Camilla Lackberg - Fjallbacka 4. - Vészmadár

Camilla Läckberg Vészmadár

Copyright © Camilla Läckberg, 2006 A mű eredeti címe: Olycksfågeln A Nordin Agency, Svédország engedélyével Első kiadás: Forum, Svédország Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2013 A jogtulajdonos engedélye nélkül a műből részlet sem közölhető. Fordította: Torma Péter Szerkesztette: Pordány Katalin Borítóterv: Sigmond Viktória Korrektor: Havadi Krisztina ISBN 978-963-324-105-9 (papír) ISBN 978-963-324-210-0 (epub) ISBN 978-963-324-209-4 (mobi) Kiadta az Animus Kiadó 2013-ban Felelős kiadó: a kiadó igazgatója [email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Tipográfia, e-book: Scriptor Kft.

1 Legjobban a parfümjére emlékezett. Arra, amit a fürdőszobában tartott. Az édes, nehéz illatú, levendulaszínű, csillogó üvegcsére. Felnőttként addig kutatott egy parfümüzletben, amíg rá nem bukkant egy ugyanolyanra. Halkan elnevette magát, amikor meglátta a nevét: „Poison”. [1] A csuklójára szokta fújni, majd bedörzsölte vele a nyakát, és ha szoknyát viselt, a bokáját is. Arra gondolt, milyen gyönyörű is volt ez. Ahogy a két törékeny, finom csukló kecsesen egymáshoz súrlódott. Az illat szétterjedt körülötte, ő pedig mindig vágyakozva várta a pillanatot, amikor odajött hozzá, lehajolt és megcsókolta. Mindig a száját. Mindig oly könnyedén, hogy néha eltűnődött rajta, vajon valóban megtörtént-e, vagy csupán álmodta. – Vigyázz a húgodra! – mondta mindig, mielőtt elment, mintha nem is kilépett, hanem kilebegett volna az ajtón. Utána sohasem emlékezett rá, hogy hangosan is válaszolt-e, vagy csak bólogatott.

[1] Méreg.

A tavaszi napfény beragyogott a tanumshedei rendőrőrs ablakán, könyörtelenül feltárva rajta a piszkot. A téli kosz vékony réteget képezett az üvegen, és Patrik úgy érezte, ugyanilyen réteg borítja őt is. Kemény volt a tél. Gyereket nevelni végtelenül mulatságosabb, ugyanakkor végtelenül kimerítőbb is volt, mint valaha képzelte. És bár Majával már sokkal simábban mentek a dolgok, mint kezdetben, Erica még mindig nem szokott hozzá a főállású anya szerepéhez. Ez a tudat minden munkában töltött percben, sőt másodpercben gyötörte Patrikot. Ráadásul pluszterhet helyezett a vállukra az is, ami Annával történt. Valaki kopogott az ajtófélfán, kizökkentve őt a borongásból. – Patrik! Közlekedési baleset történt, most hívtak. Egy autó a sannäsi úton. – Jól van – kelt fel Patrik. – Egyébként nem ma jön Ernst helyettesítője? – De – felelte Annika. – De még nincs nyolc óra. – Akkor viszem Martint. Csak gondoltam, magam mellé veszem, amíg megismeri a dörgést. – Kicsit azért sajnálom szegény nőt – jegyezte meg Annika. – Mert velem kell jönnie? – kérdezte Patrik sértődést tettetve. – Naná. Ahogy te vezetsz… de igaziból Mellberggel lesz neki nehéz dolga. – Az önéletrajza alapján szerintem, ha valaki tud bánni Mellberggel, az Hanna Kruse. A szolgálati lapja meg a kiváló referenciái szerint kemény csaj lehet. – Nekem csak az furi egy kicsit, hogy miért jelentkezett pont Tanumshedébe. – Ebben tényleg van valami – mondta dzsekijét húzva Patrik. – Majd meg is kérdezem tőle, mi vette rá, hogy a rendőrkarriernek ebbe a posványos zsákutcájába süllyedjen, közénk, rendvédelmi amatőrök közé – kacsintott Annikára, aki játékosan a vállára csapott. – Jaj már, tudod, hogy nem így értettem! – Persze, csak cukkollak. Tényleg, a balesetről van valami infó? Sérültek, áldozatok? – A bejelentő szerint egy személyt találtak a kocsiban. Meghalt. – A fenébe! Martinnal odamegyünk megnézni. Hamarosan jövünk. Addig körbevezetnéd Hannát? Ebben a pillanatban női hangot hallottak a recepció felől: – Halló!

– Ez ő lesz – indult Annika sietve az ajtó felé. Patrik követte, kíváncsi volt a kötelék új nőtagjára. Aztán elképedve pillantotta meg, ki vár rájuk a recepciónál. Nem is igen tudta, mire számított, de talán valaki… nagyobbra. Aki nem ennyire csinos… és szőke. A nő kezet nyújtott, először Patriknak, majd Annikának, és így szólt: – Helló, Hanna Kruse vagyok. Ma kezdek. A hangja viszont teljesen olyan volt, amilyenre Patrik számított. Mély és határozott. A kézfogása sok-sok edzőteremben töltött óráról árulkodott, így Patriknak újra felül kellett vizsgálnia az első benyomását. – Patrik Hedström. Ő pedig Annika Jansson, az őrs szíve-lelke. Hanna elmosolyodott. – És az egyszemélyes előretolt női helyőrség itt a férfiak földjén, ha jól tudom. Legalábbis mostanáig. Annika nevetett. – Igen, be kell vallanom, jó, hogy valaki ellensúlyozza ezt a töméntelen tesztoszteront, ami itt van. Patrik véget vetett a csevegésnek: – Lányok, majd megismerkedtek később. Hanna, épp most jelentettek egy autóbalesetet, egy áldozattal. Gyere velem, ha gondolod. Csapjunk rögtön a közepébe! – Benne vagyok – egyezett bele Hanna. – De a táskámat letehetném valahova? – Berakom az irodádba – ajánlotta fel Annika. – Aztán majd megmutatok mindent. – Kösz – mondta Hanna, azzal Patrik után sietett, aki már el is indult kifelé. – Na, hogy vagy? – kérdezte Patrik, miután beszálltak a rendőrautóba, és elindultak Sannäs felé. – Kösz, jól. Új helyen kezdeni mindig elég izgi. – Márpedig te az önéletrajzod szerint jó sok helyen megfordultál már eddig. – Igen, igyekeztem minél több tapasztalatot gyűjteni – válaszolta Hanna, kíváncsian nézelődve kifelé az ablakon. – Az ország különböző részein, különböző nagyságú körzetekben s a többi. Lényeg, hogy minél nagyobb szakmai tapasztalatra tegyek szert. – De miért? Úgy értem, mi a végcél? Hanna elmosolyodott. Barátságos volt a mosolya, de egyben rendíthetetlenül eltökélt is. – Hát, hogy rendőrfőnök legyek. Valamelyik nagyobb körzetben. Járok is mindenféle tanfolyamra, tanulok, amennyit csak lehet, és olyan keményen dolgozom, ahogy tudok.

– Ez a siker receptje – mosolygott Patrik, de a Hannából sugárzó elképesztő ambíció kissé elbizonytalanította. Nem szokott hozzá az ilyesmihez. – Remélem is – felelte Hanna, még mindig az elsuhanó tájat nézve. – És te? Mióta dolgozol Tanumshedében? Nagy bosszúságára Patrik némi szégyenkezést hallott ki a saját hangjából, amikor válaszolt: – Hát… a főiskola óta. – Hú, az nekem nem ment volna! Már úgy értem, biztos jól érzed itt magad. Ez igazán jó jel! – nevetett Hanna, és Patrik felé fordult. – Hát, nézhetjük így is. De azért a megszokás is nagy úr. Itt nőttem fel, úgy ismerem ezt a környéket, mint a tenyeremet. Bár most már nem Tanumshedében lakom, hanem Fjällbackában. – Tudom, hallottam, hogy te vagy Erica Falck férje. Imádom a könyveit! Mármint a krimiket, az életrajzokat őszintén szólva nem olvastam. – Emiatt nem kell szégyenkezned. Az eladási statisztikák szerint a legutóbbi krimijét fél Svédország olvasta, de a legtöbben még csak nem is tudják, hogy megírta öt írónő életrajzát is. A legjobban még Karin Boyéé ment, abból talán kétezer példányt is megvettek. Egyébként még nem vagyunk házasok, de hamarosan azok leszünk. Pünkösdkor lesz az esküvőnk. – Jaj, gratulálok! Pünkösdi esküvő, de aranyos! – Hát remélem, az lesz. Bár, hogy őszinte legyek, most legszívesebben elröppennék Las Vegasba, és itt hagynám ezt az egész hajcihőt. Fogalmam sem volt róla, hogy egy esküvőt megszervezni ekkora vállalkozás! Hanna jóízűen nevetett. – El tudom képzelni! – Láttam az aktádban, hogy te már férjnél vagy. Nektek nem nagy, templomi esküvőtök volt? Sötét árnyék suhant át Hanna arcán. Elfordult, és olyan halkan válaszolt, hogy Patrik alig hallotta: – Csak polgári esküvő volt. De ez egy másik történet. Úgy látom, megjöttünk. Összetört autót láttak maguk előtt az árokba fordulva. Éppen két tűzoltó próbálta átvágni a tetejét, de nem törték össze magukat a sietségben. Miután benézett az első ülésre, Patrik azt is megértette, miért nem. Nem véletlenül történt, hogy a gyűlést az ő otthonában tartották, nem pedig a közösségi házban. Többhavi megfeszített átalakítást követően a ház – vagy ahogy ő nevezte, „a Gyöngyszem” – készen állt arra, hogy szemügyre vegyék és ámuljanak rajta. Az egyik legrégibb és legnagyobb ház volt Grebbestadban, és nem kevés győzködésbe került, hogy az előző tulajdonosok eladják. Sokat jajgattak,

hogy de hiszen a ház „a családhoz tartozik”, hogy majd a gyerekeikre és unokáikra száll, de a jajgatásból hamarosan mormogás, majd elégedett hümmögés lett, ahogy egyre többet ajánlott. És ezeknek a vidéki bunkóknak sejtelmük sem volt róla, hogy még így is jóval kevesebb pénzt kínál, mint amennyit valójában hajlandó lenne megadni érte. Valószínűleg életükben nem tették még ki a lábukat a városból, fogalmuk sem volt a dolgok értékéről – nem úgy, mint annak, aki Stockholmban élt, és ismeri az ingatlanpiaci viszonyokat. Az üzlet megkötése után szemrebbenés nélkül ráköltött még kétmillió koronát a felújításra, és most büszkén mutatta be a végeredményt a városi közgyűlés többi tagjának. – Ide pedig Angliából hozattuk a lépcsőt, ami nagyon jól illik a korszak tipikus kiegészítőihez. Persze nem volt olcsó. Évente csak öt ilyen lépcsőt gyártanak, de hát a minőséget meg kell fizetni. Szorosan együttműködtünk a Bohuslän Múzeummal is, hogy megőrizzük a ház egységes stílusát. Viveca és én is nagyon kényesek vagyunk az ilyesmire, nagyon ügyeltünk arra, hogy a ház felújítása közben ne pusztítsuk el a lelkét. Itt van nálam néhány pluszpéldány a legfrissebb Lakhelyünk magazinból, amelyben dokumentálva van munkánk eredménye. A fotós azt mondta, hogy ilyen ízléses felújítást még nem látott. Vigyétek csak magatokkal a lapot, majd otthon kényelmesen átnézitek. És igen, talán nem árt, ha megemlítem, hogy a Lakhelyünk exkluzív magazin, nem olyan, mint a Csodás Otthonok, amelyikbe boldog-boldogtalan bekerülhet! – Kis nevetéssel hangsúlyozta, milyen abszurd még a gondolata is annak, hogy az ő és a neje otthona egy olyan szennylapban jelenjen meg. – Akkor tehát foglaljunk helyet, és lássunk munkához – mutatott Erling W. Larson a kávézáshoz terített jókora ebédlőasztalra. A felesége mindent előkészített, amíg ő megmutatta a házat, és most az asztal mellett állt, várva, hogy a többiek leüljenek. Erling elismerően odabólintott neki. A kis Viveca megérte a súlyát aranyban; tudta, hol a helye, és kiváló háziasszony volt. Igaz, talán kissé hallgatag volt, nem túlságosan jártas a társalgás művészetében, inkább olyan asszony, aki tudta, mikor kell hallgatnia, és nem hajlott a locsogásra, ahogy a férje szokta mondogatni róla. – Szóval, mit gondoltok a mérföldkőről, amit most elértünk? Leültek az asztalhoz, Viveca pedig körbejárt és kávét töltött a törékeny fehér porceláncsészékbe. – Nos, tudjátok, hogy én mit gondolok – mondta Uno Brorsson, négy kockacukrot dobva a csészéjébe. Erling viszolyogva méregette. Nem értette azokat az embereket, akik nem törődnek az egészségükkel. Ő a maga részéről minden reggel tíz kilométert kocogott, és munka közben is végzett kisebb tornagyakorlatokat. De erről csak Viveca tudott. – Hogyne tudnánk – mondta Erling, egy árnyalattal élesebben, mint ahogy

szerette volna. – De volt lehetőséged elmondani a magadét, és most, hogy sikerült megegyeznünk, szerintem sokkal okosabb volna összefogni és kihozni a legjobbat a dologból. Értelmetlen erről tovább vitatkozni. A tévések ma jönnek, és ismeritek az én álláspontomat. Nézzétek csak meg, hogy feldobták az előző évadok a többi helyszínt! Az a Redvás Åmål nagy figyelmet kapott, amikor Moodysson azt a filmet forgatta róla, de az smafu volt a városról készült valóságshow-hoz képest. Törebodát is ez a műsor tette fel a térképre. Képzeljétek csak el, hogy egész Svédország a Redvás Tanumot nézi a tévében! Micsoda páratlan lehetőség, hogy a legjobb oldaláról mutassuk meg az országnak ezt az aprócska csücskét! – A legjobb oldaláról? – horkantott Uno. – Piálás, szex meg agyatlan valóságshow-s luvnyák! Ilyennek akarjuk mutatni Tanumshedét? – Ami engem illet, úgy gondolom, szörnyen izgalmas lesz! – ellenkezett ujjongva, bár némileg fülsértő hangon Gunilla Kjellin, és csillogó szemmel nézte Erlinget. Fülig szerelmes volt belé, bár ezt sohasem vallotta volna be. Erling azonban így is tisztában volt az érzéseivel, és számított is rá, hogy azok megnyerik neki Gunilla szavazatát. – Ez az, hallgassátok csak Gunillát! Pont ilyen szellemben kell fogadnunk ezt a projektet! Izgalmas kalandba vágunk bele, és hálásnak kell lennünk ezért a lehetőségért! A leglelkesebb hangját vette elő, amelyet oly sokszor vetett már be sikerrel egy nagy biztosító igazgatójaként. Azt a hangot, amelytől a vezetőség és az alkalmazottak szinte itták minden szavát. Mindig nosztalgiával gondolt vissza az évekre, melyeket abban a forró légkörben töltött el. De hála istennek, időben kiszállt onnan. Fogta a jól megérdemelt pénzét, és búcsút intett. Mielőtt a riporterek hada megérezte a vérszagot és farkasfalkaként vetette magát szegény kollégáira, hogy a földre teperve darabokra cincálja őket. Erling rengeteget tépelődött, mire úgy döntött, hogy a szívrohama miatt korán nyugdíjba vonul, de ez végül élete legjobb döntésének bizonyult. – Vegyetek ezekből a remek süteményekből! Az Elg pékségből vannak! – mutatott a dán süteményekkel és fahéjas tekercsekkel megrakott tálcára. Mindenki engedelmesen előrehajolt és kiszolgálta magát. Ő maga azonban tartózkodott tőlük. Elvégre mégiscsak szívrohama volt, és bár lelkiismeretesen tornázott, és odafigyelt arra, hogy mit eszik, a történtek különösen óvatossá tették. – És mit kezdünk az esetleges károkkal? Azt hallottam, Törebodában sok volt, amikor ott forgattak. Fedezi a tévétársaság? Erling türelmetlenül fordult a férfi felé, aki a kérdést feltette. A közgyűlés ifjú pénzügyi előadójának mindig jelentéktelen dolgok miatt kellett akadékoskodnia,

ahelyett hogy a „big picture”-t[2] tartotta volna szem előtt, ahogy Erling olyan szívesen fogalmazott angolul. Mi a fenét tud egyáltalán ez az ember a pénzügyekről? Alig múlt harminc, és valószínűleg életében nem volt még dolga annyi pénzzel, amennyit Erling egyetlen nap alatt elköltött, amikor a cégnek még jól ment. Nem, Erlingnek nem volt türelme a garasoskodó, pitiáner alakokhoz. Erik Bohlinhoz, a kérdezőhöz fordult, és határozottan válaszolt: – Most nem ezzel kell foglalkoznunk. A megnövekvő turizmushoz képest, amire számítunk, néhány betört ablak nem tétel. Abban is bízom, hogy a rendőrség megdolgozik a pénzéért, és kézben tartja majd a helyzetet. Néhány pillanatra az asztal körül ülők mindegyikén megpihentette a tekintetét. Ezt a technikát a múltban nagyon hatásosnak találta. És ugyanolyan hatásos volt most is. Mindenki lesütötte a szemét, és a tiltakozást elnyomták valahol mélyen magukban. Lett volna ugyan lehetőségük ellenkezni, de most jó demokratikus szellemben meghozták a döntést, így ma begördülnek Tanumshedébe a tévés buszok, meg a show résztvevői. – Jó lesz – mondta Jörn Schuster. Még mindig nem tette túl magát a tényen, hogy Erling váltotta őt a közgyűlés elnöki posztján, miután ő majd tizenöt évig foglalta el azt. Erling viszont azt nem értette, miért maradt Jörn egyáltalán a közgyűlés tagja. Ő egy ilyen megalázó vereség után a farkát behúzva eloldalgott volna. De hát ha Jörn dagonyázni akar a szégyenében, csak tegye. Bizonyos előnyökkel is járt az öreg róka jelenléte, noha, képletesen szólva, fáradt és fogatlan volt már. Megvolt ugyanis a hűséges rajongótábora, akik mindaddig hallgattak, amíg látták, hogy Jörn továbbra is aktívan részt vesz a városvezetésben. – Mostantól pedig lelkesedés kérdése minden. Én magam személyesen fogadom a csapatot egy órakor, és persze mindnyájatokat szeretettel várom. Ha ott nem találkozunk, akkor csütörtökön a rendes gyűlésen. Felállt, jelezve, hogy a gyűlésnek vége. Uno még távozáskor is dohogott a bajsza alatt, de Erling úgy gondolta, alapjában véve sikerült összegyűjtenie seregeit. Teljes biztonsággal érezte a siker szagát a vállalkozásban. Elégedetten ment ki a verandára, és rágyújtott egy győzelmi szivarra. Odabent az étkezőben Viveca csendben leszedte az asztalt. – Dá, dá, dá, dá! Maja gagyogott a magas széken ülve, miközben rutinosan kerülte el a kanalat, amelyet édesanyja próbált a szájába dugni. Gondos célzás után Ericának végül sikerült célba juttatnia egy kanál zabkását, öröme azonban nem tartott sokáig, mivel Maja épp ezt a pillanatot választotta, hogy megmutassa, tud olyan hangot

adni, mint egy autó. – Brrrrr! – berregte átéléssel, amitől az anyja arcát teljesen beterítette a kása. – Cseszd meg… – sóhajtotta kimerülten Erica, de rögtön meg is bánta, hogy ez jött a szájára. – Brrrrr! – ismételte Maja boldogan, sikeresen az asztalra ürítve a szájából a maradék zabkását. – Sezmeg! – mondta Adrian, mire a nővére, Emma rögtön rápirított: – Nem szabad káromkodni, Adrian! – De Ica is mondta! – Akkor sem szabad, ugye, Erica? – vágta csípőre a kezét Emma, és kérdőn nézett Ericára. – Nem bizony, igazad van. Tőlem is butaság volt, hogy csúnyán beszéltem, Adrian. A válasszal megelégedve Emma tovább ette a kefirjét. Erica szeretettel, de kissé aggodalmasan pillantott rá. A kislánynak nagyon gyorsan kellett felnőnie. Néha úgy viselkedett, mintha nem is a nővére, hanem az anyja lenne Adriannak. Anna mintha észre sem vette volna ezt, de Erica nagyon is jól látta. Tudta jól, milyen nehéz ezt a szerepet ilyen fiatal korban felvállalni. Olyannyira, hogy már megint ezt csinálta. Az anyja volt a húgának. Meg ezzel együtt az anyja volt Majának, és gyakorlatilag a pótmamája Emmának és Adriannak, mialatt arra várt, hogy Anna kilábaljon a letargiából. Erica felnézett a plafonra, miközben az asztalt törölgette. Fentről azonban nem hallatszott semmi. Anna ritkán kelt fel tizenegy előtt, Erica pedig hagyta aludni. Nem tudta, mi mást tehetne. – Nem akarok oviba menni! – jelentette be Adrian olyan hangon, ami felért egy ultimátummal: „kényszeríts, ha tudsz!” – De mész oviba, Adrian! – mondta Emma, újra csípőre téve a kezét. Erica közbelépett, hogy elejét vegye a civakodásnak, ezzel egy időben pedig nyolc hónapos kislányát is próbálta a lehetőségekhez képest letisztogatni. – Emma, vegyél csizmát meg kabátot! Adrian, ma nincs időm ezen vitatkozni! Elmész Emmával az óvodába, és pont! Adrian már nyitotta a száját a feleselésre, de meglátott valamit a nagynénje arcán, ami azt súgta neki, jobb, ha ma reggel inkább teszi, amit mond. Tőle szokatlan engedelmességgel kiment az előszobába. – Most próbáld meg felvenni a cipődet! – vette elő Erica az edzőcipőt, de Adrian megrázta a fejét. – Nem tudom, segíts! – Dehogynem tudod. Az oviban is felvetted. – Nem tudom! Kicsi vagyok! – tette hozzá nyomatékkal Adrian.

Erica sóhajtott, és letette Maját. A kicsi már akkor belefogott a mászó mozdulatokba, amikor a keze és a lába még nem is ért talajt. Nagyon korán kezdett el mászni, és mostanra igazi mesterévé vált ennek a foglalatosságnak. – Maja, maradj itt, kis szívem! – szólt rá Erica, miközben próbálta feladni Adrianra a cipőt. Maja azonban ügyet sem vetett a könyörgésére és felfedezőútra indult. Erica érezte, hogy kezd megizzadni a háta és a hónalja. – Majd én elkapom! – jelentkezett Emma, és beleegyezésnek vette Erica hallgatását. Kissé fújtatva, de Maját cipelve tért vissza, aki úgy tekergőzött a karjában, mint egy engedetlen kiscica. Erica látta a kislánya arcát, és mivel tapasztalatból már tudta, hogy a vörös szín közelgő bömbölésre utal, gyorsan elvette őt Emmától. Aztán kiterelgette a nagyobb gyerekeket a kocsihoz. Hű, de utálta az ilyen reggeleket! – Beszállás, sietünk! Megint késésben vagyunk, és tudjátok, mit gondol arról Ewa néni! – Nem szereti – mondta Emma, és aggodalmasan csóválta a fejét. – De nem ám – helyeselt Erica, és becsatolta Maját a gyerekülésbe. – Elöl akarok ülni! – jelentette ki Adrian, és karját keresztbe fonva felkészült az ütközetre. Erica türelme azonban itt elfogyott. – Befelé! – kiáltott rá, és némi elégtétellel szemlélte, ahogy a kisfiú szinte beröppent az autóba. Emma beült a helyére, a hátsó ülés közepére, és bekötötte magát. Erica kapkodva és még mindig bosszúsan elkezdte becsatolni Adrian övét, de megállt, amikor egy apró kéz érintését érezte az arcán. – Szeretlek, Icaaa! – mondta Adrian, és megpróbált olyan édesen nézni, ahogy csak tudott. Teljesen világos volt, hogy miért csinálja – ez mindig bevált. Erica valósággal elolvadt, lehajolt, és nagy puszit nyomott a kisfiú arcára. Mielőtt kitolatott volna az útra, még vetett egy nyugtalan pillantást Anna szobájának ablakára. Még mindig le volt húzva a redőny. Jonna a buszablak hűvös üvegének támasztotta a homlokát, úgy nézte a vidéket. Elképesztően közönyös volt. Mint mindig. Leráncigálta a pulóvere ujját a kezére. Az évek során ez már szokásává vált. Azon tűnődött, mit is keres ő itt. Hogy jutott idáig? Mi olyan érdekes abban, hogy napról napra követik az életét? Jonna egyszerűen nem értette. Fura, magának való különc volt, a lány, aki összevagdosta magát. De lehet, hogy éppen ezért szavaztak rá hétről hétre, és tartották bent a Házban. Mert annyi olyan lány volt az országban, mint ő. Lányok, akik magukra ismertek benne, amikor állandóan összetűzésbe keveredett a többi lakóval, amikor zokogva ült a mosdóban, és borotvapengével szaggatta cafatokra az alkarját, amikor olyan elhagyatottság és elkeseredettség sugárzott belőle, hogy a többiek a Házban kerülték őt, akár a pestisest. Talán ezért.

– Azta, de izgi! Olyan, mintha kaptunk volna még egy izét, esélyt! Jonna hallotta Barbie hangján, hogy tényleg végtelenül izgul, de nem reagált. Már a lány nevétől is hányhatnékja támadt. A bulvárlapok viszont imádták. BB Barbie folyt a csapból is. Az igazi neve Lillemor Persson volt. Az egyik lap még ezt is kiderítette róla. És találtak néhány fotót is, abból az időből, amikor még nyiszlett, barna hajú kislány volt, és túlméretezett szemüveget hordott. Egyáltalán nem hasonlított a szilikonmellű szőke bombázóra, aki mára lett belőle. Jonna jót nevetett a képeken. Kaptak a Házban egy példányt az újságból. Barbie viszont sírt. Aztán elégette a lapot. – Odass, mennyien vannak! – mutatott Barbie az emberekre a téren, ahová a busz látszott tartani. – Nem érted, Jonna? Ezek mind miattunk vannak itt, vágod? Alig bírt egy helyben ülni. Jonna megvetően nézte, majd bedugta a fülébe az MP3-lejátszója fülhallgatóját, és lehunyta a szemét. Patrik lassan körbejárta az autót. Meredek lejtőn hajtott le, majd egy fának ütközve állt meg. Az eleje összezúzódott, a többi része azonban sértetlen volt. Olyan sebességgel érkezett, hogy nem tudta bevenni a kanyart. – Úgy néz ki, a sofőr nekicsapódott a kormánykeréknek. Valószínűleg ez a halál oka – szólalt meg a vezetőülés mellett guggoló Hanna. – Szerintem hagyjuk ezt az orvosszakértőre – felelte Patrik, de érezte, hogy a tervezettnél kritikusabb a hangja. – Mármint… – Semmi baj – intette le Hanna. – Hülyeség volt megszólalnom. Mostantól csak megfigyelek, és nem vonok le következtetéseket. Egyelőre – tette hozzá. Patrik körbeért, már ő is ott guggolt Hanna mellett. A vezetőoldali ajtó tárvanyitva volt, a baleset áldozata pedig még mindig bekötve ült, a kormánykerékre dőlve. A fejsebéből folyó vér tócsába gyűlt a kocsi padlóján. Hallották, hogy az egyik technikus a hátuk mögött fényképeket készít a helyszínről. – Útban vagyunk? – fordult hátra Patrik. – Nem, már majdnem készen vagyunk. Arra gondoltunk, hogy kiegyenesítenénk az áldozatot, és úgy is lefotóznánk párszor. Mehet? Megnézték már, amit akartak? – Hanna, megnéztük? – Patrik nagyon ügyelt arra, hogy a kollégát is bevonja a munkába. Átérezte, hogy nem lehet neki egyszerű az új helyén, és ő mindent meg akart tenni, hogy jól érezze magát. – Igen, azt hiszem. Felálltak és arrébb mentek, hogy helyet adjanak a technikusnak. Az óvatosan megfogta az áldozat vállát, és visszadöntötte a holttestet az ülésbe. Most látták csak, hogy az áldozat nő. A rövid haj és az uniszex ruha miatt először férfinak

nézték, de az arca elárulta, hogy egy negyvenes nővel van dolguk. – Ez Marit – mondta Patrik. – Marit? – kérdezte Hanna. – Van egy kis boltja az Affärsvägenen. Teát, kávét, csokoládét, ilyeneket árul. – Van családja? – Hanna hangja kissé furcsán csengett, ahogy a kérdést feltette, Patrik oda is nézett rá. Látni azonban nem látott rajta semmi különöset, úgyhogy azt gondolta, biztos csak képzelődik. – Nem is tudom. Utána kell néznünk. A technikus végzett a fotózással és hátralépett. Patrik és Hanna újra közelebb húzódott. – Vigyázz, ne nyúlj semmihez! – mondta reflexszerűen Patrik. Mielőtt Hanna válaszolhatott volna, már folytatta is: – Jaj, bocs, mindig elfelejtem, hogy csak nálunk vagy új, rendőrnek nem! Remélem, nem haragszol – mondta bocsánatkérőn. – Ne viccelj már! – nevetett az új kolléga. – Ilyen könnyen nem sértődöm meg! Megkönnyebbülésében Patrik is felnevetett. Észre sem vette, mennyire hozzászokott, hogy olyanokkal dolgozik, akiket jól ismer, és akiktől tudja, mire számíthat. Jót is fog tenni már egy kis friss vér a testületnél. Mellesleg Ernsthez képest minden csak előrelépést jelenthetett. A tény, hogy végre útilaput kötöttek a talpára, miután a múlt ősszel, finoman szólva, saját kezébe vette a törvénykezést, valóságos csoda volt. – Szóval, mit látsz? – kérdezte Patrik közelebb hajolva, hogy lássa Marit arcát. – Nem is az az érdekes, hogy mit látok, inkább amit érzek – szimatolt Hanna. – Bűzlik a piától. Hullarészeg lehetett, amikor útnak indult. – Nagyon úgy néz ki – helyeselt Patrik. Kissé tétova volt a hangja. Aggodalmas arccal bekukucskált az autó belsejébe. De nem volt ott semmi rendkívüli. A padlón egy csokoládé papírja, egy üres műanyag kóláspalack, egy papírlap, amelyet mintha egy könyvből téptek volna ki, a túlsó sarokban pedig, az anyósülés előtt a padlón, egy üres vodkásüveg. – Nem tűnik túl bonyolult ügynek. Ittas vezetés okozta baleset. – Hanna hátrált pár lépést, mintha indulni készülne. A mentő már készen állt arra, hogy elszállítsa a holttestet, ők pedig nemigen tehettek többet. Patrik közelről is megvizsgálta az áldozat arcát. Alaposan szemügyre vette a sebeit. Valami nem stimmelt. – Letörölhetem a vért? – kérdezte az egyik helyszínelőt, aki éppen a felszerelését pakolta össze. – Persze, már dokumentáltuk. Tessék, itt egy rongy. A technikus átadott egy fehér textildarabot Patriknak, aki egy biccentéssel megköszönte. Aztán óvatosan, már-már gyengéden letörölte a vért, ami

elsősorban a homlokon esett sérülésből származott. Az áldozat szeme nyitva volt, és mielőtt folytatta volna a munkát, Patrik lefogta a mutatóujjával. A vér alatt Marit arca telis-tele volt sebekkel és zúzódásokkal. A feje nagy erővel csapódott a volánnak; a kocsi régi modell volt, még légzsák nélküli. – Készítene róla még néhány képet? – kérte meg a férfit, aki a rongyot adta neki. A helyszínelő bólintott, és felkapta a fényképezőgépét. Gyorsan csinált pár fotót, majd kérdőn nézett Patrikra. – Jól van, elég lesz – mondta Patrik, és odalépett Hannához, aki nem egészen értette a dolgot. – Mit láttál? – kérdezte. – Nem tudom. Csak van valami, ami… nem tudom – legyintett Patrik. – Valószínűleg semmi. Menjünk vissza az őrsre. Majd a többiek befejezik a munkát. Beszálltak a rendőrautóba és elindultak vissza Tanumshede felé. Egész úton hallgattak. De ebben a csendben valami nem hagyta nyugodni Patrik agyát. Csak azt nem tudta, mi lehet az. Bertil Mellberg szíve furcsán könnyű volt. Általában csak olyankor érzett így, amikor Simonnal volt, a fiával, akinek tizenöt évig a létezéséről sem tudott. Simon sajnos nem látogatta meg őt túl gyakran, de legalább néha eljött, és képesek voltak kialakítani valamiféle kapcsolatot. Nem volt valami kiemelkedően erős kötelék, kívülről nem is látszott; csupán rejtve létezett. De legalább létezett. A nehezen meghatározható érzést valami különös dolog okozta, ami szombaton történt vele. Miután Sten, egy jó barátja – voltaképpen az egyetlen barátja, aki maga is inkább csak az ismerőse volt – hónapokig nyaggatta és zaklatta, Mellberg beleegyezett, hogy elmegy egy pajtatáncra Munkedalba. Noha jó táncosnak tartotta magát, jó pár éve nem vett már részt ilyesmin. A „pajtatánc” névről különben is az jutott az eszébe, hogy mindenféle bugris ugrándozik hegedűszóra. Sten azonban rendszeresen járt oda, és végül meggyőzte őt, hogy a pajtatáncon nemcsak a zene olyan, amilyet az ő generációjuk kedvel, hanem az esemény vadászmezőnek is kiváló. „Csak ülnek ott sorban és várják, hogy felszedjék őket” – mesélte. Mellberg nem tagadhatta, hogy ez jól hangzik; nem sok nővel találkozott az utóbbi időben, így természetesen szükségét érezte, hogy megszellőztesse már a kisördögöt. Ugyanakkor kissé szkeptikussá tette, amikor elképzelte, miféle nők járhatnak pajtatáncokra. Hulló tollú, kétségbeesett vén baglyok, akik sokkal inkább szeretnék belevájni a karmukat valami jó nyugdíjú vénemberbe, mint hogy csak úgy hancúrozzanak egyet. De ha valamihez jól értett, hát ahhoz biztosan, hogy hogyan védje meg magát az olyan dámáktól, akik házasságot forgatnak a fejükben; így aztán végül úgy döntött, elkíséri Stent és szerencsét próbál.

A biztonság kedvéért felvette a legjobb öltönyét és spriccelt ide-oda egy kis „illatanyagot”. Aztán átjött Sten, és felvértezték magukat egy-két stampedlivel indulás előtt. Sten úgy tervezte, taxit hív, és akkor nem kell aggódniuk, hogy mennyit isznak. Nem mintha Mellberg sokat szokott volna aggódni emiatt, de nem vette volna jól ki magát, ha elkapják, amikor ittasan vezet. Az Ernst-incidens óta a fejesek rajta tartották a szemüket, ezért óvatosnak kellett lennie. Vagy legalább úgy tennie, mintha az lenne. Amiről nem tudnak, az nem fáj nekik. Az előkészületek ellenére Mellberg nem sok jóra számítva lépett be a tágas terembe, ahol már javában folyt a tánc. És előítéletei beigazolódtak. Amerre csak nézett, magakorabeli öregasszonyokat látott. Ebben a tekintetben tökéletesen egyetértett Ulf Lundel-lel[3] – kinek kell egy ráncos, löttyedt, középkorú test, amikor annyi a fiatal, kemény, feszes hús? Igaz, Mellbergnek azt is el kellett ismernie, hogy Uffe jóval sikeresebb nála ezen a téren. A miatt a rocksztárdolog miatt. Rohadt egy igazságtalanság. Már épp átment volna a bárba tovább vértezni magát, amikor valaki megszólította: – Micsoda hely! Mi meg itt állunk és öregnek érezzük magunkat! – Én akaratom ellenére vagyok itt – válaszolta Mellberg a nőre pillantva, aki megállt mellette. – Akárcsak én. Bodil rángatott ide – mutatott a nő a hölgyek egyikére, aki mindent beleadott a táncparketten. – Engem pedig Sten – mutatott Mellberg a férfira. – Rose-Marie vagyok – nyújtott kezet a nő. – Bertil – viszonozta Mellberg. Abban a pillanatban, ahogy a tenyerük összeért, megváltozott az élete. Hatvanhárom év alatt érzett már vágyat, gerjedelmet, sőt kényszert arra, hogy birtokba vegyen egyes nőket. De még sohasem volt szerelmes. Így aztán most annál nagyobb erővel csapott le rá ez az érzés. Elámulva szemlélte a nőt. Énjének objektív része hatvan év körülinek, százhatvan centi magasnak és kissé molettnek érzékelte a nőt, aki élénkvörösre festette a haját és vidáman mosolygott. Szubjektív része azonban csak a szemét látta. Kék volt, és merőn, kíváncsian bámult rá; úgy érezte, belefullad ezekbe a szemekbe, pont úgy, ahogy az olcsó ponyvaregények írják. Ez után túlságosan is gyorsan múlt el az este. Táncoltak és beszélgettek. Mellberg italt hozott a nőnek, és kihúzta neki a székét. Egyszóval olyan viselkedést mutatott, ami egyáltalán nem tartozott a normális repertoárjához. De aznap este semmi sem volt normális. Mikor elváltak, azon nyomban üresség és magány tört rá. Muszáj volt újra

látnia a nőt. Így hát most, hétfő reggel ott ült az irodájában, és úgy érezte magát, akár egy kisdiák. A papírfecnire nézett, nagy levegőt vett, aztán beütötte a számot. Már megint veszekedtek. Sokadszor. És ezek a veszekedések túlságosan gyakran fajultak szóbeli bokszmeccsé. Mint rendesen, most is mindketten a saját álláspontjukat védték. Kerstin azt akarta, vállalják fel a kapcsolatukat. Marit viszont továbbra is titokban akarta tartani. – Szégyellsz engem? Minket? – kiabálta Kerstin. Marit pedig, mint már annyiszor, elfordult, és nem volt hajlandó a szemébe nézni. Éppen ez volt ugyanis a probléma. Szerették egymást, és Marit szégyellte ezt. Kerstin eleinte elhitette magával, hogy ez nem számít. A fontos az, hogy egymásra találtak. Hogy ők ketten, akikkel úgy elbánt az élet, és akik annyi lelki sérülést szenvedtek el másoktól, rátaláltak egymásra. Mit számít, milyen nemű az ember szerelme? Kit érdekel, mit mondanak vagy gondolnak mások? Marit azonban nem így látta. Ő nem állt készen arra, hogy kitegye magát a környezetében élők véleményének és előítéleteinek, azt akarta, maradjon minden úgy, ahogy az elmúlt négy évben volt. Éljenek együtt szeretőkként, kifelé azonban tegyenek úgy, mintha csak barátok lennének, akik anyagi és kényelmi okokból megosztoznak egy lakáson. – Mit érdekel téged ennyire, hogy mit mondanak mások? – fakadt ki Kerstin az előző esti veszekedésükkor. Marit sírt, ahogyan mindig, amikor összevesztek. És, mint általában, ez csak még jobban feldühítette Kerstint. Mintha a könnyek belobbantották volna a titkuk fala mögött felgyűlt haragot. Gyűlölte, hogy megríkatja Maritot. Gyűlölte, hogy a körülmények és az emberek miatt bántotta azt, akit a világon a legjobban szeret. – Képzeld el, mit érezne Sofie, ha kiderülne! – Sofie sokkal keményebb, mint gondolnád. Ne őt használd saját gyávaságod mentegetésére! – Szerinted mennyire lehet kemény valaki, aki tizenöt éves, és a többi gyerek csúfolja, mert az anyja leszbi? Tisztában vagy vele, mennyi bántást kapna ezért az iskolában? Ezt nem tehetem meg vele! – Marit arcát csúf maszkká torzították a könnyek. – Komolyan azt hiszed, hogy még nem jött rá magától? Komolyan azt hiszed, hogy átvered, csak mert kiköltözöl a vendégszobába arra a pár hétre, amíg itt van, és egész végig játsszuk az eszünket? Hidd el nekem, Sofie már réges-rég tudja. És a helyében én sokkal jobban szégyellném, ha az anyám kész volna egy tetves hazugságban leélni az életét, csak hogy az „emberek” ne pletykáljanak! Ezt szégyellném én!

Eddigre Kerstin már olyan hangosan kiabált, hogy elcsuklott tőle a hangja. Marit azzal a sebzett pillantással nézett rá, amelyet Kerstin az évek során már megtanult gyűlölni, és tapasztalatból tudta azt is, mi következik most. Igaza is lett. Marit felugrott az asztaltól és zokogva elkezdte felvenni a kabátját. – Ez az, fuss csak el! Hiszen mindig ezt csinálod! Tessék! És most már vissza se kell jönnöd! Miután Marit mögött becsapódott az ajtó, Kerstin leült a konyhaasztalhoz. Zihálva lélegzett, mintha futott volna. És bizonyos értelemben így is volt. Futott az élet után, amelyet kettejüknek szeretett volna, de amitől megfosztotta Marit félelme. És most először komolyan is gondolta, amit mondott. Valami belül azt súgta neki, hogy hamarosan eljön az idő, amikor már nem bírja tovább. Mostanra, reggelre azonban ezt az érzést mély, emésztő aggódás váltotta fel. Egész éjszaka fenn volt. Várta, hogy nyíljon az ajtó, várt az ismerős léptekre a parkettán, várta, hogy megölelhesse Maritot, vigasztalhassa és a bocsánatáért esedezhessen. De nem jött haza. A kocsikulcsok is eltűntek; Kerstin megnézte az éjszaka folyamán. Hol a pokolban lehet? Történt vele valami? Talán a volt férjéhez ment, Sofie apjához? Vagy egészen Oslóig menekült, ahol az anyja él? Kerstin remegő kézzel nyúlt a telefonért, és elkezdett körbehívogatni mindenkit. – Mit gondol, milyen hatással lesz ez a turizmusra Tanum járásban? – A Bohusläningen riportere tollal-notesszel a kezében állt előtte, készen arra, hogy lejegyezze a válaszát. – Rengeteget, óriásit fog nőni. Öt héten keresztül minden nap félórás közvetítést adnak a televízióban Tanumshedéből. Ez a körzet sosem látott még ekkora marketinglehetőséget! – sugárzott Erling. Nagy tömeg gyűlt össze a régi közösségi ház előtt, a résztvevőket szállító buszra várva. Főleg tinédzserek álltak ott, jobban mondva alig bírtak egy helyben megállni izgatottságukban, hogy végre élőben láthatják bálványaikat. – Nem lehetséges, hogy épp ellenkező lesz a hatása? Hiszen az előző évadokban a műsor rendre veszekedésbe, szexbe vagy részegeskedésbe torkollott, és ugyebár nem éppen ilyen üzenetet akarunk közvetíteni a turisták felé. Erling bosszús pillantást vetett a riporterre. Miért kell mindenkinek ilyen rohadtul negatívnak lenni? Épp eleget kapott ebből a saját közgyűlésétől, és akkor most a sajtó is ilyenek miatt pampog. – Ez igaz, de gondolom, ön is tisztában van vele, hogy rossz hírverés nem létezik. És legyünk őszinték, Tanumshede eddig gyakorlatilag ismeretlen volt. Mármint országos szinten. Nos, ezt fogja megváltoztatni ez a műsor. – Nyilván… – kezdte a riporter, de Erling, akinek eddig tartott a türelme,

közbevágott: – Sajnos további nyilatkozatokra pillanatnyilag nincs időm, ugyanis én vagyok a fogadóbizottság. Sarkon fordult és a busz felé indult, amely épp ekkor állt meg. Az ifjúság lelkendezve sereglett az ajtajához, és várta, hogy végre kinyíljon. A fiatalok tömegének látványa megerősítette Erlinget abban, hogy éppen erre volt szüksége a városnak. Tanumshede végre-valahára felkerül a térképre. Amikor a busz ajtaja végül surrogva kinyílt, először egy negyvenes férfi lépett ki rajta. A tinédzserek csalódott mormogása jelezte, hogy ő nem a szereplők közül való. Erling a korábban közvetített számos valóságshow egyikét sem nézte, így fogalma sem volt arról, hogy kire vagy mire számítson. – Erling W. Larson – mutatkozott be kezet nyújtva, és bekapcsolta leggyőztesebb mosolyát. A fényképezőgépek kattogtak. – Fredrik Rehn – felelte a férfi, megrázva a felé nyújtott kezet. – Velem beszélt telefonon. Én vagyok ennek a cirkusznak a producere. Most már mindketten mosolyogtak. – Hát akkor hadd üdvözöljem önöket Tanumshedében! A közösség nevében mondhatom, hogy nagyon boldogok és büszkék vagyunk, amiért itt vannak, és nagyon izgalmas évadra számítunk! – Köszönjük, köszönjük. Igen, mi is nagy reményeket fűzünk hozzá. Kétévadnyi tarolás után lehetünk is optimisták; mi már tudjuk, hogy az elképzelés sikeres, és örömmel várjuk, hogy önökkel dolgozhassunk. De ne várassuk tovább a rajongókat! – mondta Fredrik széles mosollyal, az izgatottan várakozó tömegre villantva valószínűtlenül fehér fogsorát. – Itt jönnek ők! A Redvás Tanum szereplői: Barbie a Big Brotherből, Jonna, szintén a Big Brotherből, Calle a Survivorből, Tina a Bárból, Uffe, megint csak a Survivorből és végül, de nem utolsósorban, Mehmet a Farmból! A szereplők egymás után szálltak ki a buszból, és kitört a tömeghisztéria. Az emberek ordibáltak, mutogattak és előrenyomakodtak, hogy megérinthessék a résztvevőket, vagy autogramot kérhessenek tőlük. Az operatőrök már elhelyezkedtek, és teljes gőzzel folyt a forgatás. Erling elégedetten, bár kissé összezavarodva figyelte, milyen őrjöngést váltott ki a szereplők megérkezése. Nem fért a fejébe, mit esznek ezen a fiatalok. Hogy kergülhetnek meg ennyien ettől a csapat taknyostól? De hát nem is kellett értenie – a lényeg az, hogy minél jobban kiaknázzák a figyelmet, amely a műsor révén Tanumshedére terelődik majd. Az már csak extra haszon lesz, ha később, amikor a siker ténye már tagadhatatlan lesz, a város jótevőjének fogják tekinteni őt. – Ezt most sajnos be kell fejezni! Rengeteg lehetőségetek lesz még találkozni a szereplőkkel, hiszen itt fognak lakni öt hétig! – hessegette Fredrik a busz körül örvénylő tömeget. – Most szeretnének lepakolni és pihenni egy kicsit. Jövő héten

majd kapcsoljátok be a tévét, oké? Hétfőn hétkor belecsapunk! Mindkét hüvelykujját felemelte, és elsütött egy műmosolyt. A fiatalok kelletlenül hátrébb húzódtak; legtöbbjük iskolába indult, egy kisebb csoport azonban úgy gondolta, remek alkalom ez a lógásra és a Hedemyrs pláza felé vette az irányt. – A kezdés kétségtelenül ígéretes – mondta Fredrik, átkarolva Barbie és Jonna vállát. – Na, gyerekek, akkor készen álltok? – Naná! – felelte Barbie csillogó szemmel. A tömegtől szokás szerint kapott egy adrenalinlöketet, és egy helyben ugrált. – És te, Jonna? Hogy érzed magad? – Jól – dünnyögte. – De még jobb volna, ha lecuccolhatnánk végre. – Megoldjuk, cica! – mondta Fredrik, és kicsit megszorongatta a vállát. – Az a lényeg, hogy nektek jó legyen, te is tudod! – Erlinghez fordult. – Rendben van a szállás? – Még szép! – mutatott Erling egy régimódi vörös házra, úgy ötven méterre tőlük. – A közösségi házban fognak lakni. Raktunk be ágyakat meg mindenféle bútort, szerintem egész kényelmes lett. – Én elalszok akárhol, bazmeg, csak pia legyen! Mehmet szólt közbe a Farmból, és a megjegyzést vihorászás és heves bólogatás követte a többiek részéről. Az ingyenszesz előfeltétele volt annak, hogy ide jöjjenek. És a celebstátusból adódó rengeteg szex lehetősége is. – Nyugi, Mehmet – mosolygott Fredrik. – Van bárszekrény, mindennel, ami kell! Meg pár karton sör is, és ha elfogy, lesz még! Gondotokat viseljük! Most Mehmet és Uffe vállát akarta átkarolni, de ők egy könnyed mozdulattal kitértek előle. Már korábban észrevették, hogy olyan homokos, mint a Szahara, és ők nem óhajtottak köcsögökkel összesimulni – ezt világosan le is szögezték. Ugyanakkor nem mehettek túl messzire; az előző évad szereplői azt tanácsolták nekik, hogy legyenek jóban a producerrel. Ő dönti el, ki kerül legtöbbet, és ki legkevesebbet a képernyőre, márpedig ez az egyetlen dolog fontos. Emellett az, hogy valaki a padlóra hány vagy pisál, netán egyszerűen csak tuskó, a világon semmit nem számít. Erlingnek minderről sejtelme sem volt. Ő sohasem hallott celeb pultosokról vagy arról, milyen kemény munka a mocskot szolgálva rivaldafényben maradni mint valóságshow-sztár. Őt csak az érdekelte, hogy Tanumot minél jobban fellendítse a műsor. No meg az, hogy ő sütkérezhessen a dicsőség fényében – mint az ember, aki mindezt lehetővé tette. Erica már megebédelt, mire Anna lejött a szobájából. De hiába múlt el már egy óra is, úgy festett, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. Anna mindig is vékony

volt, most azonban annyira lesoványodott, hogy Ericának oda kellett figyelnie saját reakciójára, nehogy pánikba essen, amikor ránéz. – Mennyi az idő? – kérdezte Anna reszketeg hangon. Leült az asztalhoz, és elvette a kávéscsészét, amit Erica kínált oda neki. – Negyed kettő. – Dá, dá! – szólt közbe Maja, és lelkesen integetett Annának, hogy magára vonja a figyelmét. De Anna észre sem vette. – Basszus, egyig aludtam! Miért nem keltettél fel? – kérdezte a forró kávét szürcsölgetve. – Nem tudtam, hogy mit akarsz. Úgy tűnt, szükséged van alvásra – felelte óvatosan Erica, és ő is leült. A kapcsolatuk Annával már régóta olyan volt, hogy vigyáznia kellett rá, mit mond, és nem javult a Lucasszal történtek óta sem. A puszta tény, hogy újra egy fedél alatt éltek, visszatérítette őket azokhoz a beidegződésekhez, amelyektől menekülni próbáltak. Erica automatikusan visszaesett az anyáskodó szerepbe, Anna pedig ingadozott a vágy között, hogy gondoskodjanak róla, és a késztetés között, hogy lázadjon. Az utóbbi néhány hónapban nyomasztó légkör ülte meg a házat, megbeszéletlen problémák lógtak a levegőben, lesve az alkalmat, hogy kitörjenek. De Anna még mindig sokkos állapotban volt, és nem úgy nézett ki, hogy képes egyedül kimászni belőle. Így hát Erica lábujjhegyen járkált körülötte, halálosan rettegve attól, hogy véletlenül valami rosszat mond vagy tesz. – Mi volt a gyerekekkel? Rendben elmentek oviba? – Persze, nem volt gond – válaszolta Erica, inkább nem téve említést Adrian kis hisztijéről. Annának mostanában nem sok türelme volt a gyerekekhez. A gyakorlati dolgok nagy része Ericára maradt, például amikor a gyerekek összekaptak, Anna azonnal eltűnt, és hagyta, hogy Erica oldja meg a helyzetet. Olyan volt, mint a kicsavart rongy; egykedvűen járkált fel-alá, mintha próbálná kideríteni, mi tartotta egykor talpon. Erica nagyon aggódott érte. – Anna, ne haragudj, de nem kellene beszélned valakivel? Megvan egy pszichológus elérhetősége, aki állítólag nagyon jó, és szerintem… – Mondtam, hogy nem! – szakította félbe váratlanul Anna. – Ezt egyedül kell rendbe hoznom. Az én hibám; megöltem egy emberi lényt. Nem panaszkodhatok róla egy vadidegennek! Olyan erősen markolta meg a csésze fülét, hogy teljesen kifehéredett a keze. – Anna, tudom, hogy már ezerszer átbeszéltük, de újra elmondom. Nem meggyilkoltad Lucast, önvédelemből ölted meg. Ráadásul nemcsak magadat védted, hanem a gyerekeidet is. Senki sem gondolja másképp, fel is mentettek. Ő is megölhetett volna, Anna! Vagy te, vagy Lucas. Anna arca enyhén rángatózott, amíg Erica beszélt, Maja pedig, megérezvén a

feszültséget a levegőben, nyafogni kezdett a székén. – Nem… tudok… beszélni… róla! – szűrte a fogai között a szavakat Anna. – Megyek, visszafekszem. Elhozod majd a gyerekeket? Azzal felkelt és faképnél hagyta Ericát. – Persze, megyek értük – mondta Erica, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Tudta, hogy már nem bírja sokáig. Valakinek tennie kell valamit. Ekkor támadt egy ötlete. Felkapta a telefont, és emlékezetből tárcsázott egy számot. Egy próbát megér. Hanna egyenesen új irodájába ment, és nekilátott a berendezkedésnek. Patrik folytatta útját Martin Molin aprócska odújába, és finoman bekopogott az ajtón. – Gyere! Patrik belépett és leült Martin íróasztala mellé. Gyakran dolgoztak együtt, és sok időt töltöttek egymás vendégszékében. – Hallom, autóbalesetnél voltál. Áldozat van? – Van, a sofőr. Csak egy kocsi volt. Fel is ismertem. Marit az, akinek az Affärsvägenen van boltja. – Jaj, basszus… – sóhajtott Martin. – Ő még kurvára élhetett volna! Elkapta a kormányt egy szarvas miatt, vagy mi volt? Patrik habozott. – Ott voltak a helyszínelők, majd az ő jelentésükből meg a boncolásból valószínűleg megkapjuk a választ. De erős piaszag volt a kocsiban. – Basszus! – mondta újból Martin. – Szóval ittasan vezetett. Pedig úgy emlékszem, sosem kapták el ilyesmiért. Ez lehetett az első ittas vezetése, vagy legalábbis az első, ami kiderült. – Iiigen – nyújtotta el a szót Patrik. – Meglehet. – De? – sürgette Martin, összekulcsolva a kezét a tarkóján. Vörös haja csak úgy fénylett fehér tenyere előtt. – Hallom, hogy valami zavar. Elég jól ismerlek már ahhoz, hogy észrevegyem, ha valami nem oké. – Jaj, nem is tudom… – felelte Patrik. – Semmi különös. Csak valami… nem stimmel, de nem tudok rájönni, micsoda. – Neked általában jók a megérzéseid – mondta aggodalmasan Martin, miközben előre-hátra billegett a székében. – De most az lesz a legjobb, ha megvárjuk, mit mondanak a szakértők. Ha majd a patológus meg a helyszínelők végeztek, többet fogunk tudni. Lehet, hogy az is kiderül, mi volt olyan furcsa. – Igen, igazad van – vakarta a fejét Patrik. – De… nem, igazad van, nincs értelme spekulálni, amíg nem tudunk többet. Most arra kell koncentrálnunk, mit tudunk csinálni addig. Sajnos ehhez az is hozzátartozik, hogy értesítjük Marit hozzátartozóit. Nem tudod, van-e itt családja?

Martin a homlokát ráncolta. – Azt tudom, hogy van egy kamasz lánya, és hogy egy barátnőjével lakik együtt. Erről suttogtak is mindenfélét, de nem tudom, hogy… Patrik felsóhajtott. – Oda kell mennünk, aztán meglátjuk, hogy lesz a legjobb. Néhány perccel később bekopogtattak Marit lakásának ajtaján. Megnézték a telefonkönyvben, és kiderült, hogy a nő egy panelházban lakott, néhány száz méterre a rendőrőrstől. Patrik és Martin is nehezen lélegzett. Ez volt a rendőri munka legborzasztóbb része. Csak amikor meghallották a lépéseket odabentről, akkor eszméltek rá, hogy nem is tudhatták, lesz-e itthon ilyenkor valaki. A nő, aki ajtót nyitott, rögtön rájött, miért vannak itt. Martin és Patrik ezt azonnal látta abból, hogy elsápadt, és leejtette a vállát. – Marit miatt jöttek, igaz? Történt vele valami? Remegett a hangja, de arrébb lépett, és beengedte őket az előszobába. – Igen, sajnos rossz hírünk van. Marit Kaspersen autóbalesetet szenvedett. És… meghalt – mondta Patrik halkan. A nő egy hang nélkül állt előttük. Mintha megfagyott volna, mintha az agya nem lenne képes jeleket küldeni az izmainak. Az agya most éppen a hallottakat dolgozta fel. – Kérnek kávét? – szólalt meg végül, és a választ meg sem várva, gépies mozdulatokkal elindult a konyhába. – Felhívjunk valakit? – kérdezte Martin. A nő láthatóan sokkot kapott. Haját praktikusan rövidre vágva viselte, és egyre a füle mögé tűrögette. Nagyon vékony volt, farmert viselt, tipikus norvég mintás kötött pulóvert nagy, elegáns ezüstcsatokkal. Kerstin megrázta a fejét. – Nem, nincsen senkim. Senkim, csak… Marit. És persze Sofie. De ő az apjánál van. – Sofie Marit lánya? – érdeklődött Patrik, és megrázta a fejét, amikor Kerstin felmutatott egy tejesdobozt, miután kávét töltött három csészébe. – Igen, tizenöt éves. Ez a hét Oláé. Egyik héten velem és Marittal van, a másikon Olával Fjällbackában. – Közeli barátok voltak Marittal? – Patrik kissé kényelmetlenül érezte magát, ahogy feltette ezt a kérdést, de nem tudta, hogy térhetne másképp a tárgyra. Ivott egy korty kávét, amíg a válaszra várt. Nagyon ízletes volt. És jó erős, pont, ahogy szerette. Kerstin fanyar mosolya mutatta, hogy érti, mire céloz. Könnyes szemmel válaszolt: – Barátok voltunk, amikor Sofie itt lakott, és szeretők, amikor Olánál. Épp ezen…

Elcsuklott a hangja, és a könnyei végigfolytak az arcán. Egy darabig sírt, aztán nagy nehezen erőt vett magán és folytatta: – Épp ezen veszekedtünk tegnap este. Már vagy századjára. Marit továbbra is titkolózni akart, de én már fuldokoltam, ki akartam törni. Sofie-ra fogta, de ez csak kifogás volt. Marit nem állt készen arra, hogy mások pletykáljanak róla és megbámulják. Próbáltam megértetni vele, hogy úgysem tarthatja ezt titokban örökké. Már így is pletykáltak és bámultak. Én biztos voltam benne, hogy ha téma is lennénk egy ideig, miután felvállaljuk a kapcsolatunkat, ez gyorsan elhalna. De Marit nem hallgatott rám. Tipikus középosztálybeli életet élt sok-sok évig, férje volt, gyereke, háza, lakókocsival jártak nyaralni, meg ilyesmi. Azt, hogy egy nő iránt is táplálhat érzéseket, mélyen elrejtette magában. De amikor megismerkedtünk, olyan volt, mintha egy kirakós darabjai egyszerre a helyükre kerültek volna. Ő legalábbis így írta le. Vállalta a következményeket, elhagyta Olát és összeköltözött velem. Hivatalosan mégsem merte felvállalni. Hát ezen veszekedtünk tegnap este. Kerstin fogott egy papírszalvétát, és kifújta az orrát. – Mikor ment el? – kérdezte Patrik. – Nyolc körül. Talán negyed kilenckor. Éreztem, hogy valami történt vele. Sosem maradt volna ki szándékosan egész éjjel. De a rendőrséget még nem hívtam fel. Gondoltam, talán elment egy barátjához, vagy sétál egész éjjel, vagy… nem, nem is tudom, mit gondoltam. Amikor megérkeztek, épp kezdtem volna körbetelefonálni a kórházakat, és ha így sem találom, felhívtam volna magukat. Újból eleredtek a könnyei, és megint ki kellett fújnia az orrát. Patrik látta, hogy örvénylik körülötte a gyász, a fájdalom és az önvád, és szerette volna, ha tud valamit mondani neki, amitől legalább magát nem okolja. Ehelyett kénytelen volt tovább rontani a helyzetet. – Azt… – kezdte, megakadt, krákogott egyet és folytatta: – Azt gyanítjuk, alkoholtól súlyosan befolyásolt állapotban volt, amikor a baleset történt. Az ilyesmi… máskor is szokása volt? Ivott még egy kortyot a kávéból, és azt kívánta, bár máshol lenne, valahol messze innen. Nem itt, ebben a konyhában, kérdések és gyász közepette. Kerstin döbbenten nézett rá. – Marit sosem ivott alkoholt. Legalábbis amióta én ismerem, nem, és annak már több mint négy éve. Azt mondta, nem ízlik neki. Még cidert sem ivott. Patrik jelentőségteljesen Martinra nézett. Ez is megerősítette az érzést, amely azóta kísérte, hogy néhány órája ott járt a baleset helyszínén. – Egészen biztos ebben? Elég ostoba kérdés volt, hiszen Kerstin már megválaszolta, de nem lehetett helye kétségnek.

– Igen, teljesen! Sosem láttam se sört, se bort, se töményet, sem semmi ilyesmit inni. Elgondolni, hogy berúgott, aztán kocsiba ült… nem, ez nem létezik. Nem értem! Kerstin zavartan pillantott előbb Patrikra, majd Martinra. Semmi értelme nem volt annak, amit mondtak. Marit nem ivott, kész, ilyen egyszerű. – Hol érhetjük utol a lányát? Meg tudja mondani Marit volt férjének a címét? – érdeklődött Martin, elővéve a tollát és a noteszét. – Fjällbackában lakik, a Kullen negyedben. Itt van a címe. Kerstin levett egy cédulát az üzenőfalról, és átadta Martinnak. Még mindig zavartnak látszott, de a felfoghatatlan hírek hatására abbahagyta a sírást. – Tehát nem szeretné, hogy felhívjunk önnek valakit? – kérdezte Patrik felállva az asztaltól. – Nem. Azt… azt hiszem, most egyedül akarok lenni. – Rendben. De rögtön hívjon, ha tehetünk önért valamit – tette le Patrik a névjegyét. Csak akkor fordult meg, amikor becsukta maguk után a bejárati ajtót. Kerstin még mindig ott ült a konyhaasztalnál. Meg sem mozdult. – Annika! Megérkezett már az új lány? – bömbölt ki Mellberg a folyosóra. – Meg! – kiabált vissza Annika, nem vesződve azzal, hogy otthagyja a recepciós pultot. – És akkor hol van? – ordított tovább Mellberg. – Itt – felelte egy női hang, és a következő pillanatban kilépett a folyosóra Hanna. – Á, igen, hát igen, na, hát ha esetleg épp ráér, talán bejöhetne bemutatkozni – mondta Mellberg epésen. – Szokás az új főnöknek köszönni. Sőt, általában ez az ember első dolga, ha új állásba megy. – Elnézést kérek – válaszolta teljesen komolyan Hanna, és kezet nyújtva közelebb lépett. – Ahogy megjöttem, Patrik Hedström magával vitt egy esethez, és csak most értünk vissza. Természetesen szándékomban állt benézni önhöz. Először is hadd mondjam el, milyen sok jót hallottam arról, hogy itt mindenki milyen remek munkát végez. Nyilvánvalóan az ön érdeme az, ahogy az utóbbi évek emberölési eseteit kezelték. Arról is sokat beszélnek, milyen kiváló vezetőnek kell lennie önnek ahhoz, hogy egy ilyen kis rendőrőrs ilyen példásan oldjon meg efféle ügyeket. Keményen megszorította Mellberg kezét, ő pedig gyanakodva méregette, annak nyomait fürkészve, hogy ironikusan értette-e, amit mondott. Hanna tekintetében azonban nem látszott semmi gúny, így Mellberg úgy döntött, elfogadja a hízelgést. Talán nem is akkora baj, ha egy nő is egyenruhát húz. Egész jól is nézett ki. Az ő ízlésének kicsit vékony volt, de nem rossz, egyáltalán nem

rossz. Habár el kellett ismernie, hogy a reggeli, kedvező eredménnyel zárult beszélgetés után nem érzi a gyomrában azt a bizonyos bizsergést, amit egy vonzó nő láttán szokott. Legnagyobb meglepetésére gondolatai inkább Rose-Marie meleg hangjára és a boldogságra terelődtek, amit amiatt érzett, hogy a nő elfogadta a vacsorameghívását. – Na, hát ne álldogáljunk itt a folyosón! – szólalt meg végül, kedve ellenére elhessegetve a beszélgetés kellemes emlékét. – Üljünk le az irodámban, és beszélgessünk egy kicsit! Hanna követte és leült az íróasztala mellé. – Látom, már munkához is látott. – Igen, Hedström nyomozó elvitt egy közlekedési balesethez. Egy autó fának ütközött. Sajnos volt egy halálos áldozat is. – Hát igen, ez előfordul. – Az első benyomásunk az, hogy az alkohol is közrejátszott az esetben. A sofőr röviditaltól bűzlött. – A fene. Mit mondott Patrik, hoztuk már be az illetőt korábban ittas vezetésért? – Nem, úgy néz ki, nem. Felismerte az áldozatot. Egy nő, akinek az Affärsvägenen van üzlete. Azt hiszem, azt mondta, Marit a neve. – A mindenségit! – vakarászta elgondolkodva Mellberg a feje tetején tekergőző maradék haját. – Marit? Hát ezt nem gondoltam volna. – Megköszörülte a torkát. – Remélem, nem kellett mindjárt az első napján hozzátartozókat értesítenie. – Nem – felelte Hanna a cipőjét nézve. – Patrik ment el egy alacsony, vörös hajú fiatal nyomozóval. – Az Martin Molin – közölte Mellberg. – Patrik nem mutatta be magukat egymásnak? – Nem, nyilván elfelejtette. Gondolom, a feladata járt a fejében. – Hmm – hümmögött Mellberg, majd hosszú időre elhallgatott. Aztán megint krákogott egyet. – Na, hát akkor. Üdv a tanumshedei rendőrőrsön. Remélem, jól fogja itt érezni magát. Egyébként hol sikerült szállást találnia? – Bérlünk egy lakást a férjemmel, a templommal szemben. Már egy hete beköltöztünk, próbáljuk belakni a helyet. Bútorral együtt béreljük, de igyekszünk minél otthonosabbá tenni. – És a férje mit csinál? Ő is kapott itt munkát? – Még nem – sütötte le a szemét Hanna. A keze nyugtalanul mocorgott az ölében. Mellberg gúnyosan kacagott magában. Szóval egy ilyen alakhoz mentél. Egy naplopó szarjankóhoz, aki a feleségével tartatja el magát. Hát, van, akinek ez

megy. – Lars pszichológus – mondta Hanna, mintha csak hallaná Mellberg gondolatait. – Keresett munkát, de pszichológusokra nem túl nagy itt a kereslet. Úgyhogy addig is, amíg talál valamit, egy könyvön dolgozik. Szakkönyvön. És heti néhány órában a Redvás Tanum résztvevőinek tart tanácsadást. – Értem – felelte Mellberg olyan hangon, ami elárulta, hogy már egyáltalán nem érdekli, mit csinál Hanna férje. – Na, hát akkor még egyszer üdv nálunk. Felállt, jelezve, hogy túlestek a formaságokon, és Hanna távozhat. – Köszönöm – mondta Hanna. – Csukja majd be az ajtót, legyen szíves – kérte Mellberg. Egy rövidke pillanatra mintha mosolyt látott volna feltűnni a nő ajkán. De biztos tévedett. Hanna nagyon tiszteli őt és a munkáját. Legalábbis ezt mondta, és ő, az emberi viselkedés alapos ismerőjeként, mindig meg tudta mondani, ki őszinte és ki nem. Hanna egyértelműen őszinte volt. – Hogy ment? – kérdezte suttogva Annika, amikor néhány pillanattal később belépett Hanna irodájába. – Hát – kezdte Hanna, felvillantva azt a mosolyt, amiről Mellberg azt képzelte, hogy nem látta –, nagy karakter az öreg – csóválta meg a fejét. – Karakter. Igen, azt hiszem, mondhatjuk így is – nevetett Annika. – Mindenesetre úgy látom, te tudsz bánni vele. Azt tanácsolom, hogy ügyet se vess a kekeckedésére. Ha azt hiszi, szórakozhat veled, neked annyi. – Találkoztam már néhány Mellberggel, tudom, hogy kell kezelni ezt a típust – mondta Hanna, és Annikának halvány kétsége sem volt, hogy komolyan gondolja. – Meg kell kenegetni egy kis hájjal, úgy tenni, mintha pontosan azt csinálnád, amit mond, aztán tenni, amit jónak látsz. Aztán ha jól sül el, úgy fog csinálni, mintha eleve az ő ötlete lett volna, igazam van? – Pontosan. Szó szerint így boldogulhatsz, ha Bertil Mellberg a főnököd! – felelte Annika, és nevetve visszatért a recepciós pulthoz. Ettől a csajtól nem kell tartania. Épp olyan, mint ő, eszes és kőkemény. Maga lesz a gyönyör végignézni, hogy igázza le Mellberget. Dan lehangoltan szedte össze a lányok szobájában szanaszét heverő holmikat. Szokás szerint úgy hagytak itt mindent, mintha egy kisebb bomba robbant volna fel. Tudta, hogy szigorúbban kellene vennie a rendrakást, de olyan drága volt a velük töltött idő. A lányok minden második hétvégén aludtak nála, ő pedig minden pillanatot ki akart használni, egy percet sem vesztegetni nyaggatásra és veszekedésre. Tudta, hogy ez így nem helyes; neki is vállalnia kellene a szülői felelősséget, nem Pernillára hárítani az egészet, de olyan gyorsan elment a

hétvége, sőt az évek is ijesztő sebességgel látszottak peregni. Belinda már tizenhat éves, gyakorlatilag felnőtt. De a tízéves Malin és a hétéves Lisen is olyan gyorsan nőtt, hogy néha úgy érezte, nem tudja követni. Három évvel a válás után a bűntudat még mindig sziklatömbként nehezedett a mellkasára. Ha nem követi el azt a végzetes hibát, most nem szedegetné itt a lányok ruháit és játékait az ürességtől visszhangzó házban. Talán az is hiba volt, hogy a falkelideni házban maradt. Pernilla elköltözött Munkedalba, hogy a családja közelében legyen. Ő azonban nem szerette volna, hogy a lányok elveszítsék az otthont, ahol nevelkedtek. Így aztán gürcölt, félretett és takarékoskodott, hogy a lányok otthon érezzék magukat, amikor minden második hétvégén eljönnek hozzá. De már nem sokáig mehetett így tovább. Kezdett összeroppanni a ház fenntartási költségei alatt. Muszáj volt döntenie, mielőtt letelik a hat hónap. Lezökkent Malin ágyára, és a kezébe temette az arcát. A telefoncsörgés zökkentette ki tépelődéséből. Felvette az ágy melletti készülék kagylóját. – Dan vagyok. – Szia, én meg Erica! – Kicsit el vagyok kenődve. Este mentek el a lányok. – Tudom, és nemsoká jönnek újra. – Csak olyan sok időnek tűnik. Szóval miért hívtál? Feszülten hallgatta Ericát. Az aggodalmas ránc, amely már a telefonhívás előtt megjelent a homlokán, most még mélyebb lett. – Ennyire rossz a helyzet? Figyelj, ha bármit tehetek, egy szavadba kerül. Megint Erica beszélt. – Persze, azt megtehetem. Simán! Ha szerinted segít… – Újabb szünet. – Jó, már megyek is! Dan, miután letette, egy kicsit elüldögélt még az ágyon, mélyen elgondolkozva. Nem volt biztos benne, hogy tényleg tud segíteni, de mivel Erica kérte, habozás nélkül vállalkozott rá. Valaha rég egy pár voltak, de aztán az évek során szívbéli jó barátokká váltak. Erica segített neki, amikor elvált Pernillától, és ő is bármit megtett volna érte. Patrikkal is összebarátkoztak, és Dan gyakori vendég volt a házuknál. Felkapta a kabátját, és kitolatott a kocsival az útra. Csupán néhány percig tartott, és már ott is volt Ericáék házánál. Erica ajtót nyitott, amint bekopogott. – Szia, gyere be! – mondta, és megölelte Dant. – Szia! Hát Maja hol van? – nézett körbe Dan a kislányt keresve, aki nagyon gyorsan a kedvenc kisbabája lett. Szerette azt gondolni, hogy Maja is ugyanúgy odavan őérte.

– Alszik. Bocs – nevetett Erica. Tudta, hogy imádnivaló kislánya köröket ver rá, ha Dan szívének elnyeréséről van szó. – Hát akkor majd megpróbálom kibírni nélküle, pedig jó lenne a kis nyakacskáját szimatolni. – Ne félj, egy perc, és felébred. Gyere be! Anna fent alszik – mutatott a mennyezetre Erica. – Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte szorongva Dan. – Mi van, ha nincs hozzá kedve? Lehet, hogy még be is dühödik! – Na ne mondd már, hogy egy ilyen nagy erős pasinak megremeg a térde attól, hogy egy nő esetleg bepöccen egy kicsit! – incselkedett Erica, felnézve az impozáns látványt nyújtó Danra. – És csak azért, mert egyszer megkérdeztem, többet nem akarok hallani arról, hogy Maria szerint úgy nézel ki, mint Dolph Lundgren! Amilyen pontatlan szokott ő lenni általában, én a helyedben nem idézném! – De hát tényleg hasonlítok rá, nem? – pózolt Dan, majd elnevette magát. – Á, nem, neked lehet igazad. Az izompacsirta-korszakomnak vége. Ki kellett iktatnom a rendszerből. – Igen, Patrikkal már nagyon várjuk a napot, amikor lesz egy olyan barátnőd, akivel tudunk beszélgetni. – Úgy érted, olyan értelmiségi stílusban, ahogy ebben a házban szokás? Tényleg, hogy áll az Éden Hotel? Bent vannak még a kedvenceid? Ki jut be a döntőbe? Olyan szorgalmasan nézed, biztos képbe tudsz hozni, mi történik éppen abban a szellemi kihívásokkal teli kultúrműsorban. Patrik meg a mindenféle bajnokságok állásáról mesélhetne kicsit, az már felsőfokú matematika! – Hahaha, jól van, ott a pont! – bokszolt bele a karjába Erica. – Na, irány fölfelé, és tedd magad hasznossá! – Biztos vagy benne, hogy Patrik tudja, mibe vág bele? Majd elbeszélgetek vele arról, hogy mennyire okos ötlet téged oltár elé vezetni! – mondta Dan már félútról. – Csodálatos ötlet. Indíts fölfelé! Dannak a torkán akadt a nevetés, amikor felért a lépcső tetejére. Alig látta még Annát, amióta ő és a gyerekei Ericáéknál laktak. Egész Svédországgal együtt ő is követte a tragédiáról szóló híradásokat az újságokban, de amikor meglátogatta Ericát, Anna sosem jött elő. Erica azt állította, hogy ideje legnagyobb részét a hálószobában tölti. Óvatosan bekopogott az ajtón. Semmi válasz. Újra kopogott. – Anna? Szia! Dan vagyok! Bemehetek? Még mindig semmi. Zavartan álldogált ott egy darabig. Nem igazán volt ínyére a helyzet, de megígérte Ericának, hogy megpróbál segíteni, hát minden erejével

ezen is kellett lennie. Vett egy nagy levegőt, és benyitott. Anna az ágyon feküdt, de Dan látta, hogy ébren van. Üres tekintettel bámulta a plafont, keze a hasán összekulcsolva nyugodott. Még csak felé sem pillantott, amikor belépett. Dan leült az ágy szélére. Még mindig semmi reakció. – Mi újság? Hogy érzed magad? – Így első látásra mit gondolsz, hogy érzem? – kérdezett vissza Anna, le sem véve a tekintetét a mennyezetről. – Erica aggódik érted. – Erica mindig aggódik értem. Dan elmosolyodott. – Ez igaz. Amolyan tyúkanyótípus, igaz? – Az biztos – fordult oda felé Anna. – De jót akar. És most valószínűleg egy kicsivel még a szokásosnál is jobban aggódik. – Tudom – sóhajtott Anna. Hosszú, mély sóhaj volt, amellyel mintha nem is csak levegő távozott volna a testéből. – Csak sejtelmem sincs, hogy másszak ki ebből. Mintha minden erőm elszállt volna. És nem érzek semmit. Abszolút semmit. Se megbánást, se örömet. Egyáltalán semmit. – Beszéltél már erről valakivel? – Már hogy egy pszichológussal, vagy ilyennel? Erica is ezzel piszkál folyton. De nem tudom rávenni magam. El sem tudom képzelni, hogy ülök és egy vadidegennel beszélgetek róla. Lucasról. Magamról. Nekem ez nem megy. – És azt… – Dan elhallgatott, és fészkelődött egy kicsit ültében. – És azt el tudod képzelni, hogy velem beszélj róla? Nem ismerjük egymást túl mélyen, de vadidegen azért nem vagyok. Elhallgatott, feszülten várta a választ. Nagyon remélte, hogy igen lesz. A sovány test és az elgyötört arc láttán hirtelen feltámadt benne a védelmező ösztön. Anna nagyon hasonlított Ericára, de azért sok mindenben különböztek is. Mintha Erica rémült, törékeny kiadása lett volna. – Nem… nem tudom – mondta Anna. – Nem is tudom, mit mondjak. Hogy hol kezdjem. – Kezdjük, mondjuk, egy sétával. Aztán majd, ha beszélni akarsz, beszélgetünk. Ha meg mégsem, akkor… akkor csak sétálunk. Így megfelel? Hallotta, milyen ideges a hangja. Anna félve ült fel. Egy pillanatra hátat fordított Dannak, aztán felkelt az ágyból. – Jó, sétáljunk. De csak egy séta. – Rendben – bólintott Dan. Előrement a lépcsőn, és bekukkantott a konyhába, mert hallotta, hogy Erica ott tesz-vesz. – Elmegyünk sétálni! – kiabált oda neki, és

a szeme sarkából látta, hogy Erica próbál úgy tenni, mintha nem volna ebben semmi. – Kicsit hűvös van kint, vegyél kabátot! – mondta Erica Annának, aki megfogadta a tanácsot, és bézsszínű düftinkabátot öltött, a nyaka köré pedig fehér sálat tekert. – Kész vagy? – kérdezte Dan, tudatában annak, hogy a kérdés több jelentéssel bír. – Igen, azt hiszem – felelte halkan Anna, és követte őt a tavaszi napsütésbe. – Szerinted hozzá lehet ehhez szokni? – kérdezte Martin a kocsiban, Fjällbacka felé tartva. – Nem – válaszolta Patrik. – Legalábbis remélem. Különben ideje más foglalkozás után néznünk. A kelleténél jóval gyorsabban vette be a långsjői kanyart, és Martin most is az ablak fölötti kapaszkodóba csimpaszkodott, mint mindig. Emlékezetébe véste, hogy szóljon az új kollégának, nehogy Patrikkal utazzon. Bár valószínűleg már túl késő volt. Hiszen vele ment ki a baleset helyszínére, tehát vélhetőleg már túl van az első halálközeli élményen. – És milyen? – kérdezte. – Kicsoda? – Patrik nem igazán figyelt oda. – Az új rendőr. Hanna Kruse. – Teljesen rendben van – felelte Patrik. – De? – Mi az, hogy de? – fordult Patrik a kollégája felé, amitől Martin még erősebben kapaszkodott. – Jesszus, az utat nézd már, légy szíves! Csak olyan volt, mintha még mondani akartál volna valamit. – Hát, nem is tudom. – Martin megkönnyebbülésére Patrik már az útra figyelt. – Nekem szokatlan, hogy valaki ennyire… ambiciózus. – Ezt meg hogy érted? – kérdezte Martin nevetve, de így sem tudta leplezni a tényt, hogy kissé sértve érzi magát. – Jaj, ne vedd magadra! Nem úgy értem, hogy te nem vagy az, de Hanna, hogy is mondjam, szuperambiciózus. – Szuperambiciózus – ismételte nem túl nagy meggyőződéssel Martin. – Ezért vannak fenntartásaid vele kapcsolatban? Nem tudnád egy kicsit pontosítani? Egyáltalán mi a baj az ambiciózus nőkkel? Te nem tartozol azok közé, akik szerint nőknek nincs helye a testületben, igaz? Patrik megint levette a szemét az útról, és hitetlenkedve meredt Martinra. – Ennyire ismersz te engem? Mit gondolsz, mi vagyok én, valami soviniszta

disznó? Egész pontosan olyan soviniszta disznó, akinek a menyasszonya kétszer annyit keres, mint ő? Úgy értettem… á, hagyjuk is, majd inkább nézd meg magad! Martin egy pillanatig hallgatott, majd megkérdezte: – Ez komoly? Erica kétszer annyit keres, mint te? Patrik nevetett. – Tudtam, hogy ez befogja a szádat! Igaziból csak bruttóban. A nagy része megy az államnak. De jobb is így. Olyan nyomasztó volna gazdagnak lenni. Martin is elnevette magát. – Az, micsoda szörnyű sors! Kinek kell az? – Ahogy mondod – mosolygott Patrik, de hamar elkomolyodott. Befordult a Kullen lakótelepre, és leparkolta az autót. Még üldögélt bent egy kicsit, mielőtt kiszálltak volna. – Na, hát akkor gyerünk! – Ja – mondta Martin. Percről percre jobban összeszorult a gyomra. De már nem volt visszaút. Végig kellett csinálni. – Lars! Hanna letette a táskáját az ajtó mellé, felakasztotta a kabátját, és a cipőjét a kisállványra rakta. – Hahó Lars! Itthon vagy? – Egyre idegesebben csengett a hangja. – Lars! Végigjárta a házat. Minden csendes volt. Porszemcsék lebegtek előtte, tisztán látszottak az ablakon beragyogó tavaszi napfényben. A tulajdonos nem takarította halálra magát, mielőtt kiadta nekik a lakást. De Hanna most nem bírt ezzel foglalkozni. A nyugtalansága minden mást elnyomott. – LARS! Már ordított, de csak a saját kiáltása visszhangzott a falakon. Folytatta az útját. A földszinten nem volt senki, így hát felszaladt az emeletre. A hálószoba ajtaja csukva volt. Óvatosan benyitott. – Lars – mondta halkan. A férje oldalvást feküdt az ágyon, neki háttal. Nem takarózott be, még csak le sem vetkőzött, és már a légzéséből kiderült, hogy alszik. Hanna odalopózott az ágyhoz, és hozzábújt, úgy simult össze a testük, mint egyik kanál a másikba. Hallgatta férje légzését, és érezte, hogy a szabályos ritmus lassan álomba ringatja. Az álom pedig elfedte a gondokat. – Ezt a szarfészket! – zöttyent le Uffe a tágas teremben álló ágyak egyikére. – Szerintem poén lesz! – kiáltott fel Barbie egy másik ágyon ugrándozva. – Mondtam, hogy nem lesz poén? – röhögött Uffe. – Csak azt mondtam, hogy szarfészek. Majd mi beindítjuk itt az életet! Sasoljad az ellátmányt! – mutatott a jól felszerelt bárszekrényre. – Na, mit szóltok? Mehet a buli?

– Igeeen! – ujjongott mindenki, kivéve Jonnát. Senki sem nézett bele a körülöttük surrogó kamerákba. Jobban hozzájuk szoktak már, semhogy ilyen amatőr hibát kövessenek el. – Hát akkor skål, a kurva életbe is! – ragadta magához az első sört Uffe. – Skål! – emelt mindenki a magasba egy üveget. Kivéve Jonnát. Ő még mindig az ágyán ülve nézte a többieket, és egy tapodtat sem mozdult. – Neked meg mi a tököm bajod van? – mordult rá Uffe. – Nem sörözöl velünk? Nem vagyunk elég jók neked, vagy mi van? Mindenki várakozva nézte Jonnát. Mind pontosan tudták, hogy nagy műsor a konfliktusokból lesz, márpedig más vágyuk sem volt, mint hogy a Redvás Tanum nagy műsor legyen. – Most nincs kedvem – felelte Jonna, kerülve Uffe pillantását. – „Most nincs kedvem” – utánozta Uffe éles, gúnyos fejhangon. Körülnézett, és amikor a többiek arcán látta, hogy bírja a támogatásukat, folytatta: – Mi a faszom vagy te, antialkoholista? Azt hittem, azért jöttünk, hogy BULIZZUUUNK! – Azzal felemelte a sörösüveget, és nagyot húzott belőle. – Nem is antialkoholista – próbálkozott Barbie, de Uffe egy lesújtó pillantással elhallgattatta. – Hagyjatok már békén! – mondta Jonna, idegesen himbálva a lábát. – Megyek, járok egyet – kapott magára egy formátlan katonai dzsekit, amely az egyik közeli széken lógott. – Ez az, menj csak! – ordított utána Uffe. – Húzz innen, lúzer! Felröhögött, és kibontott egy újabb sört. Aztán körülnézett. – Mi az anyámat ültök már itt, BULI VAN! Skål! Néhány másodpercnyi kínos csend után kitört az ideges nevetgélés. Aztán a többiek is felemelték az üvegeket, és kezdetét vette a káosz. A kamerák tovább zümmögtek, rögzítve a teljes lerészegedést. Olyan jó volt újra benne lenni a tévében. – Apa, csöngettek! – kiabált Sofie, majd visszatért a telefonhoz, és sóhajtott egyet. – Apa olyan csigalassú! Számolom a napokat, hogy mikor mehetek már vissza anyához meg Kerstinhez. Ez is jellemző, itt kell kuksolnom a lakásban, amikor ma kezdik forgatni a Redvás Tanumot! Mindenki ott lesz, és nézi, csak én nem! Jaj, de tipikus! – zsémbelt. – Apa, nyisd már ki az ajtót, jött valaki! – kiabált újra. – Idős vagyok már ahhoz, hogy ide-oda ingázzak közöttük, mint egy kisgyerek! De még mindig nem bírnak megegyezni, úgyhogy egyik se figyel rám igazán. Inkább ők a gyerekesek! Újra megszólalt a csengő, és Sofie felugrott. – Jól van, akkor kinyitom én! – sikította, majd halkabban hozzátette a

telefonba: – Figyu, majd visszahívlak, az öreg szerintem megint a béna tánczenéjét hallgatja fülhallgatóval. Puszi, szia! Újabbat sóhajtott, és elindult az ajtóhoz. – Jól van, jól van, jövök már! – felrántotta az ajtót, de rögtön hátra is hőkölt, mert két különös ember állt ott rendőregyenruhában. – Jó napot… – Te vagy Sofie? – Igen, mi történt? Sofie lázasan kutatott az emlékeiben, hogy vajon mit csinálhatott, ami miatt kijött hozzájuk a rendőrség. El sem bírta képzelni. Igaz, a múltkori sulibulin legurított néhány sört, és valószínűleg felült Olle feltuningolt mopedjére is, de nehezen hitte, hogy a rendőrség ilyen piti ügyekkel foglalkozna. – Édesapád itthon van? – kérdezte az idősebb rendőr. – Igen – felelte Sofie, és a gondolatai még vadabbul kezdtek száguldozni. Mit művelhetett apa? – Mind a kettőtökkel szeretnénk beszélni – mondta a vörös hajú, valamivel fiatalabb rendőr. Sofie önkéntelenül is megjegyezte magában, hogy egész jól néz ki. Egyébként a másik is. Csak ő már öreg. Legalább harmincöt. – Tessék – engedte be őket az előszobába. Amíg levették a cipőjüket, ő bement a nappaliba. Apa természetesen ott ült, fején a bazi nagy fülhallgatóval. Egész biztos most is valami rettenetet hallgat, Wizexet vagy The Vikingst vagy Thorleifset. Sofie elmutogatta neki, hogy vegye le a fülhallgatót. Csak megemelte, és kérdő pillantást vetett a lányára. – Apa, valami zsaruk vannak itt, és beszélni akarnak velünk. – Rendőrök? Mit? Kik? Sofie látta, hogy az apja azt próbálja kitalálni, vajon ő mit művelhetett, hogy itt van náluk a rendőrség. Gyorsan megelőzte: – Nem csináltam semmit! Becsszóra! Az apja gyanakodva nézte, de azért levette a fülhallgatót, felkelt, és kiment megnézni, mi a helyzet. Sofie követte. – Miről van szó? – kérdezte Ola Kaspersen, kissé tartva attól, hogy olyan választ kap, amilyet nem szeretne. Hanghordozása elárulta norvég származását, de olyan kevéssé lehetett észrevenni, hogy Patrik úgy sejtette, jó pár éve elhagyhatta már a szülőföldjét. – Lehetne, hogy bemenjünk és leüljünk? Én egyébként Patrik Hedström vagyok, a kollégám pedig Martin Molin. – Persze, mindenképpen – mondta Ola, kezet rázva velük. Még mindig zavartan beszélt. – Persze, jöjjenek csak! A konyhába vezette Patrikot és Martint, ahogy tíz emberből kilenc tette volna.

Valahogy mindenki a konyhát érezte a legbiztosabb helynek, ha rendőrök állítottak be hozzá. – Szóval miben segíthetek? – Ola Sofie mellé ült, míg a két rendőr velük szemben foglalt helyet. Ola azonnal elkezdett babrálni az asztalterítő rojtjaival. Sofie dühösen pillantott rá. Még most se képes leállni ezzel a francos matatással? – Hát… – A rendőr, aki Patrik Hedströmként mutatkozott be, mintha nem tudta volna, hol kezdje, és Sofie valami furcsát kezdett érezni a gyomrában. Késztetést érzett, hogy befogja a fülét és dúdoljon, mint kiskorában, amikor apa és anya veszekedtek, de tudta, hogy most nem teheti. Már nem kisgyerek. – Sajnos rossz hírt kell közölnünk. Marit Kaspersen az éjjel autóbaleset áldozata lett. Nagyon sajnáljuk. Hedström a torkát köszörülte, de nem nézett félre. A furcsa érzés Sofie gyomrában egyre erősödött, ő pedig kétségbeesetten küzdött, nehogy felfogja, amit az imént hallott. Ez nem lehet igaz! Itt valami tévedés lesz. Anya nem halhatott meg. Az nem lehetséges. Már megegyeztek, hogy jövő hétvégén elmennek Uddevallába vásárolgatni. Csak ők ketten. Amolyan anya-lánya nap lett volna, amikért anya már régóta rágta a fülét, Sofie pedig mindig úgy tett, mintha utálná őket, pedig valójában nagyon is élvezte. Most belegondolt, hogy anya ezt nem is tudta. Nem tudta, mennyire várta mindig a bevásárlóutakat. Sofie-val forgott a világ, és hallotta, hogy mellette az apja levegőért kapkod. – Ez biztosan valami tévedés! – Ola mintha Sofie gondolatait visszhangozta volna. – Marit nem halhatott meg! Úgy zihált, mintha futott volna. – Sajnos nincsen semmi kétség – mondta Patrik, és kis szünet után folytatta: – Én… én magam azonosítottam. Ismertem őt a boltból. – De, de… – Ola kereste a szavakat, azok azonban cserbenhagyták. Sofie döbbenten nézte. Amióta az eszét tudta, a szülei folyton marakodtak egymással. Sosem gondolta volna, hogy az apja egy részét még mindig érdekli az anyja. – Mi… mi történt? – dadogott Ola. – Nekihajtott egy fának, Sannästől északra. – Fának? De hát hogy? – kérdezte Sofie. Keze az asztal peremét markolta. Úgy érezte, ez az egyetlen horgony, amely a valósághoz köti. – Félrekapta a kormányt egy szarvas elől, vagy hogy? Anya évente ha kétszer vezetett! Minek ült kocsiba tegnap este? A vele szemben ülő rendőröket nézte, és a szíve csak úgy kalapált. Abból, ahogy az asztal lapját bámulták, látta, hogy valamit még nem mondtak el. De mit? Csendben várta a választ. – Úgy gondoljuk, az alkoholnak is köze volt az esethez. Úgy tűnik, ittasan vezetett. De még nem tudjuk biztosan; a helyszínelés eredményeitől majd

okosabbak leszünk. Hedström egyenesen Sofie-ra nézett. Sofie nem hitt a fülének. Az apja felé fordult, majd vissza Patrikhoz: – Most viccel? Itt valami tévedés van! Anya soha egy kortyot sem ivott! Egy csöppet sem! Egy pohár bort nem láttam még a kezében. Igazi antialkoholista volt! Mondd meg nekik! Sofie-t vad rohammal elöntötte a reménykedés. Ez nem lehet anya! Apjára pillantott, aki megköszörülte a torkát. – Igen, így van. Marit sosem ivott. Amíg házasok voltunk, egyáltalán nem, és úgy tudom, azután sem. Sofie a reménykedés nyomait kereste a szemében, de az apja kerülte a pillantását. Azt mondta, amit mondania kellett, ami Sofie szerint megerősítette, hogy tévedés az egész, és mégis, valami… nem volt rendjén. Aztán lerázta magáról ezt az érzést, és megint Patrikékhoz fordult: – Hallják? Biztos, hogy tévednek! Nem lehet anya! Kerstint megkeresték már? Otthon van? A két rendőr összenézett. Most a vörös hajú szólalt meg: – Voltunk Kerstinnél. Úgy fest, az este veszekedtek Marittal. Édesanyád elrohant otthonról az autó kulcsával. Azóta senki sem látta. És… – Martin a kollégájára pillantott. – És én biztos vagyok benne, hogy Marit az – folytatta Patrik. – Sokszor láttam már az üzletben, rögtön felismertem. Egyébként nem tudjuk biztosan, hogy valóban részeg volt-e. Csak azért gondoltunk erre, mert alkoholszag volt az autóban. De biztosak nem vagyunk benne. Szóval lehetséges, hogy tényleg van valami egyéb magyarázat. Az viszont biztos, hogy az édesanyád volt az. Nagyon sajnálom. Sofie gyomrába visszatért az a kellemetlen érzés. Egyre nőtt és nőtt, míg végül már epe jött fel a torkába. Aztán eleredtek a könnyei is. Megérezte a vállán az apja kezét, de lerázta. Annyi év veszekedés állt közöttük. A válás előtt és után is az a sok civakodás, magyarázás, szidalmazás és gyűlölet. Mindez a gyász közepette egy nagy, kemény csomóban testesült meg. Nem bírta tovább hallgatni. Három szempár figyelte, ahogy kirohant az ajtón. Két vidám hang szűrődött be Ericához a konyhaablakon át. A nevetgélést eltompította a bejárati ajtó, de aztán kinyílt, és a hang szétáradt a házban. Erica nem hitt a szemének. Anna mosolygott, de nem kényszeredetten vagy kötelességből, ahogy a gyerekeire szokott, hogy megnyugtassa őket, hanem szívből, teli szájjal. Jókedvűen csevegtek Dannal, és az arcuk kipirult a pompás tavaszi időben tett sétától.

