Calvino Ha Egy Teli

ITALO CALVINO HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN AZ UTAZÓ

ITALO CALVINO: SE UNA NOTTE D'INVERNO UN VIAGGIATORE © 1979 GIULIO EINAUDI EDITORE S. P. A., TORINO HUNGAIRIAN TRANSLATION © TELEGDI POLGÁR ISTVÁN, 1985

2

TARTALOM

Első fejezet Ha egy téli éjszakán egy utazó Második fejezet Malbork városperemén Harmadik fejezet Fölébe hajolván a meredélynek Negyedik fejezet Nem félvén szélvésztől s szédülettől Ötödik fejezet Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik Hatodik fejezet Egymásba futó vonalak hálójában Hetedik fejezet Egymást keresztező vonalak hálójában Nyolcadik fejezet Lehullott levelek holdfényes szőnyegén Kilencedik fejezet Egy üres gödör körül Tizedik fejezet Hogyan végződik? Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Utószó (Telegdi Polgár István)

3

Első fejezet Italo Calvino új regényét, a Ha egy téli éjszakán egy utazó-t kezded éppen olvasni. Engedd el magad. Szedd össze magad. Száműzzél most minden egyéb gondolatot. Hagyd, hogy környezeted, a világ, semmivé váljék. Legjobb, ha becsukod az ajtót; odaát, a másik szobában mindig be van kapcsolva a tévé. Mondd rögtön a többieknek: „Nem, nem akarom nézni!" Mondd hangosabban, ha nem hallják: „Olvasok ! Ne zavarjatok!" Talán most se hallanak, ak¬kora a zaj; mondd hát még hangosabban, kiabálj: „Italo Calvino új regényét kezdem olvasni!" Vagy ne mondd, ha nem akarod; reméljük, békén hagynak. Helyezkedj el a lehető legkényelmesebben; ülj, heveredj, feküdj, gömbölyödj össze. Feküdj hanyatt, hasmánt, az oldaladra. Karosszékbe, díványra, hintaszékbe, nyugágyba, zsámolyra. Függőágyba, ha van függőágyad. Ágyra, hát persze, vagy ágyba. Fejre is állhatsz, mintha jógáznál. Fordítva tartva a könyvet, természetesen. Való igaz, az eszményi helyzetet nem sikerül megtalálni az olvasáshoz. Valamikor állvány előtt állva olvastak. Az emberek megszokták az álldogálást. így pihentek, ha belefáradtak a lovaglásba. Az még senkinek se jutott eszébe, hogy lóháton olvasson; pedig, ugye, most vonzónak tetszik az ötlet: nyeregben ülve olvasni... a könyv a ló sörényén, esetleg egy különleges szerkezet segítségével a ló fülének támasztva. A láb a kengyelben - ez igazán kényelmes helyzet lehetne az olvasáshoz; igen, a lábmegemelés az irodalom élvezetének első feltétele. Nos, mire vársz? Nyújtsd ki a lábad, rakd párnára, kettőre akár, a dívány fejrészére, a karosszék karfájára, a dohányzóasztalkára, az íróasztalra, a zongorára, a földgömbre. Előbb vesd le a cipőd, ha meg akarod támasztani a lábad; ha nem, vedd fel újra. Most ne maradj így, kérlek: egyik kezedben a cipő, a másikban a könyv. Állítsd be a világítást, hogy ne fárassza a szemed. Erre most legyen gondod, mert alighogy belemerültél az olvasásba, az isten se mozdít meg többé. Úgy csináld, hogy a könyvlap ne maradjon árnyékban: szürke alapon a fekete betűk sűrűje egybemosódik, olyan, akár egy népes egércsalád; de arra is ügyelj, hogy ne essen rá túlságosan erős fény, s vissza se verődjön a kegyetlenül fehér papírról, belebeleharapva így a betűk feketéjébe - mintha déli verőben bámulnád a szöveget,

4

valahol délen. Légy előrelátó, vess számot mindennel, hogy aztán ne kelljen félbeszakítanod az olvasást. Ha dohányzói, kezed ügyébe a cigarettát, hamutartót! Mi van még? Nem kell pisilned? Nem? Te tudod. Nem mintha valami különlegeset várnál éppen ettől a könyvtől. Olyasvalaki vagy, aki elvből nem vár többé semmitől semmit. Sokan vannak, nálad fiatalabbak vagy kevésbé fiatalok, akik mindegyre különleges élményeket várnak; könyvektől, emberektől, utazásoktól, eseményektől, attól, amit a holnap tartogat számukra. Te nem. Te tudod, hogy a legjobb, amit az ember várhat: megúszni a legrosszabbat. Erre a következtetésre jutottál mind az egyéni életedben, mind az általános, sőt világkérdésekben. És a könyvek? Velük hányadán állsz? Nos, éppen mert minden egyéb téren kizártad, úgy véled, helyes, ha a könyvek szigorúan körülhatárolt világában nem veted meg a várakozásnak ez ifjonti örömét: itt jól is, rosszul is járhatsz, de a csalódás kockázata nem olyan nagy. Tehát: olvastad valamelyik újságban, hogy megjelent Italo Calvino Ha egy téli

éjszakán egy utazó című új regénye, miután az író évekig nem publikált semmit. Bementél egy könyvesboltba és megvetted a könyvet. Jól tetted. Már a kirakatban fölfedezted a borítót, rajta a keresett címet. E látható nyomot követve odabent a boltban utat törtél magadnak a Még Nem Olvasott Könyvek sűrű torlaszai közt; a kötetek szemöldökráncolva néztek reád a pultokról és polcokról, igyekeztek megfélemlíteni. De te tudod, hogy nem szabad engedned semmiféle fenyegetésnek, s azt is, hogy ott vannak közöttük - ezrével és ezrével - a Könyvek Melyeknek Olvasásáról Könnyű Szívvel Lemondhatsz, A Más Célra Nem Olvasásra Való Könyvek, Azok A Már Olvasott Könyvek Melyeket Ki Se Kell Nyitni Mert Abba A Csoportba Tartoznak Melyek Már Elolvastattak Mielőtt Megírattak Volna. Miután így átjutottál a külső falakon, rád veti magát a gyalogság: Ama Könyvek Melyeket Ha Több Életed Volna Minden Bizonnyal Szíves Örömest Elolvasnál De Sajnos Éveid Vagy Napjaid Száma Véges. Gyorsan szétugrasztod őket, s máris újabb hadoszlopok néznek veled farkasszemet: Azok A Könyvek Melyeket El Akarsz Olvasni De Előbb Másokat Kellene Még Elolvasnod, A Túlságosan Drága Könyvek Melyeket Inkább Akkor Vennél Meg Amikor Már Féláron Kaphatók, A Könyvek Lásd Fent Amikor Majd Zsebkönyv Kiadásban Jelennek Meg. Az Esetleg Valakitől Kölcsönkérhető Könyvek,

5

Azok A Könyvek Melyeket Mindenki Olvasott így Mintha Te Is. Sikeres áttörés után az erődítmény bástyatornyai alá vonulsz, itt még ellenállnak a Könyvek Melyek Elolvasását Már Régen Tervezed, a Könyvek Melyeket Évekig Hiába Kerestél, a Könyvek Melyek Olyasvalamivel Vannak Összefüggésben Ami Pillanatnyilag Foglalkoztat, a Könyvek Melyeket Azért Szeretnél Birtokolni Hogy Kezedügyében Legyenek Készen Minden Eshetőségre, a Könyvek Melyeket Félretehetnél Hogy Esetleg A Nyáron Elolvasd Őket, a Könyvek Melyek Más Könyvek Mellől Hiányoznak A Könyvespolcodon, a Könyvek Melyek Váratlan Frenetikus És Nehezen Indokolható Kíváncsiságot Keltenek Fel Benned. Lám, sikerült a várvédők számlálhatatlanságát egy igen nagy, de mégiscsak meghatározott egységre átváltoztatnod, egy véges számra, még ha viszonylagos megkönnyebbülésedet veszélyeztetik is csapdáikkal a Már Oly Régen Olvasott Könyvek Hogy Ideje Volna Újra Olvasni Őket meg Azok A Könyvek Melyekről Mindig Úgy Beszéltél Mintha Olvastad Volna Őket és Amelyek Elolvasására Immár Csakugyan Rászánhatnád Magad. Gyors ide-oda cikázással szabadulsz, s egy ugrással ott teremsz a fellegvárban, ahol már várnak az Újdonságok Melyeknek Szerzője Vagy Tárgya Vonz. Itt, az erőd bensejében is megoszthatod a védőket, kétfelé sorolva őket: a Nem Új (számodra, illetve abszolút értelemben nem új) Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságok s a (számodra legalábbis) Tökéletesen Ismeretlen Szerzők Vagy Témák Szerinti Újdonságoknak a csapatára; majd pedig meghatározhatod, melyik miért vonz az újnak és nem újnak vágyával és szükségletével (az újéval, melyet a nem újban, s a nem újéval, melyet az újban keresel). Mindez azt jelenti, hogy tekintetedet gyorsan végigsiklatva a kirakott könyvek címein, egy halom még nyomdafestékszagú Ha egy

téli éjszakán egy utazó felé irányítottad lépteidet, fogtál egy példányt, s a pénztárhoz vitted, biztosítandó a tulajdonjogodat felette. Még egy téveteg pillantást vetettél a körös-körül hemzsegő könyvekre (pontosabban: a könyvek néztek rád tévetegen - a kutyák bámulnak így ki a városi sintértelep

6

ketreceiből, amikor kiváltani jött gazdája pórázán elvonulni látják volt sorstársukat), majd kiléptél a boltból. Különleges örömöt szerez neked a frissen megjelent könyv; te nem egyszerűen egy könyvet viszel most, hanem egy újdonságot, ami lehet akár csak a friss termék újdonsága is; a könyveknek is megvan u maguk hamvas, ifjonti szépsége, mely addig tart, amíg a könyvtárak hamar beköszöntő őszében sárgulni nem kezd a borító, nem rakódik némi smog-kosz az élmetszésre, és a sarkoknál föl nem feslik kissé a gerinc. De nem, te újra és újra azt reméled, hogy az igazi újdonságra leltél, arra, amely lévén hogy egyszer újdonság volt, az is marad mindörökre. Azt reméled, ha frissiben elolvasod az épp megjelent könyvet, tüstént birtokába kerülsz ennek az újdonságnak, s nem kell többé nyomon követned, utánaloholnod. Vajon ez az a szerencsés eset? Sosem lehet tudni. Lássuk, hogy kezdődik. Meglehet, már a boltban lapozgatni kezdted a könyvet. Vagy nem tudtál belelapozni, mert celofán burokban volt? Most ott állsz a buszban, a tömegben, fél kézzel kapaszkodva, s a szabad kezeddel bontogatni kezded a csomagot; mozdulataid akár a majomé: amikor banánt akar hámozni, s ugyanakkor az ágat sem akarja elengedni. Vigyázz, lökdösőd a szomszédaidat a könyököddel; kérj bocsánatot legalább. Az is lehet, hogy a kereskedő nem csomagolta be a kötetet; tasakban adta oda. Ez egyszerűbbé teszi a dolgot. A kocsid kormányánál ülsz, piros előtt vesztegelsz, előszeded a könyvet a tasakból, leszakítod az átlátszó burkot, olvasni kezded az első sorokat. Tomboló kürtfergeteg zúdul rád; zöldre váltott a lámpa; akadályozod a forgalmat. íróasztalodnál ülsz, a könyv, mintha csak véletlenül, a hivatalos iratok között; alkalmas pillanatban arrább tolsz egy dossziét, s ím, ott van előtted; szórakozott képpel kinyitod, mindkét könyököddel az asztalra könyökölsz, öklödre támasztod a halántékod - úgy festesz, mintha valami ügyiratot tanulmányoznál elmélyülten, pedig a regény első oldalait fürkészed. Lassanként kiegyenesedsz, hátad már a támlának dől, a könyvet az orrod magasságába emeled, a széket a hátsó lábaira egyensúlyozod, kihúzol egy oldalsó fiókot a saját lábad támasztékául, mert, ugye, a

7

láb helyzete rendkívül fontos olvasás közben, kinyújtod szépen, rá az asztallapra, az elintézetlen aktákra. No de nem gondolod, hogy ez tiszteletlenség? Természetesen nem a munkád irányában (senki sem kívánja számon kérni a munkád hozamát; tételezzük fel, hogy hivatali

feladatköröd

szabályosan

beleilleszkedik

ama

terméketlen

tevékenységrendszerbe, mely olyan jelentős részét foglalja el a nemzeti és világgazdaságnak), hanem a könyvvel szemben. De még rosszabb, ha - akár kényszerből, akár lelkesedésből - azokhoz tartozol, akiknek a munka azt jelenti, hogy komolyan kell végezni, akarva, nem akarva valami szükséges, de legalábbis nem haszontalan dolgot csinálni a maguk s nemkülönben a mások javára : akkor a könyv, melyet mint valami amulettet vagy talizmánt vittél magaddal a munkahelyedre, időszakos kísértésnek vet alá, esetenként néhány pillanatot elcsen figyelmed fő tárgyától, legyen az elektronikus kártyalyukasztó, konyhai tűzhely, bulldózerirányítókar vagy felnyitott hasú páciens a műtőasztalon. Egyszóval, jobb, ha féken tartod türelmetlenségedet, s vársz; majd otthon. Most már igen, lehet. A szobádban vagy, békesség, nyugalom vesz körül, felütöd a könyvet az első lapnál, nem, az utolsónál, mindenekelőtt látni akarod, milyen hosszú. Nem nagyon hosszú, szerencsére. A napjainkban írt hosszú regény alighanem ellentmondásos: az idő szétrobbant, mi pedig élni is, gondolkozni is csak a repeszdarabjaiban tudunk, melyek mind külön-külön röppályán távolodnak, s el is tűnnek rögtön. Időfolyamatosságot csupán ama korszak regényeiben találhatunk, melyben az idő állni már nem, s felrobbanni még nem látszott - ez vagy száz évig tartott, nem tovább. Forgatod kezedben a könyvet, átfutod a borító hátlapján és hajtókáján levő sorokat, csupa általánosság, nem tudsz meg belőle sokat. Jobb így, ez a szöveg nem akar tapintatlanul fölébe helyezkedni annak, amit majd a könyv kell, hogy közöljön, amit neked kell kipréselned belőle, akár sok lesz az, akár kevés. Mindenesetre ez a lapozgatás, az elolvasás előtti beleolvasás hozzátartozik az új könyv öröméhez; de mint minden előélvezetnek, ennek is megvan az optimális időtartama, amivel számolni kell, ha az ember azt akarja, hogy az aktus betetőzésének, vagyis a könyv olvasásának tartalmasabb élvezetéhez lökjön.

8

Nos tehát, készen állsz - vágj bele -, első oldal, első sorok. Fölkészültél arra is, hogy fölismered a szerző sajátos, összetéveszthetetlen hangját. Nem. Egyáltalán nem ismered föl. De hát - gondolj csak bele ki mondta valaha is, hogy ennek a szerzőnek összetéveszthetetlen a hangja? Épp ellenkezőleg, tudvalevő, hogy könyvről könyvre sokat változik. fis éppen e változásokból ismerni rá. Itt azonban, úgy tetszik, semminek sincs köze ahhoz, amit eddig írt, legalábbis az emlékezeted szerint. Csalódás? Lássuk csak. Meglehet, az elején kissé elbizonytalanodsz; mint amikor olyasvalaki mutatkozik be neked, akinek a nevével más arcot azonosítottál addig, s hiába próbálod összhangba hozni a látott vonásokat az emlékezetedben élőkkel. De aztán csak olvasol tovább, s ekkor észreveszed, hogy a könyv mindenképpen olvasásra késztet, függetlenül attól, amit a szerzőtől vártál - maga a könyv kelti föl az érdeklődésedet, sőt, ha meggondoljuk, jobban örülsz, hogy így van, hogy olyasmivel találod magad szemtől szembe, amiről még nemigen tudod, hogy micsoda.

9

HA EGY TÉLI ÉJSZAKÁN EGY UTAZÓ

Vasútállomáson kezdődik a regény, mozdony pöfög, a fejezet nyitányát dugattyúsziszegés tölti be, füstfelleg takarja az első bekezdés egy részét. Vasúti büfé illata lengi át az állomásszagot. Valaki benéz a párás ablakon, majd benyit az üvegajtón; bent is ködös minden, rövidlátó láthatja így a világot, vagy akinek korom hullott a szemébe. Öreg vonat ablakainak párája borítja a könyv lapjait, a mondatokon füstfelhő lebeg. Esős este; a férfi belép a büfébe; kigombolja átnedvesedett, gőzölgő kabátját; fütty harsán az esőtől csillogó, végtelenbe vesző sínek fölött., Vonatfüttyhöz hasonló hangot hallat s gőzt lök ki a kávégép is, az öreg presszós úgy ad rá nyomást, mintha mozdonyon húzná meg a jelzőfogantyút, legalábbis így tetszik a második bekezdést olvasva, melyben az asztaloknál ülő kártyások összecsukják és mellükhöz szorítják kártyalegyezőiket, majd nyakuk, válluk s székük hármas fordulatával hátranéznek, szemügyre veszik a jövevényt, a pultnál álló vendégek pedig, fölemelvén a pultról csészéjüket, félig hunyt szemmel s csücsörítve fújják kávéjuk felszínét, vagy a sör habját szürcsölik korsójukból, elmélyült figyelemmel, hogy ki ne csorduljon. A macska felgörbeszti a hátát, a pénztáros becsukja a regiszterkassza fiókját, csing. Mind e jelek együttesen arról tájékoztatnak, hogy kis vidéki állomáson vagyunk, ahol az érkezőre tüstént fölfigyelnek. A vasútállomások mind hasonlítanak egymásra; mit se számít, ha a fényforrások tajtékos udvarukon túl nem bírnak a sötétséggel, jól ismered ezt a környezetet, annak a vonatnak a szagát, mely bent áll még, amikor a többi már elment, s azt a különleges szagot, mely az utolsó szerelvény kifutása után érezhető. Úgy tetszik, az állomás fényeinek, s a mondatoknak, melyeket most olvasol, inkább a sötétségbe és ködbe burkolt dolgok feloldása s nem bemutatása a feladatuk. Én életemben először szálltam ki ma este ezen az állomáson, s máris olyasmit érzek, mintha mindig itt és így éltem volna: ahogy be-benyitok a büfébe, át- meg átlépve a peron szagából a vécé nedves fűrészporának szagába, ahogy ezek egyetlen szaggá, a várakozás szagává vegyülnek, amilyen a telefonfülkék szaga, amikor nem marad más hátra, mint visszavenni az érméket, mert a hívott szám nem felel.

10

Én vagyok az a férfi, aki ide-oda caplat a büfé meg a telefonfülke között. Pontosabban az, akit „én"-nek hívnak, s mást nem is tudsz róla, amiképpen ennek az állomásnak is csupán „állomás" a neve, s kívüle nem létezik egyéb, mint válasz nélkül maradó hívójele ama készüléknek, mely egy távoli város sötét szobájában csenget. Visszarakom a kagylót, megvárom a fémtorokban felhangzó érmecsörrenést, újra belököm a büfé üvegajtaját, a feltornyozott, gőzfelhőben száradó csészék felé irányítom lépteimet. A vasútállomások presszóinak kávégépei mintegy hivalkodnak a mozdonyokkal való rokonságukkal, a tegnapi és a mai kávégépek a tegnapi és a mai mozdonyokéval. Jövök, megyek, térülök, fordulok: csapdába estem, amaz időtlen és elkerülhetetlen csapdába, melyet az állomások állítanak. Egy kis szénpor még mindig ott lebeg a levegőben, annyi évvel azután is, hogy minden vonalat villamosítottak, s egy vasutakról és állomásokról beszélő regénynek közvetítenie kell ezt a füstszagot. Már néhány oldalt végigolvastál, ideje volna, hogy megtudd végre, vajon ez az állomás, ahol egy késésben levő vonatról leszálltam, egy valamikori állomás-e avagy mostani; ehelyett a mondatok továbbra is a bizonytalan felé gördülnek, a szürkeség, a legkisebb közös többszörössé csupaszított tapasztalás senki földjének irányába. Vigyázz: ez a módszer minden bizonnyal arra szolgál, hogy lassanként belevonjon a dologba, hogy észrevétlenül a történet rabjává tegyen; vagyis csapda. Ámbár meglehet, a szerző még nem döntött, még határozatlan, mint ahogy te, Olvasó, te sem tudod még biztosan, miről olvasnál szívesebben: egy régvolt állomásra érkezésről, mely a múltba visszatérés érzetét keltené benned, eltűnt idők és helyek visszabűvöléséét, avagy csillogó-villogó fényekről és hangok kavargásáról, amitől azt ereznéd, hogy ma élsz, úgy, ahogyan ma hiszi az ember, hogy jólesik élnie. Ezt a presszót (vagy „pályaudvari büfét" - így is hívják) tán csak az én vaksi és gyulladt szemem látja oly ködösen, elmosódottan; tulajdonképpen nincs kizárva, hogy merő csillogás a kékes fénycsövek s a tükrök jóvoltából, nappali világosság tölti he minden zugát, folyosóját, s az árnyéktalan helyiséget majd szétveti a teljes hangerővel reszketve-remegve bömbölő zenegép muzsikája, valamennyi automata játék - biliárd, lóverseny, gengszterüldöző,és üzemben, színes árnyakat úsztat a levegőben a tévé képernyője meg az az akvárium, melyben trópusi halak sürögnek vidoran a felszálló mesterséges légbuborékok körül. Én meg nem degeszre tömött, formátlan s nyűtt

11

rekeszes táskát cipelek, hanem merev műanyagból való, kis kerekekkel ellátott testes, szögletes koffert tolok magam előtt krómozott

S

hajlítható fémrúdjánál fogva.

Te, Olvasó, azt hitted, hogy itt, e fedett peronon, egy régi állomás kerek órájának alabárdszerű mulatóira szögezem tekintetemet abbéli – hiábavaló- igyekezetemben, hogy visszafelé forgassam őket, hogy hátrálva járjam be a kör alakú panteonjukban holtan fekvő elmúlt órák temetőjét. De ki mondja neked, hogy az óra számjelei nem négyszögletes ablakokon kandikálnak ki, s én nem úgy érzékelem ilyenformán az idő múlását, mintha a percek guillotine-bárdokként csapnának le reám? Az eredmény különben, mondhatni, ugyanaz: a kerekes koffer könnyű kormányrúdját markoló kezem egy gondtalan világban is valami belső ellenállást, elutasítást fejezne ki mintha csak kellemetlen, terhes volna számomra ez a közömbösnek, ártatlannak tetsző poggyász. Valami rosszul sikerülhetett: úttévesztésről, késésről, elmulasztott találkozásról van szó? Megérkezvén talán valamiféle kapcsolatot kellett volna itt találnom, alighanem épp e csomaggal összefüggésben, e csomaggal, mely mintha nagyon is aggasztana, nem világos, vajon azért-e, mert félek, hogy elveszítem, vagy mert alig várom, hogy megszabaduljak tőle. Annyi bizonyosnak látszik, hogy nem akármilyen csomag ez, amit poggyászmegőrzőbe lehet rakni, vagy amit szándékosan a váróteremben lehet felejteni. Hiába nézem az órát; ha valaki várt az állomáson, egy ideje elmehetett már; hiábavaló az is, ha belelovalom magam az őrült ötletbe, hogy visszaforgatom az órák mutatóit s a naptárak lapjait, remélvén, hogy visszatérhetek így amaz elmúlt perchez, amikor olyasvalami történt, aminek nem lett volna szabad megtörténnie. Ha találkoznom kellett itt valakivel, akinek esetleg nem is volt egyéb dolga ezen az állomáson, mint hogy leszálljon egy vonatról s egy másikkal továbbutazzék, pontosan úgy, mint nekem is tennem kellett volna, és ha kettőnk közül az egyiknek valamit át kellett adnia a másiknak, például nekem a másikra kellett volna bíznom ezt a kerekes koffert, mely ehelyett nálam maradt, s melynek rúdja most szinte égeti a kezemet, akkor nincs más teendőm: bármi áron létre kell hoznom az elmulasztott találkozást. Már jó néhányszor végigcaplattam a presszón s ki-kilestem a láthatatlan térre nyíló ajtaján, de az éjszaka fekete fala újra meg újra visszahőköltetett ebbe a két sötétség - a sínpárok és a ködös város sötétsége közötti kivilágított limbusba. Hová me-

12

hetnék? A városnak odakint még nincs neve, nem tudjuk, kívül marad-e a regényen, vagy koromfeketeségébe szippant-e mindent. Azt tudom csak, hogy ez az első fejezet nem akarózik elszakadni az állomástól és a presszótól: nem volna okos elmenni, hisz idejöhetnek még s kereshetnek; s az sem tanácsos, hogy mások előtt mutatkozzam evvel a tekintélyes poggyásszal. Tömködöm hát, tömködöm érmékkel a nyilvános telefonkészüléket, az meg mindegyre visszaköpi őket nekem: sok érmével tömöm, mintha nagyon messzire akarnék telefonálni: ki tudja, hol vannak most azok, akiktől útmutatást kell kapnom, vagy mondjuk csak ki, utasítást, hisz nyilvánvaló, hogy másoktól függök, nem úgy festek, mint aki kéjutazgat vagy a saját üzleti ügyeit intézi: Inkább afféle parancsvégrehajtónak lehetne engem nézni, gyalognak egy igen bonyolult játszmában, egy hatalmas gépezet kicsinyke kerekének, oly parányinak, hogy látszania se volna szabad: valóban, az volt a megállapodás, hogy rövid ittlétem alatt nem hagyok semmiféle nyomot magam után: ehelyett hagyok bizony, minden itt töltött percben: akkor is, ha nem beszélek senkivel, hisz minősítem magam ezzel, egy alak, aki ki se nyitja a száját; és akkor is, ha beszélek, hisz minden kiejtett szó megmarad s később felszínre kerülhet, idézőjelben vagy idézőjel nélkül. Meglehet, a szerző ezért halmoz föltételezést föltételezésre, párbeszédek nélküli hosszú szakaszokon át sűrű, sötét betűerdő, észrevétlen róhatom benne utamat, eltűnhetek. Olyasvalaki vagyok, akin elsiklik a tekintet: anonim jelenlét, még anonimabb háttérrel; ha te, Olvasó, mégis megkülönböztetni kényszerültél a vonatról leszálló többi utastól s követned kellett, ahogy ide-oda mászkáltam a presszó és a telefonfülke között, ez csak azért van, mert engem „én"-nek hívnak, s bár csak ennyit tudsz rólam, máris elegendő, hogy indíttatva erezd magad arra, hogy személyiséged egy részét ez ismeretlen énre ruházzad. Amiképpen a szerzőt is - noha nincs szándékában önmagáról beszélni, s azért hívja „én"-nek a hősét, hogy mintegy elfedje és ne kelljen megneveznie vagy leírnia, mert bármi név vagy tulajdonság jobban meghatározná e mezítelen névmásnál -, igen, a szerzőt is a puszta tény, hogy „én"-t írt, arra indítja, hogy ebbe az „én"-be adjon egy kicsit magából is, abból, amit érez vagy érezni vél. Mi sem könnyebb, mint velem azonosulni, viselkedésem egy utazóé, aki lekéste a csatlakozást - közismert szituáció, mindenkivel megeshet; ám egy regény elején leírt szituáció mindig valami másra utal, valami megtörténtre vagy történendőre, s ez a másvalami teszi kockázatossá a velem való azonosulást -

13

számodra, Olvasó, s a szerző számára is; és minél szürkébb, köznapibb, átlagosabb, meghatározatlanabb e regény eleje, annál vészjóslóbbnak érzitek - te és a szerző - az árnyékot, mely arra az „én "-töredékre vetül, melyet meggondolatlanul egy ismeretlen személy „én"-jébe plántáltatok, hiszen e személy múltja és jövője éppúgy rejtély, mint a csomagja, amitől olyannyira szabadulni kíván. Először is meg kellene szabadulnom a csomagtól, ha vissza akarom állítani az eredeti helyzetet, mely megelőzte mindazt, ami a későbbiekben történt. Ezt értem tehát azon, hogy szeretnék visszaúszni az idő sodrában, s eltörölvén ily módon bizonyos események következményeit, helyreállítani egy kezdeti szituációt. De életem minden perce új események halmazát s annak következményeit hozza magával, így minél inkább igyekszem visszatérni a nulla perchez, amelyből elindultam, annál távolabbra kerülök tőle: noha valamennyi cselekvésem előző cselekvések következményeinek eltörlésére irányul, és sikerül is méltányolható eredményekre jutnom

e

törlésekkel,

olyannyira,

hogy

fel-felcsillan

lelkemben

a

közeli

megkönnyebbülés reménye, számításba kell vennem, hogy minden előző eseményt törlő lépésem új eseményeket zúdít a nyakamba, s ezek még az előzőknél is jobban bonyolítják a helyzetet - szintúgy nekiveselkedhetem hát majd a törlésüknek. Vagyis jól ki kell számítanom minden lépésemet, ha a lehető legkevesebb új bonyodalom árán akarom a lehető legtöbb törlést végrehajtani. Ha nem siklik félre minden, egy férfival kellett volna találkoznom, alighogy leszálltam a vonatról. Az illetőnél kerekes koffer, ugyanolyan, mint az enyém, csak üres. A két poggyász mintegy véletlenül összeütközik és egymás mellé szorul a peronon, az utasok jövés-menésében. Ilyesmi előfordulhat, az efféle véletlent nem lehet megkülönböztetni az igazitól. De volt egy jelszó: a férfi megjegyzést tett volna a zsebemből kikandikáló újság nagybetűs lóversenyhírére : „Á, szóval Eleai Zénón győzött!" Közben - ügyesen mesterkedve a fémrudakkal - szétválasztottuk volna a koffereinket; esetleg néhány szót is váltunk egymással, lovakról, tippekről, fogadásokról, majd pedig ki-ki a maga vonata - ellentétes menetirányú szerelvények - felé tolja a kofferét. Senki se vett volna észre semmit, pedig nálam az ő poggyásza maradt, nála meg az enyém. Tökéletes terv, annyira tökéletes, hogy egy semmi kis bonyodalom is meghiúsította. Most itt téblábolok, utolsó utasa ennek az állomásnak, ahonnan nem indul és ahová

14

nem érkezik már egyetlen vonat se holnap reggelig; fogalmam sincs, mihez kezdek. Ezekben az órákban a vidéki kisváros behúzódik a csigaházba. A vasúti presszóban csak helybéliek maradtak, akik mind ismerik egymást; semmi dolguk az állomáson, csak azért botorkáltak át ide a sötét téren, mert a környéken nincs semmi nyitva, vagy mert vidéken még megmaradt az állomások vonzereje, a gyér újdonságé, amit várni lehet tőlük, vagy csak azon idők emléke vonz még, amikor az állomás volt az egyetlen érintkezési pont a világgal. Hiába mondogatom magamnak, hogy nincsenek többé vidéki városok, s talán nem is léteztek soha, minden hely egy szempillantás alatt kapcsolatba kerül a többivel, elszigeteltséget csak helyváltoztatás közben érzünk, vagyis amikor sehol sem vagyunk... Mert lám, én most éppen itt vagyok, úgy, hogy voltaképpen sem itt, sem másutt; s úgy néznek idegennek az egymás közt nem idegenek, ahogyan ők idegenek az én szememben, aki irigylem is őket. Igen, irigylem őket. Kívülről nézem egy átlag kisváros átlagos estéjét, s tudom, hogy ki vagyok rekesztve az estékből, isten tudja, meddig még, s az ezernyi hasonló városra gondolok, meg a százezernyi kivilágított presszóra, ahol az emberek ez esti órán békésen fogadják a kinti sötétet, senkinek sincsenek olyan gondjai, mint nekem, esetleg másféle gondjaik vannak, szintúgy nem irigyelni valók - ám e percben szíves örömest cserélnék bármelyikükkel. Például az egyik fiatalemberrel azok közül, akik épp aláírást gyűjtenek az iparosok és kereskedők között a városi tanácsnak benyújtandó kérvényre, mely a fényreklámok adójára vonatkozik; most éppen felolvassák a presszósnak. A regény itt beszélgetésrészleteket közöl, melyeknek, úgy látszik, nincs egyéb szerepük, egyszerűen bemutatják egy vidéki város mindennapi életét. - Hát te, Armida, aláírtad már? - kérdezik egy nőtől, akit csak hátulról látok: hosszú, prémszegélyes kabát, felhajtott gallér, a derék körül lecsüngő pánt, felfelé kígyózó füstcsík a borospoharat tartó ujjak irányából. - Aztán ki mondta, hogy én neonfeliratot akarok fölszereltetni? - válaszolja. - Ha a tanács u lámpákon spórol, én ugyan nem világítom ki az utcát a saját költségemen! Azt úgyis tudja mindenki, hol van a bőröndös Armida boltja. Ha meg lehúzom a redőnyt, bánom is én a sötétséget, fütyülök rá. Épp ezért kéne aláírnod neked is - mondják. Tegezik; valamennyien tegeződnek; félig-meddig dialektusban beszélnek; megszokták, hogy nap nap után

15

látják egymást, ki tudja, mióta; régi beszélgetések folytatása minden megszólalásuk. Tréfák röpködnek, olykor borsosak is: - Valld csak be, a sötétség arra jó neked, hogy senki se lássa, ki látogat meg! Kit fogadsz a hátsó helyiségben, amikor lehúzod a redőnyt? A megjegyzések s közbeszólások zavaros zsibongássá vegyülnek, ebből pedig kiválhat olykor egy-egy szó vagy mondat, mely meghatározhatja a továbbiakat. Hogy helyesen tudj olvasni, számba kell venned mind a zsibongáseffektust, mind a rejtettértelem-effektust; ez utóbbit még nem vagy képes felfogni (én sem). Olvasás közben tehát szórakozottnak s egyúttal igen szemfülesnek kell lenned; mint Jómagam, ki elmerülten könyökölök a presszó pultjára, s arcomat öklömre támasztva hegyezem a fülemet. S ha most a regény kezd kibontakozni bizonytalansága és pontatlansága ködéből, s fölvillantja a szereplő személyek külső megjelenésének néhány részletét, azt akarja, hogy úgy erezd, először látod, de egyben már ezerszer is láttad ezeket az arcokat. Egy olyan városban vagyunk, melynek utcáin mindig ugyanazokkal találkozik az ember; az arcok a megszokás terhét viselik magukon, ezt az is érzékeli, aki, mint jómagam, sose járt még itt azelőtt, igen, rögtön tudjuk, hogy a szokott arcok ezek, a presszó tükrei látták lassanként felpuffadni, illetve megfonnyadni, meggyűrődni őket. Ez a nő talán a város szépe volt valamikor; az én szememben - először látom - még most is vonzó; ám ha a többi vendég szemével nézem, akkor, lám, valamiféle fáradt vonás ül a képén, meglehet, csak az ő fáradtságuk árnyéka (vagy az enyém, vagy a tiéd). Ők leánykora óta ismerik, mindent tudnak róla, némelyiküknek tán bensőségesebb kapcsolata is volt vele, csupa régi, elfeledett história, egyszóval reárakódtak előző arcainak s egyéb képeknek az emlékrétegei, s ezektől nem láthatom úgy, mintha először látnám, mások emlékezetének fátylai homályosítják a vonásait, miként a lámpákat a levegőben megülő füstgomoly. E törzsvendégek legfőbb időtöltése a fogadás lehet; a mindennapok jelentéktelen eseményeire fogadnak. Egyikük például ezt mondja: - Fogadjunk, ki jön ma előbb: Marne doktor vagy Gorin felügyelő. - Mire egy másik: - És mit csinál majd Marne doktor, hogy ne kelljen köszönnie az elvált feleségének: a biliárdautomatához siet, vagy a totószelvények kitöltésébe merül?

16

Aki úgy él, mint én, annak a dolgaiban nemigen jósolgathatnának: sose tudom, mit hoz a következő félóra, nem tudom elképzelni, hogy életem csupa jól körülhatárolt, apró alternatíva, s ez alternatívákra fogadásokat lehessen kötni. - Nem tudom - mondom halkan. - Mit nem tud? - kérdezi a nő. Úgy tetszik, kimondhatom egy gondolatomat, nem kell magamban tartani, mint a többivel teszem, kimondhatom a nő, a bőrdíszmű-kereskedés tulajdonosnője előtt, aki itt ül a presszó pultjánál, s akivel már egy idő óta szeretnék szóba elegyedni. - így van ez maguknál? - Nem, nincs így - válaszolja, s én tudtam, hogy ez lesz a válasza. Itt se tudni semmit előre, mondja, akárcsak másutt: no persze, Marne doktor minden este ilyenkor fejezi be a rendelést, s Gorin felügyelő íft a szolgálatát a rendőrségen, és az is igaz, hogy mindig idejönnek munka után, hol az egyik előbb, hol a másik, de hát mit számít ez? - Mindenesetre abban senki sem kételkedik, hogy u doktor kerülni próbálja a volt feleségével való találkozást. - Én vagyok a volt felesége - mondja a nő. - Ne adjon a mendemondákra. Olvasói figyelmed most teljesen erre az asszonyra összpontosul, igen, körülötte forgolódol már néhány oldal óta, és én is... nem, a szerző is ezt teszi; néhány oldal óta várod már, hogy e nőnemű jelenés testet öltsön, úgy, ahogyan könyvlapokon szoktak testet ölteni a nőnemű jelenések, s épp a te olvasói várakozásod lökdösi feléje a szerzőt, s én is, kinek merőben más gondolatok rajzanak a fejemben, én is könnyelműen társalogni kezdek, holott mielőbb olajra kéne lépnem. Te bizonyára többet szeretnél tudni róla... hogy milyen is valójában, de csak kevés részletre bukkansz e lapokon, rejti az arcát a haja meg a füst; jó volna tudni, mit jelent az a keserű ránc a szája körül, mi az benne, ami nem keserű ránc. - Miféle mendemondákra? - kérdezem. - Én nem hullottam semmit. Annyit tudok csak, hogy van valami boltja, neonfelirat nélkül. De azt sem tudom, hol. Megmondja. Bőrdíszmű-kereskedés, kofferok, táskák, utazáshoz szükséges holmik. Nem az állomás előtti téren, hanem egy mellékutcában, az áruraktárhoz vezető vasúti átjárónál. -

De miért érdekli?

17

- Jó lett volna, ha előbb érkezem ide. Sétálgatnék a sötét mellékutcában, megpillantom a maga kivilágított boltját, bemegyek, s így szólok: ha akarja, segítek lehúzni a redőnyt. Már lehúzta a redőnyt, mondja, de vissza kell mennie leltárt csinálni, s késő éjjelig ott is marad. A vendégek élcelődnek, hátba veregetik egymást. Egy fogadás már eldőlt: az orvos lép be a presszó ajtaján. - A felügyelő késik ma este, vajon miért? Az orvos erre-arra köszönget; pillantása átsiklik a feleségén, de azt nyilvánvalóan észrevette, hogy az asszony egy férfival beszélget. Hátat fordít a pultnak, a helyiség túlsó végébe megy; pénzt dob a biliárdautomatába. No tessék, észrevétlen kellett volna maradnom, s ehelyett jól megnézett, lefényképezett az a szempár, nem áltathatom magam, hogy elkerültem a figyelmét, nem, nem, azok a szemek nem felejtenek el senkit és semmit, aki vagy ami a féltékenység tárgyával, a fájdalom okával kapcsolatos. E kissé vizenyős szemek szomorkás tekintetéből könnyű kiolvasnom, hogy kettejük drámája még nem ért véget: a férfi továbbra is minden este betér ide a presszóba, mert látni akarja a volt feleségét, mert újra és újra fel akarja tépni a régi sebet, s tán azért is, hogy megtudja, kivel megy haza az asszony; az meg talán épp azért van itt esténként, hogy kínozza a férfit, vagy mert azt reméli, hogy a szenvedés így a férfi szokásává válik, a többihez hasonló szokásává, s éreztetni fogja vele a semmi ízét, mely az ő száját, az ő életét évek óta keseríti. - Most azt szeretném a legjobban, ha visszafelé járathatnám az órákat - mondom, mert most már mindegy, fecseghetek tovább. Az asszony válaszol valamit, ilyesmit: - Elég, ha visszaforgatja a mutatókat -, mire én: - Nem úgy, a gondolat erejével, koncentrálva az akaraterőmet, ínig csak jelenné nem válik a múlt. - Ezt mondom, illetve nem világos, hogy valóban mondom-e, vagy Méretném mondani, vagy a szerző értelmezi-e így a mormolva kipotyogtatott félszavaimat. - Amikor megérkeztem ide, az első gondolatom ez volt: talán Kikerült annyira összpontosítanom belső erőimet, hogy az idő teljesen visszafordult: íme, itt vagyok azon az állomáson, ahonnan először indultam el, olyan, mint akkor volt, nem változott semmit. Valamennyi lehetséges életem itt kezdődik: itt a leány, aki az enyém lehetett volna és nem lett, ugyanaz a szem, ugyanaz a haj...

18

Az asszony évődve körbepillant; feléje bökök az állammal; erre egy icipicit fölfelé kezdi görbíteni a szája két szegletét, mintha mosolyogni akarna, de abbahagyja: meggondolta, vagy csak így mosolyog mindig. Nem tudom, bóknak szánta-e, én mindenesetre annak veszem. És aztán? - Aztán most itt vagyok, a mostani énemmel, meg evvel a kofferral. Először mondom ki, bárha folyvást az eszemben van. Erre ő: - Ez a kerekes kofferok napja. Nyugodt, közömbös képpel kérdezem: - Hogyhogy? Miért? - Egy ilyet adtam el ma délután. - Kinek? - Nem itteni volt az illető. Akárcsak maga. Az, állomásra igyekezett, elutazott. Az üres kofferral, amit akkor vett éppen, s ami szakasztott olyan volt mint a magáé. - Mi van ebben különös ? Nem kofferokkal kereskedik? - Amióta csak tartok ilyet a boltomban, itt senki se vett belőle. Nem tetszik az ittenieknek. Vagy nem kell nekik. Vagy nem ismerik. Pedig kényelmes lehet. - Nekem ugyan nem az. Például, ha az a gondolatom támad, hogy milyen szép is lehetne ez az este, rögtön eszembe jut, hogy magammal kell cipelnem, s akkor már képtelen vagyok másra gondolni. - Miért nem hagyja ott valahol? - Például egy bőröndösnél... - mondom. - Például. Eggyel több vagy kevesebb, nem számít. Feláll a bárszékről, megigazítja a tükör előtt a kabátja övét, gallérját. - Ha később odamegyek és kopogtatok a redőnyön, meghallja? - Próbálja meg. Nem köszön senkinek. Már kint is van a téren. Marne doktor otthagyja a biliárdautomatát, s a presszópult felé közeledik. A szemem közé kíván nézni, talán a többiek egynémely célozgatására is kíváncsi, vagy csak a fintoraikra. De amazok csupán fogadásokról beszélnek, éppenséggel reá fogadnak, mit sem törődve azzal, hogy hallja-e vagy sem. Jókedvű, bizalmas megjegyzések, hátba veregetések veszik körül, régi tréfák és csúfolódások; de valamiféle tisztelet is érződik a vigalom közepeit, azon nem esik sérelem soha, nemcsak azért, mert Marne

19

orvos, sőt tisztiorvos vagy efféle, de mert jó barát is, vagy tán mert szerencsétlen, s szerencsétlensége súlya alatt is megmaradt jó barátnak. - Senki se tippelt rá, hogy Gorin felügyelő ma ilyen későn érkezik - mondja valaki, mert a rendőrtiszt e percben lép be éppen a presszó ajtaján. Köszön: - Jó estét kívánok az egész társaságnak! - Azzal odajön a pulthoz, mellém áll, egy pillantást vet a kofferra meg az újságra, s ezt mormolja a foga közt: - Eleai Zénón. - Majd a cigaretta automatához lép. A rendőrség kezére adtak? Vagy a szervezetünknek dolgozik ez a rendőr? Az automatához megyek, mintha csak én is cigarettát akarnék venni. - Megölték Jant - mondja. - Tűnés. - És a koffer? - kérdezem. - Vidd magaddal. Egyelőre nem akarunk tudni róla. Szállj föl a tizenegy órás gyorsra. - De hiszen az nem áll meg itt... - Meg fog állni. A hatos vágányon. Az áruraktárig menj. Három perced van. - De... - Eridj, különben le kell hogy tartóztassalak. A szervezetnek nagy a hatalma. Engedelmeskedik neki a rendőrség. Gurítom, gurítom a koffert, át a síneken, egészen a hatos vágányig. A peron végébe igyekszem, ott az áruraktár, előtte a vasúti átjáró, azon túl sötétség és köd. A felügyelő az állomáspresszó ajtajában áll, onnan tart szemmel. Berobog a gyors. Lassít, megáll, eltüntet a felügyelő tekintete elől, már indul is.

20

Második fejezet

Már vagy harminc oldalt olvastál a könyvből, kezd izgatni a történet. Egyszer csak megállapítod: „Ho-hó, ez a mondat nem hangzik újnak. Sőt, mintha már az egész bekezdést olvastam volna." Na persze, ezek amolyan visszatérő motívumok, a szöveg át és át van szőve velük, arra szolgálnak, hogy kifejezzék az idő hullámzását. Olyan olvasó vagy, aki érzékeny az efféle finomságokra, igen, te tüstént megérted az író szándékait, semmi sem kerüli el a figyelmedet. Ám egyszersmind némi csalódottságot is érzel; épp amikor igazán érdekelni kezd a dolog, a szerző, lám, szükségesnek véli fitogtatni a modern irodalom szokásos technikai ügyeskedésben való jártasságát: szó szerint megismétel egy-egy bekezdést. Azt mondod, bekezdést? De hiszen egy egész oldal ismétlődik itt, összehasonlíthatod az előzővel, nem találsz egy vesszőnyi különbséget. S ahogy tovább lapozol, mi történik? Semmi, ugyanaz a mese, amit már olvastál! Várj csak, nézd meg az oldalszámozást. Mi a fene! A harminckettedik lap után a tizenhetedik következik! Amit választékosságnak, stílusbravúrnak véltél, nem más, mint egyszerű nyomdai hiba: ugyanazok az oldalak kétszer szerepelnek. A kötésnél történt tévedés: a könyveket nyomdai „ívekből" állítják össze; egy-egy ív papirosra tizenhat oldalt nyomnak, majd nyolcadrét hajtogatják; amikor egybekötik az íveket, megeshet, hogy a kötetbe kétszer kerül ugyanaz; időnként megtörténik ez a kis baleset. Türelmetlenül lapozol tovább, hogy rábukkanj a harmincharmadik oldalra - ha ugyan van harmincharmadik oldal; egy megduplázott ív csak apró kellemetlenség; az igazi, a helyrehozhatatlan kár akkor éri az embert, ha a közvetlen folytatás, vagyis a megfelelő ív nincs sehol, illetve egy másik példányba került, ahol esetleg duplán szerepel, emez meg hiányzik. Akárhogy van is, te semmiképp nem akarod elveszíteni a történet fonalát, más nem érdekel, fordulathoz értél, nemhagyhatszkiegyetlenlapotsem. Nos, itt a harmincegyedik, a harminckettedik... És mi jön utána? Megint a tizenhetedik, harmadszor is! De hát miféle könyvet adtak el neked? Az egész hátralevő részét ugyanannak az egy ívnek (a másodiknak) a példányaiból kötötték össze, azon kívül egyetlen jó lap sincs benne.

21

Földhöz vágod a szerzeményedet, legszívesebben az ablakon vágnád ki, a csukott ablakon, át a redőny lécein, hadd morzsolódjanak szét a lécek közt az átkozott ismétlődő ívei, kalimpáljanak csak a levegőben a mondatok, szavak, ragok, képzők és fonémák, többé ne tudjanak értelmes szöveggé egybeállni; át az üvegen, ha törhetetlen üvegből van az ablak, annál jobb, silányodjon a kihajított könyv fotonokká, rezgésekké, hanghullámokká, sarkított színképekké; át a falon, őrlődjön molekulákká és atomokká a vasbeton atomfogainak harapásában, essen szét elektronokká,

neutronokká,

mind

parányibb

elemi

részecskékké;

át

a

telefondrótokon, váljék elektromos impulzusokká, redundanciák és zajok zúzalékain hömpölygő információfolyammá, örvénylő entrópiává. Ki a lakásból, ki a házból, a negyedből, a kerületből, a város területéről, a helyi és regionális közigazgatásból, a nemzet közösségéből, a Közös Piacból, a nyugati kultúrából, a földgolyóról, az atmoszférából,

a

bioszférából,

a

sztratoszférából,

a

föld

vonzásköréből,

a

naprendszerből, a galaktikából, a galaktikahalmazból, kifelé, ki, ki, azon a ponton túlra ahová tágulásukban a galaktikák értek, oda, hová tér és idő még nem jutott el, ahol a nemlét fogadná, sőt a sosemvoltság, a sem előbb-, sem utóbb-nemlét, vesszen bele a legteljesebb legtökéletesebb feltétlen, vitathatatlan negatívumba! Ezt érdemli, úgy bizony, se többet, se kevesebbet. De nem, mégsem: fölveszed, leporolod; vissza kell vinned a könyvesboltba, hogy kicseréljék. Tudjuk, meglehetősen indulatos vagy, de fékezni is tudod magad. Az keserít el legjobban, ha a véletlen, az esetlegesség, a valószínűség, hozzávetőlegesség kiszolgáltatottja vagy, ha az emberi dolgoknak és cselekvéseknek, a

magad

és

mások

gondatlanságának,

pontatlanságának

kelepcéjében

kell

vergődnöd. Ilyenkor felülkerekedik benned a türelmetlenség, alig várod, hogy semmivé tehesd ez önkényesség vagy figyelmetlenség zavaró következményeit, hogy visszaállíthasd az események szabályos menetét. Alig várod, hogy kezedben tarthasd a már elkezdett könyv egy hibátlan példányát. Legszívesebben rohannál is érte, ha nem volnának zárva a boltok ilyenkor. Meg kell várnod a holnapot. Az éjszakád ugyancsak zaklatott, meg-megszakad az álmod, gát kényszeríti megtorpanásra, mint a regény olvasását; a képek, képsorok egyazon álom ismétlődéseinek hatnak. Küszködsz velük, mint az értelmet s formát nélkülöző élettel, valamiféle szándékot, célt keresel bennük... csak kell lennie valamilyen útnak!...

22

akárha olvasni kezdenél egy könyvet, nem tudván még, merre visz, milyen tájak felé. Szeretnéd, ha valami elvonatkoztatott és abszolút tér-idő nyílna meg előtted, melyben pontos, feszes röppályán mozoghatnál; de amikor végre úgy tetszik, mármár sikerül, észreveszed, hogy egy helyben állsz, mozdulatlanul, kezdheted elölről az egészet. Másnap, alighogy egy szabad perchez jutsz, rohansz a könyvkereskedőhöz, kezedben a nyitott könyvvel lépsz be a boltba, mutatóujjad az egyik lapot bökdösi, mintha már az is elég volna a teljes kuszaság nyilvánvalóvá tételéhez. - Tudja-e, mit adott el nekem?... Ide nézzen... Pontosan amikor kezd izgalmas lenni... A könyves nem jön zavarba: - Á, szóval ön is. Már többen reklamáltak. Épp ma kaptam ezt a körlevelet a kiadótól. Azt mondja: „Legutóbbi küldeményünkben Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének néhány példánya hibás, ezeket ki kell vonni a forgalomból. A könyvkötészet tévedése folytán a fenti kötetek ívei összekeveredtek egy másik újdonság, Tazio Bazakbal lengyel író Malbork

városperemén című regényének íveivel. Elnézést kérve a kellemetlenségért, kiadónk biztosítja

ti

t.

Címet,

hogy

rövidesen

gondoskodni

fog

a

hibás

kötetek

kicseréléséről..." s a többi. Látja, uram, a szegény könyvkereskedő kell hogy megigya a levét mások gondatlanságának. Naphosszat ezzel kell foglalkoznunk, már azt se tudjuk, hol áll a fejünk. Egyébként sorra átlapoztuk a Calvinókat, valamennyit. Szerencsére akad köztük hibátlan is, így tüstént kicserélhetjük az ön csonka Utazó-ját egy még fel-vágatlan újdonatújra. Pillanat. Koncentrálj. Rakd szépen rendbe magadban az egyszerre reád zúduló információtömeget. Lengyel regény?... Úgy hát aminek akkora hévvel estél neki, nem az a könyv volt, amit olvasni véltél, hanem egy lengyel regény. Most ezt, ezt a lengyelt kell sürgősen megszerezned. Ne hagyd, hogy mást sózzanak rád. Magyarázd meg világosan a boltosnak, hogyan is állnak a dolgok. - Nem, kérem, engem az az Italo Calvino most már csöppet sem érdekel. A lengyelt kezdtem el olvasni, folytatni is azt akarom. Megvan ez a Bazakbal? - Ahogy parancsolja. Épp az imént egy másik vevőnk ugyanezzel a problémával jött, ő is a lengyelt kérte cserébe. Tessék, ott sorakozik a pulton egy csomó Bazakbal... épp ön előtt. Vegyen ki egyet. - De vajon ez jó példány?

23

- Nézze, uram, én most már nem teszem tűzbe a kezem ezekért. Ha a legtekintélyesebb kiadók is így összekutyulják a dolgokat, többé nem lehet bízni semmiben, önnek is csak azt mondhatom, amit az imént a kisasszonynak. Ha további reklamálnivalójuk lesz, visszakapják a pénzt. Többet nem tehetek. A kisasszony... a boltos egy kisasszonyra mutatott. Ott áll két könyvespolc között, a Penguin

Modern

Classics

köteteket

nézegeti,

kecses

és

határozott

ujjával

végigpöcögteti a lilás gerinceket. Élénk, nagy szem, sima bőr, egészséges arcszín, erősen hullámos, dús haj. Íme, kedves Olvasó, ezennel szerencsésen belépett látókörödbe az Olvasónő; pontosabban: a figyelmed körébe lépett, még pontosabban: te léptél egy mágneses térbe, melynek vonzásából nem bírsz menekülni. Nos hát, ne vesztegesd az időt, jó ürügyed akadt, hogy megszólítsd, beszélgetést kezdj vele, hisz közös a témátok, az ám, fitogtathatod olvasói tájékozottságodat, rajta, mire vársz! - Szóval maga is, hehe, a lengyellel - mondod egy szuszra -, az a könyv elkezdődik, aztán abbamarad, micsoda bosszúság, mondták, hogy maga is, én úgyszintén, tudja, próba szerencse, visszaadtam amazt és ezt vettem helyette, de hát milyen kedves véletlen, hogy mindketten. Hát ami azt illeti, egy kicsit összefüggőbb is lehetett volna, mindenesetre megsodorintottad a beszéd fonalát. Most rajta a sor. Mosolyog. Az arcán kétoldalt egy-egy gödröcske. Még jobban tetszik neked. Ezt mondja: -Ah, igazán, úgy szerettem volna egy jó regényt olvasni. Ez eleinte nem tetszett, de aztán inkább... Micsoda méreg, amikor látom, hogy félbeszakad. A tetejébe nem is az a szerző. Azt rögtön érzékeltem, hogy másféle a szöveg, mint a többi könyvében. És csakugyan: Bazakbal. De szó, ami szó, jeles író ez a Bazakbal. Még sosem olvastam tőle semmit. - Én sem - mondhatod bátorságra kapva s bátorítón. - Nekem, az én ízlésemnek kissé homályos az elbeszélőmodora. Nincs kifejezetten ellenemre, ha egy regény kezdetben zavarba ejt, de ha az első benyomásom ködös, akkor attól tartok, mire az a köd felszáll, oda az olvasókedvem is. Elgondolkodva bólintasz: - Tény és való, ez a kockázat fennáll. A nő folytatja: - Jobban szeretem azokat a regéiket, amelyek rögtön magukkal ragadnak: egy olyan világba, ahol jól fölismerhető, mert élesen körvonalazott

24

minden. Különös elégtétellel tölt el, ha tudom, hogy a dolgok pontosan ilyenek és nem másmilyenek, a közömbös dolgok is, azok, amik jelentéktelennek tűnnek az életben. Egyetértesz? Mondd hát neki. - Igen, igen, az ilyen könyveket érdemes olvasni. Mire ő: - Azért ez a regény is érdekes, nem tagadom. Ej, ne hagyd elszakadni a beszélgetés fonalát. Mondj valamit, akármit! - Maga sok regényt olvas? Igen? Én is, olykor... ámbár engem inkább a tanulmányirodalom érdekel... - Kész? Ennyit tudsz csak mondani? Megfeneklettél? Jó éjszakát! De hát képtelen vagy megkérdezni tőle: - És ezt olvastae? És amazt? Melyik tetszett jobban? - Látod, így most van egy félórára való témátok. Épp csak az a bibi, hogy sokkal több regényt olvasott, mint le, különösen a külföldiekből többet, s hozzá remek a memóriája, különféle epizódokra utal, ilyeneket kérdez: - És emlékszik, mit mond Henry nénikéje, amikor... - te pedig, aki azért hozakodtál elő azzal a regénnyel, mert noha csupán a címét ismered, szeretted volna elhitetni vele, hogy olvastad is, most holmi általánosságokkal kényszerülsz lavírozni, megkockáztatsz néhány kevéssé kompromittáló véleményt, mint például: - Szerintem egy kicsit hosszadalmas - vagy: - Tetszik, mert olyan ironikus -, mire ő: - Igazán? Úgy találja? Én nem mondanám... - te pedig benne vagy a pácban. Gyorsan egy híres szerzőről kezdesz beszélni, merthogy olvastál tőle egy regényt, legföljebb kettőt; a nő erre máris folyékonyán sorolja az író összes műveit, látszik, hogy tökéletesen ismeri mindet, ha meg elbizonytalanodik itt-ott, annál rosszabb, akkor megkérdezi: - És az a híres epizód, tudja, a kettévágott fényképpel... melyikben is van az, ebben vagy amabban ? Mindig összezavarom... - Te nekiveselkedsz, hogy kitaláld, ha egyszer nem tudja. Mire ő: - Hogyan? Mit mond? Az lehetetlen... - Nos, mondjuk, hogy mindketten összezavarodtatok. Jobb visszakanyarodni a tegnap esti olvasmányodra, a kötetre, melyet mindketten a kezetekben szorongattok, s amelynek kárpótolnia kell benneteket a csalódásért. Reméljük - mondod -, reméljük, ezek most jó példányok, helyén van bennük minden lap, s így nem kell abbahagynunk a legizgalmasabb pillanatban, mint amikor... - (Mint amikor micsoda? Mit akarsz mondani?) - Egyszóval, remélhetően végig tudjuk élvezni az egészet. - Ó, igen - feleli ő. Hallottad? Azt mondta: „Ó, igen." Rajtad a sor, vesd ki a hálót.

25

- Akkor hát remélem, hogy viszontlátom még, hisz maga is állandó vevő itt... így kicserélhetjük majd az olvasói benyomásainkat. - Ő: - Szívesen. Te tudod, hová akarsz kilyukadni; kezded már húzogatni azt a hálót. - Az lenne a legmurisabb, ha, ahogy azt hittük, hogy Italo Calvinót olvassuk s ehelyett Buzakbalt olvastuk, most, hogy Bazakbalt szeretnénk olvasni, kiderülne, hogy Italo Calvino könyvét tartjuk a kezünkben. - No nem! Akkor bepereljük a kiadót! - Ide hallgasson, nem kellene megadnunk egymásnak a telefonszámunkat? - (Lám, kedves Olvasó, Ide akartál kilyukadni; eddig csak tekergőztél körülötte, mint valami csörgőkígyó!) - így ha egyikünk fölfedezi, hogy hibás a példánya, segítséget kérhet a másiktól... Ketten nagyobb valószínűséggel hozhatunk össze egy teljes példányt. No lám, kimondtad. Mi sem természetesebb, mint hogy a könyv révén valamiféle szolidaritás jöjjön létre Olvasó és Olvasónő között, igen, szolidaritás, cinkosság, kapcsolat. Elégedetten távozhatsz a könyvesboltból; te, aki azt hitted, vége már annak a korszaknak, amikor az ember várhatott valamit az élettől. Két reménnyel térsz haza, s kellemes, várakozásteli napokat ígér mindkettő: az egyiket a könyv táplálja - türelmetlenül várod, hogy folytathasd az olvasást -, a másikat a kapott telefonszám - újra hallod majd ama hangnak hol kristályos, hol fátyolos tónusát, amikor, nemsokára, sőt már holnap, első telefonhívásodra fül veszi a kagylót; a könyv lesz az átlátszó ürügy, megkérdezed, tetszik-e neki vagy sem, jelented, hogy ennyi és ennyi oldalt elolvastál már, találkát kérsz... A te kilétedet tapintatlanság volna firtatni, kedves Olvasó, úgyszintén a korodat, családi állapotodat, foglalkozásodat, jövedelmedet. Ezek a dolgok rád tartoznak, dönts felőlük magad. A lelkiállapotod számít csupán: most, az otthon bensőséges légkörében igyekszel teljesen megnyugodni, kell ez ahhoz, hogy belefeledkezhess a könyvbe; kinyújtod a lábad, visszahúzod, újra kinyújtod. De valami megváltozott tegnap óta. Immár nem magányos olvasás ez: az Olvasónőre gondolsz, aki ugyanebben a percben szintén kezébe veszi a könyvet, s íme, az olvasandó regénynek fölébe helyezkedik egy esetleges másik, egy élni való, a kettőtök történetének folytatását, pontosabban: egy lehetséges történet kezdete. Lám, hogy megváltoztál tegnap óta, te, aki mindig azt hangoztattad, hogy előnyben részesíted a könyvel, ezt a masszív, jól meghatározható tárgyat, mely ott van a kezed ügyében s kockázat nélkül veheted hasznát, élvezheted - a mindig oly röpke, véletlenszerű, ellentmondásos életélmények ellenében. Azt jelenti ez, hogy eszközzé vált a könyv, kommunikációs csatornává, találkahellyé?

26

Ettől nem fog kevésbé vonzani, ellenkezőleg, valamivel még nagyobb is lesz a hatalma fölötted. A kötet fölvágatlan (az első akadály, mely ellenszegül türelmetlenségednek). Egy jóféle papírvágó késsel nekilátsz titkai föltárásának. Határozott kard-csapással utat törsz a címlap s az első fejezet első oldala között. S íme... Íme, már az első oldalnál rájössz, hogy a kezedben tartott regénynek semmi köze ahhoz, amit tegnap olvastál.

27

MALBORK VÁROSPEREMÉN

Sült hús szaga szállong az oldal elején, pontosabban pirított lé szaga, pirított hagymás léé, mely kissé odaégett, merthogy a hagyma erezete előbb sötétlila lesz, majd megbámul, a széle pedig, a felvágott hagyma minden egyes darabkájának pereme megfeketül, m csak aztán válik aranysárgává: tulajdonképpen a hagymáié az, ami pörkölődik, fokozatosan csalva elő egy sor szín- és illatárnyalatot, melyet mind áthat u lassú tűzön forrósodó olaj szaga. Repceolajé, ez fel van tüntetve a szövegben, mint ahogy minden apró részlet, igen pontosan, a dolgok nómenklatúrája s az érzések, amiket keltenek, megnevezve valamennyi étel, amint egyszerre rotyognak-sercegnek a konyha tűzhelyein, s amiben sülnek-főnek úgyszintén, a lábasok, fazekak, tepsik, serpenyők, nemkülönben a készítés minden szakasza, lisztben hempergetés, tojásfelverés, az, ahogyan az uborkát szeletelik az uborkasalátához, ahogyan szalonnadarabkákkal tűzdelik a fiatal jércét, mielőtt serpenyőbe rakják. Igencsak konkrét itt minden, szinte testi valójában jelenik meg, oly tökéletes hozzáértéssel föstik le neked, legalábbis benned, Olvasó, a tökéletes hozzáértés érzetét kelti, jóllehet az ételek egyikétmásikát nem ismered, a fordító jónak látta meghagyni az eredeti nyelv szerinti nevüket, például ezt: schoeblintsjia, de te a schoeblintsjia szót olvasva a fejedet tennéd rá, hogy

schoeblintsjia létezik, érzed is az ízét, noha arról a szövegben nem tétetik említés: savanykás íz, lévén, hogy részint a szó hangzása vagy csupán vizuális befogadása savanykás ízt sugall, részint pedig az ízek, szagok és szavak szimfóniájában szükségesnek érzel egy savanykás hangzatot. Miközben a darált húst összegyúrja a tojásos liszttel, Brigd vörös és telt, aranysárga szeplőkkel pöttyözött karját lassanként fehér porréteg vonja be, s nyers húsdarabkák ragadnak reá. Ahogy felsőteste hajlik-hajladozik a márvány asztallap fölött, szoknyái fel-felcsúsznak hátul néhány centiméternyit, amitől elő-elővillan a lábikrája s a combja közötti hajlat; a bőre ott a legfehérebb, egy kis erecske kéklik rajta. A szereplők testet öltenek, alakjuk lassanként kibontakozik az apró részletek és pontosan követett mozdulatok halmazából, de a megszólalásokból s beszélgetésfoszlányokból is, mint például amikor azt mondja az öreg Hundér: „Az idei nem bizserget úgy, mint a tavalyi", s néhány sor után megérted, hogy a vöröspaprikáról van szó, Ugurd néne pedig megjegyzi: „Éppenséggel te tompulsz évről évre!", s belekóstolván fakanalával, egy marék fahéjat szór a lábasba.

