész, Peach áradozik: — Ugye, milyen jó ebben a köntösben? -

Csodálatos - feleled, pedig nem vagy az a lány, aki mindent

csodálatosnak nevez. Peach bejelenti, hogy készít egy fodroskel-turmixot, és ha tehetné, bezárna ide téged, és eldobná a kulcsot, és te még csak fel sem fogod, ugye? A hangos turmixgép lesz a megmentőm, és úgy repülök végig a folyosón, akár egy nindzsa, le a hátsó lépcsőn (kizárólag a személyzetnek), amely a konyha és a nagyszoba közötti folyosóra vezet. Szerencsére csapóajtó zárja le ezt a lépcsőt, mert ki a fene akarná a cselédeket nézegetni, hát nem? Én viszont mindent jól látok innen. Ti, lányok, egyforma, óriási köntösben vagytok, és te a kanapéra huppansz, és egy pohár whiskyt meg a turmixot a homárcsapda-asztalra teszed. Megböki az apró lábadat a hatalmas sajátjával. — Ne szomorkodj! 266 -

Nem kellene szomorúnak lennem - feleled. - Úgy bánt velem, mint egy darab szarral.

- Ó, Beck cica, nem a te hibád. A fiúk nem tehetnek róla. Elbátortalanítják őket a magunkfajta lányok. - Nem hiszem, hogy valaha is bátortalan lett volna - feleled, Peach pedig lekapja a lábát az asztalról, és a földre teszi. Összedörzsöli a tenyerét. -

Neked, édesem, most egy masszázsra van szükséged.

Nevetsz, de ő komolyan gondolja, máris a földre térdel, és masszírozni kezdi a szép kis lábadat, te pedig felnyögsz - tetszik a dolog -, és mondod neki, hogy milyen jól csinálja, mire elmosolyodik. Élvezi, hogy élvezed, és folytatja felfelé, a lábad szárán, és nem tudom, hogy ő húzza-e szét a lábadat, vagy te tárod szét, és már a combodnál jár, te pedig hátrahajtod a fejed, mélyen kilélegzel, mmm, és a karod az oldalad mellé hull, ő pedig csak halad, halad felfelé a combodon. Nyöszörögsz, nem is akárhogyan. Felül, és valahogy a lábad közé kerül. Szétnyitja a fürdőköntöst, alatta meztelen vagy, és mereven állnak a mellbimbóid, és már a csípődet masszírozza, te pedig megszólalsz, hogy ne, de azt mondja, maradj csendben, és csendben is maradsz, és megcsókolja a bal melled, a másikat pedig a kezébe veszi, szorosan markolja. Tiltakozol, de lecsendesít, te meg engedelmeskedsz, a nyakadat csókolja, és lecsúsztatja az egyik kezét, és nem küzdesz ellene, nem csinálsz semmit, hagyod, és rossz, amit művel. Spicces vagy - akármit is adott neked, nappal, futás után keményebben üt be és fáj utánam a szíved, és sokkban vagy Benji miatt, és ő elvileg a barátnőd. Pillanatokkal ezelőtt még kész roncs voltál, szipogtál, és miféle barát válaszol a nyilvánvaló érzelmi traumára azzal, hogy kihasználja a barátnőjét, és a fülcimpáját szívogatja? Te még nem érintetted meg őt, de a tested nyitott rá, és azt hiszem, nem is vagy eszednél éppen, valahol a fejed mélyében jársz, távol, és végül visszajössz, az egész tested összerándul, lecsapod a lábad, és Peach hátrahúzódik. Talpra ugrasz, és összefogod a köntöst.

267 -

Sajnálom.

- Felejtsd el! - válaszolja Peach, és egyenesen a kancsóból hajtja fel az állott kellevet. - Megyek, lezuhanyozom. -

Peach, várj! Beszélnünk kell.

- Kérlek, Beck - nyafogja. - Még soha nem gondoltál rá, hogy talán ezért nem tudnak mit kezdeni veled a fiúk? Úgy értem, csak hagyd. Nem kell minden hülyeséget kianalizálnunk. Elvonul a kelturmixával, és látom rajtad, hogy felelősnek érzed magad, és ez nem jól van így. Utána kiáltasz, ő pedig válaszul felhan-gosítja az Elton Johnt. Ajtócsapódást hallok. Sírva fakadsz, és hogy merészelte mindezt a te válladra tenni? Kimész a konyhába - szerencsére nem a cselédlépcső felé vezető utat választod -, és a telefonoddal térsz vissza. Remegek. Ez az. Most jön. Hívj fel, Beck! Hívj fel! De beütöd a számot, és mégsem rezeg a telefonom. - Chana, tudom, hogy ki vagy rám akadva, de szükségem van a segítségedre. Benji meghalt, és Peach odafent sír, és bár ne jöttem volna ide, és nem tudom, mit csináljak. Kérlek szépen, hívj fel! Felmész a lépcsőn, bedörömbölsz az ajtón, és addig könyörögsz neki, hogy jöjjön ki, és mondogatod, hogy sajnálod, míg be nem rekedsz. Nem vesz rólad tudomást, és aljas. Csapdába ejtett, és még csak nem is tudsz róla. Belököm a csapóajtót, és elmegyek.

Kár, hogy ez a part ilyen emberekre fecsérlődik, mint Peach. Az összes vízparti villa üres, noha évszakhoz nem illő, pompás meleg van. (Lekopogom.) A part nem is lehetne őseredetibb, ezek közül a kibaszott nyaralótulajdonosok közül mégsem hajt le egy sem ZC-be, hogy tiszteletét tegye előtte. Micsoda idióták! Másrészt viszont hálásan csatangolok. Tegnap követtem a nyomokat, amelyeket te meg Peach hagytatok egészen le az öbölbe nyúló mólóig. Remek búvóhely várakozásra. Szétszórt vándorkövek - sziklákra mászni tilos - és egy viharvert fajárda, amely a homokban ér véget. Rókalyukat kotrok magamnak a járda alatt, és azt hiszem, melegebb van itt, mint az átkozott csónakházak bármelyikében. Bár persze nem lehet összehasonlítani, tekintve, hogy milyen hideg volt a balesetem éjszakáján. Akárhogy is, jön fel a nap, és már nem tart soká. Hamarosan itt lesz Peach, egyedül. Candace-nek nagyon tetszett volna itt. Amikor utoljára láttam a napkeltét egy tengerpartról, vele voltam. Most nincs itt az ideje, hogy Candace-re gondoljak, de hogy lennék képes nem rá gondolni? Brighton Beachen láttuk a napfelkeltét, és ahogy egyre világosabb lett, egyre jobban igyekezett szakítani velem. Megkértem, hogy sétáljon le velem a partra. Velem jött. Kegyetlen volt ebben 269 a tekintetben, egy rendesebb lány nemet mondott volna, és hagyta volna, hogy egyedül sírjak, de ő

látni akart, amikor a legjobban magam alatt vagyok, úgyhogy nem tágított tőlem. „Tényleg elhagylak” - mondta. Akkor menj csak, ribanc. Menj! Nem tehetek róla, hogy Candace követett a víz széléig, és nem tehetek róla, hogy felkaptam, és lenn tartottam a víz alatt, és néztem, ahogy alábukik a nagy mélységbe. Ő akart ott lenni, különben nem ment volna le oda velem. Tudta, hogy megöl, és tudta, hogy nem vagyok az a fajta, aki harc nélkül adja meg magát. Nem hibáztatom Peachet, amiért olyan nyomorult, ahogy Candace-t sem, amiért menekülni akart a családjától. Micsoda kár, hogy úgy felingerelhet, amid nincs, hogy azt, amid van, semmibe veszed. Nem hálás érte, hogy olyan helyen lehet nyaralója, ahol a legnagyobb veszedelmet kibaszott Taylor Swift jelenti. Sok tekintetben olyan, mint Candace, aki nem volt hálás a hangjáért, a tehetségéért. Van még egy kis időm, úgyhogy lesétálok pár lépést a partig. Szeretem, ahogy a víz eltörli a lábnyomaimat. Az a kurva vers jut eszembe általánosból, amiben a parton sétáló pasas nincs egyedül, mert Jézus hordozza a vállán, és elmosolyodom. Évekig úgy gondoltam, hogy fordítva van, hogy a pasas hordozza Jézust, tudod, ahogy egy krisnás a csörgődobját, ahogy egy zsidó fiú a Tóráját a bár micvón. Nem hittem Jézust olyasfajta fickónak, aki minden faszfejt a vállára vesz, és egyetlen lábnyomot sem hagyok, úgyhogy ezt kapd ki, te általános iskolás vers. Bevallom, kicsit tényleg morcos vagyok. Utoljára azt a lekváros batyut ettem. Átvágok a gyalogúton, amit valami család építtetett, akik valami okból ellene lehettek a fehér homokon járásnak, visszahúzódom az odúmba, és várok. Végül felbukkan Peach a teraszon, élénkvörös folt a távolban. Nyújt, aztán végigüget a járdán, és itt is vagyunk. Minden egyes másodperccel jobban hallom a lélegzését, a trappolását és a telefonjából bömbölő Elton Johnt. Elhalad előttem, huss, én pedig 270 úgy pattanok ki a lyukból, mint egy paprikajancsi, és a nyomába eredek. Nem hall. Nem érez félelmet ezen a parton. Megragadom a lófarkát. Mielőtt felsikolthatna, a homokba teperem, és a hátára vetem magam. Küzd, rugdos, de a szája a homokba nyomódik, és Elton nem hagyja abba az éneklést —„mint egy hercegnő a villamosszékében ülveés kiveszem a követ a zsebemből. Oldalra rántja a fejét, és szebb a szeme, mint gondoltam, és felismer, és kiköpi: -Te! Valószínűleg a legerősebb nő, akit életemben láttam, és habár az utolsó szavait mondja, még mindig kapálózik, hörög. Lángol a bőre, nantucketi vörös, és az a sok sport emberfeletti erőt öntött belé, akkora tüdőkapacitást, amit képtelen vagyok felfogni. Nem hibáztatom, hogy küzd. Mivel bigott, gyűlölködő szörnyetegek nevelték, képtelen volt valaha is élvezni az életét, és azt hiszem, ezért szedi össze minden erejét — még mindig remeg a lába! -, hogy kinyújtsa az e világon töltött utolsó pillanatig. Az ujja hegye a karomhoz ér, túl késő, Peach. A szemgolyói északnak vitorláznak, a feje

búbja felé, és mindannyian okulhatunk egy tragikusan korai halálesetből. Milyen veszélyes mást hibáztatni a problémáinkért! Micsoda elfecsérelt élet. Tagadta volna meg azt a faszfej családját, költözött volna le az egyik napfényes külföldi kikötőjébe, lett volna pultos, Pilates-oktató, bármi, nem számít, megállapodhatott volna egy rendes, hasonszőrű lány mellett, és hálát adhatott volna minden áldásért - egészség, agy, izmok — azzal, hogy hű marad önmagához. Mindazonáltal basszák meg a szülei. Ne csináljon gyereket, aki nem képes a feltétlen szeretetre. Eltávolodik, és Elton túlharsogja a hullámokat, és „már nem is hallom, mostanában mind megőrültünk, a barátaim a földön fetrengenek”, és tartozom neki egy kis segítséggel. Fejbe verem a kővel, és végre elcsendesedik. Megfordítom, és remegek. Ö elment, békében van, de velem mi lesz? Elton azt énekli, „majdnem belém akasztottad a karmaidat, igaz-e, drágám, majdnem megkötöztél”, 271 és megkötözve érzem magam idekint, egyedül a halott, súlyos Peachcsel. Elton lett hangosabb, vagy csak azért tűnik úgy, mert Peach csendesedett el? Próbálok arra koncentrálni, hogy megmozdítsam, de ekkor azt hallom, hogy „egy kötélhurok legsötétebb álmaimból”, és megmerevedem. Pánikba esem. Mi van, ha úgy döntesz, te is futsz egyet? Mi van, ha Nico rendőr is erre a partra jár futni? Igyekeznem kell. Megtörnöm a zsebeit kövekkel, arra az esetre, ha nem tűnne el. Még több követ kell szednem, mert ezen a dzsekin rengeteg a zseb, és Elton egyenesen a folyó mélyére sétált volna. Le kell higgadnom. Behunyom a szemem, és Candace nyitott szemét látom a Brighton Beach mocskában, és kiveszem Peach telefonját a karjára eszkábált pántból. Most már az én telefonom, és kikapcsolom Eltont, miközben esküdözik, hogy „reggel jönnek teherautóval' hogy hazavigyenek”, nem, nem fognak, és megemelem a testét. Peach úgy be van öltözve, Candace pedig szinte meztelen volt, csak egy kis fekete ruha volt rajta a bikinije fölött. Nyár volt, részeg lányok a vízbe fulladnak, megesik az ilyen, a családja is beletörődik, hogy soha nem jön vissza, és a víz felé lépek. Tél van. Bánatos lányok a vízbe sétálnak, hogy meghaljanak. Megesik az ilyen. Nem tartom távol magam a szikláktól, és felcipelem Peach Sálingért a kövezésre. A kövek simák és szárazak, én pedig szilárdan állok. Peach nehéz a zsebében lévő kövek miatt, a nyomorúsága súlyától. Háromig számolok, és beledobom az óceánba. Magukba fogadják a hullámok, ahogy Brighton Beachen Candace-t is magukhoz ölelték. E-mailbe kezdek neked, Peachtől. Olyan köny-nyen ráérzek, mit írjak: Beck, mennem kell. Mostanában., amikor futok, mintha Virginia Woolf is velem futna. Emlékszel, valami ilyesmit írt: azt hittem, milyen kellemetlen, ha az embert kizárják; és aztán arra gondoltam, mennyivel rosszabb talán még bezárva lenni. Igaza, volt. Rosszabb bezárva lenni, és várni valakire, XJX aki nem jön el. Sokkal rosszabb. Érezd jól magad a nyaralóban! Szeretlek, Beck cicám. Viszlát,

Peach íz Ragad a testem az izzadságtól, és sajognak az izmaim a megerőltetéstől, mégis elfojtok egy mosolyt, mert megértettem, miről beszélt Peach. Én is szeretném lehámozni a ruháimat. Tényleg viszket. Még egyszer benézek rád, mielőtt elmennék. Egy órája sincs, hogy elküldtem Peach e-mailjét, és úgy tűnik, hidegvérrel fogadtad. A Bowie-dat bömbölteted, és Peach ruháit próbálgatod a nagyszobában táncikálva, és felhívod Lynnt, Chanát és az anyádat, és bezabálsz. Boldog vagy, Beck. Elmondod Lynn-nek, amit az anyádnak és Chanának is elmondtál: - Nem tehetek róla. Peach minden második hónapban eltűnt a fősuliról. A francba is, ki ne tenné ennyi pénzzel? Ráadásul szerintem jobb is így. Szinte boldognak látszott, hogy Benji meghalt. És igen, tudom, milyen betegen hangzik ez. - Felejtsd el Benjit! - feleli Lynn. - Szomorú, de attól, hogy meghalt, még nem lesz jó srác. Beszéltél már Joe-val? Hajrá, Lynn! -

Nem — mondod. — De akarok.

Másra nincs is szükségem. Elmegyek. Besétálok az elhagyatott utcán a városba. Nico haverjai a karosszériásnál szuperbarátságosak. Nem sok meló van (komolyan), és élvezik a meglepetés nyári időt, úgyhogy barna monstrumom már készen is áll. Négyszáz dolcsit kóstál a javítás, és örülök, hogy nem készületlenül jöttem. New England számomra nem szerencsés hely, Beck, úgyhogy mielőtt elindultam, előleget vettem fel a fizetésemből. Tiszták az utak, és Peach telefonján csomó jó zene van. Talán változik a szerencsém New Englanddel. Már majdnem hazaértem, amikor eszembe jut a bögre a DNS-em-mel a nyaralóban. Beletaposok a fékbe. De nem kell aggódnom. 273 A nyaralótulajdonosok kulcsokat osztogatnak takarítónőnek, ácsnak, belsőépítésznek. Nem fogok egy beszáradt húggyal teli bögre miatt aggódni, a sok jó dolog után, amit megcsináltam. Ráadásul ez rólad szól, és a Twittered megerősíti, hogy útban vagy hazafelé, a Bank Streetre. Tudom, hogy időbe fog telni, míg kibomlasz sziromként, minta tavasz. 2De ki fogsz nyílni. Peach már nem húzhat le. Szabad vagy. Soha nem engedett volna a szorításán, és e nyomás nélkül egészen új ember leszel. Most már pihenhet. Te is megnyugodhatsz. És amikor beköszönt a tavasz első lehelete, elsétálsz egy könyvesbolt vagy egy fiáker mellett, és azon kapod magad, hogy elpirulsz, éretten a vágytól. És akkor felém fordulsz majd, Joe felé.

Nem a telefonom romlott el. Az utóbbi napokban naponta többször is felhívtam a boltból. Nálad sem kapcsolták ki az áramot. Itt vagy New Yorkban, itt élsz, írsz, és twitterezel: Van romantikusabb az éjjeli szűzhónál? #csendesség #,szeretet Semmi logikus vagy technikai, vagy romantikus oka nincs, hogy nem hívtál és nem írtál azóta sem, hogy visszajöttél LCből. Huszonhárom perce és tizenhárom napja, hogy Peach kikerült a képből. A seb az arcomon makacs, de mutat némi javulást, és napról napra kevésbé vagyok szörnyeteg. És ez újabb emlékeztetőül szolgál arra, hogy múlik a drága idő. Nem tudok kiigazodni rajtad, Beck. Nem emailezgetsz valami új pasival, és a barátaiddal sem e-maile-zel semmi romantikusról, viszont pasikra'/ írsz. A legutóbbi novellád egy lányról szólt (rólad, mindig csak rólad), aki elmegy az orvoshoz, és megtudja, hogy beleszorult egy pénisz. Felhív minden srácot, akivel csak volt, hogy kiderítse, megvan-e még a péniszük. A pasik listája durván hosszú (túlzás, muszáj, hogy az legyen), de mindnek megvan a farka. Végül a lány bevallja, hogy van még egy, akit nem hívott fel, mert nős és gyerekei vannak. Nem akarja visszaadni neki a farkát, azt akarja, hogy hagyja ott a feleségét, menjen, és szerezze vissza. Ahogy Blythe írta e-mail kritikájában: „Nincs igazi befejezés, se tetőpont, se semmi értelme. Nem feltételezem, hogy valós 275 tapasztalatokon alapszik, de ha igen, akkor talán gondold meg, hogy elteszed egy fiókba, és visszatérsz valamikor, amikor némi távolságból tudsz az érzelmeidre tekinteni.”

És természetes, hogy aggódom. Amióta visszajöttél, hetente kétszer )&tsz ehhez a dr. Nickyhez. És aztán megírod ezt az alig leplezett sztorit arról, hogy egy nős férfival kefélsz. Hát persze, hogy felhívtam, hogy időpontot kérjek nála. Máskülönben hogyan győződhetnék meg róla, hogy nem használ ki téged? És nem mintha csak én aggódnék miattad. Chana: Épp most voltál terápián. WTF? Egyáltalán honnan engedheted meg magadnak? Te: Új prioritások. Semmi pia., semmi vásárlás, csak írás, naplóvezetés, felnövés. Chana: Oké, Beck. De ne felejtsd el, dr. Nicky... az dr. Nicky. De ma jó napom van, mert a lift épp most ért fel a tizenkettedik emeletre, és kilépek a folyosóra, és nyitva találom a váró ajtaját, ahogy dr. Nicky mondta. Kicsit korán érkeztem az első találkozóra, ami jó, mert így van időm átvenni az új személyiségemet. Név: Dan Fox (Paula Fox és Dan Brown fia!) Foglalkozás: Kávézó üzletvezetője Probléma: Obszesszív-kompulzív személyiségzavar. Tonnányi szart olvastam a kényszerbetegségről. Máris jól érzem magam, és tetszik ez a várószoba a babakék falaival és ezzel a babakék kanapéval. Történetesen az épület is a kedvenc környékemen van, az Upper West Side-on. Elliot is dilidokihoz járt a Hannah-ban, és ki tudja? Talán nincs is semmi közted és dr. Nicky között. Talán csak tényleg jó a szakmájában. Lehetséges. Mindössze két hét alatt máris rengeteget tudtál meg magadról. Onnan tudom, hogy Nicky házi feladatot ad neked. Mindennap írnod kell magadnak egy levelet. És meg is írod: Kedves Beck, csak akkor tudod, hogyan húzd meg, ereszd el, ha srácokról van szó. Valid be. Ismerd el. Javíts rajta. Szeretettel: Beck 276 Kedves Beck, megszédítenek a férfiak, és rájuk unsz, amint megkapod őket. Azért nem hordasz melltartót, hogy a fiúk a mellbimbódat nézzék. Viselj melltartót! Nicky látja, hogy mit művelsz. Ez jó. Vetesd észre magad. Szeretettel: Beck Kedves Beck, az intimitástól megrémülsz. Miért félsz ennyire? Csak akkor tudsz elmenni, ha szerepet játszol. Miért nem vagy képes ónmagad lenni? Nicky ismer, mégis elfogad. Mások is el fognak. Szeretettel: Beck Kedves Beck, azt hiszed, nem lehetsz szerelmes, míg ki nem nősz az apaproblémáidból. De talán épp addig nem nősz ki belőlük, amíg nem hagyod, hogy szerelmes légy. Nickynek igaza van. A szerelmen keresztül nősz fel. Nem halogathatod, amíg fel nem nősz. Szeretettel: Beck

Kedves Beck, nem a te hibád, hogy egy szigeten születtél. Persze, hogy egy szigettel is azonosítod magad. De drága lányom, te nem vagy sziget. Népesítsd be magad. Üdvözöld a szerelmet. Szeretettel: Beck Kedves Beck, nem baj, ha megsértődsz az anyádra. Tényleg irigyel. Szeretettel: Beck Kedves Beck, ne légy önmagad legnagyobb ellensége, és ne hajts olyan fiúkra, akiknek nem kellesz. Légy önmagad legjobb barátja, és tanuld meg azokat a srácokat szeretni, akik téged szeretnek. És ne feledd, senki sem tökéletes. Szeretettel: Beck Ezek az e-mailek tényleg segítettek átjutnom ezen a száraz évszakon. Most már tudom, hogy nem a szex miatt dobtál. Azért dobtál, mert neked vannak problémáid. Szóval lehet, hogy úgy egy hónap múlva, amikor már térdig járok a terápiában, és leveleket írtam magamhoz, lehet, hogy egy vasárnap délelőtt együtt fekszünk majd 277 az ágyban. Addigra talán én is jobban megértem önmagam, és az ágyban cserélgetjük egymással a terápiás leveleket. Kitárul a rendelő ajtaja, uborkaillat tölti be a levegőt, és dr. Nicky egyáltalán nem olyan, mint akire számítottam. -

Dan Fox? - kérdezi.

Sikerül köszönnöm és kezet fognom vele. Követem a brutálisan bézs irodába, és leülök a kanapéra, de szent szar, Beck! Dr. Nicky Angevine fiatal. Azt hittem, jó ötvenes lesz, de a negyvenes évei elején jár, az biztos. A falakat bekeretezett klasszikus rock albumok borítják - Rolling Stones és Bread, Led Zeppelin és Van Morrison. Szöszmötöl a számítógépével, és még egy percre elnézést kér. Vans csuka van rajta, kapaszkodik a fiatalságába. A visszafogottság mintaképe sűrű, hullámos, engedelmesre zselézett hajával és kalandozó, kék szemével, amely mintha csordulásig lenne könnyekkel. Nem tudom, hogy zsidó vagy olasz, végzett a számítógépével, és leül a bőrfotelbe. Egy kancsó vizet emel fel. Uborka úszik a vízben, innen tehát az illat. -

Megkínálhatom egy itallal? - kérdezi, és megint csak nem olyan, mint amire számítottam.

-

Persze - felelem, és elveszem a vizet, és szent szar, Beck! Ez a szar mennyei.

- Jobb, ha rögtön az elején megmondom — mondja. - Van nálam jegyzetfüzet, de nem szoktam sokat jegyzetelni. Szívesebben tartok mindent idebent. A fejére mutat, vigyorog, és lehet sorozatgyilkos, vagy a világ legrendesebb fickója, de középút nincs ennek a pasasnak. Nem csoda, hogy pszichológiára ment. Találnia kellett valami megoldást, hogy ne hajtsa végre a saját torz, perverz gondolatait. Amikor mosolyog, kiugrik vegyileg fehérített fogsora, ami egyáltalán nem passzol nyúzott, szomorú arcához. -

Nos, Dán Fox - mondja. — Találjuk ki, mi a lófasz nem stimmel magával, rendben?

Meg kell mondanom, nagyon könnyen megy vele a beszélgetés. Orvosi rendelőt vártam, de ez olyan, mint egy középkorú pasas 278 kollégiumi szobájában ücsörögni. És ha most kollégiumban lennénk, szépen elmenne az órájára, én pedig meghekkelném a gépét, és előásnám az összes rólad szóló fájlt. De nem így van, felnőttek vagyunk, és dolgozik. Azt akarja tudni, ki vert meg, és elmondom, hogy balesetem volt sítúrára menet (az LC-i eset), meg hogy kiraboltak, miután bezártam a kávézót (Curtis és spanjai). Aztán kicsit személyesebb vizekre evez, és azt kérdezi: -

Van barátnője, Dán?

-

Aha. - Könnyen lehetne, szóval ez így rendben is van. Mondom

neki, hogy nem a barátnőm miatt vagyok itt, ő fantasztikus. Mondom, hogy a kényszerbetegségem miatt vagyok itt. * -

Es mi a rögeszméje? - tudakolja.

Mindent tudok a tükrözésről, Beck. Az egyik legjobb módja a másik bizalmának elnyerésére, ha arra koncentrálsz, ami közös bennetek. -Tulajdonképpen elég vicces — felelem. — Mármint emiatt a sok album miatt itt. Nem tudom, hogyan és miért, de pszichotikus módon megszállottja vagyok egy Honeydrippers videoklipnek. -

Imádom a Honeydripperst! - mondja. - Csak nem a Sea of Love?

- Hát, kitalálta — felelem, és íme, az új legjobb barátom. És azt hiszem, jól csinálom. Elmondom neki, hogy muszáj egyfolytában azt a klipet néznem (téged), és arra a klipre gondolnom (rád), és azt kívánom, bárcsak abban a klipben élhetnék (benned). Azt mondom, minden más iránt elveszítettem az érdeklődésemet amiatt a videó miatt (miattad), és muszáj féken tartanom magam. -

A hölgye netán kezdi elveszíteni a türelmét?

- Nem - felelem, mert ha lenne hölgyem, túl boldog lenne velem ahhoz, hogy elveszítse a türelmét. — Én kezdem elveszíteni, doki. -

Semmi doktor, kishaver - és a fejét rázza hozzá. - Nem vagyok doktor. Csak diplomám van.

Szívesen megkérdezném tőle, hogy akkor te miért hívod dr. Nickynek, ha egyszer nem is doktor, de nem tehetem, és azt mondja, így korrekt, hogy ő is elmond nekem ezt-azt magarol. 279

- Azt kapja, amit lát, Danny. Negyvenöt éves ftivező, bukott basz-szusgitáros vagyok, akinek diplomája van pszichológiából - adja elő. - Imádom a rock ’rí rollt, és eredetileg azért léptem erre a pályára, mert született dumagép vagyok. De aztán rájöttem, hogy tulajdonképpen szeretek másokon segíteni, úgyhogy most itt vagyunk. - Ez király, Nicky. - És ahogy először mondom ki a nevét, viccesen hangzik, ahogy kiejtem a számon, új szó a szótáramban. Nicky. Azt mondom neki, hogy ez jól hangzik, és a sráckorunkról beszélgetünk - ő Queensből való, én pedig Bed-Stuy-ból. Kiderül, hogy a terápia csak beszélgetés, és talán tényleg csak fel próbálsz nőni. Talán egy nap majd én is dilidoki leszek. Tudnám ezt csinálni. Kirakhatnám egy bézs szoba falára a kedvenc könyveimet bekeretezve, és hozzám meg hozzád hasonló emberekkel beszélgetnék. Nicky azt mondja, ideje tisztába tenni a dolgokat, és nekilátni tervet készíteni. Bénaság, hogy izgatott vagyok a házi feladatom miatt? - Danny, rengeteg munkát fogunk mi itt elvégezni. Kezdésnek először is tudja meg, hogy egy házban él. Soha életemben nem laktam házban, csak lakásban. De azért bólintok. -

És a házában van egy egér - folytatja. - Ez a videó. És a jó hír az, hogy ez csak egy egér.

És most egér lett belőled, Beck. - Nem olyan erős, mint maga, Danny. - Most nagyon komolyan beszél. - Egy aprócska egér. Magának van karja, lába. Maga ügyes. Neked csak puncid van, és helyeselek neki. -

Maga eléri a kilincset, Danny. Csapdákat helyezhet ki.

Csapdákat. -Tudja, Danny, az élet szívás, és néha sötét lesz a házban. A fejére mutat, én pedig bólintok. Valóban jó sötét tud lenni. -

És ekkor jönnek elő az egerek.

Bejöttél a boltomba, és te kezdted az egészet, minket. - Néha olyan sötét lesz, hogy nem tud mást tenni, mint hallgatni, ahogy az a kibaszott egér matat, és felzabálja a kajáját, és a padlójára 280

szarik, és olyan sötét van, hogy nem látja a kilincset - folytatja. - El is felejti, hogy van kilincs, és amit mi itt fogunk csinálni, az nem más, mint hogy felkapcsoljuk a villanyt, Danny. -

Rendben.

-

Felállítjuk a csapdákat, Danny.

-

Rendben - vágom rá még hangosabban.

- És kinyitjuk az ajtót, elővesszük a seprűt, és kihessegetjük azt az egeret - mondja, és a levegőbe csap. - És néha még erre sincs szükség, mert néha megöljük azt az egeret. De nem most. -

Persze ez nem egy szempillantás alatt történik. Nem hazudok magának, Danny. De kivitelezhető.

- Dolgozott valaha az építőiparban? - érdeklődöm. A mi környékünkön a legtöbb srác dolgozott valamikor, és tetszene, ha lenne bennünk valami közös, ha egyenlők lennénk. -

Jó pár nyáron annak idején — feleli, és igazam volt. - Maga?

-Jó pár nyáron annak idején - vágom rá túl buzgón. Micsoda lúzer és papagáj vagyok, de Nicky mosolyog, és az elmúlt hetekre gondolok, az éjszakákra, amit a földön heverve, a falnak támaszkodva töltöttem a kezemben a bugyiddal, a lyukra meredve a falon, amit miattad csináltam, és miattad takartam el. - Igen, doktor... Megrázza a fejét, és nevet. -

Vagyis Nicky. Meg kell találnom a kilincset.

- Meg fogja találni. És ha ez a ház/egér gondolat nem tetszik, úgy is gondolhat arra a klipre, mint egy pattanásra. Kinyomhatja, és el is tűnt. Örökre, nem marad heg utána, ha ápolja a bőrét. Nem vagy pattanás, egér vagy, és megszólalok. -

Azt hittem, a pattanásokat nem szabad nyomkodni.

-

Hülyeség - feleli, és az órára pillant. - Tehát csütörtökönként megfelel?