– Na, milyen volt? – kérdezte óvatosan Erica, miközben betette a kannát a kávéfőzőbe. – Gyönyörű idő van! – felelte Anna, és rámosolygott Danra. – Olyan jó volt kinyújtani kicsit a lábamat! Egész Bräckéig elsétáltunk, meg vissza! Olyan szépen süt a nap, és már vannak fák, amik rügyeznek, és… – Egész kifulladt a lelkendezéstől meg a sétától. – És marha jól szórakoztunk! – tette hozzá Dan, levéve a dzsekijét. – Na, akkor kapunk kávét, vagy más vendégeknek tartogatod? – Ne butáskodj, gondoltam, mindhármunkra ráfér egy csészével! Már ha kérsz – pillantott Annára Erica. Még mindig úgy érezte, hogy vékony jégen jár, amikor a húgához szól, félt, hogy kiszúrja az Annát hirtelen körülölelő boldogságbuborékot. – Persze! Már régen nem éreztem ennyi erőt magamban! – felelte Anna, és leült a konyhaasztalhoz. Elvette Ericától a csészét, öntött bele egy kis tejet, és két kézre fogta, hogy melengesse a tenyerét. – Pont ezt írta fel az orvos! Kipirult arca szinte ragyogott. Ericának nagyot dobbant a szíve, amikor látta, hogy Anna mosolyog. Olyan rég nem csinálta már. Olyan régóta csak azt a gyászos, borús tekintetet lehetett látni tőle. Erica hálásan nézett Danra. Nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik-e, amikor áthívta, hogy beszéljen ő Annával, de volt egy olyan halvány érzése, hogy ha valaki közel tud férkőzni a húgához, az Dan lesz. Ő maga már hónapok óta próbálkozott, de végül belátta, nem ő a legalkalmasabb személy arra, hogy kizökkentse Annát a letargiából. – Dan megkérdezte, hogy halad az esküvő tervezése, de be kellett neki vallanom, hogy fogalmam sincs. Nyilván mondtad, de mostanában nem nagyon figyeltem ilyenekre. Szóval hogy álltok? Minden le van már szervezve? – Anna ivott egy korty kávét, és érdeklődve nézte Ericát. Egyszerre olyan fiatalnak és gondtalannak látszott. Olyannak, amilyen azelőtt volt, hogy megismerte Lucast. Erica kényszerítette magát, hogy erre ne is gondoljon. Egyáltalán nem óhajtotta tönkretenni a pillanatot azzal, hogy azon a rohadékon elmélkedik. – Hát, ami a lekötendőket és megrendelendőket illeti, jól haladunk. A templomba már bejelentkeztünk, lefoglaltuk a Stora Hotelt, és… eddig ennyit sikerült elintézni. – De Erica drága, már csak hat hét van hátra! És milyen ruhád lesz? És a gyerekeknek? Milyen lesz a menyasszonyi csokrod? A menüt megbeszéltétek a Storával? Foglaltatok szobát a vendégeknek? És az ülésrend megvan már? Erica nevetve tartotta fel a kezét. Maja nagy boldogan figyelte őket a székéből, és nem értette, honnan ez a nagy vidámság. – Nyugi már! Ha így folytatod, még megbánom, hogy Dan kirángatott az ágyból! – Erica mosolyogva kacsintott, hogy jelezze, csak tréfál.

– Jó, jó! – mondta Anna. – Egy szót sem szólok többet. Csak még valami! A zenéről intézkedtetek már? – Nem, nem, és valószínűleg minden további kérdésedre is nem a válasz, sajnos – sóhajtott Erica. – Még nem… volt módom rá. Anna rögtön elkomolyodott. – Persze, mert három gyerekről kellett gondoskodnod. Bocsáss meg, Erica, nem lehetett könnyű velem az elmúlt pár hónapban. Bárcsak… – Elhallgatott, és Erica látta, hogy könnyek folynak végig az arcán. – Na, jól van, semmi baj. Adrian és Emma két kisangyal, és egész nap az óvodában vannak, úgyhogy nem volt akkora teher. De az anyukájuk azért hiányzott nekik. Anna szomorúan mosolygott. Dan Majával játszott, és próbált kimaradni a beszélgetésből. Ez Erica és Anna ügye volt. – Úristen, az óvoda! – ugrott fel Erica, és a nagy órára nézett a falon. – Iszonyú késésben vagyok! El kell mennem értük! Ewa irtó dühös lesz, ha nem érek oda időben! – Majd én értük megyek – kelt fel Anna is a székről. – Add a slusszkulcsot! – Biztos? – Hát persze. Eddig mindig te mentél értük, most én jövök. – Hogy fognak örülni – ült vissza az asztalhoz Erica. – Bizony ám! – mosolygott Anna, és elvette a kulcsot a konyhapultról. Az előszobából visszafordult. – Dan… köszönöm. Ez már nagyon rám fért. Jólesett kibeszélni. – Semmiség! Én is élveztem. Holnap is mehetünk, ha az idő engedi. Háromnegyed háromig dolgozom, mi lenne, ha utána sétálnánk egy órácskát, mielőtt menned kell a gyerekekért? – Remekül hangzik! De most rohannom kell, mert Ewa baromi dühös lesz, vagy mit is mondtál! Még egy utolsó mosoly, azzal távozott. Erica Danhoz fordult. – Mellesleg mi a fenét műveltetek ti, hasist szívtatok? Dan nevetett. – Nem, dehogyis! Annának egyszerűen csak arra volt szüksége, hogy beszéljen valakivel, és mintha kipattant volna belőle egy dugó. Amikor végül megeredt a nyelve, le sem lehetett állítani. – Én hónapok óta próbálkoztam ezzel! – mondta Erica. Nem tehetett róla, kissé sértve érezte magát. – Tudod, hogy van ez veletek, Erica – mondta Dan nyugodtan. – Annyi minden történt közöttetek. Annának valószínűleg nem olyan könnyű veled beszélni. Túl

közel álltok egymáshoz, jó és rossz értelemben is. De nekem elmondta, hogy hihetetlenül hálás neked meg Patriknak, amiért hajlandók voltatok segíteni, azért meg különösen, hogy olyan csodálatosan bántatok a gyerekekkel. – Ezt mondta? – Erica is hallotta a saját hangján, mennyire sóvárog az elismerés után. Megszokta, hogy gondoskodik Annáról, és szívesen tette, de, bármilyen önzően is hangzott ez, azt akarta, hogy Anna tisztában legyen vele, mit tett érte. – Ezt mondta – felelte Dan, és Erica kezére tette a kezét. Ismerős és kellemes érzés volt. – Ez az esküvődolog viszont aggasztóan hangzott – folytatta Dan. – Biztos vagy benne, hogy mindent el tudtok intézni hat hét alatt? Csak szólj, ha segíteni kell! A férfi vicces grimaszokat vágott Maja felé, aki csukladozott a nevetéstől. – Mit tudnál segíteni? – horkantott Erica, és töltött még kávét. – Választasz nekem menyasszonyi ruhát, vagy mi? Dan megint elnevette magát. – Azzal aztán jól járnál! Nem, de például el tudok szállásolni otthon egypár vendéget. Ha kell. Van nálam egy csomó hely. Most egész komoly lett, és Erica jól tudta, mire gondol. – Rendbe fog jönni. Jobb lesz majd. – Gondolod? – kérdezte Dan komoran, és beleivott a kávéjába. – Csak az Isten tudja. Annyira hiányoznak. Néha olyan, mintha kezdenék darabjaimra hullani. – A gyerekek hiányoznak, vagy Pernilla és a gyerekek? – Nem tudom. Gondolom, is-is, de azt elfogadtam, hogy Pernilla elhagyott. De hogy a lányokat nem láthatom minden nap, abba belehalok. Nem vagyok ott, amikor felkelnek, amikor elindulnak a suliba, nem vacsorázom velük, és nem hallhatom, milyen napjuk volt. Meg minden. Minden második héten csak ülök ott abban a nyavalyás házban. Olyan üres, hogy visszhangzik. Meg akartam tartani, hogy ne veszítsék el a gyerekkori otthonukat, de nem nagyon futja rá. Fél éven belül el kell adnom. – Hidd el, voltam így én is – mondta Erica, arra utalva, milyen közel voltak ahhoz, hogy eladassák Lucasszal a házat; azt a házat, amelyben most ültek, az otthont, ahol Annával felnőttek. – Csak nem tudom, mit kezdjek az életemmel – simított végig rövid szőke haján Dan. – Mi ez az ünnepi hangulat a konyhában? – szólt közbe Patrik hangja az ajtóból. – Arról beszélgetünk, mit csináljon Dan a házával – kelt fel Erica, hogy megcsókolja jövendőbelijét. Maja is észlelte, hogy belépett élete férfija, és most hevesen kalimpált a karjával, hogy vegyék fel.

Dan ránézett, és színpadiasan széttárta a karját. – Most ez mi? Azt hittem, van köztünk valami! Aztán eldobsz az első alakért, aki beesik az ajtón! Komolyan mondom, ezek a mai gyerekek nem ismerik fel a minőséget! – Jól van, Dan – veregette meg a vállát Patrik nevetve. Aztán felvette Maját. – Bizony-bizony, a kicsi lánynál apu az első! – mondta, megpuszilta Maját, és megdörzsölte a nyakát a borostájával, mire a kislány sikongatni kezdett a gyönyörűségtől. – Tényleg, Erica, neked nem kellene még menned a gyerekekért az oviba? Erica hatásszünetet tartott. Aztán széles mosollyal közölte: – Anna megy értük! – Micsoda? Anna? – Patrik döbbentnek, ugyanakkor örömtelinek látszott. – Bizony, ez a hős sétálni vitte Annát, aztán szívtak egy kis füvet, és… – Na, nem is! – nevetett Dan, és Patrikhoz fordult. – Elmondom én. Erica felhívott, és megkért, próbáljam meg kicsalni Annát, hogy kimozduljon végre egy kicsit. Anna ráállt, és sétáltunk egy jó nagyot. Úgy tűnt, nagyon jót tett neki. – Az nem kifejezés! – borzolta össze Dan haját Erica. – Mi lenne, ha még sütkéreznél a hálánkban egy darabig, és itt maradnál vacsorára? – Attól függ, mi a vacsora. – De el vagy kényeztetve! – nevetett Erica. – Egyébként csirkeragu avokádóval és jázminrizzsel. – Akkor maradok. – Jó hallani, hogy egy ilyen ínyenc elvárásainak is meg tudunk felelni. – Azt majd meglátjuk, ha megkóstoltam. – Jaj már! – méltatlankodott Erica, és felkelt, hogy hozzálásson a vacsorához. Melegséget érzett belül. Jó nap volt ez a mai. Nagyon jó. Patrikhoz fordult, és megkérdezte, az övé hogy telt.

[2] A nagy kép, itt: összkép. [3] Ulf Lundell, a „svéd Bob Dylan”-ként ismert költő, író, zenész. Feleségei és élettársai jellemzően jóval fiatalabbak (voltak) nála. (A ford.)

2 A jó felülkerekedett a gonoszon. Vagy nem? Néha, amikor éjszaka forgolódott és hánykolódott a rémálmok miatt, nem volt olyan biztos benne. Most, a napfényben azonban teljesen meg volt róla győződve, hogy a jó győzött. A gonoszt csak a szögletekben leselkedő árnyak képében érzékelte, nem merte megmutatni ocsmány arcát. Neki ez így nagyon is megfelelt. Mindketten szerették őt. Valami hihetetlenül. De ő talán egy kicsivel jobban. És talán ő is kicsivel jobban szerette őt. Volt köztük valami különleges. Semmi sem állhatott közéjük. Minden, ami mocskos vagy taszító volt, lepergett róluk. A húga féltékenység nélkül nézte mindezt. Tudta, hogy valami nem mindennapinak a szemtanúja. Olyasminek, amivel nem versenyezhet. De bevették őt is. Besodorták a szeretetükbe, hogy ő is részesedjen belőle. Nem volt oka féltékenykedni. Csak keveseknek adatott meg, hogy ilyenfajta szeretetbe bebocsássák őket. Épp azért, mert ő ilyen határtalanul szerette őket, korlátozta a világukat. Ők pedig hálásan engedték ezt. Ki másra lett volna szükségük még? Miért terhelték volna magukat az álnoksággal, amelyről jól tudták, hogy odakint létezik? Nem lett volna képes szembenézni vele. Ő megmondta neki. Valósággal vonzotta a baleseteket. Elejtett dolgokat, megbotlott bennük vagy összetörte őket. Ha kimehet a nagyvilágba, rettenetes dolgok történtek volna. Ilyen ügyefogyottan nem ment volna semmire. Ő azonban mindig szeretettel mondta ezt neki. „Kicsi ügyifogyim” – hajtogatta. „Kicsi ügyifogyim.” Az ő szeretete elegendő volt neki. És a húgának is. Legalábbis a legtöbb esetben.

Szívás volt az egész. Jonna egykedvűen emelte fel az árukat a futószalagról, hogy leolvashassa a vonalkódjukat. A Big Brother egy fesztivál volt ehhez képest. Tiszta gáz! Persze nem panaszkodhatott. Látta a műsor korábbi évadait, tudta, hogy ezen a szemétdombon kell élniük és dolgozniuk. De hogy pénztáros legyen egy kibaszott boltban! Erre azért nem számított. Egyetlen vigasza az volt, hogy Barbie is ide került. A Jonna mögötti pénztárban állt, szilikoncsöcsei a piros egyenköténybe gyömöszölve. Jonna meg hallgathatta egész délelőtt az idióta locsogását, meg persze az összes vásárlóét is, éretlen, cincogó hangú tiniktől kezdve gusztustalan vén kecskékig, akik megpróbálták felcsípni Barbie-t. Ezek nem értik, hogy egy ilyen lánnyal nem kell beszélgetni? Elég, ha meghívják egy italra, és mehet a menet. Barmok. – Jaj, de jó lesz a tévében látni magácskát! Meg persze a mi városkánkat! Sose gondoltam volna, hogy országos hírű lesz Tanumshede! – áradozott egy agyalágyult öregasszony a pénztárnál, időnként megbűvölten mosolyogva a plafonra erősített kamerába. A hülyéje arra sem jött rá, hogy ez a legbiztosabb módja annak, hogy semmiképpen se kerüljön bele a műsorba. Kifejezetten tilos volt a kamerába bámulni. – Háromszázötven korona és ötven őre lesz – mondta neki elcsigázottan Jonna. – Jól van, igen, itt a kártyám – húzta át a tévéfüggő öregasszony Visa kártyáját a szkenneren. – Na, most be kell írnom a kódot! – csicseregte. Jonna felsóhajtott. Azon tűnődött, megúszná-e, ha valahogy elbliccelné a munkát. A producerek általában imádták, ha a résztvevők összevesztek a castingrendezőkkel, vagy ilyesmi, de ez most még talán egy kissé korai lett volna. Össze kell szorítania a fogát, és egy hétig kibírni valahogy. Aztán elkezdhet trükközni. Később azon kezdett gondolkozni, vajon anya és apa odaül-e hétfőn a tévé elé. Valószínűleg nem. Nem értek rá olyan olcsó szórakozásra, mint a tévézés. Orvosok voltak, így az idejük értékesebb volt, mint másoké. Azt az időt, amelyet a Survivor nézésével, vagy ha már itt tartunk, Jonnával töltöttek, rá lehetett volna fordítani egy bypassműtétre vagy egy veseátültetésre is. És Jonna volt az önző, amiért ezt nem értette meg. Apa még a kórházba is elvitte, hogy megnézhesse egy tízéves gyerek nyitott szívműtétjét. Azt akarta, hogy Jonna megértse, milyen fontos az ő

munkájuk, mondta; hogy miért nem tölthetnek vele annyi időt, amennyit szeretnének. Ő és anya kaptak egy adományt, azt, hogy képesek segíteni másokon, és kötelességük ezt a képességüket kamatoztatni. Micsoda szar duma. Minek vannak gyerekeik, ha nincs idejük rájuk? Miért nem mondták azt, hogy a francba a gyerekekkel, és akkor most turkálhatnának napi huszonnégy órán át mások mellkasában? A kórházban tett látogatás másnapján kezdte vagdosni magát. Annyira kurva jó volt. Ahogy a kés először belevágott a bőrébe, érezte, hogy oldódik a szorongása. Mintha kifolyt volna a karján ejtett seben át. Eltűnt a vérrel együtt, és lassan, forrón, vörösen csörgedezett kifelé. Szerette a vére látványát. Szerette érezni a kést, a borotvapengét vagy bármit, amivel ki tudta vágni magából a testében lehorgonyzott szorongást. Arra is rájött, hogy kizárólag ilyen alkalmakkor veszik őt észre. A vér felhívta rá a figyelmüket, és ilyenkor tényleg látták őt. Viszont minden alkalommal gyengült a löket. Minden seb, minden vágás egyre kisebb hatással volt a szorongásra. A szülei pedig már nem aggodalmasan néztek rá, ahogy eleinte, hanem csak beletörődéssel. Érezték, hogy kicsúszik a kezükből, és úgy döntöttek, inkább azokon segítenek, akiket még meg lehet menteni. Olyanokon, akiknek a szíve vagy más belső szerve károsodott, amit ki kell cserélni. Ő nem tudott ilyesmit felmutatni. Neki a lelke tört össze, és azt nem lehetett szikével rendbe hozni. Ezért aztán fel is hagytak a próbálkozással. Most már csak a kameráktól kaphatott szeretetet, meg azoktól, akik estéről estére ott ültek a tévé előtt, és nézték őt. Az igazi Jonnát. Hallotta, hogy a háta mögött egy pasas azt kérdezi Barbie-tól, megfoghatja-e a műmellét. Ezt imádni fogják a nézők. Jonna szándékosan felemelte a kezét, hogy látszódjanak a karján a hegek. Csakis így tudott vele versenyre kelni. – Martin, bemehetek? Beszélnünk kéne! – Persze, gyere, csak befejezek egy jelentést – intett Patriknak Martin. – Mi az? Gondterheltnek tűnsz. – Hát, nem tudom, mit gondoljak erről. Megkaptuk Marit Kaspersen boncolási jegyzőkönyvét, és van benne valami fölöttébb furcsa. – Micsoda? – hajolt előre kíváncsian Martin. Emlékezett, hogy Patrik a baleset napján is mondogatott valami ilyesmit, de be kellett ismernie, hogy azóta elfeledkezett erről. És Patrik sem említette a dolgot. – Pedersen mindent leírt, amit talált, és beszéltem vele telefonon is, de van valami, amivel nem bírtunk zöld ágra vergődni. – Mondd már! – Martin kíváncsisága nőttön-nőtt. – Először is Marit nem a balesetben halt meg. Amikor az történt, akkor már

halott volt. – Micsoda? Hogy? Szívrohamot kapott, vagy mi? – Nem, nem egészen. – Patrik a fejét vakarva nézegette a jelentést. – Alkoholmérgezés. Hat egész egytized ezrelék volt a véralkoholszintje. – Most csak viccelsz. Az egy lóval is végez! – Pontosan. Pedersen szerint az egész üveg vodkát neki kellett meginnia. Méghozzá nagyon rövid idő alatt. – Pedig azok szerint, akik ismerték, soha egy kortyot sem ivott. – Úgy bizony. A szervezetében sem utalt semmi korábbi alkoholfogyasztásra, valószínűleg egyáltalán nem bírta az italt. Pedersen azt mondta, nagyon gyorsan reagálhatott. – Szóval valamiért jól betintázott. Jó, persze, tragikus, de sajnos előfordul az ilyesmi – mondta Martin, aki nem értette, mi baja lehet Patriknak. – Igen, eddig úgy néz ki. De Pedersen talált még valamit, ami kissé bonyolítja a dolgot. – Patrik keresztbe tette a lábát, és kikereste a jegyzőkönyvből az erről szóló részt. – Itt van. Megpróbálom hétköznapi nyelvre lefordítani. Ez a Pedersen tök érthetetlenül ír. Szóval Maritnak egy furcsa zúzódás van a szája körül. A szája belsejében és a torkában is trauma jelei találhatók. – Mit akarsz ezzel mondani? – Nem tudom – sóhajtott Patrik. – Pedersen ennyiből nem tudott határozott következtetést levonni. Nem tudja biztosra állítani, hogy Marit nem húzott le egy üveg vodkát a kocsiban, halt meg alkoholmérgezésben és sodródott le az útról. – Na, de biztos rohadtul be volt gurulva, mielőtt megtörtént. Nem kaptunk bejelentést vasárnap este, hogy valaki úgy vezet, mint egy őrült? – Nem tudok róla. Ami megint csak alátámasztja, hogy nagyon fura ez az ügy. Másrészt persze olyankor nem nagy a forgalom, lehet, hogy egyszerűen senki sem volt olyan peches, hogy az útjába kerüljön – tűnődött Patrik. – Viszont Pedersen nem jött rá, mi okozhatta a sérülést a szájban meg körülötte, és szerintem ez elég ok, hogy alaposabban megvizsgáljuk ezt az ügyet. Lehet, hogy egy sima ittas vezetés, de az sem kizárt, hogy nem. Mi a véleményed? Martin egy pillanatig gondolkodott. – Már az elején mondtad, hogy szerinted valami nem oké. Mit gondolsz, Mellberg beleegyezik? – Az attól függ, hogy tálalom, nem gondolod? – kérdezett vissza Patrik. – De, igazad van. Minden a tálaláson múlik. Patrik együtt nevetett vele, majd felállt. Aztán megint komolyra váltott: – Szerinted hibát követek el? Hegynek nézem a vakondtúrást? Pedersen semmi bizonyítékot nem talált arra, hogy nem baleset történt. De… – lobogtatta meg az átfaxolt jegyzőkönyvet – ugyanakkor van ebben valami ismerős. Csakhogy

fogalmam sincs… – Patrik megint a hajába túrt. – Tudod mit? – vetette fel Martin. – Kérdezősködjünk körbe, szedjünk össze még részleteket. Attól talán eszedbe jut, mi zavar. – Jó, rendben. De azért előtte beszélek Mellberggel. Utána elbeszélgetünk még egy kicsit Marit barátnőjével? – Tőlem – mondta Martin, visszatérve a jelentéshez, amelyet írt. – Szólj be, ha kész vagy! – Jó. – Patrik már kifelé indult, amikor Martin megállította: – Várj egy kicsit! – mondta tétován. – Már többször meg akartam kérdezni, hogy mennek a dolgok otthon. A sógornőddel, meg ilyesmi. Patrik elmosolyodott. – Kezdünk kicsit reménykedni. Úgy tűnik, Anna elindult kifelé. Hála Dannak. – Dannak? – lepődött meg Martin. – Erica Danjának? – Már megbocsáss, de hogy érted azt, hogy „Erica Danja”? Ő már a mi Danunk! – Jól van, jól van! – nevetett Martin. – A ti Danotok! De mi köze ehhez neki? – Ericának hétfőn az a zseniális ötlete támadt, hogy áthívja őt, és megkéri, beszéljen Annával. És bejött. Egy csomót sétáltak együtt, beszélgettek, és úgy tűnik, Annának pont erre volt szüksége. Pár nap alatt teljesen kicserélődött. A kölkök legnagyobb örömére. – Ez nagyszerű – mondta őszintén Martin. – Az már egyszer biztos! – csapott az ajtófélfára Patrik. – Na, megyek Mellberghez, megbeszélem vele a dolgot. Majd később folytatjuk. – Oké! – felelte Martin, és visszafordult a jelentéshez. A papírmunka olyan része volt a szakmának, ami nélkül nagyon jól meg tudott volna lenni. Vánszorogtak a napok. Úgy érezte, sosem jön el a péntek és a randevú. Furcsa volt az ő korában ezt a szót használni. De ha nem is igazi randevú, azért mégiscsak vacsorameghívás volt. Amikor Mellberg felhívta Rose-Marie-t, nem volt kész terve, így maga is meglepődött saját magán, amikor azt javasolta, vacsorázzanak a Gestgifveriben. Nem értette, mi üthetett belé. Korábban sosem fordult meg a fejében, hogy olyan drága étterembe menjen, mint a Tanums Gestgifveri. Az, hogy most kész lett volna kétszemélyes vacsorát fizetni ott – ez egyáltalán nem vallott rá. Mégsem zavarta a dolog. Sőt kifejezetten várta. Örült, hogy egy jó kis vacsorára hívta meg Rose-Marie-t, láthatja majd az arcát a gyertyafényben, az ízletes ételek fölött. Mellberg zavartan rázta meg a fejét, borzas haja a fülére csúszott. Komolyan nem tudta, mi lehet vele. Talán beteg? Visszarendezte a haját a feje búbjára, és megérintette a homlokát, de nem, hűvös volt, láznak semmi jelét nem mutatta. De valaminek lennie kellett; nagyon furcsán érezte magát. Talán egy dózis cukor

majd segít. A keze már nyúlt is a legalsó fiók és benne a kókuszgolyók felé, amikor kopogtak. – Igen? – szólt ki mérgesen. Patrik lépett be az irodába. – Bocsánat, zavarok? – Dehogyis – mondta Mellberg, egy utolsó pillantást vetve a fiókra. – Jöjjön be! Megvárta, míg Patrik leül. Mindig is vegyes érzelmeket táplált a véleménye szerint túlságosan fiatal nyomozóval szemben. Azt inkább nem vette figyelembe, hogy Patrik már negyvenhez közelít. Azt a javára írta, hogy milyen leleményesen járt el az utóbbi évek emberölési ügyeiben. Kiváló munkája Mellbergnek is jó hírnevet szerzett. Ezzel együtt azonban mindig úgy érezte, hogy Patrik felsőbbrendűnek tartja magát. Konkrétumot nem tudott mondani, hisz Patrik mindig az alárendelttől elvárható tisztelettel viselkedett, ez inkább csak amolyan megérzés volt. Nos, mindenesetre nem foglalkozik vele, amíg Hedström úgy végzi a munkáját, hogy ő a lapokban ilyen kiváló rendőrfőnökként szerepel. De azért rajta tartja a szemét. – Megjött a jelentés a hétfői balesetről. – Igen? – kérdezte unatkozva Mellberg. A közlekedési balesetek rutinügyek voltak. – Úgy néz ki, van egy-két dolog, ami tisztázásra szorul. – Tisztázásra? – Mellberg érdeklődése kezdett feltámadni. – Igen – felelte Patrik, belepillantva a kezében tartott papírokba. – Az áldozatnak olyan sérülései is vannak, amelyek nem köthetők a balesethez. A helyzet az, hogy Marit már a baleset előtt meghalt. Alkoholmérgezés. Hat egész egytized ezrelék volt a vérében. – Hat egész… maga szórakozik velem? – Sajnos nem. – És a sérülések? Milyenek? – hajolt előre Mellberg. Patrik nem válaszolt azonnal. – A szájában és a szája körül vannak zúzódások. – A szája körül? – hitetlenkedett Mellberg. – Igen – mondta védekezően Patrik. – Tudom, hogy ez nem sok, de azzal együtt, hogy a hozzátartozói egyöntetű állítása szerint sosem ivott, mégis ilyen abnormálisan magas volt a véralkoholszintje, már kicsit bűzlik. – Kicsit bűzlik? Arra kér, hogy indítsak nyomozást, csak mert magának valami „kicsit bűzlik”? – Mellberg a szemöldökét felvonva meredt Patrikra. Nem tetszett neki a dolog; túlságosan bizonytalan volt az egész. Másrészt viszont Patrik megérzései már korábban is helyesnek bizonyultak, így hát talán erre is érdemes

lett volna odafigyelni. Egy teljes percig gondolkodott, mialatt Patrik feszülten nézte őt. – Na jó – mondta végül. – Szánjon rá egypár órát. Ha maguk ketten, mert gondolom, viszi Molint is, találnak valamit, ami arra utal, hogy nem stimmelnek a dolgok, akkor folytassák. Ha viszont nem, akkor nem akarom, hogy több időt vesztegessen erre. Értve? – Igenis – felelte Patrik, láthatóan megkönnyebbülve. – Na, akkor munkára! – intett Mellberg a jobb kezével. A balja már az alsó fiók fogantyúján volt. Sofie félénken lépett be a lakásba. – Kerstin, itthon vagy? Csend volt. Annak már utánanézett, hogy Kerstin nincs bent a munkahelyén, az Extra Filmnél; beteget jelentett. Nem meglepő módon a körülményekre való tekintettel Sofie is igazoltan hiányzott az iskolából. De hol lehet Kerstin? Sofie végigjárta a lakást. Hirtelen elöntötte a szemét a könny. A padlóra dobta a hátizsákját, és leült a nappali szőnyegének a közepére. Becsukta a szemét, hogy kizárja a rázúduló érzéki benyomásokat. Minden Maritra emlékeztette. A függönyök, amiket ő varrt, a képek, amiket akkor vettek, amikor ideköltözött, a párnák, amelyeket Sofie sosem rázott fel, miután feküdt rajtuk, ami miatt Marit folyton panaszkodott. Hétköznapi, szomorú dolgok, amelyek most visszhangoztak az ürességtől. Sofie sokszor volt dühös az anyjára, és kiabált vele, mert szerinte túl sokat követelt és szabályozott. De legbelül, titkon nagyon örült. A sok veszekedés miatt vágyott a stabilitásra és az egyértelmű szabályokra. És a tinédzserkori lázadás dacára is biztonságot adott neki a tudat, hogy ott van az anyja. Anya. Marit. És most már csak apa maradt. Összerezzent, amikor egy kéz megérintette a vállát. Odafordította a fejét, és felnézett. – Kerstin! Itthon vagy? – Igen, aludtam egyet – guggolt le mellé Kerstin. – Hogy vagy? – Jaj, Kerstin! – Sofie csak ennyit tudott mondani, aztán Kerstin vállába fúrta a fejét. Kerstin ügyetlenül átölelte. Nem igazán szoktak hozzá a testi érintkezéshez; mire Marit beköltözött Kerstinhez, Sofie már túl volt az ölelkezős korszakán. Most azonban gyorsan vége szakadt a kínos érzésnek. Sofie éhesen szívta be Kerstin pulóverének illatát, amely az anyja egyik kedvence volt. A parfümjét nyomokban még érezni lehetett a gyapjún. Az ismerős illattól még hevesebben kezdett zokogni, és érezte, hogy folyik az orra, rá Kerstin vállára. Elhúzódott. – Bocs, összetaknyoztalak. – Nem érdekes – mondta Kerstin, a hüvelykujjával letörölve Sofie könnyeit. –

Sírj csak nyugodtan! Ez… ez anyukád pulóvere. – Tudom – felelte Sofie, és felnevetett. – És megölt volna, ha meglátja, hogy összekentem szemfestékkel. – A báránygyapjút maximum harminc fokon lehet mosni! – tört ki belőlük egyszerre, mire mindketten elnevették magukat. – Gyere, üljünk le a konyhában – javasolta Kerstin, és felsegítette Sofie-t. Ő csak most vette észre, hogy Kerstin arca beesett, és sokkal sápadtabb, mint lenni szokott. – És te hogy vagy? – kérdezte aggodalmasan. Kerstin mindig annyira… egyben volt. Most riadtan látta, hogy remeg a keze, miközben megtölti a teafőzőt, és felteszi a tűzhelyre. – Azt hiszem, rendben – mondta Kerstin, de képtelen volt visszatartani feltörő könnyeit. Annyit sírt az elmúlt néhány nap folyamán, hogy meglepte, hogy egyáltalán maradt még könnye. Azután elszánta magát: – Tudod, Sofie, anyukád és én… szóval van valami, amit… – Nem tudta, hogyan folytassa. Vagy folytassa-e egyáltalán. Legnagyobb megrökönyödésére azt látta, hogy Sofie-ból kitör a nevetés. – Jaj már, Kerstin, ugye most nem a kapcsolatotokról akarsz beszélni anyával, mintha az valami óriási hír lenne? – Milyen kapcsolatunkról? – kérdezte Kerstin. – Hát hogy egy pár voltatok, meg minden. Kit akartatok ti átverni? – nevetett újra Sofie. – Azt a komédiát, amit ti itt játszottatok! Anya ide-oda pakolta a cuccait, attól függően, hogy itt laktam-e, vagy sem, és titokban fogtátok egymás kezét, amikor azt hittétek, nem látom! Jézus isten, de röhejes volt! Manapság már mindenki homo vagy bi! Ez ilyen! Kerstin teljesen elképedve meredt rá. – De hát ha úgyis tudtad, akkor miért nem mondtad? – Mert tök király volt nézni, ahogy próbáljátok játszani a szerepeteket! Istenien szórakoztam! – Te büdös kölyök – nevetett fel Kerstin is szívből. Annyi gyász és sírás után nagy megkönnyebbülés volt olyan hangosan kacagni, hogy visszhangozzon bele a konyha. – Marit kitekerte volna a nyakadat, ha rájön, hogy egész végig tudtál róla, és hagytál minket szenvedni! – Hát, az valószínű – nevetett Sofie is. – Látnotok kellett volna magatokat! Kilopóztatok a konyhába csókolózni, meg azonnal visszapakoltatok mindent, amint leléptem apához. Nem éreztétek, hogy mennyire béna ez az egész? – Értem, mire gondolsz. De Marit így akarta – váltott komolyra Kerstin. A teafőző fütyült, ő pedig magában hálát adva kihasználta a lehetőséget, hogy felkeljen, és hátat fordíthasson Sofie-nak. Elővett két csészét, tealevelet szórt két

teaszűrőbe, és leforrázta. – Először le kell kicsit hűlnie a víznek – szólt közbe Sofie, mire Kerstinnek megint nevetnie kellett. – Pont erre gondoltam én is. Anyád jól kiképzett minket! Sofie mosolygott. – Az biztos. Bár valószínűleg szerette volna, ha engem még jobban sikerül. Szomorú volt a mosolya, az ígéretekről szólt, amelyeket már nem teljesíthetett, és az elvárásoknak, amelyeknek már sohasem felelhetett meg. – Tudod, Marit nagyon büszke volt rád – ült vissza Kerstin, és az egyik teáscsészét Sofie-nak adta. – Hallanod kellett volna, hogy dicsekedett veled. Még amikor összevesztetek, akkor is azt mondogatta utána, hogy ebben a gyerekben aztán van spiritusz. – Ilyeneket mondott? Ez komoly? Tényleg büszke volt rám? De hát annyira engedetlen voltam mindig! – Marit erre azt mondta, hogy csak a dolgodat teszed. A dolgod pedig az, hogy önállósodj, függetlenedj tőle. És… – Kerstin szava egy pillanatra elakadt – azok után, ami közte meg Ola között történt, úgy gondolta, különösen fontos, hogy meg tudj állni a saját lábadon. – Kerstin ivott egy kortyot a teából, megégette a nyelvét. Tényleg ki kellett volna hűlnie előbb. – Nagyon féltett téged. Azt gondolta, hogy a válás, meg az utána következő szarságok miatt… sérültél. De legjobban attól félt, hogy nem fogod megérteni, miért kellett neki kiszállni ebből a házasságból. Ez ugyanúgy a te érdeked is volt, mint az övé. – Hát, régebben tényleg nem értettem, de most, hogy nagyobb lettem, már igen. – Amióta betöltötted a tizenötöt, mi? – kötekedett játékosan Kerstin. – Amikor az ember tizenöt lesz, kap egy kézikönyvet, amiben benne van minden válasz életről, halálról, örökkévalóságról meg mindenről, ugye? Kölcsönkérhetem majd? – Ne már! – nevetett Sofie. – Nem így értettem. Csak elkezdtem anyát és apát emberként is nézni, nem csak szülőként. És már nem vagyok apu pici kislánya sem – tette hozzá szomorúan. Egy pillanatra Kerstin elgondolkozott rajta, vajon elárulja-e Sofie-nak a többit is, mindent, amitől próbálták eddig megkímélni. A pillanat azonban jött és ment, ő pedig elengedte maga mellett. Inkább teáztak, és Maritról beszélgettek. Nevettek és sírtak. De főleg sokat beszéltek a nőről, akit mindketten szerettek, ki-ki a maga módján. – Hellóka, csajok, mi a pálya? Kér valaki Uffe-kiflit? A pékség előtt ácsorgó nagy csapat lányka elragadtatott vihogásából látta, hogy elérte a kívánt hatást. Ez további malackodásra biztatta Uffét, úgyhogy felkapott

egy bagettet, és csípőmagasságban meglóbálta maga előtt, mintegy megmutatva, mije van. A vihogás örömteli visítozássá fajult, mire Uffe megeresztett a lányok felé némi egyértelmű csípőmozgást is. Mehmet felsóhajtott. Baromira fárasztó volt ez az Uffe. Nagyon rosszul járt, amikor mellé osztották be dolgozni a pékségbe. Egyébiránt nem volt a munkával semmi probléma. Szeretett főzni, és nagyon várta, hogy a sütésről is tanuljon valamit, azt viszont el sem bírta képzelni, hogy fog kibírni öt hetet ezzel a gyökér Ufféval. – Hé, Mehmet, te nem mutatod meg a kiflidet? Biztos érdekli őket, milyen a kormos kifli! – Akadjál már le rólam! – mondta Mehmet, és tovább pakolta a Battenbergsüteményeket a macaronok mellé. – Aszittem, te szereted a csajokat. És biztos nem láttak még itt kormos csávót. Ugye csajok? Láttatok már ilyet? – mutatott Mehmetre Uffe széles mozdulattal, mintha színpadon mutatná be. Mehmet kezdett nagyon begurulni. Inkább érezte, mint látta a mennyezetre rögzített kamerákat, amelyek most biztosan ráközelítettek. Az ő reakcióját várták sóvárogva. Minden apró mozzanatot a nézők nappalijába továbbítottak a kábelek. Ha nincs reakció, nincs érzelem, és akkor néző sincs. Pontosan tisztában volt ezzel, tudta, hogy játsszák ezt a játékot, miután egész a döntőig jutott A farmban. De valahogy elfelejtette, elnyomta ezt magában. Máskülönben miért vállalta volna a részvételt ebben a műsorban? Öt hétig afféle védett környezetben élhetett. Időbuborékban. Nem volt felelősség, sem elvárás, pusztán önmagát kellett adnia, és reagálnia. Nem valami fos munkahelyen gályáznia, hogy tudja fizetni a lakbért egy redves odúért. Nem voltak napi kötelezettségek, hogy elrabolják az életét anélkül, hogy bármi is történne benne. Ez elől menekült leginkább. A csalódottságtól, amit folyton ott látott a szülei szemében. Annyi reményt helyeztek belé. Tanulni, tanulni, tanulni. Egész gyerekkorában ez a nóta járta. „Mehmet, muszáj tanulnod. Meg kell ragadnod a lehetőséget ebben a csodálatos országban. Svédországban akárki mehet egyetemre. Tanulnod kell!” Az apja kiskora óta újra meg újra ugyanezt szajkózta. És isten a tudója, Mehmet megpróbálta. De egyszerűen nem tanulásra termett. Nem ragadtak meg benne a betűk és a számok. Azt várták tőle, hogy tanár lesz. Vagy mérnök. Vagy legalább üzleti tudományokból szerez diplomát. A szülei nagyon ráfeküdtek erre. Négy nővére mind meg is felelt ennek az elvárásnak. Ketten orvosok lettek, a harmadik mérnök, a negyedik pedig üzletasszony. Ő pedig, a legkisebb gyerek, valahogyan a család fekete báránya lett. És ezen nem igazán javított sem A farm, sem a Redvás Tanum. Nem mintha erre számított volna. A kamerák előtt berúgni nem jelentett kimondott alternatívát az orvosi diplomához képest.

– Kormos kiflit akarunk, kormos kiflit akarunk! – skandálta Uffe, és próbálta bevonni serdülőkorú, vihogó közönségét is. Mehmetben felforrt a düh. Abbahagyta, amit éppen csinált, és odalépett Uffe elé. – Megmondtam már, Uffe, hogy állj le! Simon bukkant elő a pékség belső régióiból, kezében egy nagy tálca frissen sült zsömlével. Uffe dacos pillantást vetett rá, azt fontolgatta, engedelmeskedjen-e. Simon odanyújtotta neki a tálcát. – Inkább adj a lányoknak zsömlét! Uffe habozott, de aztán elvette a tálcát. A szája sarkának rándulása elárulta, hogy nem nagyon szokott forró tálcákat fogdosni, mint Simon, de nem volt más választása, mint összeszorítani a fogát, és a lányok felé nyújtani a tálcát. – Hallottátok az urat! Ingyenzsömle Uffétól! Esetleg megköszönhetitek egy puszival! Simon a szemét forgatva nézett Mehmetre, aki hálásan mosolygott rá. Kedvelte Simont. Ő volt a pékség tulajdonosa, és az első naptól kezdve jól kijöttek egymással. Volt Simonban valami különleges. Összhang alakult ki közöttük, és elég volt egymásra nézniük, hogy kitalálják egymás gondolatát. Nagyon jó érzés volt. Mehmet figyelte Simont, ahogy visszatér a dagasztáshoz és a sütéshez. Az ablak előtti faágakon kiütköző zöld fájdalmas vágyakozást keltett Göstában. Minden rügy a tizennyolc lyuk és a Big Bertha[4] ígéretét hordozta. Közelgett az idő, amikor semmi sem állhat a férfi és a golfütői közé. – Túljutottál már az ötödik lyukon? – szólította meg egy női hang az ajtóból, mire Gösta gyorsan és szégyenkezve kilépett a számítógépes programból. A fenébe is, pedig többnyire meghallotta, ha közeledett valaki! Mindig hegyezte a fülét játék közben, ami sajnos sokszor a koncentráció rovására ment. – Csak… csak tartottam egy kis szünetet – dadogta zavartan. Tudta, hogy a kollégái nem tartják valami sokra a munkáját, de Hannát kedvelte, és remélte, hogy legalább egy kis ideig élvezheti a bizalmát. – Ugyan, hagyd! – nevetett Hanna, és leült mellé. – Imádom ezt a játékot. A férjem, Lars is egy csomót játszik vele, van, hogy egymás ellen küzdünk. De az ötödik lyuk tényleg húzós. Túljutottál már rajta? Ha nem, akkor mutathatok egy trükköt. Órákig tartott, mire kitaláltam. Válaszra sem várva közelebb húzta a székét. Gösta alig hitt a fülének, de újra elindította a játékot, és közben megjegyezte: – Múlt hét óta szenvedek az ötödikkel. Akár jobbra csavarom, akár balra, nem megy, nem értem, mit csinálok rosszul. – Megmutatom! – vette át tőle az egeret Hanna. Szakértő mozdulattal kattintott a megfelelő helyre, igazított ezt-azt, aztán a labda elröppent, és

tökéletes pozícióban állt meg ahhoz, hogy a következő ütésével simán beguríthassa a lyukba. – Azt a mindenit, ez már igen! Köszönöm! – lelkendezett Gösta. A szeme úgy csillogott, ahogy már évek óta nem. – Hát bizony, nem gyereknek való ez a játék! – nevetett Hanna, és megint távolabb húzódott a székével. – Igaziból is golfoztok a férjeddel? – érdeklődött Gösta újonnan feltámadt lelkesedéssel. – Játszhatnánk egyszer egyet! – Nem, sajnos nem – felelte Hanna bánkódó arccal, amit Gösta nagyon is szimpatikusnak talált. Ő a maga részéről az élet nagy rejtélyei közt tartotta számon azt, hogy nem mindenki osztozik az ő golf iránti rajongásában. – De már gondoltunk rá, hogy elkezdjük. Csak sosem érünk rá – vonta meg a vállát Hanna. Percről percre jobban tetszett Göstának. Be kellett ismernie, hogy Mellberggel együtt szkeptikusan fogadta a hírt, hogy új kollégájuk az ellenkező nemet képviseli. A rendőregyenruha és a mellek együtt, hát, legalábbis furcsa érzést keltettek benne. Hanna Kruse azonban minden előítéletét eltörölte. Két lábbal a földön járó nőnek tűnt, és Gösta remélte, Mellberg is észreveszi ezt, és nem nehezíti meg túlságosan az életét. – És a férjed mit csinál? – kérdezte. – Talált már itt munkát? – Igen is, meg nem is – pöckölt le Hanna egy láthatatlan szöszt az egyenruhájáról. – Szerencsére szerzett egy ideiglenes állást, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Gösta kérdőn vonta fel a szemöldökét. Hanna elnevette magát. – Pszichológus. Igen, kitaláltad, a résztvevőkkel foglalkozik a forgatás alatt. Mármint a Redvás Tanumnál. Gösta megcsóválta a fejét. – Hát, egyesek talán túl öregek, hogy megértsék, mitől olyan fergeteges az a műsor. A takaró alatt kamatyolnak, részegen tántorognak összevissza, és barmot csinálnak magukból az egész ország előtt. És ezt mind a szabad akaratukból. Ami azt illeti, én ezt nem értem. A mi időnkben mi értelmes műsorokat néztünk, olyanokat, mint a Hyland-sarok, meg Nils Poppe rendezései. Azok azért, ha mondhatom így, rendesebb műsorok voltak. – Nils kicsoda? – kérdezte Hanna, amitől Gösta arca elborult. Sóhajtva magyarázni kezdte: – Nils Poppe. Nyári színházakban rendezett, amik… Elhallgatott, amikor látta, hogy Hanna nevet. – Gösta, tudom, ki volt Nils Poppe! Meg Lennart Hyland. Ne nézz már olyan kétségbeesetten! – Örülök – mondta Gösta. – Hirtelen százévesnek éreztem magam. Igazi

őskövületnek. – Messze vagy te még az őskövületségtől, Gösta! – állt fel nevetve Hanna. – Játsszál csak nyugodtan, ha már megmutattam, hogy győzd le az ötödik lyukat! Megérdemelsz egy kis lazítást. Gösta melegen, hálásan mosolygott rá. Micsoda nő. Aztán nekifogott, hogy meghódítsa a hatodik lyukat. Három ütésből? Semmiség lesz. – Erica, beszéltél már a hotellel a menüről? Mikor mehetünk kóstolni? – Anna a térdén lovagoltatta Maját. Sürgős válaszra várva követte a szemével nővérét. – Basszus, elfelejtettem! – csapott a homlokára Erica. – És a ruha? Vagy susogósban akarsz esküdni? Patrikon meg lehetne az érettségi öltönye! Mondjuk akkor kicsit ki kell majd engedni a zakójából! – nevetett jókedvűen Anna. – Jaj, de vicces – mondta Erica, de nem tudott nem örülni, ahogy a húgára nézett. Annából egy egészen új ember lett. Beszélgetett, nevetett, jó volt az étvágya, sőt már ugratta is a nővérét. – Mikor lesz nekem időm mindent elintézni? – Hahó, Fjällbacka numero uno bébiszitterével beszélsz! Emma és Adrian úgyis oviban van egész nap, majd én vigyázok a kisasszonyra! – Hát, ebben van valami – mondta Erica, és kicsit kínosan érezte magát. – Csak nem gondoltam arra, hogy… – itt elakadt. – Semmi baj, megértem. Jó sokáig nem számíthattál rám, de most visszatértem. Letelt a kiállításom, megy tovább a játék! – Úgy hallom, valaki túl sok időt töltött Dannal – nevetett Erica, és abban a pillanatban rájött, hogy Annának pontosan ez is volt a szándéka. Az elmúlt hónapok eseményei kétségkívül hatottak Ericára is. A stressztől pattanásig feszültek az idegei, és csak most érezte úgy, hogy kezd megnyugodni. A baj csak az volt, hogy most meg azért rettegett, mert már hat hét sem volt hátra az esküvőig. És Patrik meg ő reménytelenül el voltak maradva a szervezéssel. – Na, jól van, akkor elmondom, hogy lesz – jelentette ki Anna határozottan, és letette Maját a padlóra. – Összeírunk egy listát a teendőkről. Aztán felosztjuk őket közted, köztem meg Patrik között. Sőt talán egy kicsit Kristina is besegíthet – pillantott kérdőn Ericára Anna, de amikor meglátta nővére elszörnyedt arcát, gyorsan hozzátette: – Vagy talán mégsem. – Ne, az isten szerelmére, az anyóst hagyjuk ki, ha lehet! Ha ráhagyjuk, úgy fog csinálni, mintha ez az esküvő az ő saját bulija lenne. Ha tudnád, hány ötlettel bombázott már „a legjobb szándékkal”, és csak mondja, és mondja! Tudod, mit mondott, amikor szóltunk neki, hogy összeházasodunk?

– Nem, mit? – Hát nem azt, hogy „jaj, de jó, gratulálok”, vagy ilyesmit. Hanem kapásból elősorolt öt dolgot, ami szerinte nem jó. – Hihetetlen! – kacagott Anna. – De ez tényleg Kristinára vall. És mi nem jó szerinte? Erica felkapta Maját, aki már kezdett volna felmászni a lépcsőn. Még nem volt idejük, hogy szerezzenek rá egy kaput. – Hát – mondta aztán –, először is, hogy túl közel van a pünkösd, és hogy legalább egy évet rá kéne szánnunk a tervezésre. Aztán az sem volt jó, hogy kis esküvőt akarunk, maximum hatvan vendéggel, mert akkor Agda néni meg Berta néni meg Ruth néni, meg mit tudom én, milyen néni nem tud eljönni. Értsd jól, ezek nem Patrik, hanem Kristina nagynénjei! Patrik egyszer, ha találkozott velük életében, még ötéves kora körül. Anna mostanra már a hasát fogta a nevetéstől. Maja egyikükről a másikra pillantgatott, mint aki nem érti, mi ilyen vicces. Aztán láthatóan úgy döntött, annyira nem is fontos, hogy min nevetnek a többiek, inkább jó hangosan, nagy érzéssel becsatlakozott ő is. – Jó, ez kettő. És még? – lihegte Anna két nevetőgörcs között. – Aztán jött az ülésrend. Azon meg az nem tetszett neki, hogy Bittan olyan közel fog ülni hozzánk. Merthogy ő semmilyen körülmények között nem ülhet a díszvendégek közt, hiszen mégiscsak Kristina és Lars Patrik szülei. Hogy ha ilyen kevés vendéget tervezünk, akkor nehogy már ilyen fontos legyen valaki, akit csak futólag ismerünk. Annának le kellett feküdnie a padlóra. Alig bírt megszólalni: – Ez a „futólag ismerős” nő az, akivel Lars vagy húsz éve együtt élt, nem? – Pontosan – felelte a könnyeit törölgetve Erica. – A négyes számú panasz az volt, hogy nem akarom az ő esküvői ruháját viselni. – Miért, már szóba került korábban az esküvői ruhája? – bámult rá elkerekedett szemmel Anna. – Nem, egy pillanatra sem. Csak láttam az esküvői fotójukon, és mivel olyan igazi hatvanas évekbeli horgolt cucc, ami alig ér popsi alá, elég okom van rá, hogy ne nagyon akarjam felvenni. Pont, ahogy Patrik sem szeretne bozontos pofaszakállat és bajuszt növeszteni, amilyen az apjának van azon a képen. – Hát ez kész! – mondta Anna, aki elhagyta a nevetés fázisát, és már csak ámuldozott. – És az ötödik panasz, tádádá! – utánozta a harsona hangját Erica. – Ragaszkodik hozzá, hogy az unokaöccse szórakoztassa a násznépet. Patrik unokatestvére. – És azzal mi a baj?

Erica tartott egy kis szünetet a hatás kedvéért. – Az, hogy ő nyenyerézik. – Neeee, ezt most találtad ki! – Anna mintha kezdett volna aggódni. – Ez most komoly? – Aztán újra nevetésben tört ki. – Ezt így most látom magam előtt! Hatalmas esküvő, ott totyog Kristina összes nénikéje járókerettel, te horgolt miniszoknyában, Patrik az érettségi öltönyében pofaszakállal, ráadásul az egész alatt szól a nyenyere! Hát ez fantasztikus! Bármit megadnék, hogy lássam! – Jól van, nevess csak! – mondta Erica. – Ahogy most állunk, nem lesz itt semmilyen esküvő, annyira el vagyunk maradva. – Jól van, na – Anna kissé kelletlenül tollat-papírt keresett, és leült a konyhaasztalhoz. – Megírjuk a listát, aztán nekikezdünk. És Patriknak eszébe se jusson kibújni a maga része alól! Ketten házasodtok, vagy csak te? – Leginkább az előbbi – válaszolta Erica, bár nem volt teljesen biztos abban, ki tudja-e zökkenteni Patrikot abból a tévképzetéből, hogy ő majd mindent kitalál és el is intéz helyette. Patrik szemlátomást úgy gondolta, hogy a lánykéréssel ő letudta a maga kötelességét, és már csak annyi a dolga, hogy időben megjelenjen a templomban. – Zenészeket szerezni a lagzira, lássuk csak… Patrik – határozott nagy vidáman Anna. Buzgón lekörmölte a nevet, Erica pedig örült, hogy végre nem neki kell a kormánynál állnia. – Időpontot foglalni a menü előkóstolásához… Patrik. – Figyelj, ez így nem lesz… – próbálkozott Erica, de Anna úgy tett, mintha nem is hallaná. – Esküvői ruha… hát, ez valószínűleg rád marad, Erica. Kicsit össze kell kapnod magad. Mit szólnál, ha mi hárman, csajok bemennénk holnap Uddevallába, és megnéznénk a felhozatalt? – Hát… – habozott Erica. Most legkevésbé ruhapróbálgatásra vágyott. A terhessége alatt felszedett túlsúly nemhogy elfogyni nem akart, de még rá is rakódott azóta egy-két kiló. Az utóbbi hónapok stressze miatt képtelen volt foglalkozni azzal, mit töm a szájába. Keze, benne az épp felfalni kívánt kakaós csigával megállt a levegőben, majd visszatette a süteményt a tálcára. Anna felnézett a listából. – Ha nem eszel az esküvőig szénhidrátot, pikk-pakk leolvad rólad ez a felesleg. – Sose tudtam csak úgy ledobálni a kilókat – felelte morcosan Erica. Egy dolog volt, hogy szerinte fogynia kellett volna, és más dolog, amikor ezt valaki közölte vele. De Annának igaza volt. Tennie kellett valamit, ha gyönyörűnek akarta érezni magát az esküvője napján. – Jó, megpróbálom. Nincs se süti, se édesség, se kenyér, se fehér liszt, se semmi ilyesmi.

– De akkor is el kell kezdened ruhát keresni. Ha nagyon muszáj, még át is szabathatjuk az esküvő előtt. – Hiszem, ha látom – mondta Erica tompán. – De igazad van, holnap reggel, amint elvittük Emmát és Adriant oviba, megyünk Uddevallába. Aztán majd meglátjuk. Legfeljebb majd tényleg susogósban megyek férjhez – tette hozzá, komor arccal képzelve maga elé a látványt. – Még valami? – bökött a fejével Anna listája felé. A húga egyre csak írta és osztogatta a feladatokat. Erica hirtelen nagyon, de nagyon fáradtnak érezte magát. Sosem fognak ennyi mindent elintézni. Nem siettek, ahogy átkeltek az utcán. Csupán négy napja volt annak, hogy Patrik és Martin először tette meg ugyanezt az utat, és nem tudhatták, mit találnak most. Kerstin négy napja azzal a tudattal élt, hogy a társa elment. Négy napja, ami biztosan olyan hosszúnak tűnt, akár egy örökkévalóság. Patrik vetett egy pillantást Martinra, aztán becsöngetett. Mintha jeladásra tennék, mindketten nagy levegőt vettek, majd kifújták a felgyülemlett feszültség egy részét. Valahol önző dolognak tűnt, hogy így lehangolja őket a gyászolók látványa. Önzésnek tűnt a legkevésbé is rosszul érezni magukat, amikor nekik összehasonlíthatatlanul könnyebb dolguk volt, mint a szeretteiket siratóknak. Valójában azonban ezt a rossz érzést a félelem okozta, hogy valami rosszat mondanak, elkövetnek egy ballépést, amivel esetleg tovább rontanak a helyzeten. A józan ész viszont azt súgta nekik, hogy semmit sem mondhatnak vagy tehetnek, ami tovább súlyosbíthatja az így is szinte elviselhetetlen fájdalmat. Lépteket hallottak, és kinyílt az ajtó. De nem Kerstin állt ott, akire számítottak, hanem Sofie. – Jó napot! – mondta halkan, és látták a szemén a többnapos könnyezés egyértelmű nyomait. Nem mozdult. Patrik megköszörülte a torkát. – Szia, Sofie. Emlékszel ránk, ugye? Patrik Hedström és Martin Molin. – Patrik Martinra nézett, aztán visszafordult Sofie-hoz. – Itthon… itthon van Kerstin? Szeretnénk pár szót váltani vele. Sofie beengedte őket. Míg Patrik és Martin az előszobában várakozott, ő bement, hogy szóljon Kerstinnek. – Kerstin, a rendőrség! Beszélni akarnak veled! Megjelent Kerstin, akinek szintén vörösek voltak a szemei a sírástól. Szó nélkül megállt, kissé távolabb tőlük, és sem Patrik, sem Martin nem tudta, hogy adja elő neki, miért jöttek. Végül ő törte meg a csendet: – Nem jönnek be? Bólintottak, levették a cipőjüket, és követték őt a konyhába. Úgy tűnt, Sofie is velük akar menni, de Kerstin mintha ösztönösen megérezte volna, hogy amiről

szó lesz, az nem az ő fülének való, mert szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét. Sofie egy pillanatig úgy festett, mint aki nem akar engedelmeskedni, de aztán megvonta a vállát, a szobájába ment, és becsukta az ajtót. Idővel úgyis meg kellett tudnia, de Patrik és Martin most hatszemközt akart beszélni Kerstinnel. Amint leültek, Patrik rögtön a tárgyra tért: – Az a helyzet, hogy találtunk néhány… furcsaságot Marit balesetével kapcsolatban. – Furcsaságot? – nézett Kerstin egyik rendőrről a másikra. – Igen – felelte Martin. – Vannak bizonyos… sérülései, amiket valószínűleg nem a baleset során szerzett. – Valószínűleg? – kérdezte Kerstin. – Nem biztosak benne? – Nem, még nem – ismerte be Patrik. – De többet fogunk tudni, ha megkapjuk az orvosszakértő jelentését. Viszont épp elég kérdés merült fel ahhoz, hogy újra felkeressük önt. Azt szeretnénk megtudni, ön szerint volt-e oka esetleg valakinek bántani Maritot. Látta, hogy Kerstin megrándul. Mintha átsuhant volna az agyán egy gondolat, amelyet rögtön el is vetett. Patrik azonban nem hagyhatta ezt figyelmen kívül, meg kellett tudnia, mi volt az. – Ha tud valakiről, aki ártani akart neki, el kell nekünk mondania. Ha másért nem, legalább ki tudjuk majd zárni az illetőt a gyanúsítottak köréből. Patrik és Martin feszülten figyelt. Kerstin mintha küszködött volna valamivel, ezért csendben vártak, adtak neki időt, hogy megfogalmazhassa a mondandóját. – Kaptunk leveleket – kezdte lassan, vonakodva. – Leveleket? – kérdezte kíváncsian Martin. – Igen… – Kerstin a bal gyűrűsujján viselt aranygyűrűvel játszadozott. – Már négy éve rendszeresen. – Mi volt bennük? – Fenyegetés, mocskolódás, ilyesmik – a kapcsolatunkról Marittal. – Tehát az önök… – Patrik nem tudta, hogy fejezze ki magát. – Az önök kapcsolatának a jellege miatt írták őket? – Igen – válaszolta Kerstin. – Olyasvalaki írta, aki tudta, vagy gyanította, hogy nem csupán barátok vagyunk, és akit ez… – Most ő keresgélte a megfelelő szót. – Sértett – döntött végül. – Miféle fenyegetések voltak ezek? Mennyire otrombák? – Martin most már mindent leírt. A hallottak egyáltalán nem mondtak ellent azoknak a tényeknek, amelyek arra utaltak, hogy Marit halálát nem feltétlenül baleset okozta. – Nagyon is. Olyasmiket írt, hogy az olyanok, mint mi, undorítóak és természetellenesek. Hogy az ilyenek dögöljenek meg. – Milyen gyakorisággal kaptak ilyen leveleket?

Kerstin utánagondolt. Idegesen forgatta körbe-körbe a gyűrűjét. – Évente úgy hármat-négyet. Hol többet, hol kevesebbet. Nem nagyon volt benne rendszer. Mintha akkor küldte volna őket, amikor épp kedve támadt. – Miért nem jelentették fel? – nézett fel Martin a noteszéből. Kerstin keserűen elmosolyodott. – Marit nem akarta. Félt, hogy ettől csak rosszabb lenne a helyzet. Hogy nagy ügy kerekedik belőle, és a… kapcsolatunk kitudódik. – És ezt nem akarta? – kérdezte Patrik, de rögtön eszébe jutott, hogy Kerstin épp emiatt veszekedett Marittal, mielőtt az elhajtott aznap este. Azon az estén, amikor nem jött vissza. – Nem – mondta Kerstin színtelen hangon. – De a leveleket azért eltettük. A biztonság kedvéért. Azzal fölkelt. Patrik és Martin döbbenten meredt egymásra. Álmukban sem gondolták volna, hogy ilyen szerencséjük lesz. Ez több volt, mint amit remélni mertek. Most olyan bizonyítékra bukkanhatnak, ami elvezeti őket a levelek írójához. Kerstin vastag levélcsomót tartalmazó nejlonzacskóval tért vissza, és ledobta az asztalra. Patrik félt, hogy elpusztítja azt a bizonyítékot is, amit a posta, valamint Kerstin és Marit még nem. Így hát a tollával piszkálgatta óvatosan a leveleket. Még mindig a borítékokban voltak, és Patrik szívverése felgyorsult a gondolatra, hogy a felnyalt bélyegek alatt esetleg DNS-minta lehet. – Elvinnénk ezeket – közölte Martin, aki szintén izgatottan szemlélte a leveleket. – Vigyék csak – egyezett bele fáradtan Kerstin. – És égessék el a francba! – A leveleken kívül másképp nem fenyegették meg önöket? Kerstin hátradőlt, és elgondolkozott. – Nem is tudom – mondta. – Volt, hogy csörgött a telefon, de amikor felvettük, nem szólt bele senki. Egyszer meg is próbáltuk lenyomoztatni a hívást, de egy feltöltőkártyás mobilról érkezett, úgyhogy nem lehetett kideríteni, ki volt az. – És mikor kaptak legutóbb ilyen hívást? – kérdezte Martin, tollát a noteszének szegezve. – Lássuk csak – tűnődött el újra Kerstin. – Talán két hete? Megint a gyűrűjét babrálta. – De ezeken kívül nem volt semmi? Senki, aki esetleg bántani akarta Maritot? Például milyen volt a viszonya a volt férjével? Kerstin nem válaszolt azonnal. Előbb kinézett a folyosóra, hogy lássa, csukva van-e Sofie szobájának ajtaja, majd így szólt: – Eleinte zaklatott minket, sőt elég sokáig. De az elmúlt évben már úgy-ahogy lenyugodott.

– Az pontosan mit jelent, hogy zaklatta önöket? – kérdezte Patrik, míg Martin jegyzetelt. – Nem tudta elfogadni, hogy Marit elhagyta őt. Nagyon fiatal koruk óta együtt voltak. De Marit szerint már évek óta egyre csak romlott a kapcsolatuk, ha ugyan valaha is jó volt. Az az igazság, hogy ő is meglepődött, milyen erőteljesen reagált Ola, amikor ő kiköltözött. De Ola – habozott egy pillanatig – Ola irányításmániás. Mindennek tökéletes rendben kellett lennie körülötte, és amikor Marit eljött, a rend megbomlott. Szerintem főleg ez zavarta, és nem az, hogy elveszítette őt. – Volt valaha tettlegesség? – Nem nagyon – felelte kissé tétován Kerstin. Újabb ideges pillantást vetett Sofie szobája felé. – Bár azt hiszem, ez attól függ, mit nevezünk tettlegességnek. Szerintem meg nem ütötte, de néha rángatta a karját, meg ilyenek. – És miben egyeztek meg Sofie-t illetően? – Hát, ezzel például nagyon sok baj volt eleinte. Marit azonnal beköltözött hozzám, és bár nem vertük nagydobra, milyen kapcsolat van köztünk valójában, Ola valószínűleg gyanakodott. Mereven ellenezte, hogy Sofie nálunk legyen. Amikor mégis itt aludt, megpróbálta szabotálni a dolgokat, sokkal hamarabb jött érte, mint ahogy megállapodtak, meg ilyesmi. – De aztán csillapodott a helyzet? – kérdezte Martin. – Igen, hála istennek. Marit hajlíthatatlan volt, és Ola végül rájött, hogy hiába próbálkozik. A hatóságokkal és hasonlókkal fenyegetőzött, mire aztán Ola visszavett. De azóta sem örül neki, ha Sofie idejön. – És Marit elmondta neki valaha, milyen kapcsolat van önök között? – Nem – rázta hevesen a fejét Kerstin. – Ebben a kérdésben nagyon makacs volt. Azt mondta, nem tartozik senkire. Még Sofie-nak sem mondta el. – Kerstin elmosolyodott, és újra megrázta a fejét, ezúttal kicsit kevesebb lendülettel. – Csak hát Sofie okosabb volt, mint Marit gondolta. Ma mondta nekem, hogy egy pillanatig sem sikerült őt átvernünk. Úristen, mit pakolásztuk ide-oda a holminkat, és próbáltunk titokban csókolózni, mint két kamasz! Nevetett, és Patrik ámulva nézte, hogy meglágyulnak ettől az arcvonásai. Aztán újból elkomolyodott. – De ezekkel együtt nehezen hiszem, hogy Olának bármi köze volna Marit halálához. A durva veszekedéseken már rég túl voltak, és, hát, nem is tudom. Nem tűnik hihetőnek. – Na és az, aki a leveleket küldte és telefonálgatott? Van ötlete, ki lehet az? Nem beszélt például Marit olyasmiről, hogy egy vevője különösen viselkedett volna? Kerstin sokáig töprengett, de aztán megrázta a fejét. – Nem, nem jut semmi ilyesmi az eszembe. De talán önök több szerencsével

járnak – biccentett a levélcsomó felé. – Reménykedjünk – mondta Patrik, és visszasöpörte a leveleket a zacskóba. Martinnal együtt felállt az asztaltól. Kerstin kikísérte őket az ajtóhoz, és kezet fogott velük. – Lennének szívesek értesíteni, ha majd kiderül valami konkrét arról, hogy…? – befejezetlenül hagyta a mondatot. Patrik bólogatott. – Igen, megígérem, hogy szólok, amint többet tudunk. Köszönjük, hogy szakított ránk időt ebben a… nehéz helyzetben. Kerstin csak bólintott, és becsukta az ajtót. Patrik a kezében tartott zacskóra nézett. – Mit szólnál, ha küldenénk egy kis ajándékcsomagot a bűnügyi labornak? – Szerintem remek ötlet – felelte Martin, a rendőrőrs felé véve az irányt. Most már legalább volt honnan elindulniuk. – Igen, nagyon bízunk ebben a projektben. Ugye hétfőn kezdik adni a műsort? – Úgy van, már minden kész! – mosolygott szélesen Erlingre Fredrik. A városi közgyűlés tágas irodájában ültek, az asztal körül elhelyezett kényelmes karosszékekben. Erling egyik első rendelkezése volt, hogy tetszetősebbre cseréltette a régi unalmas bútorokat. Elegáns, minőségi darabokat hozatott. Nem jelentett problémát ezt a tételt becsempészni a könyvelésbe; irodabútorokra mindig szükség van. Kicsit nyikorgott a bőr, ahogy Fredrik helyezkedett a székben; aztán a férfi folytatta: – Nagyon meg vagyunk elégedve azzal, amit eddig felvettünk. Akció ugyan nincs benne túl sok, de ahhoz pont jó, hogy bemutathassuk a résztvevőket, és megadjuk az alaphangot, ha érti, mire gondolok. Aztán már a mi dolgunk elintézni, hogy elmélyüljenek a konfliktusok, és kialakuljon belőlük valami történet. Hallom, hogy holnap este lesz itt valami mulatság, ott például neki lehetne kezdeni. Ahogy én a szereplőimet ismerem, biztosan nem hagyják ki ezt a bulit. – Nos, szeretnénk is, ha Tanum legalább annyira elkápráztatná az országot, mint Åmål és Töreboda. – Erling pöfékelt egyet a szivarjából, és a füstön át nézte a producert. – Biztos nem kér egy szivart? – bökött a fejével az asztalon heverő doboz felé. „Humidor”-nak nevezte, általában hosszú ó-val. Ez fontos volt. Csak az amatőrök tartják a szivart dobozban. Aki igazán ért hozzá, az humidort használ. Fredrik Rehn megrázta a fejét. – Nem, köszönöm, maradok a szokásos koporsószögemnél. Elővett egy doboz Marlborót, és cigarettára gyújtott. Sűrű füst kezdett lebegni

az asztal fölött. – Nem tudom eléggé hangsúlyozni, mennyire fontos, hogy a következő néhány hét nagy durranás legyen! – Erling újabbat pöfékelt. – Åmål hetente legalább egyszer benne volt a hírekben, amíg ment a műsor, és Töreboda sem volt sokkal lemaradva. Én is legalább ilyen érdeklődésre számítok. Beszéd közben mutogatott a szivarjával. A producer nem ijedt meg tőle; hozzászokott már a fontoskodó főnökökhöz a tévénél, és nem tudta megrémíteni egy ilyen levitézlett zsarnok sem, aki most ennek a Lilliputnak a trónján ült. – Hírek, azok lesznek, ezt bízza csak rám! Ha lassan indul be a dolog, csak adni kell neki egy kis lökést. Higgye el, pontosan tudjuk, mikor melyik gombot kell megnyomni ezeken az embereken. Nem túl összetett személyiségek! – nevetett, és vele nevetett Erling is. Aztán Fredrik így folytatta: – Igazából baromi egyszerű a képlet. Fogunk egy csomó médiamániás fiatalt a sötétebbjéből, adunk nekik egy vagon piát, és körberakjuk őket éjjel-nappal forgó kamerákkal. Nem alszanak eleget, nem táplálkoznak rendesen, és végig rajtuk van a nyomás, hogy produkáljanak valamit a nézőknek. Ha ez nem jön be, akkor jöhetnek a bárok, a nightclubok, a csajozás meg a címlapfotózás. Higgye el, nekik is érdekük, hogy híreket és nézettséget generáljanak, nekünk pedig megvannak a megfelelő eszközeink arra, hogy segítsünk nekik erre fordítani az energiáikat. – Úgy látom, maga tényleg tudja, mit csinál. – Erling előrehajolt, és jókora hamuoszlopot pöccintett le a szivarjáról a hamutartóba. – Bár meg kell mondanom, engem sosem kötöttek le az ilyesfajta műsorok. Ha nem fűződne különös érdekünk az egyikhez, én ugyan meg nem néztem volna. Én azokat szerettem, amiket régen csináltak. Akkor még volt minőségi televíziózás. Az Ez az élet, az a kvízműsor, meg a Hagge Geigert-show! Ma már nem teremnek olyan műsorvezetők, mint Lasse Holmqvist vagy Hagge Geigert! Fredrik leküzdötte az ingert, hogy a szemét forgassa. Ezek a vén trottyok folyton arról hadoválnak, mennyivel jobb volt régen a tévé. De ha leültetik őket annak a Hagge Hogyishívjáknak a műsora elé, tíz másodperc, és elalszanak. Olyan egy taknyot, mint az a show volt! De csak mosolygott Erlingre, mintha tökéletesen egyetértene vele. Fontos volt, hogy Erling továbbra is együttműködjön. – Azt viszont persze nem szeretnénk, ha bárkinek is baja esne – folytatta a homlokát ráncolva Erling. Ez a ráncolás már igazgatókorában is gyakran vált hasznára. Rengeteg gyakorlásba került, hogy már-már teljesen őszintének hasson. – Hát persze, hogy nem! – helyeselt a producer, aki maga is megpróbált nagyon aggodalmas arcot vágni. – Mindig figyelünk arra, hogy érzik magukat a szereplők,

sőt még azt is elintéztük, hogy az itt töltött idő alatt szakértő tanácsadást kapjanak. – Kit vettek fel? – tette le a szivarvéget Erling. – Szerencsénkre pont most költözött Tanumba egy pszichológus. A felesége nemrég került át az itteni rendőrőrsre. Nagyon komoly szakmai háttere van, ezért örülünk, hogy rátaláltunk. Hetente néhány alkalommal egyenként és csoportos foglalkozáson is beszél a résztvevőkkel. – Helyes, helyes – bólogatott Erling. – Nagyon szeretnénk, ha mindenki egészséges maradna – mosolygott atyaian Fredrikre. – Ebben szász százalékig egyetértünk – mosolygott vissza a producer, de nem pont ugyanolyan atyaian. Calle Stjernfeldt viszolyogva méregette a tányérokon hagyott ételmaradékokat. Teljesen elveszve állt, egyik kezében a mosogatókefével, a másikban egy tányérral. – Baszki, ez rohadtul undorító! – fakadt ki, de nem bírta levenni a szemét a krumpli-, szósz- és húsmaradványokról, amelyek felismerhetetlen szutyokká álltak össze. – Tina, mikor cserélünk? – kérdezte haragosan nézve a mellette ellibbenő lányt, aki két tányért hozott a konyhából, rajtuk ízlésesen elrendezett ételekkel. – Ha rajtam múlik, soha! – felelte Tina, csípőjével lökve ki a lengőajtót. – Baszki, de utálom ezt! – kiabálta Calle, és belevágta a tányért a mosogatóba. Ekkor megszólalt a háta mögött egy hang, amitől összerezzent: – Helló, amit eltörsz, azt levonom a béredből! Günther, a Tanumshede Gestgifveri séfje figyelte őt szúrós tekintettel. – Hát, ha azt hiszi, a nagy lé miatt vagyok itt, akkor kurvára találgathat még egyet! – vicsorgott rá Calle. – Csak hogy tudja, Stockholmban egy éjszaka alatt többet akasztok, mint maga egy egész hónapban! Tüntetően felkapott egy másik tányért, és a mosogatóba ejtette. A tányér szilánkokra tört, és Calle ellenséges tekintete arra sarkallta Günthert, hogy tegyen valamit. A séfnek már nyílt a szája, hogy ráordítson, de a következő pillanatban a kamerákra pillantott, és inkább dohogva elment, hogy megkavarja valamelyik sistergő fogást. Calle gúnyosan vigyorgott. A dolgok mindenhol ugyanúgy mennek. Akár Tanumshedében, akár a stockholmi Stureplanon. Nincs egy fikarcnyi különbség sem. A pénz beszél. Mindenki a pénz után fut. E szerint a világrend szerint nőtt fel, és megtanult vele élni, sőt még értékelni is. Miért is ne? Végül is előnye származott belőle. És igazán nem tehetett arról, hogy olyan világba született, ahol a pénz az úr. Az egyetlen hely, ahol azzal szembesült, hogy nem hághatja át a szabályokat, a sziget volt. A gondolatra is elborult az arca.

Calle nagy reményekkel jelentkezett a Survivorre. Hozzászokott a nyeréshez. Nem jelenthetett problémát neki lenyomni egy rakás parasztot. Tudta, miféle emberek szerepelnek a műsorban. Munkanélküliek, áruházi eladók, fodrászok, meg ilyenek. Úgy gondolta, egy magafajta fél kézzel legyőzi őket. Annál jobban megrázta a valóság. Anélkül, hogy módja lett volna előhúzni és megmutogatni a pénztárcáját, egész más dolgok váltak fontossá. Amikor elfogyott az élelem, és a kosz meg a bolharákok vették át a hatalmat, belőle hamar egy senki lett, egy igazi nulla. Fájó tapasztalat volt. Őt szavazták ki ötödiknek a szigetről, még a törzsek egyesítéséig sem húzta. Hirtelen rá kellett ébrednie, hogy az emberek nem szeretik őt. Nem mintha Stockholmban olyan közkedvelt lett volna, de ott legalább mutattak iránta némi tiszteletet és csodálatot. Na meg tapadtak rá, hogy vele lóghassanak olyankor, amikor patakokban folyik a pezsgő, és nyüzsögnek a csajok. A szigeten nagyon távolinak tűnt ez a világ, és a játékot valami szar kis smålandi senki nyerte. Valami ács, akitől mindenki el volt ájulva, hogy milyen őszinte, egyenes meg közvetlen. Sok idióta fasz. Nem, a sziget olyan élmény volt, amit minél előbb el akart felejteni. De ez itt most más volt. Sokkal inkább elemében érezte magát. Hát, nem pont mosogatóként, de akkor is, itt volt esélye megmutatni, hogy ő is valaki. Östermalmi dialektusa, hátranyalt haja és drága, egyedi ruhái itt jelentettek valamit. Nem kellett félmeztelenül rohangálnia, mint egy vadembernek, és nem kellett semmiféle hülye „személyiségre” hagyatkoznia. Itt ő lehetett az úr. Vonakodva kiemelte a koszos tányért a mosogatóból, és elkezdte leöblíteni. Majd beszél a producerekkel, hogy hadd cseréljen Tinával. Ez a munka nem illik az imázsához. Mintegy erre a gondolatra válaszul, Tina lépett be a lengőajtón. A falnak támaszkodott, levette a cipőjét, és rágyújtott. – Kérsz? – nyújtotta Calle felé a cigarettásdobozt. – Naná! – válaszolta az, és ő is nekidőlt a falnak. – Itt ugye nem szabad cigizni? – kérdezte Tina füstkarikát fújva. – Nem – küldte utána a maga karikáját Calle. – Mit csinálsz este? – nézett rá Tina. – Megyek a diszkóba, vagy mi a faszba. Te jössz? – Ja, jól hangzik. – Tina felnevetett. – Általános óta nem voltam diszkóban! Megmozgatta lábujjait, amelyek már erősen sajogtak attól, hogy órák óta magas sarkúban járkált. – Ne parázz, jó lesz! Ez a város a miénk. Csak azért jönnek majd, hogy minket lássanak. Mekkora királyság már! – Arra gondoltam, megkérem Fredriket, intézze el, hogy énekelhessek. Most Calle nevetett.

– Ez komoly? Tina megbántva nézett rá. – Azt hiszed, azért vagyok itt, mert ez olyan kurva jó nekem? Mindent ki kell hoznom ebből a lehetőségből! Hónapok óta járok énekórára, és A bár után is úgy kerestek a lemezcégek, mint állat! – És van már szerződésed? – kötekedett Calle, és mélyet szívott a cigarettából. – Nem, nincs… valahogy elizélődött. De a menedzserem szerint csak az időzítés volt rossz. És kell egy jó ütős dal az imidzsemhez. Azt mondta, megpróbálja levajazni, hogy Bingo Rimér[5] fotózzon a portfóliómhoz. – Téged? – röhögött fel nyersen Calle. – Barbie-nak jobbak az esélyei! Neked nincsenek meg hozzá az… – végigvizslatta a lány testét – adottságaid. – Mit akarsz ezzel? Az én testem is van olyan szexi, mint azé a ribié! Kicsit kisebb a cicim, és kész! – Tina a padlóra ejtette a csikket, és eltaposta a sarkával. – De már gyűjtök újra – nézett kihívóan Calléra. – Még tízezer korona, és hatalmas csöcsöm lesz! – Ja. Sok szerencsét! – taposta el Calle is a cigarettáját. Ebben a pillanatban érkezett vissza Günther. Az arca még egy árnyalattal sötétebb vörös lett, mint amilyen már eddig is volt a gőz miatt. – Ti itt dohányoztok? Az itt tilos, szigorúan tilos, abszolút tilos! Izgatottan hadonászott a karjával, Tina és Calle meg csak egymásra néztek, és riadalmat színlelve huhogtak. Egy karikatúra volt az egész ember. Aztán nagy kelletlenül visszatértek a munkájukhoz. A kamerák pedig felvettek mindent.

[4] Népszerű golfütőmárka. (A ford.) [5] A leghíresebb és legkeresettebb svéd sztárfotósok egyike. (A ford.)

3 Az volt a legjobb, amikor egymás mellett, szorosan egymás mellett ültek. Amikor ő elővette a könyvet. A lapok zizegése, ahogy óvatosan lapozott, a parfümje illata, a blúza puha szövetének érintése az arcán. Ilyenkor az árnyak távol maradtak. Minden, ami kívül volt, lett légyen akár rémisztő, akár csábító, jelentéktelenné vált. Az ő hangja gyengéd hullámokban emelkedett és süllyedt. Néha, amikor nagyon fáradtak voltak, egyikük, vagy akár mindkettőjük az ő ölébe hajtott fejjel aludt el. Az utolsó, amire emlékeztek, mielőtt elnyomta őket az álom, a mese volt, a hang, a papír zizegése és az ő ujjai, ahogy a hajukat cirógatták. Számtalanszor hallották már a mesét. Kívülről tudták. Mégis minden alkalommal újnak tetszett. Néha elnézte a nővérét, ahogy az a mesét hallgatta. Szája félig nyitva volt, szeme a könyv lapjaira szegeződött, haja a hálóinge hátára omlott. Minden este ő fésülte ki a haját. Ez az ő dolga volt. Amikor ő olvasott nekik, köddé vált minden vágyakozásuk, hogy kilépjenek a bezárt ajtón. Csak a kalandok színpompás világa volt, telis-tele sárkányokkal, királyfikkal és királylányokkal. Nem a bezárt ajtó. Nem a két bezárt ajtó. Homályosan emlékezett rá, hogy eleinte félt. De aztán már nem. Hiszen ő olyan puha és jó illatú volt, és a hangja olyan ritmikusan emelkedett-ereszkedett. Hiszen tudta róla, hogy megvédelmezi őt. Hiszen tudta magáról, hogy vészmadár.

Patrik és Martin az egyéb teendőikkel foglalkozva várták az őrsön, hogy Ola hazaérjen a munkából. Szó volt róla, hogy átmennek elbeszélgetni vele, de úgy határoztak, inkább megvárják az öt órát, amikor lejár a munkaideje az Inventingnél. Semmi értelme nem lett volna kitenni őt a kollégái faggatózásának. Legalábbis még nem. Kerstin nem gondolta, hogy Olának bármi köze lehetne a fenyegető levelekhez és telefonokhoz. Patrik nem volt ebben olyan biztos. Meggyőzően akarta cáfolni az elméletet, mielőtt elvetette volna. A leveleket délután elküldték a bűnügyi laborba, és azt is kérvényezték, hogy hozzáférhessenek azoknak a telefonszámoknak a listájához, amelyekről felhívták Maritot és Kerstint abban az időszakban, amikor a fenyegetéseket kapták. Amikor ajtót nyitott, Olán látszott, hogy épp most lépett ki a zuhany alól. Magára kapott valami ruhát, de a haja még nedves volt. – Igen? – kérdezte türelmetlenül, és már nyomát sem látták rajta a gyásznak, ami akkor fogta el, amikor hétfőn közölték vele a volt felesége halálhírét. Legalábbis rajta nem mutatkozott olyan egyértelműen, mint Kerstin esetében. – Szeretnénk feltenni még néhány kérdést. – Igen? – Igen, tudomásunkra jutott néhány dolog Marit halálával kapcsolatban – nézett merőn a szemébe Patrik. Ola szemlátomást megértette a jelzéseit, mert félreállt, és intett, hogy lépjenek be. – Jó is, hogy jönnek, mert épp arra gondoltam, hogy felhívom magukat. – Igazán? – ült le Patrik a kanapéra. Ola ezúttal nem a konyhába, hanem a nappaliba vezette őket. – Igen, azt szeretném tudni, lehet-e kérni távoltartási végzést – telepedett le Ola egy öblös bőr karosszékbe, és keresztbe tette a lábát. – Aha – fürkészte őt a tekintetével Martin. – Ki ellen? Ola szeme felvillant. – Kerstin ellen. Sofie-nak. Egyik rendőr sem mutatott semmi meglepetést. – Na és miért, ha szabad kérdeznem? – Patrik hangja csalókán nyugodt volt. – Sofie-nak most már semmi oka nincs látogatni azt a… azt az embert! – tört ki

Ola olyan vadul, hogy a nyála is fröcsögött. Előredőlt, és könyökével a combjára támaszkodva folytatta: – Ma is odament. Nem volt itt a hátizsákja, amikor hazajöttem ebédelni, úgyhogy körbetelefonáltam a barátait. Biztos annál a… leszbinél van. Nem tudnak ez ellen tenni valamit? Mármint persze nekem is komoly beszédem lesz Sofie-val, ha hazajön, de hát csak meg lehet ezt akadályozni jogilag, nem? – Hát, lehet, hogy nehéz lesz – felelte Patrik, akinek a gyanúja beigazolódott. Most már teljesen helyénvalónak tűnt az, amiről beszélni akartak Olával. – A távoltartási végzés nagyon komoly intézkedés, és nem hiszem, hogy ebben az esetben alkalmazható – nézett Olára, aki láthatóan egyre idegesebb lett. – De… de… – hebegett. – De hát akkor mi a francot csináljak? Sofie tizenöt éves, nem zárhatom be a házba, ha nem hajlandó engedelmeskedni, és az a mocskos… – visszanyelt néhány szót – biztos nem fog együttműködni. Amíg Marit élt, addig kénytelen voltam elviselni… ezt, de hogy tovább tűrjem ezt a szart, hát azt már nem, az istenit! Olyan erővel csapott az asztalra, hogy Patrik és Martin ugrott egyet ijedtében. – Ön tehát nem helyeselte a volt felesége választott életmódját? – Választott? Életmód? – horkantott Ola. – Ha az a tetű kurva nem beszéli tele a fejét, ez mind nem történik meg! Akkor Marit, Sofie és én még mindig együtt lennénk! De Marit nemcsak hogy tönkretette a családot, nemcsak elárulta Sofie-t és engem, hanem még nevetségessé is tett! A fejét rázta, mintha még mindig nem tudná elhinni. – Kimutatta nekik valahogy az ellenérzését? – kérdezte Patrik. Ola gyanakodva méregette. – Ezt most konkrétan hogy érti? Hát persze, sose rejtettem véka alá, mit gondolok arról, hogy Marit elhagyott minket, de mindig ügyeltem arra, hogy az okait ne hozzam szóba. Az ember nem szívesen cseveg arról, hogy a neje átállt a másik oldalra. Nincs sok dicsekednivaló azon, hogy egy nőért hagytak el! Nevetéssel próbálkozott, de olyan keserű volt a hangja, hogy inkább ijesztően hatott.– Szóval nem tett semmit, hogy a volt feleségét vagy Kerstint dühítse? – Nem értem, miről beszél – húzta össze a szemét Ola. – Levelekre gondolunk, meg telefonokra – felelte Martin. – Fenyegetésekre. – Azt hiszik, hogy én ilyesmire vetemednék? – kerekedett most el Ola szeme. Nehéz volt megmondani, valódi-e a meglepetése, vagy csak színleli. – Egyáltalán, mit számít ez most már? Hiszen Marit halálát baleset okozta. Patrik egyelőre nem vett tudomást erről a megjegyzésről. Apránként akarta felfedni, mit tud, nem egyszerre. – Valaki névtelen levelekkel és telefonokkal zaklatta Kerstint és Maritot. – Hát ez ugye nem meglepő – mosolyodott el Ola. – Az ilyen nők felkeltik a

figyelmet. Lehet, hogy a nagyvárosban eltűrik az ilyesmit, de itt vidéken nem. Patrikot szinte fojtogatta a karosszékben ülő férfiból sugárzó előítélet. Nehezen gyűrte le az ingert, hogy megragadja az ingét, és helyre tegye néhány keresetlen szóval. Egyetlen vigasza az volt, hogy Ola minden szavával egyre mélyebbre ásta magát a szószba. – Tehát nem maga írogatott meg telefonálgatott nekik? – kérdezte Martin rosszul leplezett undorral. – Nem, én ilyen mélyre sose süllyednék – mosolygott Ola fölényesen. Nagyon biztos volt magában, az otthona pedig makulátlanul tiszta és rendes. Patrik alig várta, hogy felbolygathassa kicsit ezt a rendet. – Akkor nem volna ellenére, ha ujjlenyomatot vennénk öntől? És összevetnénk azokkal, amiket a laborosok találtak a borítékokon? – Ujjlenyomatot? – olvadt le a mosoly Ola arcáról. – Ezt nem értem. Mire jó már ezt az ügyet piszkálni? Csak úgy sütött az arcáról az idegesség. Patrik nevetgélt magában, és egy pillantás a kollégájára elárulta neki, hogy Martin is ugyanígy érez. – Előbb a kérdésre válaszoljon. Feltételezhetem, hogy szívesen ad ujjlenyomatot, csak hogy kizárhassuk önt a nyomozás további részéből? Ola fészkelődni kezdett a bőrfotelben. A szeme ide-oda ugrált, keze az üvegasztalon lévő tárgyakat babrálta. Patrik és Martin úgy látta, hogy azok már eleve nyílegyenes sorban álltak, de Ola láthatóan nem értett velük egyet; mindegyiket arrébb tologatta egy-két milliméterrel, míg olyan rendben nem sorakoztak, ami megnyugtatta az idegeit. – Hát jó – mondta. – Azt hiszem, beismerő vallomást kell tennem. Újra elmosolyodott. Hátradőlt, úgy tűnt, visszanyerte az egyensúlyát, amelyet egy pillanatra mintha elveszített volna. – Akár el is mondhatom az igazat. Tényleg írtam pár levelet, és egyszer-kétszer fel is hívtam Maritékat. Persze hülyeség volt, de azt reméltem, Marit ettől megérti, hogy a kapcsolatuk nem lehet tartós. Reméltem, hogy hallgat a józan eszére. Olyan jól éltünk együtt. És megint jó lehetett volna. Ha befejezi a hülyeségeit, és nem csinál bohócot magából. Meg belőlem. Sofie-nak még rosszabb volt. Képzeljék el, milyen lehet az ő korában ilyen terhet cipelni. Kiközösítették volna az iskolában. Maritnak meg kellett ezt értenie. Ez így nem mehetett tovább! – De nagyon nem sietett vissza önhöz, hisz négy évig tartott a dolog – mondta Patrik, félrevezetően közönyös arccal. – Csak idő kérdése lett volna – kezdett el Ola ismét a mütyürökkel szöszölni. Váratlanul a kanapén ülő rendőrökre nézett. – De még mindig nem értem, miért olyan fontos ez! Maritnak vége, és ha Sofie meg én megszabadulunk attól a nőtől,

akkor továbbléphetünk. Minek ezt bolygatni? – Azért, mert néhány dolog arra utal, hogy Marit halála mégsem baleset volt. Síri csend lett az aprócska nappaliban. Ola értetlenül meredt rájuk. – Nem baleset? – pillantott Patrikról Martinra. – Ezt hogy érti? Valaki…? Nem fejezte be a mondatot. Ha a döbbenete nem volt őszinte, akkor átkozottul jól játszotta a szerepét. Patrik sokért nem adta volna, ha tudja, mi játszódik le most a fejében. – Igen, úgy véljük, valaki közrejátszott Marit halálában. Hamarosan többet tudunk majd. De egyelőre ön az… első számú gyanúsítottunk. – Én? – hitetlenkedett Ola. – De hát én sosem bántottam volna Maritot! Én szerettem őt! Én csak azt akartam, hogy újra egy család legyünk! – És ebből a nagy szerelemből fenyegette őt meg a barátnőjét? – Patrik hangja csöpögött a gúnytól. Ola arca megvonaglott a „barátnő” szóra. – Mert nem értette! Biztos agyára ment a középkorúság; amikor negyven lett, megváltoztak a hormonjai, ez hatott rá így! Azért dobott el mindent. Húsz éve voltunk együtt, fel tudják ezt egyáltalán fogni? Norvégiában találkoztunk, még tizenhat éves korunkban, és én azt hittem, örökre együtt maradunk. Annyi minden… – elakadt – szaron mentünk együtt keresztül, de aztán meglett mindenünk, amit akartunk. És aztán… Ola hangereje egyre emelkedett. Most széttárta a karját, mintha azt mondaná, még mindig nem érti, mi történt négy éve a házasságával. – Hol volt vasárnap este? – nézett rá szigorúan Patrik, és várta a választ. Ola nem hitt a fülének. – Maga most alibit kér tőlem? Igen? A kibaszott kurva alibimet kéri vasárnap estére? Ezt akarja? – Úgy bizony – felelte nyugodtan Patrik. Ola közel volt ahhoz, hogy elveszítse az önuralmát, de visszafogta magát. – Itthon voltam egész este. Egyedül. Sofie egy barátnőjénél aludt, úgyhogy senki se tudja tanúsítani. De akkor is ez az igazság – nézett rájuk ellenségesen. – Telefonon sem beszélt senkivel? Nem ugrott be valamelyik szomszéd? – kérdezte Martin. – Nem. – Hát ez így elég karcsú – mondta Patrik tömören. – Így továbbra is gyanúsított marad, ha bebizonyosodik, hogy Marit halála nem baleset volt. Ola keserűen felnevetett. – Szóval még nem is biztos! De azért idejönnek, és alibit követelnek tőlem! – Megrázta a fejét. – Hát maguknak elgurult a gyógyszerük, bassza meg! – Felállt. – És most jó lenne, ha mennének.

Patrik és Martin is felkelt. – Tulajdonképpen végeztünk is. De még visszajövünk. Ola megint nevetett. – Abban biztos vagyok! Azzal köszönés nélkül eltűnt a konyhában. Patrik és Martin elhagyta a házat. Miután becsukták az ajtót, egy pillanatra megálltak. – Na, mit gondolsz? – kérdezte Martin, állig felhúzva dzsekije cipzárját. A tavasz igazi melege még nem érkezett meg, és csípős szél fújdogált. – Nem tudom – sóhajtott Patrik. – Könnyebb lenne, ha biztosan tudnánk, hogy emberölési ügy, de így… – újabbat sóhajtott. – Csak emlékeznék, honnan olyan ismerős ez az egész. Van valami, ami… Elhallgatott, és komor arccal megrázta a fejét. – Nem, nem tudom, mi lehet az. Talán a technikusok már találtak valamit a kocsiban. – Reméljük – helyeselt Martin. – Szerintem én gyalog megyek haza – jelentette ki Patrik az autó felé menet. – De akkor hogy jössz be holnap? – Majd megoldom. Esetleg megkérem Ericát, hogy hozzon be Anna kocsijával. – Hát jó – mondta Martin. – Én is megyek haza. Pia nem volt túl jól, muszáj kicsit pátyolgatnom. – Remélem, semmi komoly. – Nem, csak mostanában kicsit rossz a közérzete, meg folyton hányingere van. – Csak nem… – kezdte Patrik, de Martin egy pillantással elhallgattatta. Hát igen, talán nem most volt itt ennek a kérdésnek az ideje. Kuncogott, és intett a kocsiba beszálló Martinnak. Jólesett volna már hazaérni. Lars Hanna vállát masszírozta. Hanna lehunyt szemmel ült a konyhaasztalnál, a karja lazán lógott a teste mellett. A válla azonban kőkemény volt, és Lars a tőle telhető leggyengédebben próbálta oldani benne a felgyülemlett feszültséget. – Csontkovácshoz kellene menned, tiszta csomósak az izmaid! – Mmm, tudom – mondta Hanna, kissé megrándulva, ahogy Lars kezelésbe vette az egyik csomót. – Au! – kiáltott fel. Lars azonnal megállt. – Fáj? Hagyjam abba? – Ne, folytasd! – mondta Hanna, még mindig fájdalmas grimasszal. De ez amolyan kellemes fájdalom volt. A feszes izom elernyedéséé. – És milyen a munka? – érdeklődött Lars, miközben egyre dagasztott és dagasztott.

