C. J. Sansom: Egy bűnös siralmai

„Mélységesen meggyőző. Elmúltak már azok az idők, amikor a történelmi regény a kritikusok által lenézett, unalmas műfajnak számított. A történelemmel eljátszadozó, éles elméről tanúskodó mestermű azt is megmutatja, amiről a történelmi munkák olvasói hajlamosak megfeledkezni: a mából nézve biztonságosnak tűnő múltbéli események valaha nagyon is veszélyes jövőt ígértek.” Alan Massie, World Street Journal „A hatodik Shardlake-regényben egyszerűen minden tökéletes: a szövevényes politikai indíttatású gyilkosság, a Tudor-kori Anglia ábrázolása, a bátor, mégis esendő király által bejárt út – a részletgazdagon megrajzolt korkép Sansomot a legnagyobb kortárs történelmi íróvá avatja.” Publishers Weekly „Sansom tökéletesen ötvözi a fikciót és a történelmet. Olvassuk el a történelmi szálért, vagy olvassuk el a nyomozás miatt – de mindenképpen olvassuk el.” Booklist „Briliánsan kidolgozott shakespeare-i jellemrajzok és szövevényes cselekmény. A Tudor-kori London mocskos és bűzös háttere előtt Sansom mesteri kézzel ábrázolja a királyi udvart behálózó intrikát.” Kirkus Reviews „Sansom élethűen idézi elénk a Tudor-kori London hangulatát, viseletét és bűzét a Whitehall palota fényűző termeitől a Tower tömlöceiig… Az Egy bűnös siralmai megrázó végkifejletet tartogat.” Stephanie Merritt, The Guardian „Az egyik kedvenc íróm.” Kate Atkinson „Sansom tévedhetetlen ritmusérzékkel, biztos kézzel festi meg a régmúlt hangulatát.” The New Yorker

A szer­ző ed­dig meg­je­lent művei az Agave Könyvek gondozásában: Kard által Sötét tűz Az uralkodó Apokalipszis A bosszú nyilai

C. J. Sansom: Lamentation

Copyright © C. J. Sansom 2014

Hungarian translation © H. Kovács Mária, 2015 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: C. J. Sansom: Lamentation

Mantle, imprint of Pan Macmillan, London, 2014

Fordította: H. Kovács Mária

ISBN: 978 96 3419 092 9 Agave Könyvek

Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője

A kötetet tervezte: Kuszkó Rajmund Felelős szerkesztő: Velkei Zoltán Szerkesztő: Bordás Veronika Korrektor: Czene István

Készült: az Aduprint Kft. nyomdájában, Budapesten, 2016-ban Felelős vezető: Tóth Béláné ügyvezető igazgató Műfaj: történelmi krimi

Roz Brodynak, Mike Holmesnak, Jan Kingnek és William Shaw-nak, a kitartó írók csapatának, minden megjegyzésükért és javaslatukért, amit az Egy bűnös siralmai és az utolsó hét könyv kapcsán tettek.

A szerző megjegyzése A 16. századi Angliában fennálló vallási ellentétek részletei ma már talán lényegtelennek tűnnek, de az 1540-es években szó szerint élet-halál kérdései voltak. VIII. Henrik 1532-33 folyamán megtagadta ugyan a pápai fennhatóságot az anglikán egyház felett, de uralkodása hátralévő részében végig ingadozott, hogy továbbra is engedélyezze-e a hagyományos katolikus szertartásokat vagy a protestáns gyakorlat felé mozduljon el. A hagyományos rend híveit – akik közül néhányan szerettek volna visszatérni Róma fennhatósága alá – felváltva nevezték konzervatívoknak, tradicionalistáknak és pápistának is. A lutheránus, majd később a kálvinista hitgyakorlást pártolókat radikálisoknak vagy protestánsoknak hívták. A konzervatív és radikális meghatározások még nem hordozták a későbbi, társadalmi reformokhoz köthető jelentésüket. Az 1532–58 közötti években sokan sodródtak egyik oldalról a másikra, sodródtak megalkuvásból vagy az őszinte elkötelezettség hiánya miatt. Néhány – bár nem az összes – vallási radikális úgy gondolta, az államnak többet kellene tennie a szegénység csökkentéséért; de az anabaptisták eszméitől a radikálisok és a konzervatívok egyaránt viszolyogtak. A kis létszámú, de a politikai elit szemében a mumust megtestesítő az anabaptisták szilárdan hitték, hogy az igaz kereszténység a javak közös megosztását jelenti. A különböző hitek akkor voltak elfogadhatóak 1546-ban, ha hűek maradtak a hagyományos katolikus „átlényegülés” elvéhez – mely szerint, amikor a pap megszenteli a kenyeret és a bort a misén, ezek átváltoznak Krisztus testévé és vérévé. Ettől a tradicionalista hittételtől Henrik sohasem tért el; az 1539-es „Hat cikkely törvény” alapján ennek tagadása felségárulásnak minősült, és máglyahalállal büntettek. A király tántoríthatatlanul hitt a királyi szupremácia elvében is, mely szerint Isten az uralkodót szánta arra, hogy az uralma alatt álló területeken a hit legfelsőbb elbírálója legyen, és nem a pápát. V

7

1546 nyarán Angliában drámai és rendkívüli politikai események zajlottak. Anne Askew-t valóban elítélték eretnekség miatt, valóban megkínozták, máglyán megégették, és tényleg írt egy beszámolót a szenvedéseiről. A D’Annebault admirális üdvözletére rendezett londoni ünnepségek a könyvben ábrázolt módon és méretekben zajlottak le. Bertano története is igaz, ahogy a konzervatívok Parr Katalin királyné ellenes összeesküvése is. A királyné valóban megírta az Egy bűnös siralmai címet viselő művét. Ezt azonban ismereteink szerint sohasem lopták el. V A Whitehall palota, amelyet VIII. Henrik Wolsey bíborostól kobzott el, majd jelentősen kibővített, nagyjából a mai Scotland Yard, a Downing Street, a Temze és a Whitehall modern főútvonala által határolt területen feküdt, melléképületekkel az út nyugati oldalán. Az 1690-es években a teljes palota leégett két véletlenszerű, pusztító tűzvészben; a katasztrófát csak a Banqueting House vészelte át; az épület azonban a Tudor-korban még nem állt. V

8

Főszereplők és helyük a politikai-vallási életben

A regényben szokatlanul nagy számban fordulnak elő valós történelmi szereplők. Személyük ábrázolása természetesen már az én munkám. A királyi család VIII. Henrik király Eduárd herceg, nyolcéves, trónörökös Mária hercegnő, harmincéves, erősen tradicionalista Erzsébet hercegnő, tizenkét-tizenhárom éves Parr Katalin királyné Parr Katalin családja, mindannyian reformerek Lord William Parr, a nagybátyja Sir William Parr, az öccse Lady Anne Herbert, a húga Sir William Herbert, a sógora A királyi tanács tagjai John Dudley, Lord Lisle, reformer Edward Seymour, Hertford earlje, reformer Thomas Cranmer, Canterbury érsek, refomer Thomas Wriothesley, lordkancellár, elkötelezettsége alapján nem besorolható Sir Richard Rich, elkötelezettsége alapján nem besorolható Sir William Paget, királyi titkár, elkötelezettsége alapján nem besorolható Stephen Gardiner, Winchester püspöke, tradicionalista Thomas Howard, Norfolk hercege, tradicionalista

9

Egyéb történelmi szereplők William Somers, a király udvari bolondja Jane, Katalin királyné és Mária hercegnő udvari bolondja Mary Odell, a királyné udvarhölgye William Cecil, később Erzsébet királyné főminisztere Sir Edmund Walsingham John Bale Anne Askew (Kyme)

10

Első fejezet Nem akartam elmenni. Még a medvehecchez hasonló dolgokat sem szerettem soha, ezúttal pedig négy élő embert égetnek meg máglyán, köztük egy nőt, mert tagadta, hogy Krisztus teste és vére van jelen a misén megszenteléskor. Ez volt az 1546-os nagy angliai eretneküldözés tetőpontja. Az irodámból hívtak el, hogy találkozzam a jogászkamarám, a Lincoln’s Inn kincstárnokával, Rowland úrral. Noha serjeanti státuszom révén a legmagasabb rangú barristerek közé tartoztam, Rowland nem kedvelt. Azt hiszem, a büszkesége sohasem heverte ki, hogy három évvel korábban – jogosan – tiszteletlenül viselkedtem vele. Miközben átvágtam az udvaron, kölcsönösen üdvözöltük egymást a szembejövő fekete taláros ügyvédekkel. A nyári napsütésben élénkvörösen ragyogott az épületek téglafala. Felpillantottam régi ellenfelem, Stephen Bealknap irodájának ablakaira, de a spaletták zárva voltak. Korábban a bíróságon és azon kívül is sokszor szembe kerültünk egymással, de év elején megbetegedett, és több hete nem látták kimozdulni az irodájaként is szolgáló lakásából. Egyesek szerint a halálán volt. Odaértem a kincstárnok irodájához, és bekopogtam az ajtaján. Éles hang biztatott belépésre. Rowland az asztala mögött ült a tágas helyiségben, a falak mentén súlyos jogi szakkönyvekkel teli polcok sorakoztak, hangsúlyozva tulajdonosaik rangját. Rowland öreg volt, hatvanéves is elmúlt, karóvékony ugyan, de kemény, mint a tölgy. Keskeny, ráncos arcán általában komor kifejezés ült. Fehér, hosszú, a kor divatja szerint gondosan kétfelé fésült szakállt viselt, amely a selyemzekéje közepét verdeste. A kincstárnok lépteim hallatán felpillantott; éppen lúdtolla hegyét faragta. Ujjait, az enyémekhez hasonlóan, feketére festette a tinta a hosszú évek alatt. – Adjon isten jó reggelt, Shardlake serjeant – köszöntött éles hangján, és letette a kést. Meghajoltam. – Neked is, kincstárnok uram. Egy szék felé intett és szigorúan rám nézett. 11

– Jól mennek a dolgaid? – kérdezte. – Sok ügyet vetettél fel az őszi ülés időszakra? – Elég sokat, uram. – Hallom, többé nem kapsz már munkát a királyné ügyvédjétől. – Kifejezéstelen hangon beszélt. – Idén még nem. Rengeteg más ügyem van, uram. És lefoglal a Common Pleas-en végzett munkám is. Előrehajtotta a fejét. – Azt csiripelik a verebek, Katalin királyné néhány hivatalnokát kikérdezte a királyi tanács. Eretnek nézetek miatt. – Hallottam én is ezt a pletykát. De sokakat kikérdeztek az elmúlt pár hónapban. – Gyakrabban látlak mostanság az Inn miséin – mosolygott gúnyosan Rowland. – Kimutatjuk vallásosságunkat? Bölcs politika ezekben a viharos napokban. Templomjárás, a félreérthető locsogás kerülése, a királyi akarat elfogadása. – Valóban, uram. Felvette a kihegyezett tollat és ráköpött, hogy megpuhítsa, majd megtörölte egy ronggyal. Hirtelen felélénkülve nézett rám. – Hallottad, hogy Anne Askew asszonyt máglyahalálra ítélték három másikkal együtt, és az ítéletet péntekhez egy hétre hajtják végre? Július tizenhatodikán? – Igen, mindenfelé beszélik Londonban. Van, aki szerint megkínozták a Towerben az ítélet után. Ez elég különös. Rowland vállat vont. – Mendemonda. A nő viszont rosszkor keltett feltűnést. Elhagyta a férjét és Londonba jött, hogy nyíltan prédikáljon a Hat törvénycikk ellen. Nem volt hajlandó megtagadni nézeteit, és nyilvánosan vitatkozott a bíráival. – Megcsóválta a fejét, és előredőlt. – A kivégzés nagy látványosságnak ígérkezik. Semmi ehhez fogható nem volt évek óta. A király azt akarja, hogy mindenki lássa, hová vezet az eretnekség. A fél királyi tanács ott lesz. – A király nem? – Beszélték, hogy talán ő is megtekinti. – Nem. Henrik súlyos beteg volt tavasszal; alig látták azóta. – Őfelsége azt kívánja, hogy az összes londoni céh küldje el képviselőit. – Rowland szünetet tartott. – És az ügyvédi kamarák is. Úgy döntöttem, te fogod képviselni a Lincoln’s Innt. – Én, uram? – kérdeztem hitetlenkedve. 12