28

Percenként új szereplőt fedezel föl, nem tudhatni, hányan vannak ebben az óriási, hodályszerű konyhában, kár bennünket számlálgatni, mindig is sokan megfordultunk Kudgiwában, jöttünk, mentünk: a szám sosem egyezik, mert különféle nevek ugyanazon személyhez tartozhatnak, esetenként a keresztnevükön, a becenevükön, a vezetéknevükön, illetve az apjuk nevéből képzett családnevükön szólítják őket, s olyanféleképpen is jelöltetnek, mint „Jan özvegye" vagy „a béreslegény a kukoricasilóból". Annál fontosabbak a testi részletek, ezeket a regény sorra mind kiemeli, Bronko lerágott körmeit, Brigd arcán a pelyheket, s ugyanilyen jelentősek a mozdulatok, gesztusok, aztán a szerszámok, amikkel ez vagy amaz dolgozik, a húsverő, a salátamosó szűrő, a vajhullámosító - ilyeténképpen a regény valamennyi szereplőjét már első felbukkanásukkor meghatározzák e szokott taglejtések, illetve ismertetőjegyek. Ennek eredményeképp az ember még többet szeretne tudni; mintha a vajhullámosító tüstént meghatározná annak a jellemét és sorsát, aki az első fejezetben használja, te pedig, Olvasó, máris készenlétben volnál, hogy valahányszor előbukkan az a regényalak, így kiálts föl: „Ó, ez az a vajhullámosító!", arra ösztökélve így az írót, hogy olyan cselekvésekbe és eseményekbe bonyolítsa figuráját, melyek összhangban vannak a regény eleji vajhullámosítóval. A mi kudgiwai konyhánk mintha pontosan azt a célt szolgálta volna, hogy a nap minden órájában egy csomó ember tevékenykedjék benne, külön-külön mindegyik mást és mást iparkodván főzni: ki borsót hüvelyezett, ki a compót helyezte el a tavi ponty felvágott hasában - mindenki sütött, főzött vagy evett valamit, elmentek, mások jöttek a helyükbe, hajnaltól késő éjszakáig, én ugyancsak korán mentem le aznap, s a konyha már nagyban üzemelt, mert más nap volt az, mint a többi: Kauderer úr érkezett meg előző este a fiával, reggel pedig már utazott vissza, s vitt engem is a fia helyett. Először hagytam el a szülői házat: az egész évszakot Kauderer úrnál kellett hogy töltsem, Pëtkwo megyében, a rozs aratásáig, hogy megismerjem a Belgiumból importált új szárítógépek működését, míg Ponko, Kauderer úr legifjabb fia nálunk sajátítja el ezalatt a kerti berkenye ojtásának tudományát. A ház megszokott zajai és illatai úgy vettek körül azon a reggelen, akárha istenhozzádot mondtak volna: elveszteni készültem most mindazt, amit addig megismertem, igen, úgy tűnt, hosszú-hosszú időre elveszítem, s mire visszatérek, semmi se lesz olyan, mint azelőtt, én magam sem leszek ugyanaz. Ezért mintha örökre szólt volna a búcsú: a konyhától, a háztól, Ugurd néni knédlijeitől; s ezért a konkrétság, kézzelfoghatóság, mely az első soroktól kezdve kísérődül szegődött, magába foglalta a veszteségérzést is, a bomlás, széthullás szédületét; amilyen figyelmes Olvasó vagy, észrevetted te ezt is, már az első oldalon,

29

amikor is, élvezvén bár ez írásmű pontosságát, rájöttél, hogy tulajdonképpen minden kipereg az ujjaid közt, meglehet, a fordítás az oka, mondtad magadban, hűnek talán hű, de nem adja vissza azt az érzékletességet, anyagszerűséget, mely nyilván sajátja az eredeti nyelv kifejezéseinek, bármelyik nyelv legyen is az. így hát nem csupán a kudgiwai házhoz fűződő kapcsolatom szoros voltát s az elveszítés fájdalmát kívánja közvetíteni neked minden egyes mondat; ezt talán nem vetted észre, de ha még jobban figyelsz, láthatod, hogy így van: az elszakadásom lendületét szintúgy éreztetni szándékoznak e sorok, a futást az ismeretlen felé, hogy messze legyek már a schoeblintsjia savanykás szagától, hogy életemben új fejezet kezdődjék, új találkozások essenek az Aagdnál, a végenincs naplementék alatt, a pëtkwói vasárnapokon, a legényegylet mulatságain. Egy lány... - az arca hosszúkás, fekete haja rövidre vágva -, egy lány képe került elő egy pillanatra Ponko kis útiládájából, s el is tűnt rögtön, a fiú egy viaszosvászon ing alá csúsztatta. A szobában, a galambdúc alatti szobában, mely addig az enyém volt, Ponko kicsomagolta, majd a csak imént kiürített fiókjaimba rakta a holmiját. Az én útiládám már le volt zárva, azon ülve figyeltem némán Ponko mozdulatait, s közben gépiesen visszaütögettem-hajlítgattam a láda egyik elálló díszveretét; nem szóltunk egy szót se, üdvözölni is csak úgy a fogunk közt üdvözöltük egymást; figyeltem minden mozdulatát, s közben igyekeztem számot adni magamnak arról, mi is történik voltaképpen: egy idegen foglalja el a helyemet, sőt, akárha a bőrömbe bújna, övé immár a kalitka, benne a seregélyek, övé a sztereoszkóp, A valódi ulánussisak a szögön, mindaz, amit nem tudok magammal vinni, neki marad, jobban mondva a tárgyakhoz, helyekhez és személyekhez való viszonyom, a velük való kapcsolatom lesz az övé ezentúl, amiképpen én az ő bőrébe bújok, ő leszek, hogy elfoglalhassam a helyét életének színfalai között. A lány... - Ki az a lány ? - kérdeztem, s már kaptam is az ing felé, előrántottam alóla a faragott fakeretes képet. Cseppet sem hasonlított a lány az itteniekhez, akik mind kerek képűek, s a hajuk korpaszínű. Csak most jutott eszembe Brigd, felvillant a lelki szemem előtt Ponko és Brigd, ahogy majd egymással táncolnak Szent Tádé ünnepén... Brigd megstoppolja Ponko gyapjúkesztyűjét, Ponko meg egy nyestet ajándékoz Brigdnek, egy élő nyestet, amelyet az én kelepcémmel fogott. - Hagyd azt a képet! üvöltött fel Ponko, s vasmarokkal megragadta mindkét karomat. - Tedd le! Azonnal!

30

A kép sarkában írás, még idejében el tudtam olvasni : „Hogy el ne felejtsd Zwida Ozkartot." - Ki ez a Zwida Ozkart? - kérdeztem; Ponko ökle abban a pillanatban az arcomba csapott, mire én ugyancsak nekiestem, azzal máris ott hemperegtünk a padlón, igyekezvén kicsavarni egymás karját, s térdünket is használva, bezúzni egymás bordáját. Ponkónak, csontos fiú lévén, jó nehéz volt a teste, igencsak keményeket ütött, rúgott, s hiába próbáltam üstökön ragadni, rövid kefehaja akár a kutya szőre. Ahogy ott egymást átölelve birkóztunk, az az érzésem támadt, hogy ebben a küzdelemben jött létre az átváltozás, s mire felállunk, ő én lesz, én pedig ő, de meglehet, csak most gondolom ezt, vagy csak te gondolod, Olvasó, nem én, mert én épp ellenkezőleg… küzdeni vele, ez akkor azt jelentette, hogy erősen tartom magamat, s a múltamat is magamhoz szorítom, hogy ne kerüljön a kezére, pusztuljon inkább; Brigdet akartam elpusztítani, hogy ne kerül jön Ponko kezére, Brigdet, akibe sem akkor, sem azelőtt nem voltam szerelmes, de akivel egyszer, egyetlenegyszer majdnem úgy hemperegtünk egymáson, mint most Ponkóval, igen, ott hemperegtünk a kályha mögött fölhalmozott tőzegen s harapdáltuk egymást, most pedig úgy éreztem, hogy már akkor elpereltem a jövendő Ponkótól őt is, Zwidát is, már akkor ki akartam szakítani valamit a múltamból, hogy ne jusson az ellenlábasomnak, az új, a kutyaszőrhajú „én"-nek; vagy meglehet, egy titkot akartam már akkor kiszakítani az ismeretlen énem múltjából, hogy a magam múltjához és jövőjéhez illesszem. Az oldalnak, amit most olvasol, erről az erőszakos érintkezésről kellene tudósítania, a kemény és fájdalmas ütésekből, vad és gyötrelmes visszavágásokból létrejött érintkezésről, annak a cselekvésnek a testiségéről, melyet testünk egy másik test fölött gyakorol, érzékeltetnie kellene, hogyan szabályoztuk erőfeszítéseink súlyát és fogékonyságunk fokát, mindegyre alkalmazkodva az ellenfél által visszavert tükörképhez. Ha az olvasásélmény szegényes bármely megélt élményhez képest, ennek részben az az oka, hogy amit én érzek, miközben Ponkót magam alá gyűröm vagy elviselem a karom kicsavarását, nem azonos azzal, amire szükségem volna, hogy kifejezzem a kifejezendőt: Brigd szerelmes birtoklását, a leány húsának keménységét, tömörségét, mely olyannyira más, mint Ponko csontos tagbaszakadtsága, s Zwida szerelmes birtoklását is, azt a lágyságot és forróságot, amit Zwida lényébe beleképzelek, birtoklását annak a Brigdnek, akit mintha már el is veszítettem volna, és annak a Zwidának, aki egy üveg mögötti fénykép csupán, testetlen valóság. Az azonos és ellentétes férfivégtagok gubancában hiába próbálom magamhoz szorítani e

31

női látomásokat, különbözőségük sűrű ködébe tűnnek; ugyanakkor maga inat szeretném ütni, azt a másik magamat talán, aki épp elfoglalja helyemet a házban, vagy azt, aki inkább én vagyok s akit meg akarok szabadítani a másiktól, de csak e nekem feszülő másikat érzem, az idegen-légét, akárha helyemre állt volna már, akárha minden helyet ő birtokolna, s én kitöröltettem, mindörökre száműzettem volna a világból. Amikor végül egyetlen dühös lendülettel ellöktem magam ellenfelemtől s talpra ugrottam, idegennek rémlett a világ. Idegen volt a szobám, az útiládám, a keskeny ablakban látható táj. Féltem, hogy többé nem lehet kapcsolatom senkivel, semmivel. Brigd keresésére indultam, de nem tudtam, mit is akarok mondani neki, mit akarok csinálni vele, illetve mit méretnék hallani vagy kapni tőle. Brigdhez igyekeztem, s közben Zwidára gondoltam: egy kétarcú alakot kerestem, egy Brigd-Zwidát, s magam is kétarcú voltam, ki odafönn hagyván Ponkót, hasztalan próbáltam nyálammal eltávolítani egy vérfoltot a kordbársony ruhámból - az én véremet vagy Ponkóét, az én foghúsomból vagy az ő orrából valót. S ugyancsak kétarcúan hallgattam s néztem a tágasterem ajtajából Kauderer urat, amint széles taglejtéssel mutatva maga elé a földre, ezt mondja: - így feküdtek előttem, bizony, Kauni és Pittö, az egyik huszonkét éves volt, a másik huszonnégy, nagyvadnak való golyó roncsolta szét a mellüket. - De hát mikor történt ez? - kérdezte nagyapám. - Mi nem is tudtunk róla. - Tegnap volt a nyolcadnapi gyászmise, mielőtt útnak indultunk. - Mi azt hittük, hogy már egy ideje elrendeződtek ezek a dolgok köztetek és az Ozkart család között. Hogy annyi év után fátylat borítottatok arra a régi, átkozott históriára. Kauderer úr pillátlan szeme a semmibe meredt; sárga agyagarca akár egy bálványé. - Az Ozkartok és a Kaudererek között csupán temetéstől temetésig tart a béke. S mi rávésetjük a halottaink sírkövére: „Az Ozkartok tették ezt velünk." - Hát ti? Ti tétlenek vagytok? - kérdezte Bronko, ő sose tett lakatot a szájára. - Az Ozkartok sírkövén hasonló a szöveg: „A Kaudererek tették ezt velünk." - Majd egyik ujjával végigsimítva a bajuszát: - Itt végre biztonságban lesz Ponko. Anyám ekkor Összekulcsolta a kezét, úgy mondta: - Szentséges Szűzmária, veszély fenyegeti a mi Gritzvinket? Csak nem fogják most őt bántani?! Kauderer úr nemet intett, de kerülte anyám tekintetét : - Ő nem Kauderer! Mi vagyunk csak örökös veszélyben!

32

Nyílt az ajtó. Az udvaron meleg lóhúgy párája gomolygott a fagyos levegőben. A béreslegény bedugta borvörös képét, s jelentette: - A kocsi előállt! - Gritzvi! Hol vagy? Gyorsan! - kiáltotta nagyapám. Egy lépést tettem Kauderer úr felé, aki erre begombolta plüssgalléros, vastag télikabátját.

33

Harmadik fejezet A papírvágó kés használata gyönyörűséget szerez tapintó-, látó- és hallóérzékünknek, legfőképpen pedig szellemünknek. Egy mozdulat előzi meg az olvasást: áthatolsz a könyv anyagi valóságán, s csak így juthatsz be testetlen lényegébe. Ahogy a penge alulról fölfelé a lapok közé hatol s egy-egy suhintással nekiront a rostoknak, és sorra lekaszálja őket, tüstént utat nyit függőleges irányba; a jó papír vidám, barátságos hersegéssel fogadja ezt az első látogatót, számtalan (szél vagy tekintet mozgatta) lapozás előhírnökét. Nagyobb az ellenállás vízszintes irányban, különösen dupla lapok hajlatánál, itt ugyanis a kevésbé ügyes fonákvágást kénytelen alkalmazni az ember; tompább, fojtottabb itt a hang is, szaggatásé inkább, marcangolásé. A lapszélek kicsipkéződnek, kirojtosodnak, láthatóvá válik a rostos-szálas anyag; olykor leválik egy papírforgács: kedves a szemnek, akár hullámtarajon a fehér hab. Ahogy kardoddal átvágod magad az ívek akadályrendszerén, arra gondolsz, hogy a szó is mindig elfed, takar valamit: úgy törsz utat az olvasmányban, mint valami sűrű erdőben. A regény, amit most olvasol, egy sűrű anyagú, legapróbb részleteiben is kézzelfogható világot kíván bemutatni neked. Belefeledkezve az olvasásba, gépiesen nyiszálod tovább a könyv hasát: még nem olvastad végig az első fejezetet, de a felvágással már igencsak előrejutottál. S íme, épp abban a pillanatban, amikor figyelmed a legfeszültebb, s egy fontos mondat közepére érve továbblapozol, két hófehér oldallal találod szemtől szembe magad. Elképedve meredsz e kegyetlen fehérségre, úgy bámulod, mint valami sebet, reménykedve egy kicsit, hogy tán csak káprázik a szemed, attól az a fényfolt a könyvön, lassanként majd szépen visszatér reá a nyomtatott betűk zebracsíkos téglalapjának képe. De nem, ez a szűzi, érintetlen fehérség az egymással szemben levő két oldalon: valódi. Továbblapozol. A következő két oldal olyan, amilyennek lennie kell: rajta a nyomtatás. Folytatod a lapozást; két-két üres oldal váltakozik kétkét nyomtatottal. Két fehér; két nyomtatott; két fehér; két nyomtatott: egészen a könyv végéig. Az íveknek csupán egyik oldalára nyomtattak szöveget; aztán összehajtogatták és egybefűzték őket, mintha teljesek volnának. Lám, ennek az érdekfeszítő, izgalmas anyaggal teli regénynek a tömör felszíne egyszer csak beomlott, feneketlen szakadékok tátongnak előtted; mintha az életszerű teljességigény most leleplezné a mögötte ásító űrt. Próbálod átugorni, szeretnél

34

belecsimpaszkodni a következő szövegrész szegélyébe, mely éppolyan rojtos, mint a papírvágó kés felszaggatta lapoké. Többé nem igazodsz el: mások a személyek, más a környezet fogalmad sincs, miről beszélnek, ismeretlen neveket találsz, ilyeneket: Hela, Casimir. Az a gyanúd támad, hogy ez megint egy másik könyv, meglehet éppenséggel ez a lengyel regény, az igazi, a Malbork városperemén, míg az a rész, amit olvastál, a kötet eleje, egy harmadik mű töredéke, ki tudja, melyiké. Lengyelországhoz is? Utánanézel egy lexikonban meg egy történelmi atlaszban is; nem, Lengyelországhoz semmi köze; ez a terület a két világháború között független állam volt: Kimméria, fővárosa Örkko, nemzeti nyelve a kimmer, mely a baton-ugor nyelvcsaládhoz tartozik. A lexikon „Kimméria"-cikke e meglehetősen csüggesztő közléssel végződik: „Területének hatalmas szomszédai között történő felosztása következtében a fiatal ország hamarosan hunt a térképről; őslakói szétszóródtak; a kimmer nyelv és kultúra nem fejlődött tovább." Elkap a türelmetlenség, alig várod, hogy beszélhess az Olvasónővel; hogy megkérdezd, vajon az ő példánya is olyan-e, mint a tiéd, hogy közöld vele föltevéseidet,

az

adatokat,

amiket

gyűjtöttél...

Megkeresed

noteszodban

a

telefonszámát; följegyezted, a nevével együtt, amikor bemutatkoztatok egymásnak. - Halló, Ludmilla? Észrevette, hogy ez egy másik regény ugyan, de ez is, legalább az én példányom?... A vonal túlsó végén érdes hang, kissé gunyoros is: t Kérem, én nem Ludmilla vagyok. A húga beszél, Lotaria. - (Csakugyan, mondta neked: „Ha nem én, akkor a húgom veszi fel a kagylót.") - Ludmilla nincs itthon. Miért keresi? - Egy könyvről akartam csak beszélni vele... Nem baj, majd később újra hívom... - Regény? Ludmilla falja a regényeket. Ki írta? - Nos... egy lengyel regényről volna szó, ezt olvassa ő is. .. megbeszéltük, hogy kicseréljük a benyomásainkat. .. Bazakbalnak hívják az íróját. - Lengyel? És miféle? - Hát... szerintem nem rossz. Nem, nem értetted a kérdést. Lotaria azt akarja tudni, hogyan viszonyul a szerző a Jelenkor Filozófiai Irányzataihoz és a Megoldásra Váró Problémákhoz. Hogy megkönnyítse a dolgot, neveket sorol, a Nagy Mesterekét, közöttük kell elhelyezned valahol Bazakbalt.

35

Ugyanaz az érzésed most, mint amikor a papírvágó kés szemed elé tárta az üres lapokat. - Nem tudnám pontosan megmondani. Az az igazság, hogy még a címben és a szerzőben se vagyok biztos. Ludmilla majd elmeséli magának, kissé bonyolult história. - Ludmilla, mint mondtam, falja a regényeket, egyiket a másik után, de a fölvetett problémákkal nem törődik. Ez így, szerintem, merő időpocsékolás. Nem gondolja? Ha vitatkozni kezdesz vele, többé le nem rázod. Lám, máris meghív valami egyetemi szemináriumra, amelyen sorra elemzik és osztályozzák a könyveket a Tudat és Tudat Alatti Törvényei szerint, s ahol szigorúan elutasítják az Uralkodó Nemi Magatartás Osztály és Kultúra valamennyi Tabuját. - Ludmilla is jár oda? Nem, úgy látszik, Ludmilla nem zavarja a húga köreit. A te részvételedre viszont számít Lotaria. Inkább nem kötelezed el magad: - Meglátom, ha lehet, odanézek egyszer; biztosra nem ígérhetem. Addig is: ha lenne szíves megmondani Ludmillának, hogy kerestem... De nem fontos, majd újra hívom. Köszönöm szépen. - Ennyi elég is, lerakhatod a kagylót. De Lotaria még nem enged: - Nézze, itt hiába hívja, Ludmilla nem itt lakik. A nővérem az én számomat szokta megadni azoknak, akiket nem ismer közelebbről, azt mondja, engem használ villámhárítónak… Meg vagy sértve. Egy újabb hideg zuhany. A jónak ígérkező könyv félbeszakad; most meg a telefonszám : arról szintén azt hitted, hogy valaminek a kezdete, s íme kiderül, hogy zsákutca - ráadásul ez a Lotaria mindenáron vizsgáztatni akar... - Értem... - mondod. - Akkor hát bocsánat. , - Halló! Á, maga az? Akivel a könyvesboltban találkoztam? - Másik hang, az ő hangja; birtokba vette a telefont. Igen, Ludmilla vagyok. Maga is úgy járt? Üres oldalak, igaz? Szinte várható volt. Csapda ez is. Épp most, amikor kezdtem belejönni, élvezni, amikor többet akartam megtudni Ponkóról, Gritzviről... Szóhoz se jutsz a boldogságtól. Ennyit tudsz csak kinyögni: - Zwida... - Tessék? - Igen, Zwida Ozkart! Jó lenne tudni, mi lesz Gritzvi és Zwida Ozkart között... Ugye ez az a fajta regény, ami tetszik magának?

36

Szünet. Egy darabig hallgat Ludmilla, aztán lassan, mint aki keresi a szavakat, mert valami nehezen meghatározhatót akar kifejezni: - Igen, tetszik, nagyon... De én azért

jobb

szeretem,

ha

az

olvasmányaim

nem

tálalnak

mindent

oda,

kézzelfoghatóan, ha a dolgok körül, a holdudvarukban, érezhető a jelenléte valaminek, amiről még nem tudni, micsoda, valaminek a jelzése... - Persze, persze, ebben az értelemben én is... - Ami azt illeti, nem mondom, néminemű titokzatosságelem itt sem hiányzik... Mire te: - Nos, ide figyeljen, a titok szerintem a következő: ez egy kimmer regény, igen, kimmer, nem pedig lengyel. Más lehet a szerző is, a cím is. Nem érti? Várjon, megmagyarázom. Kimméria, lakosainak száma háromszáznegyvenezer, fővárosa Örkko, főbb természeti kincsek: tőzeg és melléktermékei, szuroktartalmú vegyületek. Nem, a regényben erről nincs szó... Csönd, szünet. Hallgatsz, s ő is hallgat. Meglehet, betakarta tenyerével a hallgatót s most a húgával tanácskozik. Az pedig, amilyen nagyokos, még tud is valamit Kimmériáról. Isten tudja, mivel fog előhozakodni; légy résen. -Halló, Ludmilla... - Halló. Átmelegszik a hangod, rábeszélő lesz, sürgető: - Ide hallgasson, Ludmilla, látnom kell magát, beszélnünk kell erről a dologról, ezekről a körülményekről, egyezésekről, eltérésekről... Találkozzunk, most rögtön, mondja meg, hová menjek, hol a legkényelmesebb magának, s én máris ott vagyok. Mire ő, rendíthetetlen nyugalommal: - Ismerem azt a professzort, aki kimmer irodalmat

ad

elő

az

egyetemen.

Elmehetnénk

hozzá

konzultálni.

Várjon,

megkérdezem tőle telefonon, mikor tud fogadni minket. Ott vagy már az egyetemen. Ludmilla bejelentette Uzzi-Tuzii professzornak, hogy fölkeresitek a tanszéken. A telefonban nagyon elégedettnek mutatkozott a professzor, örült, hogy rendelkezésre állhat kimmer szerzők iránt érdeklődőknek. Te jobban szerettél volna előbb máshol találkozni Ludmillával, rohantál volna érte a lakására, szíves örömest, hogy aztán együtt menjetek be az egyetemre. Ezt fel is ajánlottad neki, de ő elhárította ajánlkozásodat, mondván, hogy ne fáradj, úgyis arra van előzőleg dolga. Szívóskodtál, hogy nem ismered ki magad az egyetemen, félsz, hogy eltévedsz abban a labirintusban; nem lenne jobb negyedórával előbb egy

37

kávéházban találkozni? Ez se felelt meg neki; majd ott találkoztok, a helyszínen, a baton-ugor tanszéken, csak kérdezősködni kell, mindenki tudja, hol van. Immár tudomásul veszed, hogy Ludmilla lágysága látszat, valójában szeret a helyzet ura lenni, fenntartja magának a döntés jogát: nem tehetsz egyebet, engedelmeskedned kell. Pontosan érkezel az egyetemre, utat törsz magadnak a lépcsőkön üldögélő fiúk és lányok seregében, elveszetten forgolódsz a rideg falak között, melyeket diákkezek óriás feliratokkal és apró karcolatokkal díszítettek - a barlanglakók érezték ennek szükségét hideg barlangjukban; így küzdöttek le szorongató ásványi idegenségét, így tették meghittebbé, bensőséges térré, kézzelfogható tapasztalataikhoz illővé. Nem ismerlek eléggé, Olvasó, nem tudom, vajon magabiztosan s közönyösen mozogsz-e egy egyetem épületében, avagy régi traumák, illetve józan megfontolások következtében lidérces álomként hat érzékeny, okos lényedre tanulóknak és oktatóknak ez a világa. A keresett tanszéket egyébként senki sem ismeri, ide-oda küldenek, az alagsorba, a negyedik emeletre; valahány szobába, terembe benyitsz, egyik sem az, zavartan húzódsz vissza, úgy érzed magad, mintha az üres lapokkal tűzdelt könyvben tévedtél volna el, s nem sikerülne kijutnod belőle. Egy hosszú pulóveres fiatalember jön veled szembe lomha léptekkel. Ahogy megpillant, kinyújtja feléd a mutatóujját, s így szól: - Te Ludmillát várod! - Honnan tudja? - Tudom. Nekem elég egy pillantás. - Ludmilla küldte? - Nem küldött senki, de én ide-oda mászkálok mindig, találkozom ezzel, amazzal, hol itt látok, hallok valamit, hol amott, s persze, következtetek. - Azt is tudja, hova igyekeztem? - Ha akarod, odavezetlek Uzzi-Tuziihoz. Ludmilla vagy ott van már egy ideje, vagy késve érkezik. A jól tájékozott s olyannyira közlékeny fiatalembert Irneriónak hívják. Tegezd nyugodtan vissza. - A prof hallgatója vagy? - Nem hallgatok én senkit. Tudom, hol van, mert oda mentem mindig Ludmilláért. - Akkor hát Ludmilla jár hozzá a tanszékre? - Nem, csak éppen Ludmilla mindig rejtekhelyeket keres.

38

- Ki elől bujkál? - Hát... mindenki elől. Irnerio válaszai általában kissé kitérőek, ezúttal mintha azt pedzené, hogy Ludmilla legfőképpen a húgát igyekszik kerülni. Ha nem jön pontosan, ez annak tulajdonítható, hogy nem akar összetalálkozni a folyosón Lotariával, akinek épp most van szemináriuma. Neked viszont az a véleményed, hogy a két nővér összeférhetetlensége nem teljes, olykor szünetel, legalábbis Lotaria „telefonszolgálata" közben. Egy kicsit többet kellene beszéltetned ezt az Irneriót; lássuk, csakugyan olyan sok mindent tud? - Te tulajdonképpen melyikükkel barátkozol, Ludmillával vagy Lotariával? - Ludmillával, természetesen. De szót értek Lotariával is. - Nem kritizálja a könyveket, amiket olvasol? - Én nem olvasok könyveket! -jelenti ki Irnerio. - Akkor hát mit olvasol? - Semmit. Annyira megszoktam a nem-olvasást, hogy abba a szövegbe se pillantok bele, amelyik véletlenül kerül a kezembe. Nem könnyű: gyermekkorunkban megtanítanak olvasni, aztán egy életen át rabszolgái vagyunk az elibénk vetett töméntelen irkafirkának. Meglehet, eleinte némi erőfeszítésembe került, hogy megtanuljak nem-olvasni, de most már a legtermészetesebb képességem. Az a titka, hogy nem szabad eleve elvetni az írott szöveget, nézni kell, sőt erősen, nagyon nézni, míg el nem tűnnek a betűk. Tágpupillájú, világosszürke, élénk szeme van Irneriónak; ennek a szemnek semmi se kerüli el a figyelmét - akárha a vadon fiáé volna, aki vadászattal, gyűjtögetéssel szerzi a betevőt.

- De hát megmondanád, minek jársz akkor ide az egyetemre? - Miért ne járnék? Itt sokan megfordulnak, az ember találkozik, elbeszélget velük. Én ezért járok ide. Hogy mások miért, azt nem tudom. Próbálod elképzelni, milyen lehet ez az írással sűrűn teletömött világ annak, aki megtanult nem-olvasni. Ugyanakkor eltöprengsz azon is, vajon miféle kapcsolat lehet az Olvasónő és a Nem-Olvasó között, s egyszerre felötlik benned, hogy épp a

39

távolság, a különbözőség kötheti össze őket; nem bírsz elnyomni magadban egy kis féltékenységet. Tovább kérdezősködnél, de megérkeztetek; még fölcaplattok egy belső lépcsőn, s most ott álltok egy alacsony ajtó előtt. Az ajtón felirat: „Baton-ugor tanszék." Irnerio jó erősen kopogtat, majdhogynem dörömböl, neked odaveti, hogy „szevasz", azzal otthagy. Nagy

nehezen

nyílik

az

ajtó,

de

csak

résnyire.

Az

ajtófélfán

fehérlő

mészpöttyökből, az előtűnő sipkából és irhabélésű munkazekéből arra következtethetsz, hogy a helyiség zárva van, mert felújítják, s most csupán egy mázoló vagy takarító tartózkodik benne. - Itt találom Uzzi-Tuzii professzor urat? A sipka alatt igent hunyorító szempár merőben különbözik egy mázolóétól: annak a tekintete ez, aki szakadékot készül átugorni, s gondolatban már lendül is, nem nézve se le, se jobbra, se balra, csakis előre. - Ön az? - kérdezed, pedig már rájöttél, hogy csak ő lehet, senki más. Az emberke nem tárja szélesebbre az ajtót. - Mit óhajt? -

Bocsánat, egy felvilágosításról volna szó... Telefonáltunk önnek... Mármint Ludmilla kisasszony... Itt van Ludmilla kisasszony?

- Itt nincs semmiféle Ludmilla kisasszony... -mondja a professzor befelé hátrálva az ajtóból, s a falak mentén összezsúfolt könyvállványokra mutat, az olvashatatlan nevekre és címekre a könyvek fedőlapján és gerincén; olyan az egész mint valami tömör, tüskés sövénykerítés. - Miért nálam keresi? Eszedbe jut, amit Irnerio mondott, az tudniillik, hogy Ludmilla rejtőzködésre használja ezt a helyiséget; közben Uzzi-Tuzii egy taglejtéssel mintha dolgozószobája kicsiségére utalna s ezt mondaná: „Keresd csak, keresd, ha azt hiszed, hogy itt van"; akárha szükségét erezné, hogy védekezzék a gyanúsítás ellen: ő ugyan nem rejtegeti itt Ludmillát. - Úgy volt, hogy együtt jövünk - mondod, hogy világos legyen a helyzet. - Akkor miért nincs magával? - vág vissza Uzzi-Tuzii, s a különben logikus megjegyzés hangneme ugyancsak gyanakvó.

40

- Majd jön... - mondod, ám szinte kérdő hangsúllyal, mintha megerősítést kérnél az öregtől Ludmilla szokásait illetően, amelyekről te semmit, ő viszont bizonyára nagyon is sokat tud. - Ön, professzor úr, ugye ismeri Ludmillát? - Ismerem... Miért?... Mit akar tudni?... -kifejezetten ingerült. - Magát a kimmer irodalom érdekli, vagy... - úgy tetszik, ezt akarja mondani: „Vagy Ludmilla?", de nem fejezi be a mondatot; neked pedig, ha őszinte vagy, azt kéne válaszolnod, hogy már nem tudsz különbséget tenni a kimmer irodalom és a regény Olvasónője iránti érdeklődésed között. Aztán meg a professzor reagálása Ludmilla nevére, Irnerio bizalmas közléseihez járulva: megannyi titokzatos villámcikkanás, mely félénk kíváncsiságod homályos körében fel-felvillantja az Olvasónőt; ugyanaz a kíváncsiság ez, mint ami Zwida Ozkarthoz, annak a regénynek a nőalakjához fűz, melynek folytatását most keresed éppen, s mint ami Marne asszonyhoz, abban a regényben, melyet előző nap kezdtél olvasni s egyelőre félretettél - lám, árnyak után vetetted magad, itt kergeted valamennyit, a képzeletbelieket s azt az életből felbukkantál. - Azt akartam... azt akartuk megkérdezni, hogy van-e egy olyan kimmer szerző, aki... - Üljön le - mondja a professzor hirtelen megenyhülve, pontosabban: újraéledő, s az esetlegest, ingatagot feloldó állandóbb, makacsabb szorongása áldozataként. A kis helyiségben könyvállványok fedik el a falakat, az egyiknek már nem jutott hely a fal mentén, ezért középütt áll, két félre osztva az amúgy is szűk teret, s afféle elválasztó kulisszaként is a professzor íróasztala s a szék között, melyre leültetett: nyújtogathatjátok a nyakatok, ha látni akarjátok egymást. - Ide száműztek minket, ebbe a lyukba... Az egyetem terjeszkedik, mi meg húzzuk össze magunkat... Az élő nyelvek Hamupipőkéje vagyunk... Ha ugyan a kimmer nyelvet még élő nyelvnek lehet tekinteni... De éppen ez az értéke! - csattan fel hirtelen, majd ugyancsak gyors váltással csendesen folytatja -, az a tény, hogy modern és holt nyelv egyszerre. .. Előnyös állapot, ha ezt nem is veszi tudomásul senki... - Kevés a hallgatója? - Ki is jönne ide? Ki emlékeznék még a kimmerekre? A halálra ítélt nyelvek között sók az olyan, amelyik jobban vonzza most a hallgatókat... A baszk, például... a breton... a cigány... Mindenki ezekre iratkozik... Nem mintha tanulnák is őket, arra nem vállalkozik már senki... Megvitatni való problémák után kurkásznak, általánosságok után, melyeket a többi általánossághoz csaphatnak. A kollégáim alkalmazkodnak,

41

úsznak az árral, ilyenféle címeket adnak az előadás-sorozataiknak: „A walesi nyelv szociológiája", „A provanszál pszicholingvisztikája"... a kimmer nyelvvel ez nem megy. - Miért nem? - A kimmerek eltűntek, akárha a föld nyelte volna el őket. - Megcsóválja a fejét, mintegy

erőt

és

türelmet

gyűjtve,

amellyel

elismételheti

a

már

százszor

elmondottakat. - Ez egy halott nyelv halott irodalmának halott tanszéke. Minek is tanulnák a kimmer nyelvet ma ? Én értem őket a legjobban, s mondom is nekik: ha nem akartok jönni, ne gyertek, tőlem akár be is zárhatják a tanszéket. De azért idejönni, hogy aztán itt azt csinálják... Ez már sok! - Mit csinálnak? - Mindent. És nekem néznem kell. Hetekig senki be nem teszi ide a lábát, de amikor jön valaki, azért jön, hogy olyasmiket csináljon... Igazin távol maradhatnátok, mondom nekik, mit érdekelnek benneteket ezek a holtak nyelvén írt könyvek? De ők azért is... gyerünk, mondják, ugorjunk be a baton-ugor tanszékre, Uzzi-Tuzii professzorhoz, így aztán belekevernek a dolgaikba, el kell néznem, részt kell vennem... - .. .Miben? - veted közbe a nyomozói kérdést, Ludmillára gondolva, aki ide jár, itt rejtezkedik, talán Irnerióval, másokkal... - Mindenben... Meglehet, vonzza őket valami, ez a bizonytalanság élet és halál között, tán ezt érzik, anélkül, hogy tudnák. Idejönnek, csinálják, amit csinálnak, de az előadásaimat nem veszik föl, az órákra nem járnak, senkit nem érdekel a kimmerek irodalma, mely úgy alussza örök álmát e könyvespolcokon, mint valami temetői kolumbáriumban... -

Engem

épp

ez

érdekemé...

Azért

bátorkodtam

idejönni

önhöz,

hogy

megkérdezzem, létezik-e egy olyan kimmer regény, mely úgy kezdődik.:. Nem, jobb, ha rögtön a neveket mondom: Gritzvi és Zwida, Ponko és Brigd; a cselekmény Kudgiwában kez dődik, de ez talán csak egy birtok, uradalom neve, később pedig, azt hiszem, áttevődik Pétkwóba, az Aagd partjára... - Ó, már meg is van! - kiáltja a professzor, s már ki is szabadította magát a beteges, nyirkos homályból, ragyog, mint egy ezres izzólámpa. -Fölébe hajolván a

meredélynek. Róla van szó, kétségtelenül. Ukko Ahtinak, a század első negyede

42

egyik legígéretesebb kimmer költőtehetségének egyetlen reánk maradt regénye... íme! - s pontosan megcélozva az egyik állvány egy pontját, ár ellen szökkenő halként terem ott, megragadja a zöld kötésű, vékony kötetet, nagyot csap rá a tenyerével, hogy csak úgy szálldos körülötte a porfelleg. - Sose fordították le semmilyen nyelvre. Szinte leküzdhetetlenek a nehézségek, valóban, mindenkit visszariasztanak. Figyeljen csak: „Arra irányítgatva meggyőződésemet..." Illetve nem: „Meggyőzögetvén magamat a közvetítést illetően. . ."Bizonyára észrevette, hogy mindkét esetben gyakorító képzős az ige... Egyvalami rögtön világos számodra: ennek a könyvnek semmi köze ahhoz, amit olvasni kezdtél. Néhány név egyezik csupán, ez különös, vitathatatlanul, de nem sokáig töprengsz rajta, mert Uzzi-Tuzii kínkeserves rögtönzött fordítása nyomán lassanként előtűnnek egy történet körvonalai, a kapkodva, jól-rosszul megfejtett szógöbök szélesen hömpölygő elbeszélésfolyammá duzzadnak.

43

FÖLÉBE HAJOLVÁN A MEREDÉLYNEK Meggyőződésem, hogy a világ mondani akar nekem valamit, üzeneteket, felhívásokat, jeleket küld. Mégpedig azóta, amióta Pëtkwóban tartózkodom. Reggelente sétálni indulok a Kudgiwa penzióból, megszokott úti célom a kikötő. Elhaladok a meteorológiai megfigyelőállomás mellett, s a közelgő, illetve már régen ittlevo világvégére gondolok. Ha a világvégét egyetlen pontra lehetne lokalizálni, az a petk-wói meteorológiai megfigyelőállomás volna: négy, kissé ingatag facölöpön nyugvó bádogtető, mely alatt regisztráló légnyomás-, nedvesség- és hőmérők sorakoznak egy konzolon, a hozzájuk tartozó lassú ketyegésű óraszerkezet forgatta, piros kockás papírtekercsekkel és oszcilláló tollacskákkal. Magas rúd csúcsán imbolygó szélmérő s zömök esőmérő tölcsér egészíti ki a berendezést. Az állomás elszigetelten, magánosán, a szürke, mozdulatlan égnek meredve áll a községi park egy kis földhányásának tetején; csapdának hat, ciklonok csapdájának, igen, akárha csalinak rakták volna oda, hogy magához csalogassa messzi, délköri tengerek forgószeleit, eszményi prédának - máris roncsnak - ajánlkozva a dühödt hurrikánok számára. Némelyik nap mindent jelentéstelinek látok: megannyi üzenetnek, melyet nehéz lenne másokkal közölnöm, meghatároznom, szavakba foglalnom, de amely épp ezért döntő fontosságúnak tetszik. Jelek vagy jóslatok - engem illetnek s egyúttal a világot; s nekem nem a lét külső eseményeiről szólnak, hanem arról, ami belül történik, a mélyben; a világnak pedig nem egy-egy részletére vonatkoznak, hanem az egész s mikéntjére, így hát megérthetik, hogy nehezen is tudok beszélni róluk, épp csak utalhatok rájuk.

Hétfő. Ma egy kezet láttam kinyúlni a börtön egyik tengerre néző ablakán. A kikötő védőgátján bandukoltam, szokásomhoz híven, míg csak a régi erőd mögé nem értem. Rézsútos falai teljesen körülzárják ezt az erődöt; dupla vagy háromszoros ráccsal védett ablakai vakablakoknak rémlenek. Tudtam, hogy emberek raboskodnak benne, mégis az élettelen természet, az ásványvilág egy részének láttam mindig. A kéz feltűnése ezért igencsak megdöbbentett: mintha a sziklából nyúlt volna ki. A helyzete mindenképpen természetellenes volt; föltételezem, hogy a cellákban jó

44

magasan vannak az ablakok, mélyen a vastag falba ágyazva; a rab teljesítménye kész akrobata-, sőt kígyóember-mutatvány kellett hogy legyen, hisz kezét több rácson át juttatta ki a szabadba. Nem börtönjeladás volt ez nekem vagy másnak; én legalábbis nem tekintettem annak; sőt az az igazság, hogy abban a pillanatban eszembe se jutottak a rabok; fehérnek és keskenynek tetszett a kéz, nem különbözött az enyémtől - nyoma se volt rajta annak a durvaságnak, amit fegyencekről feltételez az ember. Reám úgy hatott, mintha a kő üzenete volna: tudatni akarta velem, hogy egyazon anyagból vagyunk, s így valami megmarad belőlem, nem vész el a világvéggel: a pusztaságban, mely nélkülözi majd az életet, az életemet s az emlékeimet, lehetséges lesz még valamiféle kommunikáció. Az első benyomásaimról számolok be, mindig azok a legfontosabbak. Ma a kilátóig sétáltam; alant a parti fövény egy kis elhagyott darabkája s a szürke tenger. A félkör alakzatban elhelyezett, fűzfavesszőből font, magas és hajlított szélvédő támlás kosárszékek mintha egy olyan világra utalnának, melyből eltűnt az emberi nem, s melyben minden, minden e távollétről beszél. Megszédültem, akárha zuhannék, folyvást csak zuhannék egyik világból a másikba, s ebbe is, amabba is nem sokkal azután érkeznék, hogy bekövetkezett a pusztulása. Félóra múltán újra jártam a kilátónál. Az egyik - nekem háttal álló - kosárszék belsejéből lila szalag röpdösött elő. Lejjebb ereszkedtem valamelyest a tengerbe nyúló hegyfok meredek ösvényén; egy teraszon állapodtam meg, ahonnan más látószög kínálkozott: amint sejtettem, Zwida kisasszony ült a kosárszék fűzfavesszőfonadékának tökéletes rejtekében, a fején fehér szalmakalap, a térdén rajzmappa: egy

kagylót

rajzolt.

Nem

örültem

a

találkozásnak;

a

reggel

baljós

jelei

visszariasztottak attól, hogy beszélgetést kezdeményezzek; a sziklákon és dűnéken tett sétáim során már vagy három hete naponta ott látom, egyedül, s leghőbb vágyam, hogy megszólítsam - tulajdonképpen ezzel a szándékkal indulok el nap nap után a penzióból, de valami mindig visszatart.

Zwida. kisasszony a Vízililiom szállodában lakik; nevét a postástól tudtam meg; lehet, hogy értesült erről; ebben az évszakban igen kevés itt a nyaraló; a fiatalokat meg éppenséggel fél kézen lehet megszámolni; mivel oly gyakran találkozunk, talán várja, hogy egy szép napon köszönjek neki. Több akadálya is van annak, hogy szóba elegyedjünk. A legfőbb ez: Zwida kisasszony kagylókat gyűjt és

45

rajzol; nekem évekkel ezelőtt, kamaszkoromban, szép gyűjteményem volt, de aztán hagytam az egészet s el is felejtettem mindent: osztályozást, alaktant, a különféle fajták lelőhelyeit; a beszélgetés elkerülhetetlenül a kagylókra terelődnék, s én nem tudnám, mihez tartsam magam: színleljek teljes hozzá nem értést, vagy idézzem fel távoli, homályos emlékeimet; a kagylóté ma kapcsolata a ténnyel, hogy az életem félbehagyott, befejezetlen ügyek sorozata, meggondolásra késztet; innen a zavar, aminek aztán menekülés a vége. Ehhez járul, hogy az igyekezet, amivel ez a lány a kagylóit rajzolja, valamiféle formai tökély keresésére mutat - merthogy azt a világ elérheti s így el is kell érnie; nekem viszont egy ideje az a meggyőződésem, hogy tökéletest csak járulékosan s véletlenül lehet létrehozni; így nem is érdemel figyelmet - a dolgok igazi természete a bomlásukban mutatkozik meg; ha odalépnék egyszer Zwida kisasszonyhoz, néhány elismerő megjegyzést kellene tennem a rajzaira - igen finomak egyébként, már amennyire oda-odalesve meg tudtam állapítani -, s így, legalábbis eleinte, azt kéne színlelnem, hogy elfogadok egy olyan esztétikai és morális eszményt, amelyet valójában

elutasítok;

vagy

pedig rögtön

ki

kellene rukkolnom

az

őszinte

véleményemmel, kockáztatva, hogy megsértem. Harmadik akadály: az egészségi állapotom, mely, bár sokat javult az orvosok rendelte tengerparti üdülés jóvoltából, meghatározza a kijárások s az idegenekkel való találkozások lehetőségét; nemritkán rohamaim is vannak még, s ami a legkellemetlenebb, ki-kiújul egy ronda ekcémám - ez aztán teljesen elveszi a kedvem a társas élettől. Időnként, ha épp találkozunk a megfigyelőállomásnál, néhány szót váltok Kauderer úrral, a meteorológussal. Mindig délben érkezik, leolvassa s följegyzi az adatokat. Magas, szikár, sötét bőrű férfi, van benne valami indiánszerű. Kerékpáron jön, s oly mereven néz maga elé, mintha teljes figyelmét igénybe venné aü ülésen való egyensúlyozás. Nekitámasztja kerékpárját a bódénak, lecsatolja a vázra szíjazott táskáját, s előszed belőle egy tömzsi nyilvántartó füzetet. Föllépked a lépcsőn, majd egyetlen pillanatra se lazítva - beírja a füzetbe a műszerek szolgál tattá számokat, némelyeket ceruzával, másokat egy vastag töltőtollal. Térdnadrágot visel s hosszú felöltőt; valamennyi ruhadarabja szürke vagy fekete fehér kockás, ellenzős sipkáját is

46

beleértve. Csak amikor már befejezte ténykedését, vesz észre engem, ki végig figyelem; akkor köszön is, szívélyesen. Arra a fölismerésre jutottam, hogy Kauderer úr jelenléte fontos számomra: megnyugtatóan hat reám, hogy valaki ekkora lelkiismeretességről, ilyen módszeres figyelem-összpontosításról tesz tanúbizonyságot - még ha jól tudom is, hogy mindez hiábavaló; talán mert kompenzálja az én bizonytalan életmódomat, ami miatt levont következtetéseim ellenére - bűntudatot érzek. Ezért hát megállók s elnézem a meteorológust, még beszélgetek is vele, holott maga a beszélgetés nem érdekel. Az időjárásról beszél, persze, töméntelen tudományos szakkifejezést használva, meg a légnyomás-ingadozásnak az egészségre gyakorolt káros hatásáról; de szót ejt változékony, zavaros időinkről is, helyi eseményekből s újsághírekből idézve példákat. Ilyenkor kevésbé látszik zárkózottnak, még neki is tüzesedik néha, sőt mármár

bőbeszédű,

kivált

a

többség,

a

tömegek

gondolkodásmódjának

és

cselekedeteinek helytelenítésében: elégedetlenségre hajló ember. Ma megjegyezte, hogy mivel néhány napig távol szándékozik maradni, találnia kéne valakit, aki helyettesítené, vagyis fölvenné helyette az adatokat, de nem ismer senkit, akiben megbízhat. Majd csak úgy mellékesen: nem volna-e kedvem megtanulni a meteorológiai műszerek leolvasását, szívesen megtanítana rá. Nem mondtam se igent, se nemet, legalábbis nem szándékoztam határozott választ adni, de hogy, hogy nem, ott találtam magam mellett, a kis emelvényen, miközben sorra magyarázta, mint kell lejegyezni a hőmérsékleti maximumot és minimumot, a légnyomás változásait, a csapadék mennyiségét és a szélsebességet. Egyszóval, szinte anélkül, hogy észrevettem volna, megtett helyettesének a következő napokra, holnap déli tizenkét órai kezdettel. Noha ezt a fölvállalást kissé kierőszakolta, hiszen nem hagyott időt sem gondolkodásra, sem arra, hogy megértessem vele: képtelen vagyok ilyen sebtiben határozni - a feladat nincs ellenemre.

Kedd. Ma délelőtt megtörtént: beszéltem Zwida kisasszonnyal. A meteorológiai adatok rögzítésére vonatkozó megbízatásnak nyilvánvalóan része volt abban, hogy úrrá tudtam lenni a bizonytalanságomon. Ugyanis ittlétem óta először kötelezett valamire egy előzetes megállapodás; akárhogyan alakuljon is a beszélgetésünk Zwida kisasszonnyal, gondoltam, háromnegyed tizenkettőkor így szólok: „Ó, majdnem elfelejtettem... sietnem kell a megfigyelőállomáshoz, hogy leolvassam a

47

műszereket." S elbúcsúzom, talán nem szívesen, talán megkönnyebbülve, de mindenképpen azzal a bizonyossággal fölvértezve, hogy nem tehetek másként. Azt hiszem, már tegnap, amikor Kauderer úr előhozakodott a javaslatával, igen, bárha homályosan, sejtettem én már tegnap is, hogy e megbízás bátorságot önt belém s beszélgetni fogok Zwida kisasszonnyal; de csak most lett számomra világos a dolog, ha ugyan világos lett. Zwida kisasszony egy tengeri sünt rajzolt. Összecsukható tábori széken ült, a móló végében. A sün hanyatt feküdt egy sziklán, tehetetlenül: be-behúzta a tüskéit, de hiába, nem tudott megfordulni. A rajz afféle tanulmány volt, az állat nedves, táguló-összehúzódó húsát ábrázolta, sűrű, szálkás satírozással jelezve a tüskéit. Gondosan előkészített előadásom a kagylók formájának csalóka harmóniájáról, a természet igazi lényegét rejtő burok mivoltukról, egyszeriben időszerűtlenné vált. Mind a sün, mind pedig a lány rajza kínos és kegyetlen benyomást kel- tett - mintha közszemlére kitett zsigerek lettek volna. Azzal ugrottam fejest a beszélgetésbe, hogy semmit se nehezebb lerajzolni, mint egy tengeri sünt: akár a tüskés hátát nézzük, felülről, akár az égnek fordított puha részeit, sugaras szimmetriájú felépítése ellenére kevés fogódzót nyújt az ábrázolásra. Azt válaszolta, hogy a sün mint téma azért érdekli, mert álmában gyakran megjelenik, s így akar szabadulni tőle. Búcsúzóban megkérdeztem, találkozhatunk-e holnap ugyanott. Nem, válaszolta, holnap más dolga lesz; de holnapután megint kijön a mappájával, s könnyen megtalálom. Miközben ellenőriztem a barométereket, két férfi jött oda a bódéhoz. Sose láttam őket; tetőtől talpig feketében voltak, a kabátjuk gallérja fölhajtva. Kau-derer úr felől érdeklődtek; hogy hova ment, tudom-e a címét, meg hogy mikor jön vissza. Azt feleltem, hogy nem tudom, s megkérdeztem, kikhez van szerencsém és miért kérdezik. - Semmi, semmi, nem fontos - mondták, azzal továbbálltak.

Szerda. Egy csokor ibolyát vittem a Vízililiom Szállodába, Zwida kisasszonynak. A portás azt mondta, hogy már korábban elment. Sokáig bolyongtam erre-arra, remélve, hogy véletlenül belebotlom. Az erőd előtti téren hosszú sor állt: a rabok hozzátartozói; ma látogatási nap van. A fejkendős asszonyok meg a síró gyerekek között megpillantottam Zwida kisasszonyt. Fekete fátyol csüngött alá a kalapja

48

karimájáról, de a tartása rögtön elárulta: szálegyenesen állt, a fejét fölszegve mintegy büszkén. A tér egyik sarkán, akárha a börtön előtt sorban állókat vigyáznák: a két fekete ruhás férfiú; azok, akik tegnap a megfigyelőállomáson kérdezősködtek. A tengeri sün, a fátyol, a két ismeretlen: a fekete szín mindegyre olyan körülmények között tűnik szemembe, hogy kénytelen vagyok felfigyelni rá: csupa üzenet, az éjszaka hívása. Jut eszembe: már jó ideje hajlok arra, hogy csökkentsem a sötétség szerepét az életemben. Az orvosok megtiltották, hogy napnyugta után kitegyem a lábam, s ez hónapok óta mintegy beszorít a nappalok határai közé. De hiába: én ebben a sápadt, szinte árnyéktalan, szórt, nappali fényben az éjszakainál is sűrűbb sötétséget látok.

Szerda este. Az esti sötétség első óráit mindig e lapok teleirkálásával töltöm; nem tudom, vajon lesz-e valaki, aki egyszer majd elolvassa őket. A Kudgiwa penzióbeli szobám gömbölyű tejüveg lámpájának fényénél rovom a sorokat, nagyon is kusza, ideges írás, talán ki se tudja betűzni amaz esetleges jövendő olvasó. Meglehet, halálom után sok-sok esztendővel kerül csak napvilágra ez a napló, amikorra nyelvünk isten tudja, milyen átalakulásokon ment már keresztül, s így az általam természetesen, folyékonyán használt szavak és mondatfűzések furán, idegenszerűen fognak hangzani, jelentésük bizonytalanná válik. Akárhogyan is, aki megtalálja e naplót, annak egy valamiben bizonyosan előnye lesz velem szemben: az írott szövegből mindig lehet következtetni valamiféle szókincsre és nyelvtanra, ki lehet okoskodni belőle ezt is, amazt is, a mondatai elkülöníthetők egymástól, átírhatók esetleg bővebben kifejezve vagy szabadon lefordítva - egy másik nyelvre; én azonban a nap nap után elém kerülő dolgok egymásutánjából próbálom kiolvasni a világ velem kapcsolatos szándékait, jól tudva, hogy olyan szótár nem létezik, mely szavakra fordítaná a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat. Szeretném, ha az előérzeteknek és kételyeknek ez a motoszkálása nem a megértés holmi véletlen akadályaként jelentkezne majd olvasóm előtt, hanem ezen írás legbenső lényege gyanánt; s ha gondolataim menete nehezen követhetőnek tűnik is föl annak, aki gyökeresen megváltozott észjárással próbál majd utánaeredni, a fontos az, hogy megérezze az erőfeszítést, mellyel a dolgok sorai közt silabizálom a jövőmre vonatkozó kitérő válaszokat.

49

Csütörtök. - Hála az igazgatóság különleges engedélyének - mondta Zwida kisasszony - látogatási napokon bemehetek a börtönbe, s rajzlapjaimmal, szenemmel odaülhetek a beszélő asztalához. A rabok hozzátartozóinak egyszerű embersége érdekesebbnél érdekesebb tanulmányok készítésére ad lehetőséget. Én nem kértem tőle ilyesmit, de miután észrevette, hogy megláttam a téren, nyilván azt gondolta, meg kell magyaráznia, miért volt ott. Jobban szerettem volna, ha nem mond semmit, mert csöppet sem vonzódom a portrékhoz, s azt se tudtam volna, mit szóljak a rajzaihoz, ha megmutatja őket - szerencsére nem mutatott semmit. Arra gondoltam, hogy a rajzokat talán valamilyen irattartóban tartja, s azt a látogatások végén mindig leadja a börtönirodán, hisz - erre jól emlékeztem - tegnap nem volt nála sem a mappa, sem a ceruzákat tartalmazó tasak. - Ha tudnék rajzolni, csak élettelen tárgyak tanulmányozására használnám e tudásomat - mondtam határozottan, mert témát akartam változtatni, s azért is, mert valamiféle természetes hajlam csakugyan inkább abba az irányba terel, hogy a dolgok mozdulatlan szenvedésében ismerjem föl lelkiállapotaimat. Zwida kisasszony rögtön egyetértett: legszívesebben egy olyan vasmacskát rajzolna, mondta, aminek négy horgonykapája van, kúszóvasnak is hívják, a halászhajókon használatos. A mólóhoz kikötött bárkák mellett elhaladva mutatott is néhányat, s lelkesen magyarázta, mennyire nem könnyű a négy horgot a különféle hajlatok és perspektívák figyelembevételével lerajzolni. Tudtam: a tárgy üzenetet tartalmaz számomra, amit meg kell fejtenem; vasmacska: arra buzdít, hogy kössem le magam, kapaszkodjam bele valamibe, vessek horgonyt, fölhagyva hullámzó életmódommal, felületen való imbolygásommal. Ám egynémely kétség is férhet ehhez az értelmezéshez: a buzdítás úgy is szólhat, hogy szedjem fel a horgonyt, s hajózzam ki a nyílt tengerre. A kúszóvas formájában, a tengerfenék szikláin elvásott négy tömpe fogban volt valami, ami arra figyelmeztetett, hogy nincsen döntés fájdalom és bánat nélkül. Szorongásomat csak az enyhítette, hogy nem valami nehéz, mélytengeri vasmacskáról volt szó, hanem amolyan fürge, ügyes kis jószágról: tehát nem azt kívánták tőlem, hogy fordítsak hátat az ifjúság adta lehetőségeknek, csupán azt, hogy álljak meg egy percre, gondolkozzam, kutassak a lelkem sötét mélységeiben.

50

-Ahhoz, hogy kedvemre rajzolgathassam ezt a tárgyat, a legkülönfélébb rálátásokból - mondta Zwida -, egy olyanra lenne szükségem, amely az enyém, amellyel megbarátkozhatom. Mit gondol, vehetnék egyet egy halásztól? - Meg lehet próbálni - mondtam. - Megpróbálná maga? Én nem merem... egy városi kisasszony, akit egy ilyen durva szerszám érdekel... minden bizonnyal megrökönyödést keltene. Láttam magamat, ahogyan átnyújtom neki a vasmacskát, mint egy virágcsokrot: volt valami harsányság, vadság ebben az olyannyira különös képben. Biztosan rejteget valamiféle jelentést, gondoltam, de nem jöttem rá, hogy mi az; föltettem magamban, hogy ha majd egyedül leszek, szép nyugodtan eltöprengek rajta, avval igent mondtam.

Csütörtök este. Az orvosaim engedélyeztek némi csekély alkoholfogyasztást. Ezt megünneplendő, alkonyatkor betértem a Svédhon Csillaga nevű kocsmába egy csésze forró grogra. A söntéspult körül halászok, fináncok, rakodómunkások. A hangzavarból kivált egy idősebb, fegyőr-egyenruhás férfi részeg hablatyolása: - És az illatos hölgyike minden szerdán egy százkoronás bankót nyom a markomba, hogy hagyjam egyedül a fogollyal. Csütörtökre meg már mind sörré változott az a százas, sok-sok sörré. És amikor véget ér a látogatás és a hölgyike távozik, puccos ruháján ott érzik a börtön bűze; a fogoly meg fegyencruháján a hölgyike illatával ballag vissza a cellájába. Rajtam pedig a sör szaga. Az élet nem egyéb, mint a szagok csereberéje. - Az élet is meg a halál is, az ám - szólt közbe egy másik részeg; mint rögtön megtudtam, foglalkozására nézve sírásó. - Én a sörszaggal a hullaszagot igyekszem elűzni. És csak a hullaszag fogja kiszorítani a sörszagot, belőled éppúgy, mint a többi iszákosból, akiknek én kell, hogy megássam a sírját. Figyelmeztetésnek tekintettem ezt a párbeszédet, figyelmeztetésnek, hogy legyek résen: felbomlóban a világ, s megpróbál engem is bevonni a bomlásába.

Péntek. A halász egyszerre bizalmatlanná vált: - És mit kezd egy vasmacskával? Mire kell az magának? Indiszkrét kérdések. „Lerajzolni", ezt kellett volna válaszolnom, de tudtam, mennyire idegenkedik Zwida kisasszony attól, hogy olyanféle emberek tudjanak művészi tevékenységéről, akik úgysem képesek azt értékelni. Meg hát a helyes válasz részemről ez lett volna: „Hogy gondolkodjam felette"... na hiszen,

51

ebből értsen a fickó! - Az rám tartozik - feleltem végül is. Nyájasan indult a beszélgetésünk, merthogy a kocsmában ismerkedtünk meg tegnap este, de aztán hirtelen rideggé vált, szinte gorombává. - Menjen a Hajósok Boltjába! - vágta el a huzakodást a halász. - Az én holmim nem eladó! A boltossal ugyanígy jártam: amikor kiböktem, mit akarok venni, tüstént elsötétül az arca. - Nem adhatunk el ilyesmit idegeneknek - mondta. - Semmi kedvünk összebalhézni a rendőrséggel. Ráadásul egy tizenkét méteres kötél... Én nem gyanúsítom magát, de nemegyszer megesett már, hogy valaki fölhajított egy vasmacskát, egészen a börtönrácsokig, így segítette valamelyik rabnak a szökését... A „szökés" egyike azon szavaknak, melyeknek hallatán rögvest vég nélküli munkálkodásba fog az agyam. A fölvállalt horgonykeresés mintha valamiféle szökés útját mutatná meg nekem, vagy tán valami átalakulásét, újjászületését. Borzongva igyekszem elhessenteni a gondolatot, hogy a börtön esetleg az én testem, s a szökés nem egyéb, mint lelkem elszakadása e halandó testtől, a földön túli élet kezdete.

Szombat. Sok-sok hónap után most maradtam ki először éjszaka, s ez nem kevés aggodalommal töltött el; legjobban a fejemet féltettem, hajlamos a megfázásra; ezért mielőtt elindultam, báslikot húztam rá, arra gyapjúsipkát, annak a tetejébe pedig nemezkalapot raktam. Ekként bebugyolálva - sállal a nyakam meg a derekam körül, továbbá gyapjú-, szőrme- és bőrbekecsben, bélelt csizmában - végül mégis némi biztonságérzetre tettem szert. Egyébként, amint később megállapíthattam, enyhe, derült éjszaka volt. Csak épp nem értettem, miért akar velem Kauderer úr éjnek évadján, a temetőben találkozni - egy nagy titokban hozzám juttatott titokzatos cédula értesített erről. Ha visszajött, töprengtem, miért nem találkozhatunk úgy, ahogyan azelőtt nap nap után? S ha nem jött vissza, vajon kivel lesz találkozásom a temetőben? A sírásó nyitott kaput, az, akit már ismertem a kocsmából. - Kauderer urat keresem mondtam neki. - Nincs itt semmiféle Kauderer úr - válaszolta. - De mivel a temető azoknak az otthona, akik nincsenek,, lépjen csak be. Ahogy botorkáltam előre a sírkövek között, egyszer csak valami surrogó árnyék suhant el mellettem; fékezett, leszállt kerékpárja nyergéről. Kauderer úr!... -

52

kiáltottam fel döbbenetemben, hogy ott látom karikázni a sírok között, leoltott lámpával. -Psszt! - fojtotta belém a szót. - Maga súlyos vigyázatlanságokat követ el. Amikor magára bíztam a megfigyelőállomást, nem sejtettem, hogy bele fog keveredni egy szökési kísérletbe. Tudja meg, hogy mi ellenezzük az egyéni szökéseket. Mindennek eljön az ideje. A mi tervünk egyetemesebb, azt kell véghezvinnünk, de hosszabb távon. A körbemutató széles taglejtéssel kiejtett „mi" szót hallva arra gondoltam, hogy a halottak nevében beszél. Kauderer úr nyilván a halottak szóvivője, azok pedig kijelentették, hogy még nem kívánnak befogadni maguk közé. Valamelyest megkönnyebbültem. - Maga is tehet róla, hogy meg kell hosszabbítanom a távollétemet - folytatta a meteorológus. - Holnap vagy holnapután behívják a rendőrségre, a vasmacska dolgában fogják faggatni. Jól vigyázzon, bele ne keverjen ebbe az ügybe; számítson rá: a felügyelő valamennyi kérdése arra irányul majd, hogy ismerjen el valamit az én személyemre vonatkozóan. Maga nem tud rólam semmit, azon kívül, hogy elutaztam, s nem mondtam meg, mikor jövök vissza. Azt megemlítheti, hogy a helyettesítést csak néhány napra kértem. Egyébként holnaptól föl van mentve, nem kell többé kijárnia a megfigyelőállomáshoz. - Nem, azt nem! - kiáltottam kétségbeesetten; abban a pillanatban döbbenhettem rá, hogy csak a meteorológiai műszerek ellenőrzése révén tarthatom hatalmamban a világegyetem erőit, s ismerhetek föl bennük valamiféle rendet.

Vasárnap. Kora reggel kimentem a megfigyelőállomáshoz, föllépkedtem a lépcsőn, s egy ideig ott álltam az emelvényen, hallgattam a regisztrálóműszerek ketyegését: akár a szférák zenéje. A föl-föltámadó hajnali szél újra és újra végigszáguldott az égen,

puha,

elomló

párafoszlányokat

sodorva

magával;

ezek

előbb

bárányfelhőfüzérekké, majd go-molyfelhőkké álltak össze; fél tíz tájt egy kis futó esőnk volt, s a pluviométer felfogott néhány centiliter csapadékot; ezután rövid időre szivárvány töredék tűnt fel az égbolton; majd újra sötét lett, s a légnyomásmérő tollacskája

csak

süllyedt,

süllyedt,

szinte

függőleges

vonalat

rajzolva

a

papírtekercsre; hatalmas csattanás, azzal már zúdult is alá a jégeső. Úgy éreztem ott fönn, hogy kezemben tartom a tisztuló-beboruló eget, a ködöket, viharokat,

53

villámokat : nem istenként, nem, ne higgyék, hogy őrült vagyok, nem képzeltem magam mennydörgő, villámokat hajigáló Zeusznak, inkább afféle karmesternek, aki előtt ott a megírt partitúra, s tudja, hogy a különféle hangszerek hangjai egy bizonyos terv szerint csendülnek föl, mely tervnek ő a legfőbb őre és letéteményese. Dobolt, dübörgött a jégeső a bádogtetőn; a szélmérő tekergeti, forgott bolondul; a csupa döndülés, cikkanás, pattogás, a világegyetem adatokba volt kényszeríthető, melyeket sorra beiktathattam lajstromomba; fenséges nyugalom irányította a kataklizma menetét. A harmónia s teljesség e gyönyörűséges perceiben egyszer csak valami reccsenésre lettem figyelmes. Lepillantottam. Az emelvényre vezető lépcső s a bódé tartóoszlopai között egy szakállas férfi kuporgott, durva posztóból készült, agyonázott csíkos zubbonyban. Merőn nézett engem, világosszürke szeme meg se rebbent. - Szökött rab vagyok - mondta. - Ne áruljon el. Értesítenie kellene valakit. Megteszi? A Vízililiom Szállodában lakik. Tüstént éreztem, hogy rés támadt a világegyetem tökéletes rendjén, többé össze nem varrható szakadás.

