Cagliostro rejtelmes élete

NNCL433-346v2.0

RAYMOND SILVA

CAGLIOSTRO REJTELMES ÉLETE

GONDOLAT – BUDAPEST, 1983

A fedélterv Fonyódi Katalin munkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó Igazgatója Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem 83.7347 08 Egeterni Nyomda 83.1127 Budapest, 1983 Felelős vezető: Sümeghi Zoltán igazgató Felelős szerkesztő: Szapor Judit Műszaki vezető: Tóbi Attila Műszaki szerkesztő: Bródy Gábor Megjelent 11,26 A/5 ív terjedelemben. az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

A mű eredeti címe: Joseph Balsamo alias Cagliostro

Fordította

HEGEDŰS ÉVA

ISBN 963 281 327 8 Copyright © 1975 francia eredeti, valamint német kiadás by Ariston Verlag, Genf © Hegedűs Éva, I983. Hungarian translation ELEKTRONIKUS KIADÁS MADÁRFEJŰEK TÁRSASÁGA NNCL433-346v1.0

TARTALOM Bevezetés Előszó I. A londoni felvonás Az első nyakék-ügy A “Reménység” páholy Kopók az üldözött nyomában II.... született Giuseppe Balsamo Romlott ifjúság A máltai kereszt árnyékában Lorenza színre lép Előkelőségek kerítője Ki a tűzzel játszik, megégeti a kezét III. Egyik szabadkőműves páholyból a másikba IV. Strasbourg – a jótevő Nagy Kopt V. Bordeaux és Lyon – átmeneti dicsőség VI. Párizs – ködbe vesző dicsőség VII. A királyné nyakékének ügye VIII. Viharos londoni száműzetés IX. Vihar előtti csend X. Róma – a kaland vége XI. Epilógus

BEVEZETÉS Bőséges irodalom foglalkozik Cagliostróval. Nem kevés azonban a feltáratlan terület, sok forrást nem derítettek még fel. Számos munkában – bízvást mondhatjuk, hogy a többségben – ugyanazok a hibák ismétlődnek meg, és igen körültekintőnek kell lennünk, hogy elkülönítsük a valóságot attól, ami nem állja meg a helyét, hogy kirostáljunk egy sereg neki tulajdonított kijelentést és hogy felfedezzük igazi személyiségét ama gyanús históriák s kapcsolatok egyvelege mögött, amelyek csak életrajzíróinak képzeletében léteztek, beleértve a kortárs biográfusokat is. Cagliostrót sokáig és főként Franciaországban az Alexandre Dumas regényében szereplő Joseph Balsamóval azonosították, ezzel a regényírói találékonyságból – vagy tán éppen annak ellenére – született szabadszájú hőssel, akinek a kalandjai ugyan meghökkentőek, de teljességgel légből kapottak. A történészek, akik megkísérelték életre kelteni Cagliostro alakját, ritkán bizonyultak tárgyilagosnak. Két csoportba sorolhatók: egy részük valamiféle istenségnek, megszállottnak tekintette őt, aki azért szállt le a földre, hogy égi üzenetet közvetítsen, hogy meggyógyítsa kora embereit és utódaikat, hogy beavassa rítusaiba azoknak a tömegét, akik a tökéletességet keresték, mert hiszen sorra megdőltek a régi hitüket alkotó értékek. Mindezt előrebocsátva meg kell jegyeznünk, hogy még tragikus bukását megelőzően sem voltak sokan szabadkőműves barátai közt, akik az ő tanítását vallották. Az ellenkező végletet azok a historikusok képviselték, akik semmi egyebet nem akartak látni Cagliostróban, mint holmi imposztort, csalót, az általános hiszékenységet a maga javára kihasználó sarlatánt. E történészek rosszhiszeműsége nyilvánvaló: igazában csupán átvették a különféle rágalmakat, amelyeket többek közt a királyi rendőrség és a Mária Antoinette királyné körüli klikk által lepénzelt Théveneau de Morande terjesztett, a királyné ugyanis nem tudott belenyugodni, hogy felmentették Cagliostrót a nyakék-ügyben. A történetírás e művelői saját céljaikhoz igazították és a legcsekélyebb aggályt is elvetve magyarázták a tényeket, csak hogy alátámaszthassák téziseiket és vitathatatlanná tegyék előre gyártott elgondolásaikat. A mi feladatunk az volt, hogy kiselejtezzük a részint Cagliostro korára visszamenő dokumentumok tömkelegéből mindazt, ami csak pletyka és fecsegés, eltekintsünk a neki tulajdonított levelektől, tudván, hogy a bastille-i

fogsága alatt sebtében papírra vetett néhány soron kívül egyetlen autentikus levele sem ismeretes, és nincs semmiféle bizonyosan neki tulajdonítható levelezés. Ami Cagliostro ügyvédeit illeti, azok ügyismertetéseiket olyan érvekkel tűzdelték meg, amelyek nem mindig váltak kliensük javára, egyes esetekben pedig éppenséggel kiszolgáltatták őt szánalomra méltó végzetének. Ennek a munkának nem célja, hogy demitizálja az embert vagy hogy lerombolja a körülötte levő legendákat. Cagliostro mozgalmas élete elég gazdag meglepő fordulatokban ahhoz, hogy megkísérelhessük olyannak bemutatni, ahogy megjelent a maga korában, ebben a fogyatékosságokkal és szertelenségekkel tűzdelt 18. században – hogy felmutassuk kétségtelen gyógyító adottságait, fel-feltörő nagylelkűségét, hitét egy láthatatlan világban, ahol követői feltétlenül megtalálják majd az élet értelmét és annak a reményét, hogy örökre egymásra találnak a boldogok királyságában, a kiválasztottak birodalmában.

ELŐSZÓ Cagliostro a 18. század Európájának tipikus jelensége. Sokarcú személyiség, naiv és ravasz, mohó és nagylelkű, tökéletes képviselője egy haldokló társadalomnak, amely minden új gondolatra és minden kalandosságra egyaránt fogékony, lelkesedni kész, képtelenségekért rajong, mai szóhasználattal kontesztál. A hatalom és a pénz akkori birtokosai – akik személyükben általában ugyanazok voltak – hatása alá kerültek, sőt, szószólói lettek a szabados elméleteknek, holott ezek az elméletek elsősorban épp őket vették célba. Falták azokat az újságokat, füzetecskéket, röplapokat, amelyek a királyság, az egyház tekintélyét és a rendszert támadták, amely elhalmozta őket mindennel, de amelyet mégis sajátságos könnyelműséggel és keserű élvezettel ócsároltak. Az uralkodó arisztokrácia, tehetetlenségből vagy unottságból, gyakran szegődik a létére törő forradalom cinkosává. Ez a jelenség nem volt francia sajátosság. Egész Európában a szabadság szele fújt, a hatalmat kézben tartó tekintélyek alóli felszabadulás szele. A reformokat nemcsak a kisemberek, a parasztok és a polgárok kívánták, akiket kemény munka és az adószedők szipolyozása sújtott, hanem az arisztokraták és a jómódúak is: a “filozófust” játszották, csakhogy korszerűnek tartsák őket, és így azokat bátorították, akik a vesztükre törtek. Az ilyen légkör minden végletnek kedvez. Teozófusok és misztériumok magyarázói, illuminátusok és álomlátók gyors dicsőséget élveznek, hogy aztán – gyakran érdemtelenül – kegyvesztetté váljanak. Rövid élete alatt (ötvenkét évesen halt meg) Cagliostro a kalandot testesítette meg a legvonzóbb és egyben a legsorsszerűbb módon. Számos kortársa önmagára ismert benne, s így el kellett veszítenie lába alól a talajt, mihelyt nem tudta fenntartani az önnönmagáról kialakított és elterjesztett kétértelmű, talányos képet: egy félistenét, aki azért jelent meg a földön, hogy egy üzenet hirdetője legyen. Cagliostro életével fizetett makacssága és hibái baljós sorozatáért. Megrészegült rajongói dicséreteitől, és kábulatában nem volt képes elkerülni az ellenségei állította kelepcéket. Hitte, hogy az igazság birtokosa, bizonyos volt benne, hogy letéteményese a nagy titoknak, amit mesterei bíztak rá, és elhivatottságát szilárdan, állhatatosan követte. Egyesek mélyen tisztelték, mások gyűlölték, az ördög cimborájának gyalázták. Minden kalandor csaló – mondta Casanova. Ha Cagliostro nagyszabású kalandor volt is, aki hamisításokkal, látszatok révén kerekedett felül s

ellenállhatatlan szükségtől hajtva mindig másnak adta ki magát – hiszen a Cagliostro is felvett név volt –, ugyanakkor ragyogó, lekötelező és segítőkész egyéniség, aki bőkezűen ontotta tanácsait, gyógyszereit, aranyát. Hogy nevet cserélt, sose akarta megvallani, legfeljebb élete vége felé, de a dolog megmagyarázható, ha felidézzük a szabadkőművesség szabályait. “Minden (lelki) keresztelés következtében meghal a régi, bűnös ember azért, hogy világra jöjjön egy újjászületett ember.” Ribadeau-Dumas többek közt Paracelsus példáját említi; az ő valódi neve Theophrastus Bombastus volt. Pályája kezdetén Cagliostrót a nagy hatalmú máltai lovagok avatták be Szent János misztériumába, a kabala rejtelmeibe, az okkult tudományok ismeretébe. Kétségtelen, hogy nem álnokságból fakadnak elterelő, halogató, kitérő válaszai, mihelyt inkognitóját próbálják áttörni, vagy fel akarják fedni, mi rejlik álarca mögött. Bizonyos, hogy mindenkire hatással volt. Ócsárlói felcicomázottnak, túl díszes ruhákkal, tollas kalpaggal kérkedőnek gúnyolják ugyanazt a Cagliostrót, akinek tanítványai épp mértéktartó öltözködését említik. A svájci Bürkli Bázelben találkozott vele, s arról számol be, hogy “ruházata igen egyszerű és természetes volt”. Clemente Vannetti a Trento környéki Roveretóban ismerte meg; ő így ír róla: “ruházata tiszta volt, de nem fényűző”. Ezt a mondatot az evangéliumok stílusát utánzó latin nyelvű naplóféléből idéztük, amit Clemente Vannettinek tulajdonítanak, címe Liber memoralis de Caleostro cum esset Roboretti. Ezt a dokumentumot nevezték Cagliostro Evangéliumának. Photiadès1 adta közre Vannetti egy 1786-os levelét, amelyben arról számolt be Ippolito Pindemonténak: “Írtam Planudus stílusában egy latin krónikafélét Cagliostro cselekedeteiről, aki mintegy negyvenhat napot töltött Roveretóban.” Saját bevallása szerint Cagliostro lenyűgözte. Bármilyen részrehajló is, nem hanyagolható el Vannetti tanúsága. Annyi máshoz hasonlóan, akik közelről látták Cagliostrót, őt is elkápráztatta az a fantáziaképekből szőtt univerzum, ahová ez az ember csábította híveit. Akiket viszont nem tudott magával ragadni, közmegvetésre ítélték. Visszaemlékezéseiben (amelyeket nem árt fenntartással fogadnunk) így ír Cagliostro: “Sok butaságot és rágalmat firkáltak rólam, mert az igazságot senki sem ismeri. De ha meg kell halnom, hátrahagyott jegyzeteimből megtudják, mit is cselekedtem.” Ebben is tévedett. Ha hagyott is hátra kiadatlan írásokat, azok ott szunnyadnak a vatikáni levéltárban, hacsak nem vetették őket halála után máglyára – és ez látszik valószínűbbnek.

1

Les vies du Comte de Cagliostro. Grasset, 1932.

Hű képet rajzolni Cagliostróról – nos, ez túl merész vállalkozás. Nem mondták-e már életében, hogy két különböző portrét lehetne róla festeni: mindkettő hasonlítana rá és ugyanakkor a lehető legkülönbözőbbek lennének. A Cagliostrót ábrázoló szobrok s metszetek – ezeket pedig autentikusaknak tekinthetjük, hiszen rajtuk van a neve – megerősítik ezt a kortársi ítéletet. Az Aix-en-Provence-i múzeumban van egy Houdon faragta mellszobra, s fennmaradt egy Bartolozzitól származó, Londonban kiadott metszet, a következő gonoszul ironikus verssorokkal: Lásd e különös embert: fennkölt tudása A mohó halált nap mint nap kijátssza, És más érdek sose alázza Csak az emberiség örök java. J. B. Chapuynek Brion de la Tour festménye alapján metszett arcképe alatt szintén Cagliostro neve olvasható, meg a következő sorok: Az Emberbarátnak ím lásd vonásait Ki naponként osztja szerte áldásait, Életet hosszabbít, a szegényt segíti, A Hasznosnak vágya hű szívét hevíti. Mindhárom mű hasonló arcvonásokat mutat: terjedelmes fej, vastag nyak, duzzadt arc, széles cimpájú vaskos orr, érzéki, mohó ajak. Ezzel szemben Le Gay 1778-ban festett portréja – ma a versailles-i múzeumban látható – és egy másik, ami Fragonard ecsetje alól került ki, teljesen elütő benyomást ad modelljéről. Az orr – különösen Le Gay-nél – nemes vonalú, ajka keskeny s szeme nem kidülledő, de mélyen ülő, tekintete élénk. Azt hihetnők, hogy ezek az arcképek nem ugyanarról az emberről készültek. Kétségtelen, hogy a kortársak nagyon is eltérő szemmel látták Cagliostrót. És ugyanezt mondhatjuk a történészekről is, akik megpróbálják alakját életre kelteni. De hasonlóan egymásnak ellentmondó hatást keltett Cagliostro azokban, akikkel találkozott. Beugnot gróf így írja le: “Mintha külön arra a célra formálták volna, hogy az olasz komédiában Signor Tulipano szerepét alakítsa: középtermetű volt és elég kövér, bőre olajbarna, nyaka rövid, arca kerekded, benne két dülledt szem, duzzadt cimpájú, pisze orr... Frizurája újnak számított a franciák szemében: sok kis fonatát hátul amolyan lófarokban fogta össze, ezt akkoriban cadogan névvel illették.

Aznapi öltözéke: francia szabású, acélszürke, arannyal szegélyezett ruha, gazdag spanyol hímzéssel díszített skarlát színű mellény, kardja elvész a ruhaszárnyban, hímzett kalapján fehér toll... Öltözete díszességét csak fokozták csipke-kézelői, több értékes gyűrűje és cipőgombjai, amelyek úgy ragyogtak, hogy bízvást értékes gyémántoknak vélte mindenki.” Ez aztán különcködő ruházat a javából: mintha csak egy Molière kifigurázta márkit látnánk az előző század letűnt idejéből előlépni. Érezhető, hogy Beugnot nem táplált semmiféle jóindulatot modellje iránt – és lám, az valamiképpen mégis megejti őt. Mert hamarosan így folytatja: “... Ez az alak, ez a hajviselet, az ember, úgy ahogy volt, akaratom ellenére lenyűgözött.” Később pedig: “Ha fölvetett egy témát, mintha átszellemült volna; a hangja, a gesztusai felsőséges magabiztosságot árasztottak.” Ezután lássuk, hogyan írja le Cagliostrót Lavater egy Goethéhez szóló levelében, amit a címzett kérésére fogalmazott. “Cagliostrót mintha egy darabból öntötték volna, eredeti lény, tele életerővel, de közönségessége túl gyakran visszariasztó. Ne tartsa filozófusnak, inkább holmi titkokba bódult alkimista, képzelgő asztrológus – à la Paracelsus. Ettől eltekintve alig vagy semmi hibát se találni benne. Súlyos sziklatömb, emlékmű, amelynek elképesztő tömege lenyűgözi érdeklődésünket... Cagliostro azt mondja, hogy belső látása van. Állítólag szemtől szemben látja a hét égi angyalt, s éppúgy megérintheti őket, mint földi, élő hallgatóságát. Tegyük fel. De nem ragadja-e gőgje olyan szavakra, amelyek túlszaladnak gondolatain? Ez az ember, aki annyira távol esik a közönséges sarlatántól, mégis egyfajta sarlatánságban bűnös. Csúfot űz belőlem, mikor orvosi kötelességeit emlegeti, csak hogy kitérhessen kérdéseim elől. De van még más is, amin nem igazodom el... Mágusnak túlságosan is kevéssé vonzó, hiányzik belőle a testi vagy érzelmi vonzerő. Egyáltalán nem látszik szédelgőnek. Mégis mindennek ellenére Cagliostro sokszorosan felülmúlja a mindennapi embereket...” Johann Kaspar Lavater, a svájci protestáns teológus, költő és filozófus mindenki másnál illetékesebb volt a véleménnyilvánításra: Hiszen A fiziognómia tanulmányozásának művészete című könyve tette híressé nevét. Végül még egy említésre méltó tanúság, Vannetti feljegyzése: “Cagliostro igen kellemes megjelenésű volt, középmagas, erős fejű, kövér arcú s noha testes, mégis könnyedén járt-kelt, szinte szökellt a szobában, nem bírt egy helyt maradni. Friss volt az arcbőre, haja fekete, mélyenülő szeme élettelien csillogott. Mikor rokonszenvesen hangzó, kifejező mozdulatokkal kísért beszéde közben égnek emelte szemét, olyan volt, akárcsak a megszállottak, akiket elragad, megrészegít egy magas szellem.” Később kissé elbizonytalanodva Vannetti így folytatja: “Van elég ok a kételkedésre (...) Titok

ez az ember és ítéletet majd csak akkor lehet róla alkotni, ha élete befejeződvén kiderül, ki volt valójában.” Mi mást olvashatunk ki ezekből a megnyilatkozásokból (s közöttük nem idéztem azokat a híveiét, akik sorra az “isteni” és “tökéletes” jelzőkkel illették), hacsak nem azt, hogy aki érintkezésbe került vele, a Cagliostro mágikus egyénisége által keltett érzelmek alapján ítélt róla. Egyesek számára Cagliostro isten volt, másoknak viszont sarlatán. Nincs középút: vagy magával ragadta vagy taszította az embereket, így van ez a legtöbb olyan személlyel, aki kiemelkedik a középszerből és alkalmat ad a bírálatra. Cagliostro, annak ellenére, hogy magabiztosan lépett fel, elégszer bizonyult naivnak, sőt hiszékenynek. Képtelen volt valahol megállapodni. A változtatás örök szükséglete hajtotta. Itt ünnepelték, ott meg elkergették, hol ő csalt, hol meg őt csapták be, Strasbourgban mint emberbarátot ismerték, Londonban szélhámos híre volt; egyszóval ugyanannyiszor kóstolta meg a sikert, ahányszor a kudarcot. Állítólagos látnoki adottságai ellenére sosem volt képes megkülönböztetni a barátot és az ellenséget. Hírneve nem szeplőtlen. Kalandor a szó jó és rossz értelmében, de olyan kalandor, aki bizonyára a szabadkőművességhez fűződő kapcsolatai révén már nem teheti azt, amit akar. Nehéz elképzelnünk, milyen hírnevük volt a 18. században a különféle szektáknak. Téves a feltételezés, hogy pusztán a rendszer ellenzéki csoportjai; bizonyos, hogy már nem ismerték el a monarchia isteni eredetét, de számos hívő, akiket megijesztett a terjedő ateizmushullám és megütközött az enciklopédisták racionalizmusán, a szabadkőművesség felé fordult, a páholyokat látogatta, ahol az ihletett szónokok szavai a biblia tanításaival és az alkímia fejtegetéseivel egyaránt kibékítették őket: tudomány, vallás és mágia jól megfértek tanításaikban. Klerikusok, tudósok, nemesek, irodalmárok jöttek össze a páholyokban. A híres orléans-i herceg, Égalité Fülöp, aki később a vesztőhelyen végezte, a szabadkőművesség főpapjainak egyike volt. Újjáéledt a rózsakeresztesek okkult mozgalma, tagjai teozófusoknak és kabalistáknak hitték magukat. A fejekben a legnagyobb zűrzavar uralkodott. Közeledett a forradalom... Csodálkozhatunk-e tehát, hogy az a Cagliostro, aki indulásakor a semminél is kevesebb volt, megrészegült a dicsőítéstől, attól, hogy a sors emberét, az új egyház szentélyének megtisztítására hivatott mestert látták benne? Nem voltak titkos szenvedélyei. Legkönyörtelenebb ellenségei sem találtak foltot erkölcsein. Nem voltak szerelmi kalandjai. Hű maradt feleségéhez még akkor is, mikor az ellenségeihez pártolt.

Játszhatna-e Cagliostro korunkban valami szerepet? Bizonyos, hogy a misztérium vonzása, az ismeretlen csábítása, az ezoterikum megismerése mindig is igéző hatalom, de a 20. század embere szívesebben álmodozik az űr felfedezéséről, s inkább lelkesedik a tudósok munkájáért, akik a világ eredetét és földi létünk okait kutatják. A mágusok pedig nem divatosak, nem jegyzik már a sugallatokat... Cagliostróból napjainkban minden bizonnyal csillagjós vagy kuruzsló válnék, de úgy hisszük, kevesen vannak, akiket hatalmába kerítene nyugtalanító és zavaros személyisége. Cagliostro az illúziók mestere volt. Nem változtatta meg kora eseményeinek menetét, nem is befolyásolta erkölcseit vagy szellemi divatját, de viharos, villámok szabdalta élete, különcködései, csalódásai, forgandó szerencséje rendkívüli lényt formálnak belőle. Számos író tollat ihlette meg: Goethé-ét, Dumas-ét, Gérard de Nervalét, hogy csak a leghíresebbeket említsük. Nem is olyan köznapi dolog számtalan mítosz elindítójának lenni. Neve ma is megfog, megtartotta mágikus hatalmát. Cagliostro története mese felnőtteknek, szenvedélyes, zajos, könnyes mese.

I. A LONDONI FELVONÁS 1776-ban Anglia zaklatott napokat él. III. György királyi támogatásával tory kormány lépett a whigek helyére. Az amerikai angol gyarmatok fellázadtak, Washington ünnepélyesen proklamálta a függetlenséget. A katolikus Írország – már ekkor is – lázadozik, és néhány év múlva részlegesen ki is elégítik igényeit, a Dublinban létrehozott külön parlamenttel. Terjeszkedik a főváros. Új városnegyedek emelkednek, a West End, Marylebone, Hanover Square. London a kereskedők városa, ők szabják meg a törvényt és hatalmas vagyonokat halmoznak fel. Nagy a forgalom, alkudoznak, spekulálnak a hiszékenyek számlájára, akik aztán szomorú véget érnek, felkötik magukat vagy a Temzébe ugranak. A kor újságjai tele vannak az ilyen drámákról szóló hírekkel. A Franciaországot megrázó eszmei forrongás felzaklatja a kedélyeket, és bizalmatlan fogadtatás várja az idegeneket, akik tarsolyukban meglepő hírekkel érkeznek Londonba. Ez a puritán és zárkózott város másfelől viszont nyitva áll minden újdonság és különcség előtt, ami olyan kedves minden angol szívének. Az erkölcsök lazasága korábban csak az előkelőek előjoga volt, de mostanra kiterjedt a társadalom minden rétegére. Elszaporodtak az okkultizmus művelői, összejöveteleket tartanak, és bizonyos körök olyan praktikákra vetemednek, melyeket az elborzadt lelkipásztorok az ördög művének minősítenek. Ez a zavaros légkör fogadja az 1776 júniusában felesége, Serafina társaságában London városába érkező Alexandre de Cagliostro grófot. Serafinát mindenki szépnek mondja, és ezt arcképei is tanúsítják. Világos gesztenyeszínű haja, tiszta, magas homloka, porcelánkék szeme méltó Gainsborough ecsetjére. Képzelné valaki, hogy Szicíliában született? Cagliostro a porosz király szolgálatában álló olasz kapitányként mutatkozik be. Néhány hónap múlva előlépteti: ezredessé nyilvánítja magát. A házaspárt gazdagnak tartják, és az is. 1786-ban a gróf majd ezt írja: “Pénzben, ékszerben és ezüstneműben közel háromezer font sterlingem volt.” Hatalmas összeg ez abban a korban. A házaspárnak ezenfelül pompás ruhatára, értéktárgyai és igen szép ékszerei vannak. Cagliostro és Serafina a Whitcomb Street 4. szám alatt, a Leicester Fields közelében, egy bizonyos Mrs. Julietnél rendezkedik be, nála bérelnek tágas lakosztályt. Egyikük se beszél angolul. Cagliostro egy sok gesztussal kísért keveréknyelven próbálja kifejezni magát: anyanyelvéhez, az olaszhoz francia, arab és spanyol szavakat vegyít.

Alighogy megérkezett, Cagliostro egy nagy, utcára nyíló dolgozószobába zárkózik. Titokzatos alkimista műveletekbe kezd. Porokat elegyít, lombikokat melegít, ólmot olvaszt, a bölcsek kövét kutatja. Később azt állítja, hogy ismeri is a titkát. Kemencéiből lángok csapnak ki és fekete füst gomolyog kéménye fölött. Ez persze izgatja a bámész utcanépet. Cagliostróék senkit se ismernek. Mrs. Juliet bemutat nekik egy bizonyos Madame de Blévaryt. A szegény és szolgálatkész nő ugyanabban a házban lakik. Serafina nagyon unatkozik, felfogadja társalkodónőnek, a gróf pedig egy volt szeminaristát, az olasz Domenico Aurelio Vitellinit veszi fel titkárnak; őt is szolgálatkész szállásadónője hajtotta fel. Vitellini, akit a játék juttatott tönkre, elég kétes egyén. Arra készült, hogy belépjen a Jézus-társaságba, de a Szentatya feloszlatta a rendet. Londonba sodródva nyelvtanárnak titulálja magát, és angolleckéket ad Cagliostróéknak. Késedelem nélkül betelepszik hozzájuk, apró szolgálatokat tesz nekik, s hamarosan nélkülözhetetlenné válik. Cagliostro megnyitja előtte laboratóriumát, bevonja munkájába. Vitellinit elkápráztatja, amit felfedez, és városszerte terjeszteni kezdi, hogy egy rendkívüli ember szolgálatában áll, aki mérhetetlenül gazdag és bőkezű adományokat ad a szükséget szenvedőknek. Erre a hírre a kérelmezők csapatostul árasztják el Cagliostro házát. Közéjük furakodik két erősen kétes figura. A férfi, Lord William Scott, skót nemesnek mondja magát, a nőt Miladynak szólítják. Mary Fry valójában Scott szeretője, de már három gyermeke van tőle. A díszes pár miatt aztán Cagliostro hamarosan börtönben találja magát.

AZ ELSŐ NYAKÉK-ÜGY 1776. november 14-e lottóhúzás napja Angliában. Cagliostro azt állítja, hogy “sikerült bizonyos eredményre jutnia az asztrológiai számításokban”, és bejelenti, hogy a húszas számot teszi meg. Scott kis összeggel fogad és nyer. Három nap múlva Cagliostro szerint a huszonötös számot húzzák majd ki. A jóslás beválik, és Scott számára csinos kis summát, száz lajosaranyat hoz. November 19-én újabb húzás, Cagliostro kétségtelenül elemében van, barátainak most az ötvenötös és ötvenhetes számokat tanácsolja. Scotték, Vitellini és Madame de Blévary bizonyosak lévén jóstehetségében újból szerencsét próbálnak, és kisebb vagyont nyernek. Egyszerű véletlen volt vagy igazi előrelátás? Ezt már sose fogjuk megtudni. Ám Cagliostrót még ugyanazon a napon ki tudja miféle aggályok fogják el, s hirtelen úgy dönt, hogy többé nem jósol. Be is zárja ajtaját a tolakodók előtt, akik tehetségét kihasználva könnyűszerrel akartak meggazdagodni.

Azok viszont nem így gondolják. És mind könyörög, gyötri, kérleli, hogy változtassa meg elhatározását. Semmi sem használ. Jóslatai már olyan mohó étvágyat s persze szóbeszédet is keltettek – félő volt, hogy a rendőrség üti bele végül az orrát ügyeibe. A játék ördögétől sarkallva Scott most mindent egy lapra tesz fel. Beerőszakoskodik Cagliostróékhoz, és Serafina grófnét egy négy-öt guinea-t érő szőrmeköpennyel ajándékozza meg. Cagliostro, attól félve, hogy megsérti a visszautasítással, még aznap elküld neki egy huszonöt guinea-s aranyszelencét. Azután pedig elhatározza, hogy nyugalma érdekében soha többé nem fogadja ezt a kellemetlen párt. De aki így határozott, nem ismerte elég jól az állítólagos Lady Scottot. Mary Fry elérte, hogy bejusson Serafinához, a lába elé vetette magát és könnyek közt esküdözött, hogy tönkrement, hogy szeretője eljátszotta a lottón nyert pénzt. “Scott gátlástalan fickó – vallotta meg –, elég gyenge voltam és hozzákötöttem az életemet, most meg magamra hagyott három gyermekünkkel.”2 Serafinát “meghatotta a teremtmény szomorú sorsa”, és közbenjárt férjénél. Cagliostro szánalomból végül hajlandó volt tanácsot adni neki: játssza meg a december 7-i húzáson a nyolcas számot. Mary Fry összeszedte minden pénzét, eladta, zálogba rakta legnagyobb értékeit. És a nyolcas szám jött ki a szerencsekerékből. Vitellini naplójában beszámol Mary Fry alias Lady Scott diadaláról. Vitellini 421 guinea-t és 460 font sterlinget nyert bankjegyekben, ezek után még 20 guinea-t zsebelt be közbenjárásáért. Ami Scottot illeti, ő 700 guinea-t nyert a nyolcas számmal. Az előadott szakítási mese persze kitalálás volt. Mary Fry és Scott egy húron pendültek Cagliostro kihasználásában. Másnap az örömittas Mary elrohant Cagliostróhoz, nem annyira hálából, mint abbeli reményében, hogy újabb jóslatokat tud majd kicsiholni belőle. – Engedje meg, hogy megajándékozzam a vagyonnal, amit szereztem – mondta neki. – Semmit se fogadok el – válaszolt a gróf –, vigyen vissza mindent. Azt tanácsolom, jóasszony, költözzék vidékre a gyermekeivel. Vegyen vissza mindent, ha mondom, egyetlen kegyet kérek csak, ne tegye be többé hozzám a lábát. A játékosok étvágya azonban csillapíthatatlan. Szenvedélyük nem ismer féket, hiszen egy tévedhetetlen jós súgja a fülükbe a lottó nyerőszámait. Mit tegyenek, hogy újabb jóslatokat kaphassanak? Cagliostro grófné elfogadott egy szőrmeköpenyt, vásároljuk meg a cinkosságát egy még szebb Lettre du comte de Cagliostro au peuple anglais (1786, Bibliothèque Nationale K. 10191.) 2

ajándékkal. És a Scott-pár, Vitellini beavatásával húsz font sterlingért egy duplafenekű aranyszelencét vásárol. A felső részbe füvekből készült port raknak, olyasmit, mint a dohány; ez enyíti a tolulásokat, amiktől a grófné szenved. Alulra pedig gyémánt nyakéket rejtenek: egy Princes Street-i ékszerésznél vették kilencvennégy fontért. Vitellini elviszi Mary Fryt Cagliostróékhoz. Serafina ártatlanul vesz egy csipetnyit az illatos porból. És mivel visszautasítja, hogy megtartsa a szelencét, az intrikusnő zokogva veti magát a grófné lábához. Öladységének úgy látszik nem került fáradságába a könnyhullatás! Nehogy megbántsa a hölgyet, Serafina elfogadja a mérgezett ajándékot. És mikor másnap a rejtett részben felfedezi a szép, hatvankét briliánsból álló nyakláncot, megmutatja a férjének. A felháborodott és dühöngő Cagliostro megparancsolta, hogy küldje vissza Fry kisasszonynak a szelencét és a nyakéket, ezt azonban Serafina nem teszi meg. Férje pedig nem erőszakoskodik, azt állítván később, hogy “félt: megsérti és megalázza Mary Fryt ezzel a megkésett visszautasítással”. Bizony van úgy, hogy a leghíresebb látnokok jóstehetsége is csődöt mond.

A “REMÉNYSÉG" PÁHOLY Ugyanebben az 1777-es esztendőben nagy ceremónia zajlik le a Sohóban, a Gerard Street sarkán álló King's Head fogadó egyik termében, ahol a “Reménység” páholy tartja összejövetelét. A skót rítusú szabadkőművesek közé három felettébb különböző társadalmi állású személyt fogadnak be. Az egyik egy Pierre Boileau nevű szobainas, bizonyosan francia származású, a másik a Ricciarelli névre hallgató olasz muzsikus, végül a harmadik Giuseppe Cagliostro “szicíliai származású, a 3. brandenburgi regiment ezredese”. Kárba veszett fáradság lett volna bizonyítványt kérni a büszke katonai rangról! Ennek a szabadkőműves összejövetelnek a jegyzőkönyve előkerült a levéltárakból. Akárcsak a többi jelöltnek, Cagliostrónak is be van kötve a szeme. Felemelik a levegőbe egy csigára szerelt kötélen; pisztolyt adnak a kezébe, amit a halántékához kell szorítania, végigcsinálják a szabadkőműves beavatás összes rituális próbáját, végül felszólítják, hogy ismételje meg a következő esküt: “Én, Giuseppe Cagliostro, a Mindenség Nagy Építőmesterének, feletteseimnek, valamint annak a tiszteletre méltó gyülekezetnek a színe előtt, ahol most vagyok, megfogadom, hogy megteszek mindent, amit feletteseim parancsolnak nekem: vállalom, hogy a feletteseim által kimért büntetés terhe mellett vakon engedelmeskedem utasításaiknak, nem kutatva azok okait, és hogy sem élőszóban, sem mozdulatokkal, sem írásban nem fedem fel a titkát azoknak a misztériumoknak, amikbe beavatnak.”

A beavatás percében, mikor a nagymester testvéri csókkal illette, Cagliostro megremegett – írja Ribadeau-Dumas3, akitől a szabadkőműves rituáléra vonatkozó leírás egyes részleteit átvettük –, a nagymester pedig kezét homlokára téve így szólt: “Lélegzetemmel új emberré szentellek, tökéletesen új emberré, aki gyökeresen más, mint ami volt a mai napig, olyanná, amilyennek a jövőben kell lenned.” Így lett Cagliostro egyetlen napon inas, segéd és mester, méghozzá a skót rítus szerint. A beavatás reveláló erejű volt Cagliostro számára. A továbbiakban már egész életét ez a tény határozza meg. Számos cselekedetének nem foghatjuk fel az értelmét, ha nem hozzuk összefüggésbe a skót rítusú szabadkőművességhez tartozással. A többi szektával ellentétben a skót szabadkőművesség közvetlenül a katolikus tradícióhoz kapcsolódott. Patrónusuknak Szent Jánost, a negyedik evangélium, az Apokalipszis és két nevezetes levél feltételezett szerzőjét tekintették, esküt János evangéliumára tettek; tehát alapos joggal – noha nem minden naivitás nélkül – vallja magát később Cagliostro a kereszténységhez tartozónak. Vagy talán nem írta le James Anderson lelkész is A szabadkőművesség alkotmányának könyvében: “Rendünkben ott van a vallás és csakis a keresztény vallás, s annál is nehezebb elválasztani tőle, mert ez az alapja és támasza.” A katolikus Ramsay lovag, az oxfordi egyetem doktora 1737-es beszédében a szabadkőműveseket a szentföldi kereszteslovagok és a jeruzsálemi Szent János ispotályos lovagok igazi utódainak nevezte. A páholyok a rózsakeresztes testvériségek folytatói, ezekben pedig a keresztény színezetű ezoterikus tanok és az alkímia iránt lelkesedők gyülekeztek. A katedrális-építőktől, a kőfaragóktól vették szimbolikus szerszámaikat, a kötényt, kalapácsot, vakolókanalat és emblémáikat, a háromszöget és a körzőt. A szabadkőművesek azután megőrizték ezeket a jelvényeket. Az angol páholyok a franciákat megelőzve váltak híressé. Az angoloknak tetszettek az önmagukon való felülemelkedés, az emberek közti testvériség, egyenlőség és tolerancia elvei. A tegnapi és mai angolokban a kíváncsiságnak és lelkesedésnek nem is sejtett tartalékai rejlenek, vonzzák őket a különös szerelmek, a kétértelmű kapcsolatok, és néha perverz gyönyört okoz nekik a szent dolgok profanizálása, vagyis bármi, amivel leküzdhető az élettől való tipikusan brit irtózás, más néven a spleen. Hiram fiai tisztának tartották magukat, s nem tagadták meg hitüket, miközben a szabadkőművesség szentélyeibe léptek. 3

Cagliostro. Arthaud, 1956.

A svéd Emmanuel Swedenborg, ez a látnok és teozófus kétségtelen befolyással volt Cagliostróra. 1772-ben halt meg Londonban. Mágiával fűszerezett misztikus írásaiban kijelentette, hogy a szellemek világa beburkolja a földieket, hogy ott vannak körülöttünk az angyalok és démonok, s tetteik viselkedésünk szerint kedvezők vagy károsak lehetnek. Krisztus halála, mondta, a világosság győzelme a sötétség felett. A szeretet útján érkezhetünk el hozzá; az emelkedett lelkek pszichikai érintkezésbe juthatnak az égi szellemekkel. Ez a theurgia néven ismert elgondolás, ami egy végtelen világba merülést ígért a híveknek, elbűvölte Swedenborg követőit. A sugallatok eme illusztris hirdetőjének olyan sikere volt, hogy az angol fővárosban még életében Swedenborg-társaságot alakítottak. Hatezer tagja volt! Cagliostro is belépett. Napjainkban is vannak ilyen csoportok Angliában és az Egyesült Államokban.

KOPÓK AZ ÜLDÖZÖTT NYOMÁBAN Hogy az ajtaját ostromló kérelmezőktől meneküljön, Cagliostro – akiről azt hirdették, hogy nemcsak a nyerő számokat ismeri, hanem aranyat és gyémántot is képes csinálni, kicsiből nagy gyöngyöt hizlalni, egyszóval hogy csodákat művel – elköltözött a Suffort Streetre. Scotték Vitellini útján értesülve erről sietve kibéreltek ugyanebben a házban egy üresen álló lakást, “úgyhogy – írja Cagliostro – akármennyire is bosszantott, lehetetlen volt nem látnom Mary Fryt”. Mary tovább zaklatta a házaspárt. Megint azt adta elő, hogy tönkrement, s megígérte, hogy ha száz guinea-t kap, véglegesen visszavonul vidékre. Ám ez alkalommal nem használt se könny, se jelenet, kidobták az intrikusnőt. Erre viszont elhatározta, hogy bosszút áll és valahogyan megszerzi a bűvös könyvet (amiből kiolvashatók a nyerő számok), éppúgy, mint a “konszolidánsként” emlegetett rózsaszínű port, amit úgymond a mágus a fémek átalakítására használt. A komédia most tragédiába csap át. Cagliostro ördögi manőver áldozata lesz, amit Scotték kétséget kizáróan Vitellini cinkos közrejátszásával dolgoztak ki. 1777. február 7-én este tíz óra felé fél tucat rendőr tör be a Cagliostrolakásba. Főnökük, William Saunders letartóztatási parancsot hoz és közli a gróffal, hogy Mary Fry eskü alatt olyan vallomást tett, amely szerint Cagliostro tartozik neki “százkilencven fonttal, sőt még ennél is többel a neki kölcsönzött, előlegezett, kifizetett és átruházott pénz, valamint különféle, a nevezett panaszos részéről eladott és leszállított áru és értékpapírok fejében”. Saunders parancsot ad Cagliostrónak, hogy kövesse, mikor a szomszéd szobából különös zaj hallatszik. Reynolds királyi biztos úr és Broad, Mary Fry

szolgája csapják a lármát, miközben Scott segítségével feltörik Cagliostro szekrényét. Scott magához kaparintja a híres kéziratot, a gyémánt nyakéket tartalmazó szelencét meg több írást – ezek közt ott van egy kétszáz fontról szóló bankjegy Scott és cinkosa, Mary Fry aláírásával. Cagliostro tiltakozik, háborog, esküszik, hogy ártatlan, de semmi haszna; Saunders elviteti. Az éjszakát a rendőrségen tölti. A gróf vissza akarja szerezni szabadságát; kezes hiányában “ezer font sterlinget, valamint egy botot, aminek gombjában briliánsokkal kirakott felhúzható óra van, ezenfelül a felesége és saját maga óráját” letétbe helyezi Saundersnél. Cagliostro azt hiszi, hogy megszabadult a zaklatástól, pedig csak most jön a java. Másnapra otthon van. Éjfélkor egy több altiszt kíséretében érkező rendőrtiszt dörömböl az ajtaján. A rendőrtiszt kijelenti, hogy Mary Fry feljelentésére – megint az ő keze van a dologban – eljárást indítanak ellene. Őt mágiával, feleségét boszorkánysággal vádolják. Most lett csak igazán komoly a dolog. Cagliostróék az éjjelt mégis otthon tölthetik “néhány guinea jóvoltából, amit a csoportot vezető rendőrtiszt zsebe nyelt el”. Hajnalban megjelenik a vizsgálóbiztos, és mézédesen így beszél: – Tanítson meg engem és Scottot a könyv és a por használatára, és megígérem, hogy mindent elrendezek.4 Látva, hogy Reynolds hízelgő tónusa hatástalan marad Cagliostróra, az ajtó mögött rejtőzködő Scott most fenyegetően előlép és pisztolyt szegez a gróf mellének. – Amit tőlem kívánnak, lehetetlen – jelenti ki a gróf megvetően. – Azokat a tárgyakat, amikre rátették a kezüket, egyedül én tudom valamire használni. Adják nekem vissza és cserében legyen a maguké a kétszáz font és minden, amit Saundersnél letétbe helyeztem. Reynolds és Scott elfogadják az ajánlatot és elmennek, de meggondolják a dolgot, mert elég ravasznak képzelik magukat ahhoz, hogy a kézirat és a rózsaszínű por titkait kitudják. “Cagliostro azt hitte, hogy nyugalmat szerzett, de ez csak a kezdete volt kálváriájának! Ettől a naptól folyton megújuló harc indul, amelyben nap mint nap újra kezdődnek a fenyegetések, letartóztatások, foglalások, hol egy, hol más ürüggyel, és eközben folyton újabb biztosítékokat kell szolgáltatnia, újabb összegeket kell kifizetnie.”5 Ezt a párbeszédet és a továbbiakat szó szerint idézzük Vitellini Naplójából 5 Cagliostro, le Maître inconnu du Docteur Marc Haven. Éditions Paul Derain, Lyon. 4

Belefáradva az örökös zaklatásba, Cagliostro Saundershez, ahhoz a rendőrségi emberhez költözik, aki a házkutatást tartotta. A gondolat nem volt rossz: önkéntes fogolyként személye védelmet kapott. Később így ír erről az angol néphez intézett levelében: “A ház legszebb lakosztályát nekem adták, vendégeket fogadhattam asztalomnál, vendéglátóm minden este hét-nyolc guinea-t kapott tőlem.” Saundersnél ismeri meg Cagliostro Pridle vizsgálóbiztost. Pridle azt tanácsolja neki, hogy nyújtson be keresetet vádlói ellen. Az ügy június 27-én kerül lord Mansfield, a King's Bench (királyi tábla) bírája elé. Mary Fry eléri, hogy neki ítélik a gyémánt nyakláncot tartalmazó aranyszelencét “annak megemlítése nélkül, hogy Cagliostro már a per előtt visszaszolgáltatta neki azt”, s Cagliostrót a költségek megfizetésére kötelezik, ami méltánytalan, mivel a bíró nem tartotta fenn ellene a vádakat. Sem az állítólagos százkilencven fontnyi adósság, sem a kétszáz fontos lopás, s főként nem a korban olyan iszonyatos boszorkányság vádját. 1777. augusztus 9-én újabb szerencsétlenség szakad Cagliostróra. Egy bizonyos Badioli, aki a kezese volt, azzal áll elő, hogy elviszi sétakocsizásra. A kocsi megáll egy bolthajtás előtt, kinyílik egy ajtó. Badioli udvariaskodik, a grófot engedi előre, s az, gyanútlanul, elsőnek lép be. De az ajtó lassan bezárul mögötte. És máris a King's Bench börtönének foglya. Ezzel a törvény szentesítette szélhámossággal Badioli mentesült minden kezességtől, Cagliostro pedig csak egy hónap múlva került szabadlábra. Hogy ennyi sorscsapás érte, ennyi igazságtalanság sújtotta és ennyire elszegényedett – összes vagyona ötven guinea-re olvadt –, Cagliostro úgy döntött, elhagyja Angliát. “Elhatároztam, hogy örökre távozom abból az országból, ahol ennyire nem ismerik az igazság, a hála és a vendégszeretet törvényeit.” Távozása előtt Cagliostro megbízza egy barátját, O'Reillyt meg egy fiatal ügyvédet, Sheridont, hogy szerezzék vissza a szelencét és kéziratot, “ötszáz guinea-t ajánlva fel, ha visszakapja”. A per, amit hamarosan megindítanak, három év múlva igazságot szolgáltat neki. William Scottot letartóztatják, bűnösnek találják betöréses lopásban és akasztófa vár rá. De Sheridon meglepetésére Cagliostro visszavonja feljelentését, “mert nem akar egy ember halálának okozója lenni”. Scott csúfosan végzi életét Skóciában. Mary Fry a legsötétebb nyomorban hal meg, Vitellini, aki elárulta, börtönben pusztul el, ahová csavargásért zárták, Saunders hivatali hatalommal való visszaélésért jut börtönbe, Reynolds vizsgálóbiztost pellengérre állítják, a King's Bench börtönigazgatója koldusbotra jut... Ez a lista, amit 1786-ban Cagliostro nem kis elégtétellel állít össze, összesen

tizennégy olyan személy nevét tartalmazza, akik ártottak neki és akik ezért az életükkel fizettek. Ugyanebben a csoportképben szerepel egy bizonyos Aylett vizsgálóbíró is, “aki nyolcvan guinea-t préselt ki belőlem” – írja később Cagliostro –, “azzal, hogy állítólag azonos vagyok a londoni Balsamóval.” A bíró állítása szerint ez az illető 1772-ben elutazott Londonból anélkül, hogy megfizette volna egy per költségeit, amit egy marokkói zsidó ellen indított. Cagliostro ilyen módon tagadja, hogy Giuseppe Balsamónak hívják, ami egyben lehetővé teszi számára múltja megtagadását is. Túlságosan is jól tudja, hogy ha fény derül az azonosságra, a hősi figura, akit hideg számítással kovácsolt ki, a semmibe foszlik és soha többé nem éled fel. Ezért aztán, ha kell, akár esküvel is bizonygatja, hogy semmi köze sincs ahhoz a Giuseppe Balsamóhoz, akinek nevét az arcába vágják. Szinte elképzelhetetlen az állhatatossága, amivel a bizonyíthatatlant bizonyítja, hiszen nála jobban senki se tudta, hogy Cagliostro gróf elképzelt alak, aki teljesen légből kapott komédiát játszik. Cagliostro hívei mindig elutasították e tény elismerését. Számos életrajzírója vak szenvedéllyel mindent megtett, csakhogy kimutassa: semmiféle kapcsolat nincs a két egyén közt, “mert Balsamo fekete volt, csúnya, orra nyomott, Cagliostrónak pedig arcszíne világos, vonásai nyugodtak, frissek, igen kellemesek, szépek voltak”, s hogy a kettejük összetévesztése hibás azonosításból, egymáshoz közel eső dátumokból vagy hasonló bizonyíthatatlan dolgokból származott. Ha meg is haragszanak, a kérdés végképp eldőlt: Giuseppe Balsamo és Alexandre de Cagliostro egy és ugyanaz a személy.

II. ...SZÜLETETT GIUSEPPE BALSAMO Cagliostro tehát saját legendájának foglya lett: sohasem akarta elismerni valóságos identitását. És még manapság sem mernek nyilatkozni azok, akiket elbűvöl az emléke. Pedig kételynek helye nincs. Egy véleményen van mindenki, aki előítélet nélkül tanulmányozta Cagliostro életét (a történelem ezt a nevét őrizte meg), s köztük is elsőül Goethe, akit mindig vonzott az alkímia, a kabala, a mágia és az illuminizmus. Egyik sógora, Johann Schlosser megpróbálta elérni, hogy a költő osztozzék Balsamo alias Cagliostro iránti rajongásában. Goethe, tisztán akarván látni, 1787 tavaszán elutazott Szicíliába, méghozzá egy ügyvéd társaságában, aki bemutatta Giuseppe Balsamo anyjának és nővérének.6 Goethének hajlama volt a rejtelmességre és miért, miért nem (okát egyedül ő adhatná) Mister Wilton angol úriember néven mutatkozott be. Azt mondta, hogy Londonban ismerte meg a Cagliostro grófi párt és azzal a megbízatással jött, hogy átadja üdvözletüket. Látogatása meglepte és elbűvölte az anyát és lányát is, hiszen azt hitték, hogy Giuseppe megtagadta családját – amiben nem is tévedtek. – Minden nap imádkozom a Jóistenhez és a szent Szűzhöz Giuseppe üdvéért. Áldásom küldöm neki meg a feleségének. Mária-Anna Capitummino, Giuseppe nővére megvallotta Goethének, hogy fivére tizennégy unciával tartozik neki, amit ő fizetett ki helyette a zálogházban és hogy anyagi gondjai vannak. Goethének üres volt a zsebe ezen a napon – legalábbis így írja Constantin Photiadès7 –, ezért Németországba hazatérve küld csak anyagi segítséget a Balsamo családnak, amihez a weimari és gothai hercegi családok is hozzájárultak. Cagliostro személyisége annyira foglalkoztatta Goethét, hogy 1792-ben egy színdarabja hősévé tette meg (a színmű nem vált közismertté): A Nagy Kophtát Berlinben mutatták be. A darab a királyné nyakékének ügyét viszi színre, amibe hősünk akaratlanul keveredett bele. Goethe keményen ítélt Cagliostróról, sőt, úgy véljük, túlságos szigorral. “Cagliostro kétségtelenül nem hétköznapi ember. De a bolondok és csirkefogók Alexandre Dumas híres regényében, a Joseph Balsamóban a Giuseppe név franciás formáját használta. 6

7

Les Vies du comte de Cagliostro. Grasset.

gyakran közeli rokonok. Viszont ez a fajta az emberi természet olyan oldalait tárja fel, amelyeket a dolgok közönséges menetében nem ismerhetnénk meg.” Georges Lenôtre, Funck-Brentano, D'Alméras, André Castelot, Philippe Erlanger, Alain Decaux, Ribadeau-Dumas és mások nem vonják kétségbe Cagliostro kilétét. Egyetlen szerző, dr. Marc Haven vallja csak meg, hogy képtelen eldönteni a kérdést, de elismeri, hogy “a tény lehetséges, sőt, mi több valószínű”. Haven egy különös írásművet szentelt Cagliostrónak: Le Maître inconnu Cagliostro. Az ismeretlen mesternek szentelt apológiájában hősét “isteni ragyogású és jóságos lénynek” nevezi. Rajongása nem ismer mértéket.

ROMLOTT IFJÚSÁG Hitelt érdemlő tanúságok szerint Giuseppe Balsamo 1743. június 2-án született Palermóban. Szülei Pietro Balsamo s annak törvényes felesége, Felice Bracconieri voltak. Szerény társadalmi helyzete ellenére a család ősei közt a Szicíliai Királyság tisztségviselőit és több máltai lovagot tartott számon. Egy Francesco Balsamo még szenátorságig, sőt polgármesterségig is vitte Messinában. A Bracconieri családból való anya is nemesi származásúnak vallotta magát. Igencsak büszke volt családi címerükre: ezüst alapon két vörös kutya és két csillag a pajzs felső részén és közepén. Felice asszony anyai ágon a Martellofamíliával volt rokonságban, és szívesen hozakodott elő azzal, hogy Marteli Károlytól származik. Giuseppének volt kire hasonlítani: a családból igazán nem hiányzott a fantázia. Felice Bracconieri egyik nővére, Vincenza felesége lett egy bizonyos Giuseppe Cagliostrónak, a villafrancai herceg bizalmi emberének. Ez a nagynéni vállalta az ifjú szicíliai keresztanyaságot. Van-e természetesebb, mint az, hogy mikor Balsamo új nevet keres, keresztanyjáét választja? Végre legalább egy egybeesés, ami nem véletlen! Az egyre sanyarúbb helyzetbe jutó apa, Pietro Balsamo negyvenöt éves korában meghal, övéi nyomorba süllyednek. Giuseppe Bracconieri veszi magához az özvegyet és a két árvát. A fiúunokát a San Rocco szemináriumban helyezi el. Az ott uralkodó fegyelem nincs a suhancnak ínyére, és miután bőséges verésekben is részesült, sikerült megszöknie. Ekkor fedezi fel a Benfratelli rend generális atyája a fiatal, tizenkét éves Giuseppe intelligenciáját, koraérett gondolkodását. Az Irgalmas-rendi páterek betegápolók, gyógyszerészek és orvosok voltak. Miután novícius-ruhába bújtatták, Giuseppét elirányították a caltagironei rendházba s ott a patikus-testvér gondjaira bízták. Porok adagolása, kenőcsök keverése, füvek méricskélése, szirupok főzésében való segédkezés közben a

gyógyszerészet mestereiként ismert szerzetesek keze alatt szerzett kémiai ismereteket a fiatal tanítvány. Ebben a szicíliai kolostorban, ahol a műhelyt díszítő lombikokból és gyönyörű patikaedényekből titokzatos anyagok varázsa áradt, alakultak ki a fiatalember mágiáról való képzetei. Élénk volt az értelme és szembetűnő az érzékisége. A derék páterek, hogy a szent könyvek felé irányítsák a fékezhetetlen fiút, azzal bízzák meg, hogy a refektóriumi étkezések alatt ő olvassa fel az evangéliumot. De ő elátkozza magában a rendház szabályzatát, és csak hogy megbotránkoztassa hallgatóságát, veszi magának a bátorságot és a szenteké helyett Palermo leghírhedtebb szajháinak nevét szövi a martirológiába. Miután kihajították a rendházból, újból Palermo forró utcáit rója, ahol minden csupa izgalom; féktelen képzeletének, duhaj kamasz-sóvárgásának a legcsekélyebb erkölcsi aggály se vet gátat. Könnyű elképzelnünk, ahogy a kedvező szelet szimatolva itt-ott próbál némi pénzhez jutni. Semmirekellő hősünk mindenre kapható, csak hogy meggazdagodjék. Gyanús üzelmekből tengeti életét Giuseppénk, aki Beppo néven kezd bizonyos nevet szerezni az alvilágban. Fedőfoglalkozásra is szert tesz: cégérfestő. Valójában nem sokat rontotta a levegőt a műhelyben, ahova elszegődött. Tevékenységét hamarosan egy jövedelmezőbb iparra terjeszti ki: titkos szerelmek postása és jutalékért ügyfeleket szerez a jófajta lányoknak. Hamisításban is jeleskedik. Csinál “eredeti” végrendeletet – egy ilyet meg is találtak, egy bizonyos Maurigi márki volt a megrendelője –, de készít színházjegyet éppúgy, mint a rendből való elbocsátó okmányt szerzeteseknek. A rugalmas testű, izmos, zömök, nagy erejű fickó beleköt a tengerészekbe, megveri az éjjeliőröket, sőt néha a fogdmegekkel is lőcsöt akaszt, s olyan ügyesen, hogy ritkán tudják nyakon csípni. Thomas Carlyle, a skót történész, a Hősök kultuszának szerzője beszámol arról, hogy Balsamo (akit ő “gyűlöletesen durvának” aposztrofál) miként szedte rá a kapzsi Vincenzo Maranót, a meggazdagodott ötvöst. Ennek az volt a rögeszméje, hogy kincsek után ásott. Ez a mánia jellegzetesen szicíliai jelenség. Szigetüket annyi hódító árasztotta el, hogy veszély esetén gyakorta rejtették a földbe legértékesebb kincseiket. Balsamo “kliensét” egy elhagyott kertbe vitte egy sötét éjjel. A kertben – úgymond – hatalmas kincs pihen a föld alatt. Kutatásai fejében Marano száz uncia aranyat adott előlegül. Ásókkal és halvány fényű, pislákoló lámpákkal felszerelve lopakodik a két kincskereső. Beppo megáll, inge alól két villás diófaágat húz elő, és értelmetlen szavakat mormolva nagy köröket rajzol a homokba. De hirtelen hangos kiáltozás közben rájuk tör egy csibész-banda, csak úgy záporoznak Marano hátán a botütések. A fickók aztán elillannak a sötétben, természetesen velük együtt Balsamo is kereket old. Másnap azonban a

felháborodott és dühtől őrjöngő aranyműves székében panaszolja szerencsétlenségét, és fennen hirdeti, hogy nem hagyja bosszulatlanul a csúfságot. Balsamónak Palermóban forró lesz a lába alatt a talaj. Azzal az ürüggyel, hogy Messinában egy örökséget kell fölvennie – keresztanyja férjének a hagyatékát –, útnak indul, búcsút se vesz a családjától. Ezek után érthető, hogy miután Cagliostro gróf lett belőle, nem nagyon ragaszkodott züllött fiatalkora felidézéséhez.