Ahogy utána végigmegyek az utcán, mintha kicseréltek volna, Beck. Ötven perc Nickyvel, és mintha új szemet kaptam volna. Másként fest a világ, mintha 3D-szemüveget tettem volna fel, vagy elszívtam volna egy spanglit, vagy szétkeféltelek volna. Fel vagyok dobva, de józan vagyok, és a parkba megyek, ahol hosszú idő óta először megnézem a Sea of Love klipjét. A lány a videóban aranyos azzal a Bowie-fazonú, szőke hajával, és a terápia máris működik. Úgy értem, boldoggá tesz, hogy megnézem ezt a vacak, csöpögős

videót, és már jó ideje nem voltam boldog. És a legjobb, hogy már nem félek. Nincs viszonyod Nickyvel. Csak érzelemátvitelről van szó. A Hullámok hercegéből tudom. Megesik. Nickynek diplomája van, és Nicky igazi férfi, és sosem bontaná meg az orvos-beteg dinamikát. Áll rá, még ha nem is igazi orvos. Elgyalogolok a metróig, és lemegyek a lépcsőn. Szeretem az életet, Beck. Tele vagyok ezzel az új keletű türelemmel. Tudok várni, hogy felhívj. Elég erős vagyok hozzá, hogy időt hagyjak neked. Elfelejtettem ellenőrizni az e-mailjeidet, és a telefonod nehezebb, mint reggel volt. írok magamnak, még ha Nicky tőlem nem is kérte:

A következő alkalommal elmondtam Nickynek, hogy fel voltam dobva, amikor kijöttem a bézsszínű szobájából. Azt mondta, ez gyakori reakció - normális vagyok! —, és az egész az új perspektíva miatt van. - Van egy vityillóm odafent északon - tette hozzá. - Pár hetente kinézek oda, az erdőbe. Nem a friss levegő, hanem a friss perspektíva miatt. A harmadik ülés alkalmával a videóról beszélünk (rólad), és Nicky arról mesél, amit macskastratégiának nevez. -

Volt egy szomszédom, aki kölcsön szokta adni másoknak a macskáját. Tudja, miért?

-

Hogy segítsen a lehangolt embereken? - kérdezem. Tévedés.

- Ha valakinek a környéken egérproblémája volt, Mrs. Robinson kölcsönadta neki a macskáját egykét napra - feleli. - És Danny, az egerekkel úgy áll a dolog, hogy ha csak megérzik a macska szagát, már el is tűnnek. -

Tehát ha valami mást kezdenék nézni, nem nézném többet azt a klipet.

Bólogat. Nem szólalunk meg. Néha ez is megesik itt, a hirtelen csend. Nicky szerint ez normális, fel kell dolgozni a dolgokat. Feldolgozom a nélküled élt élet gondolatát. Más lányokkal randiznék (elképzelhetetlen), sétálni járnék, és talán találnék olyanokat, 283 akikkel kosarazhatnék, vagy egy sötét bárban ülve nézném a híreket, és úgy aludnék el az ágyamban, hogy nem szorongatom a telefonodat, és nem arra ébrednék, hogy a húsomba nyomódik. Fáj a kezem, mert kényszeresen nézegetem az e-mailjeidet, talán jó lenne, ha nem sajognának egyfolytában az ujjaim. Nem tudom, milyen lenne, ha nem lennél többé bennem, Beck. Azt viszont tudom, hogy nem egyszerű veled. Elfáradtam. Nicky megérzi, mikor végeztem a feldolgozással. Elhelyezkedik a foteljében. -

Próbálkozzon ezzel ezen a héten — javasolja. — Vezessen naplót, és tudassa velem, hogy megy.

Tetszik, hogy van házi feladatom, és ahogy elhagyom az irodáját, észreveszem, hogy a világ tele van nőkkel. Szóval talán tényleg szeretném megtudni, milyen lenne nélküled az élet. Csaknem elfelejtettem a lányokat. Mindenütt ott vannak, Beck, a metrómegállóban főiskolás lányok álldogálnak feszes farmerben, Kindle-be bújva, és gömbölyded, vén csajok zöldségekkel újrahasznosítható szatyrokban, és középkorú háziasszonyok viharvert, Macys és Forever 21 feliratú szatyrokkal lihegve, és van egy dögös szőke csaj is, olyan kicsi, hogy óriásnak tűnsz mellette, kórházi egyenruhában, mintha az arca is frissen lenne sikálva, és kimondottan kurvára bámulom, mire elmosolyodik. Kezdődhet a játék. -

Ismerjük egymást? - kérdezi, és van egy kis akcentusa, Long Island City, azt hiszem.

- Nem - válaszolom, és felém lép, nem el tőlem, és sonkás szendvics meg gyógyszertári alkohol szaga van. Tetszik a cicije. -

Egyáltalán nem ismerjük egymást?

-

Bocs, de nem.

-

Akkor meg mi a lófaszt bámulsz?

- Nem tudom - felelem, és kíváncsi vagyok, mit szólna Nicky. -Azt hiszem, egyszerűen muszáj téged bámulnom. A metró sivítva fékez, és a lány elektromos zöld kis gombszeme megállapodik rajtam, miközben mindenféle nők szállnak be

a metróba, és mindenféle nők szállnak ki, mi ketten pedig úgy meredünk egymásra, mint a tüzelő állatok. Vékony szemöldöke van és hosszú, lakkozott körme, egyáltalán nem olyan, mint a tiéd, ami jó. Sosem lennék képes szeretni ezt a lányt. De az biztos, hogy gyakorolni jó lesz. Ő kezdi. -

Ki rúgta szét a segged?

-

Balesetem volt.

-

Baleseted volt! - vihog. - Ez jó!

-

Megtámadtak.

-

Szóval baszd meg, máris hazudsz, pedig még a nevemet sem tudod.

-Azt hiszem, csak kedvem támadt hazudni. - És jól megy a dolog, és Nicky le lenne nyűgözve. -

Na és mi van, ha nem járok hazudósokkal?

-

Nagy szívás neked.

-

Mi a lófasz ez az egész?

- Hát, tudod, kit érdekel? - kérdezek vissza, és beindulok, mint Donkey Kong. — Ha erre a beszélgetésre egy bárban kerülne sor, és mindketten seggrészegek volnánk, tökéletesen normális lenne. Karen Minty a neve, fényes ajkába harap, aztán visszavág. -

És ha a nagyanyádnak töke lenne, ő lenne a nagyapád.

Karen Minty ekkor és itt eldönti, hogy le fog feküdni velem, és ezt én is tudom. Sokkal, de sokkal könnyebb benne olvasni, mint benned, és nem is álmodhattam volna jobb macskáról, és az egész egy kötelező itallal indul valami elcseszett bárban, ahol egyetemista kölykök vödörből vedelik az amerikai sört. Te utálnád, de neki nagyon bejön ez a hely. O választotta, úgyhogy most én választok, és a Houston Streetre viszem egy helyre, amiről tudom, hogy mély benyomást tesz majd rá igazam volt, tényleg Long Island Cityből jött -, és tényleg lenyűgözi a Botanica Bar, és Greyhound koktélt iszik, és akkora baromságokat mond, amilyeneket te sosem mondanál, mint például: 285 - Tudod, honnan ismerem ezt az italt? Leonardo DiCaprio is ezt issza. Komolyan. Tudod, hogy miért csesz fel a kórházi kaja? Mert tényleg azt akarják, hogy meghalj. Ez így igaz, Joe. Tényleg. Kurvára olcsóbb így, és nem kell annyit dupla műszakozni, ha több az üres ágy. Tudod, volt egy olyan érzésem, hogy ma este találkozni fogok valakivel. Kurvára nem kéne ezt mondanom, kibaszott Greyhound, de Joe, kurvára ez volt az érzésem. És akkor elkezdtél bámulni rám. - Böffent egyet. -

Ennek le kell rólad kerülnie, Joe. -

Az ingemnek?

-

Annak a kötésnek a kezedről.

El is felejtettem, hogy ott van. Nézd, mit műveltél velem. Azzal kezdődött, hogy megégettem a kezem a gyertyával. Aztán félbeszakadt a gyógyulás, mert lepiszkáltam a vart, azért, amit te tettél velem. Aztán Curtis összevert, amikor kapkodva rohantam, hogy téged láthassalak. És aztán persze összetörtem a kocsit, miközben téged kerestelek. Mintázatot látok ebben, és Nicky szerint az élet mintázatokból áll, és ez az új Karen Minty úgy kapja el a kezem, mintha az övé lenne. Karen Minty kibaszott erős, és a fülembe suttog: 1 Amerikai rádiós, stand-up komikus. 238 2 e. e. cummings: valahol sohasem jártam, Végh György fordítása

-

Tartogasd az energiádat, Joe. Még szükséged lesz rá.

Letépi a kötést a kezemről, és mielőtt még megnyikkanhatnék, megcsókol. Mint kiderül, Karen Mintynek az ajka is erős. Már nem is fáj a kezem. Mire metróra szállunk, azt hiszem, egyikünk se tudja, merre megy a szerelvény. Csodálatos módon a kocsi üres, még az obiigát csavargó, gengszter vagy kurva sincs rajta. Csodálatos módon Karen Minty megnyalja az arcomon a helyet, ahol Curtis szétbaszta, és hegyesebb a nyelve, mint a tiéd, és letépem a nővérruháját - tanga van alatta -, ő pedig megragad, és a kibaszott metróban csináljuk hajnali négykor. És amikor Karen Minty elélvez, sikoltozik - „Igen, Joe, igen, a tiéd vagyok, most, MOST” — a hátamba vájja a karmait, fennakad a szeme, és amikor vége, remegve fonja körém még mindig a lábait. Magamhoz szorítom, azt kívánom, bár te lennél az! Ledugja azt a hegyes nyelvét a torkomon, aztán visszahúzza, és rám néz. - Szeretlek - szólal meg, és ekkor kitör belőle a nevetés, leszökken rólam, és a kabátomba burkolózik. - Az arcod, Joe, istenem! Kurvára látnod kéne most az arcodat, csak szórakozom, basszus! -Tudom - felelem. És nem fogok aggódni, a legtöbb lány kibaszottul megőrül pár percre dugás után. Ez már csak így van. Védekezik: -

Nyilván nem is ismerlek.

-Tudom - felelem, mire nem elhúzódik tőlem, hanem hozzám bújik, és az ablakban nézem magunkat. Fel-felbukkanunk, ahogy felvillan a fény az alagútban. Hosszú idő óta először ma éjjel végre aludni fogok, és reggel Karen Minty tojásos szendvicset készít nekem és leszop. Egyszerűen tudom, van valami abban a koktélban, valami a szájában. Tényleg szeret. Én vagyok a legeslegjobb páciens, mert máris találtam egy kóbor macskát. Másnap kurvára másnaposán megyek be munkába, tojásos szendviccsel tele, ami rossz ötlet volt. Karen Minty jót akart, de Karen Minty talán még mindig túl részeg volt a kajakészítéshez. Azt mondtam neki, jól éreztem magam. Ő meg azt, hogy majd beugrik a boltba. Én nem bátorítottam, Beck. Most meg itt van Ethan a seggemben - már megint korán jött —, és azt akarja tudni, hogy rosszul vagyok-e. -

Megfáztál, Joe? Vagy túl sok volt a tütü?

Csak Ethan hívja tütünek, kinyitom az ajtót, és ha én is terapeuta lennék, mint Nicky, nem kellene Ethannel foglalkoznom. A szépirodalomhoz küldöm, hogy keressen valamit, amit mára ajánlhatunk, és bekapcsolom a zenét. Rohadék karma. Az első, ami megszólal, a Túl szép vagy a Hannah és nővérei-bői. Lecsapom. Hirtelen belém hasít. Megcsaltalak, megcsaltam magunkat. Lüktet a fejem. Csilingel az ajtó, és minden zaj fáj, különösen az, ami most jön, a csaj, akit megdöngettem, kibaszott Karen Minty. Legszívesebben felvágnám az ereimet.

287 Ugyanakkor viszont meghalok egy kávéért, és két forró poharat tart a kezében - Starbucks, micsoda meglepetés -, és vállat von. -Nem tudtam, épp hogy szeretitek, srácok, úgyhogy inkább hoztam minden szart. Súlyos papírzacskót helyez a pultra. Ethan libeg a bolt elejébe, és a csaj az első pillanattól kezdve ijesztően barátságos vele. -

Te biztosan Ethan vagy, igaz? Joe mindent elmesélt rólad!

Milyen részeg voltam tegnap éjjel? Ethan nem tudja magában tartani az örömét a gondolatra, hogy beszéltem róla valami csajnak, és gyakorlatilag körbenyáladdza Karen Mintyt. A lány se perc alatt otthon érzi magát, és rám néz. -

Szóval hogy szereted a kávét, Joe?

Azt mondom, hogy mindegy, mire forgatja a szemét, rám kacsint, és felkiált. -

Hé, Ethan!

Ügy rohan vissza, hogy megbotlik a saját lábában. Ez Ethan. És felvilágosítja, hogy én feketés vagyok két cukorral, ő pedig tejszín és Stevia. Vagy Truvía, vagy Splenda. De ha egyik sincs, akkor barna csomagos cukor. De semmiképp sem Equal! Mindeközben Karen mélyen a szemembe néz, és azt hiszi, élete hátralévő részében mindig ő hozza nekem a kávét. Téged szeretlek, nem őt, és ó, a picsába, ő is az a fajta lány. Szélesen rám mosolyog, és kacsint egyet. -

Kösz, Ethan!

És itt nincs mit tenni. Nem csak megsimogattam ezt a macskát. Be is fogadtam.

Karennel lenni döbbenetesen hatékony, legalábbis abban az értelemben, hogy egyre távolabb kerülsz tőlem. Próbálom a jó oldalát nézni. Gyakorolnom kell, milyen barátnak lenni, és ez majd jól jön nekünk. De tényleg rosszul érzem magam, amikor a seggét simogatom az ágyban, a mosodában hajtogatom a tangáit, és kézzel írt köszönőlevelet küldök az anyjának a vasárnapi vacsora után. Csúnya dolog tőlem, hogy elárullak. De tudd meg, Beck, minden egyes nap találok rá alkalmat, hogy megnézzem a képeidet a telefonomban. Hűséges vagyok. Hét hete vagyok együtt Karen Mintyvel, tizenegyedik hete járok terápiára, Nicky úgy gondolja, hogy nagy haladást értem el. Már nem vagyok annyira depressziós. Olvasom az e-mailjeidet, és tudom, hogy még mindig teszed a dolgodat - semmi pia, semmi vásárolgatás -, és most, hogy én is dr. Nickyhez járok, totál megértem, miért akarja, hogy koncentrálj. -

Sokkal boldogabbnak látom, mint aznap, amikor először járt itt, Danny.

-

Köszönöm - mondom. - Boldogabbnak is érzem magam.

-

És Karennel minden jól megy?

-

Karennel remekül megy - felelem, és elvileg így is van.

Nicky nevetett, amikor először beszéltem neki róla. Azt mondta, egy lány sokkal hatékonyabb macska, mint egy újabb YouTube videó. Igaza is van.

289 - Ismerem ezt a nézést, Danny - vigyorog. - Miután megismerkedtem a feleségemmel, azt hiszem, vagy két évig le sem hervadt a mosoly az arcomról. -

Ó, mi nem fogunk összeházasodni, Nicky - bukik ki belőlem.

Felölti azt a mindentudó arckifejezését, én pedig tovább merészkedek. -

Csak annyi, hogy nekem nem ő az igazi.

Noszogat. -

Most már nem látszik olyan boldognak. Fél a házasságtól?

-

Egyáltalán nem. - Ez igaz is. Téged egy szempillantás alatt elvennélek.

-

Tehát mi a baj Karennel, Danny?

Az, hogy ő nem te. -

Csak az, hogy ő... semmi.

Amerikai színész, komikus, a Férjek gyöngye című sorozat szereplője. 290 Burger King-reklám jön - Karen Minty kurvára szereti a reklámokat és beint a tévének. Na, ne már, BK! A BK sült krumpli szar, nem igaz, Joe? Tovább játszom, és nevetek, de téged szeretlek, mert lehetnénk százéves házasok, akkor sem kérdeznéd meg, hogy mit gondolok a BK sült krumplijáról, mert soha nem mondanád azt, hogy BK, és ha sült krumpliról beszélnél, abban több lenne a sült krumplinál. Jelentősége lenne. Történet lenne mögötte. Te hagyma vagy, Karen pedig maraschino cseresznye, és szeretlek, mert a hagyma bonyolultabb, mint a cseresznye. El vagyok átkozva. Majdnem elfeledkeztem róla, hogy Karen Minty feje az ölemben van, és felsandít rám. -

Minden oké, bébi?

-

Aha - mondom, és végigsimítok a haján, ahogy szereti -, csak a házi feladatomon gondolkodtam.

Karén nem helyesli. -

Esküszöm, Joe, szerintem ez a szarság csak pénzkidobás.

-

Tudom, hogy így gondolod.

- A kórházban az összes faszfej dilidoki. Mindegyik, mind kibaszott csaló és hazudozó, és bolondabbak, mint a betegeik. -

Nicky nem olyan - felelem.

Felhorkan. -

Nem a lófaszt. Hazugok és csalók, Joe, hazugok és csalók.

Te sosem ismétled önmagad, mert kreatív vagy, Karen pedig nem, és belecsíp a mellbimbómba. -

Joe, nézz rám!

Ránézek. -

Nézem, hölgyem.

-

Egyáltalán miről beszélsz vele? Mármint te tökéletes vagy, Joey.

-

Senki sem tökéletes. - Úgy hangzóm, akár egy tanár. - És van egy kis OCD-m.

-

Na, ja - röhög Karen Minty -, van egy kis rögeszméd... a pun-cim!

291 Te sosem mondanál ilyen otrombaságot, és megsimogatom Karén Mintyt, és nézem Kevin Jamest, és úgy hiányzol, hogy belebetegszem. Hirtelen mennem kell. Felállók. -

Hé, hol marad a tűz? - a kanapé párnáját ölelgeti, túl követelőző.

-

Bemegyek a boltba - felelem, és megfogom a kulcsaimat.

-

Nem akarsz társaságot? - Nem titokzatoskodik.

-

Nem - mondom, és fogom a kabátomat.

-

Pénz nem kell? - Felül. Szánalmas.

-

Nem - felelem. - Maradj csak! Hamarosan jövök.

Lerohanok a lépcsőn, és megállók. Bármit megtehetnék Karen Mintyvel, akkor is maradna. Belém mélyesztette a karmait, Beck. Az anyja kardigánt köt nekem, és az apja egyik vasárnap el akar vinni hajókázni. Leülök a ház elé. Talán most, hogy távol vagyok Karen Mintytől, össze tudom szedni, mit szeretek benne. #1. Karen Minty három fiútestvér mellett nőtt fel, és engedékeny.

És ez igaz. Tényleg az. A FedEx elbassza az új Nora Robertset mondjuk, és én felültethetem Karent a metróra, beküldhetem a városba, és el fogja vonszolni oda a seggét, és visszacipel egy doboznyi könyvet a metrón, fel a mozgólépcsőn, be a boltba. És ha megkérem, kipakolja a könyveket, felárazza, és elrendezi őket. Nem panaszkodik, Beck. Azt akarja, hogy megkérjék, mint egy kis tak-nyos, aki jót akar cselekedni karácsonykor, hátha figyeli a Mikulás. Arra is megkérhetném, hogy vegye elő a felmosót, és takarítsa fel a port, amit pakolás közben vett észre. #2. Karen Minty szeret takarítani. „Egy kibaszott disznóólban nőttem fel - mondogatja. - Csak úgy tűnik el a szar, ha kitakarítom, és szeretem, ha tiszta minden szar.” #3. Karen Minty szeret fizni. És jól is főz. Nem is tudom, mióta nem ettem ilyen jól, igazi családi kajákat (olyan lasagnét, ami öt nappal később, hidegen is jó), és az atlétatest, amire akkor tettem szert, amikor Peach Sálingért követtem (aki teljesen elborzadna Karentől), hát, részben még mindig megvan, mert Karen főzni, enni, takarítani és kefélni szeret. És mindezt szándékában áll örökké művelni velem. Talált egy kis műanyag dobozt, tele receptekkel, ami az anyjáé. írtam neki egy SMS-t róla, és ezt írta vissza: Sokkal többet időzök a te konyhádban, mint a sajátomban. Bármit kívánok meg bármikor, csak kérnem kell, és megcsinálja, mert az anyja mindent el tud készíteni. Vittem be Ethannek maradék lasagnét, és szerinte az anyjának szakácskönyvet kellene írnia. Annyira jó. #4. Karen Minty jó szakácsnő. Ahogy te szereted Blythe-ot ócsárolni, ahogy te szeretsz felpiszkálni - a felmeredő mellbimbóddal a boltban a legelső napon -, nos, karén Minty ugyanúgy szereti a faszt. Minden faszt; tuti, hogy rengetegen megbaszták, és ez engem hidegen hagy. Én vagyok a legjobb, akivel dolga volt, az ő szavai, nem az enyémek. #5. Karen Minty tudja, hogy Ethan jó ember. Egyszer elmentünk szórakozni Blythe és Ethan társaságában. Rossz volt. Blythe leszólta Karen Greyhound koktélját, és azt mondta neki, hogy Leonardo DiCaprio rengetegfélét iszik, Karen. Hogy lehetsz ilyen naiv? Au. Másnap Ethan mentegetőzve jött be a boltba - „Blythe-nak nemigen vannak barátnői! Remélem, nem bántotta meg Karent!” -, és közben Karen is beugrott. Azt mondta Ethannek, hogy Blythe „szuperokos”, és „átkozottul csinos”. Amikor Ethan kiment szarni, Karen közölte velem, hogy Blythe egy hülye picsa. „Ethan rendes lányt érdemelne. De a rendes srácok mindig ilyen picsákat fognak ki. Attól nem fognak szakítani, ha megmondod neki. Adj neki időt! Végül úgyis kirúgja.” Karen Minty tényleg tőről metszett nővér. Pár napja Ethan teljes komolysággal megkérdezte tőlem, hogy nem tervezem-e megkérni Karen kezét.

- Ethan, még csak két hónapja tart. Vállat vont, és ötvenedszer is közölte, hogy az ex-Shellyjét ő hat hét után kérte meg. Egyenesen megmondtam neki: 293 -

És nézd, mi lett a vége!

-

Amikor úgy érzed, megvan az igazi, tudod.

-

Hát, én nem tudom, Ethan.

- Nos, akkor jobb lesz, ha elkezdesz gondolkodni rajta - mondta, és egyszeriben kiütött rajta a borosta, újabb csoda. — Mert ő határozottan tudja.

#6... Semmi értelme. Dan Fox talán szereti Karen Mintyt, de én nem Karen Mintyt szeretem. Én téged szeretlek. Szeretem a mélységeidet és a magadhoz írott leveleidet, és rosszul teszem, hogy az orránál fogva vezetem. És őszintén szólva túlságosan nyomul. Különben miért beszélne Ethan és Nicky is házasságról, amikor nem egészen két hónapja vagyunk csak együtt. És már itt is van, kocog le utánam a lépcsőn. -

Hú! - visítja.

Én pedig összerezzenek, noha tudtam, hogy jön. -

Úristen, de rohadt könnyen megijedsz! - nevet. Leül mellém, a vállamra hajtja a fejét, és felsóhajt.

- Én egyáltalán nem szoktam megijedni. Kiskoromban a tesóim annyit basztattak, hogy nem is tudom. Azt hiszem, kiveszett belőlem minden félelem, vagy mi. Szép este van. Gyerekek játszanak idekint. Mielőtt észbe kapnánk, már itt is lesz a tavasz. Karen Minty ásít. -

Micsoda este, mi?

-

Aha - felelem.

Meghallja a sütő időzítőjét, magához húz, és megajándékoz egyik kemény, erőszakos csókjával. -

Kérsz enchiladát?

-

Volt már olyan, hogy nem kértem enchiladát? — felelem, mire kapok még egy csókot.

- Akkor gyere! - szólít fel. - Először az enchilada. Aztán megígérted, hogy segítesz a tanulókártyáimmal. Zsebre dugom a bolt kulcsait, követem a lépcsőn a lakás felé. 294 #7. Karen Minty nek jó segge van. #8. Karen Minty remek enchiladát csinál. #9. Karen Minty szex-játékkártyákat kever a nővériskolai tanulókártyái közé, úgyhogy véletlenszerűen egy-egy ilyen lapot mutatok fel neki, mint hogy Vedd le a felsőd! #10. Karen Minty szeret kefélni. Miután keféltünk, megnézem a listámat, és észreveszem, hogy a hatost kihagytam.

#6. Karen Minty tudja, mit akar. Infúziós nővér akar lenni. - Kurva jól szúrok, és amikor nyolc napja fekszel ágyhoz kötve, és eldugul az infúziód, mert valami hülye liba elcseszte a gyógy-szerezést, nincs a világon fontosabb, mint egy jó bökő. Nem egy jó orvos, egy jó bökő. Én akarok lenni a legjobb az egész kibaszott világon. Látod, Beck? Nem tweetelni akar arról, hogy nővér - „Kibaszott Twitter, a seggem, én élni szeretek”, mondta valamelyik nap. Van az egészben valami egyszerűség, ami jót tesz nekem. Onnan tudom, hogy piros az arcom, tele a hasam, és a farkam a legjobb bökő az egész kibaszott világon - kérdezd csak meg Karent -, és ahogy felébredek, ki akarok pattanni az ágyból, és élni az életemet. De azért úgy ébredek fel, hogy rád gondolok. Felolvasom a listámat dr. Nickynek. Először nem mond semmit. Türelmetlen vagyok. -

Mi az, doki?

-

Maga mondja meg, Danny.

-

Én megcsináltam a házimat. Most maga jön.

Dr. Nicky csak bámul rám, én pedig bámulok dr. Nickyre. Veled is ezt csinálja? - Oké, Danny. Kérdezek magától valamit. - Közelebb hajol hozzám. - Karen tudja, hogy maga nem szerelmes belé? Nem tudok neki hazudni Karenről. Nem segíthet, ha nem mondom el az igazat. 295 -

Nem - felelem. - Nem tudja.

- A hazugság nem kövezi ki az utat a boldogság felé - mondja, néha egy rabbira emlékeztet, és el sem hiszem, hogyan képzelhettem, hogy lefeküdtél vele. - És ha megtanultam valamit e bolygón töltött csaknem ötven évem alatt, az ez: ha nem őrült szerelemmel kezdődik, azzal a fajtával, amiről Van Morrison énekelt, akkor nincs esély hosszú távra. A szerelem maraton, Danny, nem sprintelés. -

És magával mi a helyzet? - kottyantom ki. - Szereti a feleségét?

-

Nem - vágja rá szupergyorsan. - Szerettem.

A terápiáról hazafelé lehangolt vagyok, és megnézem az e-mailjei-det. Igent mondtál egy születésnapi partira egy seggfejeknek való, sznob bowlingpályán. Tudom, hogy nem fogsz elmenni, soha nem jársz már sehova. Csak dr. Nickyhez, mert ö... Dr. Nicky. De azt is tudom, hogy Karen Minty el fog jönni velem a bowlingpályára, és addig ül ott, amíg azt nem mondom, hogy ideje hazamennünk. Ott ül velem a pálya melletti felkapott bárban, és nem tartozunk ide. Mi vagyunk az egyetlenek, akik nem a bulira jöttek. Ott nyüzsögnek körülöttünk, Lena Dunham ruhatáráról cseverésznek.

-

Ki az a Lena Dunning?- tudakolja Karen.

Aztán szóba kerül az egyetemi bál a Brownon, Karen Minty a szívószálát rágcsálva vonogatja a vállát, aztán a telefonékszereivel játszik. Te nem jelensz meg, és Karen Minty szerelmes belém, én viszont nem szeretem, nem tudom. Olyan régen nem láttalak, és sokkal könnyebb lenne az élet, ha a Férjek gyöngye rajongójává tudnék változni. De nem tudok, Beck. És te mindenekfelett megértenéd. Olyan ez, mint az a levél, amit tegnap írtál magadnak: Kedves Becky igaza van Louisa May Alcottnak. Egy nem mindennapi lány nem élhet mindennapi életet. Ne ítéld el magad. Szeresd magad. Szeretettel: Beck

Elég könyvet olvastam és elég filmet láttam ahhoz, hogy tudjam, Nicky elbaszta, amikor a feleségéről beszélt. Nem lep meg, amikor bejelenti, hogy beszélnünk kell. Teljes felelősséget vállal a botlásért, amiért áthágta az orvos-beteg határokat. Még sosem láttam ilyen rossz passzban a srácot, Beck. Pedig olyan jó ember, mint annak idején Mr. Mooney, mielőtt megharagudott rám és az életre. Nem bírom hallgatni, ahogy magát hibáztatja. -

Hé, ugyan már, doki! — kérem. — Ne ostorozza magát!

Nem tudom, hogy sír-e, vagy nevet, és az is lehet, hogy ő az egyetlen a földön, akinek egyszerre megy a kettő. Zsonglőr, és áldja meg az isten, mert én sosem tudnék bocsánatot kérni valakitől azért, amiért egyetlen rohadt dolgot elmondtam az életemről. - Danny — mondja. — Egyelőre nem tehetek mást, mint hogy írok magának máshoz egy beutalót. Akar beutalót? Izzadságfoltok vannak az inge hónalján, a ruhája gyűrött, mintha régóta rajta lenne. Tudom, hogyan derítsem fel, és azt mondom neki, hogy nincs szükségem beutalóra, mert jobban vagyok. Elmosolyodik. Folytatom. Megmondom neki, hogy már nincs egér a házamban, mert ő a valaha élt legjobb dilidoki. - Hogy vannak Karennel?

Z97 -Jól - felelem. Azt akarom, hogy úgy érezze, elért valamit. -Komolyan mondom, az egérnek vége. -

Hűha! - feleli, és valahogy irigyen hangzik. Vagy talán csak szomorú.

Megmondom neki, hogy ez a macska-egér elmélet zseniális, és tetszik neki, hogy ezt a szót használom rá, zseniális. Azt persze nem mondom neki, hogy legszívesebben bekenném magam sajttal és mogyoróvajjal, hogy visszacsalogassam az egeret. Nem érdemelné meg. - Örülök neki, Danny - mondja. - Keményen dolgozott, megcsinálta a házi feladatát, és ez maga, fiam. Rájönni, hogy mi tesz minket boldoggá, egy utazás. Te teszel boldoggá. Bólintok. -

Maga megmondta.

- A rögeszméje nem tette boldoggá - folytatja Nicky -, és maga tudta ezt. És ami még fontosabb, kihasználta ezt a tudást, és úgy döntött, hogy a kényszerei fölé emelkedik. Maga okos, Danny. -

Nem tudok elég hálás lenni magának, doki.

-

Bárcsak mindannyian olyan okosak lennénk, mint maga!

— mondja, és megint azt a szomorú, fényes szemű kifejezést ölti az arca, miközben arról beszél, hogy milyen nehéz elkergetni egy egeret. Ülök, és rád gondolok, az én drága egérkémre. Igaza van Nickynek. Lehet, hogy soha többé nem jelentkezel (lehet, hogy elmentél), tudom, lehetséges, hogy továbbléptél (még az is lehet, hogy jársz valakivel). De a legfontosabb, amit tudok, az, hogy jobban kell nekem a te lehetőséged, mint Karen Minty valósága. -

Mit mondhatnék, Danny? Úgy örülök, hogy bevált a macskája

-

mondja Nicky -, amikor először jött, aggódtam. Nem nézett ki jól. Úgy festett, akár egy fogoly.

-

Úgy is éreztem magam - felelem. És tényleg. Most is úgy érzem magam.

-

De aztán talált magának egy macskát.

- Ámen - mondom. Lelki szemeim előtt Karen Minty jelenik meg négykézláb, a szájából pedig a te apró tested lóg. 298 - Hé, ma felmentem a YouTube-ra, és megnéztem azt a Honeydrippers-klipet, közvetlenül, mielőtt maga jött - mondja Nicky, és kigúvad a szeme. - Meg tudom érteni a megszállottságát. Az a videó kész van, az a srác a fecskéjében, meg az a dzseki. Mit keres az a dzseki azon a vállfán?

Nevetünk, de a szomorúsága lázként tükröződik a szemében, a száján. Rosszul érzem magam, amiért hazudtam neki, és ekkor megcsörren a telefonja. -

Elnézést - mondja. - De muszáj felvennem.