54

Negyedik fejezet Hallgatni valakinek a felolvasását egészen más, mint magunkban olvasni. Amikor olvasunk, időnként megállhatunk, vagy akár át is ugorhatunk egy-egy mondatot: magunk osztjuk be az időnket. Amikor viszont felolvasnak nekünk, nehéz hozzáigazítani figyelmünket a felolvasás ritmusához: az vagy túlságosan gyors, vagy túlságosan lassú. No meg aztán annak a felolvasását hallgatni, aki közben még fordítja is a szöveget egy másik nyelvből - ez óhatatlanul el-elbizonytalanítja a szavak értelmét, valamiféle határozatlanság, ideiglenesség érzetét kelti. Ha te olvasod, a szöveg adva van, szemtől szembe kell megküzdened vele, ha viszont valaki hangosan fordítja neked, akkor olyasmivé válik, ami van is, nincs is, hiába kapkodsz utána, nem bírod megfogni. Ráadásul Uzzi-Tuzii professzor úgy vágott neki a szóbeli fordításnak, mint aki nem képes megfelelő biztonsággal egymáshoz illeszteni a szavakat, vissza-visszatért egy-egy szakaszhoz, újra és újra átfésülte a kócos mondatokat, míg azok végképp össze nem kuszálódtak, gyürködte, nyiszálta a kifejezéseket, hosszan magyarázta a rájuk vonatkozó különféle szótári adatokat, közben hol széttárta a karját, nagy ívben, mintegy felszólítva hallgatóságát, érje be a hozzávetőleges szinonimákkal, hol meg félbeszakítva

a

fordítást-olvasást,

nyelvtani

szabályokról,

szófejtésekről

és

szószármazásokról nyilatkozott, klasszikus idézeteket enunciált. Ám alighogy meggyőződtél róla, hogy a filológia és a széles körű szakismeret közelebb áll a professzorok szívéhez, mint maga a történet, tüstént rájössz: ennek épp az ellenkezője igaz: az akadémikus burok csak arra jó, hogy óvja, amit a történet el is mond meg nem is, az ihletettséget, mely levegővel érintkezve minduntalan elillanna, visszfényét egy eltűnt tudásnak, mely a homályban, a ki se mondott célzásokban csillan meg olykor. A professzor szükségesnek érezte, hogy magyarázataival mintegy bevilágítsa, hozzásegítse a szöveget sokrétű értelme kibontakoztatásához, másfelől tudta, hogy minden magyarázat, értelmezés szükségszerűen erőszaktétel, önkényeskedés; a legbonyolultabb részekhez érve úgy próbálta hát könnyebbé tenni a megértést, hogy az eredetit olvasta fel. Az elméleti, vélt szabályokból következtetett, egyéni színezetű

55

hangok sose közvetítette, ismeretlen nyelven felhangzó szöveg, mely nélkülözte a mindegyre alakító-átalakító használat nyomait is, abszolúttá vált, mint azok a hangok, melyek nem várnak választ: mint egy kihalt madárfaj utolsó egyedének az éneke, vagy annak az újfajta léglökéses repülőgépnek a fülhasogató robaja, mely az első próbarepülés során darabjaira hull szét odafönt. Azután lassanként megmozdult, csordogálni kezdett valami e dús előadás mondatai között. A regény anyaga, a szöveg, fölébe kerekedett a hang bizonytalankodásának; folyékony lett, áttetsző, folyamatos; Uzzi-Tuzii úgy úszkáltfickándozott

benne,

(szétterpesztett

ujjú

mint keze

hal

a

akár

vízben, egy

dikcióját

uszony),

megfelelő

taglejtésekkel

ajakmozgásokkal

(szájáról

légbuborékként szállongtak a szavak) s tekintettel (úgy futotta át a sorokat, ahogyan a hal néz szét a mélység fölött, de az akvárium látogatójának is ilyen a szeme, amikor egy hal mozdulatait figyeli a kivilágított medencében) kísérve. Immáron megváltozott körülötted minden, eltűnt a tanszék, el a professzor, könyvespolcok sincsenek sehol: beléptél a regénybe, látod az északi tengerpartot, s nyomon követed a finom urat. Annyira belemerülsz a történetbe, hogy nem veszed rögtön észre valakinek a jelenlétét melletted. Egy pillantás a szemed sarkából: Ludmilla az. Ott ül egy könyvhalom tetején, feszülten figyeli ő is a regény folytatását. Vajon most érkezett éppen, vagy elejétől hallotta a fölolvasást? Csendben jött be, kopogás nélkül? Itt volt már előbb is, a könyvállványok mögött elrejtőzve? (Rejtezkedni jár ide, mondta Irnerio. Mindenfélét csinálnak itt, elmondhatatlan dolgokat, mondta Uzzi-Tuzii.) Vagy tünemény csupán, melyet a professzor-mágus szavai bűvöltek ide? Uzzi-Tuzii rendületlenül folytatja előadását, új hallgatójának, az ifjú hölgynek a jelenléte nem látszik meglepni, akárha kezdettől ott lett volna már. Nem is rezzen össze, amikor Ludmilla egy minden addiginál hosszabb szünetben megszólal: - És aztán? A professzor hirtelen becsukja a könyvet. - Aztán semmi. A Fölébe hajolván a

meredélynek itt félbeszakad. Miután megírta regényének első oldalait, Ukko Ahtin lelki depresszió lett úrrá, rövid pár esztendő alatt négy öngyilkossági kísérlet, az utolsó sikeres. A töredéket posztumusz műveinek gyűjteményében adták ki, versekkel, egy bizalmas naplóval s néhány jegyzettel együtt, ez utóbbiakat egy

56

Buddha-inkarnációról írandó tanulmányához készítette. Sajnos egyetlen vázlatnak vagy tervezetnek sem sikerült nyomára bukkanni, így következtetni se lehet arra, hogyan, milyen irányban kívánta továbbfejleszteni Ahti a cselekményt. Jóllehet csonka, vagy tán épp ezért, a Fölébe hajolván a meredélynek a kimmer próza legértékesebb gyöngyszeme, annak révén, amit kifejez, vagy még inkább annak, amit leplez, ahogy visszahúzódik, távolodik, eltűnik... A professzor hangja mintha elhalóban volna. Nyújtogatod a nyakad, hogy megbizonyosodj, ott van-e még a könyvállvány-válaszfal túloldalán, de nem látod már, talán kisiklott az akadémiai kiadványok és folyóirat-évfolyamok sövénye között, miután oly picire zsugorodott, hogy átpréselhette magát a porfaló hézagokon, talán a kegyetlen végzet tüntette el, mely tanulmányainak tárgya fölött lebeg, talán a hirtelen félbeszakadt regény szédítő katlana szippantotta le a mélybe. Te szeretnél ellenállni a meredély vonzásának, jó erősen fogva Ludmillát, meg bele is kapaszkodva; kezed a kezét keresi... - Ne kérdjék, hol e könyv folytatása! - Nem tudni pontosan, merről, melyik állvány felől sivít a kiáltás. - Minden könyv odaát folytatódik... - Le-föl cikázik a professzor hangja; vajon hová tűnt az öreg? Talán az íróasztal alatt hempereg, talán a mennyezeti lámpára akasztja épp föl magát. - Hol folytatódik? - kérdezitek mindketten, megvetve lábatok a szakadék szélén. - Hol odaát? - A könyvek a küszöb előtti lépcsőfokok... Valamennyi kimmer szerző általlépte azt a küszöböt ... Azon túl a holtak néma beszéde... olyan dolgokról tudósít, amikről csak e szavak nélküli nyelv tudósíthat. A kimmer az élők utolsó nyelve... a küszöb nyelve! Itt túlnanról jövő hangokra szokás fülelni... Figyeljenek csak... Nem figyeltek már oda, eszetek ágában sincs. Eltűntetek ti is, egy sarokban lapultok, szorosan egymáshoz bújva. Ez a válaszotok? Be akarjátok bizonyítani, hogy van az élőknek is szótlan nyelve, melyet csak élni lehet, mindig a jelenben, könyvírásra, följegyzésre, emlékezésre alkalmatlan? Az élő testek néma beszédéé az elsőség - e premisszával kellene szerintetek Uzzi-Tuziinak számolnia? -, csak utána jönnek a szavak, melyekből könyveket írnak s melyeket aztán hiába próbál az ember arra az előbbi nyelvre lefordítani...

57

- A kimmer könyvek mind befejezetlenek - sóhajtja Uzzi-Tuzii -, mert odaát folytatódnak... a másik nyelven, azon a némán... arra utal mindazon könyvek valamennyi szava, melyeket olvasni vélünk... - Miért csak véljük? Én szeretek olvasni, igazából olvasni... - Ezt most Ludmilla mondja, teljes meggyőződéssel, átforrósodott hangon. Szemközt ül a professzorral, egyszerű és elegáns, világos ruhában. Viszonyulása a világhoz, élénk érdeklődése minden iránt, amit a világtól kaphat, eltávolítja az öngyilkos regény önnön szédítő szakadékába zuhanásának képzetét. Hangjában igazolást keresel, ama vágyad igazolását, hogy létező dolgokba kapaszkodj, hogy csak azt olvasd, ami meg van írva, s elűzd a testetlen jelenéseket. (Noha ölelkezéstekről - valld be - képzelegtél csupán, mégiscsak ölelkezés az, mely bármikor valósággá válhat...) De Ludmilla legalább egy lépéssel előtted jár mindig. - Jólesik tudnom, hogy vannak könyvek, amelyeket majd még elolvashatok... - mondja, s bizonyos benne, hogy kívánságának létező, konkrét dolgok adnak alapot, még ha ismeretlenek is. Hogyan tudsz majd lépést tartani ezzel a nővel, aki az épp kezében levő könyvön kívül mindig egy másikat is olvas, egy olyan könyvet, ami még nincs is, de mert ő akarja, muszáj megszületnie ? A professzor ott áll már megint az íróasztala mögött; keze a csukott könyvön pihen, vagy inkább csak érinti - úgy hat ez az asztali lámpa fénykörében, mint egy szomorú simogatás. - Az olvasás... - mondja - mindig ezt jelenti: adva van valami, amit megírtak, egy létező, tapintható, meg nem változtatható tárgy, s ez a valami szembesít bennünket valami mással, ami nincs jelen, ami az anyagtalan világ része; láthatatlan, mert csak gondolhatunk rá, csak elképzelhetjük, vagy mert volt, de nincs többé, elmúlt, tovatűnt, nem mehetünk utána a holtak birodalmába... -... vagy azért nincs jelen, mert még nem létezik, még nem szülte meg a vágy, a rettegés, a lehetséges vagy a lehetetlen - mondja Ludmilla. - Olvasni, ez azt jelenti, hogy olyasmi elébe megyünk, ami most van keletkezőben, s amiről senki se tudja, mi lesz... - (íme látod, amint az Olvasónő kihajol a nyomtatott lap szélén, s a látóhatárt kémleli, a hódítók vagy fölszabadítok hajóit, a viharokat...) - Most egy olyan regényt olvasnék, amelyben érzem a történet közeledtét, akárha távoli, még alig kivehető égzengést hallanék; az a történet pedig történelem legyen, meg emberi sors is

58

legyen; olyan regényt szeretnék olvasni, mely azt az érzetet kelti bennem, hogy nagy-nagy felfordulást élek meg éppen, de e felfordulásnak nincs még neve, még kialakulatlan ... -Bravó, nővérkém, látom, fejlődsz... - Egy lány tűnt fel a könyvállványok között; hosszú nyak, madárarc, erélyesen villogó szemüveg, göndör hajboglya, bő ing, szűk nadrág. - Jelentem, hogy megtaláltam azt a regényt, amit keresel. Épp jó a nők forradalmával foglalkozó szemináriumunkhoz; ezennel meghívunk rá, ha kíváncsi vagy, hogyan elemezzük és vitatjuk meg a könyvet! - Csak nem azt akarod mondani, Lotaria - kiált fel Ludmilla -, hogy te is eljutottál a

Fölébe hajolván a meredélynek-hez, Ukko Ahti kimmer író befejezetlen regényéhez?! - Rosszul vagy értesülve, Ludmilla, a regény valóban az, csakhogy nem befejezetlen, hanem teljes, nem kimmer, hanem kimber nyelven írták, továbbá a címe időközben megváltozott, Nem félvén szélvésztői s szédület-töl, ez most a címe, s a szerző álneve is más: Vorts Viljandi. - Hamisítvány! - üvölt fel Uzzi-Tuzii. - Hírhedt hamisítvány! Apokrif szöveg, kimber nacionalisták terjesztették az első világháború után, a kimmerellenes propagandahadjárat során! Lotaria mögött leányzók szoronganak, egy hadrend előőrse; tekintetük tiszta, nyugodt - nyugtalanító is kissé, tán épp azért, mert olyan nagyon tiszta és nyugodt. Sápadt, szakállas férfi tör utat magának közöttük, az ő tekintete gunyoros, szája körül szándékoltan kiábrándult vonás. - Vigasztalan vagyok, hogy ellent kell mondanom egy nagyra becsült kollégának mondja -, de ez a szöveg hiteles: a megtalált kézirat hitelesíti, amit kimmerek előzőleg eldugtak! - Megdöbbent, Galligani - nyöszörög Uzzi-Tuzii - igazán megdöbbent, hogy tanszéked, az erul-altaji nyelvek és irodalmak tanszékének tekintélyével ilyen otromba csalást fedezel! Ez a csalás ráadásul területi követelésekkel függ össze, azoknak meg aztán semmi közük az irodalomhoz! - Kérlek, Uzzi-Tuzii - vág vissza Galligani professzor -, ne alacsonyítsd le a vitát erre a színvonalra. Jól tudod, hogy nem fűz semmiféle érdek a kimber nacionalizmushoz, amiképpen, remélem, tőled is távol áll a kimmer sovinizmus. A két irodalom

59

szellemét hasonlítva össze, tisztelettel kérdezem: ki merészkedik messzebbre az értékek tagadásában? A kimber-kimmer vita mintha cseppet sem érdekelné Ludmillát; egyetlen gondolat foglalkoztatja immár: a lehetőség, hogy a félbehagyott regénynek van folytatása. - Vajon igazat mond Lotaria? - kérdi tőled súgva. - Ezúttal szeretném, ha igaza volna... ha a regény kezdetének, amit fölolvasott nekünk a prof, volna folytatása... mindegy, hogy milyen nyelven… -Ludmilla - szól oda hozzátok Lotaria -, mi most átmegyünk a saját tanulókörünkbe. Ha jelen akarsz lenni Viljandi regényének a megvitatásán, gyere. Hívhatod a barátodat is, jöjjön, ha érdekli. No lám, te is Lotaria zászlaja alatt menetelsz. A csoport bevonul egy terembe, elhelyezkedik az asztal körül. Ti Ludmillával igyekeztek minél közelebb kerülni a papírhalomhoz, amit Lotaria rakott ki maga-elé: az lehet a kérdéses regény. - Meg kell köszönnünk Galligani professzor úrnak, a kimber tanszék vezetőjének... hangzanak Lotaria bevezető szavai -, meg kell köszönnünk, hogy szíves volt a Nem

félvén szélvésztől s szédület-től egy ritka példányát a rendelkezésünkre bocsátani, továbbá, hogy személyes jelenlétével is megtiszteli szemináriumunkat. Hangsúlyozni kívánom ezt a nyitott, szemellenző nélküli magatartást, melyet csak még jobban becsülhetünk,

ha

összehasonlítjuk

egynémely

rokon

stúdium

oktatójának

értetlenségével... - s itt Lotaria jelentőségteljes pillantást vetve a nővérére: el ne kerülje figyelmét az Uzzi-Tuziira való polemikus célzás. Hogy megfelelő helyére tétessék a szöveg, fölkérik Galligani professzort, vázolja néhány adattal a történelmi hátteret. -Arra szorítkoznék - kezdi előadását Galligani -, hogy emlékeztessem önöket: a kimmer államot alkotó tartományok a második világháború után beolvadtak a Kimber Népköztársaságba. Újrarendezvén a harcok során feldúlt kimmer levéltárak iratait, a kimbereknek módjuk nyílt arra, hogy átértékeljék Vorts Viljandi olyannyira összetett személyiségét: a mester írt kimmerül is, kimberül is, de a kimmerek csak a saját nyelvükön írt igen kevés művét publikálták. Mind mennyiségi, mind minőségi szempontból jóval jelentősebbek a kimber nyelvű írásai, ezeket azonban a kimmerek egytől egyig rejtegették a nyilvánosság elől, kezdve a Nem félvén a szélvésztől s

szédülettől című nagyregényen... e hatalmas mű elejének minden jel szerint létezik

60

egy kimmer nyelvű első fogalmazványa is, ezt Ukko Ahti álnéven írta a szerző. Mindenesetre kétségtelen, hogy Vorts Viljandi csak azután nyert igazi inspirációt ehhez a regényhez, miután végérvényesen a kimber nyelvet választotta... - Nem kívánom... - folytatja a professzor -, nem kívánom részletezni, milyen változatos pályát futott be a mű a Kimber Népköztársaságban. Először klasszikusként adták ki, a külföldi terjesztés érdekében lefordították németre is (mi most ezt a fordítást használjuk fel stúdiumunkhoz), a továbbiakban áldozatául esett az ideológiai átnevel esi kampánynak, kivonták a forgalomból, még a könyvtárakból is eltüntették. Mi viszont meg vagyunk győződve róla, hogy forradalmisága a leghaladóbbak közül való... Te és Ludmilla türelmetlenek vagytok, szeretnétek már látni, mint támad föl poraiból ez az elveszett könyv, de még várnotok kell, előbb a tanulókör tagjai szétosztják egymás között a feladatokat: ki a termelési mód tükrözését kell, hogy figyelje a felolvasás alatt, ki az eldologiasodás! folyamatokat, ki a társadalmi mobilitás szublimálódását, ki a nemiség szemantikai kódjait, ki a test metanyelvét, ki a szerepkörök egymásba gyűrűzését a politikai és magánéletben. S íme, Lotaria végre kibontja az iratköteget, olvasni kezd. A szeges drótsövény semmibe foszlik, akár a pókháló. Csendben figyel mindenki, ti is, a többiek is. Rögtön rájöttök, hogy annak, amit hallotok, az égvilágon semmi köze nincs a Fölébe

hajolván a meredélynek-hez, s a Malbork városperemén-nel meg a Ha egy téli éjszakán egy utazó-val sincs egyetlen érintkezési pontja. Egy pillantást vettek egymásra Ludmillával - illetve nem is egyet, kettőt: előbb kérdőt, azután egyetértőt. Akármint van is, ez olyan regény, ha egyszer átléptétek a küszöbét, szeretnétek mind tovább és tovább hatolni benne, megállás nélkül.

61

NEM FÉLVÉN SZÉLVÉSZTŐL S SZÉDÜLETTŐL

Reggel ötkor katonai társzekerek robogtak keresztül a városon; faggyúlámpással kezükben lányok, asszonyok gyülekeztek az élelmiszerboltok előtt, megkezdődött a sorban állás; még nedves volt a propaganda-feliratok festéke, amit éjjel mázoltak a falakra az Ideiglenes Nemzetgyűlés különböző pártjainak emberei. Mikor a zenészek visszarakták tokjaikba a hangszereiket, és kiléptek az utcára, odakint zöldes színű levegő fogadta őket. Az Új Titánia vendégei egy darabig szorosan követték a zenekart, egyetlen nagy menetet alkotva, mintha csak nem akarnák megtörni a véletlenül vagy szokásból összegyűltek között éjszaka létrejött egyetértést; a férfiak - bundájuk gallérja fölhajtva hulláknak hatottak, múmiáknak, melyek négyezer év után szarkofágjaikból szabad levegőre kerülve egy pillanat alatt porrá omolnak, a nőket viszont valamiféle izgalom kerítette hatalmába, összevissza énekeltek, gajdoltak, nem gombolták be kabátjukat az estélyi ruhájuk kivágása fölött, bizonytalan tánclépésben, hosszú szoknyájukat erre-arra libbentve kerülgették a pocsolyákat - közeledtek a részegségnek ama fokához, amikor a tomboló jókedv új életre kel az iménti tomboló jókedv hamvain, s úgy tetszett, mindnyájukban él a remény, hogy nincs még vége a mulatságnak, hogy a zenészek egyszer csak megállnak az út közepén, és újra előszedik tokjaikból a szaxofonokat meg a nagybőgőket. A volt Levinson bankház előtt, melyet kokárdás sipkájú népi járőr vigyázott feltűzött szuronnyal, akárha összebeszéltek volna, hirtelen felbomlott az éjszakai menet, ki-ki a maga útján bandukolt tovább, el se búcsúzva a többitől. Egyedül maradtunk mi hárman: Valeriannal kétoldalt karon fogtuk Irinát, én mindig jobb felől karoltam bele, hogy szabadon hagyjam a derékszíjamon csüngő pisztolytáskát, benne a súlyos pisztolyommal; Valérián, mint a Nehézipari Népbiztosság tagja, polgári ruhában járt, s ha volt nála fegyver - márpedig azt hiszem, volt -, az lapos revolver lehetett, amit zsebben hordanak. Irina hallgatag lett ilyenkor, szinte komor, s ez néminemű félelemmel töltött el minkéi - magamról szólok elsősorban, de, noha erről sosem beszéltünk, bizonyos vagyok benne, hogy Valérián osztotta lelkiállapotomat -, ugyanis éreztük, hogy a lány ilyenkor vett igazán birtokba kettőnket, s bármekkora őrültségekre késztetett is bennünket egykor, csak hogy mágikus körébe zárjon, mind semmiség volt ahhoz képest, amit most építgetett a képzeletében, féktelenül túlzó érzéki mohósággal, szellemi 62

túlfűtöttséggel és kegyetlenséggel. Az az igazság, hogy túlságosan fiatalok voltunk mindahhoz, amit átéltünk; mármint mi, férfiak, mert Irina a koraérett nők fajtájához tartozott, s bár évei száma szerint a legfiatalabb volt hármunk közül, azt csinálhatott velünk, amit akart. Most csöndes fütyörészésbe fogott, s mosolygott is hozzá, de csak a szemével akárha élvezettel ízlelgetné, ami az eszébe jutott; majd hangosabbra váltotta fütyörészését: egy akkor épp divatos operett tréfás indulóját fütyülte, mi pedig, kik mindig féltünk egy kicsit az ötleteitől, buzgón kísérni kezdtük a füttyünkkel, s lépést tartva meneteltünk vele, mint valami ellenállhatatlan trombitaszóra - egyszerre győzőknek és legyőzőiteknek is éreztük magunkat. A Szent Apollónia-templomból átalakított kolerajárvány-kórház előtt áthaladtunkban történt. Az állványokra kirakott faládák körül széles mészcsíkok fehérlettek, hogy távol tartsák a temetői targoncákra várakozó hozzátartozókat. Egy öregasszony térden állva imádkozott a templomtéren, mi pedig sodró ütemű indulónk lendületében majdnem eltapostuk. Megrázta felénk aszott gesztenyéhez hasonló aprócska, sárga és ráncos öklét, s a másikkal a kövezetre támaszkodva így kiáltott: - Átkozott urak! -; illetve nem, így: - Átkozottak! Urak! - mintha ez két szidalom is volna, crescendóban, s uraknak mondva kétszeresen is átkozottnak nyilvánítana bennünket, majd még egy szó következett, itteni tájszólásban, aminek a jelentése „bordélyházba való népség" lehetett, végül még olyasmi, hogy „Az lesz a vége..." - de ebben a pillanatban észrevette az egyenruhámat, elhallgatott, s lecsüggesztette a fejét. Részletesen mondtam el ezt az incidenst, mert - ha nem is rögtön, de a későbbiek folyamán - mintegy előjeleként hatott mindannak, aminek be kellett következnie, s azért is, mert e korszak valamennyi képének úgy kell megjelennie a könyvlapon, ahogyan a városon átvonuló társzekereknek (még ha a társzekér szó kissé hozzávetőleges képeket idéz is föl, de nem árt, ha ott lebeg a levegőben némi bizonytalanság, mint a zűrzavaros kor velejárója), ahogyan az utcák fölött kifeszített transzparensek, melyek kölcsönjegyzésre szólítják fel a lakosságot, ahogyan a munkások felvonulásai, melyeknek útvonala nem lehet azonos, mivel egymással versengő szakszervezeti központok szervezték őket, s itt a Kauderer tölténygyárban megkezdett sztrájk mindenáron való folytatásáért tüntetnek, amott pedig ugyanennek a sztrájknak az abbahagyásáért, merthogy támogatni kell a nép fölfegyverzését az ellenforradalmár

63

hadak ellen, melyek bekerítéssel fenyegetik a várost. Mindezeknek az egymást keresztező átlós vonalaknak körül kellene határolniuk mindhármónk mozgásterét, azt, ahol történetünk a semmiből felszínre bukkanhat, kiindulópontra, irányra, tervre, célra lelhet. Irinát azon a napon ismertem meg, amikor a front alig tizenkét kilométerre volt már csak a Keleti Kaputól. Miközben a városi milícia - tizennyolc éven aluli fiúk és póttartalékos öregek - elhelyezkedett a vágóhíd alacsony épületei körül - már a hely neve is baljóslatú volt, csak akkor még nem tudtuk, kik számára -, hosszú emberfolyam hömpölygőit visszafelé a Vashídon. Parasztasszonyok, fejükön kosárral, melyből liba nyújtogatta ki a nyakát, lábak között menekülő hisztérikus malacokat ordítozva kergető kölykök (azt remélve, hogy megmenthetnek valamit a katonai rekvirálás elől, sok vidéki család szélnek eresztette a gyerekeket, jószágot), gyalogos és lovas katonák, akik dezertáltak alakulataiktól, vagy éppen a szétszórt hadak gyülekezőhelyei felé igyekeztek, úri asszonyságok, málháik és cselédségük élén, sebesültszállítók a saroglyáikkal, betegek, akiket kiraktak a kórházakból, vándorkereskedők, hivatalnokok, szerzetesek, cigányok, a megszűnt Tiszti Árvalány Kollégium növendékei, úti egyenruhában: mindmind a hídra sodródtak, a két védőrács közé, akárha a szél lökte volna őket oda, a nyirkos, fagyos szél, mely, úgy tetszett, a szétszaggatott térkép foszlányaiból fúj, az arcot, arcvonalat hasogató kavicstörmelékből. Azokban a napokban sokan kerestek menedéket a városban: ki azért, mert félt a zendülések és fosztogatások elterjedésétől, ki mert jónak látta, ha nem kerül az ellenforradalmi csapatok útjába; mások az Ideiglenes Nemzetgyűlés törékeny törvényességének oltalmában bíztak, megint mások csak el akartak keveredni a nagy felfordulásban, hogy zavartalanul cselekedhessenek a törvény ellen, legyen az régi vagy új. Mindenki érezte, hogy az élete forog kockán, s épp ott, ahol összefogásról beszélni értelmetlennek látszott, mert kinek-kinek foggalkörömmel kellett utat törnie magának, igen, épp ott jött létre valamiféle szolidaritás, ott egyesítették az erőket az akadályok leküzdésére, kevés beszédből is értve egymást. Akár ezért, akár mert az ifjúság élvezi az általános zűrzavart, magára talál benne, tény, hogy azon a reggelen, a Vashídon áthaladtomban a tömeggel sodródva könnyűnek, elégedettnek éreztem magam, rég élvezett harmóniában a többiekkel, önmagámmal, a világgal. (Nem szeretnék pontatlan lenni; tehát: harmóniában éreztem magam a többiek, a magam s a világ diszharmóniájával.) Már a híd túlsó felére értem, a

64

partra levezető lépcsősorhoz, ahol az összetorlódott, dugót képező tömeg nyomást fejtett ki hátrafelé, így akadályozva meg, hogy rázúduljon a lépcsős rámpán lassabban haladókra - csonkák araszoltak itt a mankójukon, lovakat vezettek le a zablájuknál fogva, oldalvást, hogy patkójuk meg ne csússzon a vaslépcső szélein, oldalkocsis motorkerékpárokat toltak, jobban mondva cipeltek, mert meg kellett emelni a kerekeket minden lépcsőfoknál (jobban tették volna, ha a Szekérhidat választják, a gyalogosok ezt unos-untalan a fejükhöz is vágták, csakhogy úgy jóval, vagy egy mérfölddel meghosszabbították volna az útjukat) -, amikor megpillantottam a mellettem lépkedő nőt. Prémszegélyes, prém kézelős kabátban volt, fején fátyollal s rózsaszállal díszített, harang alakú kalap; egyszóval elegáns is volt, nemcsak fiatal és csinos, ezt rögtön megállapítottam magamban. Ahogy elnéztem oldalvást, egyszer csak látom, hogy tágra mereszti a szemét, kesztyűs kezét rémült sikolyra nyíló szájához kapja, s hátrahőköl. Minden bizonnyal elesik, s az elefántcsorda módjára nyomuló tömeg eltapossa, ha gyorsan karon nem ragadom. - Rosszul érzi magát? Támaszkodjék nyugodtan rám. Meglátja, mindjárt elmúlik. Megmerevedett, egy lépést se tudott tenni előre. - Az űr, az űr, ott lent - mondta -, segítség, szédülök. .. Abból, amit magunk előtt láttunk, semmi sem okozhatott szédülést, ám a nő valóban pánikban volt. - Előre nézzen, ne lefelé, és kapaszkodjon a karomba; kövesse a többieket; a híd végén vagyunk már - mondtam, remélve, hogy szavaim megnyugtatják. Mire ő: - Úgy érzem, az űrbe lépünk ezekről a lépcsőfokokról... zuhan a tömeg... - S nem mozdult. A vaslépcső fokai közötti hézagokon át lenézek a mélybe, a színtelen folyóra, mely fehér felhőkhöz hasonló jégtáblákat sodor tova. Egy pillanatig mintha ugyanazt erezném, mint a nő; minden űr az űrben folytatódik, minden előredőlés, a legcsekélyebb mértékű is, egy másik előredőlést erősít, minden szakadék a feneketlen mélységbe torkollik. Átkarolom a nő vállát, próbálok ellenállni a lefelé igyekvők taszigálásának; azok szidalmaznak: Hé, utat! Ne itt ölelkezzetek,. szégyentelenek! -, de csak egyféleképpen lehetne menekülni a reánk zúduló embergörgeteg elől: előre, a levegőbe lépni, röpülni... Lám, mintha meredély fölött függnék magam is...

65

Talán ez az elbeszélés az űr fölött feszülő híd, hírek, érzések, indulatok szaladnak át rajta, hátteret teremtve kollektív és egyéni zűrzavarnak, mely háttérből aztán út nyílhat, ha homályban marad is sok-sok történelmi és földrajzi körülmény. Utat vágok magamnak az űrt elfedő részletek rengetegében, tudomást se kívánok venni róla, előretörök, a női szereplő viszont ott szobroz egy lépcsőfokon a lökdösődő tömeg kellős közepén, mígnem sikerül leszállítanom, szinte a karomban, s a rakpart kövezetére érve letennem. Összeszedi magát; fölemeli a fejét és gőgösen körülnéz; folytatja útját, habozás nélkül, határozott léptekkel elindul a Malom utca irányában; alig bírom követni. Az elbeszélésnek ugyancsak erőlködnie kell, hogy nyomunkban maradjon, hogy mondatról mondatra beszámoljon egy semmire épített párbeszédről. Az elbeszélés számára nem ért véget a híd: űr tátong minden szó alatt. - Elmúlt? - kérdezem. - Semmiség. A legváratlanabbul szokott rám jönni, akkor is, ha nyoma sincs veszélynek... Magasság, mélység nem számít... Ha éjszaka fölnézek az égre, s arra gondolok, milyen távol vannak a csillagok ... Vagy akár nappal is... Ha például lefeküdnék itt a földre, s a magasba néznék, rögtön elszédülnék ... - azzal fölmutat a szél űzte, rohanó fellegekre. Úgy beszél a szédülésről, mint valamiféle kísértésről, ami nem hagy neki nyugtot. Kissé csalódott vagyok: egyetlen szóval sem köszönte meg a segítséget. Megjegyzem hát: - Akár éjszaka van, akár nappal, ez a hely nem alkalmas arra, hogy az ember lefeküdjék és az égboltot szemlélje. Higgyen nekem, értek egy keveset hozzá. Mint a híd lépcsőfokai között, űr tátong egy-egy megszólalás előtt és után e párbeszédben. - Ért az ég szemléléséhez? Miért? Talán csillagász? - Nem, én nem a csillagokat vizsgálom. - S mutatom a tüzérségi parolimat. - Ágyútűzben naphosszat nézhetem a srapnelek röpködését az égen. Tekintete a parolimról a hiányzó váll-lapok helyére siklik, majd a kabátujjamra varrt nem éppen mutatós rangjelzésre. - A frontról jön, hadnagy úr? - Alex Zinnober - mutatkozom be. - Nem tudom, megillet-e a hadnagy megszólítás. Nálunk, a hadseregben nincsenek már rangok, de hát a rendelkezések folyton változnak. Jelenleg egyszerű katona vagyok, két csíkkal a kabátujjamon.

66

- Engem Irina Piperinnek hívnak, s így hívtak a forradalom előtt is. Hogy így hívnak-e majd a jövőben is, nem tudom. Textiltervező voltam, és amíg hiányozni fognak a textíliák, a levegőbe tervezek. - A forradalomban sokan annyira megváltoznak, hogy felismerhetetlenné válnak; mások viszont még jobban érzik az identitásukat, mint azelőtt. Ez annak lehet a jele, hogy már előzőleg fölkészültek az új időkre, így van? Nem válaszol. - Hacsak - teszem hát hozzá -, hacsak nem a teljes visszautasítás óvja meg őket a változásoktól, így van a maga esetében is? - Én... Előbb maga mondja meg, mennyit változott? - Nem sokat. Észrevettem magamon, hogy megőriztem azelőttről bizonyos erkölcsi parancsokat: például fölsegítem azt a hölgyet, aki elesett, akkor is, ha ma már nem szokás megköszönni! - Mindannyiunknak vannak gyönge pillanataink, hadnagy úr, nőknek, férfiaknak egyaránt, és ez nem jelenti azt, hogy nem lesz alkalmam meghálálni az iménti lovagiasságát. - Némi fanyarság érződik a hangjában, majdhogynem neheztelés. Itt a párbeszéd - mely teljesen magára összpontosította a figyelmet, feledtetve szinte a feldúlt város vízióját -,igen, a párbeszéd itt félbeszakadhatna: szétválasztanak bennünket a már ismert jelenések: a téren s a könyvlapon átrobogó társzekerek, a boltok előtt sorban álló nők, a táblákkal felvonuló munkások. Irina messze van immár, rózsával díszített kalapja szürke sipkák, sisakok, fejkendők ten - én vitorlázik tova; próbálom követni, de hátra se fordul. Néhány

tömött

bekezdés

következik,

tábornokok

képviselők

nevei,

heves

ágyútámadások és visszavonulások kapcsán, a Nemzetgyűlés pártjaiban tör-|ént szakadásokról és egyesülésekről szóló hírekben egy-egy időjárás-jelentés dérről, zivatarról, _ bevonulásról, északi szélviharról. De ezek csupán Körítések változó hangulatomhoz: hol az események hullámain viháncoló jókedvemhez, hol pedig ahhoz, hogy begubózzam, s valami rögeszmés terven töprengjek: tán mindaz, ami körülöttem történik, arra szolgál, hogy álcázzon, rejtsen engem, mint a városszerte emelt homokzsák torlaszok (utcai harcokra is sor kerülhet), mint a palánkokat ellepő kiáltványok, melyeket a különböző irányzatok , emberei ragasztanak fel éjszakánként, s melyek tüstént átáznak, olvashatatlanná válnak az esőben, mivel a felhasznált papír is, tinta is rossz minőségű.

67

Valahányszor a Nehézipari Népbiztosság előtt visz el az utam, megfordul a fejemben: „Most pedig felkeresem Valérián barátomat." Ezt ismételgetem, amióta csak a városban vagyok. Valérián a legkedvesebb barátom itt. De különféle sürgős megbízatások miatt mindig elhalasztóm a látogatást. Pedig látszatra szerfölött nagy szabadságot élvezek ahhoz képest, hogy szolgálatban levő katona vagyok; az csöppet sem világos, mi a jogköröm, s miféle parancsokat teljesítek; jövök-megyek a különböző vezérkarok hivatalai között; laktanyában ritkán látnak, mintha egyetlen egységhez sem tartoznék, íróasztalhoz láncolva szintúgy nem láthat senki. Valeriannal ellentétben, aki el nem mozdul az íróasztala mellől. Most is, hogy végre fölugrottam; hozzá, ott találom, de nem úgy fest, mint aki a hivatali munkáját végzi; egy forgópisztolyt tisztogat éppen. Amikor megpillant, belevihog rosszul nyírt szakállába. Ezt mondja: - Nos, azért jöttél, ugye, hogy velünk együtt te is kelepcébe ess. - Inkább azért, hogy kelepcébe csaljam a többieket - válaszolom. - A kelepcék egymásban vannak, aztán egyszerre csapódik mind. - Mintha figyelmeztetni akarna valamire. A népbiztosság palotája egy hadigazdag családé volt a forradalom előtt. Az ízléstelenül fényűző berendezés egy része ott maradt s elvegyült a sivár hivatali bútorzattal; Valérián szobája tele van budoárba való kínai holmival; itt egy sárkányos váza, ott egy lakkozott pénzszekrény, amott egy selyem spanyolfal. - És kit akarsz kelepcébe csalni ebben a pagodában? Valami keleti császárnőt? Egy nő lép ki a spanyolfal mögül; rövid haj, szürke selyemruha, tejszínű harisnya. - A férfiálmok mit sem változnak a forradalomban - mondja, s támadóan gunyoros hangjáról megismerem a hölgyet, akivel a Vashídon találkoztam. - Látod? Itt füle van a spanyolfalnak is… - nevet föl Valérián. - A forradalom nem fogja perbe az álmokat, Irina Piperin - válaszolom a nőnek. Az rögtön rávágja: - De nem is szabadít meg a lidércálmoktól. Mire Valérián: - Nem tudtam, hogy ismeritek egymást. - Álomban találkoztunk - mondom -, egy hídról zuhantunk le éppen. A nő: - Nem. Mindenki mást álmodik. - És van, aki ilyen biztos helyen ébred... - szívóskodom -, ahol semmiféle szédülés nem fenyegeti. ..

68

- Szédülni mindenütt lehet - mondja Irina, azzal fogja a pisztolyt, amit Valérián épp összeszerelt, lekattintja a csövét, belenéz, mintegy ellenőrizendő, hogy eléggé tiszta-e, majd megforgatja a tárat, golyót rak az egyik lyukba, kibiztosítja a zárat, s a másik végét tartva most a szeméhez, tovább pörgeti a tárat. - Akár egy feneketlen kút. Érezni a fekete semmi hívását, a csábítást a zuhanásra...

- Hé, nem játsszunk fegyverrel! - mondom, s feléje nyúlok, de ő erre rám szegezi a pisztolyt…, - Miért? A nők nem, csak ti? Az lesz az igazi forradalom, amikor a nőknek is lesz fegyverük. - A férfiaknak meg már nem jut, igaz? Ezt tartanád helyesnek, elvtársnő? Aztán mire kellene nektek, nőknek a fegyver? - Hogy a helyetekre álljunk. Mi fönt, ti lent. Hogy megkóstoljátok egy kicsit, milyen is az, ha nő az ember. Na, mozogj, eridj csak oda, a barátod mellé! - És még egyszer rám szegezi a pisztolyt. - Irina mindig kitart az elképzelése mellett - figyelmeztet Valérián. - Nem érdemes ellenkezni vele. - És most? - kérdezem, s Valerianra nézek, várva, hogy közbelép, véget vet a tréfának. Valérián Irinát nézi, de az ő tekintete réveteg, mintha transzban volna, a teljes megadás állapotában, mintha csak a tökéletes alávetettség boldogságára várna, arra, hogy ki legyen szolgáltatva Irina kénye-kedvének. A Katonai Parancsnokság egyik motoros küldönce lép be, halom aktával. A nyíló ajtó eltakarja Irinát, aki aztán el is tűnik mögötte, Valérián, mintha mi sem történt volna, végzi a munkáját. - De hát mondd... - kérdezem tőle, alighogy egyedül maradunk -, mondd, miféle tréfák ezek? - Irina nem tréfál - feleli, pillanatra sem emelve föl tekintetét az irathalmazról -, majd meglátod. Íme, ettől fogva megváltozik az idő formája, az éjszakák kitágulnak, egyetlen napszakká állnak össze az immár elválaszthatatlan hármasunk bebarangolta városban, egyetlen éjszakává, az pedig Irina szobájában éri el csúcspontját, egy intim jeleneteiben, mely exhibicionista is és kihívó - annak a titkos szertartásnak a ceremóniája, melynek papnője, istensége, megszentségtelenítője és áldozata: Irina. Az elbeszélés folytatja imént félbeszakított útját, ám a tér, melyet be kell futnia, oly sűrű, olyan túlzsúfolt, holmi

69

tériszonynak nem jut hely benne: nem engedik a mértani ábrákkal díszített függönyök, a párnák, a pucér testünk illatával átitatott levegő, az épp csak hogy domborodó keblek Irina szűk mell kasán, a barna mellbimbók, melyek jobban illenenek egy duzzadóbb kebelhez, a keskeny, szabályos háromszög alakú fanszőrzet (e két szó: „szabályos háromszög" Irina fanszőrzetével társítva akkora érzéki izgalmat vált ki belőlem, hogy csak fogvacogva tudom kimondani). A szín középpontjához közelítve a vonalak mindjobban megcsavarodnak, tekervényessé válnak, akár a füstölőből még szállingózó füst egy örmény fűszerboltban, melyet ópiumbarlang-híre miatt s a jó erkölcs ürügyén kifosztott a bosszúálló tömeg, megcsavarodnak - még mindig a vonalak -, akár a hármónkat összekötő láthatatlan kötél, melyet hiába próbálunk lefejteni magunkról, csomói csak annál szorosabbak, keményebbek lesznek, belevájnak a húsunkba. E gubanc legbensejében, közös titkunk drámájának szívében rejtőzik az én külön titkom, melyet nem árulhatok el senkinek, legkevésbé Irinának és Valeriannak, igen, a titkos megbízatásom: leleplezni

a

Forradalmi

Bizottságba

beépült

kémet,

aki

azon

munkálkodik, hogy a fehérek kezére játssza a várost. A fővárosokat ezen a télen északi szélviharokként végigsöprő forradalmak közepette születőben a titkos forradalom, mely át fogja alakítani a test és a nemiség hatalmi viszonyait: Irina ebben hitt, s sikerült elhitetnie nemcsak Valeriannal, aki köréti bíró fia, a politikai gazdaságtan doktora s hindu fakírok meg svájci teozófusok követője lévén predesztinált híve volt minden elképzelhető tannak, de Velem is, aki tudtam, hogy rövidesen eldől a játszma: vagy a forradalmi törvényszék, vagy a fehérek hadbírósága, s hogy itt is, amott is egy-egy kivégzőosztag vár lábhoz tett fegyverrel. Próbáltam menekülni, csúszó-mászó mozdulatokkal nyomakodtam a spirális középpontja felé, tol kígyókként siklanak a vonalak, s követik Irina hajlékony derekának, nyugtalan tagjainak vonaglását, valamiféle lassú táncban, melyben nem a ritmus a lényeges, hanem a kacskaringós vonalak összerándulása és kiengedése. Irina egy-egy kígyófejet ragad meg a jobbjával s a baljával, azok a szorításra annál dühösebben követelik az egyenes vonalú behatolást, holott ő - éppen ellenkezőleg - azt akarta, hogy az erőkifejtéssel arányosan rugalmassá, engedelmessé váljanak a csúszómászók, mind képtelenebb csavarvonalakba tekeredve igyekezzenek őt elérni. Mert ez volt az Irina alapította vallás első hitcikkelye: mondjunk le a függőleges helyzet, az egyenes vonal előnyéről, rosszul titkolt férfiúi gőgünkről, melyből még akkor

70

is maradt valami, amikor egy nő – beleegyezésünkkel - rabszolgáivá tett, egy olyan nő, aki nem tűr közöttünk semmiféle féltékenységet vagy felsőbbséget. - Le! - mondta Irina, s nyakszirtjénél fogva lefelé nyomta Valérián fejét, beletúrva ujjaival a fiatal közgazdász vöröses gyapjú-kóc hajába; nem hagyta, hogy barátom az ölénél magasabbra tartsa az arcát. - Még lejjebb! - parancsolta, s közben rám emelte gyémántragyogású szemét, azt akarta, hogy nézzem, hogy tekintetünk is vég nélküli és kacskaringós utakon járjon. Egy pillanatra sem vette le rólam a tekintetét, s közben egy másik tekintetet is éreztem magamon, ez mindenkor és mindenhová elkísért; egy láthatatlan hatalomé volt, mely csak egy dolgot várt tőlem: a halált; legyen az akár a saját halálom, akár amit én osztok másoknak. Vártam a pillanatot, amikor kiszabadulhatok egy kicsit Irina tekintetének a hálójából, íme, most le hunyja a szemét, íme, már kúszok is a félhomályban, a párnák, heverők mögött, a karfa mögött, melyre Valérián - szokása szerint tökéletes rendben lerakta összehajtott nadrágját, kabátját, alsó neműit, kúszok, kúszok Irina hunyt pilláinak fél homályában, átkutatom Valérián zsebeit, levéltárcáját, megbújok Irina zárt szemhéjának sötétjében, a torkából kiszakadó kiáltás sötétjében, megtalálom a négyrét hajtott papírlapot, rajta a nevem, tintával, acéltollal írva, lejjebb az árulásért kiszabott halálos ítéletek szövegmintája, aláírva, ellenjegyezve, pecsétekkel szabályszerűen ellátva. Itt megkezdődik a vita. Eseményekről, személyekről, helyszínekről, érzésekről nem esik szó, helyükre általános fogalmak kerülnek. - A polimorf-perverz vágy... - A piacgazdaság törvényei... - A jelentős struktúrák homológiái... - Intézmények és deviáns jelenségek... - A kasztráció. Csak te maradtál bizonytalanságban, te és Ludmilla, a többieknek eszükbe se jut, hogy folytassák az olvasást. Odamegy Lotariához, kinyújtod a kezed az átlapozott papírkötegért: - Szabad? - a regényt akarod megkapni. Ám az nem könyv, csupán öt ív, lapjaira szaggatva. Hol a többi? - Bocsánat, a folytatást keresem - mondod.

71

- A folytatást?... Ó, akad itt megvitatnivaló egy hónapra is. Nem elég neked? - Nem megvitatni szeretném, hanem olvasni... - Tudod, nagyon sok csoport tanul nálunk, az Erul-altaji Intézetnek pedig csak egy példánya volt, így hát elosztottuk magunk között; az osztozkodás nem ment némi veszekedés nélkül, ezért a könyv darabjaira szakadt, de azt hiszem, nekem sikerült a legjobb részt megszereznem. Kettesben ültök Ludmillával egy kávéházi asztalka mellett, kiértékelitek a fura helyzetet. - Összefoglalva: A Nem félvén szélvésztől s szédülettől nem azonos a Fölébe hajolván a

meredélynek-kel, az viszont nem a Malbork városperemén, mely megint csak egészen más, mint a Ha egy téli éjszakán egy utazó. Nem marad más hátra, vissza kell térnünk ennek a zűrzavarnak az eredetéhez. - Úgy van. A kiadó okozta nekünk ezeket a csalódásokat, így ő köteles kárpótolni bennünket. Elmegyünk a szerkesztőkhöz, és magyarázatot kérünk. -Vajon Ahti és Viljandi ugyanaz a személy? - Mindenekelőtt egy teljes példányt kell kérnünk tőlük a Ha egy téli éjszakán egy utazó-

ból, és úgyszintén a Malbork városperemén-böl. Pontosabban azokból a regényekből, amiket elkezdtünk olvasni, abban a hitben, hogy ez a címük; ha pedig az igazi címük és a szerzőjük más, mondják meg nyíltan, s azt is, miféle titok lappang ezek körül a kötetből kötetbe vándorló lapok körül. - És így... - teszed hozzá -, így talán rátalálunk a nyomra, mely a Fölébe hajolván a

meredélynek-hez vezet, akár befejezetlen, akár befejezett az a regény... - Nem tagadom - mondja Ludmilla -, a folytatása felbukkanásának híre hiú ábrándokba ringatott. - …meg a Nem félvén szélvésztől s szédülettől-höz; most annak a folytatását olvasnám a legszívesebben ... - Igen, én is, bár meg kell mondanom, számomra nem ez az eszményi regény... Na tessék, helyben vagyunk. Alighogy azt hiszed már, jó úton haladsz, tüstént megtorpanásra kényszerít egy-egy fordulat vagy félbeszakadás: az olvasásban, az elveszett könyv utáni hajszában, Ludmilla ízlésének kipuhatolásában. - Most olyan regényt szeretnék olvasni - magyarázza Ludmilla -, amelynek a mesélőkedv lenne az egyedüli hajtóereje; az történetet történetre halmozna, nem tukmálna rám

72

valamiféle világlátást, csak a saját növekedésének szépségével kívánna megajándékozni, mint egy terebélyesedő, mind több ágat, ágbogot, lombot, levelet kihajtó fa... Ebben rögtön egyetértesz vele: hagyni a csudába az intellektuális boncolgatásokra szétcincált lapokat, újra fölfedezni a természetes, primitív olvasás örömét... - Meg kell találnunk az elveszített fonalat - mondod. - Induljunk máris a könyvkiadóba. Mire ő: - Arra nincs szükség, hogy ketten menjünk. Menj egyedül, aztán majd elmondod, mit végeztél. Meg vagy sértve. Ez az egész vadászat csak azért lelkesít, mert vele csinálod, mert együtt élhetitek át, s együtt is kommentálhatjátok, miközben átélitek. És épp most!... amikor már úgy tetszett, egyetértésre jutottatok, s valamiféle bizalmas viszony is kialakult közöttetek, nem annyira attól, hogy immár ti is tegezitek egymást, hanem mert valamiképp cinkosoknak érzitek magatokat egy vállalkozásban, amit talán senki sem érthet meg rajtatok kívül. - És te miért nem jössz velem? - Elvből. - Hogyhogy? - Létezik egy határvonal: egyik oldalán azok vannak, akik csinálják, a másikon, akik olvassák a könyveket. Én az olvasók között kívánok maradni, ezért mindig vigyázok, hogy ne lépjem át azt a vonalat. Különben befellegzett az érdek nélküli olvasás örömének, vagy legalábbis olyasmivé alakul át, amit nem akarok. Hozzávetőleges, bizonytalan határvonalról van szó, egykönnyen eltűnik: a könyvekkel hivatásszerűen foglalkozók tábora mind népesebb, így hajlamos az olvasók táborával azonosulásra. Persze mind többen lesznek az olvasók is, de bátran állíthatjuk, hogy azok, akik további könyvek termelésére használják a könyveket, jobban szaporodnak, mint azok, akik csak olvasni szeretik őket és azzal kész. Tudom, ha átlépem a határt, akár csak alkalomszerűen vagy véletlenül, azt kockáztatom, hogy elnyel az áradat; ezért nem teszem be a lábam a könyvkiadóba, egyetlen percre se. - No és én? - Nem tudom. A te dolgod. Mindenkinek joga van a maga módján reagálni. Ha ez a nő egyszer a fejébe vett valamit... Mehetsz egyedül a felfedező útra; majd itt találkozhattok megint, ebben a kávéházban, délután hatkor.

73

- A kéziratért jött? Olvassák éppen, illetve nem, tévedtem, érdeklődéssel olvastuk, persze hogy emlékszem!, figyelemre méltó nyelvi anyag, megszenvedett hitvallás, nem kapta meg a levelünket?, mindazonáltal sajnálattal kell közölnünk, a levélben mindent megírtunk, jó ideje elküldtük már, hát igen, szokás szerint késik a posta, minden bizonnyal meg fogja kapni, a kiadói tervek igencsak zsúfoltak, ez a recesszió bizony nem kedvez, no ugye, hogy megkapta, és még mi volt a levélben ?, köszönettel nyugtázva becses kéziratának olvasásra való átvételét, közöljük, hogy igyekezni fogunk azt mielőbb visszaküldeni, vagy úgy!, azért jött, hogy visszakérje a kéziratát?, nem, nem találtuk meg, legyen még egy kis türelemmel, megkerül, bizonyosan megkerül, ne féljen, itt soha nem vész el semmi, épp most bukkantunk rá néhány kéziratra, amit már tíz esztendeje kerestünk, ó, nem, nem tíz év múlva, az önét előbb fogjuk megtalálni, legalábbis reméljük, annyi itt a kézirat, ilyen magas halmokban állnak, ni, ha akarja, megmutatom őket, hát persze, a sajátját akarja, nem a másét, ez igazán érthető, azt akartam csak mondani, hogy rengeteg olyan kéziratot tartunk ott, ami csöppet sem érdekel bennünket, még csak az kéne, hogy az önét kidobjuk, éppen seggel sokra becsüljük, nem, nem azért, mert publikálni akarjuk, azért őrizzük, hogy visszaadhassuk önnek. Aszott, púpos emberke hadarja ezt; úgy tetszik, egyre aszottabb lesz, egyre púposabb, valahányszor szólítja valaki, a ruhaujjánál fogva húzkodja, megoldandó problémával fordul hozzá; óriás halom kefelevonatot sóz a nyakába, „Cavedagna doktor!", „Kérem, Cavedagna doktor!", „Kérdezzük meg Cavedagna doktort!", ő pedig mindig az utolsó támadó kérdésére koncentrál, s közben kidülled a szeme, reszket az álla, a feje előrenyaklik az erőlködéstől, hogy észben tartsa a többi függő, megoldatlan ügyet - a túlzottan ideges emberek csüggedt türelmével s a túlzottan türelmes emberek szuperszonikus idegességével. Amikor beléptél a kiadó kapuján, s a portás meg a hivatalszolgák elé tártad a rosszul bekötött könyvek problémáját, jelezve, hogy ki akarod cseréltetni a lapokat, először azt mondták, fordulj a kereskedelmi osztályhoz; majd, miután megjegyezted, hogy nemcsak a csere miatt jöttél, hanem a történtek magyarázatát is igényled, a műszaki osztályhoz utasítottak; végül amikor közölted velük, hogy számodra a félbemaradt regények folytatásának megszerzése a legfontosabb, ezzel fejezték be az

74

útbaigazítást: - Akkor jobb, ha Cavedagna doktorhoz fordul. Fáradjon be az előszobájába, már várnak rá, sor fog kerülni önre is. Miközben utat vágtál magadnak a várakozók seregében, többször is hallhattad, amint Cavedagna doktor belefog végenincs mondókájába a kéziratról, amit nem találnak; mindig másokhoz intézi szavait - köztük hozzád is -, és mindig félbeszakítják - egy-egy ügyfél, másik szerkesztő vagy munkatárs -, mielőtt még rájönne a félreértésre. Rögtön látod: Cavedagna doktor az a minden vállalat és hivatal számára nélkülözhetetlen személy, akire kollégái ösztönösen rásózzák a legbonyolultabb s legkínosabb feladatokat. Még szinte szóhoz se jutottál, máris elébe toppan valaki s kezébe nyomja a lebontandó ötéves kiadói tervet, vagy valami névjegyzéket, amelynek a lapjait át kell számozni, vagy egy elejétől végig átjavítandó Dosztojevszkij-kiadványt, mert Mária helyett mindenütt Marját, Pjotr helyett viszont Pétrt kell írni. Mindenkinek igazat ad és mindent elvállal, bár mindegyre aggasztja közben, hogy félbehagyta az előző kérelmezővel való beszélgetést, s amint lehet, igyekszik lecsillapítani a türelmetlenebbeket, biztosítva őket, hogy nem feledkezett meg semmiről, észben tartja a problémájukat: - Nagyra értékeljük művének fantasztikus atmoszféráját... (- Tessék? - nyögi az új-zélandi trockista szakadárok történésze). - Talán halványítania kellene valamelyest az emberi ürülékre célzó képeit... (- Mit beszél?! - tiltakozik az oligopóliumok makrogazdaságának tudora). Egyszer csak eltűnik. Számtalan csapda várja a kiadó folyosóin: elmegyógyintézetek színjátszói, csoportos pszichoanalízisben részt vevő betegek, feminista harci egységek bukkannak föl itt is, ott is. Cavedagna doktor egyetlen lépést se tehet anélkül, hogy ne fenyegetné az ostromgyűrűbe záratás, rabláncra füzetes, elnyeletés veszélye. Épp akkor állítasz be, amikor már nem a költészet s a próza tanoncai, nem költőnő- és regényírónő-jelöltek kerengenék a kiadó vonzáskörében, mint egykor; a nyugati kultúrának az a pillanata ez, amikor jobbára már nem elszigetelt egyének keresik önmegvalósításukat a kéziratpapíron - sokkal inkább tanulócsoportok, operatív részlegek, kutató teamek; mintha a magányosan végzett szellemi munka túlságosan sivár volna. A szerző személye többes számú alakot öltött, s mindig csoportosan mozog, mert senkit se lehet megbízni, hogy bárkit is képviseljen: négy börtönviselt, egyikük szökött rab, három volt kórházi ápolt, egy ápoló, s a mű az ápoló keze írása. Vagy éppenséggel párok a szerzők, nem szükségszerűen, de többnyire házaspárok, mintha a páros élet csupán kéziratok termelésében lelhetne vigaszt.

75

Mindezek valamelyik szektor felelősével kívánnak beszélni, vagy egy bizonyos ágazat illetékesével, ám végül valamennyiüket Cavedagna doktor fogadja. Hullámzik, hömpölyög a szóáradat, a legspeciálisabb, a legkülönlegesebb tudományágak, elméleti iskolák szókincse zubog benne - s mindez rázúdul erre az idős szerkesztőre, akit első látásra „aszott és púpos emberkének" jellemeztél, nem mintha aszottabb, púposabb s „emberkébb" volna annyi más társánál, vagy mintha az „aszott és púpos emberke" szavak az ő kifejezésmódjának volnának a részei, hanem mert úgy tetszik, abból a világból lépett elő, amelyben még - ez az: akárha abból a világból lépett volna elő, amelyben még olyan könyveket olvashatni, amelyekben „aszott és púpos emberkék" találhatók.. Nem zavartatja magát, hagyja, hogy tar koponyáján átcsapjon a probléma- és feladathullám, megrázza a fejét, s igyekszik a lehető leggyakorlatibb vonatkozására szűkíteni a kérdést: - De hát, már megbocsásson, nem tudná a szövegbe iktatni a lapalji jegyzeteket, a szöveget pedig kissé összevonni, sűríteni, és esetleg, ezt már ön tudja majd, hogyan, mondjuk jegyzetként a lap aljára tenni? - Én olvasó vagyok, csak olvasó, nem szerző - jelented ki gyorsan, akárha utánakapnál, nehogy megbotoljék. - Ó, csakugyan ? Bravó, derék, ennek igazán örülök ! - S ahogy feléd fordul, tekintetéből őszinte rokonszenv és hála sugárzik. - Boldoggá tesz! Valójában olvasóval egyre ritkábban találkozom... Rögtön jókedvre kerekedik, meghitt, bizalmas hangnembe csap át; feledve számtalan teendőjét, félrevon: - Sok-sok éve dolgozom itt a kiadóban... töméntelen könyv kerül hozzám, megy át a kezemen. .. de mondhatom-e, hogy el is olvasom őket? Nem, nem nevezhetem ezt olvasásnak... Otthon, a szülőfalumban kevés volt a könyv, s akkor igen, akkor olvastam... Mindig tervezem, hogy ha egyszer nyugdíjba vonulok és hazatérek, megint úgy fogok olvasni, mint régen. Időnként félreteszek egy-egy könyvet, hogy majd mint nyugdíjas elolvasom, de aztán arra gondolok, hogy ez már nem lesz ugyanaz... Ma éjjel azt álmodtam, hogy otthon voltam, a falumban, kerestem valamit a baromfiólban, tudja, a kosárban, ahova a tyúkok tojni szoktak. És mit találtam? Egy könyvet! Egy könyvet, amit kisfiú koromban olvastam... népszerű kiadás, tépett, szamárfüles lapok... a fekete-fehér metszetek színes ceruzával kiszínezve... Tudja, gyerekkoromban a tyúkólba bújtam olvasni...

76

Elkezded magyarázni, miért is jöttél. Máris bólogat, a szavadba vág: - Ön is, ön is!... az összekutyult ívek... tudjuk, hogyne tudnánk!... a megkezdett regények, amiknek nincs folytatása... az utóbbi kiadványaink mind, mind... a legnagyobb zűrzavar!, maga érti, mi ez?, mi már, kedves uram, nem értünk semmit! Karjában óriás halom nyomdai levonat: olyan óvatosan rakja le, mintha a legkisebb rezdülés összezavarhatná, egymásba gabalyíthatná a nyomtatott betűket. - A könyvkiadó törékeny szervezet, drága uram - mondja -, ha bármelyik zugában félrebillen valami, a rendetlenség azonnal szétterül, tovaterjed, megnyílik alattunk a föld és elnyel a káosz. Elnézését kérem, de szédülök már a gondolatra is. - Azzal szeméhez kapja a kezét, mintegy kimenekülve a porszemekként örvénylő lapok, sorok, szavak milliárdjainak látomásától. - Ej, ej, Cavedagna doktor, bátorság, ne vegye úgy a szívére!... - Lám, most még neked kell őt vigasztalnod. - Részemről ez csak amolyan olvasói kíváncsiság volt… De ha semmit se tud mondani nekem... - Amiről tudok, arról szíves örömest adok felvilágosítást - mondja a szerkesztő. Figyeljen hát. Minden akkor kezdődött, amikor egy fiatalember jelentkezett a kiadónál, hogy ő fordít... izéből... hogyishívjákból... - Lengyelből? - Á, nem, dehogy lengyelből! Egy nehéz nyelvből, amit nagyon kevesen ismernek. -Kimmerből? - Nem, nem is kimmerből... de valami hasonlóból ... a fene egye meg, nem jut az eszembe. Szóval ez a fiatalember rendkívüli nyelvtehetségnek mutatkozott, minden nyelven tudott, még izé... megvan! kimberül is, igen, kimberül. Behoz nekünk egy vastag könyvet, amit ezen a nyelven írtak, egy regényt, az izét, az Utazó-i, nem: az Utazó-

nak más a szerzője ... a Malbork városperemén-t... - Tazio Bazakbaltól? - Nem, nem Bazakbaltól!... megvan!, az a regény a Meredély..., a szerzője meg izé... -Ahti? - Úgy van! Ő az, Ukko Ahti. - De megbocsásson, Ukko Ahti nem kimmer író? - No igen, persze, Ahti azelőtt kimmer volt; de hát tudjuk, mi történt a háborúban, a háború után, a határkiigazítások, a vasfüggöny, tény, hogy ahol azelőtt Kimméria volt,

77

most Kimbéria van, Kim-mériát pedig arrább tolták, így a kimberek kisajátították a kimmer irodalmat is... - Ez Galligani professzor elmélete, amit azonban Uzzi-Tuzii cáfol... - Na persze, a versengés, a rivalizálás az egyetemen, a tanszékek között... két konkurrens katedra, két prof, aki látni se bírja egymást... még hogy Uzzi-Tuzii belenyugodjon abba, hogy az anyanyelvén írt remekművet a kolléga nyelvén kell olvasnia ... Tovább szívóskodsz: - Ez mit sem változtat azon, hogy a Fölébe hajolván a meredélynek befejezetlen regény, sőt, alighogy elkezdődik... Láttam az eredeti példányt... - Fölébe hajolván... Most ne zavarjon össze, ez a cím hasonló, de nem az... valami

Szédülés... megvan!, Szédülés, Viljandi Szédülés-e. - Nem félvén szélvésztől s szédülettől? Végül is megvan a teljes fordítás? Kiadták? - Várjon. A fordító valami Érmes Marana... úgy látszott, teljesen rendben van a szénája: próbafordítást ad, mi azon nyomban beleillesztjük a regényt a tervünkbe, ő pontosan s folyamatosan szállítja a százlapos részleteket, az előlegeket zsebre vágja, mi, hogy ne veszítsünk időt, máris továbbítjuk a fordítást a nyomdába... És íme, ahogy elkezdjük javítani a levonatokat, értelmetlenségekre, furcsábbnál furcsább zagyvaságokra bukkanunk... Behívjuk Maranát, kérdéseket teszünk föl neki, ő összezavarodik, ellentmondásokba keveredik... Sarokba szorítjuk, elébe rakjuk az eredeti szöveget, tessék, fordítson le kapásból néhány sort... Erre bevallja, hogy egy árva szót se tud kimberül! - És a szöveg, amit átadott? - A tulajdonnevek kimberek benne, illetve nem: kimmerek... már nem is tudom; de a szöveget egy másik regényből fordította... - Melyikből? - Mi is ezt kérdeztük tőle: melyikből? Ő meg: egy lengyel regényből (na, itt a lengyel!), Tazio Ba-zakbal művéből!... - Maibork városperemén a címe... - Ügy van, bravó! De várjon még. Ezt mondta, s mi egyből el is hittük neki; már nyomták a könyvet. Gyorsan leállítottunk mindent, címlapcsere, borítócsere. Tetemes költségtöbblet, de hát akár ilyen címmel, akár amolyannal, akár ennek, akár amannak a

78

szerzőnek a neve alatt, végül is a regény le volt fordítva, ki volt nyomva... Nem számítottunk

arra,

hogy

a

sok

huzavona,

változtatás

a

nyomdában,

a

könyvkötészetben... a hamis címoldallal ellátott első íveknek a valódi címoldalakra való kicserélése, egyszóval, hogy mindez szörnyű zűrzavart eredményez, ami aztán kiterjed valamennyi készülő újdonságunkra, s így teljes lenyomatokat kell zúzdába küldenünk, már terjesztésre kiadott köteteket visz-szakérnünk a könyvesboltokból... - Valamit nem értek: ön most melyik regényről beszél? A vasúti állomásról, vagy arról, amelyikben a fiú elindul a tanyáról? Vagy... - Türelem. Az, amelyikről meséltem, még nincs sehol. Nem létezik. Mert természetesen ezek után mi már nem bíztunk ebben az úrban, világosan akartunk látni, összehasonlítottuk a fordítást az eredetivel. És mi derül ki? Bazakbal sem az igazi szerző! A fickó egy francia regényt fordított le, az írója belga, alig ismert: Bertrand Vandervelde, a címe... Várjon, megmutatom. Térül-fordul, s kezedbe nyom egy kis köteg fénymásolatot: - Tessék, a címe Letekint a

mélybe, hol homály sűrűsödik. A francia eredeti eleje. Fussa át, győződjék meg a saját szemével, micsoda csalás! Érmes Marana ezt fordította le, szóról szóra, ezt a fércművecskét, ezt a ponyvát, s először kimmer, aztán kimber, végül lengyel regényként akarta eladni nekünk... Belelapozol a fénymásolatcsomóba, s rögtön látod : ennek a Bertrand Vandervelde írta Regarde én has dans l'épaisseur des ombres-nak az égvilágon semmi köze ahhoz a négy regényhez, ami, alighogy olvasni kezdted, félbeszakadt. Szeretnéd máris figyelmeztetni Cavedagnát, de az leszed a papírkötegről egy odatűzött külön lapot: - Akarja látni, mit merészelt válaszolni ez a Marana, amikor felelősségre vontuk az üzelmeiért? Itt a levele... - S rábök egy bekezdésre, hogy olvasd. „Miért fontos, hogy milyen név szerepel a címlapon s a borítón? Ugorjunk előre háromezer évet. Ki tudja, mely könyvek maradnak fönn addigra a mi korunkból, s e könyvek szerzői közül kinek a nevére fognak emlékezni? Lesznek könyvek, amelyek híresek maradnak, de ismeretlen szerzőtől származónak fogják őket tekinteni, akár mi a Gilgames-eposzt; lesznek szerzők, akiknek a neve mindig ismert lesz, de akiktől nem marad fönn egyetlen mű sem, amint Szókratésszal történt; vagy meglehet egyetlen szerzőnek tulajdonítanak majd minden könyvet, mely átvészeli az évezredeket, s erre Homérosz a példa." - Mit szól, micsoda okfejtés ?! - kiált fel Cavedagna; majd csendesebben hozzáteszi:

79

- És még igaza is lehet, ez a legszebb az egészben...