A MÁLTAI KERESZT ÁRNYÉKÁBAN 1766-tól 1768-ig, vagyis Palermóból való eltávozása időpontjától római feltűnéséig igen nehéz pontos képet rajzolni Balsamo utazásairól. Állítólag először Máltára ment, utána megjárta Konstantinápolyi, Bagdadot, elkerült Szmirnába, Aleppóba és Kairóba is. A tanúskodások ellentmondanak egymásnak, dokumentumokra alig támaszkodhatunk, és Cagliostro későbbi Levelei, amiket saját igazolására ír, olyan sok kitalálást vegyítenek a valósághoz, annyira megszépíti bennük önmagát, hogy vallomásait nem lehet szó szerint venni. Tegyük hozzá, hogy egyes szerzők regényes zagyvaságai csak összemosták a nyomokat és fokozták a zűrzavart. A kelet mindig vonzotta az itáliai kalandorokat. Balsamo máltai tartózkodása felől – úgy tűnik – nem lehetnek kétségeink. Mindig újra visszatér arra, hogy “Máltában született meg szellemi lénye”. Itt állítólag fogadta a rend egyik magas tisztségét betöltő d'Acquino lovag, és nem sokkal ezután a rend nagymestere, a portugál don Manuel Pinto d'Alfonseca is, aki pazarló életet élt műkincsekkel és értékes képekkel díszes palotájában. Giuseppe bizonyára egy rokonára, Giovanni Salvo Balsamóra hivatkozott, aki 1618-ban a rend messinai perjele volt. A nyolc szentségre emlékeztető máltai kereszt fennen ragyogott a szigeten, amelyről magukat a jeruzsálemi Szent János ispotály gyógyító szerzeteseinek örökösei, a lovagrend tagjai elnevezték. A rend a szokásos három fogadalom mellett hivatásának tekintette, hogy befogadja és ha szükséges, fegyverrel védje meg a hitetlenekkel szemben a keresztényeket. A zarándokokat kényelmes fogadókban helyezték el, táplálták, ellátták mindennel. Bőkezű adományozók jóvoltából a rend hallatlan gazdagság felett rendelkezett. A nagymestert Itáliából, Franciaországból, Ír- és Németországból jött fiatal lovagok vették körül; amolyan udvartartás volt ez, ahol mindenki igyekezett a nagymester kegyét, figyelmét felkelteni, hogy aztán egy “kirendeléssel” a

tarsolyában útnak indulhasson, ami irigylésre méltó megbecsülést és nem kis hasznot jelentett. Ebben a különös légkörben, a vendégszerető szerzetes-katonák közt sikerült Balsamónak a nagymester érdeklődését felkelteni. A különc magatartású, a természetfeletti, túlvilági dolgokban, Szent Jánosnak, az Apokalipszis látnokának misztériumaiban hívő Don Finto vezette be Balsamót állítólag az okkultizmusba, tőle ismerte meg az illuminizmust, sőt, néhány alkímiai alapfogalomra is megtanította. Emlékszem – mondja majd később Cagliostro –, hogy máltai lakosztályom a laboratórium mellett volt. Ribadeau-Dumas szavai szerint “a keleti mágia, a nagy, szimbolikus legendák keltette áhítat, az ókori hagyományra visszanyúló misztériumok – hisz ne feledjük, a római uralom előtt Málta a görögöké volt –, az alexandriai filozófiai iskolák tanításai, az egyiptomi tradíciók egészítették ki az elméknek ezt az erjedését, amelyek láthatóan a beavatottak titkai felé fordultak s a templárius lovagok talpas keresztjének örököseiként letéteményeseiknek is tekintették magukat.” Meglehet, a máltai lovagok nagymestere indítványozta Balsamónak a névcserét és a beavatást, amire a szigeten került sor. Egy napon azt mondja majd, hogy “a Cagliostro gróf nevet felsőbb utasításra vettem fel, noha valójában nem így hívtak”.

LORENZA SZÍNRE LÉP Balsamo máltai tartózkodását az is bizonyítja, hogy amikor 1768-ban Rómába érkezett, sietett a nagymester ajánlólevelét átadni a rend itteni követének, de Bretteville bárónak. Fogadták ezenkívül York és Orsini bíborosok is. Orsini egy időre szolgálatába fogadta. Az a Ricciarelli nevű muzsikus, akit később vele együtt avatnak szabadkőművessé, emlékszik rá, hogy őeminenciájánál ismerte meg. Balsamo ez idő tájt csak kódorog Rómában. Újból ecsetjéből, rajztehetségéből él; metszeteket, karcokat, képeket másol, nincs párja a mesterművek utánzásában. “Kedvence” Rembrandt, és minden bizonnyal nem tud ellenállni a kísértésnek, hogy másolatait eredetiekként tüntesse fel. Olcsó reprodukciókat is árul: az örök város templomairól, a római dombokról naplementénél. Valahogy meg kell élni, és Róma nem Palermo, ahol összehozta a mindennapit lopásból, rablásból, palik kifosztásából meg abból, hogy alkalmi klienseket szerzett a könnyűvérű lányoknak. Balsamo az Albergo del Soléban, egy fogadóban vett ki szállást. Egy szép napon összetűzött az egyik szolgával, a vita elfajult, a szóváltásból verekedés

lett – s emberünk máris a börtönben találta magát. Három napra rá kiengedték, bizonyára Orsini kardinális közbenjárása segített. Ahogy szabadlábra került, újból megkezdte csavargó életét, valami jó fogás vagy gyümölcsöző kaland után szimatolva. Ahogy esténként hazafelé tartott szerény szobájába, “a Stresa del Pellegrinin, egy szegény és népes városrész egyik sikátorán kellett átmennie; itt szokták a kispénzű zarándokok kipihenni fáradalmaikat, egyesek itt szálltak meg s ettek fele áron.”8 Jegyezzük meg az utca nevét, ahogy Balsamo is tette, mikor néhány évre rá nemesi előnévre volt szüksége. Ebben a templomokkal zsúfolt városnegyedben lát meg egy elragadó fiatal lányt, ahogy éppen kilép a San Salvatore in Campóból. Antonio Bracconieri, aki feljelentést tesz Cagliostro ellen Londonban, így írja le: “Tiszta volt a homloka, enyhén hajlott orra pici, bőre fehér, szeme kék, világos gesztenyeszín a haja, huncut a szája.” Balsamo igazi délolasz lendülettel utánaered és már-már utoléri, mikor a lányka eltűnik a Via delle Cripte egyik kis műhelyajtaja mögött. Lorenza volt a neve, szülei Giuseppe és Pasqua Peliciani. Az apa rézöntő. Derék, vallásos, szerény helyzetű kisemberek, akik a törvény és az anyaszentegyház tiszteletére nevelik lányukat és Francesco nevű fiukat. Róma mindig megértő volt a szerelmesek iránt, ha oltár elé akartak lépni. 1768. április 20-án folyt le az esküvői szertartás abban a San Salvatore in Campóban, ahol Balsamo Lorenzát először meglátta. A fiatal pár este már a Feliciani családnál kap fekhelyet. Az apja százötven scudo hozományt ad a lányának, Balsamo ugyanennyit ígér; nem lehetett könnyű összeszednie ennyi pénzt, ha egyáltalán rászánta magát a dologra. Lorenza szép, fiatal, tetszik a férfiaknak. Ő az vajon, aki a kalandorság útjára csábítja Balsamót? Vagy inkább Balsamo az – és ez sokkal valószínűbb –, aki megrontja, rossz útra téríti a nőt, és gazdag, felelőtlen férfiak karjába veti majd? Ha ez a feltevés a helyes, akkor viszont Lorenza, a szőke római lány igen tehetséges tanítványnak s cinkostársnak bizonyul, egészen addig a huszonegy évvel későbbi napig, amikor feladja hűségét: a házaspár ellen hajsza indul, és egy hóbortos, esztelen, képtelen gondolat arra készteti Cagliostrót, hogy visszatérjen Rómába s szembeszálljon a pápa őszentségével. Ha igaznak kell tartanunk, hogy Lorenza hűtlen volt vagy legalábbis könnyen osztogatta kegyeit, Balsamo úgy látszik sose csalta meg őt. Ellenségei a házasságtörés legkisebb nyomát sem tudták felderíteni nála. Rendkívüli tény ez abban a korban: ismételjük, semmiféle szerelmi viszonyáról nincs tudomásunk. Balsamo a maga módján – de hisz ennek az embernek minden megnyilvánulása meglepő – minden bizonnyal imádta a feleségét. 8

Constantin Photiadès, i. m.

Mikor az asszonyból férje jóvoltából grófné lesz, keresztnevét Serafinára cseréli. Nevet váltva a Cagliostrók a bőrüket is levedlik.

ELŐKELŐSÉGEK KERÍTŐJE A következő két esztendőben nehéz nyomon követni a házaspárt. A később közzétett iratokról gyanítható, hogy nem hitelesek. Legtöbbjük a Londonban szerkesztett francia nyelvű Courrier de l'Europe-ban jelent meg, amely – később látni fogjuk miért – párizsi parancsra szórta gyakran képtelen szidalmait Cagliostróra. Egy másik forrás a Szentszék peranyaga abból az időből, mikor Cagliostro az inkvizíció fogságába került. A valóságnak megfelelőnek tekinthetjük-e ezt, ha tudjuk, hogy a bíróság csakis az ellene szóló bizonyítékok összeszedésére törekedett? Ami a mester tanítványait illeti, életrajzaikban gondolkodás nélkül egyszerűen átugrottak a kompromittáló részleteket. Egy dolog bizonyos: Giuseppe és Lorenza otthagyják a szülői házat. Balsamo egy kétes figura, Ottavio Nicastro közvetítésével kapcsolatba kerül egy bizonyos Agliate márkival, aki minden bizonnyal csak bitorolja az osztrák ezredesi és meghatalmazott miniszteri címet. Akárhogyan is áll a dolog, Balsamo rajztehetsége felkelti az érdeklődését. Olyan ajánlatot tesz neki, hogy gyümölcsöztessék képességeit mindkettejük hasznára. Hogyan? Hamis bélyegek, bankjegyek és értékpapírok gyártásával. Feljelentik őket, de az ifjú párnak és a “márkinak” 1769. december elején sikerül kereket oldania és Umbrián és Marchén át az Ancona közelében levő Lorettába jutni. Miután Agliate faképnél hagyta őket és majd mindenükből kifogytak, a legenda szerint zarándoknak öltözve, olyan szöveggel, hogy Santiago de Compostelába tartanak, összeszednek a tarsolyukba néhány arany és ezüst zecchinót. Útvonaluk Lodi, Genova, Antibes. Jártak állítólag Toulon, Aix-enProvence falai közt (Casanova később azt híresztelte, hogy itt találkozott velük), azután Perpignanban is. Joseph Balsamo című szép regényében Alexandre Dumas sem tett egyebet, mint hogy nagyvonalúan átvette ezt a történetet. Hőseink hamarosan Katalóniában vannak. Életüknek erről a szakaszáról szavahihető írások maradtak fenn a helyszínen. A pár Barcelonában egy kétes hírű fogadóban száll meg, a Hostal del Solban. Az étel jó, olcsó a bor, de a hely igazi vonzereje az, hogy mivel éjjel-nappal nyitva tart és közönséges lebujjá züllött, csodálatosan megfelelt Giuseppének. A katalánok, akik csak röviddel előbb estek át egy véres forradalmon (amit guerra de sucesión néven említ a történetírás), féktelenül belevetették magukat az élet élvezetébe. Balsamo a helyi újságok segítségével elhíreszteli, hogy mestere a mágiának, szellemidézésnek, varázslásnak. Hamarosan az egész város róla beszél.

Mindenfelől jönnek, hogy tanácsot kérjenek az idegentől, aki könyörgésre, no meg pénzért kézen-közön értékesíti az okkult tudományok morzsáit. Rossz nyelvek szerint szélhámossága és őnagysága – az italiana guapa – bájai is hoztak valamit a konyhára, mert a hölgy szívesen osztogatja kegyeit a bőkezűbbeknek. A földi szerelem játékai nem akadályozzák meg a változatlanul vallásos Lorenzát abban, hogy ne járjon sűrűn templomba. Barcelonába érkezve, amikor nincs még egy huncut garasa sem, a Santa Maria parókiára jár gyónni, és azt meséli a jó plébánosoknak, hogy ő meg a férje a legősibb római nemességből valók, s “a legszörnyűbb helyzetbe kerültünk, mert késik egy hitellevelünk”. A szánakozó pap könyörögni kezd bűnbánó lelki gyermekének, fogadjon el valami csekély alamizsnát, és hogy kárpótolja az asszonyt szerénységéért, megtetézi a pénzt egy ízletes sonkával. Ezt aztán férjével egyetemben jóízűen el is fogyasztják. Ezenközben sötét gyanú s súlyos vádak híre jut az abbé füléhez, és házasságára vonatkozó kérdésekkel árasztja el Lorenzát. Hangsúlyozza, hogy az inkvizíció nem tréfál a törvénytelen párokkal. A Feliciani szülők, akik boldogok, hogy hírt hallanak leányukról, januárban elküldik neki áldásaik kíséretében a hiteles házasságlevél másolatát. Balsamo újra hozzáfog a festéshez, és el is ad néhány vásznat. Fő jövedelmi forrása azonban a játék, meg – egy krónikás szerint – azok a könnyű kis kalandok, amikkel “úgymond imádott társnője büszkélkedhet: viszonzott szerelme nem akadálya, hogy hasznot húzzon a kedvező alkalmakból”. S tréfásan hozzáteszi, hogy szó szerint követte ezt a “filozófiát”. Most egy királyi vérből való személy lép színre: Don Ambrozio Funes de Villalpanda, Ricla grófja, főkapitány, katalóniai alkirály. Ez a szerelmi és katonai kalandokban tapasztalt öreg róka öt éven át képviselte Barcelonában azt a III. Károly spanyol királyt, aki 1767-ben kitiltotta országából a jezsuitákat. Don Ambrozio – írja egy korabeli emlékiratszerző – “különösen a tiltott szerelemre való mértéktelen, tüntető hajlamával vált ki”. Don Ambrozio fiatalsága egy részét Milánó környékén töltötte, így aztán mikor jelentik neki, hogy a Hostal del Solban egy szép római nő szállt meg, odamegy és menten szerelemre lobban iránta, hiszen Lorenza megőrizte az olasz asszonyok rugalmasságát és kecsességét. Kézenfekvő ürügy is kínálkozott, vagy talán nem festő-e Balsamo? Számos dicsérettel halmozza el, megcsodálja képeit, többet meg is vásárol. A délutánokat a fogadóban tölti. A rosszmájúak hamarosan megjegyezhetik, hogy az alkirály látogatásai különös módon egybeesnek a nagyra becsült festő úr távollétével. Lorenza köztudomásúan Don Ambrozio szeretője lesz, és ebben a minőségben egy olasz táncosnő, Nina Bergonzi utóda.

A viszony csak átmeneti, Ricla grófja hamarosan beleun, s megvonja királyi pártfogását az olasz “arisztokrata” pártól. Don Ambrozio karjaiból Lorenza a gazdag, nagyvonalú Fontana márki ölébe hull. A nemes márki kalandjait már megszámolni se lehet. Ez a Barcelonában csak átutazóban levő madridi nagyúr megcsillantja Balsamo előtt, mennyi képkedvelő mecénás nyüzsög a fővárosban. Már el is dönti: utaznak. Egy szép reggel két hintó vár a fogadó előtt. Az elsőben Lorenza és a márki, a másodikban Giuseppe és a márki titkára foglal helyet. A hódítására büszke márki bevezeti új barátait az előkelő madridi társaságba. Megnyílik előttük minden ajtó. A márki palotájában laknak és, ahogy Photiadès írja, “amint az első napsugarak bevilágítanak a zsalugáterek résein át a házastársak hálószobájába, egy árnyék bukkan fel s látván, hogy Giuseppe még szendereg, Lorenza, köpenyébe burkolózva átsurran a szomszédos szobába”. A márki összeköttetései révén Giuseppe divatos festő lesz. Vásznait Alba hercegének és több más madridi nagyúrnak adja el. Fontana mindenütt új barátaival mutatkozik, bikaviadalokra, színházba, álarcosbálba viszi őket. Az 1770-es és 1771-es évek során Giuseppe és Lorenza minden gondtól mentes, fényűző életet él, de jaj, Fontana állhatatlan. Asszony ennyi ideig még nem volt képes lekötni. Egy szép reggel, se szó se beszéd kiröppen, új szerelmi kalandra éhesen. A házaspárt is elfogja a vándorkedv, hogy többé el se hagyja már őket. Teli erszénnyel kerekednek fel, úticéljuk Lisszabon. Lorenza, aki ebben az egész időszakban kettejük létfenntartója, most egy gazdag kereskedőt csábít el, Anselmo La Crucét. Egy főváros környéki remetelakban találkoznak, ahonnan Lorenza csengő aranyakkal tér vissza, amelyeket gyorsan Brazíliából való ékkövekre cserél. Ami Giuseppét illeti, ő képeket, rajzokat ad el gazdag angoloknak; ők már a 18. században is jobban szerették a portugál napsütést a londoni ködnél. Az új kliensek azt tanácsolják, költözzék Angliába, ahol állításuk szerint nagyra értékelik az itáliai festőket. Feszülj vitorla! A következő állomás tehát: London. Ez Balsamóék első londoni tartózkodása. Emlékszünk, hogy amikor 1776ban újra megjelennek majd ott, új nevük lesz: Cagliostro gróf és felesége. 1771. augusztus 3-án egy Leaden Hall Street-i lakásban rendezkednek be. Giuseppe megint nekilát a festésnek. Egy bizonyos Moïse Benamore-ral lép összeköttetésbe, az illető rajzokat rendel tőle a marokkói uralkodó számlájára. Balsamót becsapják, sose kapja meg a honoráriumot. De bejelenti követelését: 1772. január 2-án eskü alatt kijelenti Edward Aylett vizsgálóbíró előtt, hogy Benamore negyvenhét fonttal adósa “olyan munkákért, amelyeket ő készített, adott el és szállított le neki”. Benamore-on azonban nem lehet a pénzt behajtani. Bebörtönzik, de a perköltségek Giuseppét terhelik, ő azonban nem hajlandó

fizetni. Nagy hiba! Négy év múlva ugyanabba a vizsgálóbíróba botlik majd, és az Cagliostrón áll bosszút a kárért, amit Balsamo okozott neki. Ekkor esik meg, hogy egy olasz komédiába illő esetbe bonyolódik a házaspár. Egy gazdag kvéker habarodott bele Lorenzába, de ő nem enged neki. Balsamo, akit egy Vivona nevű honfitársa tájékoztat a szigorú angol törvényről, hogyan büntetik a házasságtörést, gyorsan átlátja, milyen hasznot húzhat a helyzetből. Ráveszi szíve párját, adjon találkát a kvékernek, aki nem kéreti kétszer magát. Mikor egyedül marad Lorenzával, kényelembe helyezkedik, leteszi a kalapját, parókáját, kabátját, mellényét – ekkor a hölgy felkiált, arcát kezébe rejti. Balsamo, aki egy spanyolfal mögött állt lesben, a sértett férj pózában lép elő, a kvéker pedig felettébb szerencsésnek érzi magát, hogy miután leszurkolt száz fontot, eltűnhet s így elkerülte a botrányt. Vajon ezzel a pénzzel utazott-e tovább Lorenza és Giuseppe Franciaországba? A Dover és Calais között közlekedő hajó 1772. szeptember 15-én fedélzetén a különös házaspárral tette meg szokásos útját.

KI A TŰZZEL JÁTSZIK, MEGÉGETI A KEZÉT Ugyanezen a hajón utazik a párizsi legfelső bíróság, a parlament egy tagja, Duplessis. Az ügyvéd azonmód beleszeret a szép Lorenzába. Balsamóék költségeit magára vállalja, felajánlja, hogy megosztja velük utazóbatárját. Mivel azonban kevés a hely háromnak, Giuseppének lovon kell megtennie az utat Párizsig. A hosszú lovaglástól kimerült és ugyancsak dühös, mire megérkezik. Duplessis úr szállást is szerez, méghozzá de Prie márkinőnél – akinek ő a jószágigazgatója –, s még aznap estéjén elviszi az operába Lorenzát. A márkinő szállóvendégei, az ügyvéd pénzeli őket – néhány hétig a Balsamo párnak szüret a világ! Lyon úr, a táncmester vezeti be Lorenzát a menüett, a gavotte, a rigaudon rejtelmeibe, Giuseppe képei sorra vevőre találnak. Az édes élet így folytatódhatna még egy ideig, ha Giuseppe nem csábul el egy gazdagon hímzett ruhától, amit egy szekrényben fedez fel. Madame de Prie éktelen haragra gerjed ettől az arcátlanságtól, elkergeti mindkettejüket. Duplessishez költöznek. Az élet hármasban csakhamar földi pokol lesz, annál is inkább, mert Balsamo gyanítja, hogy Lorenza megszerette csábítóját. Jól érezte, honnan fúj a szél. Az ügyvéd rábírja szeretőjét, hogy csomagolja össze a holmiját, vegye magához a ruháit, ékszereit és hagyja faképnél szédelgő férjét. Giuseppe, attól félvén, hogy elveszít egy ilyen értékes feleséget, kibérel egy Rue des Vieux-Augustinsbeli búlorozott lakást. A fölpaprikázott Duplessis a fejére olvassa adósságait, megfenyegeti, és megakadályozza, hogy magával vigyen egy bőröndöt, amihez pedig mindenekfelett ragaszkodik, mivel “egy régi, titkos könyv” van benne.

Lorenza férjével tart, de másnap visszamegy az ügyvédhez, mondván, hogy visszaszerzi a nevezetes bőröndöt – aztán az éjjelt szépen ott tölti a szeretőjénél. Egy férjes asszony elrablása és elzárása a börtön veszélyének tenné ki Duplessist, de talált egy szolgálatkész szomszédasszonyt – a Rue Saint-Honorén lakó Théron asszonyhoz vitte Lorenzát. Balsamo egy pillanatig sem habozik. Felkeresi Sartine rendőrfőnököt, akinek korábban megfestette az arcképét. Jogai vitathatatlanok – és Sartine 1773. január 26-án meg is írta a következő levelet Fontaine rendőrbiztosnak: “Kérem, vegyen fel jegyzőkönyvet Lorenza Feliciani, férjezett Balsamo elfogatásáról, ha királyi rendeletre Buhot úr által letartóztatták, és a másolatot a nevezett férjének költségére szíveskedjék nekem elküldeni. Maradtam, Uram az ön alázatos szolgája De Sartine” A rendőrkopók nem késlekednek, hamarosan nyomára akadnak a szökevénynek, letartóztatják és a Sainte-Pélagie börtönbe viszik. Ez a gyűjtőhelye a női bűnözőknek, tolvajoknak, prostituáltaknak. A szerencsétlen négy hónapig maradt benn. Találgatásokba kell bonyolódnunk, amikor megpróbáljuk megérteni, milyen indítékok vitték Balsamót arra, hogy feljelentse feleségét. A legegyszerűbb és kétségtelenül legjobb magyarázat az, hogy pánikba esett elvesztésének gondolatára. Akármilyen engedékeny férj volt is, állhatatosan szerette Lorenzát. Erkölcstelen, perverz, züllött volt, ösztönözte alkalmi kapcsolatokra, és hasznot húzott abból a pénzből, amit ez a szégyenteljes üzlet hozott mindkettőjüknek. Amig csak annyi történt, hogy felesége a testét bocsátotta áruba, a becsületen – uram bocsá' – nem esett csorba. De attól fogva, hogy Lorenza komolyan beleszeretett Duplessis úrba és nyilvánvaló élvezetét lelte a mulatságban, úgy látta, hogy felrúgták a szabályokat. A féltékenység gyötörte szerelmes élt a férj jogaival. Ami Lorenzát illeti, nem múlt el felette nyomtalanul a börtönidő. Nem felejti el egyhamar a kényszerű bezártságot, a hosszú letartóztatást, s bizonyos, hogy ettől az időszaktól kezdve a nyugodt külső mögött ki nem mondott, ellenséges érzéseket táplál magában és ezek később gyűlöletre váltanak. Mikor a Sainte-Pélagie börtön kapui kitárulnak a fogoly előtt, Balsamo karjába zárja és kikönyörgi, hogy folytassák újból a közös életet. A két cinkos még aznap csomagol és otthagyja Párizst. A jelek szerint az összebékült házaspár Brüsszelbe, onnan Aix-la-Chapellebe, végül pedig Bécsbe ment. Az igazság az, hogy semmit se tudunk róluk 1775

tavaszáig, mikor is a Balsamo pár Nápolyban összetalálkozik Antonio Bracconierivel, Giuseppe nagybátyjával. Az öreg palermói nem hisz a szemének. Csodálkozása nőttön nő, mikor unokaöccse elviszi otthonába, egy elragadó palazzóba. A kis palotában lakájok serege sürgölődik és hajlong ura előtt. Az urat Pellegrini márkinak nevezik. Balsamo ezt az álnevet vette most fel, hogy mi okból, nem tudjuk. A Stresa del Pellegrini emlékét akarta tán megörökíteni, ahol először találkozott Lorenzával? A nagybácsi nem kíváncsi természet, s óvakodik, hogy zavarba ejtő kérdéseket tegyen fel. Mondhatni néma megegyezéssel mindkét részről megelégszenek azzal, hogy örvendezzenek a viszontlátásnak, és miután Giuseppe kijelenti, szeretné viszontlátni a családját, elhatározzák, hogy Palermóba utaznak. Kockázatos vállalkozás! Balsamo valójában ki van tiltva Palermóból, ahol kínos emlékeket hagyott maga után, s ahol túl sok van a rovásán. Bracconieri kerüli ugyan a múltra utaló célzásokat, de könnyelműségében meg van győződve róla, hogy öccse immár törvénytisztelően kíván élni, tehát közbenjár az érdekében. Többfelé is latba veti befolyását, nehogy Balsamónak kellemetlenségei legyenek, ha visszatér szülővárosába. A Szicílában teljhatalmú Pietra Persia herceg védnöksége alá veszi Giuseppét. s Photiadès beszámolója szerint Bracconieri csakhamar hajóra szállhat a fiatal párral Palermo felé. Már előre örül, hogy nála szállnak majd meg. De Palennóban rosszra fordulnak a dolgok. Egy régi sötét ügy, fenyegetésekkel tarkított homályos vita a kincskereső Marano ötvössel, akit Balsamo valaha elagyabugyált, minekutána kicsalta a pénzét, drámai fejleményekkel jár: Marano úgy áll bosszút, hogy kijárja az álmárki letartóztatását. Végül is a herceg szavára kiszabadul. Pietra Persia dühöng, hogy volt merszük kedvesének férjéhez hozzányúlni. Lorenza ugyanis a szeretője lett, nem tudván ellenállni a herceg ajánlatainak, Balsamo pedig, szokás szerint, behunyta a szemét. A szicíliai hatóságok azonban a herceg közbelépése ellenére is kötelezték Balsamóékat, hogy huszonnégy órán belül hagyják el Palermót. Ismét híján vagyunk a pontos adatoknak, milyen kalandjai voltak Giuseppének és Lorenzának, Pellegrini márkinak és nejének 1776-os londoni megérkezésük előtt. Valóban visszatért Balsamo Máltára, ahogy egyesek állítják? Barátságot kötött-e d'Acquino lovaggal, Caramanica hercegének fivérével, a későbbi szicíliai alkirállyal? Megfordult-e újból Nápolyban, ahol állítólag nagyra értékelték alkimista és botanikus tehetségéért? Járt-e Toulonban és Marseille-ben, ahol egyesek szerint nekivágott a tengernek feleségestől egy a brit partok felé tartó hajón? Eltérnek a vélemények, ellentmondanak a tanúk, s

nincs egyetlen hitelt érdemlő dokumentum se, amelyből erről a bizonytalan időszakról megtudhatnánk az igazat. Ezzel szemben mindaz, amit fentebb elmondtunk londoni tartózkodásukról, vitathatatlan. Giuseppe Balsamo alias Pellegrini márki Alexandre de Cagliostro gróf lett, és felesége is felcserélte jelentéktelen keresztnevét a sejtelmesebb Serafinára. Ahogy Philippe Erlanger moucha, a nehézkes hernyó káprázatos éjjeli lepkévé alakult át. A legenda pedig tovább szövődött körülötte. Követői nem látnak benne kevesebbet, mint “Álthotas, a nagy Bölcs kedvenc tanítványát, a legnagyobb titkok ismerőjét, a mekkai seriff neveltjét, Trebizonda királyának (akit Acharnat névvel is illetnek) törvényes fiát, a kabalisztikus bölcsesség letéteményesét, az igazság szellemének megtestesülését...” Cagliostro nem hazudtolja meg ezeket a mesés címeket. Sőt, az az 1786-ban keletkezett emlékirat-féle, amit állítólag maga diktált egy beavatott “testvérnek” a következő szavakkal kezdődik: “Apró gyermekkoromat Arábiában, Medina városában éltem le. Achara néven neveltek, s ezt a nevet használtam afrikai és ázsiai utazásaim során. Salafraym mufti palotájában volt a szállásom...” Manapság megmosolyogtat ez a fellengzősség, dagályosság, bőbeszédűség. Pedig ez a stílus valójában elválaszthatatlan mindenfajta szekta szókincsétől, és arra szolgál, hogy elkápráztassa azokat, akiket az “igazi bölcsesség” útjának felfedezésére egy mágikus világba akarnak elragadni. Napjainkban is fellelhetjük az ehhez hasonló kifejezések arzenálját az olyan ezoterikus csoportok írásaiban, amelyek a felfogható valóságon túli régiókban az ember újjászületését ígérik. Balsamo-Cagliostro korában, az illuminista vagy szabadkőműves csoportok puszta reakcióként foglaltak el a magukat felvilágosultaknak hirdető racionalistákéval ellentétes álláspontot. Cagliostro átalakulásai izgatták a világ képzeletét, egymástól igen eltérő magyarázatokat fűztek hozzájuk. A legkézenfekvőbbnek az a magyarázat látszik, hogy szélhámosságai kényszerítették személyiségének megváltoztatására. Ám egészen más azoknak a véleménye, akik hisznek a természetfeletti erők misztikus beavatkozásában. Ők meg vannak győződve, hogy a homályban egy kéz vezette az útján, az irányította cselekedeteit. Ha őket hallja az ember, Cagliostro – akit igen fiatalon beavattak a máltai lovagrend rítusaiba csupán eszköze volt egy okkult hatalomnak; más szóval titkos küldetést bíztak rá. A teozófusok állítása szerint tehát minden névváltozás a személy egyfajta tökéletesedésének új állomása volt. Csupán az a baj, hogy az egymást követő magasabb “elhivatottsági” fokok sem alakították át mélyebb természetét. Cagliostro valódi története annyira gazdag elképesztő eseményekben és csodálatos fordulatokban, hogy a regényesítés teljesen megfosztja az érdekességtől, ahelyett, hogy fokozná izgalmasságát.

III. EGYIK SZABADKŐMŰVES PÁHOLYBÓL A MÁSIKBA 1777-től – Londonból való elutazásuk időpontjától – két évvel későbbi Strasbourgba érkezésükig Cagliostro és felesége beutazzák Európát szinte egyik végétől a másikig. Az elszenvedett sorscsapások, megszégyenülések, gondok ellenére nagy lábon élnek, saját címerrel díszes kocsin utaznak, aranypaszományos, bársonylivrés lakájok veszik őket körül. Senki sem tudta felderíteni, legkevésbé elzászi tartózkodásukig, honnan származik a pénz, amit csak úgy szórnak, amerre megfordulnak. A legkézenfekvőbb magyarázat az, hogy a szabadkőműves testvérek, akik szinte elképzelhetetlen lelkesedéssel fogadták őket mindenütt, jelentős összegeket bocsátottak rendelkezésükre. Cagliostro hatásos propagandaügynöke volt szervezetüknek. Hiszen rögtön beavatása után új szertartásrendet – az egyiptomi rítust – alapított, s persze hamarosan ennek legfelsőbb vezetőjévé nevezte ki magát: ő lett a Nagy Kopt. Ez a szekta az angol páholyokkal állt szoros kapcsolatban. Mindössze annyit tudunk róla, hogy kiküszöbölt a szabadkőművességből mindenféle még megmaradt mágiát és babonát, Cagliostro pedig ezek után nagy kopti minőségében a jó szó terjesztője lesz, és gyakorolja gyógyító tehetségét meg hipnotizáló képességét. Forradalmi változás történik ebben az emberben. A szélhámos átadja helyét egy csodalénynek, a gyengék és kisemmizettek jótékony gyámolítójának. Néhány nagy port felverő kisiklástól eltekintve Alexandre gróf biztos fellépésű, a maga módján becsületes, sőt néha egészen naiv ember arcát mutatja. A Nagy Kopt cím, amivel megajándékozta saját magát, nyilvánvaló méltósággal ruházza fel. De az is bizonyos, hogy múltja eltörölhetetlen nyomokat hagyott. Akiket becsapott és akiknek a bizalmával visszaélt, meg-megjelennek, hogy leleplezzék, hogy felidézzék züllött ifjúsága aljasságait. Olyan történeteket terjesztenek róla, amelyekben dicstelen, ördögi szerepe van. Hírnevén sarlatánság ejt csorbát, másfelől azonban erősen hangsúlyoznunk kell, hogy milyen komoly megbecsülést szerez, sőt igen széles körben végtelen hálával adóznak neki tiszteletet érdemlő személyek. Ugyanez az átlényegülés megy végbe feleségénél. Hol van már az a közönséges nőszemély, aki névaláírás helyett keresztet tett, aki mindeddig előzékenyen kiszolgálta a pénzes kicsapongók szeszélyeit? Serafina, Cagliostro

grófné az egyiptomi rítus nagymesternője lesz és mint ilyen elnöke a női tagokat tömörítő páholyoknak. 1778-ban már oklevelet emel a magasba, amelyen férje pecsétje függ. A pecsét fennmaradt, rajta nyíllal átlőtt almát tartó kígyó, aminek ezoterikus jelentése az, hogy az emberi bölcsességnek el kell némulnia az általa felfedezett misztériumok előtt. Gazságok, mítoszgyártás, szereplési vágy, a hallgatóság meghökkentésének szeretete – mindez együtt van meg Cagliostróban, ebben az életben, ahol a valóság és a képzelet elválaszthatatlanul összevegyül. Megint úton van tehát, s hol itt, hol ott tűnik fel Európában ez a gyökértelen pár, amely mindenütt otthon van, mert sehol sincs igazi otthona. 1778-ban Hágában időznek. Ennek a városnak a szabadkőművesei “Megbonthatatlanság” nevű páholyuk kapujában várják. A mester kardpengék képezte boltív alatt lépked a házig. Utána megtartja majd kétórás előadását a szent és profán tudományokról, a világegyetem nagy építőmestere dicsőségére; az előadáson részt vesz a braunschweigi herceg is, aki később Poroszországban látja őt vendégül. Miféle boszorkányos módon volt képes Cagliostro megértetni magát közönségével? Számtalan utazása során bizonyára felszedett francia, angol és német szavakat és ezeket belekeverte olasz anyanyelvébe. Ezzel olyan zagyvalék jött létre, ami nemhogy ártott volna neki, inkább fokozta szokatlan személye titokzatosságát. Később, strasbourgi és párizsi tartózkodása után franciául, ezen az összeurópai nyelven fejezi ki magát. De azok, akik ekkoriban érintkeznek vele, egyöntetűen azt állítják, hogy mondatai túl tömörek, hogy hosszú szünetekkel megszakított beszédét barokkos fordulatokkal tűzdelte tele. Cagliostro további állomásai: Brüsszel – ahol gondosan kiválasztott számokat tesz meg a lottón – Innsbruck, Nürnberg. Ebben a városban esik meg, hogy egy nemesember (a nevét nem jegyezte fel a történelem), a rózsakeresztesek követője keresi fel. Lelki testvért találván egymásban összeölelkeznek. Ki Ön, nemes látogató? – A nevem nem számít, de mutatok valamit, amiből okulni fog. És ezzel a Nagy Kopt felmutatja titkos jelét, az egyiptomiaktól kölcsönzött görög kígyó átalakított változatát, “a farkába harapó kígyót, a beavatottak jelvényét, amelynek nincs kezdete és nincs vége és amely a beavatott keresztények számára a Genezis bibliai allegóriájának és a tudás fája köré tekeredő édenkerti kígyónak a megfelelője.”9 A nemesember ezek után már nem kételkedhet abban, hogy ama láthatatlan mester előtt áll, aki ennek a világnak és a másvilágnak egyaránt ismeri a 9

Ribadeau-Dumas, i. m.

legfőbb titkait, térdre veti hát magát s könyörögve kéri, fogadjon el ajándékba egy nagyszerű gyémánttal ékes gyűrűt. Lipcsében élt ekkor egy Pernety atya nevű francia szerzetes, a bencés rend tagja, teozófus és látnok, aki a szent evangéliumoknál többre tartotta Swedenborg kápráztató históriáit. Miután magára vonta püspöke rosszallását, kénytelen volt elmenekülni a francia fővárosból. Berlinbe ment. s ott II. Frigyes a városi könyvtárba nevezte ki. Pernety, aki bolondja volt az alkímiának és vonzódott a szabadkőművességhez, egy új szekta, “A tökéletesség titkos rítusa” megalapításába fogott. Cagliostro meg ő egymásnak lettek teremtve. Pernety atya meghívta a grófot azokba a kabalisztikus körökbe, amelyek mágnesként vonzották a csodafaló szász előkelőségeket. Mindkettejüket fogadták “A hárompálmás Minerva” beavatottjai, sőt, lakomát is rendeztek a nevezetes alkimista hírében álló Cagliostro tiszteletére. A gróf ugyancsak Lipcsében ismerkedett meg egy Johann Schrepfer nevű fogadóssal. Schrepfer azt híresztelte magáról, hogy ért a mágiához. Fogadója füstös hátsó szobájában nyüzsögtek a másvilágért rajongók, és ájuldoztak, ha lánccsörgés közepette megjelentek nekik a nyögő, sóhajtó kísértetek. A porosz királyné, aki nem állhatta ezeket a fantazmagóriákat, betiltotta az összejöveteleket, mire a szerencsétlen Schrepfer főbe lőtte magát. A 18. századi poroszok, akikből káplár-királyuk, II. Frigyes fegyelmezett és durva katonákat, kíméletlen hódítókat faragott, ugyanakkor az álmodozó, regényes-misztikus hajlamú Németország fiai is voltak: jellemük elidegeníthetetlen sajátja ez a kettősség. A gótok és a vizigótok e leszármazottai egy oldalról az élet, a másikról a halál gondolataival barátkoznak – a halál nekik csak az élet egy másik formája –, ez a vonásuk a germán népekre jellemző erővel, kegyetlenséggel és ártatlansággal együtt lényegük meghatározója. Valahol mélyen eléggé pogányok maradtak ahhoz, hogy lelkesedjenek az ezoterikus elméletekért, a transzcendentális és irracionális gondolatokért. A Nagy Kopt és egyiptomi rítusa kellőképpen táplálták fantázia-képzeteiket, tanítása egyben metafizikai nyugtalanságukra is jó ellenszer volt. És folytatódik a menekülés előre... Alexandre és Serafina csak röviden időz Königsbergben, ahol 1779. február 25-én a Schenken-fogadóban szállnak meg. Mivel von Korff kancellár és államminiszter, a jezsuiták esküdt ellensége Cagliostrót a Jézus-társaság titkos ügynökének véli, az egész várost óvatosságra inti a jövevénnyel szemben. A józan ész azt diktálja Cagliostrónak, hogy minél gyorsabban hagyja ott Königsberget – el is utazik Kurlandba, az okkultizmus ígéret földjére.

Az orosz protektorátus alatt álló önálló hercegség fejedelme, Biron herceg, tágas mitaui rezidenciájában élt. Az örvénylő Aa partján épült palota háromszáz szobájának rokokó díszítményei szépen harmonizáltak a hatalmas épületet körülvevő francia parkkal. Cagliostro zsebében a német páholyok ajánlólevelei egyébről se szólnak, mint az egyiptomi szabadkőművesség nagymesterének határtalan érdemeiről. E levelekkel jelentkezik grófunk Medem grófnál és fivérénél, a marsallnál mindketten ismert szabadkőművesek –, és mint spanyol szolgálatban álló ezredes mutatkozik be. Alexandre-t hamarosan bevezetik a mitaui társaságba, többek között Elisabeth von der Recke, Biron herceg feleségéhez. A bárónő 1787-ben kiadott memoárjai napról napra beszámolnak Cagliostro kurlandi sikereiről.10 Szempillantás alatt Cagliostro lelkes hívéül szegődik, a gróf az ő szemében “különleges hatalom felett rendelkezik, ismeretlen erők ura”. Az első reakció nem mindig bizonyul egyben helyesnek is. Biron hercegné később arról ír majd, hogy mindaz, ami annyira megdöbbentette, csak szemfényvesztés volt. A hölgy – ígéretét megszegve azt is megtagadja, hogy elkísérje Oroszországba Alexandre-t, de pillanatnyilag isteníti a grófot, rajong érte, személye egész valóját elragadtatással tölti el. Elisabeth von der Recke, ez az okkultizmusért és az angyalokkal való társalgásért bolonduló hölgy nem sokkal azelőtt veszítette el fivérét, aki röviddel tanulmányai befejezése után halt meg Strasbourgban. A nővérnek nincs más vágya, mint halott testvére lelkével érintkezni, éjjeleken át a temetőt rója. Cagliostro megértőnek és együttérzőnek bizonyul, de rábeszéli Elisabeth von der Reckét, hagyjon fel a ködképek hajszolásával. “Ön a mágiát nem önmagáért szereti (...), csak azért érdeklődik iránta, mert a halál elragadta Öntől azt, akihez lelke a legjobban ragaszkodott és akit vissza akar szerezni.” Cagliostro Mitauban igazi felsőbbrendű embernek bizonyul. Képességei, meggyőző ereje teljességükben kibontakoztak. Beteges hazudozó vagy kiválasztott? Mindegy: úgy látszik, hogy csodálatosan sikerült befogadnia, magáévá tennie a szabadkőműves gondolatokat. Ezt bizonyítják Elisabeth von der Recke és számos más személy beszámolói. Kurlandban bolondulnak érte. Hallgatósága nőttön nő. Azt bizonygatja mindenkinek, milyen veszélyes, ha a sugallatok, szellemidézések, kísértetek faggatása útján a miszticizmus homályában tévelyegnek. A természet törvényeinek megismerése felé irányítja érdeklődésüket. Azt tanítja nekik, hogy érzékeink csak szubjektív ismereteket nyújtanak a dolgokról, és hogyha rendkívüli feltételek közt kifejlesztjük őket, ezek az érzékek a jelenségek addig ismeretlen világát nyithatják meg előttünk és így kitágíthatlak a tudás határait. 10

Nachricht von dem berüchtigten Cagliostro – Aufenthalte in Mitau.

Cagliostrónál mindenféle gondolat megtalálható, még a hindu miszticizmus elemei is. A Nagy Koptot lelkes hívei kérlelik, alapítson egy új, saját rítusú páholyt. Nemesek és polgárok jelentkeznek a páholyba. A vegyes nemű tagság közt áhítatos arccal jár-kel a szép Serafina is. Az egyiptomi szabadkőművesség rituáléjának Marc Haven révén megismert másolata (az eredeti elveszett) elég pontos képet nyújt arról, mi volt Cagliostro módszere. Egy szabadkőműves-jelvényekkel – szögmérővel, háromszöggel, körzővel – díszített szobában gyűltek össze meghatározott napon és órában az egyiptomi rítus megismerésére kiválasztott páholytagok. A magas tisztségének megfelelő fényes ruhát és kardot viselő Nagy Kopt egy fiúcskával vagy lánykával együtt lépett be, s kezét fejére téve megáldotta a gyermeket és egy “bölcsesség olajá”nak nevezett folyadékkal kente meg a homlokát. Cagliostro mindig kicsinyeket gyűjtött maga köré, akiket tanítványoknak vagy galamboknak nevezett; “tudatlanságuk és naivitásuk a tiszta szellem megjelenésének szükséges feltétele” – állította. A gyermekek fehér ruhát viseltek, ami “a tisztaság szimbóluma a jelenlevők szemében”. A kicsinyek valamiféle médiumként szolgáltak számára. Miután a hallgatók és a nagymester előbb Dávid zsoltáraiból énekeltek, mindenki magába szállt és csendben imádkozott. Fehér szőnyeggel borított asztalon illatos füstölőket égettek. Háromszög alakban elhelyezett kandeláberek világítottak egy tiszta vízzel teli kristálykancsó körül. Cagliostro, miután bevezette egyik gyermek-asszisztensét, felszólította, hogy térdeljen le az asztal előtt. Néhány “delejező” kézmozdulatot tett, hogy “megtisztuljon” a gyermek, azután megkérdezte, hogy mit lát. Nem maga a gyermek fog beszélni – jelentette be –, hanem egy szellem adja majd szájába a válaszokat, ő csak öntudatlanul elismétli azokat. Egykorú emlékiratok feljegyezték e válaszok egyikét-másikát. Egy memoárban olvashatunk róla, hogyan írja le szavaival egy “galambocska” az angyalt, amit lát s ahogyan azt el szokták képzelni. Egy másik beszámoló sokkal érdekesebb. Medem marsall egy szeánszra magával hozta öt-hat éves fiacskáját. Cagliostro kabalisztikus jeleket rajzolt a kicsi kezére, aztán azt súgta az apa fülébe: Mit akar, hogy lásson? Anyját és a nővérét – volt a válasz. A nővérem – mondta erre a gyermek – a mellére téve a kezét, mintha elszorulna a szíve, ó, most felkel, lefut a lépcsőn és megöleli Karl bátyámat, aki épp most tért haza. Ez a közlés megdöbbentette a társaságot. A marsall csalást emlegetett. Fia Milautól húsz mérföldnyire volt és csak sokkal későbbre várták. Cagliostro nem jött zavarba. Ellenőrizzék állításomat – mondta. Többen elkísérték a kastélyba.

A váratlanul hazaérkezett Karl von Medem apja nyakába borult, s elmondták, hogy Louise nővérének valóban szívdobogása volt. Az ügy nagy visszhangot keltett Kurlandban. Élők és holtak megjelenítése tükrökben vagy vizeskancsókban, az, hogy Cagliostro megjósolta egy Scieffort nevezetű illuminátus halálát, aki később egy pisztolylövéssel megölte magát, azután egy kincs felfedezése a Mitau környéki erdő villámsújtotta fája tövében – mindezek a jelenségek meggyőzték a kurlandiakat a rendkívüli ember látnoki képességeiről, aki reménységet hirdetett, jótékonyságot gyakorolt, meggyógyította a betegeket és az aranykor ígéretét nyújtotta a szavát követőknek. Az avatatlanok számára nem könnyű behatolni az ezoterikus praktikák útvesztőibe és titkaiba. A lelki jelenségek firtatása, a jóslatok, az engesztelő ceremóniák nem az észre, hanem a létezésükben való feltétlen hitre, a hatásosságuk iránti bizalomra építenek. Ha becsületesek akarunk lenni, ugyanakkor el kell ismernünk, hogy számos jelenségnek még nem ismerjük a magyarázatát, s ha létezésüket tudomásul is kell vennünk, megfejteni nem tudjuk őket. Az adott században és helyen – Kurlandban – az elmék fogékonyak voltak egy látnok, egy megszállott elfogadására, aki a hétköznapi lények számára elérhetetlen szférákba ragadta őket, és egyre elvontabb okoskodással egy mitikus világot nyitott meg előttük, ahol előre meg van írva a sorsuk. Cagliostro szívesen hivatkozott Jézusra, “minden lények legistenibbjére és a legnagyobb gyógyítóra”. Vallotta a legfelső lény létét, a lélek halhatatlanságát. Végtelen tiszteletet tanúsított az ó- és új-testamentum iránt. Hitt Istenben, de – ahogy Recke asszony írja “a vallást igen határozott kapcsolatba hozta a mágiával és a szabadkőművességgel”. Mi meglepő van tehát abban, ha báró Heyking megjegyzését idézve11 – mindenkinek megzavarta a fejét Kurlandban? Mintha a csodadoktor a rózsakeresztesek módján arra lenne ítélve, hogy szünet nélkül egyik országból a másikba vándoroljon, most is felkerekedik; az ajándékokkal elhalmozott Cagliostro és felesége Oroszország felé veszi útját. Von der Howen őrgróf, a mitaui udvar kamarása ellátja Alexandre-t egy Karl-Heinrich Heyking báróhoz szóló ajánlólevéllel. A címzett a berlini nagypáholy képviselője Szentpétervárott. A bemutatkozás hűvös légkörben folyik le. Heyking így ír róla emlékirataiban: “Én vagyok a Nagy Kopt, tessék, itt vannak rangom jelvényei. – De hiszen ez egy rózsa híján a Szent Szaniszló rend jelvénye. – Így igaz, valóban, von der Howen testvérünk adta nekem kölcsön Mitauban, hogy viseljem az enyém helyett, amit elraboltak tőlem.” 11

Le comte Cagliostro parmi les Russes. Initiation Avril 1898.

Az említett von der Howen később bevallja, hogy nyolcszáz dukátot adott Cagliostrónak, meg egy igen szép briliánskővel díszített gyűrűt. A báró ennek ellenére meghívja Cagliostróékat vacsorára. A beszélgetés a szabadkőművességre és a kémiára terelődik. Heyking, aki büszke alapos tudományos ismereteire, megkérdezi meghívottját: Ön szerint mi a kémia? Gyerekjáték az alkímiához képest – válaszol a vendég –, az alkímia viszont semmi annak, aki parancsolni képes a szellemeknek. Nekem például van elég aranyam (megcsörrenti zsebében a dukátokat), vannak gyémántjaim (és megmutatja az ujján a gyűrűt), de mindezt semmibe veszem és szerencsémet a felsőrendű lények feletti hatalmamra alapozom. A báró nem állhatja meg mosoly nélkül. Nem haragszom meg hitetlenségéért – folytatja Cagliostro –, nem Ön az első, akit lebírtam és porrá zúztam.12 Aztán minden átmenei nélkül így szól: Melyik halott rokonát akarná viszontlátni? – A nagybátyámat, de csak egy feltétellel. – Mifélével? – Hogy rálövök a pisztolyomból a kísérletre; miután úgysem egyéb, csak szellem, nem árthatok neki. – Maga szörnyeteg! Nem mutatok magának semmit! Méltatlan rá... Cagliostro felugrott és hirtelen kiment. Felesége remegni kezdett. Egy percre rá férje visszajött, teljesen megnyugodva, és mosolyogva szólt a házigazdához: Az idő megismerteti Önt Cagliostro gróffal és hatalmával. Ez a szemtelenség felbőszítette Heyking bárót, aki az udvarnál ellene hangolta a kedélyeket, s többek közt Cagliostro ellenségévé tette Goertz grófot, a porosz király kiküldöttjét is. Vajon ő volt az, aki a spanyol ügyvivőnél, De Normandeznél lépéseket tett? Cagliostrót behívták a követségre, és ráparancsoltak, hagyjon fel azzal, hogy spanyol szolgálatban álló ezredesnek adja ki magát. Mások jobb fogadtatásban részesítették Alexandre-t. Pjotr Ivanovics Meliszino, a szabadkőművesség oroszországi főméltósága határtalanul bámulta Cagliostro természetfeletti adottságait. Ő vezette be Corberon lovaghoz, a francia ügyvivőhöz, aki szintén szabadkőműves volt és elismerte a mágus szellemi értékét. Hívéül szegődött, akárcsak Galicin tábornok, s Perfiljevics Jelagin szenátor, a cári színházak igazgatója, valamint II. Katalin cárnő kegyence, Patyomkin herceg. Eközben Cagliostro, hogy meghódítsa a közönséget és új fénybe vonja kissé megfakult címerét, gyógyítóként lép fel. Egy 1786-ban névtelenül megjelent emlékiratból idézünk: “Szentpéterváron gyógyítani kezdi a szegényeket, pénzt is ad nekik: a szegény osztályhoz tartozó szerencsétlenek élelmezése máris gyógyítás, mert sok betegségnek az éhség az oka. Egy elfogadható helyzetű ember is kipróbálja az új orvost, meggyógyul, fizetni akar, de visszaküldik neki a pénzt.” 12

Szó szerint: Che hu saggiente e sminazatto.