– Hát, egész jó – felelte Hanna. – De elég álmos kis hely ez. Senki se az a nagy koponya. Kivéve talán Patrik Hedströmöt. Meg az a fiatal srác, Martin is jól jöhet még valamikor. De Gösta meg Mellberg! – Hanna felkacagott. – Gösta egész nap a számítógépén játszik, Mellberget pedig még alig láttam. Csak ül ott az irodájában. Lesznek itt nehézségek. Egy ideig még vidám maradt a hangulat, de aztán belopóztak a régi árnyak, és rájuk ereszkedett a szokásos feszültség. Annyi mindent kellett volna kimondaniuk. Annyi mindent tenniük. De sosem sikerült. Gigantikus akadályként tornyosult közöttük a múlt, amelyet sohasem tudtak leküzdeni. De már beletörődtek. Mostanra az lett a kérdés, vajon túl akarják-e tenni magukat rajta egyáltalán. Lars keze masszírozásról simogatásra váltott, ahogy megérintette Hanna nyakát. Hanna halkan felnyögött, még mindig nem nyitotta ki a szemét. – Véget ér ez egyszer, Lars? – suttogta, miközben a férje keze folytatta a simogatást, végig a vállán, majd elöl a kulcscsontján, és bebújt a pulóvere alá. A szája ott volt Hanna fülének közelében, aki érezte a lehelete melegét. – Nem tudom. Nem tudom, Hanna. – De muszáj, hogy tudjunk beszélni róla. Egyszer beszélnünk kell róla. Hallotta az esdeklő és kétségbeesett zöngét, amely mindig felbukkant a hangjában, amikor szóba került a téma. – Nem, nem kell. – Lars nyelve ott volt a fülcimpájánál. Próbált ellenállni, de ahogy szinte mindig, most is feltámadt benne a vágy. – De akkor mit fogunk csinálni? A kétségbeesés összekeveredett a szenvedéllyel, és Hanna váratlanul a férje felé fordult. Majdnem összeért az arcuk. – Éljük az életünket. Napról napra, óráról órára. Tesszük a dolgunkat, nevetünk, megteszünk mindent, amit elvárnak tőlünk. Szeretjük egymást. – De… Hanna tiltakozása félbeszakadt, mert a szájára tapadt Lars szája. Érezte a kezét a testén. Égető nyomot hagyott mindenütt, és Hanna könnyei megeredtek. A sokévi csalódás, szégyen és szenvedély mind ott volt ezekben a könnyekben. Lars mohón lenyalta őket, nyelve nedves nyomot hagyott Hanna arcán. Próbált elfordulni, de a férje szerelme és éhsége ott volt mindenütt, nem hagyta szabadulni. Végül megadta magát. Kisöpört az elméjéből minden gondolatot, az egész múltat. Visszacsókolt, és belecsimpaszkodott Larsba, ahogy annak teste odanyomult az övéhez. Letépték egymásról a ruhát, és a konyhapadlón kötöttek ki. Valahol a távolban Hanna hallotta magát sikoltozni. Utána üresnek érezte magát, ahogy mindig. És elveszettnek. – Hogy le volt hangolva Patrik, amikor tegnap hazajött – pillantott Anna a

vezetésre figyelő Ericára. Erica felsóhajtott. – Igen, nincs jó kedve. Próbáltam beszélni vele reggel, amikor munkába vittem, de elég szótlan volt. Láttam már ezt a kifejezést az arcán. A munkája kapcsán aggaszthatja valami. Csak annyit tehetek, hogy adok neki időt; előbb-utóbb elmondja, mi az. – Férfiak – mondta Anna, és árnyék vonult át az arcán. Erica megérezte a húga hangulatváltozását, és rögtön összeszorult a gyomra. Örökké kínozta a félelem, hogy Anna visszaesik az apátiába, és elveszíti az életnek azt a szikráját, amely most izzott fel benne. Annának azonban ezúttal sikerült elhessegetnie az átélt pokol emlékét, amely állandóan próbált a gondolataiba férkőzni. – A balesethez van köze? – kérdezte. – Gondolom – mondta Erica, óvatosan körülnézve, mielőtt behajtott a hogstorpi körforgalomba. – Annyit azért elmondott, hogy ellentmondásokat találtak, és hogy emlékezteti valamire a baleset. – De mire? – faggatta tovább Anna. – Mire emlékeztetheti egy autóbaleset? – Mit tudom én! Csak ennyit mondott. Ma azonban jobban utána akart nézni. – Gondolom, a listát nem volt alkalmad megmutatni neki. Erica nevetett. – Nem, nem volt szívem hozzá, annyira kikészült szegény. A hétvégén kell sort kerítenem erre, csak találjam meg a megfelelő pillanatot. – Jó – nyugtázta Anna. Anélkül hogy felkérték volna rá, átvette a fő esküvőszervezői posztot. – A legfontosabb, amit tisztáznod kell vele, hogy mit fog viselni. Megnézhetünk ma is egy-két darabot, amit szeretnél, ha felpróbálna, de nélküle nem lesz könnyű. – Nem igazán az a gond, hogy Patrik mit fog viselni. Magam miatt jobban aggódom – borongott Erica. – Szerinted van abban a menyasszonyiruha-boltban extra nagy részleg? Befordult a Kamnehof buszpályaudvar parkolójába, és kicsatolta a biztonsági övét. Anna is így tett, majd Ericához fordult: – Nyugi, gyönyörű szép leszel! Ezt majd rendbe hozzuk! Hat hét alatt rengeteget lehet fejlődni! Annyira jó lesz! – Hiszem, ha látom – mondta Erica. Lezárta az autót, és Maját kocsiban tolva elindult a bevásárlóutcán. Az egyik kis mellékutcában volt az esküvői szalon, amelyet előre felhívott, hogy nyitva van-e ilyenkor. Anna nem szólt semmit, amíg oda nem értek az üzlethez. Amikor beléptek, megszorította Erica karját, hogy lelkesítse őt egy kicsit. Elvégre menyasszonyi ruhát jöttek vásárolni. Erica mély lélegzetet vett, amikor az ajtó becsukódott mögöttük. Fehér, fehér,

fehér. Tüll és csipke, gyöngy és flitter. Hatvan év körüli, a kelleténél erősebben sminkelt hölgy jött oda hozzájuk. – Üdvözlöm önöket! – csicseregte izgatottan tapsikolva. Erika némi cinizmussal arra gondolt, hogy nem lehet sok vevője, ha ennyire örül nekik. Anna előrelépett, és átvette az irányítást: – A nővéremnek keresünk menyasszonyi ruhát. Ericára mutatott, mire a hölgy újra összecsapta a kezét: – Jaj, de nagyszerű, férjhez tetszik menni? Nem, csak úgy kéne egy menyasszonyi ruha, mert az olyan klassz, gondolta epésen Erica, de hangosan inkább nem mondta ki. Anna úgy nézett rá, mintha hallaná, amit gondol, és gyorsan közbelépett: – Pünkösdvasárnap lesz az esküvő. – Ajjajjaj! – kiáltott fel döbbenten a hölgy. – Akkor bizony sietni kell! Már csak alig több mint egy hónap, ajjajjajjajjaj! Sosincs túl korán ahhoz, hogy elkezdje keresni a ruhát! Erica újabb pikírt megjegyzést nyelt vissza, amikor megérezte Anna kezét a karján. A hölgy integetett nekik, hogy kerüljenek beljebb, Erica pedig kissé habozva követte őt. Annyira… fura volt az egész helyzet. Soha életében nem járt még esküvői szalonban, ez talán magyarázat lehetett az idegenkedésre. Hogy fog ő ruhát találni ebben a tülltengerben? Anna megint megérezte, mi jár a fejében. Egy karosszékre mutatott, és szólt neki, hogy üljön le. Erica letette Maját a padlóra. Aztán Anna kiadta az utasításokat: – Talán mutasson néhány modellt a nővéremnek. Ne legyenek túlzottan fidresfodrosak. Egyszerű, klasszikus darabot keresünk. És feltétlenül elegáns legyen. Ugye? – pillantott Ericára, akinek muszáj volt nevetnie. Anna már-már jobban ismerte őt, mint ő saját magát. Ruha ruhát követett. Erica hol a fejét rázta, hol bólogatott. Végül is öt ruhát választottak ki felpróbálásra. Erica nehéz szívvel lépett be a próbafülkébe. Nagyon nem ez volt a kedvenc időtöltése. Idegborzoló volt egyszerre három irányból látni a testét úgy, hogy a fények könyörtelenül megvilágítottak minden olyan részletet, amit a téli öltözet eltakart. Főleg, amikor észrevette, hogy itt-ott ráférne némi borotválás. De már késő volt a bánat. Óvatosan felvette az első ruhát. Vállpánt nélküli, testhezálló darab volt, és már amikor megragadta a cipzárját, tudta, hogy nem lesz képes felhúzni. – Hogy megy? – kérdezte leglelkesebb hangján a hölgy a függöny mögül. – Segítsek a cipzárral? – Igen, jó lenne – szólt vissza Erica, és kióvakodott a próbafülkéből. Hátat fordított a hölgynek, hogy az felhúzhassa a cipzárt, majd nagy levegőt vett, és

megnézte magát az egész alakos tükörben. Reménytelen, totálisan reménytelen. Érezte, hogy könny gyűlik a szemébe. Nem így képzelte el magát menyasszonyként. Az álmaiban mindig kivételesen karcsú volt, a keble kemény, a bőre ragyogó. A tükörből viszont a Michelin-baba női verziója nézett vissza rá. A csípője körül zsírpárnák dagadoztak, az arcbőre téltépázta volt és fénytelen. A szűk ruha a hónaljába is feltolt néhány hájhurkát. Borzalmasan festett. Lenyelte a könnyeit, és visszament a próbafülkébe. Valahogyan sikerült segítség nélkül lehúznia a cipzárt, és kilépett a ruhából. Jöhetett a következő. Ezt egyedül is fel tudta venni, és kiment megmutatni magát Annának és a bolttulajdonosnak. Ezúttal nem sikerült elrejtenie az érzéseit; látta a tükörben, hogy remeg az alsó ajka. Kibuggyant néhány könnycsepp is, ő meg dühösen letörölte őket a kézfejével. Nem akart itt állni és sírni szégyenében, de nem bírt nem így érezni. Ez a ruha sem állt jól. Szintén egyszerű szabású volt, de nyakpántos, aminek köszönhetően legalább a hóna alól eltűntek a zsírredők. Annál nagyobb gondot okozott a hasa. Egyszerűen képtelen volt elképzelni, hogy fog az esküvőig annyira lefogyni, hogy boldog legyen aznap. Hát ez valami csodálatos dolog kellene, hogy legyen, nem? Erre várt egész életében! Hogy itt álljon és egymás után próbálja fel a szebbnél szebb esküvői ruhákat! Hogy elképzelhesse, milyen csodálattal bámulja majd a násznép, amikor végiglépdel köztük a vőlegénye oldalán! Tovább folytak a könnyei, mire Anna odalépett hozzá, és csupasz karjára tette a kezét. – Mi az, cica? Erica zokogásban tört ki. – Olyan nagyon… dagadt vagyok! Rémesen áll rajtam minden! – Egyáltalán nem vagy dagadt. Maradt rajtad egy kis felesleg a szülés után, ennyi az egész. Azt az esküvőig simán eltüntetjük. Csodálatos alakod van! Nézd meg ezt a dekoltázst például! Amikor én mentem férjhez, én ölni tudtam volna, hogy ilyenem legyen! Anna a tükör felé mutatott, és Erica vonakodva odafordult. Először csak a szánalmas, könnycsíkozta, kivörösödött arcát és a feldagadt orrát látta. Aztán elindult a szemével lefelé, és igen, mintha Annának igaza lett volna. Tényleg egész jól nézett ki az a dekoltázs. Közbecsilingelt a tulajdonos hölgy is: – Nagyon is jól áll ez a ruha, csak most nem a megfelelő fehérnemű van magácskán! Ha vesz alá egy bodyt vagy egy fűzőt, az a kis pocak hipp-hopp eltűnik! Ez semmi! Láttam én ennél sokkal rosszabbat is. Ahogy a húga is mondta, magácskának elképesztő az alakja! Csak egy olyan ruhát kell találni, ami kihangsúlyozza a domborulatait. Ezt tessék felpróbálni, biztos vagyok benne, hogy mindjárt jobb kedve lesz! Ez majd még jobban áll!

Felkapott egy ruhát a próbafülkében heverő kupacból, és odanyújtotta Ericának, aki nem túl lelkesen ugyan, de visszament próbálni. Kétkedő arcot vágva felvette a ruhát, és visszament a szalonba. Nagy levegőt vett, kifújta, és a frontra visszaküldött katona sztoikus nyugalmával a tükör elé állt. Aztán döbbent mosoly terült szét az arcán. Ez valami egészen más volt. Ez… tökéletesen állt! Minden, ami eddig olyan szörnyen festett rajta, ebben a ruhában kimondottan előnyös lett. A hasa még mindig kidudorodott kissé, de nem annyira, hogy egy jó fűző ne oldhatta volna meg a problémát. Meglepetten nézett Annára és a hölgyre. Anna elbűvölve bólogatott, a tulajdonos hölgy pedig tapsikolt gyönyörűségében: – Ez aztán az ara! Na, mit mondtam? Ez pont illik a kiskegyed alakjához és magasságához! Erica, még mindig kissé kételkedve, újra megnézte magát a tükörben. De egyet kellett értenie a hölggyel. Varázslatosan érezte magát. Akár egy hercegnő. Ha az esküvőig hátralevő néhány hétben megszabadul egypár pluszkilótól, egyszerűen tökéletes lesz. Annához fordult. – Nem is próbálok fel többet. Ezt elviszem! – De drága! – sugárzott a hölgy. – Szerintem nagyon fog neki örülni! Ha gondolni tetszik, itt is lehet hagyni, és az utolsó héten még kiigazíthatjuk egy kicsit, hogyha kell. Ha be kell venni belőle, vagy valami, bőven lesz rá idő. – Köszönöm, Anna! – suttogta Erica, megszorítva a húga kezét. Anna is megszorította az övét. – Szívdöglesztő vagy ebben a ruhában! – mondta, és Erica mintha az ő szemében is könnyet látott volna csillogni. Csodálatos pillanat volt. Olyan, amilyet mindketten megérdemeltek azok után, amiken keresztülmentek. – Nos, eddig hogy megy? – nézett körbe Lars. Senki sem szólt semmit. A legtöbben a cipőjüket bámulták. Sőt mindenki, kivéve Barbie-t, aki őt nézte átható tekintettel. – Ki szeretné kezdeni? Bátorítóan nézett végig rajtuk, és most már legalább néhányan felemelték a fejüket. Végül Mehmet szólalt meg: – Minden oké. Azzal elhallgatott. – Volna kedved kifejteni? Lars szelíden, egy icipicit behízelgően beszélt. – Hát, hogy én eddig tök jól érzem magam. Jó a meló, meg minden… – Mehmet újra elhallgatott. – A többieknek hogy tetszik a munka, amit rájuk osztottak? – Munka? – fújt megvetően Calle. – Ott állok egész nap és mosogatok. De ma

beszélek is Fredrikkel! Változtatni kell egy kicsit a dolgokon. Jelentőségteljes pillantást vetett Tinára, aki haragosan nézett vissza rá. – És te Jonna, a te heted hogy telt? Jonna volt az egyetlen, aki még mindig lenyűgözően érdekesnek találta a cipőjét. Motyogott valamit, de még akkor sem nézett fel. A közösségi ház tágas termének közepén körben ülők mindegyike előrehajolt, hogy hallja, amit mond. – Ne haragudj, Jonna, nem értettük. Megismételnéd? És hálás lennék, ha volnál olyan kedves, és ránk néznél, ha hozzánk beszélsz. Máskülönben úgy tűnik, mintha nem tisztelnél bennünket. Vagy éppen ez a szándékod, Jonna? – Ja! – rúgott bele a lány lábába Uffe. – Asszed, te jobb vagy nálunk, vagy mi? – Ez nem volt valami konstruktív, Uffe – figyelmeztetett Lars. – Mi itt barátságos, biztonságos környezetet szeretnénk biztosítani, ahol mindenki bátran beszélhet az érzéseiről és a tapasztalatairól. – Ne használjon már ilyen hosszú szavakat, mert Uffe nem fogja megérteni! – gúnyolódott Tina. – Kurva anyád! – felelte Uffe ékesszólóan, és dühösen méregette a lányt. – Pontosan erről beszélek. – Lars hangjába némi él költözött. – Semmi értelme így piszkálni egymást. Mind extrém szituációban vagytok, ami érzelmileg igen megterhelő lehet. Itt arra szeretnék lehetőséget adni, hogy egészséges módon vezessétek le a nyomást. Megint végignézett a körön, mindenkiben tudatosítva a rosszallását. Néhányan bólogattak. Barbie feltette a kezét. – Igen, Lillemor? Barbie letette. – Először is a nevem már nem Lillemor, hanem Barbie! – mondta duzzogva. Aztán elmosolyodott. – De csak azt akartam mondani, hogy szerintem ez az egész tökre szuper! Hogy itt ülhetünk és kidumálhatjuk magunkat! A Big Brotherben nem volt ilyen! – Jaj, kussoljál már el! – torkollta le a székében terpeszkedő Uffe. Barbie arcáról leolvadt a mosoly, és a lány lecsüggesztette a fejét. – Szerintem meg nagyon is jól mondtad! – próbálta biztatni Lars. – És a csoportterápia mellett van lehetőség egyéni foglalkozásra is. A csoportfoglalkozást most szerintem le is zárjuk, hogy akkor mi… Barbie kezdhetné is az egyéni foglalkozást. Rendben? Barbie felnézett, és megint mosolygott. – Jó, igen! Annyi mindent el akarok mondani! – Akkor jó – viszonozta Lars a mosolyát. – Azt javaslom, menjünk oda hátra abba a szobába, ott nyugodtan beszélgethetünk. Aztán mindenkivel szép sorban beszélek, így, ahogy ültök. Barbie után jön Tina, aztán Uffe és így tovább. Jó lesz

így? Senki sem válaszolt, amit Lars igenként könyvelt el. Amint Barbie és Lars kilépett az ajtón, a többiek beszélgetni kezdtek. Kivéve Jonnát, aki jobb szeretett hallgatni. – Ez mekkora faszság! – csapott dühösen a térdére Uffe. Mehmet bosszúsan pillantott rá. – Most miért? Szerintem meg jó. Te is tudod, hogy fel tudja baszni az embert pár hét egy ilyen műsorban! Szerintem király, hogy végre ránk is gondolnak. Azt akarják, hogy jó legyen nekünk. – „Azt akarják, hogy jó legyen nekünk” – utánozta a szokásos fejhangon Uffe. – Akkora egy puhány buzi vagy te, Mehmet, tudod? Neked olyan egészségműsort kéne vezetned a tévében! Szűk ruciban ülni és jógázni, vagy hogy a faszomba hívják. – Ne foglalkozz vele, csak simán barom – mondta Tina, mérgesen nézve Uffét, aki most őrá irányította a figyelmét. – Te miről pofázol, te tehén? Asszed, te olyan geci okos vagy? Itt vetítesz, hogy milyen jó jegyeid vannak, meg milyen hosszú szavakat tudsz! Asszed, jobb vagy, mint mi? Meg most meg már izé is, popsztár is akarsz lenni? Gúnyosan röhögött, és körülnézett támogatásért. Senki sem helyeselt. De nem is ellenkezett senki, úgyhogy folytatta: – Te komolyan elhiszed ezt a baromságot? Égetsz itt mindenkit, de főleg magadat! Hallottam, hogy elénekelheted este a szánalmas kis szaros dalocskádat, már várom, hogy megdobáljanak paradicsommal! Sőt, bazmeg, én állok oda az első sorba dobálni! – Na, most már kussoljál be, Uffe! – szólt rá Mehmet, valósággal felnyársalva őt a tekintetével. – Egy ótvar paraszt vagy, csak irigykedsz, mert Tinának van tehetsége, te meg annyit tudsz felmutatni, hogy kis ideig játszhatod a hülye fejedet egy valóságshow-ban. Aztán mész vissza az áruházba dobozokat pakolni! Uffe ezen is nevetett, de ezúttal némi idegesség vegyült a hangjába. Volt némi igazság Mehmet szavaiban, amitől kényelmetlen érzése támadt. De gyorsan elnyomta magában. – Jóvan, akkor ne higgyetek nekem, hogyha nem akartok. Majd meglátjátok este! A sok suttyó hülyére fogja magát röhögni! – Gyűlöllek, Uffe, tudd meg! – ugrott fel könnyek közt Tina, és kiviharzott a teremből. Az egyik kamera követte. Futásnak eredt, hogy lerázza, de a kamerák elől nem lehetett megszökni. Mohó szemük ott volt mindenütt. Patrik semmi másra nem tudott koncentrálni. Nem hagyta nyugodni az autóbaleset. Csak rá tudott volna jönni, mi olyan ismerős neki Marit halálában!

Fogta az eset iratait tartalmazó dossziét, és leült, hogy még egyszer átnézzen mindent. Már nem is tudta, hányadjára. Mint mindig, amikor a fejét törte, most is dünnyögött magában: – Száj körül zúzódás, iszonyú magas véralkoholszint, pedig a hozzátartozók szerint sose ivott. Végighúzta az ujját a boncolási jegyzőkönyvön, olyasmi után kutatva, amit eddig nem vett észre. De nem talált semmi rendkívülit. Felvette a telefont, és egy olyan számot hívott, amelyet fejből tudott. – Halló, Pedersen, Patrik Hedström vagyok a tanumi rendőrségtől! Figyelj csak, itt van nálam a boncolási jegyzőkönyv. Van öt perced, hogy még egyszer végigmenjünk rajta? Pedersennek volt, így hát Patrik folytatta: – Meg tudod mondani, mikor szerezte ezeket a zúzódásokat a szája körül? Aha… Beszéd közben jegyzetelt a jegyzőkönyv margójára. – Meg az alkohol, lehet valamit tudni róla, hogy mennyi idő alatt itta meg? Nem, nem azt, hogy mikor; jó, de, azt is. De hogy sokáig ült, vagy csak úgy lehúzta, vagy… na, jó, igen, ezt kérdeztem. A fülét hegyezte, és eszeveszetten jegyzetelt. – Hát ez érdekes, nagyon érdekes. És a boncolás során találtál még valami érdekeset? Patrik figyelt, és egy pillanatig nem írt semmit. Most tűnt fel neki, hogy már fáj a füle, olyan erővel szorítja hozzá a kagylót, így hát kicsit lazított rajta. – Ragasztószalag maradványai a száj körül? Igen, ez kétségkívül fontos. De más nincs? Sóhajtott a nem túl informatív válaszok hallatán, és idegesen szorongatta két ujjával az orrnyergét. – Hát jó, akkor gondolom, be kell érnem ennyivel – mondta végül, és lassan letette a kagylót. Ennél jóval többet remélt. Elővette a helyszínről készült fotókat, és tanulmányozni kezdte őket, keresve valamit, bármit, ami felpiszkálja makacsul húzódozó memóriáját. A legjobban az idegesítette, hogy még abban sem volt száz százalékig biztos, egyáltalán emlékeznie kellene-e valamire. Az is lehet, hogy csak beképzeli magának. Hogy ez valami különös déjà vu. Talán csak a tévében látott valamit, vagy esetleg csak hallott valamiről, és az agya olyasmi után kutat, ami nem is létezik. Éppen dühösen félretolta volna a papírokat, amikor az agyi szinapszisain átvillant valami. Közelebb hajolt a kezében tartott fényképhez, hogy alaposabban megvizsgálja, és érezte, hogy eltölti a diadal érzése. Talán mégiscsak motoszkált valami az agya legrejtettebb zugaiban. Egy lépéssel az ajtónál termett. Ideje volt lenézni az archívumba.

Barbie fásultan engedte tovább az árukat a futószalagon, miután leolvasta a vonalkódjukat. Könnyek gyűltek a szemébe, de egyre kipislogta őket belőle. Nem akart bolondot csinálni magából azzal, hogy itt ül és sírdogál. A délelőtti beszélgetés sok érzelmet kavart fel benne. Felszínre tört egy csomó mocsok, ami eddig a fenéken pihent. Az előtte lévő kasszánál ülő Jonnára pillantott. Bizonyos tekintetben irigyelte őt. Talán a depressziót és a nyiszálást nem. Barbie sosem lett volna képes késsel belevágni a saját húsába. Irigykedett viszont Jonnára azért, hogy ennyire tesz rá, mit gondol róla a többi ember. Barbie számára semmi sem volt fontosabb, mint hogy mások hogy látják őt. Nem mindig volt így, ahogy a fotó is bizonyította, amit az a rohadék bulvárlap előásott. A fotó, amelyen még kicsi volt és girhes, óriási fogszabályzót hordott, a melle szinte láthatatlan volt, a haja pedig sötét. Nagyon elkeserítette, amikor meglátta a címlapot. De nem azért, amire mindenki gondolt. Nem azért, mert félt, hogy az emberek megtudják, hogy a hajszíne és a cicije sem igazi. Ennyire nem volt buta. Azt fájt látnia, amije már nem volt meg. A boldog mosolyát. A magabiztosságot az arcán. Akkor örült annak, aki volt, biztonságban érezte magát, és elégedett volt az életével. De minden megváltozott, amikor az apukája meghalt. Olyan jól megvoltak apuval. Az anyukája rákban halt meg, amikor Barbie még kicsi volt. De apunak valahogy sikerült elérnie, hogy Barbie ennek ellenére is teljesnek érezze az életét; sohasem hiányzott neki semmi. Tudott róla, hogy nem volt minden rendben babakorában, azután, hogy az anyukája meghalt, és amikor a Sok Rossz történt. De az apukája megszenvedte ezt, tanult belőle, és folytatta a maga és a kislánya életének építését. Egészen addig az októberi napig. Olyan valószerűtlen volt, amikor megtörtént. Egy pillanat alatt kitörlődött az egész élete, és elveszített mindent. Nem volt családja, semmilyen rokona, akihez mehetett volna, így a nevelőcsaládok és ideiglenes otthonok világa nyelte el. Olyan leckéket tanult meg, amelyeket jobban szeretett volna nem megtanulni. Korábbi önbizalma szertefoszlott. A barátai nem értették meg, hogy belül megváltoztatták a történtek. Az a nap elvett tőle valamit, és ő már soha többé nem lehet olyan, mint azelőtt. Próbálták egy ideig támogatni, de végül a sorsára hagyták. Ekkor kezdett el vágyni az idősebb fiúktól és vagányabb lányoktól kapott megerősítésre. Már nem akart közönséges, fiús kislány lenni. És nem illett rá többé a Lillemor név sem. Így hát azzal kezdte, amire futotta neki, vagy amit el tudott intézni magától is. Szőkére festette a haját az életén átvonuló fiúk egyikének a fürdőszobájában. Régi ruhatárát újra cserélte: szűkebb, rövidebb, szexisebb darabokra. Felfedezte ugyanis, mi jelentheti a kiutat a nyomorúságból. A szex. Odafigyelésre és anyagi haszonra is szert tehetett vele. Lehetőséget adott

neki, hogy kiemelkedjen a tömegből. Az egyik pasijának rengeteg pénze volt, ő fizette a melleit. Barbie ugyan valamivel kisebbeket szeretett volna, de a férfi fizetett, hát ő is döntött. Ő pedig hatalmasakat akart, és meg is kapta őket. Miután a fizikai átalakulás befejeződött, az egész már csak csomagolás kérdése volt. A legjobb támogatója utáni barátja „kicsi Barbie babának” hívta, megoldva ezzel a név kérdését. Neki már csak azt kellett eldönteni, melyik lenne a legjobb fórum, ahol bemutathatja vadonatúj énjét. Kisebb modellmunkákkal kezdődött, amelyekhez hiányos vagy éppen semmilyen öltözék sem szükségeltetett. Az igazi nagy áttörés azonban a Big Brother volt. Ő lett a sorozat sztárja. Az sem zavarta a legkevésbé sem, hogy egész Svédország nyomon követhette a nemi életét. Kit érdekel? Nem volt családja, akik leszidhatták volna, amiért ország, világ előtt szégyent hoz rájuk. Teljesen egyedül volt a világon. Általában sikerült nem gondolnia arra, hogy mi megy végbe Barbie-ban. Annyira visszaszorította a tudatából Lillemort, hogy az a lány szinte már nem is létezett. Ugyanezt cselekedte az apja emlékével is. Nem engedhette meg magának, hogy emlékezzen rá. Ha életben akart maradni, ebben az életben nem létezhetett az ő nevetésének hangja vagy a keze érintése a vállán. Túlságosan fájt volna. A ma délelőtti beszélgetés a pszichológussal azonban olyan húrokat pendített meg benne, amelyek azóta is makacsul vibráltak. És úgy látta, nem ő az egyetlen, akivel ez történt. Nagyon leült a hangulat, miután mindannyian jártak bent a szobában, és négyszemközt beszéltek azzal az emberrel. Néha olyan volt, mintha a többiek minden negatív érzésüket őrá irányítanák, és úgy érezte, mintha valamelyikük rosszindulatúan méregetné őt. De mire körülnézett, hogy megállapítsa, honnan ered ez a nyugtalanító érzés, már vége is szakadt. Ugyanakkor benne is egyfolytában motoszkált valami. Valami, amire Lillemor próbálta felhívni a figyelmét. Barbie azonban ezt az érzést is elnyomta. Egyszerűen nem engedhette meg, hogy bizonyos dolgok előbújjanak. Előtte a futószalagon egyre csak követték egymást az áruk. Sosem ért véget. Az archívumban kutakodni szokás szerint éppolyan unalmas, mint amilyen fárasztó munka volt. Úgy tűnt, semmi sem ott van, ahol lennie kellene. Patrik dobozokkal körülbástyázva, törökülésben kuporgott a padlón. Tudta, miféle dokumentumot keres, és egy ostoba pillanatig el is hitte, hogy könnyedén megtalálja majd az „Oktatási anyag” feliratú dobozban. De nem volt ilyen szerencséje. Amikor hallotta, hogy lejön valaki a lépcsőn, felnézett. Martin volt az. – Helló, Annika mondta, hogy lejöttél. Mit keresel itt? – nézett végig Martin csodálkozva a Patrik körül sorakozó dobozokon. – A jegyzeteimet egy halmstadi konferenciáról, amin pár éve voltam. Azt

gondolná az ember, hogy van valami logika az archiválásban, de semmi. Valami marha összevissza pakolt mindent, semmi sincs a helyén. Visszadobott egy szintén rossz helyre iktatott papírköteget az egyik dobozba. – Igen, Annika régóta korhol minket, hogy nem vagyunk képesek rendben tartani az iratokat idelent. Azt mondja, ő mindent jó helyre rak, aztán valahogy lába kel az összesnek. – Én nem értem, miért nem lehet a dolgokat a helyükre visszatenni! Tudom, hogy a jegyzeteket egy dossziéba tettem, amit ebbe a dobozba archiváltam – mutatott az „Oktatási anyag” feliratra. – De most nincs benne. A kérdés, hogy akkor mégis melyik istenverte dobozban van? „Eltűnt személyek”, „Megoldott esetek”, „Megoldatlan esetek” és így tovább. Csak találgatni lehet – mutatott körbe az aprócska pincehelyiségen, amely a padlótól a plafonig tele volt zsúfolva dobozokkal. – Engem leginkább az döbbent meg, hogy képes voltál archiválni egy konferencia jegyzeteit. Az enyémek még mindig az irodámban vannak, valamelyik kupac alján. – Jó, már látom, hogy nekem is ott kellett volna hagynom őket. Csak voltam olyan naiv, hogy azt hittem, esetleg másnak is hasznára lehetnek – sóhajtott Patrik, és hozzáfogott, hogy átnyálazzon egy újabb kötetnyi iratot. Martin leült mellé, és ő is nekilátott az egyik doboznak. – Segítek, úgy gyorsabb. Mit is keressek? Milyen konferencia volt az? Egyáltalán minek neked azok a jegyzetek? Patrik fel sem nézett, úgy válaszolt: – Ahogy mondtam, egy halmstadi konferencia volt, amin 2002-ben voltam, ha jól emlékszem. Különös, megoldatlan ügyekről szólt, amelyek még most is felvetnek néhány kérdést. – Jó, és? – Mondok többet is, ha megtaláltuk a jegyzeteket. Még csak egy kósza ötlet; előbb fel akarom frissíteni az emlékeimet, mielőtt továbbmegyek. – Jó – egyezett bele Martin. Nagyon kíváncsi volt, de eléggé ismerte Patrikot ahhoz, hogy tudja, semmi jó nem sül ki abból, ha nyomás alatt tartja. Patrik váratlanul felnézett, és sunyin rávigyorgott. – De elmondom, ha te is elmondod nekem… – Micsodát? – kérdezte döbbenten Martin, de Patrik mosolyát látva már tudta, miről beszél. Elnevette magát, és így szólt: – Megegyeztünk! Ha elmondod, én is elmondom. Egyórányi eredménytelen keresgélés után Patrik egyszer csak felordított: – Itt van! Azzal néhány papírlapot húzott elő egy műanyag irattartóból.

Martin felismerte Patrik kézírását, és próbálta fejjel lefelé olvasva kisilabizálni. De reménytelen volt, így aztán nagy csalódására kénytelen volt megvárni, míg Patrik átfutja a jegyzeteket. Három oldal után Patrik mutatóujja egyszer csak megállt egy lap közepén. Két szemöldöke között mély ránc jelent meg, Martin pedig próbálta szuggerálni, hogy olvasson már gyorsabban. Egy örökkévalóságnak tűnő idő elteltével aztán Patrik diadalmasan felnézett. – Na jó, előbb a te titkod! – Jaj, ne már, meghalok a kíváncsiságtól! – nevetett Martin, és megpróbálta kikapni a papírokat Patrik kezéből. Kollégája azonban felkészült erre, és elrántotta őket előle, majd meglóbálta a levegőben: – Felejtsd el, előbb a titkot! – Nagy franc vagy te – sóhajtott Martin. – Jól van, na, igazad van! Piának és nekem gyerekünk lesz. November végén. – Figyelmeztetően emelte fel az ujját. – De még nem mondhatod el senkinek! Még csak a nyolcadik hétben vagyunk, a tizenkettedikig titokban akarjuk tartani. Patrik mindkét kezét feltette. A jobbjában tartott papírok megremegtek. – Lakat a számon, ígérem! De azért én gratulálok, a jó istenit neki! Martin fülig érő szájjal vigyorgott. Már többször közel járt ahhoz, hogy elmondja Patriknak. Égett a vágytól, hogy közzétegye a jó hírt, de Pia azt akarta, várjanak, amíg a kritikus első trimeszter biztonságosan eltelik. Aztán beszélhet róla. Megnyugtató volt végre elmondani valakinek. – Jól van, most már tudod. Akkor légy szíves, te is meséld el nekem, miért ücsörgünk itt a porban már egy órája. Patrik rögtön komolyra váltott. Átadta a jegyzeteket Martinnak, rámutatott egy pontra, hogy onnan kezdjen olvasni, és várt. Egy idő után Martin elképedve nézett fel. – Most már semmi kétség, hogy Maritot meggyilkolták – jelentette ki Patrik. – Nem, azt hiszem, semmi. Egy kérdést megválaszoltak. De ezzel csak még több kérdés vetődött fel. Iszonyú munka várt rájuk. Olyan erővel csapdosta le a tepsiket, hogy még a boltba is kihallatszott a csörömpölés. Mehmet bedugta a fejét a pékség hátuljába. – Mi a rákot csinálsz már, lebontod a helyet, vagy mi van? – Kussolsz, bazmeg! – Azzal Uffe szándékosan újra odacsapta a tepsiket. – Jól van, bocs – emelte fel a kezét Mehmet. – Bal lábbal keltél, mi? Uffe nem válaszolt. Egymásra tornyozta a tepsiket, aztán leült. Tele volt a hócipője ezzel az egésszel. A Redvás Tanum nem azt hozta, amit várt tőle, legalábbis eddig nem. Eddig nem is igazán fogta fel, hogy ténylegesen dolgoznia

kellene. Ez önmagában komoly hátrány volt. Életében először kellett becsületes munkát végeznie. Korábban néhány betörés, rablás és efféle segítségével biztosítottnak látszott, hogy egész életére naplopó maradhat. Igaz, ez nem volt túlságosan fényűző élet; kisebb betöréseknél többre nem mert vállalkozni, de ezek is eleget hoztak ahhoz, hogy ne kelljen gürcölnie. És aztán most ide került. Ennél még a szigeten is könnyebb volt az élet. Ott egész nap heverészhetett a napon, és oltogathatta a többieket. Néha valami kihívás, de egyébként csak a lazulás. A gyomra ugyan korgott, de ez nem zavarta őt annyira, mint előtte gondolta. A Redvás Tanum többi szereplője sem olyan volt, amilyeneket várt. Csupa idióta. A baromira megbízható Mehmet, aki úgy robotolt a pékségben, akár egy rabszolga, teljesen önként. Calle, aki csak azért vett részt a műsorban, hogy ő maradhasson a stureplani klubok királya. A beképzelt, felvágós Tina, akinek legszívesebben bemosott volna egyet. Meg Jonna, az a lúzer picsa. Uffe képtelen volt megérteni ezt az egész nyiszálásdolgot. Na és végül, de nem utolsósorban, Barbie. Uffe arca elborult. Lett volna mit mondania annak az olcsó ribancnak. Ha ez a Barbie azt hiszi, bármit megúszhat, hát nagyon nagyot téved. Azok után, amit reggel hallott, nagyon vágyott elbeszélgetni egy kicsit a szilikonkirálynővel. – Uffe, tervezel ma dolgozni is egy kicsit? – nézett rá szigorúan Simon, mire a fiú sóhajtva felkelt a székről. Belevigyorgott a falra szerelt kamerába, és előrement. Valamicskét muszáj volt dolgoznia. De este… este komoly beszéde lesz Barbie-val. Az őrsről távoztában Mellberg egy kis időre megállt Hedström irodája előtt. Patrik és Martin is odabent volt. Nagyon elfoglaltnak látszottak. Papírok hevertek az asztalon szanaszét, és Martin egyre csak irkált a noteszába. Patrik telefonált, a füle és a válla közé szorítva a kagylót, hogy közben a papírok között is tudjon keresgélni. Mellbergben egy pillanatra felmerült, hogy bemegy, és kideríti, mi olyan fene sürgős. De aztán elvetette az ötletet. Fontosabb dolga is volt. Például hazamenni és készülődni a randevúra Rose-Marie-vel. Hét órára beszélték meg a Gestgifveribe, ami azt jelentette, hogy két órája maradt elérni a lehető legtalálkaképesebb állapotát. Kissé zihált a hazavezető rövid séta végére. Be kellett ismernie, hogy nincs a legjobb formában. Amikor belépett a lakásba, egy pillanatig mindent egy idegen szemével nézett benne. Hát ez így egyáltalán nem lesz jó. Ennyit még ő is látott. Ha azt akarja, hogy szerencsével járjon, és felcsábíthassa ide a nőt egy kis éjszakai elfoglaltságra, tennie kell valamit. Egész teste tiltakozott bármiféle takarítás gondolata ellen. Viszont ilyen jó motivációja erre csak nagy ritkán akadt. Maga is meglepődött, milyen fontos neki, hogy jó benyomást tegyen a nőre, akivel találkozni készül.

Egy óra múltán lihegve rogyott le a kanapéra, melynek párnáit első ízben rázta fel azóta, hogy beköltözött ide. Hirtelen megértette, miért takarít olyan ritkán. Szörnyen kimerítő munka volt. Amikor azonban körülnézett a lakásban, azt látta, hogy valóságos csodát művelt vele. Már egyáltalán nem volt olyan slampos, mint eddig. Volt néhány jobb bútora, melyeket még a szüleitől örökölt. Most, hogy megszabadította őket a már-már hozzájuk tartozó porrétegtől, egészen jól festettek. A lakásban rendesen terjengő, a maradék ételekből és egyéb, nem épp higiénikus dolgokból eredő dohos szagot is sikerült kiszellőztetnie. A tálaló, amely normális esetben roskadozott a mosatlan edények alatt, most csak úgy ragyogott a tavaszi napsütésben. Most már komolyan el tudta képzelni, hogy felhozzon ide egy nőt. Mellberg az órára pillantott, és sietve felpattant. Már csak egy órája maradt a randevúig, őt meg belepte a por és a veríték. Sebesen rendbe kellett szednie magát. Átnézte a ruhatárát. Közelebbről megvizsgálva szinte minden inge és nadrágja pecsétes volt, vasalónak pedig a közelében sem jártak már régóta. Végül lemorzsolódásos alapon egy kék-fehér csíkos ing, fekete nadrág és a Donald kacsás piros nyakkendő mellett döntött. Ezt az utóbbit különösen fessnek tartotta. A piros különben is illett hozzá, legalábbis ő ezt hitte. A nadrág azonban továbbra is a vasalatlan kategóriába tartozott, és komoly fejtörést okozott neki, hogyan segítsen ezen. Átkutatta a lakást, de sehol sem talált vasalót. Pillantása a kanapéra esett, és zseniális ötlete támadt. Lekapta az ülőpárnákat, és óvatosan a lehető leglaposabbra terítette szét a nadrágot. No persze a párnák alatt nem éppen patyolattisztaság uralkodott, de ezzel ráért foglalkozni. Főleg szöszök és morzsák halmozódtak ott fel, amiket úgyis könnyű lesöpörni. Visszapakolta az ülőpárnákat, és úgy öt percre rájuk telepedett. Ha zuhany után még öt percet itt tölt, a nadrág szinte biztosan úgy fog festeni, mintha frissen vasalták volna. Még jó, hogy ő nem az a pipogya fajta agglegény, gondolta magában. Ő aztán bármilyen problémára talál megoldást. Egyre sűrűbb sorokban igyekeztek az emberek a közösségi ház felé, ahol a táncestet tartották. A szereplők ágyát kivitték, személyes holmijukat pedig el kellett zárniuk. Még senkit sem engedtek be a terembe, úgyhogy a sor egyre nőtt, már a parkolóban kígyózott. A lányok vacogtak a hidegtől, és egy helyben ugráltak. A hűvös tavasz mindent megtett, hogy megbánják, amiért a legrövidebb szoknyájukat és a legjobban kivágott felsőjüket vették fel. Az egyetlen, ami minden sorban állóban közös volt, hogy valamennyiüknek várakozó kifejezés ült az arcán. A Tanumshedében már jó ideje történt legizgalmasabb eseménynek ígérkezett ez a mai. Az egész járásból, de még a szomszéd városokból, Strömstadból és Uddevallából is érkeztek fiatalok. Kíváncsian lesték az ajtót,

amelynek hamarosan fel kellett tárulnia. Odabent voltak a hőseik, a bálványaik. Akik elérték azt, amiről mindenki más csak álmodhat. Hírességek lettek. Más hírességek partijaira hívták meg őket. Benne voltak a tévében. Talán ma este valakire innen a városból is ráragad némi sztárerő. Valakinek talán sikerül olyat tennie, hogy felé forduljanak a kamerák. Mint annak a lánynak a Redvás Törebodában. Akinek sikerült összejönnie Andreasszal A bárból, és utána még a műsor több epizódjában is szerepelt. Ha nekik is megadatna valami ilyesmi! A lányok idegesen ráncigálták a ruhájukat, és ajakfényt vettek elő, hogy felvigyenek belőle még egy réteget. Felborzolták és bespray-zték a hajukat, zsebtükörben szemlélve az eredményt. Tapintható volt a feszültség. Fredrik Rehn felnevetett, amikor meglátta a sort az ablakból. – Na, fiúk, lányok, jön az extra! Kihozzuk ebből az estéből a legtöbbet, rendben? Ne fogjátok vissza magatokat! Igyatok, érezzétek jól magatokat, csináljátok, ami jólesik! – Összehúzta a szemét. – De a kamerák előtt ám! Nem akarok olyat hallani, hogy valaki kilopózik magában szórakozni! Abból szerződésszegési per is lehet! – Apám, kemény vagy, mint a vídia! – jegyezte meg Calle. Többen egyetértően nevettek. Jonna volt az egyetlen, aki még nem vett részt Calle egyetlen kocsmapartiján sem. Fredrik mosolygott, de a szeme halálosan komoly maradt. – Részletesen nem fogom kifejteni, de tudom, mi itt a célunk – a szórakoztatás. Azért választottak ki titeket, mert tudjátok, hogy kell feldobni a hangulatot, és pontosan ez itt a dolgotok. Ezt sose felejtsétek el! Nem azért feccöltünk annyi lóvét a produkcióba, hogy ti hatan csak vedeljétek az ingyenpiát, meg csajozzatok-pasizzatok. Ti dolgozni vagytok itt! – Akkor Jonna mi a halálnak van itt? – röhögött Uffe, és elismerést várva körülnézett. – Egy nyugdíjasnak a hangulatát se tudná feldobni! Nyers kacaja már ismerős volt a többieknek, de Jonna még csak rá se nézett. Továbbra is az ölébe bámult. – Jonna elképesztően népszerű a tizennégy és tizenkilenc év közötti lányok körében. Sokan azonosulnak vele. Ezért akarjuk, hogy itt legyen. De Fredrik magában egyetértett Ufféval. A lány egy fekete lyuk volt a társaságban. Az a kurva depressziója. Fredrik akarata ellenére vették be a műsorba, amit neki el kellett viselnie. – Akkor mindenki érti, mi a lényeg? Buli, buli, buli! – mutatott az itallal megrakott asztalra. – És mindenki csápol Tinának, amikor a számát énekli! Világos? Uffére nézett, aki csak szívott egyet az orrán. – Jól van, oké, na. Akkor ihatunk már, vagy mi van? – Légy a vendégem! – mosolygott rá Fredrik. Fogsora vakító fehéren villant. –

Nagy durranást akarok ma este! – emelte fel mindkét hüvelykujját. A többiek helyeslő mormogással fogadták a szavait. Aztán rávetették magukat az italra. Az odakint sorakozó emberek lassan elkezdtek beszivárogni. Anna épp vacsorát főzött, amikor Patrik hazaért. Erica mesét nézett a gyerekekkel a nappaliban. Maja lelkesen integetett, amikor Björne, a főszereplő megjelent a képernyőn, Emma és Adrian pedig transzba esve meredt a képernyőre. Ericának hangosan korgott a gyomra, és éhesen szimatolta a konyhában készülő thai étel illatát. Anna megígérte, hogy olyasmit készít, ami ízletes, de nem hizlal, és az illatokból ítélve be is tartotta az ígéretét. – Szia, szívem! – köszönt mosolyogva Erica, amikor Patrik belépett a szobába. Fáradtnak látszott. Közelebbről szemlélve kissé megviseltnek is. – Mit csináltál ma? Kicsit… nyúzottnak tűnsz – mutatott Patrik ingére. Patrik lenézett piszkos ruhájára, és felsóhajtott. Elkezdte kigombolni az ingét. – Az archívumban kerestem valamit, poros egy hely. Gyorsan lezuhanyozom és tiszta ruhát veszek. Aztán majd mesélek. Erica nézte, ahogy eltűnt a lépcsőn. Aztán kiment Annához a konyhába. – Megjött Patrik? Mintha azt hallottam volna – érdeklődött Anna, fel sem pillantva a fazekairól. – Igen. Felment zuhanyozni és átöltözni. Úgy néz ki, jól megizzadt a munkában. Anna most felnézett. – Segítenél teríteni? Akkor el is készül minden, mire leér. Tökéletes volt az időzítés. A nedves hajú, otthoni ruhába átvedlett Patrik épp akkor ért le, amikor Anna az asztalra tette a legnagyobb fazekat. – Hű, de jó illata van! – mosolygott Patrik. A ház légköre teljesen megváltozott, mióta Anna magához tért. – Thai curry, light kókusztejjel. Meg rizzsel és wokzöldségekkel. – Mi ez a hirtelen egészséges életmód? – kérdezte Patrik, aki hirtelen kételkedni kezdett benne, hogy az étel íze is olyan jó lesz, mint az illata. – Nos, drága jövendőbelid hangot adott ama kívánságának, hogy mind a ketten csodás külsővel vonuljatok az oltár elé. Úgyhogy a Csodás Külső hadművelet ezennel kezdetét veszi! – Hát igen, ebben lehet valami – ismerte el Patrik, és lehúzta a pólóját, hogy eltakarja az évek során kifejlődött kis pocakot. – És a gyerekek? Nem esznek velünk? – Nem, olyan jól elvannak a mesével – felelte Anna. – Végre lehet egy kis nyugtunk.

– Na és Maja? Tud vigyázni magára? Erica elnevette magát. – Te kis tyúkanyó! Neki sem lesz semmi baja. És hidd el, ha valami rosszat csinál, Emma rögtön riaszt! Mintha végszóra történne, éles hang hallatszott a nappaliból: – Ericaaa! Maja a videót piszkálja! Patrik nevetve felállt. – Majd én. Ti csak kezdjetek hozzá. Hallották, ahogy leszidja Maját, nem feledkezve meg azonban arról, hogy utána megpuszilja. Kapott egy-egy puszit a két nagyobb is, és Patrik sokkal kisimultabb arccal tért vissza, majd ült le. – Szóval, mivel vesződtél annyit egész nap? Patrik röviden összefoglalta, mi történt. Anna és Erica is letette a villáját, és csak bámult rá hitetlenkedve. Erica tudott előbb megszólalni: – De szerinted mi az összefüggés? És hogyan haladsz tovább? Patrik lenyelte a falatot, mielőtt válaszolt: – Martinnal az egész délutánt végigtelefonáltuk, hogy információt gyűjtsünk. Hétfőn a végére járunk ennek a dolognak. – Hétvégén szabad vagy? – kérdezte örömteli meglepetéssel Erica. Patrik nagyon gyakran dolgozott hétvégén is. – Igen, most végre igen. Meg akikkel beszélni akarok, azok egyébként sem lesznek elérhetőek hétfőig. Úgyhogy egész hétvégén a rendelkezésetekre állok, lányok! Szélesen elmosolyodott, és Erica önkéntelenül is visszamosolygott. Milyen gyorsan repült az idő! Mintha csak tegnap ismerkedtek volna meg, mégis úgy érezte, mindig is egy pár voltak. Néha el is feledkezett róla, hogy valaha Patrik nélkül élt. És már csak néhány hét volt hátra az esküvőjükig. Hallotta, hogy odabent a nappaliban a kislánya gagyarászik valamit. Most, hogy Anna talpra állt, Erica is újra élvezhette az életet. Rose-Marie már az asztalnál ült, amikor Mellberg tízperces késéssel befutott. Kiderült, hogy mégsem olyan egyszerű tisztára söpörni a kanapé párnái alatt vasalt nadrágot. Még egy nagy rágógumi is ráragadt; minden leleményességére és egy nagyon éles késre volt szüksége, hogy eltávolítsa. A szövet kissé foszlott lett az eljárás során, de ha eléggé lehúzta a zakóját, talán eltakarta. Még egyszer megnézte magát egy bekeretezett kép üvegében, hogy meggyőződjön róla, minden rendben van. Ma este különös gondot fordított rá, hogy művészien rendezze el a haját a feje búbján. Fényes fejbőrének egyetlen apró részlete sem kandikált ki alóla. Elégedetten állapította meg, hogy méltósággal öregszik.

Újfent meglepődött, amikor a szíve nagyot dobbant a nő láttán. Bizony régóta nem dobogott már így. Mi lehet rá ebben a középkorú, enyhén kövérkés nőben ekkora hatással? Csak a szemére tudott gondolni. A legkékebb volt, amit valaha látott, és a nő hajának vörös árnyalata még áthatóbbá tette. Mellberg olyan elbűvölten meredt rá, hogy először észre sem vette a felé nyújtott kezet. Aztán arra tért magához, hogy régimódi gesztussal mélyen meghajol, és kezet csókol a nőnek. Egy pillanatra szörnyen ostobának érezte magát, és fel nem foghatta, honnan jött ez az ötlet. De aztán látta, hogy vacsorapartnere értékeli, és ettől valami nagy melegség töltötte el. Bizony, még nem járt el fölötte az idő, még van érzéke a stílushoz. – Milyen pompás ez a hely! Még sosem voltam itt – mondta halkan Rose-Marie, miközben az étlapot tanulmányozták. – Biztosíthatom, hogy első osztályú! – mondta Mellberg olyan hangon, mintha ő volna a tulajdonos. – És milyen csodálatos a környezet! A nő szeme apróra végigvizslatta az összes ínyencséget az étlapon. Mellberg is szemügyre vette a kínálatot, és egy pillanatra pánikba esett, amikor meglátta az árakat. De aztán az étlap fölött találkozott a pillantása Rose-Marie-ével, és minden nyugtalansága elcsitult. Egy ilyen estén a pénz nem lehetett akadály. Rose-Marie kinézett az ablakon, a közösségi ház felé. – Úgy hallottam, valami ünnepély van ott ma. – Igen, azok a valóságshow-sok. Nekünk általában sikerül elkerülnünk az ilyen eseményeket. Rendszerint a strömstadi kollégáknak akad dolga ilyesmikkel, na meg a velük járó részegeskedéssel és vandalizmussal. – Problémákra számít? Biztos, hogy ma este nem kell dolgoznia? – kérdezte aggodalmasan Rose-Marie. Mellberg büszkesége és önhittsége tovább duzzadt. Jó érzés volt, hogy nagykutyaként tetszeleghet egy ilyen gyönyörű nő előtt. Nagyon is ritkán esett meg vele az ilyesmi, mióta idepaterolták Tanumshedébe. Valami okból az ittenieknek nehezére esett értékelni a kvalitásait. – Utasítottam két rendőrt, hogy kísérjék figyelemmel az eseményt – mondta. – Úgyhogy békében megvacsorázhatunk. A jó főnök tudja, hogy ossza ki a munkát, és meg kell mondanom, nekem aztán van ehhez tehetségem. Rose-Marie mosolya elárulta, hogy semmi kétsége nincs Mellberg kiváló főnöki képességeit illetően. Mellberg még egyszer a közösségi ház felé nézett. Aztán kitakarított az agyából mindent, ami a rendezvénnyel volt kapcsolatos. Martin és Hanna boldogul majd. Az ő figyelmét sokkal élvezetesebb dolgok igényelték.

Tina elvégezte azt a néhány beéneklési gyakorlatot, amit ismert, mielőtt színpadra lépett. Persze play backről készült énekelni; csupán tátognia kellett a mikrofonnal a kezében. De sose lehet tudni. Örebróban például egyszer csak leállt a CD, és mivel nem énekelt be, kénytelen volt élőben végighörögni a dalt. Nem akart még egyszer ebbe a helyzetbe kerülni. Tudta, hogy a többiek kinevetik őt a háta mögött. Hazudott volna, ha azt mondja, hogy nem zavarja. Viszont nem tehetett ellene mást, mint hogy felmegy a színpadra, és megmutatja, mit tud. Ez volt az egyetlen lehetősége az énekesi karrierre. Kislánykora óta énekesnő akart lenni. Mennyi órát töltött a tükör előtt, slágerekre tátogva, az ugrókötele fogantyúját vagy más keze ügyébe eső tárgyat használva mikrofonnak! Aztán A bárban végre lehetősége nyílt megmutatni magát. Előtte a Megasztárba is jelentkezett meghallgatásra, de az a tapasztalat azóta is fájt. Az az agyalágyult zsűri ízekre szedte, és a jelenetet újra meg újra leadta a tévé. Azzal viccelődtek, hogy éppannyira tehetséges, mint amennyire Svennis, a híres fociedző hűséges.[6] Először nem is értette, mit mondanak, csak állt ott bután vigyorogva. Aztán az a tuskó Clabbe [7] huhogni kezdett, és azt mondta, szégyellje magát; meg hogy menjen haza, és bújjon a szőnyeg alá. Nem volt valami szellemes, de ezt legalább megértette. A megaláztatás azonban ezzel nem ért véget. A könnyeivel küszködve kihívóan rájuk nézett, és követelte, hogy vonják vissza, amit mondtak. Elmesélte, hogy mindenki más azt mondta neki, milyen szép énekhangja van. Hogy az anyukája meg az apukája könnyezve hallgatták. Azt mondták, nagyon büszkék rá. Senki sem készítette fel rá, hogy ilyen kegyetlenül elutasíthatják. Olyan boldog volt, amikor már kora reggel beállt a sorba, és körülnézett, győzelme biztos tudatában. Biztos volt benne, hogy a kiválasztottak között lesz, azok között, akik megríkatják Kishtit.[8] Olyan dalt választott, amiről meg volt győződve, hogy lehengerli a zsűrit: a Without You-t, a bálványától, Mariah Carrey-től. Úgy állt ki, hogy belead mindent, és térdre kényszeríti a zsűritagokat. Azután új életet kezd. Tisztán látta maga előtt. Celebpartik, tömeghisztéria… Nyári turnék, videoklipek az MTV-n, mint Darin Zanyarnak… [9] csak el kell mennie a meghallgatásra, és fölényesen győzni. De nem sikerült. Kigúnyolták és megalázták őt ország-világ előtt. Am ikor A bár producerei felhívták, az olyan volt, mint valami mennyei adomány. Olyan lehetőség, amiben nem is reménykedett. Egy idő után rájött, mi miatt bukott el olyan csúfosan a Megasztárban. A melle, nyilván. A dala tetszett a zsűrinek, de nem akarták őt a műsorba, mert tudták, hogy nem üt elég nagyot, ha nincs meg a többi adottsága. Egy lánynál pedig ez rendszerint nagy ciciket jelent. Így hát amint elkezdődött A bár forgatása, takarékoskodásba fogott. Minden fillért

félretett, hogy mielőbb összejöjjön a pénz a mellnagyobbító műtétre. Akkor aztán semmi sem állhat az útjába. De a haját nem volt hajlandó kiszőkíteni. Mindennek ellenére azért okos lány volt. Leif dudorászva szállt ki a kukásautóból. Általában csupán Fjällbacka körzetét járta be, most azonban annyi ember esett ki a gyomorinfluenza miatt, hogy nagyobb terület jutott neki, és tovább tartott az út. De nem igazán bánta. Szerette a munkáját, és a szemét csak szemét maradt, akárki szedte is össze. Az évek során még a bűzhöz is hozzászokott. Nemigen maradt olyan szag, amitől az orrát fintorgatta volna. Sajnos eltompult szaglóérzéke miatt a frissen sült sütemény vagy egy gyönyörű nő parfümjének illatát sem érezhette, de hát semmi sem tökéletes. Szeretett munkába menni, márpedig ezt nem sokan mondhatják el magukról. Felhúzta jókora munkáskesztyűjét, és megnyomott egy gombot a kezelőpanelen. A zöld kukásautó fújtatni kezdett, ahogy a robotkar leereszkedett. Általában bent maradhatott a kocsiban, amíg a kar felemelte a kukát, de ezt nem helyezték el rendesen, úgyhogy kézzel kellett odaigazítania. Most ott állt az autó mellett, és nézte, ahogy az felemeli a kukát. Még kora reggel volt, és Leif ásított egyet. Rendszerint korán feküdt le, de este ő vigyázott a fiúkra, az ő drága kisunokáira. Kicsit túl sokáig engedte őket fennmaradni és randalírozni, de megérte. A nagypapaság volt a korona az életén. Kifújta a levegőt, és nézte a lehelete nyomán felszálló fehér felhőt. Átkozottul hideg volt, pedig már jócskán benne jártak az áprilisban. Leif körbenézett a környéken, ahol leginkább nyaralók álltak. Hamarosan nagy lesz itt a nyüzsgés. Akkor majd minden kukát ki kell üríteni. Teli lesznek rákpáncélokkal és fehérboros palackokkal, amiket az emberek lusták voltak elvinni az újrahasznosító üzembe. Minden évben ugyanez ment. Minden egyes nyáron. Újabbat ásított, és felnézett a kukára, épp akkor, amikor az megfordult, és a tartalma beleürült a kukásautóba. Az álla is leesett attól, amit látott. Mi az isten? Leif rácsapott a gombra, amely megállította a prést. Aztán elővette a mobilját. Patrik mélyet sóhajtott. Nem egészen ilyen szombatra számított. Újabbat sóhajtott, ezúttal még mélyebbet, és fásultan körülnézett. Ruhák, ruhák, ruhák. Tüllök, szalagcsokrok, flitterek, meg még a jó ég tudja, micsodák. Kissé izzadt, és megrángatta az épp rajta lévő kényszerzubbony gallérját. Viszketett benne, mindenféle kínos helyen szorította, és meleg volt, akár egy hordozható szauna. – Na? – mérte végig kritikus szemmel Erica. – Kényelmes? Passzol? A szalon tulajdonosnőjéhez fordult, aki gyönyörködve nézte, amikor Erica belépett, maga után vonszolva jövendőbeli férjét.

– Azt hiszem, át kell majd alakítani, kicsit hosszú a nadrág – mondta, és visszafordult Patrik felé. – Mindent elintézünk, semmi probléma! – Azzal a hölgy lehajolt, és tűket kezdett szurkálni a nadrág szegélyébe. Patrik arca enyhén eltorzult. – Muszáj ennek ilyen… szűknek lenni? Megint megrángatta a gallért. Úgy érezte, egyáltalán nem kap levegőt. – A zakó tökéletesen áll! – csivitelte a hölgy, ami nem mindennapi teljesítmény volt, figyelembe véve, hogy éppen két tű lógott ki a szájából. – Azt hiszem, kicsit túlságosan is jól illeszkedik – mondta Patrik, esdeklőn nézve Ericát, hogy segítsen. De nem volt kegyelem. Erica rámosolygott, noha ez Patrik szemében inkább sátáni vigyornak tűnt, és így válaszolt: – Szívdöglesztően nézel ki! Olyan elegáns akarsz lenni az esküvőnkön, amilyen csak lehetsz, nem igaz? Patrik elgondolkozva szemlélte aráját. Kezdett aggasztóan viselkedni, bár talán minden nőre így hat egy esküvői szalon. Ő viszont egyszerűen a lehető leghamarabb ki akart jutni innen. Lemondóan belátta, hogy ennek egyetlen módja van. Óriási erőfeszítéssel senkinek sem címzett mosolyt erőltetett az arcára. – Igazad van – mondta. – Kezdem kifejezetten jól érezni magam benne. Elvisszük! Erica tapsolt örömében. Patrik ezredjére is eltöprengett rajta, vajon mi van egy esküvőben, amitől a nőknek csillogni kezd a szeme. Természetesen ő is nagyon várta, hogy megnősüljön, de ő jóval szerényebb rendezvénnyel is elégedett lett volna. Igaz, azt nem tagadhatta, hogy Erica boldog pillantása megmelengeti a szívét. Mindennek dacára a világon a legfontosabb az volt, hogy ő boldog legyen. Ha ehhez az kell, hogy ő egy napig meleg, viszketős pingvinjelmezt viseljen, hát megteszi. Előrehajolt és szájon csókolta Ericát. – Maja vajon jól van? Erica nevetett. – Annának is van két gyereke, szerintem boldogul Majával! – Na de most három gyerekre kell vigyáznia! Mi van, ha Adrian vagy Emma után kell szaladnia, és Maja kicsúszik a ke… Erica egy mosollyal elhallgattatta. – Hagyd már abba! Én is hármukra vigyáztam egész télen, és nem volt semmi baj. Különben is, Anna mintha valami olyasmit mondott volna, hogy átugrik Dan. Úgyhogy nincs miért aggódnod. Patrik megnyugodott. Ericának igaza volt. De ő mindig rettegett, hogy valami

baja esik a kislányának. Talán azok miatt, amiket a munkában látott. Túlságosan is jól tudta, milyen rettenetes dolgok történhetnek hétköznapi emberekkel. Akár gyerekekkel is. Valahol azt olvasta, hogy ha az embernek gyereke van, az olyan, mintha az egész életét úgy töltené, hogy töltött pisztolyt szegeznek a halántékához. És ebben volt is némi igazság. Mindig ott lappangott a félelem. Mindenütt veszély leselkedett. De most megpróbált nem gondolni erre. Maja jól van. És Ericával végre kettesben lehetnek egy kicsit. – Megebédeljünk valahol? – firtatta, miután fizettek és köszönetet mondtak a hölgynek. A tavaszi nap melegen tűzött le az arcukra, amikor kiléptek az utcára. – Nagyon jó ötlet! – felelte vidáman Erica, és belekarolt. Lassan lépdeltek végig Uddevalla bevásárlóutcáján, felmérve a változatos étkezési lehetőségeket. Végül egy thai étteremre esett a választásuk az egyik mellékutcában, és éppen beléptek volna az ínycsiklandó curryillatba, amikor megszólalt Patrik telefonja. Megnézte a kijelzőt. A fene vinné el, az őrsről keresik. – Azt ne mondd, hogy… – kérlelte Erica, kimerülten rázva a fejét. Patrik arcáról leolvasta, honnan jön a hívás. – Muszáj felvennem – mondta Patrik. – De menj csak be, biztos semmi komoly. Erica szkeptikusan mormogott valamit, de azért úgy tett, ahogy Patrik mondta. Patrik odakint maradt, és nagyon is tudatában volt az ellenszenvnek a hangjában, ahogy beleszólt a telefonba: – Tessék, Hedström. Aztán a bosszús arckifejezés hamarosan átadta a helyét egy hitetlenkedőnek. – Te most mi az úristenről beszélsz, Annika? – Egy kukában? – Megy már oda valaki? Martin? Jó. – Rögtön megyek! Csak Uddevallában vagyok, úgyhogy eltart egy ideig. Add meg a pontos címet, légy szíves! Előhúzott egy tollat a zsebéből, de papír nem volt nála, így a tenyerére írta fel a címet. Aztán kinyomta a telefont, és nagy levegőt vett. Nem sok kedve volt közölni Ericával, hogy kihagyják az ebédet, és azonnal indulnak haza.

[6] Sven-Göran Eriksson, több világklasszis klubcsapat és válogatott edzőjének párkapcsolati botrányairól sokat cikkeztek a lapok a könyv írásának idején. (A ford.) [7] Claes af Geijerstam, népszerű zenész és rádiós személyiség, a svéd Megasztár egyik zsűritagja. (A ford.) [8] Kishti Tomita énekesnő, a zsűri álladó tagja. (A ford.)

[9] Az első svéd Megasztár győztese, azóta a legnépszerűbb előadók egyike az országban. (A ford.)

4 Néha úgy érezte, emlékszik a másikra, aki nem volt olyan kedves és gyönyörű, mint ő. A másikra, akinek hideg és kérlelhetetlen volt a hangja. Mint a kemény, éles üvegszilánk. Furcsa módon néha mégis hiányzott neki. Megkérdezte a húgát, hogy emlékszik-e rá, de az csak a fejét rázta. Aztán fogta a puha, rózsaszín macis takaróját, és markolászni kezdte. Ebből látta, hogy emlékszik. Valahol ott bujkált benne az emlék, nem a fejében, hanem a mellkasában. Egyszer megpróbált kérdezősködni a hangról. Hogy most hol van. De ő nagyon dühös lett. Nincs senki más, mondta. Soha, senkinek nem volt kemény, éles hangja. Csakis ő van. Csak ő. De aztán megölelte őt és a húgát. Érezte a blúza selymét az arcán, a parfümje illatát az orrában. Húga aranyhajának egy tincse csiklandozta a fülét, de nem mert mozdulni. Nem merte megtörni a varázst. Sosem kérdezett erről többé. Dühösnek hallani őt olyan szokatlan, olyan felkavaró érzés volt, hogy nem merte megkockáztatni. Ezenkívül csakis azzal tudta feldühíteni őt, amikor megkérte, hadd nézze meg, mi van elrejtve odakint. Nem is akarta megkérni, tudta, hogy semmi értelme, de néha nem tudott uralkodni magán. A húga rémülettől elkerekedett szemmel nézett rá, amikor eldadogta a kérést. Ettől ő is összegörnyedt félelmében, de már nem tudta visszafogni. Előtört belőle, mint valami természeti erő; mintha ott forrt volna benne, és fel akart volna fakadni, előjönni valahogy. A válasz mindig ugyanaz volt. Először a csalódottság az ő szemében. Csalódottság amiatt, hogy ő hiába ad neki annyi mindent, sőt mindent, neki még több kellene. Valami más kellene. Aztán a vonakodva megadott válasz. Néha könnyezett is, amikor válaszolt. Az volt a legrosszabb. Ő gyakran letérdelt hozzá, és a két kezébe fogta az arcát. Aztán mindig ugyanaz a magyarázat következett. Hogy ez az ő érdekükben történik. Hogy az olyanok, mint ők, nem lehetnek odakint. Hogy minden rosszra fordulna, neki is és a húgának is, ha ő kiengedné őket az ajtón. Aztán Ő gondosan bezárta az ajtót, amikor otthagyta őket. Csak ült, teli kérdésekkel, a húga pedig odabújt hozzá.

Mehmet áthajolt az ágy peremén, és rókázott. Homályosan észlelte, hogy a hányás a padlón csattan, nem valami tárolóedényben, de túlságosan kész volt ahhoz, hogy érdekelje. – Bazmeg, Mehmet, mit csinálsz már?! – hallotta Jonna hangját valahonnan a távolból, és félig lehunyt szemmel látta, hogy a lány kirohan a szobából. Ezzel sem volt ereje foglalkozni. Egyvalami töltötte ki a fejét halántéktól halántékig, mégpedig a lüktető fájdalom. A teste kiszáradt és undorítóan bűzlött az állott piától meg a hányástól. Csak halvány emlékfoszlányai voltak róla, hogy mi történt az éjszaka. Emlékezett a zenére, a táncra, arra, hogy lenge öltözetű lányok dörgölőznek hozzá, kiéhezetten, elkeseredetten és visszataszítóan. Becsukta a szemét, hogy kizárja a képeket, de csak felerősítette őket. Megint feltört benne a hányinger, ezért újra áthajolt az ágy szélén. Már csak epe maradt benne. Hallotta, hogy valahol a közelben méhecskeként zümmög egy kamera. A családja képe járt körbe-körbe a fejében. A gondolat, hogy így láthatják, százszor rosszabbá tette a fejfájást, de nem tudott mást tenni ellene, mint hogy a fejére húzta a takarót. Szófoszlányok jöttek-mentek a memóriájában, de amikor megpróbálta valami értelmezhetővé összerakni őket, semmivé foszlottak. Volt valami, amire emlékeznie kellett volna. Amit el kellett volna kapnia. Dühös szitkok, amiket nyílzáporként szórt valakire? Sok mindenkire? Saját magára? A francba, nem tudott visszaemlékezni. Magzatpózba kucorodott, és összeszorított öklét a szájához nyomta. Kezdtek visszatérni a szavak. Átkok. Vádak. Mocskos szavak, amelyekkel bántani akart valakit. Ha jól emlékezett, el is érte a célját. Valaki sírt. Tiltakozott. De hiába. A hangok egyre hangosabbak lettek. Aztán egy pofon csattanása. A fájdalmas sebességgel bőrnek ütköző bőr összetéveszthetetlen hangja. Hát ez történt. Nyüszítő, szívet tépő zokogás hatolt át a ködön. Még jobban összegömbölyödött a takaró alatt, próbálta összerendezni az agyában látszólag egymástól függetlenül csapongó darabkákat. De nem ment. A töredékek olyan erősek, olyan nyughatatlanok voltak, hogy úgy tűnt, semmi sem képes őket kordában tartani. Akartak tőle valamit. De volt valami, amire emlékeznie kellett volna. És volt valami, amire nem akart emlékezni. Legalábbis így hitte. Minden úgy összekavarodott. Aztán újra rátört a hányinger. Ledobta a takarót, és áthajolt az ágy peremén.

Mellberg az ágyon hevert és a plafont bámulta. Ez az érzés… Nem tudta pontosan meghatározni, miféle érzés. De mindenképpen olyasmi volt, amit már régóta nem érzett. Leginkább talán… elégedettségként tudta volna leírni. Pedig elvileg nem kellett volna így éreznie, tekintve, hogy egyedül feküdt le, és egyedül ébredt. Ezen a világon ez sehol sem jelent sikeres randevút. De megváltoztak a dolgok, amióta megismerte Rose-Marie-t. Bizony megváltoztak. Illetve ő változott meg. Nagyon élvezetes volt az előző este. Olyan könnyedén folyt a társalgás. A világon mindenféléről beszélgettek. És őt érdekelte, amit a nő mondott. Mindent tudni akart róla. Hol nőtt fel, hogy nőtt fel, mi mindent csinált életében, miről álmodozott, mi a kedvenc étele vagy tévéműsora. Mindent, mindent, mindent. Egyszer megnézte a tükörképüket az ablaküvegben, ahogy nevetgélnek, beszélgetnek és egymásra emelik a poharukat. Alig ismert magára. Életében nem látott még ilyen mosolyt a saját arcán, és el kellett ismernie, hogy jól áll neki. Azt, hogy Rose-Marie-nek jól áll a mosolygás, már tudta. Összekulcsolta a kezét a tarkóján, és kinyújtózott. A tavaszi napfény beszűrődött az ablakon, és Mellberg észrevette, hogy régen ki kellett volna már mosnia a függönyöket. Az este búcsúzóul megcsókolták egymást a Gestgifveri kapujában. Kissé tétován, kissé félénken. Végtelenül gyengéden a nő vállára tette a kezét, és a ruha hideg, sima érintése az ujja alatt, együtt a parfüm illatával, miközben csókolóztak, a legerotikusabb élmény volt, amelyet valaha tapasztalt. Hogy lehet rá ez a nő ekkora hatással? Ilyen rövid idő után? Rose-Marie… Rose-Marie… Ízlelgette a nevet. Lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé képzelni az arcát. Megbeszélték, hogy hamarosan újra találkoznak. Azon tépelődött, mikor hívja fel. Nem sieti el? Nem tűnik túlbuzgónak? De hát a fenébe is, lesz, ami lesz. Rose-Marie-vel nem kellett bonyolult játszmákba bocsátkoznia. Az órájára nézett. Lassan délelőttre járt. Ilyenkor már biztos fenn van. A telefonért nyúlt. De mielőtt felvehette volna a kagylót, a készülék megszólalt. Látta a kijelzőn, hogy Hedström keresi. Ez pedig nem jelenthetett semmi jót. Patrik pont a helyszínelőkkel egy időben érkezett meg oda, ahol a holttestet megtalálták. Nyilván ők is nagyjából akkor indultak el Uddevallából, amkor ő beszállt a kocsiba, hogy hazafuvarozza Ericát. Elég morcos hangulatban hajtottak vissza Fjällbackába. Erica leginkább csak bámult kifelé az ablakon. Nem volt dühös, csak csalódott. Patrik pedig nagyon is megértette. Ő is csalódott volt és rosszkedvű. Alig volt idejük egymásra az utóbbi hónapokban. Patrik az idejét sem nagyon tudta annak, mikor ültek le legutóbb kettesben beszélgetni.

Volt, hogy utálta a munkáját. Az ilyen helyzetekben egyenesen azt kérdezte magától, ugyan miért választott olyan foglalkozást, ahol gyakorlatilag sosincs szabadság. Bármelyik pillanatban behívhatták az őrsre. A munka mindig csak egy telefonhívásnyira volt. Ugyanakkor nagyon sokat adott is neki. Nem utolsósorban azt az elégedett érzést, hogy valami fontosat tesz, legalább néhanapján. Sosem lett volna képes egész nap papírokat tologatni és számsorokat összeadni. A rendőri munka valami céltudatot adott neki, az érzést, hogy szükség van rá. A problémát, vagy inkább kihívást az jelentette, hogy ugyanúgy szükség volt rá otthon is. A jó életbe is, hát miért működnek ilyen nehezen a dolgok? – gondolta Patrik, miközben leparkolt, nem messze a zöld kukásautótól. Egész kis tömeg gyűlt össze körülötte, de a helyszínelők gyorsan rendőrségi kordont húztak ki egy jó nagy terület körül, megelőzve ezzel, hogy valaki esetleg összetapicskolja a nyomokat. A vezetőjük, Torbjörn Ruud odajött Patrikhoz, és kezet nyújtott neki. – Szevasz, Hedström! Hát nem egy szép látvány. – Nem, hallottam, hogy Leif nem olyasmit rakodott be, amiért fizetik – bökött Patrik a fejével a nem messze tőlük feldúltan álldogáló kukás felé. – Hát igen, eléggé megrázta a dolog. Mondom, nem szép látvány. Még ott fekszik; egyelőre nem akartuk elmozdítani. Gyere, nézd meg, de vigyázz, hova lépsz. Tessék, ezeket vedd föl! Torbjörn két gumiszalagot nyújtott át Patriknak, aki lehajolt és felhúzta őket a cipőjére. A lábnyomait ily módon könnyűszerrel meg lehetett különböztetni az elkövetőétől, esetleg elkövetőkétől. Óvatosan átléptek a kék-fehér rendőrségi kordonon. Patriknak összeszorult a gyomra, ahogy közelebb értek, és le kellett győznie a késztetést, hogy sarkon forduljon és elrohanjon. Gyűlölte munkájának ezt a részét, szívből gyűlölte. Ahogy mindig, most is erőt kellett gyűjtenie ahhoz, hogy lábujjhegyre ágaskodjon és benézzen a szemeteskocsi hátuljába. Odabent, az ételmaradékok, konzervdobozok, banánhéjak és egyéb hulladékok gyomorforgatóan bűzlő elegyének közepén egy meztelen lány feküdt. Kétrét volt hajolva, lábai a fejénél, mintha valami bonyolult akrobatamutatványt készülne végrehajtani. Patrik értetlenül nézett Torbjörn Ruudra. – Rigor mortis – magyarázta az szárazon. – Így merevedtek meg a végtagok, miután kettéhajtották, hogy beleférjen a kukába. Patrik arca eltorzult. Hihetetlenül szívtelen és embertelen tettnek tartotta, hogy nemcsak megölték a lányt, de ráadásul kidobták a kukába, mint valami hulladékot. Ez egész egyszerűen undorító volt. Elfordult. – Mennyi ideig tart a helyszínelés? – Pár óra – felelte Torbjörn. – Gondolom, addig tanúkat fogsz keresgélni. Sajnos nincsenek kinn sokan – biccentett az üresen álló, a nyári vendégekre váró házak felé. Néhányukat azonban egész évben lakták, így Patrik reménykedhetett, hogy

talán szerencsével jár. – Hát itt mi történt? – Mellberg hangja nyűgös volt, mint mindig. Patrik és Torbjörn odafordult, és látták, ahogy nagy párafelhőt fújva feléjük igyekszik. – Egy nő volt a kukában – felelte Patrik az út mentén álló hulladékgyűjtőre mutatva. Két helyszínelő éppen gumikesztyűt húzott, mielőtt dolgozni kezdett volna. – Leif találta meg, amikor épp kiürítette – mutatott Leifre. – Ezért van a kukásautóban. Mellberg ezt felkérésnek vette, hogy átmásszon a kordonon és benézzen az autóba. Torbjörn már meg sem próbált gumiszalagot vetetni vele a cipőjére. Korábban is el kellett már különíteniük Mellberg lábnyomát, úgyhogy megvolt a nyilvántartásukban. – A rohadt életbe! – fogta be az orrát Mellberg. – De büdös! Arrébb ment, szemlátomást sokkal inkább zavarta a szemét szaga, mint a lány holttestének látványa. Patrik felsóhajtott. Mindig számíthatott Mellberg érzéketlenségére. – Tudja valaki, ki ez? – kérdezte Mellberg. Patrik megrázta a fejét. – Nem, még nem tudunk semmit. Már gondoltam rá, hogy felhívom Hannát, hátha érkezett bejelentés egy lányról, aki nem ment haza tegnap. Martin meg épp ide tart, úgyhogy majd bekopogunk azokba a házakba, amelyekben laknak. Mellberg durcásan bólogatott. – Jól van, ez jól hangzik. Pont ezt akartam javasolni. Patrik és Torbjörn összenézett. Mellberg szokása szerint bárkinek az ötleteit kisajátította, de sajáttal csak elvétve állt elő. – Na hát akkor, hol van már Molin? – nézett körül Mellberg morcosan. – Bármelyik percben itt lehet – felelte Patrik. Mintha csak Martin meghallotta volna, már fel is bukkant az autója. Kezdett problémássá válni a parkolás a keskeny kavicsos út mellett, ezért vissza kellett tolatnia, hogy megfelelő helyet találjon. Vörös haja szanaszét meredezett, ahogy feléjük sétált, és nagyon fáradtnak látszott. Gyűrött volt az arca, mintha most kelt volna ki az ágyból. – Egy halott lány volt a kukában, most a kukásautóban van – foglalta össze Patrik. Martin csak bólintott. Nem indult oda megnézni. A gyomra hajlamos volt felfordulni holttestek láttán. – Te nem dolgoztál Hannával tegnap este? – kérdezte Patrik. Martin bólogatott. – De, biztosítottuk a bulit a közösségi házban. Márpedig buli, az volt. Elszabadult a pokol, négyre értem haza. Főleg a szokásos. Páran hülyére itták magukat, volt

egy kis balhé egy féltékeny pasassal, és két részeg gyerek összebunyózott. De ez semmi volt ahhoz képest, amit a szereplők műveltek egymással. Hannával párszor közbe kellett avatkoznunk. – Igen? – hegyezte a fülét Patrik. – Miért? Mi történt? – Úgy tűnt, mindenki az egyik lányra haragszik. A szilikonmellűre. Kapott pár rendes sallert, mielőtt szétválasztottuk őket – dörgölte álmosan a szemét Martin. Patriknak eszébe jutott valami. – Martin, nem néznéd meg mégis azt a lányt a kukásautóban? Martin elhúzta a száját. – Muszáj? Tudod, hogy… – Aztán rezignáltan bólintott. – Jó, megnézem, de miért? – Csak nézd meg – mondta Patrik, aki egyelőre nem akarta elárulni, mire gondol. – Majd aztán megmagyarázom. – Jól van, na – adta meg magát Martin. Elvette Patriktól a gumiszalagokat és a cipőjére húzta őket. Beesett vállal átlépett a kordonon, és tett néhány tétova lépést a kukásautó felé. Vett még egy nagy levegőt, benézett, majd elképedt arccal fordult vissza Patrik felé. – De hát ez… Patrik bólogatott. – A lány a Redvás Tanumból. Igen, rögtön rájöttem, amikor beszéltél róla. Úgy néz ki, alaposan összeverték. Martin óvatosan elhátrált a kukásautótól. Krétafehér volt az arca, és Patrik látta rajta, hogy igyekszik bent tartani a reggelijét. Néhány pillanat múlva azonban kénytelen-kelletlen elismerte vereségét, és elrohant egy közeli bokor mögé. Patrik odament Mellberghez, aki élénk párbeszédbe merült Torbjörn Ruuddal, és hevesen gesztikulált. Patrik félbeszakította őket: – Azonosítottuk az áldozatot. Az egyik lány abból a valóságshow-ból. Tegnap este táncmulatság volt a közösségi házban, és Martin szerint a többiek sokat veszekedtek vele. – Veszekedtek? – ráncolta a homlokát Mellberg. – Azt mondja, hogy agyonverték? – Nem tudom – felelte Patrik, némi ingerültséggel a hangjában. Néha nem bírta elviselni Mellberg ostoba kérdéseit. – A halál okát csak a törvényszéki orvosszakértő állapíthatja meg a boncolást követően. – Amit nem is kellene, hogy elmagyarázzak neked, gondolta. – De nagyon úgy néz ki, hogy el kellene beszélgetnünk a többi résztvevővel. És meg kell próbálnunk hozzájutni a tegnap esti videoanyaghoz. Végre egyszer talán lesz egy megbízható tanúnk. – Igen, épp most akartam mondani, hogy a kamerák esetleg felvettek valami

fontosat. – Mellberg komolyan úgy gondolta, hogy az ötlet kezdettől fogva az övé volt. Patrik elszámolt tízig; ez most már kezdett nagyon fárasztó lenni. Évek óta játszotta ezt a játékot, és mostanra kezdett végképp elfogyni a türelme. – Akkor ezt fogjuk tenni – mondta erőltetett nyugalommal. – Felhívom Hannát is, hogy ő is mondja el, mit figyelt meg az este. A műsor producereivel is beszélünk, és talán jó ötlet volna szólni a városi közgyűlésnek is. Egész biztosan mindenki egyetért majd abban, hogy a forgatást azonnal le kell állítani. – Már miért kellene? – nézett rá Mellberg döbbenten. Patrik alig kapott levegőt. – Hát ez csak világos?! Az egyik szereplőt meggyilkolták! Nem létezik, hogy tovább forgassanak! – Az nem olyan biztos – mondta Mellberg. – Ha jól ismerem Erlinget, mindent meg fog tenni azért, hogy folytatódjon a műsor. Sok múlik neki ezen. Patrikba egy pillanatra belehasított a jeges sejtelem, hogy Mellbergnek most az egyszer igaza lehet. De így is nehezére esett elhinni. Azok az emberek csak nem lehetnek ennyire cinikusak, ugye nem? Hanna és Lars csendben ült az asztalnál, és mindketten ugyanolyan fásultnak és kimerültnek látszottak, ahogyan érezték is magukat. Tompaságukhoz hozzájárult az is, ami közöttük lebegett a levegőben. Annyi mindent ki kellett volna mondaniuk. De mint rendesen, most sem szólalt meg egyikük sem. Hanna ott érezte a gyomrában az ismerős feszengést, amitől a tojásnak, amit evett, kartonpapíríze lett. Úgy kényszerítette magát, hogy rágjon és nyeljen, rágjon és nyeljen. – Lars – kezdte, de rögtön meg is bánta. Olyan siváran és idegenül csengett a név, ahogy felsértette a csendet. Nyelt egyet, és újra próbálkozott: – Lars, beszélnünk kell. Ez nem mehet így tovább. Lars rá sem nézett. Minden figyelmét kenyere megvajazásának szentelte. Hanna szinte megbűvölve nézte, ahogy mozgatja a kést, előre-hátra, előre-hátra, míg a vaj egyenletesen el nem oszlott a kenyérszeleten. Volt valami hipnotikus ebben a mozgásban, és Hanna megrezzent, amikor a férfi visszatette a kést a vajasbödönbe. Aztán újra próbálkozott: – Lars, kérlek, szólj hozzám! Mondj valamit! Ezt így nem lehet csinálni! Hallotta, milyen kétségbeesett a hangja. De úgy érezte, mintha kétszáz kilométeres sebességgel robogó vonaton ülne, és esélye sem volna, hogy leugorjon róla, mielőtt belezuhanna a sebesen közeledő szakadékba. Előre akart hajolni, megragadni Lars vállát, és megrázni. Rákényszeríteni, hogy beszéljen hozzá. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az semmi jót nem hozna. A férje olyan helyen tartózkodott, ahová neki nem volt bejárása, és soha nem is lehetett.

Iszonyú nyomást érzett a mellén, a szívében, és csak nézte őt. Megint elhallgatott, és megadta magát. Mint mindig. De olyan nagyon szerette őt. Mindent szeretett benne. Barna haját, ami még mindig kócos volt az alvástól. A ráncokat az arcán, amelyek túl hamar jelentek meg, de karaktert is kölcsönöztek az arcának. A borostáját, melynek érintése olyan volt a bőrén, mint a dörzspapír. Kellett, hogy legyen megoldás. Tudta, hogy van. Nem engedhette meg, hogy lesüllyedjenek a sötét mélységbe, együtt, de mégis külön egymástól. Hirtelen indulattól vezérelve odahajolt Larshoz, és megfogta a csuklóját. Érezte, hogy a férfi reszket. Finoman, akár a nyárfalevél. Hanna lenyomta a karját az asztalra, megfékezve ezzel a remegést; kényszerítette őt, hogy a szemébe nézzen. Ritkán adódik az életben olyan pillanat, amilyen ez volt. Olyan, amikor csak az igazat szabad kimondani. Az igazat a házasságukról. Az igazat az életükről. Az igazat a múltjukról. Kinyitotta a száját. Ekkor megszólalt a telefon. Lars összerezzent, és kiszabadította a karját. Aztán megint a vajazókésért nyúlt. A pillanat elmúlt. – Szerinted most mi lesz? – kérdezte Tina halkan Uffétól, akivel a közösségi ház előtt álltak, és nagyokat szívtak a cigarettájukból. – Tököm tudja – nevetett fel kurtán Uffe. – Szerintem fasz se. – De hát azután, ami tegnap… – Tina elhallgatott, és lehajtotta a fejét. – A tegnap, az nem jelent szart se – fújt Uffe egy fehér füstpamacsot a nyugodt tavaszi levegőbe. – Higgyed el nekem. Kurva sokba van egy ilyen műsor, és tutira nem fogják abbahagyni, hogy elveszítsék a lóvét, amit belefektettek. Ki van csukva. – Hát én nem tudom – mondta komoran Tina, még mindig lesütött szemmel. A cigarettáján hosszú hamutömb képződött, amely most egyenesen a velúrcsizmájára hullott. – Baszki! – szitkozódott, és lehajolt, hogy lesöpörje a hamut. – Most tönkrement a csizmám! Ez is rohadt drága volt ám! Basszus! – Meg is érdemelted – mondta gúnyosan Uffe. – Úgyis el vagy kényeztetve. – Mi az, hogy el vagyok kényeztetve? – sziszegte Tina, és a szemébe nézett. – Azért, mert az én szüleim nem segélyből éltek egész életükben, hanem a belüket is kidolgozták, hogy legyen egy kis pénzük, még nem vagyok elkényeztetve! – A szüleimet kurvára hagyd ki ebből! Nem tudsz róluk faszt se! – lóbálta meg Uffe fenyegető gesztussal a cigarettáját a lány orra előtt. Tina azonban nem ijedt meg. Még közelebb is lépett hozzá. – Látom, hogy te milyen vagy, nem kell egy zseninek lenni, hogy tudjam, milyenek a szüleid! Uffe keze ökölbe szorult, és a halántékán lüktetni kezdett egy ér. Tina

rádöbbent, hogy talán hibázott. Eszébe jutott, ami az éjszaka történt, és sietve hátrált egy lépést. Már éppen nyitotta volna a száját, hogy valahogy lecsitítsa Uffét, amikor meglepett pillantással az arcán odament hozzájuk Calle. – Hát ti mi a halált műveltek, bunyózni fogtok? – nevetett. – Uffe, te úgyis nagy csajverő vagy, tessék! Csináld csak még egyszer! Uffe megszívta az orrát, és leengedte a kezét. Forrt benne a düh, és le nem vette a szemét Tináról. A lány még egyet lépett hátra. Ufféval valami nem volt teljesen rendben. Töredezett emlékképek és hangfoszlányok villantak fel benne a tegnap estéről, mire idegesen sarkon fordult, és bement. Mielőtt becsukódott az ajtó, még hallotta, hogy Uffe halkan ezt mondja Callénak: – Azért neked is elég jól megy, hallod? Azt már nem hallotta, mit válaszolt erre Calle. Egy pillantás a tükörbe megmutatta Ericának, hogy külsőre éppolyan csüggedt, mint belül. Lassan felakasztotta a sálját és a kabátját, aztán megállt és hallgatózott. A gyerekek fülsüketítő, de hál’ istennek örömteli sivalkodása mellett Annáén kívül egy másik felnőtthangot is hallott. Bement a nappaliba. A padló közepén három gyerek meg két felnőtt birkózott és visongott egy kupacban, amelyből karok és lábak lógtak ki mindenfelé, mintha valami mutáns szörnyeteg lett volna. – Hát itt meg mi folyik? – kérdezte a legszigorúbb hangján. Anna meglepetten nézett fel, a haja rá egyáltalán nem jellemző módon zilált volt. – Szia! – mondta vidáman Dan, és szintén felpillantott, de Emma és Adrian újból két vállra fektette. Maja sikoltozva kacagott, miközben teljes erejéből rángatta Dan lábát. Anna felállt és leporolta a térdét. A háta mögötti ablakon beáramlott az éteri tavaszi napfény, és glóriát vont szőke haja köré. Erica megdöbbent, hogy mennyire gyönyörű is a húga. Azt is most vette észre először, hogy Anna az édesanyjukra emlékeztet. Ez a gondolat fájdalmasan hasított a szívébe. Ugyanis az örök kérdés következett rá: miért? Miért nem szerette őket az anyjuk? Miért nem kaptak soha egy kedves szót, egy cirógatást, simogatást vagy bármi ilyesmit Elsytől? Csak a közönyt és a hidegséget. Az édesapjuk szöges ellentéte volt Elsynek. Ahol a felesége kemény volt, ő lágy. Ahol az hideg, ő meleg. Próbálta magyarázni, mentegetni és kompenzálni, hogy Elsy hanyagolta őket. Bizonyos fokig sikerrel is járt. De a helyébe nem léphetett. Erica lelkében még mindig hatalmas űr tátongott, annak ellenére, hogy Tore és Elsy már négy éve meghalt abban az autóbalesetben. Anna furcsán nézett rá, és Erica most vette észre, hogy a távolba mered.

Minden erejét összeszedve próbálta elrejteni az érzéseit, és rámosolygott a húgára. – Hol van Patrik? – kérdezte Anna, egy utolsó elragadtatott pillantást vetve a karok és lábak összegabalyodott halmazára a padlón, mielőtt elindult kifelé a konyhába. Erica követte őt, anélkül, hogy válaszolt volna. – Most főztem kávét – mondta Anna, és teletöltött három csészét. – Meg sütöttünk a kölkökkel sütit. Erica csak most figyelt fel a csalogató fahéjillatra a levegőben. – De neked be kell érned ezzel – folytatta Anna, és letett elé egy tálca száraz kekszet. – Ez mi? – piszkálgatta szárnyaszegetten a kekszet Erica. – Teljes kiőrlésű keksz – felelte Anna, majd elfordult, és elkezdett telepakolni egy másik tálcát frissen sült fahéjas csigával. – De… – tilatkozott Erica erőtlenül, miközben érezte, hogy a hatalmas, puha, kristálycukorral megszórt sütemények láttán összefut a nyál a szájában. – Jó, nem tudtam, hogy ilyen hamar hazaérsz. Úgy terveztem, hogy megkíméllek, és berakom ezeket a fagyasztóba, mire megjössz. Csak magadat hibáztathatod. De ha biztatás kell, gondolj a menyasszonyi ruhára! Erica felvett egy kekszet, és kelletlenül beleharapott. Ahogy gondolta. Mintha hungarocellt rágott volna. – Szóval akkor hol van Patrik? És miért jöttél meg ilyen gyorsan? Azt hittem, lazítotok egyet, vásárolgattok, megebédeltek… – Anna leült az asztalhoz, és bekiabált a nappaliba: – Kész a kávé! – Patriknak dolgoznia kell – mondta Erica. Feladta a próbálkozást, és visszatette a kekszet a tányérjára. Az első és egyetlen falat íze még mindig ott volt a szájában. – Dolgoznia? – csodálkozott Anna. – Azt hittem, a hétvégéje szabad! – Hát, úgy is volt – válaszolta Erica, felfedezve a hangjában a keserűséget. – De akkor is mennie kellett. Elhallgatott, azon gondolkodott, mennyit árulhat el. Aztán kerek perec kibökte: – A kukás Leif reggel egy hullát talált a kocsijában. Annának tátva maradt a szája. – A kukásautóban? De hogy került oda? – Úgy néz ki, hogy egy kukában volt, és amikor beleürítette a… – Úristen, de borzasztó! – szörnyülködött Anna, még mindig Ericára meredve. – De ki volt az? És gyilkosság volt? Gondolom, az volt! – válaszolta meg a saját kérdését. – Különben hogy került volna a kukába? Jesszus úristen, borzalmas! Dan kijött a konyhába, és kérdőn nézte őket. – Mi a borzalmas? – kérdezte, helyet foglalva Erica mellett.