– Te kevesebb társasági és ünnepi eseményen vettél részt, mint a rangod alapján kellett volna, Shardlake serjeant. Mivel senki sem volt hajlandó önként jelentkezni, nekem kellett döntenem. Itt az ideje, hogy te is kivedd a részed a feladatokból. Tudom, hogy elhanyagoltam az ilyen jellegű kötelezettségeimet – sóhajtottam. – Ha kívánod, többet fogok vállalni, csak ezt ne, kérlek. Sohasem láttam még égetést, és nem is vágyom rá. Rowland elutasítóan intett. – Túl finnyás vagy, ami furcsa egy gazda fiától. Tudom, hogy láttál már kivégzést. Lord Cromwell végignézette veled Boleyn Anna lefejezését, amikor neki dolgoztál. – Az is rossz volt, de ez rosszabb lesz. Rowland megpaskolt egy lapot az íróasztalán. – Az a kérés érkezett hozzám, hogy küldjek valakit a kivégzés megtekintésére. Maga Paget, a király titkára írta alá a levelet. Ma este küldenem kell neki egy nevet. Sajnálom, de úgy döntöttem, hogy te fogsz menni, serjeant. – Felállt, ezzel jelezve, hogy a beszélgetés véget ért. Én is felálltam és meghajoltam. – És köszönöm a felajánlásodat, hogy még több részt vállalnál az Innre háruló kötelezettségekből – mondta Rowland, ismét a megszokott simulékony hangján. – Meglátom, hogy milyen más… események várhatók. V A kivégzés napján korán ébredtem. Délre tűzték ki az időpontját, de túl lehangoltnak és rosszkedvűnek éreztem a magam ahhoz, hogy bemenjek az irodámba. Pontban hétkor a tőle megszokott pontossággal belépett hálószobámba új házvezetőm, Martin Brocket, kezében törölközővel és forró vizes kancsóval. Miután jó reggelt kívánt, kiterítette az ingemet, a zekémet és a nyári taláromat. A modora komoly, csendes, tiszteletteljes volt, mint mindig. Amióta a feleségével, Agnesszel hozzám kerültek, a háztartásom óramű pontossággal működött. A félig nyitott ajtón keresztül hallottam, amint Agnes megkéri Timothyt, hogy később feltétlenül hozzon friss vizet, és rászól Josephine-re, hogy siessen a reggelijével, mert meg kell teríteni nekem az asztalt. Hangja kedvesen, barátságosan csengett. – Ismét egy szép nap, uram – szólalt meg Martin. A gyérülő hajú, szőke, jelentéktelen arcú férfi negyvenes éveiben járt. 13

Eddig még semmit nem mondtam a háznépemnek arról, hogy elmegyek az égetésre. – Csakugyan, Martin – feleltem. – Azt hiszem, délelőtt a szobámban fogok dolgozni, és csak délután megyek be. – Értem, uram. A reggelije hamarosan elkészül. – Ezzel meghajolt és kiment. Ahogy felálltam, görcs húzta össze a hátam, mire az arcom összerándult. Szerencsére ritkábban fordult elő mostanság, mióta lelkiismeretesen végeztem az orvos barátom, Guy által előírt gyakorlatokat. Azt kívántam, bárcsak kellemesebbnek érezném Martin társaságát, de volt valami a hideg, merev szertartásosságában, amit nehezen viseltem el. A feleségét viszont nagyon megkedveltem. Mialatt megmostam az arcom és felvettem a tiszta, rozmaring illatú vászoninget, korholtam magam az észszerűtlenségemért: a ház uraként csak én alakíthattam ki kevésbé formális kapcsolatot. Az arcomat tanulmányoztam az acéltükörben. Újabb ráncok, állapítottam meg. Negyvennégy éves lettem tavasszal. Ráncos arc, őszülő haj és púpos hát. Mostanában divatba jött a szakáll – a segédem, Barak is növesztett nemrég –, én is megpróbálkoztam egy rövidebbel pár hónapja, de a hajamhoz hasonlóan ebben is szürke csíkok futottak, amit előnytelennek találtam. Kinéztem az osztott ablakon a kertembe. Megengedtem Agnesnek, hogy néhány méhkaptárt helyezzen el, és zöldfűszereket ültessen. Mindez előnyére vált a látványnak, és a fűszernövények nemcsak hasznosak voltak, de édes illatot is árasztottak. A madarak csiripeltek, a méhek a virágok körül döngicséltek. Milyen gyönyörű napon kell szörnyű halált halnia egy fiatal hölgynek és három férfinak. Tekintetem az éjjeliszekrényen heverő levélre siklott. Antwerpenből érkezett, Spanyol Németalföldről, ahol a tizenkilenc éves gyámfiam, Hugh Curteys élt. Angol kereskedőknek dolgozott, rendkívül boldogan. Eredetileg a német kalmároknál szeretett volna tanulni, de helyette Antwerpenben maradt, és váratlan érdeklődést mutatott a posztókereskedelem iránt. Különösen a ritka selymek és új szövetek felkutatása és megvásárlása érdekelte, mint például a pamut, amely az Újvilágból érkezett. Hugh levelének minden sorából sugárzott az öröm. Szerette a munkáját és a nagyszerű város szellemi és társadalmi életének szabadságát; a vásárokat, a vitákat és felolvasásokat a helyi rederijkerskamerben, a szónokkamarában. Noha Antwerpen a Német-római Császárság része volt, a katolikus V. Károly császár nem avatkozott be az ott élő protestánsok életébe – nem merte háborgatni a flamandokat, akiknek a bankjai finanszírozták a háborúit. 14

Hugh sohasem említette a sötét titkokat, amelyekben előző évi találkozásunk óta osztoztunk; minden leveléből áradt a derű. Most azonban beszámolt arról is, hogy néhány angol menekült Antwerpenbe érkezett. „Szánalmas állapotban vannak, segítségért könyörögnek a kereskedőknél. Reformerek és radikálisok, s attól félnek, hogy fennakadnak az üldöztetés hálóján, amelyet, mint mondják, Gardiner püspök vetett ki Angliára.” Sóhajtottam, felöltöttem a taláromat, és lementem reggelizni. Nem halogathattam tovább; neki kellett vágnom ennek a szörnyű napnak. V Az eretneküldözés tavasszal kezdődött. A tél folyamán úgy tűnt, hogy a király szeszélyes egyházpolitikája a reformerek szája íze szerint alakul. Henrik rábírta a parlamentet, hogy ruházzák fel hatalommal, amelynek birtokában felszámolhatja a gyászmise alapítványokat; ezekből fizették azokat a papokat, akik az elhunyt adományozók akaratának megfelelően miséket mondtak a lelki üdvükért. Azonban, mint sokan mások, én is azt gyanítottam, hogy a király valós indoka inkább pénzügyi, mint vallási volt, éspedig a francia háború gigantikus költségeit akarta ily módon fedezni; az angolok még mindig ostrom alatt álltak Boulogne-ban. Folytatódott a pénzrontás is, az árak olyan magasra emelkedtek, amilyenre emberemlékezet óta nem volt példa. A legújabb „ezüstshilling” nem volt más, mint ezüstbevonatú rézérme; ami máris lekopott a domború részeken. A király új becenevet kapott: „Vén Rezesorrú”. A kereskedők leértékelést követeltek, emiatt pedig ezek az érmék hat pennynél is kevesebbet értek, miközben a béreket még mindig az érmék névértékén fizették. És akkor, márciusban, Stephen Gardiner püspök – a király legkonzervatívabb tanácsadója a vallási kérdésekben – visszatért a német-római császárral kötendő új szerződés tárgyalásairól. Áprilisban az a szóbeszéd kezdett terjedni, hogy minden rendű és rangú embert kihallgattak, és a miséről vallott véleményükről meg betiltott könyvek birtoklásáról faggatták őket. A kihallgatások kiterjedtek a király és a királyné udvartartásának tagjaira is; a sok utcán keringő szóbeszéd egyike szerint Anne Askew-nak, a legismertebb személynek az eretnekségért halálra ítéltek között, voltak kapcsolatai a királyné udvartartásában, és még prédikált is az udvarhölgyeknek. Katalin királynét azóta nem láttam, hogy előző évben belekeveredett egy rendkívül veszélyes ügybe, és tudtam, hogy nagy bánatomra valószínűleg 15

sohasem fogok újra találkozni e kedves és nemes asszonnyal. De gyakran gondoltam rá, és az eretneküldözés erősödésével egyre jobban féltettem. Egy előző héten kiadott rendelet hosszú listában sorolta fel a betiltott könyveket, és éppen azon a héten ítélték eretnekségért máglyahalálra az udvaronc George Blagge-et, a király barátját. Én magam már régóta nem követtem a vallási vitákat, sőt időnként már Isten létében is kételkedtem. Régen viszont a reformerek táborát erősítettem, és mint oly sokan ekkortájt, meghúztam magam és tartottam a számat. Tizenegy órakor hagytam el a Chancery Lane-en, a Lincoln’s Inntől nem messze álló házamat. Timothy előrehozta kiváló lovamat, Genesist a bejárati ajtóhoz, és elhelyezte a fellépőt. Timothy tizenhárom éves volt, egyre magasabb, sovány és esetlen. Tavasszal elküldtem a korábbi szolgafiúmat, Simont mesterinasnak, hogy kapjon egy esélyt az önálló életre, és ugyanezt terveztem tenni Timothyval is, amikor betölti a tizennégyet. – Jó reggelt, uram – üdvözölt szégyenlős, foghíjas mosolyával, majd félresöpört egy fekete hajfürtöt a homlokából. – Jó reggelt, fiam. Hogy vagy? – Jól, uram. – Biztosan hiányzik neked Simon. – Igen, uram. – Lesütötte pillantását, és odébb rúgott egy kavicsot. – De kibírom. – Jól viseled – próbáltam biztatni. – De talán elkezdhetnénk beszélni a te inasságodról is. Gondolkoztál már azon, hogy mit szeretnél kezdeni az életeddel? Rám meredt, barna szemébe hirtelen ijedtség költözött. – Nem, uram… én… én arra gondoltam, hogy itt maradnék. – Körbenézett az úton. Mindig csendes fiú volt, egy hangyányi sem volt benne Simon magabiztosságából, és nyilvánvalóan már attól a puszta gondolattól is elfogta a rettegés, hogy kilép a világba. – Jól van – mondtam megnyugtató hangsúllyal –, nincs ok a sietségre. A fiú máris megkönnyebbült. – És most mennem kell ügyet intézni – sóhajtottam. V Ellovagoltam a Temple Bar mellett, majd befordultam a Gifford Streetre, amely Smithfield nyílt területére vezetett. Sokan haladtak ugyanabba az 16

irányba a poros úton, néhányan lovon, a legtöbben viszont gyalog, gazdagok és szegények, férfiak, nők és még néhány gyerek is. Páran, főként a vallási szélsőségesek szívének kedves kedvelt fekete ruhában, komoly arccal lépkedtek, mások arca közömbös maradt. Csak néhány ember vonásain ült izgatott kifejezés, azokén, akik pusztán jó szórakozásban reménykedtek. A fekete fövegem alá felvettem a fehér serjeanti posztósapkámat is, és most izzadni kezdtem a hőségben. Bosszankodva jutott eszembe, hogy délután lesz egy megbeszélésem a legnehezebb ügyfelemmel, Isabel Slanninggel, akinek az ügye – az édesanyja végrendelete miatt állt vitában a fivérével – a valaha látott egyik legostobábbnak és legköltségesebbnek tűnt. Két, kék zekét és kalpagot viselő fiatal inas mellett haladtam el. – Miért kell ezt délben tartani? – mérgelődött egyikük. – Nem lesz semmi árnyék. – Nem tudom. Valami szabály, gondolom. Minél melegebb legyen a jó Askew asszonynak. Jól befűtenek a hátsójának, mielőtt lemegy a nap, mi? V Smithfield már zsúfolsáig megtelt. A téren, ahol a heti két marhavásárt szokták tartani, hatalmas tömeg gyűlt össze. Az emberek mind az elkerített központi rész felé fordultak, amelyet sisakos, köpenyükön Szent György-keresztet viselő katonák őriztek. Kezükben alabárdokat tartottak, arckifejezésük szigorú volt. Bármilyen esetleges tiltakozás ellen keményen fognak fellépni. Szomorúan néztem rájuk; a katonák látványa mindig halott barátaimat juttatta eszembe; majdnem odavesztem velük, amikor a pompás Mary Rose elmerült a francia partraszállási kísérlet visszaverése során. Egy éve, gondoltam, szinte napra pontosan. Múlt hónapban híre jött, hogy közel van a háború vége, már csak a megegyezés néhány részletéről tárgyalnak a franciákkal és a skótokkal. Eszembe jutott a katonák fiatal, életerős arca, a sok vízbe csapódó test. Behunytam a szemem. Számukra túl későn érkezett a béke. Lóháton ülve jobb kilátás nyílt számomra, mint a legtöbb jelenlévőnek, jobb, mint amilyenre vágytam. Ráadásul közel álltam a korláthoz, mivel a tömeg előrenyomta a lovasokat. Az elkerített terület közepén három, majd kétembernyi magas tölgyoszlopot ástak a poros földbe. Mindegyik oldalára fémkarikákat erősítettek, amelyeken keresztül a londoni konstáblerek vasláncokat húztak át. Lakatokat fűztek a láncszemekbe és ellenőrizték, hogy nyithatók-e a kulcsokkal. Nyugalom és szakszerűség áradt minden moz17