Több se kellett, tódulnak a betegek. Sztroganov báróné idegbetegségben szenved, félrebeszél. Cagliostro kezeli és megmenti. Egy bizonyos Izlenyev rákbeteg, az orvosok gyógyíthatatlannak tartják, de felépül. A gyenge testalkatú Burtulina asszony szülése könnyen és minden komplikáció nélkül folyik le. Cagliostro fogadószobája sosem üres. Jules de Saint-Félix szavával élve az orvos rehabilitálta a sarlatánt, a jótevő helyrehozta a kalandor bűneit. Kevés gyógyszert használt: növényi főzeteket, kenőcsöket, egy “folyékony aranyból” készült elixírt és egy balzsamot, aminek a Barba Iovis (Jupiter szakálla) nevet adta. Mint minden kuruzslónak, Cagliostrónak sem volt szüksége gyógyszerekre. Gyógyító hatalma legendájából, hírnevéből, szuggesztív erejéből fakadt. Hogyan is lehetett volna ellenállni egy sugallatokkal megáldott látnoknak, akinek a baj megszüntetéséhez elegendő volt, ha gyermekek, a legelhivatottabb közvetítők segítségével az éghez fohászkodott? Cagliostro eredményeinek persze nem csak csodálói termettek! A céhbeliek bírálták szokatlan gyógyításait. Az akadémiák nem jutalmazzák meg azokat, akik beletaposnak a virágágyaikba. Az udvar angol orvosa, dr. Roggerson leckét is adott ebből Cagliostrónak. Miután az udvari doktor lemondott egy általa gyógyíthatatlannak tartott beteg kezeléséről, Cagliostro viszont meg merte menteni, a szent és sérthetetlen szabályok e megsértésén felháborodva Roggerson elrohant hozzá, inzultálta, párbajra hívta. “Ha azért jött, hogy mint Cagliostro grófot hívjon ki, előszólítom a szolgáimat és kidobatom az ablakon. Ha orvosi minőségemben hív ki, orvosként adok elégtételt. – Az orvost hívom ki. – Jól van, ne karddal vívjunk, válasszuk az orvosok fegyvereit. Ön lenyel két arzénpirulát, amit tőlem kap, én pedig lenyelem azt a mérget, amit maga ad, bármi legyen is. Aki közülünk meghal, arra az emberek úgy tekintenek majd, mint egy disznóra!” A méregpárbaj elmaradt... Már említettem Cagliostro naivitását. Hogy bánhatott így II. Katalin orvosával, aki aztán persze rossz hírét költötte és fűnek-fának elmondta, hogy csaló és durva fráter. Alexandre-nak hasznára volt szabadkőműves mivolta, de a szentpétervári magas támogatók révén sem volt képes a cárnő, “a rend támasza” eléjutni. Az uralkodónő magatartása a szabadkőművességgel szemben kétarcú volt. Egyfelől vonzották az enciklopédisták, D'Alembert, Diderot, Grimm, Voltaire. Nagyra értékelte szabad szellemüket és hatalmas tudásukat. Legtöbbjük szabadkőműves volt, de a francia páholyok forradalmi eszméket is szültek és a bölcsesség és emberiesség ideáljainak leple alatt a szüntelenül fenyegetett trónokra veszélyes lázadó gondolatokat terjesztettek Európában. II. Katalin nem elégedett meg azzal, hogy nem volt hajlandó fogadni Cagliostrót; a Serafina és kegyence, Patyomkin közti túl nagy bizalmasságról

szállongó szóbeszédek egyenesen arra indították, hogy eltávolítsa a gyanús házaspárt. Cagliostróéknak, akik csak szenvedélyes ragaszkodást vagy csak heves gyűlöletet tudtak kelteni maguk iránt, Oroszországban, éppúgy mint máshol, fel kellett kötniük az útilaput. Szentpétervárott égni kezdett lábuk alatt a talaj. Ebből a városból küldött Alexandre Mitauba, von der Recke asszonynak egy levelet; abban többek közt így panaszkodik: “Imádkozzék értem a Nagy Istenhez – il Grande Iddio – , mert itt ellenségek vesznek körül és keserűség áraszt el. Ugyanezt mondhatom hűséges nővéréről, feleségemről... Akárhogyan is legyen, viseljük el bajainkat türelemmel és ne fáradjunk bele az avatatlanok tudatlansága elleni küzdelembe.” Mind e szép szavak ellenére Varsóba induló riadt utasunk Kurlandon átutaztában meg se próbálta viszontlátni levele címzettjét, von der Recke asszonyt. Itt vannak hát Varsóban: 1779 áprilisában érkeztek. Egy gazdag lengyel főúr, Adam Poninski herceg, a “háromsisakos Károly” nevű szabadkőműves páholy alapítója lelkes híve az alkímiának. Neki s elvbarátainak más vágya sincs, mint hogy megkössék a higanyt és aranyat csináljanak. Cagliostrónak nagy a híre, tekintélye. Azt mondják róla, hogy tudja, hogyan kell megnöveszteni a gyémántokat, meglágyítani a borostyánt, a márványt. Azt is tudni vélik róla, hogy képes a pamutot és lent selyemfinommá tenni – egyszóval mágus, sőt látnok, beavathatja az embert a misztériumokba. A herceg ünnepélyes fogadást rendez a tiszteletére, vendégül látja, még egy laboratóriumot is berendez a számára wolai udvarházában. A titkos tudás könyveiért bolonduló herceg és környezete azt várják Cagliostrótól, hogy adja előttük bizonyságát képességeinek, mi több zsenialitásának, hogy vegyen részt alkimista machinációikban, legfőként pedig a higany ezüstté alakításában. Hamarosan kiábrándulnak belőle. Ezt bizonyítja egy kis füzet is, címe: A Varsóban leleplezett Cagliostro. Ezt az írást kétségekkel kell forgatnunk, bár ugyanakkor azok a szerzők, akik állítják, hogy Cagliostro kísérletei eredményesek voltak, semmiféle bizonyítékot nem hoznak ennek bizonyítására. Azt erősítgetik, hogy a mester sokkal több volt, mint holmi alkimista, aki a kemencéi körül sürgölődik. Ő rendkívüli lény, “aki megelőzvén a sors rendelte időt, olyan erőket hozott működésbe, amelyeket sem korának emberei, de még számos utánuk következő generáció sem ismerhetett, s nem alkalmazhatott”. Haven doktor, akinek Cagliostróba vetett hite megingathatatlan, hozzáteszi: “Nem volt olyan magasabb rendű ok, ami arra késztethette volna Cagliostrót, hogy tanítványai szeme láttára valósítson meg

többszöri, csodálatos átalakulásokat, annak ellenére, hogy ilyesmit könnyűszerrel meg tudott tenni.” Nekünk ezek a beszámolók és tanúságtételek, ezek a mágikus és alkimista rítusok meglepők, meghaladják felfogóképességünket. De lehet-e egy természetfeletti jelenséget objektíven megítélni? Azok a szerzők, akik ezekre a fantasztikum világába tartozó csodákra hivatkoznak, parabolákat használnak, amelyeknek az értelme kétségtelenül rejtve marad előttünk, be nem avatottak előtt. Olyan fényt követnek, amiről itt és másutt, tegnap és ma tanúságot tettek már mások; a különböző korokban élt látnokok hatalmas tudásához, a nagy misztikusok kinyilatkoztatásaihoz folyamodnak, ahhoz az emésztő vízióhoz, amit a valóban átlényegült lények szemtől szembe láthattak anélkül, hogy megsemmisültek volna és amelyeknek a nyomait ott találjuk a szent könyvekben, a Lankâvatara Szutrában, Ezékiel és pathmoszi Szent János látomásaiban. Cagliostro minden valószínűség szerint Málta szigetén ismert meg néhány ilyen írást, s ezeket azután felidézte, mikor nagy kopti minőségében szeánszokat vezetett. Nem tarthatunk mindent misztifikációnak ennél az embernél, akinek szavaiból – egyik tanítványa szerint – “isteni sugallat áradt”. Anekdotaként álljon itt egy Cagliostro által végzett kísérlet leírása. Moszinski gróf, az előkészületeknél segédkező asszisztens számol be az eseményről. A mester és tanítványa kötényben, ingujjban, fekete szőnyegen álló lámpák kettős fényében keverget egy “szűzföld” vagy “másodlagos anyag” néven emlegetett üledéket, amit esővíz elpárologtatásából nyertek. Erre az üledékre harminc csepp ólomecetet és ugyanannyi tiszta higanyt öntenek. A keverék egyszeri megforgatása után a higany “megpuhult” vagy más szóval “rögzült”. A higanymassza egységes konzisztenciát és piszkosszürke színt ölt. Ezután Cagliostro egy borítékból élénkvörös színű port vesz ki – az anyagnak nem mondja meg a nevét –, és rászórja a masszára. Az egészet egy olvasztótégelybe rakják, és pontosan fél óra hosszat forralják. Ennek leteltével leveszik a tűzről, összetörik, és a tégely alján egy aranyrudacskát találnak. A kísérlet szemtanúi bámulatba esnek, Moszinskit is beleértve. Mi szüksége van később olyat mondani, hogy az egész kísérlet trükk volt, hogy Cagliostro megelőzően aranyat kevert a higanyhoz, hogy a vörös por közönséges kárminfesték volt, sőt mi több, azt állítani, hogy Cagliostro eltüntette az olvasztótégelyt és egy másikkal cserélte ki, amit előre odakészített? Tehát az ő szemében a varázsló csak ügyes szemfényvesztő volt. De Cagliostrónak maradtak azért lelkes hívei. Nagy örömükre egy új, egyiptomi rítusú páholyt kegyeskedett a mester számukra alapítani. Az utolsó

lengyel király, a Poniatowski családból való Szaniszló Ágost fogadja udvarában. Monsieur de Laborde – aki “egy francia utazó2 névvel jegyzi 1783ban Genfben kiadott leveleit – azt írja e kapcsolatról, hogy a király “nagyra tartotta és becsülte Cagliostro szellemét, tehetségét és tudását”. A király jelenlétében ismertetik meg Cagliostrót a fiatal Charlotte Sanguska hercegnővel. A hölgy felszólítja, mondja el, milyen események történtek vele (ti. Sanguskával) eddigi életében. Cagliostro elfogadja a kihívást és elképeszti a hercegnőt, aki még többet akar tudni s könyörög, tárja fel előtte a jövőt. Cagliostro habozik, végül mégis enged az ifjú hölgy óhajának és a király biztatásának. Azt mondja, hogy nemsokára nagy útra indul, s hogy hintója nem messze Varsótól összetörik és míg javítják, a parasztok, akiket felháborít krinolinszoknyája és rizsporos toronyfrizurája, almával dobálják majd meg. Ezután egy híres fürdőhelyre megy majd – teszi hozzá jelentőségteljesen , s ott egy igen előkelő születésű férfival találkozik. Ez a valaki annyira megtetszik Önnek, hogy nemsokára hozzámegy feleségül és akárhogy is próbálják lebeszélni, el fogja követni azt az őrültséget, hogy mindenét odaadja neki. Abban a városban él majd házassága idején, ahol én, és minden erőfeszítése ellenére se tudja majd elérni, hogy lásson. Nagy szerencsétlenségek veszélyeztetik, de adok Önnek egy talizmánt. Amíg őrzi, az meg fogja Önt védeni. De ha nem lehet semmiképp se visszatartani Önt attól, hogy szerződésileg lemondjon minden javáról házastársa javára, azonnal elveszíti a talizmánt is, és az abban szempillantásban az én zsebemben lesz, akárhol legyek is! A hercegnő, a jóslatnak megfelelően, valóban férjhez ment a Nassan-Siegen hercegi családból való, a spanyol grandi címet is viselő Károly-Henrik főgenerálishoz. És jaj, a meggondolatlan összes javait férjének adta hozományul. Házassági szerződése napján pedig Cagliostro zsebében termett a talizmán, amit a hercegnőnek adott valaha. Se non e vero... Alexandre-ral és Serafinával mindig megismétlődnek a dolgok. A grófot eleinte tárt karokkal fogadják “testvérei”, mert új távlatokat nyit előttük, beavatja őket egyiptomi rítusába, a grófné pedig elcsavarja a szerelmes hódolók fejét. Egész kis udvartartás alakul ki körülöttük, aztán fordul a kocka, megindul a szóbeszéd, egyesek boszorkánysággal vádolják Cagliostrót, az orvosok rossz szemmel nézik, hogy gyógyító képességeit gyakorolja, és azok, akik nagylelkűen megnyitották a bukszájukat, úgy vélik, nem kaptak eleget a pénzükért. Ami a hódolókat illeti, akiket felesége bolondított, egyszerre kacérnak kiáltják ki Serafinát, a rossznyelvek meg azzal vádolják, hogy árulja a bájait. Még olyan hírek is lábra kapnak Varsóban, hogy a grófné kétezerötszáz dukátért vásárolt cicomát és ékszert.

Poninski herceg és Moszinski gróf állítólag nagy ősszeget ajánlottak fel Cagliostrónak, hogy távozásra bírják. Egyes lengyel főurak később azzal hencegnek, hogy “vért izzasztattak ezzel a csaló házaspárral”. Utolsó híveik is elhagyják őket: a rágalom öl. Az isteneknek csodát kell művelniök ahhoz, hogy tiszteljék vagy csak egyszerűen komolyan vegyék őket. Cagliostro nem tett csodát, nem is tehetett. Amikor megfosztották mítoszától, semmivé tették. Nem maradt más hátra, mint csomagolni, s ezt meg is tette. A gróf és felesége végigutazta egész Németországot. Milyen látszólagos könnyedséggel utaztak akkoriban az emberek egyik országból a másikba a hepehupás, döngölt utakon zötyögő postakocsikon! Rövid megállás Frankfurtban, és utasaink már meg is érkeztek Elzászba.

IV. STRASBOURG – A JÓTEVŐ NAGY KOPT A Cagliostro pár Elzászba érkezésének időpontja bizonytalan. Ha a Cagliostro életében később annyira fontos szerepet játszó Sarasin család bázeli levéltárának adatait vesszük figyelembe, 1779 szeptemberében érkeztek Strasbourgba. A bevonulás diadalmas. A kehli hídon kíváncsiak tömege zsúfolódik össze. Kíváncsiságukat felcsigázták a Nagy Kopt megbízottai, akik alapos hírverést csaptak nagy tetteiről, okkult tudományokban való jártasságáról és csodálatos gyógyító képességeiről. Egyébként ebben a minőségében ismerik meg, sőt értékelik majd igazán Strasbourgban és környékén. A mágus, aki annyira foglalkoztatta az embereket Németországban, Oroszföldön és Lengyelhonban, most átalakul a betegeket magának alávető és talpraállító kuruzslóvá: akik csak funkcionális zavarokban szenvednek, azokat banális, mindennapi, egyszerű biztató szavai segítségével talpra is tudja állítani. A Cagliostro pár a Szent Tamás rakparton álló Hôtellerie de l'Esprit-ben száll meg. Néhány napi pihenés után egy bizonyos Vogt úr megmutat nekik egy lakást a Vicille-Rue-Marché-aux-Vins, vagyis a régi borpiac utcájában. Biron hercegné imádott fivére, Johann von Medem lakott itt nem sokkal halála előtt. Cagliostro kedvére valónak találja a helyet, kibérli, odahozatja málháit, kicsomagolja tudós könyveit, az alkimista traktátusokat, a szabadkőműves jelvényeket. El tudjuk-e képzelni, milyen az, ha az ember sehol sincs otthon, ha kedves tárgyait, iratait, melyek jellemzik, személyiségét körülírják, bőröndökben cipeli magával? Az igazat megvallva Cagliostro valószínűleg nem nagyon kívánhatta, hogy megpróbálják kideríteni valódi kilétét. Ez a sehonnai fickó képes volt nyugodt kedéllyel végigjárni a világot anélkül, hogy bárhová tartozzék és bárhol megállapodjék. Strasbourgban hamarosan felkeresi egy lengyel nemes, Rzewiski grófnak nevezi magát. A varsói “Templomos” páholy tagja, ott ismerte meg Cagliostrót. Rögvest riadóztatja a város szabadkőműveseit. Ezek persze kíváncsiságtól hajtva megjelennek, hisz mindenki meg akarja ismerni a híres látogatót. Az meg elhenceg a Kurlandban, Orosz- és Lengyelhonban szerzett főúri barátságaival, mértéktelenül tódít. Az elzásziak tartózkodóak, nem hisznek minden jöttmentnek, még ha nagyhangúan holmi Nagy Koptnak nevezi is magát.

Beletelik némi idő, míg Cagliostro képes legyőzni a személye iránti bizalmatlanságot, és csak csodálatosnak minősített gyógykúrái emelik majd az ázsióját. Cagliostrónak eleinte nem sikerül bejutni a jobb körökbe. Érzi, felfogja ezt és nem is erőlteti a dolgot. Minthogy a nemesség részéről ridegség fogadja, a szegények, kisemmizettek, szenvedők felé fordul. Emberei bejárják a várost, felkeresik a szegénynegyedeket, megfordulnak a kocsmákban, azt a hírt bocsátják szárnyra, hogy a mestert sugallatok vezérlik, majdhogynem szent, hogy a gyógyítás művészetének minden fortélyát ismeri. Mindenfelé osztogatják porcelán vagy gipsz mellszobrait, így népszerűsítvén arcvonásait; néha még ma is találkozunk ilyen szobrocskával a régiségboltokban – egyszóval fellármázzák a népet, az meg tömegesen tódul a nagy tudományú férfiúhoz. Még csak október közepe van, de Cagliostro már nagyban osztogatja balzsamait és elixírjeit. Marc Haven rálelt néhány eredeti receptre és gyógyító készítményre, amelyeket Cagliostro a Strasbourgi Hecht patikában készíttetett el: ezek mellkenőcsök, aranyszínű pilulák gyomorfájás ellen, purgalo porok és főzetek, és az úgynevezett oleo sacchari, vagyis cukorolaj, amit eupeptikus (emésztésjavító) csemegeként elegáns üvegcsékben adtak el a hölgyeknek. Mindenkit ellát a nagy gyógyító, aki csak felkeresi, legyen bár szegény vagy gazdag. Tanácsait gyakran toldja meg segéllyel, alamizsnával. Nincs hát semmi meglepő abban, hogy a megbabonázott strasbourgiak letérdepelnek előtte, ha kilép hintójából, s hogy szentelt vízzel hintik meg, “miközben a hintóajtóból fém- és papírpénzek esője zuhog” – hogy Johann Bürkli, a Cagliostro Strasbourgban szerzője 1782. január 2-i levelét idézzük. Bőven teremnek az írások nagylelkűségéről, áldozatkészségéről, íme a Levél Caglioslróról szerzőjének, Blessignek a szavai: “Igen intelligens, rokonszenves ember, vidám józan, tevékeny, magabiztos, tartja magát valakinek és ezért mindenkivel, előkelőkkel, hercegekkel is úgy beszél, mint aki csak jót tehet velük és semmit se vár tőlük.” Vagy vegyük Bürkli szavait: “Senki értelmes és pártatlan emberfia, aki három hónapot Strasbourgban töltött, nem tagadhatja Cagliostro alapos ismereteit, bármennyire kétségbe akarja is vonni mesterségén kívüli rendkívüliségét.” Georgel abbé véleménye: “Halálosnak és gyógyíthatatlannak tartott betegségek gyors meggyógyítása, Svájcban és Strasbourgban végzett kezelései után szájról szájra járt Cagliostro neve.” Végül egy 1780. november 22-i levélben Saltzmann ezt írja Villermoznak: “Itt van Cagliostro, s azt állítja, hogy birtokában van az egyetemes orvostudománynak; nagyon szép kezeléseket alkalmazott és nem fogad el semmit.” Dicsőség ez a javából! A kis Giuseppe Balsamóból, aki Palermo rossz hírű negyedeiben nyomorgott, jómódú, segítőkész, megbecsült személyiség lett:

nincs ugyan erre semmiféle jogcíme, de műveli a gyógyítás mesterségét. Ez aztán mesésen ívelő pálya! Az ínségesek, a rászorulók, köztük félénken meghúzódva nemesek és polgárok jöttek tanácsért a gyógyítóhoz, és ő megkülönböztetés nélkül fogadott minden hozzá forduló beteget. Szomszédja, a Saint-Pierre-le-Vieux plébánosa példának állítja hívei elé. Funck így számol be a Strasbourgban nála tett látogatásáról: “Nyomorékok, szegény ördögök, köszvényesek, süketek vették körül, akiknek a gyógyításával foglalkozott. Korán kelt, nyáron öt órakor, télen hatkor, és sürgős esetben éjszaka is elment a betegágyhoz.” Gleichen emlékirataiban elmeséli, hogy “látta, amint gyönyörű ruhájában rohant a zuhogó esőben, hogy egy haldoklón segítsen, még azzal se törődött, hogy ernyőt vigyen”. A tömeg ostromához viszonyítva lakása kicsinek bizonyult. Kénytelen volt tehát nagyobbat keresni. Átköltözött a Place d'Armes (ma Place Kléber) környékére, a Rue des Ecrivains 6. szám alatt lévő magas ablakú palotába, a “Szűzmáriás házba”, ahogy a homlokzatát díszítő szobor után hívták. Cagliostro nagy pompával rendezte be új otthonát: tollpárnás ágyak, bojtos, aranyrojtos damasztfüggönyök, bőrrel kárpitozott rózsafa bútorok, kristálycsillárok. Nemsokára megjelennek a városbeli nagyurak, akiknek hízeleg, hogy rangjuknak megfelelő környezetben fogadják őket. Nem sokkal Elzászba érkezése után Cagliostrónak az a szerencse adatott, hogy meggyógyítson az orvosi fakultás által már halálra ítélt betegeket. La Salle márki rendőrfőnök mellett dolgozott titkári minőségben Le Monnier úr. Ennél a szerencsétlennél üszkösödés lépett fel és az orvosok szerint már csak két napja volt hátra. A Le Journal de Paris tudósítása szerint kihívták a grófot, és ő egy ismeretlen folyadékból néhány cseppnyit adott be neki, ami erősen megizzasztotta. És általános megdöbbenésre begyógyultak a sebek, a dagadt és béna láb visszanyerte egészséges formáját és színét. Le Monnier megúszta azzal, hogy elveszítette egy ujját, “ennyit igazán fel kellett áldozni az üszőknek”. A második olyan eset, amely tekintélyét növelte, Langlois lovag, dragonyoskapitány betegségének kikezelése volt. A tiszt már nyolc éve szenvedett olyan súlyos tünetekkel, hogy semmiféle orvosság sem enyhítette panaszait. Álmatlanság, súlyos emésztési zavarok, migrénnel kísért lázrohamok után a hipochonder Langlois lovag rémülten észlelte szellemi képességei romlását. Cagliostro nekivágott gyógyításának. Három hónap múlva a lovag fájdalmai megszűntek, visszatért életkedve, és hogy háláját bebizonyítsa, levelet írt a Le Journal de Paris-nak: “...Mindent Cagliostro grófnak köszönhetek (...)

Az egészségem, értelmem és boldogságom ő adta vissza; nem érzem többé a legenyhébb következményét sem az engem régebben gyötrő szörnyű szenvedéseknek és erős rohamoknak; végül pedig gyógyulásom teljes és alapos, akárcsak egy sor más személyé, akiket a gróf szemem láttára kezelt és akiket fel is sorolhatok, mivel jelen voltam.” Haven megtalálta egy bizonyos Wieland úrnak, a bázeli köztársaság kincstárnokának levelét, akinek huszonkilenc éves leánya krónikus gyomorhurutban szenvedett, olyannyira, hogy csak néhány kanálka tejet vett be a gyomra. “1782 kezdetéig állapota rosszabbnál rosszabbra fordult, városunk legtapasztaltabb orvosai gondozása ellenére. Ez idő tájt városunkban járt Cagliostro gróf, és ez a csodálatra méltó, jótékony ember egy barátunk közbenjárására eljött, hogy megnézze lányomat. Néhány orvosságot írt neki elő, ezeket elküldte Strasbourgból; azonnal sokat javult az állapota, augusztusban már elég jól érezte magát ahhoz, hogy felkeresse jótevőjét Strasbourgban, ott pedig néhány héten belül teljesen felgyógyult. Megítélhetik hálánkat e páratlan ember iránt, aki mindig kész segítő kezet nyújtani a gyógyíthatatlannak hitt betegségekben gyötrődőknek, akik végül meggyógyulnak nagyszerű művészete révén, ő pedig nem kíván más ellenszolgáltatást, csak ami az igazán nagy lelkeknek jár: azt a szavakkal ki nem fejezhető érzést, hogy másokat boldoggá tett.” Bőven van kezünkben ehhez hasonló tanúbizonyság. Ha elvetnénk őket, úgy ahogy vannak, tagadnánk azt a vitathatatlan hatást, amit bizonyos egyének gyakorolnak a betegekre; ezeknek ösztöne vagy inkább egyfajta intelligenciája pótolja tudásukat. A Cagliostro által előírt, többé vagy kevésbé hatásos gyógyszerek kétségtelenül nem voltak olyan lényegesek, mint a személye keltette bizalom. Már puszta hírneve biztosította, hogy aki csak tanácsért fordult a híres kuruzslóhoz, eleve kész volt jónak tartani előírásait. A többit pedig megtette a tekintély. Cagliostrónak, mint minden kuruzslónak, rendkívüli adottsága volt ahhoz, hogy hasson azokra, akiket a remény, hogy megszabadulhatnak bajaiktól, már eleve fogékonnyá, alkalmasabbá tett arra, hogy befolyásolni, meggyőzni hagyják magukat. Cagliostro a legnagyobb mértékben rendelkezett ezzel az adottsággal. “Szeméből különös láng lövellt” – írja róla egyik híve. Biron hercegné, Elisabeth von der Recke rendszeres levelezésben állt Lavater lelkésszel, a költő-filozófussal, a híres Fiziognómia szerzőjével. Lavater mesternek számított az arcok tanulmányozásában, s ez véleménye szerint képessé tette, hogy bárkinek a jellemvonásait megállapítsa.

Lavater, Mesmer akkor divatos, állati magnetizmusról szóló elméletének híve Strasbourgba utazott, hogy megismerkedjék a Biron hercegné által annyit dicsért Cagliostróval. Az első találkozás hűvös légkörben folyt le, de valószínű, hogy a Cagliostro alkalmazta kezelések szerencsés kimeneteléről tájékozott tudós lelkipásztor hívta fel a gróf figyelmét egy bázeli hölgy, bizonyos Madame Sarasin aggasztó állapotára, akin ő, Lavater hiába próbált segíteni. A Sarasin fivérek, Jean és Jacques, szalagkereskedésből meggazdagodott bázeli polgárok, nem egyszerűen csak jó kereskedők, hanem igazán ügyes pénzemberek is voltak. A 18. században két pompás palotát építettek: a “Kék házat” és a “Fehér házat”. Az érseki domb oldaláról a Rajnára néztek az ablakok. Ez a két ház ma állami tulajdon. Az akkor harmincnyolc éves Madame Sarasin (leánynevén Gertrude Battier) szenvedéseit semmiféle kezelés sem tudta enyhíteni. A Sarasin család levéltára szerint “epelázban szenvedett, ami hisztérikus állapotban tartotta, csillapíthatatlanul szomjazott, napi huszonnyolc üveg vizet is képes volt meginni”. Cagliostro egy biográfusa arról beszél, hogy “egy szakadék mélyén sorvadozott, ahonnan csak vad és rejtelmes erőfeszítéssel tudott néha-néha felszínre jönni”. Sarasinnak a Le Journal de Paris-hoz intézett hálálkodó leveléből és egy bázeli orvos ehhez fűzött kommentárjaiból arra következtethetünk, hogy Sarasinné gyomorpanaszokon, a test jobb oldalát gyötrő fájdalmakon és a minden bizonnyal epekő okozta krónikus sárgaságon kívül tipikusan neurotikus tünetek miatt szenvedett. Bizonyos, hogy Cagliostro a neurózisra hatva tudta elviselhetetlen állapotát megszüntetni. A Sarasin család historiográfusa ráérzett erre, mikor az idegállapot zavaraira utal és hozzáteszi: “Nem annyira az epekő – ami felszívódhatott vagy eltávozhatott, még mielőtt megkezdődtek Cagliostróval a konzultációk –, mint inkább az állapot az, amit ez az úr meggyógyított, mivel szívélyes és szeretetteljes beszélgetéseik során visszaadta a betegnek bátorságát és hitét.” Sarasinné aggasztóan gyenge, mikor férje 1781. április 1-én elviszi Strasbourgba. Jacques Sarasin két évvel később azt írja, hogy “feleségének állapota valóban szörnyű volt”. Az orvosok lemondtak róla. A sikerre ugyancsak kicsi volt a remény, de Cagliostro nem habozott, hogy megkezdje a kezelést. Azonnal javulás állt be, ez közfeltűnést is keltett. Madame Sarasin enni kezdett, álmatlansága, rohamai megszűntek, meghízott és égre emelt szemmel rebegett imáiban egyszerre dicsérte a mennyei gondviselést és Cagliostro grófot. Ez az ember isten! – kiáltott fel Sarasin, aki májustól Strasbourgba telepedett át feleségével. Cagliostro környezetében él, nap mint nap találkozik vele. És hogy teljes legyen a kép, Sarasinné egy évre rá, 1782. április 4-én fiút szül, akinek megmentője tiszteletére az Alexandre nevet adja.

Sarasin gazdag és nagylelkű. Ezt azzal bizonyítja be, hogy letesz Cagliostro kezébe egy váltót és hitellevelet, amelyek összes üzletfelénél beválthatók. Ezzel Cagliostro jövedelmének legalább az egyik forrására fény derül. Mikor később belekeverik a nyakék-ügybe és a bíróság kérdéseket tesz fel neki arra vonatkozólag, hogy miből él, így válaszol: Közlöm, hogy mihelyt megérkezem egy országba, egy bankár azonnal rendelkezésemre bocsátja, amire szükségem van és az illető később visszakapja a pénzt, így például Franciaországban a bázeli Sarasin úr áll jót értem, aki nekem adná minden vagyonát, ha akarnám, akárcsak a lyoni Sain-Costard úr. Sarasin hálás, de nemcsak ezért szövődik a két ember közt mély, szenvedélyes barátság, hanem azért is, mert az üzletember is hisz a világot irányító természetfeletti erőkben. E szélsőséges 18. században, ahol két korszak feszül egymásnak és ahol a jelenségek látszólagos szétválása ellenére összebonyolódnak az őket összefogó feszes szálak, tudósok, filozófusok és orvosok merülnek el a “természetes mágiá”-ról szóló művek tanulmányozásába. Fáradhatatlanul vizsgálják mindig újra ugyanazokat a jeleket, anélkül, hogy tisztán látnák gondolataik tárgyát, s mégis megmarad az a mély meggyőződésük, hogy a világ nagy könyve magán viseli Isten keze nyomát, aki semmit se bízott a véletlenre, s hogy jeleit ki tudja silabizálni az, aki felülemelkedik a dolgok és eszmék puszta felszínén. Innen táplálkozik a szabadkőművesség divatja, amely azt állítja, hogy a legősibb idők igazságaihoz kapcsolódik; innen ered a hit az együgyűekben, a növények erejében és a titokzatos, vagy annak képzelt anyagok mint az arany, ezüst, vas, ólom, mangán stb. hozzáadásával készült gyógyszerekben. Minden kuruzsló őrzi a titkait. Cagliostro sem kivétel, végül azonban úgy dönt, hogy megosztja e titkokat Sarasinnel. Mire ez bázeli házában maga is egyiptomi bort, sárga cseppeket, asszonyoknak való csodavizet kezd el osztogatni. Cagliostro balzsamai, elixírjei, kenőcsei, gyógyírjai csekélyke hatással lettek volna a gyógyulásra azok nélkül az elemi lélektani ismeretek nélkül, amelyekkel Cagliostro minden bizonnyal rendelkezett. Akárcsak hajdani vagy mai kollégáinak, neki is a páciens személyiségét kellett célba venni, felkutatni belső konfliktusai forrását, felfedezni azt a sajátos ideált, amit minden ember felépít magában, ki kellett nyomoznia a hajlamokat, méghozzá az elfojtottakat, amelyeket aztán az elsődlegesen szóbeli kezelés képes a betegben tudatosítani és ezzel gyógyító sokkot kiváltani. Egyik tanítványa szerint “pácienseire az emberies kedvesség fényét sugározta”.

Vajon Sarasin már korábban kapcsolatban volt a szabadkőművesekkel vagy Cagliostro vitte be közéjük? Akárhogy is volt, 1783 márciusában, amikor Bázelben járt, ő beszélte rá Sarasint egy kis kerti ház építésére, hogy ott az egyiptomi rítust gyakorolhassák. Ez az elegáns barokk építmény – Glöcklihoftökéletes épségben maradt fenn egy kert mélyén. A mai tulajdonos, Lindenmeyer-Seiler úr engedélyével megnéztük a kis pavilont. A hatszögletű toronyhoz csatlakozó épület első emeletén fehér falú, mértékletesen díszített termet találunk. Posztóval letakart asztalon dákók. Biztosan a földszinten tartották a Nagy Kopt elnökletével a páholy gyűléseit. A Sarasin család levéltárában egy francia nyelvű iratban a következő olvasható: “Cagliostro egy névtelen életrajzírója 1791-ben így írt: «A parasztok annyira tisztelik a pavilont, hogy ha elmennek előtte, meghajolnak, abban a meggyőződésben, hogy Cagliostro gróf síremléke van ott benn.»” Egy másik, Strasbourgban nagy feltűnést keltett eset egy szegény kőműves feleségének, Catherine Groebelnek szülése volt. A nő állapota igen súlyos volt, egész terhessége alatt lázrohamok és szívritmuszavarok gyötörték a szerencsétlent. Az orvosok a vizsgálatok után kijelentették, hogy a magzat nem ad életjelet. Ostertag doktor, képzett szülész, érthető módon habozott, végezzen-e császármetszést. Ebben a korban az érzéstelenítés kezdetleges, nyugodtan mondhatjuk, nem létező volt. A Saint-Pierre-le-Vieux plébánosát 1781. május 29én hívták el a beteghez, hogy “meggyóntassa és ha szükség mutatkozik, végezze el a szent áldozást is, aminek felvételét a szülész tanácsolta az asszonynak”. Később a plébános azt írta, annyira megszánta a szülő nőt, hogy Cagliostróhoz fordult, akinek “jól ismerte együttérző szívét, akárcsak a plébániája körében gyakorolt bőkezűségét és segítségét”. Cagliostro egy szert adott a betegnek, s “alighogy a szülő nő lenyelte azt, megindultak a szülési fájások”. Mikor Ostertag doktor meglátogatta páciensét, cseppet sem titkolta dühét afelett, hogy egy sarlatán megcáfolta a diagnózisát, és ott is hagyta a beteget. Groebelné egy bábaasszony segítségével “igen szerencsésen megszülte gyermekét, s az olyan erős volt, hogy még aznap délután négy órakor megkeresztelték a templomban”. Másnap Cagliostro megengedte az asszonynak, hogy pici borba mártott kenyeret adjon a babának és vele magával megitatott egy kanálka vizet, amelybe néhány cseppnyit öntött egyik híres balzsamából. A szülés után Cagliostro hívei a sikert mesterük emberfeletti tudásának tulajdonították, de nem maradtak el az egyetem orvosköreinek reakciói sem, akiket “sértett a Strasbourgban kialakult abszurd rajongás egy bizonyos keleti orvoslás iránt”.

Ostertag okosabban tette volna, ha csendben marad. De ő jobbnak látta, ha szól és a városi tanácshoz fordul. Emlékirata, amelyet azért szerkesztett, “hogy felvilágosítsa a hitében megcsalt közvéleményt”, így kezdődik: “Tisztelt Tizenötök Tanácsa! Miután Önök két nőorvosra bízták a kényes és súlyos szülési feladatok ellátását, amit mi nagy tisztességnek tartván végzünk is, Önöknek kell megakadályozniok, hogy szüntelen munkálkodásunk díjaként közmegvetés tárgyává legyünk; lépjenek fel Uraim azok ellen a gyászos következmények ellen, amelyeknek a szülő asszonyok több okból is ki vannak téve, oly állítólagos gyógykészítmények javallata folytán, melyek megindítják a szülést.” A Tizenötök Tanácsa rendkívüli ülést tartott, de hiába utasította vissza Ostertag emlékiratát és hiába jelentette ki, “hogy egyöntetűen elítéli annak kinyomtatását és közzétételét”, a kétség kezdett beszivárogni bizonyos féltékeny körökbe, amelyeket amúgy is felháborított a túlságosan felkapott, szédelgő csodadoktor működése. Ha hihetünk Bürkli leveleinek, Cagliostro cseppet se kímélte a hivatalos tudományt: “kollégáit az állatvilágból vett éktelen gúnynevekkel illeti (...) Egy kissé túlságosan is magabiztos, így aztán megesik, hogy könnyelműen ígér gyógyulást. De viszont épp ez a magatartás ébreszt határtalan bizalmat a betegekben.” A szeszélyes, kiszámíthatatlan Cagliostro csak azt kezelte, aki rokonszenves volt neki. Megint Bürklit idézzük. “Még azok közt is, akik külföldről jöttek, hogy rábízzák gyógyulásukat, akadtak olyanok, akiknek a kezelését félbehagyta, másokat pedig mereven visszautasított. Egyesekkel rendkívül szívélyes, másokkal szemben kemény, elviselhetetlen a viselkedése, aszerint, hogy tetszenek-e neki vagy sem, és ezt gyakran első látásra eldönti.” Ám a strasbourgi jó társaság tagjai, akiket izgatott a Cagliostróról szállongó szóbeszéd, ott nyüzsögtek a szalonjában... A grófék délután öt és hét óra közt fogadták a vendégeket, Serafina egy kis szalonban, a kandalló mellett, a díszhelyen ült. De az érdeklődés középpontjában Alexandre állt, ő volt az összes meghívott bámulatának tárgya. Megbabonázva hallgatták, amint fesztelenül csapongott a témák körül: hol gyógykúráiról beszélt, hol “az égi istenről, aki a legjelentéktelenebb növénybe is képes olyan nedvet rejteni, ami vissza tudja adni az egészséget”, de szót ejtett a titkos tudományokról, a kabaláról, az alkímiáról is. Azt erősítgette, hogy “minden eseménynek előbb a szellemi világban kell végbemennie, mielőtt a természetben is realizálódnék”, s végül azt, hogy a tudomány hatalmas, de csak úgy lehetünk a birtokában, ha újjászületünk, fizikailag és erkölcsileg is; a maga módján így vegyítette a gyógyító mesterséget a szabadkőművességgel és a maga egyiptomi rítusa

magasztalásával. Bürkli azon frissiben így rögzítette értékes benyomásait: “Helyrehozva a lelki ferdüléseket, a testet is meggyógyította”. A Sarasin család tagjain kívül ott látjuk Cagliostro szalonjában Saint-Mauris herceget, Chaumont de la Galaizière intendánst, Contades marsallt, Elzász kormányzóját, Gérard királyi jogtanácsost, Dampière bárót, sőt magát őeminenciáját, Rohan bíborost, Strasbourg püspökét is. Louis-René-Edouard de Rohan-Guéménée jelentékeny személyiség volt. Jelentékeny és tiszteletet parancsoló már születése, de vagyona és magatartása miatt is. A Rohan família uralkodó helyet töltött be a francia történelemben. Ez a régi, előkelő, volt bretagne-i uralkodócsalád Josselinből származott. Ismeretes gőgös, híres jelmondata: “Király nem lehetek, herceg lenni nem kívánok, Rohan vagyok.” Louis de Rohan fivére Bordeaux érseke, Rohan-Rochefort herceg tábornagy Nîmes kormányzója, végül a máltai lovagrend nagymestere ez idő tájt Emmanuel-Jean-Marie-des-Neiges de Rohan. Louis de Rohan 1734. szeptember 25-én született Párizsban. Mohósága határtalan, gátlástalanul tör minden lehetséges posztra, minden tisztre. Huszonhét évesen már a Francia Akadémia tagja, harmincnyolc évesen bécsi követ, a Chaise-Dieu-i, a montmajouri és az arras-i Saint-Waast apátság társbirtokosa – ez utóbbi önmagában háromszázezer livre jövedelmet biztosít neki -, de megszerzi a Sorbonne annyira óhajtott provizori tisztét s végül a strasbourgi püspökséget is. Féktelen ambíciója még magasabbra sarkallja: a francia királyság főalamizsnási tisztére pályázik, ami együtt jár a Szentlélek lovagrend parancsnoki és a Quinze-Vingts kórház főfelvigyázói címével is. Végül ezt a célt is eléri, noha ehhez a király ellenkezését kell legyűrnie. XVI. Lajos emlékszik, hogy Rohan herceg bécsi követsége idején erkölcsi züllése olyan méreteket öltött, hogy Mária Terézia császárnő, Mária Antoinette francia királyné anyja végül elérte visszarendelését. Minden bizonnyal ez az oka annak, miért vetette meg Mária Antoinette az udvari főalamizsnást: Rohan az ő felséges körében senkinek számított. A herceget elkeserítette ez a királyi megvetés. Hogy a királyné megbecsülését és kegyét elnyerje, mindenre képes volt, még élete legnagyobb őrültségének elkövetésére is, amit a nyakék-ügy néven ismert meg a világ és ami később Cagliostro vesztét is maga után vonta. Rohan fényes címei és kardinálisi bíbora ellenére hihetetlenül hiú és elbizakodott volt. Káprázatos életet vitt, semmi sem volt neki elég szép, elég nagy, elég gazdag. Párizsi bíbornoki palotáján, az Hotel Strasbourgon kívül övé volt Elzászban az elragadó coupvray-i kastély, s ebben a kedvenc

rezidenciájában se szeri se száma nem volt a lakájoknak, kocsisoknak, kertészeknek, fogatoknak, hajtóvadászathoz való kutyafalkáknak s mindannak, ami hozzátartozott a főúri életvitelhez. A bíboros bevételeit egymillió livre-re becsülték. Ennek ellenére gyakran volt pénzzavarban, és hogy ne kelljen csökkentenie a fényűzést, elzálogosította javai egy részét. Bankára, Kornmann hiába érvelt, Rohan a korra oly jellemző nemtörődömséget tanúsította az ilyesmi iránt. Saverne-ben állandó volt a vendégeskedés. Sose voltak az asztalnál ötvennél kevesebben. Henri-Robert13 azt állítja, hogy a legszebb asszonyok jöttek itt össze vendégségbe. “A kastélyban a legszeretetreméltóbb szabadság uralkodott. A kardinális mondását: «Szabadság, könnyedség, pazarlás» választották jelszónak.” Nem kell túl józanná tenni a vallást, nehogy pusztasággá váljék – mondotta. Ezt az elvet a bíboros szó szerint vette. Miközben kifelé buzgón teljesítette a hivatalával járó kötelességeket, nem tartotta méltóságával összeférhetetlennek, hogy az okkult tudományok iránt érdeklődjék, így hát, amikor tudomást szerzett róla, hogy Strasbourgban tartózkodik Cagliostro gróf, akinek alkimista híre hozzá is eljutott, sürgősen elküldte hozzá Mullenheim bárót, fővadászmesterét. Mullenheim a következő nyers választ kapta: Ha a bíboros úr beteg, jöjjön el és meg fogom gyógyítani. Ha jól érzi magát, nincs rám szüksége és nekem se őrá. Rohan, aki egyre kíváncsibb lett erre a furcsa figurára, belement a játékba és elvitette magát Cagliostro házába. Georgel abbé, fővikárius írta le a bíboros és a mágus első találkozását: “A herceg végül bebocsátást nyert Cagliostro szentélyébe. Saját bevallása szerint olyan nemesnek és lenyűgözőnek találta ennek az embernek az arcát, hogy szinte vallásos megrendülés hatotta át, úgyhogy tisztelettel beszélt hozzá. Ez az első találkozás rövid volt ugyan, de meghatározó. Cagliostrónak sikerült teljességgel megnyernie a herceg bizalmát, anélkül, hogy hízelgőnek mutatkozott vagy megpróbált volna fölébe kerekedni. Az Ön lelke – mondta Cagliostro – méltó az enyémhez, megérdemli, hogy részesítsem titkaimból. Ennyi elég is voli, hogy fellelkesítse az alkímiáért bolonduló embert. A találkozások gyakoribbakká váltak, a Strasbourgi palotában patakokban folyt a tokaji bor Cagliostro és Serafina tiszteletére.” A bíboros állítólag részt vett néhány szabadkőműves ülésen, ezeken Cagliostro elnökölt. Rohan bizonyára megpróbálta bebizonyítani önmagának, hogy a Nagy Kopt egyiptomi rítusa nem ássa alá egyházfői méltóságát. 13

Les Grands Procès de l'Histoire. Payot, Paris, 1925.

Éppannyira ragaszkodott babonáihoz, mint hitéhez. Ez a hivő, aki a vallásból átcsúszott a mágiába, engedte, hogy Cagliostro elkápráztassa. Ugyancsak meglepő ez a hiszékenység, hiszen a szabadkőművességet a pápa két ízben is elítélte. A herceg mentségére szóljon, hogy – ne feledjük – ebben a különcködő korban saját ősi nemesi családjának tagjai közül is többen csatlakoztak a szabadkőművességhez, hogy sok egyházi személy volt közismert szabadkőműves és hogy Franciaország egyes városaiban Lyonban, Rennes-ben, Orléans-ban és másutt is – a páholyok élén plébánosok álltak. Rohan kardinális barátsága méltán fejébe szállhatott Cagliostrónak. Más teljességgel elképzelhetetlen: egy ilyen csiszolatlan, felületes tudású személy, aki hol itt, hol ott csipegetett fel némi orvosi és mágiára vonatkozó ismeretet, meg kellett hogy mámorosodjék, ha azt tapasztalta, hogy kora nagy szellemei, tudósok, nemesek, sőt még fejedelmek is elhalmozták kegyeikkel. Mikor később, számos kínos kaland után elég hatalmasnak érezte magát, hogy szembeszegüljön a pápasággal, minden bizonnyal meglepő sorsának lett áldozata. A beteges hazudozókra jellemzően ő maga is hinni kezdett abban, amit másoknak erősítgetett, elhitte a saját fennen hirdetett jóslatait, gyógyító képessége korlátlanságát. Nagy intelligenciát tulajdonítottak neki, ám nem kétséges, hogy tévesen. Inkább ösztönös, megérzésekre támaszkodó ember volt. Beleszagolt a szélbe, aztán leszegett fejjel nekivágott, anélkül hogy igazán tudta volna, hova viszi a lába. Az igazat megvallva, Cagliostróról lepattan minden elemzés. De nyugodtan mondhatjuk: ha előrelátó, ha képes helyesen dönteni, sosem vetette volna magát meggondolatlanul olyan abszurd, esztelen vállalkozásokba, mint amilyenek életét tarkítják, különösképpen miután királyi határozattal kitiltották Franciaországból. Cagliostro tovább folytatta csodásnak tartott kúráit. Rohan állítólag azt mondta róla Oberkirch bárónőnek: Nincs ennél rendkívülibb, magasabb rendű ember; tudásának nincs párja, csak jósága vetekedhet vele. Ugyanez az Oberkirch bárónő igen élettelien írta le Cagliostro arcát és egyéniségét. (Tegyük hozzá, hogy bizalmatlan volt azzal a személlyel szemben, aki mintegy akarata ellenére magával ragadta. Később Cagliostro ellenségévé válik.) “...egyáltalán nem volt szép, de sosem volt alkalmam figyelemreméltóbb arcvonásokat megfigyelni. Tekintetének csaknem természetfölötti mélysége volt, szemének kifejezését szinte reménytelen visszaadni: egyszerre volt lángoló és jeges, vonzott és taszított, félelmet és legyőzhetetlen kíváncsiságot keltett.” Máshol pedig így szól róla: “El se lehet képzelni, micsoda dühös szenvedéllyel varrta magát mindenki Cagliostro nyakába. Csak annak van erről

fogalma, aki látta, hogy vették körül, hogy ostromolták és esdekeltek egyetlen szaváért. És ez nemcsak a mi vidékünkön volt így, Párizsban ugyanúgy rajongtak érte.” Abban a Párizsban tehát, ahova éppen most igyekszik Cagliostro a bíborossal, aki könyörgött neki, kísérje el nagybátyja, Soubise herceg betegágyához – skarlátlázban szenved. l781. június 29-ét írták, mikor Cagliostro Párizsba indul a bíboros hintájában. Rohan kíséretében van még Mullenheim báró és Ramond de Carbonnières. Éppen egy hónappal Catherine asszony szülése után, ami olyan dühre gerjesztette Ostertag doktort. Cagliostro párizsi tartózkodásáról több forrás is szól, s ezek kivételesen nem mondanak egymásnak ellent. A gróf a bíbornoki palota vendége. Cagliostro kérésére a püspök először egyedül megy el Soubise herceghez, annak nagyszerű Marais-negyedbeli palotájába. A volt Guise-hercegi rezidenciából Rohan azzal a hírrel tér vissza, hogy a beteg állapotában bizonyos javulás mutatkozik. Ebben az esetben – mondta Cagliostro – engedje meg, hogy visszatérjek Strasbourgba. Nincs tennivalóm a betegnél, ha már meggyógyult. Alexandre bizonyosan mérlegelte magában, hogy nem méri össze erejét az egyetem orvosi karával. Másnap azonban a helyzet tökéletesen megváltozott: Soubise herceg állapota igen rosszra fordult. Orvosai és egész környezete azt ismételgetik, hogy nincs mentség. Eljött Cagliostro számára a perc. Beszáll őeminenciája hintójába, eléri, hogy egymagában léphessen be a haldokló szobájába. Egy óra múltán hívatja a bíborost és a betegre mutatva ezt mondja: – Ha követik az utasításaimat, ő hercegi fensége két nap múlva elhagyja az ágyat és sétál a szobában. Egy hét múlva kikocsizik. Három hét múlva megjelenik az udvarnál Versailles-ban. Mit lehet erre válaszolni? Cagliostro és a bíboros még aznap visszatérnek az Hôtel Soubise-ba. Cagliostro egy piciny fiolát vesz magához és tíz cseppet ad belőle a betegnek. Holnap öt cseppel kevesebbet adunk be a betegnek, holnapután csak két cseppet kap az elixírből, estére fel fog kelni. És a marsall mindenki teljes megrökönyödésére lábra állt, pontosan úgy, ahogy Cagliostro megjósolta. “Az ötödik nap estéjén ő hercegi fensége csirkeszárnyat evett.” Meggyőző orvosi jelentés híján a korabeli emlékiratokhoz és levelekhez kell tartanunk magunkat. Soubise kétségtelen gyógyulása első benyomásra döbbenetes, annál is inkább, mert úgy mondták, hogy az egyik lába üszkösödni kezdett. Amikor Cagliostro olyan betegségeket gyógyított, amelyeknek bizonyára sok esetben pszichikai okai voltak, fényes tekintélyének már a híre is hatása alá

vonta a pácienst. S már puszta jelenléte, hite és meggyőző képessége is enyhülést adott. De mit szóljunk a marsall épületes históriája hallatán, hacsak nem azt, hogy ha legenda, akkor szép legenda!? Párizs, a gyorsan születő és gyorsan szétfoszló hírnevek városa elfogadja Cagliostrót. Ő a nap hőse, a Gondviselés küldötte. Corberon lovag, aki varsói francia követ korában ismerte meg Cagliostrót, sietve felkeresi a mestert a Palais Royalban, hogy karjaiba vesse magát. Az avignoni levéltár Corberon több levelét őrzi, melyeket 1781 júliusában a gróffal történt találkozása után írt. “Ma reggel felkerestem Cagliostrót. Egy kenőcsöt adott pattanásaim ellen, úgy hiszem, kámfor is van benne... Az orvosok úgy mondják, hogy Soubise herceg jól érzi magát. Azt hiszem, félnek Cagliostrótól. Ő maga meg erősködik, hogy nem vizsgálja meg a herceget, amíg amazoknak a kezére bízza magát. Találkoztam nála Rohan bíborossal; azt mondta nekem, hogy Brionne grófnő látni akar, hogy Cagliostróról beszélgessünk. Rá akarná bízni menye, Vaudémont hercegné kezelését; a hölgy tizenkilenc éves, siralmasan gyenge az állapota, és az orvosok nem tudnak rajta semmit se segíteni. Amikor este nyockor hazaértem, ott találtam Viviers urat, aki arra kért, kísérjem el Cagliostróhoz, mert a tanácsát akarja kérni. Nagyon szívélyesen fogadta, s holnap újra megy Cagliostróhoz.” Egy július 4-i levélben ez áll: “Ma reggel Cagliostrónál jártam. Sokan kezdik felkeresni. Eljött Caylus gróf, Luxembourg lovag, több asszony... “ Louis de Rohan a hetedik mennyországban érzi magát. Pártfogoltját az egyik lap úgy említi, mint “a város kedvencét”. Unokahúgánál, Créquy márkinénál is beajánlja Alexandre-t és “feldicséri előtte annak átlag fölötti, kiemelkedő kitűnő képességeit és csodálatraméltó tudását s erényeit, amelyek megszerezték neki Elzász legválogatottabb személyiségeinek megbecsülését és az én ragaszkodásomat s végtelen csodálatomat”. Párizsban volt az a lengyel hölgy – Charlotte Sanguska –, akinek Cagliostro megjósolta, hogy előkelő család fiához megy majd feleségül. Most már NassauSiegen hercegnének hívták, de amikor látni akarta Alexandre-t, visszautasításba ütközött. “A nassaui hercegné – ha hinni lehet Corberon lovagnak – találkozóra kérte palotájába. Ezt Cagliostro visszautasította, de javasolta, hogy jöjjön el ő hozzá. Kezd ez az ember rendkívüli szenzációt kelteni, s ehhez még lelkesedés is társul. Brionne asszony tanácskozott vele lánya, Vaudémont hercegné miatt, és nagyon elégedett volt azzal, amit Cagliostro a hercegné állapotáról mondott. Este újra felkerestem Cagliostrót. Találkoztam Montbarey hercegnővel, nyolctól negyed tizenegyig maradt. Vele volt Mullenheim báró, Rohan herceg fővadászmestere, aki nagyra van Cagliostróval. Úgy tűnik, jelen volt, mikor

magas művészetét gyakorolta. Leírtam Montbarey hercegnőnek, hogy kell elkészíteni a Cagliostro-féle teát.” Egy bizonyos Cucé márkiné, akiről semmi egyebet sem tudunk, csak hogy a hatvanas éveit taposta, könnyűszerrel elérte, hogy Cagliostro megvizsgálja. Photiadès megtalálta a lille-i könyvtárban Cagliostro saját kezű feljegyzését az esetről. Ez a ritka, értékes dokumentum bizonyítja, hogy Cagliostro ez idő tájt igen jól ki tudta már magát fejezni franciául, a kor szintjén, még ha szövege hemzseg is a hibáktól – amiben egyébként nem különbözött kortársai többségétől, íme a feljegyzés szövege: “Mintegy tizenöt hónapja, hogy Cucé márkiné észreveszi, hogy hasa nagyon megnőtt és hogy kemény daganatok vannak benne, különböző orvosok látták, egyesek azt mondták, hogy a daganatok rákosak, mások azt, hogy dugulás, egyesek szerint a bélfodor táján, mások szerint meg a hashártyán van, végül azt is mondták, hogy a vastagbélen és különböző helyeken izzadmányok mutatkoznak, de általában nem az üregekben; igen erős hashajtókat adtak neki, amelyek meg is tették hatásukat, de legyengítették, anélkül hogy csökkentették volna a has méretét vagy a daganatokat; ezután egy igen bölcs orvoshoz került, aki nagyon helytelenítette a neki adott kezeléseket s azt tanácsolta, hogy hagyja abba, amíg vissza nem tér az ereje, és hogy ennek érdekében igen tápláló ételeket fogyasszon, amit meg is tesz körülbelül három hónap óta. Ettől jobban van, alig vannak fájdalmai, természetes és sokkal bőségesebb az ürítés; nagyon jó étvágya van és néha aludni is tud; ennek ellenére egyáltalán nem tér vissza az ereje és semmi csökkenés sincs vagy csak nagyon csekély a has méretében.” Milyen kár, hogy ezen a lapon Cagliostro nem tüntette fel a hölgynél alkalmazott gyógyszereket. Bizonyára megszokta, hogy ne tegye közzé az összetételüket. Pórul is járt, mihelyt nem tudta azokat titokban tartani. Párizsban Cagliostro egy különös jellemvonása kerül felszínre: távol tartja magát a főrangú uraktól, a magas tisztségben levőktől. Vergennes külügyminiszter meghívja vidéki házába, ő visszautasítja. Mullenheim kéri, keresse fel Maurepas-t, aki szintén tagja a királyi kabinetnek. Cagliostro nem áll rá, viszont rohan egy bizonyos Richard doktorhoz, aki “körülbelül egy éve szélütötten feküdt”. Visz neki egy főzetet, amiből az meg is iszik néhány cseppet, bizonyára megnyugtatásul. Corberon ezt jegyzi fel a dologról: “... Richard ezután bevette a gyógyszert. Égette a száját, de benntartotta, amíg csak bírta; aztán nyelte csak le, Cagliostro tanácsát követve. És rövid idő múlva újból forgott a nyelve, ami addig duzzadt volt. A nyelve ugyan újra megvastagodott, de bizonyos idő múlva megint szabadon mozgott, újabb adag nélkül. Ez az eset ellenőrizhető.”