Azt mondja, ki kell mennie — szar került otthon a palacsintába -, most, hogy már megtörte az orvosbeteg dinamikát, új fent megoszthatja velem; és megígéri, hogy öt percen belül visszajön. Becsukja az ajtót, és én azonnal a számítógépére nézek. Azóta be akarok jutni abba a gépbe, hogy legelőször léptem be ebbe a szobába. Te is ott vagy valahol benne, és óriási a kísértés, hogy megtaláljam a szerelem tengerét. Esküdni mernék, hogy hívogatsz a merevlemez mélyéről, a saját tengeredbe csalogatsz, és én nem tudok mit tenni. Tényleg olyan vagyok, mint az a srác a klipben. És ez az, itt van az én nagy esélyem. Még sosem voltam egyedül idebent, és bassza meg. Odarohanok az asztalhoz, lenyomom a space gombot, és belevetem magam. Bűntudatom támad, ahogy a képernyőkímélőt nézem: Nicky a feleségével és a lányaival. Megsértem a kölcsönös bizalmat, és Nicky családja olyan ártatlan, ahogy a chestertowni Nicky Pizzériája előtt sorakoznak. Van abban valami szánalmas, hogy egy felnőtt ember egy esős napon arra kényszeríti a feleségét és a gyerekeit, hogy egy pizzéria előtt pózoljanak, csak mert Nickynek hívják. Együtt érzek a sráccal, de kellesz nekem, úgyhogy lerakom a tálcára a Honeydrippers klipet (jó ember, tényleg azt nézte), és átkutatom a merevlemezt. Hűha! Dr. Nicky nem ír az üléseimről, sem a tieidről, sem senki máséról. Csak felveszi a gondolatait az iPhone-jával, és aztán az MP3 fájlokat menti el a gépére. Van egy Gbeck nevű mappa egy halom audiofájllal. Kezd elfogni az a Van Morrison-os érzés, amiről Nicky beszélt. Elküldöm magamnak a 299 mappát. Kitörlöm az e-mailt az elküldött levelek közül, aztán kiürítem a lomtárat is. Megcsináltam. Mégsem. Vége. Lebuktam. Nicky csalódott mosollyal tér vissza, és felsóhajt. - Danny, úgy sajnálom! Az én hibám. Megmondom magának, hogy ott a videó, aztán kimegyek. Ezt elszúrtam, Danny. Fellélegzek. Mégis megcsináltam. -

Nem, egyáltalán nem, doki - mondom, és komolyan is gondolom.

Gyengének tűnik, és a hangja bizonytalan. -

Mi legyen azzal a beutalóval?

Elfogadom, kezet fogunk, és távozom. Sajnálom Nickyt, de semmi sem tompíthatja a Gbeck fájlok iránti izgalmamat. A liftben olyat teszek, amit soha nem szoktam. Imádkozom, hogy Nicky találjon valakit, aki megadhatja neki azt a Van Morrison-os érzést, hogy a fehérített fogai ne fessenek olyan oda nem illően abban a szomorú, nyúzott arcában.

A lift megáll az előcsarnokban, és Danny Fox halott. Ahogy kilépek az utcára, megbotlom egy kurva repedésben a járdán. Fekete lyuk van az agyamban: elment az eszem? Zabálhatnám tovább Karen tojását a puncijával együtt. Nicky beutalójával újrakezdhetném az egészet, és megpróbálhatnék nélküled élni. Megpróbálhatnék. De az az igazság, hogy a macskák untatnak. Szívesebben hallgatnám, hogy mit mond rólad Nicky, mint hogy Karen Mintyvel közösüljek. És ha Van Morrison nem őrült, akkor én sem. Kedves Joe, te nem vagy macskás típus. Egér kell neked. Szeretettel, Joe 300

Fülhallgatót kell vennem egy kibaszott vegyesboltban, mert tudnom kell, mit mond rólad Nicky, egy örökkévalóságig tart a srácnak, miért megy annyi hülye eladónak, és elkapom a fülhallgatót, és azt motyogom, kösz, seggfej, és kimegyek. Fel akarom tépni a csomagolást, de túl szoros, és sikítok, és néhány járókelő elhúzódik tőlem, mintha én lennék Hulk, aki épp kidagadozik az ingéből. Beveszem magam a sikátorba, felbontom a műanyagot, kiveszem a fülhallgatót, eldobom a használati utasítást, és nem sikerül elég gyorsan a telefonomba dugnom, miközben lerohanok a lépcsőn és lehúzom a metrókártyámat, és megnyomom az első fájlra a lejátszás gombot, miközben beszállok a metróba, és leülök egy vak fekete sráccal szemben, aki ok nélkül mosolyog magában. Oké, első nap, Beck. Nő. Húszas évei elején. Szexuálisan túlfűtött. Problémák a határokkal.

Apaproblémák. Azt állítja, azért jött, hogy megoldja a férfiakkal kapcsolatos problémáit, de mintha nem lenne hajlandó észrevenni, hogy jegygyűrűt viselek. A kommunikáció egyetlen módja számára a csábítás. Egyfolytában a lábát rakosgatja, és lenge blúzt visel melltartó nélkül. Figyelemre vadászik. Közvetlenül rákérdez az érzelemátvitelre, súlyosan nárcisztikus személyiség. Ragaszkodik hozzá, hogy dr. Nickynek hívjon, annak ellenére, hogy többször is közöltem vele, nem vagyok orvos. Ismételten megkérdezi, hogy nős 301 vagyok-e, és hogy jó-e a nemi életem a feleségemmel', hogy ne kelljen a saját problémáit megtárgyalnia. Elmondja, hogy a főiskolán lefeküdt a terapeutájával. Többször is. Megkérdezem, miért nem fordul pszichológusnőhöz, mire azt feleli, hogy van már egy anyja, nincs szüksége még egyre. Valószínű borderline-zavar, ragadozó, mazochista tendenciákkal. A vak fekete srác rám mered, de vak, nem láthat, úgyhogy nem lehetek dühös rá, és egy későbbi részre ugrok. Hátha az jobb lesz. Muszáj, hogy jobb legyen. Marcia ma reggel kész kibaszott rémálom volt. Mack már megint elaludt, Amy influenzás, és Marcia egyszerűen alkalmatlan anya. Majdnem lemondtam, de azon kaptam magam, hogy vigasztal a tudat, hogy ma láthatom Becket. Mostanában már kimondottan várom, hogy találkozhassak ezzel a fiatal nővel. Azon kapom magam, hogy számolom a napokat, azon ábrándozom, vajon mit vesz fel legközelebb. Ő teszi elviselhetővé az életemet, a fenébe is. Na, mi a helyzet azzal az érzelemátvitellel? Ma melegítőalsóban jelenik meg, formátlan pólóban, kócos hajjal és fénylő bőrrel. Nem tehetek róla, de úgy érzem, szándékoson öltözött így alul, ami még intimebb, mintha kiöltözne a kedvemért. Célokat tűzünk ki: szexuális önbizalomra vágyik. Amit mulatságosnak találok, mert ö maga a szexualitás. Lenyomom a pause gombot, és azt akarom, hogy a fekete srác hagyja abba a mosolygást. Az egész világ hagyja abba a mosolygást. Előreugrok. Lenyomom a play gombot. Azt állítja, hogy megnyitottam öt, hogy rájött bizonyos dolgokra az apjával kapcsolatban, a szerelmi életével kapcsolatban, és mindezt csupán néhány ülés után, mert én vagyok a legcsodálatosabb orvos, akivel valaha is találkozott. Megint megegyeztem, hogy nem vagyok orvos. Szörnyű, hogy imádom, amikor dr. Nickynek szólít? Nem is válaszolok erre. (Sóhaj.) Szóval mondtam neki, hogy nincs varázslatos gyógymód. De leint. Azt mondja, meggyújtottam benne valamit. Hogy még sosem érezte magát ennyire összhangban önmagával. Azt mondja, ha velem beszélget, az élete fénypontja. Ezúttal szexisebben jelent meg, 302 térdzokniban és szoknyában. Azt hiszem, tudja, hogy kezdek belegabalyodni. Es istenem, szerintem ö is belém. Túl sokat gondolok rá. És néha azon aggódom, hogy ö is tudja. Abba kellene hagynom a kezelést, de képtelen vagyok rá. Úgy belefáradtam már Marcidba meg az elromlott mosógépbe, és Beck... a kegyelem. Lenyomom a pause-t. Körbenézek. Bár itt lenne valaki, akinek behúzhatnék egyet! Egy vaknak sosem

húznék be, és újra megnyomom a PLAY-t. Produktív a naplóvezetése. Fogékony a javaslatomra, hogy kapcsolatban kellene lennie ahhoz, hogy meg tudja célozni a problémáit. Azt hajtogatja, hogy köztünk is van kapcsolat. És nem bátorítom ugyan, de csak erre a kapcsolatra tudok gondolni. Hogy lehet, hogy olyan készségesen fogadom a szakmai kudarcot? Azt viszont mégsem vagyok hajlandó elfogadni, amikor egy nagyon intelligens beteg zseniálisnak nevez. Talán tényleg meggyógyítottam néhány hét alatt. Lehet, hogy olyannyira alá van ásva az önbecsülésem, hogy többé nem hiszem ezt lehetségesnek, csak mert rossz mosógépet vettem? Szeret téged, hajt rád, és a vak ember csak mosolyog, most feláll, körbetapogatózik, és mind vadászok vagyunk, azok, és előreugrom: Megmondtam Diane-nak, hogy Beckröl álmodom. És Diane persze azt mondta, hogy hagyjam abba a kezelését. Ezt mondaná minden jó terapeuta, és Diane jó. De képtelen vagyok rá. Beck kezd megnyílni nekem, és már annyira megbízik bennem, hogy mesél a zöld párnájáról, amivel maszturbál. Maszturbál! A háttérsztori megvilágosító erejű. Az apja lelépett. Utána az apa megkérte az anyját, hogy küldje utána a zöld nyakpárnáját. A passzív anya ráállt volna, de Beck addigra már ellopta a párnát. A fantáziáimban az irodámban vagyunk, és arra kér, hadd üljön az ölembe. Nemet mondok, de nem hajlandó leállni. Meglovagol. Most már egyfolytában róla fantáziálok, és még jól is jön a rossz mosógép, mert a mosókonyha zárható, és ott kiverhetem, miközben Beckre gondolok anélkül, hogy rajtakapnának. Képzeletemben amikor benne vagyok, rocksztárnak és faroksztámak hív, és évek óta nem éreztem magam ennyire elevennek. Egyre inkább azt érzem árulásnak, hogy ha Marciával maradok. Mintha megcsalnám Becket, noha semmi sem történt köztünk. Minden egyes nappal egyre jobban eltávolodom a családomtól. Csúf az igazság: inkább Beck kellene nekem. A felvétel közben valamikor a vak leszállt a metróról. Nem vettem észre a megállómat, és a fülhallgató a fülembe nyomult, ez az ócska, filléres szemét, kirántom a telefonomból, és a szemközti ablaknak hajítom. Az emberek engem néznek, és mind basszák meg. A vonat imbolyogva megáll, és én szállók ki elsőként az ajtón. Ennél már nem is lehetek dühösebb. Lúzernek érzem magam, és legszívesebben letépném a saját fejem, mert el sem hiszem, hogy bedőltem ennek a baromságnak. Befordulok a sarkon, és meglátom, hogy kibaszott Karen Minty ott ül a kurva lépcsőmön egy piknikkosárral, pedig a macskák állítólag okosabbak és hűvösebbek ennél. -

Meglepetés! - kiáltja. - Pikniket rendezünk.

És el tudod egyáltalán hinni, hogy Karen még mindig létezik? Be akarok menni és addig vagdosni az írógépeket a falhoz, míg be nem omlik, és az egerek lesznek a járulékos veszteség, visítva hullanak, és erre itt van Karen Minty - a barátnőm - egy valódi piknikkosárral! Sosem láttam még ilyet élőben, csak rajzfilmekben, csak könyvekben, és nem akarok piknikezni. Fokhagyma és rozmaringillatot érzek, meg a Noxzema szagát, amivel Karen kölyökkora óta keni azt a feszes, hegyes képét. Vége. Ha tudná, mekkora lúzer vagyok, ha tudná, hogy azért fizettem egy nős

faszfejnek, hogy megpróbálja megbaszni életem szerelmét, nem akarna piknikezni velem. Azt akarom, hogy menjen innen. Ennek semmi köze hozzá. Nicky hibája, és azt mondom neki, hogy nem vagyok éhes. Ő viszont éhes, és felém nyúl, de elhúzódom. -

Joe, mi a lófasz van?

Nem vagyok Joe, Dan Fox vagyok, és felkiáltok. -

Jézusom, Karen! Te semmiből sem értesz? Baszd meg!

És ennyi. Remegve ugrik talpra. -

Baszd meg!

304 -

Ez intelligens volt.

- Baszódj meg az intelligenciáddal együtt! - acsarog. - Azt hiszed, valami szaros lábtörlő vagyok, akit kedvedre dughatsz és baszogat-hatsz? Azt hiszed, valami kurva rongybaba vagyok? -

Igen - vágom rá habozás nélkül. - Pontosan az vagy.

Ez igaz is. Mindenkivel kapcsolatban tévedek. Te kurva vagy, Nicky egy fasz, és az édes Karen, a geciputtony, fortyog az elfojtott dühtől. Vagy szomorúságtól? Reszket, és remeg a karján a kosár is, én meg egy kibaszott seggfej vagyok, ő meg egy infúziós nővér, aki szeret engem, és ha Nicky nem lenne szerelmes beléd, ez az egész nem történne meg. De téged akar, és annak a csirkének étvágygerjesztő az illata, én meg bolond vagyok. -

Ülj le! — szól Karen Minty, és hagyom, hogy lesegítsen a lépcsőre.

Hogy tehette ezt Nicky Karennel? Keményen dolgozott, tele van a kosár. Nagy szíve van, múlt hónapban egészen idáig elcipelt egy porszívót. Felporszívózott a kanapé alatt is. Parányi, kurvás sort volt rajta, meg egy fél fölső, és ott is talált koszt, ahol nem is sejtettem, hogy létezhet. - Nem akarhatod, hogy betelepedjenek az egerek - jegyezte meg különben soha többé nem akarok idejönni. Sosem változtatott még senki porszívót egy tucat rózsává, dobogó szívvé. És mint minden rossz, ez is Nicky hibája. Ő mondta nekem, hogy szerezzek egy macskát. Karen örökre velem maradna, és potyogtatná a gyerekeket, ha gyerekeket akarnék, és túlórázna, hogy évente egyszer elmehessünk Floridába, és mindez itt van előttem egy piknikkosárban, és annak a rozmaringnak mennyei illata van. De a helyzet az, hogy sosem hallott Paula Foxról vagy a Magnóliáról, vagy próbálta ledönteni a nős pszichológusát. Ő nem más, nem vadító, mint mi. Ő betartja a szabályokat, nem mer hozzányúlni a falon lévő lyukhoz, mert az agondnok dolga. Tiszteletben tartja a határokat, és bassza meg Nicky,

amiért pazarolta az idejét, és összetörte a szívét. 305 -

Miért haragszol rám? - Reszket. - Azt hittem, örülni fogsz neki, a pikniknek. Olyan csodás itt kint.

-

Karen.

- Ó, a picsába! - mondja, és tudja, hogy most dobom ki. Felpattan a lépcsőről, és sírva rohan el, vége. Soha többé nem látom viszont, és felviszem a piknikkosarat, és a tartalmát szétterítem a Karenfriss lakásban. Csirkemellet és sütőben sült krumplit és tejszínes mártásos karfiolt habzsolok, és bort iszom rá egyenesen a palackból. Úgy eszem, mintha ez lenne az utolsó vacsora, mert az is. Ma eltemettem Dán Foxot, és most Nickyt kell elintéznem. Nem tehetek másként, Beck. Egész éjjel a felvételeit hallgatom. Kihasznált téged a világ legbiztonságosabb helyén. Ott van a fejedben, egér van a házadban,, és nyilvánvalóan elhitette veled, hogy szereted. Nem jöhetünk úgy össze, hogy ő irányítja a gondolataidat. Dr. Nicky... Dr. Nicky: egy mohó, nős disznó. És velem kapcsolatban is tévedett. Nem egér van a házamban. Hanem egy kibaszott disznó.

Nem emlékszem, mikor jártam utoljára iskola közelében. Rengeteg minden változott. A 87-es iskolának a Hetvennyolcadik utcában például saját mottója is van, bassza meg: „Egy család a nap alatt.” A ma reggelt a Természettudományi Múzeum lépcsőjén ülve töltöttem kávét kortyolgatva és Nickyt tanulmányozva, és vártam, hogy a családok kikászálódjanak az ágyukból, és kijöjjenek a nap áld. Az út az iskolához döbbenetesen egyszerű volt, hála nagyrészt Nicky sógornőjének, Jackie-nek. A Nicky Pizzériája Yelp-oldalán találtam rá, ahol számtalan fényképet osztott meg arról, hogy „nagy családunk a kedvenc pizzájával!” Jackie Yelp-fiókja vezetett aztán képekben bővelkedő Facebookoldalára, amelyen számtalan utalás található a Nicky Pizzériájára (jaj!), és ami a legfontosabb, ott a „87-es iskola! A legjobb iskola a városban!” A legjobb Facebook-oldal a világon! Komolyan, regisztrálnom kéne a Yelpre, hogy értékeljem a habos, lihegő étteremkritikáit. Tartozom

neki. Mindent megtudtam Nickyről. Ma tehát futónak öltöztem, mert ha van hely a világon, ahol nem lazíthat az ember nyugodtan, az az iskola. Mint kiderül, kurvára kijöttem a formámból. Peach óta nem futottam. Hajnali fél öt óta rovom a köröket, igazából csak kocogok, és közben Nicky kibaszott, perverz naplóját hallgatom, hogy koncentrálni tudjak. Lefutok a 307 Columbuson, dobok egy jobbost a Hetvenhetedikre, elkocogok az üres játszótér előtt, befordulok jobbra, az Amsterdamra, aztán megint jobbra, a Hetvennyolcadikra, el a 87-es előtt, és újra az egészet. Nem is tudom, hány kört tettem meg, mire kifizetődik, mert meglátom Nickyt, ahogy az utcán megy. Most másképp látom már. Azelőtt sajnáltam, amiért úgy meggörnyed, és a szemét a földre szegezi. Most viszont egyszerűen gonosznak néz ki. A púpja büntetés a bűneiért. (Miattad.) Egy apának oda kéne figyelnie a lányára, de Nicky lehajtott fejjel jár. A lányai már nagyobbak, az a kép a számítógépén bizonyára jóval ezelőtt készült. Amy kezét fogja (Amy az, akit ahelyett csináltak, hogy elváltak volna), és rákiált Mackre, hogy lassítson. Mack az, akit azért csináltak, hogy megpecsételjék a szövetséget - idősebb, magának valóbb. Nem gond, ha helyben kocogok, mert napszemüveg és fülhallgató van rajtam, és ha valakit mindenki tárt karokkal fogad az Upper West Side-on, hát a kibaszott kocogó az. Nicky besétál a srácokkal az iskolába (és mi történt ezzel a várossal, hogy a szülők bemennek az iskolába a kölykökkel? Az én kezemet senki sem fogta annak idején, basszák meg, sem, ha már itt tartunk, senki másét). Egy anya rám mered, én pedig mosolyogva integetek neki (normális vagyok, jó fej!), mire visszainteget abban a hitben, hogy elfelejtette a nevem, és a szülői értekezletről ismer, vagy a konditeremből, vagy akárhonnan, és gyerünk, Nicky, mert egy helyben kocogni nem ugyanaz, mint a háztömb körül. És dolgunk van, nekem meg Nickynek, és nincs sok időnk, mert holnap délután egykor találkozol Nickyvel, és úgy döntöttem, hogy ez nem történhet meg. Nicky rá az élő bizonyíték, hogy a rest kéz a buja, csalfa ördög játszótere. Nagyon ráér a srác, Beck. Miután elvitte a lányait iskolába, megtette a hosszú utat hazáig, és telefonált - neked, Beck? -, és aztán eltűnt az épületükben. Senkit sem láttam, aki hozzá csengetett volna fel, úgyhogy nem a betegeit fogadta. Három óra múlva jelent meg a 308 feleségével együtt, a mosógépen lamentálva (ezért rémít meg a házasság, hónapok óta karattyolnak arról a rossz gépről), és velük maradok sétájuk alatt. Ha lenne vér a pucájában, elhagyná, de nem teszi. És nem haragszom rád, amiért belezúgtál. Minél többet hallgatom a felvételeket, annál inkább annak látom Nickyt, ami: nagyon tehetséges, nagyon beteg manipulátornak. Én sem láttam át a dumáján, úgyhogy nemigen hibáztathatlak, amiért a hatása alá kerültél. És ha belegondolunk, aranyos, hogy mindketten bedőltünk. Hasonlóak vagyunk, ugyanolyanok. Nicky felesége, Marcia semmiben sem hasonlít rád. Harsány és hangos. Pszichológiát tanít különféle helyi és online főiskolai kurzusokon. Vastag lábú mártír, jógamatracot cipel a vállán. Nem akarok

bunkó lenni, de a jóga nem vált be. Állítsuk meg a mellrákot feliratú szemellenzőt visel (tudod, az a fajta nő, akinek muszáj mindig nyavalyognia valamin), és a haját bánatosan lógó lófarokban viseli. Ez nem egy boldog nő, Beck. Mogorva. Amikor hajléktalanok mellett mennek el, karba fonja a kezét, mintha ugyan próbálkoznának vele. Sajnálhatnám is Nickyt, de ami tény, az tény marad: élete egy pontján valamikor ő kérte feleségül Marciát. Lehangoló látvány nézni, ahogy ott üget Marcia mellett. Egyfolytában csak a nő beszél, születésnapi zsúrokról, gyerekorvosokról meg gyerek jógafoglalkozásokról — mintha a gyerekek nem nyújtózkodnának eleget maguktól is. Vitaminokat kell venni, bébiszittereket kirúgni, és szegény Nicky minden sarok után egyre görnyedtebb. Amikor végül majd megölöm, megszabadítom a szenvedéstől. Te nem őt akarod, Beck. Nem való neki az élet. Mindaz az erő, ami a lemezekkel díszített falú, bézs szobában benne van, nyomtalanul eltűnik, amint kilép a maga játszóteréről. Át akar menni az úton, de a felesége megrántja a karját, és ráförmed: - Várd meg a zöldet! Átkelnek, amikor már biztonságos - LOL -, és betérnek egy jellegtelen házba. Beütöm a Google-ba a címet, és természetesen pár-terápiára érkeztek. Ötvenkét perccel később jönnek elő, leeresztve. Némán sétálnak egy konditeremig, és családiasán megölelik egymást, mielőtt a nő eltűnik jógamenedékében a hasonszőrű asszonyok között. Követem Nickyt az utcán, és minden egyes sarok után egyre kevésbé görnyedt. Megérkezik úti céljához, a Westsider könyváruházhoz, és egy óra múlva bukkan elő három használt lemezzel (és egyetlen könyvvel sem, ejnye-bejnye). Követem egészen az Urban Outfittersig, ahova bemegy a szatyor lemezével együtt, ruhákat nézeget, ingeket próbál fel, egyik számot a másik után rakja be a telefonján, végül pedig anélkül távozik, hogy bármit is vett volna. Most vissza az iskolához, ahol megvárja a lányait, és hazaviszi őket. A kisebbik jókedvűen fecseg, a nagyobbik moró-zusan hallgat, és óvatosnak kell lennie az embernek, különben elcseszheti mások életét, még ha nem is akarja. Szerencse, hogy mi egymásra találtunk, te meg én. Egy ideig ott lógok az épület előtt, mintha a futócimborámra várnék. Itt jön Marcia egy barátnőjével, akinek az ízlése az öltözködésben ugyanolyan béna. Marcia felsóhajt, és egyértelmű, hogy rengeteget sóhajtozik. — Azt mondta, előbb ölné meg magát, mint hogy otthagyja a gyerekeket. — És te mit mondtál erre? — Azt mondtam, hogy minden gyereknek jobb, ha boldog szülei vannak, mintha csak házasságban élnének. Meg hogy a válás már nem stigma manapság. A barátnő egyetértőén bólogat, és szikrázik a gyűrűje. Marcia folytatja: — Aztán azt mondta, én könnyen gavalléroskodom a válással, mert az én szüleim boldog házasságban éltek. De tudod, Nicky mekkora mártír. Az ő gyerekei aztán sose szenvedjenek válás

miatt! A barátnő felsóhajt. A nők mindig sóhajtoznak. Rengeteget. Aztán felderül. — Talán profilt kéne csinálnod neki egy társkereső oldalon! A hölgyek felnevetnek, aztán a barátnő azt mondja, csak viccelt. Nincsenek egyszerű válaszok, és terveket kovácsolnak, hogy 310 összehozzák a két családot — mert ez jó szórakozásnak tűnne —, aztán Marcia feltrappol az otthonába, ahova nem akar, a férfihoz, akit nem szeret. Most már tudom, miért lett valójában Nicky pszichológus. Beszélgetnie kellett valakivel, mert nem a megfelelő nőt vette feleségül. Tudta, hogy a zenét elfelejtheti, de azt nem, hogy a szerelmet is. Megint kezdem megsajnálni, mert balek vagyok. A metró felé veszem az irányt, és nézem, ahogy néhány ápolónő a munkáról nyavalyog. Az én ápolónőm jut eszembe, Karen, és hogy mennyire nyomorultul érezheti most magát. El sem tudom mondani, micsoda megkönnyebbülés, amikor hazaérek a saját környékemre. Nehéz lesz megölni Nickyt. De szükséges. A megszállottja vagy, ő az egér a házadban, és e gondolatmenetet megszakítva csaknem megáll bennem az ütő, amikor egy zsarut pillantok meg a házam előtt. Kiállja a bejáratot, és óriási, és meghűl bennem a vér - Benji-Peach-Candace-vizeletteltelibögre -, és tényleg engem keres. Mint Ethan mondja, amikor tudod, akkor tudod. Az óriászsaru kezében gumibot van, és nem baszakodik: -

Maga az, Joe?

Minden erőmet össze kell szednem, hogy odamenjek hozzá, miközben nem akarok mást, csak elrohanni. -Jöjjön csak ide! - mondja. Az a szomorú a szegénységben, hogy a néhány ott rohangáló gettóbeli kissrác még csak nem is figyel fel, mindennapos esemény. -Segíthetek valamiben? - érdeklődöm, mert ártatlan vagyok. Tényleg. Bárcsak Dan Fox lennék, de már ő sem jó semmire, már nem. -Ja, segíthet - feleli, ahogy felmegyek a lépcsőn. Közvetlenül elébe állok. Hatalmasra tágult pórusai vannak, és nagyobb az alkarja, mint az enyém, és a nyakán kidagadnak az erek, fogadok, hogy már az apja is zsaru volt, meg a nagyapja is. - Megmondhatja nekem, mi a faszt képzel magáról! - Ööö - mondom, és lehet, hogy mindjárt összehugyozom magam. - Mi ez az egész... öö, miről van szó? 311

-

Miről van szó? - utánoz.

Nagyon gyorsan történik, megragadja a grabancomat, és magához ránt. Hagymaszagú a lehelete, nyers hagyma. Fortyog. -

Te kis faszfej!

Meg fogok halni? Behunyom a szemem, és erősödik a szorítása az ingemen. Ártatlan vagyok, ártatlan, míg be nem bizonyosodik a bűnösségem. Leköp. Aztán elenged. Nem törlőm le az arcomat, és hátrébb lépek. A betonra csap a gumibotjával. - Tudod, kölyök, jobb lesz, ha megadod a tiszteletet ennek az egyenruhának. Mert ha nem lennék egyenruhában, szétrúgnám a valagad, és ott, abba a kukába dobnám a csontjaidat, és gondoskodnék róla, hogy senki se találjon rád! - S-s-sajnálom - hebegem, és a yuppi futógönceim miatt talán még jobban utál, és megcsóválja a fejét. - Tudod, a húgom... - nyafogva, recsegve beszél, és most ráismerek a hanglejtésére, tipikus Minty. A húgom, Karen, egy kibaszott szent, te pöcs. Ugyanolyan gyönyörű belül is, mint kívül, és neked, te kis csicska, semmi jogod ehhez! A húga, és most már megint kapok levegőt, és a bocsánatáért könyörgök, és azt mondom neki, hogy a húga túl jó volt hozzám, de nem kajálja be. Befogom. -Nem baszakodhatsz Karen Elise Mintyvel! - Felemeli a botját, lekuporodom, és nem akarok meghalni, nem hagyhatlak így itt. A lábam mellett a betonba döfi a botját. - Állj fel, te kibaszott kis pöcs! Megragad a nyakamnál fogva. És ez Nicky hibája is. Ő lökött Karen karjába, aztán őmiatta löktem el magamtól. Az óriás Minty-zsaru a torkomat szorongatja, aztán elenged, és még egyszer a betonra csap a botjával. Elviharzik, és nem csoda, hogy Karen Minty infúziós nővér akar lenni. A bátyja is jól tud böködni, ő miért ne tenné?

Könnyebb lesz elintéznem Nickyt, mint gondoltam. Jótét lélek, Beck, és hetente egyszer kimetrózik Queensnek abba a részébe, amely még mindig a crackről és a bűnözésről híres, hogy tanácsot adjon drogosoknak, akik le akarnak szokni. De ma este figyelmeztető tanmese lesz belőle minden Upper West Side-i seggfej számára, aki azt hiszi, hogy heti négy órával törleszthet a bűneiért. Ma este Csak Neked Doki Nickyt kirabolják a drogosok. Húzok egyet a whiskymből, és kinyitok egy önsegítő könyvet, a címe: Amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek. Nicky Angevine barátai majd megajándékozzák a feleségét ezzel a könyvvel, miután holtan találják Queensben. Nicky halálát mindenki tragikusnak fogja tartani. A lányai apa nélkül nőnek fel, míg az asszony pótapát nem talál (ami valószínűleg heteken belül be fog következni), és a végzetében lesz valami egyszerű, perverz szépség. Nincs gyanúsított, nincs semmi kavarodás, semmi ügy, egyszerű rablás, a pénztárcája eltűnik, rossz helyen volt a pasas rossz időben. Marcia Angevine barátnői ott lebzselnek majd a teasütemény és a bor mellett a saját kölykeikkel, és azt mondogatják, hogy mennyire sajnálják az őt ért veszteségért. Én viszont tudom, hogy magában hálát fog adni az égnek a nyereségéért. Itt az idő, Beck. Nicky előbukkan a drogambulanciáról, és szépen körbenéz az úttest előtt, ahogy az egy rendes fehér kisfiúhoz illik. 313 Lehajtja a fejét, és elindul az utcán, a felesége bizonyára kimosta a Vans csukáját, mert ma este különösen ragyogó fehér. Ő az egér a házadban, és bárcsak ne kívánnád őt! De persze kívánod,

Beck. Olyan, mint az apa, akid sosem volt, és szét akarod szakítani a családját. És ez természetes. Ördögi kör, és az lett volna Nicky dolga, hogy segítsen neked legyűrni ezt a vágyat. De Nicky nem tette a dolgát. Disznó. És ennek a káosznak nem lehet happy endje. Ha életben hagyom, végül megkapod, amiről azt hiszed, hogy akarod. Megdug a bézs szobában, sír a feleségének, és válásért könyörög, és elmegy hozzád - mert igaza van, te magad vagy a szexualitás —, és az az igazság, hogy abban a minutumban, amint elérhetővé válik, nincs jegygyűrűje, nem fehéríti a fogát, már nem fog kelleni neked. A pokolba vezető útra vitt téged, és meg kellett volna tartania tőled a távolságot, de nem tette. Neked pedig fel kellett volna hívnod engem - hiányzóm neked -, mégsem tetted. És olyan jól ismerlek, Beck. Karizmatikus vagy, beteg, és valami oknál fogva mágnesként vonzod a gyenge, gerinctelen embereket, mint Peach, mint Benji vagy Nicky. Fokozom a tempómat, és megmarkolom az új gumibotomat. (Elmentem a katonai boltba, hogy lenyugodjak, miután volt az a szarság Minty biztos úrral; elvégre úgy fair, hogy mindenki felfegyverkezhessen az olyan zsarukkal szemben, akik azt hiszik magukról, hogy a törvény fölött állnak.) Megfeszítem az állkapcsomat. Kezdem beérni, és megtudom csinálni, egyeden suhintással. De ekkor érzem, hogy rezeg a zsebem. Nincs más választásom, bevetem magam egy sikátorba. Nicky hátrafordul, ha meghallja a telefont, és nem tudom kikapcsolni, és nem kapok levegőt, és remegő kézzel nézek a telefonra. Te vagy az. Te hívsz. Végre eldöntötted, hogy a szívedre hallgatsz. Gyönyörűen fest a neved a kijelzőmön, ott ragyog a sötétben a fehér bikinis képed fölött. Ragyogó valódat bámulom. Mosolygok, 3H én is ragyogok. Meglepsz, felderítesz, és hiányzóm neked. Próbálom lelassítani a szívverésemet, dr. Nicky már több saroknyira jár, a fülemhez emelem a telefont, és megszólalok. -

Nahát, szia, Beck!