dulatukból. Kicsivel odébb további konstáblerek álltak körbe egy hatalmas, rőzsekötegekből álló halmot. A kis ágakat vastag nyalábokba kötözték össze. Örültem, hogy száraz idő volt; azt hallottam, hogy a nedves fa lassabban ég, és ilyenkor az áldozatok szenvedése is borzasztóan elnyúlik. Az oszlopokkal szemben magas, fehérre festett pulpitus emelkedett. Innen fognak prédikálni a máglyagyújtás előtt, még egyszer utoljára bűnbánatra buzdítva az eretnekeket. Nicholas Shaxton, Salisbury egykori püspöke, radikális reformer beszél majd; őt is máglyahalálra ítéltek, ahogy a többieket, de megtagadta nézeteit, hogy megmentse az életét. A tér keleti oldalán szép, élénk színűre festett új házak sora mögött állt a Szent Bertalan-templom. Hét évvel korábban, a rendház feloszlatása során a hozzá tartozó földeket Sir Richard Rich királyi tanácsos kapta meg, és ő építtette ezeket az új házakat. Az ablakokban végig emberek bámészkodtak. A régi kolostor kapuháza elé magas, fából készült emelvényt ácsoltak, melyet a királyi zöld-fehérben pompázó vászontető fedett. Egy hosszú padon vastag, színes párnák hevertek. Innen fogja végignézni az elítéltek máglyahalálát a polgármester a királyi tanácsosokkal. A tömegben a lóháton ülők között sok városi hivatalnokot láttam; biccentettem azoknak, akiket ismertem. Kicsivel távolabb középkorú férfiak kis csoportja állt, komolynak és nyugtalannak látszottak. Pár idegen nyelvű szót hallottam, ebből jöttem rá, hogy flamand kereskedők. Teljesen körülfolyt a hangok kavalkádja, éppúgy, mint a londoniak tömegének átható nyári izzadságszaga. – Azt mondják, addig nyújtották, míg a karjában és a lábában minden ín elszakadt… – A törvény szerint nem kínozhatták volna meg, miután elítélték… – John Lassellsre is máglyahalál vár. Ő árulta be a királynak Howard Katalint… – Azt beszélik, Parr Katalin is bajba került. A királynak lehet még egy hetedik felesége is, mielőtt ennek vége… – Elengedik őket, ha megtagadják a nézeteiket? – Túl késő már ehhez… Mozgás támadt a fedett emelvénynél, mire minden fej arra fordult. Katonák kíséretében selyemtaláros és kalpagot viselő férfiak csoportja tűnt fel a kapuházból. Sokan vastag aranyláncot viseltek a nyakukban. Miközben a katonák felsorakoztak előttük, lassan felaraszoltak a lépcsőn az emelvényre, majd letelepedtek egy hosszú sorban, megigazították a fejfedőiket és aranyláncaikat, és merev, szigorú arckifejezéssel néztek végig a tömegen. Sokukat 18

felismertem: a vörös ruhás Bowes polgármestert; Norfolk hercegét, aki öregebb és soványabb volt, mint a legutolsó találkozásunkon hat évvel ezelőtt, és most megvető arrogancia sütött dölyfös, rideg arcáról. Norfolk mellett fehér selyemreverendában, fekete karingben kampós orrú, hatvan év körüli, zömök, barna bőrű férfi ült. Nagy sötét szeme a tömeget pásztázta. Nem tudtam, ki ő, de úgy sejtettem, Gardiner püspök lehet. Előredőlt és mormolt valamit Norfolknak, aki bólintott és kajánul elmosolyodott. Sokak szerint ha tehetnék, ők ketten visszavezetnék Angliát Róma kebelére. Mellettük három férfi ült együtt. Mindannyiuk szerencsecsillaga Thomas Cromwell idején hágott a magasba, ám ők a konzervatív frakció felé sodródtak a királyi tanácsban Cromwell bukása után, szélkakasként forogva, örökké két vasat tartva a tűzben. Először William Paget-re siklott a tekintetem, a király titkárára, aki a levelet küldte Rowlandnek. Széles, szögletes arcát bozontos barna szakáll keretezte, pengeszája élesen legörbült az egyik sarokban, mint egy vékony vágás. Úgy tartották, hogy Paget most mindenkinél közelebb állt a királyhoz; úgy nevezték: „a praktikák ura”. Paget mellett kackiás rozsdabarna szakállt viselő magas és vékony ember ült: Thomas Wriothesley kancellár, a jogi ügyek legfőbb feje. Végül Sir Richard Rich zárta a triót, aki a két évvel korábbi korrupciós vádak ellenére még mindig királyi tanácsos volt. Nevét az elmúlt tizenöt év összes piszkos ügyével kapcsolatba lehetett hozni. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy gyilkosság is szárad a lelkén. Régi ellenségemtől csak azért voltam biztonságban, mert tudomásom volt viselt dolgairól, és mert a királyné pártfogását bírtam – ami ki tudja, mennyit érhet most, gondoltam nyugtalanul. Ránéztem Richre. A forró­ság ellenére prémgalléros zöld palástot viselt. Meglepetésemre vékony, szabályos arca idegesnek tűnt. Hosszú haja az ékkövekkel díszített kalpagja alatt galamb­ őszen fehérlett. Az aranyláncát babrálta, amikor a tömeg fölött találkozott a tekintetünk. Arca elvörösödött, ajkait összepréselte. Egy pillanatig rám meredt, de azonnal elfordult, amikor Wriothesley odahajolt hozzá, hogy mondjon neki valamit. Megborzongtam. Idegességem átsugárzott Genesisre, az állat nyugtalanul topogni kezdett. Megpaskoltam a nyakát, hogy megnyugodjon. Nem messze tőlem egy katona bukkant föl, kezében kosarat cipelt. – Utat, utat! Lőport viszek! Megörültem a szavak hallatán. Az eretnekség büntetése máglyahalál volt, de néha könyörületből megengedték, hogy lőporral teli zsákocskát akasszanak minden áldozat nyakába. Amikor a lángok elérték, a csomag felrobbant, ami azonnali halált okozott. 19

– Hagyni kellene őket teljesen elégni – tiltakozott valaki. – Úgy bizony – értett egyet a másik. – A tűz csókja tüzes és gyötrelmes. Szörnyű vihogás. Éppen körülnéztem, amikor egy másik, hozzám hasonlóan ügyvédi nyári selyemtalárt és sötét föveget viselő lovas vágott keresztül a tömegen. Megtorpant mellettem. Pár évvel fiatalabb volt nálam, arca jóképű, bár kissé komoly. A lovas rövid sötét szakálla fölött áthatóan őszinte, közvetlen pillantású kék szempár villogott. – Jó napot, Shardlake serjeant. – Neked is, Coleswyn testvér. Philip Coleswyn a Gray’s Inn barristere volt, és az ellenfelem a Slanningvégrendelet nyomorúságos ügyében. Ő képviselte az ügyfelem öccsét, aki ugyanolyan zsémbes és nehéz természetű volt, mint a nővére, és bár az ügyben szemben álltunk egymással, Coleswynt magát udvariasnak és becsületesnek találtam. Nem tartozott azon ügyvédek közé, akik a legrosszabb eseteket is lelkesen elvállalták, ha elegendő ezüst ütötte a markukat. Sejtésem szerint ugyanolyan idegesítőnek találta az ügyfelét, mint én az enyémet. Hallottam, hogy reformer volt – a pletykák ezekben a napokban általában az emberek vallásáról szóltak. Ez azonban engem fikarcnyit sem érdekelt. – Te képviseled a Lincoln’s Innt? – kérdezte Coleswyn. – Igen. Téged választottak a Gray’s Innben? – Úgy van. Akaratom ellenére. – Engem is. – Kegyetlen dolog ez – nézett rám. – Az. Kegyetlen és szörnyű. – Hamarosan az Istenhez való imádkozást is betiltják – hangja enyhén megremegett. Bár a válaszom szavai semlegesek voltak, a hangsúlyom cinikusan felfelé ívelt. – A mi kötelességünk Henrik király dekrétumai szerint imádkozni. – És íme az ő dekrétuma – felelte Coleswyn halkan, majd megrázta a fejét. – Sajnálom, testvér, jobban kellene ügyelnem a szavaimra. – Igen. Manapság muszáj odafigyelnünk. A katona óvatosan letette a lőporos kosarat az elkerített terület sarkában, azután átlépett a korláton. A többi katona közé állt, arccal a tömeg felé, elég közel hozzánk. Wriothesley ekkor előrehajolt, egy ujjmozdulattal magához 20

intette a férfit. Az odarohant a fedett emelvényhez, és láttam, hogy Wriothesley a puskaporos kosár felé int. A katona válaszolt, mire Wriothesley elégedetten hátradőlt. A férfi visszatért a helyére. – Mi volt ez? – hallottam a mellette álló társa kérdését. – Azt kérdezte, mennyi puskapor van benne. Félt, hogy amikor felrobban, fadarabok repülhetnek az emelvény felé. Megmondtam neki, hogy a puskapor a nyakuk körül lesz, jóval a rőzsekötegek fölött. A társa felnevett. – A radikálisok imádnák, ha Gardiner és a fél királyi tanács is a lángok közt végezné. John Bale erről is írhatna egy színdarabot. Olyan érzésem támadt, mintha figyelnének. Tőlem balra fekete taláros ügyvéd állt két fiatal nemesúr társaságában, akik drága, élénk színű zekéket viseltek, kalapjukat pedig ékkövek díszítették. Az ifjú, enyhén dülledt szemű, vézna testalkatú ügyvéd húszas éveiben járhatott; okos arcán vékony szakállat viselt. Folyamatosan engem nézett, de amikor találkozott tekintetünk, a férfi gyorsan elfordult. Coleswynhoz fordultam: – Ismered azt az ügyvédet, aki azzal a két fiatal piperkőccel áll ott? Megrázta a fejét. – Már láttam őt párszor a bíróságokon, de nem tudom, ki az. – Nem érdekes. Az izgatottság újabb hulláma szaladt végig a tömegen, ahogy egy menet tűnt fel a Little Britain Streetről. Újabb katonák érkeztek, akik három, hosszú fehér inges férfit vettek körül, egy fiatalt és két középkorút. Mindegyiknek merev volt az arca, de tekintetükben nyugtalanság és rettegés ült. Mögöttük újabb két katona következett, akik egy székben vonzó, szőke, a húszas éveiben járó fiatal nőt vittek. Amikor a szék megbillent kissé, a nő megragadta a szélét, arca pedig eltorzult a fájdalomtól. Tehát ő volt Anne Askew, aki elhagyta Lincolnshire-ben élő férjét, hogy Londonba jöjjön prédikálni, és azt terjessze, hogy a szentelt ostya nem más, mint egy darab kenyér, amely ugyanúgy megpenészedne, ha egy dobozban hagynák, mint bármely másik. – Nem tudtam, hogy ilyen fiatal – súgta Coleswyn. Néhány konstábler a farakáshoz sietett és pár rőzseköteget az oszlopok köré halmozott jó egy arasz magasan. Figyeltük, ahogy odavezetik a három férfit. Recsegtek a gallyak a konstáblerek talpa alatt, miközben egymásnak háttal az egyik oszlophoz láncoltak két szerencsétlent, a harmadikat pedig 21