A csodákra áhítozók – mint Coislin asszony, Montbarey hercegnő, Thome márki – hiába próbálták meg, hogy kifaggassák Cagliostrót “feltételezett felsőbbrendű hatalmáról”. Corberon lovag, aki misztikusokkal és illuminátusokkal vette körül magát, jómaga is meglepődött, hogy a csodadoktor nem mutatott érdeklődést az illuminizmus akkortájt elhunyt mestere, a híres Swedenborg iránt. Életének ebben a szakaszában Cagliostro nem törődött az okkultizmussal. Minden idejét lefoglalták gyógykezelései. Aszerint, amit róla egyáltalán tudhatunk, “hitte, hogy részben meg kell hajolni a sors, a véletlen előtt” és hagyta magát az eseményektől sodortatni. Régi betegei már követelőztek, így hát július 11-én visszatért Strasbourgba. A következő két esztendő során, amit a grófék Strasbourgban töltenek, sikerek és kudarcok váltakozását élik meg. Ostertag szülész önigazoló memorandumát ugyan elutasították a felettesei – minden bizonnyal Rohan kardinális és Contades marsall közbelépésére –, a városban azonban különbözőképpen értékelték. Igaz, hogy Cagliostro csodálóit mindig bámulatba ejtették képességei, önfeláldozása, nagylelkűsége, másokban viszont féltékenységből vagy afeletti dühükben, hogy nem fogadta őket, ellenséges érzések gyűltek fel ellene. Az elindított rágalmak mentek a maguk útján. Különösen az orvosok ítélték el szigorúan az öveikkel annyira ellentétes módszereket. Aztán meg számos betegük elhagyta őket a gróf miatt. Az ilyen sértéseket nehezen bocsátják meg, különösen ha a pénztárcát is érintik. Ugyancsak kínos volt Cagliostro párbaj-ügye Narbonne lovaggal: az “sarlatánnak titulálja, aki nem méltó arra, hogy összemérje pengéjét egy magafajta nemesemberrel”, ez a história csak szaporítja ellenségei számát. Rendkívül gonosz hangú röplapok terjednek a városban. Egyik éjjel mindegyik városrészben kifüggesztik ezt a kegyetlen szövegű plakátot: CAGLIOSTRO GRÓF Máltában, ahová orvietói kereskedőként török ruhában érkezett, kuruzsolt. Sarlatán Toulouse-ban és Rennes-ben, csaló szélhámos Oroszországban, hazug és kalandor Strasbourgban, szemtelen és gyáva alak Saverne-ben, és ezentúl már sehol se tartják majd másnak.

Egy másik falragaszon legazemberezik. Sokkal nagyobb horderejű kellemetlenség, hogy némelyek a múltját firtatják. Egy Bousie nevű angol arról beszél, hogy Cagliostro Londonban Pellegrini márki néven élt és hogy “sok városbelit rászedett”. Párizsban, szól a fáma, Fenice grófnak hívatta magát. Végezetül voltak, akik egy Rajo nevezetű portugál zsidó fiát vélték tudni a mágusban. Az önkényes kitalálások ilyen összevegyítése a valóságos tényekkel végső soron nem ártott a körülötte kialakult legendának, s Rohan herceg változatlanul azt mondogatta róla: Tudós, akit nem szabad közönséges ember mértékével mérni. Akik közel álltak hozzá és akiket lekötelezett, nem törődtek a városban keringő pletykákkal. Cagliostro, akárcsak azelőtt, számos beteget fogadott, akik gyógyultan távoztak és széltében-hosszában buzgón híresztelték gyógyulásukat. Annyira közkedvelt és híres volt, hogy az egész királyságból sereglettek hozzá vizsgálatra. A svájciak is özönlöttek házába: Genfből, Lausanne-ból, Bernből és Graubündenből. Lavater lelkész, aki annak idején Cagliostrót Sarasinnek ajánlotta, Bázelben kereste fel az ott vendégeskedő grófot. Lavatert nyugtalanította a szabadkőművesség növekvő befolyása és a Nagy Kopt hívei feletti hatalma. A találkozás elég viharos volt. Néhány hónapra rá, 1782-ben Lavater Sarasinékkel együtt Cagliostro vacsoravendége volt. Bevallotta, hogy felesége, akit csodálattal töltött el a barátnőjét, Gertrudot megmentő kezelés, maga is szeretne Alexandre páciense lenni. A csodadoktor még messziről is ellenállhatatlanul vonzotta jegyzi meg Photiadès. Cagliostro, miután kifaggatta egy levélben, küldött neki egy sor előírást és receptet, s ezek olyan jótékony hatásúak voltak, hogy Lavater zavarba esett és az alábbi levelet küldte Sarasinnek: “Üdvözöld a nevemben Cagliostrót és biztosítsd róla, hogy egyre inkább tisztelem csodálatos orvosmivoltát. Sose látjuk már Zürichben? Nem felszólítás ez, hanem félénk óhaj. De ha eljön, alázatos és örömteli hálával várom.” Cagliostro Bázelben is alapított egyiptomi rítus szerint működő páholyt. Gyakran járt át ebbe a városba, hogy elnököljön az üléseken és hogy hívei buzgalmát is felpezsdítse. Látogatták a páholyt Sarasinék és rokonaik, barátaik, Tochon lelkész, Socin doktor, a Hagenback család. Lavater is eljött egyszer, hogy személyesen is részt vegyen egy ilyen ceremónián, és megállapíthatta, hogy Istenhez fohászkodnak és hogy sose támadják a keresztény vallás szent elveit. Ha azt várják egy kuruzslótól, hogy csodákat műveljen, tekintélyének leginkább az válik hasznára, ha nem halnak meg a betegei. Mármost Cagliostro betegei közül egymás után négyen, méghozzá nem is a legjelentéktelenebbek mondtak búcsút az életnek. A neuraszténiás – vagy ahogy az akkortájt inkább kedvelt megjelöléssel illessük: hipochonder –, híres Caylus herceg többször is

elment Strasbourgba, hogy kezeltesse magát Cagliostróval. “Szegény Caylus herceg meghalt, méghozzá, a hírek szerint, megmérgezte magát.”14 Valóban öngyilkos lett, ami mindig az életképesség hiányát mutatja. Egy másik betege, Combis márki, helyettes tartományi kormányzó “Vénusz áldozata” volt – így mondták akkor finoman –, sebtében elhívott háziorvosa karjában halt meg, előtte azonban Cagliostro kezelte. A tizennyolc éves nemesifjúnak, a Sierenzből való Waldnernek is az a rossz ötlete támadt, hogy meghaljon, akárcsak a svájci Orell úrnak, akinek halálhíre 1782. január 13-án terjedt el, miután Cagliostro teletömte a jóembert orvosságaival. Photiadès beszámol róla, hogy Cagliostro minden elővigyázatot félretéve azzal vádolta meg az orvosokat, hogy megmérgezték Orellt – azok meg mélységes felháborodással hánytorgatták fel az ő mérhetetlen tudatlanságát, különösen az ólomkivonattal való kezelés túlhajtását kárhoztatva. Ligne hercege pedig, “mikor meglátta ezt az embert, kuruzslóhoz méltó alakját, beszédmódját, ruháját, hosszú frakkját”, képtelen volt magyarázatot találni rá, hogyan volt képes annyi balekot bolondítani. Ha Cagliostro, főként ifjúságában, sok mindenkit becsapott is, őt magát is nemegyszer rászedték hol azzal, hogy behálózták, hol meg hízelgésekkel és ügyesen a nagylelkűségére hivatkozva. Ez a hiszékenységig fajuló, egyéniségével oly rosszul összeegyeztethető naivitás hozzájárul bukásához s végül vesztéhez is. Mással nem magyarázható, hogyan bízhatott egy Carlo Sacchi nevű, olasz születésű szélhámosban, aki azzal jelentkezett nála, hogy állítólag még Spanyolországból ismeri. Cagliostro szolgálatába fogadja. Sacchinak az a dolga, hogy a gróf gyógyszereit elvigye a betegekhez, de ő megzsarolja a szegényeket és bezsebeli pénzüket, neki meg hazahozza a gyógyszerészek számláit. A semmirekellő nem elégszik meg azzal, hogy megtölti a bukszáját, ráadásul még ócsárolja is a gazdáját – valószínűleg a városi orvosok bujtogatják –, és hallgatóit azokkal a gyalázkodásokkal traktálja, amiket aztán később szépen kinyomtatnak a gróf ellenségei. “Én kezeltem ki Spanyolországban őt, a ravasz disznót – mondja – egy szörnyű nemi betegségből, akárcsak bájos nejét, de mi mást szedhettek össze azokon a rossz hírű helyeken, ahol akkoriban züllöttek. Ez a ti nagy emberetek! A receptjei nem érnek egy lyukas garast se, a hókuszpókuszait én is meg tudnám csinálni, ha nem lennék becsületes ember. Gyakran kedvem lenne a fejére olvasni ezt, mikor azt mondja nekem, hogy te ehhez kisfiú vagy, meg amikor buta állatoknak nevezi az orvosokat. 14

Sarasin levéltár, Bázel.

Hogy miért nem teszem meg? Mert megölne, ahogy már másokat megölt; adjanak a védelmemre hat gránátost és a szemébe mondom, meg én, mindenki füle hallatára.”15 Cagliostro egy betege hallja ezeket a beszédeket és beszámol róla jótevőjének. Az hívatja Sacchit, szigorúan megrója és felmond neki. A fickó védekezik, de forr benne a düh. Elrohan ahhoz, aki feljelentette, és pisztollyal a kezében halállal fenyegeti. A rendőrfőnök La Salle márki megparancsolja, hogy hagyja el Strasbourgot. Sacchi csak a Rajna túlsó partjáig megy és Kehiből még dühödtebben támadja Cagliostrót; levélben és újságban, sőt plakátokon követel tőle százhuszonöt Lajos-arany végkielégítést hatnapos szolgálatáért. Mivel nem fizetik meg, amit követel, bosszúból felfogad egy börtönből szabadult züllött ügyvédet egy gyalázkodó röpirat szerkesztésére. Emlékirat Cagliostro grófról a címe. Ez az elmeszülemény nem érdemelné meg, hogy csak meg is említsük, ha Cagliostro dühödt ellenségei nem szedték volna elő a nyakék-ügyben. Feltehető, hogy Sacchi förtelmes hecc-hadjáratát Ostertag doktor, Narbonne és a hozzájuk csatlakozó irigyek táplálták. Gleichen Visszaemlékezéseinek egy bekezdése minden kétséget kizár e tekintetben. “Mindenhova szüntelenül követte azoknak az orvosoknak a féltékenysége, akik éppoly ádáz ellenségekké válnak, mint a papok, ha üldözni kezdik egymást. A Rohan kardinális iránt táplált gyűlölet, akihez pedig [ti. Cagliostrót] bensőséges szálak fűzték, erősen visszaháramlott rá is. Vegyük hozzá ennyi meggyőződéses ellenség rágalmaihoz még azoknak az embereknek a rosszakaratát is, akik általában inkább a rosszat, mint a jót szeretik elhinni és ismételgetni, s az ember belátja: legalábbis lehetséges, hogy egy inkább irigységet, mint szánalmat ébresztő ismeretlen a rossz nyelvek áldozatává legyen.” Sacchi – annak ellenére, hogy megtiltották neki – méregdrágán árulta a maga készítette sárga meg fehér csöppeket, azt állítva, hogy Cagliostro gyógyszerei. Erre utal az is, hogy Alexandre-nak hirdetésben kellett közzétenni figyelmeztetését, miszerint “nem vállalhat felelősséget azokért a káros hatásokért, melyeket egy ennyire meghamisított gyógyszer okozhat”. Ugyanakkor a feleségének könnyűvérűségéről, tékozlásáról terjesztett nem szűnő rágalom, álnok szóbeszéd és rosszindulatú híresztelés – aki pedig, úgy tűnik, Elzászban kifogástalanul viselkedett – elviselhetetlen légkört teremtettek Cagliostro körül. Végül még a szegények iránt tanúsított jóságáért is megrótták. Bürkli azt írta, hogy “erénye csak a bűn álcázása volt”.

15

Dr. Marc Haven, i. m.

A rendőrség résen van, figyelteti a gróf legkisebb mozdulatát és megnyilvánulását is. Párizs sietve kirendel egy titkos ügynököt, de az illető visszautazik anélkül, hogy bármin rajtakapta volna Cagliostrót. A bizalmatlanná és keserűvé vált Cagliostro csak és kizárólag Hecht gyógyszerésznek, a Szent Szűz patika tulajdonosának becsületességében bízott meg, vele készíttette gyógyszereit, “purgalo porait vagy főzeteit, kristályos cukorolaját, mannás mellkenőcsét, kanadai balzsammal vagy terpentinnel elegyített gyógypiruláinak sokaságát”. Egyiptomi borát és “epilepszia, süketség meg vesehomok elleni speciális cseppjeit” pedig a szeme láttára kellett előállítania a Rue des Ecrivainsben. Mégse szűnnek meg többé a gyalázkodások, amíg csak el nem utaznak – hiába vannak támogatóik, a város közönsége már nem mutat olyan lelkesedést, mint az előző években, híveinek köre összezsugorodik. Végig kitart a kardinális, a Sarasin család, Le Barbier de Tinan, Rámond de Carbonnières és Oberlin lelkész, aki Ban de la Roche-i házában vendégül is látja. Rohan herceg, Contades marsall és de t'Ort, akiket igen bánt a mesterrel szembeni rágalomhadjárat, közbelépnek a királyi hatóságoknál. Leveleiknek rögtön megvan a kívánt hatása. Két napon belül három hivatalos leirat érkezik a címzettekhez: ezeknek aztán végképp pecsétet kellett volna tenni Cagliostro ellenségeinek szájára. A külügyminiszter és a főpecsétőr (az igazságügyminiszter) Gérard királyi főbírónak küldenek leiratot. “Versailles, 1783. március 13. Uram, nem ismerem személyesen Cagliosiro grófot, de amióta csak Strasbourgban tartózkodik, olyan kedvezőek a rá vonatkozó összes jelentések, hogy az emberiesség azt követeli, találjon a városban tiszteletet és nyugalmat. Idegen volta és az a jó, amit a hírek szerint állhatatosán gyakorol, feljogosít, hogy az Ön és az Ön elnöklete alatt álló hivatal figyelmébe ajánljam. Cagliostro úr nem kér egyebet, csak nyugalmat és biztonságot; a vendégjog ezt biztosítja is neki. Ismerve az Ön személyes hajlandóságát, meg vagyok győződve róla, Ön mindent meg fog tenni azért, hogy részesüljön a vendégnek kijáró jogokban és azokban a kedvezésekben, melyeket személyében kiérdemel. Kitüntetésnek érzem, Uram, hogy teljességgel az Ön igen alázatos és engedelmes szolgája lehetek De Vergennes” A második levél sem kevésbé túlzóan dicsérő. “Versailles, 1783. március 15. Cagliostro gróf úr, amióta csak Strasbourgban van, nagy buzgalommal segítette a szegényeket és szerencsétleneket és több olyan magasrendű emberiességet tanúsító cselekedetéről tudok, melyek megérdemlik, hogy

különleges védelemben részesüljön. Figyelmébe ajánlom Önnek, hogy mind Ön, mind az Ön elnöklete alatt álló hivatal szíveskedjék neki mindazt a támogatást és nyugalmat biztosítani, amit csak egy idegen élvezni jogosult a király országaiban, főként ha jelenlétével hasznossá teszi magát. Miromesnil” Végül még Ségur marsall hadügyminiszter is közbelépett: La Salle márkinak, Elzász helyettes katonai parancsnokának az alábbi, parancs formájában fogalmazott üzenetet küldte. “Versailles, 1783. március 15. Uram, biztosítottak róla, hogy Cagliostro úr, amióta csak Strasbourgban tartózkodik, nem vétett a jó magaviselet ellen. Tiszteletre méltó a mód, ahogy a városban tudását, tehetségét felhasználta és sokszoros bizonyítékát adta emberiességének a különböző betegségektől megtámadott, hozzá forduló személyek előtt. Ez az idegen ezzel rászolgált a kormány védelmére. A király nemcsak azzal bízza meg Önt, hogy ne zaklassák Strasbourgban Cagliostro grófot, ha vissza akarna oda térni, hanem még azzal is, hogy olyan megbecsülést kapjon ebben a városban, mely a szerencsétleneknek nyújtott szolgálatai alapján feltétlenül kijár neki. Ségur”16 Ezeknek a rendkívül dicsérő hangú leveleknek, melyek keményen meghazudtolták a strasbourgi orvosokat és Cagliostrót gyógyítói minőségében ismerték el – ami példa nélkül álló eset még ebben a korban is –, minden körülmények között meg kellett volna védeniök s biztonságot kellett volna nyújtaniuk személyének. Semmi se lett belőle! Vajon ebből olyan következtetést kell levonnunk, hogy XVI. Lajos miniszterei már a forradalom kitörése előtt hat évvel elveszítették tekintélyük és hatalmuk egy részét? Alexandre úgy hiszi, hogy végre befejeződtek kellemetlenségei. Csendben újra kezdi rendeléseit. Máshová költözik; most egy Lamarche nevű hölgynél lakik egy nagy házban. A felső emeletet betegei foglalják el: afféle kis közösségben élnek ott. Ezentúl csak hetenként háromszor rendel, csak régi betegeit gondozza, az idegeneket néha még csak nem is fogadja. Csaknem teljesen és kizárólag legbensőbb bizalmasainak szenteli magát. “Nagyon egyszerűen élünk itt – írja Sarasin asszony Burckhardt asszonynak –, szinte nem is látunk mást, csak a gróf és barátai társaságát, akiknek a körében sok örömet találunk.” Photiadès azt írja, hogy “a bíboros háromévi szoros barátság után sem érzett semmiféle kiábrándulást. Cagliostro sokféle tehetsége ugyanúgy vonzotta, mint A leveleket Thilorier 1786-os Mémoire pour le comte de Cagliostro accusé c. művéből idéztük. 16

ismeretségük első napjaiban. Ez az alkimista, aki orvos is volt, de nemcsak orvos, hanem próféta is, 1780 novemberében bejelentette, hogy Mária Terézia császárné meghalt – a hír csak öt nap múlva érkezett meg Strasbourgba; 1781 októberében pedig, hogy a királyné fiút fog szülni. Rohan herceg bizalma és lelkesedése nemhogy hűlt volna – ahogy néha az ingatag műkedvelőknél lenni szokott –, a strasbourgi püspök odaadása csak nőttön nőtt.” Cagliostro viszont elkeseredve mindazon gonosz híresztelés és sérelem miatt, melyet a kicsi, de elhallgathatatlan rágalmazó-csapat szór rá, úgy érzi, hogy kicsúszik lába alól a talaj. Titokban ismét menekülésre gondol, arra, hogy felszedi a sátorfáját s újra kezdi a kóbor életet. Gyökértelen volt, az is marad – Cagliostro magával hordja a hazáját. Mintha csak meg akarná erősíteni elutazása előtt tanítványai hitét az egyiptomi szabadkőművességben, a Nagy Kopt bevezeti, hogy éjszaka tartja szellemi beavatásait a lakásán, néha azonban magában a püspöki palotában. Rohan herceg könnyelműsége igencsak gyenge szellemi képességre vall. Hogy is volt képes jóhiszeműen összeegyeztetni magas egyházi méltósága kötelességeivel a Róma által betiltott rítusok helyeslését? A gróf és grófné néhány napra Bázelbe utazik, hogy még egyszer utoljára lássa a Sarasin házaspárt – de elutazási terveikről nem beszélnek előttük. És 1783. június 13-án minden bejelentés nélkül felpakolnak s útnak indulnak Itália felé. Állítólag d'Acquino lovag üzent nekik Nápolyból: úgy érezte, hogy a végét járja és könyörgött Caglisotróéknak, siessenek a segítségére. Elmondhatatlan volt barátaik tanácstalansága, elkeseredése. Lássuk, mit írt övéinek Leopold von Lamberg herceg, akinek Cagliostro a nővérét kezelte: “Olyanok vagyunk most, mint az elhagyott gyermekek. Egyszerre csak eltűnt, anélkül, hogy bárki is tudná, hova ment. Mindig azt hittük, hogy nemsokára visszatér... Többen vannak errefelé a miénkhez hasonló zavarban: visszavárják őt.” Mielőtt a Cagliostro-párral együtt elhagynánk Strasbourgot, be kell számolnunk róla, hogyan találkozott szerencsétlenségére ebben a városban egy Jeanne de La Motte nevű, intrikus, hihetetlenül veszélyes, perverz, hazug, tolvaj, mindenféle zsarolásra kész nőszeméllyel. Ő szövi majd ördögi ügyességgel a királyné nyakékének botrányos ügyét, amit a korona ellenségei aztán szemérmetlenül kihasználnak. Jeanne a fáma szerint egy részeges apa és egy züllött nő lánya volt. A languedocbeli Fontette-ben született. Volt tehénpásztor, szolgált fogadóban, tolvajlásból és alamizsnán élt s nem tudni hogyan, de végül Párizsig is eljutott egy fitying nélkül. Ott futkározott a városkapun kigördülő hintók mellett és egy

kis jótékonyságért esedezett. Szánjátok meg – így könyörgött – a királyi Valoisvérből való szegény árvát. Ez egyszer igazat mondott, mert II. Henrik törvénytelen fia volt az őse, akivel a király egy Saint-Rémy-i hölgyet ajándékozott meg. Boulainvilliers márkiné Versailles-ba tartván észreveszi a gyermeklányt, megszánja a nyomorát, elviszi magához, felöltözteti, aztán a longchamp-i zárdában helyezi el, de a csemete egy szép reggel megszökik. Nemsokára Barsur-Aube-ban tűnik fel, ahol Surmont törvényszéki elnök fogadja fel. Jeanne de Saint-Rémy ebben a városban szeret bele egy förtelmes hírű, otromba és buta zsandártisztbe, La Motte-ba. Feleségül megy hozzá. La Motte-ot aztán rövid pórázon tartja, ki tanítja cinkosának. Miután a két pernahajder megtudta, hogy Boulainvilliers márkiné otthagyta Párizst és Strasbourgba ment, kerülő utakon ők is odautaznak. És váratlanul Cagliostrónál bukkannak fel. Alexandre a küszöbön fogadja őket és közli, hogy Boulainvilliers márkiné Saverne-ben, Rohan kardinálisnál tartózkodik. A hölgy nem késlekedik, és bemutatja a hercegnek pártfogoltjait. Rohan nagy szívélyességgel fogadja Jeanne-t és férjét. Meghatja a fiatal nő származása, de még inkább hat rá csinos arca, simogató hangja. Megnyílik a pénztárcája, ajánlást ír a férje kérvényére, amelyben magasabb rangot szeretne, és ajánlóleveleket ad nekiszabályos iratokat és pátenst –, melyeken La Motte bitorolt grófi címmel szerepel; ezek aztán megnyitják a több mint kétes pár előtt a párizsi szalonok ajtaját. Cagliostro Strasbourgban épp csak pár szót váltott Jeanne de La Motte-tal. Párizsban aztán viszontlátja majd a sors szeszélye folytán. Ezt senki se láthatja előre, még ő sem volt rá képes, pedig széltében-hosszában dicsérték prófétai képességeit.

V. BORDEAUX ÉS LYON: ÁTMENETI DICSŐSÉG Kijött Bordeaux-ba? Ki van itt? Csodahíre előtte megyen. Bajától akárkit megszabadít, Füled-szemed nyitva legyen. A minden bajból kigyógyító Éljen, éljen a gróf Cagliostro Bravo, bravo, bravissimo! Bordeaux-ba való megérkezése – 1783. november 8. – óta Cagliostrót olyan lelkesedés veszi körül, hogy rendfenntartókat kell szállása, az Hôtel de l'Empereur környékére vezényelni. Az Affiches de Bordeaux dicshimnuszt zeng “a gyógyfüvek nagy szakértőjéről, a rátermett orvosról”, és az a naiv kis dal, amit fejezetünk élén idéztünk, képet adhat népszerűségéről. A párizsi, strasbourgi, lyoni, bordeaux-i, sőt varsói páholyok rendszeres kapcsolatot tartanak fenn egymással. A grófot mindig és mindenütt megelőzi hírneve. Honnan jöttek utasaink? Egyesek feltételezik, hogy Nápolyból, s azt állítják, hogy ott “A tökéletes egység” nevű páholy fogadta őket. Mások úgy vélik, hogy mivel útközben hírét vették d'Acquino lovag halálának, visszafordultak és Lericiben, a kis olasz kikötőben vitorlásra szálltak Antibes felé. Innen, akárcsak tizennégy évvel azelőtt, mikor zarándoknak öltözve olyan jámbor szándékot nyilvánítottak, hogy Santiago de Compostelába indulnak, bejárják Dél-Franciaországot, de ez alkalommal postakocsin. Ifjabb Boyer úr, városi jegyző egy leveléből tudjuk, hogy a bordeaux-i színházban egyszerre csak a gróf nyakába borult egy lovassági tiszt: Brivazac gróf. Még Strasbourgból ismeri Cagliostrót, dicséri a híres csodatevőt, a felülmúlhatatlan gyógyítót. Cagliostro híveinek száma egyre gyarapszik. Az egyetem berzenkedése ellenére többen támogatják: De Mouchy marsall, Guyenne főparancsnoka, Fumet gróf, a helyettes főparancsnok, Grillon herceg, Hamel vicomte, és mind versengenek az emberünket dicsőítő metszetekért és mellképekért. A gróf ugyan elhatározta, hogy inkább szabadkőművesi-tanítói hivatásának, mintsem az orvosi gyakorlatnak szenteli magát, mégis rááll, hogy egy csodálói

által rendelkezésére bocsátott magánpalotában betegeket fogadjon: hétfőn és szerdán a jómódúakat, szombaton a szegényeket. Ahogy szokása, gyógyszereket ad, adományokkal segíti a rászorulókat. Többeket meggyógyít, s ennek híre jár a városban. Cagliostro májusban megbetegszik. Bizonyára maláriája volt – akkoriban váltóláznak hívták –, amit Máltában vagy valahol másutt szerzett fiatalkorában. Erről Rey de Morande Jacques Sarasinhez intézett levele tájékoztat. “A gróf úrnak végre nincs már láza és azon lesz, hogy visszaszerezze a pocakját, amitől a betegség megfosztotta, mert a hasa és az orcája felére apadt annak, mint amivel ideérkezett. Ma már bevallhatom Önnek: igen nyugtalan voltam az első napokban.” Cagliostro egyes biográfusai, azokra a kijelentésekre hivatkozva, amiket állítólag római kihallgatásai során tett, leírják egy betegsége alatti állítólagos látomását: Cagliostro álmában azt látta, hogy két ismeretlen galléron ragadja és egy föld alatti helyiségbe viszi. Kinyílik egy ajtó, belép egy nagy terembe, egy csodálatosan kivilágított helyre s a szobában levők bokáig érő fehér ruhát viselnek. Köztük lát holtnak tudott szabadkőműves testvéreket is. Úgy érzi, hogy megszabadult minden földi bajtól, azt hiszi, hogy a paradicsomba érkezett. Hosszú ruhába öltöztetik, kezébe a végítélet bosszuló angyalának kardjához hasonlót adnak. A nagy fényességtől elvakítva lépdel előre, és leborul a legfelső lény előtt, hálát adva, hogy az igaz boldogság részese lehet. Ekkor ismeretlen hang válaszát hallja: Meglesz a jutalmad, de még dolgoznod kell. Ezt a beavatottak mint Cagliostrónak szóló parancsot értelmezték, vagyis hogy folytassa erőfeszítéseit az egyiptomi rítus elterjesztésére és megerősítésére. A következő állítások valódiságáért doktor Havené a felelősség: “A 19. század elején közölt hivatalos statisztikák kimutatják, hogy a bennünket érdeklő korban a világon összesen 137 675 szabadkőműves páholy létezett, összesen 21 300 000 taggal.” Ha ez a szám pontos és ismét doktor Havenra hivatkozunk – ha Cagliostrónak az volt a szándéka, hogy “ő irányítsa a teljes szabadkőművességet, és az emberi intrikák hálójából kiszabadítva a fény felé vezesse azt”, be kell vallanunk, hogy ez az emberi erőt meghaladó feladat minden bizonnyal túlment Cagliostro képességein. A Nagy Kopt azonban néhány hónapon át dicséretreméltó buzgalommal és maradéktalanul apostoli hivatásának szenteli magát. Ért hozzá, hogyan terjessze az igaz tudományt, és hogy miként használja fel előnyére azt a csodálatos tekintélyt, amit a világ nagy építőmesterétől kapott. “Cagliostrónak a beavatottak társaságai világában elfoglalt személyes helyét röviden így lehet jellemezni: képzettségének olyan fokú elmélyítése, hogy természetfeletti erők birtokába jusson, s ezek révén uralmi helyzetet és tekintélyt szerezzen. Ez az enciklopédisták materializmusából adódó

következtetések és ezzel egyidejűleg a római katolikus teológia dogmái megdöntésének igénye.” Bordeaux sok szabadkőműves páholynak adott otthont, köztük volt a “Francia páholy” és a “Barátság”. 1776-ban nagy megtiszteltetés érte őket a nagymester, a chartres-i herceg látogatásával, s a város most azzal büszkélkedhetett, hogy falai közt lakik Cagliostro. Akárcsak másfelé, Bordeaux-ban is megtérések jelzik jelenlétét. Sokan tisztelték. Közülük Rey de Morande, Jacques de Sarasin üzletfele, akit Cagliostro méltónak talált az egyiptomi rítus szabályainak összeállítására és megszerkesztésére. Sacchi, az undorító Sacchi, aki üldözi gyűlöletével, Bordeaux-ban is megtalálja. Ott is terjeszti mérgező, hazug röpiratát. Mouchy marsall kész arra, hogy kiutasítsa. Cagliostro később azt állítja majd Az angol néphez szóló levélben (ahol persze kedvező színben akarja magát feltüntetni), hogy ezt nem engedte meg. Higgyük el neki! Akárhogy is volt, bizonyos, hogy Cagliostro, aki úgy érzi, nem halaszthatja tovább az igazság terjesztését Lyonban, Bordeaux elhagyására szánja el magát. 1784. október 20-án feleségével együtt a Quai Saint-Clairen álló Hôtel de la Reine-ben száll meg. A városban jelentős számú szabadkőműves élt. A lyoniak különös emberek; alapvetően bizalmatlanok, olyanok, akik nem érik be a szép szóval. Nem barátkozóak, nem közlékenyek, de képesek szívvel-lélekkel egy ügynek szentelni magukat, ha úgy vélik, hogy az megfelel valódi természetüknek. Mindez nem zárja ki a mérsékelt miszticizmus iránti vonzalmat, aminek óvatos tartózkodással adják át magukat. A szabadkőművesség misztikuma és jótékonykodása megtette hatását a város művelt embereire, akiknek a szellemi érdeklődése megoszlott Claude de Saint-Martin ködös elméletei, másfelől Mesmer állati magnetizmusa és Swedenborg illuminizmusa közt, hogy ne hagyjuk említés nélkül az enciklopédistákat se, akiknek mintegy tíz éve megjelent híres szótárát szintén ismerték. Néhány éles eszű, elmélkedésre hajlamos személy, anélkül, hogy sok zajt csapott volna, kis csoportokban összegyűlve filozófiáról, okkultizmusról, asztrológiáról, kabaláról, Kantról és a tiszta észről vitázott, összevetették az óés új testamentumot, s az ember csak sejti, hogy az össze nem egyeztethető eszméknek ez a zagyvaléka micsoda szellemi zűrzavart, milyen széthúzást okozhatott körükben. Lyonnak 1781-ben már tizenkét egymással versengő szabadkőműves páholya volt. Cagliostro megérkezése rendkívüli izgalmat idézett elő a páholyokban. Nagy volt a gróf híre, s a testvérek azon vetélkedtek, ki tud többet látnoki képességeiről, orvosi kezelései sikeréről; az egyiptomi rítus nagymestereként emlegették.

Cagliostro, bár hivatalosan lemondott a gyógyító mesterség folytatásáról, sehogy sem tudta visszautasítani egy gazdag lyoni polgár, Delorme kezelését, akinek a fertőzését orvosa, La Bruyère doktor gyógyíthatatlannak tartotta. Nos, egy különleges, titkos por segélyével a beteg helyrejött, az eset pedig kikényszerítette, hogy ne hagyjon fel gyógyító művészete gyakorlásával. Cagliostro rabul ejtett, sőt megbabonázott rajongói nem elégszenek meg azzal, hogy gyógyítson, könyörögnek neki, hogy műveljen csodákat. És nem csalódnak várakozásukban. A napjainkig fennmaradt tanúságokból az derül ki, hogy a jóhiszeműen felidézett természetfeletti “tények” valószínűleg szuggesztió eredményei. Richelieu herceg inkognitóban keresi fel Alexandre-t, hogy megtudja jövőjét. Ő pedig még annyi fáradságot sem vesz, hogy kérdéseket tegyen fel neki, hanem megkéri, hogy nézzen bele a falon függő tükörbe s abban “megmutatja neki önmagát és azt, amivé lesz”. A mágus bejelentései – ha hihetünk azoknak, akik csak dicsérni tudták – a későbbiekben megvalósultak. Még meglepőbb az, amit a gróf kortársa, bizonyos Péricaud, a Cagliostro Lyonban című mű szerzője mond el. Prost de Royer úr, volt városi tanácsos, a “Jótékonyság” páholy főmestere, 1784. szeptember 21-én meghal. Ezután három nappal tartják a Récollets templomban lelkiüdvéért az engesztelő szentmise-áldozatot (mellesleg ez azt bizonyítja, hogy voltak a “testvérek” közt elegen, akik össze tudták egyeztetni vallásos hitüket szabadkőműves meggyőződésükkel). Miután Cagliostro azt állította híveinek, hogy “a fény megőrzi azoknak a lényeknek a kisugárzását, akik elmúltak, és a szellem kivételesen és Isten kegyelméből felfoghatja ezeket a képeket”, könyörögnek neki, adja bizonyságát tanításának. Erre Prost de Royer árnya jól kivehetően megjelent régi barátai bámuló szeme előtt. A mester magasztalói ezt a tényt vitathatatlannak tartják. Minthogy nem veszítette szem elől küldetését, az egyiptomi rítus tanításainak terjesztését, hívei sürgetésének engedve a Nagy Kopt rááll, hogy új páholyt alapítson: a “Győzelmes bölcsesség”-ét, amely nagypáholyi előjogokat kap, és gyűjtést indít. Igen magas összegek jönnek össze és ez lehetővé teszi, hogy fényes emlékművet emeljenek a Broteaux sétányon. Az épületnek az elképzelések szerint nagyszabásúnak kellett lennie, balra esett a szabadkőműves-inasok, jobbra a segédek műhelye, a mesterek szobája pedig középen volt. Ez a nagypáholy az alapítók elgondolása szerint afféle szent hely lett volna, ahol a Nagy Kopt “kedves fiaira” hagyományozza majd az egyedüli igaz és tiszta szabadkőműves tanítást. Az egyiptomi szabadkőművesség rituáléja – amit egyesek a mester katekizmusának neveztek ki – csak viszonylag hiteles. Marc Haven, aki

egyáltalán nem titkolja Cagliostro iránti csodálatát – “ahogy mind mélyebben megismertem ennek az embernek életét és jellemét, szemem láttára nőtt és emelkedett” –, nos, a doktor azt mondja nekünk, hogy az eredeti elveszett, de a “Győzelmes bölcsesség” páholy vezetői megkapták “kezdetleges” másolatait, s állítólag tőlük jutott el különböző személyekhez. Valójában azt sem tudjuk, hogy ezt a fontos szöveget maga a Nagy Kopt diktálta-e vagy csak inspriálta, hogy vajon nem Rey de Morande vagy a szekta egy más tagjának műve-e, és hogyha az eredeti kézirat valóban elveszett (ahogy állítják), a fennmaradt töredékek Cagliostro doktrínájának nem csak egy felettébb homályos képét rajzolják-e ki. Az is meglehet, és kétségkívül ez a legvalószínűbb feltevés, hogy a hiteles rituálét a többi Cagliostro-dokumentummal együtt Rómában, az 1791. június 20-i vatikáni autodafén elégették. A szövegmagyarázók élvezettel vetették rá magukat a csonka szövegre. Megindult a feltevések, a sejtések, képzelgések felsorolása, s mindenekelőtt az a törekvés, hogy állást foglaljanak, igenlően vagy elutasítóan, a szabadkőműves tanok alapgondolatait illetően. A képzelet nem ismer határt és a Cagliostro történetével foglalkozók nemritkán komoly tehetséggel olyan fantázia-dísszel gazdagították Cagliostro sejtelmesen ködlő tanításait, ami csak nagyon távoli rokonságban áll vele. Miután Haven biztosít bennünket arról, hogy az egyiptomi szabadkőművesség rituáléjáról (vagy legalábbis az általa megismert kivonatokról) tájékoztat, megkíséreljük kihámozni “a szimbólumokba burkolt, allegóriákkal díszített, a fogadásokon tartott beszédekben, a felavatási szövegekben elrejtett” tanítás velejét. Ami rögtön szembeötlik, az a szüntelen hivatkozás Istenre. A jövendő beavatott legfőbb gondja és legszentebb célja, hogy méltónak találtassék az ő templomába való belépésre. “Amíg megőrizte ártatlanságát, parancsolt minden élőlénynek, még az angyaloknak is, ezeknek az értelmes erőknek, Isten segítőinek, akik közvetítenek a teremtő és teremtményei közt.” Cagliostro tehát hitt az első ember bukásában, “ami bűnössé és halandóvá tette”. (Ez még nem távolít el bennünket a bibliától.) Viszont azt a következtetést vonja le ebből, hogy miután a világegyetem harmóniája ilyenformán megrendült, a bukott embert segíteni kell abban, hogy visszaszerezze elveszett hatalmát és méltóságát. Hogyan? Úgy, hogy fizikailag és morálisan újjászületik. Ha őszinte és el van szánva a megújulásra, a Megváltó “az útjába vezeti egyik kiválasztottját, hogy az megsegítse”. Az inasnak, vagy aki erre a fokozatra pályázik, meg kell kettőznie erőfeszítéseit, hogy megtisztuljon, s méghozzá nem önsanyargatással vagy külső penitenciával. “Nem a testet kell sanyargatni és szenvedésnek alávetni, a lelket és a szívet kell felemelni, azok legyenek jók és tiszták”, vagyis a

babonáktól mentes igaz hitet kell magunkban feléleszteni, jótékonyságot gyakorolni. Szakadjunk el a világi javaktól és a romboló előítéletektől; ezeknek az elveknek a teljes birtokában pedig az a fontos, hogy testileg újjászülessünk, más szóval olyan életerőt szerezzünk, ami mentes a mindannyiunkba beleivódott hibáktól, bűnöktől, rossz szokásoktól, szenvedélyektől. A szó szerint vett rituáléból az a jogos következtetés adódik, hogy a Cagliostro-féle orvosi kezelések, kúrák, gyógyító eljárások legalábbis elvben nem irányultak egyébre, mint hogy létrehozzák a szenvedő ember számára a teljes önmegújítás körülményeit. Ekkor és csakis ekkor, “ha egészséges lelkében egészséges volt a teste”, vált képessé arra, hogy felfogja a dolgok valóságát és a szellemi világban tevékenykedjék. Annak a beavatottnak, akit Isten választottja irányít, az első fokozat szakaszában csak korlátozott hatalma van saját egyénisége felett. Cagliostro rituáléja szerint csak ha már elmélyedt a tanításokban és győztesen került ki a nehéz belső harcokból, csakis akkor szerezte meg a jogot, hogy az általa kiválasztottaknak átadja hatalmát – hiszen a láncnak sose szabad megszakadnia! –, és ezzel új horizontokat nyisson meg előttük. Ez pedig lehetővé teszi számukra, “hogy feltáruljanak előttük az emberi elmék titkai éppúgy, mint a nemzetek rejtett jövője”. Ami a rituálé ismert részleteiből kiderül, egyáltalán nem különbözik a szabadkőművesség általános elveitől. Ugyanazok a szellemi tökéletesedésre való törekvések, az erkölcsi felemelkedés akarása, a tanítás örömének, továbbörökítésének gondja, s végül az a határozott elszánás, hogy terjesszék az igazságot – vagy inkább azt az igazságfélét, amit a hosszú szabadkőműves hagyomány formált ki. Amikor Cagliostro ragaszkodik a rítusához tapasztott “egyiptomi” jelzőhöz, ezzel meg akarja erősíteni a legendát, hogy a szabadkőművesség eredete Hiramig, Salamon jeruzsálemi templomának építészéig nyúlik vissza. Ami újdonság, az bizonyos fokig a jelentőség, amit a test ápolásának, a szervezet megerősítésének, a fizikai felépítésnek tulajdonít – mindezt egyébként a biblia tanításai is inspirálják. A Cagliostro-féle tanban egy sor ismerős mítoszt fedezhetünk fel, a rózsakeresztes szövegek, a gnosztikus, a kabalisztikus, egyszóval az összes ezoterikus tan mítoszait, amelyekben összevegyül a mágia és a vallás. Hiányzik azonban belőle az a rejtelmes homály, a misztikum, amit csak a rituálé hívei képesek látni e szövegben – ismételjük: e töredékes, eredeti formájában nem ismert szövegben. A rítushoz csatlakozott lyoniak arra számítottak, hogy a Nagy Kopt személyes jelenléte, a vele való érintkezés révén alaposan belemélyedhetnek e tanokba. De nem ismerték eléggé az emberüket. Az egyiptomi anyapáholy felavatási ceremóniájára 1784. december 26-án került sor. Cagliostro a méltóságát jelző legszebb ékességekbe öltözve először –

és egyben utoljára – celebrált, körülötte Sain-Costard, a bankár, a nagy vidéki páholy régi főmestere, Aubergenois és Alquier kereskedők, magas városi tisztségek viselői, Finguerlin, Philippon, Morin, Journet, Colonge és még sokan, s mindenki olyan tisztelettel veszi körül, amilyenben soha többé nem lesz része. Egy hónapra rá a kóbor pár már a fővárosban van. Egyesek azt állították, hogy Rohan kardinálistól érkeztek sürgető üzenetek, hogy a herceg titkára, Ramond de Carbonnières Párizsba indult, miután Cagliostro ígéretét vette, hogy hamarosan ő is ott lesz feleségével együtt. Akármennyire valószerűnek tűnik is ez az érv, nincs rá semmi bizonyíték. Miért ez a menekülésnek is beillő elutazás? Miért hagyta el Cagliostro legodaadóbb híveit? Előfordult már nemegyszer Cagliostróval és Serafinával, hogy az üldözést kijátszva kereket oldottak, biztosabb menedék keresésére indultak. De ez nem áll Lyonra, ahol könnyű volt az életük, ahol Sain-Costard és barátai tejben-vajban fürösztötték őket, ahol senki se vonta kétségbe a Nagy Kopt tekintélyét, ahol nem üldözte többé a sötét múlt. Meglehet, hogy Cagliostrónak egyszerűen az volt a sorsa, hogy egy ponton szakítania kellett azokkal, akiket híveivé tett – mintha küldetését bevégezvén feladatának azt érezte volna, hogy új missziót teljesítsen, más emberekkel, más környezetben. Nem bírt kibújni a bőréből: a kaland szinte hozzánőtt. Ám a kaland tragikus véget ért. Cagliostro, mielőtt elhagyta volna Lyont, “testvérei” számára egyfajta kiváltságlevelet diktált. Ez így kezdődik: “Dicsőség, Egység, Bölcsesség! Jótékonyság, Bőség! Mi, a Nagy Kopt, a magas egyiptomi szabadkőművesség alapítója és nagymestere a földkerekség összes keleti és nyugati részein, tudatjuk a következőket mindazokkal, akik olvassák: A «Bölcsesség» jelét viselő eme keleti páholy több tagja Lyonban való tartózkodásunk idején annak a hő vágynak adta tanújelét, hogy kövesse rendünket, hogy elméjét megvilágítsuk, hogy felvértezzük azzal a hatalommal, ami a szabadkőművesség igazi, valóban ősi formájának megismeréséhez, hirdetéséhez és terjesztéséhez kell és ezért engedtünk óhajuknak; meggyőződésünk, hogy jelét adva jóindulatunknak, kettős elégtételünk lesz: az Örökkévaló dicsőségéért és az emberiség javáért munkálkodtunk.” Ezután egy sor előírás és az örök, elmozdíthatatlan tisztségviselők kinevezése következik. Cagliostrónak a tanítványokhoz intézett “kegyesen jóindulatú”, királyi hangnemű szavai nemigen kárpótolhatták őket mesterük eltűnéséért, s feltehetően nem is lehettek mindenkinek ínyére; erre következtethetünk, ha az

anyapáholy 1786. július 25-i felszentelésekor tartott ünnepi beszédet idézzük fel: “Testvéreim – kezdte el az elnök –, elszomorodott és keserűséggel telt szívvel teljesítjük megbízatásunkat V... testvér és jómagam, hogy alapítónk, a Nagy Kopt nevében elbúcsúzzunk tőletek; ő mindörökre elhagyta Franciaországot és most egy más királyságban lakik.” De a legszebb a vége, annak ellenére, hogy furcsa értelmet ad a “kétely” szónak. “Szeressétek és imádjátok az Örökkévalót teljes szívetekből, akadályozzátok meg a rosszat és magatok sose tegyétek, óvjátok és szolgáljátok felebarátotokat, kötelességeivel a Róma által betiltott rítusok helyeslését? A gróf és grófné néhány napra Bázelbe utazik, hogy még egyszer utoljára lássa a Sarasin házaspárt – de elutazási terveikről nem beszélnek előttük. És 1783. június 13-án minden bejelentés nélkül felpakolnak s útnak indulnak Itália felé. Állítólag d'Acquino lovag üzent nekik Nápolyból: úgy érezte, hogy a végét járja és könyörgött Caglisotróéknak, siessenek a segítségére. Elmondhatatlan volt barátaik tanácstalansága, elkeseredése. Lássuk, mit írt övéinek Leopold von Lamberg herceg, akinek Cagliostro a nővérét kezelte: “Olyanok vagyunk most, mint az elhagyott gyermekek. Egyszerre csak eltűnt, anélkül, hogy bárki is tudná, hova ment. Mindig azt hittük, hogy nemsokára visszatér... Többen vannak errefelé a miénkhez hasonló zavarban: visszavárják őt.” Mielőtt a Cagliostro-párral együtt elhagynánk Strasbourgot, be kell számolnunk róla, hogyan találkozott szerencsétlenségére ebben a városban egy Jeanne de La Motte nevű, intrikus, hihetetlenül veszélyes, perverz, hazug, tolvaj, mindenféle zsarolásra kész nőszeméllyel. Ő szövi majd ördögi ügyességgel a királyné nyakékének botrányos ügyét, amit a korona ellenségei aztán szemérmetlenül kihasználnak. Jeanne a tárna szerint egy részeges apa és egy züllött nő lánya volt. A languedocbeli Fontette-ben született. Volt tehénpásztor, szolgált fogadóban, tolvajlásból és alamizsnán élt s nem tudni hogyan, de végül Párizsig is eljutott egy fitying nélkül. Ott futkározott a városkapun kigördülő hintók mellett és egy kis jótékonyságért esedezett. Szánjátok meg – így könyörgött – a királyi Valoisvérből való szegény árvát. Ez egyszer igazat mindent, amit csak képesek vagytok, tegyetek meg érte, minden cselekedeteteknél vizsgáljátok meg lelkiismereteteket, de tartsátok magatoktól távol és űzzétek el a kételyeket, mert a kétely szüli a vétket, a vétek a bűnt és a bűn Isten átkát.”

Az oly sok reménnyel és várakozással létrehozott “Győzelmes bölcsesség” nem élte meg a forradalmat. Az alapító távozása után megkezdődött a bomlás: babonák s különböző értelmezések zavarták meg tagjainak elméjét. Az érdekek játéka csak fokozta a széthúzást: Cagliostro elutazását követően egyes aláírók nem állták kötelezettségeiket, megindult a pereskedés. A szétszóródott “testvérek” 1788-ban feloszlatták a páholyt. Cagliostro fényes, de gyorsan tovaszálló üstökösként ragyogott fel Lyonban.