– Patriknak dolgozni kell, mert a kukás Leif egy hullát talált a kocsijában – előzte meg Ericát Anna. – Ez most vicc? – rökönyödött meg Dan is. – Nem, sajnos nem – felelte szomorúan Erica. – De megköszönném, ha másnak nem beszélnétek róla. Úgyis hamar ki fog derülni, semmi szükség rá, hogy még pluszban tápláljuk is a pletykát. – Nem, persze, nem mondjuk el senkinek – ígérte Anna. – Én nem értem, hogy bírja elviselni Patrik a munkáját – taszigálta ide-oda a tányérján a fahéjas csigát Dan. – Én nem bírnám, az biztos. Épp elég nehéz tizennégy éveseknek nyelvtant tanítani. – Én sem tudnám csinálni – helyeselt maga elé bámulva Anna. Dan és Erica is hangtalanul elkáromkodta magát. Talán nem volt a legjobb ötlet Anna előtt holttestekről és gyilkosságokról beszélni. Mintha csak olvasna a gondolataikban, Anna halványan rájuk mosolygott. – Miattam ne aggódjatok! Nyugodtan beszélhetünk róla. Erica csak elképzelni tudta, milyen képek örvénylenek most a húga fejében. – Gyerekek, kész a süti! – kiáltotta Anna, megtörve a gyászos hangulatot. Két pár láb, na meg két térd és két kezecske dübörgött végig a folyosón, és néhány másdperccel később berontott a konyhába az első sütibolond. – Kérek, kérek! – ordibált Adrian, és ügyetlenül felmászott a székére. Emma szorosan a nyomában érkezett, Maja pedig utolsónak mászott be. Gyorsan megtanulta, mit jelent a „süti” szó. Erica felállt volna, de Dan fürgébb volt. Felkapta Maját, és nem bírta megállni, hogy puszit ne nyomjon az arcára. Aztán óvatosan elhelyezte az etetőszékben, majd kis falatkákat tört le az egyik csigából, és odaadogatta neki. A hatalmas mennyiségű cukor jelenléte széles mosolyt csalt Maja arcára, amely felfedte az alsó ínyéből kikandikáló két pici fogacskát. A felnőttek elnevették magukat. Annyira édes volt. Nem esett szó több gyilkosságról és holttestről. Arra viszont nem tudtak nem gondolni, hogy mivel nézhet most szembe Patrik. Mindenki leverten ücsörgött a rendőrőrs társalgójában. Martin arca még mindig természetellenesen sápadt volt, és ugyanolyan kimerültnek nézett ki, mint Hanna. Patrik a konyhapultnak dőlve, karját keresztbe fonva várt, amíg nem volt mindenkinek kávé a csészéjében. Mellberg biccentésére aztán beszélni kezdett: – Ma reggel Lefi Christensson, egy hulladékkezelő vállalat tulajdonosa holttestet talált a kukásautójában. A testet valaki a kukában rejtette el, és akkor került az autóba, amikor a kukát kiürítették. Azt kell mondjam, nagyon megrázta az eset. – Patrik szünetet tartott, amíg belekortyolt a kávéjába, aztán letette maga mellé a pultra. – Gyorsan a helyszínre érkeztünk, és megállapítottuk, hogy egy halott

nőről van szó. A körülmények alapján arra az előzetes feltételezésre jutottunk, hogy emberölés történt. Ezt alátámasztja, hogy a nő testén erőszakra utaló sérülések találhatók. Biztosat azonban nem tudunk, amíg meg nem kapjuk a boncolás eredményét. Addig is abból indulunk ki, hogy meggyilkolták. – Tudjuk, hogy ki a… – kérdezett volna Gösta, de Patrik pillantására elhallgatott. – Igen, azonosítottuk a nőt. – Patrik Martinhoz fordult, aki hányingerrel kezdett küszködni, amikor megjelentek előtte a helyszínen készített fotók. Nem úgy nézett ki, mintha képes volna beszélni, így Patrik folytatta: – Úgy tűnik, a Redvás Tanum egyik résztvevője. Bizonyos Barbie. Most a valódi nevét próbáljuk meg kideríteni. Valahogy tiszteletlenségnek tűnik, ha ilyen körülmények közt Barbie-nak hívjuk. – Mi… láttuk őt tegnap Martinnal – mondta Hanna. Feszülten nézett Patrikra, aztán Martinra. – Igen, hallottam – biccentett Martin felé Patrik. – Martin azonosította. Jól értettem, hogy valami balhé volt? – kérdezte, és felvonta a szemöldökét, arra biztatva Hannát, hogy folytassa. – Hát – kezdte Hanna kissé tétován. – Igen, egy ideig elég forró volt a hangulat. A többi résztvevő buzerálta, de én úgy láttam, főleg verbális agresszió volt, meg egy kis lökdösődés, semmi több. Martinnal közbeléptünk, szétválasztottuk őket, és utoljára akkor láttuk Barbie-t, amikor sírva elrohant a város felé. Martin bólogatva helyeselt: – Igen, így volt. Volt egy kis kiabálás meg sikítozás, de semmi olyasmi, ami ilyen sérüléseket eredményezett volna. – Muszáj lesz beszélnünk a társasággal – mondta Patrik. – Kipuhatolni, miről volt szó. És hogy látta-e valaki, hova megy – habozott, mielőtt kimondta a nevet – Barbie. Beszélni kell a tévésekkel is, megszerezni tőlük a tegnap esti felvételeket, és végignézni őket. Annika gondosan lejegyezte a teendők listáját. Patrik még gondolkodott néhány pillanatig, aztán megint Annikához fordult, és hozzátette: – És valahogy értesíteni kell a családját is. Meg utánanézni, észlelt-e bárki más valami említésre méltót az este folyamán. Elhallgatott, majd komoran folytatta: – Amikor ez kibukik, márpedig órákon belül ki fog bukni, akkor aztán beleesik a szar a ventilátorba. Ez országos hír, és fel kell készülnünk rá, hogy lerohan minket a média. És a nyakunkon is marad egész a nyomozás végéig. Úgyhogy mindenki vigyázzon, kinek mit mond. Nem szeretném, ha olyan információ szivárogna ki, amit én és Mellberg nem hagytunk jóvá. Igazság szerint leginkább amiatt aggódott, hogy Mellberg szája fog eljárni. A főnök imádott a rivaldafényben lenni, és egy szemfülesebb riporter könnyedén

rá tudta venni, hogy mindent kifecsegjen az ügyről. De ez ellen nem sokat lehetett tenni. Mellberg volt a rendőrőrs parancsnoka, legalábbis papíron, és Patrik nem foghatta be a száját. Csak annyit tehetett, hogy reménykedik, hátha maradt még Mellbergben egy szemernyi józan ész. Habár komoly összeget nem tett volna rá. – Nos tehát akkor. Én elugrom a pasashoz, aki a műsorért felelős, ahhoz a… – csettintgetett az ujjával, ahogy próbált visszaemlékezni a névre. – Rehn. Fredrik Rehn – segített neki Mellberg, amit Patrik hálás bólogatással köszönt meg, bár jócskán meglepődött. Nem sok példa akadt rá, hogy Mellberg használható információt szolgáltasson. – Igen, Fredrik Rehnhez. Martin és Hanna, ti leültök, és megírjátok a jelentést arról, amit tegnap este láttatok és hallottatok. És Gösta – folytatta, lázasan törve a fejét, hogy milyen feladatot adhatna Göstának. Végül így fejezte be: – Gösta, te nézz utána azoknak az embereknek, akiké a kuka. Nem hiszem, hogy van összefüggés, de sose lehet tudni. Gösta fáradtan bólogatott. Megbízatást kapott. Már érezte is a vállán a felelősség súlyát. – Na, akkor ennyi – csapta össze a kezét Patrik, jelezve, hogy a beszélgetésnek vége. – Sok a dolgunk. Mindenki morgott valamit válaszképpen, és felállt. Patrik nézte őket, ahogy elhagyják a társalgót. Azon gondolkozott, tisztában vannak-e teljesen azzal, milyen természeti csapás készül lezúdulni rájuk. Hamarosan egész Svédország szeme Tanumshedén lesz. Hozzá kell szokniuk, hogy ott látják a városkájuk nevét a lapok címoldalán. – A rohadt életbe, hát ez óriási lesz! Én egy kilométerről kiszagolom a sikert! – vágta hátba a technikust Fredrik Rehn a stúdió buszának zsúfolt belsejében ülve. Most nézték meg az előző esti felvételeket, és nekikezdtek a szerkesztésnek. Fredriknek tetszett, amit látott. De nincs olyan jó dolog, amin ne lehetne még tovább javítani. – Be tudnánk tenni még egy kis huhogást oda, ahol Tina kornyikál? Ami a felvételen van, az elég gyengécske, viszont az előadás meg olyan borzalmas volt, hogy szerintem fel kellene erősíteni. Nevetett, a szerkesztő pedig lelkesen bólogatott. Több huhogás, nem gond. Néhány hangsávot felerősített, és máris úgy hangzott, mintha a teremben mindenki teli torokból üvöltene. – Csodás ez a banda! – mosolygott Fredrik. Hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Idióta mind, és még csak észre se veszik! Itt van rögtön ez a Tina. Ez komolyan azt gondolja, hogy akkora popsztár lesz, mint Carola![10] Közben egy hangot nem

képes eltalálni! Beszéltem a kislemezének a producerével, és azt mondta, vért izzadtak, mire legalább majdnem elfogadható lett. Azt mondta, annyira hamis volt, hogy majdnem beletörött a hangszóró! Fredrik harsányan nevetett, aztán a keverőpult fölé hajolt, és feltekerte a hangerőt. – Ezt hallgasd meg! Hát visítozik, bazmeg! Úgy hahotázott, hogy a könnyei is kicsordultak. Még a szerkesztő is elvigyorodott, amikor meghallotta Tina dalát, a Hadd legyek a nyuszikádat, amivel a lány bízvást indulhatott volna a Botfülűek Országos Szövetségének elnöki posztjáért. Nem csoda, hogy a Megasztár zsűrije a földbe döngölte. Erőteljes kopogás zavarta meg őket a kacarászásban. – Szabad! – kiáltott ki Fredrik, és odafordult, hogy lássa, ki az. De nem ismerte fel az ajtóban álló férfit. – Igen? Segíthetek? A rendőrjelvényt látva rögtön baljóslatúan csiklandani kezdett a gyomra. Ez nem jelenthetett semmi jót. Vagy akár mégis, attól függően, mi történt, és mennyire képernyőképes. – Szóval mit tehetünk önért? – kuncogott, miközben felállt, hogy kezet fogjon a rendőrrel. A rendőr beljebb jött, és helyet keresett magának a mindenféle vezetékek és kábelek között. Kíváncsian nézelődött körbe. – Bizony, itt történik minden! – büszkélkedett Fredrik. – Nehéz elhinni, hogy ilyen kis helyről első osztályú műsort tudunk összehozni, igaz? Na persze, Stockholmban is lesz majd egy kis utómunka – ismerte el kelletlenül. – De a kreatív részét itt helyben csináljuk. A rendőr, aki Patrik Hedströmként mutatkozott be, udvariasan bólogatott. Aztán megköszörülte a torkát. – Nekem viszont sajnos rossz hírem van – mondta. – Az egyik szereplőjével kapcsolatban. Fredrik a szemét forgatta. – Na, most melyik volt az? – sóhajtotta. – Hadd tippeljek… Uffe már megint formában van! – A szerkesztőre nézett. – Megmondtam, hogy Uffe fog először kavarni valamit, igaz-e? Egyre növekvő kíváncsisággal visszafordult a rendőrhöz. Már azon gondolkozott, hogy fogják felvenni az esetet – akármi is az. Patrik megint a torkát köszörülte, aztán halkan így szólt: – A műsor egyik résztvevőjét sajnos holtan találták. Mintha bomba robbant volna a szűkös helyen. Csak a berendezés zümmögését lehetett hallani.

– Mit mondott? – nyögte ki végül Fredrik, nagy nehezen összeszedve magát. – Holtan? Kit? Hol? Hogyan? Érezte, hogy vadul kavarognak a fejében a gondolatok. Mi történhetett? Az agya egyes részei pedig már a médiastratégiát tervezték. Ilyesmi még sohasem történt egy valóságshow forgatása közben. Szex, az igen, és annak ősi következménye, a teherbe esés is: a norvég Big Brotherben az is előfordult. Házassági ajánlat, az is: a svéd Big Brother tarolt Olivier-vel és Carolinával. És az a vascsöves támadás A bárban szintén hetekig címlapon volt. Na de halál! Ez valami egészen új volt. Teljességgel egyedi. Feszülten várta, hogy a rendőr válaszoljon a kérdéseire. Csupán néhány másodpercig kellett várakoznia. – A Barbie nevű lány az. Ma reggel találtak rá egy… – Patrik habozott egy pillanatig, mielőtt folytatta: – kukában. Minden jel arra mutat, hogy megölték. – Megölték? – ismételte Fredrik. – Úgy érti, meggyilkolták? Meggyilkolták? Ezt akarja mondani? És ki tette? Valószínűleg tényleg úgy össze volt zavarodva, mint a külseje mutatta. Ez nem szerepelt a lehetséges forgatókönyvek közt, amelyeket elképzelt. – Még nincs gyanúsítottunk. De rögtön elkezdjük a kihallgatásokat. Először is a résztvevőkét. A tegnapi bulit felügyelő rendőrök szerint a többi szereplő sokat veszekedett a meggyilkolt nővel. – Hát igen, elhangzott néhány durva szó, volt egy kis lökdösődés, miegymás – mondta Fredrik, felidézve az imént megnézett jeleneteket. – De semmi olyan, ami elég komolynak látszott volna ahhoz, hogy… Nem fejezte be a mondatot. Nem is volt rá szükség. – Szükségünk van a tegnap esti felvételekre is – mondta Patrik ridegen, és Fredrik szemébe nézett. Fredrik állta a pillantását. – Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy bármilyen felvételt átengedjek – felelte higgadtan. – Amíg nem kapok egy a nevemre szóló végzést, hogy át kell adnom az anyagot, addig itt marad. Minden más elfogadhatatlan. – Tisztában van vele, hogy ez egy gyilkossági nyomozás? – kérdezte Patrik ingerülten, de nem meglepetten. Csak nagyon reménykedett valami más válaszban. – Igen, tisztában vagyok, de akkor sem mondhatunk le csak úgy az anyagunkról. Túl sok az etikai probléma. Mosolygott, és úgy tett, mintha ő bánná legjobban a dolgot. Patrik csak horkantott egyet. Mindketten tudták, hogy az elutasításnak nem etikai oka van. – De feltételezem, hogy a történtek fényében leállnak a műsor forgatásával. Fredrik a fejét rázta. – Azt semmiképpen sem tehetjük. Négy hétre le van foglalva a műsoridő, és ha most leállunk… nem, az egyszerűen lehetetlen. És azt hiszem, Barbie sem

szeretné. Ő is azt akarná, hogy folytassuk. Egy pillantás Patrikra megérttette vele, hogy átlépett egy határt. A rendőr arca tűzvörös volt, és úgy látszott, nagyon küzd, hogy magában tartson néhány válogatott jelzőt. – Ugye nem azt akarja mondani, hogy komolyan… – tört ki végül, de aztán félbehagyta a mondatot. – Mi volt az igazi neve? Nem bírom Barbie-nak nevezni. Lealacsonyító. Egyébként is szükségem van a személyes adataira, a hozzátartozók miatt. Lenne olyan szíves elárulni őket, vagy ennek is etikai akadálya van? Az „etikai” szóból sütött a gúny, de Patrik dühe semmilyen hatással nem volt Fredrikre. Hozzászokott már, hogy kezelje az olyan agresszív viselkedést, amilyet a valóságshow-k gyakran kiváltottak. Teljes nyugalommal válaszolt: – A neve Lillemor Persson. Nevelőcsaládoknál nőtt fel, úgyhogy a hozzátartozóit nem ismerjük. De természetesen megadunk minden információt, ami a birtokunkban van. Semmi akadálya – mosolygott nyájasan. – Mikor kezdik a kihallgatásokat? Van rá esély, hogy felvegyük őket? Ismét túllőtt a célon, ezt világosan mutatta a gyilkos pillantás, amelyet válaszként kapott Patriktól. – A kihallgatásokhoz azonnal hozzákezdünk – mondta kurtán Patrik, és felkelt, hogy elhagyja a buszt. Még köszönésre sem vesztegette az idejét, csak bevágta maga után az ajtót. – Micsoda kibaszott mázlisták vagyunk mi! – suttogta Fredrik, a szerkesztő pedig csak bólogatni tudott. Fredrik el sem tudta hinni, hogy ekkora szerencséjük van. Lehetőséget kaptak rá, hogy a valódi drámát magát juttassák el a svéd otthonokba. Ezt az egész ország nézni fogja. Egy pillanatra eszébe jutott Barbie. Aztán felkapta a telefont. Ezt a vezetőségnek is hallania kell. A Redvás Tanum átmegy A helyszínelőkbe. Jesszus, mekkora durranás lesz ez! – Hogy csináljuk? – kérdezte Martin. Hannával a társalgóban maradtak dolgozni. Martin fogta a kávéskannát, és teletöltötte a csészéiket. Hanna öntött hozzá egy kis tejet is, és megkavarta. – Szerinted külön-külön írjunk jelentést, vagy együtt egyet? Hanna gondolkodott egy pillanatig. – Szerintem úgy lenne a legteljesebb, ha összevetnénk, mire emlékszünk tegnap estéről, és írnánk belőle egy közös jelentést. – Aha, szerintem is – nyitotta ki és kapcsolta be a laptopját Martin. – Akarsz írni, vagy majd én? – Írjál te – felelte Hanna. – Én két ujjal gépelek, és marha lassú vagyok. – Jó, akkor én – nevetett Martin, és beírta a jelszavát. Megnyitott egy új Word-

dokumentumot, és felkészült rá, hogy szavakkal töltse meg a képernyőt. – Én akkor figyeltem fel először a nézeteltérésre, amikor a hangos kiabálást hallottuk a ház mögül. Te? Hanna bólogatott. – Én is, előtte nem észleltem semmi különöset. Addig csak azzal a lánnyal kellett foglalkoznunk, aki úgy berúgott, hogy nem bírt felállni. Mikor lehetett az? Éjfélkor? – Amíg ő beszélt, Martin gépelt. – Aztán olyan egy körül hallottam, hogy ketten üvöltöznek egymással. Szóltam neked, hátramentünk, és ott találtuk Barbie-t meg Uffét. – Hmm – hümmögött Martin, egyre gépelve. – Én megnéztem az órámat, tizenkettő ötven volt. Én fordultam be előbb a sarkon, és azt láttam, hogy Uffe fogja Barbie vállát, és erősen rázza. Akkor odarohantunk. Én elrángattam Uffét, és te foglalkoztál Barbie-val. – Így van – helyeselt Hanna, és beleivott a kávéjába. – Azt is jegyezd fel, hogy Uffe olyan agresszív volt, hogy még akkor is próbálta megrúgni a lányt, amikor már lefogtad. – Igen, erre én is emlékszem – mondta Martin. A jelentés szövege egyre bővült. – „Sikerült úrrá lennünk a helyzeten – olvasta hangosan Martin –, és a két személyt elkülönítettük egymástól. Beszéltem Uffével, és elmagyaráztam neki, hogy kénytelen leszek bevinni az őrsre, ha nem vesz vissza.” – Ugye nem azt akarod írni, hogy „ha nem vesz vissza”? – nevetett Hanna. – Hát csak ideiglenesen. Majd úgyis át kell szerkesztenem, hogy elég bürokratikus legyen, ne félj. Most csak mondjuk, mi volt, hogy le tudjam írni. – Jó – mosolygott Hanna, aztán elkomolyodott. – Én megpróbáltam megtudni Barbie-tól, hogy mi előzte meg az összetűzést. Nagyon dühös volt, és azt hajtogatta, hogy Uffe meg van őrülve, mert azt hiszi, hogy ő, Barbie, mocskolódik vele, de ő nem is érti, miről beszél. Egy idő után megnyugodott, és úgy tűnt, minden rendben van. – Aztán elengedtük őket – zárta le Martin, és felnézett a képernyőről. Nyomott két Entert, hogy új bekezdést nyisson, ivott egy nagy korty kávét, aztán folytatta: – A következő incidensre, hát… szerintem olyan fél három tájban került sor. – Igen, valahogy úgy – mondta Hanna. – Fél három, háromnegyed három környékén. – Ezúttal a buli egyik résztvevője hívta fel a figyelmünket arra, hogy összetűzés van folyamatban az iskolához vezető lejtőn. Megközelítettük a helyszínt, és láttuk, hogy egy személyt többen bántalmaznak. Kiabáltak vele, lökdösték és ütlegelték. A valóságshow Mehmet, Tina és Uffe nevű szereplője támadt rá Barbiera. Közbeléptünk, és erő alkalmazásával véget vetettünk a verekedésnek. Elszabadultak az indulatok, és csak úgy röpködtek a szitokszavak, Barbie sírt, és

meg volt tépve a haja; a sminkje elkenődött, és általában igen feldúltnak látszott. A többiektől megtudakoltam, mi történt. Ugyanazt válaszolták, amit korábban Uffe, miszerint „Barbie mocskolódik”. Ennél többet nem sikerült kiderítenem. – Én közben nem sokkal arrébb Barbie-val beszéltem – vette át a szót érzelemtől fűtött hangon Hanna. – Dühös volt és riadt. Megkérdeztem, akar-e a többiek ellen feljelentést tenni, de ezt határozottan visszautasította. Egy ideig még beszélgettem vele, hogy megnyugtassam, és megpróbáljam kideríteni, mi volt az oka az egésznek, de azt állította, hogy fogalma sincs róla. Aztán odafordultam feléd, hogy lássam, ott mi a helyzet. Amikor visszafordultam, azt láttam, hogy Barbie a város felé rohan, de nem a központba tartott, hanem elfordult jobbra. Eszembe jutott, hogy utánaszaladok, de aztán úgy döntöttem, talán jobb, ha egyedül marad, és megnyugszik egy kicsit. – Hanna hangja megremegett. – Utána nem láttuk többé. Martin felnézett, és rámosolygott, hogy kicsit megvigasztalja. – Semmit sem csinálhattunk volna másképp. Csak annyit tudtunk, hogy komoly nézeteltérés volt köztük. Semmi sem utalt arra, hogy… – kicsit megakadt – ez lesz a vége. – Szerinted az egyik szereplő ölte meg? – kérdezte Hanna, még mindig kissé reszketeg hangon. – Nem tudom – válaszolta Martin, és átolvasta, amit eddig írt. – De jó okunk van ezt gyanítani. Majd meglátjuk, mit hoznak a kihallgatások. Elmentette a dokumentumot, és kikapcsolta a laptopot, majd felvette, amikor felállt a helyéről. – Megyek az irodámba, és megírom a hivatalos verziót. Ha eszedbe jut még valami, kopogj be nyugodtan. Hanna csak bólogatott. Martin kiment, ő pedig ott maradt a széken ülve. Kávéscsészét tartó keze még mindig remegett. Calle barangolt egyet a városban. Stockholmban rendszerint legalább ötször edzett hetente, itt azonban be kellett érnie a sétával, ha le akart dolgozni némi kalóriát. Gyorsított a léptein, hadd égjen az a zsír. Megvetette azokat, akik nem törődnek a testükkel. Neki kifejezett örömöt jelentett a tükörben nézegetni kockás hasát, feszülő bicepszét és izmos felsőtestét. Odahaza a Stureplanon mindig lezserül kigombolta az ingét, ha lement valamelyik klubba. A csajok imádták. Egyre csak dugdosták a kezüket az inge alá, hogy megtapogassák mellkasát, végigszántsák az izmait a körmükkel. Ezek után gyerekjáték volt hazavinni egy kis friss husit. Néhanapján eltűnődött, milyen volna az élete pénz nélkül. Milyen lehet úgy élni, mint Uffe vagy Mehmet, valami lepattant külvárosi kéróban lakni, és épp

hogy csak kijönni a jövedelméből. Uffe sokat hetvenkedett a betörésekkel és egyebekkel, amelyekben részt vett, de Calle alig bírta visszatartani a nevetést, amikor meghallotta, milyen kevés pénzt hoztak neki ezek a piti bűncselekmények. Neki a heti zsebpénze több volt ennél, amit az apjától kapott. És mégis volt valami, ami miatt képtelen volt betölteni az űrt a szívében. Az elmúlt években szakadatlanul kereste azt, amivel mégis sikerülhet. Több pezsgő, több buli, több csaj, több szippantás a fehér porból, mindenből még több. Mindig mindenből. Folyton feljebb tolta a határát annak, hogy mennyi pénzt képes elszórni. Egy fillért sem keresett meg belőle ő. Mindet az apjától kapta. És egyre többször gondolt arra, hogy… hogy ennek most már véget kell vetni. De a pénz csak jött és jött. Az apja egyik számlát a másik után fizette. Zokszó nélkül megvette neki az östermalmi lakást, és kifizette azt a lányt is, aki kitalálta, hogy őt megerőszakolták – ennek persze a világon semmi alapja nem volt, elvégre a lány hazament vele és Luddéval, nyilvánvaló volt, hogy akarja. Calle zsebe folyton újra és újra megtelt, akár a mesében. És úgy látszott, ennek semmilyen feltétele nincsen. Calle azt is tudta, miért. Hogy miért nem képes az apja nemet mondani. Tudta, hogy a lelkiismerete furdalja, ez kényszeríti rá, hogy egyre csak fizessen. Csak úgy öntötte a koronákat a Calle mellében tátongó lyukba, de a pénz nyomtalanul eltűnt, és nem töltötte ki az űrt. Mindketten pénzzel próbálták pótolni a veszteségét. Az apja azzal, hogy odaadta neki, Calle azzal, hogy költötte. Ahogy elárasztották az emlékek, a fájdalom a mellében erősödött. Calle gyorsított, így próbálva elnyomni a képeket. Az emlékek elől azonban lehetetlen volt megszökni. Csupán a pezsgő és kokain keveréke fojthatta el őket. Ezek hiányában Calle kénytelen volt együtt élni a múltjával. Futásnak eredt. Gösta felsóhajtott. Minden évben egyre nehezebben és nehezebben tudta motiválni magát. A reggeli munkába menés minden energiakészletét kimerítette; szinte lehetetlennek tűnt, hogy ezenkívül még mást is csináljon. Végtagjait mintha láthatatlan súlyok húzták volna le, valahányszor csak dolgozni próbált. Egyszerűen nem bírt nekikezdeni, a legegyszerűbb feladatokkal is napokat piszmogott. Nem értette, hogy jutott idáig. Valahogy az évek során belélopózott ez. Amióta Majbritt meghalt, rágta őt belülről a magány, és megfosztotta attól a kis örömtől is, amit valaha lelt a munkájában. Ő lett volna az első, aki elismeri, hogy sosem volt a szakma sztárja, de korábban megtette, amit meg kellett tennie. Most viszont egyre ott motoszkált benne a kérdés: mi értelme ennek az egésznek? Nem volt gyereke, akire bármit hagyhatott volna; az egyetlen fiuk néhány napos korában meghalt. Nem volt, akihez hazamenjen esténként, akivel a hétvégéit töltse. A golf maradt az egyetlen öröme. Annyit ő maga is képes volt

belátni, hogy a játék már sokkal inkább a rögeszméje lett, mint a hobbija. Legszívesebben napi huszonnégy órában játszott volna. Viszont abból nem lehetett lakbért fizetni, úgyhogy muszáj volt legalább addig dolgoznia, míg el nem éri a nyugdíjkorhatárt. Számolta a napokat. Leült, és a számítógépére meredt. Biztonsági okokból nem volt internetcsatlakozásuk. A megadott lakcímhez tartozó nevet ezért úgy kellett kiderítenie, hogy felhívja a tudakozót. Rövid beszélgetést követően sikerült megtudnia a nyaraló tulajdonosának a nevét, akié az ügyben szereplő kuka volt. Megint sóhajtott. Eleve értelmetlen volt az egész feladat. Ebben csak megerősítette az, amikor megkapta a tulajdonos állandó, göteborgi lakcíméhez tartozó telefonszámot. Nyilvánvaló volt, hogy ezeknek semmi közük a gyilkossághoz. Egyszerűen pechjük van, hogy éppen az ő kukájukba rejtette el a lány holttestét a gyilkos. Gondolatai a meggyilkolt lányra terelődtek. Csak mert a munkakedv hiányzott belőle, azért az együttérzés még nem. Őszintén sajnálta az áldozatokat és hozzátartozóikat, és hálás volt, hogy legalább nem kellett látnia a lányt. Martin még akkor is sápadt volt egy kicsit, amikor összefutottak a folyosón. Gösta úgy érezte, az évek során több holttestet látott, mint amennyi járt neki. Negyven éve volt a szakmában, de mindegyikükre emlékezett. A legtöbbjük valamilyen baleset áldozata vagy öngyilkos lett; a gyilkosság kivételes eset volt. De minden egyes halál egy új rovátkát vésett a memóriájába, és fényképszerű pontossággal emlékezett vissza rájuk. Sok embert kellett értesítenie szerettei haláláról, ami mindig könnyeket, kétségbeesést, sokkot és iszonyatot eredményezett. Talán épp azért csüggesztette ennyire a munka, mert betelt a sok nyomorúsággal, amit látott. Talán minden halál, minden ember fájdalma és gyásza töltött néhány cseppet a pohárba, és mostanra már nem maradt több hely. Ez mentség ugyan nem volt, viszont lehetséges magyarázat igen. Újabb sóhajjal emelte fel a telefonkagylót, hogy felhívja a nyaraló tulajdonosait, és közölje velük, hogy egy hullát találtak a kukájukban. Beütötte a számot. Essünk túl rajta. – Most mi van már? A kihallgatóhelyiségben ülő Uffe fáradtnak és ingerültnek látszott. Patrik nem válaszolt azonnal. Mielőtt bármit mondtak volna, Martinnal szép aprólékosan elrendezték a papírjaikat. Uffével szemben ültek egy rozoga asztalnál. Ezen és négy széken kívül nem volt más bútor a helyiségben. Patrik észrevette, hogy Uffe nem tűnik különösebben idegesnek, de az évek alatt megtanulta, hogy a kihallgatott személy külsejének nem sok köze van a belül lejátszódó folyamatokhoz. Megköszörülte a torkát, keresztbe font karral a papírokra

könyökölt, és előrehajolt. – Hallom, volt egy kis balhé tegnap este. Patrik figyelmesen tanulmányozta Uffe reakcióját. De az mindössze egy lefitymáló mosoly volt. A fiú hanyagul hátradőlt a széken, és kurtán felnevetett. – Ja, hogy az. Hát ja, az elég durva volt, most, hogy így belegondolok. – Odabiccentett Martinnak. – Esetleg mondjuk, ha panaszt lehetne tenni valahol rendőri túlkapás miatt… Megint nevetett, és Patrik érezte, ahogy feltolul benne a düh. – Nos – mondta nyugodtan –, megkaptam a kollégám és a helyszínen szolgálatot teljesítő másik rendőr jelentését. Most szeretném hallani az ön verzióját is. – A verziómat. – Uffe kinyújtotta a lábát, annyira, hogy már-már feküdt a széken. Nem tűnt túl kényelmes testhelyzetnek. – Az én verzióm az, hogy volt egy kis veszekedés. Részegek voltunk, összekaptunk. Ennyi. És akkor mi van? Összehúzta a szemét, és Patrik szinte látta, ahogy alkoholtól tompult agya lázasan dolgozik. – Itt mi kérdezünk, nem maga – felelte élesen Patrik. – Tegnap este tíz órakor két kollégánk látta, hogy maga rátámad a műsor egyik női résztvevőjére, Lillemor Perssonra. – Mármint hogy Barbie-ra? – röhögött fel újra Uffe. – Lillemor… Jézusom, ez marha jó! Patrik ellenállt a késztetésnek, hogy lekeverjen egy pofont a vele szemben ülő fiatalembernek. Martin észrevette, mi a helyzet, így átvette a szót, hogy Patriknak legyen ideje összeszedni magát. – Szemtanúi voltunk annak, hogy maga lökdösi és többször megüti Lillemort. Hogy kezdődött ez a verekedés? – Nem is értem, mit buzerálnak itt maguk ezzel. Volt egy kis… nézeteltérés, aztán jól van. Alig értem hozzá! Uffe nyeglesége kezdte átadni a helyét valami nyugtalanságnak. – Min vesztek össze? – faggatta Martin. – Semmin! Mármint jó, de, visszahallottam, hogy faszságokat beszél rólam. Csak azt akartam, hogy vallja be, és vonja vissza! Hogy vegye észre magát, és ne terjesszen rólam mindenféle szart! – Később a többiekkel együtt szintén ugyanezt akarták? – kérdezte Patrik, belenézve az előtte heverő jelentésbe. – Ja – mondta Uffe. Kissé feljebb ült a széken. Gúnyos vigyora is fakulni kezdett. – De hát basszus, hát kérdezzék meg róla Barbie-t is! Esküszöm, ugyanezt fogja mondani! Összevesztünk. Én nem értem, miért kell ebbe beszállni a rendőrségnek! Patrik egy pillanatra összenézett Martinnal, majd nyugodtan visszafordult

Ufféhoz, és így szólt: – Attól tartok, Lillemor már nemigen fog nekünk mondani semmit. Ma reggel holtan találták. Meggyilkolták. Csend ereszkedett a kihallgatóra. Uffe elsápadt. Martin és Patrik türelmesen várt. – Maga… maguk… most hülyéskednek, ugye? – nyögte ki végül Uffe. A két rendőr meg sem rezdült. Lassanként egészen felfogta, amit Patrik mondott. Most már nyoma sem volt az arcán mosolynak. – Most mi az isten van? Azt hiszik, hogy én…? De hát én… mi csak egy kicsit veszekedtünk! Én… én nem… Hebegett-habogott, és ide-oda forgatta a szemét. – DNS-mintát kell vennünk magától – mondta Patrik, elővéve a szükséges eszközöket. – Ugye nincs ellenére? Uffe habozott. – Nincsen. Vegyenek, amit akarnak, bassza meg, akkor se csináltam semmit! Patrik áthajolt az asztalon, és egy vattapálcikával nyálmintát vett Uffe szájából. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha Uffe megbánná, hogy beleegyezett, de eddigre a pálcika már egy lezárt borítékban lapult, így hát túl késő volt. Uffe a borítékot bámulta. Nyelt egyet, és tágra nyílt szemmel Patrikra nézett. – De ugye a műsort nem állítják le? Azt nem csinálhatják, ugye? Olyat nem tehetnek! Kétségbeesett volt a hangja, és Patrik megvetése nőttön-nőtt. Hogy lehet egy rohadt tévéműsor fontosabb, mint egy ember élete? – Ezt nem mi döntjük el – mondta szárazon. – Majd a produkciós cég. Ha rajtam múlna, öt másodperc alatt beszüntetném ezt a szart, de hát… Széttárta a karját, és látta, hogy Uffe arcán elömlik a megkönnyebbülés. – Na, elmehet – vetette oda neki. Még mindig látta maga előtt Barbie meztelen holttestét, és epeíz öntötte el a száját, amikor arra gondolt, hogy a halálával embereket akarnak szórakoztatni. Mi bajuk van ezeknek? Erling számára remekül indult a nap. Mondhatni, dicsőn. Először is nagyot kocogott a hűs tavaszi levegőn. Nem volt nagy természetbarát, de ezen a reggelen maga is meglepődött, mennyire örül, hogy látja a fák koronáján átszűrődő napfényt. A duzzadó érzés a mellkasában egész hazáig elkísérte, ahol is arra sarkallta, hogy szeretkezzen Vivecával, akit a változatosság kedvéért szintén könnyű volt meggyőzni erről. Ez volt az Erling életét beárnyékoló kevéske sötét felhő egyike. Miután egybekeltek, az asszony nagyjából teljesen elveszítette érdeklődését a szex iránt. Erlingben fel is merült, hogy mi értelme volt szép fiatal nőt elvennie, ha nem férhet hozzá a testéhez. Hát ezen most változtatni kellett.

A reggeli testmozgás még inkább meggyőzte róla, hogy komolyan el kell beszélgetnie a kis Vivecával erről a témáról. Elmagyarázni neki, hogy a házasság adok-kapok alapú. Ha ő továbbra is szeretne ruhákat, ékszereket, utazásokat, berendezési tárgyakat kapni, akkor legyen olyan szíves, és ő is adja kicsit lelkesebben azt, amire egy férfinak szüksége van. Mielőtt összeházasodtak volna, semmi probléma nem volt ezen a téren. Viveca kényelmes lakásba került, amelyet Erling fizetett. Akkoriban volt egy másik felesége, már harminc éve. Viszont akkoriban bármikor, bárhol képesek voltak szexelni Vivecával. Erling érezte, hogy az emlékek hatására feltámad a libidója. Talán épp ideje szólni. Ő már úgyis olyan sokat tett érte. Épp elindult volna az emeletre, amikor megszólalt a telefon. Először az jutott eszébe, hogy hadd szóljon, de aztán csak odafordult a dohányzóasztalon heverő vezeték nélküli készülékhez. Hátha valami fontos. Öt perccel később némán ült ugyanott, kezében a kagylóval. Dübörögtek a fejében annak a lehetséges következményei, amit az imént hallott, és az agya máris megoldásokon kezdett dolgozni. Felkiabált az emeletre: – Viveca, be kell mennem az irodába! Történt valami! A tompa válasz fentről jelezte, hogy a felesége hallotta őt, Erling pedig felkapta a zakóját, és leakasztotta a slusszkulcsot az ajtó melletti kampóról. Ilyen eseménnyel nem számolt. Mi a fenéhez fog most kezdeni? Az ilyen napokon remek érzés volt főnöknek lenni. Mellberg emlékeztette magát, hogy miért is áll itt, és gondosan elrendezte arcvonásait, hogy leplezze az elégedettséget, amit érzett. Együttérzést és bánatot kellett mutatnia. De volt valami vonzó számára a rivaldafényben. Egyszerűen jól állt neki. És nem tudott nem gondolni arra sem, mit fog majd szólni Rose-Marie, ha meglátja őt mint a rendőrőrs nagy emberét. Kidüllesztette a mellét és felhúzta a vállát, erőt sugárzó pózt véve fel. A vakuk villogásától kis híján megvakult, de megőrizte komoly és méltóságteljes modorát. Ezt a lehetőséget nem hagyhatta kicsúszni a kezéből. – Még egy percet, hogy fotózzanak, aztán egy időre abba kellene hagyni. Hallotta, hogy a hangok tiszteletteljesen válaszolnak, és alig bírta visszafogni a lelkendezését. Ő erre született. A vakuk még villogtak egy kis ideig, aztán Mellberg felemelte a kezét, és végignézett a sajtósok hadán. – Ahogy azt már tudják, ma reggel megtaláltuk Lillemor Persson holttestét. Kezek erdeje emelkedett a magasba, Mellberg pedig jóindulatúan az Expressen riportere felé biccentett. – Megállapították már, hogy gyilkosság történt-e? Remegtek a tollak a noteszek fölött, ahogy mindenki a választ várta. Mellberg megköszörülte a torkát.

– Amíg meg nem kapjuk a boncolási jegyzőkönyvet, ezt nem állíthatjuk biztosan. De minden jel arra utal, hogy a nő emberölés áldozata lett. Válaszát izgatott sutyorgás és tollsercegés követte. A tévécsatornák nevének kezdőbetűivel ellátott kamerák zümmögtek, és a fények mind Mellbergre szegeződtek. Ő pedig azon tűnődött, melyiküket részesítse előnyben. Komoly megfontolás után a TV4 kamerája felé fordította legjobb oldalát. Elárasztották a kérdések, ő pedig ezúttal az egyik esti lap riporterének biccentett oda. – Van már gyanúsítottjuk? Mindenki feszült csendben várta Mellberg válaszát. Mellberg belehunyorgott a reflektorokba. – Több személyt is előállítottunk kihallgatásra – mondta –, de határozottan még nem gyanúsítunk senkit. – Félbeszakad emiatt a Redvás Tanum forgatása? – tette fel az újabb kérdést a köztévé késő esti hírműsorának munkatársa. – A dolgok jelenlegi állása szerint nekünk sem jogunk, sem okunk nincs meghozni ezt a döntést. Ezt majd eldöntik a műsor producerei és a produkciós cég vezetői. – De hát folytatódhat egyáltalán egy szórakoztatónak szánt műsor forgatása, miután az egyik résztvevőjét meggyilkolták? – erősködött tovább a riporter. Mellberg érezhető ingerültséggel válaszolt: – Mondtam, hogy nekünk ebbe nincs beleszólásunk. Ezt beszélje meg a tévécsatornával. – Megerőszakolták? Már senki sem várt Mellberg biccentésére. Apró lövedékekként záporoztak felé a kérdések. – Ezt a törvényszéki orvosszakértőnek kell megállapítania. – De van jele nemi erőszaknak? – Meztelen volt, amikor megtalálták, ön is levonhatja a következtetést. Ahogy kimondta, Mellberg rájött, hogy valószínűleg nem volt jó ötlet ezt az információt kiadni. De túlságosan nagy nyomás nehezedett rá, és már nem is örült annyira a sajtótájékoztatónak, mint eleinte. Ez egészen más volt, mint a helyi sajtó kérdéseire válaszolgatni. – A hely, ahol megtalálták, kapcsolatba hozható magával a bűnténnyel? Végre az egyik helyi riporternek is sikerült kérdeznie. Úgy festett, hogy a nagyvárosi lapok és a tévések könyöke sokkal hegyesebb. Mellberg alaposan átgondolta a választ. Nem akarta még egyszer kínos helyzetbe hozni magát. – Ebben a pillanatban erre nem utal semmi – mondta végül. – Hol is találták meg? – avatkozott közbe az egyik esti lap. – Azt beszélik, hogy

egy kukában találtak rá. Igaz ez? Megint minden tekintet Mellberg arcára szegeződött. A rendőrfőnök idegesen nyalogatta a száját. – Ezt nem kommentálom. A francba, hát ezek nem hülyék, jól tudják, hogy mit jelent ez a válasz. Mégiscsak hallgatnia kellett volna Hedströmre. A sajtótájékoztató előtt ugyanis Patrik felajánlotta neki, hogy majd ő válaszol a kérdésekre. Mellberg azonban bolond lett volna mást engedni a porondra maga helyett. Hedström ajánlatának puszta gondolata is annyira felmérgesítette, hogy újra nekibátorodott, és kiegyenesedett. – Igen? – mutatott egy riporternőre, aki már régóta integetett, hogy szeretne szót kapni. – Kihallgatták a Redvás Tanum résztvevőit? Mellberg bólintott. Azok a népek amúgy is imádtak a kamerák előtt ugrálni és bohócot csinálni magukból, úgyhogy ezt az információt szemrebbenés nélkül osztotta meg. – Hogyne, kihallgattuk őket. – Esetleg meggyanúsítják valamelyiküket? A híradó is forgatott, és a riporter maga elé nyújtotta jókora mikrofonját, hogy elkapja vele Mellberg válaszát. – Először is, még az sincs megerősítve, hogy emberölés történt, de nem, nincs olyan információnk, amely bármely meghatározott személyre terelné a gyanút. Ez amolyan jó szándékú hazugság volt. Mellberg olvasta Molin és Kruse jelentését, és már tisztán látta, ki lehet a bűnös. De ezt a kis gyöngyszemet nem akarta megosztani a sajtóval, amíg nem állt minden készen. A kérdések kezdtek ellaposodni, és Mellberg azon kapta magát, hogy ugyanazokat a válaszokat ismételgeti újra meg újra. Végül aztán elege lett, és bejelentette, hogy a sajtótájékoztatónak vége. Amilyen méltóságteljesen csak tudott, kivonult a teremből, miközben a háta mögött egyre villogtak a vakuk. Azt akarta, hogy Rose-Marie egy erőteljes férfit lásson este a híradóban. A Barbie halála óta eltelt napokban Jonna többször is látta, hogy az emberek összesúgnak és mutogatnak rá. A Big Brother óta hozzá volt szokva, hogy folyton vizslatják. De ez most valami egészen más volt. Ezúttal nem a kíváncsiság vagy csodálat miatt volt benne a tévében. Ez a szenzációhajhászás kéje volt és a média vérszomja, amitől Jonna libabőrös lett. Ahogy hallott Barbie-ról, mindjárt haza akart menni. Első ösztöne a menekülés volt, hogy visszatérjen az egyetlen helyre, amelyet ismer. De rájött, hogy ez nem lehetséges. Otthon csak ugyanazzal az ürességgel, ugyanazzal a magánnyal

szembesülne. Nem lesz ott senki, hogy átölelje és simogassa a haját. A teste ilyen apró, vigasztaló gesztusokért sikoltott. De nem volt senki, aki ezt megadja neki. Sem itt, sem otthon. Így hát úgy döntött, mégiscsak marad. A háta mögötti kassza mintha üres lett volna. Egy másik lány ült benne, a rendes alkalmazottak egyike. Jonna értetlenül állt az előtt, hogy milyen űrt hagyott hátra Barbie. Akire fújt, akit legszívesebben félresöpört volna maga elől. Akit emberszámba is alig vett. De most, hogy elment, Jonna felismerte, hogy a bizonytalansága, a felszínes szőkesége és a folytonos szereplésvágya mellett milyen életörömöt sugárzott Barbie. Mindig ő vidította fel őket. Folyton nevetgélt, lelkesen vetette magát minden programba, és másokat is próbált lelkesíteni. Ők meg hálából kigúnyolták őt, és elkönyvelték ostoba ribancnak, aki nem érdemli meg a tiszteletüket. Csak most jöttek rá, valójában mit is jelentett. Jonna lehúzta a pulóvere ujját. Ma egyáltalán nem vágyott fura pillantásokra, amelyek vagy együttérzést, vagy viszolygó csodálkozást sugároztak. A karján a sebek mélyebbek voltak, mint máskor. Minden nap megvágta magát, amióta Barbie meghalt. Erősebben és brutálisabban, mint eddig bármikor. Mélyre hasított a húsába, míg azt nem látta, hogy a bőre szétnyílik, és vért fröcsköl. De a lüktető vörös folyadék látványa most már nem tudta megnyugtatni. Olyan erős volt a szorongása, hogy nem fékezhette meg semmi. Néha izgatott hangokat hallott a fejében. Olyan volt, mint egy magnófelvétel. Úgy hallotta, mintha kívülről, fentről beszéltek volna hozzá. Szörnyű volt. Minden rosszra fordult. Borzasztó rosszra. Egyre gyűlt benne és tolult felfelé a sötétség, és nem tudott gátat vetni neki. A sötétség, amelyet éppen elűzni próbált a vérrel és a sebekkel, pusztító haragként egyre csak dagadt és duzzadt. Most úgy érezte, a háta mögötti kassza üressége szégyennel vegyül. És rettegéssel. Lüktettek az erei. Még több vér kívánkozott ki. – Hát az isten verje meg, ha énrajtam múlik, leállítjuk ezt a rohadt cirkuszt! – csapott Uno Brorsson az öklével a városi közgyűlés széles tárgyalóasztalára, és haragosan méregette Erlinget. Rá sem nézett Fredrik Rehnre, akit szintén meghívtak, hogy megtárgyalják a történteket, illetve hogy közvetítse a produkciós cég álláspontját. – Szerintem először is higgadj le! – mondta feddőn Erling. Legszívesebben a fülénél fogva ráncigálta volna ki Unót a teremből, mint valami rossz gyereket, de a demokrácia az demokrácia volt, így el kellett nyomnia ezt az ingert. – Hihetetlen tragédia, ami történt, de ettől még nem kell elsietett döntéseket hoznunk, puszta indulatból. Azért vagyunk itt, hogy az eszünkre hallgatva vitassuk meg a témát. Meghívtam Fredriket, hogy megoszthassa velünk az ő nézetüket arról, vajon folytatódjon-e a műsor. Azt javaslom, hallgassátok meg,

amit mondani akar. Végül is Fredrik rendelkezik tapasztalattal az ilyesfajta projekteket illetően. Noha az, ami most történt, egészen új, és persze, ahogy mondta, tragikus, biztos vagyok benne, hogy van néhány okos ötlete arra vonatkozóan, hogyan kezeljük a helyzetet. – Hülye stockholmi barom – mormogta Uno halkan, de azért elég hangosan ahhoz, hogy Fredrik meghallja. A producer inkább elengedte a füle mellett a megjegyzését, és egy szék mögé állva, kezét a támlára téve belekezdett: – Nos, megértem, hogy a történtek rengeteg érzelmet kavartak fel. Természetesen Barbie-t… Lillemort mi is mélységesen gyászoljuk. Az egész produkciós teamet, továbbá a vezetőséget Stockholmban is nagyon elszomorította, ami történt. Ahogyan személy szerint engem is. Megköszörülte a torkát, és bánatosan lesütötte a szemét. Pillanatnyi kínos csendet követően felnézett. – De ahogy Amerikában mondják: „The show must go on.” [11] Biztos vagyok abban, hogy önök közül sem tudná senki otthagyni a munkáját, ha, isten őrizz, történne valami a családjával. Mi sem tehetjük. Arról is meg vagyok győződve, hogy Barbie… Lillemor is azt szeretné, ha folytatnánk. Újra elhallgatott, a szemében gyász ült. A nagy, fényes asztal túlsó végéről szipogás hallatszott. – Szegény kislány – törölt le gondosan egy könnycseppet a papír zsebkendőjével Gunilla Kjellin. Fredrik még egy pillanatig elfogódottnak látszott. Aztán folytatta: – Nem hagyhatjuk figyelmen kívül a tényeket sem. Tény például az, hogy meglehetősen nagy összeget fektettünk a Redvás Tanumba, és mindig reméltük, hogy ez a befektetés jókora osztalékot hoz mind önöknek, mind nekünk magunknak. Mi nézettséghez és reklámbevételekhez jutnánk, önök turistákhoz és idegenforgalmi bevételekhez. Nagyon egyszerű a képlet. Erik Bohlin, a pénzügyi előadó megpróbálta feltenni a kezét annak jeleként, hogy kérdése volna. Erling azonban előre érezte, hogy az kellemetlen irányba terelné a párbeszédet, ezért haragos pillantást vetett az ifjú közgazdászra, mire az letette a kezét. – De hogy hoz nekünk ez az egész turistákat most? A gyilkosság általában… kedvezőtlen hatással van a turizmusra. A közgyűlés korábbi elnöke, Jörn Schuster a homlokát ráncolva nézett Fredrik Rehnre, és szemlátomást választ várt a kérdésére. Erling érezte, hogy emelkedni kezd a vérnyomása, és elszámolt magában tízig. Miért kell mindig ilyen negatívnak lenni? Igazi méreg volt, hogy itt kell ülnie és foglalkoznia ezekkel az… emberekkel, akik egy napig sem maradnának életben a való világ forgatagában.

Abban a világban, ahol ő igazgató volt. Jeges nyugalommal fordult Jörnhöz. – Meg kell mondanom, hogy rendkívül csalódott vagyok a hozzáállásod miatt, Jörn. Ha valakiben bíztam, hogy képes átlátni a „big picture”-t, hát az te voltál. Akinek ennyi tapasztalata van, mint neked, annak nem szabadna elvesznie a részletekben. Mi azért vagyunk itt, hogy a közösség érdekeit szolgáljuk; olyan dolgok útjába, amelyek előrevinnének minket, nem gördíthetünk akadályokat, mint egy rakás nyamvadt bürokrata! Látta, hogy a hízelgésbe burkolt letolás nyugtalan fényt visz a korábbi elnök szemébe. Jörn mindenekelőtt azt a látszatot szerette volna kelteni, mintha még mindig övé volna a hatalom, és önként vonult volna vissza, hogy egyfajta mestere lehessen a jövevénynek. Ő és Erling egyaránt tudta, hogy nem ez a helyzet. Erling azonban hajlandó volt beszállni a játékba, ha közben keresztülvihette az akaratát. A kérdés csak az volt, hogy Jörn is ilyen készséges-e. Erling türelmesen várt. Vastag csend ülte meg a helyiséget, és mindenki Jörnt nézte, hogy lássák, hogyan reagál. Hosszas gondolkodási szünet után a volt elnök Erlinghez fordult, és atyaian rámosolygott tömött szakálla mögül. – Természetesen igazad van, Erling. A közösség vezetőjeként én magam is úgy valósítottam meg nagy ötleteket, hogy nem törődtem a károgókkal és a kicsinyeskedőkkel. Elégedetten bólintott, és körülnézett. A többiek bambán bámulták. Hiába próbáltak visszaemlékezni arra, miféle nagy ötletekről beszélhet Jörn. Csak Erling bólogatott elismerően. Helyesen döntött a vén róka. Tudja ő, hogy hosszú távon melyik lóra érdemes tenni. Jörn támogatását élvezve Erling lezárta az ügyet: – A turizmus szempontjából egyedülálló helyzetben vagyunk. Városunk neve csupa nagybetűvel jelenik meg országszerte. Igaz ugyan, hogy egy tragédiával kapcsolatban, de akkor is tény, hogy ez a név most ott visszhangzik szinte minden svéd ember fejében. Ebből előnyt kovácsolhatunk. Efelől semmi kétség. Arra gondoltam, talán kérjünk fel egy PR-céget, hogy segítsenek eldönteni, vajon mit kezdjünk ezzel a médiaérdeklődéssel. Erik Bohlin mormogott valamit a bajsza alatt a költségvetésről, de Erling úgy hessegette el a megjegyzését, mint valami idegesítő legyet. – Most nem erről beszélünk, Erik. Pontosan erről beszéltem az előbb: ezek pusztán részletek. Most nagyban gondolkodunk; a többi majd megoldódik magától. Fredrik Rehnhez fordult, aki jól szórakozott a párbeszédükön. – A Redvás Tanum tehát folytatódhat, a legteljesebb támogatásunk mellett. Igaz? – pillantott végig a többieken, külön-külön mindenkinek áthatóan a szemébe nézve. – Természetesen! – válaszolta buzgón Gunilla Kjellin, csodálattal nézve vissza

rá. – Jól van, a francba is, hát akkor hadd menjen ez a szemét – dörmögte mérgesen Uno Brorsson. – Ennél rosszabb már úgysem lehet. – Egyetértek – mondta Bohlin tömören, de e mögött a szó mögött millió kérdés tolongott. – Jól van, jól van – rángatta a szakállát Jörn Schuster. – Örömmel hallom, hogy mindenki átlátja a „big picture”-t, Erlinghez és hozzám hasonlóan. Erlingre mosolygott, aki szintén mosolyt erőltetett az arcára. Azt se tudja a vén marha, miről beszél, gondolta magában, és még szélesebben mosolygott. Könnyebben ment, mint gondolta. A büdös mindenit, hogy ő mennyire érti a dolgát! – Hal vagy szárnyas? – Valahol a kettő között – vágta rá Anna nevetve. – Jaj, ne csináld már! – öltötte ki rá a nyelvét Erica. A verandán ücsörögtek takarókba bugyolálva és kávéztak. Erica ölében ott volt a Stora Hotel menüajánlata, és érezte, hogy mindjárt csorogni kezd a nyála. Az utóbbi hetek szigorú diétája feltüzelte az ízlelőbimbóit, és persze az éhségét is. – Ehhez például mit szólsz? – kérdezte Annát, és felolvasta: – Előételnek rákfarkak salátaágyon, lime-vinegrettel, főfogásnak lepényhal bazsalikomos rizottóval és mézben sült sárgarépával, desszertnek pedig málnazselés túrótorta. – Uramatyám, ez isteni! – kiáltotta Anna, és mintha neki is mindjárt kicsordult volna a nyál a szájából. – Főleg a lepényhal! Ivott egy korty kávét, kicsit szorosabbra húzta magán a takarót, és kinézett a tengerre. Erica nem győzött csodálkozni, mennyire megváltozott az utóbbi időben a húga. Szemügyre vette Anna profilját, és olyan nyugalmat látott az arcán, amilyenre korábbról nem is emlékezett. Mindig is féltette Annát. Nagyon jó érzés volt, hogy lassan kezdett készen állni az elengedésére. – Hogy örülne apa, ha látná, hogy itt ülünk és fecserészünk! – mondta. – Mindig próbálta megértetni velünk, hogy testvérek vagyunk, ezért közel kell kerülnünk egymáshoz. Úgy gondolta, túl sokat anyáskodom fölötted. – Tudom – fordult felé mosolyogva Anna. – Velem is beszélt, engem arra próbált rávenni, hogy legyek felnőttebb, felelősségteljesebb, ne lőcsöljek rád minden terhet. Mert hát, lássuk be, azt csináltam. Akárhogy is tiltakoztam az anyáskodás ellen, azért valahol jólesett. Mindig azt vártam, hogy te legyél az érett, és te oldd meg a dolgokat. – Kíváncsi vagyok, milyen lett volna, ha anya vállalja a felelősséget. Végül is az ő dolga lett volna, nem az enyém.

Ericának mindig szorítani kezdett valami a mellében, amikor az anyjára gondolt. Az anyára, aki testben ott volt mellettük gyerekkorukban, lélekben azonban messze járt. – Ezen nincs értelme filózni – mondta eltűnődve Anna, és az álláig húzta a takarót. Noha hét ágra sütött a nap, a szél még mindig hideg volt, és a legkisebb rést is megtalálta. – Ki tudja, ő milyen terhet cipelt. Most, hogy így belegondolok, nem is emlékszem, hogy valaha mesélt volna a gyerekkoráról, vagy egyáltalán az apa előtti életéről. Nem fura ez? Anna még sohasem gondolkodott ezen. Ez egyszerűen így volt. – Ha engem kérdezel, szerintem úgy, ahogy volt, fura volt az egész – nevetett fel Erica. De ő maga is hallotta hangjában a keserű zöngét. – De nem, most komolyan – makacskodott Anna. – Emlékszel egy alkalomra is, amikor Elsy a gyerekkoráról beszélt, vagy a szüleiről, vagy arról, hogy ismerte meg apát? Nekem egy szó sem rémlik ezekről. És fényképei sem voltak. Emlékszem, egyszer megkértem, hogy mutasson képeket a nagyiról meg a papáról, mire bedühödött, és azt mondta, olyan régen elmentek, hogy már nem is emlékszik, hova tette a dolgaikat. Nem különös ez egy kicsit? Kinek nincsenek régi fényképei? Vagy ki nem tudja legalább azt, hogy hol vannak? Erica hirtelen rádöbbent, hogy Annának igaza van. Ő sem látott vagy hallott soha semmit Elsy múltjáról. Mintha az anyjuk csak attól a pillanattól fogva létezett volna, hogy elkészült az esküvői fotó róla és Toréról. Azelőtt… nem volt semmi. – Hát ezt egyszer majd ki kell kutatnod – mondta Anna, és Erica hallotta a hangján, hogy szeretne témát váltani. – Te tudod, hogy kell az ilyesmit csinálni. De most inkább térjünk vissza a menühöz. A mellett döntöttél, amit az előbb felolvastál? Az remekül hangzott! – Előbb meg kell beszélnem Patrikkal, hogy neki is tetszik-e – mondta Erica. – De meg kell, hogy mondjam, kicsit tapintatlan dolognak tűnik ilyesmikkel zaklatni őt egy gyilkossági ügy kellős közepén. Ez olyan… felszínes dolog. Lerakta a menüt az ölébe, és borongósan bámulta a láthatárt. Alig látta Patrikot az utóbbi néhány napban, és hiányzott neki. De persze megértette. Szörnyű eset volt annak a lánynak a megölése, és tudta, hogy Patrik mindennél jobban szeretné elkapni a gyilkost. Ugyanakkor az, hogy ilyen szeszélyes a beosztása, és ilyen fontos munkát végez, azt is kihangsúlyozta, hogy Erica nem dolgozik. Na persze, azért nagyon fontos volt az is, amit ő csinált. Sőt, anyának lenni mindennél fontosabb, ezt tudta, és hitt is benne. De akkor is vágyott arra, hogy valami… felnőtt dolgot is csináljon. Valami olyat, ahol Erica lehet, nem csak Maja mamája. Most, hogy Anna előtört az őt fogva tartó homályból, Erica remélte, hogy napi néhány órában újra elkezdhet írni. Felvetette az ötletet Annának, aki

azonnal önként elvállalta, hogy addig majd vigyáz Majára. Erica tehát új témát keresett, egy valódi gyilkosságot, amelyiknek izgalmas emberi aspektusa van, és amiből kerekíthet egy remek kis könyvet. Az előző kettőt némi kritikával fogadta a média. Több kritikus is úgy vélekedett, hogy kissé hiénaszerű mentalitásra vall igazi gyilkosságokról írni. Erica azonban nem így gondolta. Mindig ügyelt rá, hogy az összes érintett szót kapjon, és mindent megtett, hogy a lehető legpártatlanabb és legsokoldalúbb képet adja a történtekről. Azt sem gondolta, hogy a könyvek ugyanilyen jól fogynának, ha empátia nélkül írná őket. Azt azonban be kellett ismernie, hogy egyszerűbb volt megírni a másodikat, amikor nem érintette személyesen az ügy, nem úgy, mint amikor a barátnőjét, Alex Wijknert ölték meg. Akkor sokkal nehezebb volt objektívnek maradni, hisz mindent, amit leírt, a saját tapasztalatai színeztek meg. A könyveken való töprengés felkeltette benne a munkakedvet. – Azt hiszem, netezek egy kicsit – mondta, és felkelt. – Hátha találok valami új esetet, amit megírhatok. Foglalkoznál Majával, ha felébred? Anna mosolygott. – Persze, dolgozz csak. Jó halászatot! Erica nevetett, és elindult a dolgozószobájába. Mostanában sokkal könnyebb lett az itthoni élet. Még csak azt szerette volna, ha Patrik el tud szakadni egy kicsit az ügytől, amelyen épp dolgozik.

[10] Carola Häggkvist, az egyik legnépszerűbb svéd előadó, többek között az 1991es Eurovíziós Dalfesztivál győztese. (A ford.) [11] A műsornak folytatódnia kell.

5 A sós víz illata. Vijjogó madarak az égen, és kékség, ameddig csak a szem ellát. A csónak ringó mozgása. Az érzés, hogy valami megváltozott. Valami eltűnt. Valami, ami eddig meleg és puha volt, most kemény lett és éles. Karok, amelyek átölelték, de csípős, rossz szagot árasztottak, amely beitta magát a ruhába és a bőrbe. De a legrosszabb szag a nő szájából áradt. Arra nem emlékezett, hogy ki volt ez a nő. Azt sem tudta, miért próbál emlékezni rá. Mintha csak álmot látott volna az éjjel, valami rossz, de ismerős álmot. Valamit, amiről többet akart tudni. És nem tudott leállni a kérdezősködéssel. Nem tudta, miért nem. Miért nem képes mindent csak úgy elfogadni, ahogy a húga? A húga mindig olyan rémülten nézett, amikor kérdezősködött. Nem akarta megijeszteni. De nem bírta ki. Nem, amikor a sós víz illatát és a hajába kapó szelet érezte. És amikor eszébe jutott a férfi, aki hintáztatta őt meg a húgát. Közben a nő, akinek valaha lágy volt a hangja, aztán megkeményedett, ott állt mellette, és nézte őket. Néha mintha úgy látta volna az emlékeiben, hogy mosolyog. De talán tényleg úgy volt, ahogy ő mondta. Ő, aki igazi volt és gyönyörű, és szerette őket. Talán csak álmodott. Rossz álmot látott, amit ő szép, kedves álmokra cserélt. Nem ellenkezett vele. Néha mégis azon kapta magát, hogy vágyik arra a sós illatra. És a vijjogó madarakra. Még a kemény hangra is. De sosem merte megmondani. – Ugyan, Martin, mi a francot csinálunk? – csapta le dühösen a tollát Patrik. A toll az asztalról lepattant a padlóra. Martin higgadtan felvette, és berakta Patrik tolltartójába. – Csak egy hét telt el, Patrik. Tudod, hogy ez időbe telik. – Én csak azt tudom, hogy a statisztikák szerint minél tovább tart megoldani egy ügyet, annál kevésbé valószínű, hogy valaha sikerül megoldani. – De mi megteszünk mindent, amit tudunk. Egy nap csak huszonnégy órából áll. – Martin egy pillanatig Patrik arcát fürkészte. – Jut eszembe, nem kéne neked inkább lezuhanyoznod és pihenned egyet? Kimerültnek tűnsz. – Pihenni? Ennek a cirkusznak a közepén? Ugyan már! Patrik beletúrt a hajába, ami már amúgy is összevissza meredezett. Élesen csörrent a telefon, mire mindketten összerezzentek. Patrik idegesen felkapta a kagylót, és visszatette a helyére. A készülék egy percig hallgatott, aztán újra megszólalt. Patrik türelmét vesztve kirontott a folyosóra:

– A rohadt életbe már, Annika, húzd ki a telefonomat, légy szíves! Azzal visszament az irodába, és bevágta az ajtót. Az őrsön több másik telefon is szakadatlanul csörgött, de így a csukott ajtón túl már nem voltak olyan hangosak. – Na jó, Patrik, ez így nem fog menni. Mindjárt a falra mászol! Muszáj pihenned. És enned. És szerintem jó lenne, ha Annikától is bocsánatot kérnél, mert még megver a szemével. Vagy hét év balszerencsét hoz rád. Vagy esetleg nem ad neked péntekenként a házi sütijéből. Patrik lerogyott a székére, de ezen már muszáj volt mosolyognia. – A sütijéből? Szerinted lehet annyira megátalkodott, hogy megtagadja tőlem a sütijét? – Sőt, talán még a házikaramella-csomagot is karácsonykor – bólogatott Martin komolyságot színlelve. Patrik elnevette magát. – Jó, jó, bocsánatot kérek tőle. – Megint beletúrt barna hajába. – Csak még sosem volt részem ilyen… ostromban. Ezek a riporterek teljesen őrültek. Nem riadnak vissza semmitől! Nem látják, hogy a nyomozást akadályozzák ezzel a folyamatos zaklatással? Így nem lehet dolgozni! – Szerintem elég sokat intéztünk egy hét alatt – vélekedett Martin. – Kihallgattuk Lillemor összes szereplőtársát, megvizsgáltuk a felvételt a buliról, ahonnan eltűnt, és minden fülesnek utánanézünk, amit a lakosságtól kapunk. Szerintem igenis baromi sok munkát végeztünk. Azzal meg, hogy közben tombol a káosz a Redvás Tanum miatt, azzal úgysem nagyon tudunk mit kezdeni. – Te elhiszed, hogy úgy döntöttek, továbbra is adják ezt a trágyát a tévében? – tárta szét a karját Patrik. – Egy lányt megöltek, ezek meg a népet szórakoztatják vele! És az egész ország ül a fenekén, és ezt nézi! Hát szerintem innen hihetetlen mértékben hiányzik a tisztelet. – Megint igazad van – ismerte el Martin, de valami új él költözött a hangjába. – De most ezzel mi a rákot csináljunk? Mellberg meg az az aljadék Erling W. Larson úgy rá vannak izgulva a médiajelenlétre, hogy fel sem merült bennük, hogy esetleg le lehetne állítani a műsort. De nekünk attól még tennünk kell a dolgunkat. A helyzet nem fog változni. És nem győzöm mondogatni, hogy ne készítsd ki magad, meg a nyomozásnak is jót tenne, ha tartanál egy kis szünetet. – Nem megyek haza, ha erre célzol. Arra nem érek rá. De megebédelhetnénk a Gestgifveriben. Az szünetnek számít? Dühösen nézett Martinra, de azért tudta, hogy van valami igaza. – Gondolom, el kell fogadnom annak – kelt fel a helyéről Martin. – De Annikától kérj bocsánatot kifelé menet! – Igen, anyu – mondta Patrik. Vette a dzsekijét, és követte Martint a folyosón. Csak most tűnt fel neki, milyen éhes.

Körülöttük mindenütt csörögtek a telefonok. Kerstin képtelen volt bemenni dolgozni. Nem is igazán kellett volna, hiszen még betegszabadságon volt, és az orvos nyugalmat rendelt neki. Ő azonban szigorú erkölcsi nevelést kapott ezen a téren, amely arra kötelezte, hogy mindenáron lássa el a munkáját. Az apja úgy tartotta, a munka alól az egyetlen elfogadható kifogás, ha haldoklik az ember. A gond az volt, hogy Kerstin most pontosan úgy érezte magát. A teste működött; mozgott, táplálkozott, tisztálkodott és minden egyéb dolgát megtette, de gépiesen. Belül mintha halott lett volna. Többé semmi sem tűnt fontosnak. Semmi sem okozott örömet, vagy keltett benne egyáltalán érdeklődést. Hidegnek és halottnak tűnt minden. Csak a fájdalom maradt odabenn, amely néha annyira erős volt, hogy kétrét görnyedt tőle. Két hét telt el azóta, hogy bekopogott hozzá a rendőrség. Ahogy a kopogást meghallotta, valahogy tudta, hogy az élete megváltozik. Minden este, amikor lefeküdt és aludni próbált, lejátszódott a fejében a veszekedés Marittal. Nem szabadult a tudattól, hogy az utolsó párbeszédük haragban zajlott. Mindennél jobban vágyott rá, hogy legalább egy részét visszavonhassa a Marithoz vágott goromba szavaknak. De mit számított ez most már? Miért nem hagyta békén akkor? Miért erőltette ennyire, hogy Marit a sarkára álljon, és nyilvánosan vállalja a kapcsolatukat? Miért volt ez neki ennyire fontos? Annak kellett volna a legfontosabbnak lennie, hogy együtt vannak. Annyira jelentéktelenné vált most az, hogy mit mondanak vagy gondolnak mások. És nem értette, hogy a távoli múltban, amely valójában mindössze két hete volt, miért gondolta, hogy ez annyira fontos. Képtelenül arra, hogy eldöntse, mit tegyen, Kerstin lehevert a kanapéra, és bekapcsolta a tévét. Magára húzta a takarót, azt a takarót, amelyet Marit vett azon ritka alkalmak egyikén, amikor hazautazott Norvégiába. Gyapjú, és Marit parfümjének illatát árasztotta. Kerstin belefúrta arcát a takaróba, és mélyen beszívta a levegőt, remélve, hogy az illat majd feltölti a benne tátongó ürességet. Szöszök mentek fel az orrába, amitől tüsszentenie kellett. Egyszerre Sofie után kezdett vágyakozni. A lány után, aki olyan nagyon emlékeztette Maritra, és oly kevéssé Olára. Sofie kétszer is átjött hozzá. Mindent megtett, hogy megvigasztalja Kerstint, annak ellenére, hogy úgy festett, mint aki maga is mindjárt összeomlik. A lány hirtelen felnőttes külsőt öltött, és újfajta, fájdalmas érettség kezdett megmutatkozni rajta. Kerstin azt kívánta, bár elvehetné tőle, bár visszaforgathatná az időt, és visszaadhatná Sofie-nak azt az éretlen naivitást, amely az ő korabeli lányok sajátja kellett volna, hogy legyen. Maga Sofie még nem vette ezt észre; nyilván megvolt benne a szándék, hogy ragaszkodjon az anyja társához. Ezt azonban nem tette lehetővé az élet. Annyi

minden volt, ami lekösse a figyelmét, és uralja az életét, ha elmúlik a gyász: barátok, fiúk, bulik, iskola, olyasmik, amik hozzá kell, hogy tartozzanak egy tinédzser életéhez. Emellett Ola is megnehezíti majd, hogy kapcsolatban maradhasson Kerstinnel. Egy idő után Sofie képtelen lesz tovább harcolni. A látogatások megritkulnak, végül teljesen megszűnnek. Egy-két év, és Sofie meg Kerstin még köszönnek egymásnak, ha összefutnak az utcán, esetleg váltanak is egy-két szót, de aztán mennek tovább a dolgukra. Csak az emlékek maradnak egy másik életből, emlékek, amelyek ködfoltokként oszlanak szét, ha megpróbálnak beléjük kapaszkodni. El fogja veszíteni Sofie-t. Ez így működik. Kerstin egykedvűen váltogatta a csatornákat. Leginkább olyan műsorok mentek, ahol a nézőnek be kellett telefonálnia, és kitalálnia egy szót. Rettentően unalmas volt. Gondolatai visszatértek arra a témára, amely a leginkább lefoglalta őket az elmúlt hetekben. Ki akarhatta bántani Maritot? Ki csaphatott le rá a veszekedésük miatti kétségbeesése és haragja közepette? Félt vajon? Gyors vagy lassú volt a halála? Fájt neki? Tudta, hogy meg fog halni? Mindezek a kérdések válasz nélkül tolongtak Kerstin fejében. Az újságban és a tévében is követte a híreket a meggyilkolt valóságshow-szereplőről, de furcsán közönyös maradt velük szemben; már színültig töltötte őt a saját fájdalma. Inkább attól félt, hogy ez a második gyilkosság elvonja az erőforrásokat a Marit megölésének ügyében folytatott nyomozástól. A média érdeklődése rákényszeríti a rendőrséget, hogy minden idejüket a lány gyilkosának keresésével töltsék, és Marittal nem fog többé foglalkozni senki. Kerstin felült, és a dohányzóasztalon lévő telefonért nyúlt. Ha már senki más nem csinál semmit, legalább ő tesz róla, hogy Marit érdekei is képviselve legyenek. Ennyivel tartozik neki. Barbie halála óta minden nap körbeültek a közösségi házban. Ezt eleinte némi tiltakozás fogadta. A maró megjegyzéseket dacos csend követte, de miután Fredrik elmagyarázta, hogy ezzel a feltétellel folytatódik tovább a műsor, nagy kelletlenül mégis belementek. Egy hét után zavarba ejtő módon már várták is a csoportfoglalkozást Larsszal. Nem nézte le őket, figyelt rájuk, mindig helyénvaló megjegyzéseket tett, és a saját szavaikkal beszélt velük. Kissé még Uffe is kezdte megkedvelni, noha ő inkább meghalt volna, semmint hogy ezt bevallja. A csoportfoglalkozást továbbra is egyéni beszélgetések követték, amelyek ellen már senki sem tiltakozott. Ugyan nem is örvendezett senki különösebben a terápiának, de legalább a beletörődésig eljutottak. – Hogy éreztétek magatokat az elmúlt néhány napban? Hogy hatottak rátok a történtek? – Lars pillantása rendre egyikükről a másikukra vándorolt, várva, hogy valaki elkezdje. Végül Mehmeten állapodott meg.

– Szerintem nem túl rosszul – mondta Mehmet kis gondolkodás után. – Akkora káosz van itt, hogy nincs időnk gondolkozni. – Micsodán? – próbálta Lars arra ösztökélni, hogy bővebben is kifejtse. – Hát azon, ami történt. Barbie-n. – Mehmet lenézett a kezére. Lars pillantása továbbsiklott róla, és végigpásztázott a többieken. – Szerintetek jó dolog ez? Hogy nem kell rágondolnotok? Mindannyian így élitek meg? Hogy a káosz pozitív dolog? Újabb pillanatnyi csend. – Én nem – szólalt meg komoran Jonna. – Szerintem durva volt. Rohadt durva. – Milyen értelemben? Milyen módon volt durva? – hajtotta oldalra a fejét Lars. – Belegondolni, hogy mi történt vele. Látni azokat a képeket magam előtt. Hogy hogy halt meg, meg ilyenek. Meg ahogy ott feküdt abban a… kukában. Mocskosul undorító. – Ti többiek is láttok ilyesmiket? – Lars pillantása most Callét vette célba. – Naná, az biztos, hogy látunk. De attól, hogy agyalunk rajta, nem lesz jobb. Attól még Barbie halott marad. – Tehát szerinted nem lenne jobb szembenézni ezekkel a képekkel? – Nem, baszki, még egy sör, az lenne jobb, nem, Calle? – bökte meg a lábával Calle sípcsontját Uffe, és felröhögött, de amikor látta, hogy senki sem vevő a beszólására, gyorsan újra duzzogó arckifejezést öltött magára. Lars most őfelé fordult, amitől Uffe kényelmetlenül fészkelődni kezdett a széken. Most már csak egyedül ő nem volt hajlandó becsatlakozni a folyamatba, ahogy Lars fogalmazott. – Uffe, te mindig olyan durva külsőt mutatsz. Neked mi jut eszedbe, ha Barbiera gondolsz? Milyen mentális képek jelennek meg a fejedben? Uffe úgy nézte, mintha nem hinne a fülének. Hogy milyen mentális képei vannak Barbie-ról? Megint röhögött, és Lars szemébe nézett. – Hát, aki azt mondja, hogy nem a csöcse jut először eszébe, baszki, az hazudik! Ilyen szilikonhegyek! – mutatta a kezével, és támogatást keresve végignézett a társaságon. Szavai azonban ezúttal senkinek sem nyerték el a tetszését. – Úristen, Uffe, kussoljál már! – förmedt rá Mehmet. – Te tényleg ekkora gyökér vagy, vagy ezt csak nekünk játszod? – Ki a tököm vagy te, hogy engem kritizálsz? – hajolt hozzá közelebb ellenségesen Uffe, de mintha valahol hüllőagya legmélyén ő is felismerte volna, hogy ez a viselkedés mégsem helyénvaló. Megint visszavonult a duzzogás mögé. Amíg élt a csaj, nem szerette senki, most meg mindenki itt picsog, és úgy beszél, mintha a legjobb barátja halt volna meg. – Tina, te még nem sokat beszéltél. Téged hogy érintett Lillemor halála? – Szerintem nagyon tragikus. – Tinának könnyes volt a szeme, és egyre a fejét rázta. – Még előtte volt az egész élet! Meg egy világméretű karrier is! Úgy volt,

hogy ha vége a forgatásnak, lefotózzák a Slitztől, ez már tutira le volt vajazva, és valami pasival arról is beszélt, hogy kimegy Amerikába, és megpróbál bekerülni a Playboyba! Ő lehetett volna az új Victoria Silvstedt![12] Victoria már majdnem néni, itt volt Barbie, hogy átvegye a helyét! Sokat beszéltünk erről, és tökre céltudatos volt! Meg menő! Ez így kurvára szar, ez olyan tragikus! Már csorogtak a könnyei, és a kezével törölgette őket, vigyázva, nehogy elkenje a szemfestékét. – Az biztos, tragikus, mint állat – helyeselt Uffe. – A világ elveszítette az új Victoria Silvstedtet. Mi lesz most a világgal? Röhögött, de aztán feltette a kezét, amikor meglátta a rá szegeződő dühös pillantásokat. – Jól van, jól van, kussolok! Csak üljetek és nyavalyogjatok nyugodtan, álszent csicskák! – Úgy látom, nagyon frusztrál téged az eset, Uffe – jegyezte meg finoman Lars. – Dehogy frusztrál, csak nem vagyok ilyen megjátszós köcsög! Itt ültök és sipákoltok Barbie-ról, amikor meg még élt, akkor le se szartátok! Én legalább őszinte vagyok – tárta szét a karját Uffe. – Nem őszinte vagy te – morogta Jonna –, csak paraszt. – Né már, megszólalt a pszichopina! Húzd csak fel a pulcsid ujját, hadd nézzem a legújabb művedet! Elmebeteg picsa! Uffe megint röhögött, mire Lars felállt. – Azt hiszem, ma már nem jutunk ennél tovább. Uffe, úgy érzem, el kellene kezdenünk az egyéni foglalkozást. – Felőlem. De azt ne várja, hogy ott üljek és zokogjak. Azt ezek a gyíkok sokkal jobban csinálják. Felállt, és adott egy tockost Tinának, mire az megfordult, és felé ütött. Uffe csak röhögött, és Lars után somfordált. A többiek követték a szemükkel. Rose-Marie Tanumshedébe jött ebédelni. Ez volt az első randevújuk, amióta a Gestgifveriben vacsoráztak, és Mellberg lázas izgalommal várta, hogy az óra elüsse a tizenkettőt. De még tíz perc hátravolt addig, amikor ő már ott toporgott a bejárat előtt. A mutatók lassan araszoltak előre, ő pedig hol az órára, hol a parkolóba be-beálló járművekre pislantott. Ezúttal is a Gestgifverit javasolta. Romantikus találkozóhoz nem is volt megfelelőbb helyszín. Öt perc múlva megpillantotta a kis piros Fiatot. A szíve furcsamód kalapálni kezdett, és kiszáradt a szája. Reflexszerűen ellenőrizte, hogy a helyén van-e a haja. A nadrágjába törölte a kezét, és a nő elé indult. Anne-Marie arca felderült, amikor meglátta őt, Mellbergnek pedig le kellett küzdenie a sürgető kényszert, hogy hátradöntse és jó hosszan megcsókolja ott a parkoló közepén. Meglepte,

milyen erősek az érzelmei. Akár egy kamasz. Ölelkeztek, kezet fogtak, és Mellberg előreengedte a nőt az étterembe. Enyhén megremegett a keze, amikor egy pillanatra a hátához ért. Odabent aztán a lélegzete is elakadt a meglepetéstől. Az egyik ablak melletti asztaltól Hedström és Molin meredt rá ugyanolyan döbbenten. Rose-Marie kíváncsian pillantott rá, majd két kollégájára, és Mellberg lassanként rájött, hogy be kellene mutatnia őket egymásnak. Martin és Patrik szélesen mosolyogva rázott kezet az asszonnyal. Mellberg felsóhajtott. Egy szempillantás alatt el fog terjedni az őrsön a pletyka. Másrészt viszont… Rose-Marie egyáltalán nem olyan nő volt, akivel szégyellt volna mutatkozni. – Velünk tartanak? – kérdezte Patrik, a két üres székre mutatva az asztalnál. Mellberg visszautasította volna, de addigra Rose-Marie már boldogan igent mondott. Mellberg némán káromkodott. Hogy várta, hogy kettesben legyenek! A Hedströmmel és Molinnal elköltött ebéd a legkevésbé sem adhatta meg azt a romantikus intimitást, amelyet elképzelt. De kénytelen volt mosolyogni és elviselni. Rose-Marie háta mögött haragos pillantást vetett Patrikra. Aztán rezignáltan kihúzta Rose-Marie-nek a széket. Hedström és Molin úgy nézett rá, mint aki nem hisz a szemének. Nem meglepő. Az ilyen tacskók talán még a szót sem hallották soha, hogy „úriember”. – Örülök, hogy megismerhetem… Rose-Marie – mondta Patrik. Az asszony elmosolyodott, és elmélyültek a szeme sarkában a szarkalábak. Mellberg egyre csak őt nézte. Volt valami a szeme csillogásában, és abban, ahogy az ajka mosolyra görbült... nem, nem tudta szavakba önteni, mi az. – És hol ismerkedtek meg? – Molin hangján hallható volt, hogy jól szórakozik, mire Mellberg szúrósan ránézett. Nagyon remélte, hogy ezek ketten nem kezdenek el viccelődni az ő rovására. Na meg Rose-Marie-éra. – Egy pajtatáncon. Munkedalban – felelte Rose-Marie, és a szeme ragyogott. – Bertilt is, meg engem is a barátaink rángattak el oda, és semmi kedvünk nem volt az egészhez. De van, hogy a sors tereli helyes útra az embert. Rámosolygott Mellbergre, aki érezte, hogy fülig elpirul a boldogságtól. Szóval nem csak ő ilyen szentimentális bolond. Rose-Marie is úgy érzi, hogy már az első este volt köztük valami különleges. Odajött az asztalhoz a pincérnő, hogy felvegye a rendelést. – Rendeljenek, amit csak akarnak, ma én állom! – hallotta legnagyobb megrökönyödésére a saját hangját Mellberg. Amint kimondta, menten megbánta, de Rose-Marie áhítatos pillantása megerősítette döntésében. Életében talán első alkalommal felismerte a pénz valódi értékét. Mit számít pár száz korona a nő szemében csillogó elismeréshez képest? Hedström és Molin annál inkább elképedve nézte, mire ő bosszúsan horkantott egyet:

– Na, rendeljenek, mielőtt meggondolom magam, és levonom a fizetésükből! Patrik még mindig sokkos állapotban dadogta: – Vörös lepényhalat kérek – Molin pedig ugyanolyan kábultan a döbbenettől csak bólogatni tudott, jelezve, hogy ő is ugyanazt szeretné. – Én meg egy vagdalthúst – mondta Mellberg, és Rose-Marie-re nézett. – Hát te, kedvesem? Mit óhajt a hölgy? Hallotta, hogy Hedström köhög, mert félrenyelt egy korty vizet. Szemrehányóan pillantott rá, és arra gondolt, milyen kínos két felnőtt ember társaságában lenni, akik nem képesek viselkedni. Ezek a mai fiatalok nagyon is hiányos nevelést kapnak. – Egy karajfilét legyen szíves – mondta Rose-Marie, széthajtogatva és az ölébe helyezve a szalvétáját. – Ön Munkedalban él? – érdeklődött udvariasan a mellette ülő Martin, és töltött neki még egy kis vizet. – Nem, jelenleg Dinglében – felelte Rose-Marie, és ivott egy kortyot, mielőtt folytatta: – Ajánlatot kaptam, hogy korengedménnyel menjek nyugdíjba, és nem tudtam nemet mondani rá, majd aztán úgy döntöttem, közelebb költözöm a családomhoz. Így hát most átmenetileg a nővéremnél lakom, amíg nem találok magamnak lakást. Sokáig éltem a keleti parton, úgyhogy most rendesen meg szeretném ismerni a környéket, mielőtt eldöntöm, hol eresztek gyökeret. Mert ahol egyszer letelepszem, onnan már csak zsákban visznek el! Gyöngyöző nevetést hallatott, amibe Mellbergnek beledobbant a szíve. RoseMarie, mintha meghallotta volna a dobbanást, szemérmesen lesütötte a szemét, úgy beszélt tovább: – Majd meglátjuk, mi lesz. Minden attól függ, kivel akad össze az ember. Felpillantott, és Mellberg szemébe nézett. Mellberg nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen boldog lett volna. Kinyitotta a száját, hogy mondjon erre valamit, de ekkor megjött a pincérnő az étellel. Rose-Marie Patrikhoz fordult egy kérdéssel: – Egyébként hogy haladnak azzal a szörnyű gyilkossággal? Bertiltől úgy hallottam, hogy egészen borzalmas volt. Patrik egy pillanatig arra koncentrált, hogy egyensúlyban tartsa a szája felé közelítő villán a halat, a krumplit, a zöldséget és a szószt. – Igen, a borzalmas a helyes kifejezés – mondta, miután befejezte a rágást. – És ezzel a médiacirkusszal sincs könnyű dolgunk, amit körülötte csaptak. Kinézett az ablakon, a közösségi ház felé. – Hát igen, én nem is értem, mi tudja így lekötni az embereket abban a szemétben! – csóválta a fejét Rose-Marie. – Főleg egy ilyen tragédia után. Olyanok az emberek, akár a keselyűk! – Bizony, milyen igaz – helyeselt komoran Martin. – Szerintem az a baj, hogy a

tévében látott embereket nem tekintik igazinak. Csak ezzel tudom magyarázni. Különben hogy tudnának egy ilyen tragédián még mulatni is? – Gyanúsítják valamelyik résztvevőt azzal, hogy köze van a gyilkossághoz? – fogta cinkosan halkabbra a hangját Rose-Marie. Patrik a főnökére pillantott. Nem nagyon tetszett neki, hogy civilekkel vitassák meg a nyomozás állását. Mellberg azonban hallgatott. – Minden lehetséges szemszögből megvizsgáljuk az esetet – mondta Patrik óvatosan. – Még nem koncentrálunk külön egyetlen személyre sem. Ezzel lezártnak is tekintette a témát. Egy ideig csendben ettek. Az étel finom volt, de a különös kvartett tagjai nehezen találtak közös beszédtémát. Váratlanul éles telefoncsörgés törte meg a csendet. Patrik a zsebében kotorászott a mobilja után, majd felkelt és az előtér felé sietett. Nem akarta zavarni a többi vendéget. Pár perc múlva visszatért. Anélkül, hogy leült volna, Mellberghez fordult: – Pedersen volt. Kész van Lillemor Persson boncolási jegyzőkönyve. Talán van benne valami, amiből el tudunk indulni. Halálosan komoly volt az arca. Hanna élvezte a ház csendjét. Elhatározta, hogy hazajön ebédelni; autóval csak néhány perc volt. Jólesett kicsit pihentetni a fülét a napok óta tartó telefoncsörgés után. Itthon csak a forgalom távoli moraja hallatszott az országútról. Leült a konyhaasztalhoz, és megfújta az ételt, amelyet néhány percig melegített a mikróban. Vacsoráról maradt kolbászos Stroganoff volt, amiről mindig is úgy tartotta, hogy jobb az íze másnap. Nagyon kellemes volt egyedül otthon. Borzasztóan szerette Larsot. De amikor otthon volt, mindig ott vibrált a levegőben a feszültség, a kimondatlan szorongás. Most értette meg, mennyire kimeríti ez. Az volt a baj, hogy tudta, olyasvalami szívja ki az életet a kapcsolatukból, amit sosem tudnak megváltoztatni. Olyan volt a múlt, akár az egész életüket fojtogató súlyos, nedves takaró. Néha próbálta megértetni Larsszal, hogy meg kell próbálniuk együtt felemelni a takarót, beengedni egy kis fényt, egy kis levegőt. De ő nem tudott másképp élni, csak a sötétben és a dohban. Az legalább ismerős volt. Hanna gyakorta vágyakozott valami más után. Valami után, ami különbözik ettől az ördögi körtől, ahová jutottak. Az utóbbi években úgy érezte, egy gyerek eltörölhetné a múltjukat. Egy gyerek, aki fényt hozna a sötétségbe, és felszabadítaná őket a súly alól, hogy újra lélegezhessenek. Lars azonban hallani sem akart erről. Azt mondta, ott van neki a munkája, és Hannának is a magáé; ennyi elég. De Hanna tudta, hogy ez nem igaz. Valami mindig hiányzott.