a másikhoz. A láncok hangosan csörögtek, amikor a bokájuk, a derekuk és a nyakuk köré tekerték őket. Mikor végeztek, Anne Askew-t a székében a harmadik oszlophoz vitték. A katonák letették, majd a konstáblerek a nyakánál és derekánál fogva a póznához láncolták az asszonyt. – Tehát igaz – mondta Coleswyn. – Kínpadra vonták a Towerben. Látod, lábra sem tud állni. – De miért tették ezt ezzel a szegény teremtéssel, miután már elítélték? – Isten tudja. Az egyik katona négy férfiököl méretű barna csomagot vett ki a kosárból, és óvatosan rákötözte őket mindegyik áldozat nyakára. Az elítéltek ösztönösen összerándultak. A régi kapuházból előjött egy konstábler, kezében égő fáklyával, és egykedvűen megállt a korlát mellett. Minden szem a fáklya lángja felé fordult. A tömeg elnémult. Egyházi öltözetű férfiú hágott fel a lépcsőn a pulpitusig. Idős, ősz hajú, vörös arcú ember volt, aki próbált uralkodni félelemtől eltorzult arcvonásain. Nicholas Shaxton. Ha nem tagadja meg a nézeteit, most ő is odalent állna, egy oszlophoz kötözve. Ellenséges mormogás hallatszott innen-onnan a tömegből, aztán egy kiáltás: „Szégyelld magad! Megégetnéd Krisztus követőit!” Rövid felbolydulás támadt, és valaki megütötte a kiabáló férfit; két katona sietett oda, hogy szétválassza a dulakodókat. Shaxton belekezdett prédikációjába; hosszan értekezett a mise ősi doktrínájának védelmében. A három elítélt férfi némán hallgatta, egyikük megállítha­tat­ lanul remegett. Arcukon és ruhájukon kiütött az izzadság. Anne Askew azonban időnként félbeszakította Shaxtont bekiabálásaival. „Nem érti a lényeget, és a Szentírás nélkül beszél!” Arca vidámnak tűnt, mintha a nő élvezte volna az eseményt. Eltűnődtem azon, vajon szerencsétlen asszony nem őrült-e meg. –  Gyerünk már! Gyújtsák meg a tüzet! – kiáltott fel valaki a tömegben. Shaxton végre befejezte. Lassan lejött a lépcsőn, és visszavezették a kapuházba. Már éppen be akart volna lépni, amikor a katonák megragadták a karjánál fogva, és arra kényszerítették, hogy megforduljon, és megálljon az ajtóban. Végig kellett néznie. Még több fát halmoztak az elítéltek köré; már felért a combjukig. Ekkor előrelépett a fáklyát tartó konstábler, és meggyújtotta a rőzsehalmokat, egyiket a másik után. Ropogás hallatszott, aztán zihálás, ami hamar sikoltozásba csapott át, ahogy a lángok nyaldosni kezdték az áldozatok lábát. Az egyik férfi felkiáltott: „Krisztus befogad engem! Krisztus befogad engem!” Majd 22

ugyanezt ismételte újra meg újra. Nyüszítő sírást hallottam Anne Askew felől, és behunytam a szemem. A tömeg csendben figyelt. Úgy tűnt, mintha a zokogás és a fa pattogása soha nem akarna véget érni. Genesis ismét nyugtalanul megrezzent, és egy pillanatig ugyanaz a szörnyű érzés fogott el, ami rendszeresen rám tört az elmúlt hónapokban, a Mary Rose elsüllyedése óta; mintha minden felbillent és megingott volna alattam. Ki kellett nyitnom a szemem. Coleswyn komoran, mereven nézett előre, és önkéntelenül követtem a tekintetét. A lángok gyorsan, könnyen és áttetszően emelkedtek a ragyogó júliusi napon. A három férfi még mindig kiabált és vonaglott; a tűznyelvek elérték a karjukat és az altestüket, és leégették a bőrüket; vér csorgott le a lángok poklába. Ketten közülük kétségbeesetten előredőltek, hogy így próbálják meg begyújtani a puskaport, de a lángok még nem terjedtek elég magasra. Anne Askew összeroskadva ült a székében; úgy tűnt, hogy elvesztette az eszméletét. Úrrá lett rajtam a rosszullét. Ránéztem a tető alatt sorakozó arcokra; mind komoly volt, rosszallást tükrözött. Aztán észrevettem, hogy a vékony fiatal ügyvéd megint engem figyel a tömegből. Nyugtalanság fogott el. Ki ez? Mit akar? Coleswyn hirtelen felnyögött és összeroskadt a nyergében. Kinyújtottam a kezem, hogy megtartsam. Mély levegőt vett és kiegyenesedett. – Bátorság, testvér – mondtam gyengéden. Rám nézett, arca sápadt volt és veríték gyöngyözött rajta. – Eszedbe jutott már, hogy bármelyikünk erre a sorsra juthat? – suttogta. A tömegben néhányan elfordultak; egy-két gyerek sírva fakadt a szörnyű jelenet láttán. Az egyik flamand kereskedő elővett egy apró imádságos könyvet, kinyitotta, és halkan imádkozni kezdett. Persze voltak olyanok is, akik nevettek és viccelődtek. Smithfieldet teljesen beborította a füst, elkeveredve a tömeg bűzével, és a konyhákból ismerős illattal: a sült hús szagával. Akaratom ellenére ismét az oszlopokra néztem. A lángok már feljebb értek; az áldozatok alteste megfeketedett, csontok fehérlettek ki itt-ott, a tűz mögül ki-kivillanó felsőtestük pedig vöröslött a vértől. Iszonyattal láttam, hogy Anne Askew visszanyerte az eszméletét, és szánalmasan nyöszörgött, ahogy leégett róla a ruhája. Valamit kiabálni kezdett, de ekkor a lángok elérték a puskaporos csomagot, és az asszony feje felrobbant. Vér, csont- és agydarabok szálltak és hullottak sziszegve a tűzbe. 23

Második fejezet Azonnal távoztunk Coleswynnel, amint lehetett. A három férfi kínlódása tovább tartott, mint Anne Askew-é. Mivel őket állva láncolták az oszlopokhoz, nem ülve, további félórába telt, amíg a lángok elérték az utolsó férfi nyakán lévő lőporos zacskót. Az idő nagy részében lehunyva tartottam a szemem; bárcsak a füleimet is befoghattam volna. Keveset szóltunk egymáshoz, mialatt végigléptettünk a Chick Lane-en, a jogászkollégiumok felé tartva. Végül Coleswyn törte meg a feszült csendet. – Túlságosan nyíltan beszéltem a gondolataimról, Shardlake testvér. Tudom, hogy óvatosnak kell lennem. – Nem számít – feleltem. – Nehéz visszafognunk magunkat ilyen esemény láttán. Eltöprengtem a megjegyzésén, hogy bármelyikünk ide juthat, és kíváncsi lettem, vajon van-e kapcsolata a radikálisokkal, de inkább témát váltottam. – Ma délután találkozom az ügyfelemmel, Slanning asszonnyal. Mindkettőnknek sok dolga lesz, mielőtt tárgyalásra kerül az ügy szeptemberben. Coleswyn gúnyos nevetésben tört ki: – Az nem kifejezés. – Rám nézett, és a pillantása alapján ugyanaz volt a véleménye az ügyről, mint nekem. Elértük Saffron Hillt, ahol utunk különvált, ha ő a Gray’s Innbe megy, én pedig a Lincoln’s Innbe. Nem éreztem magam még késznek arra, hogy munkához lássak. – Megiszunk egy korsó sört, testvér? – kérdeztem. Coleswyn megrázta a fejét. – Köszönöm, de most nem tudnék. Visszamegyek az irodámba, megpróbálok valami munkába temetkezni. Isten áldjon! – Téged is, testvér. Tekintetemmel követtem, ahogy alacsony lovára görnyedve ellovagol. Én Holborn felé indultam, immár hajadonfőtt. V 24

Találtam egy csendes fogadót a St. Andrew-templom mellett. Valószínűleg teljesen meg fog telni, amikor a tömeg otthagyja Smithfieldet, de ekkor még csak néhány öregember ült az asztaloknál. Kértem egy korsó sört, és behúzódtam egy félreeső sarokba. A sör gyenge, zavaros lé volt, pelyva úszkált a felszínén. Gondolataim, mint oly gyakran, most is a királyné körül forogtak. Arra a pillanatra gondoltam, amikor először találkoztam vele. Még Lady Latimernek hívták. Az iránta táplált érzéseim azóta sem halványultak, hiába tudtam én is, hogy nevetséges, ostoba képzelgés ez, és inkább találnom kellene egy saját társadalmi rangomnak megfelelő asszonyt, mielőtt túl öreg leszek. Reméltem, hogy a királyné birtokában egyetlen könyv sincs a tiltott könyvek új listájáról. A lista hosszú volt – Luther, Tyndale, Coverdale és természetesen John Bale, akinek a régi szerzetesekről és apácákról szóló új obszcén műve, Az angol szerzetesek cselekedetei, széles körben keringett a londoni inasok között. Nekem is voltak régi Tyndale- és Coverdale-köteteim, és a beszolgáltatásra adott türelmi idő három héten belül lejár. Biztonságosabb csendben elégetni őket a kertben, gondoltam. Néhány ember lépett be. – Örülök, hogy eljöttünk abból a szagból – mondta az egyik. – Jobb volt, mint a luteranizmus bűze – dörmögte a társa. – Luther halott, és eltemették. Most Askew-nak és a többieknek is végük. – Jóval többen ólálkodnak még a sötétben. – Gyerünk, igyunk egyet. Van ezeknek pitéjük? Úgy döntöttem, ideje távozni. Kiittam a sörömet és felszedelőzködtem. Nem ebédeltem, de az étel gondolatára is undor fogott el. V Amikor belovagoltam a Lincoln’s Inn nagy kapuházán, rendbe szedtem a ruházatom, fejembe nyomtam a sapkám és kalpagomat is. Genesist az istállóban hagytam, és keresztülbaktattam az udvaron az irodámhoz. Meglepődve szembesültem a külső irodában zajló ideges kapkodással. Mind a három alkalmazottam – a segédem, Jack Barak, a titkárom, John Skelly és új tanoncom, Nicholas Overton – eszeveszetten keresgélt az asztalokon és polcokon heverő iratok között. – Az isten szerelmére! – kiáltott Barak Nicholasra, aki éppen kibontotta egy levél szalagját és kezdte átlapozni az iratokat. – Még arra sem emlékszel, mikor láttad utoljára? 25

Nicholas felé fordult, miután átkutatott egy újabb halom papírt. Kusza vörös üstöke alatt szeplős arca lehangolt volt. – Két nappal ezelőtt volt, talán három. Olyan sok átruházási iratot kaptam átnézésre. Skelly Nicholas arcát fürkészte. Pillantása szelíd volt, de amikor megszólalt, hangja feszülten csengett: – Ha vissza tudnál emlékezni, Overton úr, az kissé segítene leszűkíteni a keresést. – Mi folyik itt? – kérdeztem az ajtóból. Annyira lekötötte a figyelmüket az őrült keresgélés, hogy észre sem vették, amikor beléptem. Barak felém fordult, arca haragtól vöröslött szakálla fölött. – Nicholas úr elhagyta a Carlingford átruházási okiratot! Minden bizonyítékot arról, hogy Carlingford a földje tulajdonosa! Ezek az iratok kellenek a képviselethez a bíróságon az ülésszak első napján! Álmatag paszulykaró – morogta. – Idióta kontár! Nicholas arca elvörösödött, ahogy rám nézett. – Nem akartam! Sóhajtottam. Két hónapja vettem fel Nicholast egy ügyvéd barátom kérésére, akinek tartoztam egy szívességgel, de félig már megbántam tettemet. Nicholas egy lincolnshire-i köznemesi család sarja volt; huszonegy éves korára még semmire sem vitte. Beleegyezett, hogy egy-két évet a Lincoln’s Innben tölt jogi tanulmányokkal, hogy utána segítsen igazgatni az apja birtokát. A bará­ tom célzott rá, hogy volt valami nézeteltérés Nicholas és a családja között, de erősen bizonygatta, hogy a fiú jóravaló. Valóban jó természetű volt, de felelőtlen: a legtöbb nemes úrfihoz hasonlóan rengeteg időt töltött a londoni örömtanyák felfedezésével, sőt egyszer már bajba is került, mert kardpárbajt vívott egy másik diákkal egy szajha miatt. A király idén tavasszal bezáratta a southwark-i bordélyokat, így aztán több ringyó kelt át a folyón, mint azelőtt. A legtöbb nemesifjú tanult kardforgatást, és a társadalmi helyzetük megengedte, hogy kardot hordjanak a városban, de a kocsmák nem voltak megfelelő színhelyek az ilyenfajta képességek bemutatására. És egy éles kard halálos fegyver volt, különösen óvatlan kézben. Ránéztem Nicholas magas, nyúlánk alakjára, és észrevettem, hogy rövid tanulóköpenye alatt zöld hasított zekét hord, amelynek hasadékán át kivillant a finom sárga damasztbélés. Ez teljesen ellentétben állt az Inn szabályaival, mely kimondta, hogy a tanulóknak szerény öltözetet kell hordaniuk. 26