Rázza a fejét, mint akit birizgál egy gondolat; nevetgél, föl - fölsóhajt. Talán te, Olvasó, le tudod olvasni homlokáról azt a gondolatot. Annyi-annyi esztendő óta dolgozik könyvekkel, egytől egyig ismeri őket, nap nap után látja, mint születnek, mint halnak, ám igazinak másféle könyvek maradnak meg számára: abból az időből, amikor még idegen világok megannyi üzenete volt egy-egy olvasmány. S így van a szerzőkkel is: nap nap után dolga akad velük, jól ismeri rögeszméiket, kételyeiket, érzékeny pontjaikat, különcségeiket, ám igazi írónak most is csak azt tekinti, aki csupán egy név a borítón, szó, mely eggyé vált a címmel, azt, akinek valósága azonos könyvbeli alakjának és helyszíneinek valóságával, aki létezik is, nem is, akárcsak azok a személyek és helyek. Láthatatlan hely ez a szerző, s e láthatatlan helyről jönnek elő a könyvek, űr, melyet át- és átjárnak a jelenések, föld alatti alagút, mely ifjúsága tyúkóljával köti össze a világegyetemet. Elhívják. Pillanatig habozik: magával vigye, vagy nálad hagyja a fénymásolatokat? - Ide figyeljen - mondja aztán -, ez fontos dokumentum, nem kerülhet ki innen, bűnjel, plágiumpernek lehet az anyaga. Ha akarja, átnézheti; üljön ide ehhez az íróasztalhoz, aztán adja majd vissza, akkor is, ha én megfeledkeznék róla, isten őrizz, hogy elvesszen... Mondhatnád neki, hogy nem fontos, hiszen ez nem az a regény, amit keresel, de akár mert nincs ellenedre a kihívás, akár mert bokros teendőinek örvénye máris beszippantotta a mind gondterheltebb emberkét, nem marad más hátra: nekivágsz, olvasni kezded a Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik fénymásolt gépiratát.

80

LETEKINT A MÉLYBE, HOL HOMÁLY SŰRŰSÖDIK Húzkodtam, húzkodtam a műanyag zsák száját: Jojó nyakáig ért csak, a feje kint maradt. A másik módszer, vagyis hogy a fejétől húztam rá, ugyancsak nem oldotta meg a problémát, akkor a lába maradt szabadon. Az igazi megoldásnak az látszott, ha behajlítom a térdét, de hiába erőlködtem - pedig rugdostam is -, a már megmerevedett lábak ellenálltak; amikor pedig sikerült végre, a behajlított lábakkal felkunkorodott a zsák is, így még nehezebbé vált a szállítás, a fej pedig még jobban kibukott. - Mikor szabadulok meg már végérvényesen tőled, Jojó?! - rípakodtam rá, s valahányszor megfordítottam, szembe

találtam magam a bárgyú képével, a

szívdöglesztő bajuszkájával, a brillantinnal lenyalt hajával, meg a nyakkendője csomójával, mely úgy kandikált ki a zsákból, mint valami pulóverből, igen, egy régimódi, bő pulóverből. Meglehet, Jojó késve érte utol a divatot, akkor, amikor az már sehol sem volt divat, de ő, ifjúkorában megirigyelvén azokat, akik így öltözködtek és fésülködtek, a hajkenőcsöt meg a fekete, bársonybetétes lakkcipőt, azonosította eme külsőt a szerencsével, s mikor végre magára ölthette, megkótyagosodott a sikerétől, nem nézett körül, nem vette észre, hogy azok, akikhez hasonlítani akart, immár merőben másképp festenek. Jóféle brillantint használt; miközben nyomkodtam befelé a zsákba a koponyáját, a kerek sipkaként rátapadt haj nem borzolódott össze: tömör, egybefüggő körcikkekben kunkorodott fel csupán. Nyakkendőjének csomója kissé félrecsúszott; ösztönösen megigazítottam - mintha egy hulla tisztességesen megkötött nyakkendővel kevésbé szúrna szemet, mint ferdén állóval. - Kéne egy másik zsák is, hogy beférjen a feje - mondta Bernadetté, s megint csak el kellett ismernem, hogy ez a lány intelligensebb, mintsem társadalmi helyzeténél fogva várható volna. Igen ám, de még egy ekkora méretű plasztikzsákot sehogy se sikerült találnunk. Akadt ugyan egy konyhai szemeteszsák, szép narancsszínű, s ez annak a célnak meg is felelt volna, hogy ráhúzzuk Jojó fejére, annak azonban kevésbé, hogy ne lehessen észrevenni: a nagyobbik zsák emberi testet rejt, s másik, a kisebbik meg emberi fejet. De hát tovább már nem maradhattunk abban az alagsorban, meg kellett szabadulnunk Jojótól, még napfelkelte előtt; jó néhány órája hurcoltuk magunkkal, akárha élne, harmadik utasként a lehajtható tetejű kocsimban, s már túl sokan figyeltek fel reánk.

81

Mint az a két kerékpáros rendőr is: szótlanul, csendben odakarikáztak mellénk, megálltak, s csak néztek minket merőn, miközben bele igyekeztünk pottyantani terhünket a folyóba (az imént még teljesen néptelennek látszott a Bercy-híd); Jojó feje lecsüggedt, keze a korláton kívül, a víz fölött lógázott, Bernadette-vel tüstént nagyokat csapkodtunk a hátára, én meg biztattam, jó hangosan: - Okádj csak, okádj ki mindent, mon vieux, meglátod, rögvest kitisztul a fejed! - majd két karját a vállunkra téve kétoldalt megragadtuk, és vonszoltuk vissza a kocsihoz. Ebben a pillanatban a gáz, ami felfújja a hullák hasát, nagy zajjal távozott; a két rendőrből kirobbant a röhögés. Arra gondoltam, hogy a mi finom modorú Jojónk alaposan megváltozott holtában, nem segíti a cimboráit, nem, most nincs benne annyi tisztesség, pedig az életünket kockáztattuk a meggyilkolásáért, fejünk fölött a nyaktiló. Ekkor fogtunk a műanyag zsák s a teli benzines kanna keresésébe - most pedig nem volt más hátra, megfelelő helyet kellett találnunk. Képtelenségnek tetszhet, de ilyen világvárosban is, mint Párizs, órákig bolyonghat az ember, míg alkalmas helyre bukkan, ahol el lehet égetni egy hullát. - Fontainebieau-ban kéne valami erdőnek lennie mondom Bernadette-nek, s begyújtom a motort; a lány már az imént beült mellém. Mutasd az utat, te ismered. - Közben arra gondoltam, hogy mire szürkülni kezd az ég, talán mi is jövünk visszafelé, egy sorban a zöldséget szállító teherautókkal, s Jojóból addigra nem marad egyéb, csupán egy kis bűzös hamukupac a gyertyánerdő valamelyik tisztásán, s így az én múltamból is... - igen, ez jó alkalom lehet, hogy meggyőzzem magam: az én sok-sok múltam is mindenestül elhamvadt, feledésbe merült, mintha sosem létezett volna. Valahányszor észrevettem, hogy kezd terhes lenni a múltam, hogy túl sokan képzelnek az adósuknak, mind anyagi, mind erkölcsi értelemben, például Macaóban, a „Jáde-kert" lányainak szülei, azért említem épp őket, mert nincs kínosabb a kínai rokonságnál, képtelenség megszabadulni tőlük - pedig amikor fölvettem a lányokat, teljesen világos szerződést kötöttem velük is, a családjukkal is, és készpénzben fizettem, csak hogy ne jöjjenek folyton a nyakamra azok a töpörödött, aprócska anyák és apák, fehér harisnyában, halszagú bambuszkosárral s tétova, elveszett képpel, mintha faluról érkeztek volna, holott a kikötőnegyedben laktak mind - egyszóval valahányszor túlságosan rám nehezedett a múltam, fölcsillant előttem a gyökeres változtatás reménye: más mesterség, más feleség, más város, más földrész - igen, nem nyugszom,

82

míg a kontinenseket is be nem járom mind -, más szokások, más barátok, ügyek, ügyfelek! Merő tévedés, mire rájöttem, késő volt. Mert ily módon csak múltat múltra halmoztam magam mögött, igen, megsokszoroztam a múltjaimat, s ha már az egyik életem is túlságosan zsúfoltra, szétágazóra és bonyodalmasra sikeredett, hát még az a sok élet, mindegyik a maga múltjával meg a többiével, no és ahogy azok folyvást egymásba gabalyodnak!... Mondhattam én újra és újra: micsoda megkönnyebbülés, nullázom a kilométerórát, letörlöm szivaccsal a táblát: na hiszen, az új országba való érkezésem másnapján már akkora számsor nőtt ki a nullából, hogy el se fért az órán, újra megtelt vele a tábla: emberek, helyek, rokon- és ellenszenvek, hibás lépések. Mint azon az éjszakán, amikor alkalmas helyet kerestünk Jojó elhamvasztásához; a fényszórók bele-belecsaptak a sziklák, fatörzsek közé, Bernadetté egyszer csak rábökött a műszerfalra: - Te, ide figyelj, csak nem fogy el mindjárt a benzinünk? - De bizony úgy volt. Annyi minden járt az eszemben, elfelejtettem tankolni, s most az a veszély fenyegetett, hogy szépen leállunk, ráadásul lakott területen kívül, amikor már zárva vannak

a benzinkutak. Szerencsére még nem gyújtottuk fel Jojót: úristen,

vesztegelhettünk volna nem messze a máglyától, nem menekülhettünk volna gyalog sem, otthagyva az oly könnyen azonosítható kocsimat, így hát néni maradt más hátra, a tartályba öntöttük a kanna benzint, azt, amit Jojó sötétkék öltönyének, monogramos selyemingének átitatására szántunk, s repeszthettünk vissza a városba, amilyen gyorsan csak bírtunk, új megoldáson törve a fejünket. Hiába mondogattam magamban, hogy eddig még mindig kimásztam a balhékból, amikbe belekeveredtem, ki a szerencséből s ki a szerencsétlenségből. De a múlt olyan, mint valami hosszú, hosszú s egyre növekvő galandféreg, ami itt gubbaszt a hasamban, összecsavarodva, s egyetlen gyűrűjét sem veszíti el, hiába erőlködöm és ürítek ide meg amoda,

angol

vécébe, török

budiba, börtönküblibe, kórházi

ágytálba,

tábori

pöcegödörbe, vagy egyszerűen a bokrok tövébe, jól megnézve előbb, nem lapul-e bennük kígyó, hogy kellő pillanatban előugorjék, mint egyszer Venezuelában történt. Az ember nem változtathatja meg a múltját, amiképpen nevet se cserélhet: bármennyi útlevelem volt is, annyi névre kiállítva, hogy magam sem emlékszem rájuk, azért engem Ruedinak hív mindenkor mindenki, így: Ruedi, a svájci; bárhol bukkantam föl, bárhogyan mutatkoztam be, mindig volt valaki, aki tudta, ki vagyok, mi van a rovásomon s mit csinálok éppen, noha a fizimiskám alaposan megváltozott az évek során, különösen

83

azóta, amióta megkopaszodtam, fényes és sárga a koponyám, mint valami citrancs - a tífuszjárvány idején történt, a Stjárna fedélzetén, amikor is a rakományunk miatt nem mehettünk közelebb a parthoz, és rádión se kérhettünk segítséget. így vagy úgy minden történet abba a végkövetkeztetésbe torkollik, hogy kinekkinek az élete egy és oszthatatlan, akár a filc, amit nem lehet szálaira szétbontani, így hát bármelyik nap bármelyik részleténél állítom meg emlékeim filmszalagját, például ott, ahol a szingaléz fölkeresett s egy fészekalja újszülött krokodilt akart eladni nekem, bádogedényben, nem lehet kétségem afelől, hogy e jelentéktelen kis epizódban benne foglaltatik mindaz, amit már megéltem, az egész, a többszörös múltam, amin hiába próbáltam túllépni, igen, benne foglaltatnak az életeim, melyek egyetlen életté összeforrva itt is folytatódnak, ezen a helyen, ahonnan, úgy döntöttem, nem mozdulok többé, folytatódnak a párizsi banlieue e belső kertes házikójában, ahol egy medencében trópusi halak fickándoznak: nyugalmas, szolid kereskedés, a lehető legmegállapodottabb életmódra kötelez, mert hiszen a halakat egyetlen napra se lehet elhanyagolni, no meg az én koromban az ember jogosan nem kíván újabb kalamajkába keveredni a nőkkel. Bernadetté más tészta: vele - ezt bátran hihettem először - egyetlen hibás lépés nélkül intéztem az ügyet: amint megtudtam, hogy Jojó visszajött Párizsba és a nyomomra bukkant, egyetlen percig se késlekedtem, én őt követtem nyomon; így találtam rá Bernadette-re, sikerült a magam oldalára állítanom, együtt hajtottuk végre a csínyt. Jojó mit se sejtett. Alkalmas pillanatban félrevontam a függönyt, s az első dolog, ami szemembe tűnt belőle - évekig nem láttuk egymást -: szőrös, nagy fenekének dugattyúmozgása, szorosan a lány fehér térde között; aztán a jól fésült kobakját pillantottam meg, a párnán, Bernadetté kissé sápadt arca mellett, aki most kilencvenfoknyira elhajolt, hogy lőhessek. Gyors, tiszta munka volt, Jojónak arra se jutott ideje, hogy hátranézzen és fölismerjen, hogy megtudja, ki rontotta el az örömét, tán még arra se, hogy észrevegye, átlépte ama határt, az élők poklából a holtak poklába jutott. Jobb is volt így, hogy az élettelen képét láttam viszont. - Vége a dalnak, vén kurafi! - mondtam szinte gyöngéden, Bernadetté pedig nekilátott, tetőtől talpig felöltöztette, a bársonybetétes fekete lakkcipőjét is ráadta, mert ki kellett vinnünk, megjátszva, hogy részeg s nem bír megállni a lábán. Eszembe jutott az első találkozásunk, sok-sok évvel ezelőtt, Chicagóban, az öreg Mikonikosné boltjának hátsó

84

szobájában - teli volt Szókratész-mellszobrokkal -, amikor is tudatára ébredtem, hogy a gyújtogatásból, illetve az azzal kapcsolatos biztosítási csalásból eredő hasznomat Jojó ócska, rozsdás játékautomatáiba fektettem, s hogy általa meg a paralitikus, nimfomániás szipirtyó által a markukban tartanak, azt tesznek velem, amit akarnak. Előző nap még, ahogy elnéztem egy homokbuckáról a befagyott tavat, oly szabadnak hittem magam!... évek óta nem jutott osztályrészemül ez a boldogító érzés - s most huszonnégy óra múltán ismét bezárult körülöttem a világ, a görög és lengyel negyed közötti bűzös háztömbben kellett eldőlnie mindennek. Ilyen és ehhez hasonló fordulatok bőven akadtak az életemben, de ettől fogva iparkodtam visszaadni a fickónak a kölcsönt, és sajnos ugyancsak ettől fogva nőtt, növekedett egyre a veszteségszámlám. Most is, hogy a hullaszag kezdett átütni a silány kölnije illatán, rá kellett jönnöm: a dalnak bizony nincs még vége, Jojó holtan is tönkretehet, mint ahogy annyiszor tönkretett már, amíg élt. Túlságosan sok történetre célzok itt, ugyanis azt akarom, hogy elbeszélésem körül töméntelen egyéb történet érződjék, amit elmondhatnék s talán el is mondok, vagy, ki tudja, elmondtam már más alkalommal, igen, hemzsegjen a történetektől ez a tér, mely talán éppenséggel az életidőm: minden irányban mozoghatok benne, akárcsak a térben, mindig újabb és újabb történetre bukkanva, amit csak úgy beszélhetek el, ha előbb másokat is elbeszélek, így azután bárhonnan és bármelyik pillanattól indulok, ugyanazt a sűrű elbeszélni való anyagot találom. Sőt, távlatban nézve, valamiféle erdőnek látom mindazt, amit kihagyok, hatalmas erdőnek, melyen nem süt át a napfény; egyszóval gazdagabb az az anyag, mint amit ezúttal kiválasztottam, s ezért nincs kizárva, hogy aki figyelemmel kíséri elbeszélésem menetét, kissé becsapottnak érezheti magát, hiszen azt látja: a sodrás számtalan érbe fut szét, a lényeges eseményekből csupán a visszhang visszhangja, az utolsó tükörkép jut el hozzá, de az se lehetetlen, hogy amikor belefogtam, épp ezt a hatást akartam elérni, vagy, mondjuk, kísérletezem: a mesélés művészetének valamilyen módszerét kutatom, az elhallgatás valamiféle szabályát, szándékosan nem használva ki a közlés mindama lehetőségét, amivel rendelkezem. Ez pedig, ha jól belegondolunk, igazi gazdagság jele, tartós, megbízható bőségé, abban az értelemben, hogy ha nekem, mondjuk, csupán egyetlen elmesélendő történetem

volna,

fáradhatatlanul

ügyködnék,

buzgólkodnám

körülötte,

agyonszínezném, agyoncicomáznám, míg csak rögeszmés igyekezetem, hogy valódi

85

értéke fényében csillogtassam, teljesen meg nem semmisítené; így viszont, hogy gyakorlatilag végtelen mennyiségű tartalékanyagom van, sietség nélkül s bizonyos távolságtartással formázhatok, még némi unottságot, kelletlenséget is éreztetve, s megengedve magamnak

a fényűzést, hogy hosszasan elidőzzem másodlagos

epizódoknál és jelentéktelen részleteknél. Valahányszor megcsikordul a kis kapu - a haltartályos fészerben teszek-veszek, a kert végében -, mindig találgatom, vajon melyik múltamból keres valaki: meglehet, csak a tegnapiból s ugyanebből a külvárosból, az alacsony termetű arab utcaseprő, aki már októberben elkezdi a borravalóleső házról házra járást az újévi jókívánság-kártyáival, mert, mint mondja, a kollégái zsebre vágják a decemberi borravalókat s neki azokból nem jut egy fillér se - de távolabbi múltak is lehetnek, melyek ott caplatnak az öreg Ruedi nyomában, míg csak a zsákutca kis kertkapujához nem érnek: valais-i csempészek, katangai bérgyilkosok, krupiék a Fulgencio Batista idejéből való varaderói játékkaszinóból. Bernadette-nek nem volt köze egyik múltamhoz sem; mit sem tudott a Jojóval közös régi históriámról, melyek miatt végül is el kellett tennem láb alól a cimborát, nem, nem sejtett semmit, tán azt hitte, őérte csináltam, merthogy elmondta, miféle életmódra kényszerítette őt Jojó. No meg a pénzért, persze, a csöppet sem kevés pénzért, ha még nem érezhettem is a zsebemben. A közös érdek tartott össze minket: Bernadetté olyan lány, aki kapásból megérti a szitukat; tudtam hát, ebből a balhéból vagy együtt mászunk ki vagy sehogy. De az bizonyos, hogy neki más járt az eszében: az effélének, hogy szabadon mozoghasson a világban, mindig szüksége van valakire, akire számíthat, aki tudja a dolgát; ha egyszer engem hívott segítségül, hogy szabadítsam meg Jojótól, nyilván engem akart a helyébe. Számtalan ilyen és ehhez hasonló történet van a múltamban, és egyetlenegy se végződött sikeresen, soha; azért is vonultam vissza, s csöppet sem akaródzott újrakezdeni azt a tevékenységet. Így, amikor belefogtunk volna éjszakai ide-oda furikázásunkba, Jojóval, aki tetőtől talpig felöltöztetve ott ült szépen, illedelmesen a hátsó ülésen, meg a lánnyal, aki elöl ült, mellettem, s egyik kezével hátra kellett nyúlnia, hogy tartsa a barátunkat - nos, ahogy be akarom gyújtani a motort, íme, Bernadetté hirtelen átveti a bal lábát a sebességváltón, s rárakja keresztbe az én jobb lábamra. - Bernadetté! - kiáltok fel ijedten -, mit csinálsz, mi jut eszedbe?! Épp most? - Mire ő, hogy amikor betoppantam a

86

szobába, épp azt hagyattam félbe vele, amit nem lehet félbehagyni; nem érdekes, hogy az egyikkel-e vagy a másikkal, neki pontosan ott kell folytatnia, be kell fejeznie. Közben egyik kezével a halottat tartotta, a másikkal meg már gombolta is ki a nadrágomat - ott préselődtünk hárman abban a picinyke kocsiban, a Faubourg Saint-Antoine egyik parkolójában.

Erre-arra

tekergeti

a

lábát

-

mondhatom,

igazán

harmonikus

mozdulatokkal -, míg csak el nem helyezkedik az ölemben, szemközt, lovagló ülésben, szép nagy keble úgy omlik az arcomba, mint valami lavina, megfojt szinte. Jojó közben majdnem eldől, Bernadetté azonban résen van, visszabillenti a helyére; arca pár centiméterre a halott arcától, aki tágra nyílt szeme fehérével mered rá. Ami engem illet, lévén, hogy így rajtam ütöttek, testi reagálásom önállósult s nyilván inkább neki engedelmeskedett, mint rémült lelkemnek, és mozognom se kellett, mert a mozgásról ő, a lány gondoskodott, és hát igen, ezenközben tudtam, valamiféle szertartás az, amit csinálunk, Bernadetté pedig ott, a halott szeme előtt, még különleges jelentőséget is tulajdonít e szertartásnak, és éreztem, mint fog be puhán, ellenállhatatlanul a satu, és nem bírtam szabadulni. „Tévedsz, édesem - mondtam volna neki legszívesebben -, tévedsz, ez a halott egy másik történet áldozata, nem a tiédé, s annak a történetnek még nincs vége." A számon volt az is, hogy abban a le nem zárt történetben egy másik nő állt köztem és Jojó között, s azért ugrálok folyvást történetről történetre, mert valójában amaz egyetlen körül forgolódom, abból próbálok menekülni, úgy, mintha szökésem első napja az lett volna, amikor megtudtam, hogy az a nő és Jojó szövetkezett a tönkretételemre. Előbb-utóbb befejezem azt a történetet, már csak azért is, hogy elmesélhessem, de persze együtt a többivel, nem emelve ki közülük; és mentesen bármi szenvedélytől, legföljebb a mesélés öröme érződhet majd benne, meg az emlékezésé, mert örömteli lehet a rosszra való emlékezés is, ha abba a rosszba belejátszik - no nem éppen a jó, de a változó, a változatos, a mozgalmas, egyszóval az, amit jónak is nevezhetünk, s ami annak az öröme, hogy megfelelő távolságból láthatjuk a dolgokat és úgy mesélhetünk róluk, mint ami elmúlt. - Ezt is jó lesz elmesélni, ha már túl leszünk rajta - mondtam Bernadette-nek, ahogy ment velünk fölfelé a felvonó, velünk és Jojóval a plasztikzsákban. Az volt a tervünk, hogy a legfölső emelet teraszáról ledobjuk a szűk világítóudvarba; ha másnap megtalálja ott valaki, öngyilkosságra gondolhat, vagy arra, hogy hibás lépés végzett egy betörővel.

87

És ha beszáll valaki az egyik közbenső emeleten, s meglát bennünket a zsákkal? Akkor azt mondom neki, hogy fölhívták a liftet miközben lefelé igyekeztem a szeméttel. Hisz mindjárt hajnalodik. - Te aztán mindenre gondolsz - mondja Bernadetté. No igen, válaszolhatnám neki, különben hogyan is úsztam volna meg mindeddig ép bőrrel? Hisz sok-sok éve kell már óvakodnom

Jojó

bandájától:

ott

vannak

az

emberei

valamennyi

nagy

csempészközpontban. De hát akkor beszélnem kéne neki az előzményekről, a kulisszatitkokról, arról, hogy Jojó meg az a másik nő... időtlen idők óta szuttyongattak, követelték, szerezzem vissza azt a szajrét, ami állítólag miattam ment veszendőbe; meg arról, hogy zsarolások egész láncolatát akasztották a nyakamba, s tulajdonképpen ezért vagyok most kénytelen éjnek évadján megfelelő helyet keresni egy plasztikzsákba dugott öreg cimborának. Amikor az a szingaléz jelentkezett, akkor is azt gondoltam, van valami a dolog mögött. Nem veszek krokodilokat, jeune homme - mondtam neki. - Eredj az állatkertbe, én más áruval foglalkozom, a belvárosi üzleteknek meg magánakváriumoknak szállítok egzotikus halakat s főleg teknősbékákat. Időnként iguanát is keresnek nálam, de azt nem tartok, túlságosan kényes. A fiú - tizennyolc éves lehetett - nem mozdult; bajusza, szemöldöke egy-egy fekete tollpehely a narancsképén. Megkérdeztem: - Mondd csak, ki küldött ide hozzám? - Ugyanis mindig bizalmatlan vagyok, ha DélkeletÁzsiáról van szó, jó okom van erre. Mire ő: - Mademoiselle Sibylle. - Mi dolga a lányomnak krokodilokkal?! - kiáltok fel. Mert jó, tudom; egy idő óta egyedül él, ön álló; de valahányszor hírt hallok róla, mindig nyugtalan leszek. Nem tudom, miért, valamiféle lelkifurdalást érzek, ha a gyerekekre gondolok. Megtudom hát, hogy Sibylle a Piacé Clichy egyik boite-jában alligátorokkal lép föl; a közlés végül is olyan rossz hatást tesz rám, hogy nem firtatom a részleteket. Tudtam én, hogy éjszakai mulatókban dolgozik, de hogy egy krokodillal produkálja magát a nyilvánosság előtt... ilyen jövőt aligha kívánhat egy apa az egyetlen leánygyermeke számára; pláne ha protestáns nevelésben részesült, mint jómagam.

88

- Hogy hívják azt a gyönyörűséges lokált? - kérdezem sápadtan a dühtől. - Majd odamegyek, megnézem magamnak! Erre átnyújt valami reklámcédulafélét, s engem tüstént kiver a hideg verejték: Új Titánia... a név ismerős, jaj, nagyon is ismerős, még ha a földgolyó oly távoli szögletéhez kötődő emlékekről van is szó. - És ki vezeti? Felelj! Ki az igazgató, a tulajdonos?! - Ó, úgy tetszik érteni... hát Madame Tatarescu... - avval fölemeli a földről a bádogtartályt, s indul elfelé a fészekaljnyi kis szörnnyel. Meredten bámultam a zöld pikkelyek, a lábak, farkak, kitárt pofák nyüzsgését; mintha kupán vágtak volna egy fütykössel, valami zúgni, morajlani, bömbölni kezdett a koponyámban, igen, a végítélet harsonái szólaltak meg benne, amikor meghallottam annak a nőnek a nevét, akinek rontó hatása alól sikerült kiragadnom Sibylle-t; hogy nyomunkat veszítse, két óceánt röpültünk át idáig, itt pedig csöndes, nyugodt életet építettem ki magunknak. Minden hiába. Vlada megtalálta a lányát, s Sibylle-en keresztül újra a kezében tartott; csak ő értett ehhez: a legvadabb ellenszenvet s a legsötétebb vonzalmat fölkelteni bennem. Lám, máris elküldte az üzenetét, amiről ráismerhettem: az őrjöngő hüllőket – hogy emlékeztessen: a rossz, a gonoszság az egyedüli életeleme, a világ pedig krokodilokkal teli gödör, melyből nem menekülhetek. Ugyanígy, ugyanilyen lelkiállapotban néztem most le a teraszról a mélybe, arra a lepra udvarra. Már pirkadt, de odalent még sűrű volt a sötétség, ezért csupán egy szabálytalan alakú valamit, egy foltot tudtam ott kivenni, ez lett Jojóból, miután lebucskázott az űrbe, szárnyként röpdöső kifordult zakójával, s valamennyi csontja összetört, akkora robajjal, mintha puskát sütöttek volna el. A műanyag zsák a kezemben maradt. Otthagyhattuk volna, de Bernadetté félt, ha megtalálják, rekonstruálhatják, mi történt; így hát jobbnak látszott elvinni: majd eltüntetjük. Amikor a földszinten kinyitottuk a liftajtót, három férfival találtuk magunkat szemközt; kezük a zsebükben. - Szia, Bernadetté. Mire a lány: - Szia. Nem tetszett, hogy ismeri őket; már csak azért se, mert öltözékük miatt, ami ugyan korszerűbb volt a Jojóénál, valahogyan brancsbelieknek látszottak.

89

-

Mit

viszel

ebben

a

zsákban?

Mutasd

csak

-

mondja

hármuk

közül

a

legtagbaszakadtabb. - Tessék. Üres - mondom nyugodtan. Belenyúl. - Hát ez micsoda? - S kihúz egy fél pár bársonybetétes fekete lakkcipőt.

90

Hatodik fejezet Kész, itt elfogytak a fénymásolt oldalak, téged azonban most már csupán egyvalami érdekel: továbbolvasni. Valahol csak meg kell lennie a teljes kötetnek: körbejártatod a tekinteted, de rögtön el is csüggedsz; ebben az irodában holmi nyersanyagként meg félkész áruként van jelen a könyv: alkatrészek, pótalkatrészek, beés kiszerelendő fogaskerekek... Most megérted, miért nem jött veled Ludmilla; félni kezdesz, hogy te is átkerültél a „másik oldalra", elvesztetted az olvasó - és csakis az olvasó! - kiváltságos kapcsolatát a könyvvel: azt, hogy végleges dolog számodra az, ami írva van, hogy sem hozzáadni, sem elvenni belőle nem lehet semmit. Cavedagna az egyetlen vigaszod, az ő bizakodása, hogy azért talán itt is lehetséges egyszer valamiféle naiv, ártatlan olvasás. Lám, épp újra feltűnik az idős szerkesztő, ott áll, ni, az üvegajtóban. Ragadd meg a karját, mondd neki, hogy szeretnéd továbbolvasni a Letekint a mélybe, hol homály

sűrűsödik-et. - Eh, ki tudja, hol van... A Marana-ügy aktái mind elvesztek... A gépiratai, az eredeti szövegek, a kimber, a lengyel, a francia. Eltűnt ő maga, eltűnt minden, egyik napról a másikra. - És nem adott többé életjelt magáról? - De igen, írt... Rengeteg levelet kaptunk tőle... Csupa furcsábbnál furcsább, képtelen fecsegés... Meg se próbálom elmondani... nem igazodom el bennük. Órákat kéne rászánni, elolvasni az egész levelezést. - Belepillanthatok? Látván, hogy nem nyugszol, szeretnél végére járni a dolognak, előhozatja az irattárból a „Marana Érmes dr." dossziét. - Nos, van egy kis ideje? Rendben van, foglaljon itt helyet, s olvassa. Aztán majd megmondja, mi a véleménye. Ki tudja, talán maga rájön valamire, megért valamit ebből a zagyvaságból. Arra, hogy Cavedagnának írjon, Maranát mindig praktikus okok késztetik: mentegetőzik, amiért késve szállítja a fordításokat, előleget sürget, külföldi újdonságokra hívja föl a figyelmet, merthogy azokat nem szabad kihagyni. Ám e józan, épkézláb

91

hivatalos témák rései között itt is, ott is felbukkan egy-egy célzás holmi titkokra, intrikákra, cselszövények-re; aztán mintegy magyarázatképpen, hogy mit jelentenek e célzások, és miért nem akar többet mondani, Marana mind vadabb s kacskaringósabb szövegelésekbe lendül. A levelek öt világrész különböző városaiban vannak keltezve, de úgy tetszik, sosem érkeznek egészen szabályos postával: meglehet, alkalmi futárokat bíz meg, hogy máshol adják fel őket, ugyanis a bélyegek sosem a keltezés helyéről valók. Az időrend ugyancsak bizonytalan: némelyik levél egy előzőre hivatkozik, aztán kiderül, hogy azt az „előzőt" később írta; mások bizonyos dolgok későbbi tisztázását ígérik, e tisztázás viszont már megtörtént egy nyolc nappal korábban keltezett levélben. „Cerro Negro": az utolsó leveleit innen keltezte - ha igaz, valami isten háta mögötti falu Dél-Amerikában ; de hogy pontosan hol van, az Andok, Kordillerák hátán, vagy lent bújik meg valamelyik orinocói erdő mélyén, ez nem derül ki a környezetre vonatkozó, épp csak odavetett és ellentmondásos utalásokból. Most épp normális üzleti levelet veszel szemügyre, de hogy a csudába került oda, fene mesz sze egy kimmer könyvkiadó? És ha azok a kiadványok az amerikai kimmer emigránsok szűk körének készülnek, hogyan lehetséges, hogy az a kiadó kimmer fordításban publikálhatja a nemzetközi piacon jegyzett legnevesebb szerzők legújabb műveit, mégpedig az eredeti nyelven való közlés jogának, az egész világra kiterjedő kizárólagos jogának birtokában? Minden jel arra mutat, hogy Érmes Marana amolyan üzletkötőjük lett, s ebben a minőségében ajánl fel opciót Cavedagnának a híres ír szerző, Silas Flannery Egymásba

futó vonalak hálójában című új és olyannyira várt regényére. Egy másik, szintén Cerro Negróban keltezett levél viszont csupa lelkendezés: úgy tűnik, valamiféle helyi legendáról számol be; egy vénséges vén, mondhatni az idők kezdetén született vak és analfabéta indiánt emleget, akit a „mesék atyjának" neveznek, s aki szünet nélkül, folyamatosan meséli a történeteit, melyek számára teljesen ismeretlen országokban és korokban keletkeztek. A jelenség antropológusok és parapszichológusok expedícióit vonzotta a helyszínre: kiderült, hogy a „mesék atyja" sok olyan híres regényt mondott fel szóról szóra a rekedtes hangján, ami néhány évvel később jelent meg. Egyesek szerint az öreg kútfője a világ egész meseanyagának, ő a fortyogó magma, mely szétáradván létrehozza a világ valamennyi írójának egyéni megnyilatkozását; mások szerint afféle varázsló, jövendőmondó, aki bizonyos

92

hallucinogén gombák fogyasztása révén kapcsolatot tud teremteni a legnagyobb látnoki tehetségek leikével, „fogni" tudja a pszichikai hullámokat; megint mások úgy vélekednek, hogy Homérosznak, az Ezeregyéjszaka, a Popol Vuh szerzőjének, valamint Alexandre Dumasnak és James Joyce-nak a reinkarnációja; de olyan is akad, aki azt állítja, hogy Homérosznak voltaképpen nincs szüksége reinkarnációra, mivel sosem halt meg, évezredek óta él és alkot: nemcsak a néhány neki tulajdonított eposznak - a legismertebb írott történetek nagy részének is ő a szerzője. Érmes Marana egy magnetofont helyezvén el az öreg búvóhelyéül szolgáló barlang szájánál... Ám egy korábbi levél - ez New York-i keltezésű - mintha a Marana felkínálta, még kiadatlan műveknek merőben más forrására utalna: „Amint e cégjelzéses papíron láthatja, doktor úr, a HIMETASZ-nak a Wall Street egyik régi negyedében van a székhelye. Amióta az üzleti világ kivonult innen, meglehetősen gyászossá vált ezeknek az épületeknek még az angol bankoktól örökölt ünnepélyes, templomi külseje. Beszólok a kaputelefonon. - Érmes Marana vagyok. Hozom Flannery regényének az elejét. - Már vártak egy ideje, azóta, amióta megtáviratoztam nekik Svájcból: sikerült rávennem az öreg rémregényírót, hogy adja ide a regénye elejét; ugyanis megrekedt, képtelen továbbírni. Meggyőztem, hogy komputereink könnyűszerrel folytatják és befejezik a munkát, mivel csak megfelelően be kell programozni őket, s máris tökéletesen, a szerző fogalmi és stílusmodelljeihez hűen kidolgozzák a szöveg valamennyi alkotóelemét." A kéziratlapok New Yorkba szállítása nem volt könnyű - Marana leveléből az dérül ki, hogy Fekete-Afrika egyik fővárosából vitte magával, híven kalandortermészetéhez. „... Repülőgépünk sűrű, tejfölszerű gomolyfel-hőbe merült éppen, én meg olvasásba: Silas Flannery Egymásba futó vonalak hálójában-ját tanulmányozom, értékes kézirat, a nemzetközi könyvkiadó piac hiába ácsingózott utána, nekem sikerült megszereznem az írótól. És íme, egyszer csak egy rövid csövű géppisztoly szegeződik neki a szemüvegem szárának. Fegyveres fiatalokból álló kommandó kerítette hatalmába a gépet; kellemetlen izzadságszag; rögtön tudom, hogy a nálam levő kézirat kell nekik. APO-fiúk, semmi kétség; csak éppen az utóbbi években toborzott aktivistákat egyáltalán nem ismerem; szakállas, komor arcok, önelégült viselkedés - eny-nyiből még nem tudom megállapítani, vajon melyikhez tartoznak a mozgalom két szárnya közül.

93

... Hosszadalmas volna elmesélni, hogyan vándoroltunk ide-oda, egyik irányítótoronytól a másikig; tétova, bizonytalan röpködés volt, mert egyetlen reptér sem akart fogadni minket. Végre Butama-tari elnök, ez a humánus hajlandóságú diktátor engedte leszállni repülőterének egyetlen gidres-gödrös betonpályájára a kimerült, már-már üzemanyag nélkül vánszorgó gépet, s vállalta a közvetítést a terrorista csoport meg a nagyhatalmak rémült követségi tisztviselői között. Nekünk, túszoknak igencsak nehezen telnek a napjaink a poros sivatagban izzó fémtető alatt. Kékesszürke keselyűk szálldosnak az égen s le-lecsapnak egy-egy pocokra." Hogy valami kapcsolat van Marana s az APÓ légikalózai között, ez tüstént kiderül abból, ahogyan rájuk förmed, mihelyt szemtől szembe kerül velük egy percre s a többi utas nem hallhatja: „...- Térjetek haza, galambocskáim, és mondjátok meg a főnökötöknek, hogy máskor ügyesebb kiscserkészeket küldjön, ha föl akarja frissíteni a bibliográfiáját... - Álmos, náthás képpel bámulnak. A titkos könyvek kultuszára és fölkutatására fogadalmat tevő szekta utóbb éretlen ifjoncok gyülekezete lett, csupán hozzávetőleges fogalmuk van a küldetésükről. - Hát te ki vagy? - kérdezik. Amikor meghallják a nevemet, tüstént fagyosra vált a - viselkedésük. Újoncok lévén a Szervezetben, nem ismerhetnek személyesen, csak a kizáratásom után terjesztett befeketítő mendemondák jutottak a fülükbe: kétfelé, háromfelé vagy akár négyfelé dolgozó ügynök, isten tudja, kiknekmiknek a szolgálatában. Arról mit sem hallott egyikük sem, hogy az általam alapított Apokrif Hatalom Szervezetének addig volt értelme, míg a tekintélyem megóvta attól, hogy kevéssé szavahihető', megbízhatatlan guruk befolyása alá kerüljön. - Valld be mondták -, valld be, hogy a Wingof Light embereinek néztél bennünket... Nos, miheztartás végett: mi a Wing of Shadow-hoz tartozunk, és nem esünk a csapdába! Csak ezt akartam tudni. Vállat vontam és mosolyogtam. Wing of Shadow vagy Wing of Light, teljesen mindegy, kinyírandó áruló vagyok én ezeknek is, amazoknak is a szemében, de itt már nem árthatnak nekem, lévén, hogy Butamatari elnök, aki menedéket ígért nekik, engem a védőszárnya alá vett..." De vajon miért akarták az APÓ légikalózai megkaparintani azt a kéziratot? Átfutod a lapokat, magyarázatot keresve, de nem találsz egyebet, csak Marana dicsekvését: övé az érdem, ő hozta létre furfangos diplomáciával a megállapodást, mely szerint Butamatari, miután lefegyverezte a különítményt és elvette tőlük Flannery kéziratát,

94

garantálja, hogy azt visszajuttatja a szerzőnek, ellenszolgáltatás gyanánt pedig nem kér mást: Flannery írjon egy dinasztikus regényt, igazolandó egyrészt az államférfi császárrá koronáztatásának, másrészt a szomszédos területek bekebelezésének törvényességét. „Én vezettem a tárgyalásokat, s a megállapodás szövegét is én fogalmaztam. Minthogy a Mercur és a Múzsák ügynökség képviselőjeként s az irodalmi és filozófiai művek reklámszakértőjeként mutatkoztam be, ment minden, mint a karikacsapás. Miután megnyertem az afrikai diktátor bizalmát s a svájci íróét is visszanyertem (elemelvén éppenséggel megmentettem a kéziratát, hisz különféle titkos társaságok tervezték, hogy elrabolják), könnyűszerrel rá tudtam venni a feleket, hogy kössék meg a kölcsönösen előnyös szerződést..." Egy korábbi, Liechtensteinban keltezett levél lehetővé teszi Flannery és Marana kapcsolata előzményeinek rekonstruálását: „Ne higgyen a szóbeszédnek, mely szerint ebben az alpesi fejedelemségben csupán a ,; sikerkönyvek szerzőjének copyright-jait birtokló s a szerződéseket aláíró részvénytársaság igazgatási és pénzügyi székhelye található, s ami magát a szerzőt illeti, róla senki se tudja, hol van, meg hogy létezik-e egyáltalán... Tény és való, az első találkozásaim... titkárok cégvezetőkhöz küldenek, azok ügynökökhöz ... igen, mindez mintha az Ön értesüléseit igazolná ... Az idős szerző gazdag bűnügyi-, rém- és erotikusregény-termését értékesítő részvénytársaságnak olyan a fölépítése, akár egy kiterjedt üzlethálózattal rendelkező banké. De a légköre, az a kellemetlen, szorongó hangulat már-már összeomlás előtti állapotot sejtetett... Hamarosan kiderítettem az okot: Flanneryn néhány hónap óta alkotói válság lett úrrá; nem ír egy sort se; a temérdek regény, amibe belefogott, s amire előlegeket vett föl a világ szinte valamennyi kiadójától, nemzetközi bankhitelügyletekbe bonyolódva, a regények, melyekben szakosított reklámügynökségekkel kötött szerződések szerint kellett volna ezt meg azt az italt inniuk, ilyen meg olyan turistaközpontokat látogatniuk, bizonyos

fajta

ruhamodelleket

viselniük,

meghatározott

bútorokat,

háztartási

szerkentyűket használniuk a szereplőknek... nos, ezek a regények mind félbemaradtak valamiféle érthetetlen és váratlan szellemi krízisnek estek áldozatul. Árnyékíró-csapat áll készenlétben, hogy betömje a rést - tagjai utánozni tudják a mester stílusát, stílusárnyalatait, de még a modorosságait is -: ha kell, pótolják a hiányzó részeket, a félkész szövegeket kiegészítik, oly szakavatottan, hogy nincs az a tapasztalt olvasó, aki megmondja, mit írt ez s mit amaz... (Úgy tetszik, szerzőnk utóbbi terméséhez már

95

hozzájárultak, nem is jelentéktelen mértékben.) Most azonban Flannery azt mondja mindenkinek,

hogy

várjon

egy

kicsit,

határidő-meghosszabbításokat

kér,

tervmódosításokat jelent be, ígéri, hogy hamarosan folytatja a munkát, s visszautasítja a segítséget. A borúlátóbbak szerint naplót kezdett írni, a gondolatait rögzíti egy füzetbe; történni nem történik soha semmi, csak a lelkiállapotáról beszél mindegyre, meg a tájat írja le, melyet órákon át bámul egy messzelátóval az erkélyéről..." Néhány nappal később lelkesebb beszámolót küld Svájcból: „Ne feledje, uram, ahol mindenki csődöt mond, ott Érmes Marana beletrafál a közepibe! Sikerült személyesen találkoznom Flanneryvel: a cserepes rézvirágait öntözte a villája teraszán. Nyugodt, rendszerető, akkurátus öregúr, s nyájas is, míg rá nem jön a bolondóra... Sokat tudnék még mondani róla, értékes hírekkel segíthetném az Önök kiadói tevékenységét, és segítem is, amint valamiféle jelét kapom az érdeklődésüknek; telex útján kérem, az alább megadott bank címére s a nevemre..." A levelezésből nem derül ki világosan, miért akarta Marana mindenáron meglátogatni az idős regényírót : bizonyos jelek arra mutatnak, hogy mint a New York-i HIMETASZ (Homogenizált Irodalmi Művek Elektronikus Termelésére Alakult Szervezet) képviselője jelentkezett nála, s műszaki segítséget ajánlott fel a regény befejezéséhez. („Flannery elsápadt, reszketni kezdett, s szívéhez szorította a kéziratát. - Nem, soha - mondta -, azt sosem fogom megengedni..."); más jelekből arra lehet következtetni, hogy egy belga író, Bertrand Vandervelde érdekeinek védelmében ment oda, akitől Flannery szemérmetlenül plagizált. .. Egy korábbi leveléből viszont, melyben Marana azt kéri Cavedagnától, hogy hozza össze a megközelíthetetlen íróval, megint más terv körvonalai bontakoznak ki: olyasmiről van szó, hogy ő Flannery következő regényének, az

Egymásbafutó vonalak hálójában-nak, illetve e mű fontosabb epizódjainak színhelyéül az Indiai-óceán egy szigetét kívánja javasolni, „a kobaltkék végtelen víztükröt szegélyező okkersárga partokat". A javaslatot egy milánói ingatlanügynökség nevében tenné, merthogy kilátásban van a sziget parcellázása, egy részletre s levelezés útján is vásárolható faházakból álló bungalótelep építésével egyetemben. Úgy tetszik, Marana jogköre e cégnél „a fejlődő országokkal való nemzetközi kapcsolatok ápolására terjed ki, különös tekintettel a hatalomra kerülést megelőző vagy követő forradalmi

mozgalmakra,

hogy

a

különféle

kormányzati

változások

során

megszerezhetők legyenek az építkezési engedélyek". E minőségében az első küldetése a

96

Perzsa-öböl egyik szultánságába szólította, ahol egy felhőkarcoló építésének ügyében kellett tárgyalnia. Egy fordítómunkájával kapcsolatos véletlen megnyitotta előtte azokat a kapukat, melyeken rendszerint nem léphet át európai ember... „A szultán legújabb felesége honfitársunk, érzékeny, nyugtalan hölgy, szenved az elzártságtól, amibe a megváltozott környezet, az udvari etikett meg általában a helyi erkölcsök kényszerítik, csupán csillapíthatatlan olvasószenvedélye tartja benne a lelket..." Miután valami nyomdai kötéshiba miatt félbe kellett hagynia a Letekint a mélybe,

hol homály sűrűsödik, című regény olvasását, az ifjú szultánná reklamáló levelet írt a fordítónak. „… Egy fátyolos, csipás vénasszony intett, hogy kövessem. A fedett kertben jött elém, citromkörték, énekes madarak és szökőkutak között, indigókék köntösben; fehér arannyal pettyezett zöld selyemálarc, akvamariti homloklánc..." Szeretnél többet tudni erről a szultánéról; nyugtalanul futod át a vékony légipostapapírra gépelt sorokat, mintha azt várnád, hogy egyik percről a másikra megjelenik előtted... De úgy tetszik, Maránál ugyanez a vágy hajtja, miközben egymás után írja tele az oldalakat: űzőbe vette a szépségest, ám az elbújt előle... A levelek mind bonyodalmasabb történetet sejtetnek: „a sivatag szélén épült fényűző palotáról" regélve Cavedagnának, Marana igyekszik igazolni hirtelen eltűnését: a szultán titkos szolgálatának emberei erőszakkal (vagy valamiféle előnyös szerződéssel kecsegtetve?) költöztették át oda, hogy ott folytassa a munkáját... A szultán felesége egyetlen percre sem nélkülözheti a neki tetsző könyveket: a házassági szerződésnek van egy szakasza, egy feltétel, melyet a menyasszony szabott fenséges kérőjének a menyegző előtt... A mézeshetek békésen teltek, a fenséges ifiasszony megkapta a nyugati irodalom főbb újdonságait (eredetiben: egy csomó nyelven beszélt), ám azután annál kényesebbé vált a helyzet... A szultán forradalmi összeesküvéstől fél, a jelek szerint joggal. A titkosszolgálata kiderítette, hogy az összeesküvők rejtjeles üzeneteket kapnak, a mi ábécénk szerint nyomtatott lapokon. Tüstént elrendeli a behozatali tilalmat, s az országa területén föllelhető valamennyi nyugati könyv elkobzását. Hitvese könyvtárának az ellátása is megszűnik így. Eredendő, alkati bizalmatlansága - melyet egynémely kézzelfogható bizonyíték szintúgy táplál őreá, a hitvesre is kiterjed: azzal gyanúsítja, hogy cinkosa az összeesküvőknek. Ám a házassági szerződés ama bizonyos szakaszának megszegése súlyos törést idézne elő az uralkodóház kebelén belül, s a fejedelmi hölgy nern is habozik utalni erre

97

dührohamában, amikor a testőrök kitépik kezéből Bertrand Vandervelde regényét - csak az imént fogott az olvasásába ... Ekkor történt, hogy a szultán titkosszolgálatának emberei, tudván, hogy Érmes Marana a hölgy anyanyelvére fordítja éppen e regényt, különféle meggyőző érvekkel rávették, telepedjék át Arábiába. A szultána minden este megkapja a kalandos történet szerződés útján kikötött részletét, mégpedig nem az eredeti kiadásban, hanem a fordító épp elkészült gépiratában. Ha rejtjeles üzenet bújna meg az eredeti szöveg szavainak vagy betűinek sorrendjében, többé föl nem lelhető... „A szultán magához hívatott s megkérdezte, hol tartok a fordításban, hány lap van még hátra. Politikai-házastársi hűtlenségre gyanakvásában nyilván a regény végét követő feszültségcsökkenéstől fél leginkább, amikor is feleségén, mielőtt a következő könyv olvasásába fogna, újra erőt fog venni a helyzete miatti elégedetlenség. Tudja, hogy az összeesküvők a szultána jeladására várnak csupán, de tudja azt is: az asszony megparancsolta, ne zavarják olvasás közben, még akkor se, ha a palota netán a levegőbe készül röpülni... Nekem is megvan a jó okom, hogy féljek attól a perctől; előjogaim elvesztését jelentheti az udvarnál..." Marana ezért a keleti irodalom hagyományából merített furfangos hadicselt ajánl a szultánnak: a legizgalmasabb résznél félbeszakítja a fordítást, s egy másik könyv fordításába fog, valamilyen egyszerű trükkel kapcsolva ezt az előbbihez, például az első regény egyik alakja kinyit egy könyvet és elkezdi olvasni... A második regény is félbeszakad, helyébe a harmadik lép, melyet csakhamar a negyedik követ, és így tovább... Vegyes érzelmekkel böngészed végig a leveleket. A nő képében előre élvezted már e könyv folytatását, s most félbeszakad ez is... Érmes Marana mint az olvasmány édenkertjében gonoszkodó kígyó tűnik föl előtted... A világ valamennyi történetének kútfeje, az indián varázsló helyén, íme, egy regénykelepce, amit az álnok fordító mesterkedett össze levegőben lógó regénykezdetekből... Függőben marad így a fölkelés, az összeesküvők hiába várják, hogy érintkezésbe léphessenek nagyméltóságú cinkosnőjükkel, s az idő súlyosan terpeszkedik Arábia sík partvidékére... Olvasol vagy ábrándozol? Ekkora hatással van rád egy grafomán irkafirkája? Téged is megbabonázott a kőolaj-hercegnő? Irigyled a szélhámost, aki arab szerájokba ülteti át a regényeket? Szeretnél a helyében lenni? Szíves örömest létrehoznád azt a különös kapcsolatot, a

98

szívek együtt dob-bánnak, ha két ember egyszerre ugyanazt a könyvet olvassa. Ahogyan lehetségesnek látszott Ludmillával... Nem tehetsz mást, az Olvasónő ismert vonásait álmodod a Marana fölidézte olvasó nő arcára, mar látod is Ludmillát, amint ott hever oldalára dőlve a szúnyoghálók között, haja puhán a könyv lapjára omlik, odakinn bágyasztó monszunszél fúj; és miközben az összeesküvők, a palotaforradalom tervezői csendben élesítik szablyáikat, ő átengedi magát a regény sodrásának: az egyetlen lehetséges életmegnyilvánulás abban a világban, melyben nincs egyéb, csak terméketlen, sívó homok

az olajos

bitumenrétegek

fölött, s

kockázatvállalás

államérdekért meg energiaforrások felosztásáért... Megint átlapozod a levelezést, újabb adatokat szeretnél megtudni a szultán feleségéről... Más nőalakokat látsz fölbukkanni és eltűnni: az Indiai-óceán szigetén egy fürdőző nő, kinek „sötét szemüveg és dióolajréteg az öltözéke, egy New York-i népszerű képes folyóiratot tart maga fölé vékony védőpajzs gyanánt a perzselő napsugarak ellen". A szám, amit olvas, Silas Flannery új rémregényének elejét közli a könyv megjelenése előtt. Marana magyarázza a hölgynek: az első fejezet folyóiratban közlése annak a jele, hogy az ír szerző kész elfogadni az érdekelt cégek ajánlatát, whisky-, pezsgő- és autómárkákat, nyaralóhelyeket, idegenforgalmi központokat szerepeltet a regényében. „Úgy tetszik, minél több reklámmegbízást kap, annál serényebben dolgozik a képzelete." A nő, Silas Flannery szenvedélyes olvasója, csalódott. - Én azokat az írásokat szeretem mondja -, amelyek mindjárt az első laptól kezdve valamiféle kényelmetlen érzést sugallnak... Svájci villája teraszáról Silas Flannery állványos táv-csövön át szemlél egy fiatal nőt, aki a völgy irányában vagy kétszáz méterre, kényelmes nyugszékében elterpeszkedve egy könyv olvasásába mélyed. - Mindennap ott van - mondja az író -, valahányszor az íróasztalomhoz készülök ülni, szükségét érzem, hogy nézzem egy kicsit. Ki tudja, mit olvas. Azt tudom csupán, hogy nem az én könyvemet, s szenvedek ettől, átérzem a könyveim féltékenységét, melyek azt szeretnék, ha úgy olvasnák őket, ahogyan ő olvas. Csak nézem, nézem, fáradhatatlanul: mintha egy másik szféra: más tér, más idő lakója volna, íróasztalomhoz ülök, de képtelen vagyok azt a történetet kitalálni, amit szeretnék. - Marana megkérdezi tőle, hogy vajon ezért nem tud-e tovább dolgozni. - Ó, nem, nem, hiszen írok - válaszolja -, épp azóta írok, amióta nézem. Nap nap után, szinte óránként figyelem, mint olvas az a nő. Leolvasom az arcáról, mit

99

szeretne olvasni, s azt írom, hűségesen... - Fölöttébb hűségesen, túlságosan is - szakítja félbe Marana fagyosan. - Bertrand Vandervelde érdekeinek képviselője vagyok, azé a szerzőé, akinek az a hölgy a Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik című regényét olvassa, s ebben a minőségemben óva intem, hogy folytassa a plagizálást! - Flannery elsápad; úgy tűnik, egy dolog bántja csak, de az annál jobban: - Úgy hát maga szerint Vandervelde regényeit falja olyan szenvedélyesen? Nem bírom elviselni... Az afrikai repülőtéren a gépeltérítők túszai lomposan, mosdatlanul hevernek a földön;

nappal

legyezik

magukat,

éjszaka

plédekbe

burkolóznak,

amiket

a

légikisasszonyok osztottak szét közöttük a sivatagi hirtelen hőmérséklet-csökkenés miatt; Marana egy fiatal nő rendíthetetlen nyugalmát csodálja: ott gubbaszt kissé félrehúzódva a többiektől, fölhúzott s átkarolt térde állványként szolgál, dús haja, a könyvre omló dús haja eltakarja az arcát: csak lapoz, lapoz ernyedten csüngő jobbjával, akárha mindaz, ami lényeges, a következő fejezetben dőlne el. „A hosszúra nyúlt, s férfiakat, nőket összezsúfoló fogság züllesztően hat mindnyájunk külsejére és viselkedésére; csak ő kivétel: oly védettnek, távolinak látszik, mintha nem is itt volna közöttünk, hanem egy idegen bolygón..." Marana ekkor azt gondolja: meg kell győznöm az APÓ embereit, hogy nem a tőlem megkaparintott könyvért volt érdemes vállalniuk a kalózkodás kockázatát, hanem azért, amit ez a nő olvas ... New York, laboratórium. Az olvasó nő csuklóinál fogva lekötözve ül egy karosszékben; vérnyomásmérő, sztetoszkóp... halántéka körül enkefalográf-huzalok tekeregnek; figyelemösszpontosításának mértékét s az ingerhatásokat regisztrálják. „Munkánk eredménye a kísérleti alany érzékenységétől függ: fontos ezenkívül a jó szem és az idegrendszer ellenállóképessége, csak így tudjuk alávetni az elaborátorból nyert regények és regényvariánsok szakadatlan olvasásának. Ha az olvasás követelte figyelem elér egy bizonyos szintet, mégpedig az előírt folyamatossággal, akkor a termék megfelelő, piacra lehet dobni; ha viszont lanyhul vagy ingadozik, úgy selejtbe kerül a szövegkombináció, elemeire bontjuk, s az elemeket újra fölhasználjuk. A fehér köpenyes férfi sorra szaggatja le az enkefalogramokat, akárha naptár lapjai volnának. - Mind rosszabb s rosszabb - mondja. - Ebből egyetlen épkézláb regény nem jön ki többet. Vagy a programozással van baj, vagy a médium hasznavehetetlen. - Nézem a nő arcát, melyet félig eltakar s így elkeskenyít a szemellenző, s mely a füldugasztól meg a

100

szájmozgást akadályozó szoros állszíjtól is szenvtelennek látszik. Vajon milyen sors vár reá?" Marana e szinte közömbös kérdésére semmi válasz. Lélegzet-visszafojtva követted figyelemmel az olvasó nő levelenkénti átváltozásait, mintha mindegyre ugyanarról a személyről volna szó... De ha többen lennének is, te valamennyiben Ludmillát látod... Hisz nem ő állította talán, hogy a regénytől immár csak azt lehet kívánni: hozza felszínre az eltemetett szorongást, az igazság ez utolsó feltételét, úgy kimentheti még magát sorozatgyártmány-helyzetéből, melyen többé nem képes változtatni különben? Ludmilla meztelen alakja az egyenlítői napon ugyan hihetőbbnek tetszik, mint a szultána fátylai mögött, de azért afféle Mata Hari is lehetne, aki azzal a küldetéssel látogatja végig az Európán kívüli forradalmakat, hogy utat nyisson egy cementipari vállalkozás bulldózereinek... Elhessented ezt a képet, s helyébe fogadod ama nyugszékest: a kristálytiszta alpesi légen át érkezik lelki szemeid elé. íme, máris otthagynál mindent, útra kelnél, fölkutatnád Flannery búvóhelyét, csak hogy nézhesd a messzelátóval a nőt, amint olvas, vagy megkeresd a nyomát az alkotói válságban szenvedő író naplójában... (Vagy tán az a lehetőség csábít, hogy tovább olvashatod a

Letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik-et, még ha más lett is a címe meg a szerzőjének a neve?) Ámde most Marana róla szóló hírei mind aggasztóbbakká válnak : repülőgép-eltérítők túsza, aztán egy manhattani slum foglya... Hogyan végződött az a kalandja, melynek során kínzómasinához szíjazták? Miért kell gyötrelemként elviselnie azt, ami számára a legtermészetesebb, vagyis az olvasást? És miféle rejtélyes terv szerint keresztezik egymást mindegyre e személyek útjai: a nőé, Maranáé, a kéziratrabló titkos szektáé? A levelek elszórt utalásaiból ennyit tudsz kiokoskodni : a belső viszályok marcangolta Apokrif Hatalom kisiklott Érmes Marana ellenőrzése alól s két frakcióra szakadt: az egyikben a Fény Arkangyalának fölvilágosult, a másikban az Árnyék Archonjának nihilista követői működnek. Előbbiek meg vannak győződve, hogy a világot elárasztó hamis könyvek között föl kell kutatni ama keveseket, melyek talán egy emberfölötti, illetve földön kívüli igazság hordozói. Utóbbiak szerint viszont csak hamisítás, ámítás, szándékos ferdítés képviselheti a könyv abszolút értékét, egy olyan igazságot, melyet nem fertőztek meg az uralkodó áligazságok.

101

„Azt hittem, egyedül vagyok a felvonóban - írja Marana még mindig New Yorkból -, s íme, egy alak egyenesedik föl mellettem, egy terebélyes üstökű fiatalember, nyersvászon klepetusban; előbb a sarokban kuporgott, azért nem vettem észre. Inkább amolyan rácsos teherlift ez, harmonikaajtaja van. Az egyes emeleteken üres, elhagyott helyiségekre látni, piszkos falaikon eltűnt bútorok nyomai, s törött csővezetékek, padlójuk, mennyezetük penészes pusztaság. A fiatalember babrál valamit vékony csuklójú, vöröses kezével, s megállítja a felvonót két emelet között. - Add ide a kéziratot. Nekünk hoztad, nem amazoknak. Ha az ellenkezőjét hitted is. Ez

igazi könyv, annak ellenére, hogy szerzője rengeteg hamisat írt. Tehát bennünket illet. Júdófogással földhöz vág, s megragadja a kéziratot. Rögtön tudom: azt hiszi, Silas Flannery lelki válságának naplóját vette el, nem sejti, hogy az író szokványos kalandregényei egyikének fogalmazványát tartja a kezében. Különös, milyen gyorsan jutnak a titkos szekták embereinek fülébe mindazok a hírek - legyenek akár valódi, akár álhírek -, amelyek megfelelnek a várakozásaiknak. Flannery válsága izgalomba hozta az Apokrif Hatalom két vetélkedő frakcióját; mindkét társaság - ellentétes reményekkel rászabadította kémeit a regényíró villája körüli völgyekre. Az Árnyék Szárny ügynökei, tudván, hogy a regénygyáros nem hisz már a hamisításaiban, meg voltak róla győződve, hogy a következő regény ugrást jelent majd a viszonylagos, tucatbecstelenségből a lényegi, abszolút becstelenségbe, s így megszületik a hamisságnak, e legfőbb ismeretnek a remekműve, amit oly régóta keresnek. Fény Szárnyék viszont úgy okoskodtak, hogy egy ilyen hivatásos hazugnak a válsága is az igazság kataklizmáját idézheti elő, az pedig nem más, mint az író naplója, amiről annyit beszélnek... Miután Flannery világgá kürtölte, hogy elloptam egyik fontos kéziratát, azt ezek is, amazok is kutakodásuk tárgyával azonosították, a nyomomba szegődtek, s az Árnyék Szárny gazfickói a repülőgép-eltérítés során kaptak el, Fény Szárnyék meg a liftben... Miután zubbonya belső zsebébe rejtette a kéziratot,- a - terebélyes üstökű ifjú elindítja a veszteglő, felvonót, a következő emeletnél kígyózó mozdulattal kilép, behúzza orrom előtt a rácsos harmonikaajtót, majd kint megnyom egy gombot, s én máris tűnök lefelé. Búcsúzóul odavet nekem egy utolsó fenyegetést: - Ezzel nincs még vége a mérkőzésnek, ámítás ügynöke! Ki fogjuk szabadítani a nővérünket, akit ahhoz a gyalázatos géphez kötöztetek, hamisítók! - Kacagva mondom, miközben lassan

102

süllyedek: - Csacska fiú, nincs semmiféle gép! A Mesék Atyja mondja tollba nekünk a könyveket! Visszahívja a liftet. - Azt mondtad, a Mesék Atyja? - Egészen belesápadt. A szekta követői évek óta lázasan keresik a vak öreget, átkutatták már érte mind az öt világrészt, de csupán a számtalan helyi változatban élő legendájával találkoztak. - Úgy van, eridj, számolj be a Fény Arkangyalának! Mondd csak meg neki, hogy megtaláltam a Mesék Atyját! A markomban van és nekem dolgozik! Még hogy elektronikus gép! - s ezúttal én nyomom meg a gombot lefelé." Itt most egyidejűén három kívánság verseng egymással a lelkedben. Kész lennél azonnal útnak indulni, átszelni az óceánt, átkutatni a Dél Keresztje alatt elterülő kontinenst, míg csak rá nem bukkansz Érmes Marana legutolsó búvóhelyére, hogy kiszedd belőle az igazságot, vagy legalább megkapd tőle a félbemaradt regények folytatását. Ugyanakkor meg akarod kérdezni Cavedagnát, nem kaphatnád-e meg rögtön olvasásra az ál (vagy igazi?) Flannery Egymásba futó vonalak hálójában című regényét, mely akár azonos is lehet a valódi (vagy ál?) Vandervelde Letekint a mélybe,

hol homály sűrűsödik című könyvével. S végül máris szaladnál a kávéházba, ahol találkád van Ludmillával; alig várod, hogy elmesélhesd neki nyomozásod fura, zűrzavaros eredményét és látván őt meggyőzhesd magad, hogy semmi köze azokhoz az olvasó nőkhöz, akikkel a hazudozó fordító leveleiben találkoztál. A két utolsó kívánság könnyen teljesíthető, s nem is zárják ki egymást. A kávéházban, Ludmillára várva, elkezded olvasni a könyvet, amit Marana küldött meg a kiadónak.