-Joe? - kérdezed, és a hangod puha, akár a bőröd. - Hallasz engem? Elmegy a hangom, és felköhögök. Nem vagyok önmagam, mert épp azon voltam, hogy megölöm Nickyt egy gumibottal, mert le akart feküdni veled. Szédülök, te pedig spiccesnek hangzói, amikor újból megszólalsz. -

Joe, hallasz?

-

Rossz a vonal — mondom. - A metróra várok.

Egyenesen, akár egy diktátor, kiadod a parancsot.

-

Szeretném, ha átjönnél hozzám. El tudsz jönni? El tudsz jönni most, rögtön?

Életemben nem voltam még soha semmiben ennyire biztos, és határozottan rávágom: -

Igen.

Leteszem a telefont, és el sem hiszem ezt az időzítést. Szükségem van egy percre, hogy összeszedjem magam. Felhívtál. A gumibotot egy szemétkupacra hajítom. Még mindig sajog a kezem, ahogy szorítottam, és a szívem is sajog az ostorcsapástól. Felhívtál. Visszatértél! Most már nyugodtabb vagyok, el is indulok, jó lesz kijutni innen, és elmenni hozzád. Felhívtál, és nem tehetek róla, de azt hiszem, hogy Nicky minden idiótasága ellenére végül is lehet, hogy nem végzi rosszul a dolgát. Világos, hogy jobban vagy már, engem hívtál, nem őt. Taxiba pattanok, mert túl boldog vagyok ahhoz, hogy metróra szálljak. Kíváncsi vagyok, mi van rajtad, és nem tudok elég gyorsan odaérni hozzád. Az Amikor jó emberekkel rossz dolgok történnek könyvet a taxi hátsó ülésén hagyom. Már nincs szükségem rá. Itt vagy nekem te.

Az IKEA-s párnánkon még mindig ott az árcédula, az asztalod alatt hever a padlón. Átölellek, és sírsz. Részeg vagy, és nem kérdezek semmit. Nem hagyom, hogy te meg a párnád elrontsátok a kedvemet. Emellett ugyanolyan jó érzés a karomban tartani téged, mint ahogy emlékeztem, még jobb is. A lakásod kész káosz, amitől azt kell hinnem, hogy tényleg nőttél. Most már függönyök is vannak — ez haladás és csaknem elapadtak a könnyeid. Megsimogatom a fejed, a párnánkra meredek, és belélegezlek, a te illatodat, és a pulton rohadó almákét is. Nem tudom abbahagyni a mosolygást, és minél jobban sírsz, annál szélesebben vigyorgok, végül kifogysz a könnyekből, és abbahagyod, és a fülembe suttogsz: -

Bocsánat.

-

Semmi vész - felelem. - Majd elküldöm a tisztítószámlát.

Ha Karen Minty volnál, már harsányan nevetnél, de te te vagy, és csak elmosolyodsz. -

Nem is emlékszem, mikor nevettem utoljára.

-

Úgy két másodperccel ezelőtt, Beck.

A fejed fölé nyújtod a karodat, elfordítod a derekad, balra, jobbra, aztán leengeded a karodat. -

Biztosan azt hiszed, hogy megbolondultam.

-

Dehogyis - felelem, és tényleg nem.

-

Ugyan már, Joe! Találkozgatunk, összejövünk, és aztán egyszer csak úgy eltűnők.

Viccelni próbálok. -Alkalmasint én is Dél-Franciaországban jártam egy szigorúan titkos FBI-küldetésen. Nem nevetsz, és nincs most kedved hülye viccekhez, és imádlak, amiért olyan egyenes vagy, mert itt vagy, és végül megérte minden kemény munka, mert az egész ehhez a pillanathoz vezetett. Megszólalsz: -

Majdhogynem azt kívánom, bár tényleg az FBI-nak dolgoznál!

-

Komolyan? — kérdezem, és egyáltalán nem tetszik, hogy ezt mondod.

* Megremegsz. En nem. - Peach meghalt, Joe. - Elkeseredettnek tűnsz, és nem ennek kellett volna történnie. Peach a Turksés Caicos-szigeteken van,, a fenébe is. -

Most ugratsz?

-

Megtalálták a holttestét Rhode Islanden.

-Ne! -De - mondod. Nem. Az lehetetlen. Tonnányi követ raktam a zsebeibe. Amikor arra a kövezésre cipeltem, nyomott vagy egy mázsát. Hülyeség. Én megtettem a dolgom. Becipzároztam a zsebeit? Hogy a picsába ne cipzároztam volna be a zsebeit! Manapság már semmit sem tudnak normálisan megcsinálni: műanyag cipzárok voltak, most, ahogy visszagondolok rá, és lehet, hogy szétmállottak. Basszák meg

azok a cipzárok! - Egyszerűen nem tudom elhinni! - mondod. Annyi szörnyűséget mondhatnál most, és mi van, ha hamis ürüggyel csalogattál ide, és mi van, ha itt les rám az FBI? -

Rhode Islanden?

-

Igen - feleled. - Rhode Islanden.

Túl sok emberrel álltam szóba abban az államban. Érzelgős voltam és barátságos, és ott van Nico rendőr és dr. K meg azok a 317 narkósok, meg a fickó az autószerelőnél. Mi van, ha összejönnek? Mi van, ha tudják? Lelki szemeim előtt felvillan a bögre húgy képe, és mit műveltem? - Van ott a családjának egy háza - folytatod. - Ott voltunk, és azt hittem, hogy lelépett. Mármint küldött nekem egy melodramatikus e-mailt, de Peach már csak ilyen. Nem hittem, hogy... tudod..., hogy komolyan gondolja. -Jézusom! - mondom, és vajon meglátogatnál a börtönben, vagy megijednél? -Azt hittem, lelépett, mert időnként szokott ilyet csinálni! - Felveszed a diétás sörödet, belekortyolsz, és azt kívánom, bár inkább folytatnád! - Az utóbbi pár hónapban nem hallottam felőle, de tudod, vannak ilyen régi barátok, hogy időtlen időkig nem beszéltek, aztán meg egyszer csak igen, és minden oké. Várj egy kicsit! A telefonodba temetkezel, és nem tudom, mire gondolsz, mert ha én egy hónapig nem beszélnék Mr. Mooney-val, az igen furcsa lenne, de hogy a fenébe juthat most eszembe Mr. Mooney? Be vagy drótozva, Beck? Rá akarsz venni, hogy bevalljam? Ezért vannak a függönyök? Az órámra pillantok. 10.43. -

Bocs — szólalsz meg. — Csak iskolai cucc. Hol is tartottam?

-

Hogy eltűnt.

-

Nem tűnt el. Öngyilkos lett.

-

Ó, Jézusom! - Hála neked, Jézusom!

-

Tudom - mondod, és kivégzed a sörödet. - Hogy is nem láttam előre?

A konyhába mész, kiveszed a vodkát a hűtőből, a poharakat a mosogatóból (Karen Minty nem hagyja a poharakat a mosogatóban, na de Karen Minty nem is képes arra, hogy úgy sírjon, mint te), és most el fogsz mesélni egy történetet, és Karen Minty képtelen előadni egy történetet.

-

Nem is tudom, hol kezdjem.

-

Az elején.

318 Leülsz mellém, és jó sokáig nem fogunk csókolózni, de istenem, mennyire hiányzott a közelséged, a szavaid, a hangod iránti várakozás. - Szóval lenn voltunk Little Comptonban, egy ilyen kis tengerparti közösség Rhode Islanden. Peach elég depressziós volt, de én is. Emlékszel arra a Benji nevű srácra, a drogos exemre? -

Azt hiszem.

-Szóval meghalt. Persze ennek mindig is megvolt az esélye, mert nem volt normális. De akkor is mondod, és az alsó ajkadba harapsz. Szép vagy. —• Először Benji, aztán Peach hal meg. Én vagyok a halállány. Imádlak, amiért ezt az egészet magadra veszed, ahogy nevet is adsz magadnak. Olyan vérlázítóan te vagy. Azt mondom neked, amit hallani akarsz. -

Beck, te nem vagy halállány. Egyszerűen úgy hangzik, hogy ismersz pár zűrös embert.

Félbeszakítasz: - Két barátom is meghalt pár hónap leforgása alatt. És tudod, mit gondolok, Joe? Úgy gondolom, azért büntet a sors, mert egy rohadt hazug vagyok. Hazudtam, azt mondtam, hogy meghalt az apukám, és erre meghalnak a barátaim. Szerintem nyilvánvaló, hogy ez történik. - Add csak ki magadból — mondom, mert tudom, hogy amikor részeg vagy, nincs értelme a Benji és Peach nélküli élet előnyeiről vitatkoznom. — De nem a te hibád. -

Nem a fenét - pufogsz.

-

Akkor beszélj csak - mondom. - Itt vagyok.

Vicces látni, ahogy próbálod eldönteni magadban, hogy beszélj-e arról a kis masszázsos afférról Peachcsel, és végül ellene döntesz. - Peach elment futni, ahogy minden reggel szokott. De ezúttal a jelek szerint megtömte a zsebeit kövekkel. És tényleg én tehetek róla, Joe. Én voltam az utolsó, aki életben látta. Tudnom kellett volna. 319 Én voltam az utolsó, aki életben látta, de mindegy. -

Beck! - mondom. - Nem okolhatod magad azért, amit tett. Depressziós volt. Tudtad. Átkozottul jó

barátja voltál, és ennek semmi köze hozzád. Leintesz, hogy hagyjam abba, és vodkát öntök a koszos poharakba, te pedig a kanapéba esett telefonod után kutatsz, aztán megkeresed az e-mailt, amit Peach küldött, amit én írtam. Tudom, hogy már nem vagyok gyanús, és nem tehetek róla, de úgy érzem, ez állati, hogy a saját szavaimat hallom a szádból. Felolvasod, és rám nézel. -

Virginia Woolf. Tudnom kellett volna. És semmit sem csináltam.

-

Nem menthetsz meg valakit, ha ő nem akarja, hogy megmentsék.

- De ő akarta, hogy megmentsék - mondod, és kontyba tekered a fejed tetején a hajadat. - Csak nem tudtam megtenni. -

Mit nem tudtál megtenni?

Nagyot nyelsz, és eszembe jutsz meztelenül, és azt akarom, hogy most már rám kerüljön a sor, és jókorát kortyolok. -

Nyilvánvaló okok miatt ez maradjon köztünk, de tudnod kell róla. Megpróbált megdugni, Joe.

-

Atyaég! - Igen, kezdesz megnyílni, sziromként, tényleg megtörténik.

- Természetesen elhárítottam. Azonnal — mondod, és megint nem bírod ki, hogy ne lódíts, hogy ne lopj egy kis zsetont a Monopoly tábláról, amíg a többiek kimennek a szobából. Csaló vagy a csontod velejéig, mindig szépítesz, és csodállak, Beck. Soha nem hagyod abba az élet javítgatását. Van karizmád. Van képzelőerőd. Egy nap talán lesz egy lepusztult tanyaházunk, és addig festegeted a falakat, míg rá nem találsz a legszebb sárgára, és húzlak is majd miatta, de imádni fogom, ahogy festékes arccal kinézel. Ez az, ahol valóban alkotsz, és ahol varázsolsz. Közönségre van szükséged, élőre - rám -, nem dilidokira, nem egy számítógépre. 320 -

Hogy fogadta?

-

Nem jól.

-

Bassza meg! - mondom.

-

Az a legszomorúbb, hogy nem először történt meg.

-

Bassza meg!

Iszol egy kortyot, és annyira zavarban vagy, hogy nem nézel rám. Vagy talán csak túl részeg vagy. -

Most elszörnyedtél?

- Beck — mondom, és a térdedre teszem a kezem. - Nem ször-nyedtem el, amiért a legjobb barátnőd beléd szeretett. Nem hibáztatom. Rám veted magad teljes testeddel, elázva, tapogatózva. Letéped a felsőd, és a forró kezeid az ingem alá kúsznak — az ingem alá, amit összemaszatoltak a könnyeid —, a csókod nedves és éhes, és az ajkamba harapsz, és vér folyik, édes, sós, és egy érintés. Egy pillanat alatt kikapcsolod az övemet, mint egy profi, alkohol hatása alatt. Ezúttal, amikor megduglak, én vagyok az egér a te házadban, és nem szabadulhatsz meg tőlem, pedig meg akarsz, mert gyűlölöd, hogy ennyire kívánsz, ennyire az enyém vagy, amikor benned vagyok, hogy mennyire nem fogsz akarni soha mást, csak engem (milyen Nicky?). És egyszer csak az érzelmeid mind eggyé válnak, a Peachért hullatott könnyeid, az értem lüktető pinád, a miattam zümmögő cicijeid, egész valódban csakis értem létezel, és kibaszom belőled Peachet, Benjit és Nickyt, és én vagyok az egyetlen férfi a földön, és ezúttal én ébredek fel először. Bemegyek a fürdőszobádba, a tusolóba, és összehugyozom a zuhanyzó padlóját, megjelölöm a helyem, az otthonom, téged. Kiveszem az asztal alól az IKEA-párnát, letépem róla az árcédulát, és odaviszem az ágyba. Félig alszol még, amikor az állad alá csúsztatom, és dorombolsz. - Mmm. Joe. Amikor kimászunk az ágyból, tudjuk, hogy most már összetartozunk. Nem kérdés, hogy elmegyünk-e reggelizni, csak azt kell 321 eldöntenünk, hogy hova. Egymással szemközt ülünk egy étkezdében, és hat órán át ülünk ott, mert nem tudunk betelni egymással. Végül sikerül elhúzódnom, hogy csavarjak egyet, és amikor kimegyek, emailt küldesz Lynn-nek és Chanának: Szent szar. Joe. JOE. Amikor visszamegyek az asztalhoz, újból kezdjük az egészet.

Az első nyolc együtt töltött napunk életem legjobb napjai. Vannak ezek az óriási plüssköntöseid a Ritz-Carltonból. Előadsz egy bonyolult sztorit arról, hogy egyszer elloptad őket, amikor Lynn-nel és Chanával elutaztatok tavaszi szünetre. Imádom, hogy imádsz mesélni. Honnan is tudhatnád, hogy tudom, Peachéktől loptad őket, és én ugyan meg nem mondom! Ezekben a köntösökben élünk, és szívesen szórakoztatsz engem, és meg is teszed. A Második Napunkon a köntöseinkben lófrálunk, amikor kihirdeted a köntösszabályt: -

Ha nálam időzöl, vagy meztelenül kell lenned, vagy köntösben.

-

És mi van, ha nem tartom be a köntösszabályt?

Odaballagsz hozzám, és felmordulsz. -

Ne akard megtudni, fiacskám!

Megígérem, hogy tartani fogom magam a szabályhoz, és tetszel így, felvillanyozva, felnőtten. Bevált a terápiád, mert vége az apakomplexusodnak, és velem nőként viselkedsz, nem kislányként. Nem küldesz több e-mailt magadnak, és miért is küldenél, itt vagyok én, ha beszélgetni akarsz, és ó, még mennyit beszélgetünk! Van Morrison lószart se tud a szerelemről, mert te meg én találjuk fel a szerelmet a Ritz-Carlton köntöseinkben, az egész éjszakás beszélgetéseinkkel, a néma pillanatainkkal, amelyek, mint mondod, „a kínos ellenkezői”. 323

Egymásból élünk, és nincs szükségünk alvásra, az Ötödik Napra már bensőséges viccünk van, mint Ethannek és Blythe-nak. Megnézzük a Tökéletes hangot a Netflixen - a kedvenc filmednek nevezed, de nincs meg neked DVD-n, lenyűgöző vagy -, és egyszer csak megállítod. Hozzám bújsz, és azt mondod, hogy én vagyok a legjobb, én pedig ugratlak vele, hogy mennyire szereted ezt a filmet, és te kuncogsz és horkantasz, és birkózni kezdünk, és mire a filmben a versenyhez vagy mihez érnek, már az ágyban vagyunk, és kefélünk. Jobban szeretsz engem, mint bármit, és azt mondod, hogy okosabb vagyok, mint a srácok az egyetemen, és mint a srácok voltak a főiskolán, és együtt olvassuk el Blythe egyik novelláját, amire azt mondom, hogy szolipszisztikus, és te egyetértesz velem. Másnap reggel én ébredek fel először - ki tud úgy aludni, hogy te is ott vagy? -, és észreveszem, hogy korábban egyszer már felkeltél. Olyan vagy, mint egy gyerek, a legjobb értelemben, kenyérmorzsanyomokat hagysz magad után, akármerre jársz, és a nyomok a konyhába vezetnek, ahol nyitva hever a szótár, és a szolipszisztikus szónál össze van kenve csokoládémázzal a félig rágott csokis süteményről, ami a pulton hever. Imádom, hogy figyelsz rám, zavartalanul. Nem akarod, hogy elmenjek, de muszáj munkába mennem. - De én azt akarom, hogy maradj! - vitatkozol, és még az erőszakosságod is édes. - Nem tudna Ethan helyettesíteni? - Utálom az orrod alá dörgölni, Beck, de erre akkor kellett volna gondolnod, amikor összehoztad Blythe-tal! Felmordulsz, és elállód az ajtót, és hagyod, hogy szétnyíljon a I •• •• •• I köntösöd. 324 Beengedsz a lakásodba, és gyengéden veszed el, és megcsókolsz azzal az édes, puha, ginevrás ajkaddal. -Tudtam, hogy nem ok nélkül várok még az elolvasásával -mondod. - Mintha tudtam volna, hogy egy nap megkapom valakitől, vagy ilyesmi. -

Nos, örülök, hogy vártál.

A Hetedik Napon kitalálunk egy játékot, a kamu-szókirakóst. A szabály az, hogy minden valódi szó tilos. A te ötleted a kalibrdta, én pedig ezt rakom ki: punklasszikus, és megversz, és dicsekszel, és imádom, hogy úgy feldob a győzelem. Imádsz nyerni, én pedig nem vagyok keserű vesztes, és negyven év múlva is ugyanilyen jól megleszünk, mint most. A Kilencedik Napon azon kaplak, hogy az én fogkefémet használod, és elpirulsz. Először kiöblíted a szádat, és azt állítod, hogy véletlen volt, de én átlátok rajtad, és ismerem a szemedet, az ajkadba harapsz, és eltakarod a szemed.

- Na, jó, akkor megmondom, de nem tudok közben a szemedbe nézni. Szeretem a te fogkefédet használni, mert szeretem, amikor bennem vagy, és bocs, tudom, hogy ez nagyon bizarr és durva. Egy szót sem szólok. A kezedre kulcsolom a kezem, lehúzom a bugyidat, és ott helyben a magamévá teszlek. A Tizedik Napon azt mondod, hogy életedben nem érezted kevésbé szinglinek magad. A Tizenegyedik Napon elmesélem, hogy azon kaptam magam, a Tökéletes hang egyik betétdalát énekelem a boltban, és akkor sem hagytam abba, amikor az emberek nevetni kezdtek. -

Bennem vagy — mondom, és erre mohón térdre veted magad.

A Tizennegyedik Napon ráébredek, hogy elvétettem az időszámítást, mert nem vagyok benne biztos, hogy a tizennegyedik vagy a tizenötödik, és megszorítod a kezem, miközben az utcán sétálunk. -

Ez azért van, mert minden nap az egyetlen - mondod. - Még sosem éreztem ennyire úgy, hogy élek.

Megcsókolom a fejed búbját, és te vagy az én értelmes kis nyulacskám. 325 - Én sosem szoktam eltéveszteni az időt, Beck. Azt hiszem, benned más a helyzet. A Tizenhetedik Napon esik, és a köntösünkben fekszünk az ágyadban, kiemeled a kedvenc részeidet a Sötét erdő-bői, és felolvasod nekem. Amikor dolgozni megyek, alig végzek el valamit, mert öt percre sem tudsz magamra hagyni anélkül, hogy ne küldj SMS-t. Néha semmiségekről akarsz beszélni: Észrevetted már, hogy a jobb kezemen görbék az ujj aim? Igen. Mondhatod, hogy jó sok mindent csinálok itthon. Na, mindegy... Milyen a munka? Néha szavak sincsenek, csak képek, élénk közeliek a kedvenc részeimről a testeden, amikből jó sok van. Soha nem lepődöm meg rajtad, és te visszaírsz, miközben én válaszolok neked, és sosem fogyunk ki a mondanivalóból. Soha senki nem ismert még ennyire. Senki nem törődött még így velem. Ha elmesélek valamit, kérdéseid vannak. Feszülten figyelsz. Hány éves voltál? Ugyan már, nem leszek féltékeny, ha elmondod, mikor volt az első. Joe, kérlek! Mondd el, mondd el, mondd el! ^/ És én elmondom, elmondom, elmondom! Ethan szerint egy új kapcsolat első napjai mindig intenzívek, de Ethan nem érti, hogy ez nem egy kapcsolat. Ahogy te mondod, ez egy mindenség. És mit csinálok ezzel az imádnivaló szóval, miután kitalálod? Veszek egy doboz tortaport, egy eldobható tortatálcát, egy doboz habot és három tubus mázat. Tortát sütök neked, és a tetejére ráírom: Mindenség (fn): testek, elmék és gondolatok egyesülése.

És végigcipelem azt a tortát az utcán, le a metrómegállóba, végig a metrón, fel a lépcsőn, végig az utcán, és fel az ajtódig, és te sikongatsz, és vagy millió fényképet csinálsz a tortáról. Aztán ágyba bújunk, és tortát eszünk, és szeretkezünk, és régi nantucketi családi videókat nézünk, és még több tortát eszünk, és még többet szexelünk, és ez az egyetlen mindenség, amiben valaha is részem volt. Épp a létrán állok munka közben, és Ethan a népszerűtlen könyveket adogatja nekem, hogy rejtsem el őket a magas polcokon, és 326 azt mondja, nem várhatom, hogy ennyire jó maradjon, én pedig gyorsan megfelelek rá, magabiztosan, bátran. -Tudom, hogy nem marad ilyen jó. -

Hű - könnyebbül meg.

-

Csak még jobb lesz.

Elmegy segíteni egy vásárlónak, és a sok „mi van, ha” a fülembe kúszik, egyenesen Shel Silverstein kötetéből. SMS-t küldök: Szia! És remegek, és izzadok. Mi van, ha igaza van Ethannek? Mi van, ha nem írsz vissza? Mi van, ha már nem hiányzóm neked? De azonnal válaszolsz: Szeretlek. Leeshetnék a létráról, és szétnyílhatna a koponyám, az sem számítana. Mint Elliot mondja a Hannah'ban, „megvan a válaszom”. A válaszom te vagy.

Jó, hogy csináltam egy screenshotot a szeretlek SMS-edről. Valami megváltozik az után az éjszaka után, és olyan, mintha annyira közel állnék egy pointillista képhez, hogy csak a pöttyöket látnám, a képet nem. Még mindig a barátnőm vagy - az vagy. De... Nem válaszolsz azonnal az e-mailjeimre, ami még nem is lenne baj, ha nem keresnél kifogásokat: Bocs, órán voltam. Bocs, épp Chanának telefonáltam... Bocs, ugye nem utálsz? Mindenféle válasszal próbálkozom: Ne aggódj, B. Nem akarsz elmenni vacsorázni? Minden bocs tilos. Kivéve persze, ha nem a köntösöd van rajtad. .. Hogy utállak-e? B. Szeretlek. De egyik válasz sem jó, mert amint elküldöm, újra kezdődik a várakozás. Elsötétülnek a gondolataim, és Nicky bézsszínű rock ’n roll és vágybarlangjába kószálnak. De már nem jársz hozzá. Ha így lenne, elmondanád valakinek, vagy neki írnál, és nem írsz. Még mindig megvan a régi telefonod, és még mindig megnézem az e-mailjeidet és a Facebookodat. Szeretsz. És valamelyik nap majd megtalálom a

módját, hogy rávegyelek és bevalld, az anyád 328 még mindig állja egy telefon számláit, amit hónapokkal ezelőtt hagytál el. El fogunk jutni idáig. De annyira szeretlek, hogy nem tudom szántszándékkal lezárni a hozzáférést a kommunikációdhoz. Amikor aggódom, hogy eltávolodsz - és tényleg aggódom -, megfogom a telefonodat, és visszakívánlak. Őrültségnek hangzik, de szerintem beválik. A kapcsolatok már csak ilyenek, tudom. De attól még lehetek frusztrált. A te szavad a bocs, az enyém pedig a nem, és mi történt azzal az idővel, amikor mindkettőnké a mindenség volt? Ethan azt mondja, ne aggódjak. - Meg van őrülve érted, Joe! Blythe azt mondja, hogy gyakorlatilag pornót ír az órájukra. Csak Ethan képes pornónak mondani, és Ethannek nem kell azon gondolkodnia, hogy hol fog vacsorázni és mikor. Blythe ott van vele, és mióta tűnik az a kapcsolat erősebbnek, mint a mi mindenségiünké Száraz a fogkefém. Már nem használod, és nem tudom megmondani, hogy pontosan mióta nem. Ha a Tökéletes hangot akarom nézni, fáradtságra hivatkozol, vagy azt mondod, hogy épp megnéztél egy részt belőle a metrón. Amikor el akarok menni pizzázni, te épp pizzát ebédeltél — valaha tudtam, hogy mit és mikor eszel ebédre —, és amikor le akarok feküdni veled, te még várni akarsz vele. „Csak hadd fejezzem be ezt a bekezdést! így is elkéstem vele. Tudom, nem jó... Csak pár percet adj! Falafelt ettem, és azt hiszem, nem volt túl jó ötlet... Csak egy kicsit várj! Levittem a köntöseinket a mosodába, és inkább előbb, mint utóbb, vissza kell mennem értük.” Nálam van a Folyó szeli ketté és az Ami náluk volt, neked szántam őket, mert nem tudtad, hogy mindkét könyvben több is van, mint a címadó novellák. Mindkettőbe beírok valamit, de nem mondom meg neked. Négy nap telik el, és a könyvek még mindig a konyhapulton hevernek. Nincsenek bennük sem szerető csokifoltok, sem kiemelt bekezdések, sem megjelölt oldalak. Nem szereted őket, nem ismered őket, és néha úgy érzem magam, mint egy betolakodó. 329 Én: Épp azt a képet nézegettem arról a helyről a combodon. Te: Ó, várj egy kicsit! Rossz a vonal. Én: Csak végezd nyugodtan a dolgodat. Majd később hívlak. És aztán nem írsz vissza nekem, és lassan őrületbe süllyedek, mert Mi. A. Lófasz? Semmit sem beszélsz rólam Lynn-nek és Chanának. Nem csalsz meg — azt sosem tudnád megcsinálni a hátam mögött így, hogy hozzáférek az e-mailjeidhez. Tudom. Tudom, hogy nincs olyan sok dolgod az

iskolában, és tényleg rossz ötlet volt összehozni Ethant és Blythe-t, mert úgy jön munkába, hogy arról mesél, milyen jól szórakoztak előző este a minigolfpályán - ki nem szarja le -, és még csak választ sem tudok kisajtolni belőled, amikor írok, hogy megtárgyaljuk Ethan és Blythe furcsa párosát. Rosszulesik, Beck. Nem tudom, mit kezdjek a hiányoddal. Nem haragszol rám. Elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, mikor vagy odáig örömödben, és boldog sem vagy velem. Megkérdezem, nem akarod-e, hogy köntösbe bújjunk, és azt feleled, hogy túl vagyunk már a köntösön. Hozzám bújsz és belém kapaszkodsz, de mit jelentsen pontosan ez az egész? Túl vagyunk a köntösön. Még mindig megvan a mindenség mert még mindig csinálsz ezt-azt. Legalább hetente egyszer arra ébredek, hogy a farkam a szádban van. Időnként még mindig tudatod velem, csak úgy, ha én járok a fejedben: Szolipszisztikus (fn) © rád és a vadító testedre gondolni És áradozol rólam az anyádnak is: Ez most más, anyu. Egy szinten van velem. Pedig elvileg nem lenne, mert annyira más az életünk. De ha egyszer működik. .. Akkor működik. Tudod? Az anyád alig várja, hogy megismerjen, és behunyom a szemem, és látom magunkat Nantucketben, szerelmesen. Még meg is kérdezlek róla egyik este, amikor éppen görcsölsz. 330 - Szóval szerinted a nyáron ott leszünk Nantucketben? Felkacagsz, és ég az arcom. Nem viccnek szántam, és elszégyelled magad. - Joe, kicsim, nem, nem! Nem ezen nevettem. Hát persze, hogy elmehetünk Nantucketre. Csak az van, hogy nem úgy mondjuk, hogy Nantucket^ew, hanem Nantucket*^. Nem jut eszembe semmi szellemes visszavágás, pedig olyan jól ment régebben, és talán Ethannek van igaza, megkérsz, hogy szaladjak el neked Advilért a boltba, és elmegyek. Szét vannak húzva a függönyök, és látom, hogy kinyitod a laptopodat, és válaszolni kezdesz egy e-mailre. Tudom, hogy nem kellene ennyit nézegetnem a levelezésedet most, hogy együtt vagyunk, de hideg az és hosszú séta vár rám, úgyhogy frissítem a bejövő e-mail-jeidet. Semmi. Megnézem a piszkozatokat. Semmi.

És ez nem lehetséges, mert a saját szememmel láttam, hogy e-mailt írsz. Megveszem az Advilt, hazaindulok, és elhatározom, hogy kérdőre vonlak, de amikor bemegyek - pár hete kulcsot is adtál nekem —, nem vagy a lakásban. A nevedet kiáltom, de elmentél, és pánikba esem. De aztán meghallom, hogy megindul a víz, és a fürdőszobába megyek, és ott vagy, vizesen, forrón, nekem. - Gyere csak be ide! - mondod. És bemegyek. Úgy kefélsz, mint egy állat, és utána belebújunk a köntöseinkbe, és nem gondolok az e-mailre, talán én tévedtem, talán te törölted ki. Közel vagyunk egymáshoz azon az éjszakán, de amikor másnap felébredek, te már elmentél, és SMS-t írok neked: Én: Fantasztikus volt. Úgy keltem fel, hogy rád gondoltam a zuhany alatt. Te: Az jó. Én: Szólj, hogy mikor jöjjek át. Van egy olyan érzésem, hogy szükséged lesz még egyre. 331 És ekkor megtörténik, a világ legrettegettebb válasza, velősebb, mint bármilyen szó, visszautasítóbb, mint a nem, és szigorúan tilos olyasvalaki számára, aki ennyire szerelmes a nyelvbe és belém, mint állítod. Te: OK Megkapom a rettegett OK-t, és megkérem Ethant, hogy maradjon helyettem aznapra, de nem tud. Nem telik a nap, és kezdem elveszteni a fejem, és a képedet nézegetem, és elvesztem a türelmemet a vevőkkel, és korán zárok, és felhívlak, de hangpostán vagy, és hagyok egy üzenetet, megkérdezem, mikor mehetek át. Már otthon vagyok, amikor végre válaszolsz, és mint kiderül, ez még rosszabb, mint a rettegett OK. Te: Hosszú, szívem, de le kell mondanom. Holnap hívlak xoxo Sírok, és a Tökéletes hangot nézem, és együtt énekelek a Barden Bellasszal. Nem akarok olyasvalaki lenni, aki tudja egy fiktív cappella csapat nevét egy csajmoziból, de ezt tette velem a szerelem. Amikor vége, kiverem a zuhany alatt, mint oly sok boldogtalan házasságban élő férfi ezen a világon. De én jobban sírok, mert még csak házasok sem vagyunk. Még.