Szakadatlanul. Egy gyerek véget vetett volna ennek. Elkedvetlenedve tette le a villáját a tányérra. Elment az étvágya. – Hogy vagy? – nézett Simon aggodalmasan Mehmetre, aki vele szemben ült a pékség sarkában álló asztalnál. Keményen dolgoztak eddig, és most engedélyeztek maguknak egy rövidke szünetet. Ez azonban azt jelentette, hogy Uffe szolgálja ki a vevőket, ezért Simon nyugtalanul pillantgatott abba az irányba is. – Öt perc alatt nem tud tönkretenni semmit. Legalábbis nem hiszem – nevetett Mehmet. Simon megnyugodott, és ő is elnevette magát. – Sajnos a személyzetemnek ezzel a kiegészítőjével kapcsolatban elvesztettem az összes illúziómat – mondta. – Biztos én húztam a rövidebbet, amikor szétosztottak titeket. Ivott egy korty kávét. – Lehet. De megkaptál engem is! – vigyorodott el Mehmet. – Úgyhogy most átlagosan van egy közepes munkaerőd. – Ja, ebben igazad van, megkaptalak téged is! – nevetett Simon. Aztán elkomolyodott, és hosszasan nézte Mehmetet, de ő inkább nem reagált erre. Annyi kérdés, annyi kimondatlan szó volt ebben a nézésben, és ő e pillanatban még nem tudott ezekkel szembenézni. Nem tudta, képes lesz-e valaha. – De nem válaszoltál a kérdésemre. Hogy vagy? – ismételte meg Simon. Mehmet érezte, hogy a keze idegesen rángatózik. Próbálta valahogy elsikálni a kérdést. – Megvagyok. Nem nagyon ismertem. De itt minden körül akkora hepajt csapnak. Legalább a tévések örülnek. Egekben a nézettség. – Ami engem illet, én még egy részt se néztem meg, látlak titeket eleget a boltban. Simon már nem méregette olyan átható pillantással. Mehmet lazított egy kicsit. Nagyot harapott egy frissen sült, meleg fahéjas tekercsbe, és élvezte, ahogy az íze szétárad a szájában. – És az milyen volt, amikor kihallgattak? – Simon is elvett egy tekercset, és egy harapásra eltüntette majdnem az egyharmadát. – Nem volt olyan gáz. – Mehmet nem szívesen beszélt erről Simonnal. Egyébként is hazudott. Nem akarta elmondani az igazat, hogy mennyire megalázó volt egy apró helyiségben kuporogni, hogy áradtak felé szünet nélkül a kérdések, és hogy a válaszai sohasem voltak elégségesek. – Udvariasak voltak velünk. Szerintem egyikünket se gyanúsítják komolyan. Kerülte Simon pillantását. Képek villantak fel a fejében, de azonnal el is hessegette őket magától. Nem volt hajlandó elfogadni azt, amire emlékeztetni

akarták. – És az a pszichológus használ valamit? – Simon előredőlt, és még egy óriásit harapott, amíg Mehmet válaszára várt. – Larsszal nincs semmi gond. Jó, hogy tudunk vele beszélni. – Uffe hogy viseli? – bökött Simon a fejével az üzlet ajtaja felé, amely előtt Uffe épp akkor lejtett el egy bagetten léggitározva. Mehmet nem bírta ki nevetés nélkül. – Szerinted? Uffe, az… hát Uffe. De lehetett volna rosszabb is. Larsnak még ő sem mer akármit mondani. Nem, ő is rendben van. Idős hölgy nyitott be az üzletbe, és Mehmet látta, hogy hátrahőköl Uffe vad táncának láttán. – Azt hiszem, ideje megmenteni a vevőket. Simon is arra fordult, amerre Mehmet, és rögtön felugrott. – Az biztos, különben Hjertén néni szívrohamot kap. Ahogy kimentek az üzletbe, Simon keze véletlenül súrolta Mehmetét. Mehmet úgy kapta el a kezét, mintha izzó parázsba nyúlt volna. – Erica, délután be kell mennem Göteborgba, úgyhogy későn jövök. Úgy nyolc körül. Míg Erica válaszára figyelt, Patrik hallotta a háttérben Maja gügyögését. Nyomban elfogta a kínzó honvágy. Bármit megadott volna azért, hogy sutba vághasson mindent, hazamehessen, lefekhessen a padlóra, és játszhasson a kislányával. Emmával és Adriannal is nagyon közel kerültek egymáshoz az elmúlt hónapok során, és az ő társaságuk is hiányzott neki. Ezenkívül bűntudatot is érzett, amiért Ericának annyi mindent kell egyedül elintéznie az esküvővel kapcsolatban, de úgy álltak a dolgok, hogy nem tehetett mást. A nyomozás a legintenzívebb szakaszában tartott, és neki semmi másra nem jutott ideje. Milyen szerencse, hogy Erica ilyen megértő, gondolta, miközben bekászálódott a kocsiba. Először arra gondolt, hogy magával viszi Martint is, de Pedersennel találkozni egy ember is elég volt. Martin megérdemelte, hogy korán hazamehessen Piához. Ő is keményen dolgozott mostanában. Patrik beindította a motort, és már épp elindult volna, amikor megszólalt a telefonja. – Hedström – vette fel kissé ingerülten, mert arra számított, hogy megint egy riporter akarja nyaggatni a kérdéseivel. Azonnal megbánta ezt a türelmetlen hangnemet, amint meghallotta, ki keresi. – Jó napot, Kerstin! – mondta, és leállította a motort. Az egy hete benne lappangó lelkiismeret-furdalás most teljes erőből vágta mellbe. Elhanyagolta a Marit halála utáni nyomozást Lillemor ügye miatt. Nem szándékosan tette, de a lány halála miatt óriási volt a média nyomása. Fájdalmas grimaszt vágva hallgatta

Kerstint, majd így válaszolt neki: – Még… még nem nagyon találtunk semmit, sajnos. – Megértem, biztos sok a dolguk mostanában. – Kérem, higgye el, hogy folyamatosan szem előtt tartjuk Marit halálának az ügyét. Patrik újabb grimaszt vágott, nagyon bántotta a jóízlését, hogy hazudnia kellett. De most már csak annyit tehetett, hogy próbálja behozni az elveszített időt. Miután kinyomta a telefont, a gondolataiba merülve ücsörgött néhány pillanatig. Aztán felhívott egy másik számot, és a következő öt percben beszélgetett valakivel, akit meglehetősen zavarba hozott az, amit mondott neki. Ezután kissé megkönnyebbülve elindult Göteborg felé. Két órával később megérkezett a Törvényszéki Orvostani Intézet göteborgi épületéhez. Gyorsan megkereste Pedersen irodáját, és bekopogott. Rendszerint faxon vagy telefonon érintkeztek egymással, ezúttal azonban Pedersen ragaszkodott hozzá, hogy személyesen beszéljenek a boncolás eredményéről. Patrik azt gyanította, hogy a nagy médiaérdeklődés miatt a fejesek semmit sem akarnak a véletlenre bízni. – Szevasz, rég láttalak! – köszönt Pedersen, amikor Patrik belépett hozzá. Felállt, és kezet fogott vele. – Az biztos, de telefonon azért beszélünk – felelte Patrik, és leült Pedersen óriási íróasztalához a látogatóknak odakészített székre. – Sajnos általában nincsenek túl jó híreim. – Az igaz, de azok is kellenek. Pedersen elmosolyodott. Magas, nagydarab ember volt, de nagyon is szelíd természetű, ami éles ellentétben állt a brutalitással, amellyel munkája során találkozott. Szemüvege folyton lecsúszott az orra hegyére, enyhén őszülő haja pedig mindig kócos volt. Megjelenése alapján a külső szemlélő afféle szórakozott professzornak vélhette. De nem is tévedhetett volna nagyobbat. Asztalán takaros kötegekben hevertek a papírok, és a polcokon is minden dosszié gondosan fel volt címkézve. Pedersen kínosan ügyelt a részletekre. Most felvett egy papírcsomót, és tanulmányozta egy ideig, majd Patrikra nézett és elkezdte: – A lányt minden kétséget kizáróan megfojtották. Repedések vannak a nyelvcsonton és a pajzsporc felső szarván. Viszont nincsenek zsinórtól eredő horzsolások, csak ezek a véraláfutások a nyak két oldalán, ami manuális fojtogatásra utal. Jókora fényképet tett le Patrik elé, és megmutatta rajta, miről beszél. – Szóval puszta kézzel fojtották meg. – Igen – felelte Pedersen. Mindig mély empátiát érzett a boncasztalára kerülő áldozatok iránt, de a hangjában ez csak nagyon ritkán mutatkozott meg. –

A fojtogatás tényét támasztja alá az is, hogy petechiák, azaz pontszerű bevérzések találhatók a kötőhártyán és a szem körüli bőrön. – Nagy erő kell ahhoz, hogy így megfojtson valakit az ember? – Patrik képtelen volt levenni a szemét Lillemor sápadt, enyhén kékes arcáról. – Nagyobb, mint gondolnád. Elég sokáig tart megfojtani valakit, és addig folyamatos, erős nyomást kell gyakorolni a torokra. Ebben az esetben azonban – Pedersen köhögött, és elfordult egy pillanatra, mielőtt folytatta volna –, ebben az esetben azonban az elkövető megkönnyítette a dolgát. – Hogyhogy? – hajolt előre érdeklődve Patrik. Pedersen a papírok közt lapozgatott, míg végre megtalálta azt a részt, amelyet keresett. – Itt van. Nyugtató nyomait találtuk a lány szervezetében. Úgy néz ki, előbb elaludt, aztán fojtották meg. Pedersen megcsóválta a fejét. – Egész boszorkánykonyha volt a gyomrában. Sejtelmem sincs, mit ihatott, de brutális alkoholbűz áradt belőle. A halál időpontjában egész kivételesen részeg lehetett. – Igen, hallottuk, hogy nagyon adott az érzésnek aznap este. Szerinted az italába keverhették a nyugtatót? Pedersen széttárta a karját. – Azt lehetetlen megmondani. – Jó, szóval elaludt, és megfojtották. Ennyit tudunk. Van még valami ezenkívül? Pedersen megint belenézett a papírjaiba. – Igen, voltak más sérülései is. Kapott néhány ütést a testére, a fél arcán pedig bevérzés van a bőr alatt és az izomzatban, mintha adtak volna neki egy hatalmas pofont. – Ez egybevág azzal, amit az este történtekről tudunk – mondta komoran Patrik. – Ezenkívül mély vágások vannak a csuklóin. Biztosan erősen véreztek. – Vágások – ismételte Patrik. Ezt észre sem vette, amikor megvizsgálta a holttestet a kukásautóban. Igaz, nem is látta olyan jól. Csak rápillantott, aztán gyorsan elfordult. Ez mindenképpen érdekes információ volt. – És mit tudsz mondani róluk? – Nem sokat – borzolta fel a haját Pedersen, és Patriknak eszébe jutott a saját képe, amit a tükörben látott az elmúlt néhány napban. – A sebek elhelyezkedése alapján nem gondolnám, hogy ő maga ejtette volna őket. Noha mostanában, különösen a fiatal lányok körében, nagyon népszerű, hogy vagdossák magukat. Patrik maga előtt látta Jonnát a kihallgatóban, és a csuklótól könyékig felhasogatott karját. Kezdett benne formát ölteni egy gondolat. De még várnia

kellett. – És az időpont? – kérdezte. – Meg tudod mondani, mikor halhatott meg? – A testhőmérséklete alapján azt mondanám, hogy valamikor hajnalban, úgy három-négy óra körül. – Értem – mondta elgondolkozva Patrik. Nem jegyzetelt. Tudta, hogy úgyis megkapja a jegyzőkönyv egy példányát, mielőtt elmegy. – Még valami? Hallotta a reménykedést a hangjában. Egész héten sötétben tapogatóztak, semmilyen határozott irányba nem tudtak elindulni. A legvékonyabb szalmaszálba is belekapaszkodott. – Nos, találtunk a kezében néhány érdekes szőrszálat. Az a tippem, hogy az elkövető azért vetkőztette le, hogy eltüntesse a bizonyítékokat, de megfeledkezett arról, hogy megmarkolt valamit, feltehetőleg haldoklás közben. – Szóval nem kerülhetett rá a kukából? – Nem, onnan nem, ugyanis az öklében szorongatta. – Igen? – Patrik érezte, hogy felfűti a testét a türelmetlenség. Látta Pedersenen, hogy ez jó hír, hogy végre talált valami használhatót. – És milyen szőr az? – Kutyaszőr. Egész pontosan egy drótszőrű spanyol agár szőre. A bűnügyi labor szerint – tette le a labor jelentését Patrik elé. A papír könyörületesen eltakarta Lillemor fényképét. – Ki lehet deríteni, hogy pontosan melyik kutyáé? – Igen is, meg nem is – ingatta a fejét kissé bánatosan Pedersen. – A kutya-DNS éppoly egyedi és beazonosítható, mint az emberi. De ugyanúgy, ahogy az embernél, az azonosításhoz a szőrszálon rajta kell lennie a szőrtüszőnek. Az viszont nem mindig marad rajta, amikor a kutyák a szőrüket hullatják. Most például nem. Az viszont mázli, hogy a spanyol agár nagyon ritka fajta. Egész Svédországban talán, ha kétszáz van belőle. Patrik tágra nyílt szemmel bámulta. – Ezt te így fejből vágod? Ennyire művelt vagy? Pedersen nevetett. – Amióta megy a tévében A helyszínelők, nagyon jó hírünk lett. Mindenki azt hiszi, hogy mindent tudunk. De sajnos csalódást kell okoznom neked. Egyszerűen arról van szó, hogy abból a kétszáz spanyol agárból az egyik az apósomé. És amikor csak találkozunk, mindent végig kell hallgatnom arról a dögről. – Ismerem, ismerem, én is átéltem ilyesmit. Nem a menyasszonyom családjával; az ő szülei sajnos pár éve meghaltak autóbalesetben. De az előző feleségem apja! Csak az ő esetében az eladandó autók voltak az állandó téma. – Bizony, az apósok nagyon rá tudnak kattanni dolgokra. De azt hiszem,

mindenki rá tud. – Pedersen újra nevetett, aztán megint komolyra váltott. – Ha van még kérdésed a kutyaszőrről, azt közvetlenül a laborosoknak kell feltenned. Én csak azt tudom, amit ebben a jelentésben írnak, adok is neked belőle egy példányt. – Remek – mondta Patrik. – Már csak egy kérdésem van. Ugye akkor semmilyen szexuális jellegű bántalmazásnak nincs jele? Nemi erőszaknak vagy ilyesminek? Pedersen megrázta a fejét. – Nem, semmi nyoma ilyesminek. Ami nem jelenti azt, hogy a gyilkosság nem szexuális indíttatású volt, de konkrétan nemi erőszakra nincs bizonyíték. – Kösz a segítséget – mondta Patrik, és kezdett feltápászkodni a székről. – Hogy halad a másik ügy? – kérdezte hirtelen Pedersen, mire Patrik visszazuhant a székre. Az arcára volt írva a bűntudat. – Azt… azt sajnos nagyon elhanyagoltuk – vallotta be szomorúan. – Tiszta káosz van, ötpercenként hívnak a tévétől, a lapoktól meg a főnökségtől, hogy jutottunke valamire Lillemor ügyében, úgyhogy azt a másik ügyet többé-kevésbé félre kellett tennünk. De mostantól másképp lesz. Rákoncentrálok arra is. – Hát, akárki is tette, sürgősen el kell kapni. Én ilyet még életemben nem láttam. Ilyen hidegvérű gyilkosságot! – Egyetértek – mondta rosszkedvűen Patrik. Kerstin hangjára gondolt a telefonban, néhány órával korábban. Milyen élettelen és reményvesztett volt. Nem bírta megbocsátani magának, hogy nem foglalkozott Marit megölésének ügyével. – De ahogy mondtam, változtatok egy-két dolgon. Remélem, még ma kapok néhány választ. Felkelt, fogta a papírokat, amiket Pedersentől kapott, majd búcsúzóul kezet fogott vele. Beszállt a kocsiba, és arra indult, ahol a válaszokat remélte megtalálni. Vagy legalább néhány új kérdést. – Kiszedtél valami hasznosat Pedersenből? – kérdezte Martin, majd figyelmesen hallgatott és jegyzetelt, amíg Patrik összefoglalta a telefonban, hogy mit mondott Pedersen. – Ez a kutyaszőr érdekes. Ebből végre ki lehet indulni. – Vágások? Igen, értem, hova akarsz kilyukadni. Valaki különösen figyelemreméltónak tűnik. – Hallgassam ki újra? Jó, persze. Fogom Hannát, és behozzuk, nem gond. Egy kurta „szevasz”-t követően Martin letette a kagylót, és egy pillanatig csendben ült. Aztán felkelt, és elindult megkeresni Hannát. Pontosan fél órával később már a kihallgatóhelyiségben ültek Jonnával szemben. Nem kellett érte messzire menniük. A Hedemyrben dolgozott, pont

szemben a rendőrőrssel. – Szóval, Jonna. Legutóbb a péntek estéről beszélgettünk. Nem szeretne valamit hozzátenni ahhoz, amit elmondott? Martin a szeme sarkából látta, hogy Hanna sólyomként fürkészi Jonnát. Volt egy szigorú nézése, amitől még Martin is kényszert érzett, hogy bevallja a bűneit. Reménykedett benne, hogy az asztalnál ülő lányra is ilyen hatással lesz. Jonna azonban lesütötte a szemét, az asztal lapjára meredt, és csak motyogott valamit válasz helyett. – Mit mondott, Jonna? Beszéljen hangosabban, mert nem értjük! – szólt rá Hanna. Martin látta, hogy a hangjában megbúvó él hatására Jonna felnéz. Hanna parancsainak nem lehetett nem engedelmeskedni. Jonna halkan, de most már hallhatóan megismételte: – Már mindent elmondtam, amit a péntekről tudok. – Szerintem meg nem. – Hanna hangja úgy hasította a levegőt, mint a borotvapenge, amit Jonna használt a karján. – Szerintem a töredékét sem mondta el annak, amit tud. – Nem értem, miről beszél! – Jonna idegességében kényszeresen rángatta a pulóvere ujját. Martin megpillantotta alatta a sebhelyeket, és megborzongott. Sosem értette az ilyesmit. Hogy lehet képes valaki önként ilyen sérüléseket okozni magának? – Fejezze be a hazudozást! – emelte fel a hangját Hanna, mire Martin összerándult. A mindenit, de kemény! Hanna most vészjóslóan lehalkította a hangját: – Tudjuk, hogy hazudik, Jonna. Bizonyítékunk van rá. Most itt a lehetőség, hogy elmondja, pontosan mi is történt. Jonna arcán átsuhant a bizonytalanság árnyéka. Most már szünet nélkül rángatta nagy kötött pulóverét. Pillanatnyi habozást követően így szólt: – Tényleg nem tudom, miről beszél. Hanna az asztalra csapott. – Fejezze be a hülyéskedést! Tudjuk, hogy maga vágta meg! Jonna félénk pillantása találkozott Martinéval, aki nyugodtabb hangon folytatta: – Jonna, ha tud még valamit, azt muszáj hallanunk. Előbb vagy utóbb úgyis kiderül az igazság, és maga is jobb helyzetbe kerülne, ha őszintén beszélne. – De én… – Jonna idegesen pillantott Martinra, aztán leejtette a vállát. – Jó, én vágtam meg borotvapengével – mondta halkan. – Veszekedés közben, mielőtt elrohant. – És miért csinálta? – kérdezte Martin higgadtan, csak a szemével sürgetve, hogy folytassa.

– Nem… nem is igazán tudom. Nagyon dühös voltam. Olyanokat mondott rólam, amiért, hát, vagdosom magam, hogy azt akartam, tudja, milyen érzés. Martinról Hannára nézett. – Nem értem, miért… úgy értem, máskor nem szoktam ilyen dühös lenni, de ittam egy kicsit, és… Elhallgatott, és megint lenézett az asztalra. Végig nagyon visszafogottan és szomorúan viselkedett. Martinnak erőfeszítésébe került, hogy ne ölelje meg. De emlékeztette magát, hogy a lányt épp kihallgatják egy gyilkossággal kapcsolatban. Hannára pillantott. Ő ridegen nézte a lányt, az együttérzés legkisebb jele nélkül. – Aztán mi történt? – kérdezte mogorván. Jonna nem emelte fel a tekintetét az asztalról. – Aztán odajöttek maguk. Beszéltek a többiekkel, meg Barbie-val. Most felnézett Hannára. Martin is a kollégájához fordult. – Te láttad, hogy vérzik? Hanna átgondolta, aztán lassan megrázta a fejét. – Nem, bevallom, ezt nem vettem észre. Sötét volt, keresztbe tette a karját, nem nagyon lehetett látni. Aztán meg elrohant. – Van még valami, amit nem mondott el? – kérdezte Martin szelíden, amit Jonna hálás pillantással viszonzott. – Nem, semmi. Esküszöm. Hevesen rázta a fejét, hosszú haja az arcába hullott. Amikor hátrasöpörte, hegek egész hálózatát pillantották meg az alkarján, mire Martinnak elakadt a lélegzete. Jézus isten, ez rettenetesen fájhatott neki! Martin egy ragtapaszt is alig bírt leszedni magáról, azt pedig, hogy belevágjon a saját húsába, hát nem, azt el sem bírta képzelni. Egy Hannára vetett kérdő pillantás után, amire az csak megrázta a fejét, Martin összeszedte a papírjait. – Később még majd beszélünk, Jonna. Aligha kell mondanom, nem vet magára túl jó fényt az, hogy információt hallgatott el egy gyilkossági ügyben. Bízom benne, hogy ha még valami eszébe jut, vagy hall valamit, most már önként értesít minket. Jonna alig láthatóan bólogatott. – Elmehetek? – Elmehet – mondta Martin. – Kikísérem. A kihallgatóból kilépve visszanézett Hannára, aki az asztalnál ülve épp visszatekerte a kazettát a magnóban. A nő sötéten meredt maga elé.

Igényelt egy kis manőverezést, mire Patrik eligazodott Boråsban. Elmagyarázták neki, hogy jut el a rendőrőrsre, de a városba beérve semmit sem úgy talált, ahogy elmondták. Némi kérdezősködés után azonban sikerült megtalálnia az őrsöt, és leparkolt előtte. Csupán néhány percig kellett várakoznia a recepción, mielőtt megjelent Jan Gradenius felügyelő, és az irodájába kísérte. Miután hálás igent rebegett egy csésze kávéra, Patrik leült. A felügyelő is helyet foglalt az asztalánál, és kíváncsian nézte őt. – Nos – kezdte Patrik, miután kortyolt egyet a kitűnő kávéból –, van egy meglehetősen furcsa esetünk Tanumshedében. – A valóságshow-s lány meggyilkolása? – Nem – válaszolta Patrik. – Egy héttel Lillemor Persson megölése előtt autóbalesethez riasztottak minket. Egy nő lehajtott az útról egy meredek lejtőn, és majd belerohant egy fába a kocsijával. Először sima balesetnek tűnt, amit az is alátámasztott, hogy a nő rettenetesen részeg volt. – De mégsem baleset volt? – dőlt előre érdeklődve Gradenius felügyelő. Patrik úgy saccolta, hatvan felé járhat, magas volt, sportos, és dús sörényt viselt, amely most már őszült, de eredetileg szőke lehetett. Patrik nem bírt nem irigykedni, amikor a saját ritkuló hajzatát vetette össze Gradenius bozontjával. Rájött, hogy ha így megy tovább, ebben a korban sokkal inkább fog hasonlítani Mellbergre, mint Gradeniusra. Sóhajtott, ivott még egy korty kávét, aztán válaszolt a felügyelő kérdésére: – Nem. Akkor kezdtünk gyanakodni, hogy nem stimmel valami, amikor az áldozat összes ismerőse megesküdött rá, hogy soha életében nem ivott egy kortyot sem. Látta, hogy Gradenius szemöldöke megemelkedik, de folytatta a beszámolót. Majd a felügyelő levonja a következtetést magának. – Már ez is tagadhatatlanul figyelmeztető jel volt, és amikor később a boncolás fényt derített bizonyos furcsa körülményekre, már… nos, akkor végül is arra jutottunk, hogy az áldozatot meggyilkolták. Patrik számára borzasztóan szárazan és személytelenül csengett a rendőrzsargon, amikor egy tragédiát kellett leírnia vele. De ez volt az a nyelv, amelyen mindketten tudtak, és amelynek minden kis finomságát ismerték. – És mit derített ki a boncolás? – kérdezte Gradenius, Patrikra szegezve a tekintetét. Úgy festett, mint aki már tudja is a választ. – Hogy az áldozat véralkoholszintje hat egész egytized ezrelék, de az alkohol jó részét a tüdejében találták meg. Zúzott sérülések is voltak a száján és a torkán, a szája körül pedig ragasztószalag maradványai. Ezenkívül a csuklóján és a bokáján olyan nyomokat találtak, amelyek arra utaltak, hogy az áldozatot valamilyen

módon megkötözték. – Minden részletet felismerek – mondta Gradenius, és felvett egy dossziét az asztaláról. – De maga honnan hallott rólam? Patrik nevetett. – Egy kollégám szerint megszállott dokumentáló vagyok. Mindketten ott voltunk néhány éve egy konferencián Halmstadban. Az egyik feladat egy megoldatlan eset prezentálása volt. Olyasmié, amelyikben nem tudtuk, hogyan tovább. Ön egy olyan esetet mutatott be, ami rögtön eszembe jutott erről. Elraktam a jegyzeteimet, úgyhogy megnézhettem, jól emlékszem-e, mielőtt felhívtam önt. – Elismerem, nem rossz. Megtisztel, hogy így emlékszik. És mindkettőnk számára szerencsés is. Évekig nem hagyott nyugodni ez az eset, de a nyomozás zsákutcába jutott. Boldogan megadok minden információt, amink csak van, és lehetne, hogy mi meg megkapjuk a magukét cserébe? Patrik beleegyezően bólogatott, azután elvette a paksamétát Gradeniustól. – Ezt elvihetem? – Természetesen, csak másolat. Menjünk végig rajta együtt? – Szeretném először egyedül átnézni. Aztán majd felhívom; biztosan rengeteg kérdésem lesz. És küldök másolatot a mi anyagunkról, ahogy lehet. Megpróbálom már holnap. – Ez jól hangzik – mondta Gradenius, és felállt. – Nagyszerű lenne, ha sikerülne megoldani ezt az ügyet. Az áldozat édesanyja teljesen összeomlott, és még most is szenved. Időnként fel is hív. Nagyon jó lenne, ha végre mondhatnék neki valamit. – Mindent megteszünk – mondta Patrik, és kezet rázott a kollégával. Aztán a dossziét a melléhez szorítva a kijárat felé indult. Alig várta már, hogy visszaérjen, és átolvashassa az aktát. Volt egy olyan érzése, hogy fordulópontot jelent az ügyben. Muszáj volt, hogy így legyen. Lars ledobta magát a kanapéra, és feltette a lábát a dohányzóasztalra. Nagyon fáradt volt mostanában. Állandó, bénító kimerültség uralkodott rajta, és nem akarta elengedni. Gyakoribbak lettek a fejfájásai is; mintha egyik szülte volna a másikat. A fáradtság és a fejfájás végtelen spirált formált, amely egyre mélyebbre és mélyebbre húzta őt. Óvatosan megmasszírozta a halántékát, amivel enyhítette egy kissé a fájdalmat. Amikor megérezte Hanna ujjainak érintését a sajátjain, az ölébe tette a kezét, hátradőlt, és lehunyta a szemét. Hanna keze folytatta a masszírozást. Pontosan tudta, hol kell csinálni. Újabban sokat gyakorolta. – Hogy érzed magad? – kérdezte lágy hangon, miközben gyengéden mozgatta az ujjait előre-hátra. – Jól – mondta Lars, és érezte, hogy szivárog át belé Hanna hangjából az

aggodalom, és telepszik meg benne, mint valami kéretlenül beadott izgatószer. Nem akarta, hogy a felesége aggódjon. Gyűlölte, ha aggódott. – Nem úgy nézel ki, mint aki jól érzi magát – mondta Hanna, most a férje homlokát simogatva. Csodálatosan jólesett a kényeztetés, Lars mégsem volt képes ellazulni Hanna kimondatlan kérdései miatt. Bosszúsan lesöpörte magáról a felesége kezét, és felült. – Mondom, hogy jól érzem magam! Csak fáradt vagyok. Biztos tavaszi fáradtság. – Tavaszi fáradtság! – nevetett fel Hanna egyszerre keserűen és gunyorosan. – Most a tavasz az oka? Még mindig ott állt a kanapé mögött. – Miért, mi a franc lehetne még az oka? Esetleg még az, hogy hülyére dolgoztam magam mostanában. A könyvvel is, meg azon is, hogy egyenesben tartsam azokat a csökött kis pöcsöket a közösségi házban! – Milyen tisztelettel beszélsz az ügyfeleidről. Vagy inkább pácienseidről. Nekik is elmondtad, hogy csököttnek tartod őket? Ez biztos megkönnyíti a kezelést. Hanna hangja éles volt, és azt is akarta, hogy a férje érezze, ahogy belé vág. Lars nem értette, miért mondja ezt. Miért nem lehet őt békén hagyni? A távkapcsolóért nyúlt, és visszaült a kanapéra, Hannának háttal. Némi kapcsolgatás után megállapodott a Mindent vagy semmit!-nél, és próbára tette tudását a versenyzők ellenében. Az összes választ tudta. – Tényleg muszáj ennyit dolgoznod? És pont annál a műsornál? – tette hozzá Hanna. Feszültséggel töltötte fel a köztük lévő levegőt mindaz, amit e mellett nem mondott ki. – Valamit csak dolgoznom kell – felelte Lars, azt kívánva, bár hallgatna már el. Néha eltűnődött, vajon megérti-e őt egyáltalán a felesége. És tisztában van-e azzal, hogy mi mindent megtesz érte. Most odafordult felé. – Azt teszem, amit tennem kell, Hanna. Mint mindig. Te is tudod. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Aztán Hanna megfordult, és kiment. Lars utánanézett. Kisvártatva meghallotta, hogy becsukódik a bejárati ajtó. A tévében még mindig köpködte a kérdéseket a Mindent vagy semmit! – Az öreg halász és a tenger – válaszolta meg hangosan Lars a következő feladványt. Minden kérdés olyan könnyű volt. – Eddig hogy tetszik a műsor? Uffe felpattintott egy-egy sört a két lánynak, akik vihorászva vették el tőle. – Nagyon jó! – mondta a szőke. – Tök állat! – helyeselt a barna. Calle valami egészen kevéssé vágyott rá, hogy ezt csinálja ma este. Uffe

berángatott két csajt a közösségi ház körül ácsingózók közül, és most éppen hódításban volt. Legalábbis a maga módján. Az elbűvölő modor nem volt éppen erős oldala. – És ki tetszik a legjobban? – Uffe átkarolta a szőke lányt, és közelebb húzódott hozzá. – Én, ugye? Oldalba bökte a lányt, és röhögött, amire elragadtatott vihogás volt a válasz. Ezen felbátorodva folytatta: – Mondjuk, nem nagy a verseny. Én vagyok csak itt igazi férfi! Húzott egy nagyot a sörösüvegből, majd Calléra mutatott vele. – Itt van például ez a csávó. Ez egy ilyen stureplani gizda, nem ilyen jó csajoknak való, mint ti. Ez csak ahhoz ért, hogy kell lehúzni apa hitelkártyáját. – A lányok vihogtak, így hát folytatta: – Viszont ott van Mehmet – mutatott Mehmetre, aki az ágyán fekve olvasott egy könyvet. – Na, ő pont az ellentéte az ilyeneknek. Egy ilyen igazi proli török. Ő tudja, hogy kell előrejutni! Csak hát pechje van, mert a svéd rúd a legjobb! Nyújtózott egyet, és megpróbált benyúlni a szőke lány pulóvere alá. Az rögtön észrevette, miben sántikál, aggodalmasan felpillantott a rájuk szegeződő kamerára, aztán diszkrét mozdulattal eltolta a kezét. Uffe egy pillanatig sértetten nézett, de hamar összeszedte magát a vereség után. Kell egy kis idő, amíg a lányok elfeledkeznek a kameráról. Utána viszont szabad a pálya. Az ő terve erre a néhány hétre az volt, hogy megpróbál összehozni egy kis – illetve lehetőleg sok – takaró alatti kamatyolást. Azzal igazi legenda válna belőle. A szigeten már majdnem összejött, csak egy kicsit lett volna részegebb az a béna lappföldi liba! Ez az eset azóta is dühítette, és bosszúra szomjazott. – Uffe, baszki, vegyél már vissza! – Calle érezte, hogy egyre ingerültebb lesz. – Mi az, hogy vegyek vissza? – Uffe megint megpróbálta becsempészni a kezét, de ezúttal sem jutott messzebbre, mint az előbb. – Nem azért vagyunk itt, hogy visszavegyünk! És én még azt hittem, te vagy itt a legnagyobb partiarc! Vagy neked csak a Stureplan elég jó bulizni? – tette hozzá alattomosan. Calle Mehmetre nézett támogatásért, de ő teljesen beletemetkezett a könyvébe. Calle megint úgy érezte, hogy tele van a hócipője ezzel az egész szarral. Azt sem tudta, miért jelentkezett egyáltalán. A Survivor, az egy dolog volt, na de ez! Összezárva ezekkel a birkákkal. Tüntetően feltette a fejhallgatóját, hátradőlt, és zenét hallgatott az iPodjáról. A hangerő kegyesen elnyomta Uffe handabandáját, és végre szabadon áramolhattak a gondolatai. És kérlelhetetlenül visszavitték az időben. Először jöttek a legkorábbi emlékek. Képek a gyerekkorából, szemcsések és elmosódottak, mintha Super 8-as filmen nézné őket. Ahogy az édesanyja karjaiba rohan. A haja illata, a fűével és a nyáréval összekeveredve. A teljes biztonság érzete, amikor a karjába zárta őt. Az apját is látta, amint nevet,

és szeretettel nézi őket, de ő mindig épp ment valahova máshová. Sosem volt ideje megállni és részt venni az ölelkezésben. Nem volt ideje megszagolni Anya haját. Beszívni a Timotej sampon illatát, amelyre Calle még mindig olyan erősen emlékezett. Aztán a film előretekeredett, és megállt egy képnél, amely sokkal élesebb volt az előzőeknél. Tűéles. A saját lábának képe, ahogy benyitott az anyja hálószobájába. Tizenhárom éves volt. Sok év telt el azóta, hogy Anya a karjába kapta őt. Sok minden történt. Sok minden megváltozott. Emlékezett rá, hogy kiabált. Ingerülten. Azt kérdezte tőle, miért nem válaszol. Aztán amikor benyitott, megérezte a nyomasztó csendet, és fagyosan hasított a gyomrába az érzés, hogy valami nincs rendben. Lassan odament hozzá. Olyan volt, mintha aludna. A hátán feküdt, a haja, amit Calle kiskorában még hosszúra növesztve hordott, most rövid volt. Arcára ráncokat vésett a megviseltség és a keserűség. Calle egy pillanatig azt gondolta, tényleg csak alszik. Mélyen alszik. Aztán megpillantotta az ágy mellett a padlón heverő üres gyógyszeres üvegcsét. Az anyja kezéből esett ki, amikor a tabletták hatni kezdtek, és ő végre elmenekült az életből, amellyel nem tudott mit kezdeni. Attól a naptól kezdve az apjával nem együtt, csak egymással éltek, csendes ellenségeskedés közepette. Sosem beszéltek arról, ami történt. Egy szó sem esett Calle apjának új nőjéről, aki egy héttel az anyja temetése után beköltözött. Soha senki nem kérdőjelezte meg az igazságát azoknak a durva szavaknak, amelyek anyja végső tettéhez vezettek. Senki sem beszélt arról, milyen, pillanatig sem színlelt, hanem teljesen őszinte könnyedséggel lett félredobva Calle anyja. Mint egy régi télikabát, amit lecserélnek egy újra. Csakis a pénz beszélt. Az évek során hatalmas adóssággá nőtt, adóssággá a lelkiismeret felé, amelyet úgy tűnt, sosem sikerül törleszteni. Calle szó nélkül elfogadta a pénzt; még követelte is, de sosem említette meg azt, amiről mindketten tudták, hogy az az oka az állandó fizetésnek. Azt a napot. Amikor a ház visszhangzott a csendtől. Amikor kiabált, de nem kapott választ. Megint visszatekeredett a film. Visszarántotta őt egészen addig, amíg újra a szemcsés, elmosódott képeket látta maga előtt. Emlékeiben édesanyja kitárt karja felé rohant. – Kilenckor megbeszélést szeretnék tartani. Megkérdeznéd a többieket, hogy ráérnek-e? Mellberg irodájában. – Fáradtnak tűnsz; dorbézoltál az este? – Annika tetőtől talpig végigmérte őt a szemüvege fölött. Patrik mosolygott, de a mosoly nem ért el a szeméig. – Bárcsak. Nem, fél éjszaka jelentéseket meg egyebeket olvastam. Pont ezt akarom megbeszélni.

Elindult az irodájába, és az órájára nézett. Nyolc óra tíz. Holtfáradt volt, és a szemében mintha homok csikorgott volna a sok olvasás és a kevés alvás miatt. De ötven perce maradt, hogy összeszedje a gondolatait, aztán elmondja a többieknek, hogy mit talált. Túl gyorsan eltelt ez az ötven perc. Amikor Patrik belépett Mellberghez, már az egész csapat ott volt. Mellberget munkába jövet telefonon már röviden tájékoztatta, így a főnök többé-kevésbé tudta, mit akar elmondani. A többiek zavartan, ugyanakkor érdeklődve nézték. – Az utóbbi napokban túl nagy hangsúlyt helyeztünk Lillemor Persson meggyilkolásának esetére, a másik ügyünk, a Marit Kaspersen halála utáni nyomozás rovására. Patrik megállt a tábla mellett, Mellberg asztalának háttal, és komoly tekintettel méregette a kollégáit. Nem hiányzott senki. Annika tollat-papírt hozott magával, és szokás szerint jegyzetelt. Mellette ült Martin, vörös haja zilált volt. Szeplői világítottak téltől sápadt arcbőrén, ő pedig izgatottan várta, mit mond Patrik. Hanna hűvös, nyugodt és összeszedett volt, amit a két hét után, amióta itt dolgozott, lassan el is vártak tőle. Patrik magában gyorsan megjegyezte róla, milyen gyorsan beilleszkedett a csapatba. Gösta görnyedten kuporgott a székén, ahogy szokott. Nem sok érdeklődés csillogott a szemében; úgy festett, mint aki valahol egészen máshol szeretne lenni. De Gösta mindig így fest, ha nem a golfpályán van, gondolta bosszankodva Patrik. Mellberg viszont előredőlt súlyos testével, annak jeleként, hogy nagyon odafigyel Patrik előadására. Ő tudta, hová akar kilyukadni Patrik, és az általa felfedezett összefüggéseket még ő sem volt képes figyelmen kívül hagyni. Most már csak az volt hátra, hogy a többiekkel is megossza az információkat, és így előrehaladhasson a nyomozás. – Ahogy mindenki tudta, először balesetnek gondoltuk Marit halálát. A törvényszéki szakértői vizsgálat és a boncolás azonban kiderítette, hogy nem ez a helyzet. Megkötözték és beleerőltettek valamilyen tárgyat a szájába és a torkába. Ezután nagy mennyiségű alkoholt öntöttek belé, ami mellesleg a halál oka is volt. Ezután az elkövető vagy elkövetők berakták az áldozat holttestét a kocsijába, és megpróbálták a halálát balesetnek feltüntetni. Ennél sokkal többet nem tudunk. Igaz, sokkal többet nem is próbáltunk megtudni, mivel a… – Patrik a megfelelő kifejezést keresgélte – média által inkább felkapott nyomozás minden energiánkat felemésztette. Ebből kifolyólag olyan módon csoportosítottuk az erőforrásainkat, amit így visszatekintve én nagyon is szerencsétlennek tartok. De már késő bánat ezen sopánkodni. Most annyit tehetünk, hogy jobban ráfekszünk az ügyre, és megpróbáljuk behozni az elvesztegetett időt. – Volt is valami ötletféléd… – kezdte Martin, de Patrik türelmetlenül félbeszakította:

– Így igaz, rátaláltam egy lehetséges kapcsolatra, aminek tegnap utána is néztem. Megfordult, és felvett Mellberg asztaláról egy papírcsomót, amelyet az imént tett oda. – Elmentem Boråsba, és találkoztam egy kollégával, Jan Gradeniusszal. Két éve mindketten részt vettünk egy konferencián Halmstadban. Ő akkor részletesen előadta az egyik esetét, amelyben gyanította, hogy az áldozatot meggyilkolták, de nem volt rá elég bizonyítéka. Én megkaptam minden információt az esetről, és… – Patrik hatásszünetet tartott, és végignézett a társaságon. – És az eset figyelemre méltó hasonlatosságot mutat Marit Kaspersen halálának körülményeivel. Az áldozatnak akkor is abszurdan nagy mennyiségű alkohol került a szervezetébe, beleértve a tüdejét is. Annak ellenére, hogy az áldozat a legközelebbi hozzátartozói állítása szerint sosem fogyasztott alkoholt. – És a tárgyi bizonyítékok is ugyanazok voltak? – érdeklődött a homlokát ráncolva Hanna. – Zúzódások a száj körül, ragasztószalag nyomai s a többi? Patrik kissé idegesen megvakarta a fejét. – Sajnos erről nincs információ. Arról az áldozatról, egy Rasmus Olsson nevű harmincegy éves férfiról azt feltételezték, hogy öngyilkos lett, oly módon, hogy megivott egy üveg röviditalt, majd levetette magát egy hídról. Végig ebből indultak ki. És nem vizsgálták meg olyan részletesen a bizonyítékokat, mint kellett volna. Készültek viszont fotók a boncolásról, és azokat is megnézhettem. Laikus szemmel úgy tűnik, neki is voltak véraláfutásai a csuklóján és a szája körül, de azért elküldtem őket Pedersennek, hogy mondjon véleményt ő is. Aztán egész éjjel a kapott anyagot tanulmányoztam, és az én számomra többé nem kétséges, hogy van valami összefüggés. – Tehát szerinted – mondta kétkedő hangon Gösta – valaki pár éve megölt egy pasast Boråsban, aztán úgy döntött, megöli Marit Kaspersent is itt Tanumshedében. Hát szerintem ez elég erőltetett. Milyen kapcsolat van a két áldozat között? Patrik értette, miért ilyen szkeptikus Gösta, de ez akkor is feldühítette. Ő a zsigereiben érezte, hogy kell lennie összefüggésnek. Muszáj kapcsolatot találniuk a két eset között. – Ezt kell kiderítenünk – válaszolt Göstának. – Szerintem kezdjük azzal, hogy összeírjuk azt a keveset, amit eddig tudunk, és talán együtt ki tudjuk találni, hogyan folytassuk. Levette a kupakot az egyik filctollról, és függőleges vonalat húzott a tábla közepén. Az egyik oldal tetejére felírta, hogy „Marit”, a másikra meg, hogy „Rasmus”. – Nos tehát, mit tudunk az áldozatokról? Vagyis inkább csak Maritról. A Rasmus

Olsson haláláról szóló részt majd kitöltöm én, mivel arról a nyomozásról csak nekem van információm. De majd adok nektek is másolatot. – Negyvenhárom éves – kezdte Martin. – Az élettársával, Kerstinnel élt, volt egy tizenöt éves lánya, a saját üzletét vezette. Patrik mindent leírt, amit Martin mondott, aztán megfordult, és várta a többit. – Absztinens volt! – szólalt meg Gösta, aki egy pillanatra úgy nézett ki, mint aki tényleg odafigyel. Patrik erőteljes mozdulattal rámutatott, majd felírta, hogy „ABSZTINENS”. Aztán gyorsan felírta a megfelelő adatokat Rasmus felére is: harmincegy éves, egyedülálló, állatkereskedésben dolgozott. Absztinens. – Érdekes – jegyezte meg Mellberg, és a karját keresztbe fonva lendületesen bólogatott. – Egyéb? – Norvégiában született, elvált, nem volt jó a viszonya a volt férjével, lelkiismeretes volt… – Hanna széttárta a kezét, amikor kifogyott a tényekből. Patrik mindent leírt. Marit listája már jóval hosszabb volt, mint Rasmusé. Patrik hozzá is odaírta, hogy „lelkiismeretes”; ez kiderült a férfi hozzátartozóinak kihallgatásakor. Pillanatnyi gondolkodás után Marithoz még odaírta, hogy „baleset?”, Rasmushoz pedig, hogy „öngyilkosság?”. A többiek hallgatása megerősítette őt abban, hogy pillanatnyilag nem sok leírnivaló maradt. – Két, látszólag teljesen különböző személlyel van tehát dolgunk, akiket ugyanazzal a szokatlan módszerrel gyilkoltak meg. Különbözik a koruk, a nemük, a foglalkozásuk, a családi állapotuk; semmilyen közös vonás nem található közöttük, leszámítva azt, hogy mindketten absztinensek voltak. – Absztinens – ismételte Annika. – Kicsit olyan, mintha valami vallási dolog lenne. Ha jól tudom, Marit nem volt különösebben vallásos, csak simán nem ivott. – Igen, és úgy tudjuk, ez volt a helyzet Rasmusszal is. Mivel ez az egyetlen közös nevező, amit ismerünk, innen kell kiindulnunk. Arra gondoltam, hogy Martinnal elmennénk Boråsba, és beszélnénk Rasmus édesanyjával. Gösta, te meg Hanna keressétek meg Marit élettársát, és a volt férjét is. Tudjatok meg mindent, amit csak lehet, az életének a józansággal kapcsolatos részéről. Mi volt a pontos oka? Tagja volt-e valamilyen szervezetnek? Mindent, amiből kitalálhatjuk, mi köze lehetett egy egyedülálló boråsi pasashoz. Például, hogy hol élt korábban. Lakott-e valaha Borås környékén? Gösta elcsigázottan nézett Hannára. – Jó, szerintem ezt még délelőtt elintézhetjük. – Simán – helyeselt Hanna, de mintha nagyon nem örült volna a feladatnak. – Valami gond van? – mordult rá zsémbesen Patrik, de azon nyomban meg is

bánta. Csak már olyan szörnyen fáradt volt. – Nem, semmi – felelte Hanna, szintén kissé mérgesen. – Csak olyan homályos az egész. Jó lenne, ha kicsit több mindenre tudnánk alapozni, és nem jutnánk zsákutcába. Úgy értem, tényleg biztosak lehetünk benne, hogy van kapcsolat? Lehet véletlen egybeesés is, hogy ugyanúgy haltak meg. Semmilyen látható összefüggés nincs az áldozatok között, úgyhogy elég ködös ez a dolog. De hát ez csak az én véleményem – tárta szét a karját olyan mozulattal, amely azt jelezte, hogy szerinte mindenki egyet kéne, hogy értsen vele. Patrik kurtán és olyan fagyos hangon válaszolt, hogy még magát is meglepte vele: – Akkor szerintem inkább tartsd meg a véleményedet magadnak, és csináld, amivel megbíztalak. Érezte magán a többiek döbbent tekintetét, ahogy elhagyta Mellberg irodáját. És tudta, hogy a megdöbbenésük jogos. Általában nem veszítette el a türelmét. Csakhogy Hanna most érzékeny pontra tapintott. Mi van, ha mégis félrevezeti őt a megérzése? Valami mégis azt súgta neki, hogy a két eset valahogy összefügg. Már csak azt kellett kideríteni, hogyan. – Igen? – kérdezte Kristina, és grimaszolva belekortyolt a teájába. Erica nagy meglepetésére ugyanis bejelentette, hogy nem iszik többé kávét, mert „érzékeny a pocija”, ahogyan ő fogalmazott, miközben bánatos sóhajjal megsimogatta a hasát. Amióta csak Erica ismerte, Kristina mindig is nagy kávés volt, így érdekesnek ígérkezett figyelni, vajon meddig tart ki ez az elhatározás. Erica végighallgatta anyósa hosszas fejtegetését arról, mennyire nem bírja már a gyomra a kávét, majd a szemét forgatta Anna felé, amikor Kristina elfordult, hogy gügyörésszen egy kicsit Majának. Ericáék még sosem hallottak róla, hogy Patrik anyjának érzékeny lenne a gyomra, Kristina azonban nemrég elolvasott egy cikket erről a témáról az Allers életmódmagazinban, és hamar fel is fedezte magán a tüneteket. – Te vagy a nagyi kicsi drágája? Persze, hogy te vagy az, nagyi icipici édidrágicája! – turbékolt Kristina. Maja elképedve nézte. Erica néha határozottan úgy látta, hogy a lánya már most okosabb az anyósánál, de eddig sikerült megállnia, hogy Patrik elé tárja ezt az elméletét. Kristina mintha hallotta volna, mit gondol a menye, odafordult felé, és szinte felnyársalta őt a tekintetével. – Na és hogy haladtok az… esküvővel? – kérdezte, és a hangjában nyoma sem volt gügyögésnek. Az „esküvő” szót olyan hangsúllyal ejtette ki, mintha azt mondaná, „kutyaszar”. Legalább azt nem várta el, hogy bevonják a szervezésbe. – Remekül, kösz a kérdést! – felelte Erica, felvillantva legbájosabb mosolyát. Magában eközben a legdurvább, legocsmányabb szitokszavakat sorolta fel, amiket

ismert. Egy matróznak is becsületére vált volna a szókincse. – Értem – mondta zordan Kristina. Erica megérezte, hogy az anyósa azért tette fel a kérdést, mert egy kis bepillantást szeretett volna nyerni a közelgő katasztrófába. Anna, aki a partvonal mellől figyelte álmélkodva Erica és az anyósa meccsét, úgy döntött, segítségére siet nővérének: – Pompásan klappol minden. Kicsit még előre is dolgoztunk a tervhez képest, igaz, Erica? Erica látható büszkeséggel bólogatott. A magában sorolt jelzők helyét azonban nagy kérdőjelek vették át. Hogy érti Anna azt, hogy előre dolgoztak? Kicsit túlságosan optimista. De nem hagyta, hogy a zavara megmutatkozzon rajta. Rég hozzászokott már, hogy cápaként gondoljon az anyósára. Ha Kristina megérzi a leghalványabb vérszagot, ott előbb-utóbb valaki elveszíti az egyik karját. Vagy lábát. – Mi van a zenével? – kérdezte végső elkeseredésében Kristina, újabb kísérletet téve, hogy beleigyon a teájába. Erica tüntetően jókorát kortyolt a szénfekete kávéból, és kissé meglóbálta a csészét, hogy az illat Kristina felé szálljon. – Felfogadtunk egy fjällbackai zenekart. Garázsnak hívják őket, nagyon jók. – Vagy úgy – mondta Kristina leplezetlen rosszindulattal. – Szóval olyan popzene lesz, amit ti, fiatalok szoktatok hallgatni. Hát akkor nekünk, idősebbeknek majd nyilván korán el kell jönnünk. Erica érezte, hogy Anna sípcsonton rúgja. Nem mert a húgára nézni, mert félt, hogy nem bírja visszatartani a nevetést, pedig olyan nagyon nem is találta viccesnek a helyzetet. – Hát, remélem, legalább a vendéglistára gondoltatok. El sem tudok jönni, ha nem hívjátok meg Göta nénit és Ruth nénit is. – Tényleg? – kérdezte Anna ártatlanul. – Patrik biztos nagyon közel áll hozzájuk. Sokat volt kiskorában a nénikéivel? Kristina nem számított arra, hogy ez a téma ilyen aljas támadás alapja lehet. Pár másodpercig csendben ült, majd rendezte sorait, és védekező állást vett fel: – Nem, azt azért nem mondanám… Anna, ugyanazon az ártatlan hangon, a szavába vágott: – Mikor látta őket utoljára? Nem is emlékszem, hogy Patrik beszélt volna a nagynénjeiről. A visszavonulásra kényszerített Kristina szigorúan összevonta a szemöldökét. – Azt hiszem, már elég régen. Patrik úgy… tízéves lehetett, ha jól emlékszem. – Akkor talán azokat a helyeket a vendéglistán fenntarthatnánk olyanoknak is, akikkel Patrik találkozott az utóbbi huszonhét évben – javasolta Erica, küszködve a késztetéssel, hogy a húga tenyerébe csapjon.

– Gondolom, úgyis azt csináltok, amit akartok – mondta ingerülten Kristina. Rájött, hogy ezt a csatát elveszítette. Kockázat nélkül azonban nincs győzelem. Ivott még egy kortyot a förtelmes teából, Ericára szegezte a tekintetét, és megpróbálta bevinni a kegyelemdöfést: – Remélem, legalább Lotta lesz az első koszorúslány. Erica kétségbeesetten nézett Annára. Eszébe sem jutott Patrik nővérét felkérni első koszorúslánynak; magától értetődően Annának szánta ezt a szerepet. Most Erica hallgatott el egy pillanatra, azon gondolkodva, hogyan védje ki ezt a manővert. Végül úgy döntött, egyszerűen nyílt kártyákkal játszik: – Anna lesz az első koszorúslány – mondta nyugodtan. – Az esküvő többi részlete pedig meglepetés lesz. Majd várd ki. Kristina sértett arcot vágva tiltakozásra nyitotta volna a száját, de megpillantotta Erica szemében az acélos csillogást, és inkább visszafogta magát. Megelégedett némi morgással: – Jó, hát én csak segíteni akartam. De hát, ha nem akarjátok… Erica nem válaszolt. Csak mosolygott, és ivott még egy nagy korty kávét. Patrik végigaludta az utat Boråsba. Kimerítették az elmúlt hetek eseményei, és az, hogy egész éjjel Gradenius iratait tanulmányozta. Mire felébredt, már Borås külvárosában, a nyaka kegyetlenül szaggatott, mivel a fejét az ablaknak döntve aludt. Fájdalmas arccal masszírozta a nyakát, és álmosan pislogott. – Öt perc múlva ott vagyunk – mondta Martin. – Beszéltem Eva Olssonnal, és útba igazított. Szerintem már közel járunk. – Helyes – nyugtázta Patrik, és próbálta összeszedni a gondolatait a beszélgetés előtt. Rasmus Olsson anyjának nagyon izgatott volt a hangja. Ő hívta meg őket, hogy menjenek, és beszéljenek a történtekről. „Végre!” – mondta. „Végre meghallgat valaki!” Patrik szívből remélte, hogy nem kell neki csalódást okozniuk. A Martinnak adott útbaigazítás tökéletes volt, és hamarosan meg is találták a panelházat, ahol az asszony lakott. Felcsöngettek a kaputelefonon, ő pedig beengedte őket. Két emelettel feljebb, amint felértek a lépcsőn, már nyílt is a lakás ajtaja. Alacsony, sötét hajú asszony várt rájuk. Kezet fogott velük, és bevezette őket a nappaliba. Kávézáshoz terített: a csipketerítőre gyönyörű kis csészéket, elegáns szalvétákat és tortavillákat pakolt ki. Egy karcsú kis kancsóban tej volt, egy tálkában pedig cukor és ezüst cukorfogó. Minden olyan kifinomult és törékeny volt, mintha egy babaházban rendeztek volna kávédélutánt. Ötféle sütemény állt tökéletes rendben a jókora porcelántálon, amelyet ugyanolyan minta díszített, mint a csészéket. – Foglaljanak helyet! – mutatott az asszony a virágos huzatú kanapéra. A lakást betöltötte a fény. A tripla üvegű ablak kizárta az utca zaját; csak a régi falióra

ketyegését lehetett hallani. Patriknak ismerős volt az óra formája és míves aranydíszítése. A nagymamájának is pont ilyenje volt. – Mind a ketten kávéznak? Ha nem, van itthon tea is – sürgölődött körülöttük az asszony. Patriknak a szívébe markolt, hogy mennyire szeretne a kedvükre tenni. Azt is megérezte, hogy az asszony nem gyakran fogad vendégeket. – A kávé nagyon jó lesz – mondta mosolyogva. Ahogy az asszony teletöltötte a csészéket, Patrik megfigyelte, hogy ő is éppoly aprócska és törékeny, mint azok. Ötven és hatvan év közöttinek becsülte, de nehéz lett volna pontosan megmondani a korát, mert valami kortalan szomorúságot sugárzott. Mintha megállt volna körülötte az idő. Furcsamód az asszony mintha tudta volna, mire gondol. – Majdnem három és fél éve, hogy Rasmus meghalt – mondta. Végignézett a szoba egyik végében egy jókora iratszekrény tetején álló fényképeken. Patrik is odanézett, és felismerte a férfit, akit a Gradeniustól kapott fotókon látott. Egyebekben azonban a szobában lévő képek nagyon kevéssé emlékeztettek a jelentésben látottakra. – Vehetek egy süteményt? – kérdezte Patrik. Eva Olsson bólintott, és elszakította tekintetét a fia fényképeitől. – Hogyne, tessék csak. Martin az előtte lévő kistányérra tett egy süteményt. Patrikra nézett, aki mély lélegzetet vett, mielőtt belekezdett: – Ahogy telefonban is mondtam, újra megvizsgáljuk Rasmus halálának körülményeit. – Igen, ezt értem – felelte Eva, és a bánat mögött érdeklődés csillant a szemében. – Csak azt nem, hogy miért a… mit is mondott, tanumshedei?... rendőrség vizsgálja. Nem az ittenieknek kellene? – De, voltaképpen igen. De itt lezárták a nyomozást, mi viszont úgy gondoljuk, kapcsolatot találtunk e között és egy másik eset között, ami a mi körzetünkben történt. – Egy másik eset? – kérdezte Eva, és a meglepetéstől félúton megállt a kezében a szája felé vitt csésze. – Igen. Most nem mehetek bele a részletekbe – mondta Patrik. – De nagyon sokat segítene, ha elmondana mindent, ami Rasmus halálakor történt. – Hát… – kezdte az asszony, de elbizonytalanodott. Patrik rájött, hogy akármennyire örül annak, hogy kivizsgálják a fia halálát, fél felbolygatni a régi emlékeket. Adott neki időt, hogy rendezze a gondolatait. Néhány pillanat elteltével az asszony kissé remegő hangon folytatta: – Három éve, vagyis most már majdnem három és fél éve, október másodikán történt. Rasmus… itt lakott velem. Még nem sikerült saját otthont teremtenie.

Úgyhogy megengedtem neki. Minden nap reggel nyolckor indult munkába. Már nyolc éve ott dolgozott, és jól kijött mindenkivel. Nagyon jól bántak vele. – Elmosolyodott az emlék hatására. – Mindig három órakor jött haza. Tíz percnél többet sosem késett. Soha. Aztán… – Elakadt a szava, de folytatta. – Aztán eljött a negyed négy, aztán fél négy lett, aztán négy óra. Akkor már tudtam, hogy valami baj van. Hogy történt vele valami. Fel is hívtam a rendőrséget, de nem is figyeltek rám. Azt mondták, biztos hamarosan hazajön, hogy felnőtt ember, és nincs elégséges indok arra, hogy keresni kezdjék. Szó szerint ezt mondták: „nincs elégséges indok”. Szerintem pedig nincs elégségesebb indok, mint az anyai megérzés, de hát mit értek én ehhez? Halványan rájuk mosolygott. – Mennyi… – Martin a megfelelő kifejezés után keresgélt. – Mennyi segítségre volt szüksége Rasmusnak a mindennapi élethez? – Úgy érti, mennyire volt gyengeelméjű? – kérdezett vissza Eva, mire Martin vonakodva bólintott. – Eleinte egyáltalán nem. A legtöbb tárgyból ötös volt, és itthon is rengeteget segített. Kezdettől fogva csak mi ketten voltunk. – Megint elmosolyodott, és a mosolyában annyi szeretet és bánat volt, hogy Patrik nem bírta nézni. – Aztán tizennyolc évesen autóbalesete volt… azután változott meg. Megsérült a feje, és utána sohasem volt már a régi. Nem tudott gondoskodni magáról, eltervezni az életét, vagy elköltözni, ahogy a többi fiú. Itt maradt velem. Együtt éltünk. Jó volt így; azt hiszem, Rasmus is így gondolta. Legalábbis a legjobb, amit a körülményekből ki tudtunk hozni. Persze voltak sötét pillanatai, de együtt átvészeltük őket. – Ezek miatt a „sötét pillanatok” miatt nem gyilkosságként vizsgálta a rendőrség a halála ügyét, igaz? – Igaz. Rasmus egyszer már megpróbálta megölni magát. Két évvel a baleset után. Amikor rájött, mennyire megváltozott, és már sosem lesz olyan, mint azelőtt volt. De akkor időben rátaláltam. És megígérte, hogy soha többé nem tesz ilyet. És én tudom, hogy megtartotta az ígéretét. Eva Patrikra nézett, aztán Martinra. – És utána mi történt? Aznap, amikor meghalt – érdeklődött óvatosan Patrik. Elvett egy mogyorós-mandulás tortácskát. A gyomra korogva közölte vele, hogy már elmúlt az ebédidő, de egy kis cukor segítségével talán kordában tarthatja az éhségét. – Csöngettek. Nem sokkal nyolc előtt. Tudtam, ahogy megláttam őket. – Olsson asszony a szalvétájával letörölgetett egy könnycseppet az arcáról. – Elmondták, hogy megtalálták Rasmust. Hogy leugrott egy hídról. Olyan… olyan… abszurd volt. Ő ilyet sosem tett volna. És azt is mondták, hogy úgy tűnik, előtte rengeteget

ivott. De hát ez lehetetlen volt. Rasmus hozzá sem nyúlt az alkoholhoz. Nem is volt neki szabad a baleset után. Nem, ez nem lehetett igaz, és ezt meg is mondtam nekik. – Lesütötte a szemét, és újabb könnycseppet törölt le. – Nem sokkal később el is könyvelték az esetet öngyilkosságnak, és lezárták a nyomozást. De én szabályos időközönként felhívtam Gradenius felügyelő urat, nehogy elfeledkezzen róla. Azt hiszem, ő hitt nekem. Legalábbis részben. És most itt vannak önök. – Igen – mondta tűnődve Patrik. – Most itt vagyunk. Nagyon jól tudta, milyen nehéz a családtagoknak elfogadni egy öngyilkosságot. Hogy kutatnak indok után, amiért valaki, akit szerettek, önként úgy döntött, hogy elhagyja őket, és ennyi fájdalmat okoz nekik. Legbelül gyakran tudták, hogy valóban öngyilkosságról van szó. Ez alkalommal azonban Patrik hajlamos volt hinni az anyának. Ez a történet ugyanannyi kérdést vetett fel, mint Marit halála, és Patrik még erősebben érezte, hogy a két esetnek köze van egymáshoz. – Megvan még a holmija a szobájából? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve. – Hát persze – állt fel Eva. Úgy tűnt, hálás, amiért megszakad kicsit a beszélgetés. – Hozzá se nyúltam azóta. Talán kissé… szentimentálisnak tűnhet, de csak ennyi maradt nekem Rasmusból. Néha bemegyek oda, leülök az ágy szélére, és beszélek hozzá. Elmesélem, milyen napom volt, milyen az idő, mi történik a világban. Hibbant öregasszony vagyok, igaz? – kérdezte, és felnevetett, amitől az egész arca valahogy kinyílt. Patrik látta rajta, hogy fiatalon nagyon csinos lehetett. Nem éppen gyönyörű, de csinos. Ezt meg is erősítette egy fénykép, amely mellett elhaladtak a folyosón. Az ifjú Eva egy csecsemőt tartott a karjában. Arca sugárzott a boldogságtól, pedig nagyon nehéz lehetett neki egyedül nevelni a gyereket. Különösen akkoriban. – Itt van – mondta Eva, és benyitott egy szobába a folyosó végén. Rasmus szobája ugyanolyan elegáns és rendezett volt, mint a lakás többi része. Ennek a helyiségnek azonban megvolt a maga sajátos légköre. Látszott rajta, hogy Rasmus maga bútorozta be. – Szerette az állatokat – mesélte Eva büszkén, és leült az ágyra. – Igen, azt látom – nevetett Patrik. Mindenütt állatképek voltak. Állatos párnák, állatos takaró, a padlón pedig nagy, tigrismintás szőnyeg. – Az volt az álma, hogy állatkertben dolgozhasson. A többi fiú mind tűzoltó meg űrhajós akart lenni, de ő állatgondozó. Azt hittem, majd kinövi, de nagyon elszánt volt. Legalábbis a… – Elhalt a hangja. Megköszörülte a torkát, és finoman végigsimított az ágytakarón. – A baleset után is nagyon érdekelték az állatok. Igazi… isteni áldás volt, hogy munkát kapott az állatkereskedésben. Imádta a munkáját, és jól is végezte. Ő etette az állatokat, és takarította a ketreceket meg az akváriumokat.

– Körülnézhetnénk? Eva felkelt. – Maradjanak, ameddig csak szeretnének, ha tudni akarnak valamit, kérdezzenek nyugodtan, csak segítsenek békét találni nekem és Rasmusnak. Kiment a szobából, Patrik pedig összenézett Martinnal. Egy szót sem kellett szólniuk. Mindketten érezték a vállukra nehezedő felelősséget. Nem akarták összetörni Rasmus anyjának reményeit, ugyanakkor lehetetlen volt megígérni, hogy bárhová is vezet majd a nyomozás. Mégis mindkettejüknek szándékában állt megtenni mindent, amit csak tudnak. – Én megnézem a fiókokat, te nézd meg a szekrényeket – indítványozta Patrik, és kihúzta az iratszekrény felső fiókját. – Oké – felelte Patrik, és az egyik fal mentén álló fehér szekrényekhez lépett. – Konkrétan valamit keresünk? – Őszintén szólva fogalmam sincs – vallotta be Patrik. – Bármit, ami segíthet megérteni, hogy milyen kapcsolat lehetett Rasmus és Marit között. – Hát jó – sóhajtott Martin. Tudta, milyen nehéz megtalálni valamit még akkor is, ha tudják, mit keresnek; egy ismeretlen, meghatározhatatlan dolog megtalálása pedig gyakorlatilag lehetetlen feladat. Egy óra alatt apróra átvizsgáltak mindent Rasmus szobájában. Semmit sem találtak, ami felkeltette volna az érdeklődésüket. Egyáltalán semmit. Csüggedten tértek vissza Evához, aki épp a konyhát takarította ki. Az ajtóban fogadta őket. – Köszönjük, hogy körülnézhettünk. – Semmiség – mondta Eva, és reményteljesen nézte őket. – Találtak valamit? A hallgatásukból megkapta a választ, és nála is a csüggedés vette át a remény helyét. – Olyasmit keresünk, ami kapcsolatba hozható a mi körzetünkben meggyilkolt áldozattal. Ő egy Marit Kaspersen nevű nő. Nem ismerős ez a név? Ismerhette őt valahonnan Rasmus? Eva utánagondolt, aztán lassan megrázta a fejét. – Nem, nem hiszem. Nem rémlik a neve. – Egyelőre annyi közöset találtunk kettejükben, hogy Marit sem ivott alkoholt, a halálakor mégis óriási mennyiség volt belőle a vérében. Rasmus ugye nem volt tagja semmilyen antialkoholista szervezetnek? – kérdezte Martin. Eva megint csak a fejét rázta. – Nem, semmi ilyesminek. Egy pillanatig habozott, majd megismételte: – Nem, nem tartozott semmi ilyen csoporthoz. – Rendben – mondta Patrik. Köszönjük a segítséget, majd még megkeressük önt. Biztos, hogy lesznek még kérdéseink.

– Estefelé hívjanak! Akkor mindig itthon vagyok. Patriknak vissza kellett fognia magát, nehogy odalépjen az apró, mókusbarna szemű asszonyhoz, és megölelje. Elindultak az ajtó felé, de Eva megállította őket: – Várjanak csak, van még valami, ami érdekelheti önöket! Sarkon fordult, és bement a hálószobába. Egy pillanat múlva már jött is vissza. – Ez itt Rasmus hátizsákja. Mindig nála volt. Akkor is, amikor… – Elcsuklott a hangja. – Nem volt erőm kivenni a zsákból, amiben a rendőrség visszaadta. Eva átnyújtotta Patriknak a hátizsákot tartalmazó színtelen nejlonzsákot. – Vigyék csak el! Hátha van benne valami érdekes. Amikor az ajtó becsukódott, Patrik megnézte a kezében tartott hátizsákot. Felismerte a Rasmus halálának helyszínén készített fényképekről. Csakhogy azokon nem látszott, hogy a zsákot sötét foltok borítják. Patrik rájött, hogy ez alvadt vér. Rasmus vére. Türelmetlenül lapozgatott a könyvben, miközben a mobilján beszélt valakivel: – Ja, itt van nálam. – És mit fizetnének érte? – Ennyi? – ráncolta csalódottan a homlokát. – Pedig ez nagyon jó anyag. Egész cikksorozat lehet belőle. – Jó, hát akkor felhívom a Häntet. – Oké, tízezer, az jó lesz. Holnap tudom szállítani. De addigra ott legyen a pénz a számlámon, különben nincs üzlet! Tina elégedetten csukta össze a telefont. Arrébb sétált a közösségi háztól, és leült egy kőre olvasni. Sosem sikerült megismernie Barbie-t. Igaz, nem is igen akarta. De most, az eset után furcsa volt bekerülni a fejébe. Mohón falta a naplót. Már látta maga előtt a részleteket megjelenni az esti lapban, ahol aláhúzzák a legjobb részeket. Leginkább az ábrándította ki, hogy Barbie nem is volt olyan ostoba, mint gondolta. Gondolatai és megfigyelései jól megfogalmazottak, olykor kimondottan szellemesek voltak. Tina megint a homlokát kezdte ráncolni, amikor ahhoz a részhez ért, amely miatt úgy döntött, eladja a naplót a lapoknak. De persze előbb kitépi ezt a lapot. Ez állt rajta: Ma meghallgattam, ahogy Tina elénekli a dalát. Ma a közösségi házban is elő akarja adni. Szegény Tina. Sejtelme sincs, milyen rettenetes a hangja. Ezt nem is értem; ami kifelé ilyen borzalmasan hangzik, az hogy tűnhet olyan jónak annak a fejében, aki énekli? Erről szól az egész Megasztár, úgyhogy talán nem is kellene csodálkoznom rajta. Biztos az anyukája ültette a fülébe a bogarat, hogy neki énekesnőnek kell lennie. Ő is biztosan

botfülű volt. Csak erre tudok gondolni. De nincs szívem elmondani Tinának. Úgyhogy belemegyek a játékba, bár igazából úgy érzem, ezzel rosszat teszek neki. Beszélgetek vele, hogy micsoda karrier vár rá, milyen sikereket fog aratni, mennyi koncertje meg turnéja lesz. De nagyon szar érzés, mert a szemébe hazudok. Szegény Tina. Tina dühösen kiszakította a lapot, és apró cafatokra tépte. Az a szemét kurva! Ha eddig sajnálta is egy kicsit, hogy Barbie meghalt, ennek már nyoma sem maradt. Megérdemelte a ribanc! Azt sem tudta, miről ugat! Tina a sarkával a murvába taposta a papírfecniket. Aztán ahhoz a részhez lapozott, amelyiken meglepődött. Az egyik oldalra, nem sokkal az után, hogy megérkeztek Tanumba, Barbie ezt írta: Van benne valami ismerős. Nem tudom, mi az. Olyan érzés, mintha az agyam egyre csak pörögne, és próbálna megtalálni valamit, ami el van temetve benne. De egyszerűen nem tudom, mi lehet az. Valami a mozgásában. A beszédében. Tudom, hogy láttam már ezt a férfit, de azt nem, hogy hol. Csak azt tudom, hogy nyugtalanít, és ez egyre rosszabb lesz. Mintha a gyomromban forogna valami, és nem bírom megállítani. Nem, amíg nem tudom. Olyan sokat gondoltam Apára mostanában. Nem tudom, miért. Azt hittem, a memóriámnak azt a részét már régen lezártam. Túlságosan fáj emlékezni. Fáj látni a mosolyát, hallani azt a dörgő hangot, és érezni az ujjait a homlokomon, amikor hátrasimítja a hajamat, hogy jóéjtpuszit adjon. Minden este adott. Mindig a homlokomra és az orrom hegyére. Már emlékszem erre. Évek óta először emlékszem rá. És látom magamat kívülről. Látom, mit tettem magammal, mit hagytam másoknak, hogy megtegyék velem. Látom magamon Apa tekintetét. Látom a zavarát, a csalódottságát. Az ő Lillemorja olyan messze van. Ott rejtőzik a szorongás és a hidrogén-peroxid, a rettegés és a szilikon mögött. Álruhát vettem fel, hogy elrejtsen. De most Apa sem bír megtalálni, nem bír rám nézni. Túlságosan fáj visszaemlékezni, hogy nézett rám. Akkor, sok éve, amikor csak ő volt, meg én. Olyan meleg volt és biztonságos. A hideget, ami utána jött, csak úgy lehetett túlélni, hogy elfelejtettem a melegséget. De most újra érzem. Emlékszem. Érzem. És valami hív engem. Apa mondani próbál nekem valamit. Csak tudnám, mit. De őhozzá van valami köze. Ennyit tudok. Tina többször is elolvasta a bejegyzést. Miről beszélhet vajon Barbie? Felismert valakit itt Tanumban? A dolog felkeltette a kíváncsiságát. Hosszú sötét haja copfba kötve lógott egyik vállára. Ölében a naplóval cigarettára gyújtott, és csak néhány örömteli slukkot követően folytatta az olvasást. A most olvasott részen kívül nem sok érdekeset talált. Néhány megjegyzést arról, amit Barbie a többi résztvevőről gondolt, pár gondolatot a jövőről, ugyanazt az unalmat, amelyet mindnyájan

kezdtek érezni. Egy pillanatra Tinának az is eszébe jutott, hogy talán a rendőrséget is érdekelhetné a napló. De aztán a kitépett oldal darabkáira nézett, és elvetette az ötletet. Élvezni fogja, ahogy Barbie privát gondolatai nagy fekete címlapokon pompáznak majd. Megérdemli a hazug, álszent lotyója. A szeme sarkából látta, hogy Uffe őfelé tart. Kétség sem fért hozzá, hogy cigit akar lejmolni. Tina gyorsan a kabátja alá dugta a naplót, és nemtörődöm arckifejezést vett fel. Ez az ő felfedezése volt, és nem állt szándékában osztozni rajta.

[12] Híres fotómodell, playmate, színésznő és műsorvezető, a könyv írásának idején 32 éves volt. (A ford.)

6 A külvilág utáni vágyakozás egyre erősebb lett. Néha engedte őket a füvön szaladgálni, de csak rövid időre. És akkor is olyan aggodalmasan nézett, hogy már ők is folyton a szörnyeket kutatták mindenütt, amelyekről ő azt mondta, hogy odakint rejtőznek, a szörnyeket, amelyektől csakis ő védhette meg őket. De a rettegés ellenére mégis csodálatos volt. Érezni a nap melegét a bőrükön és a fű csiklandását a talpukon. A húgával megvadultak ilyenkor, és néha még ő is elnevette magát annak láttán, ahogy szilajul rohangásztak fel-alá. Egyetlenegyszer fogócskázott is velük, és együtt hemperegtek a pázsiton. Tiszta, őszinte boldogságot érzett akkor. Azonban egy autó távoli hangjára ő felugrott, félelem költözött a szemébe, és rájuk kiáltott, hogy fussanak be. Gyorsan kellett szaladniuk! A névtelen rettegéstől üldözve berohantak a házba, fel a szobájukba. Ő utánuk futott, és a ház összes ajtaját bezárta. Aztán összebújtak a szobában, átölelték egymást és egy kupacban reszkettek a padlón. Ő újra és újra megígérte nekik, hogy nem fogja őket elvinni innen senki. Hogy többé senki sem bánthatja őket. Hitt neki. Hálás volt, amiért ő oltalmazza őket, ő az utolsó védelmi vonal azok előtt, akik bántani akarják őket. De akkor is vágyott arra, hogy kimehessen. Vágyott a napsütésre. A fűre a talpa alatt. A szabadságra.

Gösta lopva Hannára pillantott, ahogy Kerstin háza felé közeledtek. Most ismerte fel, hogy Hanna Kruse pillanatok alatt elbűvölte őt. Nem úgy, mint valami mocskos vénembert; ez sokkal inkább atyai érzés volt. Emellett nagyon emlékeztette őt néhai feleségére is, még fiatalkorából. Ő is ugyanilyen szőke és kék szemű volt, és mint Hanna, ő is alacsony és karcsú, de erős. Hannán azonban jól látszott, hogy nem a kedvenc feladata a hozzátartozókkal való beszélgetés. Gösta a szeme sarkából látta, hogy megfeszül az állkapcsa, ahogy összeszorítja a fogát, és erőt kellett vennie magán, hogy ne tegye megnyugtatóan a vállára a kezét. Valami azt súgta neki, hogy Hanna nem igazán értékelné. Talán még egy jobbegyenest is kockáztatott volna vele. Telefonon már szóltak Kerstinnek, hogy jönnek, és amikor ajtót nyitott, Gösta látta rajta, hogy gyorsan lezuhanyozott, mielőtt ideértek. Nem viselt sminket, és az arcán ugyanaz a fásultság ült, amit Gösta már annyiszor látott. Így néztek ki az elhunytak szerettei, miután elült az első sokk, és csupaszabb, hevesebb lett a gyász. Csak mostanra fogták fel a történtek véglegességét. – Jöjjenek be! – mondta Kerstin, és Gösta észrevette az arcán azt a zöldes árnyalatot, amely azokra jellemző, akik sokáig nem mozdulnak ki. Hanna nagyon elszántnak látszott, ahogy leültek a konyhaasztal mellé. A lakás tiszta és rendes volt, de mintha kicsit állott lett volna benne a levegő, ami megerősítette Göstát abban, hogy Kerstin nem hagyta el a lakást Marit halála óta. Azon tűnődött, hogy szerez a nő ennivalót, van-e valaki, aki bevásárol neki. Kerstin, mintegy válaszul, kinyitotta a hűtőt, hogy tejet vegyen elő a kávéhoz, és Gösta egy gyors pillantással felmérte, hogy nem szenved szükséget. Kikészített néhány péksüteményt is, amelyeken látszott, hogy nem házi készítésűek, tehát valaki egész biztosan vásárolt neki. – Többet tudunk már? – kérdezte megviselten Kerstin, miután leült. De olyan volt, mintha csak kötelességből tenné fel a kérdést, nem azért, mert érdekli a válasz. Ez szintén a rideg valósággal való szembesülés hatása volt. Már felfogta, hogy Marit örökre elment. Ez a tudat egy időre elnyomhatja a válasz, a magyarázat utáni vágyakozást. Bár ez sokféleképpen fordult elő, Gösta majd negyvenévi szolgálat alatt megtanulta felismerni. Egyeseknél a válasz keresése mindennél fontosabb volt, de a legtöbb esetben csak arra szolgált, hogy elodázza a

tények tudomásulvételét és elfogadását. De találkozott olyan családtagokkal is, akik évekig tagadásban éltek, néha egész addig, amíg maguk is sírba szálltak. Kerstin nem tartozott közéjük. Ő szembenézett Marit halálával, és ez a szembesülés, úgy tűnt, minden energiát kiszívott belőle. Mintha lassított felvételen mozogna, úgy töltötte a kávét. – Bocsánat, valamelyikük nem teát kért? – kérdezte zavartan. Gösta és Hanna megrázta a fejét. Csendben ültek egy percig, mígnem Gösta megválaszolta Kerstin kérdését: – Igen, találtunk néhány nyomot, amin elindulhatunk. Elhallgatott, mert nem tudta, hogy folytassa. Hanna vette át a szót: – Olyan információra bukkantunk, ami egy másik gyilkosságra mutat. Boråsban. – Boråsban? – visszhangozta Kerstin, és most először mintha érdeklődés csillant volna a szemében. – Ezt nem értem. Boråsban? – Igen, mi is meglepődtünk – mondta Gösta, és egy süteményért nyúlt. – Ezért is vagyunk itt. Azt szeretnénk megtudni, tud-e valami kapcsolatról Marit és a boråsi áldozat között. – Mi… de ki az? – Kerstin ide-oda kapkodta a fejét. Haját a jobb füle mögé simította. – Egy harminc év körüli férfi. Rasmus Olssonnak hívták. Három és fél éve halt meg. – És nem oldották meg azt az ügyet? Gösta Hannára pillantott. – Nem, a rendőrség öngyilkosságnak könyvelte el. Bizonyos jelek alapján… – azzal széttárta a kezét. – De Marit sosem lakott Boråsban. Legalábbis én nem tudok róla. Esetleg majd megkérdezhetik Olát. – Természetesen beszélünk majd vele is – mondta Hanna. – De ön nem tud valami összefüggésről? Rasmus és Marit halála között az egyik hasonlóság az volt, hogy… – habozott egy kicsit. – A haláluk előtt nagy mennyiségű alkoholt erőltettek beléjük, pedig egyikük sem ivott soha. Tagja volt Marit valamilyen antialkoholista szervezetnek? Esetleg vallási felekezetnek? Kerstin elnevette magát, amitől az arca kapott némi színt. – Marit? Vallásos? Nem, arról tudtam volna. Karácsonykor eljárt az éjféli misére, de szerintem az volt az egyetlen alkalom, amikor betette a lábát az itteni templomba. Olyan volt, mint én. Nem gyakorolta aktívan a vallást, de valamit megőrzött a gyermekkori hitéből, a meggyőződésből, hogy létezik valami felsőbb hatalom. Most mindenesetre jobban remélem, hogy így volt, mint valaha – tette hozzá halkan. Sem Hanna, sem Gösta nem szólt egy szót sem. Hanna az asztalra meredt, és

Gösta úgy látta, mintha csillogna a szeme. Meg is értette. Bár ő maga már évek óta nem sírt a gyászolók jelenlétében. De dolgozni voltak itt, így hát óvatosan folytatta: – És a Rasmus Olsson név sem ismerős? Kerstin a fejét rázta, és a kávéscsészével melengette a kezét. – Nem, sosem hallottam. – Hát akkor most nem nagyon fogunk előrejutni. Persze majd felkeressük Olát is. De ha eszébe jut valami, kérem, hívjon fel minket! Gösta felállt, mire így tett Hanna is. Megkönnyebbültnek látszott. – Persze, rögtön szólok – felelte Kerstin, de ülve maradt. Gösta nem bírta ki, és az ajtóból még visszafordult: – Menjen, sétáljon egyet, Kerstin! Olyan szép idő van. És önnek friss levegőre van szüksége. – Mintha Sofie-t hallanám – mosolyodott el újra Kerstin. – De tudom, hogy igaza van. Talán délután járok egyet. – Helyes – felelte Gösta, és becsukta az ajtót. Hanna rá se nézett. Már elindult vissza az őrs felé. Patrik vigyázva letette a hátitáskát tartalmazó nejlonzsákot az asztalára. Nem tudta, mennyire szükséges, hiszen a boråsi rendőrség már három és fél éve átvizsgálta a zsákot, de a biztonság kedvéért gumikesztyűt húzott, és nem is csupán az előírások miatt. Nem igazán volt ínyére a gondolat, hogy puszta kézzel nyúljon az alvadt vérhez. – Micsoda magányos élet! Tragikus – szólalt meg Martin, aki mellette állt és nézte őt. – Igen, úgy néz ki, a fián kívül nem volt senkije – sóhajtott Patrik, ahogy kicipzárazta a hátizsákot. – Nem lehetett könnyű neki. Teljesen egyedül kellett felnevelnie a gyerekét. Aztán a baleset… – Martin elakadt egy kicsit – meg a gyilkosság. – És nem hitt neki senki – tette hozzá Patrik, miközben kiemelt valamit a hátizsákból. Egy Freestyle volt. Tudta, hogy ezeket a zenelejátszókat már nem is így hívják, de fogalma sem volt, hogy akkor hogy nevezze. Kicsi zenegép beépített fejhallgatóval, és kész. Nem nagyon bízott benne, hogy még működik. Úgy látszott, nagyon is megsínylette a zuhanást a hídról, és baljóslatúan zörgött, amikor Patrik felemelte. – Milyen magasról esett le? – kérdezte Martin, aki odahúzott egy széket, és leült Patrik asztalához. – Tíz méter – felelte Patrik, továbbra is a hátizsák kipakolására koncentrálva. – Ajj! – vágott fájdalmas grimaszt Martin. – Nem lehetett valami szép látvány.

– Tényleg nem – helyeselt Patrik. Felvillantak a szeme előtt a helyszínen készített fényképek. Gyorsan témát is váltott. – Kicsit aggaszt, hogyan osszuk meg az erőinket most, hogy két ügyön dolgozunk egyszerre. – Hát igen – helyeselt Martin. – Tudom, mire gondolsz. Hibáztunk, amikor hagytuk, hogy a média olyan helyzetbe kényszerítsen, ahol félre kellett tennünk Marit esetét. De ami történt, megtörtént, ezen már nem tudunk változtatni. Csak okosabban megosztani a figyelmünket. – Igen, tudom – mondta Patrik, kivéve a zsákból egy pénztárcát, amit az asztalra tett. – De nem tudom kiverni a fejemből, hogy mi mindent kellett volna másképp csinálni. Meg nem is tudom, hogy haladjunk tovább a Lillemor Perssonügyben. Martin belegondolt ebbe. – Hát, én úgy látom, minden, amink van, az a kutyaszőr, meg a videofelvétel, amit a produkciós cégtől kaptunk. Patrik kinyitotta a tárcát, és elkezdte átvizsgálni a tartalmát. – Igen, ezen gondolkoztam én is. A kutyaszőr nagyon érdekes nyom, annak utána kell járnunk. Pedersen szerint egy nagyon ritka fajtáé; hátha van valami lista a tulajdonosokról, vagy egy klub, vagy bármi, amiből kinyomozhatjuk, hogy kinek a kutyájáé. Összesen kétszáz ilyen kutya van Svédországban, nem lehet akkora boszorkányság kideríteni, hogy ebben a körzetben ki tart ilyet. – Ez ésszerűen hangzik – mondta Martin. – Csináljam? – Nem, én Mellbergre gondoltam. Ő biztos rendesen megcsinálja. – Martin haragosan nézett rá, mire Patrik elnevette magát. – Csak vicceltem, persze, hogy csináld! – Hahaha, marha vicces. – Aztán Martin komolyabbra vette a hangját, és az asztalra hajolt. – Mit találtál? – Semmi falrengetőt. Két húszkoronás, egy tízes, személyi meg egy cetli a címével és az anyja vezetékes és mobilszámával. – Ennyi? – Nem, itt van még egy fénykép róla és Eváról – mutatta Patrik. Az ifjú Rasmus átkarolta édesanyja vállát, és mindketten a kamerába mosolyogtak. Rasmus az anyja fölé tornyosult, és volt a tartásában valami védelmező jelleg. A kép biztosan még a baleset előtt készült. Utána felcserélődtek a szerepek. Patrik óvatosan visszatette a fényképet a pénztárcába. – Annyi a magányos ember… – révedt a távolba Martin. – Az biztos. De most konkrétan kire gondolsz? – Hát… Eva Olssonra. De Lillemorra is. Képzeld csak el, nincs, aki meggyászolja. Mind a két szülője meghalt. Más rokona nincsen. Nincs, akit értesíthetnénk.

Annyi nyomot hagyott maga után, hogy valamelyik archívumban ott fog porosodni róla pár száz órányi valóságshow-felvétel. – Ha közelebb lakott volna, még el is mentem volna a temetésére – mondta halkan Patrik. – Senki sem érdemel olyan temetést, ahol nem gyászol senki. De hallottam, hogy Eskilstunában temetik, úgyhogy nem tudok elmenni. Csendben ültek egy darabig. Mindketten elképzelték, hogy a földbe eresztik a koporsót, és nincsenek jelen sem családtagok, sem barátok. Kimondhatatlanul szomorú volt. – Egy notesz! – törte meg a csendet egy váratlan kiáltással Patrik. Vastag fekete könyvecske volt, aranyszegéllyel. Látszott rajta, hogy Rasmus vigyázott rá. – Mi van benne? – kérdezte Martin. Patrik átfutotta a sűrűn teleírt lapokat. – Szerintem emlékeztetők az állatokról a boltban. Ezt nézd: „Herkules, napi három bogyózás, vizet gyakran cserélni, kalitkát naponta takarítani. Gudrun, heti egy egér, terráriumot hetente takarítani.” – Ez a Herkules valami nyúlnak vagy tengerimalacnak hangzik, Gudrun meg talán kígyó lehet – mosolygott Martin. – Rasmus nagyon aprólékos volt, ahogy az anyja is mesélte. – Patrik átlapozta a noteszt. Úgy tűnt, csak az állatokról szóló jegyzetek vannak benne. Semmi érdekeset nem talált. – Úgy néz ki, ez minden. Martin sóhajtott. – Hát, én nem is számítottam semmi szenzációra. De az ember azért reménykedik. Patrik visszatette a noteszt a hátizsákba, és ekkor felfigyelt valami zajra. – Várj csak, van itt még valami! Megint kivette a noteszt, letette, és újra belenyúlt a zsákba. Amikor kihúzta azt, amit a fenekén talált, hitetlenkedve néztek egymásra Martinnal. Erre aztán nem számítottak. Viszont ez minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy Rasmus és Marit halála között igenis van összefüggés. Ola hangja nem hangzott különösebben boldognak, amikor Gösta felhívta őt a mobilján. Épp dolgozott, és azt szerette volna, ha várnak a kihallgatásával. Gösta azonban, akit dühített Ola fensőbbséges viselkedése, nem volt ilyen nagylelkű kedvében; megmondta Olának, hogy úgy félóra múlva számítson rájuk a munkahelyén. Ola dallamos norvég akcentusával mormogott valamit a hatóság hatalmáról, de nem volt bolond ellenkezni vele. Amikor beszálltak a kocsiba, és Fjällbacka felé indultak, Hanna még mindig rosszkedvűnek tűnt, és Gösta egyre azon töprengett, vajon miért. Úgy érezte,

otthon lehetnek problémák, de nem voltak olyan jóban, hogy megkérdezhesse. Csak remélte, hogy semmi komoly. Hanna nem úgy festett, mint aki csevegni akar, így hát inkább békén hagyta. Amikor elhaladtak a fjällbackai golfpálya mellett, Hanna kinézett az ablakon és megkérdezte: – Ez jó pálya? Gösta lelkesen elfogadta a békeajánlatot: – Csodás! A hetedik lyuk különösen nehéz! Egyszer én itt egy ütésből a lyukba találtam… na nem a hetedikbe, az igaz. – Annyit én is értek a golfhoz, hogy tudjam, hogy az jó – mosolyodott el Hanna, először a nap folyamán. – Bontottatok pezsgőt a klubházban? Nem az a szokás? – De bizony az! – derült fel egyre jobban Gösta az emlékek hatására. – Úgyhogy meg is kínáltak vele, és egyebekben is nagyon jól ment aznap a játék. Egész pontosan eddig akkor ment a legjobban. Hanna nevetett. – Tényleg nem túlzás azt mondani, hogy téged megcsípett a golfbogár! Gösta mosolyogva pillantott rá, de aztán inkább az utat figyelte, amely Mörhultnál összeszűkült. – Túl sok más dolgom nincsen – mondta, és eltűnt az arcáról a mosoly. – Hallottam, hogy özvegy vagy – mondta gyengéden Hanna. – Gyerekek? – Nincsenek. – Gösta nem részletezte jobban. Nem akart a fiáról beszélni, aki mostanra már felnőtt férfi lett volna, ha él. Hanna sem kérdezett többet, mindketten hallgattak, míg oda nem értek Ola munkahelyéhez. A kocsiból kiszállva látták, hogy sokan bámulják őket kíváncsian. Amikor beléptek, már várta őket a meglehetősen mérges Ola. – Remélem, tényleg valami fontos dologgal zavarnak munka közben. Hetekig erről fog beszélni mindenki. Gösta értette, miről beszél, és tulajdonképpen várhattak is volna egy órát. De volt valami Olában, ami nagyon piszkálta a csőrét. Talán nem volt túl elegáns vagy profi a reakciója, de akkor is így érzett. – Menjünk az irodámba! – mondta Ola. Gösta emlékezett, hogy Patrik és Martin említette, milyen tökéletes rend uralkodik Ola otthonában, ezért nem is lepődött meg, amikor körülnézett az irodában. Hanna azonban nem hallotta ezt az információt, így ő felvonta a szemöldökét. Az asztalon olyan tisztaság volt, akár egy kórházban. Egyetlen toll, egyetlen iratkapocs sem törte meg a fényes felületet. Csupán egy zöld jegyzettömb volt az íróasztalon, mégpedig a mértani közepén. Az egyik falnál egy könyvespolcon hivatalos levelekkel teli irattartók sorakoztak szigorú rendben, valamennyi kézírásos címkével megjelölve. Minden a helyén volt. – Foglaljanak helyet! – mutatott a székekre Ola. Ő is leült az íróasztalhoz, és

rákönyökölt. Göstának átfutott az agyán, vajon kifényesedik-e a zakója könyöke attól a félelmetes mennyiségű politúrtól, ami ahhoz kellhetett, hogy így ragyogjon az asztallap. Talán még az arcát is láthatta benne. – Tehát miről van szó? – Egy lehetséges összefüggést vizsgálunk a felesége megölése és egy másik gyilkosság között. – Másik gyilkosság? – kérdezte Ola, és egy pillanatra mintha lehullott volna róla a higgadtság álarca. De a következő másodpercben már vissza is került. – Milyen gyilkosság? Annak a ribancnak a megöléséről beszél? – Lillemor Perssonra gondol? – kérdezett vissza Hanna. Az arcán világosan látszott, mit gondol Oláról, amiért ilyen becsmérlően beszél a meggyilkolt lányról. – Rá, igen – legyintett Ola, éppoly világosan kimutatva, hogy egy hangyányit sem izgatja, mi a véleménye Hannának a stílusáról. Gösta egyre jobban szerette volna felbőszíteni valamivel. Legszívesebben jól végigkarcolta volna azt a fényes íróasztalt a slusszkulcsával. Ki akarta billenteni valamivel az egyensúlyából Olát, megtörni ezt az émelyítő tökéletességet. – Nem, nem Lillemor Persson megöléséről beszélünk – közölte fagyosan. – Hanem egy boråsi gyilkosságról. Az áldozatot Rasmus Olssonnak hívták. Tud róla valamit? Ola arcán őszinte döbbenet látszott. Ez azonban nem jelentett semmit. Gösta számtalan tehetséges színésszel találkozott már a pályafutása során. Egyikükmásikuk a Királyi Drámai Színházban is megállta volna a helyét. – Borås? Rasmus Olsson? – Ola mintha a korábban Kerstinnel folytatott beszélgetésüket mondta volna fel. – Nem, nem ismerős. Marit sosem lakott Boråsban. És nem ismert semmiféle Rasmus Olssont. Legalábbis amíg együtt voltunk, nem. Utána fogalmam sincs, mit csinált. Bármi lehetséges, amilyen mélyre süllyedt. A hangjából csöpögött a megvetés. Gösta a zsebébe nyúlt, és megérintette a slusszkulcsot. Viszketett a tenyere, hogy elrondítsa az íróasztalt. – Tehát nem tud semmilyen kapcsolatról Marit és Borås vagy az említett személy között? – ismételte meg Gösta kérdését Hanna, mire Ola felé fordult. – Nem beszélek elég világosan? Ahelyett, hogy mindent elismételtetnek velem, esetleg jegyzetelhetnének! Gösta erősebben markolta a zsebében a kulcsot. Hanna azonban a legkevésbé sem zavartatta magát a gúnyos hangnem miatt. Nyugodtan folytatta: – Rasmus sem ivott soha. Lehet ez a kapcsolat? Valami antialkoholista szervezet vagy ilyesmi? – Nem. Nincsen semmi kapcsolat, és nem is értem, miért csinálnak ekkora

ügyet abból, hogy Marit nem ivott. Nem szerette, és kész. – Ola felállt. – Ha lényeges kérdésük nincs több, akkor én dolgoznék tovább, ha megengedik. És örülnék, ha legközelebb otthon keresnének. Mivel valóban nem volt kérdésük, és mindketten szerettek volna minél előbb minél messzebb kerülni Olától, Gösta és Hanna is felkelt. Nem vesztegették az idejüket kézfogásra vagy elköszönésre. Teljesen feleslegesnek érezték az udvariaskodást. Az Olával folytatott beszélgetésből nem derült fény újabb információra. Valami mégsem hagyta nyugodni Göstát, miközben Hannával visszahajtottak Tanumshedébe. Valami Ola reakciójában, abban, amit mondott, vagy éppen nem mondott. De ha az élete függött volna tőle, akkor sem tudta volna megmondani, mi az. Hanna is hallgatott. A tájat nézte, és beburkolózott a saját világába. Gösta szerette volna kinyújtani felé a kezét, és mondani valami vigasztalót. De inkább nem tette. Azt sem tudta, kell-e egyáltalán vigasztalni valami miatt. Míg az apja dolgozott, kellemes, békés volt a lakás. Sofie jobban szeretett egyedül lenni otthon. Az apja mindig a házi feladattal piszkálta, faggatta, hol volt, hova megy, kivel és mennyit telefonált. Egyre csak a piszkálás ment. És emellett még arra is mindig ügyelnie kellett, hogy minden teljes rendben van-e. Nincsenek-e pohárnyomok a dohányzóasztalon, edények a mosogatóban, egyenes sorban állnak-e a cipői a cipőtartó állványon, nem maradt-e egy hajszál a kádban zuhanyozás után. Végtelen hosszú volt a lista. Tudta, hogy ez volt az egyik ok, amiért Marit elment; hallotta a veszekedéseiket, és tízéves korára minden apró részletüket ismerte. Az anyja azonban megragadta a lehetőséget, és kiszállt. Ameddig ő élt, Sofie élvezte, hogy minden második héten lélegzethez jut, és elszabadul az apja által megkövetelt szigorú tökéletességtől. Kerstinnél és Maritnál feltehette a lábát a dohányzóasztalra, rakhatta a mustárt a hűtő közepébe is, nem csak az ajtajába, és a szőnyeg rojtjai is állhattak szanaszét, nem csak egy irányba fésülve. Csodálatos volt, és segített elviselni az utána következő egyhetes szigorú fegyelmet. De most nem volt kiút, nem volt szabadság. Itt ragadt a rendben és a tisztaságban, ahol folyton kihallgatták és faggatták. Csak akkor jutott némi levegőhöz, ha korán jött haza az iskolából. Ilyenkor lázadásképpen megengedett magának egy-két kisebb csínyt. Például leült a csokoládéitalával a fehér kanapéra, popzenét hallgatott Ola CD-lejátszóján, vagy szétszórta a díványpárnákat. Nagyon vigyázott azonban arra, hogy időben a helyére tegyen mindent. A rendetlenségnek nyoma sem maradt, mire Ola belépett az ajtón. Sofie csak attól félt, hogy egyszer valamiért korábban ér haza, és rajtakapja. Habár ez elég valószínűtlen volt. Az apjának halálos betegnek kellett volna lennie ahhoz, hogy

akár csak egy perccel is korábban induljon haza a munkából. Úgy érezte, osztályvezetőként példát kell mutatnia, és zéró toleranciát tanúsított a késés, a betegszabadság és az idő előtti lelépés iránt – akár róla magáról, akár a beosztottjairól volt szó. Marit képviselte a családban a melegséget. Ezt Sofie most már tisztán látta. Ola jelentett mindent, ami egyértelmű, tiszta és hideg volt, Marit pedig a biztonságot, a meleget, egy leheletnyi örömteli káoszt a rendben. Sofie gyakran eltöprengett, vajon mit láttak egymásban ők ketten. Hogy talált egymásra két ennyire különböző ember, hogy estek szerelembe, házasodtak össze és lett gyerekük? Sofie számára rejtély volt az egész, amióta az eszét tudta. Váratlanul az eszébe villant valami. Még egy óra lehetett hátra az apja hazaérkezéséig. Ola hálószobája felé indult, amely valaha az anyjáé volt. Mindenről tudta, hol van. Kinyitotta a ruhásszekrényt a túlsó sarokban. Ott volt a nagy doboz, benne azzal, amit Ola „Marit érzelgős hülyeségei”-nek hívott, mégsem dobott ki. Sofie csodálkozott, hogy az anyja nem vitte magával a dobozt, de talán mindent hátra akart hagyni, amikor új életet kezdett. Csak Sofie-t akarta magával vinni. Ennyi elég volt. Sofie leült a padlóra, és kinyitotta a dobozt. Telis-tele volt fényképekkel, újságkivágásokkal, ott volt benne egy hajtincse babakorából, és a műanyag karszalagok, amelyeket rá és Maritra tettek a szülészeten, hogy jelezze, összetartoznak. Sofie felvett egy kis dobozt, ami zörgött, és belenézve undorral látta, hogy két apró fogacskát tartalmaz. Nyilván a sajátjai voltak, de ettől nem lett kevésbé gusztustalan a dolog. Félórát töltött azzal, hogy szép lassan átnézte a doboz tartalmát. Megütközve talált rá Marit kamaszkori fényképére, amely egy rá megszólalásig emlékeztető lányt ábrázolt. Sosem gondolta, hogy hasonlítanának egymásra. De örült neki. Merőn nézte Marit és Ola esküvői fotóját, próbálta átgondolni az utána következő problémákat. Tudták már akkor is, hogy a házasságuknak semmi jövője? Szinte érezte, hogy igen. Ola szigorúnak, de elégedettnek tűnt. Marit arckifejezése mármár közönyös volt; mintha minden érzelmet kizárt volna. Egyértelműen nem úgy nézett ki, mint egy boldogságtól sugárzó menyasszony. Az újságkivágások kissé már megsárgultak, és zörögtek, amikor Sofie hozzájuk ért. Ott volt az esküvő és Sofie születésének bejelentése, útmutatás, hogyan kell babazoknit kötni, ünnepi vacsorareceptek és cikkek különféle gyerekbetegségekről. Sofie úgy érezte, mintha az anyja életét tartaná a kezében. Mintha Marit ott ülne mellette, és nevetgélne azon, hogy olyan cikkeket vágott ki az újságból, mint például hogyan takarítsuk a sütőt, vagy hogy kell megfőzni a tökéletes karácsonyi sonkát. Azt érezte, hogy Marit a vállára teszi a kezét, és mosolyog, amikor egy fotó került a kezébe, mely az anyját ábrázolta a szülészeten,

kezében egy ráncos vörös csomaggal. Ezen a képen boldognak látszott. Sofie a saját vállára tette a kezét, és elképzelte, hogy az anyja kezét fogja. Hogy abból átáramlik belé a melegség. De aztán visszatolakodott a valóság. Csak a gyapjúpulóvere tapintását érezte, és a keze jéghideg volt. Ola nem engedte, hogy feljebb vegye a fűtést, a villanyszámla miatt. Amikor megtalálta a doboz alján heverő cikket, azt hitte, csak véletlenül került oda. Nem tudta hová tenni a címét, és meg is fordította, hátha Marit azért vágta ki, ami a túloldalán van, de ott csak egy mosószappanreklám volt. Rossz előérzettel kezdte olvasni a cikket, és az első mondat után megmerevedett. Hitetlenkedve olvasott tovább, míg a cikk minden mondata, minden egyes szó minden betűje beléivódott. Ez nem lehetett igaz. Egyszerűen nem. Sofie gondosan visszapakolt mindent a dobozba, és visszatette azt a szekrénybe. A fejében vadul cikáztak a gondolatok. – Annika, tudnál nekem segíteni? – huppant le Patrik egy székre Annika irodájában. – Persze, mondd csak – felelte Annika, és aggódó pillantást vetett rá. – Cefetül festesz. Patrik elnevette magát. – Köszi, így már sokkal jobb. Annika nem törődött a gúnyos hanggal, csak korholta tovább: – Nyomás haza, enni, pihenni! Embertelenül hajtasz! – Igen, kösz, tudom – sóhajtott Patrik. – De hát mi a fenét csináljak? Két gyilkossági ügy egyszerre, a média támad, mint egy farkasfalka, ráadásul az egyik ügy most már messze kimutat a megyéből. Épp ehhez akartam segítséget kérni. Felhívnád a többi körzetet a megyében, és utánaérdeklődnél a halálos baleseteknek és öngyilkosságoknak ezekkel a jellemzőkkel? Átadott Annikának egy listát. Ő végigolvasta, és amikor az utolsó ponthoz ért, döbbenten kapta fel a fejét. – Szerinted több is van? – Nem tudom – felelte Patrik, és a szemét lehunyva megmasszírozta az orrnyergét. – De nem látjuk az összefüggést Marit Kaspersen halála és a boråsi gyilkosság között, és biztos akarok lenni abban, hogy nincs több hasonló eset. – Sorozatgyilkosra gondolsz? – kérdezte Annika, aki szemlátomást beszélni sem szívesen beszélt ilyesmiről. – Nem, azt azért nem. Legalábbis még nem. De lehet, hogy nem vettünk észre valami nyilvánvaló összefüggést a két áldozat között. Habár a sorozatgyilkosság definíciója egymás után két vagy több áldozat, úgyhogy tulajdonképpen mégiscsak az után nyomozunk. – Patrik fanyarul elmosolyodott. – De a sajtónak egy szót se

erről. Képzelheted, micsoda hűhó lenne belőle. Szinte látom magam előtt a címlapokat: „Sorozatgyilkos tombol Tanumshedében”. Nevetett, de Annika ezt egyáltalán nem találta viccesnek. – Lefuttatok egy keresést. Te viszont most indíts haza! Ebben a percben! – De még csak négy óra! – tiltakozott Patrik, noha leghőbb vágya volt teljesíteni Annika parancsát. Volt Annikában valami anyás, amitől felnőtt férfiak is legszívesebben az ölébe kucorodtak volna, hogy a hajukat simogassa. Patrik arra gondolt, milyen kár, hogy épp neki nem lehet gyereke. Tudta, hogy a férjével, Lennarttal évek óta próbálkoznak sikertelenül. – Ebben az állapotban semmi hasznodat nem lehet venni, úgyhogy menj szépen haza, pihend ki magad, és holnap újult erővel gyere vissza! Tudod, hogy ezt én úgyis elintézem. Patrik egy pillanatig még küzdött magával és a lelkiismeret-furdalással, de aztán arra jutott, hogy Annikának igaza van. Érezte, hogy teljesen ki van facsarva, így most úgysem lenne jó semmire. Erica megfogta Patrik kezét, és felé fordult. Aztán a tengert nézte, ahogy átsétáltak az Ingrid Bergman téren. Mély lélegzetet vett. A levegő hideg volt, de tavasziasan friss, a látóhatárt pedig rőtesre festette az alkonyat. – De jó, hogy ma korán haza tudtál jönni! Mostanában úgyis mindig olyan fáradt voltál – mondta Erica, Patrik vállára hajtva a fejét. Patrik magához vonta. – Én is örülök. De nem is igen tehettem mást; Annika úgy lökdösött ki az őrsről. – Majd szólj, hogy köszönjem meg neki! Erica szíve könnyű volt. A lába annál kevésbé. Még csak félig másztak fel a Långbacken-dombra, és már mind a ketten kezdtek kifulladni. – Nem vagyunk valami nagy formában, mi? – Erica úgy lihegett, akár egy kutya, hogy megmutassa, mennyire nincsen. – Nem, nem úgy néz ki – zihálta Patrik. – De neked nem is kell, te ülőmunkát végzel, én viszont a testület szégyene vagyok. – Nem is! – csipkedte meg az arcát Erica. – Te vagy ott a legjobb! – Hát akkor isten óvja a lakosságot! – nevetett Patrik. – De meg kell mondanom, a húgod diétája használ, legalábbis egy kicsit. Ma valamivel kevésbé volt szűk a nadrágom. – De ugye tudod, hogy már csak pár hét van hátra? Addig muszáj csinálnunk! – Aztán nekiállunk zabálni, és együtt hízunk el – mondta Patrik, ahogy balra fordultak Eva Vegyesboltjánál. – És együtt öregszünk meg. Patrik megint odahúzta magához, és teljesen komolyan válaszolta: – És együtt is öregszünk meg. Te meg én. Együtt megyünk az öregek otthonába.