103

EGYMÁSBA FUTÓ VONALAK HÁLÓJÁBAN E könyvnek először azt az érzést kellene kifejeznie, ami akkor fog el, amikor telefoncsöngetést hallok; kellene, mondom, mert kétlem, hogy az írott szó akár csak részleges fogalmat is adhat róla; nem elég kijelentenem, hogy elutasítást vált ki belőlem ez az erőszakos, fenyegető hívás, s legszívesebben menekülnék előle, meg ugyanakkor sürgető, kényszerítő hatással is van reám, vak engedelmességre késztet ez a parancsszó, szinte odalök a készülékhez, s én föl is veszem a hallgatót, holott bizonyosan tudom, hogy ebből csak bajom, kényelmetlenségem származhat. Azt se hiszem, hogy e lelkiállapot leírásának kísérleténél többet érne egy metafora - például: akár egy oldalamba fúródó nyílvessző okozta égő fájdalom -, s nem azért, mintha ismert, köznapi érzés tolmácsolása érdekében nem lehetne valami elképzelthez folyamodni, végtére noha senki se tudja már, milyen az, ha nyílvessző fúródik az ember húsába, mindnyájan azt gondoljuk, hogy könnyűszerrel el tudjuk képzelni - a védtelenség érzését, hogy valami reánk tört az ismeretlen, idegen világból: jól illik ez a telefoncsengetésre is -, hanem mert nélkülözvén a modulációkat, a nyílvessző elháríthatatlan végérvényessége kizárja a nem látott személy hangjában esetleg érzékelhető szándékokat, utalásokat, bizonytalanságokat, meg amit szinte már akkor tudok, mielőtt megszólal, vagy ha nem is azt, legalább a mondandója reám gyakorolt hatását. Eszményi megoldás az volna, ha a regény kezdetben azt a benyomást keltené, hogy az én személyem az egyedüli jelenlét, mert rajtam kívül csak élettelen tárgyak vannak köröskörül, beleértve a telefont, igen, egy olyan teret kellene érzékeltetnie, mely nem tartalmaz mást, csak engem, én pedig be vagyok zárva a magam belső idejébe; majd egyszer csak megszakad az idő folyamata, és ekkor a tér sem ugyanaz már, mint az imént volt: rátelepszik a csöngetés, s a telefoncsengetésben megnyilatkozó akarattól megváltozik a jelenlétem is, a hívás függő helyzetbe hozza. Sőt, úgy kellene kezdődnie a könyvnek, hogy mindez ne egyszeri történés legyen: az ütemesen újra és újra fölhangzó csöngetés térnek és időnek szétszóródásaként hasson, mert megszakítja a tér, az idő s az akarat folyamatosságát. Talán hiba úgy kezdenem, hogy én meg a telefon egy olyan behatárolt térben vagyunk, mint a lakásom, hiszen azt kell közölnöm magamról, hogy sok sok telefonnal vagyok kapcsolatban, telefonokkal, melyek esetleg nem is rám csöngetnek, semmi dol-

104

gom velük; elég, ha csupán egyetlen telefonhoz hív a csöngetés, ez már lehetővé vagy legalábbis elképzelhetővé teszi, hogy valamennyi hívás engem illet. Például: egy közeli lakásban szól a telefon, egy pillanatig arra gondolok, hátha nálam csöng, majd, noha rögtön tévesnek bizonyul a föltételezésem, teljesen mégsem látszik alaptalannak, végtére lehetséges, hogy igenis engem keresnek, de téves tárcsázás vagy kapcsolás folytán a szomszédba futott ki a hívás, úgy bizony, ez a lehetőség már csak azért sem elvetendő, mert abban a lakásban nem jelentkezik senki, a telefon meg csak csörög, csörög, így hát a csengetésekre mindig újraéledő irracionális logika ezt diktálja: talán csakugyan nekem szól, talán a szomszéd otthon van, de azért nem veszi föl a kagylót, mert tudja ezt, sőt meglehet, aki a vonal másik végén van, szintúgy tisztában van vele, hogy rossz számot tárcsázott, de szándékosan tette, mert ebben a lelkiállapotban akar tartani, tudván, hogy nem válaszolhatok, pedig tudom, hogy válaszolnom kellene. Vagy a szorongás, amikor alighogy kilépek a kapun, telefoncsöngetést hallok: szólhat nálam is, egy másik lakásban is, én mindenesetre hanyatt-homlok szaladok vissza, lihegve érkezem, mert futva szedtem a lépcsőfokokat, a telefon pedig hallgat, és sose fogom megtudni, engem hívtak-e vagy sem. Vagy útközben hallom, utcán, amint idegen házakban szólnak a telefonok; de még akkor is, ha idegen városban járok, ahol senki se ismer: valahányszor telefoncsengetést hallok, a másodperc tört részéig tartó első gondolatom mindig az, hogy engem hívnak; a pillanat következő tört része a megkönnyebbülésé, eszembe jut, hogy szabad vagyok, föl-tárcsázhatatlan, nem lehet utolérni; ám e megkönnyebbülés csakugyan töredékpillanatnyi, mert rögtön utána át villan az agyamon, hogy nemcsak az az idegen telefon csörög, egy másik készülék minden bizonnyal ugyanígy szól most, csak éppen száz és száz, ezer és ezer kilométer távolságban, az üres lakásomban - s gyötrődve hányódhatom megint a jelentkezés szükségessége és lehetetlensége között. Reggelenként, az előadásaim előtt kocogok egy órát; tréningruhába bújok, azzal ki a szabadba; szükségem van testmozgásra, az orvosaim javallottak a kövérség ellen, ami nyomasztóan hat rám, no meg az idegeimnek sem árt. Errefelé ha nem ül be a könyvtárba, az egyetemi kávézóba vagy a kollégák előadására, tétlenségre van ítélve az ember napközben; így hát nem tehetek egyebet, jót futok a domboldalon, a fűzfák és juharok között, mint nem egy hallgató meg kolléga. Találkozni szoktunk a lehullott falevelektől zizegő ösvényeken, s hol odavetjük egymásnak: „Hello!", hol ennyit se

105

szólunk, mert takarékoskodni kell a levegővel. Ez is előnye a kocogásnak más sportágakkal szemben: mindenki a maga szakállára csinálja, nem kell törődni a többiekkel. A domb teljesen be van épülve, emeletes, kertes faházak előtt futok el; mind egyforma, s mind különbözik egymástól. Időnként telefoncsöngetést hallok. Ez idegesít; akaratlanul is lassítom az iramot; hegyezem a fülem, fölveszi-e valaki a kagylót, s türelmetlen vagyok, ha nem szűnik a csöngetés. Ahogy továbbfutok s egy másik ház előtt elhaladtamban hallom, hogy ott is szól a telefon, ezt gondolom: „Engem követ egy hívás; valaki kikereste a Chest-nut Lane valamennyi telefonszámát, és sorra tárcsázza őket, így akar utolérni." Olykor csöndesek, kihaltak a házak, a mókusok zavartalanul futkároznak a fatörzseken, ágakon, a szarkák pedig le-leszállnak, csipegetik a magot a számukra kirakott fatálakból. Kocogás közben valamiféle nyugtalanság fog el, s mielőtt még hallószervem érzékelhetné a csöngetést, a lehetőségét már jelzi is az elmém, szinte hívja, előcsalogatja önnön hiányából, és ekkor, lám, egyszerre hallom, előbb csak alig, aztán mind jobban és jobban, az egyik házból jön; meglehet, afféle belső antenna, igen, a belső antennám már előbb fölfogta a hanghullámokat és csak később érzékelte őket a fülem. Képtelen rögeszme vesz rajtam erőt: egy kör foglya vagyok, melynek a házban csengető telefon a középpontja, s úgy futok, hogy nem távolodom, úgy késlekedem, hogy nem lassítok. „Ha senki se vette föl a kagylót, ez annak a jele, hogy senki sincs otthon... De akkor miért csengetnek ide ilyen kitartóan? Mit remélnek? Talán egy süket lakik itt, s abban bíznak, hogy majd csak meghallja egyszer? Talán egy béna ember a ház lakója, s időt, ilyen sok időt kell hagyni neki, hogy elvánszorogjon a készülékig... Talán öngyilkosjelölt az illető, s mindaddig, míg folytatják a hívást, remény van arra, hogy nem követi el végzetes tettét..." Arra gondolok, hogy tán hasznossá kéne tennem magamat, segítenem kellene a süketen, a bénán, a halni készülőn... És mivel a képtelen logika mindegyre ott munkálkodik a fejemben, arra is gondolok, hogy ha így cselekszem, bizonyosan megtudhatom, vajon nem engem hívnak-e véletlenül... Anélkül, hogy abbahagynám a kocogást, belököm a kertkaput, a ház mögé kerülök, szemügyre veszem a hátsó terepet, bekukkantok a garázsba, a szerszámkamrába, a kutyaólba. Üresnek, kihaltnak tetszik minden. Az egyik hátsó ablak nyitva, belátni a

106

rendetlen, földúlt szobába; az asztalon telefon, csöng, csöng szünet nélkül; a zsalugáter ide-oda csapódik, az ablakkeret belegabalyodott a rongyos függönybe. Már háromszor megkerültem a házat; továbbra is szabályosan kocogok, emelt könyökkel és sarokkal, a légzés ütemén sem változtatva, nehogy úgy fessen a dolog, mintha besurranó tolvaj volnék; mi tagadás, ha most rajtakapna valaki, nehezen tudnám megmagyarázni, hogy azért jöttem be a kapun, mert telefoncsengetést hallottam. Kutya ugat valahol, egy másik ház kertjében; nem látom, de egy pillanatra az „ugat a kutya" jelzés erősebb bennem a „csönget a telefon" jelzésnél, s ez már elég ahhoz, hogy rést tudjak ütni a körön, mely fogva tart, ki tudjak törni belőle; íme, kint kocogok megint a fasorban, mögöttem egyre halkabban csörög a telefon. Elmaradnak a házak is; egy kis tisztáson megállók, kifújom magam. Néhány térdhajlítás, derékhajlítás, dörzsölöm a lábizmaimat, hogy meg ne hűljenek. Az órámra pillantok. Késő van, vissza kell térnem, ha nem akarom megvárakoztatni a hallgatóimat. Még csak az hiányzik, hogy elterjedjen rólam: futkározom az erdőben, amikor épp előadást kéne tartanom az egyetemen... Nekieredek hát, kocogok szaporán visszafelé, nem törődve semmivel, hiszen azt a házat föl se fogom ismerni, elhaladok mellette, hogy észre se veszem. Ráadásul pontosan olyan ház, mint a többi, úgy lehetne csak megkülönböztetni, ha még szólna a telefon, az pedig lehetetlen. Minél többet forgatom fejemben ezt a gondolatot, ahogy futok lefelé, mindinkább úgy tetszik, újra hallom a csengetést, egyre tisztábban, élesebben; íme, újra föltűnik a ház is, még mindig ott cseng a telefon. Be a kertbe, a hátsó ablakhoz. Csak ki kell nyújtanom a kezem... fölveszem a kagylót. Lihegve szólok bele: - Itt nincs... - mire egy türelmetlen hang, de csak egy kicsit türelmetlen, mert valójában a hűvössége, nyugalma hat kínosan: - Jól figyelj. Marjorie itt van, nemsokára fölébred, de meg van kötözve, nem tud elszökni, írd föl magadnak a címet: Hillside Drive 115. Ha idejössz és elviszed, jó; ha nem, a pincében egy kanna kerozin, plasztikbomba, gyújtózsinór. Félóra múlva lángokban áll a ház. - De én... - kezdem mondani. A vonal túlsó végén már lerakták a kagylót. Most mit csináljak? Persze hívhatnám a rendőrséget, a tűzoltókat, ugyanerről a készülékről; de hogyan magyarázom meg nekik a helyzetet, hogyan tudom

107

kimagyarázni... egyszóval hogy én itt, ahol semmi keresnivalóm?... Folytatom a kocogást, még egyszer megkerülöm a házat, aztán ki az utcára. Sajnálom ezt a Marjorie-t, de ki tudja, miféle zűrös ügyekbe keveredett, ha most ilyen szarban van; s ha a segítségére sietek, senki el nem hiszi, hogy nem ismerem, szép kis botrány kerekedik a dologból, márpedig én egy másik egyetem docense vagyok, vendégprofesszorként dolgozom itt, befellegzene mindkét egyetem tekintélyének, hírnevének... Természetesen ha emberéletről van szó, mindezeknek a meggondolásoknak háttérbe kellene szorulniuk ... Lassítok. Bemehetnék bármelyik házba, kérhetném, hogy telefonálhassak a rendőrségnek, kijelentve mindenekelőtt, hogy nem ismerem ezt a Marjorie-t, semmiféle Marjorie-t nem ismerek... Az igazat megvallva: jár az egyetemre egy lány, akinek Marjorie a neve, Marjorie Stubbs: rögtön fölfigyeltem rá az előadásaimon. Hogy úgy mondjam, nagyon tetszett, kár, hogy amikor egyszer nálam volt, a lakásomon (könyveket kért kölcsön), kínos, zavarba ejtő helyzet alakult ki közöttünk. Hiba volt meghívni: az első előadásaimat tartottam ezen az egyetemen, még senki se ismert itt, nem tudták, miféle alak vagyok, a lány tévesen értelmezhette a szándékaimat, így keletkezett a féreértés, hű de kellemetlen félreértés, sajnos bizony máig se lehetett tisztázni, mert Marjorie mindig olyan gúnyos pillantásokat vet rám - rám, aki csak dadogva tudok szólni hozzá... egyébként a többi lány is gúnyosan mosolyog, ha csak meglát... Nos, én most nem szeretném, ha a Marjorie név keltette kellemetlen érzés megakadályozhatna abban, hogy egy másik Marjorie segítségére siessek, akinek veszélyben az élete... Hacsak nem ugyanarról a Marjorie-ról van szó... Hacsak nem éppen nekem szól a telefoncsengetés... Egy hatalmas gengszterbanda szemmel tart, tudják, hogy minden reggel ezen az útvonalon kocogok, meglehet, távcsővel figyelnek a dombról, s amikor közel érek az elhagyott házhoz, rám csengetnek... igen, engem hívnak, mert tudnak arról a kínos blamáról Marjorie-val, és zsarolni akarnak... Szinte észre se veszem, s ott vagyok már a campus kapujában, még egyre kocogva, tréningruhában és teniszcipőben, nem ejtettem útba a lakásomat, hogy átöltözzem és magamhoz vegyem a könyveimet - most mit csináljak? Kocogok tovább, immár az egyetemi város területén, lányok jönnek szembe velem, egyenként és kis

108

csoportokban vágnak át a füves udvaron, a tanítványaim mind: az előadásomra igyekeznek; avval a gúnyos mosollyal néznek, amit nem állhatok. Egy helyben futva megállítom Lorna Cliffordot, s megkérdezem: - Stubbs itt van? Pislogva válaszol: - Marjorie? Két napja színét se láttuk. Miért? Már ott is hagytam. Futok kifelé. Grosvenor Avenue, Cedar Street, Maple Road. Teljesen kifulladtam, nem kapok lélegzetet, csak azért futok tovább, mert sem a tüdőmet, sem a talajt a lábam alatt nem érzem többé. Hillside Drive. Tizenegy, tizenöt, huszonhét, ötvenegy; még jó, hogy hézagos a számozás, néha nagyokat ugrik, íme a 115-ös szám. Nyitva a kapu, föl, föl, föl a lépcsőn. Fönt félhomályos szoba. Marjorie egy díványon fekszik, keze lába megkötözve, szája betömve. Kioldozom. Hány. Megvetően mér végig. - Te rohadék - mondja.

109

Hetedik fejezet Kávéházi kis asztalka mellett ülsz, a Cavedagna doktortól kapott Silas Flanneryregényt olvasod, s várod Ludmillát. Egyidejűén két várakozás tölti be a lelkedet: az egyik, a benső, az olvasást illeti, a másik Ludmillát, aki késik. Az olvasásra összpontosítod a figyelmedet, igyekezvén a regénybe áthelyezni a lányra varast, mintegy remélve, hogy Ludmilla egyszer csak a könyv lapjai közül lép elébed. De nem tudsz tovább olvasni, a cselekmény megtorpant, ott, ahol épp tartasz, akárha csupán Ludmilla érkezése tudná újra mozgásba hozni a történet hajtóláncát. Szólítanak. Pincér ismételgeti a nevedet az asztalok között. Állj föl, telefonhoz hívnak. Ludmilla az? Ő. - Majd elmondom, miért, most nem tudok odamenni. - Képzeld, megvan a könyv! Nem, nem az, egyik sem azok közül: egy új. Ide figyelj… Csak nem akarod elmesélni neki telefonba a regényt? Várj, hallgasd meg, mit akar mondani. - Te gyere - mondja Ludmilla -, igen, a lakásomra. Most nem vagyok otthon, de sietek haza. Ha előbb érkezel, bemehetsz és megvárhatsz. A kulcs a lábtörlő alatt. Kulcs a lábtörlő alatt: milyen természetes, fesztelen, bízik az embertársaiban - persze nyilván nem sok nála az ellopnivaló. Rohansz a megadott címre. Becsöngetsz, hiába. Amint jelezte, nincs otthon. Kikotrod a kulcsot a lábtörlő alól. Félhomály fogad, a redőnyök leeresztve. Egyedülálló

lány

lakása:

egyedül

él.

Erről

szeretnél

mindenekelőtt

megbizonyosodni? Hogy nincsenek-e férfinyomok? Vagy amíg lehet, nem akarsz tudni semmiről, bizonytalanságban kívánsz maradni inkább? Valami természetesen visszatart attól, hogy körülszaglássz (egy kicsit följebb húztad a redőnyöket, de csak egy kicsit). Talán a gondolat, hogy nem érdemled meg ezt a bizalomról tanúskodó gesztust, ha nyomozásra használod fel. Vagy csak arról van szó, hogy azt hiszed, amúgy is tudod, milyen egy egyedülálló lány lakása, pontosan fel tudnád sorolni a berendezési tárgyakat anélkül, hogy körülnéznél. Uniformizált civilizációban élünk, meghatározott kulturális modellek között: lehetőségeink száma adott a bútorok, a díszítőelemek, a takarók, a lemezjátszó kiválasztásában. Mit mondhatnak hát neked e tárgyak arról, milyen is Ludmilla valójában?

110

Milyen vagy, Olvasónő? Ideje, hogy e második személyben írt könyv immár ne csupán egy általános férfi te-hez - meglehet, a képmutató én testvéréhez, hasonmásához - szóljon, de közvetlenül hozzád is, aki a második fejezetben való feltűnésed óta harmadik személyként szerepelsz, s akire szükség van ahhoz, hogy a regény regény legyen, létrejöjjön valami a második személyű férfi és a harmadik személyű nő között, öltsön alakot, bontakozzék ki vagy romoljon el - az emberi sorsok váltakozása szerint. lletve: ama szellemi modellek szerint, melyekhez igazodva a sorsunkat átéljük. Illetve: ama szellemi modellek szerint, melyekhez igazodva megfelelő jelentéseket tulajdonítunk a sorsunk alakulásának, azért, hogy az átélhető legyen. Ez a könyv mindeddig ügyelt arra, hogy az Olvasó számára, aki olvas, nyitva hagyja az azonosulás lehetőségét azzal az Olvasóval, aki olvastatik: ezért nem kapott nevet, az automatikusan egyenlővé tette volna egy harmadik személlyel (téged ellenben, harmadik személy lévén, meg kellett nevezni: Ludmilla lettél); így megmaradt a névmások elvont állapotában, bármi tulajdonságra és cselekvésre készen. Lássuk most, vajon belőled, Olvasónő, sikerül-e a könyvnek valamiféle igaz képet kialakítania, a keret felől

mind

beljebb

és

beljebb

szorítva,

valóságossá,

kézzelfoghatóvá

tennie

körvonalaidat. Először egy könyvesboltban léptél az Olvasó elé, a könyvespolctól elszakadva öltöttél alakot, akár-ha a könyvek sokasága szükségessé tette volna egy Olvasónő jelenlétét. Lakásod, lévén, hogy itt olvasol, elárulhatja nekünk, milyen helyet foglalnak el életedben a könyvek: vajon védekezésül szolgálnak, velük tartod távol magadtól a külső világot? álomba ringatnak, mint holmi kábítószer? Vagy éppenséggel hidakat építesz belőlük kifelé, a világ felé, mely annyira érdekel, hogy segítségükkel tágítani szeretnéd a kiterjedését, esetleg meg kívánod sokszorosítani? Az Olvasó tudja, hogy e kérdésekre leginkább a konyhában kaphat választ. A konyha sok mindent elmondhat rólad: hogy szoktál-e főzni vagy sem (úgy tűnik, igen, ha nem is naponta, de eléggé rendszeresen), hogy csak magadnak-e, vagy másoknak is (gyakran magadnak, de olyan gondosan, mintha másoknak is; és néha másoknak,

de

olyan

fesztelenül,

mintha

csak

magadnak),

hogy

beéred

a

legszükségesebbel vagy hódolsz a szakácsművészetnek (a nyersanyag s a konyhaeszközök ihletett és aprólékosan kidolgozott receptekre utalnak, a szándék tehát

111

világos; nem mintha torkos lennél, de a gondolat, hogy két tükörtojás legyen a vacsorád, bizonyára elszomorít), hogy kellemetlen kényszerűség-e számodra a tűzhely melletti ácsorgás, vagy élvezed is (a pici konyha célszerű elhelyezése és berendezése megkímél attól, hogy túlságosan megerőltesd magad, nem kell sokat itt tartózkodnod, és semmiképp sem kedved ellenére). A villamos háztartási készülékek mind a helyükön, hasznos állatok, érdemeikről nem lehet megfeledkezni, még ha nem igényelnek is tiszteletet, kultuszt. Valamiféle szépségigény figyelhető meg a konyhaeszközök tájékán (egy csomó félhold alakú húsvágó bárd, oly módon elhelyezve, hogy legfölül a legnagyobb, majd egyre kisebbek s legalul a legkisebb, holott egy is elég volna), de a díszítőelemek általában hasznos tárgyak is, csak némi engedmény tétetett a tetszetősségnek. A készletek szintúgy mondhatnak rólad valamit: a fűszerek egy részét bizonyára napi használatra szerezted be, a többi, úgy tetszik, csak kiegészíti a kollekciót; ugyanez mondható el a mustárokról; de legfőképpen a kezed ügyébe fölfüggesztett fokhagymakoszorú tanúsítja, hogy viszonyod az ételekhez nem felületes. Egy pillantás a hűtőszekrénybe további értékes adatok gyűjtésére ad alkalmat: a tojástartó rekeszben egyetlen tojás árválkodik; citromból csak egy fél található, az is kiszáradt; egyszóval a legfontosabb készletek dolgában némi hanyagságot lehet megállapítani. Kárpótlásul viszont van gesztenyemassza, fekete olajbogyó, retek, kis cserépedényben valami mártás; nyilvánvaló: bevásárláskor nem gondolsz arra, mi hiányzik otthon, inkább engedsz a kirakott áru csábításának. A konyhádban körülnézve tehát egy extrovertált, világos fejű, módszeres és az életet élvezni tudó nő képe alakul ki az emberben, olyan nőé, aki gyakorlati érzékét a fantáziája szolgálatába állítja. Vajon beléd szerethet valaki csupán a konyhád láttán? Lehet. Talán az Olvasó, akiben már amúgy is megvan erre a készség. Az Olvasó folytatja a földerítést a lakásban, melynek kulcsát rábíztad. Csomó holmival vetted körül magad: legyezők, levelezőlapok, üvegcsék, nyakláncok függnek a falakon. De közelebbről megvizsgálva különlegesnek, valamiféleképpen váratlannak hat mind. Kapcsolatod velük bizalmas és szelektív: csak azok válnak igazán a tulajdonoddá, melyeket magadénak érzel: a tárgyi valóságukkal való kapcsolat ez, amit látásukkor és megérintésükkor nem szorít ki afféle értelmi vagy érzelmi töltet. Miután megvetted e tárgyakat, a birtokodba kerülés tüstént megjelöli őket, többé nem hatnak úgy, mintha véletlenül lennének ott, ahol vannak; jelentéssel telítődnek, akár egy beszélgetés részei,

112

akár egy jelekből és jelképekből álló emlék. Rabja volnál a bír-vágynak? Talán nincs még elegendő adat ahhoz, hogy ezt ki lehessen jelenteni rólad: egyelőre csak az állapítható meg, hogy önmagáddal szemben vagy bírvágyó, szimbólumokhoz ragaszkodsz, melyekben fölfedeztél valamit magadból - félvén, hogy velük magadat is elveszíted. Az egyik sarokban csomó bekeretezett fénykép a falon; sűrűn egymás mellett. Kiknek a fényképei? A tieid, különböző életkorokból, aztán másoké, sok-sok férfié és nőé, néhány nagyon régi fotó is van köztük, mintha családi albumból vették volna ki őket, de az egész együtt nem annyira az emlékezést látszik szolgálni, inkább olyan, mint valami montázs a lét rétegeiből. A keretek nem egyformák, némelyikük múlt századi, cirádás, ez ezüst, amaz réz... és zománc, és teknőc, és bőr, és faragott fa: talán az életek töredék voltát kívánják hangsúlyozni; de afféle képkeretgyűjtemény is lehet az egész, s a fotóknak csak helykitöltő szerepük van, lám, újságból kivágott képek is akadnak, az egyik keretben egy régi, olvashatatlan levél, a másik meg éppenséggel üres. A maradék falfelületen semmi, s fia bútor sincs hozzátámasztva. Egy kicsit ilyen az egész lakás: itt teljesen csupasz a fal, amott túlzsúfolva, az összpontosított jelek sűrűn teleírt laphoz teszik hasonlóvá, az űr meg körülötte pihenés, lélegzetvétel. A bútorok és dísztárgyak elhelyezése sosem szimmetrikus. Nem holmi séma szerint iparkodsz rendet tartani; azon vagy, hogy azt itt a tárgyak egymás közötti megegyezése

hozza, létre (kevés tér áll rendelkezésedre, de észre lehet venni igyekezetedet, hogy megfelelő kihasználásával tágasabbnak tessék). Nos tehát rendes vagy? Rendetlen? Ilyen határozott kérdésekre az otthonod nem válaszol sem igennel, sem nemmel. Van persze egy elképzelésed a rendről, s ez az elképzelés bizonyára igényes is, csak éppen nem módszeres a gyakorlati alkalmazása. Látni, hogy a lakásod iránti érdeklődésed ki-kihagy, a napi nehézségek és kedélyed hullámzásai erősen befolyásolják. Lehangoltságra hajlasz vagy túláradó jókedvre? Úgy tetszik, otthonod bölcsen kihasználta a túláradó jókedv perceit, hogy fölkészülten fogadhasson a lehangoltság perceiben. Vajon vendégszerető vagy-e valóban, vagy csupán a közönyödet jelzi, hogy csak úgy beengeded az ismerőseidet, akkor is, ha nem vagy otthon? Az Olvasó kényelmes ülőhelyet keres az olvasáshoz, nem szállja meg azt a terepet, mely nyilvánvalóan neked

113

van fenntartva; ezt gondolja: a vendég igazán jól érezheti magát nálad, csak tudjon alkalmazkodni, tisztelje a szabályaidat. Mi van még? Mintha a cserepes növények jó néhány nap óta nem kaptak volna vizet; de meglehet, épp olyanokat tartasz, amelyekkel nem sokat kell törődni. Igaz is, kutyának, macskának, madárnak nyoma sincs ezekben a szobákban: az a fajta nő vagy, aki nemigen gyűjti a kötelezettségeket; ez éppúgy lehet önzésnek a jele, mint más, kevésbé látványos dolgokra való koncentrálásnak, de annak is, hogy nincs szükséged jelképes pótlékokra, eleget tudsz tenni természetes hajlamodnak, hogy törődj embertársaiddal, mert érdekel a mások sorsa, története, mind az életben, mind a könyvekben... Lássuk a könyveket. Az első dolog, ami szembetűnik velük kapcsolatban, legalábbis a szanaszét hagyottak láttán: nálad a rögtöni olvasást szolgálják, tehát nem tan-, illetve kézikönyvek, s nem is egy - valamiféle rendszer szerint felhasználható - könyvtár elemei. Ugyan egyszer-másszor megpróbálhattál amolyan látszatrendet teremteni, a gyarapodó állomány sokfélesége azonban hamar zátonyra futtatta rendszerezési kísérleteidet. Ha nem a méretük, kisebb vagy nagyobb voltuk szerint csoportosítod a köteteket, a legkézenfekvőbb az időrend elve: úgy rakni föl őket, ahogy egymás után érkeztek. Te mindenesetre mindig kiismered magad köztük, már csak azért is, mert nincsenek olyan sokan (néhány polcot bizonyára otthagytál előző lakásokban, életed korábbi szakaszaiban), s talán mert nem gyakran esik meg veled, hogy keresned kell egy könyvet, amit már olvastál. Vagyis hát úgy tetszik, nem vagy az az Olvasónő Aki Újraolvas. Nagyon jól emlékszel mindarra, amit olvastál (ez már kezdetben kiderült rólad többek közt); a tudatodban talán minden könyv egyszer s mindenkorra az a pillanatnyi olvasmány marad, ami volt. És amiképpen az emlékezetedben, úgy kívánod tárgyi valóságukban is megőrizni őket. A könyveid között, ebben az együttesben, mely nem állt össze könyvtárrá, fölfedezhető egy halott vagy tetszhalott rész, félrerakott kötetek ezek, amiket már olvastál és néha újra elővettél, vagy nem olvastál és nem is fogsz olvasni, de mindenesetre (le-leporolva) megtartottál, s van egy élő rész, vagyis azok a könyvek, amiket épp olvasol vagy olvasni szándékozol, vagy amiktől még nem szakadtál el, vagy amiket szívesen látsz magad körül. A konyhai 'készletekkel ellentétben itt az élő, a közvetlen fogyasztásra szánt rész

114

árul el többet rólad. Egy cso-8ió kötet szanaszét hever, némelyik nyitva, mások rögtönzött könyvjelzővel vagy szamárfülszerűen behajtott lappal. Látszik, hogy több könyvet szoktál olvasni egyszerre, mást-mást választasz ki a nap különböző óráiban és kis otthonod különböző sarkaiban való olvasásra: vannak, amiket az éjjeliszekrényre szántál, másoknak a karosszék mellett a helyük, megint másoknak a konyhában, a fürdőszobában. Meglehet, ez fontos vonással egészíti ki az arcképedet: elmédben afféle belső válaszfalak vannak, általuk elkülönülhet egymástól az az idő, amikor egy helyben állsz, meg az, amikor szaladsz, váltakozva hol ilyen, hol amolyan párhuzamos célokra összpontosíthatod a figyelmedet. Vajon mondhatjuk-e ezért, hogy szeretnél egyszerre több életet élni? Vagy hogy valójában éled is őket? Hogy amit valakivel vagy valahol átélsz, azt elválasztod attól, amit másvalakivel és máshol élsz át? Hogy minden tapasztalásért kielégítetlenséggel fizetsz, amiért csak valamennyi kielégítetlenség együtt kárpótolhat. Olvasó, légy résen. Gyanú férkőzött a lelkedbe, élesztgeti, táplálja egyelőre még öntudatlan féltékenységed. Ludmilla több könyvet olvas egyszerre... elkerülendő a csalódást, melyet egy-egy történet okozhat, hajlamos, hogy más történeteket is egyszerre éljen át. (Ne hidd, Olvasó, hogy e könyv szem elől téveszt. A te, mely áttevődött az Olvasónőre, egyik mondat ról a másikra megint reád mutathat. Megmaradtál a lehetséges te-k egyikének. Ki merne a te elvesztésére ítélni? Hiszen az legalább olyan borzalmas szerencsétlenség, mint az én elvesztése. Ahhoz, hogy egy második személyben írt szövegből regény legyen, legalább két egymástól tisztán, világosan megkülönböztethető

te szükséges, s mindkettőnek el kell szakadnia az egyes és többes számú harmadik személyek tömegétől.) Mindazonáltal az Olvasónő könyvei meg is nyugtatnak valamelyest. Az olvasás magány. Ludmillát óvják a nyitott könyv lapjai, akár kagylóhéj az osztrigát. Egy valószínűleg, sőt bizonyosan létező másik férfi árnyéka ha nem tűnik is el véglegesen, de pályaszélre száműzetik. Az ember akkor is egyedül olvas, amikor kettesben van valakivel. De hát akkor mit keresel itt? Be szeretnél hatolni a csigaházába, könyveinek lapjai közé? Vagy megmarad két különálló kagylóénak az Olvasó és az Olvasónő kapcsolata, merthogy

115

csupán kizárólagos, egyéni tapasztalásaik időnkénti és részleges szembesítése révén érintkezhetnek egymással? Nálad a könyv, amit a kávéházban olvastál, türelmetlen vagy, máris tovább akarod olvasni, hogy aztán odaadhasd neki, folytathasd a vele való érintkezést a mások szavai vágta csatornán keresztül; ezek a szavak - éppen mert egy idegentől, ama nyomdafestékből és sorközökből lett néma senkitől származnak - a ti szavaitok lehetnek aztán, nyelvvé, kódokká válhatnak közöttetek, eszközzé, mellyel jeleket válthattok és fölismerhetitek egymást. Kulcs fordul a zárban. Hallgatsz, akárha meg akarnád lepni, s egyúttal igazolni akarnád önmagád előtt és előtte, hogy ittléted természetes dolog. De ezek nem az ő léptei. Egy férfi tűnik fel lassan az előszobában, a függönyön át látod a bőrkabátos árnyképét. Otthonosan mozog, de meg-megáll, mint aki keres - valamit. Megismered. Irnerio az. Azonnal el kell döntened, hogyan fogsz viselkedni. Úgy nyit be ide Ludmilla lakásába, mintha csak hazajönne. Zavarodnál - merthogy itt vagy, szinte rejtezkedve - erősebb a csalódottságod. Mellesleg jól tudtad, Ludmilla lakása nyitva a barátai előtt: kulcs a lábtörlő alatt. Amióta csak beléptél, úgy érzed, arctalan szellemalakok vesznek körül. Irnerio legalább ismerős szellem. Akárcsak te az ő számára. - Á, te vagy itt. - Ő vesz előbb észre téged, de nem csodálkozik. Ez a természetesség, mellyel az imént még te akartál hivalkodni, most cseppet sem derít jobb kedvre. - Ludmilla nincs itthon - mondod, mintegy biztosítandó előjogodat a tájékoztatásra, vagy éppenséggel a terület elfoglalására. - Tudom - bólint közönyösen. Matat, kurkász a könyvek között. - Segíthetek valamiben? - kérdezed, mintha csak provokálni akarnád. - Egy könyvet keresek. - Azt hittem, sosem olvasol - jegyzed meg. - Nem olvasásra kell. Tárgyakat készítek a könyvekből. Igen, műalkotásokat: szobrokat, képeket, mindegy, minek nevezzük. Kiállításom is volt már. Gyantával összeragasztok néhány könyvet, és kész, úgy maradnak. Becsukva vagy kinyitva. Olykor meg is faragom őket, lyukakat fúrok beléjük. Jó anyag a könyv, jól lehet vele dolgozni, rengeteg forma kialakítására alkalmas. - És Ludmilla nem bánja?...

116

- Tetszenek neki a dolgaim. Tanácsokat ad. A mű-kritikusok szerint jelentős, amit csinálok. Most valamennyi művemet belerakják egy könyvbe. Valaki összehozott Cavedagna doktorral. Szóval egy könyv lesz, benne az összes könyvem fényképe. Amikor majd megjelenik, szobrot csinálok belőle, sok-sok szobrot. Ezek aztán belekerülnek egy másik könyvbe, és így tovább. - Úgy értem, Ludmilla nem bánja, hogy elviszed a könyveit?... - Hisz annyi van neki... Időnként ő maga ad belőlük, épp ázért, hogy tudjak mivel dolgozni. Igen, ideadja azokat, amelyeknek nem veszi semmi hasznát. Persze nekem nem jó akármelyik könyv. Megérzem, melyik lesz műalkotás a kezem alatt. Némelyik rögtön megsúgja, mit tudnék csinálni belőle; mások nem, némák maradnak. Előfordul, hogy megvan az ötletem, de semmire se megyek vele, amíg rá nem találok a megfelelő könyvre. Az egyik polcon fölforgatja, összevissza dobálja a köteteket; kis ideig méreget, latolgat egyet a tenyerén, megvizsgálja a gerincét, az élmetszését, aztán leteszi. - Vannak rokonszenves könyvek és vannak, amiket hiába utálok, mindig újra a kezembe kerülnek. Lám, a könyvek Nagy Fala, melyről azt hitted, távol tartja Irneriót Ludmillától, valójában játékszer csupán, amit könnyedén, otthonosan bont le ez a barbár betolakodó. Félszegen nevetsz. - Úgy látszik, igencsak jól ismered Ludmilla könyvtárát... - Ó, hisz jobbára mindig ugyanazok a kötetek... De jólesik elnézni az egészet együtt. Szeretem a könyveket... - Ezt nem egészen értem. - Igen, kellemes itt látnom őket, körös-körül... Ezért érzi jól magát az ember Ludmillánál. Hát nem? Az egymásra torlódó könyvlapok a szobában, akár egy sűrű erdő tömött lombozata, illetve nem: mint a sziklafal rétegződése, mint a palatető lapjai, a palának a lemezei: Irnerio szemével ilyennek próbálod látni azt a hátteret, mely elé Ludmilla eleven alakját képzeleted kirajzolja. Ha bizalmába tudsz férkőzni, Irnerio most elárulja neked a nyugtalanító titkot: mi a kapcsolat a Nem Olvasó és az Olvasó-nő között. Nos, kérdezz tőle gyorsan valamit e tárgyban, bármit. - És te... - nem jut okosabb kérdés az eszedbe , és te mit csinálsz, miközben ő olvas?

117

- Én nem bánom, ha olvas — mondja Irnerio. — Végtére valakinek csak kell olvasnia a könyveket, igaz? Legalább megnyugodhatom, hogy nem rám hárul ez a feladat. Olvasó, nincs sok okod az örvendezésre. A feltárult titok, a bizalmas kapcsolat közöttük: egymást kiegészítő két életritmus. Irneriónak csak a pillanat fontos, az, ami pillanatról pillanatra éri; számára a művészet életerő-leadást jelent, nem maradandó alkotást, nem azt az élethalmazt, amit Ludmilla keres a könyvekben. Mindazonáltal az olvasás szükséglete nélkül is fölismeri valamiképpen ama fölhalmozott energiát, s úgy érzi, vissza kell vezetnie az áramkörbe; anyagi mivoltukban használja hát Ludmilla könyveit a műveihez, amelyekbe legalább egy-egy pillanatra beleviheti a saját energiáját. - Ez jó lesz nekem - mondja, s már dug is a kabátzsebébe egy kötetet. - Ne, ezt hagyd! Épp olvasom. Mellesleg nem is az enyém, vissza kell adnom Cavedagnának. Válassz egy másikat. Nézd csak, ez itt hasonlít... Kezedbe vettél egy kötetet, piros szalag van a borítóján; rajta felírás: „Óriási siker! Silas Flannery legújabb sikerkönyve", s ez máris megmagyarázza a hasonlóságot: Flannery műveinek jellegzetes a külalakja. De nemcsak a külalak: a cím is a borítón: …vonalak

hálójában. Ugyanannak a könyvnek a két példányáról van szó tehát! Meg vagy lepve. Ez igazán furcsa! Nem hittem volna, hogy Ludmilla már megvette... Irnerio elhárító mozdulatot tesz. - Ez nem Ludmilláé. Semmi dolgom vele. Azt hittem, nincs már több belőle itt. - Miért? Kié? Miről beszélsz? Irnerio két ujjal megfogja, egy ajtóhoz lép, kitárja, áthajítja a küszöbön a könyvet. Követted, bekukkantasz: sötét kis kamra, egy asztalon írógép, magnetofon, szótárak, testes irattartó. Kihúzod a legfelső lapot az irattartóból, odatartod a világossághoz. Ezt olvasod: Érmes Marana fordítása. Csak állsz, földbe gyökerezett lábbal, villámsújtottan. Amikor Marana leveleit böngészted, végig úgy rémlett, mintha Ludmillával találkoznál újra meg újra... Mert nem tudsz nem reá gondolni: így magyaráztad magadnak a dolgot, igen, mintegy bizonyítékát láttad ebben, hogy szerelmes lettél. S most itt, Ludmilla lakásán a Marana holmijába botiasz. Mi ez? Lidércnyomás? Rögeszme? Nem, elejétől fogva kísértett a gondolat, gyötört az előérzet, hogy van valami kapcsolat közöttük... A féltékenység mindeddig csak afféle játék volt önmagáddal; most aztán valósággá lett, nincs menekvés. És nemcsak féltékenység ez már: gyanakvás is, igen, bizalmatlanság is; azt

118

kell érezned, hogy többé nem bízhatsz senkiben és semmiben... A félbeszakadt olvasmány utáni hajsza, ami különös izgalomban tartott, hisz együtt csináltad Ludmillával, most a lány utáni hajszával lett azonos: el-eltűnik a szemed elől a titok, csalódások, átváltozások mind sűrűbb és sűrűbb rengetegében. -

De hát... hogy kerül ide Marana? - kérdezed. - Itt lakik?

Irnerio nemet int. - Csak lakott. Jó ideje kitették a szűrét. Többé nem jöhet vissza. De már annyira átitatta minden dolgát a hamisság, hogy bármit mond róla az ember, nem igaz. Ezt legalább elérte. Az idehozott könyvei látszólag ugyanolyanok, mint bármelyik máshonnan idekerült könyv, de én rögtön fölismerem őket, első pillantásra. És nemcsak a kis szobában vannak még irományai. Itt is, ott is fölfedezhető a nyoma. Olykor az a gyanúm támad, hogy még mindig idejár, be-belopózik, amikor senki sincs a lakásban, s folytatja az üzelmeit, a csereberét... - Miféle csereberét? - Nem tudom... Ludmilla azt mondja, hogy amihez hozzányúl, ha addig nem volt hamisítvány, hát azzá válik. Én csak azt tudom, hogy ha az ő könyveiből próbálnék szobrokat faragni, csupa hamisítvány kerülne ki a kezem alól: akkor is, ha ugyanolyanoknak látnám őket, mint a többi művemet... - De hát a holmija? Miért tartja Ludmilla abban a kis szobában? Visszavárja őt? - Ludmilla szerencsétlen volt, amíg Marana itt tartózkodott... Olvasni se tudott már... Végül megszökött... Először ő ment el... Aztán Marana ... Távolodik az árnyék. Föllélegzel. A múlt lezárva. - És ha újra jelentkeznék? - Ludmilla megint elmenne... - Hová? - Hát... Talán Svájcba... Mit tudom én... - Van egy másik férfi, Svájcban? - Rögtön az író jutott eszedbe, a távcsöves író. - így is mondhatjuk... de az egészen más tészta... Az öreg ponyvaszerző... - Silas Flannery? - Ludmilla azt mondja, hogy amikor Marana arról akarja meggyőzni, hogy a valódi és a hamisítvány közötti különbség csupán előítélet, ő tüstént szükségét érzi, hogy mielőbb lássa azt, aki úgy termi a könyveit, mint bokor a bogyóját... így mondja...

119

Egyszerre nyílik az ajtó. Ludmilla viharzik be, ledobja az egyik karosszékre a kabátját, a csomagjait. .. - Jaj de jó! Két barát is egyszerre! Bocsánat a késésért! Kettesben isszátok a teát. Irneriónak is veletek kéne lennie, de üres a karosszéke. - Ott ült még az előbb. Hova tűnt? - Ó, bizonyára elment. Jön-megy, szó nélkül. - Itt csak úgy jönnek-mennek az emberek? - Miért ne ? Te hogy jöttél be ? - Én és annyian mások? - Mi ez? Féltékenységi jelenet? - Arra semmi jogom. - És azt képzeled, egyszer csak jogod lesz rá? Ha így van, jobb el se kezdeni. - Mit? Lerakod a csészéd. Átülsz a fotelból a díványra, melléje. (Elkezdeni. Te mondtad ki, Olvasónő. De hogyan is állapítható meg pontosan, mikor kezdődik egy történet? Mindig előbb elkezdődött már minden, valamennyi regény első lapjának első sora visszautal valamire, ami megtörtént már a könyvön kívül. Vagy éppenséggel a tizedik, századik oldalon kezdődik az igazi történet, s mindaz, ami megelőzi, csupán prológus. Az emberi nem egyedeinek élete összevissza egymásba gabalyodik, ha valaki megkísérel kiszakítani egy életdarabkát olyképpen, hogy annak a nagy egésztől elkülönült értelme legyen - például két ember találkozását, mely meghatározó lesz mindkettejük számára -, számot kell vetnie azzal, hogy a két személy külön-külön magával hurcol egy-egy eseményekből, helyszínekből, más személyekből összeszőtt szövetet, és találkozásuk további történéseket fog eredményezni, melyek elválnak majd a közös történetüktől.) Ágyban vagytok, együtt, Olvasó és Olvasónő. Eljött hát az ideje, hogy a többes szám második személyű névmással jelöljünk benneteket: igencsak felelősségteljes eljárás ez, mert azt jelenti: egységes i alanynak számítotok. Nektek mondom, ennek az alig fölismerhető s megkülönböztethető gubancnak a gyűrt takaró alatt. Lehet, utána mindkettőtök a maga útján jár tovább, s az elbeszélő kénytelen visszatérni a két te-re; egyelőre

azonban, mivel

testetek mind több kéjérzethez iparkodik jutni

az

összeforrásban, bőrnek bőrhöz tapadásában, az adott és kapott rezgésekben, hullámzásokban, űröknek és teljességeknek egymásba hatolásában, s mivel szellemetek

120

is a legtökéletesebb egyetértésre törekszik, igen, ezért most nyugodtan úgy lehet szólni hozzátok, mint egyetlen - kétfejű - személyhez. Mindenekelőtt meg kell határozni e kettős lényetek minéműségét, illetve mozgásterét. Mit eredményez az azonosulástok? Mi a variációitok és modulációitok vissza-visszatérő témája ? Feszültségkoncentráció, mely azt célozza, hogy kinek-kinek a saját potenciáljából ne menjen veszendőbe semmi? A reakcióképes állapot elnyújtása? A másik fölgyülemlett vágyának kihasználása: hogy megsokszorozódjék általa saját töltésetek? Vagy a túláradó, a teljes önfeladással határos érzés, a simogatni és simogattatni való végtelen területek földerítése, a létnek egy végtelenül

érzékeny

felszínű

tóba

oldása?

Mindkét

esetben

csupán

társatok

függvényeként léteztek, ez természetes, de ugyanakkor egyikőtök énje sem semmisülhet meg, ellenkezőleg, hiánytalanul ki kell töltenie a szellemi űrt, érdekeivel együtt vállalnia, vagy utolsó sejtjéig odaadni magát. Egyszóval nagyon szép mindaz, amit csináltok, de nyelvtanilag semmi sem változik. Amikor leginkább látszotok egységes egésznek, éppenséggel akkor vagytok két te, különállóbbak, magatokba zártabbak, mint annak előtte. (És már most ez a helyzet, holott most kivételes fokon foglalkoztat benneteket egymás jelenléte. Képzelhetni, miként lesz nemsokára, amikor külön-külön utakon járó képzelgések kísértenek, s ráadásul testetek találkozásának a megszokás teherpróbáját is el kell viselnie.) Olvasónő, most hát téged olvasnak. Tested beható olvasás tárgya, működnek a tapintás, látás, szaglás információs csatornái, s az ízlelőszemölcsök szintúgy szerephez jutnak. Kiveszi részét a hallás is, figyeli lihegésedet, kis sikolyaidat. És nemcsak a testedet

olvassák:

a

test

különféle

elemek,

alkotórészek

bonyolult

összessége,

alkotórészeké, melyek nem mind láthatók, s nincsenek is mind jelen, de megnyilvánulni megnyilvánulnak - közvetlenül látható eseményekben: a szemed elhomályosulásában, a nevetésedben, a szavakban, amiket mondasz, abban, ahogy megigazítod, majd szétteríted a hajad, a kezdeményezésedben és visszarettenésedben, vagyis mindama jelekben, melyek közted és az erkölcs, szokások, törvénykönyvek, emlékek, őstörténet, divat között húzódó határmezsgyén mutatkoznak, a szegényes ábécékben, melyek révén egy emberi lény bizonyos percekben azt hiheti, hogy egy másik emberi lényt olvas.

121

Ezenközben te is olvasás tárgya vagy, Olvasó: az Olvasónő szemlét tart a tested fölött, akárha egy tartalomjegyzéket böngészne át; íme, most hirtelen támadt s céltudatos kíváncsisággal nézi, most meg kevésbé sietősen kérdezgeti s várja a néma választ, mintha valamennyi részhelyszín csupán egy tágasabb térség földerítése szempontjából érdekelné. Most elhanyagolható részletek kötik le a figyelmét, esetleg apró stilisztikai hibák, mint például a kiálló ádámcsutkád, vagy az, ahogyan fejedet a nyakhajlatába fúrod, ez picinyke eltávolodást eredményez nála, amolyan kis kritikus fenntartást, vagy legalábbis tréfásra hangolja a meghittségét; most viszont szerfölött méltányolja a véletlenül fölfedezett részletet, például az állad formáját, vagy azt a különleges módot, ahogy a vállába harapsz, ettől nekilendül, egy végiében sok-sok oldalt átfut (veled!), mégpedig úgy, hogy nem marad ki egyetlen vessző sem. Közben valamiféle kétely vegyül tested olvasatának örömébe, pontosabban fizikai valóságod szöveghű idézéséből támad a rossz érzés: hátha Ludmilla nem mint egységes egészet olvas téged, hanem csak felhasznál, igen, a szövegösszefüggésből kiszakított töredékeket arra használja fel, hogy egy csak általa ismert árnyékpartnert találjon ki magának, tudata egyik homályos zugában; őt betűzi ki, álmai apokrif látogatóját, nem téged. A könyvolvasás és a szerelmesek (összefekvéshez szükséges elme- és testkoncentrátumuknak) egymást olvasása között az a különbség, hogy utóbbi nem lineáris. Belefogunk bárhol, kisebb-nagyobb részeket kihagyunk, visszalapozunk, elidőzünk egy-egy szakasznál, ide-oda kalandozunk a szimultán és divergens üzenetek erdejében, egyetlen ösvényen haladunk tovább megint, kellemetlen perceket élünk át, lapozunk, megtaláljuk a történet fonalát, elveszítjük. Éppenséggel föl lehet fedezni valamiféle irányt: amennyiben egy csúcsra mutat, s e cél felé ritmikusan ismétlődő szakaszok, kitérők, visszatérő motívumok váltogatják egymást. De vajon csakugyan a csúcs a cél? Vagy feléje futtunkban egy másik erő is hat reánk, mely ellenkező irányba hajt, arra ösztökél, hogy újra meg újra megmásszuk ugyanazokat a pillanatokat, visszanyerjük a már eltelt időt? Ha az ember grafikusan akarná ábrázolni ezt az összetett egészet, akkor valamennyi csúcspontra eljutott epizód egy-egy háromdimenziós modellt igényelne, talán négydimenziósat... nem, nem igényelne semmiféle modellt, hisz minden tapasztalás megismételhetetlen. Olvasás és ölelkezés leginkább abban hasonlít

122

egymáshoz, hogy a bennük kibomló idő és tér merőben különbözik a mérhető időtől és tértől. Már az első találkozás kusza rögtönzésében is megolvasható valamiféle jövendő együttélés kusza lehetősége. Ma mindketten egymás olvasmányai vagytok, a saját meg nem írt történetét olvassa mind-egyikőtök a másikban. Holnap, kedves Olvasó és Olvasónő, ha még együtt lesztek, ha szerelmespárhoz illőn ugyanabba az ágyba feküsztök le, ki-ki meggyújtja majd az éjjeli lámpáját, s belemerül a könyve olvasásába; két párhuzamos olvasás várja az álom közeledtét; előbb te, majd te oltod el a villanyt; két különálló világegyetemből visszatérve futólag újra együtt lesztek a sötétben, mely minden távolságot eltöröl, aztán a kétfelé ágazó álom megint csak elválaszt benneteket, téged erre, téged pedig amarra hurcol. De ne gúnyolódjatok a házassági összhang eme kilátásán: a páros élet ennél szerencsésebb képét aligha tudjátok szembeállítani vele. Beszélsz Ludmillának a könyvről, amit a reá való várakozás közben olvastál. - Az a fajta könyv, ami tetszik neked: mindjárt az első lapon feszengést kelt... Ludmilla tekintetében kérdés villan. Te pedig elbizonytalanodsz: ezt a feszengésdolgot talán nem is tőle hallottad, inkább olvastad valahol... Talán már nem hiszi, hogy a szorongás az igazság feltétele... Talán bebizonyította neki valaki, hogy a szorongás is mechanizmus, és épp a tudattalant lehet a legjobban meghamisítani... - Nekem - mondja - azok a könyvek tetszenek, amelyekben egy sakkjátékos tiszta, egzakt elméjéhez méltó értelmi szűrő szűr meg minden titkot és szorongást. - Mindenesetre: ez olyasvalakinek a története, aki nagyon ideges lesz, valahányszor telefoncsöngetést hall. Egy reggel éppen kocog... - Tovább ne meséld! Add ide, majd elolvasom. - Én se jutottam sokkal messzebbre. Várj, idehozom neked. Fölkelsz az ágyból, átmégy a könyvért a másik szobába, ahol ama hirtelen fordulat megszakította az események normális menetét. Nem találod. (Egy kiállításon fogod majd viszontlátni, mint szobrot, Irnerio legújabb művét. Az az oldala, melynek sarkát emlékeztetőül behajtottad, most egy tömör paralelepipedon egyik lapján nyugszik, odaragasztva, áttetsző gyantával bevonva. Kissé összezsugorodott s hullámossá vált felületén perzselés nyoma barnállik - úgy hat, mintha láng csapott volna ki a kötet bensejéből -, a lazán rétegessé vált élmetszés meg akár egy göcsörtös fakéreg.)

123

- Nem találom, de nem baj - mondod. - Láttam, neked is van belőle egy példányod. Sőt azt hittem, már olvastad... - Észrevétlenül bementél a kamrába, megkerested Flannery piros szalagos könyvét. Tessék. Ludmilla kinyitja. A belső címoldalon ajánlás: „Ludmillának... Silas Flannery". - Igen, ez az én példányom... - Ismered Flanneryt?! - kiáltasz föl, mintha semmit se tudnál. - Ismerem... Megkaptam tőle ezt a könyvét... De bizonyos voltam benne, hogy ellopták... pedig még nem olvastam... - Márminthogy Irnerio lopta el? - Hát... Ideje, hogy fölfedd a kártyáidat. - Nem Irnerio volt, és ezt jól tudod. Ő amikor meglátta, bedobta abba a sötét szobába, ahol... - Ki hatalmazott fel, hogy kutakodj? - Irnerio szerint az az illető, aki lopkodta a könyveidet, most titkon visszajár, hogy hamisítványokat rakjon a helyükbe... - Irnerio nem tud semmit. - Én viszont annál többet tudok: Cavedagna ideadta olvasni Marana leveleit. - Mindaz, amit Érmes mesél, csupa hazugság, csalás... - Egyvalami azonban igaz: az az ember még mindig gondol rád, te vagy képzelgéseinek tárgya, rög-eszmésen izgatja, hogy olvasol... - Azt sose bírta elviselni. Lassanként többet is megtudsz majd a fordító mesterkedéseinek indítóokairól: féltékenysége volt a titkos mozgatórugó, féltékenysége a láthatatlan vetélytársra, aki folyvást közéje s Ludmilla közé állt, a halk hangra, mely a könyvekből szól a lányhoz, az ezerarcú és arc nélküli kísérteire, mely át-átsuhan csak képzelete vetítővásznán, mert hisz csupán könyveikben sosem hús-vér valóságukban léteznek számára a szerzők; akár élnek, akár meghaltak már, mindig készek arra, hogy társalogjanak vele, hogy megbabonázzák, elcsábítsák, s Ludmilla mindig kész követni őket; könnyed, változékony kapcsolat ez, ami csak testtelen személyekkel elképzelhető. Hogyan lehet legyőzni - nem a szerzőket, hanem a szerepüket, funkciójukat, vagyis azt az eszmét, hogy minden

124

könyv mögött ott áll valaki, aki szavatolja az ötletek és kitalált alakok igazságát egyszerűen azzal, hogy a saját igazságával ruházza fel őket, a szavak építményét önmagával azonosítja? Minthogy ízlése és tehetsége kezdettől ebbe az irányba hajtotta, s az ösztönzés csak még fokozódott, amikor kapcsolata Ludmillával válságosra fordult, Érmes Marana egy olyan irodalomról ábrándozott, amelyben csak apokrif művek vannak, utánzatok, hamisítványok, pastiche-ok. Ha ezt az elképzelést sikerül egyszer megvalósítani, ha az író kilétét illető állandó bizonytalanság miatt az olvasó többé nem tud hinni - nem is annyira abban, amit mesélnek neki, mint inkább a mesélő csöndes hangjában -, nos, akkor talán az irodalom épületének külseje változatlan marad... de belül, az alapoknál, ahol létrejön az olvasó kapcsolata a szöveggel, ott igen, ott valami végérvényesen megváltozik. Akkor Érmes Maranának nem kell többé úgy éreznie, hogy olvasásba mélyedt szerelme magára hagyta: Ludmilla s a könyv között mindegyre ott lebeg az ámítás árnyéka, ő meg, azonosítva magát valamennyi ámítással, egy életre biztosíthatja jelenlétét. A kezdősorokra téved a tekinteted. - De hisz ez nem az, amit elkezdtem olvasni... Ugyanaz a cím, ugyanaz a fedőlap, minden ugyanaz... De ez egy másik könyv! A kettő közül az egyik hamisítvány. - Persze hogy hamisítvány - mondja Ludmilla halkan. - Mert Maranától származik? De azt, amelyiket olvasni kezdtem, szintén ő küldte Cavedagnának! Mindkettő hamisítvány volna? - Egyvalakitől tudhatjuk meg az igazságot: a szerzőtől. - Megkérdezheted tőle, a barátnője vagy… - Voltam. - Hozzá utaztál, amikor megszöktél Maranától? - Milyen sokat tudsz! - mondja, azon a gunyoros hangon, mely mindennél jobban idegesít. Olvasó, döntöttél: fölkeresed az írót. Egyelőre hátat fordítasz Ludmillának, s belefogsz az új, azonos borítású könyv olvasásába. (Illetve nem egészen azonos borítású. A szalag - Silas Flannery „legújabb könyvsikere" elfödi a cím elejét. Csak le kéne szedned, máris rájönnél, hogy ennek a kötetnek nem

125

Egymásba futó vonalak hálójában a címe, mint amannak, hanem: Egymást keresztező vonalak hálójában.)

126

EGYMÁST KERESZTEZŐ VONALAK HÁLÓJÁBAN

Elmélkedni, fontolgatni: engem minden szellemi tevékenység tükrökhöz utal. Platón szerint a lélek tükör; úgy hozza létre az anyagi világ dolgait, hogy a felsőrendű igazság ideáit tükrözi. Talán ezért van szükségem tükrökre a gondolkodáshoz: tükörképek nélkül nem bírok koncentrálni - akárha szellemem egy-egy utánozható modellt igényelne, valahányszor működtetni kívánja spekulatív képességét. (A szóban itt benne foglaltatik összes jelentése: gondolkodó ember, üzletember is vagyok egyúttal, azonkívül optikai készülékeket gyűjtök.) Alighogy belekukkantok egy kaleidoszkópba, figyelemmel kísérve a színek és vonalak heterogén töredékeinek gyülekezését és szabályos alakzatokba tömörülését, elmém tüstént rátalál a követendő eljárásmódra, még ha csupán egy olyan - bár szigorú - alakzat igazítja is el hirtelen és ingatag ötlettel, mely semmivé lesz, mihelyt megkoppintom ujjam hegyével a henger falát: a pontos konstrukciót máris felváltja egy másik: ugyanazok az elemek teljesen eltérő képbe álltak össze. Amikor - még kamaszkoromban - észrevettem, hogy a tükörkút mélyén örvénylő zománckertek szemlélése fejleszti mind a gyakorlati döntések, mind a vakmerő tervezgetés iránti készségemet, elkezdtem gyűjteni a kaleidoszkópokat. A találmány viszonylagos fiatalsága (1817-ben szabadalmaztatta Sir Dávid Brewster skót fizikus, egyebek között a Treatise ön New Philosophical Instruments* szerzőjé) szoros időrendi korlátok közé szorította gyűjteményemet. Nem késlekedtem hát, egy jóval érdekesebb s lenyűgözőbb régi különlegesség irányába fordítottam kutatómunkámat: a tizenhetedik század fényvisszaverő szerkezeteit tanulmányoztam, e különféle alakzatú kis színházakat, melyekben hol ilyen, hol olyan szögből megsokszorozódni látszik egyegy tárgy. Iparkodom rekonstruálni Athanasius Kirchernek, az Ars magna luds ét

umbrae** (1646) szerzőjének s a „teátrum polydipticum" feltalálójának a múzeumát; a „teátrum" körülbelül hatvan tükröcskével kitapétázott óriás doboz, melyben egyetlen faág erdővé, egy ólomkatona hadsereggé, egy kis kötet könyvtárrá változik. Az üzletemberek, akiknek tárgyalásaink előtt meg-megmutatom, nem éppen túlzott érdeklődéssel

szemlélik

fura

gyűjteményemet.

Nem

tudják,

hogy

gazdasági

birodalmamat e kaleidoszkópok és fényvisszaverő szerkezetek elve alapján hoztam létre: mintegy utánozva a tükörjátékot, tőke nélküli részvénytársaságokat sokszoroztam,

127

óriásira növesztettem a hiteleket, a nyomasztó adósságokat pedig csalóka perspektívák holt sarkaiba suvasztottam. A titkom, szakadatlan pénzügyi győzelmeim titka ez volt (ráadásul egy olyan korszakban, amikor sorra mentek tönkre a bankok, a vállalatok, s a válság a tőzsdét se kímélte): közvetlenül pénzre, üzletre, haszonra sose gondoltam, csakis különböző szögekbe döntött fényes lemezek tükrözésére. A saját tükörképemet kívánom megsokszorozni, de nem holmi nagyzási vagy nárcisztikus hóbortból - ez túlságosan kézenfekvő föltevés; nem, épp ellenkezőleg: az önsokszorosítással az a célom, hogy a magam mozgatta töméntelen csalóka szellemalakom mögé rejtsem az igazi énemet. Ezért, ha nem félnék, hogy félreértenek, szíves örömest kirakatnám itthon tükrökkel az egyik szobámat, a Kircher-féle terv szerint: láthatnám, mint járkálok fejjel lefelé a mennyezeten, s mint röppenek föl a magasba a padló mélységéből. E soroknak is egy tükörterem hideg fényét kellene árasztaniuk, mely teremben meghatározott számú személy, illetve tárgy képe verődik vissza és fejtetőre áll és sokszorozódik. Ha az én alakom fut szét minden irányban s duplázódik meg minden szögletben, ennek az a célja, hogy elbizonytalanítsam üldözőimet. Sok az ellenségem, állandóan menekülnöm kell előlük. Azt hiszik, hogy utolértek, s csupán egy tükörlapra sújtanak le, melyen megjelent s szertefoszlott töméntelen jelenlétem visszfényének egyike. Magam is üldözök, e sok-sok ellenségemet üldözöm, lebegek fölöttük, alattuk, előttük, mögöttük, feltartóztathatatlan s kikerülhetetlen tömegben csapok le rájuk, és bármerre fordulnak, minden oldalról elvágom előlük a menekülés útját. Egy fényvisszaverődéses világban az ellenségeim is azt hihetik, hogy körülfogtak, ám csak én ismerem a tükrök elrendezését, így utolérhetetlenné tudom tenni magamat, míg ők folyvást juhnyájként összeterelődnek és egymásnak ütköznek. Szeretném, ha elbeszélésem különféle pénzügyi műveletekben fejezné ki mindezt,

igazgatói

ülések

váratlan

fordulataiban,

ijedt

tőzsdeügynökök

tele-

fonhívásaiban, aztán még a város térképének egy-egy részletében is, biztosítási kötvényekben, Lorna szájmozgásában, amikor odaveti azt a mondatot, Elfrida elszánt tekintetében, ahogy a számolásba mélyed - a két kép fedi egymást -, a város keresztekkel és nyilakkal teleszórt térképének rácsozatában, távolodó és a tükör élein tovatűnő motorkerékpárokban, s azokban a motorkerékpárokban, melyek feltartóztatják a Mercedesemet.

128

Amióta rájöttem, hogy több, e célra különlegesen kiképzett gonosztevő banda el akar rabolni, sőt a legjelentősebb üzlet- és vetélytársaimnak a pénzvilágban ugyancsak e húzás a leghőbb vágya, azóta tudom: csak akkor kerülhetem el, hogy ellenségeim kezére jussak, ha megsokszorozom magam, megsokszorozom a személyemet, a jelenlétemet, a távozásaimat hazulról s a visszatéréseimet, egyszóval valamennyi rajtaütés-alkalmat. Rendeltem hát öt Mercedest, hajszálra olyat, amilyen az enyém, ezek motoros testőrségem kíséretében óránként kibe járnak a villám páncélozott kapuján, kormánykerekük mögött pedig egy-egy fekete ruhás alak ül, szemébe húzott kalappal: én is lehetek, de lehet akármelyik dublőröm. A fiktív részvénytársaságok, melyeknek elnöke vagyok, felcserélhető székhelyeken működnek; vagyis az ülések a város más-más termeiben tarthatók, az utolsó pillanatban mindig megváltoztathatom a címet. Kényesebb probléma a házasságon kívüli kapcsolatom, melyet egy huszonkilenc éves, Lorna nevű elvált hölggyel tartok fenn; hetente két, olykor három alkalommal két és háromnegyed órát töltök vele. Lorna személyi biztonsága érdekében nem tehettem mást, meghatározhatatlanná tettem a tartózkodási helyét; azzal hivalkodom, hogy egyidejűén több nővel van szerelmi viszonyom, így nem tudhatják, melyik a valódi szeretőm. Én és alteregóim nap nap után s más-más órában betoppanunk a város legkülönbözőbb pontjain lakást bérlő, vonzó külsejű hölgyekhez. Az ál-szeretőknek ez a hálózata lehetővé teszi, hogy feleségem, Elfrida előtt is titokban tartsam igazi találkáimat Lornával; neki azt mondtam, hogy óvintézkedés csupán ez a színjáték is. Ami magát Elfridát illeti, nem hajlandó megfogadni tanácsomat, hogy az esetleges merényletek elhárítása, illetve a merénylők megtévesztése végett verje nagydobra mentői több helyváltoztatását: nem, ő inkább elbújik, a tükörgyűjteményemet is elkerüli, mintha csak attól félne, hogy tükörképe ott összetörik, megsemmisül - felettébb bosszant ez a viselkedés, s nem ismerem a mélyebb okait. Szeretném, ha írásom minden részlete egy igen pontos szerkezet s ugyanakkor egy láthatatlan dolgokra utaló káprázatsor képzetét is keltené. Ezért időnként kénytelen vagyok egy-egy régi szövegből vett idézetet iktatni a zártabb történések közé, például Giovanni Battista della Porta De magia naturalé-jából azt a szakaszt, ahol arról beszél, hogy a mágusnak, vagyis „a Természet ministránsának" tudnia kell, „miként csalatnak meg az szemek, ferdül el az látás az víznek alatta, s az különb-különbféle módon készített tükrökben, amelyek szerteküldik az képeket, hogy azok olykor a levegőben lóg-

129

nak, és miként láthatni tisztán az távoli dolgokat" (Pompeo Sarnelli 1577-es fordításában). Hamarosan

rájöttem:

az

egyforma

gépkocsik

jövése-menése

keltette

bizonytalanság aligha elég ahhoz, hogy elkerüljem a gonosztevők csapdáit; úgy döntöttem hát, hogy e bandák ellen is alkalmazni fogom a fényvisszaverő mechanizmusokat: áltámadásokat és emberrablásokat szervezek valamelyik álmagam kárára, amiket majd álszabadonengedések követnek az álváltságdíjak álkifizetése után. Létrehoztam egy hasonmás bűnöző szervezetet, mind szorosabb kapcsolatot teremtvén az alvilággal. Számos valódi emberrablás tervéről értesültem ezáltal, így idejében intézkedhettem, részint a magam védelme, részint üzleti ellenfeleim bajának javamra fordítása ügyében. Itt az elbeszélés emlékeztethetne arra, hogy a tükrök, melyekről a régi könyvek értekeznek, távoli és titkos dolgokat is mutattak a vizsgálódónak. A középkori arab földrajztudósok az alexandriai kikötő leírása során említést tesznek a Pharos szigetén épített oszlopról és a rászerelt acéltükörről, melyben látni lehetett a végtelen messzeségből, a ciprusi, a konstantinápolyi vizek meg a római birodalom valamennyi kikötője felől közeledő hajókat. A homorú tükrök, összegyűjtvén a sugarakat, rabul tudják ejteni a mindenség képét. Ezt írja Porfirio: „Maga az Atyaisten, akit sem a test, sem a lélek nem láthat, tükörben megengedi, hogy szemléljék." Szeretném, ha e sorok képemnek a tér valamennyi dimenziójába áradásával együtt az ellentétes irányú mozgást is kifejeznék, azt, amivel a tükrökből hozzám érkeznek szabad szemmel felfoghatatlan látványok. Tükörből tükörbe cikkanva - igen, igen, erre vágyom tulajdonképpen! - végül egyetlen tükörben összpontosulhatna a dolgok teljességének, az egész világegyetemnek, az isteni bölcsességnek fényességet; sugárözöne. Vagy, meglehet, a mindentudás a lélek mélyére van eltemetve, s az a tükörrendszer, mely a végtelenségig sokszorozná a képemet s a leglényegét egyetlen képben adná vissza, fölfedné számomra a bennem rejtőző világlelket. Minden bizonnyal ez a varázstükrök hatalma, amiről annyi szó esik az okkult tudományok traktátusaiban és az inkvizítorok anatémáiban: kényszeríti a homályban rejtőzködő Istent, hogy megnyilatkozzék, látható legyen a tükörben. Bővítenem kellett gyűjteményemet: megbízást adtam a földkerekség valamennyi régiségkereskedőjének és árverési csarnokának, kutassák fel számomra a reneszánsz ama tükörritkaságait,

130

melyek alakjuk vagy valamilyen régi írásos dokumentum alapján mágikusnak minősíthetők. Nehéz ügylet volt, a legkisebb tévedésért is nagy árat fizethettem. Az első hibás lépés az volt, hogy rávettem üzleti vetélytársaimat, alapítsunk együtt egy emberrablás ellen biztosító céget. Bízván az alvilági körökben működő információs hálózatomban, azt hittem, ellenőrzésem alatt tartok minden eshetőséget. Csakhamar megtudtam, hogy társaim jóval szorosabb kapcsolatot építettek ki az emberrabló bandákkal. A következő áldozatért követelt váltságdíj a biztosítótársaság teljes tőkéje lett volna; az aztán, ugyebár, szétosztásra kerül a gonosztevők és részvényes cinkosaik között. Nem volt kétséges, ki lesz az az áldozat: én. Úgy tervezték, hogy Honda motorkerékpáros testőrségem s páncélozott gépkocsim közé beékelődik három Yamaha motoros álrendőr - a kanyar előtt hirtelen lefékeznek. Az én ellentervem szerint viszont ötszáz méterrel előbb három Suzuki motorkerékpáros álemberrablónak kellett feltartóztatnia a Mercedesemet. Amikor már az első, tehát a másik kettőt megelőző útkereszteződésnél három Kawasaki motoros vágott elém, rögtön tudtam, hogy ellentervemet meghiúsította egy ellen-ellenterv; fogalmam se volt, kik fundálták ki. Mint kaleidoszkópban, úgy futnak össze s ágaznak szét a föltevések, amiket e sorokban rögzíteni szeretnék; valahogy így festett a szelvényekre osztott térkép is, melyen megjelöltem az útkereszteződést, ahol besúgóim szerint foglyul akarnak ejteni, valamint azt a sarkot, ahol idejekorán lecsaphatok ellenségeimre, a magam javára fordítva így a haditervüket.