– Folytasd a keresést, de nyugodj meg, Nicholas. Nem vitted ki az iratot ebből az irodából? – kérdeztem élesen. – Nem, Shardlake úr. Tudom, hogy ezt nem szabad. – Iskolázott beszéde volt, lincolnshire-i származására enyhe raccsolása utalt. Hosszú orrú és kerek állú ábrázatáról sütött az aggodalom. – A hasított selyemzeke sem megengedett. Bajba akarsz kerülni a kincstárnoknál? Miután megtaláltad az okiratot, hazamész és átöltözöl. – Igen, uram – felelte alázatosan. – És amikor Slanning asszony idejön délután, szeretném, ha beülnél a megbeszélésre, és jegyzetelnél. – Igenis, uram. – És ha az okirat mégsem kerül elő addig, bent maradsz, amíg meg nem találod. – Az égetés befejeződött? – kérdezte habozva Skelly. – Igen, de nem akarok beszélni róla. Barak felnézett. – Van pár hírem számodra. Jó hírek, de bizalmasak. – Rám férne pár. – Gondoltam – felelte együtt érzőn. – Gyere be a szobámba. Követett a saját irodámba, amelynek osztott ablaka a kapuház udvarára nézett. Ledobtam a taláromat és a sapkámat, és leültem az asztalomhoz, míg Barak a szemközti székre telepedett le. Észrevettem, hogy furcsa szürke pöttyök jelentek meg sötétbarna szakállában, míg a hajában még egy sem. Barak harmincnégy éves volt, tíz évvel fiatalabb, mint én, hajdan karcsú alakja kezdett kitelni. – Ez a tökfejű Overton úrfi lesz a halálom! Mintha egy majmot kellene olvasni tanítani. Elmosolyodtam. – Ejnye, nem buta gyerek ő. Múlt héten jó összegzést készített nekem a Bennett-ügy irataiból. Csak jobban oda kell figyelnie. Barak felmordult. – Örülök, hogy szóltál a ruhája miatt. Bárcsak megengedhetném magamnak mostanság a selyemzekét! – Fiatal, és egy kissé felelőtlen – mosolyogtam fanyarul. – Mint te voltál, amikor először találkoztunk. Legalább Nicholas nem káromkodik úgy, mint egy kocsis. 27

Barak fújt egyet, aztán komolyan rám nézett. – Milyen volt az égetés? – Elmondani sem lehet, milyen szörnyű. De mindenki eljátszotta a szerepét – tettem hozzá keserűen –: a tömeg, a városi tisztségviselők és az emelvényen ülő tanácsosok. Volt egy kis dulakodás közben, de a katonák gyorsan közbeléptek. Azok a nyomorultak szörnyű, de igaz halált haltak. Barak megrázta a fejét. – Miért nem tagadták meg nézeteiket? – Felteszem, úgy gondolták, hogy ezzel elkárhoznának – sóhajtottam. – Szóval, mik azok a jó hírek? – Kezdjük ezzel. Ma reggel kézbesítették – Barak keze eltűnt a derekán lógó erszényben. Három fényes, kövér aranytallért vett elő és csúsztatta őket az asztalra, egy darab papír kíséretében. Az asztalra néztem. – Késedelmes díj? – Majd te megmondod. Nézd meg a kísérő szöveget. Elvettem a papírt és széthajtogattam. Belül üzenet állt, reszketeg kéz körmölte: „Itt van a pénz, amivel tartozom neked az ellátásért, az Elliard asszonynál való tartózkodásom idejéből. Súlyos beteg vagyok, és szívesen venném, ha meglátogatnál. Testvéred a jogban, Stephen Bealknap.” Barak mosolygott. – Tátva maradt a szád. Nem meglepő, az enyém is. Felvettem az asztalról az aranyakat és közelről megvizsgáltam őket, hátha valami tréfa az egész. De ezek kiváló arany pénzérmék voltak, a pénzrontás előttről, egyik oldalon a fiatal királyunk, a másikon a Tudor-rózsa díszelgett. Hihetetlennek tűnt. Stephen Bealknap nemcsak személyes és szakmai gátlástalanságáról volt hírhedt, de fösvénységéről is. Állítólag ládányi aranyat rejtegetett az irodájában, amelyet egész éjjel szemmel tartott. Vagyonát mindenféle piszkos üzlettel halmozta fel az évek során, néha az ellenfelemként. Elvi kérdést csinált abból, hogy sohasem fizetett vissza adósságot, ha tehette. Három éve volt már, hogy túlzott nagylelkűségi rohamomban fizettem helyette egy barátomnak, mert betegsége alatt gondját viselte. Ezt az összeget egészen mostanáig nem térítette meg nekem. – Ez szinte hihetetlen. – Eltöprengtem. – Ugyanakkor… emlékszem, tavaly késő ősszel, éppen a tél beköszönte előtt, mielőtt ágynak esett volna, teljesen váratlanul barátságosan viselkedett egy ideig. Időnként odajött hozzám az udvaron, és megkérdezte, hogy vagyok, hogy mennek az ügyeim, mintha ba28

rátok lennénk. – Láttam magam előtt, amint keresztülvág a zárt udvaron egy derűs őszi napon, fekete köpenye csapkodott sovány alakja körül, és bágyadt behízelgő mosoly ült vöröslő arcán. Merev szálú szőke haja mindenfelé szétállt a fövege alól, mint mindig. „Shardlake uram, hogy megy a sorod?” – kérdezte. – Mindig elutasító voltam vele – mondtam Baraknak. – Természetesen egy cseppet sem bíztam benne, és biztosra vettem, hogy valami hátsó szándék rejlik az érdeklődése mögött. Azt hittem, munkát akart szerezni. Egyszer mondta is, hogy nem sokat kap egy régi ügyfelétől. De sohasem említette a pénzt, amivel tartozott nekem. Egy idő után ráébredt, hogy nem akarok vele barátkozni, és onnantól kezdve újra semmibe vett, mint régen. – Összeráncoltam a homlokom. – Már akkor is fáradtnak látszott. Nem volt jól. Talán ezért vesztett el megbízásokat; odalett a ravaszsága. – Talán őszintén bánja a bűneit, ha olyan beteg, amilyennek mondják. – Csomót találtak a gyomrában, igaz? Már betegeskedik pár hónapja, ugye? Régen nem láttam. Ki hozta el az üzenetet? – Egy öregasszony. Azt mondta, ő ápolja Bealknapet. – Elképesztő. Bealknap megfizeti az adósságát és megkér, hogy látogassam meg? – Elmész hozzá? – Könyörületből, azt hiszem, így kell tennem. – Hitetlenkedve csóváltam a fejem. – Mi a másik híred? Ezek után mivel tudsz még előhozakodni? Azt hiszem, már az sem lepne meg, ha azt mondanád, hogy békák repkednek London felett. Rám mosolygott megint, ellágyultak az arcvonásai. – Nem, ez csak meglepetés, nem csoda. Tamasin megint várandós. Előrehajoltam és megragadtam a kezét. – Ez igazán remek hír! Tudom, hogy akartatok még egyet. – Igen. Kisöcs vagy húg Georgie-nak. Januárban jön a világra, azt mondták. – Csodálatos, Jack, gratulálok. Meg kell ünnepelnünk. – Még nem mondjuk el mindenkinek, de el tudnál jönni egy kis összejövetelre, amit Georgie első születésnapjára szervezünk, huszonhetedikén? Akkor fogjuk bejelenteni. Megkérnéd az öreg mórt, hogy ő is jöjjön? Jól gondját viselte Tamasinnek, amikor Georgie-val volt várandós. – Guy ma este átjön hozzám vacsorára, akkor megkérdezem. – Jó. – Barak hátradőlt székében, és elégedett arccal összekulcsolta kezét a hasán. Az első gyermekük meghalt, és akkor féltem attól, hogy az átélt gyöt29

relem örökre szétszakítja őket, ám múlt évben Tamasin egészséges fiút szült. És ilyen hamar újabb gyermeket vár! Milyen kiegyensúlyozott életet él most Barak! Mennyire különbözött attól a nyughatatlan fickótól, aki alig hat éve kétes küldetéseket hajtott végre Thomas Cromwell megbízásából. – Nagyon örülök – mondtam halkan. – Talán végül jó dolgok is történhetnek a világban! – Beszámolsz Rowland kincstárnoknak az égetésről? – Igen. Megnyugtatom, nem maradt észrevétlen, hogy az Inn képviselőjeként jelen voltam. – Felvontam a szemöldököm. – Többek között Richard Rich is látott. Barak is felvonta a szemöldökét. – Az a gazember is ott volt? – Ott. Egy éve nem láttam, de természetesen emlékezett rám. Vetett rám egy kellemetlen pillantást. – Ennél többet nem tehet. Túl sokat tudsz róla. – Elég nyugtalannak tűnt. Kíváncsi vagyok, miért. Azt hittem, hogy magasan jár a csillaga manapság, elvégre Gardiner és a konzervatívok szövetségese. – Ránéztem Barakra. – Még kapcsolatban állsz a barátaiddal azokból az időkből, amikor Cromwellnek dolgoztál? Hallottál valami szóbeszédet? – Időnként eljárok a régi kocsmákba, amikor Tamasin engedi, de keveset hallok. És mielőtt megkérdezed, a királynéról semmit. – Igaz volt a pletyka arról, hogy Anne Askew-t megkínozták a Towerben – mondtam. – Székben kellett az oszlophoz vinni. – Szegény teremtés. – Barak elgondolkodva simogatta a szakállát. – Kíván­ csi vagyok, hogyan jutott ki ennek a híre. Csak úgy lehet, ha dolgozik egy radikális szimpatizáns a Towerben. Egyébként csak annyit hallottam a régi barátaimtól, hogy Gardiner püspök most a király füle, de ez köztudomású tény. Feltételezem, Cranmer érsek nem volt jelen az égetésen. – Nem. Nem kockáztat, inkább megbúvik Canterburyben, úgy sejtem. – A fejemet ingattam. – Csodálom, hogy ilyen sokáig kihúzta. Mellesleg, volt egy fiatal ügyvéd az égetésen, két nemesifjú társaságában, aki végig figyelt engem. Alacsony, vékonydongájú, barna hajú férfi, kis szakállal. Kíváncsi vagyok, ki lehet. – Valószínűleg egy jövendőbeli ellenlábasod a következő ülésszakban. Felmérte a másik felet. – Lehet. – Az érméket babráltam az asztalon. – Ne gondolj állandóan arra, hogy valaki a nyomodban van – mondta Barak halkan. 30

– Tudom, hogy nem kellene, de csodálkozol ezen az elmúlt pár év után? – sóhajtottam. – Egyébként találkoztam Coleswyn testvérrel is az égetésen. Őt a Gray’s Inn küldte, hogy képviselje őket. Rendes ember. – Az ügyfelével ellentétben, vagy tiéddel. Az a nyakigláb Nicholas megérdemli, hogy egész délutánt azzal a vén Slanning banyával töltse. Elmosolyodtam. – Igen, ez járt a fejemben nekem is. Rendben, menj, nézd meg, hogy megtalálta-e már az okiratot. Barak feltápászkodott. – Fenéken billentem, ha nemes ifjú, ha nem… Magamra hagyott az aranyakkal. Rápillantottam az üzenetre. Nem tehettem róla, de nem hagyott nyugton a kíváncsiság. Miben sántikálhat most Bealknap? V Isabel Slanning asszony pontosan háromkor érkezett meg. Nicholas, immár egy szolidabb fekete gyapjúzekében, mellettem ült, keze ügyében lúdtoll és papír. Szerencséjére megtalálta az eltűnt okiratot, mialatt én Barakkal beszélgettem. Skelly kissé félénken bekísérte Slanning asszonyt. Az özvegy magas, sovány nő volt, az ötvenes éveit taposta, de ráncos arca, keskeny összeszorított ajkai és állandó rosszalló tekintete miatt idősebbnek nézett ki. A tavalyi ülésszakon láttam a bírósági meghallgatásokon a fivérét, Edward Cotterstoke-ot, és megdöbbentett, arcvonásai, alakja mennyire hasonlított a testvérééhez – eltekintve persze a kis szürke szakálltól. Slanning asszony finom gyapjúból készült lila ruhát viselt, divatos felhajtott gallérral, ami körbezárta vékony nyakát, és egy gyöngyökkel kirakott szögletes főkötőt. Vagyonos hölgy volt; néhai férje sikeres rőfös volt, és özvegye, mint sok gazdag kereskedőfeleség, olyan tekintélyt sugárzott, amiről azt gondolta volna az ember, hogy nem illik egy alacsonyabb rangú teremtéshez. Engem hidegen köszöntött, Nicholason keresztülnézett. Mint mindig, most is azonnal a tárgyra tért. – Szóval, Shardlake úr, milyen híreid vannak? Jól sejtem, hogy az a nyomorult Edward ismét megpróbálja elhalasztani a tárgyalást? – Nagy barna szeme vádlón villant. – Nem, asszonyom. Az ügyet felvették a King’s Bench szeptemberi ülésszakára. 31