Maja pedig majd évente egyszer meglátogat bennünket. Mert azzal fogjuk fenyegetni, hogy ha nem jön, kizárjuk az örökségből. – Fejezd már be, olyan egy szörnyeteg vagy! – bokszolta meg a karját Erica. – Te is tudod, hogy ha megöregszünk, Majával fogunk lakni. És majd minden udvarlóját elkergetjük. – Az menni fog, van fegyverviselési engedélyem. A templomhoz érve megálltak egy pillanatra. Felnéztek a föléjük magasodó toronyra. A templom masszív gránitépítmény volt, melyet a városka fölé emeltek, kilátással a mérföldekre nyúló vízre. – Kiskoromban arról álmodoztam, milyen lesz majd itt esküdni – mesélte Erica. – És mindig olyan távolinak tűnt az a nap. Most meg itt vagyok. Felnőttem, gyerekem van, és férjhez fogok menni. Nem abszurd érzés egy kicsit? – Ó, ez még semmi! – felelte Patrik. – Ne feledd, hogy én már el is váltam. Azért jár a legtöbb felnőttségpont. – Hogy is feledhetném Karint? – nevetett Erica. De azért volt némi keserűség is a hangjában, mint mindig, amikor Patrik volt feleségére terelődött a szó. Nem volt féltékeny természet, és egyáltalán nem kívánta, hogy bár Patrik harmincöt évesen még szűz lett volna, amikor találkoztak, de nem volt kellemes őt elképzelni egy másik nővel. – Megnézzük, nyitva van-e? – javasolta Patrik, és elindult a templom kapuja felé. Nem volt bezárva, így beléptek rajta, félénken, hátha megszegnek valami íratlan szabályt. Az oltárnál feléjük fordult egy alak. – Szép jó napot! Harald Spjuth volt az, a fjällbackai lelkész, és ugyanolyan mosolygósan nézett, ahogy mindig. Patrik és Erica csupa jót hallott róla, és előre örültek, hogy ő fogja összeadni őket. – Jöttek kicsit gyakorolni? – sietett az üdvözlésükre. – Nem, csak erre jártunk, gondoltuk, beugrunk – válaszolta Patrik, és kezet fogott a lelkésszel. – Hát, miattam ne zavartassák magukat – mondta Harald. – Érezzék magukat otthon, én meg itt teszek-veszek közben. De ha van valami kérdésük a szertartásról, kérdezzenek nyugodtan. Úgy gondoltam, egy héttel előtte elpróbálhatnánk. – Az nagyszerű lenne! – örvendezett Erica, aki percről percre jobban kedvelte a lelkészt. Azt csiripelték a verebek, hogy Harald érett korára megtalálta a szerelmet, van már társasága a lelkészlakban, és Erica csak örült ennek. Még a legidősebb és legájtatosabb hölgyek sem panaszkodtak amiatt, hogy Harald még nem vette el Mariettát, akivel egy társkereső hirdetés útján ismerkedett meg,

hanem „bűnben” él vele. Ez a tolerancia sokat elmondott arról, milyen népszerű a lelkész. – Én úgy terveztem, rózsaszín és vörös rózsákkal díszíthetnénk a templomot. Mit szólsz hozzá? – nézett körül Erica. – Remek – felelte szórakozottan Patrik. De amikor meglátta Erica arcát, elöntötte a bűntudat. – Erica, ne haragudj, hogy ennyi terhet rakok rád. Én szeretném a legjobban, ha többet tudnék foglalkozni az esküvővel, de… Erica megfogta a kezét. – Tudom, Patrik. És nem kell mentegetőznöd. Anna segít nekem. Majd mi elintézünk mindent. Ez csak egy kis esküvő, mennyire lehet nehéz? Patrik felvonta a szemöldökét, mire Erica elnevette magát: – Jó, jó, marha sok munka van vele. Meg szervezés. Meg anyádat ellenőrzés alatt tartani sem könnyű. De azért jó móka. Tényleg. – Akkor jó. – Patrik lelkiismerete megnyugodott egy kissé. Mire kijöttek a templomból, az alkonyatból este lett. Lassan visszasétáltak arra, amerről jöttek, le a Långbackenről, aztán délnek, Sälvik irányába. Mindketten élvezték a sétát és a beszélgetést, de szerettek volna hazaérni, mielőtt Maja számára eljön a lefekvés ideje. Patrik régóta nem volt enyire elégedett az életével. A jóistennek hála, voltak dolgok, amelyek felülkerekedtek a gonoszon. Ez töltötte el őt elég fénnyel és energiával ahhoz, hogy folytatni tudja. Fjällbackára leszállt a sötétség. A templomtorony a város fölé magasodott. Őrzőn. Védelmezőn. Mellberg eszelősként kapkodott ide-oda apró tanumshedei lakásában. Már érezte, milyen ostoba ötlet volt áthívni Rose-Marie-t vacsorára úgy, hogy ilyen kevés ideje van felkészülni. De olyan nagyon vágyott rá. Hallani akarta a hangját, beszélni vele, megtudni, milyen napja volt, és hogy mit gondol. Felhívta őt. És hallotta magát, amint megkérdezi Rose-Marie-től, átjön-e vacsorázni nyolcra. Most tehát a teljes pánik állapotában volt. Ötkor elrohant az őrsről, majd teljesen tanácstalanul nézett végig a bolt kínálatán. Egyszerűen megbénult az agya. Egy árva vacsoraötlet sem jutott eszébe, ami, figyelembe véve korlátozott szakácstudományát, annyira talán nem is volt furcsa. Az önfenntartási ösztön azt súgta neki, hogy ne próbáljon művészkedni a konyhában; valami készétel tűnt a megfelelő megoldásnak. Céltalanul csámborgott fel-alá a gondolák közt, míg végül odament hozzá a boltban dolgozó barátságos, apró termetű Mona, és megkérdezte, konkrétan keres-e valamit. Mellberg elé tárta a dilemmáját, mire Mona azonnal a csemegéspulthoz kalauzolta. A grillcsirkével kezdték, majd segített neki megkeresni a krumplisalátát, a fejes salátát és a vegyes salátának

valót, a frissen sült bagettet és a Carte d’Or jégkrémet desszertnek. Nem volt ugyan a gasztronómia csúcsa, viszont olyasmi, amit még ő sem tudott elrontani. Amikor hazaért, rohamtempóban próbálta helyreállítani az előző pénteki rendet. Most ott állt, és próbálta a lehető legpompásabban tálalni az ételt. Nagyobb kihívásnak bizonyult, mint gondolta. A keze ragacsos volt, és ő haragosan meredt a grillcsirkére, amely mintha megvetően bámult volna vissza rá. Ami nem volt akármi, figyelembe véve, hogy már rég levágták a fejét. – Hogy az a jó édes… – szitkozódott az egyik szárnyat rángatva. Hogy fogja ezt az izét étvágygerjesztően elrendezni a tálcán? Síkos volt, akár egy angolna. Végül ráunt a próbálkozásra, letépett mindkettejüknek egy-egy fél mellet meg egy-egy combot, és a tálcára tette. Csak jó lesz ez. Mellé kanalazott két emberes adag krumplisalátát, és nekiállt a vegyes salátának. Az uborkaés paradicsomszeleteléshez legalább értett. Egy nagy műanyag tálba dobta a salátát. A tál piros volt, és kissé összekarcolódott, de nemigen akadt más edény, amiben felszolgálhatta volna az ételt. Amúgy is a bor volt a lényeg. Kibontott egy üveg vöröset és az asztalra tette. A biztonság kedvéért lapult a szekrényben még másik két palack is. Semmit sem akart a véletlenre bízni. Ez az este lesz az, gondolta elégedetten fütyörészve. Legalább arra nem panaszkodhat a nő, hogy nem dolgozott meg érte. Ennyi vesződséget még egy nőért sem vállalt. Egyetlenegyért sem. Az összesért együttvéve sem. Az utolsó simítás a hangulat érdekében a zene volt. Mellberg CD-gyűjteményét nem lehetett terjedelmesnek mondani, de akadt benne egy lemez Sinatra legnagyobb slágereivel. Akciósan vette egy benzinkútnál. Az utolsó pillanatban eszébe jutott, hogy gyertyát is kellene gyújtania, majd hátralépett és megszemlélte az eredményt. Végtelenül elégedett volt magával. Senki sem mondhatja róla, hogy nem a romantika ördöge. Éppen sikerült új inget húznia, mielőtt csöngettek volna. Látta az órán, hogy a nő tíz perccel korábban érkezett, így sietve betűrte az ingét a nadrágjába. – A rohadt életbe! – káromkodott, mivel a feje búbján félrecsúszott az összefésült hajcsomó. Amikor újra megszólalt a csengő, a fürdőszobába rohant, hogy megpróbálja helyrehozni. Nagy rutinja volt már ebben, így pillanatok alatt sikerült álcáznia a kopasz foltot a fején. Egy utolsó pillantást vetett a tükörbe, és úgy gondolta, nagyon is hercigen fest. Az olvadó tekintetből, amit Rose-Marie-től kapott, amikor végre ajtót nyitott neki, arra következtetett, hogy ő is hasonló véleményen van. Neki viszont a nő látványától akadt el a lélegzete. Ragyogó vörös ruhát viselt, és minden ékszere egy súlyos arany nyaklánc volt. Ahogy elvette a kabátját, Mellberg beszívta a parfümje illatát, és egy pillanatra behunyta a szemét. Nem tudta, mi van ebben a nőben ekkora hatással rá. Érezte, hogy remeg a keze, amikor felakasztotta a kabátot, és

muszáj volt egy-két nagy levegőt vennie, hogy összeszedje magát. Nem viselkedhetett úgy, mint egy izgatott kamasz. Könnyen folyt a szó vacsora közben. Rose-Marie szemében táncolt a gyertyafény. Mellberg történeteket mesélt rendőrségi múltjából, felbátorodva a nő látható érdeklődésén. A főfogás és a desszert mellé eltüntettek két üveg bort. Aztán átültek a nappali kanapéjára, egy kis kávéra és konyakra. Mellberg érezte a feszültséget a levegőben, és biztos volt benne, hogy ma jó lesz egy menetre a nőnél. Rose-Marie úgy nézett rá, hogy az csak egyvalamit jelenthetett. De nem akart kockára tenni semmit a rossz időzítéssel. Végül nem bírta tovább. A szikrákra pillantott Rose-Marie szemében, nagyot kortyolt a konyakból, aztán előrelendült. És igen, jól sejtette. Mellberg úgy érezte, meghalt, és a mennyországba került. Aznap éjjel mosolyogva aludt el, és azonnal bele is lebegett egy Rose-Marie-ről szóló csodás álomba. Életében először Mellberg boldog volt egy asszony karjaiban. A hátára fordult, és horkolni kezdett. Rose-Marie ott feküdt mellette a sötétben, és a mennyezetet nézte. Ő is mosolygott. – Mi az isten ez? – viharzott be délelőtt tízkor az őrsre Mellberg. Egyébként sem viselte jól a reggeleket, de most még elnyűttebbnek látszott, mint máskor. – Látták ezt? – lobogtatott egy újságot, ahogy elporzott Annika mellett, és kopogtatás nélkül felrántotta Patrik irodájának ajtaját. Annika a nyakát tekergette, hogy jobban lássa, mi történik, de csak szaggatott káromkodás jutott el hozzá az irodából. – Miről beszél? – kérdezte higgadtan Patrik, amikor Mellberg végzett a szitoközönnel. Intett a főnökének, hogy foglaljon helyet. Mellberg úgy festett, mint aki menten szívrohamot kap, és bár gyengébb pillanataiban Patrik talán kívánta volna a halálát, azt semmiképpen sem akarta, hogy az ő irodájában múljon ki. – Látta ezt? Ezt a francos… – Mellberg annyira mérges volt, hogy a szava is elakadt. Lecsapta az újságot Patrik elé az asztalra. Patrik nem nagyon tudta, mit kellett volna látnia, de rosszat sejtve hajolt a címlap fölé. Amint elolvasta a főcímet, benne is felforrt a düh. – Mi az isten! – ordította ő is, amire Mellberg csak bólogatni tudott, és nagy puffanással lezuhanni a Patrikkal szemközti székre. – Honnan a francból szedték ezt? – lengette az újságot Patrik. – Sejtelmem sincs – mondta Mellberg. – De ha elkapom azt a rohadt görényt, én… – Mi van még ebben? Nézzük csak, itt a közepén… – Patrik remegő ujjakkal lapozott oda, és ahogy olvasott, minden másodperccel egyre haragosabb lett az

arca. – Hogy… az… a jó kurva… – Bizony, szép foglalkozás az – ingatta a fejét Mellberg. – Ezt Martinnak is látnia kell – ugrott fel Patrik. Az ajtóhoz ment, odahívta kollégáját, majd visszaült. Pár pillanattal később megjelent az ajtóban Martin. – Igen? Patrik szó nélkül mutatta fel neki a címlapot. Martin hangosan olvasta: – „Exkluzív részletek az áldozat naplójából! Ismerte a gyilkosát?” Elhallgatott, és hitetlenkedve meredt Patrikra és Mellbergre. – A közepén tényleg van egy részlet a naplóból – mondta komoran Patrik. – Itt van, olvasd! – nyújtotta át az újságot. Senki sem szólt egy szót sem, amíg Martin olvasott. – Ez komoly? Igazi lehet? Tényleg volt naplója? Vagy csak az újság találta ki az egészet? – Ki kell derítenünk. Késlekedés nélkül. Bertil, akar velünk jönni? – kérdezte Patrik kötelességtudóan. Mellberg mintha egy pillanatig fontolgatta volna a választ, de aztán megrázta a fejét. – Nem, nekem fontos elintéznivalóm van. Menjenek maguk ketten. Amilyen fáradtnak Mellberg látszik, az a fontos elintéznivaló alkalmasint egy kis szunya lehet, gondolta Patrik. Mindenesetre örült annak, hogy a főnök nem jön. – Akkor indulás! – biccentett oda Martinnak. Átsiettek a közösségi házba. A rendőrőrs Tanumshede rövidke főutcájának egyik, míg a közösségi ház a másik végén állt, így aztán öt perc sem telt bele, már oda is értek. Először is bezörgettek a ház előtt parkoló busz ajtaján. Némi szerencsével itt találhatták a producert, máskülönben fel kellett volna hívniuk. Szerencséjük volt, mert a hang, amelyik behívta őket, kétségkívül Fredrik Rehné volt. A reggeli anyagot nézte át az egyik technikussal, és bosszús arccal fordult meg, amikor beléptek. – Miben segíthetek ismét? – kérdezte, nem rejtve véka alá, hogy a nyomozást a munkájába való durva beavatkozásnak tartja. Pontosabban a figyelemnek, amit a nyomozás a műsorra terelt, nagyon is örült, azt azonban utálta, hogy a rendőrség néha rabolja az idejét, és a résztvevőket is zaklatja. – Beszélni szeretnénk önnel. És a résztvevőkkel. Hívja össze az egész bagázst a közösségi házba. Most rögtön! Patrik türelme szemlátomást fogytán volt, és nem kívánta udvariaskodásra vesztegetni az idejét. Fredrik Rehn, aki nem mérte fel, milyen mértékű haraggal is áll szemben,

nyafogó hangon ellenkezni kezdett: – De hát dolgoznak! Mi meg forgatunk! Nem lehe… – MOST! – üvöltötte Patrik, mire Rehn és a technikusok is ugrottak egyet ijedtükben. A producer magában zsörtölődve elővette a mobilját, és elkezdte hívogatni a telefonokat, amelyekkel a szereplőket ellátták. Öt hívás után visszafordult Patrikékhoz, és savanyúan közölte: – Megbízás teljesítve. Pár perc, és itt lesznek. Megkérdezhetném most már, mi olyan rohadtul fontos, hogy belebarmolnak miatta egy milliós projekt közepébe? Amit mellesleg egész véletlenül a helyi közgyűlés is támogat, mert óriási hasznára van a településnek? – Pár perc múlva elmondom – felelte Patrik, és Martinnal kiszállt a buszból. A szeme sarkából még látta, hogy Rehn megint a telefonjához kap. A szereplők egyesével bemasíroztak a közösségi házba. Egyesek mérgesnek tűntek, amiért csak így elrángatták őket a munkából, míg mások, például Uffe és Calle kifejezetten örültek neki. – Na, most mi van? – kérdezte Uffe, és leült a színpad sarkára. Elővett egy doboz cigarettát, és készült volna rágyújtani egyre. Patrik kikapta a szájából, és a papírkosárba dobta. – Itt tilos dohányozni. – Mi a faszom van már? – méltatlankodott Uffe, de ennél komolyabban nem mert ellenkezni. Patrik és Martin arca elárulta, hogy nem a tűzvédelmi szabályzatot jöttek megvitatni. Pontosan nyolc perccel az után, hogy Patrik bezörgetett a buszba, befutott az utolsó szereplő is. – Ne már, baszki, mi ez a temetői hangulat itt? – nevetett Tina, és ledobta magát az egyik ágyra. – Tina, kuss! – reccsent rá a keresztbe font karral a falnak támaszkodó Rehn. Olyan rövidre akarta fogni a forgatási szünetet, amennyire csak lehetséges volt. Már el is kezdte hívogatni a kapcsolatait. A legkevésbé sem volt kedve behódolni mindenféle rendőri zaklatásnak. Ahhoz túlságosan jól fizették. – Azért vannak itt, mert meg akarunk tudni valamit – nézett körbe Patrik, egyenként elkapva a résztvevők pillantását. – Azt akarom tudni, hogy ki találta meg Lillemor naplóját. És ki adta el egy bulvárlapnak. Rehn összevonta a szemöldökét. Meglepetésként érte a hír. – Napló? Milyen naplóról beszél maga? – Arról, amiből az Esti Hírlap ma részleteket közölt – felelte Patrik oda sem nézve. – A címlapon. – Címlapon vagyunk? – derült fel Rehn. – A szentségit, hát ez óriási, ezt látnom

kell… Martin egy pillantással befogta a száját. De Rehn képtelen volt elnyomni a mosolyát. A címlap aranyat ért a szórakoztatóiparban. Semmi más nem tudta úgy feldobni a nézettséget. A szereplők csendben ültek. Csak Uffe és Tina nézett a rendőrök szemébe. Jonna, Calle és Mehmet a padlót bámulta feszengve. – Ha nem tudom meg, hogy került hozzájuk a napló – folytatta Patrik –, hogy ki találta meg, és hol van most, akkor mindent megteszek, ami a hatalmamban áll, hogy bezárjam ezt a babaházat. Eleve csak azért forgathatnak tovább, mert megengedtük maguknak, de ha nem mondják el… Hagyta a mondat végét a levegőben lógni. – Jézusom, valaki beszéljen már! – csatlakozott az agyvérzés határán álló Rehn. – Ha tudtok valamit, ki vele! Különben én húzom ki belőletek, bassza meg, és gondoskodom róla, hogy kamerának többet a közelébe se jussatok! – Lehalkította a hangját, úgy sziszegte: – Aki nem dalol most rögtön, az ki van rúgva. Értem? Mindenki fészkelődni kezdett. Teljes volt a csend a közösségi ház nagytermében. Végül Mehmet megköszörülte a torkát. – Tina volt az. Láttam, amikor elvette. Barbie a matraca alatt tartotta. – Kussoljál, bazmeg, te török geci! – acsargott Tina, és szinte felnyársalta a tekintetével Mehmetet. – Nem csinálhatnak semmit! Nem érted? Ó, te hülye barom, annyi dolgod lett volna, hogy befogod a pofádat! – Most viszont maga fogja be! – ordított rá Patrik, és odalépett hozzá. Tina abban a pillanatban elhallgatott, és most először riadtnak látszott. – Kinek adta oda a naplót? – Nem fedem fel a forrásaimat – morogta Tina, utolsó kísérlet gyanánt, hogy visszabeszéljen. Jonna sóhajtott egyet. – Te vagy a forrás, te nagyon hülye – mondta. Még mindig a padlót nézte, és láthatóan magasról tett arra, hogy Tina haragos arccal felé fordul. Patrik megismételte a kérdést, minden szót külön megnyomva, mintha egy gyerekhez beszélne: – Kinek… adta… oda… a naplót? Tina végre kénytelen-kelletlen kinyögte az újságíró nevét, Patrik pedig egy szót sem vesztegetett rá többet, csak sarkon fordult. Attól félt, hogy ha elkezd beszélni, képtelen lesz majd abbahagyni. Amikor Martinnal elsiettek Fredrik Rehn mellett, a producer nyomorúságos hangon megkérdezte: – Akkor most mi lesz? Ugye nem mondta komolyan, hogy… mármint akkor most forgathatunk tovább? A főnököm… – Rehn itt ébredt rá, hogy süket füleknek

beszél, így aztán elhallgatott. Patrik visszafordult az ajtóból. – Csinálhatják tovább magukból a hülyét a tévében. De ha még egyszer bármilyen módon akadályozzák a nyomozást… – Ezt a mondatot sem fejezte be. Hallgatag, elkeseredett társaság maradt utána. Tina magába roskadva ült, de Mehmetre olyan pillantást vetett, amiből látszott, hogy lesz még egy-két szava hozzá. – Na, vissza dolgozni! Teljesíteni kell a kameraidőt! – hessegette ki őket Rehn a közösségi házból. Elkullogtak a főutca irányába. A műsornak mennie kellett tovább. – Mi a fene volt? – nézett Simon aggodalmasan a kötényét visszavevő Mehmetre. – Semmi. Szarakodás. – Szerinted egészséges dolog ez? Folytatni a forgatást, miután megölték azt a csajt? Szerintem kicsit… – Kicsit mi? – vágott közbe Mehmet. – Kicsit érzéketlen? Kicsit ízléstelen? – Egyre emelte a hangerőt. – Mi meg csak egy rakás agyhalott kretén vagyunk, akik bebaszunk meg dugunk a tévében, és önként hülyét csinálunk magunkból, ugye? Ezt gondolod, igaz? Eszedbe jutott már, hogy esetleg még ez is jobb annál, ami otthon van? Hogy ez az egyetlen esélyünk megszökni valami elől, ami egyébként úgyis utolérne? Elakadt a szava, Simon pedig gyengéden leültette egy székre a pékség hátuljában. – Miről szól ez az egész? Mármint neked – kérdezte, és leült vele szemben. – Nekem? – Mehmet hangja teli volt keserűséggel. – A lázadásról. Arról, hogy beletapossak mindenbe, ami érték. Hogy addig tapossam, amíg már nem tudnak rákényszeríteni, hogy összeragasszam a darabjait! A kezébe temette az arcát, és zokogott. Simon finom, ritmikus mozdulatokkal simogatta a hátát. – Nem akarsz olyan életet élni, amilyet elvárnak tőled? – Akarok is, meg nem is – emelte fel a fejét Mehmet, és Simonra nézett. – Igazából nem nagyon erőltetik, nem fenyegetnek, hogy visszaküldenek Törökországba, meg ilyenek. Semmi olyan, amiről ti, svédek azt hiszitek, hogy a bevándorlók azt csinálják. Inkább az elvárásokról van szó. Meg az áldozatokról. Anya és apa annyi mindent feláldozott értünk, értem. Hogy nekünk, a gyerekeiknek jobb életünk legyen, egy olyan országban, ahol mindenféle lehetőségünk megvan. Mindent hátrahagytak. Az otthonukat, a családjukat, az ismerőseik tiszteletét, a munkájukat, mindent. Csak azért, hogy a mi életünk jobb legyen, mint az övék. Nekik csak rosszabb lett. Látom én. Látom a szemükben a

honvágyat. Látom a szemükben Törökországot. Nekem az az ország nem ugyanazt jelenti, mint nekik. Én már itt születtem, Svédországban. Törökország az a hely, ahova nyaralni járunk, de nincs benne a szívemben. De ide sem tartozom. Ebbe az országba sem, ahol az ő álmaikat meg reményeiket kellene valóra váltanom. Én nem vagyok az a tanulós típus. A nővéreim azok, de pont én, a fiú, nem. De én viszem tovább az apám nevét. Senki más nem fogja továbbvinni. Én csak dolgozni akarok. A két kezemmel. Nincsenek nagy céljaim. Nem vagyok tanulásra való. De a szüleim ezt nem akarják megérteni. Úgyhogy muszáj végleg összetörnöm az álmukat. Széttaposni. Amíg csak szilánkok maradnak belőle. Mehmet arcán folytak a könnyek, és Simon kezének melege csak felerősítette a fájdalmát. Elege volt már az egészből. Elege volt abból, hogy sosem tud elég jó lenni. Elege volt abból, hogy hazudik róla, kicsoda ő. Lassan felnézett. Simon arca alig néhány centire volt az övétől. Simon érdeklődve nézett rá, és meleg, frisskenyér-illatú kezével letörölte Mehmet könnyeit. Aztán gyengéden megsimította ajkával az ajkát. Mehmet megdöbbent rajta, mennyire helyénvalónak érzi, hogy Simon szája az övére tapad. Aztán elveszett egy olyan valóságban, amelyet néha-néha megpillantott, de sohasem mert igazán látni. – Bertillel szeretnék beszélni, bent van? – kacsintott Annikára Erling. – Beengedem – felelte Annika kurtán. – Tudja, hol az irodája. – Köszönöm! – kacsintott újra Erling. Nem értette, miért nem hat Annikára a sármja, de megvigasztalta magát azzal, hogy csak idő kérdése a dolog. Mellberg irodájához sietett, és bekopogott az ajtón. Nem kapott választ, ezért újra kopogott. Most hallatszott valami halk dünnyögés, és egyéb titokzatos zajok is. Erling nem értette, mit művelhet odabent Mellberg. Aztán csak kinyílt az ajtó. Mellberg álmosnak tűnt. Mögötte a kanapén egy párna és takaró hevert. A párna lenyomata tisztán látható volt Mellberg arcán. – Mi van magával, Bertil, itt szunyókál fényes délelőtt? Erling sokat töprengett, milyen hangot üssön meg a rendőrfőnökkel, és a könnyed, bajtársias stílus mellett döntött, amely majd lassanként komolyra fordul. Mellberggel általában könnyű dolga volt. Ha a rendőrséget is érintő ügyek kerültek az asztalára, általában biztosította a zökkenőmentes együttműködést némi hízelgés és vesztegetés, egy-egy üveg whisky formájában. Nem látott okot arra, hogy ezúttal másképp alakuljon a dolog. – Hát, tudja… – magyarázkodott Mellberg kissé zavartan. – Sok a dolog mostanában, eléggé fárasztó. – Hát igen, bizonyára keményen dolgozott – mondta Erling. Nagy meglepetésére azt látta, hogy a rendőrfőnök arca elpirul.

– Miben segíthetek? – mutatott egy székre Mellberg. Erling leült, és gondterhelt arccal belekezdett: – Nos, nemrég felhívtak telefonon. A Redvás Tanum producere, Fredrik Rehn. Az ön néhány rendőre berontott a közösségi házba, és iszonyú felfordulást rendezett. Szó szerint azzal fenyegetőztek, hogy leállíttatják a forgatást. Döbbenettel és elkeseredve hallottam mindezt. Azt hittem, megegyeztünk abban, hogy együttműködünk. Úgyhogy most nagyot csalódtam magában, Bertil. Van valami magyarázata a történtekre? Szemöldökét összevonva nézett Mellbergre, amitől sok-sok ellenfele szívébe költözött már rettegés a karrierje során. A rendőrfőnök azonban most az egyszer nem hagyta magát megfélemlíteni. Csak csendben farkasszemet nézett Erlinggel, és meg sem próbált reagálni a vádakra. Erling nyugtalankodni kezdett. Talán egy üveg whiskyt is hoznia kellett volna. A biztonság kedvéért. – Erling… – szólalt meg végül Mellberg, és a hangja hallatán Erling W. Larsonnak az az érzése támadt, hogy ezúttal talán túl messzire ment. – Erling… – ismételte Mellberg, és a közgyűlés elnöke feszengeni kezdett. Miért nem mondja már? Egy egyszerű kérdésre kellene válaszolnia. Erling csak a közösség érdekeit tartotta szem előtt. Miért olyan nehéz ezt megérteni? – Emberölés ügyében nyomozunk – nézett keményen Erling Larson szemébe Mellberg. – A műsor stábjából valaki nem csupán információt hallgatott el előlünk, de ráadásul eladta azt a sajtónak. Ebben a pillanatban én is egyetértek a kollégáimmal abban, hogy a legjobb megoldás a forgatás leállítása lenne. Erling érezte, hogy izzadni kezd. Ezt az apró részletet Rehn elfelejtette megemlíteni neki. Ez rossz volt. Nagyon rossz. Dadogva kérdezte: – A mai… mai újságban van benne? – Igen – felelte Mellberg. – A címlapon, és aztán még a lap közepén is. Részletek a meggyilkolt nő naplójából, amiről mi nem is tudtunk. Valaki eltitkolta előlünk. Az illető inkább eladta a naplót az Esti Hírlapnak. Így hát Hedström és Molin nyomozók jelenleg megpróbálják megszerezni azt, és kideríteni, segíthet-e, vagy segíthetett-e volna megtalálnunk a gyilkost. – Én erről nem tudtam! – mondta Larson, és magában már lejátszotta a beszélgetést, amelyet Rehnnel fog folytatni, amint elhagyja a rendőrőrsöt. Üzleti tárgyalást kezdeni úgy, hogy az embernek nincs birtokában minden információ olyan, mint fegyver nélkül menni a csatába; ezt még egy kezdő is tudja. Az a vadbarom! De csak ne gondolja ez a Rehn, hogy megúszhatja, ha a tanumshedei közgyűléssel szórakozik! – Mondjon egy jó okot, hogy miért ne vessek véget az egész cirkusznak most rögtön. Erling hallgatott. Teljesen leblokkolt az agya. Az érveit kivitte a huzat az

ablakon. Mellbergre nézett, aki kuncogni kezdett: – Végre védtelen! A büdös életbe, nem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot! De tisztességes leszek. Tudom, milyen sokan bámulják ezt a szart a tévében. Úgyhogy egy ideig engedjük tovább. De a probléma első jelére… Mellberg fenyegetően felemelte a mutatóujját, Erling pedig hálásan bólogatott. Szerencséje volt. Megborzongott a gondolatra, mennyire megalázó volna odaállni a közgyűlés elé, és közölni velük, hogy a projekt nem folytatódhat. Képtelen lett volna elviselni ekkora presztízsveszteséget. Kifelé tartott már, amikor hallotta, hogy Mellberg utánaszól. Megfordult. – Tudja, kissé fogytán van a whiskykészletem. Véletlenül nincs magánál egy fölösleges üveggel? Rákacsintott, mire Erling erőltetetten visszamosolygott. Legszívesebben lenyomta volna az üveget Mellberg torkán. Ehelyett azt mondta: – Dehogy nincs, Bertil, majd gondoskodom róla. Az utolsó, amit látott, mielőtt az ajtó becsukódott, Mellberg önelégült vigyora volt. – Hát ez tiszta gáz! – mondta Calle Tinának, nézve, ahogy a lány italokkal pakol meg egy tálcát. – Jaj, mert te olyan rohadtul törvénytisztelő vagy! Te könnyen beszélsz, apuci pénzében lubickolva! – vágott vissza Tina, és majdnem feldöntötte a sörösüveget, amit az imént helyezett a tálcára. – Tudod, van olyasmi, amit az ember nem tesz meg pénzért. – „Van olyasmi, amit az ember nem tesz meg pénzért” – utánozta eltorzított hangon Tina, és grimaszolt hozzá. – Atyám, hogy lehetsz ilyen ocsmányul álszent! Meg az a geci Mehmet! Ki fogom végezni azt a faszfejet! – Jaj, nyugi már! – támaszkodott a bárpultra Calle. – Azzal fenyegettek, hogy az egész forgatást leállítják, ha nem beszél valaki. De te inkább a saját bőrödet mentetted volna. Nincs jogod minket is magaddal rántani! – Csak blöfföltek, nem fogod fel? Nincs az a kurva isten, hogy leállítsák az egyetlen dolgot, ami végre egy kis figyelmet irányít a falucskájukra! Ebből élnek, baszki! – Mindegy, én akkor se hiszem, hogy Mehmet hibája. Ha én láttam volna, hogy lenyúlod a naplót, én is beköptelek volna. – Abban biztos is vagyok, te puhány köcsög! – vágta rá Tina. Annyira felbőszült, hogy a tálcát tartó keze remegni kezdett. – Az a te bajod, hogy egész életedben ott ültél a Stureplanon, és azt hiszed, erről szól az élet! Mutogatod apu hitelkártyáját, átsuhansz az életen, közben semmi hasznosat nem csinálsz, csak élősködsz másokon. Kurvára szánalmas vagy! És akkor azt hiszed, jogod van

megmondani nekem, mi helyes, és mi nem! Én legalább kezdek valamit az életemmel, van valami ambícióm! És tehetségem is van, akármit pofázott Barbie! – Szóval erről van szó! – mondta gúnyosan Calle. – Írt valamit rólad, meg az úgynevezett énekesi karrieredről, te meg begőzöltél, és elhatároztad, hogy odadobod a farkasok elé. Hallottam ám, miről volt szó azon az estén, amikor meghalt! Nem bírtad elviselni, hogy kimondta, amit mindenki gondol! – Hazudott az a mocskos kurva! Letagadta, hogy mindenkinek azt mondta, nem viszem semmire, mert tehetségtelen vagyok! Azt mondta, nem is mondott ilyet, hogy valaki csak bemártotta! De aztán láttam, hogy a naplójába is ezt írta, úgyhogy mégis igaz volt! Tényleg terjesztette rólam a faszságait mindenkinek! Tina véletlenül feldöntötte az egyik üveget. Az szilánkokra tört, és csupa sör lett minden. – BASZD MEG! – sikította Tina, és lerakta a tálcát a maradék sörrel. Felkapott egy seprűt, és elkezdte összesöpörni az üvegszilánkokat. – A kurva isten bassza meg! – Figyelj! – mondta higgadtan Calle. – Én egy rossz szót sem hallottam rólad Barbie-tól. Én csak azt hallottam, hogy próbált biztatni. És legutóbb te magad is ezt mondtad Larsnak. Még egypár krokodilkönnyet is ejtettél. – Hát majd hülye leszek rosszat mondani egy halottról! – felelte Tina, felsöpörve az utolsó szilánkokat is. – Nem hibáztathatod azért, amit a naplójába írt. Csak az igazat írta. Kurva szarul kornyikálsz, és én a helyedben jelentkeznék melóért a McDonald’sba. Calle nevetett, és vetett egy gyors pillantást a kamerára. Tina a padlóra dobta a seprűt, és tett egy lépést Calle felé. Egész közel tolta az arcát az övéhez, és azt sziszegte: – Ugassál csak, Calle! Nem csak te hallottál dolgokat, mielőtt meghalt. Te is nekimentél ám rendesen! Valami olyasmiről volt szó, hogy anyád az apád miatt lett öngyilkos. De azt is letagadta, hogy ilyet mondott volna. Úgyhogy én a te helyedben nagyon befognám a pofámat! Felvette a tálcát, és kiment az étterembe. Calle arcából minden vér kifutott. Gondolatban visszajátszotta a gúnyos megjegyzéseket és szitkokat, amelyeket aznap este Barbie-ra zúdított. Arra is emlékezett, hogy mindenki megütközve bámult rá, amikor elordította a vádjait. Arra is, hogy Barbie könnyes szemmel esküdözött égre-földre, hogy ő ilyet nem mondott, nem is mondhatott. A legrosszabb az egészben az volt, hogy nem tudott szabadulni az érzéstől: a lány esetleg mégsem hazudott. – Patrik, van egy perced? – kezdte Annika, de elhallgatott, amikor meglátta, hogy Patrik telefonál. Feltartott ujjával azonban jelezte neki, hogy csak egy pillanat.

Úgy tűnt, épp befejezi a beszélgetést. – Jó, rendben! – mondta ingerülten. – Megkapjuk a naplót, és önöknek szólunk először, ha és amikor letartóztatjuk az elkövetőt. Lecsapta a kagylót, és feldúlt arccal fordult Annikához. – Rohadnának meg ezek a tetvek! – sóhajtotta. – Az Esti Hírlap riportere? – kérdezte helyet foglalva Annika. – Az. Most hivatalosan is lepaktáltam az ördöggel. Lehet, hogy másképp is meg tudtam volna kaparintani azt a naplót, de az biztos több időbe telt volna. Már így is három napja sakkozunk velük. Úgyhogy ez lesz. Oda kell vetni nekik a koncot. – Jó – mondta Annika. Patrik csak most vette észre, milyen türelmetlenül várja, hogy elmondhasson valamit. – Na és miért is szóltál? – Válasz érkezett a hétfőn küldött körlevelemre– bökte ki Annika, és képtelen volt leplezni az elégedettségét. – Máris? – csodálkozott Patrik. – Hát igen, kifizetődött végre, hogy az egész média Tanumshedével foglalkozik. – Na és mit kaptál? – Patrik hangjában izgalom csendült. – Két esetet találtak – pillantott a jegyzeteibe Annika. – Legalábbis az, ahogy az áldozat meghalt, mindkettőnél száz százalékig stimmel. És… mindkét esetben olyan furcsaságokra bukkant a rendőrség, amilyenekre Rasmus és Marit halálánál mi. – Ez komoly? – hajolt előre Patrik. – Mondj el mindent, amit megtudtál! – Az egyik eset Lundban történt. Ötvenes férfi, hat éve halt meg. Súlyos alkoholista volt, és bár rajta is találtak különös sérüléseket, azt feltételezték, hogy halálra itta magát. Annika felnézett Patrikra, aki intett neki, hogy folytassa. – A másik haláleset tíz éve volt, Nyköpingben. Hetvenes nő. Emberölés ügyében nyomoztak, de sosem oldották meg. – Tehát két újabb gyilkosság – mondta Patrik, megérezve, milyen óriási felelősség is nehezedik a vállára. – Vagyis összesen már négy olyan emberölés, amik úgy tűnik, összefüggenek. – Hát, úgy tűnik – helyeselt Annika, levéve és a kezében forgatva a szemüvegét. – Négy gyilkosság – ismételte Patrik. Arcára szürkés árnyalatot festett a kimerültség. – Négy. Nem is beszélve Lillemor Perssonról. Azt hiszem, elértük a teljesítőképességünk végső határát – mondta komoran Annika. – Ezt hogy érted? Szerinted nem tudjuk már kezelni az ügyet? Vonjuk be a Nemzeti Nyomozóirodát? Patrik tűnődve nézte Annikát, és érezte, hogy igaza lehet. Másrészt viszont

csak ők látták a teljes képet az ügyről, amelynek segítségével össze lehetett volna rakni a kirakós darabkáit. Kellett ugyan hozzá az együttműködés más körzetekkel, de még mindig úgy érezte, hogy képesek lesznek megbirkózni vele. – Belefogunk egyedül, aztán majd meglátjuk, kell-e segítség – döntött végül, Annika pedig rábólintott. Ha Patrik így akarja, akkor így is lesz. – És ezt mikor akarod közölni Mellberggel? – mutatta fel a jegyzeteit. – Amint beszéltem azokkal, akik a lundi és nyköpingi esetekben nyomoztak. Megvan az elérhetőségük? Annika újra bólogatott. – Itthagyom a jegyzeteimet. Minden bennük van, amire szükséged lehet. Patrik hálásan nézett rá. Annika még megtorpant az ajtóban. – Szerinted sorozatgyilkos? – kérdezte, és maga is alig hitte el, hogy ilyet kérdezett. – Nagyon úgy néz ki – felelte Patrik. Aztán felvette a telefont. – Milyen szép lakás! – nézett körül Anna a ház földszintjén. – Csak kicsit rideg. Pernilla magával vitte a bútorok felét, és még… nem sikerült újakat szereznem. Meg most már nem is tűnik olyan jó ötletnek. Úgyis el kell adnom a házat, az új lakásba meg nem tudok majd annyit bezsúfolni. Anna együttérzően nézett rá. – Hát ez kemény – mondta, Dan pedig bólogatott. – Hát az. Mármint persze ahhoz képest, amin te… Anna elmosolyodott. – Nyugi, nem várom senkitől, hogy az enyémhez mérje a baját. Mindenkinek megvannak a maga problémái. Én ezt megértem. – Kösz – mosolygott vissza Dan. – Szóval akkor jogom van ennyit nyavalyogni? – Hát, ennyit azért talán nem – nevetett Anna. A lépcsőhöz ment, és kérdő pillantással felmutatott. – Persze, nézz csak körül fent is. Ma még be is ágyaztam, és felszedtem a padlóról a szennyest, úgyhogy nem fenyeget az a veszély, hogy rád támad egy bokszeralsó. Anna fintorgott, aztán megint nevetett. Sokat nevetett mostanában. Mintha be kellett volna hoznia néhány havi lemaradást. Bizonyos értelemben be is hozta. Mire visszament a földszintre, Dan csinált néhány szendvicset. – Mmm, jól néz ki! – mondta Anna, és leült az asztalhoz. – Kicsit éhesnek tűntél. De csak szendviccsel tudlak megkínálni. A lányok kiürítették a hűtőt, és még nem volt időm bevásárolni. – Jó a szendvics – nyugtatta meg Anna, és nagyot harapott a kenyérből és a sajtból.

– Na és hogy megy a szervezés? – érdeklődött Dan. – Úgy hallom, Patrik éjjelnappal dolgozik, és most már csak négy hét van a nagy napig! – Hát igen, bele kell húznunk… De Ericával megteszünk mindent. Úgyhogy szerintem menni fog. Ha Patrik anyja kimarad belőle. – Miért, mi van vele? – kérdezte Dan, mire részletes beszámolót kapott Kristina legutóbbi látogatásáról. – Ezt csak kitaláltad! – mondta, de nem bírta ki nevetés nélkül. – Esküszöm! – bizonygatta Anna. – Minden pontosan így történt! – Szegény Erica – mondta Dan. – És én még azt hittem, hogy Pernilla anyja sokat hebrencskedett az esküvőnk előtt. – Hiányzik? – kérdezte Anna, Dan pedig úgy tett, mintha félreértette volna: – Pernilla anyja? Nem, egy kicsit sem. – Jaj, ne már, tudod, hogy értem! – Anna fürkészőn nézte Dant, aki egy pillanatig gondolkozott a válaszon. – Nem, őszintén mondhatom, hogy már nem. Egy ideig hiányzott, de most már azt sem tudom, hogy tényleg Pernilla hiányzott-e. Inkább az, hogy egy család voltunk, ha érted, hogy értem. – Igen is, meg nem is – felelte Anna, és egyszerre nagyon szomorúnak látszott. – Ha jól értelek, akkor a mindennapi élet hiányzott, a biztonság, a kiszámíthatóság. Nekem ez Lucas mellett sohasem volt meg. Soha. De a félelem, és aztán a rettegés közepén valószínűleg éppen erre vágytam a legjobban. A napi rutinra. Egy kis kiszámíthatóságra. Hétköznapi életre. Dan a kezére tette a kezét. – Nem kell róla beszélned. – Semmi baj – pislogta ki Anna a könnyeket a szeméből. – Annyit beszéltem az utóbbi pár hétben, hogy már unom a saját hangomat. Te meg csak hallgattad és hallgattad minden nyomoromat. Hogy unhatod a hangomat te! Nevetett, és egy papírszalvétával letörölte a maradék könnyeit. Dan keze még mindig az övén nyugodott. – Egyáltalán nem unlak. Tőlem akár napi huszonnégy órában is beszélhetnél folyamatosan. Kellemes csend ereszkedett rájuk, és csak nézték egymást. Dan kezének melege szétáradt Anna testében, kiolvasztva olyan részeket, amelyekről azt sem tudta, hogy meg voltak fagyva. Dan kinyitotta a száját, mondani akart valamit, de ekkor megszólalt Anna mobiltelefonja. Megrezzentek, és Anna elhúzta a kezét, hogy előkaparja a mobilt. Megnézte a kijelzőt. – Erica – mondta, tehát fel kellett vennie. Patrik ezúttal a teakonyhába hívta össze a gyűlést. Finoman szólva nagy horderejű

dolgot akart közölni, és úgy érezte, szükség lehet erős kávéra meg némi süteményre. Megvárta, míg a többiek leülnek, de ő maga állva maradt. Mindenki feszülten nézte őt. Az világos volt, hogy valami történt, de Annika egy szót sem szólt a többieknek, úgyhogy rajta kívül senki sem tudta, miről van szó. Csak azt, hogy valami nagy dologról. Ezt olvasták le Patrik elszánt arcáról. Egy madár röppent el a konyhaablak előtt, és mindenki reflexszerűen követte a szemével, de gyorsan vissza is fordultak Patrik felé. – Vegyetek kávét és sütit, aztán kezdünk – mondta komoly hangon Patrik. Mindenki teletöltötte a csészéjét, és körbejárt a briósos kosár is. Aztán csend lett. – Annika a kérésemre országos körlevelet küldött ki. Olyan halálesetekről érdeklődött, amelyek hasonlóságot mutatnak Rasmus és Marit meggyilkolásával. Hanna feltette a kezét: – Pontosan hogy szólt a levél? – Tételesen felsoroltuk azokat a jellemzőket, amelyek egyeztek a két gyilkosságnál. Ezek gyakorlatilag két csoportba oszthatók: a módszerre, ahogy az áldozatokkal végeztek, és a tárgyakra, amiket a holttestek mellett találtak. Ez utóbbi Gösta és Hanna számára új volt, kíváncsian előre is hajoltak. – Milyen tárgyakról van szó? – kérdezte Gösta. Patrik Martinra pillantott, aztán így válaszolt: – Amikor Martinnal átnéztük a hátizsákot, amelyik Rasmusnál volt a halála idején, találtunk benne valamit, ami Marit mellett is ott volt. Az ő esetében a kocsija anyósülésén. Először nem is nagyon figyeltünk fel rá, azt gondoltuk, csak valami szemét. De amikor ugyanazt megtaláltuk a hátizsákban is… Patrik elhallgatott és széttárta a kezét. – Jó, jó, de mit? – hajolt még előrébb Gösta. – Egy könyvből kitépett lapot. Egy gyerekkönyvből – mondta Patrik. – Gyerekkönyvből? – ismételte hitetlenkedve Gösta. Hanna is megrökönyödve nézett. – Igen, a Jancsi és Juliskából. Tudjátok, a Grimm-meséből. – Most viccelsz – döbbent le Gösta. – Sajnos nem. És ez még nem minden. Ez az információ, Rasmus és Marit halálának többi részletével együtt, elvezetett minket két másik esethez, amelyek esetleg kapcsolatban állhatnak a miénkkel. – Még két eset? – Most Martin nem akart hinni a fülének. Patrik bólintott. – Igen, ez az információ ma reggel érkezett. Két másik haláleset is beleillik a sémába. Egy Nyköpingben, egy pedig Lundban történt. – Még két eset? – Martinnak szemlátomást nehezére esett elfogadni, amit Patrik mondott. Patrik meg is értette, miért.

– És teljesen biztos vagy benne, hogy ez a négy eset összefügg? – kérdezte Hanna. – Olyan hihetetlenül hangzik ez az egész. – Az áldozatok pontosan ugyanúgy haltak meg, és mindegyikük holtteste mellett egy kitépett lap volt ugyanabból a könyvből. Igen, joggal feltételezhetjük, hogy van összefüggés – felelte Patrik szárazon. Igazság szerint kicsit meglepte, sőt bántotta, hogy kételkednek benne. – Mindenesetre abból kiindulva folytatjuk a nyomozást vagy nyomozásokat, hogy van. Martin feltette a kezét. – A másik két áldozat is absztinens volt? Patrik lassan nemet intett a fejével. Ez zavarta leginkább az egész ügyben. – Nem – mondta. – A lundi áldozat egyenesen alkoholista volt, a nyköpinginek az ivási szokásairól meg nem volt információja az ottani rendőrségnek. De azt gondoltam, odamehetnénk beszélni velük. Átbeszélni a részleteket. Martin bólintott. – Persze. Mikor megyünk? – Holnap – felelte Patrik. – Ha másnak nincs hozzáfűznivalója, akkor most talán be is rekeszthetjük a gyűlést, és munkához láthatunk. Azt javaslom, ha valami nem tiszta, olvassátok el az összefoglalást, amit készítettem. Annika lemásolta, úgyhogy mindenki vehet egyet kifelé menet. Senki sem szólalt meg, miközben szétszéledtek. Mindenki azon gondolkodott, milyen elképesztő új irányt vett a nyomozás. És valamennyien próbálták elfogadni a gondolatot, hogy bekerült a szótárukba a „sorozatgyilkos” szó. A tanumshedei rendőrség történetében idáig sohasem kellett ezt a kifejezést használni. Nem volt kellemes érzés elérkezni ehhez a mérföldkőhöz. Gösta hátrafordult, amikor egy hangot hallott megszólalni a háta mögül, az ajtóból: – Martinnal holnap indulunk. Két napig leszünk távol – közölte Patrik. – Igen? – Arra gondoltam, hogy Hannával addig megnézhetnétek a dolgokat más szemszögből. Mondjuk átnézhetnétek Marit esetének aktáját. Én már annyiszor elolvastam, hogy szerintem jó lenne, ha most már egy friss szem nézne bele. Ugyanez vonatkozik arra is, amink Rasmus Olssonról van. Martin elkezdte összeállítani a spanyolagár-tulajdonosok listáját; ezen a szálon is jó lenne dolgozni egy kicsit. Délután beszélj Martinnal, hogy meddig jutott. Mi van még? Ja igen, az Esti Hírlap riportere átfaxolt pár másolatot Lillemor naplójáról. Megkapjuk az eredetit is, de az postán jön, és nincs időnk kivárni. Én is viszek magammal egy adagot a másolatokból, de te és Hanna is belenézhettek. Gösta fáradtan bólogatott.

– Ennyi – mondta Patrik. – Fogjunk hozzá! Elmondanád ezeket Hannának is? Gösta megint bólogatott. Még az előzőnél is fáradtabban. Nagy méreg volt ez a rengeteg munka. Félt, hogy teljesen kimerül, mire elkezdődik a golfszezon.

7 Éjszaka érezte magához a legközelebb a rettegést. Mi lesz, ha érte jönnek, amíg alszik? Mi lesz, ha nem tud felébredni? Csak ha már késő. A húgával külön ágyuk volt a szobában. Általában ő tette ágyba őket, az állukig húzta a takarót, majd homlokon csókolta előbb őt, aztán a húgát. Halk „jó éjszakát”, és eloltotta a villanyt. És bezárta az ajtót. Ekkor a gonosz szabad utat kapott a fejükben. De kitalálták, hogyan leljenek egy kis vigaszt. Óvatos léptekkel odaosont a húga ágyához, és bebújt mellé a takaró alá. Sohasem beszélgettek, csak feküdtek szorosan egymás mellett, és érezték a másik bőrének melegét. Olyan szorosan, hogy a lélegzetük eggyé vált, forró, kilélegzett levegő töltötte el a tüdejüket, és elérte a szívüket is, a biztonság érzését nyújtva nekik. Néha ébren is feküdtek így. Mindketten látták a félelmet a másik szemében, de nem tudták szavakba önteni. Ilyenkor olyan erős szeretetet érzett a húga iránt, hogy azt hitte, mindjárt szétveti. Minden porcikáját betöltötte, és a húga bőrének minden egyes centijét végig akarta cirógatni tőle. Annyira védtelen volt, olyan ártatlan, és annyira félt attól, ami odakint volt. Még nála is jobban. Nála ugyanis a félelem mindig vegyült a vágyakozással a külvilág után. Az után, amit elérhetett volna, ha nem lett volna vészmadár, és nem az ismeretlen várta volna odakint. Néha, amikor éjjel ott feküdt, karjában a húgával, eltűnődött, vajon a rettegésnek lehet-e köze a mérges hangú nőhöz. Azután általában elnyomta az álom. És jöttek vele az emlékek.

Martin világéletében rosszul bírta gyomorral az utazást, most mégis megpróbálta elolvasni a Lillemor naplójából kimásolt oldalakat. – Kiről beszél? Ki az, akit felismert? – kérdezte értetlenül, és tovább olvasott, hátha kiderül. – Azt nem írja – mondta Patrik, aki már indulás előtt elolvasta az anyagot. – Úgy tűnik, nem egészen biztos benne, hogy látta-e már, és ha igen, akkor hol. – De azt is írja, hogy nyugtalanítja – mutatta Martin azt a részt, amelyet éppen olvasott. – Nem tűnik valószínűnek, hogy véletlen egybeesés lett volna ezek után a meggyilkolása. – Hajlok rá, hogy egyetértsek – mondta Patrik, felgyorsítva, hogy megelőzzön egy teherautót. – De semmi más kiindulópontunk nincsen, legalábbis a naplóban nincs. És akárki lehetett az. Valaki a városban, az egyik szereplő, stábtag, akárki. Csak annyit tudunk, hogy férfi. – Észrevette, hogy Martin mélyeket lélegzik. – Mi van, rosszul vagy? Csak rá kellett néznie, és látta, hogy a válasz igen. Martin szeplői mérgesen vöröslöttek a szokásosnál is sápadtabb arcán, és a mellkasa zihált, ahogy a levegőt kapkodta. – Beeresszek egy kis levegőt? – kérdezte Patrik nyugtalanul. Szívből sajnálta a kollégáját, de akkor sem volt kedve egész Lundig egy hányástól bűzlő kocsiban vezetni. Martin bólogatott, mire Patrik egy gombnyomással lehúzta az utasoldali ablakot. Martin az ajtónak dőlt, és mohón szívta be a levegőt, noha az kipufogógáztól volt terhes, és nem nyújtott akkora megkönnyebbülést, amekkorát várt tőle. Néhány órával később befordultak a lundi rendőrkapitányság parkolójába. A lábuk zsibbadt volt, és sajgott a hátuk. Csak egy rövid lábnyújtási, illetve pisiszünetet engedélyeztek maguknak, mivel mindketten izgatottan várták, mit hoz a találkozó Kjell Sandberg főfelügyelővel. Csak pár percet kellett rá várniuk a recepciónál. Eredetileg szabad szombatja lett volna, de miután Patrik felhívta, örömest beleegyezett abba, hogy mégis bejöjjön. – Milyen volt az útjuk? – érdeklődött Kjell Sandberg, fürge léptekkel vezetve őket. Nagyon alacsony volt – Patrik úgy százhatvan centisre becsülte –, de kis termetét iszonyú mennyiségű energiával ellensúlyozta. Beszéd közben egész

testével vadul gesztikulált. Martinnak és Patriknak is igyekeznie kellett, ha lépést akart tartani vele, mert szinte futott előttük. A sietős menet végül is a személyzeti társalgóba vezetett, Kjell pedig intett nekik, hogy menjenek csak előre. – Gondoltam, inkább itt üljünk le, ne az irodámban – mondta, és az asztalon heverő dossziékra mutatott. A legfelsőre az volt írva: „Börje Knudsen”, azaz, mint Patrik előző nap megtudta, a harmadik, vagyis időrendi sorrendben nézve a második áldozat neve. Leültek, és Kjell odatolta az aktákat Patrik elé. – A tegnapi napot azzal töltöttem, hogy még egyszer átnéztem mindent. Meg kell mondanom, hogy miután megkaptuk a levelüket, több ügyet is más szemmel kezdtem látni, mint annak idején. Kissé bűnbánóan csóválta a fejét, mintha bocsánatot kérne. – Szóval hat éve egyáltalán nem merült fel semmi gyanú? Nem volt olyan érzésük, hogy valami nem stimmel? – kérdezte Patrik, vigyázva, nehogy úgy tűnjön, mintha vádaskodna. Kjell megint megrázta a fejét. Jókora bajusza ilyenkor komikusan lengedezett. – Nem, komolyan eszünkbe sem jutott, hogy valami furcsa volna Börje halálában. Meg kell érteniük, hogy Börje azok közé tartozott, akiknél számítottunk rá, hogy egyszer holtan találjuk. Már többször is közel járt ahhoz, hogy halálra igya magát, de addig mindig túlélte. Azt gondoltuk, hogy ezúttal… nos, egyszerűen tévedtünk – tárta szét a karját. Lesújtott kifejezés ült az arcán. Patrik vigasztalóan bólogatott. – Igen, ha jól értem, ezt a hibát elég könnyű volt elkövetni. Sokáig mi is azt gondoltuk a mi gyilkosságunkról, hogy baleset volt. Ettől a vallomástól Kjell mintha jobban érezte volna magát egy kicsit. – Miért válaszolt a körlevelünkre? – kérdezte Martin, próbálva nem bámulni az izgő-mozgó bajuszt. Kissé még mindig sápadt volt az autóúttól, és hálásan tömött magába néhány kekszet. Ez segített valamit. Általában órákig tartott, amíg egy hosszú autózás után ismét önmaga lett. Kjell először nem mondott semmit, csak az aktákban lapozgatva keresett valamit. Aztán kihúzta az egyik dossziét, kinyitotta és letette Patrikék elé. – Nézzék csak! Itt vannak a fotók Börjéről, amikor rátaláltunk. Vagy egy hétig feküdt holtan a lakásában, úgyhogy nem valami szép látvány – tette hozzá. – Senki sem vett észre semmit, csak akkor, amikor a hulla már szaglani kezdett. Kjellnek tagadhatatlanul igaza volt abban, hogy a látvány rettenetes. De amire még inkább figyeltek, az Börje kezében volt. Összegyűrt papírdarabnak nézett ki. Továbblapozva láttak egy fényképet a lapról is, miután kivették Börje kezéből, és kisimítgatták. Egy oldal volt abból a könyvből, amelyet Patrik és Martin most már könnyedén felismert. A Grimm testvérek Jancsi és Juliskájából. Egymásra néztek, mire Kjell így szólt:

– Igen, ez túl különös egybeesés ahhoz, hogy véletlen legyen. Azért is emlékeztem rá, mert nagyon furcsa volt, hogy Börje egy gyerekkönyvből kitépett lapot szorongat a kezében. Nem is volt gyereke. – Megvan még az a lap? Patrik visszafojtotta a lélegzetét, és érezte, hogy a teste megfeszül az izgatott várakozástól. Kjell nem válaszolt, de mosoly játszott a szája sarkában, ahogy a mellette lévő székről felemelt egy műanyag tasakot. – Szakértelem és szerencse – mondta. Patrik áhítattal fogta meg a tasakot, és szemügyre vette a tartalmát. Azután átadta Martinnak, aki szintén érdeklődve tanulmányozta. – És a többi? A sérülései és a megölése módja? – kérdezte Patrik, és próbálta alaposabban megvizsgálni a Börje holttestéről készített fotókat. Úgy vélte, mintha kékes árnyakat látna a száj körül, a test azonban a bomlásnak olyan fokán állt, hogy nehéz volt megmondani. Érezte, hogy mindjárt felfordul a gyomra. – Sajnos arról nincsenek információink. Ahogy mondtam, a holttest nem volt boncolásra alkalmas állapotban, Börjének meg mindig voltak kisebb-nagyobb sérülései, úgyhogy kérdés, reagáltunk-e volna akkor is, ha… Félbehagyta a mondatot, de Patrik így is értette, mire gondol. Börje iszákos alak volt, aki gyakran keveredett verekedésbe. Az, hogy a feltételezések szerint halálra itta magát, nem adott okot alaposabb vizsgálódásra. Mostanra kiderült, hogy a feltételezés téves volt, de Patrik nem tudta hibáztatni ezért a kollégáit. Utólag már könnyen okos az ember. – Nagy mennyiségű alkohol volt a szervezetében? Kjell bólogatott, a bajusza lifegett. – Igen, ez stimmel. De hát… abnormálisan magas volt a véralkoholszintje, de az évek során az alkoholtoleranciája is igencsak megnőtt. Az orvosszakértő arra jutott, hogy Börje egyszerűen ledöntött egy egész üveg piát, és meghalt alkoholmérgezésben. – Vannak hozzátartozói, akikkel beszélhetünk? – Nincsenek, nem volt senkije. Csak a rendőrökkel meg az alkesz haverjaival érintkezett. Meg azokkal, akikkel a börtönben ismerkedett meg. – Miért csukták le? – Ó, sok mindenért. Itt van a lista, a legfelső dossziéban, dátumokkal együtt. Testi sértés, garázdaság, ittas vezetés, erős felindulásban elkövetett emberölés, amit akarnak. Valószínűleg többet volt bent, mint kint. – Elvihetem ezt az anyagot? – kérdezte Patrik erősen drukkolva. A főfelügyelő bólintott. – Persze, én is így gondoltam. De ígérjék meg, hogy szólnak, ha még valamiben a segítségükre lehetünk. Én is körbekérdezősködöm, hátha elő tudunk kaparni még

valamit, ami hasznos lehet. – Nagyon szépen köszönjük – mondta Patrik, és Martinnal felálltak. Kifelé menet kocogniuk kellett, hogy le ne maradjanak Kjelltől. – Ma még hazamennek? – kérdezte tőlük a kijárathoz érve. – Nem, foglaltunk szobát a Scandicban. Ott nyugodtan átnézhetjük az anyagot, mielőtt holnap továbbmegyünk a következő helyszínünkre. – Nyköpingbe, igaz? – Kjell egyszerre nagyon is komolyan nézett. – Nem túl megszokott, hogy egy gyilkos ilyen nagy területen elszórva kövesse el a tetteit. – Nem – mondta Patrik ugyanolyan komolyan. – Nem megszokott. Egyáltalán nem. – Melyiket szeretnéd? A blökik után nyomozni, vagy Marit aktáját átnézni? Gösta nem bírta elrejteni a kapott megbízások miatti ingerültségét. Hanna sem látszott éppen vidámnak. Nyilván nyugalmas szombat délelőttre számított, amelyet otthon tölthet a férjével. Gösta azonban kénytelen volt elismerni, hogy ha van ok a túlórázásra, hát ez az. Egy öt gyilkosságra kiterjedő nyomozás nem volt mindennapi dolog a rendőrőrsön. Hannával a konyhában táboroztak le, hogy végrehajtsák a Patriktól kapott feladatokat, de egyikük sem érzett egy fikarcnyi lelkesedést sem. Gösta Hannát nézte, aki a konyhapultnál állt, és kávét töltött. Akkor sem volt valami pufók, amikor elkezdett itt dolgozni, de most már nem is vékonynak, hanem kifejezetten soványnak látszott. Gösta megint eltűnődött, hogy élhet Hanna otthon. Újabban az látszott az arcán, mintha feszült lenne, sőt kínlódna. Talán a férjével nem lehet gyerekük, találgatta Gösta. Hanna negyvenéves volt, és még mindig gyermektelen. Gösta nagyon szerette volna felajánlani neki, hogy meghallgatja, mi nyomja a szívét, de volt egy olyan érzése, hogy úgyis visszautasítaná. A nő hátrasimította egyik szőke hajtincsét. Gösta hirtelen a tudatára ébredt, mennyi sebezhetőség, mennyi bizonytalanság rejlik egy ilyen egyszerű mozdulatban. Hanna Kruse nagyon ellentmondásos nő volt. A felszínen erős, bátor és vagány. Ugyanakkor bizonyos gesztusokból kollégája mintha úgy látta volna, hogy… össze van törve; így tudta a legpontosabban leírni. Amikor viszont Hanna odafordult felé, az jutott eszébe, nem lát-e bele túl sok mindent a dolgokba. Hanna arca most kőkemény volt. Erős. Nyoma sem látszott rajta gyöngeségnek. – Az enyém Marit esete – mondta, és leült. – Tied a kutyusos meló. Így oké? – nézett Göstára a csésze pereme fölött. – Persze. Mondtam, hogy választhatsz. Hanna elmosolyodott, és ettől úgy meglágyult a tekintete, hogy Gösta még erősebben kezdett kételkedni az iménti spekulációiban.

– Jó nagy szívás, hogy dolgozni kell, Gösta, nem? – mondta kacsintva. Gösta önkéntelenül is visszamosolygott. Félretette a Hanna magánéletéről szóló töprengéseit, és úgy döntött, egyszerűen élvezi új kollégája társaságát. Nagyon kedvelte őt. – Na, akkor megyek kutyázni – állt fel. – Vau! – nevetett Hanna. Aztán beletemetkezett az előtte heverő dossziéba. – Hallom, hogy volt itt egy kis dráma – nézett végig szigorú tekintettel Lars a körben ülő szereplőkön. Senki sem szólt semmit. Lars újra próbálkozott: – Elmesélné nekem valaki, hogy mi történt? – Tina hülyét csinált magából – dünnyögte Jonna. Tina gyűlölködve nézett rá. – Csináltam, a faszt csináltam! – vágott vissza, és ő is végignézett a körön. – Csak irigykedtek, mert nem ti találtátok meg, és nem nektek jutott eszetekbe! – Nekem ilyen aljas dolog sose jutott volna eszembe – mondta Mehmet a cipője orrát bámulva. Szokatlanul visszafogott volt néhány napja. Lars most ráirányította a figyelmét. – És te hogy vagy, Mehmet? Kicsit letörtnek tűnsz. – Semmi különös – felelte Mehmet, le sem véve a szemét a cipőjéről. Lars fürkésző pillantást vetett rá, de nem tudta megtörni. Mehmet láthatóan nem óhajtotta megosztani az érzéseit. Talán majd négyszemközt. Lars visszatért Tinához, aki a fejét rázta dacosan. – Mi dühített fel annyira abban a naplóban? – kérdezte óvatosan. Tinának mintha lakat lett volna a száján. – Miért vettél elégtételt azzal, hogy így kiteregetted Barbie… Lillemor titkait? – Azt írta a naplójában, hogy Tina tehetségtelen – segített készségesen Calle. A Gestgifveriben lezajlott párbeszéd óta még fagyosabb volt a kapcsolata Tinával, és nem hagyta ki a lehetőséget, hogy odaszúrjon neki egyet. Annál is gonoszabban csengett a hangja, mivel még mindig fájt neki a lány legutóbbi megjegyzése. Most semmi más célja nem volt, csak hogy őt bántsa. – És hát ezért nem lehet rá haragudni – folytatta hidegen. – Csak a tényeket írta le. – Kussoljál, kussoljál, kussoljál! – sikoltozott Tina. A szájából nyál fröcskölt. – Nyugodjon meg mindenki! – szólt közbe erélyesen Lars. – Lillemor tehát valami sértőt írt rólad a naplójában, és te emiatt úgy érezted, jogod van bemocskolni az emlékét. Újabb szigorú pillantást vetett Tinára, aki elfordította a fejét. Olyan… gonosznak hangzott ez így kimondva. – Rólatok is összeírt minden szart – nézett végig a többieken, remélve, hogy átirányíthatja Lars nemtetszését valaki másra. – Calle, rólad például azt írta, hogy

elkényeztetett kis taknyos vagy. Uffe, rólad meg azt, hogy az egyik legostobább ember vagy, akivel találkozott, Mehmetről meg azt, hogy olyan bizonytalan, meg fél attól, hogy nem felel meg a családjának, és hogy növeszthetne végre gerincet! – Elhallgatott, aztán Jonna felé fordult. – Rólad meg… azt írta, milyen szánalmas, hogy vagdosod magad. Nem kímélt senkit. Most már tudjátok. Gondolja még valaki, hogy tiszteletben kell tartanunk Barbie emlékét, vagy hogy a picsába mondtátok? Ha valakinek bűntudata van azért, amit a buliban mondtunk neki, hát felejtse el! Azt kapta, amit megérdemelt! Tina hátradobta a haját, és várta, hogy valaki ellenkezzen vele. – Azt is megérdemelte, hogy meghaljon? – kérdezte nyugodtan Lars. Csend volt a teremben. Tina idegesen rágta a körmét. Aztán egyszer csak felugrott és kirohant. A többiek csak néztek utána. Az út a végtelenbe nyúlt előttük. Patrikot kezdte kifárasztani az autózás. A volánnál ülő kollégájára nézett. Martin felajánlotta, hogy ma ő vezet, abban a reményben, hogy így kordában tarthatja a hányingerét. Eddig bevált az ötlet, és már száz kilométerre sem voltak Nyköpingtől. Martin ásított, mire Patrik is. Aztán mindketten elnevették magukat. – Azt hiszem, kicsit sokáig maradtunk fenn éjszaka – mondta Patrik. – Ja, szerintem is. De hát sok mindent kellett átnézni. – Az biztos – helyeselt Patrik. Az éjjel többször is átrágták magukat az ügy részletein Patrik szállodai szobájában. Martin kora hajnalig ott maradt nála. Aztán mindkettejüknek még egy órába telt, mire el tudtak aludni, mivel csak úgy örvénylettek a fejükben a gondolatok az ügy elvarratlan szálairól. – Pia hogy van? – érdeklődött Patrik, hogy elterelje a szót a gyilkosságokról. – Remekül! – élénkült fel Martin. – Elmúltak a reggeli rosszullétek. Csodásan érzi magát! Basszus, marhára izgulok ám! – Ez ismerős. – Patrik Majára gondolt. Annyira vágyott otthon lenni Ericával és vele, hogy már fájt. – Elmentek ultrahangra megnézni, milyen nemű lesz a gyerek? – kérdezte, ahogy lekanyarodtak az autópályáról Nyköping felé. – Hát, nem is tudom. De szerintem nem – mondta Martin, közben az útjelző táblákat figyelve. – Ti elmentetek? – Nem. Olyan, mintha csalna az ember. Azt akartuk, hogy meglepetés legyen. Meg az első gyereknél még úgyse nagyon számít. Viszont annak örülnék, ha a második fiú lenne, hogy mind a kettőből legyen egy-egy. – Csak nem megint…? – kapta oda a fejét Martin. – Nem, nem, nem! – nevetett Patrik. – Még nem, hál’ istennek! Épp elég most nekünk Maja. De majd esetleg később…

– És Erica mit szól ehhez? Amennyi baja volt… – Martin elhallgatott, mert nem volt biztos benne, hogy jó ötlet volt-e felhozni ezt. – Hát igaziból még nem beszéltünk róla. Talán csak én gondoltam, hogy kettő kéne – felelte eltűnődve Patrik. – Na, itt vagyunk végre! – mondta, örülve, hogy lezárhatja a témát. Merev lábakkal kászálódtak ki az autóból, és nagyot nyújtózkodtak, mielőtt bementek a kapitányságra. Kezdett ismerős lenni az eljárás, legalábbis Patrik számára. Ez már a harmadik eset volt, amikor egy idegen város rendőrségére látogatott. Amikor a főfelügyelővel találkoztak, Patrik megint szembesült vele, mennyire változatos a rendőrség személyi állománya. Még sosem találkozott olyan emberrel, aki ennyire különbözött volna a képtől, amit a neve alapján elképzelt. Először is Gerda Svensson jóval fiatalabb volt, mint gondolta, úgy harmincöt éves. Azután, tősgyökeres svéd nevének dacára, bőrének színe és fénye is a sötét mahagóniéra emlékeztetett. Lehengerlően gyönyörű nő volt. Patrik arra eszmélt, hogy csak tátog, akár a partra vetett hal, és egy pillantás Martinra megmutatta, hogy a kollégája is ugyanolyan ostoba képet vág. Gyorsan megbökte őt a könyökével, aztán kezet nyújtott Svensson főfelügyelőnek. – A kollégáim a tárgyalóban várnak – mondta Gerda Svensson, és mutatta nekik az utat. Mély, ugyanakkor lágy, rendkívül kellemes hangja volt. Patriknak nehezére esett levennie róla a szemét. Csendben tették meg az utat a tárgyalóteremig. Csupán a cipőjük kopogása hallatszott a padlón. Amikor beléptek, két férfi állt fel a székéről, és lépett oda hozzájuk kezet nyújtva. Egyikük az ötvenes éveiben járt, alacsony volt és köpcös, de csillogott a szeme, és barátságosan mosolygott. Konrad Meltzerként mutatkozott be. A másikuk Gerdával körülbelül egykorú, nagydarab, izmos szőke férfi volt. Patrik önkéntelenül megjegyezte magában, mennyire összeillenek Gerdával. Aztán amikor a férfi megmondta, hogy Rickard Svenssonnak hívják, Patrik rájött, hogy jól látta. Ők ketten valóban egy párt alkottak. – Ha jól értem, jó adag hasznos információjuk van egy megoldatlan emberölési ügyünkkel kapcsolatban. – Gerda leült Konrad és a férje közé, akik úgy tűnt, nem bánják, hogy övé az irányítás. – Én vezettem a nyomozást Elsa Forssell halálának ügyében – folytatta, mintha olvasott volna Patrik gondolataiban. – Konrad és Rickard is velem dolgozott, és sok időt öltünk a nyomozásba. Sajnos eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan nem tudtunk továbblépni. Egészen addig, amíg tegnapelőtt meg nem kaptuk az önök körlevelét. – Rögtön tudtuk, hogy az önök esetének köze van a miénkhez, amint arról a könyvből kitépett lapról olvastunk – vette át a szót tőle férje, és összekulcsolta a kezét az asztalon. Patrik akarva-akaratlan elgondolkozott rajta, milyen lehet az, ha az embernek a felesége a főnöke. Bár ő maga meglehetősen szabadelvűnek

tartotta magát, nehezen tudta volna elfogadni, ha Erica a felettese. Igaz, hogy ő sem nagyon örült volna annak, ha Patrik a főnöke. – Rickarddal már a nyomozás lezárása után házasodtunk össze. Azóta különböző egységeknél dolgozunk – nézett rá Gerda, és Patrik érezte, hogy elvörösödik. Egy pillanatra eszébe jutott, hátha a nő tényleg gondolatolvasó, de aztán rájött, hogy nem lehetett olyan nehéz kitalálni, mi jár a fejében. Nyilván nem ő volt az első, akinek ez eszébe jutott. – Hol találták meg a könyv lapját? – váltott inkább témát. Egy aprócska mosoly Gerda szája sarkában jelezte, látta, hogy Patrik megértette az üzenetet, de beszélni Konrad beszélt: – Egy bibliába volt beledugva az áldozat mellett. – És őrá hol találtak? – A lakásán. A gyülekezete egyik tagja. – Gyülekezet? – ismételte Patrik. – Milyen gyülekezet? – Szűz Mária Keresztje – felelte Gerda. – Egy katolikus felekezet. – Katolikus? – visszhangozta most Martin. – Valami déli országból származott? – Skandináviában is vannak katolikusok – mondta Patrik, kissé szégyenkezve Martin tudatlansága miatt. – Az egész világon elterjedt vallás, néhány ezer katolikus itt Svédországban is él. – Így van – mondta Rickard. – Pontosabban úgy százhatvanezer. Elsa sok éve volt már tagja a gyülekezetnek, gyakorlatilag ők voltak a családja. – Rokonai nem voltak? – kérdezte Patrik. – Nem, nem találtunk közeli hozzátartozókat – felelte Gerda. – A gyülekezet sok tagját kihallgattuk, hátha esetleg valami hitbeli vita alakult ki, és az vezetett Elsa halálához. De ezzel melléfogtunk. – Ha esetleg mi is beszélni akarnánk valakivel a gyülekezetből, akkor ki lenne az, ki állt közel Elsához? – Martin jegyzetelésre készen emelte fel a tollát. – Egyértelműen a pap. Silvio Mancini atya. Na, ő tényleg dél-európai – kacsintott Gerda Martinra, aki fülig pirult. – Ha jól értettem, a tanumshedei áldozaton is megkötözés nyomai látszanak, ugye? – Rickard Patriknak címezte a kérdést. – Így igaz. Az orvosszakértőnk a csuklón és a karon is kötél okozta horzsolásokat talált. Önök is részben emiatt vizsgálták Elsa halálát kezdettől emberölésként? – Igen. – Gerda elővett egy fényképet, és odacsúsztatta Patrikék elé. Ők nézték néhány másodpercig, és látták, hogy egyértelműen kötél nyomai látszanak a holttesten. Elsa Forsellt egészen biztosan megkötözték. Patrik a furcsa kék foltokat is felismerte a szája körül. – Ragasztószalagnyomokat is találtak? – nézett Gerdára, aki bólintott. – Igen, közönséges barna szalagét. – Megköszörülte a torkát. – Gondolom, sejtik,

mennyire érdekel minket, hogy önöknek milyen információi vannak ezekről a gyilkosságokról. Természetesen mi is megosztunk önökkel mindent, amit tudunk. Tudom, hogy néha rivalizálás van a rendőrségi körzetek között, de nagyon remélem, hogy mi képesek vagyunk együttműködni, és nyitva tudjuk tartani a csatornákat. Ez nem kérdés volt, hanem állítás. Patrik habozás nélkül rábólintott. – Természetesen. Minden segítségre szükségünk van. Az önökére is. Úgyhogy mindenesetre cseréljünk ki minden anyagot, amink van. Később aztán elérjük egymást telefonon. – Helyes – mondta Gerda. Patrik észrevette, milyen csodálattal nézi őt a férje. Ettől még jobban tisztelte Rickard Svenssont. Igazi férfinak kell lenni ahhoz, hogy az ember még értékelje is, ha a felesége magasabbra kapaszkodott a ranglétrán, mint ő. – Tudják, hol érhetjük el Mancini atyát? – kérdezte Martin, miközben felálltak a székről. – A gyülekezet épülete a belvárosban van. – Konrad lefirkantotta a címet egy darab papírra. Azt is elmagyarázta nekik, hogyan találnak oda. – Ha beszéltek az atyával, jöjjenek vissza, és a recepcióról elvihetik az anyagot – mondta Gerda, ahogy kezet fogott Patrikkal. – Gondoskodom róla, hogy mindenről kapjanak másolatot. – Hálásak vagyunk a segítségükért – mondta Patrik, és komolyan is gondolta. A körzetek közötti együttműködés, ahogy Gerda is rámutatott, nem volt mindig egyértelmű a rendőrségnél, ezért aztán nagyon örült neki, hogy ebben az esetben másképp van. – Mikor hagysz már fel ezekkel az ostobaságokkal? Jonna becsukta a szemét. Az édesanyja hangja mindig olyan kemény, olyan vádló volt a telefonban. – Beszéltünk Apuval, és úgy gondoljuk, felelőtlenség, hogy így eltékozlod az életed. Meg aztán gondolnunk kell a hírnevünkre is a kórházon belül; értsd meg végre, hogy így belőlünk is bolondot csinálsz! – Tudtam, hogy e mögött is a kórház lesz – dünnyögte Jonna. – Mit mondtál? Hangosabban beszélj, mert nem értem, amit mondasz, Jonna! Tizenkilenc éves vagy, ideje már megtanulnod rendesen artikulálni. És azt is meg kell mondanom, hogy ezek a legújabb újságcikkek különösen elkeserítettek minket Apuval. Az emberek majd azt fogják találgatni, miféle szülők vagyunk mi. Pedig biztosíthatlak, hogy mi minden tőlünk telhetőt megtettünk. De Apu és én fontos munkát végzünk, és már elég idős vagy, Jonna, hogy ezt megértsd. Tegnap például egy orosz kisfiút operáltam, aki azért jött ide, hogy a szíve súlyos rendellenességét

helyrehozzuk. A hazájában nem jutott megfelelő kezeléshez, de én tudtam rajta segíteni! Nekem köszönhetően életben marad, és értékes életet élhet! Azt hiszem, mutathatnál némi alázatot az élet iránt, Jonna. Neked mindig is könnyű életed volt. Megtagadtunk tőled valamit is? Mindig volt ruhád, fedél a fejed fölött és étel az asztalon. Gondold csak meg, hány gyerek nem kapja meg a felét, nem, a tizedét sem annak, ami neked megvolt! A te helyedben ők hálásak lennének. De az biztos, hogy nem csinálnának ilyen butaságokat, és nem tennének kárt magukban. Szerintem nagyon is önző vagy, Jonna. Ideje, hogy felnőj végre! Apuval úgy gondoljuk, hogy… Jonna kinyomta a telefont, majd lassan leereszkedett, és hátát a falnak vetve leült. Nőtt és nőtt benne a szorongás, míg végül már olyan volt, mintha ki akarna ömölni a torkán. Minden porcikáját eltöltötte, és úgy érezte, felrobban tőle. Az érzés, amelynek nem volt lefolyása, nem volt hová mennie, legyőzte őt, ahogy már annyiszor. Remegő kézzel vette elő a borotvapengét, amelyet mindig ott tartott a tárcájában. Annyira reszkettek az ujjai, hogy elejtette, és szitkozódva próbálta felszedni a padlóról. Többször megvágta az ujját, mire sikerült, de végül felszedte, és lassan végighúzta a jobb alkarja alsó részén. Elmélyülten nézte a pengét, miközben a heges, sérült bőr felé közelítette, amely holdbéli tájra hasonlított, fehér és rózsaszín hús foltjai váltakoztak rajta, közöttük apró folyócskák a vörös mélyedések. Ahogy eleredt a vér, érezte, hogy a szorongás alábbhagy. Jobban megnyomta a pengét, és a csörgedező erecskéből lüktető vörös patak lett. Jonna arcára kiült a megkönnyebbülés, ahogy nézte. Felemelte a borotvapengét, és új folyót húzott vele a hegek közé. Aztán felnézett, és belemosolygott a kamerába. Már-már üdvözülten. – Silvio Mancini atyát keressük – mutatta fel Patrik a rendőrigazolványát az ajtót nyitó asszonynak. Az oldalt lépett, és bekiáltott: – Silvio! Itt van valamiért a rendőrség! Farmerbe és pulóverbe öltözött ősz hajú férfi ment oda hozzájuk. Patrik arra számított, hogy papi öltözetben lesz, nem hétköznapi ruhában. Tudta, hogy egy pap sem jár mindig reverendában, mégis eltartott egy pillanatig, mire magához tért a megdöbbenésből. – Patrik Hedström vagyok, az úr pedig Martin Molin – mutatta be a kollégáját is. A pap bólintott, és a kanapéhoz vezette őket. Az imaház kicsi, de rendes volt, és jócskán akadtak benne olyan jelképek, amelyeket Patrik laikus tudásával a katolikus valláshoz társított, például Mária-képek és egy nagy feszület. Az asszony, aki ajtót nyitott nekik, most kávét és aprósüteményt hozott. Silvio atya meleg hangon köszönetet mondott neki. A nő erre elmosolyodott, de aztán visszavonult. Silvio atya a vendégeihez fordult, és tökéletes svédséggel, de eltéveszthetetlen

olasz akcentussal megkérdezte: – Szóval miben segíthetek én a rendőrségnek? – Elsa Forsellről szeretnénk feltenni néhány kérdést. Silvio atya felsóhajtott. – Reméltem, hogy előbb-utóbb valami nyomra akadnak. Noha őszintén hiszek a tisztítótűzben, jobban szeretném, ha a gyilkos még ebben az életben megkapná a büntetését. Elmosolyodott, egyaránt megmutatva humorát és együttérzését. Patriknak az volt a benyomása, hogy közeli kapcsolatban lehetett Elsával, amiben rögtön meg is erősítette Silvio atya következő megjegyzése: – Elsa jó barátom volt sok-sok évig. Tevékenyen részt vett a gyülekezet munkájában, és a gyóntatója is én voltam. – Elsa született katolikus volt? – Nem, nem – nevetett Silvio atya. – Svédországban kevesen születnek annak, hacsak a családjuk nem katolikus országból vándorolt be. De egyszer eljött hozzánk misére, és igen, azt hiszem, úgy érezte, otthonra talált. Elsa… azt hiszem, úgy mondhatnánk, sebzett lélek volt. Keresett valamit, és úgy érezte, nálunk megtalálta. – És mit keresett? – kérdezte Patrik. A pap viselkedése arról árulkodott, hogy nagyon empatikus ember, olyasvalaki, aki nyugalmat és békét sugároz. Isten embere. Silvio atya csendben ült egy darabig, mielőtt válaszolt volna. Úgy tűnt, alaposan megfontolja a szavait, de végül egyenesen Patrik szemébe nézett, és azt mondta: – Megbocsátást. – Megbocsátást? – kérdezte Martin. – Megbocsátást – ismételte meg nyugodtan Silvio atya. – Mind azt keressük, noha a legtöbb ember nincs is tudatában. Megbocsátást a bűneinkért, a kudarcainkért, a fogyatékosságainkért és a hibáinkért. Megbocsátást azért, amit tettünk… és azért, amit nem tettünk meg. – És Elsie miért keresett megbocsátást? – kérdezte Patrik halkan, és keményen a pap szemébe nézett. Egy pillanatra úgy látszott, Silvio atyát egy hajszál választja el attól, hogy elmondjon nekik valamit. De aztán lesütötte a szemét, és így szólt: – A gyónási titok szent. És különben is, mit számít? Mindannyiunknak van mit megbocsátani. Patrik érezte, hogy több rejlik a szavai mögött, de eleget tudott a gyóntatóatyák titoktartási esküjéről ahhoz, hogy ne feszegesse tovább a kérdést. – Mióta volt Elsa az egyház tagja? – kérdezte inkább. – Akkor már tizennyolc éve – mondta Silvio atya. – Mint mondtam, közeli barátok lettünk az évek során.