Immár

tökéletesnek

láttam

az

elképzelésemet,

a

varázstükör

összegyűjtötte és szolgálatomba állította a gonosz hatalmakat. De hát ama harmadik, ismeretlenek állította csapdával nem számoltam. Vajon kik ezek az ismeretlenek? Legnagyobb meglepetésemre elrablóim nem valamiféle titkos búvóhelyre hurcolnak, hanem haza; a tükörszobába zárnak, amit oly nagy gonddal építettem föl Athanasius Kircher tervei alapján. A tükörfalak végtelen mennyiségben verik vissza a képmásomat. Önmagamat raboltam el? Egyik kivetített énem elfoglalta a helyemet, s engem a tükörképek világába száműzött? Megidéztem a Sötétség Urát, az pedig az én arcmásaimmal jelentkezett? Megkötözött nő hever a tükörpadlón. Lorna! A legkisebb moccanására meztelen teste megsokszorozva árad szét a tükrök lapjain. Rávetem magam, hogy megszabadítsam

131

kötelékeitől és a szájpecektől, meg hogy a karomba zárjam; de ő ellenem fordul, dühtől tajtékozva. - Azt hiszed, a kezedben vagyok? Tévedsz! - S arcomba vájja hosszú körmeit. A fogoly társam? A foglyom? A foglárom? Közben nyílik egy ajtó. Elfrida lép be. - Tudtam, hogy veszélyben forogsz, és sikerült téged megmentenem - mondja. - Egy kicsit talán durva volt a módszer, de nem volt más választásom. Most azonban nem találom ennek a tükörketrecnek az ajtaját. Mondd gyorsan, hol a kijárat? Elfrida fél szeme és fél szemöldöke, feszes csizmás fél lába, keskeny szájának szeglete, kivillanó, feltűnően fehér fogsora, gyűrűkkel ékesített és revolvert szorongató jobbja óriásira nagyítva ismétlődik a tükrökben; alakjának e torzult töredékei között pedig ott tündöklik Lorna fehér bőre, teste lankás tájainak kicsinyített, távlati képe. Már nem lehet megkülönböztetni őket egymástól, nem tudhatni, mi tartozik az egyik nőhöz, mi a másikhoz, báván tévelygek ebben az összevisszaságban, mintha magamat is elveszítettem volna, nem látom a saját tükörképemet, csak az övékét. Novalis regényének egyik részletében egy beavatott rábukkan ízisz rejtekhelyére, föllebbenti az istennő fátylát... Most hát úgy tetszik, lényemnek egy-egy része mindez, ami körülvesz, sikerült mindenné válnom, végre...

132

Nyolcadik fejezet

Silas Flannery naplójából Lent a völgytorkolatban egy villa teraszán fiatal nő, nyugszékben ül, olvas. Mielőtt munkába fognék naponta nézem egy kicsit a messzelátómmal. Ebben az áttetsző, éles levegőben látni vélem mozdulatlan alakján azt a láthatatlan mozgást, ami az olvasás: ahogyan tekintete s lélegzetvétele követi a sorokat, de még inkább ahogyan a szavak átjárják, tovairamlásukat és megtorpanásukat, a gyorsulást és a lassulást, a szüneteket, az összpontosított és szétszórt figyelmet, a vissza-visszatéréseket - vagyis az egyenletesnek tetsző utat, mely éppenséggel mindig egyenetlen. Vajon hány éve nem tudok érdek nélkül, önzetlenül olvasni? Hány éve nem vagyok képes átadni magam egy más által írt könyvnek, olyannak, amelynek nincs semmi kapcsolata avval, amit nekem kell írnom? Megfordulok, s ím ott vár az íróasztal, az írógép a beletekert papírral, a fejezet, amit el kell kezdenem. Amióta az írás gályarabja lettem, az olvasás gyönyöre megszűnt számomra. Tevékenységem végcélja e nyugszéken ülő s messzelátóm lencséibe befogott nő lelkiállapota, s számomra éppen ez a lelkiállapot lett tilalmas. Nap nap után, mielőtt dolgozni kezdek, elnézem a nyugszékben ülő nőt, s arra gondolok, hogy az írással járó természetellenes erőfeszítésem szükségszerű eredménye ez a lélegzés, ennek az olvasó nőnek a levegővétele, természetes folyamattá vált művelete az olvasásnak, az áramlás, melytől figyelme szűrőjéhez sodródnak a mondatok, hogy ott meg álljanak egy pillanatra, mielőtt elméje áramkörébe kapcsolódnak, majd pedig tovatűnnek, álomképekké válva, belső jelenésekké - azzá, ami benne a legszemélyesebb és legközölhetetlenebb. Olykor képtelen vágyam támad: hogy a mondat, amit éppen leírok, azonos legyen avval, amit a nő olvas ugyanabban a pillanatban. Az ötlet annyira a hatalmába kerít, hogy végül valóságnak hiszem: gyorsan leírom a mondatot, fölállok, az ablakhoz megyek, s megcélzóm a távcsővel: ellenőrizni akarom mondatom hatását a tekintetén, a szája szegletének rándulásán, azon, ahogyan cigarettára gyújt, ahogy megváltoztatja testtartását a nyugszékben, kinyújtja vagy keresztbe rakja a lábát.

133

Olykor úgy rémlik, hogy az én írásom s az ő olvasása között áthidalhatatlan a távolság; hogy bármit vetek papírra, azon ott éktelenkedik a műviség, oda nem illőség bélyege: ha ez az írás megjelennék azon a sima lapon, amit olvas, olyan hangot adna, mint a körömmel megkapart üveg, s ő borzadva hajítaná messzire a könyvet. Olykor abba az ábrándba ringatom magam, hogy a nő az én igazi könyvemet olvassa, azt, amit már régen meg kellett volna írnom, de sohasem leszek képes megírni; hogy ez a könyv ott van, igen, ez az a könyv, látom is a messzelátómmal, de nem bírom elolvasni a szöveget, nem tudhatom, mit írt az az én, aki nem lehettem s nem lehetek soha. Hiába ülök vissza az íróasztalhoz, hiába erőlködöm, hogy kitaláljam, lemásoljam az én igazi könyvemet, amit a nő olvas; hamisítvány lesz, bármit írjak is: e nőn kívül soha senki nem olvashatja az igazi könyvemet. S ha ő is ?... amiként én nézem messzelátóval, miközben olvas, ő is reám irányítja a messzelátóját, miközben írok? Ülök az íróasztalnál, háttal az ab laknak, s íme, érzem, hogy egy szem mágnesként magához vonzza a mondataim áramlását, olyan irányba tereli a történetet, amit nem tudok követni. Vámpírjaim az olvasók. Mintha olvasók tömege lesne a hátam mögül a kéziratomba - birtokba veszik a lassanként papírlapra ülepedő szavakat. Nem tudok írni, ha néz valaki: az az érzésem olyankor, hogy többé nem tartozik hozzám, amit írok. Szeretnék eltűnni, a szemükben megülő kandi kíváncsiságra hagyni a gépbe csavart lapot, de még a billentyűket verő ujjaimat is. Milyen jól írnék, ha nem volnék! Ha a fehér papírlap s a pezsgő, bugyborékoló szavak meg a formát öltő és leírás nélkül semmibe tűnő történetek közé nem tolakodna az a kényelmetlen válaszfal, ami a személyem! A stílus, az ízlés, az egyéni filozófia, a személyesség, a műveltség, az élmények, tapasztalatok, a tehetség, a mesterség fogásai: mindaz, amiből írásomban rám lehet ismerni - ketrec, mely korlátozza a lehetőségeimet. Ha csak egy kéz volnék, egy csonka kéz, mely fogja a tollat és ír... Ki mozgatná azt a kezet? A névtelen tömeg? Az idők szelleme? A kollektív tudatalatti? Nem tudom. Nem azért szeretném megsemmisíteni magam, hogy valami meghatározható dolog szócsöve lehessek. Csupán azért, hogy közvetíteni tudjam a leírásra váró leírhatót, azt az elmesélhetőt, amit senki se mesél el. A nő, akit messzelátómmal figyelek, talán

tudja, amit írnom kellene; vagy nem tudja, mert épp tőlem várja, hogy leírjam, amit nem tud; bizonyosan csak a várakozását tudja, azt az űrt, amit szavaimnak kellene kitölteniük.

134

Olykor úgy gondolok a megírandó könyvem anyagára, mint ami már megvan: elgondolt gondolatok, elmondott dialógusok, megtörtént történtek, látott helyek és környezetek; a könyvnek egyenértékűnek kellene lennie a meg nem írt világ írásba fordított változatával. Máskor meg mintha arra jönnék rá, hogy a megírandó könyv s a már létező dolgok csak kiegészítik valamiképpen egymást: a könyv megírt ellenpontja kell hogy legyen a meg nem írt világnak; anyaga mindaz, ami nincs és nem is lesz, csupán akkor, ha megírják, de aminek a hiányát a meglevő dolgok is érzik halványan, önnön tökéletlenségükben. Látom, hogy akár így, akár amúgy, mindegyre csak a nem írott világ s a megírandó könyvem közötti kölcsönös összefüggés eszméje körül forgolódom. Ezért mutatkozik számomra olyan nehéz tevékenységnek az írás, hogy úgy érzem, agyonnyom a súlyával. Odamegyek a távcsőhöz, ráirányítom az olvasó nőre. Egy fehér pillangó röpdös a szeme s a könyvoldal között. Bármit olvasson is most, bizonyos, hogy a pillangó köti le a figyelmét. A meg nem írt világnak a pillangó a csúcspontja. Valami pontosra, tömörre, könnyűre kell törekednem. Amikor a nyugszéken ülő nőt néztem, szükségesnek éreztem, hogy „természet után" írjak, vagyis ne őt írjam meg, hanem azt, hogy olvas; hogy írjak bár akármit, gondom legyen rá, hogy köze legyen az ő olvasásához. Most, hogy a könyvemre telepedett pillangót nézem, úgy szeretnék „természet után" írni, hogy közben nem feledem a pillangót. Például egy kegyetlen bűncselekményről írnék, mely azonban valamiképpen „hasonlít" a pillangóra, olyan könnyű, finom, mint a pillangó. Le is írhatnám a pillangót, ám úgy, hogy közben egy kegyetlen bűncselekményre gondolok, hogy így a lepke valamiképpen félelmetessé váljék Novellaterv. Két író, a völgy két szemközti oldalában laknak, ki-ki a maga villájában. Figyelik egymást. Az egyik délelőtt szokott dolgozni, a másik délután. Délelőtt, délután: amelyik nem ír, nézi a messzelátójával a másikat, aki ír. Az egyik könnyen dolgozik, a másik kínlódva. A kínlódva író nézi, amint a könnyen író egymás után teleírja a gépébe csavart lapokat, nőttön-nő előtte a szép rendbe rakott kézirathalom. Nemsokára befejezi: bizonyára valami új sikerregény - gondolja a kínlódva író némi megvetéssel, de irigykedve is. Nem több szerinte a termékeny író, mint afféle ügyes mesterember: ömlesztve tálalja a regényeket, a közönség ízlésének szolgálatában; de hiába próbálja, nem bírja elnyomni az irigységét: milyen

135

módszeres biztonsággal fejezi ki magát az az ember! És nemcsak irigység ez, nem, csodálat is, bizony, őszinte csodálat; kétségtelenül van abban valami nemesség, nagylelkűség, ahogyan az az ember minden energiáját bedobja az írásba, valami bizalom a kommunikációban: azt adja, amit várnak tőle, nincs ott semmiféle befelé forduló problémázgatás. Isten tudja, mit nem fizetne a kínlódó, csak hogy a termékenyhez hasonlítson; szinte példaképének tekinti; immáron legfőbb vágya, hogy olyan legyen ő is. A termékeny figyeli a kínlódva írót, amint az az íróasztala mellett görnyed, rágja a körmét, vakaródzik, összetép egy lapot, föláll, kimegy a konyhába, kávét főz magának, aztán egy csésze teát, aztán egy csésze kamillát, aztán elolvas egy Hölderlin-verset (holott nyilvánvaló, hogy Hölderlinnek semmi köze ahhoz, amin éppen dolgozik), lemásol egy már megírt oldalt, majd sorról sorra kihúzza az egészet, telefonál a vegytisztítónak (holott megmondták, hogy csak csütörtökre tisztítják ki azt a kék nadrágot), aztán lejegyez néhány ötletet, most mit sem tud kezdeni velük, de később talán jól jönnek, aztán meg keresi a lexikonban a Tasmánia címszót (holott nyilvánvaló, hogy abban, amit ír, semmiféle utalás nincs Tasmániára), eltép két kéziratlapot, föltesz egy Ravel-lemezt. A termékeny író sosem szerette a kínlódva író műveit; olvasván őket mindig úgy érzi, hogy már-már elérkezett végre a lényeghez, de az végül is kitér előle, elröppen, semmibe foszlik, s ő hoppon marad. De most, hogy elnézi, amint ír, érzi: az az ember valami sötét dologgal próbál megküzdeni, egy gubanccal bajlódik, utat vág magának, melyről nem tudni, hová vezet; olykor mintha egy szakadék fölött kifeszített kötélen látná járkálni - ez csodálattal tölti el. Nemcsak csodálattal: irigységgel is; mert érzi, milyen korlátolt és felszínes a saját munkája, összehasonlítva azzal, amit a kínlódva író próbál létrehozni. A völgytorkolatban levő villa teraszán egy fiatal nő napozik, s közben könyvet olvas. A két író messzelátóval nézi. „Hogy elmélyedt, a lélegzetét is visszafojtja! Milyen lázasan lapoz! - gondolja a kínlódva író. - Hatásos, olvasmányos könyvet olvashat, olyat, amilyet a termékeny író szokott írni!" „Hogy elmélyedt, szinte átlényegült a feszült figyelemtől, mintha valami titokzatos igazság tárná fel kapuit előtte! - gondolja a termékeny író -, minden bizonnyal afféle rejtett értelemmel teli könyvet olvas, olyat, amilyet a kínlódva író szokott írni!"

136

A kínlódva író leghőbb vágya, hogy úgy olvassák, ahogyan az a fiatal nő olvas. Nekifog, ír egy olyan regényt, amilyent elképzelése szerint a termékeny író írna. De a termékeny írónak is az a leghőbb vágya, hogy úgy olvassák, ahogyan az a fiatal nő olvas; nekifog, ír egy olyan regényt, amilyet elképzelése szerint a kínlódva író írna. Előbb az egyik írónak sikerül megismerkednie a fiatal nővel, majd a másiknak. Különkülön közlik vele, hogy szeretnék, ha elolvasná a legutóbb írt regényüket. A fiatal nő megkapja a két kéziratot. Néhány nap múlva meghívja a két írót a villájába, mindkettő legnagyobb meglepetésére együtt. - Miféle tréfa ez? - mondja. - Ugyanannak a regénynek a két példányát adták ide nekem! Vagy: A fiatal nő összetéveszti a két kéziratot. A termékenynek tulajdonítja a kínlódónak a termékeny módjára írt regényét, s a kínlódónak a termékeny író regényét, melyet az a kínlódó módjára írt. Mindkét mester hevesen reagál az utánzásra - visszatalálnak saját, egyéni tehetségükhöz. Vagy: Hirtelen szélroham szétfújja a két kézirat lapjait. Az olvasó nő nagy nehezen összeszedi őket. Az eredmény: egy remekmű; a kritikusok nem tudják, ki a szerzője. Ezt a regényt szerette volna megírni a termékeny is meg a kínlódó is, mindig erről álmodtak. Vagy: A fiatal nő mindeddig szenvedélyes olvasója volt a termékeny írónak s utálta a kínlódót. Elolvasván a termékeny író új művét, silánynak találja, s rájön, hogy valamennyi írása silány; másfelől visszaemlékezve a kínlódva író műveire, most gyönyörűnek találja azokat, s alig várja, hogy olvashassa a legújabb regényét. Ám úgy találja, hogy az merőben különbözik attól, amit várt, pokolba küldi hát a kínlódót is. Vagy: Ugyanaz, csak a „termékeny" helyébe a „kínlódó" kerül, a „kínlódó" helyébe pedig a „termékeny". Vagy: A fiatal nő stb. stb. szenvedélyes stb. volt a termékenynek és utálta a kínlódót. Elolvasván a termékeny új regényét, nem veszi észre, hogy valami megváltozott; tetszik neki, de már nem olyan lelkes. Ami a kínlódó kéziratát illeti, azt bárgyúnak találja, miként a szerző többi művét. Válasza a két írónak kitérő, általánosságokat mond.

137

Mindkettő arra a meggyőződésre jut, hogy nem lehet valami figyelmes olvasó, s többé nem törődnek vele. Vágy: Ugyanaz, megcserélve stb. Olvastam valahol, hogy a gondolat tárgyilagosságát a gondolni igének a személytelen harmadik személyben való használatával lehet kifejezni; tehát ne így mondjuk: „gondolom", hanem így: „gondol" - amiképpen ezt mondjuk: „esik". A gondolat ott van a világegyetemben, ebből a megállapításból kell mindig kiindulnunk. Mondhatom-e majd egyszer ezt: „ma ír", úgy, ahogyan azt mondom: „ma esik", „ma fúj?" Ha majd magától értetődően használhatom az „írni" ige személytelen alakját, csak akkor remélhetem, hogy egy személy egyediségénél behatároltabb valami jut rajtam keresztül kifejezésre. S hogy áll a dolog az olvasni igével? Mondhatjuk-e majd ezt valamikor a „ma esik" mintájára: „ma olvas"? Ha jól belegondolunk, az olvasás szükségszerűen individuális tevékenység, még sokkal inkább, mint az írás. Föltéve, hogy az írásnak sikerül áttörnie a szerző korlátait, az értelme csupán akkor marad meg, ha egyetlen személy olvassa, s behatol annak az egynek a szellemkörébe. Csak a meghatározott egyén által való elolvasás lehetősége bizonyítja, hogy az, ami írva van, az írás hatalmának részese, azé a hatalomé, mely az egyénen túli valamin alapszik. A világegyetem akkor fejezi ki önmagát oly mértékben, hogy az illető ezt mondhatja: „Olvasok, tehát ír." Ennek a kivételes boldogságnak a kifejezését látom az olvasó nő arcán megjelenni, s ez az a boldogság, mely nekem nem juthat osztályrészemül. Az asztalommal szemközt egy ajándékba kapott poszter függ a falon. Snoopy, a kiskutya; írógép előtt ül; a buborékban ez olvasható: „Sötét, viharos éjszaka volt..." Valahányszor az íróasztalomhoz telepszem, elolvasom: „Sötét, viharos éjszaka volt...", s ennek az incipit-nek a személytelensége mintha utat nyitna az egyik világból a másikba, az itt és most térből-időből a kéziratlap terébe-idejébe; elkap a kezdés izgalma: a kezdést számtalan szerteágazó történés követheti; arra a meggyőződésre jutok, hogy legjobb hagyományosan indítani a támadást, melytől minden várható és semmi; avval is számot vetek, hogy e mitomán kutyának sosem sikerülhet az első négy szóhoz további négyet vagy tizenkettőt úgy hozzáfűzni, hogy ne törje meg a varázst. Merő illúzió, hogy

138

könnyű átlépni egy másik világba: az ember nekilendül, de az első sorokkal máris elébe vág a jövendő olvasás boldogságának, s lám, egyszerre szakadék nyílik a fehér lapon. Amióta a poszter ott lóg a szemem előtt, többé egyetlen oldalt se tudok végigírni. Mielőbb le kell tépnem a falról ezt az átkozott Snoopyt; de nem tudom rászánni magam; helyzetem jelképévé vált e gyermeteg karikatúra, figyelmeztetéssé, kihívássá. A regényes varázslat, mely olyan sok könyv első fejezetének első mondataiban „vegytisztán" van jelen, csakhamar semmibe foszlik a folytatásban: azzal kecsegtet, hogy olvasásunk idejébe bármiféle kibontakozása belefér. Ó, ha olyan könyvet tudnék írni, mely csupán incipit, mely végig megőrizné a kezdés, a tárgytalan várakozás feszültségét! De hogyan lehetne fölépíteni? Szakadjon félbe az első bekezdés után? Nyúljon

a

végtelenbe

a

bevezetés?

Illeszkedjenek

sorra

egymáshoz

az

elbeszéléskezdetek, mint az Ezeregyéjszakában? Ma elkezdem másolni egy híres regény első mondatait, hátha átáramlik belém ennek a kezdésnek az energiatöbblete: ha ujjaim megkapják a kellő lökést, talán maguktól is tovább tudják verni a billentyűket.

Július elején, egy rendkívül meleg nap alkonyatán, fiatal férfi lépett ki a Sz... utcai házból, ahol albérletben lakott, és lassan, láthatóan határozatlanul elindult a K... híd felé. Lemásolom a második bekezdést is, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy a mesefolyam magával sodorjon.

Szerencsére nem találkozott a háziasszonyával a lépcsőn. Silány kis szobája a nagy ház negyedik emeletén volt, közvetlenül a háztető alatt, és inkább valamiféle ládához hasonlított. És így tovább, egészen addig, hogy: Sokhónapi szobabérrel tartozott a háziasszonynak,

és félt találkozni vele. A következő mondat olyan csábító, nem bírok ellenállni, le kell még másolnom:

Nem mintha különben is gyáva, gyámoltalan természetű lett volna, épp ellenkezőleg. De mostanában ingerlékeny és feszült lelkiállapotban volt, beteges képzelgések üldözték. Ha már idáig jutottam, folytathatnám a másolást a bekezdés végéig, sőt néhány oldalon át, addig, ahol a regényhős bemutatkozik az uzsorás vénasszonynak. - Raszkolnyikov,

egyetemi hallgató vagyok. Jártam már itt, egy hónappal ezelőtt - mormogta hadarva, és kissé meghajolt, mert eszébe jutott, hogy udvariasabban kell viselkednie.

139

Abbahagyom, mielőtt úrrá lesz rajtam a kísértés, hogy az egész Bűn és bűnhődés-t lemásoljam. Egy pillanatra mintha rádöbbennék, mi lehetett egy immáron fölfoghatatlan hivatás, a másoló hivatásának értelme és varázsa. A másoló két idősíkban élt egyszerre : az olvasáséban és az íráséban; a toll előtt tátongó űr szédülete nélkül írhatott; s olvashatott a nélkül a szorongó érzés nélkül, hogy cselekvése anyaggá, tárggyá konkretizálódik. Meglátogatott egy ipse. Hogy ő az egyik fordítóm, és közölni akarja, milyen disznóságot csináltak velem is, vele is: jogkérés nélkül adták ki néhány regényem fordítását. Mutatott is egy kötetet, belelapoztam, de semmit sem értettem belőle: japán szöveg, csak a vezeték- és keresztnevem volt latin betűkkel nyomva a címlapon. - Azt se vagyok képes megállapítani, melyik könyvemről van szó -, mondtam, s visszaadtam neki a kötetet -, sajnos nem tudok japánul. - Ha tudna is, nem ismerne rá a regényére - mondta látogatóm. - Ezt itt nem ön írta. Fölvilágosított, hogy a japánok nemcsak a nyugati áruk másolását vitték tökélyre, utánozótevékenységüket immár az irodalomra is kiterjesztették. Egy oszakai cégnek sikerült elsajátítania Silas Flannery regényformuláját, remek újdonságokat tud belőle gyártani, melyekkel eláraszthatja a világpiacot. Ha ezeket a könyveket visszafordítanák angolra (pontosabban: lefordítanák angolra, arra a nyelvre, melyből színleg fordították), nincs az a kritikus, aki meg tudná különböztetni őket a valódi Flannery-művek-től. Az ördögi csalás híre fölkavart; de nem csupán az anyagi és erkölcsi veszteség miatti haragról van itt szó: ellenállhatatlan vonzalmat is érzek e hamisítványok, személyemnek ez idegen civilizáció talaján kicsírázott hajtásai irányában. Egy öreg japán férfit látok lelki szemeimmel, kimonóban, amint áthalad a kis íves hídon: az énem japán változata ő, valamelyik történetemet eszeli ki éppen, s már sikerült is azonosulnia velem - célba ért egy olyan szellemi útvonalon, mely számomra tökéletesen ismeretlen, így hát, noha az oszakai szélhámos cég Flannery-kötetei közönséges hamisítványok, olyan kifinomult és titkos bölcsesség hordozói is, melynek az igazi Flannery-művek teljesen híjával vannak. Persze,

mivel

idegen

emberrel

volt

dolgom,

palástolnom

kellett

reagálásom

kétértelműségét - látszólag csak a jogi orvosláshoz szükséges adatok begyűjtésével törődtem.

140

- Be fogom perelni a hamisítókat s mindazokat, akik közreműködtek a hamisítványok terjesztésében! - mondtam, a fordító szeme közé nézve, mert az a gyanúm támadt, hogy neki is van némi köze a piszkos ügyhöz. Azt mondta, Érmes Maranának hívják. Sose hallottam ezt a nevet. Hosszúkás fej, mégpedig léghajóformán vízszintes irányban; sok mindent látszik rejtegetni homlokának domborulata mögött. Megkérdeztem, hol él. - Pillanatnyilag Japánban - válaszolta. Kijelentette, mélységesen felháborítja, hogy valaki visszaél a nevemmel, s kész segíteni a csalás leleplezésében; de hozzátette: végső soron nincs ok a méltatlankodásra, hisz az irodalomnak épp az ámítás az igazi értéke, igazsága az ámításban rejlik; tehát az irodalmi hamisítvány, mint a misztifikáció misztifikációja, egyenértékű egy második hatványra emelt igazsággal. Tovább fejtegette az elméleteit; ezek szerint minden írásmű szerzője fiktív személy, akit a létező szerző azért talál ki, hogy elmeszüleményei szerzőjévé tegye. Több megállapításával is egyetértek, de óvakodom ezt elárulni neki. Azt mondja, főleg két okból érdeklem: először, mert hamisítható író vagyok; másodszor azért, mert úgy látja, megfelelő képességeim vannak ahhoz, hogy nagy hamisító legyen belőlem, hogy tökéletes apokrifokat hozzak létre. Vagyis az ő megítélése szerint ideális szerzővé válhatnék, olyanná, aki feloldódik a világot beborító fikciók sűrű fellegében. S mivel mindennek a fortélyosság a lényege, az a szerző, akinek sikerül tökéletes fortélyrendszert szerkesztenie, mindennel azonosulhat. Folyvást ezzel a Maranával való tegnapi beszélgetés jár a fejemben. Én is szeretném eltüntetni magam s más-más ént találni valamennyi könyvem számára - más hangot, más nevet: újjászületni; de az igazi célom: foglyul ejteni a műben az olvashatatlan, a központ nélküli, én nélküli világot. Ha jól meggondolom, ez a totális író nagyon szerény ember lehetne: olyanféle, akit Amerikában ghost- writernek, fantomírónak hívnak: elismerten hasznos foglalkozás, ha éppenséggel nem is nagy becsben álló. Névtelen szerkesztő, könyvet csinál abból, amit mások tehetség vagy idő híján nem tudnak megírni; betűvető kéz, mely szavakat ad olyan egzisztenciáknak, akiket túlságosan leköt az, hogy egzisztálnak. Meglehet, ez az igazi hivatásom, csak nem tudtam róla. Megsokszorozhattam volna az éneimet, másokéhoz csatolhattam volna őket, magaménak hazudhattam volna a velem s egymással legellentétesebbeket.

141

Ha a könyv csupán egyéni igazságot tartalmazhat, úgy hát a magam igazságát kell megírnom. Emlékirataimat? Nem, az emlék csak addig igaz, amíg le nem rögzítik, formába nem zárják. A vágyaimról írjak? Azok is csak akkor igazak, ha tudatomtól, akaratomtól függetlenül hajtanak. Az egyetlen megírható igazság a pillanat, amit éppen élek. Az igazi könyv talán ez a napló, melybe a nyugszékben ülő nő képét igyekszem megrajzolni a nap különböző óráiban, úgy, ahogyan a fény változásai mutatják. S ha éppenséggel végtelen becsvágyból vagy akár nagyzási hóbortból fakad az elégedetlenségem? Az író, aki meg akarja semmisíteni magát, hogy hangot adjon a külvilágnak, két út között választhat: vagy megalkotja az egyetlen könyvet, azt, amelyik magában foglalja a mindenséget; vagy minden könyvet megír, s így a részletek útján ered nyomába a mindenségnek. Az egyetlen, a mindenséget tartalmazó könyv nem lehetne más, mint a szentírás, a kinyilatkoztatott, teljes ige. De én nem hiszem, hogy a teljesség beszorítható a nyelvbe; számomra a kívül rekedt rész a probléma, a le nem írt, a le nem írható. Nem marad más hátra, meg kell írnom minden könyvet, valamennyi lehetséges szerző valamennyi lehetséges könyvét. Ha arra gondolok, hogy egy könyvet kell írnom, mindazok a kérdések, melyek fölmerülnek bennem a könyv milyenségét illetően, vagyis hogy milyennek kellene lennie és milyennek nem kellene lennie, megbénítanak, nem tudok továbbmenni. Ha viszont arra gondolok, hogy egy egész könyvtárat írok, hirtelen könnyűnek érzem magam, akárha röpülnék: tudom, hogy bármit írjak is, a száz és száz még megírandó kötet teljessé teszi, ellensúlyozza, és ellentmond neki, és fölnagyítja, és maga alá temeti. A szent könyvek közül a Korán megírásának körülményeit ismerjük a legjobban. A teljesség legalább két közvetítésen át jutott el a könyvig: Mohamed hallgatta Allah szavát, s lediktálta az írnokainak. Egyszer - mesélik a próféta biográfusai -, amint egy Abdullah nevű írnoknak diktált, félbehagyott egy mondatot. Az írnok ösztönösen folytatta. A próféta isteni kinyilatkoztatásként elfogadta, amit Abdullah mondott. Az meg annyira megbotránkozott ezen, hogy elhagyta Mohamedet s hitét is elvesztette. Tévedett. A mondat megszerkesztése végső soron az ő feladata volt; neki kellett számot vetnie az írott nyelv, a grammatika és a szintaxis belső összefüggéseivel: hogy befogadhassa a bizonytalan gondolatot, mely mindaddig a nyelv - valamennyi nyelv körén kívül lebeg, míg testet nem ölt szóban; s egy prófétának még a szava is fölöttébb bizonytalan. Allahnak szüksége volt az írnok közreműködésére, mert elhatározta: írott

142

szövegben fog megnyilatkozni. Mohamed tudta ezt, s az írnokra ruházta a mondatok befejezésének előjogát; de Abdullah nem volt tudatában a hatalomnak, mely reá ruháztatott. Elvesztette a hitét Allahban, mert nem hitt az írásban, s önmagában sem, mint az írás operátorában. Ha szabad volna egy hitetlennek változatokat kitalálni a prófétáról szóló legendákhoz, a következőt ajánlanám: Abdullah azért veszíti el a hitét, mert pillanatnyi figyelmetlensége miatt hiba csúszik a tollba mondott szövegbe, s Mohamed, noha észreveszi, nem javítja ki: a hibás kifejezést ítéli jobbnak. Abdullahnak ebben az esetben sincs igaza, amikor megbotránkozik. A szó, a prófétai elragadtatás szava is, csupán a papíron válik véglegessé, vagyis írássá, nem előbb. S a meg nem írtság végtelensége csak a mi íróaktusunk korlátozottsága révén lesz olvasható, vagyis az ortográfia bizonytalanságai, a tévedések, elírások, a szó s a toll ellenőrizhetetlen botladozása révén. Másként az, ami rajtunk kívül van, ne is kívánjon szóval - mondott vagy leírt szóval - megnyilatkozni: egyéb utakon-módokon küldje az üzeneteit. Ni, a fehér pillangó felröppent az olvasó nő könyvéről, s átszelve az egész völgyet, leszállt erre a papírlapra, amelyre épp írok. Fura népség nyüzsög ebben a völgyben: irodalmi vigécek, akik az új regényem befejezését várják - már fölvették rá az előleget a világ valamennyi kiadójától; reklámügynökök, akik azt akarják, hogy alakjaim ilyen és ilyen ruhákban járjanak, s ilyen és ilyen gyümölcsleveket igyanak; számítógépprogramozók, akik a masinájukkal kívánják befejezni félig kész regényeimet. Igyekszem minél ritkábban kimozdulni; messze elkerülöm a falut; ha sétálni támad kedvem, a hegyi ösvényeken sétálok. Ma egy csapaínyi fiúval találkoztam, az arckifejezésük amolyan cserkészformán izgatott is volt meg töprengő is; vászondarabokat terítettek ki a mezőn, különféle mértani alakzatokban. - Jelzések repülőknek? - kérdeztem tőlük. - Repülő csészealjaknak - válaszolták. - Azonosítatlan égi tárgyak megfigyelői vagyunk. Meglehetősen nagy az átmenő forgalom itt, valami légi folyosó lehet fölöttünk, amit erősen igénybe vesznek az utóbbi időben. Talán mert egy író lakik errefelé, s az idegen bolygók lakói őt akarják fölhasználni, hogy kommunikáljanak. - Miből gondoljátok ezt?

143

- Ez az író egy ideje válságban van, képtelen dolgozni. Az újságok találgatják, mi lehet ennek az oka. A mi számításaink szerint valószínűleg idegen bolygók lakói tartják lenyűgözve, azt akarják, hogy megszabaduljon minden földi kapcsolattól, s így vevőképes legyen. - De miért éppen ő? - A földön kívüliek nem tudnak velünk közvetlenül érintkezni. Közvetett módon kell kifejezniük magukat, képletesen, például történetekkel, melyek szokatlan emóciókat keltenek. Úgy látszik, ennek az írónak jó a technikája s a gondolkodásmódja is megfelelően rugalmas. - Olvastatok tőle valamit? - Amit eddig írt, nem érdekes. Abban a könyvében lesz az űri üzenet, melyet akkor fog írni, amikor már kigyógyult a válságból. - És hogy jut el hozzá? - Szellemi úton. Ő talán észre sem veszi. Azt hiszi majd, hogy magától ír, holott az agyával fölfogott üzenet fog beszüremleni az írásába. - És nektek sikerül majd megfejteni azt az üzenetet? Nem válaszoltak. Ha arra gondolok, hogy ezek a gyerekek csalódni fognak bolygóközi várakozásukban, elszomorodom. Tulajdonképpen beleszőhetnék a következő könyvembe valamit, ami kozmikus igazságnak tűnne a szemükben. Egyelőre fogalmam sincs, mit találhatnék ki nekik, de ha írni kezdek, valami bizonyosan eszembe jut. És ha úgy van valóban, ahogy ők mondják? Ha, miközben azt hiszem, hogy én találom ki, amit írok, csakugyan a földönkívüliek diktálják a szöveget? Várom, várom a sugallatot a világűrből, de hiába: nem haladok a regénnyel. Ha most egyszerre újrakezdeném a munkát, és sorra teleírnám az előttem fehérlő papírlapokat, ez annak volna a jele, hogy a tejútrendszer felém sugározza az üzeneteit. De csupán ezt a naplót tudom írni: mint figyelek egy fiatal nőt, aki olvas - nem tudom, mit. Vajon a naplóm tartalmazza a földön túli üzenetet? Vagy az ő könyve? Ma fölkeresett egy lány: értekezést ír a regényeimről valami nagyon fontos egyetemi szemináriumra. Úgy látom, életművem kiválóan alkalmas, hogy bizonyítsa vele a téziseit, s ez kétségtelenül pozitív ténykérdés, vajon a regényeim vagy a tézisek szempontjából. Fölöttébb körülményes magyarázataiból arra következtetek, hogy komoly munkát végez; csak éppen ha az ő szemével nézem a könyveimet, nem ismerek rájuk. Nem vonom

144

kétségbe: Lotaria (így hívják a lányt) lelkiismeretesen elolvasta valamennyit, de azt hiszem, csak azért, hogy megtalálja bennük mindazt, amiről már előzőleg meg volt győződve. Ezt óvatosan szóvá is tettem. - Miért? - vágott vissza kissé sértődötten. - Azt akarná, hogy csak azt olvassam ki belőlük, amiről maga van meggyőződve? - Nem erről van szó - válaszoltam. - Én azt várom az olvasóimtól, hogy olyasvalamit találjanak a könyveimben, amiről magam mit se tudok, de ezt csak azoktól várhatom, akik olyasmiről kívánnak olvasni, amiről ők nem tudnak semmit. (Szerencsére

nézhetem

a

messzelátómmal

a

másik

nőt,

abban

a

szilárd

meggyőződésben, hogy nem minden olvasó olyan, mint ez a lány.) - Maga a tétlen, passzív, regresszív olvasás híve - mondta Lotaria. - A nővérem olvas így. Falja a Silas Flannery-regényeket, és semmin se akad fenn: ez adta az ötletet a dolgozatomhoz. Nos, Flannery úr, ha éppen tudni akarja, ezért olvastam el a műveit: hogy megmutassam Ludmilla nővéremnek, hogyan kell olvasni egy szerzőt. Még ha Silas Flannery is az illető. - Köszönöm a „még ha"-t. De miért nem hozta magával a nővérét? - Ludmilla szerint jobb nem ismerni személyesen a szerzőt, merthogy a valóságos személy sosem azonos avval, akit könyvei olvastán elképzel az ember. Azt hiszem, Ludmilla az én eszményi olvasóm. Tegnap este dolgozószobámba lépve egy árnyat láttam elsuhanni, az idegen épp kiugrott az ablakon. Megpróbáltam üldözőbe venni, de nyoma veszett. Gyakran, különösen éjjel, olyasféle érzésem támad, hogy emberek bujkálnak a ház körüli bokrokban. Bár a lehető legritkábban megyek el hazulról, az a benyomásom, hogy valaki turkál a papírjaim között. Nemegyszer fölfedeztem, hogy több lap is hiányzik a kéziratomból. Néhány nap múlva aztán megtaláltam őket a helyükön. De sűrűn előfordul, hogy nem ismerek rá a már elkészült részekre, akárha elfelejtettem volna, amit írtam; vagy mintha egyik napról a másikra megváltoztam volna, olyannyira, hogy többé nem ismerem föl magamat az előző napi magamban. Megkérdeztem Lotariát, elolvasta-e már a könyveimet, melyeket kölcsönadtam neki. Nemmel válaszolt: merthogy itt nem áll rendelkezésére elektronikus számítógép. Egy ilyen masina, magyarázta, ha megfelelően beprogramozzák, pár perc alatt elolvas egy regényt, s listát készít a szövegben szereplő szavakról az előfordulás gyakorisága

145

szerinti sorrendben. - Ez a módszer felbecsülhetetlen időmegtakarítással jár - mondta -, egyszerre rendelkezésemre állhat a teljes olvasat. Valójában mi egyéb az olvasás, mint bizonyos témák periodikus visszatéréseinek, formák és jelentések makacs újra és újra feltűnésének a regisztrálása? Az elektronikus olvasás jelzi az előfordulások gyakoriságát, s elegendő végigfutnom a jegyzéket, máris tudom, milyen problémákat vet fel a tanulmányozandó könyv. Természetesen a legsűrűbben a névelők, névmások és igekötők fordulnak elő, de az én figyelmem nem ezekre irányul. Tüstént a gazdagabb jelentéstartalmú szavakat veszem számba, azok eléggé pontos képet adnak a könyvről… Lotaria hozott is nekem néhány ilyen elektronikusan, tehát szóelőfordulások jegyzékére átírt regényt. - Egy ötven-százezer szavas regényben - mondta legjobb rögtön azokat a szavakat tanulmányozni, amelyek csak hússzor fordulnak elő. Nézze csak. Ezek itt tizenkilencszer ismétlődnek: csinálsz, derékszíj, együtt, élet, fogak, látva, lövés, máris, őr, parancsnok, pók, van, válaszol, vér... - Tizennyolcszor előforduló szavak: azok, átvonul, elég, enni, este, fiúk, francia, halott, háború, jön, krumpli, megyek, míg, pont, sapka, új… - Ugye már pontosan tudja, miről van szó? - mondja Lotaria. - Semmi kétség: háborús regény, csupa akció, száraz fogalmazás, némi erőszaktöltettel. Az ember azt hinné, hogy az elbeszélés egészen a felületen mozog; a biztonság kedvéért azonban nem árt némi puhatolózás a csupán egyetlenegyszer előforduló, ám nem kevésbé fontos szavak listája körül. Lássuk ezt a sorozatot, például: skizofrén, szájzug, szelíd, szellem, szenvedély, szín, szív, szivárvány, szívtelen, szoborfülke, szokás, szoknya, szűzi... - Nem, a látszat csalt, ez a könyv nem mozog a felületen. Valamit biztosan rejteget; ezen a nyomon kell folytatnom a kutatást. Lotaria most egy másik lajstromra bök. - Ez, rögtön látni, merőben másféle regény. Nézze csak az ötvenszer ismétlődő szavakat: férj, lett, neki, övé, Riccardo (51), állomás, előtte, micsoda, válaszolt, volt, voltak (48), éppen, Mario, mind, olykor, valamely (47), akinek, ment, reggel, tűnt (46), kellett (45), hallod, kéz, lenne, míg (43), Cecina, Delia, este, évek, kezek, lány, vagy (42), ablak, egyedül, férfi, majdnem, tudott, visszajött (41), akart, engem (40), élet (39)...

146

- Nos, mi a véleménye? Intimista elbeszélőmodor, finom érzések, épp csak jelezve, szerény környe zet, vidéki hétköznapok... Ellenpróbaként ragadjunk ki néhány csak egyszer előforduló szót: macskagyökér, mák, megaláz, megcsalatva, megfázva, megfizet, meghízni, meglegyint, mentacukor, mentegetőzik, mélabús, mérnök, migrén, mosdóállvány, mosófazék, műkedvelő... - Máris tisztában vagyunk a légkörrel, a lelkiállapotokkal, a társadalmi háttérrel... Térjünk át a harmadik regényre: főleg, haj, Isten, ment, olykor, pénz, számla, szerint, test (39, bor, eső, este, ész, lenni, liszt, tartalék, valaki (38), édes, halál, láb, övé, tehát, tojás, zöld (36), addig, csinálnak, feketék, főnök, gép, gyerekek, hát, lesz, maradtam, mell, nap, nos, szövetek, tőr (35)... - Itt, azt hiszem, egy vérbő történettel van dolgunk... semmi finomkodás: keménység, tömörség, leplezetlen érzékiség, népi erotika. Vessünk egy pillantást itt is az egyszer előforduló szavak lajstromára. Például ennél a résznél: szeg, szegény, szeglet, szégyelld, szégyellne, szégyellni, szégyellt, szégyellted, szégyelltem, szégyellve, szégyen, szén, szérű, szipog, szolga, szónők, szuka, szűz… - Na ugye! Bűntudat ez, akárki megmondja! Értékes nyom, jó kiindulópont, szinte kínálja a

munkahipotéziseket…

Mit

mondtam

magának?

Nem

a

leggyorsabb

és

legeredményesebb módszer? Némiképp nyugtalanít az a gondolat, hogy Lotaria így olvassa a regényeimet. Most valahányszor leírok egy szót, máris a komputer agyában látom, centrifugáivá, az előfordulások rangsorolásába kényszerítve, más szavak társaságában (ki tudja, melyek azok?) - s töröm a fejem, vajon hányszor használtam addig, érzem a szótagjaira nehezedő felelősség súlyát, igyekszem elképzelni, milyen következményekkel járhat, ha egyszer vagy ötvenszer már papírra vetettem. Talán jobb, ha törlőm… De ha egy másikkal kísérletezem, úgy rémlik, az nem állja a próbát… Meglehet, nem regényt kellene írnom, hanem szólajstromokat, ábécésorrendben… a különálló szavak tömege tán kifejezné azt az igazságot, amelyet még magam sem ismerek, a komputerkezelő pedig - megfordítva a programját - előállíthatná belőle a könyvet, az én könyvemet. Felbukkant Lotaria nővére, azé a lányé, aki tanulmányt ír rólam. Nem jelentette be a látogatását, úgy jött, mintha csak véletlenül tévedt volna be hozzám. Ezt mondta: Ludmilla vagyok. Olvastam valamennyi regényét.

147

Csodálkoztam, hisz úgy tudtam, hogy nem akarja személyesen ismerni a szerzőket. A húga, mondta, mindig részrehajlón látja a dolgokat; ő ezért is akart személyesen bizonyságot szerezni, miután Lotaria beszélt neki találkozásainkról - mintegy hitelesítendő a létezésemet, lévén, hogy reám pontosan illik az eszményi íróról való elképzelése. Ez az eszményi írómodell úgy termi a könyveit, „mint bokor a bogyóját", így mondta, szóról szóra. Még több más hasonlattal is élt, feltartóztathatatlan természeti folyamatokra utalt valamennyi: a szél, mely csipkézi a hegyeket, az árapály hordaléka, a fatörzsek évgyűrűi; de ezek csak amolyan általános metaforái voltak az írói alkotómunkának; a bogyóhasonlat viszont közvetlenül reám vonatkozott. - A húgára ilyen dühös? - kérdeztem tőle, mert valamiféle polemikus felhang ütötte meg a fülemet a beszédében; az beszél így, akinek mindig a másokéval szemben van valamilyen véleménye. - Nem, valaki másra, maga is ismeri - válaszolta. Különösebb nehézség nélkül sikerült kiderítenem látogatásának hátterét. Ludmilla barátnője vagy volt barátnője Maranának, annak a fordítónak, aki szerint az irodalom annál többet ér, minél bonyolultabb, minél inkább hasonlít egy csupa csapda forté-lyos fogaskerék-rendszerhez. - És úgy látja, hogy én valami mást csinálok? - Mindig az volta benyomásom, hogy maga úgy ír, ahogyan egyes állatok odút vájnak, hangyabolyt vagy kaptárt építenek. - Nem vagyok benne bizonyos, hogy hízelgő rám nézve, amit mond. Mindenesetre most láthat, remélem, nem csalódott. Olyan vagyok, amilyennek elképzelte Silas Flanneryt? - Nem csalódtam, ellenkezőleg. De nem azért, mert megfelel valamiféle várakozásnak, hanem mert maga a tökéletes „akárki", pontosan ilyennek képzeltem. - A regényeim egy akárki képzetét keltik magában? - Nem erről van szó… Silas Flannery regényei olyan jellegzetes képződmények… mintha a megírásuk előtt is léteztek volna már… valamennyi részletük… Akárha magán át jöttek volna a napvilágra, fölhasználták volna magát, aki tud írni, mert hisz kell valaki, aki leírja őket. Szeretném figyelni, amint dolgozik, hogy így van-e csakugyan… Mintha szíven döftek volna. Nem vagyok egyéb ennek a nőnek, mint afféle személytelen grafikus energia, mely a kifejezetlenből kész írásba áttenni egy tőle függetlenül létező

148

képzelt világot. Hát még ha tudná, hogy nem maradt birtokomban semmi abból, amit a tulajdonomnak vél: sem kifejezőerő, sem az, amit ki kellene fejezni. - Mit gondol, mit láthat? Nem tudok írni, ha valaki néz… - vetem ellene. Mire ő: azt hiszi, rájött, hogy az irodalom igazsága nem egyébben, a fizikai értelemben vett írásban rejlik. „Fizikai értelemben…", csak úgy örvénylenek elmémben e szavak, s olyan képeket vetítenek lelki szemeim elé, melyeket hiába próbálok elűzni. - A fizikai értelemben vett lét - hebegtem -, lám, ugyebár, itt vagyok én, férfi vagyok, élő, létező férfi, szemtől szembe magával, a maga fizikai mivoltával... - s kínzó féltékenység tör reám; nem másokra vagyok féltékeny, hanem arra a tintából és pontokból és vesszőkből álló magamra, aki regényeket ír, regényeket, melyeket többé nem fogok megírni, a szerzőre, akinek sikerült e fiatal nő bizalmába férkőznie, míg engem - föltámadt fizikai energiámmal, melyet sokkal elsöprőbbnek érzek most az alkotóerőmnél -, igen, engem itt és most egy írógép s a belécsavart fehér kéziratlap végtelen távolsága választ el tőle. - Különféle szinteken lehet kommunikációt létrehozni… - magyarázom, s kétségtelenül kissé elsietett mozdulatokkal közeledem feléje, de fejemben látható és tapintható képek kavarognak, arra ösztönöznek, hogy ledöntsem a válaszfalakat, és véget vessek minden késlekedésnek. Ludmilla tüstént kiszabadítja magát: - Ej, mi jut eszébe, mister Flannery? Maga téved! Nem erről van szó! Hát bizony, stílusosabbra is játszhattam volna a mozdulataimat, de most már késő; nem marad más hátra, egy lapra kell föltennem mindent; tovább kergetem a nőt az íróasztal körül, s ügyetlenebbnél ügyetlenebb mondatok szakadnak ki belőlem közben: - Maga talán azt hiszi, hogy túlságosan öreg vagyok, pedig... - Teljes félreértés, mister Flannery - mondja Ludmilla, s megtorpan, lerakva közénk a Webster-szótár óriás tömegét -, én igenis lefekhetnék magával, nagyon is jót szeretkezhetnénk; maga kedves és jóképű úriember. De ez egy csöpp fényt se derítene a vitatott problémánkra... Semmi köze nem lenne Silas Flanneryhez, a szerzőhöz, akinek a regényeit olvasom ... Mint már kifejtettem, maguk két különböző személy, s e két személy viszonylatai nem keresztezhetik egymást... Nem kétlem, hogy maga itt konkrétan maga és nem más, már csak azért sem, mert nagyon hasonlít mindama sok-sok

149

férfihoz, akit megismertem; de engem másvalaki érdekel, az a Silas Flannery, aki benne él Silas Flannery műveiben, függetlenül magától, aki itt áll előttem… Megtorlóm verejtékező homlokom. Leülök. Valami megsemmisült bennem: talán az énem; talán a személyiségem tartalma. De hát nem ezt akartam? Nem épp az elszemélytelenedésre törekedtem? Alighogy Ludmilla elment, rögtön odaszaladtam a távcsőhöz, hogy vigaszt leljek a nyugszékben ülő nő szemlélésében. Nem volt ott. Gyanúm támadt: hátha épp ő az, aki nálam járt az imént. Meglehet, ő, csakis ő valamennyi problémám forrása. Meglehet, titkos összeesküvés igyekszik akadályozni az írásban, s az összeesküvés tagjai: Ludmilla, Ludmilla húga meg a fordító. - Legjobban azok a regények érdekelnek - mondta Ludmilla -, amelyek valamiféle áttetszőség illúzióját keltik az emberi kapcsolatok mentői sötétebb, kegyetlenebb és perverzebb gomolyaga körül. Nem tudom, vajon arra akart-e utalni ezzel, ami tetszik neki a regényeimben, vagy arra, amit találni szeretne bennük, de nem talál. Úgy rémlik, jellemző vonása a kielégíthetetlenség; mintha naponta változnék az ízlése, s amit ma részesít előnyben, az csupán nyugtalanságát tükrözné. (Ma megint meglátogatott, s úgy vettem észre, teljesen elfelejtette, ami tegnap történt.) - Egy nőt figyelek a távcsövemmel - mondtam neki -, egy teraszon ül és olvas, ott lent, a völgyben. Nem tudom eldönteni, vajon megnyugtatók-e az olvasmányai vagy éppen nyugtalanítók. - Milyennek látja a nőt? Nyugodtnak vagy nyugtalannak? - Nyugodtnak. - Akkor nyugtalanító könyveket olvas. Beszéltem neki a kézirataimmal kapcsolatban támadt különös gondolataimról: hogy eltűnnek, hogy visszakerülnek, hogy a visszakerültek nem azonosak az eltűntekkel. Azt mondta, nagyon vigyázzak: apokrifokat gyártó bűnszövetkezet tevékenykedik, mely mindenüvé kiterjesztette hálózatát. Megkérdeztem: nem a volt barátja áll a bűnszövetkezet élén? - Az összeesküvések mindig kicsúsznak a vezetőik kezéből - válaszolta kitérően. Apokrif (a görög apokrüphoszból származik, rejtett, titkos): l. eredetileg vallási szekták „titkos könyvei"; később a szent szövegeket lajstromba vevő egyházak által nem

150

szentesített írásokat nevezték így; 2. tévesen vagy csalárdul egy-egy kornak vagy szerzőnek tulajdonított szöveg. így a lexikonok. Meglehet, az én igazi hivatásom: apokrif szerző - a kifejezés különféle értelmében. Mert hisz írni mindig azt jelenti, hogy elrejtünk valamit, mégpedig oly módon, hogy azután megtaláltassék; mert a tollamból esetleg papírra kerülő igazság akár a szilánk, melyet erős ütés pattintott le egy nagy sziklatömbből, s röpített messzire; mert a hamisításon kívül nincs bizonyosság. Szeretnék megint találkozni Érmes Maranával, fölajánlanám neki, hogy társuljunk és árasszuk el a világot apokrifokkal. De hol lehet most az az ember? Visszament Japánba? Megpróbálom rávenni Ludmillát, hogy beszéljen róla, hátha mond valami érdemlegeset. Nos, szerinte a hamisító kénytelen a tevékenysége miatt olyan búvóhelyeket keresni, ahol sok a termékeny író, így álcázni tudja mesterkedéseit a buján sarjadó valódi alapanyaggal. - Akkor hát visszament Japánba? - De úgy tűnik, Ludmilla nem tud semmit Marana és Japán összefüggéséről. A földgolyó merőben más pontjára tájolja be a hűtlen fordító fondorkodásainak bázisát. Utolsó híradásainak tanúsága szerint Érmes valahol az Andok környékén tüntette el nyomait. Ludmillát mindenesetre csak az érdekli az egészből, hogy a férfi távol van. Tőle menekült, amikor megbújt itt a hegyekben; most, hogy nyugodt lehet afelől, hogy nem botlik bele, hazamehet. - Azt akarod mondani, hogy elutazol? – kérdem tőle. - Holnap reggel. A hír fölöttébb elszomorít. Váratlanul nagyon egyedül érzem magam. Megint beszéltem a repülő csészealjak megfigyelőivel. Ezúttal ők kerestek föl, ellenőrizni kívánták, hogy vajon nem írtam-e már meg a földön kívüli lények által diktált regényt. - Nem, de tudom, hol található az a könyv - mondtam, s a távcsőhöz léptem. Egy idő óta az a gyanúm, hogy a nyugszékben ülő nő olvassa a bolygóközi könyvet. De a nő most nem volt a szokott hely én. Csalódottan irányítottam a távcsövet a völgy különböző pontjaira, s egyszer csak egy férfit pillantottam meg az egyik sziklacsúcson; városi ruhában volt és elmélyülten olvasott egy könyvet. Oly meggyőzőnek tetszett az egybeesés, hogy nem egészen alaptalanul gondolhattam földön kívüli beavatkozásra. - Íme a könyv, amit keresnek - mondtam a fiatal embereknek, s az ismeretlenre szegezett távcsőhöz invitáltam őket.

151

Egyenként belepillantottak a lencsébe, majd egymásra néztek, megköszönték a szívességet, és sietve távoztak. Egy Olvasó keresett föl azzal, hogy aggasztja valami: rábukkant az Egymást keresztező

vonalak hálójában című könyvem két példányára; külsőleg azonosak, de két különböző regényt tartalmaznak. Az egyik egy tanárról szól, aki nem bírja elviselni a telefoncsengetést, a másik egy kaleidoszkópokat gyűjtő milliárdos története. Sajnos sokkal többet nem tud mondani a két műről, s a két egyforma kötetet se tudja megmutatni, mert mielőtt végigolvasta volna, ellopták tőle mindkettőt, a másodikat alig egy kilométerre innen. Egészen dúlt volt még a fura esettől; mielőtt fölkeresett, mesélte, meg kívánt győződni róla, vajon otthon vagyok-e, s egyben tovább akarta olvasni a könyvet, hogy a teljes bizonyosság birtokában beszélhessen róla velem; kezében a könyvvel leült hát egy sziklacsúcsra, ahonnan szemmel tudta tartani a villát. Egyszer csak azt látja, hogy őrültek egy csoportja veszi körül - rávetették magukat a könyvre. Az elmebeteg fickók valamiféle rítust rögtönöztek: egyikük magasba emelte, a többi meg mélységes tisztelettel bámulta a zsákmányt. Azután, mit sem törődve az ő tiltakozásával, elfutottak vele az erdő irányába. - Különös alakokkal van teli ez a vidék - mondtam, igyekezvén megnyugtatni őt -, ne törődjék többet avval a könyvvel, uram; semmit se veszített vele: hamisítvány volt, Japánban nyomták. Csalárd módon kihasználva regényeim világsikerét, egy japán cég gátlástalanul terjeszt bizonyos könyveket: a borítójukon az én nevem olvasható, de valójában olyan kevéssé ismert japán szerzőktől plagizálták őket, akiknek a művei sikertelenek lévén, zúzdába kerültek. Hosszas nyomozás után sikerült lelepleznem a csalást, melynek rajtam kívül a plagizált szerzők is kárvallottjai. - Nekem tulajdonképpen tetszett az a regény - vallotta be az Olvasó -, és fájlalom, hogy nem követhetem végig a történetet. - Ha csak ez a baj, elárulhatom, hol találja meg a forrást: egy japán regényről van szó: nagy vonalakban átdolgozták, nyugati nevekkel helyettesítve be a neveket és a helységeket; Lehullott levelek holdfényes szőnyegén, ez a címe, a szerzője pedig Takakumi Ikoka, egyébként kifejezetten tiszteletre méltó író. Adhatok magának egy angol fordítást, hogy kárpótoljam a veszteségért.

152

Fölvettem a kötetet az asztalomról, s átnyújtottam neki; ám előbb becsúsztattam egy nagy borítékba, amit mindjárt le is ragasztottam, nehogy föllapozza, s így azonnal rájöjjön, hogy semmi köze az Egymást keresztező vonalak Hálójában-not, illetve akármelyik apokrif vagy hiteles regényemhez. - Tudtam, hogy forgalomban van néhány Flannery-hamisítvány - jelentette ki az Olvasó -, és hogy legalábbis az egyik a kettő közül nem eredeti. De mit tud mondani nekem a másikról? Talán nem okos, gondoltam, hogy beavatom ezt az embert a problémáimba; afféle szellemeskedéssel próbáltam hát kitérni: - Kizárólag azokat a műveket ismerem el a magaméinak, amelyeket még csak ezután fogok megírni. Az Olvasó udvarias kis mosolyra rántotta a szája szögletét, majd elkomolyodott, s ezt mondta: - Mister Flannery, én tudom, ki áll e mögött az ügy mögött; nem japánokról van szó; Érmes Maranának hívják az illetőt, féltékenységből csinálja az egészet, egy fiatal hölgyre féltékeny, akit ön is ismer: Ludmilla Vipitenóra. - Akkor miért hozzám jön? - vágtam vissza. Menjen ahhoz az úrhoz, és tőle kérdezze, hogy s mint van ez a dolog. - Az a gyanúm támadt, hogy valami kötelék fűzheti az Olvasót Ludmillához, s ettől máris ellenségessé vált a hangom. - Nem tehetek mást - bólintott az Olvasó. - A munkám révén épp alkalmam nyílt, hogy arrafelé utazzam, ahol most van az az alak: Dél-Amerikába; kapok a lehetőségen és megkeresem. Nem állt érdekemben, hogy közöljem vele: tudomásom szerint Érmes Marana a japánoknak dolgozik, s Japánban van a hamisítóműhelye. Számomra az a fontos, hogy ez az okvetetlenkedő minél távolabbra kerüljön Ludmillától; így hát arra ösztökéltem, hogy keljen csak útra, fogjon máris a nyomozáshoz, keresse az árnyékfordítót, amíg meg nem találja. Titokzatos véletlenek kínozzák az Olvasót. Meséli, hogy egy idő óta a legkülönfélébb okok miatt néhány oldal után félbe kell szakítania a regények olvasását. - Talán untatják - mondtam, mert általában hajlok a borúlátásra. - Ellenkezőleg, épp akkor vagyok kénytelen abbahagyni az olvasást, amikor izgalmasabbá kezd válni. Alig várom, hogy folytathassam, de amikor újra felütöm a könyvet az abbahagyott résznél, rájövök: egy másikat tartok a kezemben. -… amelyik viszont pokolian unalmas.

153

- Nem, még izgalmasabb. De ezt sem sikerül végigolvasnom. És így tovább. - Az ön esete reményt kelt bennem - mondtam. - Velem az esik meg mind gyakrabban, hogy kezembe véve egy frissen megjelent könyvet, rá kell jönnöm: ugyanazt a regényt olvasom, amit már százszor olvastam. Elgondolkodtam az Olvasóval való utolsó beszélgetésemen. Meglehet, olyan intenzíven olvas, hogy mindjárt az elején a regény teljes lényegét magába szívja, s így abból nem marad a továbbiakra semmi. Én írás közben vagyok így: egy idő óta minden regény, amelynek írásába belefogok, nem sokkal a kezdet után kimerül - akárha elmondtam volna már mindazt, amit elmondani akartam vele. Az az ötletem támadt, hogy írok egy regényt, ami csupán regénykezdetekből áll. Egy Olvasó lehetne a főszereplője, akinek olvasmánya minduntalan félbeszakad. Megveszi Z. szerző A. című új regényét. De hibás a példány, s ő nem jut tovább az elejénél… Visszamegy a boltba: cseréljék ki a kötetet… Második személyben is írhatnám: te, Olvasó... Bevonhatnék a történetbe egy Olvasónőt, egy hamisító fordítót, egy öreg írót, aki naplót vezet, olyat, mint ez a napló… De nem szeretném, ha az Olvasónő a Hamisítótól való menekültében az Olvasó karjába futna. Úgy intézem majd, hogy az Olvasó a Hamisító nyomába eredjen (az valamelyik nagyon távoli országban bujkál), s ilyenformán az író egyedül maradhat az Olvasónővel. Persze női szereplő nélkül nem volna érdekes az Olvasó utazása: útközben találkoznia kéne egy másik nővel. Lehetne az Olvasónőnek egy húga… Bizonyosnak látszik, hogy az Olvasó a valóságban is utazni készül. Útiolvasmány céljára magával viszi Takakumi Ikoka Lehullott levelek holdfényes szőnyegén című regényét.