VI. PÁRIZS: KÖDBE VESZŐ DICSŐSÉG Amikor Cagliostro gróf és felesége 1785. január 30-án Párizsba érkezik, egy a Palais Royal környékén levő hotelben száll meg, ahol az ellátás tizenöt Lajosaranyba kerül. Megérkezésüknek gyorsan elterjedt a híre. Hamarosan odacsődülnek a barátok, és ismerős meg ismeretlen csodálók tömege tódul hozzájuk. Mindegyik közelről szeretné látni a csodatevőt, a nagyszerűt, akinek érdemeit annyira feldicsérték szabadkőműves barátai. Oberkirch asszony így ír visszaemlékezéseiben: “Annak, aki nem látta, elképzelhetetlen, micsoda dühödt szenvedéllyel akaszkodott mindenki Cagliostróra.” Rohan herceg és bíboros maga jött látogatására. Egy ilyen személyiségnek méltó otthont kell találni! A feladatot a bíboros titkára, Ramond de Carbonnières vállalja magára. Nekivág a keresésnek. Választása Orvilliers márkinénak a Boulevard Beaumarchais és a Rue Saint-Claude sarkán álló palotájára esik. Az épület még ma is megvan, de régi fényét bizony elveszítette. Georges Lenôtre, aki századunk elején kereste fel a házat, így beszél benyomásairól: “Megerőltetés nélkül elképzelhetjük, milyen hatást kelthetett sötétedés után a néptelen bástyasétányon járóban; az öreg fák mögött rejtőző sarokpavilonok, mélybe vesző udvarok, széles teraszok mellett elhaladva az emberek szemébe villant az alkimista olvasztótégelyeinek a magas zsalugáterek mögül kiszűrődő, fel-fellobbanó fénye. Az e század során ráfonódott értéktelen tákolmányok alatt a palota megőrizte nemes vonalait és valami furcsa és nyugtalanító vonást.”17 A kardinális emberei Cagliostróhoz egy francia inast, Jean-Baptiste Pecquett, a grófnőhöz egy Françoise nevű szobalányt szegődtettek, végül egy amolyan olasz kiadású tótumfaktumot, vagyis mindenest, Agostinót. Őeminenciája majd minden este a Nagy Koptnál vacsorált. A gazdag étrendet válogatott borok egészítették ki; az okkult tudományok kedvelői, a gyógyulást kereső betegek mindent megpróbáltak, csakhogy Cagliostro közelébe jussanak. A nézetek, ahogy ez már lenni szokott, megoszlottak. Akik szenvedélyesen rajongtak érte, vele született nemességét, összehasonlíthatatlan méltóságát dicsérték, hogy mindenki másnál jobban ismeri az emberi lelket, a világ dolgait. Mások nem szívelhették, így volt vele Beugnot is, aki, miután részt vett a sokak számára elérhetetlen fogadások egyikén, a következőket írta: “Ha belefogott egy témába, fellengzősen, fensőbbséges hangon és gesztusokkal fejezte ki 17

Vieilles Maisons, Vieux Papiers. Perrin, Paris, 1910.

magát. De azután váratlanul leszállt e magaslatokról csak azért, hogy gyengéd bókokkal és komikus kedveskedésekkel traktálja a háziasszonyt. Az egész vacsora alatt folyt ez a komédia. Nem voltam képes megjegyezni mást, csupán azt, hogy a hős az égről, a csillagokról, a nagy titokról, Memphisről, az eleuziszi misztériumok főpapjáról, a transzcendentális kémiáról, kolosszusokról, roppant állatokról szónokolt, meg egy városról Afrika belsejében, ami tíz Párizst tesz ki és ahol kapcsolatai vannak, no meg a mi tudatlanságunkról – mert persze sejtelmünk sincs azokról a gyönyörű dolgokról, amik neki a kisujjában vannak.” A dicséretek és a bírálatok egyaránt jogosak voltak. Egy ilyen ember senkit sem hagyhatott közömbösen. Cagliostro ugyan nem akarta Párizsban az orvost játszani, de a betegek ostromában nem utasíthatta vissza azok kezelését, akik szerinte a leginkább rászorultak. Akárcsak Strasbourgban és Bordeaux-ban, a szűkölködőket is felkereste, otthagyta nekik híres cseppjeit, a hosszú élet elixírjét, és miután lelket öntött beléjük, némi pénzt is adott nekik. A krónikások kórusban dicsérik a szegények iránt tanúsított jóságát, nagylelkűségét. Az egyetem, a hivatalos orvosi körök tehetetlenek voltak. Nem ítélhették el azt, akit a legmagasabb rangú főurak kerestek meg panaszaikkal, tehetetlenül és némán asszisztáltak az illegális orvoslás e diadalához. Kénytelenségből csupán kétségeiket hangoztatták a Cagliostro elérte gyógyulások láttán. A laikus nagyközönség pedig ezzel mit sem törődve “természetfeletti lénynek” tartotta. Ezenközben Cagliostro, nem feledvén a mestereitől rábízott küldetést, palotája második emeletén felavatott egy egyiptomi páholyt. Ott a hívek a legáhítatosabb csendben hallgatták a Nagy Koptot, ahogy arra buzdította őket, hogy újuljanak meg “a melengető nap sugaraiban feloldódva” – idézi az egyik tanítvány. A század szabadkőműveseinek szótárából nem hiányozhattak a legmerészebb metaforák és a tömjénezés. Hogy megszilárdítsa és támadhatatlanná tegye rítusát, Cagliostro el akarta ismertetni a francia szabadkőművesek nagymesterével, a királyi vérből származó chartres-i herceggel. Mielőtt a fenség döntött volna, inkognitóban ment el a Rue Saint-Claude-ba; Montmorency-Luxembourg herceg is elkísérte. Rohan kardinális is részt vett a ceremónián, ahol egy hatéves “famulus, akit senki sem taníthatott ki előre” olyan jól “írta le a Palais Royalt, az ott tartózkodó személyeket, ruházatukat, beszélgetésüket”, hogy a nagymester felvette a párizsi “Orient” nagypáholyba az egyiptomi páholyt. Mit tartsunk afelől, hogy egy királyi fenséget egy gyermek látomásai befolyásoltak, egy gyermek szavai, méghozzá teljesen jelentéktelen semmiségekről? Ez az anekdota, amit egyesek olyan épületesnek tartanak, valójában mindenekelőtt a

chartres-i herceg könnyelműségét leplezi le, pedig a herceg csupán fia egy eltévelyedett világnak, melyet a forradalom majd meg fog tizedelni. Nem kevésbé meglepő és esztelen az a Rohan herceg és kardinális dédelgette gondolat, hogy elnyerje a Szentszéktől az egyiptomi rítus jóváhagyását, és így a pápai elismerés birtokában az új rítus hívei a máltai lovagrendével azonos privilégiumokra tarthassanak igényt. Ennek érdekében a püspöki kar támogatását kereste. Választása Phélypeaux d'Herbault őeminenciájára, Bourges érsekére esett. Cagliostro átadta a két főpapnak – akik közül az egyiket már rég meggyőzte nézeteiről – egyiptomi szabadkőművessége rituáléját, aztán élőszóval kommentálta, mint már annyiszor tette rendje tagjai előtt. A Nagy Kopt, hogy meggyőzze d'Herbault-t, bizonyára telebeszélte őeminenciája fejét az egyiptomi rítus előírásaival; ezek – úgymond – képesek szellemi halhatatlanságra vezérelni mindenkit, aki erkölcsileg és testileg meg akarja magát újítani. Lássuk közelebbről ezeket a szabályokat. Negyven napos magábaszállás távol a világtól, de ezalatt a jövendő elhivatottat tizenkét társának gondoskodása veszi körül. Szigorú étrend szerint táplálkozik, majd a tizenhetedik napon lenyel egy szemernyit a titkos összetételű “ősanyagból”. Ezután néhány csepp vérét veszik, ezt összekeverik májusi esővízzel, aztán agyagedénybe öntik, majd végül üvegedényben őrzik, hogy salétromot szívjon magába. A csodakúra leírása még hosszasan folytatódik. A szabályzat minden részletre előre gondol, mindent apróra leír. A jelöltet három nap múlva rángógörcs és láz veszi elő, delíriumba esik, “kihull a haja, levedlik a bőre, elveszti fogait”. Ha megszűnik az izzadás és “miután kiürült testének minden része, füvekkel illatosított fürdőbe merítik, egy fontnyi marhahúsból készült levest kap – a húshoz zellert és néhány szál rozmaringot tehetünk –, s a negyvenedik napon, miután újból lenyelt néhány csepp balzsamot, fel fog kelni és tökéletesen visszanyerve egészségét, teljesen újjászületve elhagyja remetelakát”, s ezután “részt vállalhat az igazság terjesztésében, a bűn megsemmisítésében, olyan módon, ahogy azt a legjobbnak tartja, feltéve hogy kész arra, hogy megismételje minden ötven esztendőben (!) ezt a műveletet mindaddig, míg az Úr magához nem rendeli az idők végéig”.18 Amilyen könnyű, ugyanolyan igazságtalan lenne ezeket az előírásokat nevetségessé tenni, csak azért, mert elavult a stílusuk. Az olyan kifejezések, mint “kihull a haja, levedlik a bőre, elveszíti a fogait”, kétségtelenül szimbolikus jelentésűek voltak. Egyébként hangsúlyozzák, hogy mindenki, aki Az idézetek forrásai: Secret de la régénération ou Perfection physique par laquelle on peut arriver à la Spiritualité de 5557 (Bureau d'Assurances de Caglioslro és Statuts et Règlements de In Haute Maçonnerie égyptienne. Bibliothèque Calvet, Avignon. 18

alávetette magát ennek a próbának, “kölcsönösen ígéretet tett rá, hogy a legmélyebb és legsérthetetlenebb titokként őrzi meg a misztériumot”. Amit most a Cagliostro-féle rituáléból idéztünk, még napjainkban is gyakorolják néhol bizonyos részleteiben: így vonulnak vissza a világtól a remeték vagy Ázsia bölcsei, hogy teljes elszigeteltségben kegyes lelki gyakorlatoknak szenteljék magukat, szellemük tökéletesítésére. Bármilyen hit fűtse is az aszkétákat, joguk van tiszteletünkre. Ugyanakkor bizony nehezünkre esik elhinni, hogy az egyház két magas méltósága is jóváhagyhatta ezeket a szövegeket s kommentárokat. Feljegyezték, hogy Rohan elragadtatását fejezte ki, mikor végighallgatta Cagliostro szónoklatát. Ez várható is volt. A bourges-i érsek tartózkodóbb volt. Bizonyos kétségeinek is hangot adott a testi újjászületésre vonatkozó passzusok dolgában, ezeket az egyház tanaival összeegyeztethetetlennek tartotta. Ám Rohan ösztönzésére mégsem utasította vissza, hogy a szentatya jóváhagyását kérje. Ahogy ez várható volt, a Vatikán nem reagált a püspökurak kérelmére. De az okmányt mint terhelő bizonyítékot elővették a Cagliostro ellen indított per folyamán. A szabadkőművesség nőket nem vett be a páholyok zárt körébe. Nem tekintették őket másnak, mint holmi dísznek, vonzó külsőségnek a rend komoly épületén. Montbarey herceg beszámolója szerint “részt vehettek az ünnepségeken, de távol tartották őket, mikor a titkos ismeretek oktatása folyt”. Cagliostro véget vetett ezeknek az állapotoknak. Vajon a nőnek – mondja az egyiptomi rituáléban – nem kell-e az igaz és jó eszméjéhez felemelkednie, s ne legyen részese az újjászületés művének? Serafináról Párizsba érkezése óta senki sem mondhatott egy rossz szót se. Lengyelországban és Oroszföldön még tudni véltek némi kalandokról, de azóta – mondhatni szenvedélyesen – kizárólag híres férjét szolgálta, és megelégedett azzal, hogy bájos-elegánsán a ház asszonya szerepét játssza. Ennek a szép és fiatal – akkoriban harminchárom éves –, ambiciózus, ötletgazdag asszonynak bizonyára könnyen ment, hogy meggyőzze és rávegye a Nagy Koptot, alapítson egy női páholyt. Az “ízisz” előkelő hölgyek számára nyitotta meg ajtaját. Megszövegezték a szabályzatot, a nagymesternő Cagliostro grófné lett. 1785. augusztus 7-én nagy pompa és ünnepélyesség közepette tartották a megnyitó gyűlést. A szertartásrendet a nagymesternő – aki felettébb komolyan fogja fel hivatalát – férjétől leste el. A szabályok, a feladatok alig valamiben térnek el a férfiakéitól, egyedül talán abban, hogy inkább az érzelmet, a képzeletet, a szív kötelességeit hangsúlyozzák. “A nő beavatásának a célja: lénye szellemi

részének megerősítése” – áll az inas- és segédfokozat megadásának előírásaiban. Serafina fehér- és égszínkék tapétás szobában fogadja “nővéreit”, mindannyian hosszú fehér tunikát viselnek, a nagymesternő megkülönböztetésül széles, ezüsttel átszőtt kék szalagot, s kezében pallost hord, amit rózsák borította asztalra tesz le. Milyen büszke a tartása ennek a tanulatlan, sőt írástudatlan délolasz lánynak, Cagliostro választottjának. Addig forgolódott a nagyvilágban, míg kiművelődött; most már van stílusa, elegáns dáma, csiszolt, hibátlan a beszéde. Lassan lépked, egy trónusféléhez közelít, ami mögött kis angyalfejekkel körülvett hímzett háromszög díszíti a falat. A négy fő szertartásmesternő, az Orátornő, a Pecsétőr-levéltáros-kincstárnok feladatát betöltő dáma, a Titkárnő és a Rettegett nővér nagy tisztelettel veszik körül. Egy háromlábon tömjén füstölög. A szomszédos szalonban a jelöltek beavatásukat várják. Most vezetik be őket, szemük bekötve. Miután megadják néhány kérdésre a jól megtanult választ, levágják egy hajfürtjüket; ezzel a jelképes aktussal a gőgtől szabadítják meg őket. A kötést csak ekkor veszik le szemükről, végül egy-egy rózsát kapnak a grófnétól. “Az alapító nagymester nevében, az Örökkévaló színe előtt megadom nektek a testi és lelki tisztaságot, ez tesz majd méltóvá benneteket, hogy törvényeink szerint élhessetek (...) Ez a rózsa az ártatlanság és erény jelképe, legyen az első virág, amit velünk az igazság kertjében szedtek. Mikor Salamon megmutatta Sába királynőjének az Örökkévaló templomát és bevezette királyi palotájába, ajándékul rózsakoszorút adott neki.” És ezután a frissen avatott megtudhatta a jelszót, s a hozzávaló jelet. Ez a szinte vallásos jellegű ceremónia bizonyára mély benyomást tett a résztvevőkre. A kor embereit a szellemi képességek fitogtatása s a tudásszomj is hajtotta, hogy megismerjék az emberi létet szabályozó törvényeket. Az is lehetséges, hogy kiábrándultak az enciklopédista elméletek hideg racionalitásából, de az űrt gyengülő keresztény hitük már nem tudta betölteni. A szabadkőművesség misztikumával, szokatlanságával valami értelmet adott üres és hiú életüknek. Constantin Photiadès felderítette, milyen új neveket adtak a női szabadkőműveseknek. Ezek a költői nevek egy más síkon előrevetítették a hónapok Konvent-adta új megjelöléseit. A segédeket és mesternőket Perzsia, Helleszpontosz, Eritrea, Számosz, Líbia, Tiburtinum, Delphoi lányának hívták, az egyiket éppenséggel a “frígiai” névvel illették. A Serafina vezette összejövetelek a legnépesebbek között voltak. A bourgesi érsek unokahúga, Flamarens márkinő segédkezett neki, s az egyik nagyobb

könnyedséggel kommentálta az egyiptomi hitvallás allegóriáit és szimbólumait, mint a másik. A körhöz csatlakoztak az udvar dámái is. Funck-Brentano feljegyezte némelyikük nevét: Brienne, Polignac, Brissac, Choiseul grófnők, Genlis, Loménie, Bercy, Baussan márkinők mind udvarhölgyek, sőt egyesek a királyné legbelsőbb környezetéből valók. A hírlapocskák versengve kolportálták Cagliostro gróf és a grófné fogadásait, és persze a rossznyelvek siettek hozzátenni, hogy “szégyenteljes orgiák” mennek ott végbe. Úgy látszik azonban, hogy a szóbeszéd alaptalan volt. Mindenesetre bizonyos, hogy Alexandre-t és Serafinát sose fogadták Versaillesban. Őfelségeik tudták, hogy Rohan védencei, s a kardinálisnak nem bocsátották meg bécsi kalandjait. Mária Antoinette királyné anyja, az ekkortájt elhunyt Mária Terézia Rohan herceget francia követi minőségében annak idején persona non gratának nyilvánította, ami a diplomáciában igen ritka eset. A magukat “Philaleták” névvel felruházó szabadkőművesek azt a nagyra törő tervet fundálták ki, hogy egységesítik a rítusokat és kodifikálják a különféle páholyok eltérő irányzatait. Savaiette de Langes elnök javasolta, hogy hívják meg többek közt Cagliostrót és Mesmert is a Párizsban 1784. november 13-án kezdődő rendkívüli gyűlésre, “abban a reményben, hogy ezek a testvérek szellemük fényével képesek lesznek eloszlatni a gyülekezet egymással viaskodó tagjaira boruló homályt”. Cagliostro puszta neve elegendő volt, hogy két táborra ossza a “Philaleták” táborát. Olyan vita kerekedett, hogy nem küldtek meghívó levelet Cagliostrónak Lyonba. Cagliostro ugyan megtudta, de cseppet sem sértődött meg: magasan a közönséges szabadkőművesek felett állónak tekintette önmagát. A párizsi “Egyesült barátok” nagypáholyban tartott konvent viszont semmire se jutott: a “testvérek” közt a legnagyobb zűrzavar uralkodott, mindegyik a saját páholyához, a saját rítusához, a szövegek saját magyarázatához ragaszkodott. A vita egyre elkeseredettebbé vált. Ismert szabadkőművesek – La Rochefoucauld márki, Lavater, Saint-Martin, Mesmer és többenmég csak nem is nyilatkoztak. A “Philaleták” megpróbálták rendezni a sorokat. Egyik tagjukat, a fiatal Chefdebien márkit hivatalosan is megbízták azzal, hogy hívja meg Cagliostrót. A gróf fogadta őt, és úgy látszott, nincs benne neheztelés, de kijelentette, hogy “mielőtt megtisztítja a szentélyt”, azt kívánja a Philaletáktól, tagadják meg hazug múltjukat, ennek jeléül vessék tűzre irataikat és vétessék fel magukat kivétel nélkül az egyiptomi szabadkőművesek közé. Chefdebien feszengő barátai Cagliostro értésére adták, hogy a meghívás nem egyedül a Philaleták gondolata, hanem az egész konvent óhaját tolmácsolják.

“Akkor viszont Önök közül hárman utazzanak Lyonba és csatlakozzanak egyiptomi rítusomhoz.” A történetírás nem jegyezte fel, vajon elmentek-e, de azt tudjuk, hogy a közeledést elősegítendő a lyoni páholy, a “Győzelmes bölcsesség” nevében Sain-Costard levelet intézett a konventhez és “felkérte a Párizsban összegyűlt igen kedves testvéreket, vessék magukat alá az igazi szabadkőművesség ismert vezetője – vagyis a Nagy Kopt – által előírt szabályoknak”. A konvent barátságos, de határozott válasza szerint nem kell a Philaletákat összetéveszteni a többi rítussal – mindegyik tartsa meg cselekvési szabadságát. Cagliostrót tájékoztatják a levél tartalmáról, amivel nem ért egyet. S ezt köntörfalazás nélkül le is szögezi április 13-án: “Felkínáltuk Önöknek az igazságot, de Önök megvetették azt. Az igazságot szeretvén tettük javaslatunkat, de Önök az igazságot visszautasították, mert a formákat szeretik.” Majd visszavonja ajánlatait: “Így válik semmivé minden kétely és minden bizonytalanság.” Cagliostro levelének legalább egy erénye megvolt: nyíltan kifejezte, hogy vagy csatlakozik hozzá az egész konvent, vagy visszalép. Ez a követelés mértéktelennek tűnhet, de mindjárt másként értékeljük, ha megtudjuk, hogy a levelet nemcsak Cagliostro írta alá, hanem ott állt még MontmorencyLuxembourg herceg védnök nagymester, Jean-Benjamin de la Borde főinspektor, Baudard de Saint-James főkancellár, Vismes márki főtitkár aláírása is, akik mind a Párizsban lábát szilárdan megvető egyiptomi szabadkőművesség főtanácsának tagjai voltak. A konvent megrendül. Újabb delegációt meneszt Cagliostróhoz, s egyikük szerint a gróf “a legnagyobb megbecsüléssel fogadta őket”. A küldöttek alkudoznak, de nem tudják elérni, hogy Cagliostro megmásítsa elhatározását. Az intrikák hamarosan még nagyobb hullámokat vetnek. Cagliostro most már úgy dönt, hogy legyen vége. Utolsó leveléből idézünk: “... Istené a választás: Önök vagy én... Minthogy Önök jobban szeretik a poros könyveket, gyermeteg firkálmányokat, mint azt a boldogságot, amit Önöknek szántam és amit megoszthattak volna a kiválasztottakkal, mivel nem hisznek a magasságos Isten vagy földi végrehajtója ígéretének, magukra hagyom Önöket, és bizony mondom Önöknek: nem küldetésem többé, hogy Önöket tanítsam. Szerencsétlen Philaleták, hiábavaló a vetés, mert csak konkoly lesz az aratás.” A mester igazat szólt. A Philaleták szétszóródtak, s el is tűntek. Az egyesítő konvent, kudarcba fulladván, három hónap múlva véget ért, ahogy kudarcot vallottak a megelőzőek és az utána következők is. A magas rangú pártfogás ellenére számos “testvére” pártolt el Cagliostrótól: osztracizmust és makacsságot vetettek a szemére. Volt, aki gúnyolódott rajta,

mások épp akkor fordítottak neki hátat, amikor támogatásuk a legértékesebb lehetett volna. Ezzel szemben az egyiptomi rítusú szabadkőművesek mindvégig híven kitartottak mellette. Nagy igyekezettel sietnek a segítségére, mikor ellenségei, akiket egy sötét intrikusnő használ eszközül, sötét ügybe keverik bele, amihez valójában semmi köze sincs.

VII. A KIRÁLYNÉ NYAKÉKÉNEK ÜGYE Louis de Rohan hercegnek megvolt mindene – de ő maga semminek se számított. Volt nemesi rangja, magas címeket és kardinálisi bíbort viselt, óriási vagyonnal rendelkezett, de mindennek nem volt számára igazi értéke. Senki maradt, mert Franciaország királynéja nem méltatta megszólításra. Hogy visszakerüljön a kegyeibe, Rohan bármilyen őrültséget megtett volna. S ezt az őrültséget el is követte, méghozzá olyan felelőtlenül, olyan bután és szemérmetlenül, amire példa még nem volt. A királyság napja lemenőben volt. A jó társaság habzsolt, s miközben szemet hunyt a nép nyomora felett, maga belerészegült a pompázatos ünnepségekbe, szórakozásokba, lakomákba (az ott felszolgált roskadozó tálak ínyencségeit apróra megtárgyalta a külvilág). Versailles-ban színdarabokat adtak elő, csak úgy repültek a csengő Lajos-aranyak a játékban, virradatig forgott a kártya, éjszakánként a kivilágított nagy csatornán virágdíszes csónakok siklottak, a bokrokban elrejtett zenekarok Lully, Haydn vagy Mozart dallamait adták elő. Semmi sem lehetett elég szép, elég értékes és nagyszerű a könnyelmű és tékozló Mária Antoinette-et tömjénező udvaroncok szórakoztatására. Az elragadó Kis Trianon palota kertjében gyakran láthatták a pásztorlánynak öltözött királynét, a páváskodó kis márkikai meg a dámákat. mikor olt sétáltatták krinolinjaikat és a legkülönbözőbb tárgyakkal – virágfüzérekkel, gyümölcsökkel, sőt madarakkal – teletűzdelt toronymagas parókájukat, ahogy Vigée-Lebrun asszony portréin láthatjuk. Ebben a környezetben az elveket feláldozták a gyönyörűség oltárán, nem egy sötét ügyet simítottak el, s nem egy bűnre bocsátottak jótékony fátylat, a királyné nyakéke körüli botrány azonban besározta a királyné hírét és magát a királyi méltóságot is megingatta; nos, ehhez fogható rémisztő eset kevés akad a történelemben. Rohan kardinális egy undorító személy intrikájának esett áldozatul: Jeanne de La Motte nem mindennapi intelligenciája összes furfangjával eszelte ki ezt a mesébe illő szélhámosságot. Ha Cagliostro, teljesen akaratán kívül, nem keveredik bele ebbe a kalandba, nem lenne értelme még csak megemlíteni sem. De őt is bekerítette egy kibogozhatatlan háló, és áldozatává lett a királyné Rohan iránti gyűlöletének. Az a Cagliostro, aki fiatal korában sok méltatlan, lealacsonyító tettet követett el,

ebben az esetben semmiért sem tehetett szemrehányást önmagának. Nem mindig isteni jótétemény egy magas méltóságú személy barátsága. Cagliostro ezt a Jeanne de La Motte-ot egy percre látta csak Strasbourgban, amikor betolakodott hozzá elmaradhatatlan férjével, akit csak “csempészett grófnak” tituláltak. Boulainvilliers márkiné, Jeanne de La Motte egykori pártfogója a kardinálisnál tartózkodott, Cagliostro megmagyarázta, merre fekszik Saverne s ezzel véget is ért a beszélgetés. Meglehet, találkoztak még a kardinális egyik vacsoráján vagy máshol. Bizonyos, hogy nem volt köztük semmi kapcsolat, ha nem tekintjük kapcsolatnak a nő mesterkedéseit, hogy befurakodjon Cagliostro bizalmába. De Alexandre azonnal ráérzett az álnokságára: “...A herceg összeismertetett La Motte grófnéval és megkérdezte, mit gondolok róla. Azt feleltem a hercegnek, hogy ravasz intrikusnak tartom.” Jeanne de La Motte biztosítani akarta a gróf és felesége barátságát vagy legalábbis a semlegességüket; tudjuk, hogy milyen nagy becsben álltak Rohannál. A nő érezte, hogy Cagliostróék sorompóként állják el a herceghez vezető útját. Pedig Jeanne Rohant szemelte ki, feltette magában, hogy őeminenciája minden befolyását a maga üzelmei megvalósítására használja fel s a lehető legtöbb pénzt vasalja ki belőle. Jeanne és férje egy kis palotában rendezkedtek be, a Marais negyedben, a Rue Neuve-Saint-Gilles 13. szám alatt. Hogy miből éltek? Kölcsönökből. Akkor – akárcsak ma, hiszen az erkölcsök nemigen változtak! – elég volt gazdagnak látszani, jól hangzó címet viselni, még ha csak kölcsönbe vette is az ember, és meghívókat küldözgetni, máris tódultak a kíváncsiak és a tányérnyalók. La Motte-ék fogadótermeiben vegyes társaság forgolódott: érett korú pénzemberek és ügyvédek, abbék és szabadkőművesek, Sasseval márki, egy páholy főmestere, Beugnot gróf, figyelemreméltó emlékiratok szerzője. Egy Rétaux de Viliette nevű kerítőt La Motte “grófné” titkáraként mutatta be, de mindenki bizonyos volt benne, hogy a szeretője. Rohan nem tartotta méltóságán alulinak, hogy váratlanul betoppanjon hozzájuk. Jelenléte ugyancsak emelte e fogadások fényét. A díszlet készen áll. Ismerjük a főszereplőket. Indulhat a drámai masinéria. Jeanne mesterfogása abban állt, hogy elhitette a világgal: a királyné bizalmasai közé tartozik; olyasmit engedett sejteni, hogy őfelsége a legkényesebb ügyekkel őt bízza meg – egyszóval, hogy bejáratos az udvarba. Valóban felettébb ügyesnek kellett lennie, mert még egy rendőri jelentésben is azok közt említik, akik “a miniszteri irodák és az udvar ügyeit bonyolítják”. Hogy elhihetővé tegye kitalált pozícióját, az arcátlan nőszemély szobát bérelt Versailles-ban, s minden héten két napot töltött ott. A grófné a királynénál van – mondták ilyenkor környezetében. Mikor aztán visszajött

Párizsba, nem riadt vissza semmi hazugságtól: egy sor valóságosnak tűnő történetkét fundált ki. A versailles-i kulisszák mögött annyi csalás, annyi kétes ügy bonyolódott, suba alatt annyian gyümölcsöztették befolyásukat, s annyi volt a fülbesúgott titok, hogy semmin se lehetett csodálkozni. A Bastille bevétele előtt négy évvel a magát becsületesnek és erényesnek feltüntető rendszer politikai építménye mindenütt recsegett-ropogott. Azok, akik kezükben tartották a gyeplőt, visszaéltek kiváltságaikkal, az igazságszolgáltatás részrehajló volt, az uzsorások meggazdagodtak, az állam el volt adósodva, az államháztartásban nehézségek mutatkoztak, amit az is bizonyít, hogy a hivatalnokok, az alkalmazottak gyakran több hetes késéssel kapták meg járandóságukat. XVI. Lajosnak, ennek az alapjában véve jószívű, alattvalóit segíteni kész uralkodónak a kezéből kicsúszott a hatalom. A zűrzavar megkönnyítette a méltatlan kapcsolatokat. A vakmerőbbje merész kalandorságokat eszelt ki. Jeanne de La Motte nem álmodhatott kitűnőbb terepet ennél az erkölcsi mocsárnál, hogy véghez vigye bűnös terveit. Ráadásul még szép is volt az aljas, ügyesen forgatta a szemét, úgyhogy még a legérzéketlenebbeket is meg tudta szédíteni. Hogyan is tudtak volna szabadulni a férfiak, akikre kivetette hálóját? Nem lehetett visszautasítani egy ilyen előkelő, rangos hölgy kihívását, noha tudjuk, hogy ezt a rangot önkényesen vette fel. Beugnot tapasztalatból beszél róla, mert, ahogy akkoriban mondták, “egymás meghittjei voltak”. “Finom, hajlékony kis teremtés volt, kecsesen bájos és élénk (...). Ha keble kissé domborúbb, akkor mondhattuk volna, hogy igazán kívánatos, de a természet megállt félúton. Ha az ember a mű első felét látta, csak sajnálta, hogy nem élvezheti a második felét is. Gyorsan vágott az esze, megismerszett nála a meggyőzés veszedelmes tehetségének művészete. Egyenesen, biztos léptekkel haladt skrupulusokat nem ismerve célja felé.” Másutt pedig így ír róla: “Kifejező kék a szeme, szépen ívelt szemöldöke fekete. Szép volt a keze, aprócska a lába, rendkívül finom a bőre. Szája nagy, de csodálatosan formás és a mosolya elbűvölő. A műveltség ugyan teljesen hiányzott belőle, de igen szellemes volt. Születése óta harcban állván a társadalmi renddel, megsértette annak törvényeit és semmivel se tisztelte jobban az erkölcs előírásait sem. De azért, ha szüksége volt rá, tudott szelíd jóságot színlelni s képes volt eljátszani a gyenge nőt.” Beugnot végül így foglalja össze: “Mindez együtt a megfigyelő szemében ijesztő képpé állt össze, de csábítónak tűnt azoknak a közönséges halandóknak, akik nem láthatták ilyen közelről.” A “nem láthatták ilyen közelről” kifejezés Beugnot tollából nem nélkülözi a pikantériát.

Egyébként a nőnek nem a szerelmeskedés volt a vadászterülete. Magasabbra tört: csakis a pénz érdekelte. Akik beleestek a hálójába, hamarosan megtudták, mibe kerül a szabadulás. La Motte grófné – akinek az ereiben csordogált néhány cseppnyi Valois-vér és aki fűnek-fának el is dicsekedett ezzel – mint kezdő szélhámos ezer tallért csal ki egy bizonyos Monsieur de Ganges-tól. Azzal hitegeti, hogy elhelyezi az egyik pártfogoltját. Szentül vállalja, hogy megszerzi a kormány támogatását egy nagyszabású üzlethez, ezért Perrin urak, lyoni kereskedők cserébe egy kétezer livre-t érő selyemszállítmányt küldenek neki. De ezek hitványka kis ügyek. A szépasszony nagyobb zsákmányra feni a fogát. Rohan vágya, hogy kiengesztelje a királynét, rögeszmévé fajul. Nem tud miatta nyugodni, kegyetlenül gyötrődik. Kész minden áldozatra, nem tart soknak semmi kiadást, hogy elérje célját. Jeanne-t beavatja a gondjaiba. A nő megnyugtatja és közli, hogy hamarosan rá fogja bírni a királynét, vizsgálja felül indokolatlan elfogultságát. Rohan mindenfelől azt hallja, hogy a grófné bejáratos a királyi udvarba, tehát ismét feléled benne a remény. Jeanne azt tanácsolja neki, hogy állítson össze egy emlékiratot s ő majd átadja a királynénak. A kardinális a hetedik mennyországban érzi magát. Most először meri hinni, hogy véget érnek szenvedései. Már látja önmagát a királyi kegy meleg sugarában, s előre élvezi, hogyan zavarodnak meg ellenségei, főként Breteuil báró, a király minisztere, aki az “osztrák” klánhoz – vagyis Mária Antoinette köréhez – tartozik. Két napra rá Rohan átadja kegyelmi folyamodványát Jeanne de La Mottenak; ebben megalázkodva hódolatát nyilvánítja s könyörög bocsánatért. Kegyesen fogadják-e majd? – kérdi szorongva. Hát persze. Jeanne gyors az ügy intézésében. Alig telik el egy hét, már hozza is a választ, pasztellkék szegélyes, három liliommal ékesített díszes levélpapíron. Mondani sem kell, hogy a levél hamisítvány. Jeanne ügyes mondatokat diktált Rétaux de Villette-nek; a törvény előtt az is kiderült, hogy azért neki, mert igen egyenletes, finom, nőies az írása. A kardinális cseppet se gyanakszik. Visszautasíthatja-e bármilyen kívánságát annak, akit “jótevőm”-nek nevez? A gyümölcs megérett, csak le kell szakítani. Jeanne de La Motte nem vesztegeti az időt. Ötvenezer frankot követel Rohantól “a királyné nevében, egy szerencsétlen család részére”. A herceg belemegy. Röviddel rá megduplázza a tétet. Néhány nap alatt százötvenezer frankot zsebelt már be. Nem kis pénz! Jeanne akkor tette volna jól, ha itt megáll és elkotródik. De az ilyen züllött és mohó alakok nem ismernek mértéket. Magához méltó példaképeket követve Jeanne próbára teszi a szerencséjét, megint szipolyozni kezdi a kardinálist, mégjobban kompromittálja; gonoszul arra játszik, hogy egy Rohan herceget, aki ráadásul kardinális, nem kötnek a

törvények, és ha egyáltalán kijózanodik valaha, az egyetlen lehetőséget választja majd: hallgatni fog. Rohan viszont nem érti a dolgokat. A királyné fagyos magatartása semmit sem enyhül, ha csak megpillantja őt, elfordítja a fejét. Jeanne de La Motte megpróbálja megnyugtatni. Azt mondogatja, hogy Breteuil pártja még teljhatalmú, de az idő neki – Jeanne-nak – dolgozik, s hogy óvatosan kell a célhoz közelítenie. Ez a fecsegés nem oszlatja el a herceg aggályait, sőt egyre érthetetlenebb számára a helyzet. Hirtelen új döntésre jut: mindent megvall annak a férfinak, akinek az éleslátását és világos szellemét most még jobban csodálja, mint valaha. Cagliostro nemrég érkezett Párizsba, semmiről sem tud. A kardinális elmegy a Rue Saint-Claude-ba. Azzal kezdi, hogy agyba-főbe dicséri La Motte-Valois grófnét, “aki csodálatraméltó ügyességgel képviseli ügyét a királynénál”. És hogy állítását bizonyítsa, elmondja, mi történt vele 1784. augusztus 12-én, vagyis mintegy fél éve. Versailles-ban belopózott a narancsliget melletti erdőcskébe, s mikor besötétedett, a felséges asszony ezen a kiszemelt helyen arra méltatta, hogy szóljon hozzá, de még a kezében tartott rózsát is nekiadta a következő szavakkal: “Tudja, hogy ez mit jelent”, azután pedig “tökéletes királyi méltósággal”, lassan eltávolodott. Ebben a valószerűtlen históriában minden, de minden csalás volt. Jeanne egyszer s mindenkorra meg akarta szerezni a kardinális bizalmát, ezért azt a pikáns tervet ötlötte ki, hogy egy ál-találkát szervez Rohan és a “királyné” közt. Remélte, hogy azután már kényekedvére mindent tehet vele. Csak az volt a bökkenő, hogy meg kellett találni, hol fészkel az a ritka madár, aki legalább valamennyire hasonlít Mária Antoinettehez. La Motte úr nem vesztegeti az időt és elmegy a Palais Royal kertjébe. Felfedez egy fiatal nőt, aki minden délután ott sétálgat kalandra lesve. A nő – Nicole Le Guet – tisztességes foglalkozása prostituált. La Motte elviszi magával, bemutatja a feleségének, az pedig meghívja vacsorára; kézbe veszi és úgy találja, érdemes nemesi címet adni neki. Nicoleból Oliva bárónő lesz, a név a Valois anagrammja. Aztán szépecskén bevezeti a szalonjába is, bizonyára azért, hogy kitanítsa, mi a helyes viselkedés. Másnap pedig – így olvashatjuk Henri-Robertnél A történelem nagy pereiben –, miután megígérte, hogy tizenötezer frankot ad érte, Jeanne nekilát, hogy betanítsa neki szerepét. Megfésüli, megfelelően felöltözteti: az ihletet Madame Vigée-Lebrunnek a királynéról festett portréjából meríti. A képet az 1783-as tárlat tette közismertté. – Mit kell tennem? – kérdi a felcicomázott lány.

– Ó! Nincs ennél a világon egyszerűbb. Holnap kimegyünk Versailles-ba, és mikor beesteledik, a park egyik sétányán egy szál rózsát ad egy nagyúrnak, aki meg fogja csókolni a kezét. A folytatás ismeretes. A rosszlányt La Motte vállalta magára, feleségének a kardinális jutott. Szemben a mai közhiedelemmel, a versailles-i kastély parkját éjjel-nappal nyitva tartották. Sötét volt az éjszaka. La Motte a Mária Antoinette-et játszó utcalányt elvezette a Vénusz-ligetbe – ma a királyné ligetének hívják –, aztán eltűnt az árnyékban. A kardinális odalépett a nőhöz, térdre hullott, aztán “a rózsát ajkához szorítva, a boldogságtól, büszkeségtől megrészegülten, bolond reményektől fűtve” eltávozott. Henri-Robert hozzáteszi, hogy Rohan bekeretezte a rózsát, és saverne-i kertjében egy emlék-fasort ültettek ennek a feledhetetlen estének a megörökítésére, amit Rózsa fasornak neveztek el. Ez a valóságban lezajlott jelenet hajszálra olyan, mintha valamelyik silány komédiából másolták volna, amit a Place Dauphine vagy a Saint-Laurent piac tolongó utcanépe szokott megbámulni. Pedig akármilyen hihetetlennek tűnik is, szigorú hitelességgel így történt meg. Cagliostro döbbenten hallgatta a kardinális beszámolóját. A história a legkisebb valószerűséget is nélkülözte. A gróf közölte Rohannál kételyeit, megpróbált érvelni, feltárni a csapdát, amit az intrikus asszony állított neki. Az meg, szegény feje, még csak kibeszélni se hagyta. Saját szavaitól megrészegülve újból csak Jeanne iránti teljes bizalmát bizonygatta. Cagliostro hiába próbálta félbeszakítani – csak azt ismételgette, hogy végtelenül hálás neki. Louis de Rohan azonban nem mondott el mindent. Boehmer és Bassange udvari szállító ékszerészek vállalkozásba fogtak, csodás ragyogású gyémántkövekkel díszes nyakék, valóban királyi ékszer készítésébe. A vállalkozás jelentős összegeket emésztett fel. A nyakéket korábban XV. Lajosnak ajánlották fel, abban a reményben, hogy őfelsége megajándékozza majd vele Du Barryt. De a király meghalt, és így tervük kútba esett. Erre a spanyol udvarnak ajánlották fel megvételre, de ott visszautasították őket. A drágakövek megvásárlásához az ékszerészeknek hatalmas összeget kellett kölcsönvenni, magas kamatra. A nyakék ára l 600 000 livre lett – más szóval eladhatatlanul drága volt. Hacsak XVI. Lajos – aki köztudottan semmit se tudott megtagadni feleségétől – nem határozza el, hogy megveszi a számára. “Ezért az összegért egy tengerjárót építhetnek a király és az állam szolgálatára.” – Mária Antoinette állítólag ilyen szavakkal fogadta a vásárlás ötletét. Szép válasz, s lehet, hogy így hangzott el. Nem mindig utólag találják ki a történelmi mondásokat. Ám a visszautasítás elkeserítette Boehmert és

Bassenge-t. Ők is hallották viszont a pletykát, hogy de La Motte grófnénak bejárása van a királynéhoz, tehát elküldték hozzá ügyvédjüket, Laporte-ot. Az ügyvéd ezer livre jutalékot ígért neki, ha latba veti befolyását és rábírja őfelségét, hogy megvegye a nyakéket. 1784. december 29-én Bassenge elmegy Jeanne lakására. Felnyit előtte egy ládikát, kiemeli belőle a vagyont érő ékszert. Jeanne azonnal dönt. A nyakék az övé lesz. Hamarosan megszüli azt a monumentális szélhámosságot, aminek az árát Rohan herceg fizeti meg, de a sötét ügybe Cagliostrót is magával rántja. Mária Antoinette szerette az életet és az élet csodáit. Jeanne de La Motte szerette a pénzt és a vele járó előnyöket. A sors milyen szeszélye folytán keveredett a királyné ilyen bonyodalomba? A kardinális Elzászban tartózkodik. Jeanne levelet írat neki. “Egy előkelő hölgy, akit ismer, meghal a vágytól, hogy az övé legyen a nyakék; meg akarja venni, de titokban; arra lenne szüksége, hogy helyette egy megbízható barát intézze el a vásárlást és vállalja helyette a garanciát, augusztus l-ig – ezen a napon fog fizetni.” A kardinális érti a célzást. Percet sem késve siet Párizsba. Boehmer és Bassenge nagy buzgalommal szerkesztik meg az adásvételi szerződést, a fizetési feltételekkel. Rohan elfogadja a feltételeket, de kiköti, hogy a megállapodáson ott legyen a királyné ellenjegyzése is. Ezen ne múljon a dolog! Mit számít Jeanne de La Motte-nak egy hamisítás! Már másnap meghozza a kívánt aláírást. Rétaux de Viliette utánozta megint a királyné írását; a szerződés minden pontja mellé odaírta: “Jóváhagyva” és a teljes nevét: “Marie Antoinette de Francé” azaz franciaországi Mária Antoinette. 1785. január 29-én, vagyis éppen egy nappal Cagliostro Párizsba érkezése előtt az üzletet megkötötték. Ez már önmagában bizonyítja a gróf teljes ártatlanságát a komplottban. A teljes összeget két év alatt kellett kiegyenlíteni, négy részletben: az első négyszázezer livre-t 1785. augusztus 1-én kellett kifizetni. Cagliostro nyilvánvalóan semmiről sem tud. Távol tartják az egész cselszövéstől. A megzavarodott Rohan egy szót se szól neki; minden bizonnyal fél a szemrehányásaitól. Főként attól tart, nehogy Alexandre meghiúsítsa La Motte asszony “csodálatraméltó taktikáját”. A nő viszont jól érzi, milyen befolyása van Cagliostrónak a hercegre. A bíboros titkára, Georgel abbé szavai megerősítik mindezt: “...Nem találta elég jelentőseknek a jótéteményeket, amiket a kardinális részéről élvezett; feltételezte, hogy sokkal több jutott volna neki, ha Cagliostro nem tanácsolja a hercegnek: fékezze bőkezűségét. A

lehetetlent is megpróbálta, hogy semmivé tegye a kardinális szemében; mikor ez nem sikerült, titkos bosszúterveket táplált és csak az alkalomra várt.”19 Rohan, aki eddig csak a királyné ligetében lezajlott találkát vallotta be Cagliostrónak, február 15-e táján végre elhatározza, hogy mindent fölfed tanácsadója előtt. Elárulja, hogy milyen kötelezettségeket vállalt az ékszerészekkel szemben. Cagliostrót zavarba ejti a bíboros döbbenetes meggondolatlansága. Megpróbálja felnyitni a szemét, de hasztalan. – Lezárt ügy – vág vissza a herceg. – Ha az ügy le van zárva, felesleges beszélni róla. Rohan, hogy meggyőzze Cagliostrót tévedéséről, elmondja neki, hogy előző este személyesen vitte el a nyákékét Versailles-ba, La Motte asszony otthonába. A hölgy ragaszkodott hozzá, hogy a kardinális személyesen legyen jelen, amikor a királyné küldöttének átadja az ékszert. Egy sötét helyiségbe vezették be, az ajtót félig nyitva hagyták. Jeanne letette az asztalra a vagyont rejtő ládikát. Feketébe öltözött férfi lépett a szobába, kezében tartva a királyné írott parancsát arról, hogy a gyémántokat adják át a parancs vivőjének. A férfi megfogta a ládikát, köszönt és elment. A feketeruhás férfi nem volt más, mint Jeanne cinkosa, Rétaux de Villette. – Ez a küldött – így magyarázta La Motte asszony – a király zenekarának és a királynő udvartartásának egyik bizalmi embere. A szélhámos terv sikerült. A kardinális távozása után Jeanne, a férje meg Viliette kiszedték a foglalatokból a gyémántokat, megtömték a kövekkel zsebüket és megpróbálták pénzzé tenni a zsákmányt. Java részét La Motte-nak sikerült eladnia Angliában. Mikor aztán leleplezték a szélhámosságot, Jeanne Cagliostrót vádolta meg azzal, hogy kicsalta, majd darabokra szedte és eladta a nyakéket, amit ő lopott el és aminek az árát ő vágta zsebre. A szélhámos helyében más elmenekült volna a zsákmánnyal. Vajon miért nem tette meg? Talán kihívás volt ez a sors ellen, de az is meglehet, elég agyafúrtnak képzelte magát, hogy kivonja becses személyét a büntetés alól. Ha elcsípnek, majd csak elsimítják az ügyet – gondolhatta. Aminek egyébként az állam és a királyság érdekében így is kellett volna történnie. Múltak a hónapok. Az ismételten rászedett Rohan azt képzelte, hogy a Boehmer és Bassenge ékszerészekkel szemben vállalt kötelezettség részéről csupán a királynőnek adott költsön. Vagy talán nem írta oda saját kezével, hogy Abbé Georgel. Mémoire pour servir à l'histoire des événements de la fin du XVIII siècle. Paris, 1817. 19

“jóváhagyom”? De azért meglepte, hogy sem a templomban, sem a fogadásokon nem látja nyakán a csodálatos ékszert. Ami az ékszerészeket illeti, egyre nyugtalanabbak lettek. Aggodalmaikat elmondták Jeanne de La Mottenak. Válasza ez volt: A királyné túl magasnak találja a nyakék árát. Kétszázezer frank árengedményt kíván. Boehmer és Basserige elfogadták a feltételt. Közben a fizetési határidő ijesztően közeledett, és Rohan nem rendelkezett a szükséges összeggel. Cagliostro figyelmesen nyomon követte az események alakulását. Ezt annál könnyebben megtehette, mert barátjának, az egyiptomi szabadkőművesség főtanácsa főkancellárjának nagy kopti minőségében ő volt a rang szerint felettese. A főkancellár, Baudard de Saint-James, a tengerészet kincstárnoka volt az ékszerészek legfőbb hitelezője. Van, amit meg nem tenne egy ilyenfajta törtető, hogy egy akkora hatalmasságot, mint Rohan, lekötelezzen – ha ráadásul még azt is megcsillantják előtte, hogy királyi kitüntetésben részesül? A kincstárnok vállalta, hogy becsületszóra kölcsönöz háromszázezer livre-t a kardinálisnak. Jeanne a látszat ellenére mégsem biztos a dolgában. Hogy sikerüljön kimásznia a csávából, mindent egy lapra tesz fel és elmegy az ékszerészekhez. – Ismerik Cagliostro urat? – tör rájuk a kérdéssel. Hozzáteszi, hogy a bíboros hóbortos makacssággal sűrűn látogatja ezt a sarlatánt, aki azzal henceg, hogy aranyat tud csinálni – ezt a rejtelmes mágust, akinek ugyan nem tudni honnan származik a jövedelme, mégis szórja a pénzt. “Ki tud valami bizonyosat a Cagliostro birtokában levő gyémántokról? Honnan valók? Ennek az embernek biztosan sok gyémántja van. Azt gyanítják, hogy a kardinális köveket adott neki. Nos! Meglehet, hogy ez lett a sorsa a maguk ékszeres ládikájának. Kényszeríteni kell a herceget, hogy végre leüljön egy komoly szóra, ő nagy összegekkel rendelkezik. Kártalanítani fogja az urakat”.20 Más szóval a szélhámos azt sugalmazta, hogy az eladási szerződés és az aláírások hamisítványok is lehetnek. Az ékszerészek kezdik érezni, hogy az egész ügy zavaros. Annak érdekében, hogy végre tisztán lássanak a dologban, egyikük – Boehmer – a következő kérvényt juttatja el Mária Antoinette-hez: “Madame, túláradó boldogsággal tölt el, ha arra gondolhatunk, hogy a legutóbb nekünk javasolt megegyezés – aminek buzgón és tisztelettel alávetettük magunkat – az Ön felséges parancsa iránti alázatos engedelmességünk új bizonyítékául szolgált, és igaz megelégedettséggel tölt el, L. Archives Nationales X2B 1417. Cagliostro kihallgatás! jegyzőkönyve, 1786. január 30. 20

ha arra gondolunk, hogy a legszebb gyémántékszer, ami csak létezik, a legnagyobb és legjobb királynét fogja ékesíteni.” Mária Antoinette szórakozottan nézi meg a levelet, átadja felolvasónőjének, Madame Campannak, aki úgy futja át a sorokat, hogy egyáltalán nem fogja fel tartalmuk jelentőségét. A királyné, mivel semmi fontosságot sem tulajdonít a kérvénynek, végül is összegyűri és bedobja egy papírkosárba. Miért is nem őrizte meg! Ez a kis mozdulat lesz később ellenségeinek az érve, amivel bizonyítják, hogy “ez az osztrák nő, akit az ördög vinne el”, tudott a nyakék megvásárlásáról és átvette azt. Ami az ékszerészeket illeti, ők a némaságot csendes megnyugtatásként magyarázzák és nyugodtabban lélegeznek. A kardinális viszont elveszíti magabiztosságát. Elszánja magát, hogy még egyszer megvallja aggodalmát barátjának, a Nagy Koptnak. – Eminenciád bizonyos abban, ami történt? – kérdi Cagliostro. És amikor Rohan mindent elmondott, hozzáteszi: – Sajnálom, hogy bizalmat tanúsított egy alacsonyrendű kalandor és intrikus iránt, aki visszaélt az ön hiszékenységével. Az elképedt Rohan hiába próbál védekezni. – Alávaló módon becsapták önt. Nem tehet mást, mint hogy leborul a király elé és elmondja neki, ami történt. A kardinális tétovázik. Nevének becsülete, rangja, no meg egy adag gyávaság is visszatartja ettől a lépéstől. – Tehát azt akarja, hogy én magam jelentsem fel és veszejtsem el ezt a nőt? – Ha túl nehezére esik, akad barát, aki ezt magára vállalja. – Látom, hogy lépre csaltak – mormolja Rohan –, fizetek. – Aztán szánalmas hangon hozzáteszi: “Mit tegyek? Madame de La Motte azt akarja, hogy ha a királyné nem bocsát a szeme elé, vonuljak vissza Saverne-be, mint ahogy más években szoktam volt ilyentájt. De én jobbnak találom, ha itt maradok és kiderítem az igazságot. Ha így áll a dolog, ajánlja magát Isten kegyelmébe.”21 Ettől fogva azután rövid, egymást mind gyorsabb iramban követő epizódokkal zajlik le ennek a sötét machinációnak a végkifejlete. Boehmer augusztus 3-án találkozik a királyné felolvasónőjével, Madame Campannal, s megtudja tőle, hogy Mária Antoinette sosem kapta meg a Archives Nationales. Cagliostro kihallgatási jegyzőkönyve, 1785. augusztus 24. 21

nyakéket. Boehmert augusztus 9-én a Kis Trianon kastélyba rendelik, ott elmondja, milyen körülmények közt adta el a gyémántzuhatagot. A királyné felszólítja, hogy készítsen írásos feljegyzést – ez 12-én meg is történik. Jeanne de La Motte érzi, hogy a játszma elveszett. Miután cinkosát és az egyetlen veszélyes tanút, Rétaux de Villette-t Itáliába küldte, a hihetetlenül vakmerő nőszemély férjestül beállít Rohan herceghez és kéri, fogadja be negyvennyolc órára. “Gyanúba kevertek, megfigyelés alatt állok, üldöznek. Csak ön miatt kompromittáltam magam, csak az ön parancsára cselekedtem. Vidékre vonulok vissza, hogy elfelejtsenek, de addig önnek kell engem védelmeznie.”22 A bíboros, akinek a butasága valósággal végtelen, buzgólkodik, hogy elszállásolja magánál a párt. A nő augusztus 6-ig marad, semmirekellő férje elhagyja Franciaországot és nyoma vész. Jeanne maga a pénzzel és a megmaradt ékkövekkel a zsebében Bar-sur-Aubeba utazik. A herceget augusztus 15-én beviszik a Bastille-ba. 18-án elfogják Jeanne de La Motte-ot, és erős őrizet alatt visszaviszik Párizsba. 19-én a rendőrség megakadályozza, hogy Cagliostro és felesége lovat bérelhessen és elhagyhassa a fővárost. Augusztus 21-én a király és Breteuil báró Launay márkinak letartóztatási parancsot küldenek, “utasítva, hogy tartsa a Bastille királyi várában Cagliostro urat, aki újabb rendelkezésig fogva marad.” Két nap múlva, vagyis augusztus 23-án Serafina is utána kerül. Tíz napja annak, hogy Mária Antoinette átadta a királynak az ékszerészek levelét. A türelmes és jólelkű XVI. Lajos a botrány elkerülésére szívesebben választaná a barátságos megoldást és a nyilvánosság kizárását. Ez azonban ellenkezik a királyné szándékával. Itt a jó alkalom, hogy szabad folyást engedjen gyűlöletének az osztrákellenes politikát támogató Rohan-klikkel szemben, akik gyanúja szerint a személyét sértő epigrammák, s mindenféle rágalmak terjesztésében is ludasok. “Nem követett-e el a bíboros felségsértést, iszonyatos, megbocsáthatatlan sérelmet ejtve nevünkön?” A király, akit elvakít hitvesi szerelme, úgy hiszi, hogy az igazságot és a közjót szolgálja, ha a királyné becsületén esett csorbát kiköszörüli. És beteljesedik a jóvátehetetlen. Augusztus 15-e háromszorosan ünnepi nap a kor Franciaországában: Mária mennybemenetele, XIII. Lajos óta a Szent Szűz oltalmába ajánlott korona ünnepe és végül Mária Antoinette születésnapja is. Louis de Rohan-Guéménée 22

Funck-Brentano. L'Affaire du Collier. Paris, Hachette, 1902.

herceg, a szentegyház kardinálisa főpapi ornátusa bíborába öltözve készülődik, hogy a francia királyi udvar első papjaként – “főalamizsnás”-ként – misét celebráljon. Most egy tiszt lép őeminenciájához: a király dolgozószobájába rendeli. XVI. Lajos összehívta a titkos tanácsot. Ott van Miromesnil, a pecsétőr és Breteuil miniszter is, a herceg nyílt ellensége. A királyné kikövetelte, hogy a szokástól eltérően jelen lehessen a kihallgatáson. Rohan megpróbálja tisztázni magát, kiveszi zsebéből a levelet, amit állítólag a királyné írt alá. Eközben Mária Antoinette néma haragjában sápadtra válva még csak rá se pillant Rohanra. A király átveszi a levelet, végigfutja, majd visszaadja. – Monsieur mon cousin, ez nem a királyné kezevonása. Az aláírás sem az övé. Hogyan hihette Ön, a Rohan házból való herceg, a francia korona főalamizsnása, hogy a királyné franciaországi Mária Antoinette névvel ír alá egy okmányt? Nincs olyan, aki ne tudná, hogy királynék csak a keresztnevüket használják aláíráskor. A bíboros kínosan keresgéli a szavakat. – Uram, túlságosan is meg vagyok zavarodva, semhogy képes lennék kimagyarázkodni Felséged előtt. – Nyugodjék meg, bíboros úr. Menjen át a szomszéd szobába. Talál íróeszközt. Az az óhajom, hogy ne kelljen bűnösnek találnom. Néhány perc és Rohan visszajön. Papírra vetett sebtében néhány sort, amiben ügyetlenül azt a magyarázatát adja tetteinek, hogy Madame de La Motte cselszövésének az áldozata. – Hol van az az asszony? – tudakolja a király. – Uram, nem tudom. – Hol van a nyakék? Magánál? – Annak az asszonynak a kezében. – És a királyné állítólagos aláírásával ellátott iratok, azok hol vannak? – Nálam, Uram, de hamisítványok. A király még nem döntött afelől, hogy mit tegyen. De ebben a pillanatban Mária Antoinette zokogásban tör ki. Szabad folyást enged haragjának, és azzal vádolja a kardinálist, hogy becsületébe gázolt. Miromesnil nem mer közbelépni. Breteuil a királynénak helyesel; nem méri fel cselekedete következményeit – nem látja előre, hogy a botrány visszaháramlik a trónra és arra a rendszerre, amit már amúgy is súlyos támadások értek a királyság számos ellenfele részéről. “A király minden bizonnyal megbocsátott volna Rohannak. A férj azonban elítélte”.23

23

Henri-Robert. Les Grands Procès de l'Histoire. Payot, Paris, 1925.