– Tud róla, hogy lettek volna ellenségei? Akarhatta valaki bántani őt? A pap megint habozott, aztán megrázta a fejét. – Nem, semmi ilyesmiről nem tudok. Elsie-nek senkije nem volt rajtunk kívül, sem barátja, sem ellensége. Mi voltunk a családja. – Ez megszokott? – kérdezett most Martin, aki nem bírta leplezni a kétkedést a hangjában. – Értem, mire gondol – mondta nyugodtan az ősz férfi. – De mi nem szabunk olyan szabályokat a híveink számára, hogy szakítsák meg a világi kapcsolataikat. A legtöbbjüknek van családja és barátai, mint minden más keresztény felekezetnél. De Elsának csak mi voltunk. – Arról is beszéljünk, ahogy meghalt – javasolta Patrik. – Valaki nagy mennyiségű alkoholt öntött le a torkán. Milyen viszonya volt Elsának az alkohollal? Patrik megint mintha valami habozást, vagy inkább vonakodást észlelt volna, de aztán a pap felnevetett: – Valószínűleg olyan, mint a legtöbbeké. Néha szombat este megivott egy-két pohár bort. De sosem többet a kelleténél. Nem, azt hiszem, teljesen normálisak voltak az alkoholfogyasztási szokásai. Egyébként én tanítottam meg őt az olasz borok élvezetére, és néha itt is tartottunk borkóstolókat. Nagyon népszerűek voltak. Patrik felvonta a szemöldökét. A pap alaposan meglepte. Miután gyorsan átgondolta, akar-e még valamit kérdezni, Patrik az asztalra tette a névjegyét. – Ha eszébe jut még valami, kérem, hívjon fel! – Tanumshede – mondta Silvio atya a névjegyet olvasva. – Hol van az? – A nyugati parton – felelte Patrik, miközben felkelt. – Strömstad és Uddevalla között. Döbbenten látta, hogy Silvio atya arcából egyszerre minden vér kifut. Egy pillanatig olyan sápadt volt, mint Martin előző nap, Lund felé menet. Aztán gyorsan összeszedte magát, és kimérten bólintott. Patrik és Martin kissé csodálkozva köszönt el tőle, és mindketten úgy érezték, hogy Silvio Mancini atya jóval többet tud, mint amennyit elmondott. A rendőrőrsön izgatott légkör uralkodott. Mindenki alig várta, hogy hallja, mit tudott meg Patrik és Martin a hétvégi kiruccanáson. Nyköpingből visszatérve Patrik egyenesen az őrsre hajtott, és rászánt néhány órát, hogy felkészüljön a megbeszélésre. Ennek következtében az irodája falát ellepték a fényképek és jegyzetek, valamint a közöttük húzott nyilak és az odavetett megjegyzések. Kaotikusnak látszott az egész, de éppen azon volt, hogy rendet teremtsen a

zűrzavarban. Elég szűkös lett a hely, miután mind bezsúfolódtak az irodába, de nem akarta máshová rakni a nyomozati anyagot, úgyhogy itt kellett összegyűlniük. Martin érkezett elsőnek, és leült hátul, majd sorban megjött Annika, Gösta, Hanna és Mellberg is. Senki sem szólt semmit, csak a falra ragasztott anyagokat szemlélgették. Mindenki próbált rátalálni arra a vörös fonalra, amelyik elvezeti őket a gyilkoshoz. – Mint mindenki tudja, Martinnal két városba látogattunk el a hétvégén, Lundba és Nyköpingbe. Erről a két helyről keresett meg minket a rendőrség azzal, hogy volt esetük, amely megfelelt a Marit Kaspersen és Rasmus Olsson halála alapján összeállított kritériumainknak. A lundi áldozat – mutatott egy fényképre a falon – neve Börje Knudsen volt. Ötvenkét éves, alkoholista. A lakásán találtak rá holtan. Sajnálatos módon akkor már olyan régóta volt halott, hogy nem lehetett nyomát találni rajta olyan sérüléseknek, amilyeneket a másik két áldozaton észleltünk. Másrészről viszont – Patrik ivott egy korty vizet az asztalán álló pohárból – ezt találták a kezében. A falra tűzött műanyag tasakra mutatott, benne a mesekönyvből kitépett lappal. Mellberg feltette a kezét. – Megtudtuk már a bűnügyi labortól, hogy voltak-e ujjlenyomatok a Marit és Rasmus mellett talált lapokon? Patrikot meglepte, mennyire figyel a főnöke. – Igen, kaptunk választ, és a lapokat is visszaküldték – bökött az ujjával a Marit és Rasmus fotója mellé tűzött lapokra. – Sajnos ujjlenyomat nincs rajtuk. A Börjénél talált lapot meg sem vizsgálták, úgyhogy ma azt is elküldöm a laborba. A nyköpingi áldozat, Elsa Forsell mellett talált lapon viszont kerestek ujjlenyomatokat a nyomozás során. Eredménytelenül. Mellberg bólogatással jelezte, hogy elégedett a válasszal. Patrik folytatta: – Börje halálát balesetnek könyvelték el; azt hitték, egyszerűen halálra itta magát. Elsa Forsellét viszont kezdettől fogva emberölési ügyként kezelték, de az elkövetőt nem találták meg. – Volt gyanúsított? – kérdezte Hanna. Eltökéltnek és összeszedettnek látszott, de kissé sápadt volt. Patrik attól tartott, hogy még rosszul lesz. Ebben a helyzetben nem engedhette meg, hogy embert veszítsen. – Nem, nem volt. Csak a saját katolikus gyülekezetének a tagjaival érintkezett, és úgy néz ki, közülük senki sem volt vele haragban. Őt ugyancsak a lakásán ölték meg – mutatta a helyszínről készült fényképet –, és mellette egy bibliába dugva ezt találták. – Az ujja a Jancsi és Juliskából kitépett lapra vándorolt. – Micsoda egy elvetemült sátán ez? – fakadt ki Gösta. – Mi köze az egészhez

ennek a mesének? – Fogalmam sincs, de érzem, hogy ez a kulcs az egész ügyhöz. – Reméljük, a sajtó nem neszeli meg – morogta Gösta. – Úgy imádnak beceneveket aggatni a gyilkosokra, hogy a végén még elnevezik „Jancsi és Juliskás-gyilkosnak”. – Azt aligha kell hangsúlyoznom, mennyire fontos, hogy senki semmit ne szivárogtasson ki a sajtónak – mondta Patrik, ügyelve rá, hogy kerülje Mellberg pillantását. Főnök ide vagy oda, mégiscsak ő volt a gyenge láncszem. De úgy tűnt, még Mellbergnek is elég volt az elmúlt hetek sajtóérdeklődése, mert egyetértőn bólogatott. – Arról lett valami sejtésetek, hogy mi lehet az érintkezési pont a gyilkosságok között? – kérdezett tovább Hanna. Patrik Martinra nézett, aki így válaszolt: – Nem, sajnos az továbbra is rejtély. Börje a legkevésbé sem volt absztinens, Elsának meg, úgy néz ki, teljesen normális volt a viszonya az alkohollal, élt vele, de nem vitte túlzásba. – Tehát sejtelmünk sincs, hogy függenek össze a gyilkosságok? – foglalta össze Hanna gondterhelt arccal. Patrik sóhajtott, és megfordult, hogy végignézzen a falra tűzött anyagokon. – Nincs – mondta végül. – Csak abban lehetünk majdnem biztosak, hogy ugyanaz a személy követte el őket; egyébként egyetlen kapcsolódási pont sincsen. Semmi sem jelzi, hogy Elsa és Börje bármilyen kapcsolatban állt volna akár Marittal, akár Rasmussal, akár csak a lakóhelyükkel. De persze újra beszélnünk kell Marit és Rasmus hozzátartozóival, hátha felismerik Börje vagy Elsa nevét, esetleg tudomásuk van arról, hogy Marit vagy Rasmus Lundban vagy Nyköpingben lakott valaha. Pillanatnyilag sötétben tapogatózunk, de muszáj lennie kapcsolatnak. Muszáj! – ismételte Patrik tehetetlen dühvel a hangjában. – Meg tudnád jelölni a helyszíneket a térképen? – mutatott Gösta Svédország térképére, amely a helyiség végében állt. – Persze, ez jó ötlet! – mondta Patrik, és színes rajzszögeket vett elő a fiókból. Óvatosan feltűzött a térképre négyet: egyet Tanumshedéhez, egyet Boråshoz, egyet Lundhoz és egyet Nyköpinghez. – Hát, legalább az ország déli feléhez ragaszkodik. Ez egy kicsit behatárolja a kutatást – jegyezte meg Gösta savanyúan. – Igen, legyünk hálásak az apróságokért is – kuncogott Mellberg, de nyomban visszavonult, amikor látta, hogy senki más nem találja viccesnek a megjegyzését. – Szóval sok a dolgunk – szögezte le Patrik. – És nem feledkezhetünk meg a Persson-ügyről sem. Gösta, jutottál valamire a kutyatulajdonosok listájával? – Kész. Százhatvanat sikerült megtalálni. Valószínűleg van még néhány, aki

nem szerepel a hivatalos nyilvántartásokban. De ez a legtöbb, amit össze tudunk szedni. – Jó, akkor foglalkozz tovább ezekkel, vesd össze a listát a lakcímnyilvántartással, hátha valamelyik kapcsolatba hozható ezzel a régióval. – Hogyne – mondta Gösta. – Én utánanézek, lehetséges-e többet megtudni a könyvlapokról – folytatta Patrik. – Martin és Hanna, beszélnétek újra Olával és Kerstinnel, hátha ismerős nekik Börje vagy Elsa neve? És keressétek meg Evát is, Rasmus Olsson anyját. De telefonon, mert szükségem van rátok itt. Gösta tétován felemelte a kezét. – Ne beszéljek Ola Kaspersennel inkább én? Hannával felkerestük pénteken, és úgy érzem, nem mondott el mindent. Hanna odafordult felé. – Én ezt észre sem vettem – mondta olyan hangon, amelyből az érződött ki, hogy szerinte Gösta csak blöfföl. – De hát azt csak észrevetted, amikor… – ellenkezett volna Gösta, de Patrik közbeszólt: – Mind a ketten elmentek Fjällbackába beszélni Olával; a kutyásokat majd elintézi Annika. És ha kész vagy vele, tedd a listát az asztalomra, én is szeretném megnézni. Annika bólintott, és lejegyzett valamit. – Martin, te nézd meg a videofelvételt Barbie halálának éjszakájáról. Kockáról kockára, lehet, hogy nem vettünk észre valamit. – Igenis – mondta Martin. – Na, akkor munkára! – tette csípőre a kezét Patrik. Mindenki felállt és kivonult. Amikor egyedül maradt, Patrik megint körülnézett. Rémisztő volt a feladat. Hogy fognak összefüggést találni ebben az egészben? Levette a falról a négy kitépett könyvlapot, és érezte, hogy teljesen kiürül az agya. Hogyan tudhatna meg többet ezekről a lapokról? Aztán eszébe jutott valami. Dzsekit húzott, óvatosan egy irattartóba dugta a papírokat, és elsietett a rendőrőrsről. Martin feltette a lábát az asztalra, és a kezébe fogta a távirányítót. Kezdett már nagyon belefáradni ebbe az egész cécóba. Túlságosan feszített tempójú és megterhelő volt az elmúlt pár hét. Túl kevés ideje jutott pihenésre, na meg Piára és a „lelkecskére”, ami a folyamatban lévő projekt munkacíme volt. Megnyomta a lejátszás gombját, és lassítva indította el a felvételt. Korábban is látta már a videót, és nem volt meggyőződve a hasznosságáról annak, hogy újra megnézze. Honnan tudják, hogy látható rajta a gyilkos, vagy bármi, ami a

nyomára vezet? Úgy látszott, Lillemor az után lelte halálát, hogy elfutott a közösségi házból. Martin azonban hozzászokott, hogy azt tegye, amit mondanak neki, és nem készült fel arra, hogy vitába szálljon Patrikkal. Egyre jobban elálmosodott attól, hogy hátradőlve bámulta a képernyőt. A lassított felvétel csak hozzájárult ehhez, alig bírta nyitva tartani a szemét. Nem vett észre semmi újdonságot. Először jött a veszekedés Uffe és Lillemor között. Normálsebességre váltott, hogy hallja, mit mondanak, és ismételten megállapította, hogy a vita izzott a gyűlölettől. Uffe azzal vádolta Lillemort, hogy azt terjeszti róla, tompa agyú Neander-völgyi. Lillemor könnyek közt védekezett, azt állította, sosem mondott ilyet, hogy az egész hazugság és valaki csak be akarja mártani őt. Uffe nem hitt neki, és a nézeteltérés tettlegességig fajult. Azután Martin látta saját magát és Hannát, ahogy belépnek a képbe, és szétválasztják a verekedőket. A kamera időnként ráközelített az arcukra, és láthatta magukon azt az elszántságot, amelyet akkor éreztek. Ezután majd negyvenöt percen keresztül semmi sem történt a felvételen. Martin igyekezett olyan erősen figyelni, ahogy csak tudott, kiszúrni valamit, amit eddig nem vett észre, vagy meghallani egy elejtett megjegyzést más emberekről. De nem volt semmi érdekes. Semmi új. És egyfolytában fennállt a veszélye annak, hogy elalszik. Megállította a felvételt, és elment kávéért. Ezúttal egyenesen ülve indította el újra a lejátszást. Veszekedés tört ki Tina, Calle, Jonna, Mehmet és Lillemor között. Ugyanazok a vádak hangzottak el, amelyek Uffétól is. Ordítoztak Lillemorral, lökdösték, és azt kérdezgették, hogy a picsába képzelte, hogy ilyeneket terjeszt róluk. Látta, hogy Jonna vadul nekitámad a lánynak. Lillemor megint tagadta a vádakat, és annyira sírt, hogy a szemfestéke sötét patakokban folyt le az arcán. Martint most is megindította, milyen kicsinek, védtelennek és fiatalnak látszott hirtelen a szőke hajkorona, a smink és a szilikon alatt. Egy kislány volt csupán. Martin ivott egy korty kávét, és megint magát meg Hannát látta, ahogy közbelépnek. A kamera hol Hannát mutatta, aki arrébb vitte Lillemort, hol pedig őt. Haragos arccal leszidta a többi szereplőt. Aztán a kamera visszafordult a parkoló felé, és látszott, ahogy Lillemor elrohan a város felé. Ráközelített a hátára, majd a mobiltelefonján beszélő Hanna és a még mindig mérges Martin látszott, aki Lillemor után nézett. Egy újabb óra alatt sem látott semmit részeg fiatalokon és a tovább bulizó szereplőkön kívül. Hajnali három órára mindenki távozott, és a kamerák leálltak. Martin a fekete képernyőt bámulta akkor is, amikor a videó visszatekerte a kazettát. Azt nem állította volna, hogy felfedezett valami új nyomot. Valami azonban izgatta a tudatalattiját; olyan érzés volt, mintha egy porszem ment volna a szemébe. Megint az üres képernyőre nézett. Aztán újra megnyomta a Play gombot.

– Csak egy óra ebédszünetem van – közölte Ola kelletlenül, amikor ajtót nyitott. – Úgyhogy fogják rövidre. Gösta és Hanna belépett és levette a cipőjét. Még nem látták Ola otthonát, de nem lepte meg őket, milyen tiszta és rendes. Elvégre az irodájában már jártak. – Beszélgetés közben eszem – mutatott Ola egy tányér rizsre, csirkemellre és borsóra. Nincs rajta szósz, gondolta Gösta, aki el sem tudta képzelni, hogy szósz nélkül egyen meg valamit. Másrészt viszont ő olyan anyagcserével volt megáldva, amely megakadályozta az elhízást. Kalóriadús étrendje ellenére még mindig nem eresztett pocakot. Ola talán nem volt ilyen szerencsés. – Szóval mit akarnak? – kérdezte Ola, óvatosan felnyársalva a villájára néhány borsószemet. Gösta elképedve látta, milyen kínos gonddal kerüli Ola, hogy egy falatra többféle ételt vegyen a szájába; szép aprólékosan elkülönítve fogyasztotta a csirkét, a borsót és a rizst. – Új információk birtokába jutottunk – jegyezte meg Gösta szárazon. – Ismerősen hangzik önnek a Börje Knudsen vagy az Elsa Forsell név? Ola összevont szemöldökkel fordult hátra, mert valami zaj hallatszott. Sofie lépett be, és csodálkozva nézett Göstáékra. – Te mit keresel itthon? – kérdezte Ola mérgesen. – Nem… nem érzem jól magam – válaszolta Sofie. Nem látszott különösebben betegnek. – Mi bajod van? – kérdezte Ola, akit nem nagyon győzött meg a válasz. – Hánytam – mondta Sofie, és a hangja remegése meg a vékony izzadságréteg a bőrén már elég volt az apjának, hogy higgyen neki. – Akkor menj és feküdj le! – mondta valamivel kedvesebben, de Sofie megrázta a fejét: – Nem, itt akarok lenni veletek. – Azt mondtam, feküdj le! – Ola hangja szilárd volt, a lánya tekintete azonban még szilárdabb. Sofie válasz nélkül leült egy székre a túlsó sarokban. Olán látszott, mennyire zavarja, hogy ott van, mégsem szólt semmit, csak evett még egy falat rizst. – Miről kérdeztek? Mondják még egyszer azokat a neveket – kérte Sofie, és üres tekintettel meredt Göstára és Hannára. Úgy festett, mintha láza volna. – Azt kérdeztük, édesapád vagy te hallottad-e valaha a Börje Knudsen vagy az Elsa Forsell nevet. Sofie gondolkozott egy pillanatig, aztán lassan nemet intett, és kérdő pillantást vetett az apjára: – Apa, te hallottad? – Nem – mondta Ola. – Sohasem hallottam egyiket sem. Kik ezek?

– Két másik meggyilkolt személy – felelte halkan Hanna. Ola villája félúton a szája felé megállt a levegőben. – Hogy mondta? – Két másik áldozata ugyanannak az embernek, aki megölte a volt feleségét. Édesanyádat – egészítette ki Hanna anélkül, hogy Sofie-ra nézett volna. – Mi az istent hord itt össze? Először arról a Rasmusról vagy kiről kérdezgettek. Most meg van még kettő? Maguk mit csinálnak ott a rendőrségen? – Reggeltől estig dolgozunk – válaszolta marón Gösta. Volt ebben a fickóban valami, amitől viszketett a tenyere. Aztán vett egy mély lélegzetet, és folytatta: – Ez a két áldozat Lundban, illetve Nyköpingben élt. Volt Maritnak valamilyen kapcsolata ezzel a két várossal? – Hányszor kell még elmondanom? – tört ki Ola. – Marittal még Norvégiában ismerkedtünk meg, és tizennyolc éves korunkban együtt költöztünk ide dolgozni. Azóta sehol máshol nem éltünk! Fogyatékosok maguk, vagy mi van? – Apa, nyugi! – tette a kezét a karjára Sofie. Úgy tűnt, ez segít egy kicsit, és Ola nyugodtabban, jeges hangon folytatta: – Tegyék inkább a dolgukat, ahelyett hogy minket faggatnak. Mi nem tudunk semmit! – Vagy talán mégis, csak nem tudnak róla – mondta Gösta. – Az a dolgunk, hogy mindent kiderítsünk, amit lehet. – Komolyan azt hiszik, tudunk valamit arról, hogy miért ölték meg anyát? – kérdezte Sofie szánalmasan vékony hangon. Gösta látta a szeme sarkából, hogy Hanna elfordítja a fejét. Kemény külseje ellenére úgy tűnt, nagyon megindítja a legközelebbi hozzátartozókkal való beszélgetés. Nem előnyös tulajdonság egy rendőr esetében, de azért valahol mégis pozitív. Gösta érezte, hogy ő maga túlságosan is elfásult a sokévi szolgálat alatt. Szinte megvilágosodásként érte a felismerés, hogy talán ezért hanyagolta a munkát az utóbbi években. Megkapta a neki kijáró nyomorúságadagot, és egyszerűen lekapcsolt lelkileg. – Ezt most nem tudjuk megbeszélni – felelte Sofie-nak, aki valóban betegnek látszott. Gösta remélte, hogy nem fertőző. Nem tette volna túlságosan népszerűvé őt, ha behurcolja az őrsre a gyomorinfluenzát, és megbetegíti a többieket is. – Van még valami, akármi, amit nem mondtak el nekünk Maritról? Amit most meg akarnak osztani velünk? Bármi haszos lehet annak érdekében, hogy kapcsolatot találjunk Marit és a többi áldozat között. Gösta keményen Ola szemébe nézett. Ugyanaz az érzése volt, mint amikor a munkahelyén beszéltek vele. Valamit nem árul el. Ola azonban, anélkül hogy egy arcizma is rándult volna, összeszorított fogai között szűrte a szavakat: – Nem… tudunk… semmit! Menjenek, beszéljenek a leszbivel, talán az tud!

– Én… én… – hebegett Sofie, és bizonytalanul nézett az apjára. Mintha mondani akart volna valamit, csak nem tudta, hogy fogalmazza meg. – Én… – kezdte újra, de Ola egy pillantással elhallgattatta. Szájára tapasztott kézzel kirohant a konyhából. Kisvártatva öklendezés hangja hallatszott a mosdó felől. – A lányom beteg. Szeretném, ha most távoznának. Gösta Hannára nézett, aki megvonta a vállát. Elindultak az ajtó felé. Közben mindketten azon tűnődtek, vajon mit akart elmondani nekik Sofie. Csöndes és nyugodt volt a könyvtár hétfő reggel. Régebben gyalog is kényelmesen el lehetett érni a rendőrségről, de mivel azóta az új Futura kultúrházba költözött, Patriknak autóval kellett mennie. Senki sem volt a pultnál, amikor belépett, de egy félénk „hahó”-ra előbukkant a polcok közül Tanumshede könyvtárosnője. – Szia, hát te mit keresel itt? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Jessica. Patrik ráeszmélt, hogy jó ideje nem tette be a lábát a könyvtárba. Úgy a középiskola óta. Hány éve is volt az? Bele se akart gondolni. Egész biztosan nem Jessica idejében, mivel ő Patrikkal egyidős volt. – Szia! Egy kis segítségért jöttem. Patrik letette a mappáját a pultra, és óvatosan előhúzta belőle a műanyag tasakokat a könyvlapokkal. Jessica odament hozzá, hogy lássa, mi van nála. Magas volt és vékony, vállig érő sötétszőke haját praktikus lófarokba kötve hordta. Orra hegyén szemüveg ült, és Patrik akaratlanul is arra gondolt, hogy a könyvtáros szakon valószínűleg felvételi követelmény a pápaszem. – Persze, hadd halljam! – Van itt néhány oldal egy mesekönyvből – mutatott a kitépett lapokra Patrik. – Azt szeretném tudni, meg lehet-e mondani, melyik könyvből vannak, vagy esetleg, hogy mi a helyes sorrendjük. Jessica feltolta a szemüvegét a helyére, felvette és szemügyre vette a tasakokat. Aztán sorba rendezte őket, és még egyszer átnézte. – Most rendben vannak – jelentette ki elégedetten. Patrik odahajolt, és megnézte. Látta, hogy Jessicának igaza van. Most úgy haladt a történet, ahogy kellett, az Elsa Forsell bibliájában talált lappal kezdve. Az ötlete remeknek bizonyult. A lapok most ugyanabban a sorrendben következtek, mint a gyilkosságok. Elsa Forsellé volt az első, aztán következett Börje Knudsené, majd Rasmus Olssoné, végül az, amelyet Marit Kaspersen mellett találtak az autóban. Hálásan nézett Jessicára. – Máris segítettél – mondta, megint az oldalakat tanulmányozva. – A könyvről tudsz valamit mondani? Honnan származhat? A könyvtárosnő gondolkozott egy kicsit, aztán a pulthoz ment és gépelni kezdett a számítógépén.

– Elég réginek látszik. Szerintem jó ideje már, hogy kiadták. Ez látszik az illusztrációk stílusából meg a szöveg nyelvezetéből. – Milyen réginek mondanád? – Patrik nem bírta leplezni az izgatottságát. Jessica ránézett a szemüvege fölött. Egy pillanatig mintha Annikára emlékeztette volna Patrikot. Aztán így válaszolt: – Ezt próbálom megállapítani. Ha hagysz egy kis időt rá. Patrik úgy érezte magát, mint egy leszidott kisfiú. Csendben figyelte, ahogy Jessica ujjai táncolnak a billentyűzeten. Néhány örökkévalóságnak tűnő perc után Jessica így szólt: – Sokszor kiadták Svédországban a Jancsi és Juliskát. De nem vettem számításba az 1950 utániakat, úgyhogy jóval kevesebb maradt. Egész pontosan tízet találtam. Úgy tippelem, hogy ez itt a húszas években jelenhetett meg. Megnézem, hátha rátalálok egy online antikváriumban, és talán lesz egy jobb kép is a húszas évekbeli kiadásokról. Újra gépelni kezdett, Patriknak meg úgy kellett visszafognia magát, hogy ne kezdjen toporogni a türelmetlenségtől. Végül Jessica így szólt: – Ezt nézd, ismerős ez a kép? Patrik odament hozzá, és elégedetten elmosolyodott, amikor látta, hogy a borító képét ugyanolyan stílusban rajzolták, mint az áldozatoknál talált lapokon az illusztrációkat. – Ez a jó hír – mondta Jessica. – A rossz hír meg az, hogy ebből a könyvből nem csak egy-két példány létezik. Ezret nyomtak belőle 1924-ben. Ráadásul az sem biztos, hogy a könyv tulajdonosa akkor vette vagy kapta, amikor kijött. Szinte bármelyik antikváriumban is megvásárolhatta. Keresgéltem pár antikvár könyveket listázó oldalon, és azt találtam, hogy jelenleg tíz példányt kínálnak eladásra belőle az ország különböző pontjain. Patrik jókedve menten alábbhagyott. Tudta, hogy nincs sok esély rá, de mégiscsak fűzött némi reményt ahhoz, hogy a könyv segítségével eljut valahova. Visszament a pult túloldalára, és dühösen bámulta a könyvlapokat. Legszívesebben apró darabokra tépte volna őket dühében, de uralkodott magán. – Észrevetted, hogy egy oldal hiányzik? – lépett oda mellé Jessica. Patrik tátott szájjal meredt rá. – Látszik az oldalszámozásból – mutatta Jessica. – Az első lapon az ötödik és hatodik oldal van, aztán ugrás, kilenc-tíz, tizenegy-tizenkettő, az utolsó pedig a tizenharmadik-tizennegyedik oldal. Nincs meg az a lap, amin a hetedik és nyolcadik oldal van. Patrik agya pörögni kezdett. Villámgyorsan megértette, mit jelent ez. Valahol volt még egy áldozat.

8 Nem lett volna szabad. Tudta jól. De nem bírta ki. A húga nem szerette, amikor könyörgött, amikor esdekelt az elérhetetlenért. De valami benne arra sarkallta, hogy ezt tegye. Meg kellett tudnia, mi van odakint. Mi van az erdőn, a mezőn túl. Hová megy ő minden nap, amikor magukra hagyja őket a házban. Meg kellett tudnia, hogy fest a világ, amely eszükbe jutott, amikor elrepült fölöttük egy-egy repülőgép, vagy egy autó hangját hallották a messzi, messzi távolból. Ő először hallani sem akart róla. Azt mondta, kizárt dolog. Az egyetlen hely, ahol biztonságban vannak, ahol az ő kis vészmadara biztonságban van, az a ház, az ő menedékük. De csak kérlelte. És mindig, amikor újra kérte, látta, hogy az ő ellenállása gyengül. Hallotta, milyen makacs a hangja, milyen csökönyös, amikor az ismeretlenről beszél, amit látni akart, csak legalább egyszer. A húga mindig csendben állt mellette. Egy játék állattal a karjában, hüvelykujját a szájába dugva nézte őket. Soha egy szóval sem mondta, hogy ő is ugyanezt a vágyakozást érezné. Kérni pedig sohasem mert. De néha látta a szemében felvillanni a vágyat, amikor az ablaknál ült a padon, és az erdőt nézte, amely mintha a végtelenségig tartott volna. Akkor látta, hogy benne is ugyanolyan erős a sóvárgás. Ezért kérte annyiszor. Ezért könyörgött, esdekelt. Ő emlékeztette a történetre, amelyet oly gyakran olvastak. A kíváncsi fivérről és nővérről, akik eltévedtek az erdőben. Egyedül voltak, és féltek, aztán fogva tartotta őket a gonosz boszorkány. Ők is eltévedhetnek odakint. Ő az egyetlen, aki óvja őket. El akarnak tévedni? Azt akarják kockáztatni, hogy sohasem találnak többé haza? Elvégre ő egyszer már megmentette őket a boszorkánytól… Mindig olyan vékony, olyan riadt volt az ő hangja, amikor ilyen kérdésekkel válaszolt a könyörgésére. Benne viszont valami mindig azt akarta, hogy tovább kérje, pedig a mellébe mart a bánat, amikor az ő hangja megremegett, és könnyel telt meg a szeme. De túl erős volt a kísértés, hogy megtudja, mi van odakint.

– Üdv! – Erling beterelte őket a hallba, majd kicsit kihúzta magát, amikor meglátta, hogy jön utánuk az operatőr. – Vivecával nagyon örülünk, hogy eljöttetek egy kis búcsúvacsorára. A mi szerény hajlékunkba – nézett a kamerába, és kuncogott. A nézők biztos örömmel kukkantanak be egy kicsit a „gazdagok és híresek” életébe, ahogy Erling fogalmazott, amikor tálalta az ötletét Fredrik Rehnnek. Fredrik persze zseniális ötletnek tartotta, hogy a szereplőket búcsúvacsorára hívják a város legnagyobb fejesének otthonába. És kétségkívül pompás ötlet is volt. – Csak tessék, gyertek beljebb! – terelte be őket Erling a nappaliba. – Viveca mindjárt hoz egy kis italt. Vagy esetleg ti nem szoktatok tütükézni? – kacsintott, és jóízűen nevetett a saját viccén. Elégedetten gondolt arra, hogy a nézők majd meglátják, ő nem az a szokásos unalmas bürokrata szűk öltönyben. Nem, ő aztán tudta, hogy kell feldobni a hangulatot. A konferenciákon is mindig ő adta elő a legjobb sztorikat a szaunában. Igazi mókamesternek ismerték az üzleti világban. Könyörtelen üzletembernek, de szórakoztatónak. – Nahát, már itt is van Vivecácska az italokkal! – mutatott a feleségére, aki egy árva szót sem szólt. Ezt már jóval a vendégek és a kamerák érkezése előtt megbeszélték. Viveca beleegyezett, hogy a háttérben marad, és hagyja Erlinget érvényesülni a rivaldafényben. Elvégre mégiscsak ő volt az, aki az egész műsort összehozta. – Gondoltam, a változatosság kedvéért most megkóstolhatnátok valami felnőttitalt – sugárzott Erling. – Eredeti száraz martini, ahogy Stockholmban mondjuk! – Kissé túl hangosan nevetett, de biztos akart lenni abban, hogy a tévében is hallatszik majd. A fiatalok kissé félénken szagolgatták az italukat, amelyben egy-egy fogpiszkálóra szúrt olajbogyó lebegett. – A bogyót is meg kell enni? – fintorgott undorodva Uffe. Erling mosolygott. – Nem, ha nem akarod, nem kell. Leginkább dísznek van. Uffe bólintott, és ledöntötte az italát, óvatosan elkerülve az olajbogyót. Volt, aki követte a példáját. Erling kissé zavarba jött, de aztán felemelte a poharát: – Akartam ugyan tósztot mondani, de úgy látom, páran igencsak szomjasak.

Úgyhogy skål! Még feljebb emelte a poharat, majd a válaszként kapott halk mormogás után belekortyolt a száraz martiniba. – Kaphatok még egyet? – lengette meg Uffe a poharát Viveca felé. Ő rápillantott Erlingre, aki bólintott. A fenébe is, hadd mulassanak egy kicsit a kölykök. Mire a desszertre került a sor, Erling W. Larson már kezdte némiképp megbánni a döntését. Halványan derengett neki, hogy Fredrik Rehn figyelmeztette, ne szolgáljanak fel túl sok alkoholt a vacsora alatt, de ő botor módon nem fogadta meg a jó tanácsot. Azt hitte, nem lehetséges annál rosszabb, mint amikor kilencvennyolcban az egész vezetőség üzleti útra ment Moszkvába. Még mindig nem volt neki teljesen tiszta, hogy mi történt akkor, de voltak töredékes emlékképei, melyek között szerepelt orosz kaviár, félelmetes mennyiségű vodka s egy bordélyház. Csakhogy nem gondolt arra, hogy más dolog üzleti úton lealjasodni, és megint más dolog, ha a saját otthonában tartózkodik öt részeg fiatal. Az étel is valódi katasztrófának bizonyult. A halikrás pirítóshoz alig nyúltak hozzá, a fésűkagylós rizottót pedig öklendező hangokkal fogadták, különösen az a barbár Uffe. Mostanra pedig a vécé felől hallatszottak hasonló hangok, jelezve, hogy az este elérkezett a fénypontjához. Mivel a desszertet azért előbb megették, Erling iszonyodva látta lelki szemei előtt a gyönyörű új járólapokra okádott csokoládéhabot. – Erlikém, találtam még egy kis bort! – jelentette kásás, de diadalmas hangon a konyhából visszatérő Uffe, és felmutatta a kinyitott borosüveget. Erling kétségbeesetten látta, hogy az egyik legjobb és legdrágább borát sikerült kibontania. Érezte, ahogy felforr benne a düh, de visszafogta magát, mert rájött, hogy a kamera most őrá közelít, épp egy ilyesféle reakció reményében. – Nahát, micsoda szerencse! – sziszegte összeszorított fogai között, és krokodilszerűen mosolygott. Aztán segélykérően Fredrik Rehnre pillantott. A producer azonban úgy vélte, az elnök magának kereste a bajt, úgyhogy inkább felemelte üres borospoharát. – Tölts nekem is, Uffe! – mondta, szándékosan ügyet sem vetve Erlingre. – Nekem is! – kérte Viveca, aki egész este meg sem szólalt, de most dacosan nézett a férjére. Erling csak úgy sistergett belül. Ez már lázadás volt. Aztán belemosolygott a kamerába. Már egy hét sem volt hátra az esküvőig. Erica kezdett idegeskedni, de minden technikai problémát sikerült megoldani. Annával úgy gürcöltek, mint két igásló, hogy mindent elintézzenek: virágokat, ültetőkártyákat, a vendégek szállását, a zenét, mindent. Erica aggodalmasan pillantott Patrikra, aki vele szemben ült a

reggelizőasztalnál, és egykedvűen rágott. Forró csokoládét készített neki és sajtoskaviáros kétszersültet, a kedvenc reggelijét. Neki magának már attól is hányingere lett, ha csak ránézett. De most már szinte mindenre hajlandó volt, hogy tápanyagot juttasson Patrikba. Legalább simán felmegy rá a szmoking, gondolta magában. Patrik újabban úgy járkált a házban, mint valami kísértet. Hazajött enni, bezuhant az ágyba, aztán másnap kora reggel már ment is vissza az őrsre. Szürkés és elkínzott lett az arca, rajta hagyta a nyomát a kimerültség és a csalódottság, sőt Erica mintha már csüggedést is látott volna rajta. Egy hete Patrik azt mondta, hogy valahol még kellett lennie egy áldozatnak. Újabb körlevelet küldtek ki az ország összes körzetének, de hiába. Reménytelenségtől kongó hangon mesélte el, hogy mentek újra végig a meglévő anyagon egyszer, kétszer, háromszor, újra meg újra, anélkül, hogy bármit is találtak volna, ami előrébb vinné őket. Gösta beszélt Rasmus anyjával telefonon, de ő sem ismerte Elsa Forsell és Börje Knudsen nevét. A nyomozás holtpontra jutott. – Mi van mára? – érdeklődött Erica, próbálva megőrizni semleges hangszínét. Patrik a kétszersült egyik sarkát rágcsálta, mint valami egér; az elmúlt tizenöt percben a felét is alig sikerült megennie. Borúsan válaszolt: – Várjuk a csodát. – De külső segítséget nem lehet kapni? A többi körzettől? Vagy… a Nemzeti Nyomozóirodától, vagy valakitől? – Folyamatos kapcsolatban vagyok Lunddal, Nyköpinggel és Boråsszal. Ők is keményen dolgoznak az ügyön. A Nyomozóiroda meg… hát, azt hittem, meg tudjuk oldani magunk, de már kezdünk arra hajlani, hogy erősítést kérünk. Tépelődve leharapott egy újabb mikroszkopikus falatot, Erica pedig nem bírta ki, áthajolt az asztalon és megcirógatta az arcát. – Még mindig akarod szombaton? Patrik meglepetten nézett rá, aztán ellágyult az arca. Erica kezéért nyúlt, és belecsókolt a tenyere közepébe. – Édes, hát persze! Csodálatos napunk lesz szombaton, életünk legszebb napja, leszámítva persze azt, amikor Maja megszületett. És megígérem, hogy boldog leszek, vidám leszek, és csak veled foglalkozom aznap! Ne félj! Úgy várom már, hogy hozzám gyere! Erica fürkésző tekintettel nézte, de csak őszinteséget látott a szemében, semmi mást. – Biztos? – Biztos hát! – mosolygott Patrik. – És ne hidd, hogy nem tudom, mit szenvedtetek Annával, mire megszerveztetek mindent! – Tudom, hogy te el voltál foglalva. És szerintem Annának is jót tett – mondta

Erica, a nappali felé pillantva, ahol Anna a kanapén nézte a gyerekcsatornát Emmával és Adriannal. Maja még aludt, és Patrik borongós hangulata ellenére Erica igazi luxusnak érezte, hogy a férje most egy kis időre csak az övé. – De jó lenne, ha… – kezdte, de elakadt. Patrik mintha olvasott volna az agyában. – Ha ott lehetnének a szüleid is. – Igen, vagyis nem… hogy egész őszinte legyek, csak azt szeretném, ha apa ott lehetne. Anyát valószínűleg ugyanúgy nem érdekelné, mint ahogy semmi, amit Anna vagy én csináltunk. – Beszéltetek Annával Elsyről? Hogy miért volt olyan, amilyen? – Nem – válaszolta elmerengve Erica. – De sokat gondolkoztam rajta. Fura, hogy olyan keveset tudunk anya életéről az előttről, hogy apával megismerkedett. Csak annyit mondott el, hogy a szülei már régen meghaltak. Ennyit tudunk Annával. Még fényképet sem láttunk soha róluk. Nem furcsa? Patrik bólogatott. – De, az biztos, hogy furán hangzik. Nem lehet, hogy a saját családfádba is bele kellene ásnod magad? Olyan ügyesen tudsz szaglászni, meg mindenfélét kideríteni. Szerintem neki is kezdhetsz, amint túl vagyunk az esküvőn. – Túl vagyunk? – ismételte vészjósló hangon Erica. – Neked a mi esküvőnk olyasmi, amin túl kell lenni? – Nem! – vágta rá Patrik, de aztán ennél jobb válasz nem jutott az eszébe. Belemártogatta a kétszersültet a csokoládéba. Tudta, mikor kell meglapulnia. És mindent elnyomnia az étellel, ami még kiszaladhatna a száján. – Nos, ma véget ér a móka. Lars kevésbé hivatalos keretek között akart találkozni a szereplőkkel, mint eddig, ezért meghívta őket kávéra és süteményre Papa Kávézójába, amely nem meglepő módon Tanumshede főutcáján állt. – Gecire jó lesz már elhúzni innen – tömött a szájába egy péksüteményt Uffe. Jonna undorodva nézte, és inkább egy almát rágcsált. – Mik a terveitek ezután? – érdeklődött Lars, és kissé szürcsölve belekortyolt a teájába. A show résztvevői elképedve nézték, hogy hat kockacukrot dob a csészéjébe. – A szokásos – mondta Calle. – Hazamegyek, és összefutok a spanokkal. Elmegyünk, jól bekarmolunk. A cicák a Kharmában már hiányolnak! – nevetett, de a szeme tompa volt, és teli reménytelenséggel. Tináé viszont felvillant: – Az az a hely, ahol Madeleine hercegnő szokott lógni? – Ja, Maddie, igen – felelte Calle hanyagul. – Egyik spanommal járt korábban.

– Komoly? – Tina le volt nyűgözve. Egy hónap után most először némi tisztelettel nézett Calléra. – Ja, de a srác dobta. Anyu meg apu túl sokat izélgették. – Anyu meg… óóó! – Tina szeme még jobban elkerekedett. – De menő! – Hát te mihez kezdesz? – kérdezte Lars Tinától, aki megropogtatta a nyakát. – Turnéra megyek. – Turnéra? – ismételte gúnyosan Uffe, és újabb süteményért nyúlt. – Lelépsz Boozerrel, néha elkornyikálsz egy-két dalt, aztán körülnézel a csehóban. Ezt én nem nevezném turnénak. – Csak hogy tudd, rengeteg klub hívott, hogy énekeljem el náluk a Hadd legyek a nyuszikádat! – feleselt Tina. – Boozer azt mondta, hogy egy csomó lemezcég is megkeresett! – Ja, és amit Boozer mond, az úgy is van! – szívott egyet az orrán Uffe, és a szemét forgatta. – Jaj, de marha jó lesz már megszabadulni tőled, mindig olyan rohadtul… negatív vagy! – fakadt ki Tina, és tüntetően hátat fordított Uffénak. A többiek élvezték a jelenetet. – Hát te, Mehmet? Mindenki Mehmet felé fordult, aki még egy szót sem szólt, amióta beléptek a kávézóba. – Én itt maradok – jelentette ki, és várta a reakciókat. Nem is csalódott. Öt szempár szegeződött rá hitetlenkedve. – Micsoda? Itt maradsz? Itt? – Calle úgy nézett Mehmetre, mintha az a szeme láttára változott volna békává. – Igen, dolgozom tovább a pékségben. A lakásomat meg kiadom. – És hol fogsz itt lakni? Simonnál, vagy hol? Tina szavaira Mehmet csak hallgatott, mire mindenki úgy nézett, mint akit felpofoztak. – Tényleg ott? Mi van már, ti jártok, vagy mi? – Dehogyis! – tiltakozott Mehmet. – Baromira semmi közöd hozzá! Mi csak… barátok vagyunk. – Két szerelmespár, mindig együtt jár! – énekelte Uffe, és úgy röhögött, hogy kis híján lefordult a székről. – Fejezzétek már be, hagyjátok őt békén! – szólalt meg Jonna szinte suttogva, de különös módon ettől mindenki azonnal elhallgatott. – Szerintem bátor döntést hoztál, Mehmet. Te jobb vagy nálunk. – Ezt hogy érted, Jonna? – érdeklődött szelíden Lars, kissé felszegve a fejét. – Miért jobb nálatok Mehmet? – Csak jobb – húzta le a pulóvere ujját Jonna. – Rendes. Kedves és szerény.

– Te nem vagy rendes? – kérdezte Lars. Hallható volt, hogy kérdésének több rétege van. – Nem – válaszolta halkan Jonna. Magában újrajátszotta a közösségi ház előtti jelenetet, és a gyűlölelet, amelyet Barbie iránt érzett. Hogy mennyire fájt neki, amikor visszahallotta, miket mond róla Barbie, és hogy vágyott rá, hogy ő is bántsa. Őszinte elégtételt érzett, amikor belevágott Barbie bőrébe. Rendes ember ilyet nem csinált volna. De erről inkább nem beszélt. Csak nézte a forgalmat az ablakon túl. Az operatőrök már összepakoltak és hazamentek. Most neki is ezt kellett tennie. Hazamenni. A nagy, üres lakásba. Az üzenetekhez a konyhaasztalon, hogy ne várjon ébren. A munkanélkülieknek szóló különböző tanfolyamok tüntetően a dohányzóasztalon hagyott brosúráihoz. A csendbe. – Na és maga mihez kezd? – kérdezte Uffe Larstól kissé gúnyosan. – Most, hogy minket nem pátyolgathat tovább? – El fogom tudni foglalni magam – felelte Lars, és kortyolt egyet az édes teából. – Dolgozom tovább a könyvemen, és az is lehet, hogy saját praxist nyitok. Hát te, Uffe? Te még nem beszéltél a terveidről. Uffe tettetett közönnyel vonta meg a vállát. – Á, semmi különös. Először is valószínűleg kocsmatúrára megyek. Közben, gondolom, annyit kell hallgatnom azt az idióta nyuszikázást, hogy a fülemen fog kijönni – vetett egy dühös pillantást Tinára. – Hogy azután mi lesz, azt még nem tudom. Majd kitalálom. – Egy pillanatra felsejlett a bizonytalanság a keményfiú maszkja alatt. De rögtön el is tűnt, és Uffe felröhögött. – Ezt nézzétek, mit tudok! – mondta, és az orrán kezdett egyensúlyozni egy kávéskanalat. Fog is ő itt a jövő miatt parázni! Aki meg tud tartani egy kanalat az orrán, az mindig boldogul valahogy. Miközben a kávézóból a busz felé tartottak, hogy az elvigye őket Tanumból, Jonna megállt egy pillanatra. Mintha egy másodpercig úgy látta volna, hogy Barbie is ott ül köztük. A hosszú szőke hajával és a műkörmeivel, amiktől alig tudott valamit csinálni. És nevet, és olyan édes arcot vág közben. Ezt mind a gyengeség jelének vették, de Jonna most rájött, hogy tévedett. Nem csak Mehmet. Barbie is rendes volt. Most először elgondolkozott azon a péntek estén, amikor minden rosszra fordult. Hogy kicsoda mit is mondott pontosan. És ki terjesztette a pletykákat, amelyekről Jonna most már úgy gondolta, hazugok. Ki is rángatta őket zsinóron, akár a marionettbábukat. Valami piszkálta az agyát, de mielőtt előbukkant volna a felszín alól, a busz elindult Tanumshedéből. Jonna kinézett az ablakon. A mellette lévő ülés olyan feltűnően üres volt. Reggel tíz óra felé Patrik kezdte bánni, hogy nem erőltetett magába több ételt reggelire. Korgott a gyomra, úgyhogy kiment a személyzeti társalgóba valami

ehető után kutatni. Szerencséje volt. Az asztalon lévő zacskóban még maradt egy fahéjas tekercs, amit kiéhezve a szájába is tömött. Nem volt az a kimondott ínyencség, de be kellett érnie vele. Az irodába visszatérve még mindig tele volt a szája, amikor megszólalt a telefon. Látta, hogy Annika keresi, és próbálta lenyelni az utolsó falatot, de az a torkán akadt. – Halló! – szólt bele köhögve a kagylóba. – Patrik? Nyelt egyet-kettőt, és sikerült legyűrnie a süteményt. – Igen, én vagyok. – Látogatód van – mondta Annika, és hallani lehetett a hangján, hogy fontos az ügy. – Ki az? – Sofie Kaspersen. Patrik érdeklődése azon nyomban feltámadt. Marit lánya? Vajon mit akarhat? – Küldd be! – mondta, és kiment Sofie elé a folyosóra. A lány sápadt volt és megviselt, és Patriknak felrémlett, hogy Gösta mintha mesélt volna valamit arról, hogy Sofie gyomorinfluenzás volt, amikor Olánál jártak. – Hallottam, hogy beteg voltál. Jobban vagy már? – kérdezte, miután bevezette őt az irodájába. Sofie bólintott. – Igen, csak egy kis influenza volt. De már jobb. Legalább leadtam pár kilót – mosolygott Sofie fanyarul. – Akkor talán nekem is el kellene kapnom – nevetett Patrik, hogy kicsit felvidítsa. De a lány inkább megütközött az ötletén. Kínos csend következett. Patrik türelmesen várt. – Kiderítettek már valamit… anyáról? – szólalt meg végül Sofie. – Nem, teljesen tanácstalanok vagyunk. – Szóval nem tudják, mi a kapcsolat közte meg a… többiek között? – Nem – ismételte Patrik, és azt találgatta, vajon mire akar kilyukadni a lány. Óvatosan így folytatta: – Nyilván van valami, amit még nem találtunk meg. Amit nem tudunk… anyukádról és a többiekről. Sofie csak ennyit mondott: – Hmm. – Fontos, hogy mindent tudjunk. Akkor megtalálhatjuk azt az embert, aki elvette tőled anyukádat. Patrik hallotta, milyen esdeklően beszél, de világosan látta, hogy Sofie el akar mondani neki valamit. Valamit az anyjáról. Hosszas csend után Sofie keze megérintette Patrik ruhaujját. A lány lesütött szemmel egy darab papírt vett elő, és Patrik elé tartotta. Amikor olvasni kezdett, felpillantott rá, és figyelmesen nézte.

– Hol találtad ezt? – kérdezte Patrik, miután végzett. Valami csiklandást érzett a gyomrában. – Egy fiókban. Apa szobájában. De anya dolgai között volt, amiket elrakott. Egy csomó fénykép meg ilyesmi között. – Édesapád tud róla, hogy megtaláltad? Sofie megrázta a fejét. Sötét haja táncot járt az arca körül. – Nem, és nem fog örülni, ha megtudja. De a rendőrök, akik a múlt héten jöttek, azt mondták, szóljunk, ha tudunk valamit, és úgy éreztem, erről szólnom kell. Anyáért – tette hozzá, aztán tovább bámulta a körmeit. – Jól tetted – mondta Patrik. – Szükségünk volt erre az információra – azt hiszem, te adtad a kezünkbe a kulcsot. Nem bírta véka alá rejteni az izgatottságát. Így már annyi minden stimmelt. A kirakós egyéb darabjai örvénylettek a fejében: Börje büntetett előélete, Rasmus sérülései, Elsa bűntudata – egyszerre mind értelmet nyert. – Megtarthatom ezt? – lobogtatta meg a papírt. – Nem másolná le inkább? – kérdezett vissza Sofie. – De, persze. És ha édesapád leszid, mondd meg, hogy hívjon engem. Helyesen cselekedtél. Lemásolta a papírt a folyosón álló géppel, visszaadta az eredetit Sofie-nak, aztán kikísérte a lányt. Nézte, ahogy keresztülbaktat az utcán, fejét lehajtva és kezét mélyen a zsebébe süllyesztve. Mintha Kerstinhez tartott volna. Patrik remélte, hogy így van. Nekik kettejüknek nagyobb szükségük volt egymásra, mint gondolták. Diadalmas arccal ment vissza az őrsre, hogy mozgásba hozza a gépezetet. Végre-valahára itt volt az áttörés! Az elmúlt hét Bertil Mellberg életének legjobb hete volt. Alig bírta elhinni, ami történt. Rose-Marie még két alkalommal nála aludt, és bár az éjszakai tevékenység a szeme alatti fekete karikák formájában kezdte rajta hagyni a nyomát, bőven megérte. Azon kapta magát, hogy dudorászik jártában, sőt néhanéha szökken is egyet örömében. De csak ha nem látja senki. Rose-Marie fantasztikus volt. Mellberg nem tudott napirendre térni a hihetetlen szerencséje fölött. Nem, egyszerűen képtelen volt felfogni. És már a jövőről kezdtek beszélgetni. Szégyenlősen, de egyetértettek abban, hogy van közös jövőjük. Semmi kétség. Mellberg, aki mindeddig egészséges távolságtartással viseltetett a hosszú távú kapcsolatok iránt, most alig bírt magával. Sokat beszéltek a múltról is. Mesélt a nőnek Simonról, és büszkén mutatott egy fényképet a fiáról, aki oly későn lépett be az életébe. Rose-Marie azt mondta róla, hogy nagyon jóképű, akárcsak az apja, és nagyon várja, hogy végre találkozzon

vele. Neki egy lánya élt fent északon, Kirunában, egy pedig az Egyesült Államokban. Mindketten olyan messze, tette hozzá bánatosan, és megmutatta Amerikában élő két unokájának fényképét. Esetleg nyáron majd elutazhatnának oda, javasolta, Mellberg pedig buzgón helyeselt. Amerika… nem is álmodott róla, hogy valaha olyan messzire utazzon. Igazság szerint eddig még sohasem járt Svédország határain kívül. Egy rövid kiruccanás Norvégiába a Svinesund hídon át legalábbis nemigen számíthatott külföldi utazásnak. Rose-Marie azonban új világot tárt fel előtte. Egy éjszaka a karjaiban fekve elmesélte, hogy azon gondolkozik, résztulajdonban megvásárol egy nyaralót Spanyolországban. Egy fehér stukkós házat erkéllyel, kilátással a Földközi-tengerre, saját kis medencével, a homlokzatra futtatott bougainvilleával, amely oly csodásan illatozik a meleg levegőben. Mellberg szinte látta maga előtt, ahogy Rose-Marie-vel egymásba karolva ülnek a balkonon egy meleg nyári estén, és jéghideg italt szürcsölnek. Ekkor eszébe ötlött egy gondolat, ami nem hagyta nyugodni. Odafordult RoseMarie felé a sötétben, és teljesen komolyan azt javasolta, hogy vegyék meg a nyaralót együtt. Idegesen várta a reakciót; az asszony eleinte nem volt olyan lelkes, mint remélte, inkább mintha kényelmetlenül érintette volna az ötlet. Aztán arról beszéltek, hogy mindent tisztázni kell jogilag, nehogy összevesszenek a pénzen. Az semmi jóra nem vezetne. Mellberg elmosolyodott és megcsókolta Rose-Marie orra hegyét. Olyan aranyos volt, amikor aggodalmaskodott. De legalább megegyeztek. A lehunyt szemmel az irodai székében ülő Mellberg szinte érezte az arcán a langyos szellőt. A napolaj és a friss őszibarack illatát. A függönyöket meglibbentő szelet, amely a tenger illatát hozza. Látta magát, amint Rose-Marie fölé hajol, felemeli a napozókalapja karimáját, és… kopogtatás zökkentette ki az álmodozásból. – Szabad! – vakkantotta mogorván, lekapta a lábát az asztalról, és összeszedte a szanaszét heverő papírokat. – Remélem, fontos, mert sok a dolgom – jegyezte meg a belépő Hedströmnek. Patrik bólintott és leült. – Nagyon fontos – mondta, és Mellberg elé tette a Sofie által hozott papír másolatát. Mellberg elolvasta. És most az egyszer egyetértett vele. Volt valami a tavaszban, amitől Annika mindig elszomorodott. Bement dolgozni, tette, amit kellett, aztán hazament, lazított Lennarttal és a kutyákkal, majd lefeküdt. Ugyanazt csinálta, amit a többi évszakban, de tavasszal valahogy úgy érezte, értelmetlen az egész. Voltaképpen nagyon is jó élete volt. Lennarttal stabilabb és jobb házasságban éltek, mint a legtöbb ember, akit ismert; a kutyákat

családtagként szerették; ráadásul a férjével mindketten nagy rajongói voltak a gyorsulási versenyeknek, amelyeket országszerte látogattak. Sok barátot is szereztek így. Nyáron, ősszel és télen ez több volt mint elég. Tavasszal azonban valamiért mindig úgy érezte, hogy valami hiányzik. Ilyenkor csapott le rá teljes erővel a vágyakozás, hogy gyereke legyen. Sejtelme sem volt róla, miért. Talán azért, mert tavasszal vetélt el először. Április harmadikán, és ez a dátum mindörökre beleégett a szívébe. Pedig már több mint tizenöt éve történt. Az elsőt nyolc további vetélés követte, valamint számtalan látogatás az orvosnál, vizsgálatok és kezelések. De nem segített semmi. Végül aztán elfogadták a helyzetet, és próbálták a legtöbbet kihozni belőle. Persze beszéltek az adoptálásról is, de nem úgy festett, hogy valaha is sort kerítenek rá. Annyi csalódás után védtelennek és sebezhetőnek érezték magukat. Nem mertek újra kockázatot vállalni. És bár Annika egész évben elégedett volt az életével, tavasszal mindig vágyakozott meg nem született gyermekei után. Kisfiai és kislánya után, akik valamiért nem álltak készen az életre, sem a méhén belül, sem kívül. Néha elképzelte őket mint apró angyalkákat, kicsi embereket, akik ígéretként lebegnek körülötte. Nehéz napok voltak ezek. És ez a mai is ilyen nap volt. Annika kipislogta a szeméből a könnyeket, és próbált az Excel-táblázatra koncentrálni a számítógépe képernyőjén. Az őrsön senki sem tudott a tragédiájáról, csak arról, hogy Lennarttal nincs gyerekük, ő pedig nem akart bolondot csinálni magából azzal, hogy nyilvánosan bőg. Hunyorogva próbálta párosítani az előtte sorakozó adatokat. Baloldalt állt a kutyatulajdonos neve, jobboldalt pedig a lakcíme. Tovább tartott, mint gondolta, de végre minden címet sikerült felvinnie a listára. Elmentette a fájlt egy lemezre, amelyet kihúzott a gépből. Körülötte lebegtek az angyalkák, kérdezgették, mi lett volna a nevük, miket játszottak volna együtt, mi lett volna belőlük, ha felnőnek. Annika érezte, hogy megint zokognia kell, és megnézte az órát. Tizenegy harminc; már otthon kellett volna lennie ebédre. Szeretett volna egy kicsit egyedül lenni, békében és nyugalomban. De először oda kellett adnia Patriknak a lemezt. Tudta, hogy minden információra szüksége van, amint lehetséges. A folyosón összefutott Hannával, és meglátta a lehetőséget, hogy elkerülje Patrik szúrós pillantását. – Szia, Hanna! – mondta. – Oda tudnád ezt adni Patriknak? A kutyások neve és címe. Nekem… haza kell mennem ebédelni. – Talán nem vagy jól? – kérdezte aggodalmasan Hanna, miközben elvette a lemezt. Annika mosolyt erőltetett az arcára. – Semmi baj, csak jólesne a házikoszt. – Rendben – mondta Hanna. – Bedobom Patriknak a lemezt. Akkor szia!

– Szia! – köszönt el Annika, és kisietett az ajtón. Hazakísérték az angyalkák. Patrik felnézett, amikor Hanna bejött. – Ezt a lemezt Annika küldi. A kutyások – adta át a CD-t, Patrik pedig letette az íróasztalra. – Ülj csak le egy kicsit! – mutatott egy székre. Hanna így is tett, Patrik pedig végigmérte. – Na, milyen volt az első hónap? Szeretsz itt dolgozni? Jól belehúztál ebbe a káoszba. Mosolygott, Hanna pedig erőtlenül viszonozta. Igazság szerint Patrik aggódott egy kicsit az új kollégája miatt. Fáradtnak és megviseltnek tűnt. Persze az utóbbi hetek után valamennyire mind azok voltak, de Hannán látszott valami más is. A kimerültség mellett valami még átütött az arcán. Szőke haja a szokásos lófarokba volt összefogva, de nem volt meg a régi fénye, és a szeme alatt is sötét karikák éktelenkedtek. – Nagyon jól mennek a dolgok! – felelte vidáman, és úgy tűnt, nem veszi észre, hogy Patrik vizsgálgatja. – Jó itt lenni, a sok melót meg szeretem! Végignézett a falakra tűzött iratokon és fényképeken, majd elhallgatott. – Ez elég érzéketlenül hangzott. De tudod, hogy értem. – Tudom – mosolygott Patrik. – Na és Mellberg… – Gondolkozott a megfelelő kifejezésen. – Rendesen viselkedett? Hanna elnevette magát, és egy pillanatra megint felismerhető lett az a nő, aki öt héttel korábban beállt hozzájuk dolgozni. – Igazából alig láttam, úgyhogy igen, mondhatjuk, hogy jól viselkedett. Ha valamit megtanultam itt, hát azt mindenképpen, hogy inkább téged tekintenek főnöknek. És hogy te büszkén végzed a munkádat. Patrik elpirult. Nem túl gyakran bókoltak neki, és nem tudta, hogyan kezelje. – Kösz – motyogta, és gyorsan témát váltott: – Egy óra múlva megint megbeszélés. Gyülekező a társalgóban. Itt nincs elég hely. – Van valami újság? – húzta ki magát ültében Hanna. – Igen, lehet mondani – felelte Patrik, és nem bírt elnyomni egy mosolyt. – Elképzelhető, hogy megtaláltuk az összefüggést az esetek között. Még jobban kiszélesedett a mosolya. Hanna pedig még jobban kiegyenesedett. – A kapcsolat? Megtaláltad? – Hát, igazából nem én. Mondhatni, az ölembe hullott. De még el kell intéznem két telefont, hogy megerősítsem a dolgokat, úgyhogy előre nem akarok mondani semmit. Még csak Mellbergnek szóltam. – Jó, akkor egy óra múlva – mondta Hanna, azzal felállt és kiment. Patrik továbbra sem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valami nincs rendben.

Mindazonáltal úgy gondolta, ha ez a helyzet, Hanna csak szól neki. Felvette a kagylót, és beütötte az első számot. – Megtaláltuk az összefüggést, amit kerestünk! Patrik körülnézett, kiélvezve a bejelentése által tett hatást. A tekintete egy pillanatra megpihent Annikán, és észrevette, hogy kivörösödött a szeme. Ez merőben szokatlan dolog volt. Annika mindig minden helyzetben vidám és optimista maradt, és Patrik az eszébe is véste, hogy megbeszélés után kérdezze meg tőle, mi van vele. – A kirakósnak ezt a létfontosságú darabját Sofie Kaspersen hozta be a mai napon. Talált egy régi újságcikket az édesanyja holmija között, és úgy döntött, megmutatja nekünk. Gösta és Hanna múlt héten meglátogatta őt meg az édesapját, és nyilván jó benyomást tettek rá, ez vitte őt rá erre a döntésre. Szép munka! – biccentett feléjük elismerően. – Az újságcikk… – Nem bírta ki, hogy ne tartson hatásszünetet, ahogy érezte az egyre erősödő feszültséget. – Az újságcikk azzal foglalkozik, hogy húsz évvel ezelőtt Marit halálos autóbalesetet okozott. Belerohant egy autóba, és az azt vezető idős hölgy meghalt. A kiérkező rendőrök megállapították, hogy Maritnak alkohol volt a vérében. Tizenegy havi börtönre ítélték. – Miért nem hallottunk erről korábban? – kérdezte Martin. – Még az előtt történt, hogy ideköltözött? – Nem, Ola és ő húszévesek voltak, és már egy éve itt éltek, amikor ez történt. De hát régen volt; az emberek felejtenek, meg Marittal együtt is érezhettek. A véralkoholszintje alig haladta meg a megengedett értéket. Mielőtt kocsiba szállt, egy barátjánál vacsorázott, és ivott egy kis bort. Ezt tudom, mert megtaláltam a baleset jegyzőkönyvét. Lent volt az archívumban. – Tehát végig volt róla aktánk? – hitetlenkedett Gösta. Patrik bólintott. – Igen, tudom, de valójában nem olyan furcsa, hogy nem találtuk meg. Olyan régen történt, hogy az adatbázisban nincs benne, arra meg nem láttunk okot, hogy összevissza belenézegessünk az archív iratokba. Arra pedig pláne nem, hogy az ittas vezetések ügyeit nézzük át. – És mégis… – dünnyögte Gösta lehangoltan. – Egyeztettem Lunddal, Nyköpinggel és Boråsszal. Rasmus Olsson úgy sérült meg, hogy felcsavarodott az autójával egy fára, és az utasa, egy vele egykorú barátja, meghalt. Rasmus ittas volt, amikor a baleset történt. Börje Knudsen bűnlajstroma olyan hosszú, mint a karom. Az egyik tétel egy tizenöt évvel ezelőtti baleset, egy frontális ütközés, amit ő okozott, és amiben meghalt egy ötéves kislány. A négy eset közül háromnak tehát ez a közös nevezője; mind ittasan vezettek, és emiatt megöltek valakit.

– És Elsa Forsell? – nézett a szemébe Hanna. Patrik széttárta a kezét. – Ez az egyetlen eset, amelyről még nem kaptam megerősítést. Nyköpingben nincs feljegyzés arról, hogy elítélték volna, de a gyülekezet papja sokat beszélt Elsa bűntudatáról. Szerintem van ott valami, csak még nem találtuk meg. Ha itt végeztünk, felhívom Silvio atyát, hátha ki tudok belőle szedni valamit. – Remek munka, Hedström! – szólalt meg teljesen váratlanul Mellberg a konyhaasztal mellől. Mindenki felé fordult. – Köszönöm! – mondta elképedve Patrik. Dicséret Mellbergtől, ez olyan volt, mint… nem, nem is tudta hasonlítani semmihez. Az ember nem kap dicséretet Mellbergtől. Soha. A semmiből előbukkanó megjegyzéstől kissé megzavarodva Patrik folytatta: – Most az a dolgunk, hogy ebből az új adatból kiindulva kezdjünk dolgozni. Mindent meg kell tudnunk a balesetekről, amit lehet. Gösta, a tied Marit; Martin, a tied Borås; Hanna, a tied Lund, én meg megpróbálok utánajárni Elsa Forsellnek Nyköpingben. Van kérdés? Senki sem szólt semmit, így Patrik berekesztette a gyűlést. Valami vad, feszülő energia töltötte be a rendőrőrsöt. Szinte tapintható volt, Patrik úgy érezte, meg tudná érinteni a kezével. Megállt a folyosón, vett egy nagy levegőt, aztán ment telefonálni. Amikor Silvio atya időnként hazautazott a családjához és a barátaihoz Olaszországba, gyakran feltettek neki egy kérdést. Hogy bírja ott, a hideg északon? Nem fura népség az a svéd? Ők úgy hallották, nemigen mozdulnak ki otthonról, és alig beszélnek egymással. Az alkoholban meg nem bírnak mértéket tartani. Isznak, mint a kefekötő, és mindig túlzásba viszik. Ugyan ki akarna ott élni? Silvio ilyenkor általában egy pohár jófajta vörösbort kortyolgatott, végignézett a fivére olajfaligetén, majd így válaszolt: „Szükségük van rám.” És így is érezte. Igazi kaland volt, amikor majdnem harminc évvel ezelőtt először jött Svédországba. Ideiglenes pozíciót ajánlottak neki a stockholmi katolikus gyülekezetnél, olyan lehetőséget, amilyenre mindig is vágyott: hogy ilyen különös, mítikus országban élhessen. De talán annyira nem is volt különös. Az első télen pedig majdnem halálra fagyott, mire megtanulta, hogy három réteg ruha a minimum, ha januárban ki akar menni az utcára. De így is szerelem volt ez első látásra. Imádta a fényeket, az ételeket, a svédek fagyos külsejét, ugyanakkor izzó bensőjét. Hamar megtanulta érteni és értékelni az apró gesztusokat, a diszkrét megjegyzéseket, azt a visszafogott barátságosságot, amelyet a szőke északiaktól kapott. Habár ez az utóbbi sztereotípia nem bizonyult igaznak. Őszintén megdöbbent, amikor svéd földre tette a lábát, és látta, hogy nem mindenki szőke és kék szemű. De a lényeg, hogy maradt. Tízévi stockholmi munka után saját templomot

kapott Nyköpingben. Az évek során olaszos svéd beszédén kezdett megmutatkozni némi sörmlandi tájszólás is, ő pedig élvezte a derűt, amelyet ez a furcsa keverék néha keltett. Ha valamit a svédek túlságosan ritkán csináltak, az a nevetés volt. Az embereknek általában nem a derű és kacagás jut az eszébe a katolikus vallásról, neki azonban éppen ezeket jelentette. Ha Isten nem valami vidám és élvezetes, hát akkor mi lehetne az? Elsa először meglepődött ezen. Talán abban a reményben jött el hozzá, hogy itt megkorbácsolják és szőrcsuhát kell öltenie. Ehelyett meleg kézszorítás és barátságos tekintet fogadta. Annyit beszélt erről. A bűntudatról, és arról, hogy meg akar bűnhődni. Silvio atya az évek során gyengéden bevezette őt a bűntudat és a megbocsátás fogalmának rejtelmeibe. A megbocsátás legfontosabb része a bűnbánat. Az őszinte bűnbánat. Ebből aztán bőségesen volt Elsában. Több mint harmincöt év minden napjának minden másodpercében bűnbánatot érzett. Sokáig cipelte súlyos terhét. Silvio atya örült, hogy könnyíthetett rajta valamelyest, hogy Elsa legalább néhány évig szabadabban lélegzett. Amíg meg nem halt. Silvio atya elkomorodott. Sokat elmélkedett Elsa életén – és halálán –, amióta megkereste őt a rendőrség. Persze előtte is. De a kérdéseik érzések és emlékek áradatát engedték szabadjára benne. A gyónás szentsége azonban sérthetetlen volt. A gyülekezet tagja és a pap közötti bizalom nem törhetett meg. Ezt nagyon jól tudta. Mégis, egyre örvénylettek a fejében a gondolatok, arra sarkallva, hogy meg akarja szegni ígéretét, amelyre Isten kötelezte őt. De tudta, hogy ez lehetetlen. Amikor az asztalán megszólalt a telefon, ösztönösen tudta, ki keresi. Félig várakozva, félig rettegve szólt bele a kagylóba: – Silvio Mancini atya. Kissé elmosolyodott, amikor a tanumshedei rendőr jelentkezett. Sokáig hallgatta Patrik Hedströmöt, azután megrázta a fejét. – Sajnálom, nem beszélhetek arról, amit Elsa meggyónt nekem. – Nem, köt a titoktartási fogadalom. Hevesen dobogott a szíve. Egy pillanatra mintha Elsát látta volna magával szemben a széken ülni. Az egyenes tartású, rövid ősz hajú, vékony alkatú Elsát. Ő próbálta felhizlalni tésztával és péksüteménnyel, de úgy tűnt, semmi sem ragad meg rajta. Elsa kedvesen nézte őt. – Rettenetesen sajnálom, de nem lehet. Valami más módon kell… Elsa sürgetően bólogatott felé, ő pedig próbálta megérteni, mit akarhat. Azt, hogy beszéljen. De azt akkor sem lehetett. Elsa tovább nézte, és ekkor Silvio atyának támadt egy ötlete. Halkan így folytatta: – Azt, amit Elsa mondott nekem, nem árulhatom el. Viszont elmondhatok

olyasmit, amit általában lehetett róla tudni. Elsa az önök vidékéről származott. Uddevallából. A vele szemben ülő Elsa elmosolyodott. Azután eltűnt. Tudta, hogy nem lehetett valódi, csupán a képzelete szüleménye. De akkor is jó volt látni őt. Amikor letette a telefont, békét érzett. Nem árulta el Istent, de Elsát sem. Innentől a rendőrségen múlt a dolog. Erica rögtön látta, hogy történt valami, ahogy Patrik belépett az ajtón. Könnyedebben lépkedett, és olyan nyugodtnak látszott, amilyennek már régóta nem. – Jól mentek ma a dolgok? – kérdezte óvatosan Erica, ahogy Maját cipelve kiment Patrik elé. Maja a boldogságtól ragyogva nyújtogatta kezecskéjét az apukája felé, aki az ölébe kapta őt. – Valami csodásan! – válaszolta, és tett néhány tánclépést a kislányával. Maja úgy kacagott, hogy kis híján fulladozni kezdett. Apu valami elképesztően vicces volt. Ezt láthatóan máris elkönyvelte magában. – Mesélj! – indult Erica a konyhába, hogy befejezze a vacsorafőzést. Patrik és Maja követték. Anna, Emma és Adrian a tévét nézték, és csak tétován integettek Patriknak, amikor benézett hozzájuk. Björne minden figyelmüket lekötötte. – Megtaláltuk a kapcsolatot – jelentette be, és letette Maját a padlóra. Maja ott ücsörgött egy darabig, vívódva, hogy aput vagy Björnét válassza-e, majd a szőrösebbik mellett döntött, és odamászott a tévé elé. – Én itt mindig csak másodhegedűs vagyok – sóhajtott Patrik utánanézve. – De nekem mindig te leszel az első – mondta Erica, és jól megölelte, majd visszatért a főzéshez. Patrik leült, és nézte. Erica köhintett egyet, és jelentőségteljesen a konyhapulton heverő zöldségekre nézett. Patrik abban a pillanatban ugrott, és elkezdett uborkát szeletelni a salátához. – Csak füttyents, és már pattanok is! – mondta nevetve, majd oldalt lépett, hogy elkerülje a rúgást, amelyet Erica játékosan a sípcsontjának irányzott. – Na, csak várj, szombattól újult erővel emelem a korbácsot! – mondta Erica, és próbált szigorúan nézni. Nagyon örült, hogy Patriknak egyáltalán eszébe jutott az esküvő. – Szerintem már így is elég jól megy – vélte Patrik, és odahajolt, hogy megcsókolja. – Hátrább az agarakkal odakint! – kiáltott ki Anna a szobából. – Ide hallom, hogy smároltok! Itt gyerekek is vannak! – nevetett. – Hát akkor ezt eltesszük későbbre – kacsintott Patrikra Erica. – De mesélj már, mi történt?!

Patrik néhány szóban elmondta neki, mire bukkantak, és Erica arcáról eltűnt a mosoly. Annyi tragédia, annyi halál keveredett ebben az ügyben, és bár a nyomozás nagy lépést tett előre, értette, hogy a jövőben is ugyanolyan bonyolultak lesznek a dolgok, mint eddig. – Tehát a nyköpingi áldozat is megölt valakit egy balesetben? – Igen – mondta Patrik, már a paradicsomot darabolva. – Csak nem Nyköpingben, hanem Uddevallában. – És kit ölt meg? – kérdezősködött tovább Erica, megkavarva a sertésragut. – A részleteket még nem ismerjük. A baleset sokkal régebben történt a többinél, úgyhogy eltart egy ideig, mire többet megtudunk. De ma beszéltem az uddevallai kollégákkal, és átküldik az anyagot, amint előkerítik. Valamelyik szerencsétlen flótásnak egy ideig poros dobozok mélyén kell kotorásznia. – Szóval valaki olyanokat gyilkol, akik ittasan vezetve öltek. Az első baleset harmincöt éve történt, a legutóbbi meg… mikor volt a legutóbbi? – Tizenhét éve. Rasmus Olssoné. – A helyszínek meg szét vannak szórva az országban – kavargatott Erica tűnődve. – Lundtól egész idáig. Mikor történt az első gyilkosság? – Tíz éve – válaszolt engedelmesen Patrik, jövendőbeli feleségét nézve. Erica hozzá volt szokva, hogy tényeket elemezzen, és jól jött az éles elméje. – A gyilkos tehát nagy területen mozog, nagy időintervallumon belül hajtja végre a tetteit, és az áldozatokban csak annyi közös van, hogy egy általuk okozott halálos baleset miatt ölték meg őket. – Igen, valahogy így – felelte sóhajtva Patrik. Így, hogy Erica összefoglalta, a helyzet tökéletesen reménytelennek látszott. Patrik egy nagy tálba borította a zölségeket, összekeverte őket, aztán a konyhaasztalra tette a salátát. – Azt se felejtsd el, hogy valószínűleg egy áldozat még nincs meg – mondta, ahogy leült. – Méghozzá jó eséllyel a második. De én biztos vagyok benne, hogy van még egy. Valakit nem találtunk meg. – Nem lehet többet megtudni azokból a lapokból? – kérdezte Erica, és egy alátéten az asztalra rakta a gőzölgő lábast. – Nem úgy néz ki. Még leginkább abban reménykedem, hogy ha hozzájutunk Elsa Forsell balesetének a részleteihez, az majd előrébb visz minket. Ő volt az első áldozat, és valami azt súgja, hogy a legfontosabb is. – Talán igazad van – mondta Erica, aztán hívta Annát és a gyerekeket vacsorázni. Erről beszélhettek később is. Két nap múlt el azóta, hogy rájöttek, mi a közös a sorozatgyilkos áldozataiban. A kezdeti eufória már alábbhagyott, és kezdte átvenni a helyét az elbátortalanodás. Még mindig nem értették, miért ilyen nagy területen oszlanak

el az esetek. Az áldozataira vadászva utazott a gyilkos, vagy ezekben a városokban lakott? Túlságosan sok volt a kérdés. Átböngészték a rendelkezésre álló anyagot a gyilkosságok áldozatainak korábbi baleseteiről, de semmi összefüggést nem találtak köztük. Patrik egyre inkább hajlott arra, hogy nincs is, hanem a gyűlölettől eltelt gyilkos véletlenszerűen választotta ki áldozatait. Ebben az esetben az elkövető nem látszott tudomást venni arról a tényről, hogy közülük többen is mély megbánást tanúsítottak. Elsa a vallásban keresett megváltást a gyötrő bűntudattól; Marit soha többet nem nyúlt alkoholhoz; ugyanez igaz volt Rasmusra is, bár ő orvosi okokból nem is ihatott volna a balesetben szerzett sérülései miatt. Csak Börje volt kivétel. Ő továbbra is ivott, továbbra is ittasan vezetett, és úgy tűnt, egyáltalán nem zavarja a kislány, akinek a halála az ő lelkén szárad. Csakhogy lehetetlen volt bármire is következtetni, mivel még hiányzott egy áldozat, aki teljessé tette volna a képet. Amikor szerda reggel kilenc órakor megszólalt a rendőrőrsön a telefon, Patrik nem is gondolt arra, hogy a kirakós utolsó darabját fogja megkapni. – Patrik Hedström – szólt bele a kagylóba, majd rátette a kezét, nehogy a hívó meghallja az ásítását. Ezért aztán ő sem hallotta az illető nevét. – Bocsánat, nem értettem, kicsoda? – Vilgot Runberg főfelügyelő vagyok az ortbodai rendőrőrsről. – Ortboda? – Patrik lázasan kutakodott földrajzi ismeretei között. – Eskilstuna mellett – magyarázta türelmetlenül Runberg főfelügyelő. – Kicsi őrs, csak hárman dolgozunk itt. – Köhögött, és elfordult a kagylótól, majd folytatta: – Az a helyzet, hogy most értem vissza egy kéthetes thaiföldi nyaralásról. – Igen? – kérdezte Patrik, azon törve a fejét, vajon hova vezethet ez az egész. – Igen, ezért nem láttam a körlevelüket. Egész mostanáig. – Értem – mondta Patrik, immár sokkal nagyobb érdeklődéssel. Az ujjai bizseregni kezdtek az izgatott várakozástól. – Szóval a fiatalabb kollégák aránylag újak itt, és nem tudnak róla. De én felismertem az esetet. Semmi kétség. Egy ilyenben nyomoztam én is nyolc éve. – Milyen eset volt az? – kérdezte Patrik elfúló hangon. Szorosan a fülére nyomta a kagylót, nehogy egy szót is elszalasszon. – Hát, volt itt egy ember nyolc éve, aki… szóval én már akkor úgy gondoltam, hogy van valami furcsaság az ügyben. De hát régi alkoholista volt, úgyhogy… – Runberg zavartan elhallgatott, nyilván nem szívesen ismerte be, hogy hibázott. – Szóval azt gondoltam, visszaesett, és agyonitta magát. De így utólag be kell vallanom, hogy azokon a sérüléseken, amiket írt, én is eltűnődtem. Csend lett a telefonban, és Patrik megértette, milyen nehezére esik a

főfelügyelőnek ez a beszélgetés. – Mi volt az illető neve? – kérdezte Patrik, hogy megtörje a csöndet. – Jan-Olov Persson – felelte Runberg főfelügyelő. – Negyvenkét éves műbútorasztalos. Özvegy. – És alkoholista? – Hát igen, ezzel sok problémája volt. Amikor a felesége meghalt, teljesen szétesett. Nagyon szomorú történet. Aztán egy este részegen szállt kocsiba, és elütött egy sétálgató fiatal párt. A férfi meghalt, és Jan-Olov börtönbe került. De miután kijött, sohasem nyúlt többet alkoholhoz. Rendesen viselkedett, végezte a munkáját és nevelte a lányát. – Aztán egyszer csak holtan találták alkoholmérgezéstől? – Igen – sóhajtott Runberg. – Ahogy mondtam, úgy gondoltuk, visszaesett, és túllőtt a célon. A tízéves kislánya találta meg. Ő azt mondta, látott egy idegent, egy férfit az ajtóban, de nem igazán hittünk neki. Gondoltuk, biztos a sokk miatt van, vagy az apukáját próbálja védeni… – Runberg elhallgatott, és a hallgatására a szégyen súlya nehezedett. – Nem volt mellette egy kitépett könyvlap? Egy mesekönyvből? – Próbáltam visszaemlékezni rá, amikor megkaptam a körlevelet. De nem rémlik semmi ilyesmi – mondta Runberg. – Ha volt is ott könyvlap, nem foglalkoztunk vele. Valószínűleg azt feltételeztük, hogy a kislányé. – Szóval nincs önöknél semmi ilyesmi? – Patrik maga is hallotta a hangjában a csalódottságot. – Nem, eleve nem sok minden van a nyomozásból. Mondtam, hogy azt hittük, a pasas halálra itta magát. De azt a keveset, ami van, elküldhetem. – Át tudná faxolni? A lehető leghamarabb kéne. – Hát persze – felelte Runberg. Aztán hozzátette: – Szegény kislány! Micsoda élete volt. Először még kiskorában meghalt az anyja, aztán az apja börtönbe került. Aztán meghalt ő is, és egyedül hagyta. Most meg olvasom az újságban, hogy a lányt is megölték, épp maguknál. Azt hiszem, valami valóságshow-ban szerepelt. A fényképekről sosem ismertem volna fel. Mintha nem is Lillemor lett volna. Tízévesen kicsi volt, sötét hajú, vékony, most meg… hát szóval sok minden változott azóta. Patrikkal forgott az iroda. Először fel sem bírta dolgozni, amit hallott. Aztán hirtelen megértette, miről beszél Vilgot Runberg. Lillemor, vagyis Barbie a második áldozat lánya volt. És nyolc évvel korábban látta a gyilkost. Amikor Mellberg besétált a bankba, boldogabb és magabiztosabb volt, mint már sok-sok éve bármikor. Ő, aki gyűlölt pénzt kiadni, most kétszázezret készült elkölteni – és a legcsekélyebb tétovázást sem érezte. Jövőt vásárolt rajta, közös

jövőt Rose-Marie-vel. Amikor csak becsukta a szemét, ami munkaidő alatt elég gyakran előfordult, érezte a hibiszkuszok, a napsütés, a sós víz és Rose-Marie illatát. Alig bírta felfogni, mennyire szerencsés, és mennyit változott az élete csupán néhány hét alatt. Júniusban elrepülnek, és megnézik a nyaralót, aztán négy hétig ott is maradnak. Már most számolta a napokat. – Kétszázezer koronát szeretnék átutalni – csúsztatta a megbízást a pulton az ügyintéző elé. Nagy büszkeséget érzett. Nem sokan tudtak ennyit félretenni a rendőri fizetésből. De sok kicsi sokra megy, és mostanra egész szép summát sikerült megtakarítania. Valamivel többet, mint kétszázezer koronát. Rose-Marie mondta, hogy ő is belead ugyanennyit, a többit meg kölcsönkérhetik. Előző nap viszont felhívta őt, hogy minél előbb nyélbe kellene ütni az üzletet, mert egy másik pár is érdeklődik a nyaraló iránt. Mellberg ízlelgette a szavakat: „egy másik pár”. Most, élemedett korára ő is „pár” lett. Nevetgélt magában. Tud még ő és Rose-Marie versenyezni a fiatalokkal! Rose-Marie csodálatos volt. Minden tekintetben. Miután az átutalást elintézte, már sarkon fordult és indult volna, de ekkor váratlanul ragyogó ötlete támadt. – Mondja, mennyi maradt a számlámon? – kérdezte izgatottan az ügyintézőt. – Tizenhatezer-négyszáz korona – felelte az. Mellberg egy ezred másodpercig habozott, mielőtt döntött: – Szeretném kivenni mindet. Készpénzben. – Készpénzben? – kérdezte az ügyintéző, ő pedig bólintott. Formálódni kezdett az agyában egy terv, és minél többet gondolkozott rajta, annál jobbnak tűnt. Óvatosan a tárcájába tette a pénzt, és visszament a rendőrőrsre. Nem is hitte volna, hogy ilyen jó érzés lehet pénzt költeni. – Martin! Patrik kifulladva esett be kollégája irodájába, Martin meg csak nézte, hogy most vajon mi lehet. – Martin! – ismételte Patrik, majd leült, hogy kifújja magát. – Ekkora megerőltetés végigfutni a folyosón? – kérdezte mosolyogva Martin. – Edzened kéne egy kicsit. Patrik csak rálegyintett, most az egyszer nem ragadva meg a lehetőséget egy kis baráti évődésre. – Összefüggenek! – hajolt előre ültében. – Micsodák? – kérdezte Martin, találgatva, mi üthetett Patrikba. Mintha megveszett volna. – A nyomozások! – bökte ki diadalmasan Patrik. Martin még jobban összezavarodott.

– Hát persze! – mondta értetlenül. – Már megerősítettük, hogy az ittas vezetés a közös nevező. A homlokát ráncolva próbálta megérteni, miért csap ebből ekkora hűhót Patrik. – De nem azok! A két külön nyomozás! Lillemor megölése is összefügg a többivel! Ugyanaz az elkövető! Martin most már biztos volt benne, hogy Patrik meghibbant. Azon gondolkozott, vajon a stressztől lehet-e. Az a sok munka meg az esküvő miatti izgalom. Ettől még a legnyugodtabb ember is… Patrik dühösen félbeszakította: – Komolyan mondom, hogy összefüggenek! Ezt hallgasd meg! Röviden elmesélte, mit tudott meg Runbergtől, és ahogy beszélt, Martin megrökönyödése nőttön-nőtt. Alig bírta elhinni, amit hallott. Egészen valószínűtlennek tűnt. Patrikot nézve próbált mindent felfogni. – Szóval azt mondod, hogy a kettes számú áldozat Per-Olov Persson, aki Lillemor Persson apja volt. És Lillemor tízévesen látta a gyilkost. – Igen! – felelte Patrik, megkönnyebbülten, hogy Martin végre megértette. – És így is van! Emlékezz csak, mit írt a naplójában! Hogy felismert valakit, csak nem tudja hova tenni. Egy rövid találkozás nyolc éve, amikor ő még csak tízéves volt; hát ez nem hagyhatott nagyon tiszta emléket, pláne abban a helyzetben. – A gyilkos viszont tudta róla, kicsoda, és félt, hogy kapcsolatba hozza őt azzal, ami történt. – Úgyhogy meg kellett ölnie, mielőtt azonosítja, és így összekapcsolja őt Marit megölésével. – És aztán a többi gyilkossággal is! – fejezte be Martin, most már nagyon is izgatottan. – Összevág az egész, nem? – kérdezte Patrik, ugyanolyan izgalommal a hangjában. – Ha tehát elkapjuk azt, aki Lillemor Perssont megölte, megoldjuk a többi ügyet is! – mondta halkan Martin. – Igen. Vagy fordítva. Ha a többi ügyet megoldjuk, meglesz Lillemor gyilkosa is. – Úgy van. Mindketten hallgattak egy pillanatig. Patrik szerette volna azt ordítani, hogy „heuréka!”, de rájött, hogy az nem igazán volna helyénvaló. – Miből tudunk kiindulni a Lillemor-ügyben? – tette fel inkább a költői kérdést. – Van a kutyaszőr és a gyilkosság éjszakáján készült felvétel. Amit te hétfőn újra megnéztél. Láttál valami érdekeset? Martin tudatalattiját még mindig birizgálta valami, de nem volt hajlandó a felszínre bukkanni, így hát megrázta a fejét: – Nem, semmi újat. Csak amit Hannával már jelentettünk.

– Akkor neki kell látnunk a kutyások listájának. Meg is kaptam Annikától. – Patrik felállt. – Megyek, elmondom a hírt a többieknek. – Mondd csak! – felelte Martin szórakozottan. Még mindig próbált visszaemlékezni arra a valamire. Mi a fenét láthatott a videón? Vagy mit nem? Minél inkább próbálta kiszúrni, annál messzebbre siklott tőle. Felsóhajtott. Jobb lesz ejteni ezt egy időre. A hír bombaként robbant a rendőrőrsön. Először mindenki ugyanolyan hitetlenkedéssel fogadta, mint Martin, de ahogy Patrik eléjük tárta a tényeket, egyre inkább fellelkesedtek. Miután mindenkit tájékoztatott, Patrik visszatért az irodájába, és próbálta megtervezni a stratégiát a folytatáshoz. – Jól mellbe vágott a hír – szólalt meg Gösta az ajtóban. Patrik csak bólintott. – Gyere, ülj le! – mondta, és Gösta helyet foglalt az asztalnál. – Az a gond, hogy nem nagyon tudom összerakni az egészet – folytatta Patrik. – Gondoltam, végignézem a kutyások listáját, amit összeszedtél, és átolvasom az Ostbodából küldött iratokat. A faxra mutatott az asztalán. Tíz perce érkezett. – Hát, van mit átnyálazni – sóhajtott Gösta, végignézve a falra tűzdelt papírokon. – Olyan az egész, mint egy óriási pókháló, csak halvány gőzünk sincs róla, hova bújt a pók. Patrik kuncogott. – Ez marha jó hasonlat. Nem is tudtam, hogy neked ilyen költői vénád van, Gösta. Gösta csak dünnyögött valamit. Aztán felkelt, és lassan körbesétált az irodában, miközben az arca csupán centikre volt a falakra tűzött iratoktól és fényképektől. – Kell, hogy legyen valami, egy aprócska részlet, amit nem vettünk észre – mondta. – Én lennék a leghálásabb, ha találnál valamit. Nekem már kifolyik a szemem, annyit nézegettem ezeket – mutatott körbe Patrik a kis helyiségen. – Én speciel nem is értem, hogy tudsz dolgozni, miközben itt vannak ezek a képek – bökött Gösta az áldozatoknak a megölésük sorrendjébe rakott fotóira. Elsa volt legközelebb az ablakhoz, Marit pedig az ajtóhoz. – Jan-Olovot még nem tetted ki – jegyezte meg Gösta szárazon, az üres helyre mutatva Elsa Forselltől jobbra. – Nem, még nem volt időm – pillantott Patrik a kollégájára. A jó öreg Gösta Flygarét néha váratlanul elkapta a munkakedv, és ez most nyilvánvalóan ezen ritka alkalmak egyike volt. – Menjek el az útból? – kérdezte Patrik, amikor Gösta megpróbált benyomakodni a széke mögé.

– Igen, az jó lenne – felelte Gösta, és arrébb lépett, hogy helyet adjon neki. Patrik a szemközti falnak dőlt, és összefonta a karját. Az nem árthatott, ha valaki más is megnézi az anyagot. – Látom, megjöttek a könyvlapok a laborból – fordult Patrik felé Gösta. – Igen, tegnap. Csak Jan-Olové hiányzik. De az a rendőrségnek sincs meg. – Nagy kár – mondta Gösta, még mindig visszafelé mozogva az időben, Elsa Forsell irányába. – Azon gondolkozom, miért pont a Jancsi és Juliska – folytatta tűnődve. – Véletlen lehet, vagy jelent valamit? – Azt én is szeretném tudni. Meg még sok mindent. – Hmm – hümmögött Gösta, aki most épp a falnak azon része előtt állt, ahová az Elsa Forsell-lel kapcsolatos iratok és fotók voltak feltűzve. – Felhívtam Uddevallát – vágott elébe a kérdésének Patrik. – Még nem találták meg az aktát a balesetéről. De amint meglesznek, átfaxolják őket. Gösta nem válaszolt. Csak csendben állt egy darabig, tekintetét a falra tűzött papírokra függesztve. A tavaszi napsütés beszűrődött az ablakon, és fénybe vonta a papírok egy részét. Gösta kissé összevonta a szemöldökét. Hátrált egy fél lépést. Aztán megint előrehajolt, annyira, hogy a füle már majdnem a falat érte. Patrik csodálkozva figyelte. Mit csinál ez? Gösta mintha oldalról tanulmányozta volna a könyvlapot. Elsa lapja volt a legelső, azon kezdődött Jancsi és Juliska története. Gösta diadalmas arccal Patrik felé fordult. – Állj ide, ahol én állok! – mondta, és ellépett onnan. Patrik sietve a helyére állt, és közel hajtotta a fejét a könyvlaphoz, ahogyan Gösta. És ott, az ablakból érkező fényben meglátta, mit fedezett fel Gösta. Sofie mintha megfagyott volna belül. Nézte, ahogy a koporsót leeresztik a földbe. Nézte, de nem értette. Képtelen volt megérteni. Hogy fekhet az ő anyukája abban a koporsóban? A lelkész beszélt, vagy legalábbis mozgott a szája, de Sofie nem hallotta, mit mond, mert a fehér zaj a fülében mindent elnyomott. Az apjára pillantott. Ola komoran és zárkózottan nézett, a fejét lehajtotta és átkarolta a nagyit. Sofie anyai nagyszülei előző nap érkeztek meg Norvégiából. Nem úgy festettek, ahogy emlékezett rájuk, pedig karácsonykor látta őket. Mégis mintha alacsonyabbak lettek volna, őszebbek és soványabbak. Nagyi arcán új ráncok jelentek meg, és Sofie nem is tudta, hogy közelítsen hozzá. Nagypapa is megváltozott. Csöndesebb lett és tétovább. Pedig mindig is vidám és kedélyes volt, de most csak fel-le járkált a lakásban, és csupán akkor beszélt, ha megszólították. Sofie a szeme sarkából mozgást látott a templomkert túloldalán. Odanézett, és megpillantotta a vörös kabátban ott álló és a kapu rácsát markoló Kerstint. Sofie-

nak el kellett fordítania a fejét. Szégyent érzett. Azért, mert apa állt itt, és nem Kerstin. Szégyellte magát, mert nem állt ki Kerstin jogáért, hogy itt lehessen és búcsút vehessen Marittól. De apa annyira harcosan elszánt volt. És ő már nem volt képes szembeszállni vele. Így is folyamatosan szidta őt, amióta megtudta, hogy odaadta a rendőrségnek a Maritról szóló újságcikket. Azt mondta, Sofie szégyent hozott a családra. Bolondot csinált belőle. Aztán a temetésről kezdett beszélni, és azt mondta, csupán a közeli rokonok lesznek ott, Marit családja. És hogy nagyon reméli, hogy „annak” nem lesz mersze odatolni a képét. Sofie tehát az egyetlen kiutat választotta, és hallgatott. Tudta, hogy rosszul teszi, de apa annyira gyűlölködött, annyira felbőszült, hogy azt is tudta, az ellenkezés nagyon sokba kerülne neki. De amikor a távolban megpillantotta Kerstin arcát, mélységesen megbánta, amit tett. Ott állt anya társa, magányosan, és nem mondhatott neki végső búcsút. Sofie-nak bátrabbnak kellett volna lennie. Kerstint meg sem említették az újság gyászjelentésében. Ola magát, Sofie-t és Marit szüleit vette fel a legközelebbi hozzátartozók listájára. Kerstin azonban beküldött egy saját gyászhírt. Ola tajtékzott, amikor meglátta, de nem tehetett semmit. Sofie egyszerre belefáradt mindenbe: az álszentségbe, az igazságtalanságba. Lépett egyet a kavicsos úton, egy másodpercig habozott, majd odasietett Kerstinhez. Egy pillanatra megint az anyja kezét érezte a vállán, és mosolygott, ahogy Kerstin karjába vetette magát. – Sigrid Jansson – mondta hunyorogva Patrik. – Nézd meg, nem Sigrid Jansson van odaírva? Arrébb ment, hogy Gösta is megnézhesse a könyvlapot, és a nevet, amely a tavaszi napfényben láthatóvá vált rajta. – Nekem úgy tűnik – jelentette ki Gösta, hallhatóan elégedetten magával. – Fura, hogy a labor ezt nem vette észre – tűnődött Patrik, de aztán eszébe jutott, hogy a labort csak ujjlenyomatok keresésére kérték. A könyv tulajdonosa azonban beleírta a nevét, és a tolla lenyomatot hagyott az alatta lévő oldalon is, azon, amelyet Elsa Forsell holtteste mellett találtak. – És most mit csinálunk? – kérdezte Gösta ugyanolyan elégedett arccal. – Nem egy nagyon ritka név, de rá kell keresnünk az összes Sigrid Janssonra az országban, aztán meglátjuk, kiderül-e valami. – Jó régi könyv volt ez. Lehet, hogy a tulajdonos már nem is él. – Az is lehet. – Patrik elhallgatott egy pillanatra, mielőtt válaszolt. – Ezért ki kell terjesztenünk a keresést azokra a nőkre is, akik már nincsenek életben. Mondjuk olyanokra is, akik a tizenkilencedik században születtek. – Ez jó terv – mondta Gösta. – Szerinted jelent valamit az, hogy Elsa kapta az

első oldalt? Lehet neki valami köze ehhez a Sigrid Janssonhoz? Patrik megvonta a vállát. Őt már semmi sem lepte volna meg ebben az ügyben. Minden lehetségesnek látszott. – Ki kell derítenünk. És talán akkor is többet tudunk majd, ha Uddevalla visszahív. Mintegy végszóra megszólalt Patrik asztalán a telefon. – Patrik Hedström – vette fel, és amikor meghallotta, ki az, integetett Göstának, hogy maradjon. – Baleset. 1969. Igen… Igen… Nem… Igen… Gösta türelmetlenül állt egyik lábáról a másikra. Patrik arcán látta, hogy valami nagyon fontosat tudott meg. Kiderült, hogy pontosan így is van. Miután letette, Patrik diadalittasan így szólt: – Uddevalla volt az. Megtalálták Elsa Forsell balesetének az iratait. 1969-ben frontálisan ütközött egy másik autóval. Ittas volt. Találd ki, hogy hívták a nőt, aki meghalt! – Sigrid Jansson – suttogta Gösta. Patrik bólogatott. – Velem jössz Uddevallába? Gösta csak horkantott egyet. Még szép, hogy megy! – Hova ment Patrik és Gösta? – kérdezte Martin, amikor kijött Patrik üres irodájából. – Uddevallába – nézett rá Annika a szemüvege fölött. Martin iránt mindig is gyengéd érzelmekkel viseltetett. Volt benne valami kiskutyaszerű, valami romlatlan, ami felkeltette az anyai ösztöneit. Mielőtt megismerte Piát, Martin sok időt töltött az irodájában, és kitárgyalta vele a szerelmi bánatait. Noha Annika örült, hogy Martin most már stabil kapcsolatban él, néha hiányoztak neki ezek az idők. – Ülj le! – mondta, és Martin engedelmeskedett. A rendőrőrsön senki sem tartotta lehetségesnek, hogy ne engedelmeskedjen Annikának. Ilyesmit még Mellberg sem merészelt. – Hogy vagy? Minden rendben? Tetszik a lakásotok? Beszélj! – nézett szigorúan Martinra Annika. Legnagyobb meglepetésére azt tapasztalta, hogy Martin szélesen elvigyorodik, és alig bír nyugton maradni. – Apa leszek! – tört ki végül belőle, és még jobban vigyorgott. Annika érezte, hogy elönti a szemét a könny. Nem irigységből vagy bánatában, amiért ő nem élheti át ugyanezt, hanem a Martin miatt érzett tiszta, hamisítatlan örömtől. – Micsoda? – nevetett, letörölve egy könnycseppet az arcáról. – Jaj, istenem, de bolond vagyok, itt ülök és bőgök! – tette hozzá zavartan, de látta, hogy Martin is meghatódott.