154

LEHULLOTT LEVELEK HOLDFÉNYES SZŐNYEGÉN A ginkgolevelek szemerkélő esőcseppekhez hasonlóan hullongtak az ágakról és sárgára pettyezték a gyepet. Okeda úrral sétáltam a lapos, sima kövekkel kirakott ösvényen. Megjegyeztem, hogy szeretném elkülöníteni minden egyes ginkgolevél keltette benyomásomat a többi ginkgolevél keltette benyomásomtól, de nem tudom, vajon lehetséges-e ez. Okeda úr azt mondta, lehetséges. A premisszák, amelyekből kiindultam, és amelyeket Okeda úr nagyon is megalapozottaknak talált, a következők voltak. Ha a gink-gofáról egyetlen sárga levélke hull le a gyepre, az embernek az a benyomása róla: ez egy sárga levélke. Ha két levélke hull le a fáról, a tekintet követi a két levélke keringését a levegőben, azt, ahogyan kergetőző lepkék módjára hol közelednek egymáshoz, hol távolodnak egymástól s végül letelepednek a füvön, az egyik itt, a másik amott. Ez történik három, négy s akár öt levegőben kerengő levélke esetében;

ha

még

tovább

növekszik

a

számuk,

a

vonatkozó

benyomások

összegeződnek, s ekkor valamiféle összetett érzet lép a helyükbe, amilyen például a csendes esőé, és - ha egy kis fuvallat lassítja a leszállást - mozdulatlan lebegő szárnyaké, amikor pedig leértek a földre, széthintett fényes pettyeké. Mármost én e kellemes összetett benyomások elvesztése nélkül szerettem volna tisztán, a többivel össze nem keverve megőrizni minden levél egyéni képét - a látómezőmbe kerülése pillanatától kezdve a légi táncán át a fűszálakra siklásáig. Okeda úr helyeslése fölbátorított, hogy tovább fűzzem a gondolatmenetet. Talán, mondtam, a ginkgoleveleket, e pici, füzérhímzéses szélű sárga legyezőket szemlélve, talán sikerül egyszer a levelek összességének érzékelésén belül az egyes levelek valamennyi karéjának érzékelését is tisztán megőriznem. Okeda úr erről nem nyilvánított véleményt; hallgatása már máskor is figyelmeztetésül szolgált, hogy ne bonyolódjam bele hamari föltételezésekbe, átugorván egy sor még nem ellenőrzött logikai szakaszt. Hasznosítottam a leckét, apróbb

jelenségekre

kezdtem

összpontosítani

figyelmemet,

a

kibontakozásuk

pillanatában, amikor még nem keveredtek el egy csomó más benyomással. Előjött a házból Makiko, Okeda úr legfiatalabb lánya; teát szolgált fel, illedelmes mozdulatokkal és még szinte gyermeki bájjal. Ahogy lehajolt, nagyon finom keskeny, fekete pihecsíkot pillantottam meg a nyakszirtjén, a fölfésült haja tövében, mely, úgy tetszett, folytatódik a ruha alatt. Hosszan, figyelmesen szemléltem. Közben egyszer csak

155

Okeda úr tekintetét érzem magamon: merőn, fürkészve nézett. Bizonyára észrevette, hogy

lánya nyakszirtjét szemlélvén

a benyomások

szétválasztását

gyakorolom. Nem hagytam abba a szemlélődést, részint mert rabul ejtett e hófehér bőrön feketéllő finom pihe szépsége, részint mert Okeda úrnak módjában lett volna más irányba terelni a figyelmemet, de nem tette. Egyébként Makiko már ki is öntötte a teánkat, s fölegyenesedett. Most egy kis szemölcs vonta magára a figyelmemet, egy kis szemölcs az ajka fölött, balra; fölidézett valamit az előző benyomásból, csak gyengébben. Makiko szinte zavartan nézett reám, aztán lesütötte a szemét. Délután történt valami, amit nem egykönnyen fogok elfelejteni, noha jól tudom, hogy elmesélve nem látszik valami nagy ügynek. Az északi tavacska partján sétáltunk Miyagi asszonnyal és Makikóval. Okeda úr előttünk lépkedett, egyedül, hosszú, fehér jávorfa botjára támaszkodva. A kis tó közepén két húsos szirmú tavirózsa pompázott; Miyagi asszony kijelentette, hogy szeretné leszedni őket, egyiket magának, a másikat a lányának. Miyagi asszony arcán ama szokott szomorkás, bágyadt, de egyben komor és dacos kifejezés ült, mely bennem azt a gyanút keltette, hogy a suttogva oly sokat emlegetett rossz házastársi kapcsolat hosszú történetében az ő szerepe nemcsak az áldozaté; különben ki tudja, mi volt kellemetlenebb a másik számára: Okeda úr fagyos tartózkodása vagy a hölgy komor eltökéltsége. Ami Makikót illeti, neki mindig derűs és szórakozott volt a képe, mint az éles családi viták közepette cseperedő gyermekeké, akik környezetük elleni védekezésképp viselik ezt az álarcot; ő nem vetette le nagylány korában sem, némi kesernyés színnel árnyalva immár az idegenek világától óvta vele magát. A part egyik sziklájára térdelve a tó fölé hajoltam, míg csak el nem értem a víz felszínén lebegő tavirózsát, majd legközelebb eső száránál fogva, óvatosan, ügyelve, hogy egyben maradjon, magam felé húztam. Miyagi asszony és a lánya ugyancsak letérdeltek, ők is kinyújtották kezüket, készen arra, hogy amikor megfelelő távolságba kerül, megragadják a virágokat. A part meredek volt; hogy ne kockáztassanak sokat az előrehajlással, a két hölgy a hátam mögött helyezkedett el, úgy nyújtották ki a karjukat, az egyik jobb, a másik bal felől. Egyszer csak érzem, valami hozzám ér egy bizonyos ponton, a karom és a vállam között, az első bordák magasában; sőt két különböző ponton, jobbra is, balra is. A Makiko kisasszony felőli oldalon feszes kis dudor volt az a valami, s mintegy lüktetett, azon az oldalon meg, ahol Miyagi asszony állt, bizalmas,

156

súrlódó nyomakodásnak éreztem az érintkezést. Belém döbbent a felismerés: ritka s kegyes véletlen folytán egyszerre ér hozzám a leány bal és az anya jobb mellbimbója; s hogy iparkodnom kell: el ne veszítsem e szerencsés érintkezést, becsüljem meg a két egyidejű érzetet, megkülönböztetve s egymással összehasonlítva sugallataikat. - Toljátok odább a leveleket - mondta Okeda úr -, akkor a virág szára felétek fog hajolni. - Ott állt hármunk fölött Kezében a hosszú bot, mellyel egykönnyen a parthoz húzhatta volna a vízinövényt; ehelyett arra szorítkozott, hogy ezt a mozdulatot tanácsolja a két nőnek, mely mozdulattól testük még jobban a testemhez tapadt. Már-már a hölgyek kezében volt a két tavirózsa. Gyorsan határoztam: ha a leszakítás pillanatában fölemelem a könyökömet s rögtön utána visszaengedem az oldalamhoz, teljes egészében hónom alá szoríthatom Makiko pici, kemény mellét. Ám a tavirózsák megszerzése fölötti diadal összezavarta mozdulatainkat, így a jobb karom a semmit fogta be, a bal kezem meg, eleresztvén az ágat, lehanyatlott s Miyagi asszony öléhez ért; az - úgy tetszett - szívesen fogadja: szinte marasztalta engedékeny összerezzenésével, mely tetőtől talpig áthatott engem. Olyasmi játszódott le e pillanatban, melynek hamarosan beláthatatlan következményei lettek, amint a következőkben majd elmondom. Okeda úrral visszatértünk a ginkgofa alá, s ekkor azt mondtam, hogy a levéleső szemlélésében nem annyira az egyes levelek érzékelése a lényeges, mint inkább a levelek közötti távolság, a levegő, mely elválasztja őket egymástól. Ügy tetszett, rájöttem valamire, mégpedig erre: a benyomások hiánya az érzékelés egy-egy tágas tartományában előfeltétele annak, hogy figyelmünket mind a térre, mind az időre összpontosítani tudjuk; például a zenében szükség, van háttér gyanánt a csöndre, mert csak e háttérből tudnak kiemelkedni a hangok. Okeda úr megjegyezte, hogy a tapintást illetően ez feltétlenül így van. Megdöbbentem: tény, én a lánya és a felesége testével való érintkezésre gondoltam, amikor a levelekre vonatkozó

megfigyelésemről

számoltam

be.

Okeda

úr

beszélt

a

különféle

tapintásérzetekről, a legtermészetesebb hangon, mintha csak tudta volna, hogy voltaképpen mi jár a fejemben. Hogy más irányba tereljem a beszélgetést, megpróbáltam párhuzamot vonni az előbb mondottak s a regényolvasás között; az elbeszélés nyugodt hömpölygése, egyenletesen tompított hangja szembeötlővé teszi a finomabb, körmönfontabb részeket,

157

melyekre az író rá akarja irányítani az olvasó figyelmét; de a regény esetében számolnunk kell avval, hogy mondatról mondatra érve mindig csak egy-egy benyomás ér, még ha összetett is, a látómező s a hallástér tágassága viszont egyszerre sok érzet gazdag és bonyolult együttesének regisztrálását teszi lehetővé. Az olvasónak a regény kínálta benyomások iránti fogékonysága igen korlátozott, főképpen azért, mert a többnyire gyors és figyelmetlen olvasás nem gyűjt be vagy elhanyagol jó néhány, a szövegben valóságosan meglevő jelzést és szándékot, másodsorban pedig azért, mert a leírt mondatból mindig kimarad valami, ami nagyon is lényeges, sőt a regényben az elmondottaknál mindig több az el nem mondott, és csak a leírtnak sajátos visszfénye ajándékozhat meg azzal az illúzióval, hogy olvassuk azt is, ami nincs leírva. Okeda úr szótlanul hallgatta elmélkedésemet, egyetlen megjegyzést se fűzött hozzá: mindig így tesz, amikor túlságosan sokat beszélek és végül nem tudok kibonyolódni egy-egy gondolatgubancomból. A következő napokban igen sokszor maradtam egyedül a két hölggyel, mert Okeda úr úgy döntött, hogy személyesen végzi a könyvtári kutatómunkát, ami mindaddig az én feladatom volt; rám most a dolgozószobájában felhalmozott töméntelen katalóguscédulájának rendezését bízta. Féltem - mégpedig nem ok nélkül -, hogy Okeda úr tudomást szerzett megbeszéléseimről Kawasaki professzorral, s megsejtette, hogy ott akarom hagyni az iskoláját és az egyetemi körökhöz kívánok közeledni - az átnyergelés ugyanis biztosabb jövővel kecsegtetett. Szó, ami szó, mesterem hosszúra nyúlt szellemi gyámkodása nem vált hasznomra: kitetszett ez Kawasaki professzor asszisztenseinek rám tett gúnyos megjegyzéseiből - ők nem tiltattak el más irányzatokkal való kapcsolatoktól, mint jómagam és tanulótársaim. Nem volt kétségem az iránt, hogy Okeda úr egész nap a házában kíván tartani, megakadályozandó a kiröppenésemet s fékezendő függetlenségi törekvéseimet; ezt tette a többi tanítványával is, akik immáron odáig züllöttek, hogy folyvást lesték egymást s ha valaki a legcsekélyebb mértékben eltért mesterük szigorú irányelveitől, azt tüstént beárulták. Mentői gyorsabban rá kellett tehát szánnom magam, hogy búcsút mondok Okeda úrnak; csak azért késlekedtem mégis, mert távollétének délelőttjeit kellemes szellemi izgalomban töltöttem, még ha ezt többé-kevésbé megsínylette is a munkám. Tény, hogy általában szórakozottan végeztem a munkámat; különféle ürügyekkel át-átnéztem a többi szobába, remélve, hogy találkozom Makikóval, egyedül találom,

158

meglephetem különféle napi tevékenységei közepette. De többnyire Miyagi asszonyba botlottam; szívesen elbeszélgettem vele, már csak azért is, mert erre könnyebben adódott alkalom, mint a lányával való társalgásra - még tréfálkozott is, kajánul, ám nemegyszer kesernyés felhanggal. Este a vacsoránál, ahogy ott ültünk a forró sukiyaki körül, Okeda úr merőn nézett bennünket, akárha arcunkra volnának írva a nap titkai, figyelte a hálót, a különálló s mégis egymással összefüggő vágyak hálóját, mely, úgy éreztem, foglyul ejtett, s melyből nem kívántam szabadulni, mielőtt e vágyakat sorra ki nem elégítem, így hát hétről hétre halogattam a döntést, hogy búcsút mondok mesteremnek meg a nem éppen jól díjazott és karriert sem ígérő munkámnak : megértettem, hogy a háló, mely fogva tart, Oke-da úr hálója, ő húzza szemenként mind szűkebbre körülöttem. Derűs ó'sz volt; a novemberi telihold közeledtével egy délután arról diskuráltunk Makikóval, honnan esik a legszebb kilátás a fák ágai között bujkáló holdra. Én erősködtem, hogy a ginkgo alatti ágyasról: a lehullott levelek szőnyegén halovány, szórt fénnyé tompul a holdvilág. Határozott célom volt e beszélgetéssel : éjszakai találkára akartam hívni Makikót, a ginkgofa alá. A lány jobbnak találta a tópartot; ősszel, mondta, amikor hűvös és száraz a levegő, a holdtányér határozottabb körvonalakkal tükröződik a vízen, mint nyáron, amikor többnyire párás udvara van. - Helyes - vágtam rá gyorsan -, alig várom, hogy ott lehessek veled a parton, a felbukkanó hold ragyogásában. Annál is inkább - tettem hozzá -, mert a tó édes emlékeket idéz. Talán ezenközben túl élénken idéződött fel bennem a mellével való érintkezés emléke, mert átforrósodott a hangom s ez megijesztette. Összevonta a szemöldökét s hallgatott. Igyekezetemben, hogy jó-vátegyem ezt a kis baklövést, mely szerelmes képzelgésem végét jelenthette, fura dolgot műveltem: önkéntelenül kitátottam a számat, s összecsattantottam a fogaimat. Makiko fájdalmas arccal hátrahőkölt, mintha csakugyan marás érte volna testének valamelyik érzékeny pontját. Gyorsan összeszedte magát, s kiment a szobából. Némi habozás után követtem. A szomszéd szobában Miyagi asszony egy földre terített gyékényen ülve épp virágokat és ágacskákat rendezgetett egy vázában. Holdkóros módjára közeledtem hozzá, így ha utolsó pillanatban meg nem torpanok, fellököm vázástul, virágostul. Makiko ijedt mozdulata hirtelen izgalmi állapotba hozott, s ez az állapotom talán nem

159

kerülte el Miyagi asszony figyelmét, hiszen oly kábultan botorkáltam feléje. Anélkül, hogy fölnézett volna, kivett a vázából egy hosszú szárú kaméliát és felém suhintotta, mintha rám akarna verni vele, vagy vissza akarna parancsolni, hisz félig-meddig már fölébe ágaskodtam - vagy éppen provokálni, buzdítani kívánna egy simogató paskolással. Lenyúltam, hogy megóvjam a virágokat és leveleket az összekuszálódástól; közben már ő is igazgatta megint az ágakat, s ehhez előrehajolt; ekkor kezem mintegy szórakozottan becsúszott a kimonója és pucér bőre közé, s már fogta, szorította is a hosszúkás, puha, langymeleg mellét; ugyanebben a pillanatban Miyagi asszony keze előbukkant a keiaki ágai közül (Európában kaukázusi szilfának hívják a növényt - a szerk.), s úgy bántva le róla a ruhát, mint ágról a lombot, megragadta a hímtagomat; jó erősen fogta, érzéssel. Miyagi asszony melléből a bimbója keltette föl az érdeklődésemet, az igencsak tágas udvar felületén kidudorodó kisebb-nagyobb papillák koszorúja; az udvar külső szélein tömött sorokban helyezkedtek el, de egyik-másik előőrs a csúcsig is eljutott. Feltehetően

e

szemölcsöcskék

voltak

Miyagi

asszony

érzéki

fogékonyságának

szabályozói; erről könnyen meggyőződhettem: körülbelül másodperces időközökben, a lehető

legkülönbözőbb

pontokon

gyenge

nyomást

gyakorolván

rájuk

tüstént

ellenőrizhettem a hatást, mégpedig közvetlenül a bimbón, közvetve a hölgy egész viselkedésén, mint ahogyan észlelhettem a magam reagálását is, mivelhogy kettőnk érzékenysége között nyilvánvalóan kialakult valamiféle kölcsönösség. Ezt a gyöngéd, tapogató földerítést nemcsak az ujjbegyeimmel végeztem - alkalmas pillanatban mellére siklattam a hímtagomat s körkörösen simogattam vele; ugyanis testhelyzetünk kedvezett e különbözőképpen erogén zónáink találkozásának, ő pedig láthatóan méltányolta a játékot, segédkezett is benne, és irányította is. Történetesen az én bőrömnek a hímtagom egész hosszában, s kivált végének kidudorodó részén ugyancsak vannak olyan érzékeny szakaszai és pontjai, melyek érintésének hatása a gyönyörtől a kellemes és csiklandó érzeten át a fájdalomig terjed - amiképpen kevésbé érzékeny és teljesen érzéketlen szakaszai-pontjai is vannak. Érzékeny és túlérzékeny idegvégződéseink hol véletlen, hol szándékos találkozása a legkülönfélébb visszajelzéseket eredményezte, regisztrálásuk mindkettőnket erősen igénybe vett. Javában végeztük e gyakorlatokat, amikor a tolóajtó küszöbén hirtelen feltűnt Makiko alakja. Nyilván várta a leány, hogy utána siessek, s most idejött megnézni, mi

160

tart vissza. Rögtön látta, miről van szó, s eltűnt; ám nem olyan gyorsan, hogy ne vehessem észre: valami változás esett az öltözékén; nyakig zárt pulóverét selyemköntössel cserélte föl, mely mintha csak arra lett volna jó, hogy szétnyíljon bimbózó testének belső feszültségétől, hogy lecsússzon sima bőréről az első mohó támadás nyomán, melyet e sima bőr mindenképpen ki kell hogy provokáljon. - Makiko! - kiáltottam, meg akarván magyarázni (bár valójában nem tudtam, hol kezdjem), hogy csupán a körülmények véletlen összejátszása hozta úgy, hogy ebben a helyzetben talál az anyjával, igen, a véletlen vezette tévútra a csakis őt, Makikót illető vágyamat. A vágyat, melyet most a félreérthetetlen ajánlkozásként szétnyílt vagy szétnyílásra váró selyemköntös újra fellobbantott és meg is jutalmazott, olyannyira, hogy szememben Makiko képével s anyja érintésével a bőrömön már-már győzedelmeskedett rajtam a gyönyör. Nem kerülhette el ez Miyagi asszony figyelmét, mert hozzám tapadva, lehúzott maga mellé a gyékényre, majd nedves, alkalmatos nemi szervét néhány ügyes, fürge rándulással az enyém alá csúsztatta, hogy az tüstént el is merült abban, akárha örvény szippantotta volna be; meztelen, sovány lába ezenközben körülfonta a csípőmet. Igencsak értette a dolgát Miyagi asszony; keresztcsontomon keresztbe rakott fehér pamutzoknis lábfejével présként szorított magához. Kiáltásom nem talált süket fülekre. A tolóajtó áttetsző hártyapapírján kirajzolódott a lány árnyképe, amint ott térdel a szomszéd szoba gyékényén, előrenyújtott nyakkal, aztán, íme, föltűnt fél arca az ajtórésben; vonásai arról árulkodtak, hogy a lélegzete is elakadt: félig nyitott szájjal s tágra meresztett szemmel,lenyűgözve és undorodva figyelte rángatózásunkat. Nem volt egyedül: a folyosó túlsó végén, egy másik ajtóban mozdulatlan férfialak. Nem tudom, mióta állt ott Okeda úr. Merőn nézett, de nem minket, nem, tekintete a bennünket figyelő leányán függött. Miyagi asszony kéjes vonaglása a leány szemének közvetítésével tükröződött hideg, szenvtelen pupilláján, zárt, merev ajkán. Látta, hogy látom. Nem mozdult. Pontosan tudtam e pillanatban, hogy nem lép közbe, nem is kerget el, és sosem fogja szóba hozni ezt az epizódot, egyetlen célzást se tesz rá, s a többire sem, ha ismétlődnék, az esetleges jövőbeniekre; megértettem azt is, hogy e cinkosság által nem lesz semmiféle hatalmam fölötte, s alárendelt helyzetem se válik

161

könnyebben elviselhetővé. A titok hozzáláncolt, őt azonban nem láncolta hozzám: ha bárkinek kifecsegem, mit nézett végig, már el is ismertem bűnrészességemet. Mit tehettem ezek után? Arra ítéltettem, hogy mindjobban belebonyolódjam a félreértések gubancába; semmi kétség, Makiko immáron anyja számtalan szeretői egyikének tekint, Miyagi asszony pedig tudja, hogy csak a lánya után epekedem, így hát kegyetlen megtorlás vár mindkettejük részéről; másfelől a pletykák, amiket kaján tanulótársaim épp mesterünk ravasz számításainak buzgó szolgálatában vernek majd dobra, s amik aztán oly gyorsan terjednek az akadémiai körökben, igencsak rossz fényt fognak vetni rám, hazug színben tüntetik fel serény munkálkodásomat az Okeda házban, s így hitelemet veszítem az egyetemi oktatók előtt, akiktől pedig helyzetem jobbra fordítását reméltem. Mindez aggasztott, mégis sikerült pillanatnyi tevékenységemre összpontosítanom a figyelmemet, s a Miyagi asszony nemi szervébe szorosan befogott nemi szervem általános kéjérzetét ama helyi kéjérzetekkel elegyíteni, melyek dugattyúmozgásomnak s a hölgy görcsös rángatózásának testünk különböző pontjaira gyakorolt nyomása révén jöttek létre. Ez az eljárás legfőképpen épp a megfigyeléshez szükséges állapot elnyújtásában segített: késleltette a krízist, a robbanást, érzéketlen, illetve csak részlegesen érzékenypillanatokat iktatva közbe, melyek éppenséggel még sokkal jelentőségteljesebbé tették az időben és térben oly kiszámíthatatlanul széttagolt, hirtelen jelentkező ingereket. - Makiko! Makiko! - nyögtem Miyagi asszony fülébe, a leánya képével dúsítva e gyönyörteli pillanatokat, igen, Makiko arcát kölcsönöztem a kéjhez, meg az érzéseknek ama merőben más skáláját, melyet, úgy képzeltem, csak ő válthatna ki belőlem. S hogy ellenőrzésem alatt tudjam tartani a reakcióimat, a még aznap este Okeda úrnak előadandó eszmefuttatásomra gondoltam: a ginkgofa leveleinek szemerkélését az jellemzi, hogy a pillanatonként leszakadó levelek mindegyike az esés egész ideje alatt a többitől eltérő magasságban van, így az üres és érzékelhetetlen tér, melyben e látható történések lejátszódnak, különböző szintekre osztható, azokban pedig mindig csak egyetlenegy levélke kereng.

162

Kilencedik fejezet Bekapcsolod a biztonsági övet. Mindjárt földet ér a gép. Repülni - ez az utazás ellentéte: átszeled a tér egy hézagát, beletűnsz a semmibe, elfogadod, hogy arra a néhány órára, mely szintúgy valamiféle folytonossági hiány, csak épp az időé, nem vagy sehol; majd újra előbukkansz valahol és valamikor, függetlenül attól, hogy hol és mikor tűntél el. Mit csinálsz közben? Mivel töltőd ezt az időt, míg nem vagy a világban, s a világ sincs veled? Olvasol; reptértől reptérig le nem veszed a szemed a könyvről, mert hisz lapjain túl űr tátong, a le- és fölszállások, a téged magába fogadó és tápláló fém anyaméh s a mindig változó és mindig azonos utastömeg személytelensége. Érdemes hát utazásod e másik, a nyomtatott betűk anonim egyformaságából adódó absztrakciójába kapaszkodnod: a szavak megidéző hatalma azt sugallja, hogy mégiscsak valami fölött repülsz, nem a semmi fölött. Tudatában vagy: tekintélyes adag felelőtlenség kell ahhoz, hogy az ember bizonytalan, jól-rosszul kormányozott szerkezetekre bízza magát; az is megfordul a fejedben, hogy talán legyőzhetetlen hajlamunk ez az ernyedtségre, a hanyatlásra, a gyermeki függőségre. (De végül is a repülésen tűnődői vagy az olvasáson?) A gép már a kifutópályán gurul, neked pedig még nem sikerült befejezned Takakumi Ikoka Lehullott levelek holdfényes szőnyegén című regényének az olvasását. Tovább olvasol hát, miközben lefelé lépkedsz a lépcsőn, tovább a reptéri kis buszon, az útlevél-ellenőrzésre meg a vámvizsgálatra várakozó sor bán. Lassan csoszogsz előre, amikor egyszer csak valaki kikapja kezedből a nyitott könyvet; mintha függöny lebbent volna föl: egy csomó bőr vállszíjas, géppisztolyos, aranycsillagos, váll-lapos rendőr áll előtted. - A könyvem… - nyöszörgőd, gyámoltalan, gyermeki mozdulattal nyújtva ki kezed a fényes gombok és fekete csőtorkolatok tiszteletet parancsoló sorompója felé. - Elkobozzuk, uram. Ez a könyv nem juthat be Ataguitaniába. Be van tiltva. - De hát hogyan?… Egy őszi falevelekről szóló regény… Milyen jogon?… - Az elkobzandó könyvek listáján szerepel. Itt nálunk ez a törvény. Mit okoskodik? Szavanként, szótagonként változik a hangnem: szárazról ridegre, ridegről gorombára, gorombáról fenyegetőre vált. - Csak hát én… Még nem olvastam ki egészen…

163

- Hagyd rájuk - súgja valaki mögötted. - Ne kezdj ki ezekkel. A könyvért ne fájjon a fejed, van nálam is egy példány, majd később beszélünk… Egy hórihorgas, szemüveges, biztos fellépésű nő az, nadrágban, rengeteg csomaggal; határozott arckifejezéssel lépked el az ellenőrző közegek előtt, mint aki már megszokta az ilyesmit. Ismered? Ha ismerősnek tetszik is, ne mutasd: nyilván feltűnés nélkül akar szót váltani veled, jelez, hogy kövesd: ne veszítsd hát szem elől. Odakint taxiba ül, int, hogy te meg ülj a következő kocsiba. A nyílt országúton a kocsija lefékez, a nő gyorsan kiszáll, s valamennyi bőröndjével átköltözik a te taxidba. Ha nincs az a rövidre nyírt haja s az óriási szemüvege, az lenne az érzésed, hogy hasonlít Lotariára. Ezt meg is próbálod pendíteni: - Te csak nem?… - Corinna vagyok, szólíts Corinnának. Belekotor a táskáiba, kivesz az egyikből egy könyvet, odanyújtja neked. - De hiszen ez nem az - mondod, ahogy megpillantod a fedőlapon az író nevét meg a regény címét; mindkettő ismeretlen számodra: Calixto Bandera, Egy üres gödör körül. Tőlem Ikoka egyik könyvét kobozták el! - Azt adtam oda neked. Ataguitaniában csak hamis fedőlappal foroghatnak közkézen a könyvek. Miközben a taxi teljes sebességgel berobog a poros elővárosba, nem tudsz ellenállni a kísértésnek, fellapozod a könyvet, hogy megbizonyosodj, igazat mondott-e Corinna. Csudát! Most látod először ezt a szöveget, semmi köze a japán regényhez: úgy kezdődik, hogy egy férfi lovagol valami fennsíkon, agavéfák között, fölötte, az égen ragadozó madarak köröznek, zopilotes, így hívják őket. - Nemcsak a fedőlap hamis - jegyzed meg -, hanem a szöveg is, úgy látszik. - Mit vártál? - mondja Corinna. - Ahol egyszer elkezdődik a hamisítási folyamat, ott nincs többé megállás. Ebben az országban minden hamis, ami csak hamisítható: múzeumi képek, aranyrudak, autóbuszjegyek… Forradalom és ellenforradalom úgy küzd egymás ellen, hogy hamisít; s az eredmény: senki sem tudhatja biztosan, mi a valódi, mi a hamis, a politikai rendőrség forradalmi akciókat színlel, a forradalmárok rendőrruhába bújnak. - És kinek van haszna mindebből?

164

- Korai volna megmondani, a jövő ad rá majd választ. Attól függ, ki tudja jobban a maga hasznára fordítani a saját és a másik fél hamisításait: a rendőrség-e vagy a mi szervezetünk. A taxisofőr hegyezi a fülét. Intesz Corinnának, legyen óvatosabb. Ám ő: - Ne félj. Ez áltaxi. Engem inkább az aggaszt, hogy követnek bennünket, mögöttünk egy másik taxi. - Valódi vagy ál? - Minden bizonnyal ál, csak nem tudom, a rendőrségé-e vagy a miénk. Hátrasandítasz. - Egy harmadik!… - kiáltod. - Egy harmadik is van mögöttünk, követi azt, amelyik bennünket követ… - Lehet, hogy a mieink ülnek benne s a rendőröket ellenőrzik, de rendőrök is lehetnek, akik a mieink nyomában vannak… A második taxi elétek vág, megáll, fegyveres férfiak ugranak ki belőle. Egyenként elő kell kászálódnotok. - Rendőrség! Le vannak tartóztatva! - Megbilincselnek mindhármótokat, s betessékelnek a maguk taxijába: téged, Corinnát és a sofőrt. Corinna nyugodtan, mosolyogva köszönti amazokat: - Gertrude vagyok. Ez itt jó barát. Vigyetek minket a parancsnokságra. Leesett az állad? Corinna odasúgja neked, a te nyelveden: - Ne félj. Álrendőrök: valójában a mieink. Alig indul el veletek a második taxi, máris megállásra kényszeríti a harmadik. Géppisztolyos férfiak ugranak ki ebből is, arcukat kendő fedi; lefegyverzik a rendőröket, bilincseitek a rendőrök csuklójára kerülnek. Betuszkolnak valamennyiőtöket a taxijukba. Corinna-Gertrude teljesen közömbösnek látszik: - Köszönöm, barátaim - mondja. - Ingrid vagyok, ez itt pedig a mieink közül való. A főhadiszállásra visztek? - Pofa be - mordul rá az egyik fegyveres, feltehetően a vezetőjük. - Ne higgyétek, hogy átejthettek! Most bekötjük a szemeteket. A túszaink vagytok. Nem tudod, mit gondolj erről az egészről, már csak azért sem, mert Corinna-GertrudeIngridet átviszik a másik taxiba. Amikor leveszik szemedről a kendőt, s mozgásodban sem akadályoznak tovább, valamiféle rendőrkapitányság (vagy kaszárnya?) irodájában találod

magad.

Egyenruhás

altisztek

fényképeznek

ujjlenyomatot vesznek rólad. Egy tiszt kiszól: - Alfonsina!

165

elölről

és

oldalnézetben,

Gertrude-Ingrid-Corinna lép be a szobába, egyenruhában van ő is; aktákat nyújt át a tisztnek, aláírásra. Te közben tovább vándorolsz, íróasztaltól íróasztalig: itt a személyi irataidat veszik el, ott a pénzedet, amott a ruhádat - rabruhát kapsz a helyébe. - Miféle csapda ez? - kérdezed Ingrid-Gertrude-Alfonsinától; őreid egy percre hátat fordítottak, s a lány ezt kihasználva közelebb húzódott hozzád. - Ellenforradalmárok épültek be a forradalmi szervezeteinkbe, ők intézték úgy, hogy a rendőrök csapdájába essünk. De szerencsénkre a rendőrök között sok a beépült forradalmár, ők most igazolják, hogy ehhez a parancsnoksághoz tartozom. Ami téged illet, egy álbörtönbe fognak szállítani, vagy egy valódi börtönbe, ami viszont a mi ellenőrzésünk alatt áll. Hirtelen Marana jut eszedbe. Ki más tudott volna effélét kiagyalni? - Azt hiszem, fölismertem a vezéretek stílusát - mondod. - Nem fontos, ki a vezér. Álvezér is lehet, aki úgy tesz, mintha a forradalomnak dolgozna, csak azért, hogy az ellenforradalmat segítse, mivel meg van róla győződve, hogy ezzel utat nyithat a forradalom számára. - És te velük működsz együtt? - Nálam más a helyzet. Én igazi forradalmár vagyok s beépültem az álforradalmárok közé. De hogy le ne leplezzenek, azt kell színlelnem, hogy álforradalmár vagyok, aki az igaziak közé épült be. A rendőrség szolgálatában állok, de nem az igazi rendőrségében, mert valójában a beépült ellenforradalmárok közé beépült forradalmárok utasításait követem. - Ha jól értem, itt mindenki beépült: a rendőrségnél is meg a forradalmároknál is. Hogyan ismeritek föl egymást? - Mindenkinek tudnia kell, kik azok a beépültek, akik beépítettek. S legfőképpen avval kell tisztában lennie, ki építette be a beépülteket. - És folytatjátok a harcot, az utolsó csepp véretekig, miközben tudjátok, hogy senki sem az, akinek mondja magát? - Hát aztán! Ki-ki játssza a szerepét, teljes beleéléssel. - És nekem miféle szerepet kéne játszanom? - Várd ki a sorod szép nyugodtan. Olvasd tovább a könyvedet. - Az ördögbe! Elvesztettem, amikor kiszabadítottak, vagyis nem, amikor letartóztattak…

166

- Nem érdekes. Mintabörtönbe kerülsz, a könyvtárában minden újdonságot megtalálsz majd. - A tiltott könyveket is? - Hát persze, hol legyenek a tiltott könyvek, ha nem a börtönben? Ilyen messze eljöttél, Ataguitaniáig hozott a vadászszenvedély, merthogy űzőbe vettél egy regényhamisítót; most, lám, foglya vagy egy rendszernek, melyben az élet egyetlen megnyilvánulása sem valódi. Pontosabban: rászántad magad, hogy bebarangolsz erdőt, mezőt, fennsíkokat, s még a Kordillerákban is nyomon követed Maranát, ezt a szélhámos kutatót, aki nyilván eltévedt a regényfolyamok forrásainak keresése közben, de beleütköztél a rabtartó társadalomnak egész földgolyónkat behálózó vasrácsaiba, melyek nyomorúságos és mindig egyforma folyosóikra terelik a kalandot… Vajon ez még a te történeted, Olvasó? Az út, melynek Ludmilla kedvéért vágtál neki, oly messze vitt tőle, hogy szem elől tévesztetted: ha ő már nem vezet, nem marad más hátra, fordított tükörképére, Lotariára kell bíznod magad… De csakugyan Lotaria volna ez a lány? - Nem tudom, kiről beszélsz. Neveket emlegetsz, egyet sem ismerek közülük - válaszolta, valahányszor elmúlt epizódokra próbáltad emlékeztetni. Vajon az illegalitás szabályai kötelezik erre a viselkedésre? Tulajdonképpen nem vagy benne egészen biztos, hogy ő az valóban... Talán egy álCorinna vagy ál-Lotaria... Bizonyosan csak azt tudod, hogy szerepe a történetedben hasonló Lotaria szerepéhez, így hát a Lotaria név illik rá, ez áll összhangban vele, másképp nem is tudnád hívni. - Tagadod, hogy van egy lánytestvéred? - Van egy lánytestvérem, de nem értem, mit akarsz evvel. - Ez a lánytestvéred, ugye, azokat a regényeket szereti, amelyeknek nyugtalanító, bonyolult lelkű hősei vannak? - Az én lánytestvérem mindig azt mondja, hogy azokat a regényeket szereti, amelyekben valamiféle elemi őserő van, tellurikus erő. (Igen, így mondja: tellurikus erő.) - Ön panaszt emelt a börtönkönyvtárban egy hiányos kötet miatt - mondja a magas rangú tiszt a magas íróasztala mögött. Megkönnyebbülten sóhajtasz föl. Amióta egy őr kiszólított a celládból s folyosókon, alagsorokon, előszobákon és irodahelyiségeken vezetett végig, lépcsőn föl, lépcsőn le, felváltva hol elöntött a forróság, hol a hideg rázott a nyugtalanságtól. Pedig, lám, csak 167

válaszolni akarnak a Calixto Bandera regénye, az Egy üres gödör körül miatt benyújtott reklamációdra! A szorongás helyébe most visszatér a csalódottság, amit akkor ereztél, amikor kezedbe vetted a néhány feslett, nyűtt ívet jól-rosszul összetartó fedőlapot. - Persze hogy panaszt emeltem! - válaszolod. - Önök nagyon büszkék a mintabörtönük mintakönyvtárára, ha viszont kikér az ember egy kötetet, ami különben szabályosan föl van tüntetve a katalógusban, egy köteg papírronggyal szúrják ki a szemét! Kérdezem, hogyan képzelik a javító-nevelő munkát ilyen módszerekkel! Az íróasztal mögött ülő tiszt lassan leveszi a szemüvegét. - Nem foglalkozhatom érdemben a panaszával - mondja szomorú képpel, s fejét ingatva. - Nem tartozik a hatáskörömbe. Hivatalunknak, bár jók a kapcsolatai mind a fegyintézetekkel, mind a könyvtárakkal, átfogóbb problémákat kell megoldania. Azért hívattuk, mert tudjuk, hogy szenvedélyes regényolvasó, s szükségünk van a szaktanácsára. Rendfenntartó szerveink hadseregünk, rendőrségünk és ügyészségünk - mindig is nehézséggel küzdöttek annak megítélésében, hogy egy-egy regény betiltandó-e vagy engedélyezhető: nem áll rendelkezésünkre elég idő a töméntelen könyv olvasásához, s bizonytalanok vagyunk az elbírálás alapját képező esztétikai és filozófiai irányelvek tekintetében… Nem, attól ne féljen, hogy a cenzúrázásban való részvételre kívánjuk kötelezni. A modern technológia hamarosan mentesít bennünket e feladatok alól, gyorsan és tökéletesen elvégzi helyettünk ezt a munkát. Vannak gépeink, melyek olvasni, elemezni, elbírálni képesek bármely leírt szöveget. De most épp e szerkezeteket kell ellenőriznünk. Ön átlagolvasóként szerepel a nyilvántartásunkban, s tudomásunk van arról, hogy olvasta Calixto Bandera

Egy üres gödör körül-jét, legalábbis egy részét olvasta. Hasznosnak tartanánk egy összehasonlítást az ön olvasói benyomásai és olvasógépünk vizsgálatának eredményei között. Átvezet a gépterembe. - Bemutatom Sheilát, a programozónőnket. Íme,

ott

áll

előtted

Corinna-Gertrude-Alfonsina,

nyakig

gombolt

fehér

munkaköpenyben, sima, mosogatógéphez hasonló fémszerkentyűkkel foglalatoskodik. - Ezek memóriaegységek, beléjük van táplálva az Egy üres gödör körül teljes szövege. A gépsor utolsó tagja a printer, amint látja, szóról szóra, elejétől végig újranyomja a regényt - mondja a tiszt. Egy írógépféle végenincs papírcsíkot göngyölít ki magából, észbontóan gyors gépfegyverkattogása telepöttyözi közben rideg nagybetűkkel.

168

- Akkor, ha megengedi, kapok az alkalmon, és elveszem azokat a fejezeteket, amiket még nem olvastam - mondod, s remegő kézzel végigsimítod a sűrű betűfolyamot: felismerted benne azt a prózát, mely társad volt rabságod óráiban. - Csak nyugodtan - mondja a tiszt -, magukra hagyom Sheilával, ő majd elindítja a megfelelő programot. Olvasó, itt a könyv, amit kerestél; a mese elszakadt fonala ismét egyben; visszatért ajkadra a boldog mosoly. De mit gondolsz, folytatódhat így tovább ez a történet? Nem, nem a regényé: a tied! Meddig hagyod, hogy kényükre-kedvükre sodorjanak az események? Jó, kalandos kedvvel fejest ugrottal beléjük: no és azután? Mi történt azután? Tevékenységed csakhamar arra korlátozódott, hogy nyilvántartottad a mások döntése alapján létrejött helyzeteket, alávetetted magad idegen óhajoknak, belekeveredtél olyan eseményekbe, melyeket nem tudtál az ellenőrzésed alatt tartani, így hát mire jó neked ez a főszerep? Ha továbbra is belemégy ebbe a játékba, akkor bizony te szintúgy cinkosa vagy ennek az egész misztifikációnak. Csuklón ragadod a lányt. - Elég az alakoskodásból, Lotaria! Meddig tűröd még, hogy egy rendőr-állam bábuként kezeljen ? Ezúttal Sheila-Ingrid-Corinna képtelen palástolni a zavarát. - Nem tudom… - mondja, csuklóját kiszabadítva -, nem tudom, kit vádolsz, miről beszélsz. Én nagyon is világos stratégia szerint cselekszem. A hatalomellenes erőnek be kell épülnie a hatalom szerveibe, csak így zúzhatja szét. - És létrehozza ugyanazt! Fölösleges tovább álcáznod magad, Lotaria! Ha kigombolod az egyenruhádat, alatta mindig ott egy másik! Sheila kihívó pillantást vet rád. - Kigombolni?…Rajta, próbáld csak… Immár eldöntötted, hogy összecsapsz vele, nem hátrálhatsz meg többé. Reszkető

kézzel kigombolod Sheila programozónő fehér munkaköpenyét. S mit látsz alatta? Alfonsina rendőr-egyenruháját, letéped Alfonsina aranygombjait, s ott van előtted Corinna anorákja, lehúzod Corinna anorákjának villámzárát, s megpillantod Ingrid zubbonyán a rangjelzéseket… A többit már ő maga tépi le magáról: előtűnik tömör, dinnyeforma emlője, gyomrának kissé homorú s hasának kissé domború íve, betüremlett pici köldöke, telt csípője, dús fanszőre, hosszú, kerek combja. - És ez?! Ez is egyenruha?! Fel vagy dúlva. - Nem, nem… - mondod rekedten.

169

- De bizony az! - kiáltja Sheila. - A test egyenruha! A test hadra kelt sereg. A test erőszakos akció! A test igénybejelentés a hatalomra! A test csatázik! A test az alany! A test cél és nem eszköz! A test kifejez! Kommunikál! Üvölt! Tagad! Felforgat! Azzal Sheila-Alfonsina-Gertrude rád veti magát, lerángatja rólad a rabruhádat, s meztelen

tagjaitok

máris

ott

tekeregnek

összefonódva

az

elektronikus

memóriaszekrények tövében. Olvasó! mit csinálsz? Nem állsz ellen? Nem menekülsz? Aha, részt veszel… ilyen könnyen táncba lehet téged vinni… Nem vitás, ennek a könyvnek te vagy a főalakja, de azt képzeled, ez feljogosít, hogy valamennyi női szereplővel nemi kapcsolatot teremts? Csak úgy, ukmukfukk?… Történeted Ludmillával talán nem fűti át eléggé a cselekményt, hiányzik belőle a szerelmes regények bája? Mi szükség összeszűrni a levet a húgával is (vagy olyasvalakivel, akit a húgának vélsz), ezzel a LotariaCorinna-Sheilával? - hiszen ha belegondolsz, még rokonszenves sem volt neked… Érthető, hogy kárpótolni akarod magad, amiért annyi-annyi lapon át csak figyelted az eseményeket megadóan - de hát ez volna a módja?! Vagy azt akarod mondani, hogy ebbe a szituációba is akaratodon kívül keveredtél? Jól tudod, hogy ez a lány a fejével csinál mindent, ha egyszer kifundál egy elméletet, azt tüstént átteszi a gyakorlatba, tekintet nélkül a következményekre… Csakis ideológiai demonstrációnak szánja, amit csinál, nem egyébnek… Hogy a csudába tud most rögtön meggyőzni az érveivel? Vigyázz, Olvasó, légy résen, itt minden más, mint aminek látszik, mindennek két arca van… Egy fényképezőgép villanófénye és kioldójának ismételt kattanása befalja egymáshoz tapadt, vonagló-ringatózó testetek fehér meztelenségét. - Alexandra kapitány, már megint pucéron kaptunk rajta, egy fegyenc karjaiban! hangzik a láthatatlan fényképész intelme. - Ezek a pillanatfelvételek is gazdagítják majd a káderdossziédat… - s távolodó hangján érezni, hogy gúnyosan vigyorog. Alfonsina-Sheila-Alexandra bosszús arccal feláll, magára kap valamit. - Fél percre se hagynának nyugton, soha! - Mérgesen fúj egyet. - Két, egymás sál szemben álló titkosszolgálatnak dolgozni egyszerre… ez avval a kényelmetlenséggel jár, hogy mindkét fél állandóan zsarolni próbálja az embert. Te is feltápászkodsz, s ekkor észreveszed, hogy körül vagy csavarva telenyomtatott papírtekercsekkel: a regény eleje ott tekereg-nyújtózkodik a padlón, mint valami

170

játékos kedvű cica. Mostanában a saját, megélt történeteid szakadnak félbe a legizgalmasabb pillanatban; a regényeket talán ezúttal végigolvashatod… Alexandra-Sheila-Corinna nagy gonddal nyomkodja megint a különféle gombokat. Arcán újra annak a szorgalmas lánynak a kifejezése, aki bármit csinál, belead apaitanyait. - Valami elromlott - morogja maga elé -, mostanra az egésznek ki kellett volna már jönnie… Mi lehet a hiba? Már észrevetted: Gertrude-Alfonsinának kissé ideges napja van ma; valamelyik munkaszakaszban rossz gombot nyomhatott be. Az áramkörök egyetlen pillanatra megszakadtak, s ez az egyetlen pillanat szétzilálta a szavak rendjét Calixto Bandera szövegében, melyet mindeddig híven őrzött az elektronikus memória, bármikori napvilágra bocsátásra készen. Most hát zúzzák, marcangolják, őrlik a színes szalagok az elemeikre bontott szavak törmelékét, a különféle frekvenciák szerint megfelelő oszlopokba sorakoztatják: a a a a, az az az az, egy egy egy egy, ba ba ba ba, hogy hogy hogy hogy. Szétesett, szétmorzsolódott a könyv, többé össze nem rakható homokpad, melyet elfújt a szél.

171

EGY ÜRES GÖDÖR KÖRÜL Atyám azt mondta, amikor felröppennek a saskeselyűk, ez annak a jele, hogy hamarosan véget ér az éjszaka. Én meg hallottam, mint verdesnek súlyos szárnyukkal a fekete levegőégben, s láttam, ahogy árnyékot vetnek a zölden pislákoló csillagokra. Fáradt, lomha volt ez az emelkedés, lassan, nehézkesen szakadtak el a földtől, a sötét bokrokról, mintha tollaik csupán röptükben győződtek volna meg arról, hogy tollak, és nem tüskés levelek. A keselyűk elszálltával újra feltűntek a csillagok, most már szürkék voltak, s az ég volt zöld. Megvirradt, s én egyedül lovagoltam a néptelen utakon, ösvényeken Oque-dal irányába. - Nacho - mondta volt atyám -, halálom után tüstént tarisznyázz háromnapi élelmet, vezesd elő a lovamat, fogd a karabélyomat, s a kiszáradt patak medrében kaptass fel a San Ireneo-hegy oldalába, egészen addig, amíg meg nem pillantod az égre szálló füstcsíkokat Oquedal teraszai fölött. - Miért menjek Oquedalba? - kérdeztem tőle. - Ki van ott? Kit kell megkeresnem? Atyám hangja mindjobban elhalt, beszéde teljesen lelassult, az arca is egyre lilább lett. - El kell árulnom neked egy titkot, amit hosszú éveken át őriztem… Hosszú történet. Utolsó erejével nyögte ki e szavakat, én pedig tudva, hogy hajlik beszéd közben a kacskaringókra, az elkalandozásokra, visszautalásokra és közbevetésekre, féltem: nem jut el a lényegig. - Gyorsan, atyám, mondd, kit

keressek

meg

Oquedalban mondd a nevét... - Anyádat… Az anyádat, akit nem ismersz… ő lakik Oquedalban… Pólyás korod óta nem látom… Sejtettem, hogy mielőtt meghal, beszélni fog az anyámról. Tartozott nekem ezzel, hiszen egész kisgyermek és kamaszkoromat úgy kellett leélnem, hogy nem tudhattam, hogyan néz ki az az asszony, aki világra hozott, mi a neve, s ő, az atyám, miért szakított le az emlőjéről, amikor még szoptam a tejét, miért hurcolt magával a kóbor, bujdosó életébe. - Ki az anyám? Mondd a nevét! - Sokat mesélt róla, amikor még gyermekfővel fáradhatatlanul kérdezgettem, de csupa egymásnak ellentmondó, kitalált történettel traktált: hol szegény koldusasszony volt az anyám, hol külföldi hölgy, aki piros automobilon utazik, egyszer kolostorbéli apáca, máskor cirkuszi

172

lovarnő, megint máskor halott, merthogy belehalt a szülésbe, vagy földrengésben pusztult el. Így aztán egy nap elhatároztam, nem faggatom tovább, megvárom, míg maga beszél. Alig töltöttem be tizenhatodik életévemet, amikor atyám megkapta a sárgalázat. - Hadd meséljem a kezdet kezdetétől - nyögte, lihegte. - Ha fent leszel Oquedalban, s ezt mondod: „Nacho vagyok, Don Anastasio Zamora fia", sokat hallhatsz majd rólam, hazugabbnál hazugabb történeteket, gonosz rágalmakat…Tudd meg hát… - A nevét, anyám nevét, gyorsan! - Igen. Eljött a perc, hogy megtudd… Nem, nem jött el az a perc. Miután többször belefogott hosszadalmas és semmitmondó bevezetőibe, atyám

egy

hörgéssel

mindörökre

itt hagyta e

siralomvölgyét. Az ifjú, aki most a sötétben nógatta lovát a meredek hegyi úton, továbbra sem tudta, miféle kezdetekhez készül visszakanyarodni. A kiszáradt patak mentén kaptattam fölfelé, mélyen alattam kanyargott a meder. Az erdő cikcakkos körvonalaira tapadt hajnal mintha nem új napot hozott volna számomra, hanem azt, mely megelőzte valamennyit, újat, de abból az időből, amikor még mind új volt, olyan, mint amaz első, amikor az emberek felfogták, mi is egy nap. Amikor pedig már annyira kivilágosodott, hogy látni lehetett a túlpartot, észrevettem, hogy ott is kanyarog egy út, s egy lovas velem egy vonalban, ugyanabba az irányba kaptat, mint én, hosszú csövű puskával a vállán. - Hahó! - kiáltottam át neki. - Milyen messze van ide Oquedal? Rám se hederített; illetve rosszabb: egy pillanatra felém fordította a fejét (különben azt hihettem volna, hogy süket), de máris előrenézett megint, maga elé, nem méltatott válaszra s nem is intett üdvözlésképp. - Hé! Hozzád szóltam! Süket vagy? Néma? - kiáltottam; ám ő csak ringatózott tovább a nyeregben, fekete lova lépteinek ütemére. Ki tudja, mióta haladtunk így párosán az éjszakában, a patak meredek vájatának két oldalán. Ami úgy tetszett addig, hogy kancám patkócsattogásának a visszhangja, mely a túlsó part hepehupás mészfalától lett olyan szabálytalan, valójában az engem kísérő léptek zaja volt.

173

Csupa hát, csupa nyak fiatalember volt, fején rojtos szélű sombrero. Sértett a barátságtalan viselkedése, megsarkantyúztam hát a kancámat, hogy magam mögött hagyjam s ne lássam. Alighogy megelőztem, ki tudja, miféle sugallat hatására visszapillantottam. Kezében tartotta már a puskáját, föl is emelte, akárha épp megcélozna vele. Tüstént megragadtam a nyeregkápámon nyugvó karabélyom tusát, mire ő máris visszaakasztotta a vállára a fegyverét, mintha mi sem történt volna. Ettől fogva szinte lépést tartottunk a lovainkkal, úgy kaptattunk a kiszáradt patak két oldalán, szemmel tartva egymást, s ügyelve, hogy ne fordítsunk hátat egymásnak. A kancám hozzáigazította lépteit a fekete lóéhoz, mintha tudta volna, miről van szó. A történet ugyancsak hozzáigazítja lépteit a két meredek ösvényen felhangzó patkódobogás lassúdad üteméhez; az úticélban benne van a múlt és jövő titka, benne a nyeregkápán függő lasszó hurkához hasonló, önmagába visszatérő idő. Már tudom, hogy a hosszú út, mely Oquedalba vezet, rövidebb lesz, mint az, amit még meg kell tennem, miután a faluba értem, az emberlakta világ - az életidőm határára. - Nacho vagyok, Don Anastasio Zamora fia - mondtam a templom tövében guggoló öreg indiánnak. - Hol van a ház? „Talán ő tudja", gondoltam. Az öreg fölemelte szemhéját, mely vörös volt és bütykös, mint a pulykáé. Ujja,

száraz gyújtósfa-ujja előbújt a ponchója alól, s az Alvaradók palotája felé mutatott, az egyetlen emeletes ház felé ebben a falunak nevezett szikkadt sárkupacban: a barokk homlokzat mintha tévedésből került volna ide, elhagyott kulisszaként. Sok száz évvel ezelőtt valaki azt hihette, hogy ez itt a Kánaán; amikor pedig rájött, hogy tévedett, az éppen fölépült palotára tüstént rá-köszöntött a lassú hanyatlás korszaka. Követem a szolgát, aki átvette tőlem a lovamat s kantárszáron vezeti tovább; megyek, megyek vele, s ahelyett, hogy mind beljebb jutnék, udvarokon baktatok keresztül, sok-sok udvaron, egyikből ki, másikba be, mintha ebben a házban valamennyi kapu csak a kijárást szolgálná, soha a belépést. Az elbeszélésnek sugallnia kellene azt a sehová sem kötődő érzést, amit egyrészt az életemben először látott helyek, másrészt viszont olyan helyszínek váltanak ki, melyek nem mint kép, hanem mint hiány rögzültek az emlékezetben. Most a szemembe tűnő látvány igyekszik újra betölteni az űröket, de csupán arra jut, hogy feltűnése pillanatában maga is elfeledett álmok színét ölti.

174

Egymást követik az udvarok, ebben porolásra előkészített szőnyegek vannak kiterítve (pazarul berendezett szobában ringó bölcső után kutatok emlékezetemben), abban nagy halom alfafűvel teli zsák (valamiféle mezőgazdasági üzem kisgyerekkori emlékét próbálom élesztgetni), amabból lóistállók nyílnak (istállóban születtem vajon?). Fényes nappal van, ám az elbeszélésre boruló homály nem oszlik, nem közvetít üzeneteket, amiket a képzelet jól megrajzolt, tiszta körvonalú alakzatokká egészíthetne

ki,

nem

ereszt

át

szavakat,

csupán

értelmetlen

hangzavart,

énekfoszlányokat. A harmadik udvarban kezdenek alakot ölteni a benyomások. Először szagok, illatok… aztán egy fáklyaláng fénye megvilágítja az Anacleta Higueras tágas konyhájába gyűlt kortalan arcú indiánokat, sima, szőrtelen bőrüket, mely lehet nagyon öreg is, fiatal is, talán már akkor aggastyánok voltak, amikor apám itt járt, de meglehet, apám kortársainak fiai ezek itt, akik úgy néznek most a fiára, mint apáik néztek őrá, az idegenre, aki egy reggel lóháton s karabéllyal érkezett. A fekete tűzhely s a lángok hátteréből előtűnik az asszony magas, okkersárgarózsaszín csíkos kendőbe burkolt árnyalakja. Anacleta Higueras egy tányér csípős húsgombócot rak elém az asztalra. - Egyél, fiam, hisz tizenhat esztendeig bolyongtál, míg rátaláltál a hazaútra - mondja, én meg azon töprengek, vajon a „fiam" itt most a szokott meg szólítás-e, amivel fiatalemberekhez fordulnak idősebb nők; vagy szó szerint értendő. S ég a szám a fűszerektől, amiket Anacleta tán azért tett az ételembe, hogy ízében benne legyen minden íz, a legfelsőbb fokon; de hiába, nem tudom sem megkülönböztetni, sem megnevezni őket, tűz lángjaiként lobbannak egymásba az ínyemen. Sorra fölidézem minden ételnek az ízét, amit életemben ettem, hogy ráismerjek erre az olyannyira összetettre, s íme, egy merőben más, de tán egyenértékű ízt érzek, az elsőt, az anyatejét, mely minden ízt magában foglal. Elnézem Anacleta arcát, ezt a szép indián arcot, melyet épp csak felpuffasztott egy kicsit az idő, de egyetlen ráncot se vésett rá, elnézem tömzsi, kendővel körülcsavart alakját, s azon tűnődöm, vajon keblének, ennek az immár megereszkedett kebelnek teraszára csimpaszkodtam-e föl pendelyes koromban. - Akkor hát ismerted az apámat, Anacleta? - Bár ne ismertem volna, Nacho. Nem volt éppen szerencsés nap, amikor fölbukkant Oquedalban...

175

- Miért, Anacleta? - Csak bajt, szerencsétlenséget hozott az indiánokra… és a fehéreknek sem használt… Aztán eltűnt… De az a nap se volt szerencsés, amikor itt hagyta Oquedalt… Amaranta Anacleta Higueras leánya. Ferdén metszett szeme van, vékony, feszes cimpájú orra, keskeny, íves ajka. Nekem hasonló a szemem, az orrom s a szám pedig ugyanolyan. - Ugye hasonlítunk egymásra, én és Amaranta? - kérdezem Anacletától. - Akik Oquedalban születtek, mind hasonlítanak egymásra. Indiánok, fehérek… akár össze is lehet téveszteni őket. Kevés család él itt, ebben a mi kis hegyi falunkban. Évszázadok óta egymás közt házasodunk. - Apám nem volt idevalósi… - Nem bizony. Megvan rá az okunk, hogy ne szeressük az idegeneket. Halk sóhajra nyílik az indiánok szája, csupa íny nélküli, ritkás, romlott fogazatú csontvázszáj. Egy képet láttam a második udvaron áthaladtomban, egy fiatalember megsárgult, koszorúk övezte, olajmécsessel megvilágított fényképét. - Annak a halottnak az arcán is családi vonásokat fedeztem föl… - mondom most Anacletának. - Az Faustino Higueras, tartsa őt Isten az arkangyalainak dicsfényében! - feleli Anacleta, s az indiánok ajkáról halk mormolás: imádság száll az ég felé. - A férjed volt, Anacleta? - A testvérem volt, otthonunk s népünk kardja és pajzsa, amíg nem keresztezte útját az ellenség... A második udvaron felhalmozott zsákok mellett érem utol Amarantát. - Egyforma a szemünk - mondom neki. - Nem, az enyém nagyobb. - Mérjük hát össze… - s oly közel hajolok hozzá, hogy szemöldökünk íve összeér, majd oda is nyomva szemöldökömet az övéhez úgy fordítom a fejem, hogy sorra egymáshoz tapad a halántékunk, az arcunk, a járomcsontunk. - Na ugye, egy pontban a szemünk sarka. - Én nem látok semmit - mondja Amaranta, de nem húzódik el.

176

- És az orrunk… - mondom, orromat a kissé hajlott orra mellé dugva - és a szájunk… - nyögöm csukott szájjal, mert már az ajkunk is egymásra tapadt, pontosabban az enyémnek a fele meg az övének a fele. - Fáj! - mondja Amaranta, miközben teljes testsúlyommal a zsákhalom felé taszigálom, s érzem a kemény kis mellbimbóját, meg ahogy az alteste megrándul. -Gazfickó, vadállat! Ezért jöttél Oquedalba?! Akárcsak az apád! - dörög Anacleta mély hangja a fülembe. Megragad a hajamnál fogva s nekipenderít az egyik oszlopnak, visszakézből pedig pofon csapja Amarantát, az máris ott nyöszörög hanyatt dőlve a zsákokon. - Nem nyúlsz a lányomhoz és soha nem fogsz hozzányúlni! - Soha? Miért? Mi akadályozhat meg benne?! - tiltakozom. - Én férfi vagyok, ő meg nő… Ha a sors úgy hozza, hogy megtetszünk egymásnak, nem mondom, hogy most rögtön, de ki tudja, valamikor, miért ne vehetnem egyszer majd feleségül? - Átok! Átok! - üvölti Anacleta. - Nem lehet! Gondolni se szabad erre! Érted? Gondolni se! „Tehát a testvérhúgom? - mondom magamban. - Mire vár akkor Anacleta? Miért nem ismeri el, hogy ő meg az anyám?" S fennhangon ezt mondom: - Miért kiabálsz? Tán valamiféle vérségi kötelék fűz össze bennünket? - Vérségi? … - Anacleta rendbe szedi magát, kendőjének széle följebb csúszik, már a szemét is elfedi. - Apád messziről jött… Miféle vérségi kötelék fűzhetne hozzánk? - De én itt születtem, Oquedalban… itteni asszony hozott a világra… - Máshol keresd a rokonaidat, ne közöttünk, szegény indiánok között… Apád nem mondta? - Semmit se mondott, esküszöm, semmit. Én nem tudom, ki az anyám… Anacleta fölemeli a jobbját s az első udvar felé mutat. - Miért nem fogadott az úrnő? Miért a szolgák között jelölte ki a szállásodat? Apád őhozzá küldött, nem hozzánk. Menj, jelentkezz Dona Jazminánál, s mondd neki: „Nacho Zamora y Alvarado vagyok, atyám megparancsolta, hogy boruljak a lábad elé!" Itt az elbeszélésnek azt kellene bemutatnia, milyen zaklatott, dúlt a lelkem akárha orkán söpört volna rajta végig; merthogy nevemnek az a fele, amelyet eltitkoltak előttem, Oquedal urainak a neve, s tartomány nagyságú birtokai vannak családomnak. Ehelyett úgy érzem, mintha utazásom visszafelé az időben valami sötét örvénybe sodorna, melyben az Alvarado-palotának emlékezetem pusztasága számára

177

egyszerre otthonos és idegen udvarai egymásba vannak illesztve. Megragadva Amaranta haj-fonatát, odakiáltom Anacletának: - Úgy hát a gazdátok vagyok, a lányod gazdája is, és akkor lesz az enyém, amikor akarom! - Nem! - kiáltja Anacleta. - Ha csak hozzáérsz a testéhez, megöllek mindkettőtöket! Amaranta pedig elhúzódik, s közben arca fintorba rándul, amitől kivillannak a fogai, s nem tudom, jajdul-e vagy mosolyog. Sötét

az

Alvaradók

ebédlője,

az

esztendők

óta

csöpögő

viasztól

megvastagodott gyertyatartók gyertyái csak gyér világítást szolgáltatnak, tán hogy ne lehessen látni a hámló stukkókat s a függönyök el-rongyolódott csipkéit. A ház úrnője vacsorára hívott. Dona Jazmina arcán vastag púderréteg, mely azt a benyomást kelti, hogy mindjárt leválik és belehull a hölgy tányérjába. E púderrétegnek s vörösre festett és sütővassal hullámosított hajának álcája alatt Dona Jazmina maga is indián. Nehéz karkötői meg-megcsillannak, ahogy szájához emeli a kanalat, villát. Jacinta, a lánya, kollégiumban nevelkedett s fehér teniszpulóvert visel, de pillantása, taglejtései akár az indián lányoké. - Ebben a teremben annak idején kártyaasztalok álltak - meséli Dona Jazmina. Ilyenkor kezdődtek a kártyacsaták, s reggelig tartottak. Volt, akinek több birtoka is elúszott egyetlen éjszaka. Don Anas-tasio Zamora nem másért, csak a játékért tanyázott le itt Oquedalban. Mindig nyert, híre is terjedt, hogy hamiskártyás. - Birtokot mégsem nyert soha - vetem ellene, mert valahogyan kötelességemnek érzem. - Apád amit éjszaka nyert, hajnalra már elvesztette. Aztán az a sok nőügy... egyhamar fölélte a maradékot. - Itt is volt nőügye, ebben a házban?... - kockáztatom meg a kérdést. - Ott, ott, a másik udvarban, ott kujtorgott éjszakánként ... - mutat Dona Jazmina az indiánok szállásai felé. Jacinta, kezét szája elé kapva, fölkacag. Ebben a pillanatban rádöbbenek, hogy szinte hasonmása Amarantának, még ha merőben másképp öltözködik is és másképp viseli a haját. - Itt mindenki hasonlít egymásra - mondom. - Van a második udvarban egy fénykép, bármelyik oquedali férfié lehetne...

178

Kissé zavartan néznek rám. - Faustino Higuerasé... - mondja kisvártatva az anya. Vér szerint csak félig volt indián, de lélekben az volt teljesen. Velük tartott, az ő pártjukat fogta... és ez lett a végzete. - Ki volt fehér, az apja vagy az anyja? - Sokat akarsz tudni... - Így megy ez mindig Oquedalban? Fehérek az indiánokkal… indiánok a fehérekkel?... -

Oquedalban

hasonlítanak

egymásra

a

fehérek

és

az

indiánok.

Már

a

konkvisztádorok idején elvegyült a vérük. De az uraknak nem szabad összeállniuk a szolganéppel. Mindent csinálhatunk mi, amit csak akarunk, s bárki közülünk valóval, de azt az egyet nem, soha… Don Anastasio birtokos családból született, még ha koldusszegény volt is… - Mi köze apámnak mindehhez? … - Kérdezd csak meg az indiánoktól, mit jelent a dal, amit énekelnek:… Hogy eljött Zamora… a számla kiegyenlítve… Egy gyerek a bölcsőben… egy halott a gödörben… - Hallottad az anyádat, ugye… - mondom Jacintának, amint négyszemközt beszélhetünk. - Te meg én azt csinálunk, amit akarunk. - Csinálnánk, ha akarnánk. De nem akarjuk. - Én akarhatnék valamit… - Mit? - Megharapni téged. - No hiszen, én akár a csontodig lerághatom rólad a húst - s mutatja a fogait. A szobában széles ágy terpeszkedik, rajta hófehér lepedő és takaró; nem lehet megállapítani, hogy bevetetlen-e még vagy éjszakára van már megvetve; mennyezetéről körös-körül sűrű szúnyogháló omlik alá. E finom anyag ráncai közé lököm Jacintát, nem tudhatni közben, vajon ellenszegül, vagy magához húz; ráncigálom le róla a ruháját; védekezik s egyúttal tépdesi a gombjaimat. - Ó, neked is van anyajegyed! Ugyanott, ahol nekem! Nézd! Ebben a pillanatban szapora ökölcsapások zúdulnak jégesőként a fejemre, vállamra; Dona Jazmina vetette ránk magát, mint egy fúria: - Eresszétek el egymást, váljatok szét, az isten szerelmére! Ne! … nem szabad! Szét! Nem tudjátok, mit cselekesztek! Gazfickó vagy, akár az apád!