Kinyílik a királyi kabinet ajtaja. Az ajtó keretében mcsyelenik a holtsápadt Rohan herceg. Ekkor az udvaroncok és a nagymisére gyülekező nép füle hallatára felharsan Breteuil báró erős hangja: “A bíboros úr le van tartóztatva.” 1785. augusztus 23-án reggeli hét órakor Marie-Joseph Chesnon királyi tanácsos, a Châtelet börtön parancsnoka egy rendőrtiszt és de Brugnieres rendőrfelügyelő kíséretében (a felügyelő ugyanaz, akit előzőleg Strasbourgba küldtek, hogy nyomozzon a Nagy Kopt ügyeiben) a Saint-Claude utcába hajtat. Cagliostro már várja a látogatást. “Augusztus 15-én – vallja majd később – a többi párizsival együtt tudtam meg én is, hogy Rohan bíborost letartóztatták. Néhányan figyelmeztettek, hogy mivel a kardinális úr barátja vagyok, könnyen erre a sorsra juthatok én is, de meg lévén győződve ártatlanságomról, azt válaszoltam, hogy nyugodt vagyok és türelmesen bevárom Isten akaratát s a kormány döntését.” A helyszínre érkező rendőrök azonnal munkához látnak. Végigkutatják a házat, kinyitják vagy feltörik az íróasztal-fiókokat. Minden írást összeszednek és egy nagy borítékba gyömöszölnek, amit aztán “két vörös spanyolviaszpecséttel” zárnak le. Mikor azt követelik Cagliostrótól, hogy ő is nyomja rá a pecsétjét, ő visszautasítja ezt, akárcsak annak a jegyzőkönyvnek az aláírását, amit eléberaktak. Ezután az inspektor megmutatja neki a letartóztatási parancsot és megragadja. “Mi lesz a feleségemmel, a házammal?” Nem kap választ. De Brugnieres most megragadja ruhája gallérjánál fogva és négy fegyőr fogja közre. Elvonszolják. A körúton épp ott áll egy fiáker, beletaszigálják. Ilyen komor kísérettel érkezik nyolc órakor a Bastille-hoz. Chesnon, miután egyedül maradt, folytatja a házkutatást. Egy nagy dobozba rakja a férfi és női ékszereket, az erszényeket a készpénzzel, egy csomó üveget elixírekkel, balzsamokkal stb. Semmi nyoma – természetesen – a túlságosan is híres nyakék gyémántjainak. De Brugnieres egy félóra múlva visszajön és megkezdi Madame Cagliostro kihallgatását. A grófné kijelenti, hogy a neve Serafina Feliciani, római születésű, Alexandre Cagliostro úr felesége, huszonhat éves, írástudatlan, még a nevét se tudja leírni. A rendőrök megkérdezik, “nem akar-e intézkedni bútorai és holmija biztonságba helyezésére?” Azt feleli, hogy teljesen megbízik szobalányában, Françoise-ban, neki adja át a kulcsait. Meg kell jegyeznünk, hogy a francia Nemzeti Levéltárban őrzött “Cagliostro úr és felesége elfogatási jegyzőkönyvé”-ben kétszer is olvashatók a következő szavak: “...Semmi gyanús sem találtatott.” Most Serafinára kerül a sor, aki Madame de La Motte feljelentései miatt éppolyan gyanúsított, mint férje: de Brugnières viszi magával, “hogy rendeltetési helyére vezesse”. A grófné könnyekben tör ki. Cselédei meg a

sebtében összeverődött szomszédok vigasztalgatják. Köztük van egy Boissonier nevű asszony, ő viseli majd a jövőben leginkább gondját a Saint-Claude utcai palotának. Serafina tíz óra felé érkezik meg a Bastille tanácstermébe; ott írják be a “bevételezési napló”-ba az ékszereket és pénzt tartalmazó dobozt. Alexandre-t és Serafinát magánzárkában tartják fogva, egyik sem tudja, hogy a másikkal egyazon börtönben van. Igen távol esnek a celláik. Alexandre-é a Comté-toronyban, Serafináé – milyen irónia! – a “Szabadságról” elnevezett szárnyban van. A Bastille, a politikai foglyok börtöne, amit 1789. július 14-én a párizsi nép ostrommal vett be és aztán lebontották, a közhit szerint kegyetlen fegyház volt, ahol tobzódott az önkény. Tény, hogy a Bastille az abszolutizmus szimbóluma: a király ítélet nélkül is bezárathatott oda bárkit, ha jónak tartotta. A közismert túlkapások lehetővé tették, hogy ártatlanokat vessenek itt fogságba, és ha egyszer felhúzták mögöttük a felvonóhidat, megszűnt minden kapcsolat a világgal. Egy kivétel akadt csak Latude személyében, aki innen éppúgy megszökött, mint a vincennes-i és chatelet-i börtönből, de ezzel együtt harmincöt évet töltött lakat alatt. A toronybástyák földszintjének sötét és levegőtlen zárkáiba kerültek a legveszedelmesebb foglyok. A magasabb szintek celláiba, ahová némi fény is jutott a rácsos ablakokon át, a tekintélyesebb foglyokat helyezték el. Az őrök minden negyedórában végigmentek a folyosókon, rázogatták csengőjüket és kiverték az álmot a foglyok szeméből. A közhittel ellentétben voltak azonban a felső emeleteken valóságos kis lakosztályok, ezekben éltek egy ideig Fouquet, Marmontel, Voltaire, Mirabeau és kivégzése előtt Lally-Tollendal is, meg más személyiségek, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy megfricskázták a tekintélyt vagy hogy nem tetszettek az ügyeletes hatalmasságoknak. Elképzelhetjük, mit érzett Cagliostro, akit olyan bűnért vetettek börtönbe, amit nem követett el, amiben a legcsekélyebb része sem volt. Bizonyos, hogy nem tarthatjuk feddhetetlennek, s a múltja – amit gondosan homályba burkolt – időnként megzavarhatta lelki nyugalmát, bár a megbánás általában nem tartozik a kalandorok természetéhez. Nem kevés vargabetű után ugyan, de pályája sebesen ívelt a magasba. Egy olyan szervezet élére kerülni, amihez az emberek ezrei csatlakoztak, nem volt a puszta véletlen műve. A nagy becsvágy mellett más is kellett ehhez: fantasztikus akarat és az emberek meggyőzésének ritka adománya. És most ez a téglánként, nagy fáradsággal emelt építmény összedőléssel fenyegetett, mert Cagliostrónak olyan bűnért kellett fizetnie, amiről feltehetően még csak sejtelme se lett volna a bődületesen ostoba bíboros bizalmas közlései nélkül.

A bebörtönzése utáni napon került sor a grófné első kihallgatására. Launay, a Bastille kormányzója, akinek Chesnon felügyelő és Thiroux de Crosne rendőrfőnök segédkeztek, igyekszik felderíteni, mi lett a gyémántokkal. Serafina semmit se tud, és azt mondja, hogy mindössze kétszer találkozott Jeanne de La Motte-tal Rohan herceg jelenlétében. Az asszony annyira meg van rémülve, hogy szinte beszélni se tud. Launay megszánja és engedélyezi, hogy szobalánya, Françoise mellette lehessen. Vele is marad egész fogsága alatt. 26-án és 27-én Cagliostrónak kell megjelennie kihallgatáson. Most is olyan fensőséges, mint mindig. A nagy vörös pecsétes borítékban jelentéktelen írások lapulnak: levelek, számlák, híveinek üzenetei – az egyik a svédországi páholytól érkezett. Miután válaszolt az utazásait, ismerőseit, anyagi helyzetét s pénzforrásait illető kérdésekre és felvilágosításokat adott, hogy miből készítette cseppjeit, balzsamait, “a gyógyszereket, amik enyhítik a bajokat és meghosszabbítják az emberi életet”, felidézi Rohan bíboroshoz fűződő viszonyát. Elismeri, hogy tudomására jutott az állítólag a királyné által jóváhagyott és saját kezűleg szignált vétel, de csak akkor számolt be neki róla őeminenciája, amikor az ügy az ő előzetes tudta nélkül már lezárult. Ami magát a nyakéket illeti, sose látta és semmit se tud arról, hogy a gyémántok hova kerültek. Mikor elmondja, mennyire félti Serafinát, Launay – eltitkolván előle, hogy felesége a börtönben van –javasolja, hogy írjon neki, s meg fogja kapni felesége válaszát. Ezeket a leveleket később megtalálták és ki is adták 1789-ben Londonban.24 Ha a kormányzó azt remélte, hogy ezek révén olyan információkhoz jut, melyek kompromittálják foglyát, akkor csalódása ugyancsak nagy lehetett. A három olaszul írott levél csak Cagliostro szeretett felesége – su esposa amata – iránti gyengédségének megható bizonyítéka. November 14-én arra kéri, hogy küldjön neki híreket, és így fejezi be a levelet: “...Isten adja meg nekem azt a kegyet, hogy karjaid közt halhassak meg. Szívemre zárlak. Isten veled, boldogtalan férjed, aki téged imádva leheli ki lelkét.” Egy hónap múlva újabb levelet ír: ebből idézzük a következő részleteket: “Végeredményben mindössze csak azt mondhatom Neked, hogy a Gondviselés meg fogja szánni ártatlanságunkat (...) Vértezzük fel magunkat türelemmel, erősítsük meg lelkünket, felidézve mindazt a jót, amit véghezvittünk, a barátokat, akik ránk gondolnak és Istent, aki megvéd, így aztán szembeszállhatunk a viharral. ...Szerencsétlen férjed, aki önmagánál is jobban szeret.” Révolutions de Paris. (A Bastille-ban talált iratok. A levelek eredetije a Bibliothèque Nationale-ban található.) 24

Végül az 1786. január 17-i levélben meglepetésének ad hangot, hogy nem ismer rá Boissonier asszony írására (minden valószínűség szerint ő volt a hírvivőjük – Serafina ugyanis nem tudott írni) “...Barátaim, ahogy látom, arra buzdítanak, hogy táplálkozzam jól. Csakhogy elveszítettem az étvágyamat s aludni se tudok.” – De azért köszönetet mond La Borde-nak, amiért beküldött neki egy pástétomot, és Madame de Flammarens-nak fogoly, szalonka, gesztenye és narancs-küldeményéért. S miután gyengéd csókokat küldött Serafinának és Isten nevében megáldotta, hozzáteszi: “Szeretnék makarónit enni”, meg ezt: “Bűn az, hogy tudakozódtam, honnan valók az ingek?” A levelek hangja köznapi, keveset árul el Cagliostro egyéniségéről. Nyilvánvalóan tudatában volt, hogy megfigyelik és ellenőrzés alatt tartják, de az, hogy az anyagi jellegű témák foglalkoztatják (amiben osztozik a börtönök mindenkori foglyaival), s ahogy ezek felsorolását a házastársi szerelem és az Istenbe vetett hit emelkedettebb gondolataival díszítgeti – nos ennek az egyvelegnek az elolvasása nem segít bennünket, hogy tisztábban lássuk ennek a bonyolult egyéniségnek a valódi mivoltát. Bizonyos, hogy a Bastille foglya meg volt fosztva a Nagy Koptnak kijáró tekintélytől. “Testvérei” azonban megőrizték iránta való tiszteletüket, bizalmukat és hitüket. Bizonyságot is tesznek majd erről a börtönből való szabadulásakor, ami felér egy diadalmenettel. Ez lesz az utolsó ünneplés, amiben még életében részesül, a végső bukás előtt. Öt hónap telt már el. Cagliostro, akit elválasztottak feleségétől s akit magánzárkában tartanak – csupán azt a kedvezményt tudja kiharcolni, hogy egy rendőr fehérneműt és ruhát hoz neki otthonról –, egyre letörtebb, fokozódnak nála az izgatottság és elkeseredettség jelei. Fogvatartói attól félnek, hogy megpróbálja az öngyilkosságot. Delorme, a Bastille másodparancsnoka egy Dory nevű tiszthelyettest rendel mellé, ő osztja meg azontúl Alexandre-ral a cellát. Doryt októberben felváltja egy kollégája, Châtel. Cagliostrónak, amióta nincs egyedül, naponta levegőznie kell a tornyokra vezető rámpákon. 1786-ban, tehát három évvel a forradalom előtt, a börtön rendje már nem volt olyan szigorú, mint korábban, legalábbis egyesek számára nem. A Bastilleon belül szigorúak voltak az előírások, de az erőd falai nem tudták megakadályozni, hogy ki ne szivárogjanak bizonyos hírek. Cagliostro hívei és társai szánakoztak szerencsétlenségén, ám csodálatukat vívta ki azzal, milyen lelkierővel és méltósággal felelt meg fogvatartóinak, börtönéből azonban sajnos nem tudták kiszabadítani. Sorsa a bíboroséval fonódott össze. Louis de Rohan letartóztatásakor utasította titkárát, Georgel abbét, hogy égesse el összes iratait. Ellenségeinek haragja semmit se csillapodott. A

királyné pártjának, Breteuil-jel az élen, valójában az lett volna a legfőbb érdeke, hogy ne sújtsanak le Rohanra, viszont a lehető leggyorsabban leplezzék le Jeanne de La Motte szélhámosságát, csakhogy a szenvedélyek elszabadultak. Rohan – akiről XVI. Lajos nyíltan azt jelentette ki, hogy “pénzszűkében van” – megérte, hogy a firkászok fejére olvasták hatalmas adósságait és botrányos pazarlását. A karikaturisták úgy mutatták be, amint éppen alamizsnát koldul főpapi ornátusban, láncokban a házak ajtaja előtt. Az osztrák-ellenesek pártja ezzel szemben szánta a “szegény” kardinálist, “a gyűlöletes királyi önkény nemes áldozatát”. A szegény “áldozat” eközben a lehető legkényelmesebben élt a Bastille falai közt. A párizsiak, vagyis inkább a párizsi nők, akiket mulattatott Rohan kalandja, el is nevezték “a szép eminenciásnak”, és mivel a divat gyakran gáláns is képes lenni, a csinos párizsi asszonyok Rohan színeit tűzték ki ruhájukra: a fele piros, fele sárga szalagot “bíboros a szalmán” néven árusították. Az igazat szólva a Bastille szalmája nemigen törte Rohan derekát. Két lakosztály felett rendelkezett, hárman szolgálták ki. Hardy naplójában azt olvashatjuk, hogy esténként néha húsz embernek vagy még többnek is terítettek ott, s az asztalnál ülők – barátai és ügyvédei – csak úgy vedelték a pezsgőt, sűrűn ürítve a poharat ártatlanságának győzelmére. Vergennes külügyminiszter és Castries marsall, tengerészeti miniszter, miután illő tisztelettel bejelentkeztek Rohannál, eljöttek a király nevében kihallgatni őeminenciáját. A bíboros augusztus 29-én adta át nekik a nyakék történetének pontos és világos összefoglalását. XVI. Lajos ekkor felajánlotta a kardinálisnak, válasszon: az ő személyes jogszolgáltatását vagy a bíróságot akarja-e. A király, lévén felséges személye minden jog forrása, fellebbezés nélkül ítélkezhetett vagy kijelölhetett önmaga képviseletére tetszése szerinti megbízottakat. Rohan, akinek szabad választást kínáltak, elkövette azt a furcsaságot, hogy az ellenséges, lázadó, a monarchiával hagyományosan harcban álló törvényszék, a parlament mellett döntött. Ahogy Philippe Erlanger írta, “vannak pillanatok, amikor katasztrófák küszöbén a sors egy váratlan és heves villanással mintegy figyelmeztetni akarja az embereket. Akárcsak a forradalom e rémítő előjátéka idején.” D'Allegre, a törvényszék első elnöke két tanácsosra – Titon de Villotranra és Puis de Marcéra – bízta, hogy készítsenek jelentést az ügyről. 1786. január 30-án Cagliostrót végre felhatalmazták, hogy védőt válasszon. Barátja, d'Eprémesnil maga is a törvényszék tagja, nem veheti kezébe az ügyet, de vejét, Thilorier-t, a tehetséges ügyvédet ajánlja. Tőle tudja meg végre Alexandre, hogy felesége öt hónapja van a Bastille-ba bezárva, hogy teljesen kimerült, s hogy hiába kér jobb ellátást. Cagliostro azonnal megszerkeszti Folyamodványát a párizsi törvényszékhez, amiben kéri “felesége szabadon

bocsátását, mert elpusztul a Bastille zárkájában”. D'Eprémesnil és d'Ormesson is közbelépnek a fogoly érdekében, akit végül március 26-án szabadon bocsátanak. A Saint-Claude utcába hazatérve a Nagy Kopt barátai és hívei lelkes fogadtatásban részesítik. A kapusnál levő regiszterben sorjáznak az aláírások. Minden metszetárusnál megvolt Serafina képe. És azt is feljegyezte a fáma, hogy mikor egy délután a Palais Royal kertjében sétálgatott, “a könnyű erkölcsű hölgyek virággal halmozták el, s hogy ő pirulva fogadta el a figyelmességet, amivel a bűn áldozott az ártatlanságnak”. Thilorier, az ügyvéd most már szabadon érintkezhetett ügyfelével, és módja van, hogy megszerkesszen egy Memorandumot Cagliostro gróf érdekében. Ennek első példányai február 20-án jelennek meg, és sikere egyenesen mesébe illő: napok alatt kétezer példány fogyott el belőle. Az emberek szinte egymás kezéből tépik ki, azt remélve, hogy ebből végre megismerik a. mágus csodálatos históriáját. Valójában Cagliostro valamiféle önvallomása ez az írás: miután patetikus stílusban hangoztatja ártatlanságát (“...elrendelték a letartóztatásomat. De hát milyen bűnt követtem el? Elnyomnak, vádolnak, rágalmaznak stb.”), magas összeköttetéseire hivatkozik, elmeséli ifjúságát, beszél származásáról, a gyógyításban szerzett ismereteiről, amelyeket “szüntelenül a szerencsétlenek bajának enyhítésére használt”. (...) “Ellenállhatatlan vonzás, ösztönzés vitt a szenvedőkhöz és ezért lettem orvos.” Ez a memorandum – amit lelkes hasonlattal “homályt oszlató fáklyának, az igazságok igazságának” neveztek el – végül zavaros, zagyva beszámolóval fejeződik be: Cagliostro szabadon engedi lázas képzeletét és felidézi medinai, máltai, mekkai tartózkodását, vándorútjait, melyek elvezették “a Szent Ázsiába, a földi paradicsom bölcsőjéhez, a vallások és legendák kimeríthetetlen szülőjéhez”, a tiszteletreméltó Althotas tanításait, s végezetül találkozását Rómában Serafinával, “akinek bimbózó bájai olyan szenvedélyt ébresztettek szívében amit a házasság tizenhat éve csak még jobban feltüzelt”. Ennek a hol keleti meséből, hol meg jogi okfejtésekből elegyesen összeszerkesztett különös följegyzésnek a második felében Thilorier kiegészíti a gróf diktálta szöveget és felvázolja Cagliostro Európát átszelő útvonalait, így ügyesen cáfolja a Jeanne de La Motte által összetákolt rágalmakat. Georgel abbé a következőt mondja: [a gróf] “emlékirata kellemes olvasmányt nyújtó regény, írója e munkában csak úgy ontja pompázó és képekben gazdag stílusa minden kellemét; ez az írás nem egyéb, mint a Cagliostro-féle mágia dramatizálása.” Ami Jeanne de La Motte-ot illeti, ő is fogadott ügyvédet. Doillot mester a kor szokása szerint szerkesztett egy iratot Feljegyzés Jeanne de Saint-Rémy de

Valois asszony, de La Motte gróf neje ügyében. A feljegyzés hangneme sértő és undorító, érvei aljasak és hazugok. Jeanne azt állítja, “nincs semmi részem ebben az ügyben (...), én, de La Motte grófné, a Valois-k leszármazottja le fogom leplezni a bűnöst és ez a bűnös egyike azoknak a személyeknek, akiket a tudatlan köznép rendkívüli embernek hív, a gyógyítás sarlatánja, aljas alkimista, aki bölcsek kövéről ábrándozik, hamis prófétája azoknak a szektáknak, amiknek állítólagos ismerője és aki a saját maga által egyedül igaznak hirdetett kultuszt is meggyalázza. Igenis, miután Monsieur de Rohan rábízta a csodálatos nyakéket, Cagliostro szétszedte, hogy titkos vagyonát ezzel a mérhetetlen kinccsel szaporítsa.” Doillot okfejtése valóságos gúnyirat, ami részben a Carlo Sacchi-féle 1781és aljas pamfleten alapszik. Ez az akasztófavirág, hajdani fegyenc, akit Cagliostro lopás miatt dobott ki a házából, nem fogy ki a jótevőjére szórt piszkos szitokáradatból. Cagliostro ellenségei egész életében arra használják fel ezt a szennyiratot, hogy megfosszák becsületétől s hogy megpróbálják leteperni Cagliostrót. Beugnot szerint “az összes ilyen memorandum nagyon keresett volt; divatba hozták az ügyvédeket, akik fogalmazták, meg azokat, akik az ügyvédeket ellátták anyaggal”. A kihallgatásokat szembesítések követik. Rohan erélyesen védekezik, Jeanne állításait nemes méltósággal cáfolja; sosem tesz Cagliostróra terhelő vallomást. “A grófot nagy tiszteletben tartja.” És amikor Launay márki megkérdezi, igaz-e, hogy két, gyémántokat tartalmazó ládikát adott át Alexandre-nak, azt feleli: “Tökéletesen hamis állítás, egy szó sem igaz belőle.” Ami Cagliostrót illeti, mikor kijelentik neki, “meglepő, hogy fedezni tudja kiadásait, azt feleli, hogy különböző bankároktól származik a pénze, mégpedig a bázeli Sarasintői és a lyoni Sain-Costard-tól, és hogy jelentős pénzforrásai vannak. Ezenfelül megemlíti, hogy ahova csak eljutott, mindig pontosan fizetett és sehol sem hagyott maga után adósságot.” Jeanne de La Motte hosszú hónapokig, a vizsgálat egész ideje alatt megdöbbentő merészséggel tagadta a vádakat. Folyton változtatta taktikáját, aszerint, hogy mit kívánt a helyzete, s mindezt a tanúk sértegetésével, sírógörcsökkel és műájulásokkal vegyítette. Mindenféleképpen nehezítette, hogy szembesítésre vigyék: levetkőzött, mint aki megbolondult, bemászott az ágy alá, csak üggyel-bajjal voltak képesek kiráncigálni, végül az egyik lábánál fogva sikerült kihúzni, egy ágytakaróba tekerve vitték a terembe, ahol aztán szitkok özönét zúdította a bíboros fejére.25 25

Pujol lovag levele. 1786. április 7.

Még ugyanaznap, a kihallgatás után, véresre harapta a foglárt, akinek vissza kellett kísérnie a cellájába. Minél tovább folyt a vizsgálat, annál inkább fokozódtak ezek a vad jelenetek. Mikor a szembesítésnél a kardinális zavarba akarta hozni azzal a kérdéssel, honnan származott az a töméntelen pénz, amit számolatlanul szórt, “szemtelenül azt válaszolta neki. hogy neki magának kellene a legjobban tudnia, hiszen éppen tőle, Rohantól kapta, amiért kegyeiben részesítette”. Cagliostróval szemben megjátszotta a méltatlankodót, s többek közt azzal vádolta, hogy “kis galambjának” hívta, s hogy erőszakot követett el rajta. A gróf vállat vont, aztán váratlanul kitört a haragja. Hosszan beszélt, közben szemét az égre emelte, mintha tanúnak hívná a neki felrótt szörnyűségek miatt. Hangzatos fordulatokkal és erőteljes képekkel teletűzdelt zavaros szónoklatában gazsággal, hazugsággal és szélhámossággal vádolta Jeanne-t, teljesen belefojtva a szót. A nőt végül dühroham fogta el: felkapott egy gyertyatartót és Cagliostro fejéhez vágta. Rohan az ügyvédjének, Target-nek készített följegyzésében így kommentálta az esetet: “...megbűnhődött azon nyomban, mert a gyertya belement a szemébe”. Két őrnek kellett lefogni az eszeveszettet, egy rendőri jelentés szerint “habzott a szája, a szeméből őrültség sugárzott”. Rétaux de Viliette, a volt rendőr, aki a királyné írását hamisította, makacsul hallgatott. Cagliostro korholása azonban vallomásra bírta: valóban ő volt, aki szeretőjének, Jeanne de La Motte-nak a kérésére a híres szerződésre ráírta a “jóváhagyva” és a “Marie Antoinette de Francé” szavakat. Amióta csak letartóztatták, Rohan herceg szüntelenül őszinte érdeklődést tanúsított Cagliostro iránt. Védőitől megkívánta, vegyék bele utolsó memorandumaikba, hogy Rétaux de Viliette vallomásával elismerte a gróf tökéletes ártatlanságát. Ezeknek az emlékiratoknak a sorában Target ügyvédé volt a legkésőbbi. A memorandumban Rohan így vall: “elvakítva a vágytól, megszédülve a reménytől, hogy ismét visszanyerheti a királyné kegyét, olyan gyengének mutatkozott, hogy mondhatni behunyt szemmel sétált bele a csapdákba, amiket Madame de La Motte, a férje és Rétaux de Viliette, az egész cselszövény kieszelői állítottak neki.”26 A párizsi utca mindig kiköveteli jogát a szellemes csúfolódásra; Rohanról ilyen dalocskát énekeltek: “Ostoba egy bíboros! Akinek nincs feje, minek annak a bíborosi kalap.” Jeanne de La Motte védekezésének abszurditása teljesen nyilvánvaló lett, semmivé foszlott az egész tákolmány. Az álgrófné olyan lett, akár a bekerített vad: saját csalásainak és hazudozásainak csapdájába esett bele. Április 5-én

26

Párizs város Könyvtára, Kéziratok, Target-dosszié.

végül idegei felmondják a szolgálatot és foga közt szűrve a szót kimondja: “Cagliostro semmiféle formában sem bűnös ebben a szörnyű nyakékügyben”.27 1786. május 22: a törvényszéki tárgyalás kezdete. A jelentések és okmányok előterjesztése maga öt napot vett igénybe. Május 30-án reggel négy óra: két őr bérkocsiba ülteti Cagliostrót, hogy a tárgyalásra vigyék. Alexandre egész nap a Conciergerie-ben várja, hogy behívják, de Rétaux de Viliette, Jeanne de La Motte, Nicole d'Oliva és Rohan herceg kihallgatása olyan hosszúra nyúlik, hogy csak késő este jelenhet meg a bírák előtt. – Ki Ön? – kérdi tőle az elnök. – Egy nemes utazó – válaszolja méltósággal. És ezután a rá jellemző zsargonban hosszú szónoklatot vág ki, elmeséli egész életét, megpróbáltatásait, azt, hogy miféle misztériumok részese, milyen hatalommal ruházta fel Isten, s Louis Figurer leírása szerint “mindezt frenetikus pantomimmal kíséri”. A bíróság ekkor még csak nem is sejti, ez a vádlott annyira biztos a dolgában, hogy magával a királyi rendőrséggel is szembe mer szállni. Előző nap ugyanis megbízta védőjét, nyújtson be egy “Cagliostro gróf emlékiratához csatolandó kérelmet”, amiben panaszt emel de Launay márki, a Bastille kormányzója és Chesnon felügyelő ellen. A következő vádat hozza fel ellenük: “tűrték, hogy jelentékeny értékű arany és készpénz eltűnjön SaintClaude utcai házából és hogy Madame de Cagliostrótól egy átvételi elismervényt csikartak ki azokról az ékszerekről, amiket nem vihetett magával a Bastille-ba.” Hideg számítással kétszázezer livre kártérítést és a kamatokat követeli, az összeg felét a Châtelet szegény foglyaira ruházva. Emlékezetből rekonstruálta, mennyi készpénze volt 1785. augusztus 23-án, tehát letartóztatása napján, ennek alapján követelte a következők visszaszolgáltatását: “tizenöt, egyenként ötven darab dupla Lajos-aranyat tartalmazó tekercs, egy barna vászonzsák, benne több mint tizenkétezer zecchino; egy lepecsételt tekercs, benne huszonnégy spanyol arany, végül egy zöld tárcában A Caisse d'Escomte (a Leszámítolóbank) negyvenhét darab, egyenként ezer livre-re szóló kötelezvénye.”28 1786. május 31-én ül össze a törvényszék ítélethozatalra. Már hajnali öttől ott gyülekezik a parlament lépcsősora előtt Rohan családjának tizenkilenc tagja; Archives Nationales X2B 1417. L. Mémoire pour le comte de Cagliostro contre. M. Chesnou le fils et le sieur de Launcy. Paris. Lottin. 1786. 27

28

a Guéménék, Soubise-ok, Lorraine-ek, Marsanok sora – egyik előkelőbb, mint a másik – köszöntötte a bevonuló bírákat. Cagliostro erre az alkalomra arannyal hímzett zöld ruhába öltözött, hosszú, vállig érő haját a feje tetejétől összefont varkocsba szedte – ilyen hajfarkincákkal ábrázolják majd 1793-ban a royalistákat. A Nagy Kopt híveit csodálattal tölti el öltözéke, a “Győzelmes Bölcsesség" szabadkőműveseinek előírásos viselete. Cagliostro ellenfelei azonban gúnyt űznek “a gazdag kuruzsló nevetséges páváskodásából”. La Motte asszonyt egyhangúlag bűnösnek nyilvánították, megvesszőzésre, mindkét vállán tüzes vassal V betűvel (voleuse – tolvaj) való megbélyegzésre, és élete végéig tartó, a Salpêtrière-ben eltöltendő rabságra ítélték... Férjét távollétében életfogytiglani gályarabsággal sújtották... Rétaux de Villette-et beismerő vallomásáért csak száműzték a királyságból... Nicole d'Olivát bizonyítékok hiányában a törvényszék elbocsátotta, tehát elismerte, hogy nem bűnös... Ami Cagliostrót illeti, őt minden vád alól felmentették. Rohan ügyében az ítéletet hosszú és heves, nem kevesebb mint tizennyolc órán át tartó vita előzi meg. Végül a bíboros támogatói győznek huszonhat szavazattal huszonkettő ellenében: Rohant felmentették. Hatalmas tömeg lepte el a palota lépcsőit, de az emberek csak késő éjjel értesülhettek az ítéletről. Másnap az egyik újság így számol be az eseményről: “Általános volt az öröm, a bírákat megtapsolták és annyira ünnepelték, hogy alig tudtak átvergődni a tömegen.” Az ítélet azonban nem volt mindenkinek ínyére: Rohan és Cagliostro felmentése kimondatlanul Mária Antoinette elítélésével volt egyenlő. Másnap – június 1-én – a Bastille kormányzója a következő leiratot kapta: “Uram, Őfelsége megparancsolta, hogy utasítsam Önt, ma este engedje szabadon a Bastille-ból Rohan kardinális urat és Cagliostro urat, valamint hogy bízzam meg Önt annak közlésével: királyi akarata szerint nem távozhatnak hazulról és családtagjaikon, valamint személyzetükön kívül senkit sem fogadhatnak. A rendelkezések végrehajtásáról szíves tájékoztatását kérem. Az Ön igen alázatos és hűséges szolgája Breteuil báró”29 A miniszter leiratának hangneme nemcsak Breteuil Rohan iránti utálatát tükrözi, hanem az udvar hangulatát is: felháborodtak az ítélet miatt, amit a királynéval szemben elkövetett kegyetlen sértésnek tartottak. Este tizenegykor kiadják a parancsot a felvonóhíd leeresztésére: kinyílnak a Bastille kapui. Rohant körül veszik hívei, aztán előkelő mozdulattal búcsút int és eltűnik hintaja mélyén. Szabadon bocsátása után nem sokkal XVI. Lajos 29

Bibliothèque de l'Arsenal. A Bastille iratai.

megparancsolja neki, hogy mondjon le főalamizsnási méltóságáról, és vonuljon vissza chaise-i apátságába. A bíboros után hamarosan megjelenik Cagliostro. Sötét az éjszaka. Egyedül van, elviteti magát kocsin a Saint-Claude utcába. Párizsban gyors lábon járnak a hírek: meglepetésére nyolc-tízezer ember gyűlt össze, diadalmenetben hordják körül és mindenfelől örömkiáltások hangzanak. A szomszéd házakat kivilágították, Hardy naplójában azt olvashatjuk, hogy “dobok és kürtök hangja vegyül a tömeg örömujjongásába. Azt kiabálják: «Éljen Cagliostro! Éljen az emberiség jótevője!» A boldogságtól sugárzó mester többször is kilép az erkélyre, hogy üdvözölje a tapsoló, kiáltozó, izgatottan ünneplő tömeget. Az udvarban, a lépcsőkön, a szobákban csak úgy tolong a nép. Cagliostro magához öleli feleségét. Szeméből könny patakzik.” Másnap hasonló ünneplések, ugyanilyen érzelemkitörések. Mindenki a Nagy Koptot akarja látni, megcsodálni – tekintélyét ez a tízhónapi önkényes fogva tartás alaposan megnövelte. Ezt bizonyítják az összes újságok, talán leginkább a Gazette de Leyde, az Európaszerte igen olvasott holland lap, “amely csatlakozott a közönség kórusához és maga is üdvözölte a kiszabadult foglyokat”. Cagliostro most, miután kijutott a börtönből és ilyen győztesnek kijáró fogadtatásban részesült szabadkőműves testvérei és megannyi ismeretlen csodálója jóvoltából, igazán azt hihette, hogy örökre megszabadult a bajoktól. Ártatlanságát elismerték, most már nyugodt, békés életet élhet: az örök vándor végleg megtelepedhet az őt magáénak valló Párizsban. Úgy látszott, hogy a kaland véget ér. Így hitte, ezt mondta és ismételgette ezen a bolond éjszakán – de csak azért hihette ezt, mert nem mérte fel ellenfelei hatalmát. Mivel nem tudták nyíltan megtámadni a bíborost, hát a cinkosnak vélt Cagliostróra zúdították ezt a gyűlöletet, amit a legmagasabb helyen tápláltak őeminenciája ellen. Cagliostrónak már másnap ki kellett józanodnia. Június 2-a. A Saint-Claude utcát ellepő tömegen átfurakodva Brugnières felügyelő egy írást nyújt át Cagliostrónak a király aláírásával.30 “Parancsolja meg Cagliostrónak, hogy költözzék el Párizsból egy héten belül és három héten belül hagyja el az országot. Levelemet megmutathatja.” Mi mást tehetett Cagliostro: engedelmeskedett. A király parancsait – legalábbis ekkor még – nem vitatták. Thilorier ügyvéd tanácskozott a rendőrfőnökkel, és sikerült elérnie, hogy kliense Passyba költözhessen, ahol egy barátja és tanítványa, Boulainvilliers márki élt szép, Szajnára néző kastélyban. Cagliostro valaha kezelte a márkinét, 30

A Külügyminisztérium Levéltára. Franciaország, 1786.

Boulainvilliers erre emlékezve fogadta be házába Alexandre-t és Serafinát. “Sokan jöttek látogatóba hívek és követők, köztük nem egy udvari ember, nagyurak; igaz hódolatot tanúsítottak iránta olyannyira, hogy párosával álltak őrt a lakosztálya előtt.” (Louis Figurer) Passy falusi utcáit felszántották a hintók és fiákerek, csak úgy özönlött a sok fanatikus és kíváncsi, és mind meg akarta szorítani a mester kezét, mindenki gratulálni akart neki. Nem értették a hatóságok fellépését az ellen, akit a bíróság ártatlannak talált. A nyakék ügyéből Cagliostro ügye lett. A szabadkőművesség, nemesek és az egyszerű nép fiai, akikkel a csodadoktor csak jót tett, nyíltan a pártját fogták “a királyi önkény eme újabb áldozatának”. Azok pedig, akik a háttérben a forradalom útját egyengették, ezt is jó alkalomnak tekintették arra, hogy a hatalom ellen fordítsák az elégedetlenek tömegét. És fel is használták a kínálkozó lehetőséget. A Párizsban élő bázeli Brenner egyik leveléből fogalmat alkothatunk arról, hogy a rajongásnak milyen szele söpört végig a városon. A levél címzettje Gertrude Sarasin, aki a távolból is lankadatlan érdeklődéssel követte a Nagy Kopt életét. “Egész Franciaország látni akarta és akarja ma is. Párizs városa csak róla beszél és azt kívánná, hogy ez a drága ember igazságban és jóvátételben részesüljön. Itt most egyebet se látni, mint Cagliostro-féle dohányszelencét és legyezőt. A Strasbourgban készült metszetes portréját (mert mind közt ez a legjobb) odakölcsönöztem egy legyező-készítőnek, aki sokszorosíttatta. Annyit ad el belőle, amennyit csak akar, Párizsban is, meg külföldön is. Vichy márki, aki a látogatókat bevezeti barátunkhoz, arra kért, szép hölgyem, hogy beszéljek el Önnek sok mindent...”31 Az említett Vichy és Vismes nevű barátja kísérték el Boulogne-ba Cagliostro grófot és feleségét. A száműzöttek – mit sem sejtve a rájuk váró szörnyű megpróbáltatásokról – egy Angliába vitorlázó hajóba szálltak. A rakparton térdepelő emberek ezrei kérték könyörögve védelmezőjük búcsúáldását.

31

Bázel, Sarasin levéltár, 1786. június 14-i levél.

VIII. VIHAROS LONDONI SZÁMŰZETÉS Mária Antoinette-et mélyen sértette a bíboros és Cagliostro felmentése. Ez a könnyelmű, a legkisebb előrelátásra is képtelen asszony, aki sohasem tudta magát megszerettetni népével, egyformán gyűlölte az őt ostobán kompromittáló Rohant és a Nagy Koptot, csak mert legfőbb ellenségei bálványozták őket. A büszkeségében sértett, gőgös királyné a párizsiaknak a két vádlott iránti lelkesedését a maga felséges személyével szemben elkövetett sértésnek ítélte. Rohan csöndben maradt és visszavonult a birtokára. Ha Cagliostro ugyanígy tesz, seregnyi bajt takarít meg magának, de a kalandorok természetével nem fér össze a meghunyászkodás. Ez az ember legzsengébb fiatalságától kezdve az eseményekkel sodortatta magát és mindig kihívta önmaga ellen a társadalmat, folyton azt hitte, hogy felette áll a törvényeknek, szembeszegülhet a hatalommal – legyen az az állam vagy az egyház. Az egyház derékba töri pályáját, de amikor azután önként a kezébe adja magát, bizonyára úgy képzeli, hogy egyenrangúként szállhat szembe és kezdhet vitát vele a saját és tanítványai javára. Mértékvesztés? Megalomania? Ebben a ködös agyvelőben különös módon keveredett az önteltség és a hiszékenység, az arrogancia és az alázat. A minden oldalról felé áradó mértéktelen dicséretek különben egy nála kiegyensúlyozottabb szellemet is megzavartak volna. Csak néhány idézet imádóinak Angliába küldött leveleiből: “...Nem beszélek Önnek, ó Mesterem, arról, milyen fájdalom öntött el, mikor az óceán hullámai elragadták Franciaországtól a mesterek legjobbikát, a leghatalmasabb halandót.” Vagy ez a másik, amit 1786. június 20-án Boulognesur-Merben írtak: “...Örök Mesterem, mindenem! Úgy látszott, hogy a tenger sem akarja az elválást, amit kénytelen voltam elszenvedni... Ám ma éjjel részem volt abban a boldogságban, Mester, hogy láthattam Önt. Az Örökkévaló valósággá tette az áldást, amit tegnap kaptam Öntől – ó Mesterem, Isten után Ön tesz csak boldoggá.” Lyonban pedig, a “Győzelmes Bölcsesség” nagypáholy felszentelése alkalmával – 1786. július 25-én – a Nagy Kopt távollétében a főmester tartott beszédet, s ebben többek közt ezt mondta: “...A hozzánk hasonló kiváltságos lényeknek tudniok kell, gyengeségünk akadályoz meg bennünket abban, hogy a legfőbb lény titkaiba hatolhassunk

vagy akár csak felfoghassuk azokat... Ábrahám valaha képes volt beleegyezni, hogy feláldozza neki fiát – ma rajtunk a sor, hogy apánkat áldozzuk fel neki.” Embert ritkán tömjéneztek így. Ezek a mértéktelen dicséretek talán képet adnak arról, milyen tekintélye volt Cagliostrónak a legkülönbözőbb társadalmi állású személyeknél. Miféle szerencsétlen gondolat vitte rá Cagliostrót, hogy száműzetésében Angliát válassza tartózkodási helyéül, ahol tíz évvel azelőtt szinte mást se tapasztalt, mint kellemetlenséget: Mary Fry és William Scott üldözte, hírnevét megtépázta a lottó nyerőszámainak históriája, feleségét boszorkánysággal, őt magát fekete mágiával vádolták s végül hat hétig a királyi börtön foglya volt. Cagliostro június 17-én érkezik Londonba. Alig néhány nap múlva a volt vádlottból panaszos lesz: ügyvédei közbenjárásával ismét akciót indít Chesnon rendőrtiszt és Launay, a Bastille kormányzója ellen. Kártérítés és kamatok fejében százezer livre-t követel, ami “a Saint-Claude utcai házkutatásnál tőle eltulajdonított pénzek ellenértéke” és külön ötvenezer livre-t “a felbecsülhetetlen iratok és dokumentumok fejében, amiket ugyanekkor pusztítottak és tulajdonítottak el”. Photiadès azon a véleményen van, hogy ez az újabb beadvány, amivel a csodatevő követeléseit próbálja alátámasztani, védőinek – d'Eprémesnil ügyvédnek és vejének, Thilorier-nek – a műve. Szerinte ugyanők akciójuk támogatására megpróbáltak kampányt indítani a királyi elfogatóparancsok ellen. A memorandum, amit rögtön ki is nyomtattak, belekerült a panaszfüzetekbe (Cahiers de doléances), amelyeknek a szerkesztésében részt vállaltak a szabadkőműves páholyok is; ezek a páholyok hamarosan a forradalmi szervezkedés irányítóinak fészkei lettek. A korszak emelkedett, sőt patetikus stílusában íródott egyik folyamodványában efféle megható mondatok olvashatók: “Franciák, ti igazán nagylelkű, valóban vendégszerető nemzet, sosem fogom elfelejteni sem a sorsom iránti megható érdeklődést, sem azokat az édes könnyeket, amelyeket szeretetetek megnyilvánulása csalt ki a szememből. (...) Kedves lakói ennek a boldog vidéknek, te együttérző, drága nép, fogadjátok egy szerencsétlen búcsúját, aki talán megérdemli, hogy becsüljétek és sajnáljátok. Elutazott ugyan, de a szíve köztetek maradt.” 1786. július 2-án elrendelik az ügy kivizsgálását. Két napra rá Breteuil miniszter ezt írta a londoni francia követnek:

“Őfelsége utasított, kérjem fel Önt, hogy értesítse Cagliostro urat, ha jelenleg Londonban tartózkodik, miszerint engedélyezi Párizsba való visszatérését és szabad ott-tartózkodását perének időtartama alatt.”32 A csapda nyilvánvaló volt, Cagliostro is pontosan látta. Breteuil újból el akarta fogatni és a Bastille-ba záratni. 1787-ben jelenik meg a Levél az angol néphez, ebben többek közt így ír: “...A király szándékai kétségtelenül tiszták, de a levél megfogalmazásának módja olyan, hogy jogosan tölt el aggodalommal. A franciaországi tartózkodásomra kiszabott időtartam bizonytalan. Peremben egyik napról a másikra dönthetnek, és az ítélet kihirdetése napján lehetővé válnék a letartóztatásom; (...) meg akarom akadályozni, hogy ellenségeim újabb atrocitásokat kövessenek el és hogy Európát új botrány híre járja be. Nem megyek el Franciaországba, semmiképpen.” Az idézett emlékirat csak ártott Cagliostrónak, akárcsak az a füzet, amit Angliába érkezése után három nappal tett közzé és ami Levél a francia néphez cím alatt vált ismertté.33 Könnyen lehet, hogy Cagliostro intrikusok játékszerévé lett, akik az ő nagy tekintélyét használták ki hangulatkeltésre. A Levél a francia néphez nyilvánvalóan nem Cagliostro írásműve, hanem d'Eprémesnilé, aki a rendszer ellen folytatott hadjárata céljaira vette igénybe Cagliostro nevét. Egyes történészek megítélése szerint d'Eprémesnil Cagliostro olasz nyelvű feljegyzéseiből merítette anyagát. Ezt a hipotézist semmi sem támasztja alá. Egyébként ezeknek a feljegyzéseknek senki se akadt sehol a nyomára. Mi több, még egy hiteles aláírást sem ismerünk Cagliostrótól, kivéve egy fakszimilét, amit Marc Haven fedezett fel a párizsi Nemzeti Levéltárban és tett közzé Cagliostro, az ismeretlen mester című munkájában. Ez az irat, amit a szórakozást és fondorkodást kedvelő Párizsban terjesztettek, nem érdemli meg, hogy teljes terjedelmében idézzük. Ismételjük: Cagliostro soha nem mondta, hogy vállalja az írás szerzőségét, de képtelenség is, hogy ő fogalmazta volna: nem ismerte eléggé sem a francia nyelv finomságait, sem pedig azoknak az érveit, akik alig várták, hogy megrohamozzák az államhatalmat. Csak dokumentum-értéke miatt idézünk az iratból néhány passzust, nem is annyira Cagliostro gondolatainak illusztrálására, mint inkább azért, hogy némi betekintést nyújtsunk, milyen eszmék terjedtek a francia királyságban a forradalom kitörése előtt. 32 33

A Külügyminisztérium Levéltára. Anglia, 1786. Bibliothèque de l'Arsenal, M 55, 12 457.