Nem sokszor fordul elő az életben, hogy azt mondhatod valakinek, örülsz a boldogságának. Ethanének mostanában sokszor örültem, és kezd egy kicsit fárasztó lenni. Mindennap valami jó hírrel állít be, és a mai nap sem más. -

Ezt nem fogod elhinni, Joe!

-

Próbáld ki.

-

Blythe össze akar költözni velem!

Sugárzik, és mosolyog. -

Ez nagyszerű, E.

Hiányozni fog neki Murray Hill. Ő az egyetlen a világon, aki kötődik ahhoz a kibaszott Murray Hillhez, és elmondom a szerepemet: -

Örülök neki, kölyök. — És komolyan is gondolom.

De aztán arra gondolok, hogy a versenyszellemed kezd engem is megfertőzni, Beck, mert hirtelen úgy érzem, versengés az élet, és vesztésre állok Ethan és Blythe párosával szemben. Azt akarom, hogy olyan legyen az élet, mint egy társasjáték, mint a kígyók és létrák. Azt akarom, hogy felmásszunk a létrán, és lecsússzunk a kígyón. Kezdek elég faszfej lenni, és megpróbálom kipukkasztani a lufiját.

-

Biztos vagy benne, hogy Carroll Gardensbe akarsz költözni?

-

Blythe nem szereti Murray Hillt - vonja meg a vállát. - Ez van.

333 - Értem - felelem, és nem tehetek róla, de próbálok egyenlíteni. - Nem is emlékszem, mikor töltöttem utoljára otthon az éjszakát. Mindig csak a West Village, állandóan. Veszélyes dolog elkiabálni valamit, mert természetesen pár perc múlva e-mailt kapok tőled: Nem mehetnénk ma este inkább hozzádr Örült egy napom volt, és a lakásom kész katasztrófa. Szólok Ethannek, hogy ki kell mennem egy kicsit. Felhívlak. Nem veszed fel. Soha nem veszed fel most már. Járkálok. Pánikba esem. Összegyűjtögettem ezt-azt rólad menet közben, szuveníreket a nagy útról. Újra hívlak. Hangposta. A kirakatnak dőlök, és belém hasít valami, féltem magunkat, Beck. Amikor összeköltözünk, ami így is lesz, választanom kell közted és a darabkáid között, amelyeket jelenleg egy dobozban tartok, a falon lévő lyukban, amit miattad csináltam. Rettenetesek a falak az épületben (micsoda meglepetés), és repedezik a vakolat, és egyre nagyobb a lyuk, és egyfolytában elhatározom, hogy szólok a gondnoknak, de nem akarok szólni neki, mert azt akarom, hogy ott maradjanak a holmijaid a lyukamban. Holdkóros vagyok. Fel kéne másznod ahhoz, hogy a dobozhoz férj, és egy lány sem tenne ilyet. Lélegezz, Joe! Rezeg a telefonom. Felveszem. -

Szia!

-

Figyelj, Joe, most nem tudok beszélni, késésben vagyok.

-

Hol vagy?

- Itt! - feleled, megfordulok, és itt állsz, mosolyogva. Szeretem, ha meglepsz a boltban. Nincs ahhoz fogható, mint amikor úgy ölelhetlek meg, hogy a legkevésbé sem számítok rá. Csókkal jutalmazlak. Te is visszacsókolsz, de nem nyelveset. Iskolás üzemmódban vagy. - Nem maradhatok. -

Biztos? Itt van benn Ethan. Elmehetünk egy kávéra.

Elém nyújtod a tenyeredet. -

Megkaphatom a kulcsodat?

Ez egy mindenség. Nem kellene haboznom, de azt teszem. 334 -

Joe, gondolj már bele, előbb leszek otthon, mint te.

.Azt mondtad a lakásomra, hogy otthon, és odaadom a kulcsokat. Megcsókolsz. De megint csak egy puszi. -

Nem lesz órád nemsokára?

- De - feleled, és megölelsz, és ezzel búcsúzol. - Este találkozunk! Elmentél a kulcsaimmal együtt, és Ethan kuncog, amikor visszatérek az üzletbe. -

Szóval dobjunk fel pénzt?

-

Hogy érted?

-

Épp most hívott Blythe, és mondta, hogy ma nincs suli a lányoknak a bombariadó miatt.

-

Aha — felelem, pedig ez számomra újdonság.

-

Szóval húzzunk sorsot?

- Nem kell — mondom. — Beck egy barátnőjével találkozik a városban. Menj csak, érezd jól magad! Elmegy, én pedig SMS-t küldök neked: Hé, van egy perced? Tíz perc telik el, de még mindig semmi válasz. Kiteszek egy táblát az ajtóra: Rögtön jövök. Lemegyek a ketrecbe. Fel-alá járkálok. Miért nem mondtad el nekem, hogy elmarad az órád? Minket miért nem hozott össze a bombariadó? Életemben nem voltam még ennyire megrémülve, és azt kívánom, bár Nicky ne lenne rossz srác, mert most tényleg jólesne egy beszélgetés. Feltrappolok a lépcsőn, megtörve, tudatlanul, szomorúan. Letépem a táblát, és kinyitom az ajtót. Még mindig semmi válasz tőled, és kezdem elveszíteni a fejemet. A kasz-sza mögötti székbe rogyok, és a fejem bomba, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. De ekkor belép az ajtón egy lány. Egy vásárló. A szemei akár két óriási gesztenye, New York Állami Egyetem feliratos melegítőfelső van rajta, rövid szoknya, térdzokni és tornacipő; pimasz. Megnézem a telefonom, még mindig semmi válasz. Üdvözlésképpen odaint nekem, és én rendesen viselkedem, és visszaintek. Megnézem a telefonom; még mindig nem jött válasz. Beteszek valami zenét, Robert Plantet és Alison Krausst. A lány egy 335 pillanat alatt rázendít, „Azt mondták, hogy láttak, ahogy a farkánál fogva csóválom a világot, fehér felhőn ugrándozom, véget vetek a szomorúságnak”, és megnézem a telefonom, és még mindig semmi válasz. Lehalkítom a zenét, mire a lány még hangosabban énekel. Van olyan jó, mint a Barden Bellas bármelyike, ha nem jobb. Kidugja a fejét a polcok közül, és leállítom a zenét. -

Hangosan énekeltem?

-

Semmi gond.

-

Már zárni akartál? - kérdezi.

-

Nem.

-

Köszönöm - mosolyog rám.

Eltűnik, én pedig megnézem a telefonom, még mindig nincs válasz. Átmegyek a pult másik végébe, hogy jobban lássam azokat a lábakat, és a Senorita szólal meg Justin Timberlake-től. Kibaszott Ethan, kibaszott kavarás. Visszavánszorgok a pult mögé, hogy kicseréljem a zenét. -

Hagyd csak! - nevet rám a lány.

Egy Bukowski-könywel a kezében bukkan elő a sorok közül, és nagyot nyelek. Megnézem a telefonom, még mindig semmi. A lány egy egész rakás könyvvel jön a kasszához, olyan lazán, mintha csak tejért ugrott volna le a sarki boltba. Nem nézhetem meg a telefonomat, vásárló, osztatlan figyelmet érdemel. Leteszi a regényeit a pultra. Charles Bukowski van legfelül, A kapitány ebédelni ment és a matrózok elfoglalták a hajót. - Nem vagyok az a fajta lány, aki azért vesz Bukowskit, hogy olyan lány legyen, aki Bukowskit vesz. Érted, hogyan gondolom? -

Furcsa módon igen - felelem -, de megnyugodhatsz. Én már nem ítélek meg senkit.

-

Akkor hiábavaló volt minden igyekezetem — válaszolja, és nézzünk oda, csak nem flörtöl velem?

Lehúzom a Bukowskit, és ránézek. -

Már elnézést a kifejezésért, de kurvára ez a legjobb könyve.

Egyetért velem. 336 - Elvesztettem költözködéskor. És tudom, hogy hülyeség, de nem tudok aludni, sem élni, amíg a birtokomba nem kerül ez a kurva könyv, érted? - Furcsa módon értem - felelem, és mióta mondogatom ilyen kurva sokat, hogy furcsa módon? Lehalkítom Ethan válogatását, és lehúzom Tobias Wolff könyvét, az Old Schook. Még sosem olvastam, és ezt meg is mondom neki. Veszi a lapot. -Nos, miután befejeztem, esetleg visszajövök, és elmondom, milyen volt. -

Én itt leszek - mondom.

Még mindig ki sem nyitottad az Ami náluk volt kötetet, a lány pedig tapsikol, amikor felveszem az utolsó darabot, a Szép remé-nyektt. Van humora a világmindenségnek, és ezt meg is kell vele osztanom. -Tudnod kell, hogy Port Jeffersonban minden decemberben megrendezik a Dickens-fesztivált. - És mi folyik egy ilyen Dickens-fesztiválon? - kérdezi, és a szeme olyan tágra nyílik, mint Karen Minty puncija. Ó, ne! Flörtölök. Rámosolygok. -Épp az, amire számítanál. Arcfestés, fuvolák, jelmezek és sütemények. Ért engem, egyetért velem. -

Ezért utálnak minket a terroristák.

Nem cenzúrázom magam. Egyenes vagyok. -

És ezért teremtette isten a terroristákat.

- Szerinted van isten? - Ő is más, vadító. Határozott. - Lennie kell istennek. Csak isten teremthet valami durvát, mint Marky Mark és a Funky Bunch. Nem is hallom a Good Vibrationt, ő pedig a tárcájába nyúl, és átad egy kiskutyamintás bankkártyát. Végigsimítom a dombornyomásos műanyag betűket. Most gyűlölnél. 337 -

Szóval a neved... John Haviland?

Elvörösödik. -

Remélem, nem kell a személyim, mert elhagytam. Vagyis elkevertem valahova.

Lehúzom a kártyát. Fellélegzik. -

Király vagy!

Nem kellene, hogy érdekeljen; itt vagy nekem te. De azért próbálkozom. -

Na és hányadéves vagy az Államin?

Megrázza a fejét. - Turkálókban vadászom mindenféle egyetemi pulcsikra - jelenti ki büszkén. - Ez egyfajta folyamatos társadalmi kísérletezés. Tudod, azt nézem, hogyan áll hozzám a világ attól függően, hogy

melyik iskolát képviselem. Letépem a blokkot, és aláírja, gyorsan, kuszán. Életemben nem csomagoltam el még ilyen lassan a könyveket, és kiszalad a számon: -

Joe vagyok.

Nagyot nyel. -

Én pedig, öö, Amy Adam.

-

Amy Adams.

-

S nélkül! - Felkapja a szatyrot, és elröppen. - Kösz, Joe! Szép napot!

Legszívesebben utánarohannék, és hazavinném neked. Azt akarom, hogy tudd, kikezdett velem, istenről beszélt nekem. Az ajtóhoz szaladok, de már elment. Csörög a telefon. Felveszem. Ő lenne az? Nem. Egy bank. Egy friss tranzakcióról érdeklődnek. A jelek szerint lopott kártyát használt. Nem adom ki, de a telefonhívás elrontja a hangulatot; hát ezt kapom a flörtölésért. Ellenőrzőm a mobilomat, még mindig semmi válasz tőled. És valahogy a válasz hiánya aláírt beleegyező nyilatkozatot jelent arra nézve, hogy rossz lehetek. Amy Adamet keresem az interneten, csaknem kihívásként, hogy térj vissza hozzám. Gyakorlatilag lehetetlen bármit is találni Amy Adams, a színésznő miatt, és Ethan küld egy fényképet a telefonomra, róla és Blythe-ról 338 a Coney Islanden. Nem válaszolok. Hazaindulok, és nem kell ellenőriznem a telefonomat, hogy válaszoltál-e, mert a válaszod úgyis félbeszakítaná eredménytelen kereséseimet: ,yAmy Adam New York” ,Atny Adam nem színésznő” Amy Adam melegítöfólsö” ,Amy Adam Facebook” ,Atny Adam New York Állami Egyetem” (soha nem lehet tudni...) Hazasétálok, felcaplatok a lépcsőn, és megnézem a mobilomat, még mindig nincs válasz. Zajt hallok a lakásomból, itt vagy. Sütőtök illata szivárog ki, sütöttél. Énekszó hallatszik a lakásból, és elmosolyodom. Nem vagy egy Amy Adam. Imádom, hogy hamisan énekelsz. Tévedtem, hogy kételkedtem benned, és kétszer koppan-tok az ajtón. Most válaszolsz, kikiáltasz, hogy várjak. Kinyitod az ajtót, és hűha! Ez a második otthonod, mert elhoztad a köntösöket. Te a tiédben vagy (alatta meztelenül), és pitét sütöttél (az alján tökkel). Közlöd velem, hogy huszonöt másodpercem

van rá, hogy meztelenre vetkőzzek, vagy köntösbe bújjak. Felkaplak, te huncut kis csodám, és megcsókolsz, válaszolsz. Olyan büszke vagy a spontán meglepetésedre. Bevallód, hogy a lakásodba a csótányok és az ebből következő kártevőirtás miatt nem lehetett menni. Úgy döntöttél, hogy jót hozol ki a rosszból, meglepetést szerzel. Behabzsolom a pitét, és utána a puncidat, és amikor az éjszaka közepén felkelek fogat mosni, a nyáladtól nedves a fogkefém. - Bocsánat — mondom halkan. És komolyan is gondolom.

Nem tudom, mit tettél abba a tökös pitébe, és nevetsz, hogy kon-zervből volt. De a pite és a köntösök tettek valamit velünk, értünk. Másnap reggel csókkal ébresztelek, és te magadhoz ölelsz. Sugárzol. -

Emlékszel, amikor pitét sütöttem neked?

— Emlékszem, amikor pitét sütöttem neked — felelem, és imádod, amikor utánozlak. Megcsókolsz, és kihasználjuk az együtt töltött időt, és tele vagy új ötletekkel a kezemet illetően. Imádom, hogy mennyire nem vagy szégyenlős. Imádom, ahogy megmondod, hogy mit akarsz. Be kellene palackozni és eltenni és tanulmányozni a képzeletedet, és még sosem voltál így az enyém. Olyan egyenes vagy, és a lábaink összefonódnak. Jó ég, micsoda roham, micsoda dugás, és a végén összerogyunk. — Hú! - nyögöm. -

Aha - mondod, rám gördülsz, és megkérdezed, hogy kérek-e maradék pitét, én pedig

megkérdezem, hogy hol tanultál meg így kefélni. Elpirulsz. Szégyenlős vagy, tökéletes. Felveszel egy pólót, és amikor már majdnem kint vagy a hálóból, visszarohansz, és elárasztasz csókokkal és érintésekkel. Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, és míg te megmelegíted a pitét a mikrobán, kitörlöm a keresési előzményeket a telefonomból. Nem mintha szimatolnál benne, tiszteletben tartod 340 a magánéletemet, és bízol bennem. De nem akarom, hogy Amy Adam vagy Amy Adams, vagy bármely más lány a világon beszeny-nyezze a telefonomat. A konyhából trillázol: - Mindig elfelejtem! Belekezdtem az egyik novellába a Folyó szeli ketté kötetből. Tehát végül olvasod a könyveimet, és annyira imádom a hangodat a konyhámból, hogy alig várom, hogy visszajöjj. Kikelek az ágyból, pucéran. Kimegyek a konyhába, és felkaplak, a pultra emellek, széttárom a lábadat, és semmi sem hagyathatja abba veled a nyelvem, az ajkam érdemeinek magasztalását, sem az utca zaja, sem a mikro bugása, sem a felettünk zajló veszekedés, sem a mikro csipogása. Amikor a számba veszlek, az enyém vagy, és csakis az enyém. Életedben nem élveztél még így el, tudom, érzem. Valami vad és távoli benned végre beengedett. Az ujjaiddal a fülemet cirógatod, és megköszönöd nekem, és leemellek a pultról, és a piténkkel meg a Folyó szeli kettéwú a kanapéra telepszünk. Felolvasol nekem egy mondatot, ami nagyon tetszik neked, és félbeszakítalak. -

Ma éjjel is itt akarsz aludni?

Habozol, de csak egy pillanatig. Aztán elmosolyodsz. -

Naná!

Együtt zuhanyozunk a sárga rendőrségi szalag mögött, és megmosom a hajad, te pedig megcsókolod a mellkasomat. Együtt öltözünk, és itt és most van a jövő. -

Hé, Beck!

-

Hé, Joe!

-

Mit szólnál hozzá, ha ideköltöznél?

Rám mosolyogsz. Félbehagyod a selyemblúzod gombolását, átsétálsz a szobán, és a nap is téged követ, mert minden növény a nap felé hajlik, feléd. Felnézel rám, és megcsókollak, és azt suttogod: - Ez még csak az első évem, Joe. Hadd szerezzem meg előbb a diplomámat, jó? Most erre kell koncentrálnom. Nem ezt a választ akartam, de nekem ez is elég jó. Befejezzük az öltözködést, kimegyek a konyhába, és ha Karen Minty itt lenne,

341 tudná, hogyan készítsen gyorsan tojásos szendvicseket, de ha Karen Minty itt lenne, akkor nem lennél te nekem. Bebújsz a kabátodba. Megmondom, hogy megértem, hogy még nem állsz készen az összeköltözésre, de bármikor elhozhatod a gépedet, és itt is írhatsz, amikor csak akarsz. Meghatódsz. Megölelsz. — Ez olyan édes tőled, Joe! De a laptopom olyan öreg és vaskos. — Bár tudnék újat venni neked! - mondom. — Egy olyan MacBook Airt. — Nem kell nekem venned semmit - feleled. Nem vagy mohó. Elégedett vagy. - És azok a MacBook Airek őrülten drágák, Joe. Ráadásul amikor itt vagyok, az írás az utolsó, amit csinálni akarok, úgyhogy teljesen megfelel nekem a vaskos, öreg gépem. Megcsókollak. Tudom, hogy hagynom kell, egyedül menj ki, és hátrafordulsz, és csókot dobsz nekem. Kétszer is. Miután elmentél, a kanapéra huppanok, és a számítógépemet csesztetem. MacBook Aireket nézegetek, és főiskolai kurzusokat. Nézzünk szembe vele. író vagy. Ez az életed. Imádom a könyvesboltot, de az üzlet már sosem lesz olyan, mint volt. Venni akarok neked egy MacBook Airt, és túl vagyok töltve, de jó értelemben. E-mailt küldök neked. Közel érzem magam hozzád. Nem jössz még vissza? Nem válaszolsz, de már nem aggódom, és nem ijedek meg. Túl jól ismerlek. Tudom, hogy a telefonodba jegyzeteled le az ötleteidet. Tudom, hogy nem hagysz figyelmen kívül. írsz, mert ihletet kaptál, mert elégedett vagy, miattam. Lassú napunk van a boltban, ami nekem nem is baj. Van időm terveket szövögetni, elvetni a magokat. Beregisztrálok egy fórumra a New Yorki Állami Egyetemen a levelező tagozattal kapcsolatban. Még nem tudom, mit tanuljak - irodalmat? üzletet? -, de keményen akarok dolgozni érted, értünk. Felhívom a Bemelmanst, és asztalt foglalok magunknak a jövő hétre. Te talán nem is tudod, de hat hónapja lesz, 342 hogy megismerkedtünk, és teljesen le fogok égni. Itt fogjuk kezdeni. Leviszek egy asztalt a ketrecbe, és gyertyafényes vacsorát rendezek. Odalent fogunk dugni, de ezúttal jó lesz, és aztán megkapod az ajándékodat - egy ruhát, amit online rendeltem a Victorias Secrettől. Egyfolytában emlékeztetőket küldenek neked a kosaradról, és sikerült megtalálnom a cikkszámot, és megnéznem az internetes készletben. Dögös; megmutattad Chanának és Lynn-nek is, elküldted a linket, de úgy gondolod, túl merész. Chana: Vedd meg! Miért ne? Lynn: Csak ne pirosban. Es vegyél alá harisnyanadrágot. Chana: Viccelsz? Egy kurvás ruhának épp az a lényege, hogy kurvás. Te: Hölgyeim, hölgyeim!

Nyugodjanak meg! Tudom, hogy úgysem engedhetem meg magamnak. De igen, és holnap érkezik a ruha. Nehéz lesz eldugni előled, kivárni, mert tudom, hogy istenien festesz majd benne, Beck. De ha túl szégyenlős vagy hozzá, hogy felvedd a Bemelmansba, persze, azt is megértem. Megjön a FedEx, és új James Patterson-könyv érkezett - zsúfolt napunk lesz itt holnap —, és nekem is jött egy kis apróság. Majdnem el is felejtettem, hogy megrendeltem a Tökéletes hangot DVD-n; csak online szoktad nézni, de a tiéd kell hogy legyen, amit szeretsz, ez ilyen egyszerű. Meg kellene várnom vele az évfordulónkat, de ma este átjössz, és pitét sütöttél nekem. Nem létezik, hogy addig várjak vele, és a táskámba dugom a DVD-t, aztán pedig feltépem a James Patterson-könyvek dobozát. Beteszek valami zenét — most az egyszer van kedvem Ethan zenéjéhez, és talán ennyit jelent boldognak lenni —, majd átrendezem a Népszerű irodalom részleget, hogy helyet csináljak a Pattersonnak, ahogy majd neked is helyet csinálok, ha odaköltözöl hozzám. Boldog vagyok, Beck, és minden sínen van, és épp most támadt újabb ötletem az évfordulónkra! Mielőtt a Bemelmansba mennénk, bemegyünk a Macysbe a belvárosba, és megkeressük a próbafülkénket. Nem fogod elhinni, hogy mennyire túltettem magamon érted, és a Bemelmans után esetleg elmehetnénk 343 egy tetoválószalonba, és tetováltathatnánk magunkra valamit, amit csak mi látunk. A mindenség nagyon jól mutatna apró, fekete betűkkel a combod belsején, és jobb lesz, ha lehiggadok, mert különben ki kell raknom a táblát, és leugranom öt percre a ketrecbe. A nappal estébe fordul, és el sem hiszem, amikor elérkezik a záróra ideje. Az érzékeim életre keltek, te teszed ezt velem, nem az a kibaszott Nicky. Mindennap végigmegyek ezen az utcán, de ma másként néz ki, frissen mosottnak tűnik, pedig nem az. Keddenként takarítják az utcát, ma pedig péntek van. Mindenütt kamaszok, hétvégi terveket beszélnek meg, és én magányos voltam a középiskolában, de többé már nem vagyok az. Nem állom meg, hogy ne küldjék neked SMS-t: Hamarosan otthon vagyok. Azonnal válaszolsz: OK És még a rettegett OK sem borít ki. Többé nincs miért aggódni. Még sosem éreztem magam ilyen békében azzal, ahol vagyok, a metrón, ami hazafelé száguld, feléd. Ráérősen sétálok fel a lépcsőn és ki az utcára. Azt akarom, hogy lassan teljen az élet, mert egész szívemmel rád akarok készülni, teljes szívemből üdvözölni, teljes szívemből megdugni, és teljes szívemből hiányolni. Nevetnem kell, mert ez úgy hangzott, mint valami üdvözlőlap, de megérdemlem ezt, téged, az örömet. Egész életemben soha nem éreztem magam otthon, egész életemben csodálkoztam, hogy mások hogy képesek megállapodni egy állásban, egy családban, barátokkal. Apám minden évben beállított egy karácsonyfával, és anyám mindig dühös lett rá, és kicibálta a fát a ház elé. Mindenki tudta az iskolában, mi voltunk a csodabogarak, akik még karácsony előtt kidobják a fájukat. Akkor a hanukára számítottam, de az apám ordítozni kezdett az anyámmal: „Még menórád sincs! Mióta vagy te ekkora zsidó?” Piros és zöld, meg kék és ezüst ajándékok nélkül húztam ki a teleket. Pulyka

nélkül teltek a hálaadásnapok, apám jobban szerette a marhahúst. Vártam, Beck. Odaérek a ház elé. Vége a várakozásnak. Kizárom a lépcsőház ajtaját, és akad a kulcs, mert az enyémet neked adtam, és a 344 pótkulcs, ami nálam van, rozsdás. Kiveszem a postát, csak számlák és kuponok ]. Goldberg részére. A szokásos. Feltrappolok a lépcsőn, és eszembe jut, milyen volt ezt a lépcsőt megmászni, amikor Karen Mintyhez vezetett, és minden egyes lépcsőfokon egy olyan dologra gondolok, amit imádok benned, és megcsinálom a házi feladatomat, még ha nincs is többé szükségem terápiára: #1. Beck túllát a hátteremen, és tudja, hogy nem kell ahhoz főiskolára járni, hogy okos legyen az ember. #2. Beck a maga módján szeret, fogkefével, köntössel. #3. Beck nem fél megmondani, hogy mennyire szeret velem lenni. #4. Beck boldogan ébred, ha velem ébred. #5. Beck nem tudfőzni, ahogy én sem, és azt mondja, ez jó, mert azt jelenti, hogy együtt kell megtanulnunk. #6. Beck mégaznap éjjel kikereste a szótárból azt, hogy szolipszisztikus. És most a szótárában mindenütt meg vannak jelölve a szavak, amelyeket én ejtettem ki a számon, és én hoztam be a világába. #7. Amikor elélvez, egész testével rám tapad. A mellei válaszolnak az érintésemre. Válaszolnak. Az egész teste egy válasz. #8. Képes őszintén örülni mások boldogságának. Büszke rá, hogy ó hozta össze Ethant és Blythe-t. Édes. #9. Mindenre emlékszik, amit mondtam, vagy semmire sem emlékszik, amit mondtam, és mindkét verzió jó. Néha azt mondja, hogy úgy belém van bolondulva, hogy egyszerűen megsüketül, ha megszólalok. Nem tudok tovább várni. Most azonnal akarlak, az utolsó pár lépcsőfokon felrohanok, és belököm az ajtót, és olyan kemény vagyok, mint egy kő, és a kezemben ott van a Tökéletes hang, de nem számít. Semmi sem számít. A falon lévő lyukat takaró faliszőnyeg a földön hever. És új tekintettel nézel rám, amikor meglátsz. Az egyik bugyidat fogod a kezedben. Reszketsz a félelemtől, mintha egy horrorfilm lennék, egy rottweiler vagy elutasító levél, pedig egyik sem vagyok, és feléd lépek. -

Beck! - próbálkozom.

-

Nem! — feleled. - Nem.

345

Te vagy az, aki kutakodott az én falamban, mégis úgy teszel, mintha én lennék az egyetlen ebben a lakásban, akinek vaj van a fején. Persze el akarsz hagyni. Félsz a Beck-doboztól. ftélkezős vagy, komisz. A falon lévő lyuk előtt állsz, a kanapé mögött — az én különleges, privát helyem -, és a dobozom a kanapén hever, részben szétszakítva, mert úgy tépted fel, mint egy csatornapatkány. Ebben az egészben egyetlen jó dolog van: sietségedben, hogy végigszimatold a holmijaimat, a dohányzóasztalon hagytad a telefonodat. Gyorsan felkapom, miközben a dobozba túrsz. -

Ez egy használt tampon!

-

Celofánban van.

-

Ne mozdulj meg, baszd meg! - parancsolsz rám.

Sok srác már felcseszte volna magát, de nem én. Tudom, hogy most magadon kívül vagy, Beck. A pokolba is, mérges vagy, hogy „elloptam” a Mardi Gras gyöngysorodat, de mostanáig nem is tudtad, hogy nincs meg. Dühöngsz, mert múlt héten segítettem feltúrni az egész lakásodat a Chanel napszemüveged után, amikor „nyilván” tudtam, hogy ebben a dobozban van. De őszintén szólva jobb neked e nélkül az utálatos napszemüveg nélkül. Peach-féléknek való, te hülyén festesz benne, és témát változtatsz. 346 -

Na, és ezzel mi van? - dühöngsz. - Ez az én évkönyvem, Joe!

-

És tökéletesen jól is van.

- Az enyém, te betegagyú! Nem te jártál a nantucketi gimnáziumba! Ez az én könyvem, az én életemből, az én barátaimról, az én otthonomból! -

Beck. - Még sosem beszéltél ilyen önzőn, de türelmes leszek.

Rám szegezed az ujjad. -

Nem!

Nem tehetlek felelőssé a tetteidért. Egyfolytában a tűzlétra felé pislogsz, mintha az is egy lehetőség lenne. Őrültségeket beszélsz, mintha el akarnál hagyni a pite meg az után, hogy arról beszéltünk, egyszer majd összeköltözünk. Próbálok elérni hozzád: - Beck, nyugodj le! Nem fogsz kimászni az ablakon, és nem fogsz lerohanni a lépcsőn, amikor ennyire magadon kívül vagy. Körbe-körbe járunk, az egyik percben még félsz, a másikban meg akarsz ölni, az egyikben azt hiszed, én foglak megölni, a másikban a gonoszságom áldozata vagy (LOL), a következőben pedig én vagyok az áldozat, mert meg fogsz ölni (LOL). Acsarkodsz, és kibaszott elmeháborodottnak nevezel. Tudom, hogy nem gondolod komolyan. Ha igazán félnél, komoly kísérletet tennél a „menekülésre”. De az a helyzet, hogy ismerlek. Tudom, hogy elégedett vagy a felfedezéseddel. Élvezed a figyelmet, és az a doboz rá a bizonyíték, hogy odaadóan figyelek rád. Ha Candace dolgai lennének abban a dobozban, nyakad szegted volna, hogy kikerülj a lakásomból. Idővel majd az én oldalamra állsz, de türelmesnek kell lennem. Sokkban vagy. Megint sikoltozol. Kezd lüktetni a fejem, ideges vagyok a szomszédok miatt, és felcsattanok. - Befognád végre, baszd meg? Én talán mondok rád ilyeneket? Mit gondolsz, én hogy érzem magam, mikor belépek, és ott talállak a falamban? Szerinted ez jó érzés? Szerinted én élvezem, hogy kémkedsz utánam? -

Neked van egy egész dobozod a vackaimmal! - füstölögsz. -Elmegyek.

347 - Senki nem dönt most semmiről - jelentem ki. - És legyünk már őszinték, Beck! Én is könnyedén mondhatnám, hogy végeztem veled, mert a cuccaimban turkáltál. - E-ezt nem hiszem el - hebeged. - Te megőrültél. Megőrültél. - És már megint kezded, vacog a fogad és a hajadat húzgálod. - El sem hiszem, hogy velem történik. Nem unod már a drámai jeleneteket? - Higgadj le, Beck! - könyörgök. - Miért nem ülsz le a kanapéra? Kipirul az arcod, a sarkadra állsz, és mindenfélét mondasz rám -

pszichopata-őrült-elmebeteg-seggfej-bolond-nem-normális -, és nincs semmi baj. Tudom, hogy nem gondolod komolyan. - De még mennyire komolyan gondolom, Joe! - Tátott szájjal bámulsz, és felém lóbálod a Figawi sapkámat. - Nem is akarom tudni, hogy ez honnan van. -

Hosszú sora van annak.

-

Abban biztos vagyok. Kibaszott betegagyú!

Emlékszem, hogy múlt hónapban ekkortájt egyszer csak erőszakos lettél, és azért visítoztál velem, mert kidobtam egy háromnapos burritót, ami összebüdösítette a hűtődet. Másnap megjött a menzeszed, és puszit nyomtál az arcomra. „Nem vagyok őrült! Esküszöm, hogy amikor ilyen csúnyán viselkedem, olyan, mintha önmagam mellett állnék, és tudom, hogy szörnyű vagyok és irracionális, de semmit sem tehetek. Néha súlyos PMS-tüneteim vannak.” Megbocsátottam, és mostanáig eszembe sem jutott, mert én tudom, hogyan kell mindenségben élni. Ha most valaki besétálna, azt gondolná, hogy te nem vagy normális, Beck. Mindenki engem próbálna megvédeni, és téged kérnének meg, hogy vegyél vissza a hangerőből, ahogy rám támadsz a vádaskodásaiddal. Perverz vagyok, zaklató és gyűjtögető és pszichopata, és nem válaszolok rá. -

Süket vagy, Joe?