– Mikor jön a baba? – November végén – felelte Martin újabb mosollyal. Annikának a szívét melengette, hogy ilyen boldognak látja. – November végén – ismételte. – Hát, bizony, bizony… na, ne csak ücsörögj ott, ölelj már meg! Kitárta a karját, Martin pedig odalépett hozzá, és jól megölelgette. Ezután beszélgettek még egy kicsit a közelgő örömteli eseményről, de aztán Martin arcáról leolvadt a mosoly. – Szerinted a végére járunk valaha ennek? – Mármint a gyilkosságoknak? – Annika megrázta a fejét. – Hát, nem tudom. Kicsit félek tőle, hogy ezzel még Patrik sem tud megbirkózni. Túlságosan… bonyolult. Martin bólogatott. – Én is ezen gondolkoztam. Egyébként mit keresnek Uddevallában? – Azt nem tudom. Patrik csak annyit mondott, hogy felhívták Elsa Forsell miatt, és Göstával odamennek, hátha sikerül többet megtudniuk. Egyvalami biztos: szörnyen komolynak látszottak. Martinban feltámadt a kíváncsiság. – Biztos megtudtak róla valami fontosat. De vajon… – Majd délután kiderül – vágott közbe Annika, de ő maga is egyre találgatta, vajon hova rohant ennyire Patrik és Gösta. – Aha, gondolom – mondta Martin, azzal felállt és visszament az irodájába. Egyszerre nagyon várta már a novembert. Négy órába telt, mire Gösta és Patrik visszaért az őrsre. Ahogy beléptek az ajtón, Annika látta rajtuk, hogy fontos híreket hoztak. – Gyülekező a társalgóban – bökte oda kurtán Patrik, és ment felakasztani a dzsekijét. Öt perccel később már mindenki ott volt. – Két döntő jelentőségű dolog történt ma – kezdte Patrik, és Göstára pillantott. – Először is Gösta felfedezte, hogy Elsa Forsell könyvlapján olvasható egy név. Sigrid Jansson. Aztán felhívtak minket Uddevallából, és átugrottunk megtudni a részleteket. És minden egybevág. Szünetet tartott, hogy igyon egy korty vizet, majd a pultra támaszkodott. Mindenki rámeredt, kíváncsian várva, mi lesz a folytatás. – Elsa Forsell volt a vétkes egy halálos kimenetelű balesetben, 1969-ben. Ahogy a többiek, ő is ittasan vezetett, és egy év börtönre ítélték. A másik autót egy harmincas éveiben járó nő vezette, és volt vele két gyerek is. A nő azonnal meghalt, de a gyerekek valami csoda folytán egy karcolás nélkül megúszták. – Patrik hatásszünetet tartott, majd hozzátette: – A nő neve Sigrid Jansson volt.

A többieknek elakadt a lélegzete. Gösta elégedetten bólogatott. Rég volt már, amikor utoljára ilyen büszke lehetett a maga részére egy ügyben. Martin feltette a kezét, hogy mondjon valamit, de Patrik leintette: – Várj, van még valami. A rendőrség először érthető módon azt gondolta, hogy a gyerekek az autóban Sigridéi. Csakhogy neki egyáltalán nem volt gyereke. Igazi remeteéletet élt Uddevalla mellett, a gyerekkori otthonában, amit a szüleitől örökölt, miután azok meghaltak. Eladóként dolgozott egy elegáns ruhaüzletben, és mindig nagyon kedves és udvarias volt a vásárlókkal. De amikor a rendőrség kihallgatta a munkatársait, ők mind azt mondták, hogy teljesen egyedül élt. Nem tudtak egyetlen rokonáról vagy barátjáról sem. Gyerekekről meg különösen nem. – De hát… akkor kinek a gyerekei voltak azok? – vakargatta a homlokát Mellberg. – Senki sem tudja. Nem jelentettek ilyen korú eltűnt gyerekeket. Senki sem jelentkezett értük. Amikor a rendőrök kimentek Sigrid házához körülnézni, látták, hogy a gyerekek egyértelműen vele éltek. Beszéltünk az egyik emberükkel, aki ott volt a balesetnél. Azt mondta, a gyerekek közös szobában aludtak, ami tele volt játékokkal meg egyéb gyerekholmival. Vérmintát is vettek tőlük, hogy ellenőrizzék, rokonuk volt-e Sigrid, de a vércsoportjuk nem egyezett az övével. – Szóval Elsa Forsell volt az oka az egésznek – mondta Martin. – Nagyon úgy néz ki – értett egyet Patrik. – Úgy tűnik, a balesetből, amit okozott, gyilkosságok egész sora következett. És a gyilkos vele kezdte. – Hol vannak most a gyerekek? – tette fel Hanna a kérdést, amely mindenkinek a fejében járt. – Ezen még dolgozunk – felelte Gösta. – Az uddevallai kollégák próbálják megszerezni az iratokat a gyámügytől, de ez eltarthat még egy ideig. – Az alapján kell folytatnunk a nyomozást, amink már megvan – jelentette ki Patrik. – De az ügy kulcsa Elsa Forsell, úgyhogy őrá koncentrálunk. Kivonultak a társalgóból, de Hannát Patrik még visszahívta. – Igen? – kérdezte Hanna. Amikor Patrik látta, milyen sápadt, még biztosabb lett abban, hogy beszélnie kell vele. – Ülj le! – mondta, és maga is letelepedett. – Hogy vagy? – kérdezte, fürkészőn nézve Hannát. – Hát, őszintén megmondva, szo-szo – hajtotta le a fejét Hanna. – Elég nyamvadtul vagyok egypár napja, szerintem lázam is lesz. – Igen, észrevettem, hogy mostanában mintha nem lennél önmagad. Szerintem menj haza, és pihenj le! Azzal senkinek sem segítesz, ha játszod a hőst, és betegen dolgozol. Lazíts egy kicsit, hogy majd újult erővel térhess vissza. – De a nyomozás… Patrik felállt.

– Ez parancs. Hazamegy, pihen! – mondta színlelt gorombasággal. – Igenis, főnök! – mosolygott Hanna, és játékosan tisztelgett. – De még be kell fejeznem pár dolgot, ami nem várhat. – Jó, azt még lehet. De utána húzás haza, nyomozó! Hanna halványan mosolyogva kiment. Patrik aggodalmasan nézett utána. Tényleg nem festett valami jól. Megfordult, kinézett az ablakon, és engedélyezett magának néhány pillanatnyi ücsörgést. Annyi minden történt az elmúlt pár napban, annyi mindenre derült fény. De az utolsó nagy csatát még meg kellett vívni. Patrik érezte, hogy gyorsan rá kell találniuk a gyerekekre. A gyerekekre, akik mintha a semmiből bukkantak volna elő. Most azt kellett kideríteni, mi történt velük. – Tökéletesen áll! – áradozott Anna, és Ericának egyet kellett értenie vele. A ruhából itt-ott be kellett venni, de a változtatások után úgy illett rá, mintha csak álmodna. A terhesség óta makacsul rajta kapaszkodó kilókból is eltűnt egykettő, és Erica az étrendváltoztatás óta nemcsak karcsúbbnak, de elevenebbnek is érezte magát. – Jaj, de gyönyörű leszel! – lelkendezett Anna a próbáról hazafelé menet. Erica rámosolygott a húgára, aki majdnem annyira izgatott volt a szombati esküvő miatt, mint ő maga. Odapillantott a gyerekülésben szundikáló Majára is. – Aggódom Patrik miatt – mondta aztán, és a mosolya elhalványult. – Annyira fel van pörögve. Szerinted képes lesz jól érezni magát az esküvőn? Anna úgy nézett rá, mintha azt latolgatná, mondjon-e egyáltalán valamit. Végül elszánta magát: – Hát, ezt igaziból meglepinek szántuk – mondta –, de beszéltünk a srácokkal, és úgy döntöttünk, hogy a legény- és lánybúcsút kihagyjuk. Nem tűnt jó ötletnek ilyen hülyeségbe belemenni. Úgyhogy inkább szobát foglaltunk és vacsorát rendeltünk nektek a Stora Hotelbe péntek estére. Ott szép nyugodtan rápihenhettek a szombatra. Remélem, tetszik az ötlet. – Jaj, istenem, de kedves tőletek! Szuper lesz! Nem hiszem, hogy Patriknak túl nagy kedve lenne mostanában legénybúcsúzni. Remek lesz egy nyugodt péntek este. Mert az nem valószínű, hogy szombaton sok nyugalomban lesz részünk. – Azt én sem hiszem! – nevetett Anna, megkönnyebbülve, hogy a nővérének tetszik az ötlete. Erica aztán másra terelte a szót: – Anna, úgy döntöttem, végzek egy kis kutatást. Anya után. – Kutatást? Hogyhogy? – Hát… családfakutatást. Hogy honnan jött, meg ilyenek. Hátha találok választ a kérdéseinkre.

– Szerinted lehet belőle valami? – kérdezte kétkedve Anna. – Persze csináld, ha akarod, de anya nem volt az a szentimentális természet. Valószínűleg ezért nem tett el semmit a múltjáról, és ezért nem mesélt nekünk a gyerekkoráról. Emlékszel, hogy a mienket se dokumentálta agyon! Anna nevetésében volt egy árnyalatnyi keserűség, ami meglepte Ericát. A húga eddig mindig úgy tett, mintha nem bántaná az édesanyjuk hidegsége. – De nem vagy legalább egy kicsit kíváncsi? – kérdezte. Anna kinézett az utasoldali ablakon. – Nem – mondta rövid, de jelentőségteljes szünet után. – Nem hiszek neked. De én úgyis utánanézek. Ha akarod tudni, mit találtam, majd szólj. Te döntöd el. – És ha nem találod meg a választ? – fordult vissza Erica felé Anna. – Mi van, ha azt találod, hogy normális, hétköznapi gyerek- és kamaszkora volt? És nincs más magyarázat, csak az, hogy szimplán nem érdekeltük? Akkor mit csinálsz? – Elfogadom – válaszolta halkan Erica. – Ahogy mindig is. Több szó nem esett hazáig. Mindketten elmerültek a saját gondolataikban. Patrik már harmadszor olvasta végig a listát, és próbálta nem bámulni a telefont. Minden alkalommal, amikor megszólalt, reménykedett, hogy Uddevallából keresik, és több információval szolgálnak a gyerekekről. De mindannyiszor csalódott. Ugyancsak csalódott a kutyatulajdonosok nevének és címének listájában. Szerteszét laktak az országban, de egyikük sem Tanumshede közelében. Tudta, hogy eleve nem volt túl nagy az esély, de egy kicsit azért reménykedett. Csak a biztonság kedvéért lassan végighaladt a listán negyedjére is. Százötvenkilenc név. És százötvenkilenc lakcím, de a legközelebbi is Trollhättan mellett vagy száz kilométernyire. Patrik sóhajtott. A munkája legnagyobbrészt unalmas, időrabló feladatokból állt, de az elmúlt néhány nap eseményei után ezt már-már elfelejtette. Megfordult, és felnézett a falon függő Svédország-térképre. A rajzszögek mintha visszanéztek volna rá, hogy rajta, vegye észre a bennük rejlő mintát, törje fel a kódot, ha tudja. Öt tű, öt helyszín, szétszórva a hosszúkás Svédország déli felén. Miért utazott a gyilkos egyik helyről a másikra? A munkája miatt? Vagy csak úgy? Vagy éppen azért, hogy összezavarja őket? Lehet, hogy az otthona egészen másutt van? Az utolsót Patrik nem igazán hitte. Valami azt súgta neki, hogy a válasz valami földrajzi mintában rejlik, amelyet a gyilkos követ. Abban is hitt, hogy a gyilkos még a környéken van. Ez inkább csak megérzés volt, de olyan erős, hogy még az utcán szembejövőket is megbámulta. Ez lehet a gyilkos? Vagy amaz? Ki rejtőzik a hétköznapi állampolgár álarca mögött? Patrik megint sóhajtott, aztán felnézett, amikor halk kopogást követően belépett Gösta.

– Na – mondta Gösta, miután leült. – Az van, hogy valami dolgozik idebent – mutatott a halántékára –, mióta tegnap hallottunk azokról a gyerekekről. Valószínűleg semmi. Elég erőltetetten hangzik. Annyit hímezett-hámozott, hogy Patrik már legszívesebben áthajolt volna az asztalon, és megrázta volna, hogy mondja már el, miért jött. – Na szóval, egy eseten gondolkoztam, ami 1967-ben történt. Fjällbackában. Akkoriban én még újonc voltam. Patrik egyre ingerültebben nézte. Ez mennyit tud beszélni! De aztán Gösta rátért a tárgyra: – Szóval, ahogy mondtam, még nem régóta voltam itt, amikor bejelentést kaptunk, hogy megfulladt két gyerek. Egy hároméves ikerpár. Az anyjukkal éltek odakint a Kalvö-szigeten. Az apjuk pár hónappal korábban fulladt vízbe, amikor beszakadt alatta a jég, az anyjuk meg utána erősen inni kezdett. És azon a napon, ha jól emlékszem, március volt, a csónakjukon átvitte őket Fjällbackába, és onnan autón Uddevallába, hogy elintézzen valamit. Amikor mentek visszafelé a szigetre, kitört a vihar. Az anya szerint a csónak felborult, épp, mielőtt partot értek volna, és mind a két gyerek a vízbe fulladt. Ő partra úszott, és rádión segítséget hívott. – Jó, jó – mondta Patrik –, de miből gondolod, hogy ennek köze lehet a mi ügyünkhöz? Hiszen az a két gyerek meghalt, tehát nem lehettek ott két évvel később Sigrid Janssonnal a kocsiban. Gösta tétovázott. – De volt egy tanú… Elhallgatott, aztán folytatta: – Egy tanú, aki azt állította, hogy az anyával, Hedda Kjellanderrel nem is voltak ott a gyerekek a csónakban. Patrik egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. – Miért nem járt ennek utána senki? Gösta lehangoltan nézett. – A tanú egy idős hölgy volt. Azt mondták róla, hogy egy kicsikét már dilinyós. Egész nap az ablakból nézelődött távcsővel, és néha azt mondta, látott valamit… tengeri szörnyeket meg ilyeneket. Gösta elmondta, hogy időnként eszébe jut az ügy. Az ikrek, akiknek a holttestét sosem vetette partra a víz. De mindig elnyomta a gondolatot, és meggyőzte magát, hogy pusztán tragikus baleset volt az egész. Semmi több. – Miután beszéltem az anyával, Heddával, nehezen hittem, hogy netán hazudik. Annyira kétségbe volt esve. Annyira szomorú volt. Nem volt ok azt hinni, hogy… – Göstának elakadt a szava, és nem mert Patrikra nézni. – És mi lett vele? Az anyával? – Semmi. Még mindig ott él a szigeten. Csak nagy ritkán látni a városban. Az

ételt meg a piát házhoz szállíttatja. Vagyis hát leginkább piát. Patrik szinte hallotta a leeső tantusz hangját. – Te a kalvői Heddáról beszélsz? Nem akarta elhinni. Azt még sosem hallotta, hogy Heddának egyszer volt két gyereke. A pletyka csupán arról szólt, hogy valaha két tragédia érte, és azóta annak szentelte az életét, hogy tompára igya magát. – Gondolod, hogy… Gösta vállat vont. – Nem tudom, mit gondoljak. De érdekes az egybeesés. Meg az időpont is stimmel. Csendben ült, és várta, hogy Patrik megfontolja mindazt, amit mondott neki. – Azt hiszem, ki kell oda mennünk beszélni vele. Gösta bólogatott. – Mehetünk a mi csónakunkkal – kelt fel Patrik. Gösta még mindig elanyátlanodva nézte. – Ez már évekkel ezelőtt volt, Gösta. És azt sem mondhatom, hogy én bármit másképp csináltam volna. Valószínűleg ugyanerre a következtetésre jutottam volna én is. Meg egyébként is, nem csak te voltál ott. Gösta nem volt annyira biztos benne, hogy Patrik is ilyen könnyen ejtette volna az ügyet. És talán ő is gyakorolhatott volna nagyobb nyomást a főnökére annak idején. De hát ami történt, megtörtént. Ezen már kár volt rágódni. – Beteg vagy? Lars aggódva ült le az ágy szélére, és hűvös kezét Hanna homlokára tette. – Csak úgy tüzel – mondta, és állig betakarta a feleségét. Hannát rázta a hideg, és az a különös érzése volt, hogy mindjárt megfagy, noha szakadt róla a veríték. – Szeretnék egyedül maradni – kérte, és az oldalára fordult. – Én csak segíteni akartam – mondta megbántva Lars, és elvette a kezét a takaróról. – Segítettél már eleget – felelte keserűen Hanna, miközben már a foga is vacogni kezdett. – Beszóltál, hogy beteg vagy? Lars Hannának háttal leült, és kinézett az erkélyajtón. Akkora volt köztük a távolság, mintha nem is ugyanazon a kontinensen lettek volna. Valami szorítani kezdte Lars szívét. Mintha félelem lett volna, de ha az volt, akkor olyan mély és átható, hogy nem is emlékezett rá, érzett-e már valaha ilyesmit. Vett egy mély lélegzetet. – Ha meggondolnám magam gyerekügyben – az változtatna valamin? Egy másodpercre abbamaradt a vacogás. Hanna felült, és felpolcolta a hátát a

párnákkal, de a takarót továbbra is az álláig húzva tartotta. Annyira reszketett, hogy beleremegett az ágy is. Szinte kézzelfoghatóvá erősödött a feszültség. Lars mindig ezt érezte, amikor Hanna rosszul lett. Ha ő volt beteg, az nem zavarta. De amikor a felesége kapott el valamit, Lars szinte magán is észlelte a tüneteket. – Az mindent megváltoztatna – mondta Hanna, és láztól fénylő szemmel nézte őt. – Mindent megváltoztatna – ismételte, de aztán hozzátette: – Vagy nem? Lars újra hátat fordított neki, és a szomszéd ház tetejét nézte. – De, valószínűleg igen – válszolta, noha nem volt biztos benne, hogy az igazat mondja. – Igen. Visszafordult. Hanna aludt. Lars sokáig nézte őt. Aztán lábujjhegyen kilopózott a szobából. – Megtalálod? – fordult oda Patrik Göstához, miután kifutottak a csónakkikötőből. Gösta bólintott. – Meg én. Többet nem is szóltak egész Kalvőig. Amikor kikötötték a csónakot a rozoga kis mólóhoz, Gösta arca hamuszürkére változott. Többször is járt már itt az óta a harminchét évvel ezelőtti eset óta, de mindig a legelső látogatása rémlett fel benne. Lassan felsétáltak a kis faházig, amely a sziget legmagasabb pontján állt. Látható volt, hogy már nagyon régóta nem végeztek rajta semmilyen karbantartást, és körülötte az aprócska pázsitfoltot is felverte a gaz. Ezenkívül csak gránit volt mindenütt, ameddig a szem ellátott, noha a közelebbi vizsgálat azért felfedte a tavasz melegére és az ébredésre váró növények nyomát. A házat valaha fehérre festették, de a festék nagy foltokban hámlott le róla, felfedve a szürke, szélcserzette fát. A tető fazsindelyei meggörbülve lógtak, itt-ott hiányoztak; olyan volt, akár egy foghíjas száj. Gösta ment előre, és óvatosan kopogott az ajtón. Semmi válasz. Erősebben kopogott. – Hedda! Már az öklével verte a faajtót, majd megpróbálta kinyitni. Az ajtó nem volt bezárva, és kitárult előttük. Ahogy beléptek, automatikusan az orruk elé kapták a karjukat a bűz miatt. Mintha egy disznóólba sétáltak volna be. Mindenhol szemét hevert, ételmaradványok, régi újságok, de leginkább üres üvegek. Gösta beljebb óvakodott, és újra kiabált: – Hedda! – De még mindig nem válaszolt senki. – Megyek, megkeresem – mondta Gösta, amire Patrik csak bólogatni tudott. Fel

nem foghatta, hogy képes valaki így élni. Néhány perc múlva Gösta visszajött, és intett Patriknak, hogy kövesse. – Az ágyban fekszik. Ki van ütve. Valahogy meg kell próbálnunk életet verni belé. Feltennél egy kis kávét? Patrik tanácstalanul nézett körbe a konyhában. Végül talált egy üveg instant kávét, meg egy üres fazekat. Utóbbit vélhetőleg főleg vízforralásra használták, mert a többi konyhaeszközhöz képest aránylag tiszta volt. – Na jól van, gyere szépen. Gösta lépett be a konyhába, egy nő halvány árnyképét vonszolva magával. Hedda ajkát csupán kábult motyogás bírta elhagyni, de sikerült a lábát egész tisztességesen egymás után rakosgatnia, és eljutnia a konyhaszékig, ahová Gösta irányította. Leroskadt a székre, feje az asztalra támasztott karjára hanyatlott, és horkolni kezdett. – Hedda, nehogy megint elaludj, muszáj ébren maradnod! – rázta meg Gösta gyengéden a vállát, de eredménytelenül. Fejével a tűzhelyen álló fazék felé mutogatott, amelyben már forrt a víz. – Kávét! – mondta, mire Patrik sietve töltött a legkevésbé mocskosnak látszó csészébe. Neki magának nem támadt kedve kávézni. – Hedda, beszélnünk kell veled egy kicsit. A válasz újra csak motyogás volt. De aztán a nő lassan felült, és a széken dülöngélve próbálta fókuszálni a látását. – A tanumshedei rendőrségtől jöttünk. Ő Patrik Hedström, én meg Gösta Flygare vagyok. Mi ketten már találkoztunk párszor. Gösta végig tagoltan beszélt, remélve, hogy Hedda legalább a szavai egy részét felfogja. Intett Patriknak, hogy üljön le, és mindketten helyet foglaltak az asztalnál, szemben Heddával. A viaszosvászon asztalterítő valaha fehér volt, és apró rózsák díszítették, de mostanra olyan vastagon borította az ételmaradék, a morzsa és a zsír, hogy a minta alig látszott. Ugyanilyen nehéz volt megmondani, hogy festhetett egykor Hedda. Az alkohol annyira tönkretette a bőrét, hogy ráncos lett és élőhalottnak látszott, a testét pedig vastag zsírréteg borította. A haja valamikor szőke lehetett, de most szürke volt, és slampos lófarokban lógott. Nem úgy nézett ki, mintha mostanában megmosta volna. A kardigánja csupa lyuk volt, és láthatóan még jóval soványabb korában vásárolta. Vállban és mellben szorította. – Mi a ku… – szavai megint motyogásba fulladtak, ahogy előre-hátra imbolygott a széken. – Igyál egy kis kávét! – mondta neki Gösta meglepően gyengéden. Elétolta a csészét, hogy bekerüljön a látóterébe. Hedda engedelmeskedett, és remegő kezébe vette a porceláncsészét. Az utolsó

cseppig megitta a kávét. Aztán váratlanul félrelökte a csészét, amit Patrik épp akkor kapott el, amikor már átbukott az asztal peremén. – A balesetről szeretnénk beszélni – mondta Gösta. Hedda nagy nehezen felemelte a fejét, és az ő irányába hunyorgott. Patrik úgy döntött, csendben marad, és hagyja, hogy Gösta irányítsa a beszélgetést. – A balesetről? – kérdezte Hedda. Kicsit mintha stabilabban ült volna a széken. – Amikor a gyerekek meghaltak. – Gösta folyamatosan rászegezte a tekintetét. – Arról nem akarok beszélni – dadogta Hedda, és elutasítóan intett. – De muszáj – erősködött Gösta, a hangja azonban ugyanolyan kedves maradt. – Megfulladtak. Mindenki megfulladt. Tudják – Hedda a levegőben hadonászott az ujjával –, tudják, először Gottfrid fulladt meg. Elment makrélára halászni kézihálóval, aztán egy hétig nem találták meg. Egy hétig minden nap kimentem és vártam, de már aznap napnyugtakor, hogy elment, tudtam, hogy Gottfrid sose jön vissza hozzám meg a gyerekekhez. Zokogott, és látszott rajta, hogy évekkel korábban jár az időben. – Mekkorák voltak akkor a gyerekek? – kérdezte Patrik. Hedda most először nézett rá. – Gyerekek, milyen gyerekek? – kérdezett vissza értetlenül. – Az ikrek – felelte Gösta, mire Hedda visszafordult hozzá. – Hány évesek voltak az ikrek? – Kettő, majnem három. Vad kölykök voltak. Csak úgy tudtam bánni velük, hogy Gottfrid is segített. Amikor ő… Hedda elhallgatott, és körülnézett a konyhában, mintha keresne valamit. S pillantása végül az egyik szekrényen állapodott meg. Nagy keservesen feltápászkodott, odacsoszogott, kinyitotta a szekrényt, és elővett belőle egy üveg vodkát. – Kérnek egy kortyot? – nyújtotta feléjük, és amikor mindketten a fejüket rázták, felnevetett: – Az jó, mer’ nem is kínáltam! A nevetése sokkal inkább kárálásnak hangzott. Az asztalhoz vitte az üveget, és visszaült. Nem bajlódott pohárral, csak a szájához emelte az üveget és meghúzta. Patriknak már attól égni kezdett a torka, hogy nézte. – És hány évesen fulladtak meg az ikrek? – kérdezett tovább Gösta. Hedda mintha nem is hallotta volna. Maga elé meredt a semmibe. – De elegáns volt – motyogta. – Gyöngysora volt, meg kabátja, meg mindene. Rendes hölgy volt. – Kicsoda? – csapott le Patrik izgatottan. – Milyen hölgy? De Hedda már elveszítette ezt a fonalat. – Hány évesen fulladtak meg az ikrek? – tette fel újra a kérdését Gösta, ezúttal még tagoltabban.

Hedda felé fordult, a szája felé emelt üveg félúton állt a kezében. – Nem fulladtak meg, mér’, megfulladtak? – kérdezett vissza, és ivott még egy kortyot. Gösta jelentőségteljesen Patrikra nézett, majd előredőlt. – Nem fulladtak meg? Akkor hova mentek? – Miasszogy nem fulladtak meg? – Hedda szemébe egyszerre rémület költözött. – Dehogynem fulladtak, megfulladtak azok… Megint ivott, mire még üvegesebb lett a szeme. – Na, most melyik, Hedda? Megfulladtak, vagy sem? Gösta hallotta a saját hangjában az elkeseredést, de ezzel a kérdéssel csak még beljebb vezette Heddát a ködbe. Most nem is válaszolt, csak a fejét rázta. – Szerintem ennél sokkal többet nem tudunk kihúzni belőle – nézett Gösta szabadkozva Patrikra. – Szerintem sem, mást kell megpróbálni. Például nézzünk körül egy kicsit. Gösta bólintott, és Heddához fordult, akinek a feje már útban volt vissza az asztallap felé. – Hedda, nézelődhetünk egy kicsit a dolgaid között? – Mmm – válaszolta Hedda, és álomba merült. Gösta a széke mellé tolta a sajátját, hogy arra essen, ne a padlóra, és Patrikkal nekifogtak, hogy átkutassák a házat. Egy óra múlva még mindig nem találtak semmit. Nem volt itt csak szemét, szemét, szemét. Patrik azt kívánta, bár hozott volna kesztyűt, és úgy érezte, az egész teste viszket. De semmi nyoma nem volt annak, hogy ebben a házban valaha is gyerekek laktak volna. Hedda biztos kidobott mindent, ami az övék volt. Viszont nem tudta kiverni a fejéből a „rendes hölgyet”. Le is ült Hedda mellé, és finoman próbálta újból életre kelteni. Hedda végül nagy kelletlenül felült, de a feje hátranyaklott, mielőtt még egyenesbe tudta volna hozni. – Hedda, most muszáj válaszolnia! A rendes hölgynél vannak a gyerekei? – Annyi baj volt velük. Nekem meg dolgom akadt Uddevallában. Meg piát is kellett venni, mer elfogyott – motyogta Hedda, és kinézett az ablakon, a tavaszi napsütésben csillogó víztükörre. – De ezek csak csinálták a fesztivált. Ő meg olyan rendes hölgy volt. Olyan kedves. Azt mondta, ő majd elviszi őket. Aztán vitte is. Hedda Patrikra nézett, és most először őszinte érzelmek tükröződtek a szemében. Odabenn legbelül olyan felfoghatatlan fájdalom és bűntudat lakozott, amit csak az alkohol volt képes elfojtani. – De megbántam – mondta, és könnyek felhőzték a szemét. – De akkor már nem találtam őket. Kerestem és kerestem. De eltűntek. Meg a hölgy is. A gyöngysoros. – Hedda a torkát vakarászta, mutatva, hol volt a hölgyön a gyöngysor, aztán megismételte: – Eltűnt.

– De akkor miért mondta azt, hogy vízbe fulladtak? – Patrik a szeme sarkából látta, hogy Gösta az ajtóban állva hallgatózik. – Há’ mer’ szégyelltem magam… mondjuk, lehet, hogy vele jobb életük volt. De akkor is szégyelltem magam… Megint kinézett a vízre, és egy darabig így ültek. Patrik agya egyre zakatolt, próbálta feldolgozni a hallottakat. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Sigrid Jansson lehetett a „rendes hölgy”, aki valamilyen okból magával vitte Hedda gyerekeit. Hogy miért, azt valószínűleg sosem fogják megtudni. Amikor ennyi nyomorúságtól remegő lábára állt, és Gösta felé fordult, látta, hogy az szorongat valamit a kezében. – Találtam egy fényképet – mondta Gösta. – A matrac alatt. Az ikrekről. Patrik elvette a fotót, és megnézte. Két kisgyerek, úgy két év körüliek, ült a szülei, Gottfrid és Hedda ölében. Vagyis a kép még Gottfrid halála előtt készült. Azelőtt, hogy minden összeomlott. Patrik szemügyre vette a gyerekek arcát. Hol lehetnek most? És vajon egyikük a gyilkos? A kerek arcocskák egyike sem árult el semmit. A konyhaasztalnál ülő Hedda megint elaludt, Patrik és Gösta pedig kiment és teleszívta a tüdejét friss tengeri levegővel. Patrik óvatosan a tárcájába csúsztatta a remekül kivehető fényképet. Majd gondoskodik róla, hogy Hedda visszakapja. De most kell ahhoz, hogy megtaláljanak egy gyilkost. A visszaúton ugyanolyan szótlanok voltak, mint idefelé. Erre a csendre azonban a megrázkódtatás és a bánat nehezedett. Bánat amiatt, hogy milyen kicsi és esendő tud lenni néha az ember. Megrázkódtatás annak láttán, hogy micsoda hibákat képesek az emberek elkövetni. Lelki szemei előtt Patrik látta az Uddevallában ide-oda kóválygó Heddát. Ahogy a gyerekeit kereste, akiket a kétségbeesés, a kimerültség és az alkoholéhség hirtelen rohamában odaadott egy vadidegennek. Érezte, micsoda pánik foghatta el őt, amikor felismerte, hogy nem fogja tudni megtalálni az ikreket. És micsoda elkeseredés, aminek a hatására azt állította, hogy megfulladtak, és nem vallotta be, hogy egy idegen kezébe adta őket. Nem beszéltek, amíg Patrik ki nem kötötte az öreg csónakot a túlparton. – Hát, most már legalább tudjuk – mondta Gösta, és az arca elárulta, hogy még mindig furdalja a lelkiismeret. Patrik megveregette a vállát, miközben elindultak a kocsi felé. – Nem tudhattad – mondta. Gösta nem válaszolt, Patrik pedig nem tudott egyebet mondani, amivel segíthetett volna. Ezt Göstának magának kellett lerendeznie magában. – Hamar meg kell tudnunk, hova kerültek a gyerekek – szólalt meg Patrik, már Tanumshede felé vezetve. – Az uddevallai gyámügyesektől még mindig semmi?

– Semmi, valószínűleg nem egyszerű dolog ilyen régi adatokat kikeresni. De valahol csak lenniük kell. Két ötéves gyerek nem szívódhat csak úgy fel! – Micsoda nyomorúságos élete van. – Heddának? – kérdezte Patrik, noha jól tudta, hogy Gösta őrá gondol. – Igen. Képzeld csak el, ezzel a bűntudattal élni. Egész életedben. – Nem csoda, hogy próbálja minél jobban eltompítani magát – jegyezte meg Patrik. Gösta nem válaszolt, csak kinézett az ablakon. Végül így szólt: – Most mihez kezdünk? – Amíg meg nem tudjuk, mi lett a gyerekekkel, azzal kell kezdenünk valamit, amink van. Sigrid Jansson, a kutyaszőr Lillemornál, és meg kell próbálnunk kapcsolatot találni a gyilkosságok helyszínei között. Befordultak a rendőrőrs előtti parkolóba, kiszálltak, és komor arccal baktattak a bejárat felé. Patrik megállt a recepciónál, elmondta Annikának, mi történt, aztán az irodájába ment. Nem volt képes a többieknek is elmesélni az egész történetet. Vigyázva kivette a tárcájából a fényképet, és tanulmányozni kezdte. Az ikrek szeme visszanézett rá, de nem árult el semmit.

9 Ő végül beadta a derekát. Csak egy rövidke út. Egy kis felfedezőút a nagy, ismeretlen világban. Aztán majd hazamennek. És nem kéri többször. Buzgón bólogatott. Alig bírta visszafogni magát. És egy pillantás a húgára felfedte, hogy ő is éppoly izgatott. Eltűnődött, vajon mit fog látni. Hogy milyen odakint. Az erdőn túl. Egy gondolat nem hagyta nyugodni. Vajon odakint lesz az a másik is? A mérges hangú nő? Azt az illatot fogja érezni, amelyikre még emlékezett az orra, azt a sósat és frisset? Meg a csónak ringatózását, a napot a tenger fölött, a köröző madarakat és… Alig bírta számba venni a várakozásait és az emlékeit. Egyetlen gondolat zúgott a fejében. Autózni mennek ővele. Ki a világba. Gond nélkül megígérte, hogy cserébe sosem kéri többet. Egyetlen alkalom elég lesz. Ebben teljesen biztos volt. Egyetlen alkalom, csak hogy lássa, mi van odakint, csak hogy a húgával tudják. Csupán ennyit akart. Csak egyszer. Ő szigorú arccal nyitotta ki nekik a kocsi ajtaját, és nézte, ahogy bemásznak a hátsó ülésre. Aztán gondosan becsatolta a biztonsági övüket, és a fejét csóválva a volán mögé ült. Emlékezett rá, hogy nevetett. Éles, hisztérikus nevetéssel távozott belőle végre a felgyűlt feszültség. Amikor kifordultak az útra, a húgára nézett. Aztán megfogta a kezét. Úton voltak végre.

Patrik a képernyő előtt ült, és aprólékosan újra átnézte a kutyatulajdonosok listáját. Már tájékoztatta Martint és Mellberget arról, amit Göstával a szigeten megtudtak, és megkérte Martint, hívja fel megint Uddevallát, és próbáljon több információt szerezni az ikrekről. Más egyebet nemigen tudtak most tenni. Hozzáférést kapott a baleset irataihoz, amelyben Elsa Forsell megölte Sigrid Janssont, de semmi nem vitte előre a nyomozást. – Hogy megy? – kukkantott be Gösta az ajtón. – Sehogy – csapta le Patrik a kezében tartott tollat. – Parkolópályán vagyunk, amíg meg nem tudunk többet a gyerekekről. Sóhajtott egyet, a hajába túrt, aztán összekulcsolta a kezét a tarkóján. – Tudok segíteni? – kérdezte Gösta óvatosan. Patriknak leesett az álla. Nem volt éppen megszokott dolog, hogy Gösta bejön hozzá, és munkát kér. Gondolkodott egy pillanatig. – Átnéztem a kutyások listáját már vagy százszor. De nem találok semmi összefüggést az üggyel. Nem néznéd meg esetleg te is? Odadobta a lemezt Göstának, aki elkapta a levegőben. – Dehogyisnem – mondta. Öt perccel később értetlen arccal tért vissza. – Nem töröltél ki véletlenül egy sort? – kérdezte. – Kitörölni? Nem, miért? – Mert amikor összeraktam a listát, százhatvan név volt rajta. Most meg csak százötvenkilenc van. – Kérdezd meg Annikát, ő kereste meg a címeket a nevekhez. Lehet, hogy ő törölt ki egyet véletlenül. – Hmm – hümmögött Gösta szkeptikusan, és ment Annikához. Patrik felkelt, és követte. – Megnézem – mondta Annika, és keresni kezdte az Excel-fájlt a gépén. – De emlékszem, hogy százhatvan sor volt. Olyan szép kerek szám. Addig kutakodott a mappákban, míg rá nem talált a keresett dokumentumra. – Aha, százhatvan – mondta, felnézve Patrikra és Göstára. – Hát én ezt nem értem – nézegette a kezében tartott lemezt Gösta. Annika elvette tőle, bedugta a meghajtóba, megnyitotta ugyanazt a dokumentumot, és

egymás mellé tette a két ablakot, hogy összevethessék őket. Amikor meglett a lemezről hiányzó név, Patriknak bekattant valami a fejében. Sarkon fordult, visszarohant az irodájába, és megállt a Svédország-térkép előtt. Egyesével végignézte az áldozatok otthonát jelölő rajzszögeket. A korábban megfejthetetlennek látszó minta most valamivel tisztább lett. Gösta és Annika utánamentek, és most értetlenül bámulták, ahogy Patrik papírokat húzgál elő az íróasztala fiókjából. – Mit keresel? – kérdezte Gösta, de Patrik nem válaszolt. Papírt papír után ráncigált elő, és dobott a padlóra. A legutolsó fiókban találta meg, amit keresett. Izgatott arckifejezéssel felegyenesedett, és gondosan átolvasta az iratot, közben néha egy-egy új rajzszöget szúrt a térképre. Lassan, de biztosan minden megjelölt hely új rajzszöget kapott, közel az előzőhöz. Amikor elkészült, megfordult: – Már tudom. Dan végre rászánta magát a nagy lépésre. Megkeresett egy ingatlanügynököt. Az ügynökség történetesen épp az ő házával szemben volt, és végül elhatározta, hogy felhívja a számot, amelyet minden nap látott az ablakból. Ahogy a kerekek elkezdtek forogni, már meglepően gyorsan történt minden. A fiatalember, aki felvette a telefont, azt mondta, akár azonnal átmehet megnézni a házat, ami tökéletes volt Dan számára. Nem akarta feleslegesen húzni a dolgokat. A ház eladása most már mégsem tűnt olyan nagy dolognak. Az Annával való beszélgetések után, miután végighallgatta, micsoda pokolba kényszerítette őt Lucas, egy házhoz ragaszkodni olyan… nos, mondjuk ki, nevetséges volt. Mit számít az, hogy hol lakik? Csak a lányok járjanak át hozzá. Csak megölelhesse őket, a nyakukba fúrhassa az orrát, és meghallgathassa, milyen napjuk volt. Más nem volt fontos. A házasságának Pernillával pedig már nyilvánvalóan vége volt. Ezt már régen felismerte, csak eddig nem állt készen, hogy elfogadja azt, ami ebből következik. Most eljött a nagy változtatások ideje. Pernillának is megvolt a saját élete, meg neki is. Csak abban reménykedett, hogy egyszer még helyrehozhatja a barátságot, amely az egész kapcsolat alapját képezte. Aztán eszébe jutott Erica. Már csak két nap volt hátra az esküvőjéig. Ezt is helyesnek érezte. Erica lépett egyet előre, és ő maga is épp erre készült. Dan természetesen nagyon örült. Már rég volt, amikor együtt jártak; fiatalok voltak még, és nagyon különbözőek. A barátságuk azonban kiállta az idő próbáját, és ő mindig is valami ilyesmit kívánt Ericának. Gyerekeket, párkapcsolatot, templomi esküvőt, amiről jól tudta, hogy mindig is álmodozott – noha Erica ezt sosem ismerte be. És Patrik tökéletesen illett hozzá. Föld és levegő. Mindig is így gondolt rájuk. Patrik két lábbal a földön járt, kiegyensúlyozott volt, okos és higgadt. Erica a fellegekben lebegő álmodozó volt, de azért elég bátor és intelligens ahhoz, hogy

ne szálljon el túlságosan. Egymásnak teremtették őket. Na és Anna. Újabban rá is sokat gondolt. Erica húgára, akit ő mindig is túlságosan óvott, és gyengének tartott. Az volt a vicces az egészben, hogy Erica magát látta gyakorlatiasnak, és Annát álmodozónak. Dan az elmúlt néhány hétben alaposan megismerte Annát, és arra jött rá, hogy ennek épp az ellenkezője igaz. Anna volt a gyakorlatiasabb, ő látta a világot a maga valójában. Ha mást nem, ezt megtanulta a Lucasszal töltött évek során. De Dan azt is megértette, hogy Anna direkt meghagyta Ericának az illúziót. Talán átlátta, hogy Erica szeretné magát felelősnek érezni, és gondoskodni a kishúgáról. Bizonyos értelemben ez is történt; viszont gyakran alábecsülte, és gyereknek tekintette Annát, ahogy a szülők is szokták néha. Dan felkelt, és a telefonért meg a telefonkönyvért indult. Ideje volt új lakást keresni. Súlyos és feszült volt a légkör a rendőrőrsön. Patrik gyűlést hívott össze a főnök irodájába. Mindenki csendben nézte a padlót, képtelenül arra, hogy megértse a felfoghatatlant. Patrik és Martin együtt becipelték a tévét és a videót. Ahogy Martin megtudta a hírt, rájött, mi kerülte el a figyelmét, amikor megnézte a felvételeket Lillemor utolsó estéjéről. – Lépésről lépésre kell átvennünk mindent, mielőtt bármit csinálunk – törte meg végül a csendet Patrik. – Itt nincs helye tévedésnek. Mindenki egyetértően bólogatott. – Először akkor ugrott be valami, amikor felfedeztük, hogy egy név ki lett törölve a kutyatulajdonosok listájáról. Eredetileg százhatvan volt, akkor is, amikor Gösta összeszedte őket, és akkor is, amikor Annika kikereste a jelenlegi lakcímüket. De mire a lista hozzám került, már csak százötvenkilenc név szerepelt rajta. A hiányzó név egy bizonyos Tore Sjöquist, tollarpi lakosé volt. Senki sem reagált, így Patrik folytatta: – Erre még majd visszatérek. De így a helyére került a kirakós egy darabja. Mindenki tudta, mi következik most, és Martin a könyökét a térdére támasztotta, az arcát pedig a tenyerébe temette, és becsukta a szemét. – Már korábban is ismerősnek tűntek a helyek, ahol az áldozatokat meggyilkolták. És amikor végre megértettem, már nem tartott sokáig megerősíteni az összefüggést. – Patrik elhallgatott, és megköszörülte a torkát. – A gyilkosságok helyszínei száz százalékban megegyeznek Hanna korábbi állomáshelyeivel – mondta halkan. – Láttam is az önéletrajzában, mielőtt felvettük, de hát… – széttárta a kezét, és átadta a szót Martinnak. – Láttam valamit a Lillemor halálának estéjén készült felvételen, ami nem hagyott nyugodni. Aztán amikor Patrik beszélt Hannáról… hát, a legjobb lesz, ha

megmutatjuk. Biccentett Patriknak, aki elindította a lejátszást. Már előretekertek a kérdéses részig, úgyhogy néhány másodpercen belül látható is volt a képernyőn a veszekedés, majd az odaérkező Martin és Hanna. Látták, hogy Martin Mehmettel és a többiekkel beszél. Aztán a kamera Lillemort követte, aki összezavarodva, öntudatlanul a halálába rohant. Majd ráközelített Hannára, aki elővette a mobilját. Patrik kimerevítette a képet, és Martinra nézett. – Ez volt az, ami nem stimmelt, csak eddig nem jöttem rá – mondta Martin. – Kit hívott? Már majdnem hajnali három volt, és csak mi ketten dolgoztunk, úgyhogy titeket biztos nem. – Megszereztük a híváslistáját, és megtaláltuk a kimenő hívást. Hazatelefonált. A férjének, Larsnak. – Na de miért? – kérdezte Annika, és az arcán átható értetlenkedés ugyanúgy ott ült a többiekén is. – Megkértem Göstát, hogy nézze meg a lakossági nyilvántartást. Hanna és Lars Kruse vezetékneve azonos. De nem házasok. Hanem testvérek. Ikrek. Annikának elakadt a lélegzete. Dermedt csend támadt, mintha Patrik bombát robbantott volna. – Hanna és Lars Hedda elveszett ikrei – fűzte hozzá magyarázatképpen Gösta. – Igen, és Uddevallából még mindig nem értesítettek – mondta Patrik –, de fogadok, az fog kiderülni, hogy a gyerekek neve Lars és Hanna volt, és a Kruse nevet az eltelt idő során, valószínűleg örökbefogadás révén kapták meg. – Larsot hívta? – kérdezte Mellberg, akinek láthatóan gondot okozott a hirtelen rátörő újdonságok feldolgozása. – Úgy gondoljuk, felhívta Larsot, aki megkereste Lillemort. Esetleg éppen azt mondta neki, hogy keresse meg. Lars az összes szereplőt ismerte, ezért kevésbé tűnhetett fenyegetőnek. – Ne felejtsük el azt sem, hogy a naplója szerint Lillemor felismert valakit, akiről kellemetlen emlékei voltak. Minden valószínűség szerint Lars volt ez a valaki. Arra emlékezett, hogy találkozott az emberrel, akit az apja gyilkosának hitt – mondta homlokráncolva Martin. – De valójában nem tudta elhelyezni Larsot; nem társította hozzá ezt az emléket. Még abban sem volt biztos, hogy egyáltalán felismerte. Abban a helyzetben valószínűleg bárkitől hálásan fogadta volna a segítséget, csak a tévésektől szabaduljon, meg a többi résztvevőtől, akik rátámadtak. – Patrik kis habozás után folytatta: – Bizonyítékom ugyan nincs rá, de én azt hiszem, eleve Lars volt az oka az esti veszekedésnek is. – Ezt hogy érted? – kérdezte Annika. – Ott sem volt! – Nem, de valami nem stimmelt a szereplők kihallgatásánál. Mielőtt itt

összegyűltünk, gyorsan átnéztem a jegyzőkönyveket, és mindenki, aki Lillemorral veszekedett, azt állította, „valaki azt mondta neki, hogy Barbie mocskolódik velük”, vagy nem pont ezt, de az értelme ez volt. Mondom, nem tudom bizonyítani, de az az érzésem, hogy Lars az aznapi egyéni beszélgetéseket a szereplőkkel arra használta, hogy ellentétet szítson köztük és Lillemor között. Mivel biztosan mindenki kiadott neki magánjellegű, intim információkat, nagy sérüléseket volt képes okozni, és Lillemorra irányítani mindenki haragját. – De miért? – vitatkozott Martin. – Azt nem tudhatta, hogy az este úgy alakul, ahogy, és hogy Lillemor el fog futni! Patrik a fejét rázta. – Nem, azt hiszem, azzal simán szerencséjük volt. Kínálkozott egy lehetőség, és Hanna kihasználta. Azt gondolom, az eredeti terv annyi volt, hogy elterelik Lillemor figyelmét. Lars már korábban rájött, kicsoda ő, és félt, hogy emlékszik rá. Ezért adott neki valami mást, amin gondolkodhat. De amikor lehetősége nyílt rá… úgy döntött, tartósabb megoldást alkalmaz. – Lars és Hanna közösen végeztek az áldozatokkal? De miért? – Ezt még nem tudjuk. Minden valószínűség szerint Hanna nyomozta le az áldozatok nevét és címét, mivel rendőrként hozzáférhetett ezekhez az adatokhoz. – De még nem is kezdett el itt dolgozni, amikor Maritot meggyilkolták! – Nem, de ilyesmiket az újságok archívumából is meg lehet tudni. Valószínűleg így talált rá Maritra. A miértről sejtelmem sincsen. De valószínűleg minden az első balesettel kapcsolatos, amikor Elsa Forsell megölte Sigrid Janssont. Hanna és Lars is ott volt a kocsiban; Sigrid Jansson hároméves korukban elrabolta őket, és több mint két évig teljes elszigeteltségben éltek a házában. Ki tudja, miféle traumának lettek kitéve? – De mi van a névvel a listán? Hogy jutott eszedbe róla Hanna? – vetett rá kérdő pillantást Annika. – Hannától kaptam meg a lemezt, mert megkérted, hogy adja nekem ide ő. Nálad még százhatvan név volt rajta, nálam már eggyel kevesebb. Az egyetlen, aki azt az egyet kitörölhette, Hanna volt. Tudta, hogy esetleg felismerhetem a nevet. Amikor elkezdett nálunk dolgozni, mondta nekem, hogy Tore Sjöquisttől bérlik a házat, aki egy évre Skånéba utazott.[13] Úgyhogy amikor elém bukkant a név, a tollarpi címmel együtt, már nem volt nehéz összerakni a dolgokat. – Patrik egy kis szünetet tartott. – Úgy éreztem, feltétlenül szükséges, hogy mindezt még egyszer átvegyük. Ti mit gondoltok? Van valahol hézag a gondolatmenetemben? Van kétely afelől, hogy ez elég a folytatáshoz? Mindenki a fejét rázta. Akármilyen hihetetlenül hangzott is, Patrik

elbeszélésében volt valami rémisztő logika. – Jó – mondta Patrik. – Akkor most az a legfontosabb, hogy cselekedjünk, mielőtt Hanna és Lars rájön, hogy tudjuk. Úgyszintén nagyon fontos, hogy ne halljanak semmit az anyjukról, és arról, hogyan tűntek el, mert azt gondolom, veszélyes lenne, ha… Elhallgatott, mert Annika levegő után kezdett kapkodni. – Annika? – Patrik rosszat sejtve látta, hogy kolléganője arcából kifut a vér. – Elmondtam neki – felelte Annika remegő hangon. – Hanna pont az után telefonált, hogy visszajöttetek Kalvőről. Elég ramaty volt a hangja. Azt mondta, aludt egy kicsit, már jobban van, és egy-két napnál tovább nem kell otthon maradnia. Én meg… én… – Annika dadogott, de aztán összeszedte magát, és Patrikra nézett. – Azt akartam, hogy képben legyen, úgyhogy elmondtam neki, mit derítettetek ki. Heddáról. Patrik egy pillanatra elnémult. Aztán így szólt: – Nem tudhattad. Most viszont ki kell mennünk a szigetre. Mégpedig azonnal! Rögtön lázas sürgölődés vette kezdetét a tanumshedei rendőrőrsön. Patrik gyomrában kemény csomóként ült meg a félelem, ahogy a tengeri mentők Minlouis nevű hajójának orrában állt, miközben száguldottak Kalvö felé. Magában sürgette a hajót, hogy menjen gyorsabban, de az már így is elérte a végsebességét. Attól félt, hogy későn érkeznek. Miután beugrottak az autókba, és szirénázva, a lehető leggyorsabban elindultak Fjällbacka felé, felhívta őket egy csónaktulajdonos. Izgatottan újságolta, hogy a csónakját lefoglalta egy rendőrnő, akivel egy ismeretlen férfi is volt. Majd dühösen méltatlankodott emiatt a gengsztertempó miatt, és megígérte, hogy egyenesen a pokolra jutnak, ha a legkisebb karcolást is találja a csónakon. Patrik szó nélkül letette. Nem volt most ideje panaszokra. A fontos most az volt, hogy már tudták, Lars és Hanna csónakot szerzett. És úton vannak Kalvőre. Az édesanyjukhoz. A mentőhajó hullámvölgybe került, és Patrik arcába sós vizet permetezett. Vihar volt kitörőben, és a nyugodt, sima felszínt, amelyen korábban Gösta és Patrik hajózott, mostanra szüntelenül csapkodó szürkés hullámok váltották fel. A fejükben egyre újabb forgatókönyvek alakultak, és annak a képei, ami a megérkezésükkor várja majd őket. Martin és Gösta a hajó belsejében kuporgott, de Patriknak szüksége volt friss levegőre, hogy koncentrálni tudjon arra, ami előttük áll. Tudta, hogy akármi lesz is, a történetnek semmiképp nem lesz jó vége. Végtelennek tűnő, valójában mindössze ötperces út után megérkeztek a szigetre. Látták is az ellopott csónakot, jól-rosszul kikötve Hedda mólójához. Peter, a mentőhajó kapitánya ügyesen kikötött, annak ellenére, hogy a hajó nagyobb volt, mint maga a móló. Patrik tétovázás nélkül partra ugrott, Martin pedig

követte. Aztán együtt kisegítették a hajóból Göstát. Patrik próbálta meggyőzni idősebb kollégáját, hogy maradjon az őrsön, Gösta Flygare azonban meglepő csökönyösséget tanúsított, és ragaszkodott hozzá, hogy ő is mehessen. Patrik megadta magát. Most megbánta a döntését, de már késő volt ezen gondolkozni. Felmutatott a faház felé, amely csalókán üresnek és lakatlannak látszott. Egy hang sem hallatszott felőle. Amikor kibiztosították a pisztolyukat, Patrik úgy hallotta, mintha a kattanás zaja az egész szigeten visszhangzott volna. Odalopakodtak a házhoz, és leguggoltak az ablak alá. Patrik hangokat hallott odabentről, és óvatosan bekukucskált a koszos, sókérges üvegen. Először csak mozgó árnyakat látott, de ahogy a szeme hozzászokott a gyenge fényhez, már ki tudta venni, hogy ketten járkálnak a konyhában. A hangok erősödtek, majd elhalkultak, de nem lehetett érteni, mit mondanak. Patriknak egyszerre fogalma sem volt, mit kellene tennie, de aztán elhatározta magát. Fejével az ajtó irányába bökött. Óvatosan megközelítették, majd ő és Martin elhelyezkedett kétoldalt, Gösta pedig kicsivel hátrébb. – Hanna! Én vagyok, Patrik! És itt vannak a többiek is! Minden rendben? Semmi válasz. – Lars! Tudjuk, hogy maga is bent van a testvérével! Ne csináljanak semmi ostobaságot! Nem kell meghalnia senkinek! Még mindig semmi. Patrik egyre idegesebb lett, és a pisztolyt markoló keze izzadni kezdett. – Hedda! Jól van? Segíteni jöttünk! Lars és Hanna, ne bántsátok Heddát! Szörnyű dolgot tett, de higgyétek el, már megbűnhődött érte! Nézzétek csak meg, hogy él! Pokolra került azért, amit veletek művelt! Csak a csend felelt neki, mire káromkodni kezdett magában. Aztán az ajtó résnyire nyílt, és Patrik erősebben markolta a pisztolyát. A szeme sarkából látta, hogy Martin és Gösta is így tesz. – Kijövünk – mondta Lars. – De ne lőjenek, különben lelövöm! – Rendben, jól van – felelte Patrik a tőle telhető legnyugodtabb hangon. – Tegyék le a fegyvert! A földön akarom látni őket! – utasította őket Lars. Még mindig nem látták az ajtó résén keresztül. Martin Patrikra pillantott, aki bólintott, és lassan a földre rakta a pisztolyát. Gösta és Martin követte a példáját. – Rúgják el! – mondta tompa hangon Lars. Patrik a három pisztolyhoz lépett, és olyan messzire rúgta őket, hogy ne érhessék el. – Félre! Megint engedelmeskedtek, és feszülten várták, hogy történjen valami. Lassan, nagyon lassan, centiről centire kinyílt az ajtó. Patrik Heddára számított, de

Hannát pillantotta meg. Még mindig betegnek látszott, verejtékes volt a homloka, és a szeme lázasan fénylett. Egymás szemébe néztek, és Patrik nem értette, hogy tudták így átverni. Hogy volt képes Hanna ilyen sokáig rejtegetni a normális álarc mögött lakozó gonoszt? Egy pillanatra úgy látszott, mintha meg akarná magyarázni a dolgot, de aztán Lars előretaszította, és a halántékának szegezte a kezében tartott pisztolyt. Patrik felismerte. Hanna szolgálati fegyvere volt. – Arrébb, messzebb! – sziszegte Lars, és a szemében Patrik nem látott mást, csupán feketeséget és gyűlöletet. A szeme ide-oda ugrált, és valami a tekintetében elárulta Patriknak, hogy Lars ledobta a maszkját, többé nem képes már kettős életet élni. A téboly – vagy a gonosz, vagy ki tudja, micsoda – végül győzedelmeskedett. Bevégezte a harcot személyisége azon része ellen, amelyik nem akart semmi mást, csupán normális életet, munkát és családot. A rendőrök hátrébb léptek, Lars pedig elhaladt mellettük, pajzsként tartva maga előtt Hannát. A ház ajtaja tárva-nyitva maradt, és amikor bepillantott, Patrik megértette, miért nem lehet Hedda a pajzs. Elszörnyedve látta, hogy az asszonyt egy székhez kötözték. Ugyanolyan ragasztószalag volt a száján, amilyen a többi áldozat némelyikén is nyomot hagyott, a közepén pedig egy lyuk, elég nagy ahhoz, hogy átférjen rajta egy üveg nyaka. Hedda úgy halt meg, ahogy élt. Tele alkohollal. – Azt még értem, miért akarták, hogy Hedda meghaljon. De a többieket miért? – Patrik nem bírta ki, hogy fel ne tegye a kérdést, amely az utóbbi hetekben az életét uralta. – Mindent elvett tőlünk. Mindent, amink volt. Hanna véletlenül vette észre, és mindketten tudtuk, mit kell tennünk. Így hát ugyanaz ölte meg őt, ami tönkretette a mi életünket. A pia. – Elsa Forsellről beszél? Tudjuk, hogy ott voltak az autóban, amikor Elsa Forsell balesetet okozott, és megölte Sigridet, akivel éltek. – Jó életünk volt! – felelte éles hangon Lars. Lassan hátrált a móló felé. – Ő vigyázott ránk! Megesküdött, hogy megvéd minket! – Sigrid? – kérdezte Patrik, óvtosan ugyanabba az irányba haladva, mint Lars és Hanna. – Igen, de mi nem tudtuk, hogy ez a neve. Mi Mamának hívtuk. Ő azt mondta nekünk, hogy ő az új mamánk. És jó volt az életünk. Ő játszott velünk. Ölelgetett minket. Mesét olvasott nekünk. – A Jancsi és Juliskát? – Patrik tovább óvakodott a móló felé, és látta a szeme sarkából, hogy Gösta és Martin követi. – Igen – mondta Lars, egész közel hajolva Hanna füléhez. – Ő olvasott nekünk. A könyvből. Emlékszel Hanna, milyen meseszép volt? Hogy milyen gyönyörű volt ő? Milyen jó volt az illata? Emlékszel?

– Emlékszem – felelte Hanna, és becsukta a szemét. Amikor újra kinyitotta, már tele volt könnyel. – Azt az egyet tarthattuk meg, miután ő meghalt. A könyvet. Meg akartuk mutatni nekik, milyen kevés maradt. Hogy ennyi marad, ha tönkreteszik valaki más életét. – De Elsa nem volt elég – mondta Patrik, a tekintetét Larsra szegezve. – Annyian voltak még, akik ugyanazt tették, amit ő. Olyan sokan… – Lars elhallgatott egy pillanatra. – Mindenhol, ahová költöztünk. Minden helyet… meg kellett tisztítani. – Azzal, hogy meggyilkolnak egy embert, aki ittasan vezetve megölt valakit? – Igen – mosolygott Lars. – Csak így lelhettünk békére. Meg kellett mutatnunk, hogy nem tűrjük ezt a fajta bűnt, és sohasem felejtjük el. Nem lehet így tönkretenni valakinek az életét… és csak úgy elsétálni. – Ahogyan Elsa tette, miután megölte Sigridet? – Igen – mondta Lars, és a szemében tovább mélyült a feketeség. – Ahogy Elsa. – És Lillemor? Már majdnem leértek a mólóhoz, és Patrik azon tanakodott, mihez kezdenek, ha Hanna és Lars a mentőhajót viszi el, amely sokkal gyorsabb, mint a másik csónak. Sosem kapták volna el őket. A kapitánynak azonban ugyanez járhatott a fejében, mert már távolodott is a mólótól, így csak a kisebb csónak maradt ott. – Lillemor! – ismételte gúnyosan Lars. – Ostoba, semmirekellő ember volt! Pont olyan, mint a többi söpredék, akikkel dolgoznom kellett! Sosem ismertem volna fel, csak a nevére emlékeztem, amikor megnéztem, honnan szalajtották. Tudtam, hogy tennünk kell valamit. – Ezért aztán azt mondta a többieknek, hogy szidta őket, hogy ezzel káoszt kavarjon, és elterelje magáról a figyelmét. – Nem is olyan hülye maga – mosolygott Lars, és hátrálás közben megtette az első lépést a mólón. Patriknak átfutott az agyán, hogy esetleg ráveti magát. De, noha érezte, hogy Lars csak blöffből tartja túszként a húgát, akivel mindent együtt csináltak, mégsem merte. Nem volt fegyvere; ott hevert a domboldalban Martinéval és Göstáéval együtt, így hát a helyzeti előny Larsnál és Hannánál volt. – Én hívtam fel Larsot – közölte nyersen Hanna. – Tudjuk – mondta Patrik. – Megvan videón. Martin meg is nézte, de nem értettük… – Hogy is érthettétek volna? – mosolygott Hanna szomorúan. – Szóval Lars megkereste őt, miután te felhívtad. – Igen – mondta Hanna, és óvatosan bemászott a csónakba. Leült a középső padra, Lars pedig hátra a motorhoz, és elfordította az indítókulcsot. Nem történt semmi. Lars elfintorodott, majd újra próbálkozott. A motor felvinnyogott, de nem

indult be. Patrik csodálkozva nézte, de rögtön megértette, mi történt, amikor a szigettől biztonságos távolságra ringatózó mentőhajóra pillantott. A kapitány színpadiasan emelt a magasba egy benzintankot, és Patrik rájött, hogy a csónakról lopta le időközben. Merész gyerek ez a Peter. – Nincs benzin – mondta Patrik, nyugodtabb hangon, mint amilyen valójában volt. – Nem mehettek sehová. Úton van az erősítés, a legjobb, amit tehettek, hogy megadjátok magatokat, és tesztek róla, hogy senkinek ne essen baja. Hallotta, milyen bénán hangzik ez, de nem tudott jobbat kitalálni. Ha ugyan volt jobb. Válasz helyett Lars eloldotta a hajókötelet, és elrúgta a csónakot a mólótól. Az áramlat azon nyomban elkapta őket, és lassan elsodródtak a parttól. – Nem juttok sehova! – kiáltott utánuk Patrik, miközben próbálta felmérni a lehetőségeiket. De nem voltak. Csak arról kellett gondoskodni, hogy Larsot és Hannát felszedjék valahol. Motor nélkül nem juthatnak messzire; a legvalószínűbb az volt, hogy partra sodródnak valamelyik szigeten. Patrik tett egy utolsó kísérletet: – Hanna, világos, hogy nem te voltál az értelmi szerző! Te még megmentheted magad! Hanna nem is válaszolt. Csak nézett Patrikra. Azután Lars pisztolyt tartó kezéért nyúlt. Lars már nem célzott a fejére, hanem az evezőpadon nyugtatta a kezét, ahol a húga ült. Hanna ugyanazzal a titokzatos nyugalommal felemelte Lars kezét, míg a pisztoly újra a halántékára szegeződött. Patrik látta a meglepett kifejezést Lars arcán. Aztán egy másodpercre a rettenetet. Majd a következő pillanatban őt is megszállta a kísérteties nyugalom. Hanna mondott valamit Larsnak, amit a szigeten állók közül senki sem hallott. Lars válaszolt valamit, majd magához húzta a húgát, hogy annak a feje a mellkasán nyugodott. Hanna Lars ujjára tette a magáét. Aztán meghúzta a ravaszt. Patrik összerándult; a háta mögött Martin és Gösta levegőért kapkodott. Mozgásra és beszédre képtelenül nézték, ahogy Lars óvatosan leül a csónak peremére, még mindig gyengéden átölelve Hanna élettelen, véres testét. Vér fröcskölte össze az arcát, olyan volt, mintha harci színeket viselne rajta. Ugyanazzal a nyugalommal még utoljára rájuk nézett. Aztán a saját halántékához illesztette a pisztolyt. És elsütötte. Amikor hátrazuhantában átbukott a peremen, Hanna vele esett. Hedda ikrei eltűntek a víz színe alatt. Elnyelte őket a mély, ahogy Hedda állította róluk régen. Néhány másodperc múlva eltűntek a gyűrűk a vízfelszínről, és már nyoma sem volt annak, hogy hol merültek el. A véres csónakot dobálták a hullámok, és Patrik látta, hogy messze, akár egy álomban, több hajó közeledik. Úton volt az erősítés.

[13] Skåne (Scania) megyében található a Tore lakóhelyeként megadott Tollarp is. (A ford.)

10 Amikor az ütközés rémálommá változtatott mindent, azonnal tudta, hogy az egész az ő hibája. Ő jól mondta. Vészmadár volt. Nem hallgatott rá, egyre piszkálta őt, egyre könyörgött neki, amíg ő fel nem adta. És most fülsüketítő volt a csend. Az egymásba rohanó autók csattanására szörnyű némaság következett, és a biztonsági öv szorításától sajgott a mellkasa. A szeme sarkából látta, hogy a húga mozog; alig mert odanézni rá. De amikor mégis, rajta sem látta, hogy megsérült volna. A sírással küszködve hallotta, hogy a húga halkan szipogni kezd, aztán kitör belőle a rettenetes, sikoltozó zokogás. Először nem is mert a vezetőülésre nézni. A csend elmondta neki, mit talál majd ott. Mintha a bűntudat karjai fojtogatták volna. Óvatosan kicsatolta a biztonsági övét, aztán lassan, rettegve előrehajolt. Összerándult attól, amit látott, és a gyors mozdulattól tovább erősödött a fájdalom a mellében. Az ő halott, nem látó szeme meredt rá. Vér folyt a szájából, és csupa vörösben ázott a ruhája. Mintha vád ült volna az üres szemekben. Miért nem hallgattál rám? Miért nem engedted, hogy vigyázzak rátok? Miért? Miért? Te vészmadár! Most nézz rám! Zokogott, aztán nem kapott levegőt, úgy próbálta leerőltetni összeszorult torkán. Valaki odakint az ajtó kilincsét rángatta, és egy nő bámult rá elszörnyedve. A nő furcsán, imbolyogva mozgott, és döbbenten érezte meg rajta annak a másik nőnek a szagát. Azét, aki csak az emlékeiben létezett. Ugyanazt a szúrós szagot érezte, amelyik annak a nőnek a szájából áradt, és beleette magát a bőrébe meg a ruhájába. Amikor már eltűnt minden, ami puha volt. Aztán érezte, hogy kiráncigálják az autóból, és megértette, hogy a nő a másik autóból jött, abból, amelyik belerohant az övékbe. Ment, hogy kivegye a húgát is, ő pedig alaposan megnézte magának. Sosem felejtette el az arcát. Ezután sok kérdés következett. Furcsa kérdések. „Honnan jöttetek?” – kérdezték. „Az erdőből” – válaszolták, és nem értették, miért néznek erre olyan furcsán. „Igen, de honnan jöttetek előtte, az erdei ház előtt?” Csak néztek az emberekre, akik kérdezgették őket, és egyáltalán nem értették, mit kellene mondaniuk. „Az erdőből jöttünk” – csakis ezt tudták válaszolni. Persze eszébe jutott az a sós hely, a rikoltozó madarakkal. De arról nem mondott semmit. Csak az erdőt ismerte igazán. Általában próbált nem gondolni a kérdések után következő évekre. Ha tudja, milyen hideg és gonosz a világ többi része, sosem zaklatja őt azzal, hogy vigye ki őket az erdőből. Hanem boldogan ott maradt volna a kis házikóban, ővele, a húgával, a saját világukban, amely így visszanézve olyan csodálatosnak tetszett. Ehhez képest. De ezt a terhet már

viselnie kellett. Ő tehetett arról, ami történt. Nem hitte el, hogy vészmadár. Nem hitte el, hogy bajt hoz magára, és másokra is. Az ő hibája volt az ő szemének halott tekintete. Az elkövetkező években csak a húga miatt volt képes folytatni. Ők ketten szövetkeztek mindenki ellen, aki megpróbálta letörni őket, és olyan ocsmánnyá tenni, amilyen a külvilág. Ők mások voltak. Együtt mások voltak. Az éjszaka sötétjében mindig vigaszra találtak egymásban, és elmenekülhettek a nappal borzalmai elől. A bőrük egymáshoz ért. A leheletük összevegyült. Végül aztán annak is megtalálta a módját, hogy megosztozzanak a bűntudaton. A húga mindig vele volt. Mindig együtt voltak. Mindig. Együtt.

Mendelssohn nászindulójának első ütemei felzendültek a templomban. Patrik érezte, hogy kiszárad a szája. A mellette álló Ericára nézett, és visszanyelte a könnyeit. Azért volt egy határ. Csak nem lépdelhetett sírdogálva az oltár elé. De hát annyira nagyon boldog volt. Megszorította Erica kezét, amit ő kedves mosollyal viszonzott. Patrik nem bírta elhinni, mennyire gyönyörű a menyasszonya. Sem azt, hogy egyáltalán ott áll mellette. Egy pillanatra felvillant előtte első esküvőjének emléke, amikor Karint vette el. De aztán amilyen gyorsan jött, el is tűnt. Az ő részéről ez volt az első alkalom. Ez volt az igazi. Minden más legfeljebb ruhapróba, kerülőút, felkészülés a pillanatra, amikor oltár elé vezeti Ericát, és megesküszik neki, hogy szeretni fogja őt egészségben és betegségben, holtáig. Most feltárult a templom ajtaja, és ők lassan megindultak, miközben az orgonista játszott, és mosolygó arcok fordultak feléjük. Patrik megint Ericára nézett, és ő maga is elmosolyodott. Erica ruhája egyszerű szabású volt, kis fehér hímzésekkel a fehér alapon, és tökéletesen állt rajta. A haja lazán volt összetűzve, egy-két tincse szabadon lógott itt-ott. Fehér virágokat tűzött a hajába, mint apró ékszereket, és egyszerű gyöngy fülbevalót viselt. Annyira gyönyörű volt! Patrik szemébe megint könnyek gyűltek, de makacsul kipislogta őket újra. Elhatározta, hogy végigcsinálja sírás nélkül, és ehhez tartotta magát. A barátaikat és rokonaikat látták a padokban ülni. Az őrsről is itt volt mindenki. Még Mellberg is öltönybe gyömöszölte magát, és kissé gondosabban fésülte fel a haját. Sem ő, sem Gösta nem hozott senkit, míg Martinnal, Patrik legjobb barátjával ott volt Pia, Annikával pedig Lennart. Patrik örült, hogy mindannyiukat itt látja. Együtt. Két nappal korábban még nem gondolta, hogy képes lesz végigcsinálni a szertartást. Amikor látta Hannát és Larsot eltűnni a mélyben, elöntötte a bánat és a már fájó kimerültség, és el sem bírta képzelni, hogy esküvőre menjen. De aztán amikor hazaért, Erica ágyba dugta, és ő több mint huszonnégy órát aludt. Azután kissé félénken elmondta neki, hogy kaptak egy ingyenéjszakát a Stora Hotelben, és megkérdezte, van-e kedve hozzá, Patrik pedig úgy gondolta, éppen erre van szüksége. Hogy kettesben legyen Ericával, egyenek egy jót, együtt aludjanak, és csak beszélgessenek és beszélgessenek. Mára pedig tökéletesen felkészült. A sötétség, a gonosz olyan távolinak tetszett,

nem lehetett itt ezen a helyen. Ezen a napon. Megérkeztek az oltárhoz, és kezdetét vette a szertartás. Harald, a lelkész beszélt a szerelemről, amelyhez türelem és kedvesség szükségeltetik, beszélt Majáról, és arról, hogyan talált egymásra Patrik és Erica. Végül épp a megfelelő szavakkal írta le kettejüket, és azt, ahogyan a közös életet szemlélik. Maja meghallotta a nevét, és úgy döntött, nem óhajt tovább a nagypapája térdén ücsörögni; Anyával és Apával akart lenni, akik valami furcsa okból itt álltak ebben a szokatlan házban, mókás ruhába öltözve. Kristina egy pillanatig próbálta visszatartani Maját, de Patrik odabólintott neki, mire letette, és hagyta, hadd másszon előre. Patrik fölvette Maját, és úgy húzta Erica ujjára a gyűrűt, hogy a kislánya közben a karján ült. Amikor végre először csókolták meg egymást férjként és feleségként, Maja kacagva nyomta oda az arcát az övékhez, és teljesen el volt bűvölve az újfajta játéktól. Abban a pillanatban Patrik úgy érezte, ő a világ leggazdagabb embere. Megint feltörtek a könnyei, és ezúttal képtelen volt elállítani őket. Úgy tett, mintha csak Maját dédelgetné, hogy észrevétlenül a ruhácskájába törölhesse a szemét, de rájött, hogy úgysem csap be senkit. És egyébként is, mit számít. Akkor sem fogta vissza a sírást, amikor Maja született, hát néhány könnycseppet csak megengedhet magának az esküvőjén is. Martin fogta Maját, amíg Patrik és Erica lassan kisétált a templomból. Miután egy kis oldalszobában megvárták, hogy mindenki kimenjen, ők is kiléptek a lépcsőre, ahol elborították őket rizzsel, miközben csak úgy kattogtak és villogtak a fényképezőgépek. Megint előtörtek a könnyek. Patrik hagyta, hadd folyjanak csak. Erica a lábát pihentette, és megmozgatta a lábujjait, most, hogy hála istennek, lekerült róla a magas sarkú fehér cipő. Cefetül fájt a lába. Mégis hihetetlenül örült ennek a napnak. Az esküvő csodaszép volt. Kiváló vacsora követte a hotelben, és rengeteg ünnepélyes beszéd hangzott el. A legjobban Annáé hatotta meg. A húgának többször is szünetet kellett tartania, mert elcsuklott a hangja, és könnyekre fakadt. Arról beszélt, mennyire szereti a nővérét, és a beszéd komoly részeit mókás anekdotákkal ötvözte a gyerekkorukból. Majd röviden kitért az elmúlt nehéz időszakra is, és azzal zárta, hogy Erica mindig is a nővére és az anyja volt egyben, de most már a legjobb barátnője is lett. Szavai megmelengették Erica szívét, akinek egyre törölgetnie kellett a szemét egy szalvétával. Mostanra azonban véget ért a vacsora, és már jó néhány órája tartott a tánc. Erica kicsit aggódott Kristina hangulata miatt, hiszen annyi ellenvetése volt az esküvő szervezése során. Az anyósa azonban nagyon meglepte. Jót csörgött a táncparketten, többek között Patrik apjával, Larsszal is, most pedig likőrt iszogatott és beszélgetett Bittannal, a volt férje barátnőjével. Erica nem jutott

szóhoz. Amikor a lába kissé rendbe jött, Erica elhatározta, hogy kimegy egy kis friss levegőt szívni. Bent kicsit meleg és állott lett a levegő a táncoló testektől, és most hűvös szellőre vágyott a bőrén. Fájdalmas grimasszal húzta vissza a cipőjét. Már épp felállt volna, amikor egy meleg kéz érintését érezte a vállán. – Na és hogy van az én kis feleségem? Erica felnézett Patrikra, és megfogta a kezét. Patrik boldognak, de kissé ziláltnak látszott. Az öltönye már nem állt rajta olyan tökéletesen, miután ellejtett néhány fordulót Bittannal. Erica megfigyelte, hogy újdonsült férje nem igazán a parkett ördöge. De értékelte a lelkesedését. – Épp levegőzni indultam, elkísérsz? – kérdezte Erica, és Patrikra támaszkodott, ahogy a lábába belehasított a fájdalom. – „A hova te mégy, oda megyek én is” [14] – szavalta Patrik, és Erica elámulva látta rajta, hogy kissé be van csípve. Szerencse volt, hogy később csak egy lépcsősort kellett megmászniuk. Kiléptek a kövezett udvarra vezető lépcső tetejére, és Patrik megszólalt volna, de Erica lepisszegte. Valamin megakadt a szeme. Intett Patriknak, hogy kövesse. Óvatosan megindultak azok felé, akiket Erica meglátott. Nem lehetett azt állítani, hogy hangtalanul mozognak. Patrik vihorászott, és kis híján hasra esett egy virágtartóban, de a kert egy sötét sarkában összeölelkezve álló férfi és nő nem figyelt fel a zajra. – Nahát, ki csókolózik ott? – suttogott hangosan Patrik. – Pszt! – ismételte Erica, de neki is nehezére esett visszatartani a nevetést. A pezsgő és a vacsorához felszolgált pompás bor a fejébe szállt. Még egy lépést lopakodott előre. Aztán megtorpant, és Patrik felé fordult, aki erre beleütközött. Mindketten elfojtották a vihogást. – Menjünk vissza! – súgta Erica. – Mér, ki az? – nyújtogatta a nyakát Patrik. De a pár úgy összefonódott, hogy nehéz volt bármelyikük arcát kivenni. – Hát Dan és Anna, te ló! – Dan és Anna? – nézett bambán Patrik. – Nem is tudtam, hogy tetszenek egymásnak. – Férfiak! – horkantott Erica gúnyosan. – Ti sosem vesztek észre semmit! Hogy nem lehetett ezt tudni? Én már akkor tudtam, amikor még ők sem! – És ez neked oké? Mármint hogy a húgod meg az exed? – kérdezte Patrik idegesen, és kissé imbolygott, miközben visszasétáltak a szállodába. Erica a válla fölött visszapillantott a párra, akik láthatóan tudomást sem vettek a világról.

– Oké? – nevetett. – Még hogy oké! Ez fantasztikus! Azzal lerúgta a cipőjét, a táncparkettre vonszolta a férjét, és belemerült a mezítlábas bugiba. Később a Garázs eljátszotta a Wonderful Tonightot, amivel az összes fellépésüket zárták, és a boldog párnak ajánlották. Erica odabújt Patrikhoz, a vállára hajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Patrik esküvője pazar mulatság volt. Jó étel, ingyenital, és Mellberg biztos volt abban, hogy ő is remek benyomást tett a táncparketten. Mutatott egy-két dolgot azoknak a taknyosoknak. Na persze Rose-Marie-nek a bokájáig sem ért egyik hölgy sem a lagzin. Nagyon hiányzott Mellbergnek, de nem tudta rávenni magát, hogy meghívassa őt Patrikkal. No de erre az estére úgyis találkát beszéltek meg. Újabb kísérletet tett arra, hogy rendbe hozza a konyhát, és nagyon is elégedett volt a munkájával. Finom porcelánnal terített, még gyertyát is gyújtott. Feszült várakozással készített elő mindent. Az ötlet, amely a bankban jutott eszébe, amikor átutalta a pénzt a spanyolországi nyaralóra, továbbra is tetszett neki. Persze kicsit hirtelen volt, de hát Rose-Marie-vel már nem voltak mai csirkék. Ha már ebben a korban megtalálták a szerelmet, semmi értelme nem volt vesztegetni az időt. Sokat gondolkozott rajta, hogyan csinálja. Úgy tervezte, hogy amikor RoseMarie meglátja az elegáns terítéket és az ételt, majd azt mondja, azt akarta, hogy minden tökéletes legyen, mert most a nyaraló megvásárlását ünneplik. Ez biztos jó lesz. Nem gondolta, hogy Rose-Marie gyanítani fog bármit. Majd hosszas kínlódás után eldöntötte, hogy a desszertbe, a csokoládéhabba rejti a nagy meglepetést. A gyűrűt. Azt, amelyet pénteken vásárolt, és amelyet neki szándékozott adni, miközben felteszi a kérdést, amit soha senkinek nem tett még fel. Alig bírt magával; úgy vágyott már rá, hogy lássa az arcát akkor. Nem sajnálta a pénzt a gyűrűre. Jövendőbeli felesége csakis a legjobbat érdemelte, és tudta, hogy odáig lesz, amikor ezt a gyűrűt meglátja. Az órára nézett. Öt perc múlva hét. Öt perc múlva becsönget. Igaziból kulcsot kellene másoltatni neki. A menyasszonya csak nem álldogállhat és csöngethet, mint valami idegen. Hét óra után öt perccel Mellberg kezdett kissé idegeskedni. Rose-Marie mindig pontos volt. Igazgatta kicsit a terítékeket, szalvétákat, poharakat tett arrébb, egy centivel jobbra húzta az evőeszközöket, majd visszarakta. Fél nyolcra már teljesen meg volt róla győzőve, hogy a nő holtan hever valahol egy árokban. Lelki szemei előtt látta, ahogy a piros kisautó nekirohan egy kamionnak, vagy egy olyan szörnyeteg terepjárónak, amivel az emberek mostanában járnak, és ami mindent elpusztít, ami az útjába kerül. Talán hívnia kellene a kórházat. Fontolgatta, mit tegyen, de rájött, hogy esetleg talán Rose-

Marie mobiljával kellene először próbálkoznia. Mellberg a homlokára csapott. Miért nem jutott ez előbb eszébe? Emlékezetből beírta a telefonszámot a saját készülékébe, majd elborult az arca, amikor egy géphang azt közölte vele, hogy „a szám nincs forgalomban”. Újra beütötte a számot; biztos elírt valamit. De ugyanez lett az eredmény. Fura. Talán a nővérét kellene hívnia, hátha ott tartotta fel valami. Most jött rá, hogy Rose-Marie nem adta meg a nővére telefonszámát. Sőt, a nevét sem árulta el. Csak annyit tudott róla, hogy Munkedalban él. De vajon valóban ott él? Aggasztó gondolat kezdte rágni Mellberg agyát. Először letagadta, nem akarta elfogadni, de hirtelen eszébe villant a jelenet a bankban, amelyet most lassítva visszajátszott magában. Kétszázezer korona. Átutalta ezt az összeget a spanyolországi bankszámlaszámra, amelyet Rose-Marie adott meg neki. Kétszázezer. Egy nyaraló résztulajdoni jogára. Már nem volt képes elhessegetni többé a gondolatot. Felhívta a tudakozót, hátha tudják a címét vagy a telefonszámát. Ilyen néven semmilyen adat nem volt. Kétségbeesetten próbált visszaemlékezni, látott-e Rose-Marie-nél valami igazolványt, vagy akármilyen bizonyítékot arra, hogy az a neve, amit mondott neki. Elszörnyedve döbbent rá, hogy soha semmi ilyesmit nem látott. Az volt a zordon igazság, hogy nem tudta, mi a nő neve, hol lakik, és kicsoda valójában. Azt viszont igen, hogy van kétszázezer koronája egy spanyolországi bankszámlán. Tőle. Akár egy alvajáró, a hűtőszekrényhez ment, kivette belőle a Rose-Marie-nek előkészített csokoládéhabot, majd leült vele az ünnepien megterített asztalhoz. Lassan benyúlt a pohárba, és a barna habba mélyesztette az ujjait. A gyűrű megcsillant a csokoládé alatt, amikor kihúzta. Mellberg feltartotta, és megnézte. Aztán óvatosan letette az asztalra, és miközben az arcán könnyek folytak végig, nekiesett a csokoládéhabnak. – Csodás egy nap volt! – Mmm – helyeselt Patrik, és becsukta a szemét. Már korábban eldöntötték, hogy nem mennek azonnal nászútra, hanem Majával tesznek majd egy hosszabb utazást, ha néhány hónappal idősebb lesz. Jelenleg Thaiföld helyezkedett el a lista élén. Kicsit viszont furcsának tűnt, hogy ezek után csak úgy visszatérjenek a megszokott hétköznapi életükhöz. Vasárnap jó sokáig aludtak, sok vizet ittak, és a szombati eseményekről beszélgettek. Patrik úgy döntött, kiveszi a hétfőt is. Azt akarta, hogy mindkettejüknek legyen ideje kicsit lazítani, mielőtt újrakezdődik a napi rutin. Figyelembe véve, hogy mennyit dolgozott az utóbbi időben, az őrsön senkinek sem volt ez ellen kifogása. Így aztán most itt feküdtek egymás karjaiban Ericával a kanapén; csak az övék volt a ház. Adrian és Emma óvodában voltak, Maját pedig Anna átvitte Danhoz, hogy az ifjú pár nyugalomban és békében

tölthessen el egy napot. Nem mintha kifogásra lett volna szüksége, hogy Dannal legyen. Az előző napot is teljes egészében nála töltötték a gyerekekkel. – Egyáltalán nem gyanakodtál? – kérdezte Erica óvatosan, látva, hogy Patrik gondolatai elkalandoztak. Patrik rögtön megértette a kérdést. Elgondolkozott. – Nem, egyáltalán nem. Nem volt semmi… szokatlan Hannában. Azt láttam, hogy nyomja a szívét valami, de azt hittem, otthon van valami probléma. És volt is, csak nem egészen úgy, ahogy én gondoltam. – És azzal mi van, hogy együtt éltek? Pedig testvérek voltak! – Minden választ sosem fogunk megkapni, de Martin hívott, és mondta, hogy megjött végre a jelentés a gyámügytől. A baleset után a poklokon mentek keresztül. Képzeld el, hogy hathatott rájuk, hogy Sigrid elrabolta őket az anyjuktól, aztán arra kényszerítette, hogy elszigeteltségben éljenek. Ez biztos kialakított közöttük valami abnormális kötődést. – Hmm – mondta Erica, de így is nehéz volt elképzelnie. Felfoghatatlan volt az egész. De hogy tudták így elkülöníteni az életük két felét? – kérdezte aztán. – Milyen két felét? – ült fel Patrik, és megpuszilta Erica orra hegyét. – Úgy értem, hogy tudtak normális életet élni? Rendőrnek meg pszichológusnak tanulni? És közben együtt élni a… gonosztettekkel, amiket műveltek? Patrik nem válaszolt azonnal. Ő sem értette az egész helyzetet, de sokat töprengett rajta, mióta kiderítették a gyilkos személyazonosságát, és úgy gondolta, eljutott valamiféle válaszhoz. – Azt hiszem, épp erről van szó. Két elkülönült fél volt. Az egyikük normális életet élt. Nekem úgy tűnt, hogy Hanna tényleg rendőr akart lenni, valami fontosat akart csinálni. És jó rendőr lett belőle. Ez nem kétséges. Larsszal nem is találkoztam, csak amikor… – Elhallgatott egy pillanatra. – Szóval róla homályosabb képem van. De mindenképpen intelligens volt, és azt hiszem, ő is szeretett volna normálisan élni. Ugyanakkor biztosan kísértette a lelküket a titok, amit rejtegettek. Úgyhogy amikor Hanna csatlakozott a nyköpingi rendőrséghez, és ott véletlenül ráakadtak Elsa Forsellre, akkor biztos felfakadt valami, ami már régóta ott gyűlt bennük. De ez csak az én elméletem. Biztosat sosem fogunk tudni. – Hmm – hümmögött Erica tűnődve. – Anyával kapcsolatban is ez volt az érzésem – mondta végül. – Mintha két külön életet élt volna. Az egyiket velünk: apával, Annával és velem. A másikat meg a fejében, ahova minket nem engedett be. – Ezért határoztad el, hogy kutatni fogsz utána? – Igen – válaszolta Erica. – Nem biztos, de az az érzésem, hogy valamit eltitkolt előlünk.

– De azt nem tudod, hogy micsodát? – nézett rá Patrik, és félresimította egy hajtincsét. – Nem, és azt sem, hogy hogyan fogjak hozzá. Nem maradt semmi. Nem tett el semmit sem. – Biztos vagy ebben? Megnézted a padláson is? Amikor legutóbb ott jártam, jó sok limlomot láttam. – Az biztos, hogy nagyrészt apáé. De… megnézhetjük. A biztonság kedvéért. Erica felült. Izgatottá vált a hangja. – Most? – kérdezte Patrik, akinek semmi kedve nem volt otthagyni a kényelmes kanapé melegét, és felmenni a hideg, nyirkos padlásra, ami még pókhálóval is tele volt. Ha valamit utált, hát a pókokat nagyon. – Most hát! Miért ne? – válaszolta Erica, már fölfelé menet. – Hát persze, miért ne? – sóhajtotta Patrik. Volt annyi esze, hogy ne vitatkozzon, ha Erica a fejébe vesz valamit. A padlásra felérve Erica egy pillanatra megbánta az elhatározását. Tényleg úgy nézett ki, mintha nem is volna itt más, csak csupa kacat. Mégis volt arra esély, hogy megéri körülnézni. Meggörnyedt, hogy be ne verje a fejét a tetőgerendákba, és elkezdett körbejárni, közben fel-felemelgette a kartondobozok fedelét. Fintorogva törölgette a kezét a nadrágjába. Jó nagy volt a por. Patrik is keresgélni kezdett, bár már kételkedett benne, lesz-e valami az ötletéből. Valószínűleg Ericának van igaza. Ő ismerte legjobban az anyját. Ha ő azt mondta, hogy Elsy nem tett el semmit, akkor… Ekkor észrevett valamit, ami felkeltette az érdeklődését. A padlás hátuljában, a lejtős tető alá beékelve, egy láda állt. – Erica, gyere csak ide! – Találtál valamit? – ment oda Erica előrehajolva. – Nem tudom, de ez a láda eléggé ígéretesnek látszik. – Apáé lehet – mondta tűnődve Erica, de valami azt súgta neki, hogy nem így van. Fából készült, és zöldre festették, rajta elegáns, de már megfakult virágmintával. A zár már megrozsdásodott, de nem volt ráfordítva, így aztán óvatosan felemelhette a láda fedelét. Két gyerek fényképe volt legfelül. Amikor kivette őket, látta, hogy valamit írtak a hátoldalukra. Az egyikre ezt: „Erica, 1974. december 3.”, a másikra pedig: „Anna, 1980. június 8.” Elképedve ismerte fel az édesanyja kézírását. A ládában volt még egy egész köteg rajz, amelyeket ő és Anna csináltak rajzórán, meg egy csomó karácsonyfadísz és egyéb, amiket itthon készítettek. Mindaz, amiről eddig azt hitte, hogy az anyját nem érdekelte. – Nézd! – mondta, még mindig képtelenül arra, hogy elhiggye, amit lát. – Nézd, miket rakott el anya! Óvatosan, egyenként kivett mindent a ládából. Olyan volt, akár egy időutazás vissza a gyerekkorába. És az Annáéba. Erica érezte, hogy elered a könnye, és

Patrik simogatja a hátát. – De miért? Mi azt hittük, hogy nem is… miért? – Erica letörölte a könnyeit a pulóvere ujjával, és tovább túrta a ládát. Körülbelül félúton elfogytak a gyerekkora emlékei, és régebbi dolgok következtek. Még mindig hitetlenkedő arccal vett a kezébe egy csomó fekete-fehér fényképet, és a döbbenettől szóhoz sem jutva nézte végig őket. – Tudod, honnan vannak ezek? – kérdezte Patrik. – Sejtelmem sincs – rázta meg a fejét Erica. – De megtudom, arra mérget vehetsz! Kíváncsian még mélyebbre ásott, és megállt, amikor egy puha tárgy akadt a kezébe, amely valami keményet és éleset rejtett. Felemelte, hogy megnézze, mi az. Mocskos ruhadarabot tartott a kezében, amely valaha fehér volt, de mostanra megsárgult, és barna rozsdafoltok borították. Valami bele volt csomagolva. Erica óvatosan szétnyitotta a ruhát, és elakadt a lélegzete. Egy medál hevert benne, amelynek az eredete felől nem lehetett kétsége. Semmivel sem téveszthetett össze egy horogkeresztet. Némán felmutatta Patriknak, akinek elkerekedett a szeme. Aztán lenézett a ruhára, amit Erica csak úgy az ölébe ejtett. – Erica! – Igen? – kérdezte Erica, tekintetét még mindig a kezében tartott medálra szegezve. – Ezt nézd meg! – kiáltotta Patrik. – Micsodát? Mi az? – kérdezte zavartan Erica, aztán észrevette, mire mutat Patrik. Letette a náci medált, és szétteregette a ruhát. Nem csupán egy egyszerű textildarab volt. Hanem egy kicsiny, régimódi gyerekruha. Ekkor jött rá, hogy azok a barna foltok nem rozsdától erednek. Vérfoltok voltak. Honnan származhat ez a ruhácska? És miért véres? És miért rejtegette az anyjuk egy ládában a padláson, egy második világháborús medállal együtt? Erica egy pillanatig arra gondolt, hogy mindent visszarak a ládába, és bezárja. Pandórához hasonlóan azonban ő is túl kíváncsi volt ahhoz, hogy lecsukja a fedelet. Érezte: muszáj kiderítenie az igazságot. Akármi legyen is az.

[14] Ruth könyve, 1:16. (Károli Gáspár fordítása.)

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Szokás szerint sok mindenkinek kell köszönetet mondanom. De ahogy mindig, legfőképpen most is a férjemnek, Mickének és a gyerekeimnek, Willének és Mejának. A Vészmadár létrehozásában segítségemre volt még Jonas Lindgren a Göteborgi Törvényszéki Orvostani Intézetből; köszönöm a tanumshedei rendőrőrs rendőreinek is, különösen Folke Åsbergnek és Petra Widénnek; valamint Martin Melinnek is a stockholmi rendőrségtől. Zoltan Szabo-Läckberg és Anders Torevi elolvasta és kommentálta a kéziratot; ugyanígy Karl-Axel Wikström, a Tanumi járás kulturális előadója. Köszönet nekik, amiért szántak rá időt, hogy a részleteket is ellenőrizzék. Karin Lande Nordh a Forum Kiadónál szintén avatottan forgatta piros tollát annak érdekében, hogy feljavítsa a könyv tartalmát és cselekményét. Köszönet mindenkinek a Forumnál; mindig öröm veletek dolgozni! Ugyanilyen nélkülözhetetlenek voltak azok, akik újra és újra önként vigyáztak a gyerekekre: Gunnel Läckberg nagymama, Mona és Hasse Eriksson nagymama és nagypapa, valamint Gabriella és Jörgen Gullbrandson, illetve Charlotte Eliasson. Nélkületek a mindennapi élet darabkáit sem tudtuk volna összeilleszteni. Külön köszönetet szeretnék mondani Bengt Nordinnak és Maria Enbergnek a Nordin ügynökségtől. Ti segítettetek abban, hogy elérjem olvasóimat Svédországban és a világ többi részén. „Lányok” – ti tudjátok, kik vagytok… Köszönöm a támogatást, a bátorítást és az enyhén szólva is szórakoztató beszélgetéseket. Mihez is kezdenék nélkületek? Nem vártam ugyan, de nagyon sokat segítettek kiváló blogolvasóim, akik napi rendszerességgel biztatgattak. Igaz ez azokra is, akik év közben leveleztek velem. Különösen hálás vagyok a blogon keresztül javasolt nevekért és egyéb részletekért! De a legfontosabbak az elmúlt évben talán az Ulle barátnőmről szóló szövegek voltak, amelyeket Finn nagylelkűen megosztott velem. Hiányzik. Végül, de nem utolsósorban, szeretnék köszönetet mondani a barátaimnak, akik türelmesen megvártak, amikor „visszavonultam a barlangomba” írni. Valamennyi hiba egyedül az író felelőssége. A könyvben szereplő alakok a képzelet szülöttei – kivéve a kukás Leifet, aki egy kicsit ideges volt, amikor közöltem vele, hogy egy hullát fogok rakni a szemeteskocsijába. De ezt a

lehetőséget természetesen nem hagyhattam ki… Camilla Läckberg-Eriksson Enskede, 2006. február 27.