Hellyel kínáltam, közben újra eszembe jutott, miért gyűlölik egymást an�nyira a testvérével. Mindketten egy sikeres gabonakereskedő gyermekei voltak. Az apa fiatalon meghalt, és az anyjuk újra férjhez ment, az új családfő pedig átvette az üzlet irányítását, aztán egy évvel később ő is váratlanul elhunyt. Az özvegy, Deborah Cotterstoke eladta az üzletet, és hátralévő hosszú életében a kapott tetemes összegből élt. Sohasem ment újra férjhez, és előző évben halt meg nyolcvanévesen, egy nyavalyatörős rohamot követően. A végrendeletét egy pap készítette el a halálos ágyán. Ennek nagy része egyértelmű volt: a pénzét egyenlő részben elosztotta a két gyermeke között; a Chandler’s Hall közelében álló nagy házat, amelyben élt, el kellett adni és a befolyt vételárat szintén egyenlő részben elosztani. Edward, hasonlóan Isabelhez, meglehetősen tehetős volt – a városházán magas tisztséget töltött be – és mindkettőjüket még gazdagabbá tette volna az anyjuk vagyona. A végrendelet a házbeli ingóságról rendelkezett tételesen. Az anya minden bútort Edwardnak szánt, ugyanakkor minden falra függesztett tárgyat, a kárpitok és festmények „minden fajtáját a házon belül, a jellegükre, elhelyezkedésükre és rögzítésükre tekintet nélkül” Isabelre hagyta – és itt kezdődtek a gondok. Szokatlan megszövegezés volt, de megszereztem a végrendeletet készítő pap és az öreg hölgy tanúként eljáró két szolgájának a tanúvallomását, akik határozottan állították, hogy Mrs. Cotterstoke, aki a halál közelében is tiszta elmével bírt, ragaszkodott ezekhez a szavakhoz. E körülmények vezettek a jelenlegi helyzethez: az öreg Mrs. Cotterstoke első férje, a két gyerek apja érdeklődött a festmények és műalkotások iránt, és a ház tele volt finom faliszőnyegekkel, néhány arcképpel, az étkezőben pedig hatalmas falfestmény díszelgett, amelyet közvetlenül a vakolatra festettek. A ház jelenleg üresen áll, csak egy öreg szolga őrzi; egyszer magam is elmentem megnézni a képet. Nagyra becsülöm a festészetet – én magam is rajzoltam és festettem fiatalabb napjaimban –, és ez a falfestmény különösen szép. Közel ötven évvel ezelőtt készült, még az öreg király uralkodása alatt. Egy családi jelenetet örökít meg: a fiatal Mrs. Cotterstoke-ot ábrázolja a férjével, aki a céhének köpenyét és az akkoriban divatos csúcsos kalapot viselte. A házaspár együtt ül fiatal gyermekeikkel, Edwarddal és Isabellel. A modellek arca, az asztalon sárgálló napraforgók és az ablakon túl látható londoni utcakép mind aprólékosan volt kidolgozva. Az öreg Mrs. Cotterstoke rendszeresen felújítatta a festményt, így a színek olyan élénkek voltak, mint amikor a kép készült. Mindenképpen növelné a ház értékét, amikor eladják. Mivel a képet közvetlenül a falra festették, a törvény szerint a festmény a 32

ház tartozékának számított, de az öreg hölgy végrendeletének különös szóhasználata miatt Isabel érvelhetett amellett, hogy ez jog szerint őt illeti, és szakértőnek kellene eltávolítania, akár a falat is kiszedni, ha szükséges – ami, bár nem főfal volt, szinte lehetetlen lenne a festmény sérülése nélkül. Edward elutasította ezt az álláspontot, ragaszkodott hozzá, hogy a kép tartozék, és a ház mint fődolog sorsában kell osztoznia. A földet érintő hagyatéki vitákban – és a házat idesorolták – a King’s Bench bíróság hivatott eljárni, de az ingóságok kérdése – és Isabel szerint a festmény ingó vagyontárgy volt – még a régi egyházi joghatóság alá tartozott, ilyenkor pedig a püspöki bíróság járt el. Emiatt szegény Coleswynnek és jómagamnak először azt a vitát kellett lefolytatnunk, melyik bíróság hatásköre terjed ki az ügyre, mielőtt még a végrendelet kérdéséhez eljutottunk volna. Az elmúlt pár hónap során a püspöki bíróság úgy határozott, hogy a festmény ingóság. Isabel azonnal arra utasított, hogy folyamodjak a King’s Bench-hez, amely örökké ugrásra készen állt, hogy magának követeljen hatáskört az egyházi bíróságok rovására. A bíróság úgy döntött, hogy az ügy az ő hatásköre alá tartozik, és elkülönített meghallgatást tűzött ki őszre. Így az ügy ide-oda pattogott, mint egy teniszlabda, miközben az összes vagyontárgyat zár alá vették. – Az én drága testvérem megint megpróbálja késleltetni az ügyet, meglátod – mondta Isabel, a szokásos önelégült hangsúlyával. – Megpróbál kifárasztani, de nem fog neki sikerülni, az ő ügyvédjével. Agyafúrt egy csaló az. – Hangja dühösen megemelkedett, mint mindig néhány mondat után. – Coleswyn úr nagyon tisztességesen viselkedett ebben az ügyben – vetettem ellene élesen. – Igen, megpróbálta elhalasztatni a tárgyalást, de az alperesek ügyvédei mindig ezt teszik. – Neki az ügyfele utasításai szerint kell eljárnia, ahogy én is ezt teszem. – Mellettem Nicholas szorgosan jegyzetelt, hosszú vékony ujjai gyorsan mozogtak a lapon. Legalább jó oktatásban részesült és tisztességes kézírása volt. Isabel felhúzta az orrát. – Ez a Coleswyn egy protestáns eretnek, mint az öcsém! Mindketten a St. Jude-ba járnak, ahol levettek minden képet, és a lelkész egy csupasz asztal mellett tart istentiszteletet. Ez egy másik vita tárgya volt a testvérek között: Isabel büszke tradicionalista maradt, míg a bátyja reformer lett. – Azt a lelkészt meg kellene égetni – folytatta a nő –, mint az Askew némbert és a társait. 33

– Kint voltál az égetésen ma reggel, Slanning asszony? – kérdeztem halkan. Én nem láttam őt. Elhúzta az orrát. – Soha sem mennék el ilyen eseményre, de ők megérdemelték. Láttam, hogy Nicholas erősen összeszorítja a száját. Sohasem beszélt vallásról; legalább ebben a tekintetben értelmes kölyök volt. Témát váltottam: – Slanning asszony, az ügy kimenetele semmiképpen sem tekinthető biztosnak. Ez nagyon szokatlan ügy. – Az igazság győzedelmeskedni fog. És ismerem a képességeidet, Shardlake úr. Ezért fogadtam fel képviselőmül egy serjeantet. Mindig szerettem azt a képet. – Cseppnyi érzelem lopakodott a hangjába. – Ez az egyetlen emlékem drága apámról. – Nem lennék őszinte veled, ha az esélyedet magasabbra tenném ötven százaléknál. Sok függ a szakértő tanúk vallomásától. A legutolsó meghallgatáson megállapodtunk, hogy mindkét fél felkér egyegy szakértőt az ácsok céhének tagjai közül, aki beszámol majd a bíró­ságnak arról, hogy van-e lehetőség, és ha igen, milyen, a festmény eltávo­lítására. – Megnézted a taglistát, amit adtam neked? Isabel elutasítóan intett. – Nem ismerek senkit közülük. Neked kell javasolnod valakit, aki arról számolhat be, hogy a festményt könnyen el lehet távolítani. Biztosan van, aki elég magas díjért megtenné ezt. Akármennyi is az, én kifizetem. – Egy zsoldos – feleltem színtelen hangon. – Természetesen vannak szakértő tanúk, akik megfelelő díjazás ellenében eskü alatt vallanák a feketéről, hogy fehér. – Pontosan. – Ám a bíróságon jól ismerik ezeket a szakértőket, és nemigen adnak a szavuknak. Sokkal jobban járunk, ha olyan valakit kérünk fel, akit a bíróságon becsületesnek ismernek. – És ha nem nekünk kedvezően nyilatkozik? – Akkor újra át kell gondolnunk, mit tehetünk. Isabel összeráncolta homlokát, szemei keskeny kis nyílásokká szűkültek. – Ha ez megtörténik, akkor felkérjük az egyik ilyen „zsoldost”, hogy ezt a furcsa kifejezést használjam. – Dölyfösen nézett rám, mintha én, és nem ő javasolta volna, hogy tévesszük meg a bíróságot. Felvettem az asztalról az én példányomat a listából. 34

– Jackaby mestert javasolnám felkérni. Már volt vele ügyem korábban, és nagy tiszteletnek örvend. – Nem – mondta Slanning asszony. – Áttanulmányoztam a listát. Rajta van Adam mester, aki a céh elnöke volt. Ha van rá mód, hogy levegyék azt a festményt, amiben biztos vagyok, ő rá fog jönni. – Úgy vélem, Jackaby mester jobb lenne. Neki van tapasztalata a peres ügyekben. – Nem – ismételte meg az özvegy határozottan. – Adam mestert akarom. Imádkoztam az ügyért, és hiszem, hogy ő a megfelelő ember, akinek a segítségével igazságot szolgáltathatnak nekem. Ránéztem. Imádkozott érte? Azt hiszi, Istent érdeklik a rosszhiszemű jogi ügyek? Gőgös arckifejezése és szorosan összepréselt szája azonban azt sugallta, hogy nem lehet megingatni. – Rendben van – mondtam. Gőgösen bólintott. – Ne felejtse el azonban, hogy ön választotta Adam mestert, Slanning asszony. Én semmit sem tudok róla. Egyeztetem az időpontot, amikor a két szakértő megnézheti együtt a házat. Amilyen hamar lehet. – Nem mehetnek oda külön? – A bíróság nem szeretné. Elkomorult. – A bíróság, a bíróság… ez az én ügyem, ha nem tévedek. – Nagyot sóhajtott. – Ha veszítek a King’s Bench-en, fellebezni fogok a Chanceryhez. – Ahogy a fivéred is, valószínűleg, ha ő veszít. Ismét eltöprengtem a közöttük feszülő ellentéten. Tudtam, hogy régóta haragban voltak; már évek óta nem álltak szóba egymással. Isabel megvetően beszélt arról, hogy a testvére városi tanácsos lehetne már, ha akár a kisujját mozdítaná érte. Megint szöget ütött a fejembe, az anyjuk miért ragaszkodott ahhoz a szóhasználathoz a végrendeletében. Mintha az lett volna a szándéka, hogy összeugrassza a gyermekeit. – Slanning asszony, megkaptad már a legutóbbi költségszámlámat? – kérdeztem. – És azonnal ki is egyenlítettem, Shardlake serjeant. – Büszkén felszegte az állát. Ez igaz volt; mindig azonnal rendezte a számlákat, vita nélkül. Nem úgy, mint Bealknap. – Tudom, asszonyom, és hálás vagyok. De ha az ügy áthúzódik a következő évre, és a Chancery-re kerül, a költségek egyre magasabbak lesznek. 35

– Akkor el kell érni, hogy Edward fizessen mindent. – Általában hagyatéki ügyekben a költségeket a hagyatékból rendezik. És ne feledkezzünk meg arról, hogy a pénz romlik, ezért a ház és az édesanyád pénzének az értéke is csökken. Nem lenne észszerűbb, praktikusabb most megegyezésre jutni? Felszegte a fejét. – Uram, te vagy az ügyvédem. Neked ahhoz kellene tanácsokat adnod, hogyan nyerjek, és biztosan nem arra rábeszélni, hogy egyértelmű győzelem nélkül zárjam le az ügyet. – Hangja ismét megemelkedett, ezért én szándékosan halkan folytattam. – Sokan megállapodnak, amikor a végeredmény bizonytalan és költséges. Mint ebben az esetben is. Gondolkodtam. Fontolóra vetted-e valaha, hogy megvásárolod Edwardtól az őt illető részt, és eladod a saját mostani házad? Így élhetnél az édesanyád otthonában és érintetlenül hagyhatnád a festményt, ahol van. Éles kis nevetést hallatott. – Anyám háza túlságosan nagy nekem. Gyermektelen özvegy vagyok. Tudom, hogy a szolgáitól eltekintve ő egyedül élt ott, de ő bolond volt. Az a ház túl nagy egy egyedülálló nőnek. Azok a szép nagy szobák! Nem, le fogom vetetni a festményt, és az enyém lesz. A legjobb londoni mesterek fogják leszedni. Akármibe is kerül. A végén úgyis megfizettetem Edwarddal. Ránéztem. Voltak már nehéz természetű, eszelős ügyfeleim, de Isabel Slanning konoksága és testvére iránti gyűlölete rendkívülinek tűnt. Pedig eszes asszony volt, cseppet sem ostoba. Minden tőlem telhetőt megtettem. – Jól van – mondtam. – Azt hiszem, a következő tennivaló, hogy átnézzük a legutóbbi nyilatkozatod. Úgy hiszem, pár dolgot jobb lenne módosítani. Visszafogottan kell fogalmaznunk a bíróság előtt. Nem segít, ha az öcséd kártékony gazembernek nevezzük. – A bíróságnak tudnia kell, milyen ember. – Ez nem viszi előre az ügyed. Vállat vont, azután bólintott, megigazítva a főkötőjét ősz fején. Miközben elővettem a vallomást, Nicholas előrehajolt, és megszólalt: – Engedelmeddel, uram, feltehetek egy kérdést a hölgynek? Haboztam, de a kötelességem volt képezni őt. – Ha óhajtod. Nicholas ránézett Isabelre. 36