-

Tudod, hogy nem vagyok süket.

Megint visítozol, és mikor szoktam én visítozni veled? Soha. Amikor SMS-t írok, és te nem válaszolsz, annyiban hagyom. Most 348 pedig neked kellene annyiban hagynod. Nem arról van szó, hogy olyasvalamit loptam volna el, amire szükséged van. Ki nézegeti a középiskolás évkönyvét? Éled tovább az életedet, egyetlenegyszer sem láttam, hogy belenéztél volna. Nem hiányoznak neked azok az emberek. És sok lány most bocsánatot kérne, amiért megsértette a privát szférámat. Hálátlanul viselkedsz. Még mindig mindenfélét összehordasz rám: aljas, torzlelkű, bugyigyüjtögetö elmebeteg. Majd lecsillapodsz, én túllépek ezen, és úgy teszek, mintha állatkerti oroszlán lennél. Én vagyok a gondozó, és őrzöm az ajtót, és imádkozom, hogy ne kelljen használnom az öklömet, de ha kell, valószínűleg akkor is rendbe jössz. Egyelőre gondozóként annyi a dolgom, hogy készen álljak, és várakozzam. Elég hamar belefáradsz úgyis, ahogy a farkamon is kifárasztod magad. -

Mióta folyik ez?

-

Semmi szükség rá, hogy felemeld a hangodat.

-Mióta? - ismétled, de engedelmeskedsz. Civilizált hangon beszélsz.

- Mint tudod, eléggé megragadtál, amikor megismertelek - felelem, és talán még van remény. Flörtöltél velem, és volt köztünk valami, és nem akartam rád vetni magam, tudod, ott rögtön megkérdezni. Úgyhogy vártam. -

Aha - feleled, és karba fonod a kezed, és dobogsz a lábaddal.

- És aztán érdeklődtem utánad, Beck. - Úgy érzem magam, mint a srác A herceg meny asszonyában., és te ugyanolyan csökönyös vagy, mint Boglárka. - El voltam bűvölve, Beck. Még mindig el vagyok. Semmi sincs abban a dobozban, amitől tartanod kellene. A dobozra nézel, aztán rám. Nem tudom, mit tegyek, és úgy érzem, nem vagyok kellőképpen felkészülve az állatkerti gondozó munkájára. Azt akarom, hogy lásd az egészet, a szenvedélyem mélységét, a megértésem erejét, a szerelmem bizonyosságát. De hát premenstruális szindrómával küzdesz, talán még mindig meg vagy rémülve attól, hogy ott vagy a falban, és időnként motyogsz valamit arról, hogy mennyire hiányzik az a seggfej Peach. 349 — Folytasd csak - mondom, mert már nincs visszaút. Nem teheted vissza a bugyidat a dobozba. Szó szerinti és átvitt értelemben is, az a doboz meg van tépve és szaggatva, tönkretetted. Nem így képzeltem. El akarlak terelni attól a nyitott doboztól, de gondozóként tudom, hogy tisztes távolságot kell tartanom az állattól a magam és az állat érdekében is. Beletúrsz a holmimba, amit a magadénak hiszel, és most megtalálod a remekművemet, Beck könyvét. Gyönyörű. Megtisztelve kellene érezned magad, hogy egy ilyen hűséges srác, aki okosabb a többségnél, így fejezi ki hódolatát előtted. — Még nincs kész - jegyzem meg. - Be kell köttetnem. — A novelláim - mondod, és megint önmagad vagy. — Mind benne van - felelem. Most már rendben vagyunk, igen. Most már bármelyik pillanatban átrohanhatsz a szobán, hogy megöleljél. Tévedtem. Eltorzul a szád. Felcsattansz: — Ez az e-mailjeimből van! — Kérlek, Beck! Ez az én hódolatom. — Meghekkelted a kurva e-mailemet! — Nem hekkeltem meg semmit! - csattanok fel, mert már megint csalódást okoztál. És megmondhattad volna az anyádnak, hogy mondja le azt a kibaszott előfizetést. A te hibád. Becsukod a könyvet, és a dobozba ejted. Megy le a nap, és lassan ideje villanyt gyújtani. Feléd lépek. Megrázkódsz, és utálatos vagy, és megint ugyanott tartunk. Újabb gonoszságokat találsz ki rám, mint például gyilkos és hazug. Kemény maradok, összeszedett, ahogy egy gondozónak kell, amikor

erőszakosak lesznek az állatok. — Ezt te sem gondolod komolyan - jelentem ki higgadtan. — Betegagyú, kibaszott pszichopata vagy, és nem tudhatod, mit gondolok komolyan! — Nem vagyok az — felelem. - Nem vagyok. Üldözőbe veszlek. Elhárítom a karmaidat, és kivédem a támadást, amikor nekem rontasz. Olyan könnyen elkapom a csuklóidat, mert olyan kicsi vagy, én pedig olyan erős, és gond nélkül 350 lenyomlak a kanapéra. Nem tudsz küzdeni, és amikor megígéred, hogy jó leszel, ahogy mindig, elengedlek, és visszatérek az őrhelyemhez, az ajtóba. Zihálsz. -

Mi baj van veled?

-

Szeretlek.

-

Ez nem szerelem. Ez beteges.

-

Ez a mi mindenségünk - felelem. A mi szavunkat.

- Segítségre van szükséged - mondod. Süket vagy. - Beteg vagy. Szeretnék nemesebb lélek lenni, de te mondasz rám mindenfélét, és aztán a te bűneidre gondolok. -Téged be kellene zárni, Joe. Oké? Érted, amit mondok? Ez az egész úgy nem jó, ahogy van. Sosem csukod be rendesen a hűtő ajtaját, és kétszer is ki kellett dobnunk nálad az összes kaját. -

Beteg vagy, és a betegeknek segítségre van szükségük, Joe.

Én egészséges vagyok, te pedig egy szajha vagy, te vetetted magad Nickyre. Képtelen vagy bevallani, hogy féltékeny vagy Blythe-ra. -Joe, hadd hívjak orvost! Kérlek, hadd segítsek neked! Nincs szükségem orvosra, és hazudsz, most is fegyvert keresve nézel körbe. Olyan ruhákat próbálsz visszavinni, amiket már felhúztál, és habár a barátnőm vagy, hagyod, hogy a hangposta válaszoljon, amikor felhívlak. Nem mindig figyelsz oda a borotvádra, és azt hiszem, a nőnek, akinél gyantáztatsz, nincs is hozzá képzettsége, mert a combodat sokszor apró, vörös pontok borítják, ami nem jó érzés az én szép, tiszta lábamon. -

Joe, el kell most engedned!

Neked pedig abba kell hagynod az ítélkezést. Trehány vagy, és nem úgy, ahogy gondolod. Használt tamponokat hagysz a szemetesedben, és nem üríted elég gyakran, és a múlt hónapban egy héten át bűzlött a lakásod a menstruációs véredtől. Még mindig masztur-bálsz, noha abban a megtiszteltetésben van részed, hogy hozzájuthatsz az én farkamhoz. És ez a selyemblúz, ami rajtad van? Kurvásan 351 nézel ki, Beck. Már reggel is így gondoltam, de egy mindenségben hagynod kell, hogy lehulljon rólad az ilyesmi, és a pozitívumokra kell koncentrálnod. -

Elmegyek - jelented ki.

Ha! - Nem akarhatsz most elmenni. - Higgadt maradok, mert valamelyikünknek meg kell őriznie a nyugalmát. - Az ember utólag mindig megbánja, amit ilyen felfokozott állapotban művel. Nem is igyekszel elmenni mellettem. Tiszteletben tartod az erőmet. De látom, hogy körbepillantgatsz. Állat vagy, és a hálószobámba szaladsz. Az enyémbe. A polcomra nyúlsz. Az enyémre. Leveszed az olasz Dán Brownt. Hozzám vágod. -

Hol a telefonom, Joe?

-

Jó kezekben - felelem. És előhúzom a zsebemből. - Az asztalon hagytad.

Beteg fasznak nevezel, felmordulsz, és trehány vagy, és a trehá-nyoknak szenvedniük kell. - Hagyd abba a képzelődést, Beck! — Remek állatkerti gondozó lennék. Jól megy ez nekem, lassan becserkészem az állatot, ahogy az egyre jobban felhergeli magát. -

Sikítani fogok. Te nem tudod, hogy tudok sikítani. Idecsődülnek a szomszédaid. Mind megtudják.

Nem gondolom komolyan, de azt mondom: -

Megöllek, ha sikítasz.

És ezzel vége. Felvinnyogsz és rám ugrasz, és most nem tetszel nekem. Szörnyű dolgokra kényszerítesz, le kell fognom téged, és a szádra tapasztanom a kezem. Ki kell csavarnom a karod, és rád kell nehezednem, pedig ez a mi ágyunk. Rúgkapálsz. -

Ha sikítasz, mindennek vége.

Csak rúgkapálsz tovább. -

Beck, hagyd abba!

Vonaglasz, de én erősebb vagyok. Veszélyt jelentesz magadra, a világra. Nem is tudod, miket mondasz, és nagyobb szükséged van 352 rám, mint valaha, és végül a haragod szomorúsággá változik. Már megint. Az elfojtott pityergésed felhevíti a tenyeremet, de nem enyhítek a szorításomon. - A végén még csomók lesznek a hangszálaidon, mint a barátnődnek a Tökéletes hangban, ha így bömbölsz. Végre abbahagyod. Teszek egy javaslatot. -

Beck, pislánts egyet, ha megígéred, hogy nem fogsz sikoltozni. Ha megígéred, elveszem a kezemet.

Pislantasz. Állom a szavam, és leveszem a kezem a szádról. -

Sajnálom — mondod. Rekedt vagy, és rám villan a szemed. — Joe, megbeszélhetnénk!

Nem tehetek róla, de elnevetem magam. Hah! Azt hiszed, beszélgetni fogunk, amikor egy PMSrobbanás kellős közepén vagy? Most nem beszélgethetünk! Pszichotikusak a hangulatingadozásaid! Jó ég, Beck, ennyire hülyének nézel? De csak könyörögsz. -

Kérlek, Joe, kérlek!

Imádom a hangodat, és ez lehetett volna a #10. Becknek gyönyörű hangja van. Sajnos azonban hazudtál, és megint felém rúgsz, szökni próbálsz. Az állatkerti gondozói munkában az a legrosszabb, amikor meg kell mentened az állatot a saját érzelmeitől, a vad, logikátlan természetétől. Rugdalózol, és visítasz. Harapsz. De a Portman-méretű tested nem ügy az enyémnek, Beck. Háromig számolok. Megadom az esélyt, hogy elhallgass. De nem hallgatsz el, és három után a kezembe fogom a fejecskédet - bocsánat -, és a falnak csapom -bocsánat. Te is sajnálni fogod majd, amikor lehiggadsz és ráébredsz, hogy mit műveltél velem. Magányos vagyok a csendben, és homlokon csókollak. Nyilvánvaló, hogy gondjaid vannak, és a menstruációs problémád csak a jéghegy csúcsa. Miféle lány túr bele egy falba? Nem fogadhatod a szerelmemet, amikor ekkora káosz van benned. És te aztán pokoli módon kérsz segítséget. Gyorsan mozgok. Nem fogsz sokáig 353 aludni. Elcsomagolok némi utánpótlást, átvetem a vállamon a táskámat, felemellek, leviszlek a lépcsőn, és leintek egy taxit. A sofőr végigmér téged, és azt tudakolja, melyik kórházba megyünk. De nem kórházba megyünk,

Beck. Hanem a boltomba. Ez itt New York. A sofőr nem kérdezősködik. Az állatok tudják, hogy a gondozóval nem baszakodhatnak.

Nem fogsz örülni, amikor egyedül ébredsz majd a ketrecben. De én megtettem, ami tőlem telt. Hagytam neked egy műanyag palack szasszafrász-sört, egy palack vizet, egy zacskó chipset, pár zsírkrétát, amit egy fiókban találtam, és egy jegyzettömböt. Nem mondhatod, hogy éheztetnélek vagy megfosztanálak bármitől. Még a bolti laptopot is lehoztam, és beraktam a Tökéletes hang DVD-t, egy széken hagytam a ketrec előtt.

Elégszer láttad ahhoz a filmet, hogy tudd, Beca néha szörnyű dolgokat művel Jesse-vel. Gorombán visszautasítja, majd’ leharapja a fejét, és nem engedi közel magához. De a végén egy dal formájában szerelme merész nyilvános bejelentésére vállalkozik, és a srác megbocsát neki minden szörnyűségért. És én is meg fogok bocsátani neked, Beck. Búcsúcsókot adok, bezárom a pinceajtót, és SMS-t küldök Ethannek: Hé, haver, holnap nem kell bejönnöd. Csőtörés. Eltart pár napig! A szerelem csodája az, hogy még mindig nem haragszom rád. Sajnállak. Olyan nehéz lehet magaddal cipelni mindezt a sok haragot. Bennem nincs ilyen fajta harag. Olyan gonosz voltál, és azt kívánom, bár beléd nyúlhatnék, és kiszívhatnám belőled a mérget. Kinyitom a lakásod ajtaját, és bebizonyítom a megbocsátásomat: kiviszem a szemetet. Banántól és nőiségtől bűzlik. Lehet, hogy 355 mindez azért van, mert ezzel büntetsz a hibákért, melyeket elkövettem, hogy Karen Mintyre tettem a kezem, és hogy Amy Adamre gondoltam. Levetem magam a nappalidban a kanapéra. Valami szúrja a seggem, felállók és a párnák közé túrok, és az én Love Story példányom az. Nem emlékszem, hogy megkérdeztél volna, kölcsönkérhetede. Tiszta mocsok: tejeskávéfoltok, dohánydarabkák a cigarettáidból, amit minden ok nélkül szívsz, egy rágógumipapír, tintafoltok, homok. Hogy a picsába kerülhetett bele homok? Homok. És még mindig nem haragszom rád. Szeretlek, malackám. Végigpörgetem a Love Storyt, és azon csodálkozom, hogy miért csented el tőlem, miért piszkoltad be egy edényrendelés telefonszámával, úgysem fogod megvenni. Odaadtam volna neked. Bármit odaadtam volna neked. Az üres tévéképernyőre meredek, és azon tűnődöm, hogy ez is az én hibám volt-e? Zsugori voltam veled? Elengedtem a fülem mellett egy célzást a Love Stoiyra? Nem üldögélhetek itt, úgyhogy kimegyek a konyhába, hogy megtisztítsam a könyvemet. De persze kifogyott a papírtörlő, és eszembe jut az egyik kedvenc éjszakám ebben a konyhában, pár héttel ezelőtt, eónokkal ezelőtt. Remek napunk volt, noha téged lekötött a suli, én pedig a boltban rostokoltam. Viccelődtem, hogy pontban hatkor érkezem hozzád, és addigra legyen az asztalon a vacsora, amiben az volt a vicc, hogy nem tudsz főzni. De amikor felszökkentem a lépcsőre, az ablakból láttad, hogy jövök, és nem kellett felcsöngetnem. Az ajtóhoz rohantál, kézen fogtál, és azt mondtad, csukjam be a szemem. Én pedig engedelmeskedtem. Bevezettél a lakásba, a kanapéhoz tereltél, és én nem lestem, aztán mondtad, hogy most nyissam ki a szemem, és kinyitottam. Ott álltái a köntösödben, és egy papírtányéron édesburgonyát tartottál a kezedben, amelynek a közepét kivájtad, és szív alakúra formáztad. Felnéztem rád, te pedig mosolyogva tréfálkoztál: - Isten hozott itthon, édesem!

356 Megdugtalak, mint egy pompás állatot, ami vagy is, te pedig hosszan ecsetelted, hogyan vásároltál édesburgonyát (az első rohadt volt, és vissza kellett menned!), és hogyan fúrtál lyukakat bele, belezted ki, és húztad le a héját, ahogy egy másodikos gimnazista boncolja a békát biológiaórán. Nevettem a még mindig érintetlen édesburgonyán: -

Most nem is látok mást benne, mint egy békát.

Komolyan, lágy hangon feleltél: -

Nem, Joe. Ez az én szívem.

Aztán kínait rendeltünk, mert egyetlen édesburgonya úgysem lett volna elég, és szeretlek. De most egyedül vagyok itt. Az egyik parányi trikóddal törlőm le a Love Storyt, és nem leszel sokáig kiütve, úgyhogy ideje munkához látnom. Szükségem lesz a laptopodra, úgyhogy bemegyek a hálószobába, leveszem az éjjeliszekrényről, ahol lakozik, és leülök az ágy végébe, amit én raktam össze, de azonnal fel is pattanok. Valami kemény és lapos van az összegyűrt takarók alatt: egy MacBook Air. Neked nincs is MacBook Aired, és nem tetszik nekem ez a MacBook Air, és kiviszem a szobából, mert nem akarom, hogy ott heverjen az ágyon, amit én szereltem össze. Szükségem van egy italra; kinyitom a hűtőt, és ott vannak benne a vodkák, de valami más is, gin. Mióta iszol gint és van MacBook Aired? Beviszem a vodkát a nappaliba, és a koszos kanapédra ülök. Iszom egy kortyot. Talán az apád vette meg neked. Talán az anyád. Talán Chana hagyta itt, vagy talán behatolt valaki a lakásba, és talán jobb lesz, ha tökös leszek, és kinyitom. Mennyire lehet rossz a helyzet? Fantáziadús srác vagyok, és nem egy forgatókönyv pörög le a fejemben, de amit a MacBookon találok, attól elszáll az agyam: a háttérkép egy afféle kibaszott fotó rólad és dr. Nickyről, amit szelfinek hívnak. Mindketten meztelenül hevertek az ágyamban, abban, amit én hoztam haza a kompon, amit én szereltem össze neked, magunknak. Ott fekszik a kibaszott ágyunkban, és kimegyek 357 a konyhába, kiveszem a gint a hűtőből, és kiöntöm a mosogatóba, rá a koszos edényekre. Baszd meg, laptop! Baszd meg, Nicky! De amikor visszamegyek a nappaliba, az a seggfej MacBook még mindig ott van a dohányzóasztalon, és ha a számítógépek tudnának vigyorogni, ez a mocskos, szaros gép biztos, hogy vigyorogna rám. Le kell higgadnom, és ki tudja? Lehet, hogy elhamarkodottan következtettem. Lehet, hogy ez a MacBookseggfej már régi, és hogy egyszer régen hibát követtél el. De ezen a MacBook-seggfejen kezdőlapként egy gmail-fiók jön be, Beckaliciousl027@gmail. com. Pár hete nyitottad a fiókot, közvetlenül azelőtt, hogy Amy Adammel találkoztam volna, amikor kezdtél hallgatni velem szemben, amikor gyanakodni

kezdtem. Nicky miatt nyitottad. Kurva vagy, és megmondtad neki, hogy azt hiszed, lehet, hogy elolvasom az e-mailjeidet. Picsa. Olvasni kezdek. Nicky: Hát nem volt igazam? A barátod nem tudja elolvasni, amiről azt sem tudja, hogy létezik. Te: Szárnyú vagy, de igazad van. Nicky: Hogy tetszik az új játékszered? Te: Túl sok, egy egész számítógép, ahahahha Nicky: Állj le! Te: Akkor állíts le! Nem is kell többet látnom. Több mint 437 e-mailt váltottatok Nickyvel, és nem én őrültem meg. Az a középkorú púpos bemocskolt, és kihasznált téged, és fizettetett veled, csak hogy megbasszon. Amikor úgy éreztem, hogy elhúzódsz tőlem, tényleg el is húzódtál. Titkos e-mailekig süllyedtél, csakis Nicky kedvéért. Ahányszor csak mentegetőztél, amiért késel, fáradt vagy/nyakig vagy a mun-kában/dolgod van/órán vagy/tele vagy, vagy Nickyvel feküdtél le, vagy arról beszéltél, hogy lefeküdtél Nickyvel, vagy Nickynek írtál. Megnyitom a fotókat, és találok egy különösen érdekes bélyegképet. Nicky az ágyam fölé hajol, a meztelen lábszáradat fogva. Nevet, és az én Holden Caulfield sapkám van rajta, amit vissza akartál vinni a Macy’sbe. 358 Beismerem, Beck. Ez fájt. De nem okolhatlak egyedül téged mindenért. Én basztam el, én hagytalak cserben. Tudtam, hogy valami hibádzik. Vannak ösztöneim, mégsem vettem róluk tudomást, és most miattam vagy ketrecbe zárva. Megvolt rá a lehetőségem, hogy eltávolítsam az egeret a házadból, mégsem tettem. Nem csoda, hogy nem tudtad abbahagyni az ordítozást. Minden jogod megvan hozzá, hogy dühös légy rám, amiért nem sikerült megvédenem téged ettől a kéjsóvár, Vans csukás áldoktortól. Üzenetet küldök Lynn-nek és Chanának a titkos e-mail címedről: Csúnyán alakultak a dolgok Nickyvel. Úgy félek, hogy Joe rájön, és úgy elmaradtam az írással is. Néhány napra elszököm ettől az egésztől, hogy írhassak. Imádlak titeket, csajok, xo Beck Nem hagyhatjuk, hogy a csoporttársaid aggódjanak miattad, úgyhogy a rendes e-mail fiókodra váltok, és úgy üzenek Blythe-nak, hogy biztosan ne kezdjen utánad nyomozni: Blythe, úristen, nagy titok, de emlékszel a szobalányos novellámra? Hihetetlenek voltak a megjegyzéseid, és elküldtem tudod, hova, és... kell nekik! Annyit kell írnom (zseniálisak a megjegyzéseik, el kellene menned oda gyakornoknak). Sok sikert a workshophoz, és ha végeztem az írással, szeretném, ha mind összejönnénk vacsorára. Te választasz, én benne vagyok. © xo Beck Előveszem a telefonodat, és megnyitom a Twitter alkalmazást:

#Kezdödikaszociálismédiavakáció. Xo B

Azt hiszem, sikerült memorizálnom a dr. Nickyvel váltott áruló e-mailjeiteket. Tudnom kellett őket, mert vizsgatesztet kellett összeállítanom neked. Hűvös vagyok, higgadt; a saját önző haragom elé helyezem magunkat, és egy sárga jegyzettömbre írom a kérdéseket, amit útközben az üzlet felé vettem egy vegyesboltban. Kész vagyok, lecipelem a laptopokkal megpakolt, nehéz válltáskámat a lépcső aljáig, és megpróbállak megnyugtatni. Visítozol. Tartogatnod kéne az energiádat. -

Oké, Beck, elég volt ebből!

Pokolian festesz, szegénykém. A hajad egy merő gubanc, és sírtál is. -

Mit akarsz csinálni velem, Joe?

-

Itt vagyok, minden rendben.

A számítógépre nézel, amit bekapcsoltam neked, megint felvisítasz, és a füledre tapasztod a kezed. Nem értem, mert a Tökéletes hang a kedvenced, de elcsesztem, és elfelejtettem elindítani. A főmenü ment csak, amióta felébredtél, ami elég régen lehetett. Lenémítom. -

Ez az. Most jó, Beck?

Aliciousl027. Hüppögsz és szipogsz, és borzasztóan festesz, de bólintasz, azt hiszem, én pedig szólok, hogy menj

oda a kihúzható fiókhoz, ahová két lapot teszek le. 360 Körbenézel. -

Mi a lófasz ez?

-

A fiókhoz, Beck!

Megkocogtatom a fiókot, amelyen át Mr. Mooney pizzát adott be nekem, amelyen át szódát adtam be Benjinek. Olykor az emberek tényleg megváltoznak, és azt akarom, hogy vedd fel a kártyákat. Elmagyarázom. -

Fel kell venned a két kártyát. Aztán kezdünk. Az egyiken az áll, hogy igen, a másikon nem.

-

Joe! - mondod, és nem mész oda, nem is figyelsz.

A fiókra mutatok, és végül engedelmeskedsz, de könyörögni kezdesz. -

Joe, nézd, túlreagáltam.

-Vedd fel a kártyákat, Beck! - mondom, és úgy nézel rám, mintha megőrültem volna. — Vedd fel őket! Minél hamarabb végzünk, annál hamarabb kapsz enni. Felveszed őket, és amúgy is imádod a teszteket. Leülsz a padra, és a szemembe nézel. Látom, megetted a chips egy részét, és a víz nagyját is megittad. Jó kislány. - Szóbeli vizsga lesz — jelentem ki, és elneveted magad. Szurkolok, hogy sikerüljön neked, úgyhogy félrenézek. - Mindegyik kérdés vagy igaz, vagy hamis. És mindegyik után lehetőséged lesz alátámasztani a válaszodat. -

Most csak szívatsz, ugye?

Nem veszek rólad tudomást, és megint hüppögsz. Nem haragudhatok rád. Ha nekem kellene több mint öt órán át néznem és hallgatnom a Tökéletes hang főmenüjét, én is ki lennék készülve. Lenézek a sárga jegyzettömbre, és elkezdem. -

Igaz vagy hamis? Viszonyod van a terapeutáddal, Nick Angevine-nel.

-

Hamis! — vágod rá.

Azt akarom, hogy átmenj a teszten, úgyhogy erősködöm. -

Még egyszer! Igaz vagy hamis? Viszonyod van a terapeutáddal, Nicholas Angevine-nel.

361

Szándékosan hagytam ki a doktort, és lehajtod a fejed. -

Hamis.

Felsóhajtok. -

Biztos vagy benne?

Végül megnyílsz nekem, sziromként, mint a tavasz. A füled mögé tűröd a hajad. -

Ez bonyolult.

-

Ez nem a Facebook, Beck. Itt semmi sem bonyolult. Csak igen, vagy nem.

Talpra ugrasz, remegsz, a hajad téped, morogsz, segítségért sikoltozol, az életedet félted; szegény hangszálaid, micsoda pazarlás! Leteszem a jegyzettömböt. Odalépek a ketrechez. -

Szeretlek, Beck. A világon a legutolsó dolog, amit akarok, hogy megöljelek téged.

-

Akkor engedj ki!

- Nemsokára - felelem, és visszamegyek a helyemre, majd felveszem a jegyzettömböt. - Igaz vagy hamis? Viszonyod van Nick Angevine-nel. Felnyögsz, és rúgsz egyet, de felvillantod az igen kártyát. Igen! -

Helyes - felelem, és pipát teszek a kérdés mellé.

- Joe! - pattansz megint fel, aztán térdre rogysz, mint egy árva. Könyörögve kérlelsz. - Kérlek, ne gőzölj be dr. Nicky miatt! Hiba volt, oké? Őrült voltam, és már vége. Úgy értem, csak egyszer feküdtem le vele, Joe. Semmit sem jelentett. Egyetlen hülye éjszaka. Nem egyetlen hülye éjszaka volt, és ideje továbbhaladni. - Következő kérdés! - jelentem be, és ez nehéz lesz, Beck. Nekem lesz nehéz. - Igaz vagy hamis? Sok minden van Joe Goldbergben. Felvihogsz, és gyorsan, magabiztosan válaszolsz. - Igaz. Most szórakozol? Rengeteg minden van benned. Mindig mondom, hogy milyen okos vagy, mennyivel okosabb, mint bárki más, akit ismerek. Csodálatos vagy és humoros és okos és igazi. Tartottam tőle, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. A táskámba nyúlok a seggfej MacBookért. Meglátod, és felnyögsz. Toporzékolsz 362 és csapkodsz. Úgy viselkedsz, mint egy ötéves, és kivárom, amíg abbahagyod a hisztizést. Tudom,

hogy szeretsz, és hogy nem gondoltad komolyan ezeket a dolgokat, de nem léphetünk tovább teljes feltárulkozás nélkül. Te voltál az, aki a falamban kutatott. Nem volt más választásom, mint hogy én is behatoljak a tiédbe. Felolvasok egy e-mailt, amit tegnap küldtél Nickynek a Beckalicious 1027-ről: Nicky, édesem, próbálom lezárni a dolgot Joe-val, de olyan kevés van benne, határozottan én vagyok a legjobb, ami életében történt vele, és nehéz. És őszintén szólva, Nicky, néha felébredek az éjszaka közepén, és arra gondolok, hogy nem akarok mostohaanya lenni. Ó! Vissza tudnád hozni az Ami náluk volt at? Koszi! Becsukom a seggfej MacBookot. Nem mutatok érzelmeket. Vizsgáztatóként fenn kell tartanom a hivatásomhoz illő érzelmi komolyságot. Sűrű a csend. Mintha a könyvritkaságok figyelnének, lélegeznének, várakoznának. - Oké - feleled, és új helyre érkeztünk. - Egy darab szar vagyok, Joe. Tankönyvek által megrongált áru. És mindig úgy nézel rám, mintha olyan csodálatos lennék, és nem is tudom. Nem tudom, miért csinálod ezt, mert nem vagyok az. És vissza akartam szerezni a könyvedet, tényleg. Meg akarlak csókolni, és megmondani, hogy szeretlek, és megölelni, de nem teszem meg. Inkább beszélek. 363 Úgy gondolod, Beck? Nos, én pedig úgy gondolom, hogy épp most számoltam be rólad a feleségemnek. Egy kicsit későn szólsz, hogy vonakodsz mostohaanyának lenni. Ez nem játék, Beck. Ez az élet. Átmegyek hozzád. Nincs hova mennem. Azt akarja, hogy tűnjek el, Beck. Ilyenek történnek, te pedig egy könyvet kérsz vissza tőlem. Becsukom a seggfej MacBookot. — Két perced van rá, Hogy elmondd, mit jelent neked ez a levél. Meg akarom mondani neked a választ, de nem tehetem. Elindítom a stoppert a telefonomon. Olyan nyilvánvaló a válasz, Beck. Azt várom, hogy azt mondd, fel akarod jelenteni Nickyt, hogy bevonják az engedélyét. Azt kellene mondanod, hogy azt akarod, rúgja ki a felesége, és azt akarod, hogy hajléktalanként haljon meg, egyedül, egy táska karcos lemezzel, amelyeket sehol sem tud lejátszani. És aztán azt szeretném, ha rájönnél, hogy mindezt nem is akarod igazából. Rá kell jönnöd, hogy semmit sem érzel iránta. Tudnod kell, hogy csak engem akarsz, de ötvenkilenc másodperc már lejárt a kiszabott idődből, és még egy szót sem szóltál. Összecsapod a kezed. - Jól van, Joe! Lebuktam - mondod, túlzottan is könnyedén. -Belezúgtam egy nős pasiba. Szörnyű ember vagyok. Nem fogok itt ülni és a szüléimét okolni, vagy akármi, mert huszonnégy éves vagyok. Sok lánynak van szar apja. Nincs mentségem. Rossz választ adtál. Nicky tényleg jól elintézett, és fizikailag és érzelmileg is kimerítő kimászni a csapdájából. De próbálkozol. Látom. Kinyitom a seggfej MacBookot, és bejelentem:

- Következő kérdés. A legutolsó e-mail-váltásodat olvassuk el. Ezt írtad: Úúúúúgy sajnálom, Nicky, komolyan azt hiszem, hogy sosem fogok senki mást úgy szeretni, ahogy téged. Felpattansz, tiltakozol. -

Joe, hagyd abba! Kérlek!

Felemelem a kezem. STOR Tovább olvasom, mit írtál: Már attól is nedves leszek, ha csak rád gondolok, és ilyen még sosem történt velem. Hangosan tiltakozol: 364 - Mindig, minden srácnak ezt mondtam, Joe! Ezt szeretik hallani a fiúk. Nem gondolhatod, hogy ez az igazság! Kizökkenek, és reagálok rá. -

Hát, nekem sosem mondtad.

-

Mert te más vagy - mondod, más, vadító. - Te nem vennél be ilyen hülyeséget.