“...Tehát kiűztek Franciaországból! Becsapták a királyt! Csak sajnálni lehet a királyokat, hogy ha ilyen minisztereik vannak. Hírek jutnak el hozzám Breteuil báróról, aki üldöz engem. Mit vétettem ennek az embernek? Mivel vádol? Hogy a bíboros kedvel? Hogy én is kedvelem őt? Hogy nem hagytam cserben? Hogy amerre csak jártam, mindenütt vannak jóbarátaim? Hogy kutatom az igazságot, hogy kimondom és hogy megvédem, mikor Isten parancsolja, megadván hozzá az alkalmat? Hogy segítem, támogatom a szenvedő embereket adományaimmal, gyógyszereimmel? Ez az én összes bűnöm. ...Azt mondják, bátorságom bosszantotta fel [ti. Breteuil-t]; nem tudja megemészteni, hogy egy vasra vert ember, egy idegen, akit lakat alatt tartanak a Bastille-ban, kiszolgáltatva az ő hatalmának – aki méltó minisztere ennek a szörnyű börtönnek –, hogy tehát ez az ember felemelte szavát bemutatván őt magát, elveit, ügynökeit, kreatúráit a francia törvényszékeknek, a francia nemzetnek, a királynak, egész Európának. A király száműzött országából, de nem hallgatott meg. Vajon így hajtják végre Franciaországban az összes királyi büntetőparancsot? (...) Mikor a király egy száműzetést vagy bebörtönzési parancsot aláír, ezzel ítéletet mond a szerencsétlen felett, akire lesújt mindenható szigora. De min alapul az ítelete? Miniszterének jelentésén alapul, és ez a miniszter, ő vajon mire alapítja véleményét? Ismeretlenek panaszaira, ködös, soha nyilvánosságra nem hozott információkra, néha puszta szóbeszédre, rágalmazó, a gyűlölet által elhintett hírekre, amelyeket az irigység gyűjt csokorba. Az áldozatra lesújtanak anélkül, hogy tudná, honnan jön a csapás.” Ezután következik a Bastille borzalmainak leírása, majd a levél szerzője így folytatja: “A törvényszékekhez méltó feladat ennek a boldog forradalomnak az eljövetelén munkálkodik. E feladatot csak a hitvány lelkek találják nehéznek. Nincs a dolognak más titka, csak a jó előkészítés; hogy semmit se hamarkodjunk el. A népeknek, a királynak, a királyi háznak természetesen egy az érdeke. Csak legyen rá idő, mert az idő a legfőbb minisztere az igazságnak...” Végezetül: “...Igenis, barátom, azt hirdetem, hogy olyan fejedelem uralkodik majd felettetek, akinek számára dicsőség lesz a letartóztatási parancsok eltörlése, a rendi gyűlés összehívása és főként az igaz hit helyreállítása...” Teljességgel ésszerűtlen – noha egyesek így mondták, mások meg elismételték –, hogy ezt a hatalom elleni szabályszerű támadást, ezt a polemikus hangvételű pamfletet Cagliostrónak tulajdonítsuk, mert ellentétben áll mindazzal, amit róla tudunk. Mivel megjósolta a három évvel később bekövetkezendő eseményeket, dicsőítői a forradalom prófétájának akarták őt

kinevezni. Mi más ez, ha nem elsietett következtetések levonása egy teljes bizonyosággal nem hitelesnek tekinthető írásból? De Cagliostro fanatikus hívei éppúgy, mint azok, akik a legcinikusabban becsmérelték, sosem voltak képesek józanok maradni e sok tekintetben megdöbbentő egyéniséggel szemben. A Levél a francia néphez a végsőkig fokozta a királyné haragját és a mindenható miniszter gyűlöletét. Breteuil ekkor cselekvésre határozta el magát. A Londonban kiadott francia nyelvű, hetenként kétszer megjelenő lapocska, a Le Courrier de l'Europe a francia kabinet zsoldjában állt. Szép címe ellenére az újság közönséges szennylap volt. Szerkesztője, Théveneau de Morande tollat annak adta el, aki többet tudott fizetni.34 Cagliostrót beajánlották egy bizonyos Swintonnak; ez a Londonban élő angol különleges kapcsolatban állt a francia nagykövetséggel. Magyarán szólva a francia kormánynak kémkedett. Ezenkívül a Courrier de l'Europe (vagyis Morande) legfőbb hitelezője is ő volt. Ennek a két jópipának a karmai közé került Cagliostro. Alexandre közelébe férkőzve Swinton felajánlotta, hogy tolmácsa és kísérője lesz. Megmutatta neki a város nevezetességeit, hajókirándulásra vitte a Temzén, rábeszélte, hogy egy az övé mellett álló házat béreljen a Knightsbridge-ben levő Sloane Street 4. szám alatt. Cagliostro Swintonnál ismerte meg Morande-ot. Morande börtönviselt gazember volt. Tizenöt évvel azelőtt egy röpiratot írt A vértes újságíró avagy a francia udvar botránykrónikája, nyomatott 1771ben címen. Ebben a műben Madame Du Barryt, sőt magát XV. Lajos királyt is támadta, írása a Fort-Lévêque börtönébe juttatta Morande-ot, de kiengedték. A rendőrségi módszerek hasonlítanak egymásra: ha egy gazembert olyan fából faragtak, hogy alkalmas besúgónak, számíthat a szabadulásra, s akkor – mivel sakkban lehet tartani – a legpiszkosabb munkára használják fel. Morande, akinek fejére valaha díjat tűztek ki, nem tagadhatta meg az engedelmességet, ha felettesei parancsoltak. Voltaire-nek a kezébe került a Morande-féle röpirat, amit “a Bastille-tól száz mérföldre adtak ki”. Lássuk, hogy ír róla. “Megjelent mostanában ismét egy azokból a homályban tenyésző munkákból, amelyekben az uralkodótól az utolsó polgárig minderikit dühödten sértegetnek; a legkegyetlenebb és Londonban 1773-ban megjelent Emlékirataiban Louis de Brancas így ír róla: “Théveneau azt hiszi, hogy jó társaságból való művelt embernek tartják azért, mert néhány piszkos alak Morande helyett Morande lovag úrnak hívja, no meg azért, mivel szerkesztője egy botrányos zagyvaléknak, ami olyan, mintha egy kocsis írta volna egy kerítőnő szakácsnőjének fecsegése alapján.” 34

legképtelenebb rágalomból kiszűrt mérget fröcskölik mindarra, amit az ember tisztel és becsül.”35 Morande olyan gátlástalanul cinikus, támadásait olyan ügyesen szerkeszti meg, hogy a skandalumok kedvelői verekednek a Courrier de l'Europe lapjain megjelenő cikkeiért. Egy csomó cikket éppen Cagliostrónak szentel, ezeket aztán teljes terjedelemben átveszi az európai sajtó Namurban, Leydenben, Hamburgban, Berlinben, Firenzében, Amszterdamban és a mester tanítványainak kétségbeesésére természetesen Párizsban is. 1786. augusztus 25-én jelent meg Morande tollából az első mérgezett írás, ami Cagliostrót vette célba, a második szeptember elsején: “Megjegyzések Cagliostro úr utazásairól Franciaországba érkezése előtt”. A cikk semmi egyéb, mint a grófról és feleségéről terjesztett üres szóbeszéd zagyvaléka – ugyanaz, amit Jeanne de La Motte ügyvédei is felhasználtak. Cagliostro válaszra se méltatta a dolgot. “Cseppet sem törődöm azzal, mit beszélnek rólam. Cagliostro grófot egész Európa ismeri.” Úgy tűnik, hogy ezenközben Théveneau de Morande elküldte Swintont Alexandre-hoz: “pénztámogatást” akar, ennek fejében véget vetne a támadásoknak. Cagliostro válasza az volt – ahogy Photiadès írja –, hogy bezárta ajtaját az “erényes” publicista előtt. Akárhogy is volt, a király bérencei sose mertek túlmenni azon, amit Versailles parancsolt. Vajon minek jött Londonba Elisabeth von der Recke, aki valaha Karlandban bolondul csodálta Cagliostrót? Meglehet, hogy Gertrude és Jacques Sarasin kérték meg, tudassá velük, mi hír van Alexandre-ról és Serafináról. Keveset tudunk régi barátjával folytatott beszélgetéséről, legfeljebb annyit, hogy a bárónő találkozott a Sloane utcai házban Lord George Gordonnal, ama ritka angolok egyikével, akik mindvégig kitartottak Cagliostro és ügye mellett, akárcsak Howard kisasszonnyal, akinek Alexandre az anyját kezelte. Elisabeth von der Recke nem értékelhette valami nagyra azt a fordulatot, amiben Cagliostróék házában részesült, Mitauba visszatérve a Berliner Monatsschriftben maró cikkeket adott közre a Nagy Koptról, akit csalónak, tudatlan kuruzslónak bélyegzett. Kurlandban értesült róla, hogy II. Katalin cárnő Szentpétervárott olyan bohózatokat adatott elő, amelyekben Cagliostrot nevetségessé tették, pojácának, tolvajnak, szélhámosnak állították be. Laurent Blessing, a teológus, Nicolai és Poninski herceg kezelésbe vették Elisabethet, aki végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a mágus megtévesztette. Hogy bosszút álljon a vélt sérelemért, visszaemlékezéseiben gyalázta azt, akit régen 35

Questions sur l'Encyclopédie, 1772.

istenített és újra feltálalta a Morande-féle Courrier de 1'Europe-ban kinyomtatott sértéseket. Morande megint ráakaszkodott Cagliostróra. Újabb, egyre élesebb hangú cikkekben acsarkodott rá, azzal vádolta, hogy “az ördög cimborája” és hogy hatalmával visszaélve sok mindenkit rászedett, pénzt csalt ki tőlük. Ezeknek a rágalmaknak a forrása ismeretes előttünk. Talán nem híresztelte-e valaha ugyanezt Carlo Sacchi, a gazember, akit Cagliostro tolvajláson csípett rajta és akit szélnek eresztett? Nos, Morande Londonba hozatta a nyomorultat, akit most Fontaine rendőrbiztos látott el dokumentumokkal: Fontaine ez alkalommal nyilvánosan állította, hogy a Cagliostro álnév, ami mögé azért rejtőzött Giuseppe Balsamo, hogy feledést borítson a gazságaira. A rendőrség 1786 decemberi keltezésű dossziéja többek közt a következőket fedte fel: “Az összes eddigi közlések és tények a legvilágosabban bizonyítják, hogy a Bastille-ban 1785-ben elzárt Cagliostro gróf azonos azzal a személlyel, aki Giuseppe Balsamo néven 1772 végén Angliából érkezett Párizsba feleségével, Lorenza Felicianival. Továbbá, hogy Cagliostro asszony, akit szintén a Bastille-ba zártak, azonos Lorenza Felicianival, Balsamo feleségével, akit az utóbbi 1769 április havában Rómában vett nőül és akit 1773 februárjában férje, Giuseppe Balsamo panasza alapján egy Duplessis nevű úrral való erkölcstelen viszonya miatt a SaintePélagie börtönbe zártak.” Ez a nyilatkozat természetesen nyilvánosságra került a Courrier de l'Europe hasábjain. A tagadhatatlan bizonyítékok súlya alatt Cagliostro elbizonytalanodott. Magatartása egész londoni tartózkodása alatt egyébként is eléggé különös. Azt kell hinnünk, hogy egy kissé megzavarodott. Jogos-e a feltételezés, hogy múltbeli cselekedetei – a legcsodálatosabbak éppúgy, mint a leggyanúsabbak – felelőtlenségéből, sőt egy adag lelkiismeretlenségből fakadtak? Az effajta személyekben mindig van egy csipet aberráció, ami hallucinációkban, profetikus látomásokban és más furcsa jelenségekben – pl. gyógyító képességben, s leginkább a neurózisok gyógyításában – nyilvánul meg. Szuggesztivitásuk, vonzerejük egyeseket valósággal mágnesként köt magához, másokat azonban elriaszt, mert az ilyen megnyilvánulások feszengést, sőt undort váltanak ki belőlük. A tény az, hogy a minden oldalról támadott Cagliostro lassanként elveszti a talajt a lába alól. Nem kíváncsi rá senki, “árfolyama” zuhan. Már nem képes ellenállni, támadni, láthatólag inkább meghúzódik, és a Théveneau de Morande által szünet nélkül kolportált hazug híresztelésekre nincs más visszavágása, nincs jobb ötlete, mint hogy november 9-re ebédmeghívást küld az újságírónak. A meghívólevél nevetséges feltételt szab:

“...Ön szállítja majd a bort és az apróságokat, én pedig semmi mást, csak egy ízlésem szerinti fogást: egy kis szopós malacot, amit az én módszeremmel hizlaltak. Két órával az ebéd előtt bemutatom Önnek élve, jó erőben, kövéren. Az Ön feladata lesz, hogy leölje és elkészítse, én nem is nyúlok hozzá, amíg fel nem tálalják. Ön saját maga fogja négy egyenlő részre osztani, és azt a részt választja, amire leginkább lesz étvágya és azt a részt adja nekem, amit helyesnek tart. Az ebéd utáni napon négy eshetőség közül egy fog bekövetkezni: vagy mind a ketten meghalunk, vagy egyikünk se; vagy meghalok én és Ön nem, vagy meghal Ön és én nem. Ebből a négy eshetőségből hármat adok Önnek és ötezer guinea-be fogadok, hogy az ebéd utáni napon Ön halott lesz és én jó egészségben élek.” Az extravagáns Lord Gordon, aki – legalábbis mások előtt – sóval meghintett nyers zsázsával táplálkozott, nos, állítólag a Lord ötlötte ki a kétes tréfát. Ez persze csak arra volt jó, hogy a londoni klubok tagjai mulassanak Cagliostro rovására. Hozzá kell-e tenni egyáltalán, hogy a pamfletíró nem állt rá a dologra, de a maga részéről arra fogadott ötezer guinea-be, hogy nem sok idő múltán leleplezi az állítólagos mágust? Cagliostro végre erőre kap. Számot vet azzal, hogy a lehető leggyorsabban ki kell magyarázkodnia és ezért, kétségkívül Gordon segítségével, egy röpiratot szerkeszt, ez a Levél az angol néphez. Az 1786 novemberében közreadott írás alcíme: “Válasz a Courrier de l'Europe szerkesztője Morande úr által terjesztett csúfolkodásra.” “Angol nép, méltass arra, hogy meghallgatsz! Ember vagyok, jogom van igazságérzetedre: szerencsétlen vagyok, jogom van védelmedre. Igaznál is igazabb, hogy valaha fővárosotokban a legszörnyűbb üldöztetést szenvedtem; de egyéni szerencsétlenségem egyáltalán nem változtatta meg azokat az érzelmeket, amik valaha hozzátok vezettek és amik visszavezéreltek körötökbe. Látszatra óvatlan magaviseletem az utókor előtt azt fogja bizonyítani, hogy határtalanul bíztam egy szabadságára méltán büszke, bölcs törvényeket alkotó népben (...) Franciaországból kiűztek, de száműzetésem csak növelte híremet s az egész világ nyitva állt előttem. Tartózkodási helynek Angliát, menedéknek Londont választottam. Ma, mikor ismét üldöznek, de a régieknél hatalmasabb és komiszabb ellenségek – egyáltalán nem bántam meg választásomat. Becsületemre támadnak, de itt megvédhetem a becsületemet. Fenyegetik szabadságomat, de a börtönök itt nem olyanok, mint a Bastille.” A szép bevezetés után azokat az “elvetemülteket” vádolja, akiknél undorító módon mindennapi lett a hamis tanúságtétel. Morande-ot vádolja és azt mondja, látták, amint ajtóról ajtóra, lebujról lebujra, börtönről börtönre járt, csakhogy támogatókra találjon ellene.

Ezután hosszú magyarázatokba bocsátkozik – az igazat és a kitaláltat alaposan megkeverve –, és felidézi élete sok viszontagságát. Felemlegeti, hogy rágalmazói a legköznapibb cselekedeteit is elferdítik. Nagy kopti minőségében szenvedélyesen védi a szabadkőművességet. “Nélkülözi az igazságot az olyan állítás (amit Morande nyomtatott ki), hogy semmit se tudok az egyiptomi piramisokról, s hogy azok a szabadkőművesek, akik az egyiptomi rítushoz csatlakoztak, hülyék, félrevezetettek, nem igazi testvérek, s hogy ki kell őket zárni a rendes rítusú páholyokból.” Bevallja, ugyanolyan okokból változtatott többször nevet, amiért utazásait is más és más minőségben tette. Felháborítják Morande-nak felesége erkölcsi magatartása ellen irányuló támadásai, és bár ez teljesen nyilvánvaló, tagadja, hogy azonos Balsamóval, miközben azonban elismeri, hogy se nem gróf, se nem márki, se nem kapitány. “Hogy valódi mivoltom felette vagy alatta áll-e annak, mint amit önmagámnak ajándékoztam, talán egy napon megtudja a közvélemény. De addig nem kárhoztathat, amiért úgy tettem, mint minden más utazó, aki meg akarja őrizni inkognitóját.” Ebben a vitairatban (ami egy cseppet sem riaszthatta el Morande-ot, ellenkezőleg, inkább ösztökélte sajtóhadjárata folytatására) Cagliostro a nyakék-ügyre utalva a következő mondattal valami mélyen igaz dolgot mond ki: “Az a hallatlanul különös és iszonyúan kegyetlen kaland, amely minden előzőnél inkább rám irányította Európa szemét, nem hagyja felednem, hogy csillagzatom szerencsétlenségre és hírnévre ítélt.” E tisztán látó vallomásban maga adta tökéletes megfogalmazását, milyen sors jutott neki, az állhatatlan, ezer szövevénybe bonyolódott embernek. Hol ide, hol oda csapódott; foglya lett azoknak a kötelezettségeknek, amelyeket a szabadkőművességben vállalt – és szinte maga se tudta, hogyan vált céltáblájává egyesek megvetésének, míg mások csupa tisztelettel emlegették a nevét. Senki sem maradhatott semleges Cagliostróval szemben, sem kortársai, sem biográfusai. A Courrier de l'Europe minden új számában tovább becsmérelte Cagliostrót, feketénél is feketébbre festve alakját. Szatirikus kuplékban gúnyolták a Nagy Koptot, akire a “főimposztor” jelzőt aggatták, a karikatúrákon pácienseit úgy ábrázolták, amint éppen kihányják sárga vagy fehér gyógycseppjeit, vagy épp őt saját magát rajzolták le, maradék hívei elképedt körében, amint kijelenti: “Szent Isten, le vagyok leplezve!” Morande, aki csak most engedte igazán szabadjára gyilkos tolla bosszúját, mint pontos értesülést adta hírül, hogy Cagliostro “azzal dicsekedett, képes a tengervizet éppolyan éghető anyaggá átalakítani, mint a kőolaj, és ilyetén módon évi ötvenezer font sterling megtakarítást biztosítani London városa

költségvetésének”; máskor meg állítólag azzal kérkedett, képes öt szem arzént lenyelni és csodálatos ellenszerének mindössze egyetlen kanálnyi adagjával megsemmisíteni gyilkos hatását ilyesmi persze mind ostobaság volt, csakhogy ezek a kitalálások mulattatták a várost. Ez a bértollnok biztos kézzel célzott. Cagliostro, a trónjavesztett király kiváló célpontnak bizonyult, s még a hívei is megbújtak. Hűvös fogadtatásban részesült az “Ókor” nevű páholy vezetőinél. Az a terve, hogy egyiptomi nagypáholyt alapítson Londonban, szintén zátonyra futott, pedig a Morning Heraldban sürgető felhívást tett közzé “fivéreihez”; ebben arra szólította fel az igazi szabadkőműveseket, vegyenek részt “az egyiptomi rítusnak szentelt templom alapkövének letételében”. Csakhogy ebből az építményből soha nem lett semmi. 1787 jaunárjában a Nagy Kopt és a nagymesternő látogatására Londonba érkezett Rey de Morande (nem tévesztendő össze a pamfletíró Morande-dal!) Lyonból. Rossz híreket hozott Franciaországból. A király emberei minden teketória nélkül visszautasították Cagliostrónak Thilorier útján benyújtott kérelmét “a Rue Saint-Claude-i házkutatás miatt követelt összegek és kártérítés kifizetésére”. Ettől fogva ügyvédei nem vállalják védelmét. Morande pedig most már biztos a győzelmében, és nem teszi le a fegyvert. Bizonyítékot bizonyítékra halmoz, és ha épp nem akad valódi, a kitalált is megteszi. Bejelenti lapjában, hogy nemsokára megjön Cadizból egy Silvestre nevű úr, aki “bizonyos váltók megfizetését követeli, amiket Pellegrini márki írt alá abban az időben, mikor a nemes utazót még nem hívták Cagliostro grófnak”. Ezután felidézi az 1772. évből, zaklatott londoni tartózkodása idejéből való eseményeket: afférját Carlini szobrásszal (akiből közben a Royal Academy levéltárának őre lett), az Aylett felügyelővel történteket (emlékezzünk vissza, hogy valaha ő adott ki ellene elfogatási parancsot) és kapcsolatát Sir Edward Halesszel, akinek Canterburyi kastélya falait olyan “gyalázatosan bemocskolta” festményeivel. Morande azt is tudni vélte ezenfelül, hogy Serafinát olyankor, ha valami indiszkréciót követett el, szerencsétlen férje bottal verte meg. A Courrier de l'Europe minden egyes száma hemzsegett ezektől a hírektől, melyek csak arra voltak jók, hogy ébren tartsák a botrányt és sárba rántsák az “elpusztítani való szélhámost”. A megpróbáltatások ilyen sorozatának, a piszkos és sértő feltálalásoknak kiszolgáltatott Cagliostro úgy érezte, hogy sarokba szorították: fejére olvasván múltját, ellenségei győzedelmeskedtek felette. Hogy elkerüljön szemük elől és összeszedje gondolatait, néhány hétre régi strasbourgi barátjánál, Lutherburg festőművésznél keresett menedéket. Hammersmith Terraceban. De hiányzott már a bátorsága vagy a kedve, hogy felvegye a harcot. A fáradtság és undor

legyőzte az állhatatosságot, talán azért is, mert lassanként odalett a tekintély és a titokzatosság is. Mielőtt elhagyta volna Londont, ezeket a szavakat íratták vele az angol néphez szóló Levélben: “Itthagyom, hadd főjön a saját levében az a fonnyadt firkász, akit Franciaország kivetett magából, akit semmibe vesz Anglia, akiről egész Európa tudja, mire értékelje: tessék, csak sértegessen tovább, ahogy akar. Nem idéztetem meg a törvényszék elé: a szerencsétlennek felesége van, hat gyerek apja; ha megtámadnám, a biztos pusztulásba magával rántaná egész népes családját. Annak kezére bízom megbosszultatásomat, aki nem bünteti az apák vétkét a gyermekekben. Sose csalatkoztam, amikor a legfelső lényben bíztam...” Az, aki 1787. március 30-án elhagyta Angliát, lesújtott, megalázott ember. Serafina nem utazott el vele, férje kérésére egy ideig még Londonban maradt, hogy felszámolja knightsbridge-i háztartásukat. Cagliostro úgy ment el, hogy senkit se tájékoztatott. Furcsa módon minden elutazása valamiféle menekülés volt. Morande megnyerte a játszmát. Piszkos munkájának jutalmául a francia követ kétezernégyszáz livre ellenszolgáltatást fizetett ki neki. A nyomát ma is meg lehet találni a külügyminisztérium levéltárában, Morande-nak egy Montmorinhoz – Breteuil utódjához – intézett levelében. A rágalom, hitelrontás és megalázás hadjáratát tehát Párizsból vezényelték, a kormány pénzelte és egy bértollnok machinációi vitték sikerre. Az ember csak azt kérdezi, hogyan lehetett egy ennyire kevéssé fontos, a hatalmat nem fenyegető személy a hanyatló királyság célpontja, éppolyan ártalmas, mint önkényes mesterkedések tárgya? Ez az idegen miért vált vétkessé a királyné szemében? Mária Antoinette és hízelgőkből verbuválódott kis udvara ez alkalommal is bizonyságát adta könnyelműségének és ostobaságának. Egyre növekvő számú ellenségeik könnyűszerrel nevetségessé tették kétes manővereiket, miközben a puszta létéért küzdő, kenyeret követelő és bottal féken tartott nép morajlása szinte már a paloták erkélyéig hatolt. Két év se kell, és a rendszer haszonélvezőit elsöpri a forradalom forgószele. De a Nagy Koptot sem kíméli a sors. Morande a mestert elutazása után is tovább üldözi mérgezett nyilaival. Hadjáratának a következményei tragikusak. Ő lesz az oka, legalábbis részben, azoknak a szerencsétlenségeknek, melyek Cagliostrót a római Angyalvár börtönébe juttatják.

IX. VIHAR ELŐTTI CSEND Serafina tehát Londonban maradt. S mi célból? Hogy felszámolja a lakást, eladja a bútort, a szőnyegeket, a képeket, az ezüstneműt s mindazt a holmit, amihez sose volt ideje hozzákötődni ennek a kóbor párnak. Meg is történt az árverés, a Pall Mall-i Christie bonyolította le. A grófné csak ékszereit tartotta meg. Magatartása kifelé a lojális feleségé, aki egyebet se vár, mint hogy férjét kövesse. Valójában azonban a mester túl engedelmes tanítványa, ha ekkor még nem is vállalkozik arra, hogy kellemetlen meglepetést szerezzen neki, de arra már igen, hogy meghallgassa ellenségei koholmányait. Cagliostro elbukott, leterítették. A grófné pedig – mint az asszonyok általában – nem szereti azt, aki veszít. És ha egy asszony eljut odáig, hogy partnerét megvesse, nincs már messze attól se, hogy elárulja. A Courrier de l'Europe tovább üldözi Cagliostrót. Morande magának követeli a dicsőséget, hogy menekülésre kényszerítette – és ez nem esik messze a valóságtól. Ezenfelül újságjában közli személyleírását is “annak érdekében, hogy felismerhessék és hogy azonnal jelezhessék neki, ha bárhol feltűnik”. A derék Morande csupa együttérzés Serafina iránt. Az olvasóknak mint “szerencsétlent” mutatja be, akit “magára hagyott a férje, megszökött, anélkül hogy a cselédséget kifizette volna – aki mellett a lehető leggyötrelmesebb életet kellett élnie.” Morande, ez az aljas fráter, elemében van, Serafina szerepe azonban kétes. Valójában úgy tűnik, még nem paktált le Alexandre ellenségeivel, de már hajlandó meghallgatni őket. Első a sorban Rey de Morande, a Nagy Kopt valahai tanítványa, aki összeveszett vele egy zavaros ügy miatt: hamuból kellett volna aranyat csinálnia. Rey mélyen meg volt győződve róla, hogy egy csaló áldozata lett, a mestert azzal vádolta, hogy rászedte őt, ezért szitkokat szórt rá. Photiadès megpróbálja védelmébe venni Cagliostrót, de érvelése nem meggyőző: “Rey de Morande jobban tette volna, ha magába száll és emlékezetébe idézi az alapaxiómát, amely szerint a Nagy Kopt nem közvetlenül gyakorolt hatást az anyagra, csupán a szellemek közbejöttével, amelyek engedelmességgel tartoztak neki...” Ami Serafinát illeti, ő megtartotta Rey de Morandedal a barátságot és fogadta látogatását is. Két másik tanítvány, Vismes és Bordes urak is felkeresték. Azért jöttek Londonba, hogy útbaigazítást kapjanak Cagliostróról, de az meg se hallgatta őket. Az urak erre mindenfelé azt híresztelték, hogy “az

egyiptomi szabadkőművesség csak papíron létezik”. Egy másik súlyos tény, hogy Serafina úgy látszik elég arcátlan volt és fogadta a bértollnok Morande-ot is. Semmit se tudunk erről a beszélgetésről, de az asszony állítólag bizalmas titkokat közölt a firkásszal, ő meg sietett azokat szellőztetni. Nem lehet ugyan Morande szavainak hitelt adni, de kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy Rómában Serafina ugyanazokat mondja majd egy őt kikérdező kapucinusnak. Az a határozott benyomás alakul ki az emberben, hogy mikor Serafina magára maradt Londonban, férje ellenségeinek oldalára állt. Az egyetlen, amiért méltán dicsérettel szólhatunk róla, hogy megtagadta egy Cagliostróra terhelő levél aláírását. A londoni francia követtől származott a levél. Királyi évjáradék fejében azt kérték tőle, adja írásba, hogy férje Launay és Chesnon elleni feljelentése rágalmazáson alapul. Alexandre távozása után Serafina Lutherburg festő házában tartózkodott. Velük utazott el és érkezett 1787. június 17-én Bázelbe. Hat hete nem látta a férjét. “Cagliostrónak végre megvolt az öröme, hogy szívére szoríthatta. És mikor megköszönte Lutherburgéknak, hogy gyengéden szeretett feleségét visszahozták neki, az Úristen nevét dicsőítette.”36 Semmit se tudnánk Sophie Laroche-ról, ha 1788-ban nem adta volna ki Útinaplóját. Divatban voltak az ilyenfajta visszaemlékezések; ezeknek meg az almanachoknak köszönhetjük, hogy egy sor festői, életből ellesett részletet ismerünk a 18. század végéről. Sophie, a Sarasin család benső barátja, meglátogatta Londonban Cagliostróékat. A mester nagyon levert, “talaját vesztett”, mire Sophie vigasztalóan azt mondja, vannak még jóbarátaik Bázelben. Nem éppen most adott-e Sarasin utasítást egy angol bankárnak, hogy bocsásson a Nagy Kopt rendelkezésére annyi pénzt, amennyire csak szüksége van? Erre Cagliostro: Ha nem lenne az enyém ez a drága teremtés – és ezzel a feleségére mutatott –, a sivatagba mennék a vadállatok közé, s ott bizonyosan találnék barátokat. Sophie Laroche még feljegyzi, hogy “a grófné nagy szeretettel beszélt bázeli barátairól, s ő is mindenről kikérdezett”. Alighogy újra találkoztak, Cagliostro arra kérte Sarasinékat, találjanak neki Bienne-ben vagy Neuchâtelben menedéket. Ez a hercegség akkor Poroszországhoz tartozott. Sarasin, akinek két éve vendége volt Henrik herceg, azt kérte most tőle, hogy fogadja be Cagliostrót. A Sarasin család levéltárában fennmaradt a herceg saját kezűleg írt válasza. 36

Sarasin levéltár, Bázel.

“...Ami Cagliostro grófot illeti, akit Ön Neuchâtelbe szeretne letelepíteni, engedjen meg nekem az ügyében néhány megjegyzést. Egy tiszta erkölcsű embernek, aki tiszteli annak az országnak a törvényeit, ahol lakni akar, akinek nincs más óhaja, csak békében élni barátai körében, nos úgy vélem, az ilyen embernek nincs szüksége engedélyre, hogy bármely országban megtelepedjék, még kevésbé kell neki különleges védelem. Ha összeütközésbe került egy idegen hatalommal és ennek a hatalomnak jogalapja van kiadatására, akkor nem nyújtható neki különleges védelem. Ön könnyűszerrel leszűrheti, mi következik ezekből a meggondolásokból. Egyébként azt kívánom, hogy teljesüljenek az Ön összes óhajai, ezeket nagy érdeklődéssel fogom nyomon követni, mivel az őszinte megbecsülés érzésével vagyok ön iránt, Uram, igen szerető barátja Henrik” Sarasin megértette az elutasítást. Választása ekkor Bienne-re esett, “miután meggyőződött róla, hogy a berni francia követnek nem lesz ellenvetése Cagliostrónak a tartományban való letelepedése ellen”. Ezután maga utazott Bienne-be, hogy ott megszerezze a tanácstól a gróf tartózkodási engedélyét és kibérelje nevében a Rocaille vagy Rochalt kastélyt. (Ebben a svájci városban még ma is egyaránt használják a francia és német nyelvet.) Rocaille nem érdemelte meg a kastély nevet, inkább amolyan kúria volt. A magában álló épületet hegyes csúcsán kereszttel jelölt, tornyosra kiképzett, cserép borította tetőzet koronázta. A lejtős kert, a terjedelmes gyümölcsös és némi szőlőskert tette bájossá ezt a nyugodalmas, visszavonulásra alkalmas helyet. Bienne vezetői, kezdve Siegmund Wildermett zászlósúrral és Alexander nevű fivérével, a polgármesterrel, buzgó figyelmességgel fogadták Cagliostróékat, Sarasinékat és a velük érkező Lutherburg házaspárt. Mialatt a Rocaille helyreállítása folyt, Cagliostro visszatért Bázelbe és felavatta a “Helvét tartományok” nagypáholyát. Az egyiptomi rítus nagymestereként, tehát Nagy Koptként csak néhány szót szólt az áhítatos és lelkes közönség előtt. Marc Haven írja, hogy a beavatottak Sarasin házában gyűltek össze. A ceremónia színhelye egy a lyonihoz hasonló, de egyszerűbben berendezett terem: alig voltak szimbólumok és csak kevés díszítmény; a terem közepén helyezték el Cagliostro márvány mellszobrát. Ezt a termet inkább nevezhetjük misztikus imaháznak, mint szabadkőműves műhelynek. Az alapító okmányon és az okiratokon sincs semmiféle kőműves-szimbólum; a lapokat egyszerű arabeszk keretezte, s tetejükre egyedül Isten nevét metszették rá. Bázelben Cagliostro sok ismerősét látta viszont, híveit, akiket rendszeresen, távollétében is foglalkoztatta tanítása és akik megőrizték iránta érdeklődésüket. Újra látta régi betegeit is, akiket valaha ő gyógyított meg. Ott voltak köztük a

Hasenbachok, a Burckhardtok, Touchon francia lelkész, Haas és Bretinger professzor: vele az ismeretség immár hétéves volt, és ragaszkodása töretlen. Sarasin számos fogadást rendezett vendége tiszteletére. Az egyik estély alkalmából jelen volt Schmidt lelkész is; árnyalt véleménye megérdemli figyelmünket. Schmidt naplót vezetett s Cagliostrót is megemlíti benne. “Tekintete lenyűgöz, megsemmisít és megfoghatatlan: a mágus ideális megtestesítője. Már pusztán a koponyaszerkezete rendkívüli emberre utal, de túl sokat bohóckodik és tréfál, hiányzik belőle a méltóság.” Jacques Sarasin bevezeti Alexandre-t az Oltenben székelő “Helvét Egészség” szabadkőműves páholyba; erről a következő olvasható a Sarasin család levéltárában: “Ez arra vall, hogy Cagliostrónak ekkor még nagy a tekintélye a svájci kantonokban, az őt Franciaországban és Angliában ért támadások ellenére.” Párizsból megtudta, hogy a Launay és Chesnon ellen meggondolatlanul indított pert, amelyben d'Eprémesnil képviselte őt, elvesztette. 1787. július 14én “a király kimondta a Tanácsban, hogy Cagliostro úr összes követelése megalapozatlan, őt a költségek megtérítésére kötelezte és előírta a Thilorier által benyújtott jogellenes és rágalmazó memorandum elutasítását”. Sarasin néhány nappal ezt megelőzően az alábbi levelet intézte Bienne-ből d'Eprémesnilhez: “Jelenleg azért tartózkodom itt, mert elkísértem Cagliostro grófot és a grófnét új lakhelyükre, ahol úgy látszik igen jól érzik magukat és ahol a megérdemelt módon ünneplik őket. Csendben, jót cselekedve, úgy vesz elégtételt az irigyeken, hogy azok csak a jó ügyet gúnyolhatják ki. Cagliostro gróf azt reméli, hogy itt végre megtalálja azt a békés nyugalmat, amit máshol hiába keresett.” Cagliostro hamarosan csalatkozott ebbéli reményében. Még hat hónap se múlt el, és a gróf, aki az elszenvedett zaklatások következtében egyre érzékenyebbé vált és valamiféle üldözési mániába esett, összeveszett környezetével. Újból elkezdte a gyógyítást: mindenfelől tódultak a betegek, akiket ellátott gyógyszereivel. Az orvosságokat egy bienne-i patikárius készítette el. Nem tudni, hogy mi okból, de a mester haragba került vele és a segédjével. Ez a vita nem fajult el, annál inkább elmérgesedett a helyzet a Rocaille-ban, ahová Sarasinék éppen nyaralni küldték Suzanne nevű tizennégy éves leányukat. A “kastélyt” Cagliostróék a Lutherburg házaspárral osztották meg, és most egy sor kellemetlen incidens miatt szembekerültek egymással. Közös háztartást vittek, és lassan már minden semmiségen annyit vitatkoztak, hogy nem bírták egymást elviselni. A festő szemére vetette a Nagy Koptnak, hogy megígérte, rendbe hozza őt testileg-lelkileg, mégsem törődik vele. Kárhoztatta, hogy már nem szenteli magát az egyiptomi rítusnak, hogy elárulja az egyiptomi

szabadkőművesség elveit és... hogy nem fizette még neki egészében vissza a londoni tartozását. Az előkelő Wildermett zászlósúr október 20-án az alábbi sorokkal tájékoztatta Jacques Sarasint az újabb kellemetlenségről. “Friss okunk van a bánatra, a fájdalomra. Mindez azt bizonyítja, hogy a gróf még mindig nem nevezhető boldognak, és hogy van valami a sorsában vagy az életmódjában, ami erősen ez ellen hat...” A Lutherburg házaspár nem bírja tovább a Rocailleban uralkodó légkört, és Alexander Wildermett házába költözik. A polgármester egy gyönge pillanatában fogadta be őket, de nem sok időre van szüksége, hogy ezt megbánja. December 9-én Wildermett újabb levelet küld Sarasinnek: “Íme két ember, akik egymással végleg összevesztek, noha elvi egyetértésüknek örökössé kelleti volna tenni a barátságukat!... Én is, akárcsak mindenki más, sajnálkozom kedves leánya helyzetén ezeknek a házi perpatvaroknak és zűrzavaroknak a kellős közepén. Ön is könnyűszerrel megítélheti, hogy ezek a sivár jelenetek nem illenek fiatal korához.” Azok közt, akik Cagliostro vonzáskörébe kerültek, gyakoriak a fanatikusok, néhanapján látnokok, de az egy Jacques Sarasin kivételével a legtöbbje legalábbis hóbortos. A Nagy Kopt által alapított és gyakorolt szabadkőműves rítusban való, mániába hajló hit odáig vitte követőit, hogy többet követeltek tőle, mint amit teljesíteni képes volt. Sorsszerű következményképpen ebből csalódások, sőt ellenséges érzések születtek. Ennek tudatában kell mérlegelni Lutherburg tettét, hogy párbajra hívta ki Cagliostrót, a polgármester fiát és vejét küldve el hozzá mint segédeket. Kisvárosban szokatlan az ilyen botrányszagú esemény. Ez aztán persze sokak számára jó ok volt a gúnyolódásra. Alexandre meg ahelyett, hogy nyugton maradt volna, hangosan méltatlankodott, mozgósította a barátait, panaszt tett a városi tanácsnál, s a következővel vádolta meg a festőt: “szolgájával, Abraham Ritterrel lőport és golyókat vétetett, hogy őt, Cagliostro grófot megölje.”37 Emiatt a tanácsnokoktól védelmet és a Lutherburg famíliának a városból való kiutasítását követelte. Az ügy elmérgesedett. A polgárok két pártra oszlottak. Monsieur de Gingin egy 1788. januári levele sógorához, Jacques Sarasinhoz arról számol be, hogy “...Lutherburg alaposan becsapott minket becsületes ábrázatával. Azt hittem róla, hogy szeretetre méltó és nagyvonalú ember, de a gróffal szemben tanúsított eljárása az ellenkezőjét jelzi, sőt bizonyítja. Nincs más vágya, mint hogy tönkretegye és könnyen lehet, hogy ő megy a dologban tönkre.” 37

A bienne-i bíróság jegyzőkönyveinek lajstromából.

Gingin azután így folytatja: “Lefoglalták a gróf minden értékét... Ebből annak rendje és módja szerint hamisítatlan per lesz... Elképzelheti, hogy ezek az események mennyire megviselték a grófot, aki, minthogy természettől életvidám és büszke, nem szereti a huzakodást... Mindez teljesen leköti, se ideje, se módja, hogy a betegeivel foglalkozzék.” Sarasin mit tehetett mást, mint hogy megint egyszer beavatkozott. Január 12én érkezett meg Bienne-be, ahol egyenként kifaggatta Cagliostrót, Wildermettet és a polgármestert, azután sógorát, Gingint és Gibolet-t, a tanács doyenjét. Lutherburg utolsó levelei – Photiadès közlése szerint – a leghatározottabban egy bolond írásai voltak, de rögtön visszatért az ép esze, mihelyt üzletről volt szó. Négy napba se telt és rendezték a követelését: Sarasin azt jegyzi meg erről, hogy “a gróf visszanyerte a becsületét egy kis anyagi veszteség árán. Azt hittem, hogy a kettő kiegyenlíti egymást.” Január 16-án Sarasin, kocsijában leányával és a Cagliostro házaspárral, visszautazott Bázelbe. Alexandre és Serafina – mielőtt egy hónap letelte után visszatértek volna Bienne-be – végre egy kis nyugalmat és felüdülést élveztek a “Fehér házban”. Cagliostro újból kapcsolatba lépett régi betegeivel. Bázeli tartózkodásáról tájékoztatták a “Helvét tartományok” nagypáholyát, ahol újabb, kinyilatkoztatást kereső testvéreit avatta be rítusába. De az Alexandre és Sarasin közti viszony megváltozott. A Nagy Kopt a maga részéről nem volt túlságosan megelégedve a Lutherburggal kötött és a bienne-i tanács által jóváhagyott egyezséggel, “véleménye szerint Sarasin hibásan járt el, mikor pénzen vette meg azt, amit erővel kellett volna kicsikarnia”. Mikor Cagliostro visszatért Bienne-be, nagy örömmel tapasztalhatta, hogy házát szinte elözönlik a messziről érkező csodálok, akik nem fogynak ki dicséretéből. Egy bizonyos Madame Berseth széltében-hosszában arról áradozik, hogy kigyógyította “görcsös hányási rohamaiból”. A bienne-i Champventné, Carardné és Hermanné asszony, Pourtalès kisasszony, aki Neuchatelből jött hozzá tanácsért – mindegyik csupa hála. Ezeknek a gyógyulásoknak a híre a svájci határokon túl is elterjed, így messzi földről is fölkeresik. Torinóból egy bizonyos Haldemann úr, Marseille-ből Madame de Traytorrent (akinek a lánya dongalábú). Wildermett zászlósúr el van ragadtatva, hogy ennyien tódulnak városkájába. Persze Sarasint is tudósítja, hozzátéve, hogy “Cagliostro minden szempontból jobban érzi magát”. A jószerivel inkább mímelt, mint valóságos kibékülés nem akadályozza meg Lutherburgot abban, hogy gúny tárgyává, nevetségessé ne tegye volt mesterét. Fegyvere a ceruza, annak hegyére tűzi az áldozatát. Egyik karikatúrájának aláírása: “Reggeli Cagliostro gróf ásványvizeivel”. A képen Cagliostro asztal

mellett ül, körülötte páciensei, akik épp hánynak. Alexandre feldühödik, a festő új rohamra indul, és aki nevet, az az ő pártján áll. Cagliostrót elkeseríti ez az annyiszor tapasztalt gyűlöletes légkör. A bírálatok kereszttüzében nem tud mit kezdeni. Undor, türelmetlenség, nyugtalanság fogja el. A barátok biztatják, hogy ne csüggedjen – de képtelen szilárd maradni. Olyan a természete, hogy ha üldözni kezdik, meghátrál. Újból felülkerekedik benne a vágy, hogy – “köd előttem, köd utánam” – eltűnjön a színről. Előnyben részesíti a visszavonulást, a menekülést mások elől; vajon nem egy fajtája ez az önmaga elől való menekülésnek? Mi más űzné különben mindig tovább, s újból kalandot keresni, sodortatni magát szerte a világban, valójában azt se tudván, merre? Bienne-ben, jelentéktelen kellemetlenségektől eltekintve, biztos és kényelmes körülmények közt élhetne. A jövőre semmi gondja. Sarasin fedezi kiadásait, s ha tekintélye nem is a régi, még élvezi számos tanítványának tiszteletét. De nem mindenkiét! Tapasztalnia kell ezt, mikor Wildermett tanácsa ellenére május 6-án elmegy az ölteni Helvét Kongresszusra. A fogadtatás fagyos, egyes testvérek nyíltan kimutatják megvetésüket. Cagliostro csillagzata lehullott. A lehető leggyorsabban visszatér Bienne-be, de haraggal a szívében: Jacques Sarasint hibáztatja balszerencséje miatt. Ez az ostobaság és hálátlanság arra enged következtetni, hogy Cagliostro már nem volt képes józanul gondolkodni. Azzal az ürüggyel, hogy Serafinának ízületi panaszai miatt Aix-les-Bainsben kell magát kezeltetnie, a csavargó pár útra készülődik. A mindig szolgálatkész Sarasin július 19-én eljön, hogy búcsút vegyen tőlük. Siegmund Wildermett egy hét múlva a következő levelet intézi hozzá Bienne-ből: “A gróf este hatkor hagyta el a Rocaille-t és nálam múlatta az időt, míg együtt vacsoráztunk... Este tizenegyig még egész jól fenn tudtuk tartani a vidám hangulatot. De ettől a perctől a gróf, a grófné és mi mindannyian elbúsultunk azon, amit olyankor érez az ember, ha el kell válnia attól, akihez erős kapocs fűzte. Megindító jelenet játszódott le, amikor éjjel fél egykor kocsiba szálltak. Nem hittem volna, hogy a gróf ennyi érzelemnyilvánításra képes. Nem tudta magát kitépni a karomból, s amíg csak a közelünkben volt, folyton és egyre csak ezt ismételgette: «Ne feledjenek el, barátaim. A szívemben laknak és bárhol legyek, az Önöké vagyok.» Együtt utaztak el Madame Carard-ral, akinek a kocsijában ott volt még Augustin és a szobalánya... A gróf olyan személy, akit csak szívének ösztönei vezetnek – nem mindennapian jó és érzékeny embert kell látnunk benne. Ez lényének az a része, amivel leginkább magához láncolt. Mindig úgy emlékszem majd vissza rá, mint aki egyedülálló ebben a században tehetsége, jósága, történetei és sikerei, akárcsak szerencsétlenségei folytán.”

Egyedülálló ember a században! És ezenfelül a legmegmagyarázhatatlanabb lény is. Most veszi kezdetét életének hanyatló szakasza, a sértések, az üldözés, a kiátkozás ideje. “Az vagyok, aki lenni akarok” – kiáltott fel egyszer a Nagy Kopt. Ez a fensőbbséges állítás nem keserű iróma-e annak a szájából, aki mint sélsodorta falevél valójában sosem volt sorsának ura?

X. RÓMA – A KALAND VÉGE Egy hónapnyi ott-tartózkodás után Cagliostro elhatározta, hogy Aix-lesBains-ből Torinóba mennek, de megtiltották, hogy betegye oda a lábát. Ugyanis őfelsége a szárd király, e városnak is uralkodója “parancsot adott Cagliostro úrnak, hogy hagyja el országát huszonnégy órán belül”. Mi lehet ennek a tilalomnak az oka? Franciaország királya lépett közbe az ügyben sógoránál, IV. Viktor Amadénál; Alexandre-t “szélhámos”-nak titulálta és hozzátette: “Ahol csak megtűrik Cagliostro urat, kénytelenek megbánni.” A versailles-i udvar mindenhol üldözi, bosszuló kezük mindenhová elér – noha a törvényszék a nyakékügyben minden vád alól fölmentette. Mária Antoinette és klikkjének gyűlölete nem bírt csillapodni. A Cagliostro házaspár valószínűleg Alessandria, Genova és Verona érintésével 1788. szeptember 24-én érkezett Rovereto városkába, az Adige partjára. Itt ismerte meg őket Clemente Vannetti, a helyi kis akadémia – az Accademia degli Agiati – örökös titkára. A feltevések szerint ő a szerzője egy különös, az evangéliumok stílusát utánzó latin nyelvű munkának. Címe: Liber memorialis cum esset Roboreti. A könyv eredetijét az inkvizíció máglyára vetette, Marc Haven azonban megtalálta és le is fordította egy példányát. A könyv Cagliostro Evangéliuma néven ismeretes. Alexandre csodálói nagyra értékelik ezt az írást, amelynek fő érdeme, hogy a Roveretóban töltött rövid pár hét alatt, azon frissiben íródott. Ez különben egyedüli érdekessége is. Lássuk, mi derül ki belőle? Rovertóban Cagliostro egy bizonyos Fastus házában lakik. Éjjel-nappal kezeli “a sok hozzá tóduló beteget, ezek aztán receptekkel és apró összegekkel ellátva távoznak, hogy az orvosságokat megvehessek”. Meggyógyít egy asszonyt a mellrákjából, egy katonát, aki “öt hónap óta úgy feküdt a felpuffadt combja miatt, mint aki már nem is él”, egy fiatal lányt, “akit holdkórosnak mondtak és aki habzó szájjal és csattogó fogakkal üvöltött, s akiből kiűzte a betegség szellemét”. Ezután következik a “csodák” listája meg egy csomó homályos elmefuttatás, melyeknek semmi tudományos értékük sincs. Olyan zagyvaságokat adnak Cagliostro szájába, mint például a következő mondat: “Minden betegség két ok egyikére vezethető vissza. Vagy a nyirok túltengésére vagy a testünkben levő nedvek megromlására.” Ezt azután ilyesmivel toldják meg: “Volt, aki azt hitte, hogy fel tudja támasztani a halottakat, hogy rábírja őket, szóljanak az élőkkel és egyenek velük együtt. Megjelentek ellenséges emberek is...” Mindez nem akadályozta meg a betegeket, hogy ne jöjjenek

tömegesen kocsikon, hordszéken, gyaloghintón, és éjjel-nappal ne ostromolják a háza kapuját. A roveretói orvosok doyenje összehívja kollégáit. Ettől fogva tilos Cagliostrónak orvoslással foglalkozni. “Csak orvosa jelenlétében és az ő jóváhagyásával foglalkoztam mindegyik beteggel” – vitatkozik Alexandre. Egy darabig még hagyják működni, de azután egy az uralkodó nevében kiadott rendelet “megtiltja neki a gyógyítást éppúgy, akárcsak a személyes tanácsadást a betegeknek”. Ez egyébként közvetve magában foglalja gyógyító képességeinek elismerését. Miután beszüntette minden orvosi jellegű tevékenységét, a Nagy Kopt beavat néhány újonnan jelentkezőt az egyiptomi szabadkőművességbe. A “testvérek” összejövetelei a késő éjjeli órákban, nyitott ablakoknál folynak, ez persze ugyancsak izgatja a ház előtt elhaladók képzeletét. “Természetesen mindenki látott valamit, az egyik ezt, a másik meg mást, vérivást, keresztbe állított fáklyákat, meztelen kardokat, s a népet mesékkel rémisztgették.” Mindez odáig ment, a számlájára terjesztett rosszindulatú szóbeszéd úgy elkeserítette Cagliostrót, hogy 1788 novemberében bölcsebbnek látta, ha feleségével együtt elhagyja a várost. Vannetti azt írja Serafináról, hogy “a nyakára omló kibontott hajjal sürgött-forgott, a házat betöltötte a vidám hangja. Szíve olyan élénk, mint a láng – szájáról csak úgy folyt a szó, és fiatal szépsége minden más asszonyt homályba borított.” Néhány nappal Trentóba érkezése után Cagliostrót fogadta a püspök, Thun herceg. A gróf bemutatta neki roveretói házigazdája, Giuseppe Festi törvényszéki tanácsos ajánlólevelét. A sors meg egy utolsó kegyel tartogatott a házaspárnak: Trentóban elég kellemes fél évet töltöttek. A püspök védelme értékes volt: viszonylagos biztonságot jelentett számukra. Egy gazdag kereskedő, Francesco Trentini házában béreltek igen szép lakást. Egy fiatal orvos, Bocca doktor lett Cagliostro asszisztense, amikor újból megkezdte rendelését. Egy Ludovici Lutti nevű hetvenhat éves aggastyán mindenfelé híresztelte, hogy a híres mágus természetfeletti hatalma visszaadta ifjúságát, és egy peri patikárius felesége a helyi lap tudósítása szerint “megszabadult jobb mellének rákos fekélyétől”. De jaj, ez a két beteg szerencsétlenségére meghalt. Erre Thun püspököt egy tanácsadó figyelmeztette a kuruzsló mesterkedéseinek veszélyeire. II. József császár, Mária Antoinette fivére levelet intézett Thun herceg-püspökhöz, s ebben azt írta, hogy “ne adjon szállást ennek az illuminátusnak, sarlatánnak, egy tiltott rítus nagymesterének”. A főpap azonban – úgy tűnik – nem vette figyelembe a császári tanácsokat. A grófné ott térdepelt a katedrális

imazsámolyán, éppúgy, mint Roveretóban a San Marco-templom kőkockáin, ami pedig a grófot illeti, ki tudja miféle misztikus buzgalomtól hajtva kezdett most az egyház dogmái, a hittételek iránt érdeklődni. A kíváncsisága kezdett működni? Semmi kétség! Őszinte érdeklődés? Meglehet. Megtudhatja-e valaha is az ember, mi fordulhatott meg egy ilyen elkínzott lélekben, amilyen akkor Cagliostro volt az a szerencsétlen, akitől a legtöbb kormányzat megtagadta még a menedékjogot is s mivel kedvében akartak járni a francia királynak, mindenünnek kiutasították. Tudta, hogy állandóan megfigyelés alatt tartják, meghajszolták, üldözték, mindenütt csak sértés, támadás, rágalmazás volt a része. Mindenütt – Svájc kivételével. Gertrude Sarasin az újév alkalmával emlékeztette erre szívélyes szavakkal, férje pedig elküldte hozzá megbízottjaként bergamói képviselőjét, Hans-Kaspar Steinert. Bázelből egy levelet is írt a mesternek, amit e szavakkal fejezett be: “Az én drága feleségem, az enyéim és összes testvéreink velem együtt az Ön lába elé borulnak, és ismét az Ön apai jóindulatába és gondoskodásába ajánlva magamat, maradok a legigazabb tisztelettel és gyengédséggel alázatos fia és szolgája.” Most már soha senki se tudhatja meg, milyen okokból utasította el Cagliostro ezeket a patetikus, forró hangú meghívásokat, amelyek pedig megmenthették volna. Hősködésből vagy gőgből fejébe vette, hogy a lelkiismerete diktálta utat fogja követni. Erre ösztökélték Thun herceg tanácsai is. A trentói püspök valóban bátorította, sőt szinte ösztönözte Cagliostrót, menjen Rómába, hogy megszerezze a pápa jóváhagyását szabadkőműves rendje működéséhez! Egyházi személyiségnek sose lett volna szabad ilyen felelősséget magára vállalnia. Lehet-e egyáltalán ilyen esztelen tanácsot valamivel is igazolni? Elképesztő, hogy éppen egy katolikus főpap vette rá a Nagy Koptot, hogy összemérje magát az egyház felett uralkodó pápával. Hacsak nem az történt, hogy a trentói püspököt – akárcsak a bourges-i érseket és Rohan bíborost – magával ragadta Cagliostro személyisége, aki azt erősítgette: egyiptomi rítusa különb a profán és szentségtörő szabadkőművességnél, amit azonban nehéz bármivel is alátámasztani. A kis Santa Maddalena parókia plébánosa, Ghezzi atya sokkal körültekintőbbnek mutatkozott. Sok beszélgetést folytatott Cagliostróval, s ezek alkalmával óva intette mindenfajta, szerinte eleve kudarcra ítélt vállalkozástól; elmondta neki, hogy a szabadkőművesség nem Isten műve (ahogy Alexandre hitte), hanem az ördögé és felvilágosította az összes erre vonatkozó egyházi rendelkezésről. Nem tiltotta-e talán meg 1739. január 14-én Giuseppe Firrao bíboros a híveknek, hogy csatlakozzanak bármely páholyhoz, méghozzá “halálbüntetés és összes javaik elkobzásának terhe mellett, a megkegyelmezés

minden reménye nélkül”? Az atya hangsúlyozta, hogy Szent Péter magas trónjáról kétszer is – 1738-ban XII. Kelemen pápa, majd 1751-ben XIV. Benedek – elítélték Hiram fiait. Az érvelés mit sem ért. A jó abbé tanácsai Cagliostrót nem tudták megingatni, megmakacsolta magát őrült elhatározásában. Felesége is hol dorgálta, hol bátorította. Serafina titokban kapott egy levelet apjától, Giuseppe Felicianitól, s ebben az öreg biztosította lányát, “semmi akadálya sincs, hogy eljöjjenek a szent városba”. A papok (előbb Roveretóban, majd Trentóban) minden lehetőt megtettek, hogy Serafinát újra visszavezessék annak a vallásnak a gyakorlásához, amiben felnevelkedett. Thun püspök megtért bűnösnek tartotta Cagliostrót; teljes buzgalmát latba vetette, hogy megkönnyítse “a bűnbánat annyi jelét adó” pártfogoltja elutazását. Ilyen értelemben írt Boncompagni Ludovici bíborosállamtitkárnak, közölve őeminenciájával, hogy szerinte az egyháznak nem szabad eltaszítania egy lelket, aki ilyen messziről tér meg hozzá. A válasz nem váratott soká magára. “Mivel Cagliostro úr ellen semmiféle címen nem merült fel gyanú az egyházi államban, nincs szüksége a salvus conductusra, amit az Ön tiszteletreméltó közbenjöttével kérelmezett (...) Megragadom az alkalmat, hogy ismételten biztosítsam Önt bensőséges érzelmeimről, s engedje meg, hogy éljek a kedvező lehetőséggel és tiszta szívvel kézcsókomat küldjem kiváló és tiszteletre méltó kegyelmességednek. Ignazio Boncompagni Ludovici Róma, 1789. április 4.”38 Ez a levél nem jelentett valami sokat, hacsak annyit nem, hogy a Vatikánnak nincsenek Cagliostróval szemben kedvezőtlen előítéletei. Thun püspök – akinek a naivitása, hogy ne mondjuk lelkiismeretlensége alig hihető – el volt ragadtatva az államtitkár válaszától, és négy ajánlólevelet is adott Alexandre-nak, mégpedig Boncompagni, Zelada, Colonna és Albani bíborosokhoz, akik mind magas méltóságokat töltöttek be a Vatikánban. Sokan mondták és írták, hogy Cagliostrót az egyház tőrbe csalta, hogy összeesküvést szőttek az elpusztítására. Ez tarthatatlan feltevés. Nem hajszolták bele semmilyen álcázott csapdába. Cagliostro egyedül, mások befolyásától mentesen, egy lázadó pillanatban döntött, amikor úgy érezte, hogy szembe kell fordulnia mindazokkal, akik nem akarták benne a sors rendeltjét, a világnak igazságot hozó küldöttet látni. Saját elhatározásából nevezte magát ki Nagy Koptnak, és az önszuggesztió klasszikus jelenségeként lassanként azonosult a címmel és a funkcióval. Ki más adhatta meg neki az erkölcsi beiktatást, mint a pápa? Ki más szentesíthette rítusát, amelyet ő nem tartott az isteni kinyilatkoztatással ellentétesnek? Vagy talán nem fogadták el kiváló főpapok a 38

Róma, Vittorio Emmanuele Könyvtár, 245. sz. kézirat.

tanításait, nem követték-e előírásait, nem helyeselték-e küldetését? Eletének ebben a szakaszában Cagliostro lelkiismerete minden bizonnyal tiszta volt. A kocka már el van vetve. Semmi és senki se tarthatja vissza Cagliostrót. Megint útnak indul, tovább folytatja a keresést, képzelgőn, agya megfoghatatlan látomásait hajszolva, álmokat kergetve. Már itt is van Róma és vele a vég. 1789. május 27.: Alexandre és Serafina a Piazza di Spagna jóhírű fogadója, a Scalinata előtt szállnak ki kocsijukból. Vajon Bernis bíboros, húsz év óta szentszéki francia követ, milyen álláspontot foglal majd el a két száműzöttel szemben? Semmilyet. Ha az ember a diplomáciai testület doyenje és ezen a címen páratlan tekintélyt élvez az örök városban, semmi haszna, ha beavatkozik egy ilyen Cagliostro ügyeibe, aki különben úgy látszik a Vatikán berkeiben sem elveszett ember. Az önmagát istenítő Bernis 1789. augusztus 5-én így ír miniszterének, Montmorinnek: “A rendíthetetlen magatartás, kitűnő fellépés, a könnyű kapcsolatteremtés, a társasági érintkezésben a fesztelenség, de határozottság és méltóság, mikor erre volt szükség, ezek folytán semmiképpen sem játszhatok alárendelt szerepet a mostani anarchikus, zavaros időkben. Még mindig én vagyok Róma második embere.”39 Bernis azzal a fiatalemberrel azonos, akit huszonkilenc évesen beválasztottak a Francia Akadémiába és aki ifjúságában A költészet virágcsokra cím alatt összegyűjtött kis verseket írt; emiatt aztán a “virágárus Viki” nevet ragasztották rá. Gagnière, a Cagliostro és a szabadkőművesek az Inkvizíció előtt címen századunk elején megjelent mű szerzője szerint Alexandre kezdetben nagyon népszerű volt Rómában a társaság körében. Feleségével hamarosan átköltözött a fogadóból egy a Piazza Farnesén levő magánházba, a Casa Contiba. Házigazdája, a San Girolamo parókia kurátora, borzadva állapítja meg: lakójának első dolga, hogy leakasztja a falról a hálószobát díszítő szentképeket. Azonnal beszámol a dologról a Feliciani házaspárnak, Serafina szüleinek, akik házától nem messze, régi apró otthonukban, a Vicolo delle Criptében élnek. Az öregeket a hír hallatára ájtatos felháborodás fogja el. Felicianiék gyűlölete Cagliostro gróf iránt még egy fokkal nagyobb, mint amit valaha Giuseppe Balsamóval szemben éreztek, aki immár húsz éve elcsábította a lányukat. Cagliostro következetlenségei, provokatív cselekedetei hamarosan nagyra 39

i. m.