– Azt mondtad, asszonyom, hogy a házad sokkal kisebb, mint az édesanyádé. Az özvegy bólintott. – Így van. De az igényeimnek elegendő. – Kisebb szobákkal? – Igen, fiatalember – felelte ingerülten. – A kisebb házakban a szobák is kisebbek. Ez nyilvánvaló. – De, ha jól értem a falfestmény az édesanyád házának legnagyobb szobájában van. Tehát, ha képes is lennél elhozni a festményt, hová tennéd? Isabel arca elvörösödött és megfeszült. – Ez az én dolgom, fiam! – csattant fel. – A tiéd az, hogy körmölj a gazdádnak! Nicholas elvörösödött, és a papírjai fölé hajolt. Pedig nagyon jó kérdést tett fel. V Egy órát töltöttünk azzal, hogy áttanulmányoztuk az iratokat, és sikerült rábeszélnem Isabelt, hogy a vallomásából kivegyünk a testvérére vonatkozó több sértő megjegyzést. Mire végeztünk, a fejem zúgott a fáradtságtól. Nicholas összeszedte a jegyzeteit és kiment a szobából, miután meghajolt Isabel felé. Ő is felállt, még mindig elég élénken, de rosszkedvűen; Nicholas kérdése óta dühösnek látszott. Felkeltem, hogy kikísérjem az előtérbe, ahol egy szolga várt rá, hogy hazavigye. Isabel megállt velem szemben – magas asszony volt –, és eltökélt, merev tekintettel meredt a szemembe. – Bevallom, Shardlake úr, néha kételkedem benne, hogy úgy tényleg an�nyira szíveden-lelkeden viseled-e ezt az ügyet, ahogy kellene. És az a pimasz kölyök… – Haragosan megrázta a fejét. – Asszonyom, biztos lehetsz afelől, hogy minden csepp erőmmel azon leszek, hogy megnyerjük az ügyét. De az is kötelességem, hogy bemutassam az egyéb lehetőségeket is, és figyelmeztesselek a költségekre. Természetesen, ha elégedetlen vagy velem, és más ügyvédhez kívánod átvinni az ügyet… – Nem, uram, nálad maradok, ne félj – rázta meg mogorván a fejét. Már nem először vetettem fel neki ezt a javaslatot, de különösképpen gyakran a legnehezebb és legellenségesebb ügyfelek vonakodtak leginkább távozni. Mintha merő rosszindulatból akarnának maradni és tovább idegesíteni. – Ámbár… – kezdte habozva. – Igen? 37

– Azt hiszem, nem igazán érted a testvéremet. – Egy korábban nem látott arckifejezés suhant át az arcán. Félelem… kétség nem fért hozzá, félelem torzította az arcát új, a megszokottól eltérő vonásokba. Egy másodpercre Isabel rémült, idős hölggyé változott. – Ha tudnád, uram – folytatta csendesen. – Ha tudnád, mennyi szörnyű dolgot tett a fivérem. – Hogy érted? – kérdeztem. – Veled? – És másokkal. – Rosszindulatú szisszenés; a harag visszatért. – Milyen dolgokat, asszonyom? – kérdeztem. De Isabel élénken megrázta a fejét, mintha megpróbálná kirázni a kellemetlen gondolatokat belőle. Mélyet lélegzett. – Nem számít. Nincs jelentőségük ebben az ügyben. Megfordult, és sebesen elhagyta a szobát, a főkötője vászonszalagjai dühösen suhogtak nyomában.

38

Harmadik fejezet Hat óra után értem haza. Barátomat, Guyt hét órára hívtam vacsorázni – késői időpont, de hozzám hasonlóan ő is sokáig dolgozott. Mint mindig, Martin meghallotta az érkezésem, és az előszobában várt, hogy elvegye taláromat és fejfedőmet. Úgy döntöttem, kimegyek a kertbe, hogy élvezzem egy kicsit az esti levegőt. Nemrég építettem egy kis kerti lakot, és kitetettem pár széket a kert végébe, ahová kiülhettem és gyönyörködhettem a virágokban. Az árnyékok hosszúra nyúltak. Néhány méh döngicsélt a kas körül, és gerlék búgtak a fákon. Hátradőltem. Most jöttem rá, hogy az Isabel Slanninggel folytatott megbeszélés alatt egyáltalán nem gondoltam az égetésre; ilyen erővel bírt az özvegy személyisége. Az ifjú Nicholas okos kérdést tett fel arról, hová tenné az asszony a képet. A kapott válasz pedig további bizonyítékkal szolgált arra, hogy Isabelnek a vita megnyerése többet jelent, mint maga a kép, bármennyire őszintén is ragaszkodik hozzá. Ismét a végén tett furcsa megjegyzésére gondoltam, a testvére szörnyű tetteire. A találkozásaink során az özvegy általában semmit sem szeretett jobban, mint szidalmazni és becsmérelni Edwardot, de az a hirtelen rátörő félelem más volt. Fontolóra vettem, hogy megérne-e pár szót váltani Philip Coleswynnal becses ügyfeleinkről. De ez szakmaiatlan lenne. Kötelességem volt minden erőmmel az ügyfelemet képviselni. Gondolataim visszatértek a reggeli szörnyű eseményekhez. A nagy emel­vényt mostanra már lebontották, a megszenesedett oszlopokkal együtt. Coles­wyn megjegyzése is eszembe jutott, hogy bármelyikünk ugyanarra a sorsra juthat, mint azok négyen. Vajon neki vannak veszélyes kapcsolatai reformerekkel? Meg kell szabadulnom a könyveimtől, mielőtt lejár az amnesztia. A ház felé néztem; az ebédlőm ablakán keresztül láttam, hogy Martin meggyújtja a méhviasz gyertyákat a tartóikban, és kínos pontossággal eligazgatja a vászon asztalterítőt a legjobb ezüst étkészletemmel, mindent sorba rakva. Visszamentem a házba, és beléptem a konyhába. Odabent minden a feje tetején állt. Timothy hatalmas csirkét forgatott a nyárson. Josephine az asztal egyik végénél állt, a salátát rendezte el a tányérokon tetszetősen. A másik végén 39

Agnes Brocket az utolsó simításokat végezte a mandulából és darált cukorból készült édességen. Mind meghajoltak, amikor beléptem. Agnes a negyvenes éveiben járó, telt asszony volt, vidám arcú, mogyoróbarna hajára tiszta fehér főkötőt kötött. A felszín alatt azonban szomorúság is rejtőzött. Tudtam, hogy Brocketéknek volt egy felnőtt fia, akivel valamilyen okból sohasem találkoztak; mielőtt felfogadtam őket, Martin említette ezt, de semmi többet. – Ez ünnepi alkalomra is tökéletes lenne – mondtam, az édességre pillantva. – Biztosan sok munkával járt. Agnes elmosolyodott. – Ugyanúgy kedvem lelem egy kiváló étel elkészítésében, ahogy a szobrász a szobra tökéletesítésében. – Az ő munkája gyümölcse hosszabb ideig megmarad, de a tiéd több örömöt szerezhet. – Köszönöm, uram – mondta Agnes, aki szívesen vette a dicséreteket. – Josephine segített, nem igaz? Josephine bólintott, és félszegen elmosolyodott. Apja, az a kíméletlen gaz­ember volt az előző házvezetőm, és amikor tavaly szó szerint kihajítottam a házból, a lány velem maradt. Apja évekig bántotta és megfélemlítette Josephine-t, de a távozását követően fokozatosan kezdett eltűnni a szégyenlőssége és rémültsége. Kezdett odafigyelni a megjelenésére is; kibontott haja csillogó lett, arca kikerekedett. Csinos fiatal lány vált belőle. Agnes követte a pillantásomat, és megint elmosolyodott. – Josephine már nagyon várja a vasárnapot – jegyezte meg huncutul. – Igen? És miért? – A madarak azt csiripelik, hogy templom után megint sétálni megy a fiatal Brown úrral, aki az egyik Lincoln’s Innben lakó ügyvédnél dolgozik. Ránéztem Josephine-re. – Kinél? – Henning úrnál – felelte Josephine elvörösödve. – Az irodában lakik. – Jól van, jól van. Ismerem Henning urat, remek ügyvéd. – Visszafordultam Agneshez. – Mennem kell mosakodni, mielőtt a vendégem megérkezik. Bár Agnes jószívű volt, néha kissé tapintatlan, és nem akartam még jobban zavarba hozni Josephine-t. Ennek ellenére örültem; nagyon ideje volt már, hogy Josephine-nek udvarlója legyen. Éppen kiléptem volna az ajtón, amikor visszatért Martin. Meghajolt. – Az asztal terítve, uram. 40

– Remek. Köszönöm. – Egy pillanatra elkaptam Josephine Martinra vetett pillantását: csak úgy sütött belőle az ellenszenv. Már észrevettem ezt egyszerkétszer, és nem tudtam mire vélni. Számomra úgy tűnt, Martin mindig jó volt az alárendelt cselédekhez. V Guy kicsivel hét után érkezett meg. Régi barátom orvos volt, egykor, rendházak feloszlatása előtt bencés szerzetes. A mór származású férfi elmúlt már hatvanéves, sötét vonásait ráncok szabdalták és göndör haja is őszült. Amikor belépett, észrevettem, hogy görnyedten jár, ami néha előfordult a magas férfiakkal idősebb éveikben. Fáradtnak látszott. Néhány hónappal ezelőtt felvetettem neki, hogy esetleg itt az ideje a visszavonuláson gondolkodni, de azt válaszolta, hogy még elég jó erőben van, és mellesleg, nem tudna mit kezdeni magával. Az étkezőben megmostuk a kezünket egy tál fölött, a szalvétákat a vállunkra terítettük, és leültünk. Guy elismerően nézett végig az asztalon. – Az ezüstöd csodásan csillog a gyertyafényben – mondta. – A házadban minden jól néz ki mostanság. Martin kopogott az ajtón, és bejött. Letette elénk a salátástányérokat, rajta zöldfűszerekkel és friss lazacszeletekkel. Miután távozott, Guy felé fordultam: – Igazad van. Martin és Agnes igazi kincs. Régi munkaadója jó ajánlást adott róla. Azonban sohasem tudom elengedni magam a közelében. Van benne valami hűvös távolságtartás. Guy ismét elmosolyodott. – Emlékszem, a maltoni monostorban volt egy hozzá hasonló intézőnk. Rendes fickó volt. Csak azért hoztam fel, hogy elhidd, biztosan sohasem lesz szemtelen a fölötte állókkal. – Hogy mennek a dolgok a Szent Bertalanban? – kérdeztem. A régi ispotályt, a londoni szegényeknek létesített néhány ispotály egyikét, bezárták, amikor a király megszüntette a monostorokat, de néhányan önszorgalomból újra megnyitották, hogy legalább a minimális gyógykezelést biztosítsák. Guy is ott dolgozott. Bűntudattal gondoltam arra, hogy barátom, Roger Elliard három évvel korábbi halálakor, megígértem az özvegyének, hogy folytatom férje munkáját, és szorgalmazom egy új ispotály megnyitását. De beütött a 41

háború, mindenki kínlódott az adóktól és a pénz értékének romlásától, ami azóta is folytatódott, és senki sem volt hajlandó adakozni. Guy széttárta a kezét. – Megtesszük, ami tőlünk telik, bár Jézus a megmondhatója, ez elég kevés. Beszélnek arról, hogy a városi hatóságok átveszik az ispotályt, és a király is pénzadománnyal támogatja majd, de úgy tűnik, ebből nem lesz semmi. – Közben minden nappal egyre több embert sújt a szegénység. – A szegénység és a betegségek. Elnémultunk egy pillanatra, majd eszembe jutott, hogyan deríthetném föl a hangulatot. – Jó hírem van. Tamasin ismét várandós. Januárra várják a babát. Guy szélesen elmosolyodott, kivillantak szép fehér fogai. – Hála Istennek. Mondd meg neki, hogy örömmel viselem gondját a terhessége alatt. – Mindkettőnket meghívtak George első születésnapjának megünneplésére. Huszonhetedikére. – Örömmel elmegyek. – Rám nézett. – Keddhez egy hétre. És a következő hétfő lesz… – habozott – az évfordulója, a… – Annak a napnak, amikor a Mary Rose elsüllyedt. Amikor meghalt az a sok ember, és velük együtt majdnem én magam. – Lehajtottam a fejem, szomorúan ingatva. – Úgy tűnik, aláírták a békeszerződést. Végre. – Igen. Azt mondják, a király tíz évig megtarthatja Boulogne-t, illetve ami még megmaradt belőle. – Nem sok eredmény azért a sok elvesztett életért, vagy a pénzromlás okozta károkért. – Valóban – értett egyet Guy. – De mi a helyzet veled? Előfordul még, hogy úgy érzed, kicsúszik a lábad alól a talaj, mint amikor elsüllyedt a hajó? Haboztam a válasszal, eszembe jutott az a pillanat az égetésen. – Már sokkal ritkábban. – Fürkésző pillantással nézett rám, majd kissé vidámabban azt mondta: – Az ifjú George kedves kis ördögfióka. A kistestvér érkezése rendesen felbőszíti majd. Kényszeredetten elmosolyodtam. – Testvérek – mondtam. – Igen, nem mindig jönnek ki egymással. – Nevek említése nélkül elmeséltem valamennyit a Slanning-ügyről. Guy figyelmesen hallgatta, sötét szeme csillogott a gyertyafényben, ahogy bealkonyodott. A befejezéshez értem. 42