Elbűvölő vagy, de le kell folytatnom a tesztet. Amellett pedig nem a külsőddel akarsz érvényesülni, a szexi hanghordozásoddal. Az eszeddel akarsz átmenni a vizsgán. Lepillantok a seggfej MacBookra, és tovább olvasom a Nickynek írt leveledet. Úgy érzem, jobban szereted a feleségedet, mint hinnéd. Én pedig úgy érzem. Lehet, hogy Joe-t szeretem. Megint közbeszólsz. -

Tényleg téged szeretlek, Joe. Tényleg.

Figyelmen kívül hagylak. Még mindig én beszélek. - Most felolvasom Nicky válaszát: Akarod tudni, mit érzek most, Beck? Azt érzem, hogy egy önző, kibaszott picsa vagy. Sok szerencsét, Beck! Szükséged lesz rá, tekintve, hogy nincs benned semmi erkölcs. Becsukom a seggfej MacBookot, és visszateszem a válltáskámba. Felveszem a sárga írótömböt. -

Három perced van rá, hogy megmagyarázd a Nickyvel folytatott utolsó beszélgetésed értelmét.

Pluszidőt adok, mert jó hallgató vagy, és megjártad a poklot. Nickynek égnie kellene azért, amit veled

művelt. És én cserbenhagytalak, amikor hagytam őt elmenni. A bézspárnák, klasszikus rock és minden szar megszentelt, „biztonságos” menedékében zaklatott téged. Sajnállak, Beck. Nem meglepő, hogy annyira magadon kívül voltál, hogy hazudtál nekem, és azt mondtad, hogy csótányirtás van nálad. El kellett menned a seggfej MacBook közeléből, és a seggfejéből is, aki adta. Hát persze, hogy szó szerint a falra másztál nálam, szegénykém. Még mindig gondolkodsz, fel-alá járkálsz, én pedig imádkozom. Azt akarom, hogy helyesen válaszolj. Azt akarom, hogy azt mondd, 365 rá sem ismersz a tulajdon hangodra ezekben az e-mailekben. Azt akarom, hogy azt mondd, nem egész nyolc, a ketrecben töltött óra után úgy érzed, mintha újjászülettél volna. Azt akarom, hogy azt mondd, soha nem is lettél nedves annak a púpos megalomániásnak a láttán, és hogy szeretsz, és hogy könyörögj a bocsánatomért. Nem akarok mást, mint megbocsátani neked. Harmincnégy másodperce és két perce indítottam el a stoppert, amikor felnézel és válaszolsz: -Az a vicces, hogy amikor először mentem el Nickyhez, azt akarta tudni, hogy mi bajom van. Azt mondta, „Nos, Beck, találjuk ki, mi a lófasz nem stimmel magával.” Könnyedén felnevetsz, és Nicky pontosan ugyanezt mondta nekem is. A rohadék. Folytatod: - És azt mondtam neki, hogy úgy érzem, mintha a fejem egy ház lenne. Nem értette, de aztán azt mondtam, hogy a fejem olyan, mint egy ház, és van benne egy egér. És ezért szorongok egyfolytában. Te találtad ezt ki, ő pedig aljas tolvaj. - Ó! - mondom, és az első nap meg kellett volna ölnöm Nickyt, ahogy betettem a lábam a rendelőjébe. - Nem értette, amíg el nem mondtam neki, hogy az egyetlen, ami elfeledteti velem az egeret, az az, ha összejövök valakivel. A Tökéletes hang néma menüjére nézek. Semmiben sem hasonlítasz Becára. - Na, szóval - mondod, és tovább téped a szívemet. - Mondtam neki, hogy imádom, ha megkívánnak. Meg hogy szeretem az új dolgokat. És ezt neked is megmondtam, Joe. -

Azt hittem, az IKEA-s szarokra gondolsz - felelem, és félrenézel.

Próbálod kimagyarázni magad, és úgy beszélsz a problémáidról, mintha egy filmről mesélnél, amit az éjszaka közepén néztél. Tárgyilagos vagy, objektív, és már régen is ilyen voltál, jóval azelőtt, 366

hogy megismerkedtünk. Azt mondod, becserkészed az embereket. Elmondod, hogy millió sráccal képzelted már el ugyanazt az esküvőt (a zene a My Sweet Lord), „téged is beleértve, Joe”. -

Szóval hozzám akartál jönni feleségül — mondom. Te vagy az én szerelmem, édes jó uram.

Felmordulsz: -

Nem érted, Joe. Én nem ilyen vagyok.

Szerintem pedig te tévedsz, és azt mondod, hogy a terápia kész vicc. Folytatod: -

Nem teheted ki az egeret a házból. Csak ha felrobbantod azt a kurva házat is.

Kimerült vagy, éhes és összefüggéstelen, a jegyzettömböt a táskámba csúsztatom, és előhúzok két cseresznyés Lárabar szeletet. Te aztán szeretsz magadról beszélni, még egy ketrecben is. Elindítom a Tökéletes hangot, és nem veszek róla tudomást, hogy azt kiáltozod, maradjak. Nem maradhatok. El kell készítenem a teszt második részét. Bevetem magam a Népszerű irodalom részlegbe, és kiveszem A Da Vinci-kód két példányát. Lekocogok a lépcsőn, és ott talállak, ahogy Feltéped az egyik Lárabar szeletet, és a szemed a Treblemakersre tapad, akik „zenét csinálnak a szájukkal”. Jól csináltam! Kihúzom a fiókot, és belököm az egyik könyvet. -

Most viccelsz? - kérdezed a cseresznyés ízű női kajával teli szájjal.

A saját példányomra mutatok. -

Én is el fogom olvasni.

-

Minek?

-

Mert ez az egyetlen könyv, ami eszembe jutott, amit még egyikünk sem olvasott.

Osztoznunk kell egy élményben ahhoz, hogy továbbléphessünk. Belelapozol a könyvbe, és mélységes önbizalommal, szexuális merészséggel, csökönyös büszkeséggel viseltetsz az iránt a puha, éhes mágnes iránt, ami a lábad között lüktet. Nem félsz tőlem, nem i 367 félsz senkitől. Imádnak a férfiak. És te tudod is. Egyetlen férfi sem lehet egér a házadban, mert mindig lesz valakid - egy vadító könyvesbolti eladó, egy kanos pszichológus, egy titokban leszbikus gazdag lány. Valaki mindig vigyázni fog rád, és hiszed, hogy különleges vagy. A ketrecben úgy érzed, szeretnek, nem úgy, mintha csapdába estél volna. Akárcsak én.

Egér van a házunkban, és a neve Dan Brown, a mi háziurunk, Robert Langdon professzor és a lelkes és igéző titkosírás-szakértő, Sophie Neveu megalkotója. Szinte azonnal rákattanunk, és jól utazunk együtt. Elmegyünk a Louvre-ba, követjük a nyomokat, és te hason fekszel, és rugdalózni kezdesz, ha izgalomba jössz, ami elég sűrűn megesik. Én az oldalamon heverek a ketrec túloldalán, ugyanúgy belemerülve, mint te. Időnként szünetet tartunk, hogy az Opus Deiről meg a Sión rendjéről beszéljünk, és mindketten azt kívánjuk, bár Robert Langdon igazi lenne, és részleteket keresek a filmváltozatból, hogy azokat faljuk, amikor pihentetnünk kell a szemünket és az ujjainkat. Még sosem érezted, hogy ennyire muszáj lenne olvasnod, és bevallom, hogy velem is ugyanígy van. - Úgy értem, imádom a Stephen King-könyveket - magyarázod. - De ez más, mert az ő művei olyan kimunkáltak. A Ragyogás kurvára irodalom, érted? Értem hát, és Benji jut eszembe, meg hogy nem volt hajlandó beismerni, mennyire tetszett neki az Álom doktor. Késő éjszakáig olvasunk, és másnap azzal ébresztesz, hogy ki-becsúsztatod a fiókot. -

Gyere már ide! - sipítasz. - Mindjárt meghalok!

369 Olvasni kezdünk, de neked kávé kell, úgyhogy felrohanok a lépcsőn, át a bolton, végig az utcán, és

nem csak úgy átmész a teszten, de csillagos ötösre. Hosszú sor áll a Starbucksnál, de megérdemled azt a sós karamellás cuccot, amit olykor megkívánsz, és a mi könyvklubunk a legjobb. — Beteges, hogy együtt tudok érezni Silasszal? — kérdezted tegnap éjjel. - Ez most durván fog hangzani, de amikor megtudtam, hogy Peach meghalt, inkább magamra voltam dühös, mint miatta szomorú. Ő volt a legjobb barát a világon, mert neki én jelentettem a világot. Megszállottan odavolt értem, én meg még a születésnapjára sem emlékeztem pontosan. — Te voltál az egyház - felelem. -

Ő pedig a Silas - mondod.

Eszedbe idéztem az első beszélgetésünket a könyvesboltban, amikor azzal piszkáltál, hogy prédikátor vagyok, én pedig azt mondtam, hogy az egyház vagyok. -

Hűha! - felelted. - Hűha!

Visszafelé a bolthoz fütyörésznék, ha tudnék fütyülni, a sós karamelláddal a kezemben. Mi vagyunk az álompár, mi vagyunk azok, ami azután történik, hogy Meg Ryan és Tom Hanks csókot vált, azután, hogy a rákmentes Joe Gordon-Levitt és az édes dilidokitanonc Anna Kendrick pizzát eszik a Fiftififiiben. Mi vagyunk Wynona Ryder és Ethan Hawke, miután a U2 elénekli az All I Want Is You-t. Amikor leérek a lépcsőn, tapsolsz, de gondolkodóba esel. — Joe - szólsz rám. - Az a pohár túl magas a fiókhoz. -

Tudom - felelem, és imádlak, amiért itt laksz, és nem ellenkezel.

— Szóval hogy fogod beadni nekem? Elmosolyodom, és megmutatom az alacsony, öblös bögrét, amit kimondottan erre a célra vásároltam, és megint csak ennyit mondasz: -

Hűha!

Az elmúlt huszonnégy órában többször mondtad ki ezt a szót, mint az elmúlt huszonnégy hét alatt, és zseniálisnak nevezel, és 370 megkéred, hogy meséljem el még egyszer, hogyan csaltam Benjit a boltba. Együtt kávézunk a ketrec két oldalán, és amikor befejezem a történetet, megrázod a fejed, és megint ezzel jössz: -

Hűha!

-

Áh! - legyintek.

-

Csak egy valami - mondod, és a földre teszed a kávédat. -Abban az utolsó Benji-féle tweetben azt

írtad, Nantucket^w. És emlékszem, ahogy elolvastam, arra gondoltam, hogy komolyan szét lehet csesződve, mert tudja, hogy Nantucket^w, és nem Nantucket^ew. - Szép volt, Sophie! - vigyorgok, és nincs gyász, és nincs háborúság, mert mi vagyunk a világ., mi vagyunk a gyermekek, mi vagyunk azok, akik fényesebb napot hoznak el, úgyhogy kezdjünk el adni. -

Köszönöm, professzor! — Ragyogsz, és rám kacsintasz.

-

Szünet? — kérdezem.

-Tökéletes! — vágod rá, és olyan jól megvagyunk idebent, és beteszem a We Are the Worldöt, mire felnevetsz, és megkérdezed, miért ezt a dalt választottam. Én pedig elmondom, mennyire úgy érzem, hogy mi vagyunk a világ ebben a pincében, és komoly vagy, és érted, hogy gondolom, és egyetértesz, és életemben nem álltam még ilyen közel egyetlen más emberi lényhez sem. Tudod, hogyan működnek az érzékeim, hogyan jár az agyam. Tetszik neked odabent, idebent. Repülnek az órák, és valamiről A Da Vinci-kódban a Dickens-fesztiválra, a kosztümökről pedig sapkákra terelődik a szó, és elvörösödöm, és rájössz, hogy tudok a Holden Caulfield-sapkáról. Becsukod a könyvedet. Átfogod a térdedet, mint amikor igazán, nagyon-nagyon szomorú vagy. -

Szörnyű lehetett neked — mondod.

- Rajta sem áll jobban - és úgy óvatoskodom, mint Robert Langdon. De még mindig rosszul érzed magad. -

Szélhámos vagyok.

-

Beck, nem vagy az.

371 - Olyan vagy, mint egy nemesember a Sion-rendből, aki próbál megfejteni engem, én pedig olyan idétlen vagyok, hogy még egy szarvaslövő sapkát sem tudok elrejteni, nem hogy egy gusztustalan, olcsó, szaros kalandot. Gusztustalan! Olcsó! Szaros! Kaland! Megkönnyebbülés hallani, hogy így beszélsz, és elmosolyodom. -

Te mindent odaadsz, Beck. Csak jobban kell vigyáznod arra, hogy kinek adod.

-

Igazad van. Senki sem odaadóbb, intenzívebb nálad, Joe.

- Kivéve téged - felelem, és elmosolyodsz. Rám kacsintasz. Olvasunk. Mindketten belefeledkezünk, mindketten hallgatunk. Mindketten ugyanúgy merülünk a könyvbe, és végül mindketten elalszunk. Én ébredek először - igen! -, és hagylak pihenni. Felmegyek a boltba, és kinyújtózom. Ethan SMS-t küldött:

Joey, öregem! Gratula Becknek. Blythe mondta, hogy publikálni fog a New Yorkerben! Ez fantasztikus! Jövő héten jöjjünk össze egy italra! Én állom! Vagy egy lakásavatóra, épp most költözöm be Blythe-hoz!!!!!! Felkiáltójeles Ethannek végre van oka felkiáltójeleket használni, és örülök neki. A Szépirodalom A-D szekcióhoz megyek, és kikeresem Charles Dickenstől a Szép reményeket, és szédülök. Már várom a jövőt, a napot, amikor elmesélem, hogy követtelek Bridgeportba, és onnan Port Jeffbe a Dickensfesztiválra. Azt fogod mondani, hogy hűha! Újra. Nem egészen egy óra múlva a jóslatom pontosnak is bizonyul. Átlapozod a Szép reményeket. -

Hűha! — mondod. — Szóval tényleg tudtad, hogy milyenek a féltestvéreim.

-

Ja - felelem. - Álszakállt is vettem, biztos, ami biztos.

A fiókba dobod a Szép reményeket. -

Szerintem te zseni vagy.

Kihúzom a fiókot, és kiveszem a Dickenst. -

Készen állsz?

-

Azt hittem, már sosem kérdezed meg - vigyorodsz el.

372 Letelepszünk a helyünkre, és olyan, mintha kézen fogva rohannánk a stégen, és lélegzet-visszafojtva ugranánk A Da Vinci-kód mély, mindent elnyelő vizébe. Ezek életem legboldogabb pillanatai, ahogy felpillantok rád, és várom, hogy megérezd a tekintetem, miközben megadod nekem, amit akarok. -

Kétszáznegyvenhárom. És te?

-

Kétszázötvenegy.

-Akkor tarts egy kis szünetet, hadd érjelek utol! - kéred, és újfent megjegyzed, hogy nem csak gyorsan, de alaposan is olvasok, ami ritkaság, mert a legtöbb ember, különösen a férfiak, csak az egyiket vagy a másikat tudják. Sírva fakadunk, amikor Robert és Sophie eljutnak a serleghez. Tudjuk, mi jön, ahogy átvágnak a tájon, és belépnek a templomba. A fiókra teszed a kezed, és én is a fiókra teszem a kezem, és arra való, hogy elválassza a kezünket egymástól, mégis érzem a pulzusodat, érzem ám. Szipogsz. -

Nem akarom, hogy vége legyen.

- Olyan, mint amikor a Javítások végére értem - felelem, és a könyvekkel az a baj, hogy véget érnek. Elcsábítanak. Széttárják előtted a lábukat, és magukba húznak. És te a mélyükre hatolsz, és

minden vagyonodat és a külvilághoz fűző kötelékedet az ajtóban hagyod, és jól érzed magad odabent, és nem kell sem a vagyo-nod, sem a kötelékeid, és ekkor a könyv elpárolog. Lapozol egyet, és nincs már semmi, és mind a ketten sírunk. Örülünk Sophie-nak és Robertnek, és kótyagosak vagyunk még az utazástól. Mert utaztunk. Olykor annyira belemerültünk a könyvbe, hogy te voltál Sophie, Krisztus leszármazottja, én pedig Langdon, Sophie megmentője, és lassan visszatérünk a testünkbe, a saját elménkbe. Ásítasz, én is ásítok, és ropog a hátad. Felnevetünk. Megkérdezed, mennyi ideig tartott. -

Három napig, majdnem négyig.

-

Hűha! - feleled.

-Tudom. 373 -

Meg kellene ünnepelnünk.

-

Hogyan?

- Nem is tudom - füllented, te nimfa. - Jólesne egy kis fagylalt. A Da Vinci-kód a legjobb könyv a világon, és egy nap majd, amikor együtt fogunk élni, lesz egy polcunk - vadonatúj, nem használt, ismerlek téged meg az új dolgaidat -, és nem lesz azon a polcon semmi más, csak a mi Da Vinci-kód)z\nk, összebújva, örökre Összekovácsolódva a természetfölötti erő által, ami a mi szerelmünk.

Kiszaladok fagylaltot venni, és Bobby Short dalol a fejemben - én vagyok a királyfid és a föld fölött lebegek el a boltba meg vissza. Leszökdécselek a lépcsőn, nem érhetek elég gyorsan vissza hozzád a fagylalttal, amit kértél, vaníliával. Megint egyszerű vagy, három hete még valami kibaszott gelatóra vágytál volna, amiről a Sunday Stylesban olvastál. El akarom mesélni a fiira fickót, aki sorba állt a boltban, de mire a lépcső aljára érek, már más vagy. Meztelen. Megtorpanok. -

Beck!

-

Gyere ide! — parancsolsz rám mély hangon. - Hozd a fagyit is!

Úgy teszek, ahogy mondod, és a jobb kezed a kulcscsontodra simul, aztán a melledre, és újabb paranccsal állsz elő. -

Kérem a desszertemet!

A szatyorba túrok, és kiesik a kanál, de bassza meg, és a plasztik fóliával együtt tépem le a doboz fedelét. A fagylalt lágy, a farkam meg kemény, és tudom, miért érezte Bobby Short versenylónak magát, én is versenyló vagyok. -

Egy másodperc - mondom.

-

Tik-tak - dorombolod.

Beteszem a dalt a számítógépen. Tetszik neked. Megint rám parancsolsz: -

Állítsd ismétlésre!

375 Engedelmeskedem, aztán visszamegyek a fiókhoz, te pedig felmeredő mellbimbókkal térdepelsz a ketrec fala elé. Megtudakolod, hogy ki tudom-e húzni a fiókot, hogy ablakot nyissak. Ki tudom. Rám szólsz, hogy vegyem le a nadrágomat. Leveszem. Két kézzel nyúlsz ki a nyitott ablakon, a fiók helyén, én pedig felveszem a fagylaltot, és a ketrechez lépek. Megérinted magad, és nedvesen, csillogva bukkannak elő az ujjaid, és tudom, hogy közelebb kell tolnom a dobozt. A jégkrém is melegebb a mi hevünk miatt, olvad. A másik kezed a lábad közötti mágnesbe meríted, és nem veszed le rólam a szemed. Mindkét kezedet a saját nedveid borítják, és ezeket a nedves ujjakat az olvadó vaníliába dugod. Incselkedsz velem. Azt mondod, hogy a számat akarod, és oda is tolom a számat, és az ujjaid töltik be, a többi ujjaid pedig avatottan, rejtélyesen megérintik az első rózsát. A farkamat. A kezeid A Da Vinci-kód, és a testem a tiéd. Kiszívom az életet az ujjaidból, és te kifeszegeted őket a számból. Lenézek rád, és már nyakig a vaníliában vagy. Mélyre fúrsz benne. Vaníliás kezed is csatlakozik a másikhoz a merev farkamon, hűvös vagyok és forró, és kemény a te puhaságod mellett. A kezeid táncolnak, és a szádhoz vezetnek, és a szádba veszel, és felnyögök, és mi vagyunk a világ, és alig van hely hármunknak, a farkamnak és a te két kezednek. A szádban a helyem, és amikor kinyitom a szemem, tágra nyílt szemmel meredsz rám. Te kellesz nekem, egész valóddal. Te is elég valómat akarod. Minden titkomat tudod, és a szád tele van fogakkal. Kiveszel a szádból, és a tenyeredbe fogsz. Könyörögve nézel rám: - Dugj meg! Nem tudatosan döntök úgy, hogy megbízom benned. A testem veszi át az uralmat, és nem tudom elég gyorsan kinyitni a ketrecet. A testedet simogatod, úgy vársz. Beszorul a kulcs a zárba, és hiányzik az érintésed, és belépek hozzád, beléd. Nem futsz el, hozzám szaladsz, vággyal telve. A nyakad köré fonom a kezem, a szádba fúrom a nyelvem, és te elfogadod. Megkarmolsz. Meg is ölhetnélek, te is tudod, és a mellbimbóid keményebben merednek fel, mint valaha, 376 és a puncid még sosem volt ilyen édes, ilyen szűk - csak vanília és egy örökkévalóságig ellehetnénk így. Valódi orgazmusod van, felrobbansz; ördögűzés és felkiáltójel. Nyelveken szólsz, és az enyém vagy, és benned vagyok, és lazul a szorításom, és én is felrobbanok, és a tiéd vagyok. ívbe feszül a hátad, hűha! Jobb helyekre vittelek, mint az Upper West Side, a Turks- és Caicosnál, Nicky bézs szobájánál is különbekre. Franciaországba vittelek, a kehelyhez, a holdra, és már nem mozdulsz, és mosoly önti el az egész tested, és tündérrózsa vagy, napsütötte, lebegő, a tó mélyéhez kötve, hozzám, aki sötéten tornyosulok feletted. Tárva-nyitva a ketrecajtó, én pedig félmeztelen vagyok, és sosem érnélek utol, ha most felrohannál a lépcsőn. Ha megragadnád a kiürült farkamat, és belérúgnál, és megpróbálnál elfutni, sikerülne. A pinceajtó nincs bezárva, úgyhogy elméletben felmenekülhetnél. De a bejárat zárva van, nem dolgoztál itt elég ideig ahhoz, hogy tudd, hová szoktam dugni a kulcsot. Akkor is, ha akarnád,

megkockáztathatnád, hogy meztelenül felszaladj a boltba, és segítségért kiálts. Valaki segítene, és valaki értem jönne, de semmi ilyesmi nem történik. A tested nem hazudik, és a libabőröd is az igazat mondja. Megnyalod az ajkadat, és felnézel rám. Dorombolsz. - Joe. Hűha!

Egy idő után nem tettetem tovább az alvást, és megengedem magamnak, hogy nézzelek, miközben alszol. Új világban élünk, és megcsókollak, és kinyújtózom. Mosakodnom kell, kisétálok a ketrecből. Nem zárlak be, ebben az új világban nem zárjuk az ajtókat. Tárva-nyitva hagyom a ketrecajtót, ahogy a hangszigetelt pinceajtót is, sőt, az üzletbe nyíló előtér ajtaját is. Szabadok vagyunk, és magammal viszem a két Da Vinci-kódat, akár egy gyerek az új játékát. Amikor felérek, őszintén meglepődöm, hogy a könyvek ugyanott vannak, mint akkor, amikor elkezdtünk olvasni. Túlélték az orgazmusunk földrengését, és a zárva tábla is ott van, ahol hagytam, mielőtt utazást tettünk A Da Vinci-kódoa, és a mosdó is ugyanolyan, mint azelőtt, mielőtt életre keféltelek. Felkattintom a kapcsolót, és az aprócska mosdó megtelik halogénfénnyel és a hangos, szar ventilátorral, ami miatt annyit nyag-gattál, hogy cseréljem le. Még a ventilátor is mosolyra késztet miattad, és ki fogom cserélni, Beck. Igazad van, túl hangos. És olyan öreg, hogy valószínűleg úgysincs semmi haszna. Ráadásul biztonsági kockázatot is jelent, ha egyedül vagyok a boltban, mert egy kapcsoló vezérli a lámpát és a ventilátort. Nem csinálhatsz fényt zaj nélkül, és a ventilátor zúgásától semmi mást nem lehet hallani. És igazad van, Beck. Veszélyes. 378

Lehúzom a vécét, megnyitom a vízcsapot, és megnézem magam a tükörben. Jól nézek ki, boldogan, és az jut eszembe, ne regisztrál-jak-e a Facebookra, hogy összekapcsolhassuk a profilunkat. Most kell megcsinálnom, mielőtt nyaggatni kezdesz érte, és gondolatban felveszem a tennivalóim közé. A kezemre folyatom a forró vizet, és nem tudom, hogy tényleg csatlakozzak-e a Facebookhoz a kedvedért. Olvastam valahol, hogy manapság olyan őszintédének a srácok, hogy létezik egy játék, amit Igazságnak hívnak. Felmész valaki falára - micsoda szar kifejezés -, és azt írod: „Az az igazság...”, és aztán felfedsz valami meglepőt és igazat. Szomorú és groteszk dolog, hogy te meg a barátaid úgy hozzászoktatok a hazugságokhoz, hogy előszót kell írni az igazsághoz, mert az már önmagában is meglepő, riasztó eltávolodás az életeteket kitevő hazugságoktól. De te már végeztél ezzel, és mielőtt törlőd a Facebook-profilodat, talán még utoljára frissíted az állapotodat: Az az igazság, hogy kurvára imádom A Da Vinci-kódot. Nagy döntések előtt állunk, Beck. Hozzám költözöl? Én költözöm hozzád? New Yorkban maradunk? Persze itt van ez a remek állásom, de szerintem jól meglennél Kaliforniában - nem tudsz eleget ahhoz, hogy a New York-i írók között forgolódj. És most, hogy itt vagyunk egymásnak, nyugodtan vándorolhatunk. A Da Vinci-kódomra nézek a tiéd tetején. Jól festenek együtt, Beck. így van ez jól. Felveszem a szappant, és alaposan bekenem magam. Szomorú vagyok, hogy le kell magamról mosnom téged és a vaníliafagylaltot. De izgatott is vagyok, hogy mikor kenhetem magam össze újra a verejtékeddel és a nedveiddel, a nyáladdal. A ventilátor hangos, a farkam pedig áll, és tudom, mit fogok most csinálni. A számmal ébresztelek fel, elevenen felfallak. Jó, hogy a kezem ügyében tartok itt is egy fogkefét, ami most száraz, és elmosolyodom, mert amikor legközelebb fogat mosok, már nedves lesz, mert te használtad. Szentnek és elhivatottnak érzem magam, mint Silas, miközben a fogamat mosom, benedvesítem a hónaljam, és befújom magam 379 a parfümmel, amit azért vettem, hogy olyan illatom legyen, mint annak a csaposnak. Istenem, ismerlek téged. Egy kis vizet fröcskölök a hajamra. Meg is borotválkoznék, de máris túlságosan hiányzol. Fel kell hogy faljalak, mégpedig most azonnal. Lekattintom a kapcsolót. Kialszik a fény, a ventilátor lelassul, és nem nyitom ki az ajtót. Valami nem stimmel. Szörnyű hangok törik meg a csendet, lábdobogás a padlón, a kimerült hangszálaid — Segítség! -, és a bejárati ajtó, ahogy ellenáll a feszegetésed-nek. Felkapom a könyveinket és kiosonok a mosdóból, és még mindig elöl vagy és dobogsz, de szerencsére hajnali négy óra van, és senki sem jár erre, hogy meghalljon. Bárki is nevezte el New Yorkot a városnak, amely sosem alszik, nem dolgozott a Mooney Könyveknél. A bolt közepére settenkedek, és meglátlak elöl, ahogy a megőrült hajaddal, a megőrült végtagjaiddal, az anyám Nirvana pólójában két kézzel rángatod az ajtót, úgy elmerülve a küldetésedben, hogy meg sem hallod a közeledésemet. Csendben lépek, akár egy macska. Puha, jelentőségteljes léptekkel közeledem, és A Da Vinci-kódokat a pultra teszem. Nem orrontasz meg, és olyan közel vagy az üvegajtóhoz, hogy a tükörképemet sem látod. Igazam volt, nem találtad meg a kulcsot. Köréd fonom a karomat, te pedig rug-dalózni kezdesz.

- Ne! Engedj el, te beteg fasz! Szorosan markollak, és kár, hogy tombolsz, különben most rögtön a magamévá tennélek. De te egy állat vagy - csak rugdosol -, lebénított szörnyeteg. Miért pazarlód az időt kapálózásra? Nem férhetsz hozzám. Végigvonszollak a polcok között, és a pult mögé teperlek. Lecsúszom a földre, kinyújtom a lábam, és az ölembe húzlak. Még ha valaki erre is járna, észrevétlenek maradunk a pult védelmében. Kapálózol, hogy kiszabadulj, de én életem végéig le tudlak fogni, ha kell. Mint mindig, végül csak kihűl a mérged. Elernyednek az izmaid, és te vagy az én új játék babám: Szomorú Beck. Nem szólalsz meg. Csak sírsz. Nem küzdesz már, és van remény. A nyakadba csókolok, 380 nem élvezed. Ez nem a csókok ideje, megértelek. Sokat kell megemésztened, sok változást, és a nap még nem jön föl egy ideig, én pedig ringatlak, és a meztelen lábadat nézem az enyémen. így fest a szerelem. Tudom. Már nem próbálsz belém karmolni. Olyan sokáig ülünk némán, hogy már biztosan készen állsz arra, hogy jó legyél. Nekikezdek, levizsgáztatlak. - Na, és most mit csináljak veled? A helyes válasz: a bocsánatomért kellene könyörögnöd, beismerned, hogy beparáztál, amikor egyedül ébredtél. Azt hitted, magadra hagytalak, ahogy az apád is elhagyott, ahogy az életedben minden férfi elhagyott. És aztán megígérem, hogy mindig melletted maradok, te pedig a kezemet cirógatod, és én megbocsátok neked, és hagyom, hogy a középpontod, a mágnesed felé vezesd a kezem. Öltem érted. Megérdemellek. Bár láthatnám az arcodat, és még nem válaszoltál, úgyhogy átfogalmazom a kérdést: -

Mi lesz most, Beck?

A helyes válasz: szerelem. Válaszolsz, olyan színtelen hangon, hogy alig ismerek rád. -

Eltűnök.

-

Nem.

Nem. - Hallgass meg, Joe! - mondod, miközben a kezedet az enyémbe préseled, de oly módon, hogy az mentes minden szextől, szenvedélytől. - Nem érdekel, hogy mit csináltál Benjivel vagy Peachcsel. Megértem. Benjinek tényleg problémája volt a drogokkal. És Peachcsel tényleg baj volt. -

Hazug volt, Beck. Még a húgyhólyagjáról is hülyeségeket talált ki.

-

Tudom - feleled, és túl könnyen bocsátasz meg. - Csak élveztem, hogy úgy szeret engem.

-

És most mit akarsz?

A helyes válasz: engem! Felsóhajtasz. Azt mondod, hogy nem is akarsz író lenni. Los Angelesbe akarsz menni, hogy színésznő legyél. 381 -

És ha esetleg nem kapok munkát, esetleg írok magamnak valamit, tudod?

Egyre rosszabb lesz. Azt állítod, hogy alapjában véve „nagyon lusta lány” vagy. Az ölemben tartalak, te pedig a hibáidat ecseteled. - Igaza van Blythe-nak. A novelláim fele tényleg csak naplótöredék. Csak a nevekre keresek rá, és cserélem ki őket, hogy amit leírtam, fikció legyen. Ennyire rossz vagyok. -

Hm - mondom, és nem engedlek el, és rosszak a válaszok.

- Te nem engem akarsz, Joe. - A lábadra nézek, a lábujjaidra, amelyeket Little Comptonban Peach molesztált. — Azt hiszed, valami álmodozó írólány vagyok, pedig nem. Nickynek minden joga megvan hozzá, hogy gyűlöljön engem. Beismerem. Nem is akartam őt igazán. Csak azt akartam, hogy elhagyja a feleségét miattam. Ki akartam cseszni a gyerekeivel, és igen, Joe. Tudom, hogy ez milyen betegen hangzik. Nem. -

Te nem vagy beteg.