179

Valamennyire összeszedem magam: - Miért, Dona Jazmina? Mit akar? Kivel csinálta ezt az apám? Magával? - Pimasz! A szolgálókkal bujálkodj! Hordd el magad, takarodj a szemünk elől! Koslass a szolgálók után, mint az apád! Menj vissza az anyádhoz, eredj! - Ki az anyám ? - Anacleta Higueras; ha nem akarja is elismerni, amióta Faustino meghalt. Éjszaka Oquedal házai a földhöz lapulnak, mintha csak magukon éreznék az egészségtelen párákba bújt, alacsony hold súlyát. - Mit énekelnek az apámról, Anacleta ? - kérdezem az asszonytól, aki úgy áll az ajtaja küszöbén, mint szobor egy templomi szoborfülkében. - Egy halottról szól a dal, egy gödörről... Anacleta leakasztja a falról a lámpást. Együtt vágunk keresztül a kukoricáson. - Itt, ezen a helyen apád és Faustino Higueras összeszólalkozott - magyarázza az asszony. - Úgy döntöttek, hogy kettejük közül az egyik fölösleges az élők között, ástak hát együtt egy gödröt. Attól a perctől fogva, hogy elhatározták, megvívnak életre-halálra, mintha haragjuk ellobbant volna, immár nem gyűlölték egymást, szeretetben, egyetértésben ástak. Aztán az egyik a gödör innenső oldalára, a másik a túlsó oldalára állt, jobbjukban tőr, bal karjuk a ponchóba csavarva. Felváltva átugráltak egymáshoz, aki ugrott, támadott a pengével, a másik a ponchójával védekezett, s igyekezett belökni ellenfelét a gödörbe. Hajnalig küzdöttek így, s a föld már nem porzott a lábuk alatt, annyira át volt itatva vérrel. Oquedal indiánjai ott álltak az üres gödör s a két ziháló ifjú körül, némán, mozdulatlanul álltak, hogy ne zavarják az istenítéletet, melytől valamennyiük sorsa függött, nem csupán Faustino Higuerasé és Nacho Zamoráé. - De hisz... Nacho Zamora én vagyok... - Abban az időben apádat is Nachónak hívták. - És ki győzött? -Hogyan kérdezheted ezt te, fiú? Zamora győzött: Isten végzését senki sem bírálhatja. Faustinót eltemették, ide, ebbe a földbe. De igencsak keserű volt a győzelem apád számára, abból is kitetszik, hogy még aznap éjjel útra kelt, s többé nem látták Oquedalban. - Mit beszélsz, Anacleta?! Ez a gödör üres!

180

- A bajvívást követő napokban a közeli és távolabbi falvak indiánjai tömegesen zarándokoltak Faustino Higueras sírjához. Indultak a forradalomba, hát megkértek, adjak nekik ereklyéket, hadd vigyék azokat aranydobozban a vonuló seregeik előtt: egy fürtöt a hajából, egy darabkát a ponchójából, egy alvadt vérrögöt valamelyik sebéből. Akkor elhatároztuk, hogy felnyitjuk a sírt, kihantoljuk a holttestet. De nem találtuk Faustinót, üres volt a sír. Azóta számtalan legenda kereng róla: van, aki azt állítja, hogy látta éjszaka, amint fekete lován vágtat a hegyekben, merthogy az indiánok álma felett őrködik; mások azt mondják, csak azon a napon lesz újra látható, amikor az indiánok lejönnek a síkságra: a csapatok élén ő fog lovagolni… „Akkor ő volt az! Láttam!" - szeretném kiáltani, de egyetlen hang se jön ki a torkomon.

Közben innen is, onnan is fáklyás indiánok közeledtek csendesen, most néma kört alkotnak a nyitott sír körül. Egy hosszú nyakú fiatalember válik ki közülük, rojtos karimájú sombreróban; olyan, mint a legtöbben itt Oquedalban: vagyis hát a szeme vágása, az orrának, szájának vonala… akárcsak az én szememé, orromé, számé. - Nacho Zamora! Mi jogon nyúltál a húgomhoz? - mondja, s jobbjában tőr villan. Ponchója a bal alsó karjára csavarva, egyik szegélye földig csüng. Különös hang hagyja el az indiánok ajkát, nem suttogás, nem mormolás, inkább elfojtott sóhaj. - Ki vagy te? - Faustino Higueras vagyok. Védd magad! Megvetem a lábam a gödör felém eső oldalán, bal karomra csavarom a ponchómat, tőrt ragadok.

181

Tizedik fejezet Meghitt

kettesben

teáztok

Árkádián

Porphyritch-csal,

Irkánia

egyik

legkifinomultabb intellektusú személyiségével, aki méltán tölti be az államrendőrség archívumának főigazgatói tisztét. Az ataguitaniai illetékesektől kapott parancs szerint vele kellett először fölvenned a kapcsolatot, alighogy megérkeztél az országba. Hivatalának barátságos könyvtárában fogadott, mely „a legteljesebb s legkorszerűbb Irkániában - mint rögtön közölte -; itt osztályozzák, katalogizálják, mikrofilmezik és őrzik az elkobzott könyveket, akár nyomtatott művekről van szó, akár sokszorosított vagy gépelt vagy kézzel írt példányokról". Amikor a téged fogságban tartó ataguitaniai hatóságok fölajánlották, hogy szabadon engednek, ha vállalsz egy bizonyos megbízatást egy távoli országban („titkos jellegű hivatalos és egyben hivatalos jellegű titkos megbízatást"), az első reagálásod visszautasító volt. Csekély hajlandóságod az állami megbízatások iránt, a titkos ügynöki munkához szükséges hivatásérzet hiánya, teendőd sötét, agyafúrt magyarázgatása, mindez elég volt ahhoz, hogy előnyben részesítsd mintabörtönbeli celládat azokkal a bizonytalanságokkal szemben, melyek Irkánia északi tundráin várnának rád. De aztán a gondolat, hogy rosszabb sorsra is juthatsz a karmaik között, a föladat fölkeltette kíváncsiság: „mint olvasót is érdekelheti a dolog, ugyebár", a ravasz számítás, hogy túljárhatsz az eszükön: látszólag kötélnek állsz, s fölborítod a tervüket - végül is arra késztetett, hogy vállald. Árkádián Porphyritch főigazgató minden jel szerint tökéletesen ismeri a helyzetedet, a lélektanit is; a hangja bizalomgerjesztő, bátorító és oktató: Mindenekelőtt nem szabad soha szem elől tévesztenünk: a rendőrség a nagy összetartó erő ebben a különben fölbomlásra, szétesésre szánt világban. Mi sem természetesebb, mint hogy különböző, egymással akár ellenséges viszonyban álló országok rendőrségei fölismerik a közös érdekeket, s azokért együtt is működnek. A könyvforgalom terén… - Egységesítik a különböző rendszerek cenzúramódszereit? - Nem egységesítik: olyan módszert dolgoznak ki, melynek segítségével a cenzúrák kiegyensúlyozzák és támogatják egymást…

182

A főigazgató a falon függő világtérképre mutat. A különféle színezés feltünteti: azokat az országokat, melyekben rendszeresen elkoboznak minden könyvet; azokat az országokat, melyekben csak az állam által ki-kiadott vagy engedélyezett könyvek kerülhetnek

forgalomba;

azokat

az

országokat,

amelyekben

kezdetleges,

hozzávetőleges, ötletszerű a cenzúra; azokat az országokat, melyekben ravasz a cenzúra, ügyes, körmönfont, igen érzékeny a rejtett célzásokra, utalásokra; fontoskodó, kaján értelmiségiek gyakorolják; azokat az országokat, melyekben kétféle a terjesztés: legális és illegális; azokat az országokat, melyekben nincs cenzúra, mert nincsenek könyvek, de sok a potenciális olvasó; azokat az országokat, melyekben nincsenek könyvek és nem is hiányoznak senkinek; végül azokat az országokat, melyekben naponta százával jelennek meg a legkülönfélébb ízlést és eszmeiséget szolgáló könyvek - általános közöny közepette. - Manapság a rendőrállamoknál senki nem becsüli jobban az írott szót - mondja Árkádián Porphyritch. - Melyik adat mutat rá a legpontosabban, hogy hol van igazi tekintélye az irodalomnak? Az ellenőrzést, féken tartást célzó költségvetési tétel. Ott, ahol ekkora figyelem tárgya, különleges kiváltságot élvez az irodalom; ez elképzelhetetlen azokban az országokban, ahol csupán vegetálni hagyják, mint valami ártalmatlan, kockázatmentes időtöltést. Persze az ellenőrzés is szemet kell hunyjon olykor, lélegzetvételnyi szünetek tartandók, váltakozva kell bevetni túlkapásokat és jóindulatot, különben, ha nincs többé mit féken tartani, berozsdásodnak, elkopnak a rendszer fogaskerekei. Mondjuk ki nyíltan: minden államnak, a leginkább parancsuralminak is bizonytalan az egyensúlya, ezért folyvást igazolnia kell elnyomó apparátusának a létét, vagyis szüksége van valamire, amit elnyomhat. A hatóságokat bosszantó művek megírásának szándéka lényeges feltétele az egyensúly megmaradásának. Ezért egy titkos egyezmény alapján, melyet a mienkkel ellentétes társadalmi rendszerű államokkal kötöttünk, közös szervezetet hoztunk létre (ebben vállalta fel ön a közreműködést, nagyon helyesen), abból a célból, hogy exportáljuk az itteni s importáljuk az ottani tiltott könyveket. - Ez azt föltételezi, hogy az itt betiltott könyveket ott megtűrik s viszont… - Szó sincs róla. Az itteni tiltott könyvek ott szigorúan tiltottak, az ott betiltottakra pedig itt még szigorúbb a tilalom. De mind emezek kivitele, mind amazok behozatala

183

legalább két előnnyel jár valamennyi ország számára: bátorítja az ellenfél ellen zekét és hasznos tapasztalatcserére ad alkalmat a rendőri szerveknek. - Az én megbízatásom - szögezed le gyorsan -, az én megbízatásom az irkániai rendőrség vezetőivel való kapcsolatfelvételre korlátozódik, ugyanis az ellenzékiek írásai csak az önök csatornáin keresztül juthatnak a kezünkbe. (Óvakodsz elárulni, hogy az ellenzékiek hálózatával való közvetlen kapcsolatfelvétel is küldetésed céljai közé tartozik, és esetenként kijátszhatod egyiket a másik ellen, s viszont.) - Rendelkezésére áll az irattárunk - mondja a főigazgató. - Megmutatom az igazán ritka kéziratokat is, az eredeti példányokat, melyek négy-öt cenzúrabizottság szűrőjén át jutottak el a közönséghez… Törlések, módosítások, hígítások minden alkalommal, végül a csonka, tompított, fölismerhetetlen változat kiadása. Ha valaki valóban olvasni akar, annak ide kell jönnie, kedves uram. - És ön olvas? - Mármint hogy nemcsak hivatalból? Nos igen, mondhatni, az archívum valamennyi könyvét, iratát elolvasom, valamennyi bűnjelét, mégpedig kétszer, s mindkét alkalommal teljesen különböző módon. Először csak úgy nagyjából, hevenyészve, hogy

tudjam,

melyik

szekrénybe

rakjam

a

mikrofilmet,

melyik

rovatba

lajstromozzam. Majd este (itt töltöm az estéimet, a hivatalos órák után: láthatja, milyen nyugalmas, csendes hely ez) leheveredem erre a díványra, befűzöm egy-egy ritka írás, titkos kiadvány mikrofilmjét az olvasóba, s elcsemegézek a magam mulatságára. Árkádián Porphyritch keresztbe veti csizmás lábát, s ujját kitüntetésekkel teleaggatott zubbonyának feszes gallérja mögé csúsztatja. - Nem tudom, uram folytatja mondókáját -, ön hisz-e a szellemben. Én hiszek. Hiszek abban a párbeszédben, melyet a szellem folytat mindegyre önmagával. S érzem, amint ezt a párbeszédet a tiltott irományokat fürkésző tekintetem hozza létre. A rendőrség is szellem, s az állam, amit szolgálok, ugyancsak, amiképpen az a cenzúra, valamint a szöveg, ami fölött a hatalmunkat gyakoroljuk. Ahhoz, hogy megnyilatkozzék, a szellemnek nincs szüksége nagy nyilvánosságra, árnyékban érzi jól magát, homályban, az összeesküvők s a rendőrség titkának sötét kapcsolatában. Az élteti, hogy olvasok, elfogulatlanul bár, de folyvást ügyelve minden törvényes és törvénytelen árnyalatra; olvasok ennek a lámpának a fényénél, ebben a kiürült hatalmas

184

hivatali épületben; amint lehet, kigombolom funkcionáriusi egyenruhám zubbonyát, s átengedem magam a tilosból jövő jelenéseknek, melyeket napközben szigorúan távol kell tartanom… El kell ismerned magadban, hogy a főigazgató j szavai buzdítóan hatnak reád. Ha egy-egy olvasmány újra és újra fel tudja kelteni ennek az embernek az érdeklődését, ez azt jelenti, hogy a kézről-kézre járó szövegekben van még valami, amit nem a mindenható bürokrácia agyalt ki vagy manipulált, hogy e hivatalokon kívül létezik még egy külvilág… - No és az apokrifgyártók összeesküvéséről van-e tudomásuk? - kérdezed, s igyekszel, hogy hangod szakmaian hűvösnek tessék. - Természetesen. Számos jelentést kaptam róla. Egy ideig azzal áltattuk magunkat, hogy ellenőrzésünk alatt tudjuk tartani az egész ügyet. A nagyhatalmak titkos ügynökei mindent elkövettek, hogy szolgálatukba állítsák ezt a szervezetet, mely a jelek szerint az egész világot behálózza… De a cselszövő társaság feje, a hamisítások Cagliostrója mindig kicsúszott a kezeink közül… Nem mintha nem ismernénk: valamennyi adata szerepel a nyilvántartásainkban, jó ideje azonosítottuk személyét: egy minden lében kanál csaló fordító az illető; de tevékenységének valódi értelme homályban maradt. Úgy látszott, nincs többé kapcsolatban az általa alapított társaság különböző fiókszervezeteivel, közvetett módon azonban mégis hatott a mesterkedéseik-re… Amikor pedig sikerült fülön csípnünk, rá kellett jönnünk, hogy cseppet sem könnyű a céljainknak megnyerni… Gyengéje nem a pénz s nem is a hatalom vagy a becsvágy. Úgy tetszik, egy nőért csinál mindent. Hogy visszaszerezze, vagy talán csak hogy visszavágjon neki valamiért, hogy megnyerjen egy fogadást vele szemben. Ezt a nőt kellett volna megfigyelnünk, hogy nyomon tudjuk követni Cagliostrónk hadmozdulatait. De hogy ki ez a nő, ezt képtelenek voltunk kideríteni. Csupán következtetések révén sikerült egyet s mást megtudnom róla, olyan dolgokat, amiket nem írhatok be semmiféle hivatalos jelentésbe: a mi vezető szerveinknek bizonyos finomságokhoz nincs fülük… - E nő számára… - folytatja Árkádián Porphyritch, látván, mily nagy figyelemmel hallgatod -, e nő számára olvasni annyit jelent, mint akaratlanná válni, elűzni minden fontolgatást, hogy készek legyünk meghallani azt a bizonyos hangot, ami akkor szólal meg, amikor legkevésbé várjuk, a szót, ami ki tudja, honnan jön, valahonnan a

185

könyvön túlról, a szerzőn túlról, az írás konvencióin túlról: a ki nem mondottból, abból, amit a világ még nem mondott el magáról, s amihez nincs is szava. A férfi viszont, Cagliostro barátunk, be akarta bizonyítani neki, hogy az írott szöveg mögött a semmi van, az űr; a világ csupán fondorlat, hamisság, félreértés, hazugság. Ami azt illeti, mi valamennyien a kezére játszhattunk, hogy bizonyítson, ahogy jólesik; úgy értem, mi, kollégák, különböző országok és rendszerek emberei, mert hisz sokan ajánlottuk fel neki az együttműködésünket. Ő pedig nem utasította vissza, sőt… Azt azonban nem tudtuk, vajon melyik fél játékszer a másik kezében, ő vagy mi… S ha egyszerűen csak egy bolonddal van dolgunk? Egyedül én jöttem rá a titkára: elraboltattam az ügynökeinkkel, ide hozattam, egy hétig magánzárkában tartottam, aztán személyesen hallgattam ki. Nem, nem őrületről volt itt szó; talán csak kétségbeesésről; a fogadást már régebben elvesztette; a nő nyerte meg: örökké kíváncsi,

telhetetlen

betűfalása

révén

sikerült

igazságokat

fölfedeznie

a

leghitványabb hamisítványban is, s gyalázatos hamisságokat a magukat színtiszta igazságnak feltüntető szövegekben. Mit tehetett ezek után a mi szemfényvesztőnk? Hogy el ne szakítsa az utolsó szálat is, ami a nőt hozzá fűzte, folytatta a porhintést, mindegyre összezavarta a címeket, a szerzők nevét és álnevét, a nyelveket, a fordításokat, a kiadásokat, a borítókat, a címlapokat, a fejezeteket, a regények elejét és végét, abban bízva, hogy a nő így kénytelen fölismerni a keze nyomát, üdvözletét, mely nem remél viszonzást. „Már ismerem a korlátaimat - mondta. - Van az olvasásban valami, ami fölött nincs hatalmam." Azt válaszolhattam volna neki, hogy ezt

a

korlátot

a

mindenütt

jelenlevő

rendőrség

sem

tudja

áthágni.

Megakadályozhatjuk, hogy az emberek olvassanak: de még a tiltó rendelkezésben is olvasható lenne valami abból az igazságból, amit nem szeretnénk, hogy valaha is elolvassanak… - És mi lett vele? - kérdezed gyorsan, s e kérdésedet talán már nem a vetélkedés diktálja, hanem az együttérzés. - Tönkrement; csinálhattunk vele, amit csak akartunk: kényszermunkára küldhettük volna, vagy adhattunk volna neki valami rutinmegbízatást. Ehelyett… - Ehelyett?… - Hagytam olajra lépni. Megrendezett álszökés a börtönből, majd az országból, egérutat nyert, eltűnt. Azt hiszem, olykor fölismerem a keze nyomát azokban az

186

írásokban, amik elém kerülnek… Javult a minősége… Most magáért az ámításért ámít… Többé nem tudjuk elkapni. Szerencsére… - Szerencsére? - Valaminek csak kell maradnia, ami meghaladja az erőnket… Hogy legyen mire irányulnia a hatalomnak, hogy legyen tér kinyújtania a karját… Amíg tudom, hogy van a világon valaki, aki csupán a játék kedvéért űzi szemfényvesztő játékait, amíg tudom, hogy van egy nő, aki az olvasást az olvasásért szereti, addig nyugodt lehetek: megy minden tovább a maga útján… S esténként én is átadhatom magam az olvasás gyönyörűségének, mint az a távoli, ismeretlen Olvasónő… Gyorsan kiűzöd elmédből a főigazgató és Ludmilla képének idétlen egymásra vetülését, zavartalanul akarsz örülni az Olvasónő megdicsőülésének, a fényes látomásnak, mely Árkádián Porphyritch kiábrándult szavai nyomán tündöklik fel előtted, ízlelgetni kívánod a mindentudó direktor hitelesítette bizonyosságot, hogy nem választanak el többé a lánytól holmi titkok, nincsenek már közöttetek akadályok, vetélytársadból pedig, ama bizonyos Cagliostróból nem maradt egyéb, csupán valamiféle érzelgős, mind messzebb s messzebb tűnő árnyék… De boldogságod addig nem lehet teljes, míg meg nem törik a félbeszakadt olvasmányok gonosz varázsa. Ez ügyben is szeretnéd szóra bírni Árkádián Porphyritchot: - Hozzá kívántunk járulni gyűjteményük gazdagításához, fölajánlottuk volna az Ataguitaniában betiltott egyik legnépszerűbb könyvet, Calixto Bandera Egy

üres gödör körül című művét, de rendőrségünk túlbuzgósága miatt valamennyi példány zúzdába került. Mindazonáltal tudomásunk van róla, hogy a regényt lefordították irkán nyelvre, s ez a fordítás illegális, sokszorosított kiadásban kézről kézre jár az önök országában. Tud valamit a dologról? Árkádián Porphyritch föláll, odamegy az egyik iratszekrényhez, tanulmányozza a katalógust. - Azt mondta, Calixto Bandera a szerző? Hát, úgy látom, nincs meg egyelőre. De ha van türelme várni egy hetet, legfeljebb kettőt, akkor igazán kedves meglepetéssel szolgálhatok. Az egyik legjelentősebb betiltott szerzőnk, Anatoly Anatolin, informátoraink jelzései szerint néhány hónapja Bandera regényének irkániai miliőbe való átültetésén dolgozik. Más forrásokból pedig arról értesültünk, hogy Anatolin hamarosan befejezi új regényét, ez lesz a címe: Hogyan végződik? Már jó előre gondoskodtunk róla, hogy egy váratlan rendőrségi akció során lefoglaljuk s így

187

megakadályozzuk az illegális terjesztését. Amint hozzánk kerül, tüstént juttatok önnek egy példányt, s maga győződhet meg róla, vajon arról a könyvről van-e szó, amit keres. Egy pillanat, s már meg is született a terved. Anatoly Anatolinnal közvetlenül fölveheted a kapcsolatot; meg kell előznöd Árkádián Porphyritch ügynökeit, megmentvén az elkoboztatástól előttük kell megszerezned a kéziratot, s vele együtt magadat is biztonságos helyre kell menekítened - mind az irkániai, mind az ataguitaniai rendőrség elől… Aznap éjjel álmot látsz. Vonatban ülsz, a hosszú szerelvény Irkánián át robog. Útitársaid mind vastag köteteket olvasnak - ez azokban az országokban, ahol az újságok és hetilapok nem valami érdekesek, gyakoribb, mint egyebütt. Az a gondolatod támad, hogy valamelyik utas - vagy talán valamennyi - azokból a könyvekből tart egyet a kezében, melyeket te kénytelen voltál félbeszakítani, sőt: a regények mind ott vannak a fülkében, pontosabban a fordításuk, egy számodra idegen nyelvű fordításban olvassák őket. Megpróbálod kiböngészni a kötetek fedőlapján látható címeket, bár tudod, hogy hiábavaló az igyekezeted, hiszen nem ismered ezt az írást. Az egyik utas kimegy a folyosóra, s hogy helyét fönntartsa, az ülésen hagyja a könyvét, könyvjelzővel a lapjai között. Alighogy kitette a lábát, te a könyv után nyúlsz, belelapozol, s rögtön látod, hogy azt tartod a kezedben, amit kerestél. Ebben a pillanatban észreveszed, hogy a többiek mind feléd fordultak, s most helytelenítő, fenyegető pillantásokat vetnek rád indiszkrét viselkedésed miatt. Zavarodat leplezendő fölállsz, az ablakhoz lépsz, mindegyre kezedben tartva a könyvet. A vonat nyílt pályán vesztegel, sínek és jelzőlámpák között, talán valami isten háta mögötti állomás váltója előtt. Köd van, s hull a hó, semmit se látni. Egy másik szerelvény érkezik az ellenkező irányból, megáll a szomszéd sínpáron. Valamennyi ablaka bepárásodva. Az épp szemben levőt egy kesztyűs kéz körkörös dörzsöléssel valamelyest átlátszóvá teszi: vastag bundába burkolódzott nőalak tűnik fel mögötte. - Ludmilla!… - kiáltod -, Ludmilla, a könyv… - taglejtésekkel inkább, mint szavakkal próbálod értésére adni -, a könyv, amit keresel… megtaláltam, itt van… - s hogy átnyújthasd neki a jégcsapok között, melyek az egész vonatot beborítják, húznád, húznád lefelé az ablakot, de nem megy.

188

- Amit én keresek - mondja az elmosódott alak, s neki is könyv van a kezében, a tiédhez hasonló -, az a könyv a világvége utáni világnak adja meg az értelmét, azt, hogy a világ mindannak a vége, ami a világon van, hogy a világon nincs is más, csak a világvége. - Nem így van! - kiáltod, s keresel, keresel az érthetetlen könyvben egy mondatot, mely megcáfolhatná Ludmilla szavait. De a két vonat elindul, folytatja útját, ez erre, az amarra. Fagyos szél söpör végig Irkánia fővárosának parkjain. Ülsz egy padon, Anatoly Anatoliní várod. Hogyan végződik? című új regénye kéziratát kell hogy átadja neked. Egy szőke szakállas fiatalember ül le melléd, hosszú, fekete télikabátban és viaszosvászon sipkában. - Vágjon közömbös arcot - mondja. -A parkokat mindig nagyon szemmel tartják. Sövény véd benneteket az idegen tekintetektől. Kis kéziratlap-köteg vándorol a hosszú télikabát zsebéből a rövid felöltőd zsebébe. Anatoly Anatolin további lapokat húz elő, most a zakója belső zsebéből. - Szét kellett raknom, nehogy szemet szúrjon a kidudorodás - mondja, s már rántja is ki mellénye rejtett zsebéből a következő adagot. A szél belekap a lapokba s elröpít egyet az ujjai közül; utánaveti magát, sikerül visszaszereznie. A farzsebéhez nyúl, szedné elő belőle az ott lapuló csomót, de két polgári ruhás rendőr ugrik ki a sövény mögül, letartóztatják.

189

HOGYAN VÉGZŐDIK?

Városunk széles sugárútján ballagok, s magamban eltörlöm a föld színéről mindazt, amiről úgy döntöttem, hogy nem kívánom a létezését. Elhaladok egy minisztérium épülete előtt, a homlokzata csupa oszlop, oszlopláb, kariatida, balusztrád, konzol és fríz; úgy érzem, sima, függőleges felületté kell változtatnom, homályos üveglappá, olyan válaszfallá, mely határt von a térben s mégsem szembeszökő. Ám az épület ily módon leegyszerűsítve is nyomasztóan hat rám: teljesen lerombolom hát; helyén tejszerű levegőég magasodik a csupasz föld fölé. Ugyanígy megsemmisítek még öt másik minisztériumot, három bankot s néhány felhőkarcolót. A világ rettenetesen bonyolult, összegabalyított és túltelített; ha egy kicsit világosabban akar látni az ember, ritkítani kell, ritkítani. A sugárút jövés-menésében mindegyre találkozom olyan személyekkel, akiknek a látványa különféle okok miatt kellemetlen számomra. Ilyenek: a hivatali feletteseim, mivel alárendelt helyzetemre emlékeztetnek; a beosztottaim, mivel megvetem a reám ruházott jelentéktelen hatalmat, hisz jelentéktelen az irigység, szolgalelkűség és harag is, amit kivált. Habozás nélkül törlőm hát ezeket is, amazokat is; látom a szemem sarkából, amint elvékonyodnak, összezsugorodnak, ködfoszlányokká válnak. E ténykedés közben vigyáznom kell, hogy megkíméljem a többi járókelőt, az idegeneket, akik sose háborgattak: ellenkezőleg, ahogy elfogultság nélkül nézem őket, egyikük-másikuk képe még őszinte érdeklődést is kelt bennem. Igen ám, de ha csupa idegen marad csak meg körülöttem, tüstént magányosnak, talajtalannak fogom érezni magam: tehát jobb, ha őket is törlőm, így, egy tételben, s többé nem gondolok velük. Egy leegyszerűsített világban több a valószínűsége, hogy találkozom ama kevesekkel, akikkel szívesen találkozom, például Franziskával. Kedves ismerősöm Franziska, nagy-nagy öröm, ha véletlenül összefutunk néha. Szellemeskedünk, jókat kacagunk, köznapi történeteket mesélünk egymásnak, másokat talán nem is traktálnánk ilyesmikkel, mégis, ha egymás közt vagyunk, kiderül, hogy mindkettőnket érdekelnek; amikor pedig búcsúzásra kerül a sor, kölcsönösen kijelentjük, hogy mielőbb feltétlenül találkoznunk kell. Aztán múlnak a hónapok, míg csak nem botlunk megint egymásba az utcán; ujjongás, nevetés, fogadkozások, hogy majd összejövünk, de egyikünk se tesz egy lépést sem, soha, hogy elősegítsük a találkozást; talán mert tudjuk, hogy az nem 190

volna az igazi. Mármost egy leegyszerűsített, lecsupaszított világ nélkülözné mindazon előre kimódolt szituációkat, melyek a Franziskával való sűrűbb együttlétünkkel járnának különben: hisz kapcsolatunk valamiképpen véglegessé válna, esetleg házastársak lennénk vagy legalábbis szerelmespár, s a kötelék kiterjedne mind az Ő családjára, mind az enyémre, fölmenő és lemenő rokonságunkra, testvérekre és unokatestvérekre, a jövedelem és vagyon viszonylataira; ha viszont megszűnnek e körülmények, s többé nem borulnak sötét fellegként a beszélgetéseinkre, azok semmiképp sem tarthatnak tovább pár percnél, s így találkozásaink még szebbek, még kellemesebbek lehetnek. Természetes tehát, hogy iparkodom megteremteni a lehető legkedvezőbb feltételeket, beleértve mindazon fiatal nők kiiktatását, akik világos bundát viselnek, olyat, amilyen Franziskán volt legutóbb, hogy ily módon már messziről megismerjem, bizonyos lehessek afelől, hogy jó az, ne fenyegessen tévedés, csalódás; és mindazon fiatalemberek kiiktatását is, akikről lerí, hogy Franziska barátai lehetnek, s elképzelhető, hogy épp találkozni szándékoznak vele, kellemes társalgással kívánják szórakoztatni akkor, amikor nekem kellene vele összefutnom, merő véletlenségből. Hosszasan beszéltem most személyes jellegű részletekről, ám ez nem jelenti azt, hogy törléseimet főként egyéni, közvetlen érdekeim irányítják, nem, én az egésznek érdekében igyekszem cselekedni (s így a magaméban is, de közvetve). Például elöljáróban azért semmisítettem meg nemcsak az utamba kerülő közhivatalokat, vagyis magukat az épületeket s a hozzájuk tartozó lépcsőket, kapukat, oszlopokat, folyosókat, előszobákat, nyilvántartókat, körözvényeket és dossziékat, hanem a vezér- és főigazgatókat,

igazgatókat,

osztályvezetőket,

felügyelőket,

irodafőnököket,

kinevezett

tisztviselőket és szerződéses gyakornokokat is, mert véleményem szerint létük káros vagy legalábbis fölösleges az egésznek az összhangja szempontjából. Vége a munkaidőnek, a hivatalnokok kitódulnak túlfűtött hivatalaikból, begombolják műprém galléros kabátjukat s bezsúfolódnak a buszokba. Szempillámnak egy rezdülésére eltűnnek: alig néhány járókelő marad, azok is csak távolabbi néptelen utcákban, melyekből már eltüntettem minden járművet. Jólesik látnom a sima, üres úttestet: akár egy nagy tekepálya. Azután törlőm a laktanyákat, őrszobákat, kapitányságokat; eltűnik mindenki, aki egyenruhát visel, mintha sose létezett volna. Meglehet, kissé elhamarkodtam a dolgot: észreveszem, hogy ugyanerre a sorsra jutottak a tűzoltók, a postások, az utcaseprők s

191

effélék, ők más elbánást érdemeltek volna; de hát ami történt, megtörtént: az ember nem ügyelhet folyvást ilyen apróságokra. Kellemetlenségeket elkerülendő gyorsan törlőm a tűzoltóságot, a köztisztasági hivatalt meg a postát, mely amúgy is csak bosszúságok forrása mindig. Gondoskodom róla, hogy eltűnjön valamennyi kórház, klinika, szeretetház; egészség csak ott van szerintem, ahol orvosok, ápolók, betegek nincsenek. Következnek a bíróságok, bírákkal, ügyvédekkel, vádlottakkal, alperesekkel és felperesekkel együtt; a börtönök s bennük a rabok meg a börtönőrök. Majd az egyetem, s vele az egész tanári kar; az akadémia, a múzeumok, a könyvtárak, az emlékművek és műemlékek, s persze a felügyelőségük, a színházak, mozik, a tévé, a lapok. Tévednek, ha azt hiszik, hogy a kultúra tisztelete megállíthat. Ezután a gazdasági intézmények kerülnek sorra: épp elég ideig tűrtük, hogy erőszakosan ők akarják meghatározni az életünket. Mit képzelnek? Pusztuljanak az üzletek, egytől egyig: a közszükségleti cikkeket árusítókon kezdem, az élvezeti cikkek és fölösleges holmik boltjaival végzem; először a kirakatokat tüntetem el, majd a pultokat, polcokat, az eladókat, pénztárosokat, üzletvezetőket. A vevők elképednek egy pillanatra, megzavarodva nyúlnak az elröppenő kosarak után; majd őket is elnyeli a semmi. A fogyasztásról áttérek a termelésre: megszüntetem a nehézipart, könnyűipart, elpusztítom a nyersanyagokat és az energiaforrásokat. Hát a mezőgazdaság? Az se kell! S hogy ne mondják, hogy vissza kívánok térni a kezdetleges társadalmi formákhoz, kiiktatom a vadászatot és halászatot is. A természet… Ó, ó, ne higgyétek, hogy nem tudom: a természet is csak afféle nagy átejtés. Pusztuljon! Elég egy vékony, de szilárd földkéreg a lábam alá, s köröskörül az űr. Folytatom sétámat a Sugárúton, mely immár miben sem különbözik a végtelen, fagyos, kihalt pusztaságtól. Nincsenek többé falak, ameddig csak a szem ellát, és hegyek, dombok sem; sehol egy folyó, egy tó, egy tenger: sima, szürkésfehér, bazaltszerűen tömör jégfelület van mindezek helyén. Lemondani a dolgokról könnyebb, mint hinné az ember: csak el kell kezdeni. Ha egyszer sikerült lemondanod valamiről, amit fontosnak tartottál, rájössz, hogy valami másnak a hiányát is könnyűszerrel elviseled, aztán még sok minden egyébnek. Nos tehát itt bóklászom ezen a csupasz felületen, ami a világ. Szélvihar söpör végig a pusztaságon, fel-felkavarja a havat, s a

192

hóval együtt röpülnek az eltűnt világ utolsó maradványai is: érett szőlőfürt, melyet mintha csak most szakítottak volna le a tőkéről, csecsemő kötött cipőcskéje, jól megolajozott kardántengely, egy spanyol regényből kitépett könyvlap, rajta e női név: Amaranta. Vajon mikor szűnt meg minden létezni? Néhány másodperccel vagy sok-sok évszázaddal ezelőtt? Már elvesztettem az időérzékemet. Amott, a semmi csíkján, amit még mindig Sugárútnak mondok magamban, karcsú alak tűnik fel, világos bundában: Franziska! Megismerem ruganyos lépteit a magas csizmában, muffba bújtatott kezének kecses tartását, szél lobogtatta hosszú, csíkos sálját. Hála a fagyos, tiszta levegőnek s a lecsupaszított talajnak, jók a látási viszonyok, ennek ellenére hiába integetek: nem vesz észre, még túlságosan messze vagyunk egymástól. Jobban kilépek, s bár hiányoznak a viszonyítási pontok, mintha gyorsabban haladnék. Nini, a köztem s Franziska között húzódó vonalon néhány sziluett rajzolódik ki hirtelen: férfiak, kabátban, kalapban. Rám várnak. Kik lehetnek? Közelebb érve hozzájuk fölismerem őket: a D osztály emberei. Hogy a csudába maradtak meg? És mit csinálnak? Amikor végeztem a hivatalokkal, azt hittem, ők is elpusztultak. Miért állnak közénk? „Most törlőm őket!" - gondolom, és összpontosítok. Hiába: ott vannak, változatlanul. Már üdvözölnek is: - Nicsak! Hát te is közénk tartozol? Derék! Segítettél, ahogy illik, s most tiszta a levegő. - Micsoda?! - kiáltok föl. - Ti is töröltetek? Most már értem, miért éreztem úgy, hogy világeltüntető ténykedésem ezúttal a szokásosnál jobban sikerült. - De hát nem ti beszéltetek mindig növelésről, fejlesztésről, gyarapításról? … - Hát aztán! Nincs ebben semmi ellentmondás… Visszatér minden az előirányzatok medrébe… Kezdődhet elölről a fejlődés… Te is észrevetted, hogy a helyzet megromlott, holtpontra jutott… Nem tehettünk egyebet, segítettük a folyamatot… A tendenciát tekintve, ami rövidtávra veszteségnek mutatkozik, hosszú távra ösztönzővé válhat… Tiltakozom: - De én nem úgy gondoltam, mint ti… Nekem más volt a célom… Én másképpen törlők… - S ezt gondolom: „Tévednek, ha azt hiszik, hogy számíthatnak rám!" Alig várom, hogy visszakapcsolhassak, visszahozzam a létbe a világ dolgait, egyenként vagy mindet egyszerre, hogy a sokszínű és kézzel fogható anyag tömör falával álljak

193

ellen végpusztulást célzó terveiknek. Behunyom a szemem, majd felnyitom, bizonyos vagyok benne, hogy újra ott találom magam a forgalmas Sugárúton, ilyenkor már égnek az ív-lámpák, s esti lapok sorakoznak az újságosbódék pultjain. De nem, semmi: köröskörül az űr egyre üresebb, Franziska árnyképe olyan lassan közeledik a látóhatáron, mintha a földgolyó domborulatán kellene fölkapaszkodnia. Mi vagyunk az egyedüli túlélők? Növekvő rémülettel kezdek rádöbbenni az igazságra; a világnak, melyről azt hittem, hogy akaratom tüntette el, s bármikor visszavarázsolhatom, valóban vége. - Realistának kell lenni - mondják a D osztály emberei. - Nézz csak körül. Az egész világegyetem… mondjuk így: átalakulóban van… - s fölmutatnak az égre, melyen immár nem ismerhetők fel a konstellációk, itt összecsomósodtak, amott megritkultak, a csillagok egy része sorra fölrobban, a többi utolsókat villan, s kialszik. - Az a fontos, hogy az újak, akik most jönnek, tökéletes erőnlétben, cselekvőképesen találják a D osztályt, a kádereit teljes létszámban, bevetésre készen. - És kik ezek az „újak"? Mit csinálnak? Mit akarnak? - kérdezem, s keskeny hasadékot pillantok meg a Franziskától elválasztó fagyott felszínen, egy keskeny hasadékot, mely titokzatos csapdaként szélesedik. - Még nem lehet megmondani. Legalábbis a mi fogalmaink szerint. Egyelőre nem is látjuk őket. Az bizonyos, hogy vannak, arról pedig már korábban értesültünk, hogy jönnek… De hát mi is vagyunk, s ők nyilvánvalóan tudják ezt… mi képviseljük a folyamatosságot, az egyetlen lehetséges összefüggést avval, ami azelőtt volt… Nem nélkülözhetnek bennünket, kénytelenek reánk bízni a maradék gyakorlati irányítását… így az új világ olyan lesz, amilyennek mi akarjuk… Nem, gondolom, a világ, mely új életre támad körém és Franziska köré, nem lehet a tiétek; összeszedem minden erőmet s igyekszem elképzelni egy helyet, valamennyi részletével, egy helyiséget, ahol szívesen lennék együtt Franziskával e percben…

egy

kávéházat

például,

csupa

tükör

kávéházat,

a

tükrökben

megsokszorozódik a csillárok fénye, a zenekar keringőt játszik, ringanak, tovairamlanak a hegedűk akkordjai a márványasztalok, a gőzölgő csészék és habos sütemények fölött. Künn, a bepárásodott ablakok mögött az emberekkel s tárgyakkal teli barátságos és ellenséges világ, megannyi dolog, aminek örülni vagy ami ellen harcolni lehet… Erősen, igen erősen gondolok erre, de immár tudom, hogy hiába: a semmi erősebb, hatalmába kerítette az egész földet.

194

- Nem lesz könnyű érintkezésbe lépni velük - folytatják a D osztály emberei -, vigyáznunk kell, hogy ne kövessünk el hibákat, s ne mellőzzenek bennünket. Rád gondoltunk, neked kell majd megnyerned az újak bizalmát. A fölszámolás során bebizonyítottad, hogy érted a dolgod, azonkívül te kompromittáltad magad legkevésbé a régi vezetéssel. Neked kell majd jelentkezned náluk, elmagyaráznod nekik, mi az Osztály, hogyan használhatják fel a maguk céljaira, igen fontos, halaszthatatlan munkák elvégzésére… Nos, rád bízzuk, csináld úgy, ahogy a legjobbnak látod… - Akkor hát megyek, megkeresem őket - felelem gyorsan, mert ráeszméltem: ha most nem sietek, nem tudom Franziskát idejében biztos helyre menekíteni, elkésem, a kelepce bezárul. Futva távozom, nehogy a D osztály emberei feltartsanak kérdéseikkel és utasításaikkal; szaladok, szaladok a fagyott kérgen, a lány felé. A világ egyetlen papírlappá zsugorodott, s e papírlapra csak elvont szavak írhatók, mintha megszűnt volna valamennyi konkrét főnév; ha sikerülne leírni ezt a szót: „doboz", akkor oda lehetne kanyarítani azt is, hogy „fazék", „mártás", „füstcső" - ám ez nem vág össze a szöveg stílusával. Barázdák, árkok, szakadékok nyílnak mindegyre a talajon; percenként fenyeget a veszély, hogy - mint valami csapdába - belelépek valamelyikbe; s szélesednek, folyvást szélesednek ezek a hézagok, feneketlen mélység fog mindjárt tátongani köztem s Franziska között! Átugrom egyik peremről a másik rá, s nem látom lent a szakadék fenekét, csak a semmi van ott, a végtelenbe táguló semmi; a világegyetem űrbe szóródó darabjai fölött futok; szétmorzsolódik a világ… AD osztály emberei kiabálnak utánam, kétségbeesetten integetnek, hogy forduljak vissza… Franziska! Még egy utolsó szökellés, és ott termek melletted! Itt áll előttem, mosolyog, a szeme merő aranyos villogás, arcocskáját pirosra csípte a hideg. - Ó, hát te vagy az?! Valahányszor erre járok a Sugárúton, találkozom veled! Csak azt ne mondd, hogy sétafikálással töltöd a napjaid! Ide figyelj, tudok egy kávéházat itt a sarkon, csupa tükör, s a zenekara keringőket játszik: meghívsz?

195

Tizenegyedik fejezet Olvasó,

ideje,

hogy

hullámok

dobálta

hajód

révbe

jusson.

Mi

lehet

biztonságosabb kikötő, mint egy könyvtár? Bizonyára van a városban, ahonnan elindultál s ahová visszatértél könyvkereső világ körüli bolyongásod után. Egyetlen reményed még: az a tíz regény, mely sorra semmivé foszlott a kezeid között, alighogy olvasni kezdtél, tán megtalálható ebben a könyvtárban. Háborítatlan,

nyugodalmas

nap

virradt

reád

végre;

bemégy

a

könyvtárba,

tanulmányozod a katalógust; nehezen állód meg, hogy diadalittasan föl ne kiálts - nem is egyszer, tízszer egymás után; a katalógusban ott a keresett tíz szerző és cím, föl van tüntetve mind, szép rendben. Kitöltesz egy kérőlapot, s odaadod a könyvtári alkalmazottnak; kisvártatva közlik veled, hogy valami hiba csúszhatott a katalógus számozásába; nem találják a könyvet; mindenesetre keresni fogják. Rögtön kérsz egy másikat: olvassák, mondják ezúttal, de nem lehet megállapítani, ki kérte ki és mikor. Kéred a harmadikat: a kötészetben van éppen; három hónap múlva kerül vissza. A negyedik a könyvtárnak abban a szárnyában van, amit átépítési munkálatok miatt lezártak. Sorra töltőd ki a további kérőlapokat; egyetlen könyv sem hozzáférhető azok közül, amelyeket olvasni kívánsz - ez ezért, az amazért. Miközben keresik neked a kért köteteket, türelmesen vársz egy asztal mellett ülve, más, szerencsésebb, olvasmányukba mélyedt olvasók szomszédságában. Jobbrabalra nyújtogatod a nyakad, bel belelesel a könyveikbe: ki tudja, talán az egyik épp az általad kértek közül való. A veled szemben ülő úr nem a kezében tartott könyv fölé hajol; tekintete a levegőben kalandoz. Mindazonáltal nem szórakozott ez a tekintet: az acélkék szivárványhártya moccanásai feszült figyelemről tanúskodnak. Időnként találkozik a pillantásotok. Egyszer csak megszólal; jóllehet nem fordul feléd, még mindig maga elé néz, a levegőbe, nyilvánvaló, hogy szavait hozzád intézi: - Ne csodálkozzék, hogy ide-oda látja röpködni a tekintetemet. Valójában én így olvasok, számomra csakis ez az olvasási módszer bizonyul hasznosnak. Ha engem egy könyv igazán érdekel, alig olvasok el belőle néhány sort, elmém egy-egy szöveg sugallta gondolat, vagy érzelem, vagy kérdés, vagy kép hatására máris elkalandozik, gondolatról

196

gondolatra, képről képre szökken, az elmélkedés és képzelet útján, melyet, úgy érzem, feltétlenül végig kell járnom; ilyenformán mindjobban eltávolodom a könyvtől, míg csak el nem veszítem a szemem elől. Nélkülözhetetlen számomra az olvasmány ösztönzése, a tartalmas olvasmányé, még ha pár lapnál többet nem tudok is elolvasni egy-egy könyvből. De nekem már az a pár oldal is világokat tár föl, végtelen világokat. - Értem önt, jól értem - szól közbe egy másik olvasó, fölemelve kötete lapjairól viaszsárga arcát és gyulladt szemét -, az olvasás töredékes, diszkontinuus szellemi tevékenység. Jobban mondva: maga az olvasás tárgya valamiféle porszerű anyag. Az írás-mű felületén csupán apró részleteket képes megkülönböztetni az olvasó figyelme, egy-egy szócsoportot, hasonlatot, mondattani összefüggést, logikai tétellevezetést, érdekes lexikális adatot, ha épp különlegesen sűrített a jelentéstartalmuk. Ezek akárha a mű magját képező elemi részecskék volnának; a többi mind körülöttük forog. Hasonlíthatók még az őrvény mélyén tátongó űrhöz is, mely magához szippantja s elnyeli az áramlatokat. Kémlelőlyukak mögötti alig érzékelhető felvillanásokban nyilatkozik meg a könyv végső igazsága, szubsztanciája. A mítoszok és misztériumok apró, kitapinthatatlan szemcsékből állnak, olyasfélékből, mint a virágpor, mely a méhek, lepkék lábára tapad; csak aki érti ezt, várhat a könyvtől fölismerést, megvilágosodást. Ezért az én tekintetem, ellentétben az önével, uram, egy pillanatra sem szakadhat el az írott szövegtől. Egyetlen pillanatra sem lehetek szórakozott, ha nem akarom, hogy valamely értékes nyom elkerülje a figyelmemet. Valahányszor egy-egy ilyen jelentéscsomóra bukkanok, tüstént tovább ások körülötte: hátha érnek a része a talált aranyrög, így hát én sosem fejezem be az olvasást: újra és újra elolvasok minden könyvet, újabb s újabb fölfedezésekre vágyva, hisz meglehet, találok még valamit a mondatok rejtett zugaiban. - Én is szükségesnek érzem, hogy újraolvassam a már elolvasott könyveket - mondja a harmadik úr -, de minden alkalommal úgy tetszik, először olvasom őket. Vajon én változom egyre, s látom meg azokat a dolgokat, amiket előbb nem vettem észre? Vagy az olvasás szerkezete számos változatból tevődik össze, s egyazon terv szerint sohasem ismétlődhet? Valahányszor újra át akarom élni egy-egy olvasmány izgalmát, merőben más, váratlan benyomások érnek - az előzők sehol. Olykor mintha valamiféle fejlődést tapasztalnék két olvasat között: másodjára például jobban behatolok a szöveg szellemébe, vagy kritikusabb vagyok, tartózkodóbb. Máskor viszont úgy tűnik, sikerül

197

megőriznem és sorban fölidéznem ugyanazon könyv többszöri olvasásának az emlékeit: egymás mellett a lelkes, a hűvös vagy éppen ellenséges olvasói érzületemet, noha azok szétszórtak az időben, nem utalnak egymásra, semmi sem köti össze őket. Arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az olvasás olyan tevékenység, aminek nincsen tárgya; mondhatni, az igazi tárgya önmaga. A könyv járulékos támasz, mankó vagy éppenséggel ürügy. Megszólal a negyedik: - Ha ragaszkodnak ahhoz, hogy az olvasás szubjektív cselekvés, ezzel egyet is érthetek, ám szerintem nem abban a centrifugális értelemben szubjektív, ahogyan önök gondolják. Minden könyv, amit elolvasok, része lesz annak az általános és egyetemes könyvnek, mely olvasmányaim összessége. Ez nem következik be erőfeszítés nélkül: ama legfőbb könyv létrejöttéhez minden egyes könyvnek át kell lényegülnie, kapcsolatba kell kerülnie az előzőleg olvasottakkal, azok folyományává, illetve kifejtésévé, illetve cáfolatává, illetve jegyzetévé, illetve szövegmagyarázatává kell válnia. Évek óta járok ebbe a könyvtárba, átrágtam valamennyi kötetét, polcról polcra, de tanúsíthatom, egész idő alatt egyetlen könyv olvasásában haladtam előre. - Az én olvasmányaim is egyetlen könyv felé mutatnak - mondja az ötödik olvasó egy tekintélyes halom kötet mögül -, ám az hátul van az időben, alig emlékszem rá. Egy történet, számomra a legelső, megelőzi az összes többit; azok, úgy rémlik, mind emennek a visszhangjai, s el is halnak rögtön. Ha olvasok, azt a gyermekkoromban olvasott könyvet keresem egyre, de aligha találom meg, oly halványak róla az emlékeim. A hatodik olvasó eddig a könyvállványok tövében ácsorogva a felsőbb polcokat szemlélte; most odajön az asztalhoz. - Számomra az olvasást megelőző perc a legfontosabb. Olykor már a cím is vágyat ébreszt bennem egy olyan könyv után, ami tán nem is létezik. Máskor az incipit, az első mondatok… Egyszóval: ha önöknek nem kell sok ahhoz, hogy a képzeletük meglóduljon, nekem még kevesebbre van szükségem hozzá: elég az olvasás ígérete. - Nekem viszont a befejezés a fontos - mondja a hetedik -, de az igazi, az utolsó, a sötétben rejtezkedő, vagyis az a végállomás, ahová a könyv el akar vinni minket. Olvasás közben magam is keresem a kémlelőlyukakat - mondja a gyulladt szemű úr felé intve -, de az én tekintetem azért kutatja a szavak környezetét, hogy segítsen fölfedezni, mi van a távolban, a „Vége" szó után elterülő tartományokban.

198

Itt az ideje, hogy te is elmondd a magadét. - Uraim, előre kell bocsátanom, hogy én csak azt szeretem olvasni a könyvekben, ami le van írva bennük; és a részleteket összekapcsolom az egésszel; és az egyik könyvet elválasztva tartom a másiktól, aszerint raktározom el őket az emlékezetemben, hogy miben különböznek egymástól s mi bennük az új; és legfőképpen szeretem elejétől végig olvasni a könyveket. Ám egy idő óta csupa balsiker ér ebben a dologban: úgy rémlik, már csak félbemaradt, útközben elveszített történetek vannak ezen a világon. Az ötödik olvasó: - Az imént említett történetnek is jól emlékszem az elejére, de minden egyebet elfelejtettem. Az Ezeregyéjszaka egyik elbeszélése lehet. Tanulmányozom a különböző kiadásokat, valamennyi megjelent fordítást. Sok a hasonló történet, és sok a variánsuk is, de egyik sem az. Álmodtam volna? Bármint van, tudom, hogy nem nyugszom addig, amíg rá nem bukkanok, s nem tudom meg a végét. - Hárun ar-Rasid... - így kezdődik a történet; látva kíváncsiságodat, az ötödik olvasó rászánta magát, hogy elmesélje -, Hárun ar-Rasid egy éjszaka nem bírt elaludni, álruhát öltött hát, kereskedőnek öltözött, és sétára indult Bagdad utcáin. Egy bárka levitte a Tigris folyón egy kert kapujához. Bent a kertben egy medence szélén csodaszép nő énekel, lanttal kísérve magát. Olyan szép, mint a hold. Egy rablány beengedi Hárunt a kapun, és sáfrányszínű köpenyt ad rá. A szépséges nő ezüstpárnán ülve énekel. Körötte a párnákon hét férfi, ugyancsak sáfrány-színű köpenyben. „Késtél - mondja a hölgy -, már csak te hiányoztál", s helyet mutat maga mellett. „Nemes urak, megesküdtetek, hogy vakon engedelmeskedtek nekem; nos, elérkezett a perc, próbára teszlek benneteket." Azzal a hölgy leveszi gyöngy nyakékét. „Hét fehér és egy fekete gyöngy van ezen a nyakéken. Most elszakítom a fonalat s belehullajtom a gyöngyöket ebbe az ónixkehelybe. Akinek a fekete gyöngy jut, annak meg kell ölnie Hárun ar-Rasid kalifát s ide kell hoznia nekem a fejét. Jutalmul az övé leszek. Ha nem hajlandó megölni a kalifát, őt ölik meg a többiek, s újra sorsot húznak." Hárun ar-Rasid borzongva nyitja szét az öklét; tenyerén ott a fekete gyöngy, így szól a hölgyhöz: „Engedelmeskedem a parancsodnak, a sors parancsának. Egyetlen feltétellel. Mondd el: mivel sértett meg a kalifa? Mivel keltett ekkora gyűlöletet a szívedben?" - kérdezi, és türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet. E gyermekkori olvasmánytöredék is szerepelhetne a listádon. De mi a címe? - Ha volt címe, azt is elfelejtettem. Adjon talán ön neki egyet.

199

Úgy érzed, azok a szavak, amelyekkel félbeszakad az elbeszélés, jól tükrözik az

Ezeregyéjszaka szellemét. Beírod tehát a könyvtártól kért kötetek címének jegyzékébe: Kérdezi, és türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet. - Szabad? Megnézhetem? - A hatodik olvasó leveszi a rövidlátó szemüvegét, a tokjába rakja, kinyit egy másik tokot, fölveszi a távollátó szemüvegét, s fennhangon olvassa:

„Ha egy téli éjszakán egy utazó, Malbork városperemén, fölébe hajolván a meredélynek, nem félvén szélvésztől s szédülettől, letekint a mélybe, hol homály sűrűsödik, egymásba futó vonalak hálójában, egymást keresztező vonalak hálójában, lehullott levelek holdfényes szőnyegén, egy üres gödör körül, »Hogyan végződik?« - kérdezi, és türelmetlenül várja, hogy hallhassa a történetet." Föltolja pápaszemét a homlokára. - Igen - mondja -, megesküdnék rá, hogy olvastam egy regényt, ami így kezdődik… Önnek csak az eleje van meg, ez a pár sor, s keresi a folytatást, igaz? Az a baj, hogy valamikor minden regény így kezdődött. Megy valaki a nép-telén utcán, megpillant valamit, ami megragadja az érdeklődését: mintha titok lappangana mögötte, vagy valamire figyelmeztetne; felvilágosítást kér, magyarázatot, ekkor elmesélnek neki egy hosszú történetet… - Nem, nem, téved, uram… - próbálod tisztázni a félreértést -, ez nem szöveg… ezek csupán címek … az Utazó… - Vagy úgy, értem, az utazó csak az első lapokon szerepelt, aztán többet nem esett szó róla, megszűnt a funkciója… Nem róla szól a regény… - De én nem ennek a történetnek a végére vagyok kíváncsi… A hetedik olvasó félbeszakít: - Ön azt hiszi, minden történetnek kell hogy eleje és vége legyen ? Régen az elbeszélés csak kétféleképpen végződhetett: kiállván minden próbát, a hős és a hősnő összeházasodik, vagy meghal. Minden történet végső mondanivalójának két arca van: az élet folytonossága az egyik, a halál elkerülhetetlensége a másik. Egy percig elgondolkodol e szavakon. Majd villámgyorsan döntesz: feleségül veszed Ludmillát.

200

Tizenkettedik fejezet

Most hát férj s feleség vagytok, Olvasó és Olvasónő. Széles házastársi ágy a párhuzamos olvasástok színhelye. Ludmilla becsukja a könyvét, eloltja a lámpáját, párnára hajtja a fejét. - Oltsd el te is mondja. - Nem fáradtál még bele az olvasásba? Mire te: - Pillanat. Csak befejezem Italo Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó-ját.

201

Utószó Italo Calvinóval már sokszor találkozhattunk e „téli éjszaka" előtt is: Dino Buzzati, Alberto Moravia és Natália Ginzburg mellett nálunk - akárcsak másutt, az egész világon - a legtöbbször publikált mai olasz író. írásai gyakran látnak napvilágot lapjaink és folyóirataink - kivált a Nagyvilág - hasábjain, s 1957 óta jelentős számú kötete is megjelent nyelvünkön; azzal együtt, amit kezében tart az olvasó: kilenc! Magyar könyvcímeinek jegyzéke majdnem a teljes eddigi életművét idézi: A pókfészkek ösvénye, Végül arra száll

egy holló, A kettészelt őrgróf, Eleink (három meseregény: A nemlétező lovag, A kettészelt őrgróf, A famászó báró), Olasz népmesék (szerény ízelítő a terjedelmes eredeti kötetből),

Kozmikomé-diák, Láthatatlan városok, A holdleányok (novelláinak itteni válogatása); s most a Ha egy téli éjszakán egy utazó. Néhány - régebbi olvasói számára tán nem egészen ismeretlen - adattal megközelíthetjük valamelyest Calvino legfontosabb emberi-írói karaktervonásainak eredetét. Kubában született, 1923-ban, de hamarosan visszakerült szüleivel a hazájába. Pontosabban San Remóba. A csizma sokszínű északnyugati szegletének tája ez: Piemonte és a Ligur tengerpart. Égbe nyúló, zord havasok, szelíd lankák, termő völgyek, kopár sziklák; Torino, a márványból kifaragott barokk ékszerdoboz s modern, gazdag iparváros közvetlen közelében hegyi pásztorok tengetik életű két; tölgyfaerdők, fenyvesek szomszédságában - tíztizenöt percnyire vonattal - délszaki flóra virul; szegény halászfalvakkal egybeépült nemzetközi fürdőhelyek; épségben maradt középkori lovagvárak tövében széles, remek műutak. A bennszülöttek ü-vel beszélnek, s monsieur-zik egymást, büszkék franciás nyelvükre - de a fasiszta nacionalizmus ordasai (vagy inkább sakáljai) annak idején innen ugrottak

rá

a

már

letiport

szomszéd

testvérnemzetre.

Itt,

az

ellentéteknek s

ellentmondásoknak ebben a kohójában született meg száz-egynéhány esztendővel ezelőtt az ország egyesítésének nagyszerű gondolata, innen indultak felszabadító útjukra az „ezrek", élükön Garibaldival. Értelmiségi családból származik. Jogát az igazság és a szabadság keresésének külön, egyéni útjához félig tréfásan nevének eredetével is összefüggésbe szokta hozni: Calvino a katolikus Olaszországban... Nemzedékének legerősebb erkölcsi élménye a Resistenza, az ellenállás jegyében kezdte az írói pályát. Világnézeti, művészi magatartására nagy hatással volt Cesare Pavese, az olasz ellenállás iskolát teremtő kommunista írója. Neorealistának indul, s 202

mint Pavese és Elio Vittorini felfedezettje elsők között „fut a mezőnyben". De már ekkor kikacsint a másság irányába - két mesterénél is nyíltabban. Erkölcsi ítélete egyértelmű, de a kényszerű öles rettenetét, irgalmatlanságát partizánjainál csakúgy érzékelteti, mint az ellenkező oldal figuráinál. És e mássággal összhangban már itt feltűnik neorealista kollégái hangjától olyannyira elütő kancsal humora, iróniája, meseszerűsége. Szerencsés véletlen révén közelebbi kapcsolatba kerül a meseirodalommal: kiadói megbízásra összegyűjti és „lefordítja" - no meg egy kicsit hozzá is pásszítja a saját stílusához - Itália számtalan tájnyelven élő népmesekincsét. Ez is a különös irányába, az egyszerű

valóság fölé tereli. Megírja három meseregényét. Az együttes kiadás előszavában megjegyzi: „…a régi harmónia nincs többé, odaveszett, új teljességre vágyunk. Ez volna az eszmei-erkölcsi mag. Ám nem kívántam a filozófia irányába elmélyíteni a történeteket, inkább arra ügyeltem, hogy jól megszerkesztett gépezetként működő vázuk legyen, testüket és vérüket pedig a lírai képzelet szabad asszociációi adják." Meseregény-trilógiája világhírűvé tette Calvinót. A nemzetközi siker s a mese fölismert nemzetközisége még inkább a világ, a sokféleség irányába fordítja az érdeklődését. Megmarad olasznak, persze, de honi pályatársainál sokkal jobban figyel kifelé. Jellemző módon „viszonylag állandó" lakhelye is három van már ekkor: Torinóban - itt az Einaudi kiadó főszerkesztője -, Rómában és Párizsban. Szikrázó intellektusa s nyughatatlan, fürge fantáziája pedig valósággal „bekapja a világot" - a kozmoszt is, a mikrót, a makrót: megírja a Cosmicomiche novelláit, e lenyűgöző, gunyoros-szellemes (és a sci-fivel még csak nem is rokon!) látomásokat a mindenség titkairól. E sokféleség-másság-teljesség hát szerzőnk legfőbb jellegzetessége, ez teszi besorolhatatlanná. A másik különös (de inkább sejtelmesen különös, ezoterikus), Dino Buzzati, némi erőfeszítéssel odaképzelhető egy vonulatba; aminek még tekintélyes magyar csúcsai is vannak: Karinthy, Kosztolányi, Ottlik. Calvino művészetének szivárványos prizmaszerűsége - az, hogy az író életmű-építkezése olyannyira eltér a balzacitól, hogy mindegyre csapong, szerteágazik, újabb és újabb világokat hódít meg - kizár bármiféle irodalomtörténeti összehasonlítást. Egy angol kritikus találóan mondta Afamászó báróra: „zöld árnyékban zölden virító gondolái"; és: „csupa bölcsesség játék, rafinált technikával kibontakoztatva". Az említett sokféleség-másság-teljesség mellett ez a gondolatiság, bölcs játék, rafinált

203

technika jellemzi Calvino valamennyi írását, a régebbi partizán- és neorealista történeteit

majd

a

meseregényeit

éppúgy,

mint

újabb,

kozmikus

fantáziacsapongásait. S legújabb regényét is. Az ennek nyomán támadt egyöntetű kritikusi lelkesedés máris hozzátett ezekhez - s ráadásul visszamenőleg - ilyeneket: verbális racionalizmus, intellektuális geometria, pitagoraszi absztrakció, humor, materializmus, érzékletesség, vidámság, csüggedés, önkívület, szánalom... Azzal, hogy mindez finoman egybe van keverve nála ama bizonyos recept szerint, mely nem más, mint írói stílusának evidenciája. Az olasz irodalmi élet szinte ujjongva fogadta a majd hároméves hallgatás utáni új jelentkezést, s noha megelőzően is esemény volt valamennyi könyve (hazáján kívül főleg Angliában, Amerikában, Franciaországban és Németországban ünnepelték mindig), ezzel a munkájával - egy nyilatkozatában kijelentette - ő maga is elégedett. Ahogy olvassuk a regényt, úgy érezzük, boldog lehetett már írás közben is, a tökély tudata, amaz Örkényi vízen járásnak a boldogsága érződik regénye minden lapján; hiszen a szinte már tovább nem fejleszthető mesteri technikája mellé odaszegődött megint az egyszerre föltámadt régi mesélőkedv. Egy regényt szerettem volna olvasni, aztán úgy esett, hogy inkább írtam tízet, mondja a jól végzett munka jókedvű szusszanásában, s csakugyan tíz regény foglalata ez a könyv, bárha regény-„töredékekről" van is szó, pontosabban tíz csonkán maradt első fejezetről; a cím is e csonkaságra utal: „Ha egy téli éjszakán egy utazó". Mely csonkaság tulajdonképpen látszólagos. A töredékeket ugyanis valamiképpen egybefogja a könyv főszereplője, az a bizonyos „te", „te, olvasó"; a „te" olvasói történeted kacskaringózik itt; mint kérésed-hajszolod újra és újra a folytatást, s kerül kezedbe ehelyett mindig egy másik regény kezdete. Az irodalmi kalandhoz egy nőt is ad „melléd" az író, az „olvasónőt", neki már neve is van, Ludmilla, szerelem is szövődik „kettőtök" közt, ez a keret a tizenegyedik regény. De nemcsak az olvasópár kalandja fogja egybe a „töredékeket". S az egységnek csak külső jelzése az a trükk, hogy a fejezetcímek egymásutánja értelmes mondat, sőt rövid meséje lehet egy tizenkettedik regénynek. Az igazi összefüggést Calvino mesteri tükörjátéka, kifinomult kaleidoszkóp-művészete teszi nyilvánvalóvá. Bútor, Günter Grass, Thomas Mann, Kafka, Calvino (a Cosmicomiche meg a

Ti con zéró éveiből), Borges... egy finom és perverz japán s egy tizenhetedik századi francia írás, egy krimi... - ám mindezt hangsúlyozottan ő írja, Calvino, aki valamennyi

204

szereplőjével, s az olvasóval, sőt Ludmillával is azonosul; nyilvánvaló tehát, hogy nem egyszerű pastich-okról vagy groteszkekről van szó, valamiféle egyéni válaszokról inkább. Az elkezdett regények mind félbeszakadnak, hol a „hibás kötés" miatt, hol inert ellopják a könyvet, ezért, azért, amazért; s Ludmilláék újra és újra egy következő mese folyamába vetik magukat, melyet aztán hasonló gát kényszerít megtorpanásra. A metafora világos - s önmagában már kevésbé boldogító. A mai író egy atomjaira szétfröccsent időfolyamban él, így csak töredékeket írhat, befejezetlen történeteket - egyegy nagy regényből egy-egy ívet csupán. De ez a csőd, ez a patthelyzet új, eddig még soha nem látott szabad pályát nyithat számára - illetve nyitott; neki, Calvinónak, a tiszta ész e mámoros garabonciásának, „Ha arra gondolok… - olvassuk képzelt írójának műhelynaplójában -, ha arra gondolok, hogy egy könyvet kell írnom, mindazok a kérdések, amelyek fölmerülnek bennem a könyv milyenségét illetően, vagyis hogy milyennek kellene lennie s milyennek nem kellene lennie, megbénítanak, nem tudok továbbmenni. Ha viszont arra gondolok, hogy egy egész könyvtárat írok, hirtelen könnyűnek érzem magam, akárha röpülnék." De hát töredékek volnának ezek a fejezetek, csakugyan? A megjelölés legalábbis kétértelmű, idézőjeles ebben az esetben. Mert hisz nemcsak a keret s Calvino már említett mesteri tükörjátéka, kaleidoszkóp-művészete fogja össze e regényt: minden egyes történet körül ott szálldos, ott zümmög a könyv többi történetének visszhangja, sőt a világ valamennyi eddig megírt és ezután megírandó történetéé. Ha a mese félbe-félbeszakad is, a ritmus soha meg nem törik, merész és sodró mindvégig. Töretlen a sugárzás is, az a titokzatos fluidum, melyet írójától mindig megkíván az Olvasó. A fordító mindig elfogult a lefordított mű javára. Itt már-már illetlenül lelkes. Tán e lelkesedése is hozzájárult ahhoz, hogy - amint elöljáróban is jelezte - nem kívánta valamiféle vonulatba besuvasztani ezt a különös, izgalmas könyvet; egyébként könyv és írója ugyancsak ellenállt ennek. Hadd bökje ki hát végezetül még egy képzelgését is: mily elragadtatottan szemlélné Szerb Antal írónak és olvasónak, műnek és élvezőjének e sokértelmű és sokatmondó párviadalát, Calvino igen-igen finom, szellemes, míves szövését a semmi-minden kanavászán!

Telegdi Polgár István

205