A Külügyminisztérium Levéltára. Róma, politikai levelezés. L. Photiadès

duzzasztják a dossziét, melybe a Vatikán ügynökei a terhelő adatokat gyűjtik ellene. Az első időben Cagliostróék nagy pompával fogadják vendégeiket, néhány olasz és francia nagyurat; túlnyomó részük egyébként a szabadkőművesek köréhez tartozik. Tehát most, amikor már alig van hátra több, mint néhány hét, amit szabadlábon fognak tölteni, úgy látszik, mintha a házaspár ismét visszaszerezné a népszerűséget. A javíthatatlan Nagy Kopt, aki lakosztályát szabadkőműves jelvényekkel díszítette, a következők látogatását fogadja: Breteuil báróét, a máltai lovagrend követéét, Loras bírósági főtisztviselőét, Santa Croce hercegnéét. Federico Ceci hercegét, Lambertini hercegnéét, Vivaldi márkiét: mind a római nemesség tagjai és mind tömjénezik, nem győzik porainak és piruláinak üdvös hatását dicsérni. Cagliostro megismerkedik egy fiatal francia festővel, Augustin-Louis Bellelel; ő viszi el az “Igaz Barátok páholyába”, vele együtt vesz részt a beavatottak, köztük Teora, San Severino és San Demetrio Pignatelli hercegek által látogatott titkos összejöveteleken. Egy bizonyos Benedetti abbé, a pápai kúria jogásza Emlékirataiban a következőt olvashatjuk. Cagliostro ott van nála. Egy háromlábú alkalmatosságon kuporog. Mellette egy fehér ruhába öltözött “ifjú tanítvány” szemét vízzel töltött kristálykancsóra függeszti. A lányka beszél, azt mondja, hogy “a tömeg nemsokára megindul a versailles-i kastély felé, megdöntik a királyságot, lerombolják a Bastille-t és a zsarnokság helyébe a szabadság lép majd”. Erre aztán Cagliostro fanatikusai, s köztük nem egy biográfusa eksztázisba esik, nem győzik csodálni hősük látnoki adottságait. Ám nem árt, ha kellő óvatossággal fogadjuk az ilyen történeteket; ezek szinte pontról pontra másolják azokat a jóslatokat, amelyeket már Strasbourgban is tulajdonítottak neki. Az embert leginkább az ejti zavarba, milyen tökéletesen hiányzik Cagliostróból minden elővigyázatosság: mindenkit válogatás nélkül beavat egyiptomi rítusába. Jósol, aggastyánokat kezel “életelixírjével”, arról is vannak feljegyzések, hogy állítólag szabadkőműves szeánszokon is elnököl Rómában. Az előrelátásnak e teljes hiányát később az inkvizítorok úgy értékelik, mint provokációt. Cagliostro barátságot köt egy kapucinussal. A svájci, valais-i származású François-Joseph Hyacinthe Roulier atya Párizsban a Marais-kolostorban filozófiát és teológiát adott elő. Ez a ragyogó elme Sion püspökségére pályázott... ezenközben pedig a Nagy Kopt tanítványának vallotta magát. Micsoda zűrzavar uralkodott a kor embereinek gondolkodásában! FrançoisJoseph atya felajánlja, hogy Cagliostro titkára lesz. Együtt állítanak össze egy “petíciót a rendi gyűléshez”, ahhoz a testülethez, amelyben Rohan bíboros is

helyet foglal. Franciaországba való visszatérésének sürgős engedélyezését kéri a petícióban, ő, “akit önkényes királyi rendelkezéssel száműztek” az országból. A kérelmet – mi mást lehetett várni? – elfogta a pápai rendőrség. Egyes történészek feltételezése szerint Roulier atya az inkvizíció titkos ügynöke volt. A tény, hogy az Araccelli börtönben való tízévi elzárásra ítélték, megtépázza feltételezésüket. Az igazság sokkal egyszerűbb. Serafina, aki már Londonban is sokszor berzenkedett férje, a mágus hóbortos elgondolásai ellen, Rómában eljut az árulásig. A Feliciani szülők megöregedtek, s a korral a jámbor vallásoságból bigottság lett. Ott térdepelnek lányukkal együtt a Carmine-tempiom csodatevő Madonnája lábánál. Contiék, akiknek a házában Cagliostróék laknak, arról beszélnek, hogy Cagliostro szidja a feleségét, veri, tiltja neki az imádkozást. Serafina komornája, Alexandre borbélya egy szomszédos szobában rejtőzve jegyezgetik gazdájuk szavait: azt veti felesége szemére, hogy “behódol a római nép ezernyi babonájának”. Csupa szentségtörő beszéd e buzgó hivők számára, akik később persze tanúskodni is fognak ellene. Mi hát Serafina célja? Körülfogja a régi családi kör, a Feliciani-klán, akik ravaszul, apró lépésekkel, ügyes fogásokkal irányítják és talán azt a félelmet is elültetik benne, hogy ő, aki mint nagymesternő elnökölt a szabadkőműves összejöveteleken, halálos bűnt követett el, mi több, az egyházból való kiátkozás is fenyegeti. Esetleg abban is reménykedik, hogy megszabadulhat egy kompromittáló férjtől és ha semmisnek nyilvánítják a házasságát, újrakezdheti az életét? Megpróbálta-e valóban lepénzelni François-Joseph atyát, ahogy azt később vallomásában állítani fogja? Egy bizonyos, hogy miután szeptember 26án az inkvizíció kongregációjának tudomására jut “a grófné kérése, hogy bejelentéseket tehessen, mert ez elengedhetetlen nyugodt lelkiismerete érdekében”, dóm Giuseppe Tosi, a Santa Caterina della Ruota plébánosa utasítást kap, hogy hivatalosan és jogi hitelességgel vegye jegyzőkönyvbe Serafina vallomását. A vallomást november 11-én zárják le, és csatolják azokhoz a korábbi feljelentésekhez, amiket Serafina apja és Carlo Antonini építész tettek. (Antonini-t nem sokkal előbb avatta be a Nagy Kopt rítusa rejtélyeibe.) A hurok lassan, de annál biztosabban szorul Cagliostro körül, aki érzi, hogy üldözik, körülfogták, álarcát letépték, tehát elveszett. A néhány megmaradt barát könyörög neki, hogy meneküljön, de ezt elutasítja. Protestáns barátainak bázeli köre óva inti azoktól “a veszélyektől, melyek a pápaság oroszlánbarlangjában leselkednek rá”. Wildermett azt írja Gertrude Sarasinnek: “Valami gyászos eseménytől félek.” A figyelmeztetés – aminek bizonyára semmi foganatja se lett volna – túl későn érkezik: 1789. december 27-én, vasárnap, a mise után őszentsége a pápa személyesen keresi fel Zelada bíborosállamtitkárt. Teljes számban együtt van az inkvizíció

kongregációja. “Őszentsége személyesen akart interveniálni, amire évek óta nem volt példa” – jelenti Szardínia követe a római udvarnál. Kiadják a parancsot Cagliostro gróf és François-Joseph atya azonnali letartóztatására. A kapucinust a Kapitólium nagy kolostorába zárják, Cagliostro az Angyalvár börtönébe kerül, Serafinát pedig a Santa Apollónia zárdába viszik. Az eseményt 1790. január 2-án egy újság adja hírül: “A mondott vasárnap estéjén felsőbb utasításra megtörtént Signor Giuseppe Balsamónak, a széles körben különös hírnévnek örvendező személyiségnek (aki Európát Alexandre de Cagliostro gróf nevén járta be) a letartóztatása a Rossiezred gránátos-osztaga által; kocsival szállították az Angyalvárba. Feleségét szintén letartóztatták (...) Alapos házkutatás után irataikat, valamint házuk kapuit lepecsételték.” Cagliostro nem tett semmiféle óvintézkedést. A nyomozók magukkal viszik összes ruháját, fehérneműjét, iratait, az egyiptomi szabadkőművesség rituáléját, szimbolikus jelvényeit, a szögmérőt, a körzőt, a vakolókanalat, a hímzett kötényeket, felesége ékszereit. Lakását kirámolják, javait elkobozzák – sose kapja vissza semmijét. Letartóztatása nagy visszhangot kelt. Akik eljártak hozzá, most sietve menekülnek. Vivaldi márkiné kocsiját Velence felé hajszolja. Loras főtanácsos sietve Máltába hajózik, a lovagrend tagjaként ott védelmet remél. AugustinLouis Belle-t (akinek műtermét páholyként használták) ráveszik, hogy önmaga megmentése érdekében bélyegezze Cagliostrót “kalandornak, akit a francia szabadkőművesek sose ismertek el”. Bernis bíboros azt jelenti Montmorin külügyminiszternek, hogy “az Akadémia bölcs és felvilágosult igazgatójának elég sok gondot okoz, hogyan gátolja meg a király ösztöndíját élvező ifjú növendékeket, akik közül néhányan szabadkőművesek, hogy elhanyagolják tanulmányaikat, csak hogy mindent elolvassanak, amit kinyomtatnak és hogy átvegyék azt a független és vallástalan szellemet, ami itt kezd megjelenni”.40 Ugyanebben a levélben a követ Cagliostrót “érdemtelenül híres sarlatánnak” titulálja. Montmorin – Vergennes utóda a külügyminiszteri székbe – Így válaszol neki Versailles-ból: “Más időkben az állítólagos Cagliostro kalandja nagy feltűnést keltene itt, mert maradtak még hívei, ugyanis elődöm nem tartotta helyesnek mindannak a nyilvánosságra hozatalát, amit összegyűjtött ennek a szicíliainak a viselt dolgairól, aki a különféle országokban áldozatai becsapására nem alkalmazott túlságosan változatos ötleteket.” 40

A Külügyminisztérium Levéltára. Politikai levelezés.

Érdemes ezt a február 9-i levelet teljes egészében idézni, mert bizonyítéka annak, hogy milyen helyet foglalt el Cagliostro Európában és hogy milyen – jó vagy rossz – reputáció tapadt a személyéhez. “Ennek az embernek csak annyiból áll a tehetsége, hogy segíti a lobbanékony elméket az általa kiötlött két vagy három gondolat lehető legszélesebb kibontakoztatásában; azt lehet mondani, hogy akik rá hallgatnak, valamennyien önként esnek rabságba és olyan ködképek lelkesítik őket, amiket önmaguk találtak ki. Cagliostro pedig abból az egyvelegből, amit mások produkáltak, átveszi a számára használhatót, hogy új híveket toborozzon. Franciaországban bő volt az aratás. Tanítása – ha egyáltalán megérdemli ezt a nevet – egyáltalán nem volt a megérkezésekor olyan csodálatos, mint amikor elment. Jobbak és részletesebbek az információink ennek a sarlatánnak az életéről, mint ahogy a közönség akár még a Courrier de l'Europe révén is bármikor tájékozódhatott róla, mert megkaptuk a lengyelországi és szicíliai jelentéseket, nem szólva a párizsi rendőrség feljegyzéseiről. Vergennes nem akarta ezeket publikálni, amíg Cagliostro a Bastille-ban volt, azóta pedig, mivel ez a személy eltávozott Franciaországból, nem tartottam túlságosan szükségesnek a leleplezését.” A város felbolydult. Pánik fogja el még azokat is, akiknek semmi közük sincs az ügyhöz. A legkülönösebb hírek keringenek. Olyasmit hallani, hogy a szabadkőművesek – akiknek számát ötezerre becsülik – az Angyalvár felgyújtását tervezik a mester kiszabadítására. Astorri miniszter ezt írja urának, a toszkánai nagyhercegnek: “Róma az inkvizíció legkegyetlenebb csapásai alatt szenved; ez mindenkinek megrendíti a bizalmát (...). Folynak a letartóztatások és mindig a legnagyobb titokban.” Nagy a riadalom a Vatikánban. A bíborosok, püspökök úgy hiszik – vagy olyan hitet akarnak kelteni –, Cagliostro csupán azért jött Rómába, hogy a franciaországihoz hasonló forradalomra bujtogasson. Bernis ezt írja Párizsba: “Az inkvizíció bírósága fel akarja deríteni, vajon Cagliostro, felhasználva a szabadkőművesek titkos összejöveteleit, nem volt-e ennek az itteni kormányzatot immár nyugtalanító illuminátus szektának a vezetője. Azt mondják, hogy Cagliostro iratai közt találtak egy jóslatot, amely bejelenti, hogy VI. Pius lesz az utolsó pápa és hogy megszűnik az egyházi állam.” A félelem oly nagy, hogy a kormány egy rendelete megtiltja a karnevál idején szokásos kivilágítást és szórakozásokat. Ezt a rendelkezést a római nép nagy elégedetlenséggel fogadja. Borowski, egy Königsbergben 1790-ben közzétett munka porosz szerzője így ír:

“...még a cellájában elzárt Cagliostro is igen veszélyesnek tűnik a pápa és az Angyalvár parancsnoka szemében, és a várba senki sem léphet be, ha nincs különleges engedélye.” Cagliostro letartóztatásának a híre elképeszti a pártján állókat. Rohan bíborost és Thun püspököt megrendíti a fordulat – de hallgatnak. Krisztus földi helytartója hallatta szavát, ők nem tehetnek mást, mint hogy meghajolnak. A Nagy Kopt hívei körében teljes a tanácstalanság, akinek csak köze volt hozzá, telve van aggodalommal. A beavatkozás minden eszközétől elzárt hívei tehetetlenségre vannak kárhoztatva, és csak abban reménykednek, hogy a legfelső lény megvédelmezi halványukat. Madame de Charrière például állítása szerint “fel van dúlva”, de valójában csak önmagára gondol: “...Szegény Cagliostro! Azt szeretném, ha büntetése csak annyiból állna, hogy köteleznék fehér és sárga cseppjei titkának elárulására. Hogy milyen jót is tettek nekem ezek a sárga cseppek tegnapelőtt, mikor pokoli migrén gyötört!” Mint a hasonló esetekben, gátlástalan emberek most is megpróbálják, hogy holmi szökési és mentési tervek érdekében pénzt csaljanak ki Cagliostro barátaitól. Egy bizonyos d'Estillac ilyesmivel fordult Jacques Sarasinhez. A feleségét nem sokkal ezelőtt elvesztő Sarasin így válaszol neki: “Házam mondhatni csak az engem körülvevő gyász számára nyílik meg. De fontosabb ennél, hogy az Ön által említett személy kész kivárni, hogy lezáruljon pere, ami valószínűleg száműzetéssel fog végződni és ez minden. És ha másként volna is, nem a mi dolgunk, hogy közbelépjünk. Nem kell a gyengébbnek az erősebb dolgába avatkozni, aki önkéntes elhatározásból akart ilyen és nem másféle helyzetbe kerülni, így gondolkodom erről, és ha csak egy lépésre volna szükség, vagy akár egy garast kellene kiadnom ezért, nem tenném meg, mert saját káromon tanultam meg: csak teljes haszontalanság lenne. (...) E személy iránt tanúsított érdeklődésem nem e világra vonatkozik. Ellenkezőleg. Meg vagyok győződve róla, hogy ő itt mindig boldogtalan lesz, mert az akar lenni és annak kell lennie: hisz különben a jót is választhatta volna.”41 Cagliostro egyedül volt, kétségbeejtően egyedül a félelmetes inkvizícióval szemben, amely már össze is ült: kezükbe kaparintották a félelmetes eretneket. Az ítéletnek pedig figyelmeztetésül kellett szolgálni mindazok számára, akik meg merték sérteni a katolikus, apostoli és római egyház törvényeit. A Cagliostro elleni eljárást az a félelem magyarázhatja, amit a franciaországi események keltettek a Szentszéknél. A Bastille lerombolása és parancsnokának, Launay-nak meglincselése az elszabadult csőcselék által, a rendi gyűlés átalakulása nemzetgyűléssé, a Versailles ellen vonuló nép, a nemesek fejvesztett 41

Sarasin Levéltár, Bázel.

menekülése, az egyházi privilégiumok eltörlése augusztus 4-ének éjszakáján, a feldúlt kolostorok és templomok, a papság polgári alkotmányának terve, amely be akarta szüntetni a papság által a Szentszéknek fizetett javadalmakat, a forradalom okozta megrázkódtatások fájdalmat, felháborodást és aggodalmat váltottak ki Rómában. Mindezeket előrebocsátva meg kell mondani, hogy felháborító módon folytatták le a pert. Cagliostrót olyan cellába zárták, ahová alig szűrődött be fénysugár; fekhelyén, egy rossz priccsen férgek nyüzsögtek. A cellát nem hagyhatta el, nem volt szabad sem olvasnia, sem dohányoznia. Naponta csak egy étkezést engedélyeztek neki, ez alig megfőtt makaróniból, és apróra vágott fűszeres húsdarabokból állt; inni vizet és egy fél üveg bort kapott. Az ellene emelt vádak: “hamisítások, csalások, lopások, mindenfajta gazemberségek”. A tanúk – és mikor nem akadnak tanúk? – azzal vádolták, hogy “istentelenségeket hirdetett és hogy szentségtörő beszédekkel Urunkat, a Szűzanyát és az isteni szentségeket gyalázta”. Vádolták ezenfelül azzal, hogy “mágikus cselekményeket követett el, hogy megidézze a szellemeket, rejtett kincseket fedezzen fel, megrontsa az ifjúságot, kicsapongásra csábítson és hogy buja műveletekkel szexuális aktusokat provokált”. Meggyötörték, megkínozták, nem szűntek a kihallgatások, az egyik például nem kevesebb mint tizenhét óra hosszat folyt. De hát ez is a módszereikhez tartozott. Az viszont felháborító, milyen elfogultságról, gátlástalanságról és kegyetlenségről tettek bizonyságot az inkvizíció tagjai. Legfőbb vádjaik kétes, hamis vagy hamisított dokumentumokon, megfélemlítéssel kicsikart feljelentéseken alapultak. A per egyes szakaszai egy Giuseppe Balsamo élete című könyvből ismertek; a feltételezett szerzők Marcello atya, egy jezsuita és Monsignore Barberi.42 Ez a munka újból feltálalja, sőt kibővíti azokat a rágalmakat, amelyeket egyfelől Jeanne de La Motte terjesztett elítéltetése előtt, másrészt pedig Morande, a francia királyi kormány által pénzelt sötét csirkefogó, a Courrier de l'Europe szerkesztője talált ki és kolportált. A per során felhasználták a nyakékügyben Cagliostro ellen felhozott hazugságok és rágalmak egész szövedékét is. Pedig felmentése bizonyságul szolgált a vádak alaptalanságára, tehát ezeket a pápai hatóságoknak sosem lett volna szabad ellene fordítani. Az eseményt ugyanakkor bele kell helyeznünk a történelmi környezetbe. A lelkiismereti szabadság egy újabb kor eszméje. Valaha természetesnek tartották hogy megkínozzák a rablókat és gazembereket, úgy szedjék ki belőlük a 42

Vie de Joseph Balsamo connu sous le nom de comte de Cagliostro, extraite de la procédure instruite contre lui à Rome en 1790, traduite après l'original italien, imprimée à la Chambre apostolique, enrichie de notes curieuses et ornée de son portrait. 1. vol. 12-8 à Paris et à Strasbourg, 1791.

beismerő vallomást. A vallás tisztaságának fenntartása érdekében az egyház kötelességének tartotta, hogy erőszakkal, kényszerrel, kínzással vezesse vissza a jó útra az eltévelyedetteket, ahogy a boszorkányokat és halottidézőket is szigorúan büntette. A pápai hatóságok a szabadkőművességben ördögi, kénköves bűzt szimatoltak. Céltalan lenne, hogy részletesen nyomon kövessük Cagliostro kihallgatását. A tényekről Marcello atya beszámolt, de beszámolója természetszerűleg gyanús, mivel kizárólag az inkvizítorok szempontjait tükrözi. A munkában ennek ellenére olyan életszerű és közvetlen hangnemben előadott, megrendítő feljegyzések is olvashatók, amelyekből kiderül, mennyire támasz nélkül, milyen bizonytalanságban, milyen szörnyű, a könyörtelen bíráknak teljesen kiszolgáltatott helyzetben volt ez az ember. Lássunk néhány ilyen részletet: “...Külön kötetet tenne ki, ha teljes részletességgel beszámolnánk, mi mindent tettek, hogy kiszedjék belőle az igazságot. (...) Nem hagyták végigmondani, amit elkezdett, váratlanul visszatértek korábbi kérdésekre, hogy összezavarják, hússzor is megkérdezték tőle ugyanazt a részletet, míg végül is kimondta azt a kompromittáló szót, amihez el akartak jutni. (...) Félbeszakították a kihallgatást, mintha elvégezték volna dolgukat, biztosították a foglyot, hogy kielégítőek a válaszai, hogy véget értek szenvedései, aztán újrakezdték a faggatást és a csapdák állítását.” Még jelentősebb tanúságtételt hagyott hátra Sempronio Semproni gróf, a San Leo-börtön igazgatója, ahol végül Cagliostro meghalt. Gagnière megtalálta és 1903-ban a Nouvelle Revue-ben közzétette Semproni néhány levelét. “Az inkvizíció jogi eljárásrendje vitát nem tett lehetővé: nem volt ez valódi per, ahol vádló és vádlott vitáznak. Az eljárás mindig titkos volt, alapját olyan iratok képezték, amelyeket a vádlott sose látott. (...) A feljelentéseket úgy tekintették, mint vallomásokat, melyeket a vádlott nem vitathatott. Fizetett besúgóik voltak. Végül pedig a perbe fogottnak önmagát kellett vádolnia, ha ki akarta érdemelni bírái jóindulatát. Tilos volt az olyan vádlottak, mint Cagliostro ügyének végleges lezárása, mert mindig újabb vallomásokat reméltek; ha megingott az emlékezetük, elég volt egy rövid látogatás a kínzókamrában, és még a legmakacsabbak nyelve is megoldódott.” Bármilyen, akár csak enyhén regényesített leírás lerontaná ennek a szörnyű vádbeszédnek a súlyát. Serafinát is többször kihallgatták. A kitanult papoknak gyerekjáték volt, hogy a kiszolgáltatott nőt vallomásra bírják. Kétségtelenül nem annyira lelke üdvösségére, mint inkább földi jólétére gondolt, amikor minden látható lelkiismeret-furdalás nélkül férje ellen tanúskodott. Beszélt “csodatetteiről”, szellemidézéseiről, jóslásairól, babonás praktikáiról: vallomásának egy töredéke is elegendő lett volna ahhoz, hogy elveszejtse. Felesége mindenki másnál

súlyosabb árulást követett el Cagliostro ellen. A szerencsétlen pedig csak azt a kegyet kérte, hogy Serafina legyen mellette a börtönében, de anélkül halt meg, hogy viszontláthatta volna. Negyvenhárom kimerítő kihallgatásban csapott össze Cagliostro egyedül bíráival, és csak ezután bíztak meg – a formák megőrzése kedvéért – két ügyvédet, gróf Gaetano Bernardinit és Monsignor Luigi Constantinit a védelmével. Tisztüket mindketten buzgalommal látták el, de miféle érveket hozhattak fel, milyen meggondolásokra késztethették az egyházi bírákat? Ők eleve elszánták magukat, hogy könyörület nélkül, egyszer s mindenkorra végeznek a babonával. A védők megpróbálták megdönteni a terhelő tanúk állításait – az inkvizíció csak ezek megidézését engedélyezte –, néhány kemény mondatban elítélték Serafina árulását. Azután abban a reményben, hogy hibáinak ünnepélyes megtagadása még egy utolsó esélyt ad Cagliostrónak a bíróság megnyerésére, nyilatkozatot szerkesztettek, amit a fogoly így írt alá: “Giuseppe Balsamo, a vétkeit megbánt bűnös”. Nem szükséges teljes egészében idéznünk, mert egy kétségbeesett, kimerült ember írta diktálásra, s nemhogy tiltakozni nem tudott ellene, de talán még felfogni sem volt képes, hogy mit ír. A befejezés azonban tanulságos: “Nem kívánok mást, csak lelkem üdvösségét. Kész vagyok elviselni, sőt kívánom, hogy részesítsenek a legszigorúbb nyilvános büntetésben, s szeretném jóvátenni a rosszat, amit annyi személynek okoztam, köztük is leginkább feleségemnek, aki az én hibámból vált bűnössé, mert az egyiptomi szabadkőművességet az én tanításom és kezdeményezésem hatására gyakorolta.” Ezután az inkvizítorok az eljárást lezártnak nyilvánították. 1791. április 7-én, vagyis tizenöt hónappal bebörtönzése után az elcsigázott, félhalott Cagliostro – akinek fejét fekete fátyol fedte – VI. Pius pápa jelenlétében az inkvizíció kongregációja elé járult, hogy térden állva meghallgassa a következő ítéletet: “Giuseppe Balsamo, akire különböző bűnös cselekedetek elkövetése bizonyult rá és aki az eretnekségek, hamis dogmák terjesztőit, a babonás mágiák mestereit, valamint ezek tanítványait büntető törvények ellen vétett, kiérdemelte a XII. Kelemen és XIV. Benedek pápák által azokkal szemben hozott apostoli törvények büntetéseit, akik bármilyen módon támogatnak és létrehoznak szabadkőműves társaságokat és összejöveteleket, valamint magára vonta ama büntetéseket is, amelyeket az államtanács rendelete szab ki e bűnök elkövetésére, történjék az akár Rómában, akár a pápai uralom alatti terület bármely más helyén. Viszont különleges kegyként a bűnösön a világi hatóságok [tehát a hóhér] által végrehajtandó büntetésnek életfogytig tartó

börtönbüntetésre változtatása rendeltetik el; ezt a büntetését, miután nyilvánvaló eretnekségét megtagadta, egy erődben, szigorú őrizet alatt kell letöltenie, számára kegyelem nem adható és alá kell magát vetnie a számára előírandó üdvös penitenciáknak.” Serafinának – árulása jutalmául – engedélyezték, hogy “napjait a Santa Apollonia zárdába elvonulva fejezhesse be, élelmezéséről a pápai kormányzat gondoskodik”. Cagliostrót 1791. április 16-án erős őrizet alatt átvitték az akkor pápai uralom alatt álló Marche tartománybeli San Leo-erődbe. A menet április 20-án érte el Pesarót. A San Leo-erőd levéltárában – amit ma Pesaróban őriznek – fennmaradt Zelada bíborosállamtitkárnak Doria bíboroshoz, urbinói pápai követhez intézett alábbi levele: “Hamarosan ebbe az erődbe szállítják a gróf Cagliostrónak nevezett Giuseppe Balsamót, hogy ott földi élete végéig szigorú őrizet alatt, kegyelem reménye nélkül bezárva legyen. Erről urunk külön parancsa értelmében Önt két okból is közvetlenül tájékoztatnom kell: először azért, hogy ezt a személyt katonai kísérettel történő megérkezése pillanatától vegyék fel a rabok jegyzékébe (...) Másodszor, mivel Őszentsége Önt teszi szigorúan felelőssé azért, hogy a jövőben pontosan és szigorúan őrizzék a rabot, akinek senkivel sem szabad beszélnie, s akinek semmi ürüggyel se lehet a birtokában semmiféle íróeszköz. Egyébként – vagyis ami az élelmezését és ruházatát illeti – a rabokra érvényes szokásos bánásmódot és szabályokat kell alkalmazni. Ha Ön szerint ez a rend túl szigorú lenne, szíveskedjék engem erről tájékoztatni és nézeteit közölni, mert a Szentatya azt óhajtja, hogy a fogoly Cagliostróval irgalmasan bánjanak.” Irgalmasan bánjanak! VI. Pius rendelkezését nem tartották tiszteletben. Cagliostro négy évvel élte túl szabadsága elvesztését, négy évig szenvedte bebörtönöztetése iszonyatát, a brutális és hajlíthatatlan őrök kegyetlenkedéseit. Ha az általa elkövetett hibák az egyház szemében megbocsáthatatlanok voltak is, ilyen kegyetlen büntetést nem érdemeltek. A Le Moniteur universel 1791. május 4-én a következőket közölte: “Tegnap hirdetményben adták tudtul az ítéletet, amely szerint a hóhér máglyára veti Cagliostro úr iratait és holmiját. Az ítéletet ma reggel hajtották végre a Minerva téren és háromnegyed óra hosszat tartott. A dologból népünnepély lett. Valahányszor a tűzre dobtak valami tárgyat – könyvet, okiratot vagy szabadkőművesjelvényt –, a tömeg tapsolt és örömkiáltásokat hallatott.”

A San Leo-erőd egy szakadék felett magasodó kopár hegycsúcson épült; de a vidéken gyakori ködök miatt csak ritkán lehet onnan az Appenninek csúcsait látni. Egy sziklába vájt ösvény követi a meredélyt, a mélyben látszó kékeszöld tó vizét felkavarják a bezúduló sáros hózuhatagok. Az ösvény magányos csúcsra vezet, a tetőn néhány viskó és egy kápolna mellett áll a citadella. Erre a baljós helyre csak halálraítélteket hoztak. Cagliostrót megérkezésétől fogva egy torony legfelső emeletén levő, Tesoro (Kincses) nevű zárkába csukták, ahonnan csak rácsokkal négyfelé osztott nyíláson át láthatta az eget. Április 21-én láz és görcsrohamok törnek rá. A börtön orvosa többször eret vág rajta. Megzavarodik, és ha hinni lehet az orvosi jelentésnek, gondolatai “villamossággal teli anyaghalmazt” alkotnak. Aztán jobban lesz, gyóntatót kér, szeretne misét hallgatni. Kérését egy idő után az urbinói követ utasítására teljesítik. Megengedik neki, hogy ájtatosságát a kápolnában végezze el, de a többi rab távollétében. A Tesoro egészségtelen, piszkos zárkáját semmi se védi a szelektől. Május 18-án meglátogatja Cagliostrót a pennai börtön papja. Semproni börtönparancsnok azonnal tájékoztatja erről Doria bíborost. “A mai napot a kápolnában kezdte, az ajtót három katona őrizte, mert a kanonok úr, aki visszahőkölt a zárka bűzétől, arra kért, hogy a kápolnában gyóntathassa meg, főképpen azért, mert hosszú általános gyónásról lévén szó, annak több ülésben kell megtörténnie. Balsamo elítélt rendszeresen féloldali hűdést szimulál. Két katonának kell levinni a kápolnába. Hogy ne keserítsem el, úgy teszek, mintha semmit se vennék észre. De ha befejezte gyónását, és áldozott, nem mulasztom el, hogy felvilágosítsam s felszólítsam, használja a lábát, ne kérje mások segítségét.” Cagliostro egész hosszú fogsága alatt végletes kedélyállapotok közt ingadozik, időközönként elviselhetetlen és követelőző, máskor pedig nyugodt, lemondó, alázatos. Kezdetben legalább az ételét nem mérik szűkösen. Reggel egy csésze kakaót hoznak neki, délben levest, három meleg fogást és gyümölcsöt, este sűrű zöldséglevest és édességet. Naponta három cipót kebelez be, és négy liter bornál többet iszik meg. A pápa, akit rendszeresen tájékoztatnak Cagliostro fogságbeli körülményeiről, közli, hogy “figyelembe kell venni a szükségleteit, de az ínyencségét és a szeszélyeit nem”. Mivel Alexandre töredelmes bűnbánat jeleit mutatja, Semproni parancsnok új cellát jelöl ki a számára, a Pozzetót (Kutacska). A fogoly új cellájából lelát a kis falusi térre, ez némi szórakozást hoz neki, de az őrök léptei ott dübörögnek állandóan a folyosókon, és ez elkeseríti. Cagliostro szitkozódik, visszautasítja az ételt, csak kenyeret és bort fogad el. Semproni erről is tájékoztatja Doria bíborost.

“Nem tudom, mire véljem ezt a makacs böjtölést. Mindenszentekig akarja folytatni. Ez valami szabadkőműves nagyböjt lenne? Természetesen lefogyott, holott eddig jó húsban, mondhatni kövér volt”. A parancsnok nyugtalankodik, még éhen hal a foglya. A püspök egy dominikánust küld hozzá. Bassi abbé meggyóntatja. Éppen megáldoztatná, amikora bűnbánóból kitör igazi meggyőződése. “Állj, atyám! Hagyja abba, nem kell nekem, hasztalan... Nem hiszek se a szentatyának, se a püspöknek, se magának.” És Photiadès beszámolója szerint szitkokban tör ki a pápa ellen. Nem lehet megfékezni. Semproni rohan be. Foglya magánkívül van. Szentségtörő, káromló beszéddel botránkoztatja meg. Csak akkor nyugszik meg, mikor egy vödör hideg vizet zúdítanak a fejére. Mikor az államtitkárt tájékoztatják az incidensről, a következő fontos utasításokkal látja el Doria bíborost. “...Magyarázza meg alaposan a San Leo várnagyának: valahányszor a fogoly hasonlóan extravagáns szavakra vagy tettekre ragadtatja magát, nem hanyagolhatja el az esetleges testi büntetések gyakorlását, amit mindazok megérdemelnek, akik nem tartják szem előtt a fogságuknak és ítéletüknek megfelelő magatartást.” És hogy megfélemlítsék a foglyot, a Pozzetóban nehéz láncokat szerelnek fel, később ezekhez bilincselik Cagliostrót. A puszta tények olyan lázítóak, a parancsok hideg tárgyilagossága annyira brutális, hogy felesleges minden kommentár. Éppilyen értelmetlen kísérlet, hogy érzékeltessük annak a reménytelenségét, akit sújtottak. Valóban rendkívüli fizikumának kellett lennie, hogy ennyi megpróbáltatást képes volt elviselni! A pápai “kegyelem” csak meghosszabbította mártíriumát. A böjtök és önsanyargatás időszakait csillapíthatatlan, beteges éhség váltotta fel. A látszólagos kiegyensúlyozottság óráira ijesztő dührohamok következtek. Semproni 1792. október 23-án egy ilyen krízisről tesz jelentést Doria bíborosnak: “...Attól félvén, hogy megverik, vagy talán csak szokott hajcihői egyikét produkálva belekapaszkodik a rács alsó részébe, és tele tüdőből üvölteni kezd, segítségért kiált, olyan szörnyű lármát csapva, hogy az összes katona odasereglik; saját szemükkel győződhettek meg róla, hogy senki még csak egy ujjal se nyúlt hozzá. Magamat is annyira felzaklatott ez a hangzavar, hogy azon a ponton voltam, lemegyek a zárkájába és egy adag tettleges orvosságot adok neki, amit valóban túlságosan is megérdemel, és amit minden elképzelhető módon megpróbál kierőszakolni.” Október 28-án a szolgálatos őrvezető megüti, és biztosítja, hogy az első rendbontásnál úgy elveri, mint a répát. Cagliostro ellenszegül, torkon ragadja bántalmazóját, odafutnak az őrök, botokkal ütlegelik, megkardlapozzák, a

szerencsétlen vergődik és olyan fájdalmas kiáltások törnek ki belőle, hogy egy tanú szerint a falu szélén is hallani. A pápai hatóságok által ajánlott botozás, amit ugyan módjával – ma discretamente – kellett alkalmazni, nem volt képes megtörni a Nagy Kopt dühét; de ha a teste ellen is áll, szelleme hanyatlásnak indul, írni akar a szentatyának “a legfelső lény nagyobb dicsőségére”, szónoklatot tart, egy papírlapot telefirkál olyan mondatokkal, melyek mind így kezdődnek: “Mi, I. Sándor, Isten kegyelméből az egyiptomi rend alapítója és nagymestere, megparancsoljuk mindazoknak, akiket illet és akik hisznek az isteni Igében...” és utána szinte semmi, csak néhány, a szabadkőműves szókincsből összezagyvált fordulat – így próbálja nagymesteri múltját visszaidézni... Időnként eljön hozzá Tardioli kanonok, aki azzal dicsekszik, hogy valaha sikerült kiűznie belőle a rontást – ám dolgavégezetlenül távozik, és megállapítja, a fogoly megbolondult. Az erőd orvosa is osztja Tardioli véleményét. Cagliostro gyengül. Hallucinációk gyötrik. Szalmazsákjáról felemelkedve a börtönőrök fejéhez vágja a tálakat, delíriumában felesége nevét ismételgeti, őt hívja segítségül. 1795. augusztus 25-én “baloldali hűdés éri”. A sürgősen odarendelt pap a megbánás jelét véli felfedezni, bár az elítélt egy hangot se képes kiadni. Haldoklik. Három napra rá agyvérzési roham végez vele. Cellája kőpadlóján fekve, élettelenül találnak rá őrei. Hajnali három óra van: Cagliostro szenvedései véget értek. A halotti bizonyítványt a San Leo esperese állítja ki. Ebben azt olvashatjuk, hogy “a gróf Cagliostrónak is nevezett Giuseppe Balsamo, akit megkereszteltek, de hitetlen eretnek és aki sajnálatos hírnévre tett szert, miután Európa-szerte terjesztette az egyiptomi szekta bűnös dogmáit, (...) és négy év, négy hónap és öt napon át elviselte a börtön szenvedéseit (...) ötvenkét éves, két hónapos és huszonnyolc napos korában halt meg agyvérzési roham következtében, ami ilyen kemény lelkű és megbánásra nem képes embernél mint ő, természetes baleset...” Nyilvános imádságot rendeltek el, hogy “kérjék Istent, legyen könyörületes ahhoz a szerencsétlen porhüvelyhez, amit ő formált”. Mivel a halott ki volt közösítve és megátalkodott bűnösként halt meg, temetésénél megtagadták az egyházi szertartást. Egy domb tetején, két őrbódé közt földelték el. 1797. februárjában a pápai államot francia seregek szállták meg, s miután kiszabadították a foglyokat a San Leo-erődből, felrobbantották az épületet. Berthier tábornok a Direktórium parancsára letartóztatta VI. Pius pápát, majd száműzték Sienába, onnan Firenzébe, végül Valence-ba, ott halt meg. Az Első

Konzul ünnepélyes temetést rendelt el a pápa földi maradványainak, és két év múlva engedélyezte a hamvak Rómába szállítását. Cagliostro volt az inkvizíció utolsó áldozata. Milyen vigaszul szolgált volna neki, ha ezt tudja!

XI. EPILÓGUS Cagliostro nevét sokan ismerik, hírét sokan hallották anélkül, hogy valójában tudnák vagy sejtelmük is volna, micsoda fordulatokban gazdag dráma volt az élete. Halála csupán egyike lett volna a történelem annyi kis epizódjának és a forradalom keltette felfordulás közepette bizonyára észrevétlen marad, ha nevét nem teszi szinte egész Európában ismertté gyógyító tehetsége és a 18. század vége felé burjánzó szabadkőműves körökben élvezett tekintélye. Kétes dicsőségtől övezett személye “testvérei” szemében egyike volt azokénak, akik szétszaggatták az obskurantizmus lepleit; nagy kopti címe “olümposzi méltóságot” kölcsönzött neki – legalábbis egy kis füzetke szerint, amely érdemeit méltatja. Hívei azt állították róla, hogy isteni eredetű. Nők, férfiak estek transzba közeledtére. Eziránt semmi kétségünk sem lehet, mert szemtanúk számolnak be róla: Cagliostro tömegével vonzotta, tette rabjává azokat, akik hittek küldetésében és hitelt adtak ihletett szavainak. Mások lekicsinylik: szerintük hívei gyenge akaratú, vagy túlfűtött személyek közül kerültek ki. Meglehet! De mit mondjunk akkor korának azokról a nagyjairól, akik csodálták a szívük mélyén? Cagliostro kiemelkedő személyiségekkel volt kapcsolatban, királyokkal, miniszterekkel és írókkal, s közülük nem is egy elfogadta a magatartását; sokan akkor sem vonták meg tőle bizalmukat, mikor mások elárulták és elítélték. Cagliostro életrajza sokak tollat megkísértette annak ellenére – vagy éppen azért –, hogy annyi önhittség, perverzitás, gátlástalanság volt benne, hogy machiavellizmusa – igaz, elég felületes egy machiavellizmus ez! –, tisztességtelen ügyletei, zavaros pénzügyei, misztifikációra való hajlama szinte predesztinálta arra, hogy regényhős legyen belőle. A túlbuzgó védelmezők ugyan megpróbálták szemérmesen elpalástolni bűneit, pedig azok tagadhatatlanok. Ezek azonban nem tehetik semmissé jószívűségét, nagylelkűségét, a szegényeknek, szerencsétleneknek nyújtott sok segítséget, a betegeiért vállalt áldozatait. Egy olyan jellem mérlegét megvonni, amilyen Cagliostro volt, szinte lehetetlen. Mégis, mindenekelőtt azt kell megállapítanunk, hogy összetett és végletes egyéniség. Jó és rossz tulajdonságai egyaránt túlzott mértékűek. Valóban ritka, hogy egyetlen emberben együtt és egyszerre legyen ennyi sötét vonás és ennyi ragyogás, ennyi csirkefogóság és ennyi naivitás! Sosem moshatja le magáról ifjúsága kicsapongásainak nyomát, magával cipeli azokat egész életén át. Gróf Alexandre de Cagliostro álöltözetébe bújik,

hogy amögé rejtse Giuseppe Balsamo rossz hírű figuráját, de sosem tud teljességgel megszabadulni múltja kísérletétől, hiába sző kalandos meséket állítólagos máltai, egyiptomi meg más keleti utazásairól. Rómában, ahol valódi nevén nevezik, a vádak súlya alatt kénytelen visszavonni meséit s felfedni az igazat. Viharos életéről sokat összeírtak, valódi lényét azonban nem sikerült megfogni. A megannyi szélsőséges, ellentmondásos vélemény végül is eltorzította a róla alkotott képet: egyeseket magával ragadtak kinyilatkoztatásai, mágusi adottságai, mások pedig önző céljai érdekében mindenre képes közönséges kalandort láttak benne. Kalandor? Hát persze. Közönséges? Egyáltalán nem, de szerencsétlenségére túlságosan bízott jó csillagzatában. Ez pedig, tudjuk, hová vezérelte. Cagliostro nem művész, nem is író. Nem tekinthetjük saját művének sem emlékiratait, sem az angol és francia néphez intézett leveleit. Az angolt törte, a franciát sem beszélte tisztán, jogos a feltevés, hogy csak néhány bekezdést diktált ő, s készséges barátai nézték át és javították ki a szöveget. Saját fogalmazványa csupán az a pár levél, amit a Bastille-ban írt feleségének, s amit a címzett sose kapott meg. Ezek a levelek adnak képet stílusáról és szelleméről. Cagliostro híres evangéliuma sem hiteles és egyiptomi rítusa sem élte őt túl; semmit nem talált fel, semmit nem alkotott. Ha neve mégis túlélte a századokat, nem véletlen: mágikus erővel nyűgözte le az embereket. Személyéből minden bizonnyal valamiféle varázslatos vonzerő áradt, aminek számos kortársa szívesen engedte át magát. Az okkult jelenségekben hivők ezt a jelenséget aura névvel jelölik, ami “a testeket körülvevő egyfajta anyagtalan kisugárzás”. Mondjuk köznapibban: Cagliostro olyan adottságok, olyan hatalom, olyan befolyás birtokában volt, ami nemcsak a csodadoktorok sajátja, hanem minden hírességé, akármilyen téren fejti ki tevékenységét; híres művészek, ügyvédek, néptribunok – mind képesek az embereket lenyűgözni. Cagliostrót szabadkőműves és ebből következő eretnek mivoltáért büntették meg. Pedig nem ő volt egyedül szabadkőműves Rómában, és Európában ezrével lehetett számolni őket. Csakhogy persze a többiek nem exponálták magukat úgy, mint ő, még kevésbé próbálták egyenesen a pápát provokálni. Végül is, ha a pápa épp őt szemelte ki arra, hogy példát statuáljon, ez azért történhetett, mert a Nagy Kopt kivált az átlagból, ő volt valamennyi szabadkőműves közt ha nem is a leghíresebb, de a legbefolyásosabb, tehát a legveszélyesebb is. Tudatában volt vajon Cagliostro a kockázatnak, amikor szembeszállt az egyházzal, s annak jól ismert kérlelhetetlenségével? Eziránt egyáltalán nem

lehet kétség. Azt képzelte, hogy a szentatya el fogja ismerni az átlagos szabadkőművességtől különböző rendjét, s hogy belőle válhat – ahogy a trentói püspök, Thun herceg sugallta neki – “a kereszténység első katonája”. Ez a gondolat manapság esztelenségnek tűnik, de akkor Bourges érseke és Rohan bíboros is osztozott benne. Ha ezt meggondoljuk, jobban megértjük a felfuvalkodott, ugyanakkor bosszantóan ügyetlen Cagliostro eljárását. A “Nagy Kopt” cím, amivel önmagát felruházta, tudatos választás volt: ezzel a szimbólumértékű megjelöléssel akart hitvallásának kiemelkedő fontosságot adni. Vagy talán nem nevezték-e az arabok már az 5. század óta koptoknak a keresztény hitet valló egyiptomiakat? Napjainkban is több milliónyi kopt él a muzulmánok közt. Bizonyos, hogy ebben az időszakban a szabadkőművesség tábora népes volt, de nem volt olyan nagy a hatalma, mint amilyet neki gyakran tulajdonítottak. Szabadkőműves páholyokat egyébként is csak 1772-től szerveztek Franciaországban. Akadtak olyanok is, akik szerint a nagy francia forradalom a szabadkőművesek műve volt. Aki ilyet állít, túl messzire megy. Ha volt is részük a szabadkőműveseknek a társadalom e nagy megmozdulásában, nem annyira tetteikkel, mint írásaikkal járultak hozzá. A “filozófusok”, az Enciklopédiát megalkotó szabadgondolkodók általában tagjai voltak valamelyik páholynak, de a Konvent tagjainak többsége – például Saint-Just, Couthon és Robespierre – nem volt aktív gyakorlója a szabadkőművességnek, legfeljebb rokonszenvezett vele. Cagliostrónak egy sajátos területen elért rendkívüli sikere csak a kor sajátságaiból magyarázható. Egy világ készül összeomlani, lassan felemelkedőben van egy másik; ebben a változásokkal terhes korban forrong a gondolkodás is. S mivel szétesett a hagyomány szentelte hit, szellemi bizonytalanság, eszmei keresés uralkodik el. Az emberek ilyenkor rávetik magukat mindenre, ami ismeretlen, ki nem próbált, sejtelmes és ami talán választ ad a felmerülő kérdésekre. A végéhez közeledő század az ezoterikus tanok sűrűjébe merül, s miközben megpróbálják aláaknázni a klasszikus vallásokat, mindenfelé burjánzanak a spiritualista szekták. Az egy Isten létét vitatva több új istenséget találnak fel. Ezek egyike volt Cagliostro. Az ő buzgó hívei tartják fenn a személyét övező legendát s viszik szerte a hitét Európa minden zugába; ez a legenda sző dicsfényt Cagliostro okkult hatalma, homályos spekulációi, egyiptomi rítusa köré. A látomások kergetői hittel hisznek jóslataiban, pedig azok – láthattuk – csak nagynéha valósulnak meg. Elhitették magukkal, hogy fenyeget az összeomlás, aminek előjeleit már annyian érzik. Cagliostro tekintélye nő, de nő a gyűlölet is, amit a hatalom birtokosaiban kelt.

Anélkül, hogy valaha is beleártotta volna magát a politikába, Cagliostro zavarja az egyházi és világi hatalom köreit. Felforgató eszméi a társadalom alapjait rombolják és nemcsak Franciaországban, hanem mindenütt, ahol önkényuralom van, végső soron tehát egész Európában. Tudatosan vagy sem, de kérdésessé teszi az uralkodó rendszerek jogalapját. Ezért fordultak szembe vele, és ennek így kellett történnie. Ahova csak beteszi a lábát, nyugtalanságot kelt. Nincs benne egy szemernyi sem a szó politikai értelmében vett agitátorból, nem támogatja semmiféle olyan párt, aminek célja a királyi trón megdöntése – feltűnése mégis nyugtalanító. A hatóságok tartanak tőle, a menedékjogot megadják neki, de csak vonakodva, aztán felforgatás gyanújába esik és elüldözik. Ezért kell annyiszor hirtelen eltűnnie, búcsú nélkül útnak indulnia, sőt menekülnie. Cagliostro azáltal, hogy be mer hatolni a medicina szent területére, csak nehezíti a helyzetét. Nemcsak kúrálgatja, hanem meggyógyítja a betegeket, ez aztán azt az “eredményt” szüli, hogy engesztelhetetlen ellenségei lesznek a mesterségbeliek. A komoly, fontos pozíciókat betöltő tudorok önteltségükkel gyakran csak tudatlanságukat leplezik. A “fickó” sikerei, a cseppjei meg vajákolása révén talpra állt betegek dicséretei annál is inkább elkeserítik őket, mert Cagliostro hencegésből nagydobra veri eredményeit s ezzel persze még nyilvánvalóbb lesz az ő kudarcuk. Az ember kénytelen azt hinni, hogy különös örömét leli a hencegésben. Provokációit a hatalmasoknak, nagyoknak tartogatja. Ezek aztán nem bocsátanak meg neki, és egy jól megválasztott pillanatban becsalják csapdájukba. A királyné nyakékének ügye, amivel kapcsolatosan Cagliostro teljesen akarata ellenére került a nyilvánosság figyelmének gyújtópontjába, meghozza ellenségeinek a leszámolásra a kellő alkalmat. Valójában nincs része az ügyben, semmi köze ahhoz a cselszövéshez, amit a Rohan bíboros elvakultságára spekuláló bűnös banda eszelt ki azért, hogy megkaparintsa a gyémántokat. Cagliostro ez alkalommal egyáltalán semmiféle szemrehányást sem tehetett magának és sohasem tartóztatták volna le, nem kerül börtönbe – az ellene felhozott hamis vádak erre nem lettek volna elegendők –, ha nem nyújt annyi támadási felületet bírálóinak és rágalmazóinak. Mert kikkel került szembe? Nem kevesebbel, mint az egyházzal, a király minisztereivel és az orvosi akadémiával. Ki nem húzta volna a rövidebbet, ha ilyen erők fognak össze ellene? Emlékezzünk, hogy a nem sokkal felmentése után született, az angol néphez intézett levelében mit ír életének e gyászos epizódját visszaidézve: “csillagzatom szerencsétlenségre és hírnévre ítélt”. Ez a két kulcsszó különös pontossággal adja meg a nyitját személyisége kettősségének. A szerencsétlenség és a hírnév, ez a két pólus, ami közt

elrendeződik e cinikus és gyöngéd lény élete, azé a kalandoré, aki csak nagyon ritkán ízlelte meg az agonizáló ancien régime nyújtotta gyönyöröket. Kora ifjúságában kisszerű, közönséges csirkefogó, zsebmetsző; majd egy szép leányt vesz feleségül, akit maga visz a gazdag kéjencek ágyába; ahova csak beteszi a lábát, meggyűlik a baja a rendőrséggel. Aztán kitalál egy jól hangzó nevet és címet, amolyan Gondviselés-féle válik belőle, akit a vele azonosuló számtalan egyén istenít és tisztel. Imádóinak beszámolói és a saját maga terjesztette füzetek szétviszik nemes tetteinek és csodálatos gyógyításainak hírét. Cagliostro élő mítosszá vált, ez igaz – de a mítosz forrásánál mindig ott van egy valóságos személy. És ez a személy minden hibája, sőt torzsága ellenére sem adta el magát az ördögnek, vagy ha igen, akkor sem tudatosan. Fájdalmas, gyakran megrázó próbatételeiből semmit sem volt képes tanulni. Ez az ember, aki semmibe veszi a sorsot éppúgy, mint a társadalmat, az erkölcsöt, a vallást, hagyja, hogy az események játékszerévé legyen és megdöbbentő naivitással rohan a vesztébe. Azok mögött a hókuszpókuszok mögött, amelyeket nagy kopti méltósága kényszerített rá, egyfajta tisztaság rejlik. Ez a szó talán nem nélkülöz némi nevetséges árnyalatot, mert olyan valakire alkalmazzuk, aki alaposan belemerült a durva erkölcsi fertőbe, de megható rajongása, töretlen hűsége feleségéhez, nagylelkűsége a szerencsétlenek iránt, önzetlen gyógyító munkája – mindez egyedülálló jelenséggé teszi: Cagliostro egy ingatag kor ingatag produktuma. Tragikus történet ez, de szép és különös is, mint egy mágikus művelet. Nevét s történetét ránk hagyományozta a történelem. Legendája nem fakult meg és máig sem veszítette el varázserejét: a múltból felidézett Cagliostro minket éppúgy lebilincsel, mint életében a kortársait.