-Aznap éjjel Brooklynban láttalak a felolvasásomon - tör ki belőled. - Tudtam, hogy követtél. Továbbra is az ölemben tartalak, és megcsókolom a fejed, mert igazán ugyanolyanok vagyunk, és mi vagyunk a ház és az egér is, és ezt te is tudod. Igen. -

Gondoltam - felelem. - Reméltem.

A nadrágomba fúrod a lábujjaidat. -Akkor azt is tudod, hogy én sohasem dobnálak fel, Joe. Én vagyok a kapcsolat ebben az egészben. Én vagyok a mérgező. Tudom, hogy ez az egész az én hibám, és sose mennék a rendőrségre, Joe. Kiengedsz innen, és én eltűnök. Örökre. Adok neked még egy esélyt. -

Nem akarom, hogy örökre eltűnj.

-

Ugyan már! - mondod, mint egy barát, semmi szex köztünk. - Szerintem találsz te másik lányt,

akivel együtt olvashatod A Da Vinci-kódot. 382 -

Hagyd abba, Beck!

Mondd, hogy kellek neked! -

Kisétálok ebből a boltból, és soha nem nézek hátra. Istenre esküszöm, Joe.

-

Beck, hagyd abba!

De te nem hagyod abba. - Joe, figyelj rám! Esküszöm! Eltűnök, és olyan lesz, mintha nem is léteznék. Engedj el, és esküszöm, hogy soha az életben nem látsz többé. Esküszöm. Joe! Megbuktál, és nem kapsz csillagos ötöst, és megszorítom a nyakad, hogy eltűnjenek a rossz válaszok. Ott gennyedzenek a kidülledő szemedben, az arcod pedig Nantucket-pirosra vált, és még erősebben szorítalak. Ki kell szorítani a rossz válaszokat az eltorzult szád sarkából szivárgó nyálbuborékokkal. Kibaszott idióta vagy, amiért azt hiszed, hogy száműzni akarlak az életemből, mindazok után, amit érted tettem, és ez nem a Nyakunkon az élet, és nem akarsz jobban, mint a többi gennyládát az életedben, és tévedtem veled kapcsolatban. Felnyögsz: -

Joe!

Velem nem fogod a bolondját járatni. -

Nem, Beck!

-

Segítség - suttogod.

És én segítek is, mert ördögűzésre van szükséged, újjászületésre. Vétkeztél, és tényleg manipuláltad Nickyt, és tényleg megvezetted Peachet, és tényleg becserkészted Benjit. Szörnyeteg vagy, halálos, szolipszisztikus a csontod velejéig, és szentségtörő vagy, mert nem kell neked más, csak Te. Túl erősen szorítottalak. Elcsendesedtél. Elengedlek. -

Beck - szólok.

Hallani akarom a hangodat. Megint megszólítalak: -

Beck! BECK!

383 Semmi válasz, és bassza meg! Mit tettem? Megrázom a tested, és nem hallom, hogy lélegeznél, és hallanom kell, hogy lélegzel, mert a Nyakunkon az élet csak egy hülye film, és tényleg ellökted magadtól Peachet, és Benji tényleg az orrodnál fogva vezetett, és Nicky tényleg megszegte a szabályokat. Na és, ha mondtál egy-két hülyeséget - én is szoktam néha, és megbocsátom neked. Lecsúsztatlak az ölemből, le a földre. Olyan mozdulatlan vagy és minden jó ott van benned, ott lappang a lehunyt szemhéjak mögött. Szeretlek, amiért olyan szeretetre méltó vagy. Sajnálom, Beck. Nem tehetlek felelőssé, amiért megőrülnek érted az emberek, és fel kell ébredned, mert szerelmet, szerelmet, szerelmet, őrült szerelmet akarok adni neked. Keskeny mellkasodra teszem a kezem. Mintha lélegeznél. Muszáj, hogy lélegezz. Az nem lehet, hogy semmi se legyen egy ilyen bájos, sugárzó valakiben, mint te, mindenségünk volt. Túl erőteljes vagy, túlságosan tele élettel és köntösszabályokkal és orgazmusokkal és pitékkel és sós karamellás almákkal ahhoz, hogy elmenj. Gyűlölöm magam, és szeretlek, és megcsókollak, és te nem csókolsz vissza, és könyörgök, hogy gyere vissza, és megfogom a kis kezeidet, és a kis szemedbe nézek, és a Közelebb című darab végén, amiből a film készült, a szereplőt, akit Natalie Portman játszik, elüti egy autó. Meghal. A filmben nem mutatják, hogy Natalie Portman meghal, és nekem jobban tetszik így, és te nem halhatsz meg, Beck. Még huszonöt éves sem vagy, és nem drogozol, és vigyázol magadra, és édes vagy, és szorgalmasan tanulsz, és föléd hajolok, és a fülemet az ajkadhoz szorítom. Ha lélegzel, hallani akarom, és megízlelni, és várok. Várok, tizenhat évszázadon és nyolc fényéven át, és visszahúzódom. Vége. Felállók, és a hajamba markolok, és ki akarom tépni, mert többet nem túrsz bele, és talán tévedtem, és visszakuporodom a földre, és a kezedbe temetem a fejem, és várom, hogy megérints. Kérlek, Beck, kérlek! De az ujjaid nem mozdulnak, és amikor felemelem a fejem, véglegesnek tűnik a csend. Gyűlöletes és személyes, nem 384 olyan, mint a pince békés csendje volt. Nem kelsz fel, hogy megbocsáss nekem, és elűzd a gonosz csendet, amely némaságos minden másodperccel egyre nagyobb súllyal nehezedik rám. Rád nézek. Te nem nézel vissza rám. A tested most csak testrészek gyűjteménye. Nem segíthetsz rajtam, mert elhagytál, mert el akartál tűnni, örökre. A bűneidnek se szeri, se száma, és elloptad a Love Storymat, és felveszem a te Da Vinci-kódodat. Megdöbbenek, mert bizonyos lapok sosem lettek kinyitva, értek a könyvekhez. Azt hiszem, egész fejezeteket átugrottál, te agyatlan csaló. Amikor azt kérdezted, hol tartok, akkor is csaltál. Életem legromantikusabb pillanata átverés volt, és annyira leköt A Da Vinci-kódod, átvizsgálása, hogy észre sem veszem, amikor visszatérsz az életbe. Pedig visszatérsz. Átvertél, te kurva! A bokámba kapaszkodsz, és megrántod, én pedig elesek, elejtem A Da Vinci-kódot és az oldalamon landolok, és átkozottul fáj, és tökön rúgsz, és átkozottul fáj. Nem tűntél el örökre, és

megszállottan viselkedsz, és kifogytál a szavakból, és sajog az ágyékom, lüktet az oldalam, és nem vagy a megmentőm, csak még jobban elrontasz mindent. Életben vagy, alattomos vagy, belém rúgsz, amikor a földön fekszem, és kínomban sikoltozok, és mérgező vagy és sátáni, mert egy perce még: - Halott voltál, te kibaszott kurva! Nem szólsz egy szót sem. Csak rúgsz. De én nem vagyok mérgező, és nagyobb és bátrabb vagyok nálad, és isten nekem ad erőt, hogy összeszedjem magam az alattomos ütéseid után. Elkaszálom a lábaidat, és most te rogysz össze, jói hanyatt esel. Rád vetem magam. Harapni próbálsz, de nem tudsz, rúgni próbálsz, de nem tudsz, és karmolni próbálsz, de a csuklóid a markomban vannak. Nem tehetsz semmit így, hogy a földre szorítalak. Arcon köpsz, rohadék vagy. És most már gyengébb is, és elengedem a karod, és ezúttal istenigazábói a nyakad köré fonom a kezeimet. Megpróbálsz megütni, de az öklöcskéid már nem a régiek. A benned lévő rossz túlsúlyban van a jóval szemben, és elfehéredik az 385 arcod, és sajog a faszom a fájdalomtól, és lüktet a csípőcsontom is, és kidülled a szemed. Undorító vagy. Az anyám Nirvana-pólója, az, ami aznap volt rajtam, hogy odasettenkedtél a házamhoz, merő testnedv és vanília. Úgy szétszaggattad, hogy nem lehet vele mit kezdeni, te kurva. - Igazad volt, Beck - mondom. - Te gyilkos vagy. Az vagy. Megszorítom a nyakad, és megköszönöm, hogy tökön rúgtál, és igyekszem kipislogni a nyálat a szempilláim közül. Megköszönöm, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyítottad, hogy rossz vagy. Nem kell neked szerelem vagy élet, és soha nem is volt esélyünk, és közönséges vagy, nyers, zihálsz és hörögsz. Szolipszisztikus vagy, a maszatos, tapintatlan ujjnyomaiddal tönkreteszed a könyveimet, a szívemet, az életemet. -Mi az, Beck? Egyetlen szó maradt benned: -

Segítség.

És én segítek is. Leveszem rólad a jobb kezem, és A Da Vinci-kódodén nyúlok. A számba tömöm a könyvet, és ráharapok néhány lapra. Elrántom a könyvet és eldobom, majd a kitépett lapokat kiveszem a számból, a nyálamtól nedvesen, amire úgy vágytál. Utolsó szavaim hozzád: -

Nyisd ki, Guinevere!

A szádba tömöm a lapokat, és a pupilláid felcsúsznak, és ívbe feszül a hátad. Ez a haldoklásod hangja. Csontok ropognak — hogy hol, nem tudom -, a könnycsatornáid vész üzemmódba váltanak, bal szemedből a halál könnye szivárog, és lefolyik porcelán arcodon, és a szemed rámered valamire, ahol sohasem jártam, ha boldog is voltam nagyon - őrzik szemeid csendjüket. 1 Nem vagy most több egy babánál, és nem reagálsz, ahogy a garatodból feltörő vér eláztatja a szádba tömött

lapokat. És egyszeriben hiányzol és én hiányoztam neked, és hozzád szólok, és megragadom keskeny válladat. Nem felelsz. Ugyanolyan törékeny vagy, mint a bolt összes könyve; véged van és elhagytál és eltűntél örökre. Soha többé nem hagysz magamra a sötétben, és soha többé nem várok tőled választ. A fényed mindörökre kialudt, és a karomba veszlek. Ne. A mozdony, mozdony, kilences mozdony elé akarom vetni magam. Hogy tehettem ezt? Sosem sütöttem neked palacsintát. Mi a fasz a baj velem? Nem kapok levegőt, és te vagy az én édes uram, Beck, aki más, vadító. Te vagy. Voltál. Sírok.

Utolsó napodon azt állítottad, hogy nem voltál író. De azt hiszem, azért értékelnéd a temetésedet övező költői szimmetriát. Hosszú, magányos utam volt északra, több mint négy óra a városon kívül. Kemény volt a Buickot vezetni, miközben ott voltál a csomagtartóban a zöld párnáddal együtt, némán, mint Little Compton télen. Elhajtottam Nicky Pizzériája mellett, és továbbmentem, míg rá nem találtam erre az étkezdére. Nicky és a testvére nyaralója a közeli Forrest Lake-ben vannak, egy közvetlenül Chesterton melletti magánterületen. Ez egy igazi falu, Beck, ódivatú és kellemesen

megragadt egy rég letűnt életben. Grillezett sajtos szendvicset eszem, mert muszáj, mert nagy erőfeszítésembe fog kerülni, hogy eltemesselek a hideg erdőben, még ha senki meg nem állja, aki csak betér a vendéglőbe, hogy ne tegyen valami megjegyzést az enyhe télre. Olyan enyhe, hogy még piros, Holden Caulfield-féle szarvaslövő sapkára sincs szükségem a Macysből, akkor sem lenne, ha még mindig megvolna. Nem fogok sírni. Itt nem. A legtöbben az étkezdében helybeliek, aki pedig nem, az egy autós találkozóra érkezett. A pincérnő megkérdezi, hogy én is arra jöttem-e, és azt mondom, hogy igen, és megnézem a telefonomat, és megint ki kell mennem a mosdóba, mert ahányszor előveszem a telefonomat, olyan, mintha megint meghalnál. Senkinek, még az esőnek sincs ilyen piciny keze, és csendben sírok, hogy ne vonjam 388 magamra a figyelmet. A halálod egy végtelenített dal, és hideg vizet locsolok az arcomra, és próbálok nem gondolni arra, hogy soha többé nem hallok felőled. Nem fogok, Beck. Meghaltál. Tudom, hogy Nicky nem hülye. Nem temetne a saját birtokára. Inkább letérne a Forrest Lake Driveról a közeli erdőbe, ahogy most én is, egy órával napnyugta után. Rózsaszín és fehér táblát pillantok meg. Valami esemény, „Chet és Rose esküvője” folyik ma este az út végén lévő táborban. De engem nem téríthet el. Letérek az útról a feketeségbe, amely tisztább, mint LC strandjai, és sötétebb, mint a te szolipszisztikus lelked mélységei. Itt nincs óceán, hogy enyhítse a csillagtalan örökkévalóság csapásait. Lassan lefékezek. Chet és Rose időzített rosszul, nem én, a francba is. Az éjszaka olyan üres, hogy amikor leállítom a Buickot, hallom a lakodalom zaját. Felcsatolom az éjjellátó szemüvegemet, fogom az ásóm, és kilépek a sötétbe. Igyekszem nem figyelni a lagzira ásás közben. De nehéz. Chet és Rose eljárja első táncát - Claptontól a Csodálatos éjszakára a barátaik és a családjaik pedig tapsolnak. Azon tűnődöm, mi lett volna a mi menyegzői dalunk, és megkérdezem tőled, de nem felelsz. Halott vagy. Ások. Soha életemben nem voltam és nem is leszek ilyen magányos, mint most, ásás közben. New York állam északi része úgy ragaszkodik a hideghez, mint semmi más. Csak itt fordulhat elő, hogy Eric Clap tont kell hallgatnom - „és akkor azt mondom neki, ahogy felgyújtom a fényt, drágámy csodálatos voltál ma estemiközben te mozdulatlan vagy, halott. Az élet megy tovább, annyira szó szerint, és az ásómat a keserű földbe döföm. Lehajolok, hogy kifújjam magam. Rád pillantok, gyapjas takaróba vagy csavarva a Bed Bath & Beyondtól, és némán fekszel a nyitott csomagtartóban. Visszanyerem a lélegzetem, és az ünneplők már táncolnak, és a mi esküvőnk is ilyen lett volna? Gondolom, Nantucketen rendeztük volna, mert csak neked van családod. Én Ethant és Blythe-t, meg Mr. Mooney-t hívtam volna meg. Mr. Mooney nem jött volna el. Viszont átruházta volna rád és rám a boltot. Tudom. Azt akarom, 389 hogy hagyják abba a lakodalmat, és torkom szakadtából szeretnék ordítani, de nem akarok rád ijeszteni. De nem is tudok rád ijeszteni. Halott vagy. Ások, és a lakodalom megy tovább. Pohárköszöntők hangzanak el és jókívánságok, és Stevie Wonder a drága lányáról énekel - „hát nem bájos, szerelemből készült”-, és nekünk soha nem lesz lányunk, és

elveszítem a fejemet, és ledobom az ásót. A földre vetem magam, és hagyom, hogy a zene a szart is kiverje belőlem. Nem tudok tovább küzdeni ellene, és az erdő végéből hallatszó örvendezés monotonná vált - nem tartozom azok közé, akik szerint a Get Lucky olyan kibaszottul különleges szám. Szinte érzem a vodkájuk ízét, és én vagyok a hívatlan vendég, akit senki sem lát, egymagában. Csak az enyhít rajta, csak attól tudok tovább ásni, hogy van rá esély, hogy Chetnek és Rose-nak weboldala is van. Valahogy vigasztal a tudat, hogy megkereshetem, hogy láthatom őket. Neil Young dalol Chetnek és Rose-nak, ez fáj, és Neil Young sosem fog neked meg nekem énekelni, és sosem „látlak újra táncolni, mert még mindig szeretlek, a telihold alatt”. Halott vagy. Kiemelem a tested a csomagtartóból, és kibontom a takarót, amely magába zár. Még mindig gyönyörű vagy, és a melledre hajtom a fejem, és beszámolok neked Chetről és Rose-ról. Én valószínűleg egyedül fogok meghalni, egy jellegtelen hold alatt, és nem leszel ott, hogy megsirass. A mennybe emelkedsz, és össze kell szednem az erőmet, hogy a drága tetemedet a földbe tegyem. Chetet és Roset barátok és családtagok övezik, én viszont egyedül vagyok, és felemelem törékeny tested, hogy füves legelőkön nyugtassalak téged. Jó lenne egy kis csönd, igazán otrombaság Chettől és Rose-tól, hogy ilyen nagy hanggal vannak. De nem hibáztathatom őket; nem látnak, nem hallanak engem. A saját világukban vannak, ahol jó dolgok történnek, negyed mérfölddel és millió fényévvel odébb. Letérdelek a földre, és elmondom a 23. zsoltárt. Erre az alkalomra tanultam meg. Halott vagy. Nem tudhatjuk, mi lesz velünk az esküvő után, amit már sosem érünk meg, az élet után. Besétálok a fák közé és az embertelen 390 éjjellátón át nézek a világra, és látom mindazt, aminek látására nem teremtetett az ember. Nem tudom, hogy az Úr házában lakozol-e hosszú ideig, de hanyatt fekszem, és hallgatom, ahogy Chet és Rose lakodalma úgy elhalkul, akár az éjszaka, akár a halál. Elfáradnak majd, és a mulatságuk véget ér, és ha valaki örökké élhet majd a fényben, azt hiszem, te leszel az. Földdel, kövekkel, ágakkal és levelekkel borítalak be, és annyival több vagy, mint puszta test. Rövid a séta vissza a kocsihoz. Chettől és Rose-tól és a testedtől viszont hosszú az út az éjszaka sötétjében. Nem tudom, hogy valaha is hazaérek-e, és ha a lakásomba el is jutok, nem tudom, hogy valaha is lesz-e igazi otthonom. Te sosem leszel az enyém. Ott vagy eltemetve Forrest Lake-nél, Chet és Rose közelében, ahol még sohasem jártam, ha boldog is voltam nagyon. Másnap nem nyitom ki a boltot. Nem tudom. Halott vagy.

A posta, amit általában kapok, unalmas és üzleties, számlák, kuponok, szarságok. De ma, csaknem három hónappal az eltávozásod után, megkapom életem első esküvői meghívóját az Egyesült Államok postaszolgálatától. Akkora a boríték, hogy a postásnak fel kellett másznia a lépcsőn, és az ajtóm elé támasztania. Tudom, hogy nem vagyok szakértő, de igazán szépséges, Beck, és most is itt van velem, a boltban. El vagyok bűvölve a vastag, dombornyomásos karton és a finom, aranyszínű, dőlt betűs folyóírás harmóniájától. Ki gondolta, hogy Ethan és Blythe királyi vérből valók? Rengeteg minden tud történni három hónap alatt. Felkiáltójeles Ethan és Blythe eljegyezték egymást, és meghívtak a Texas állambeli Austinban tartandó esküvőjükre. Nem sok minden történik három hónap alatt. A Kisegítőt felveszünk tábla még mindig kint lóg az ablakban; Ethan állást kapott egy nagyvállalatnál, a házasság költséges dolog. Ám ez a meghívó megváltoztatta a perspektívámat. Nem éreztem magam ilyen reménytelinek, amióta kiléptem dr. Nicky rendelőjéből, amióta beléd hatoltam. Megint létezik a jövő, emiatt a meghívó miatt. Ez a meghívó teszi szükségessé, hogy újra megjelöljek dátumokat a naptáramban. És jó érzés előrelapozni a telefonom naptárában is. Mielőtt ez a meghívó megérkezett - Mr. Joe Goldberg és kísérője részére! -, csak az elmúlt hónapokat lapoztam 392 el, évfordulókat találtam ki az életünkbe, amelynek vége. Te mindenkinél jobban tudod, hogy milyen fontos továbblépni, te az új dolgokat szereted, az új dolgokat szeretted. Az élet nem egy Dán Brownregény, meghaltál és nem jössz vissza már. De az élet jobb is, mint egy Dán Brown-könyv, mert

végre-valahára van mit várnom, egy esküvőt. Döntenem kell hús és hal között, és komolyan fejfájást okoz, és a következő negyvenegy napban kell meghoznom ezt a döntést a válaszlap szabályai szerint. Felcsendül az ajtócsengő ezen a lassan telő napon, ami sem nyár, sem ősz. Egy jellegtelen, rövid-nadrágos férfi az Álom doktor után érdeklődik. A Szépirodalom G-K szekcióra mutatok, és az jut eszembe, amikor megláttalak az F-K előtt, és hogy micsoda bolond voltam az azt követő napokban. Őszintén hittem, hogy ha átrendezem a polcokat, az megkönnyíti, hogy nélküled éljek ebben a világban, a világban, amit a saját két kezemmel építettem fel, a világban, amely nem tette lehetővé, hogy elmondjam neked, tudom, hogy Peachtől loptad a Ritz-köntösöket. Még mindig bevillannak az emlékek. Még mindig össze-összerezzenek. Újra eszem, de csak mert utálok elájulni. Idáig minden megerőltetés volt. Örökké lekötelezettje leszek a postának, Ethannek és Blythe-nak. És soha többé nem fogom alulbecsülni a várakozás erejét. Nincs, ami jobban hajtana a jelenben, mint egy jövőbeni meghívás. A magányos pasas megveszi a Kinget, és távozik a Kinggel, és öltönyt kell majd vennem. Csodálatos, hogy van egy feladatom, * és meglátogatom Chet és Rose online szerelmi fészkét. Úgy érzem, mintha azóta a rettenetes éjszaka óta az erdőben olyan jól megismertem volna őket. Legszívesebben beszámolnék nekik a meghívóról. Szinte már mániámmá vált Chet és Rose, de hát hogy a fenébe ne. Azért az erdőben gyűltek össze, hogy összeházasodjanak, hogy én továbbra is hihessek a szerelemben. Szeretem őket. Vagy százszor megnéztem a nászútjukról készült képeket. Értem voltak ott. Micsoda időzítés! Régebben levetítettem magamnak a képeket, és azt képzeltem, hogy mi vagyunk nászúton Cabo San Lucason. De most már nem vagyok annyira keserű. Tudom, hogy belőlünk sosem lesz Chet és Rose. Vitathatatlan tény: egyesek ezen a világon szerelmet találnak, összeházasodnak, és Cabóra mennek nászútra. Mások pedig nem. Van, aki egyedül olvas a kanapén, mások pedig együtt olvasnak az ágyban. Ez az élet. Én valószínűleg egyedül fogok meghalni. Karen Minty valószínűleg férjezetten; rengetegen szeretik a Férjek gyöngyéi. És én megvagyok a sorsommal. Az én döntésem volt, hogy megkíméllek az élet fájdalmától. Elengedtelek. Megbocsátok neked. Nem a te hibád, hogy esetlen módon abban a terjedelmes Prada táskában, Peach óriási, használt Ritz-köntöseiben hurcoltad magaddal a démonjaidat. Mérgező voltál, nem gonosz, és a férfiak, akik elhagytak, most virulnak: annak a Hesher srácnak saját tévéműsora van, méghozzá nem is szar. Egy online babaváró napló szerint az apád ismét apa lesz. Egyeseknek minden megadatik, igen. Azt hiszem, boldog lennél, ha tudnád, hogy még mindig hallatszik a hangod. Beck könyvének én vagyok az egyetlen olvasója. Beköttettem a novelláidat a FedExnél. Az életed történetét viszont milliónyian falták. Mindenki hallott a pszichopata pszichológusról, aki meggyilkolt téged. A New Yorkerben ugyan sosem publikáltak, de a New York Postban igen. Megváltoztattál, Beck. Nem leszek magányos, mint Mr. Mooney. Nekem itt van Ethan és Blythe. Itt vannak a lányok, akiket rendszeresen a nyakamba varrnak. Mindig rettenetesek, sápadtak

és leereszkedők, vagy sekélyesek és egyszerűek. Olyan vagyok, mint Hugh Grant az Igazából szerelemben, a szerelmet leszámítva, ami nem is olyan rossz, ha tudod, hogy a való életben Hugh Grant is szingli, akárcsak én. Mint mondtam, nem minden állat születik páros életre. Igen, megértem, hogy társas lénynek születtünk. Isten azért adott nekünk szavakat. Beszélgetnünk kell. Hallgatnunk kell. Néha kefélek is, csajokat az internetről, csajokat a boltból. De leginkább maradok magamnak. Már nem nyílok ki sziromként, és igazad volt, Beck. Nem az a lány voltál, akinek hittelek, és Barbara 394 Hershey sem volt Elliotnak való a Hannah és nővéreiben. Megszólal az ajtócsengő, és felnézek Chet és Rose képéből, amelyen egy szörfdeszkán állnak, és egy lányt pillantok meg, akit ismerek, vagy legalábbis olyasmi. Pittsburghi Egyetem feliratú trikót visel farmerrel. Mocorog. Integet. Bárcsak szólna éppen a zene! Legutóbb tetszett neki a zeném. - Láttam az ablakban a táblát. - Nagyot nyel. - Kerestek még segítséget? Van, hogy elfelejtik levenni. Néha meg átbaszás. Bocs a káromkodásért. Meg is feledkeztem a tábláról, de Amy Adamről, a lopott hitelkártyájáról, az egyetemista álöltözetéről és a nagy gesztenyeszemeiről nem. Még mindig keresünk segítséget. Odajön hozzám. Az esküvői meghívómra pillant, és biccent egyet. -

Szeretem Austint.

-Na, és hogy s mint voltál mostanában? - kérdezem, és ez részemről selyemfinomságú manőver. Úriember vagyok, én játszom azt a szerepet, hogy emlékszem a hölgyre, hogy az a hölgy lehessen, akire emlékeznek. Meghajol, szinte pukedlizik. Hízeleg neki a dolog, örül. Rám mered, és jó érzés a szemébe merülni, és átnyújt egy önéletrajzot. - Dolgoztam már egy kis könyvesboltban Williamsburgben, de maradjunk annyiban, hogy nem működött a rövidlátó üzletpolitikájuk miatt azzal kapcsolatban, amit ők lopásnak neveztek mordul fel. - Mintha nem lenne muszáj hazavinnem könyveket, és elolvasnom őket. És ugyan hogy olvasol el egy könyvet, ha semmit sem jelölsz meg benne? - Hangosan beszél. - Elnézést, hogy nem vagyok afféle ultramodern Kindle-olvasó, de én a tollat, papírt szeretem, az igazi lapokat, amiket elszakíthatok, megfoghatok. - Megcsóválja a fejét. - Na és, ha olyan könyvet veszek, aminek jegyzeteket találok a margóján, úgy értem, ki ne örülne neki? Az csak bonusz. - Nem is várja, hogy válaszoljak. Hunyorít. - Bocs. Elkalandoztam. De el kellett mondanom. Az elfogadásomra van szüksége. Rámosolygok. 395 -

Nem kell bocsánatot kérned.

Most 6 jön, és játékosan felel. -

Valószínűleg úgy beszélek, mint egy holdkóros. Holdkórosokat is felvesztek?

Megmondom neki, hogy csakis holdkórosokat veszünk fel, és mulatságosnak tart. Dallamos a nevetése, és jól érzi magát itt 1 e. e. cummings: valahol sohasem jártam, Végh György fordítása 386

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Meg szeretném köszönni Joe Goldbergnek, hogy kikövetelte, hogy hallathassa a hangját. Szép volt, Joe. És most következzenek a hús-vér emberek, akik segítettek e könyv megszületésében. Köszönet mindenkinek az Emily Bestler Booksnál, az Atriánál és a Simon & Schusternél. Emily Bestlerrel megütöttem a szerkesztői főnyereményt. Emily, nagyon hálás vagyok a lelkesedésedért, intelligenciádért és a fogékonyságodért. És vigyázz magadra! Judith Curr, Ben Lee, Paul Olsewski, David Brown, Mellony Torres, Hillary Tisman, LeeAnna Woodcock, Jeanne Lee, Kristen Lemire és Kate Cetrulo - köszönöm, hogy nálatok annyira otthon érezhettem magam. Megan Reid, köszönöm a világ legnagyobb Valentinjeit. Alloy, ó, Alloy! Josh Bank, Lanie Davis és Sara Shandler, tökéletesen helyén van a szívetek és az agyatok. Ebben Joe is egyetért velem. Josh, a te hangod hathatósabb, mint Karen Minty fecskendője. Lanie, mindig mindent te tudsz a legjobban, és nagyon hálás vagyok az iránymutatásodért (ahogy a merőkanaladért is!). Sara, te olyan állatira egyértelmű vagy, és te rajzolod a legjobb szíveket! Mindannyiótoknak köszönöm, hogy olyan mélységesen érdeklődtetek a könyv világa iránt. Jennifer Rudolph Walsh, Claudia Ballard és Laura Bonner a WME-nél, köszönöm, hogy hittetek a könyvben, és tudtátok, mihez kezdjetek 397 vele. Natalie Sousa, a gondolataimban olvastál, amikor megtervezted ezt a borítót. Köszönet érte. A Barnstable Gimnázium számtalan diákja értene velem egyet abban, hogy nekünk voltak a legjobb tanáraink a világon. Mick Cárion és Ed O’Toole, a bátorításotok mélységes hatással volt rám. Linda Friedman, köszönöm, hogy ilyen csodálatos mentor voltál. Matt DiGangi, köszönet a tolvajnyelvben nyújtott útmutatásért. Lauren Acampora Doyle, csodálatos, bölcs polio vagy, és köszönöm, hogy bemutattál az Alloy istennőjének, Sara Shepardnak. Köszönet unokatestvéreimnek, Tommi Hurme-nek a Pickleback koktélokért, és Kristiina Hurme-nek a támogatásáért. Az ilyesmi sokat segít, ha pszichopatáról ír könyvet az ember. Azután kezdtem bele a regénybe, hogy édesapám meghalt rákban. Barátaim, tartozom nektek: Amy Sanborn, nagyon szerencsés vagyok, hogy már az anyaméhben is ismertelek. Lauren Heller, kész ajándék vagy. Sarah Tatting-Kinzy, igazi hallgatóság vagy, hihetetlen barát. Matt Donnelly (és Corky és Pinky), köszönet a Splendoreában töltött inspiráló időkért. June Hurme, Kathleen Kelly, köszönöm, amiért mindig tudni akartátok, hogy mi következik. Lorena David Esguerra, George Esguerra, a Dylan Roald Dahl-lakosztálya isteni volt. Lia és Todd Haberman, köszönet a fánkokért. Crispin Struthers, köszönöm, hogy ott voltál. Nicholas Fonseca, megtöltesz élettel. Sharon és Paul Schwartz, hálás vagyok az írói menedékért (és a palacsintákért!) a Cape Point Hotelben. Sophia Macheras, olyan sokat jelentett nekem, hogy szeretted „Owent”! Michael Wyman, te vagy a legjobb, meg ne változz, bébi! Köszönet és szeretet illeti a következőket is: Eric Scott Cooper, Frank Medrano, Beverly Leiberman, Karen és Howie Onik, Erin Penner, Jen és Jon Sackett, Josh Wyman, Carole néni és Den bácsi. Macherasék, Swartzék, Wymanék, unokatestvérek, családtagok, szeretlek benneteket! Egy egész könyvet megtölthetnék további nevekkel, és utána még egyet. Szerencsés vagyok, hogy ennyi nagyszerű lelket ismerhetek.

398 Sok csók és ölelés testvéreimnek, Alexnek és Bethnek, és fergeteges unokatestvéreimnek, Jonathannak és Joshuának. És most kedves szüleim, Monica és Harold Kepnes, köszönöm, hogy olyan otthont teremtettetek, ahol a Led Zeppelin és a nevetés volt az úr. Bárcsak itt lehetnél, apu, hogy velem ünnepelj! Te és anyu azóta hittetek bennem, hogy ellopott fejszékről kezdtem írogatni a Hello Kitty-s naplómba, és Édesvölgyi Suli-s könyveket gyűjtögettem. Ez jelent mindent. Ti adtok ihletet, örökké. Végül pedig köszönet mindazon művészeknek, akikre utalás történik ebben a könyvben. Ti vagytok a legjobbak!