– Azt gondoltam, hogy az asszony örömét leli a testvérével való gyűlölködésben, de abból ítélve, amit ma délután mondott, ennél több lehet a dolog mögött. Guy szomorúnak látszott. – Úgy hangzik, mintha ez a torzsalkodás hosszú időre nyúlna vissza. – Én is azt hiszem. Felmerült bennem, hogy diszkréten beszélek erről a másik ügyvéddel. Értelmes ember, hátha ki tudunk találni valamit, amivel megegyezésre bírhatnánk az ügyfeleinket. Ez azonban etikátlan lenne. – És nem biztos, hogy jóra vezetne. Néha ezek a viszályok olyan mélyen gyökereznek, hogy képtelenség kibékíteni a feleket – mondta Guy valódi szomorúsággal. Martin és Agnes behozták a következő fogást. Szétosztották a csirkével, szalonnával megrakott tányérokat és különféle zöldségeket tálkákban. – Nem szoktál ilyen borúlátó lenni – mondtam Guynak, amikor ismét magunkra maradtunk. – Mellesleg, éppen most nyújtott békejobbot valaki, akitől a legkevésbé számítottam volna ilyesmire. – Beszámoltam neki Bealknap üzenetéről és a visszaadott pénzről. Guy éles pillantást vetett rám. – Megbízol benne? Gondold végig, mi mindent tett ellened korábban. – Úgy tűnik, haldoklik. De… – megvontam a vállam – nem, nem engedhetem meg magamnak, hogy megbízzak Bealknapben. Még most sem. – Még a haldokló állat is képes sebet ejteni. – Ma este nagyon komor hangulatban vagy. – Igen – mondta lassan. – Így van. Arra gondolok, mi történt ma reggel Smithfieldben. Letettem a késem. Az elmúlt hónapokban, az eretneküldözés közepette, kerültem a vallásról folytatott vitákat Guy-jal, aki katolikus maradt. Most azonban szinte habozás nélkül beszélni kezdtem. – Ott voltam. Hatalmas látványosságot csináltak belőle. Gardiner püpök és a fél királyi tanács egy fedett emelvényről nézte végig. Rowland kincstárnok utasított, hogy menjek el, mivel Paget titkár azt akarta, hogy minden jogászkollégium képviseltesse magát az eseményen. Végig kellett néznem, ahogy négy ember kínhalált hal a máglyán, mert nem úgy hittek, ahogy Henrik király szerint hinniük kellene. Legalább lőport tettek a nyakukba, és így a fejük végül felrobbant. És igen, amikor ott voltam, éreztem, hogy a talaj elmozdul alattam, éppúgy, mint annak a süllyedő hajónak a fedélzete. – Egyik kezemet a szemöldökömhöz emeltem, és éreztem, hogy rángatózik. 43

– Isten legyen irgalmas a lelkükhöz – mondta Guy halkan. Hirtelen felkaptam a tekintetem. – Mit jelent ez, Guy? Azt hiszed, szükségük van könyörületre, csak mert azt mondták, amiben hittek? Hogy a papok nem változtathatnak egy darab kenyeret Krisztus testévé? – Igen – felelte a barátom halkan. – Hiszem, hogy tévednek. Elutasítják a mise misztériumát, az igazságot, amit Isten és az egyház évszázadok óta tanít nekünk. És ez veszélyes mindannyiunk lelkére. Mindenhol ott vannak Londonban, rejtőzködnek a vackaikban: a szakramentáriusok, és akik náluk is rosszabbak, az anabaptisták! Ők nem csak a misét utasítják el, de az egész társadalmat szétrombolnák, és minden vagyont közösségi tulajdonba adnának. – Angliában csak egy maroknyi anabaptista élhet, néhány renegát flamand, akikkel jól lehet riogatni a népet. – Kihallottam a türelmetlenséget a hangomból. – Az Askew nőszemély saját maga dicsekedett azzal, hogy szakramentárius – válaszolta Guy élesen. – Még csak nem is Askew-nek hívták. Az asszonyneve Kyme volt, és elhagyta a férjét és két kisgyermekét, hogy Londonba jöjjön prédikálni. Ez helyes cselekedet egy nőtől? Hitetlenkedve néztem régi barátomra, akinek legnagyszerűbb tulajdonsága mindig a kedvessége volt. Felemelte a kezét. – Matthew, ez nem jelenti azt, hogy szerintem is ilyen szörnyű módon kellett kivégezni őket. Nem, nem. De eretnekek voltak, és el kellett őket… hallgattatni. És ha kegyetlenséget emlegetsz, jusson eszedbe, hogy mi mindent tettek a radikálisok. Gondolj arra, hogy mit tett Cromwell azokkal, akik elutasították a királyi szupremácia elvét tíz éve. Gondolj a szerzetesekre, akiket élve kibeleztek a Tyburnben. – Az arcára kiültek az érzelmek. – Rosszat rosszal jóvá tenni nem lehet. – Valóban nem. Ugyanúgy gyűlölöm az erőszakot, amelyet mindkét oldal alkalmaz, mint te. Bárcsak látnám a végét ennek az egésznek! De nem látom. Erre céloztam azzal a mondatommal, hogy némely viszály olyan mélyen gyökerezik, hogy képtelenség kibékíteni a feleket. – A szemembe nézett. – Azt azonban nem sajnálom, hogy a király félig visszakormányzott minket Rómához, és megtartotta a misét. Bárcsak végigvinne minket az úton! – Immár teljesen felélénkült. – És a katolikus egyház régi visszaéléseit is felszámolják. A tridenti zsinat, amelyet III. Pál pápa összehívott, sok mindent meg fog reformálni. Vannak olyanok a Vatikánban, akik megszólítanák a protestánsokat, visszaterelné őket a nyájba. – Sóhajtott. – És mindenki azt mondja, hogy a király 44

egyre betegebb, Eduárd herceg pedig még nincs kilencéves. Nem helyes, ha egy uralkodó magát egy keresztény egyház fejévé teszi, és kinyilatkoztatja, hogy a pápa helyett ő Isten hangja az egyházpolitika alakításában. Hogyan tudna egy kisfiú ilyen irányító szerepnek eleget tenni? Ennél sokkal jobb megoldás, ha Anglia kapva kap a lehetőségen, hogy visszatérjen az Anyaszentegyházhoz. – Ahhoz az egyházhoz, amely embereket éget meg Franciaországban, Spanyolországban az inkvizíció irányításával? Sokkal többet, mint itt. Nem beszélve arról, hogy Károly német-római császár új háborút indít a protestáns alattvalói ellen. Guy nem bírta tovább. – Ismét a radikális eszméket pártolod? – Nem! – Egyre emeltebb hangon vitatkoztunk. – Egykor reménykedtem, hogy egy Biblián alapuló új vallás világosan megismerteti majd az emberekkel Isten szavát. Gyűlölöm ezeket a megosztó vitákat; a radikálisok bibliai szakaszokat citálnak érvként, és éppoly megingathatatlanul hisznek abban, hogy csak nekik van igazuk, mint a pápisták. De amikor azt látom, hogy egy fiatalasszonyt visznek a máglyára, székben cipelve, mert megkínozták, aztán elevenen elégetik a királyság nagy hatalmú emberei előtt, hidd el, nem sóvárgok a régi módi után sem. Emlékszem Morus Tamásra, arra a hajthatatlan pápistára, aki embereket égetett meg eretnekség miatt. – Bárcsak mindannyian rálelnénk a valódi jámborság lényegére, a kegyességre, irgalmasságra, harmóniára! – mondta Guy szomorúan. – Ennyi erővel a csillagokat is kívánhatnád az égről – feleltem. – Nos, egy dologban egyetértünk: olyan törések jöttek létre ebben az országban, amelyek mindaddig megmaradnak, amíg az egyik oldal megsemmisítő vereséget nem mér a másikra. Egyébként azoknak az embereknek a látványától is elfogott a rosszullét, akiket Thomas Cromwell emelt fel, abban a hitben, hogy előmozdítják a további reformokat. Ők pedig most hátat fordítva ennek, a saját érvényesülésüket tartják szem előtt: Paget, Wriothesley, Richard Rich. Gardiner püspök is ott volt, elég fenyegetően fest – keserűen felnevettem. – Hallottam, hogy a radikálisok a pápa felfújt disznójának nevezik. – Talán nem kellene tovább beszélnünk erről a témáról – jegyezte meg halkan Guy. – Meglehet. Elvégre manapság nem biztonságos szabadon beszélni, ahogy olvasni sem. Halkan kopogtak az ajtón. Martin lesz az, hozza a desszertet, a marcipánt. Már nem volt hozzá étvágyam. Reméltem, hogy nem hallotta meg a vitánkat. 45

– Gyere be – mondtam. Martin volt csakugyan, de üres kézzel. Mindig kifejezéstelen arca kissé nyugtalannak látszott. – Shardlake úr, látogatód érkezett. Egy ügyvéd. Azt mondta, sürgős mondanivalója van a számodra. Mondtam, hogy vacsorázol, de ragaszkodott hozzá, hogy szóljak. – Mi a neve? – Sajnálom, uram, de nem árulta el. Az úr azt mondta, négyszemközt kell veled beszélnie. A dolgozószobádba vezettem. Ránéztem Guyra. Még mindig rosszkedvű volt a vitánk miatt, a tányérjáról is csak csipegetett, de most elmosolyodott: – Beszélj azzal az úrral, Matthew. Én tudok várni. – Rendben. Köszönöm. – Felálltam az asztaltól, és kimentem. Legalább közben kicsit lenyugodnak a kedélyek. Már teljesen besötétedett. Ki jöhet ebben az órában? Az előszoba ablakán át két fáklyavivő fiút láttam, akiknek az út megvilágítása volt a feladata, és biztosan a látogatómat kísérték. Volt velük még valaki: egy sötét ruhás szolga karddal az oldalán. Szóval vendégem rangos személyiség. Kinyitottam a dolgozószobám ajtaját. Legnagyobb meglepetésemre, méltóságteljes, hosszú talárjába burkolódzva azt a fiatalembert pillantottam meg odabent várakozni, aki engem figyelt az égetésen. Bár nem volt jóképű – arcát szemölcsök csúfították – arca, a fiatalsága ellenére erőt sugárzott, dülledt szeme pedig élénken, fürkésző tekintettel villant ide-oda. Vendégem meghajolt felém. – Adjon isten jó estét, Shardlake serjeant. Bocsánatot kérek, hogy megzavarom a vacsorádat, de attól tartok, az ügy nem tűr halasztást. – Miről van szó? Az egyik ügyem? – Nem, uram. – Köhintett, az idegesség önkéntelen jeleként. – A Whitehall palotából jövök, őfelségétől a királynétól. Kér, hogy látogasd meg őt. – Kér? – ismételtem meglepetten. A királynék nem szoktak kérni. – Igen, uram. Azt üzeni, nagy bajban van, és esedezik a segítségedért. Megkért, hogy személyesen jöjjek el hozzád, mert nem akarta leírni a kérését. Őfelsége jogtanácsosi testületének ügyvédje vagyok. A nevem William Cecil. Szüksége van rád, uram.

46

Negyedik fejezet Le kellett ülnöm. Az íróasztalom mögött álló székhez mentem, közben intettem Cecilnek, hogy foglaljon helyet velem szemközt. A nálam lévő gyertyát letettem a közöttünk álló asztalra. A láng megvilágította a fiatalember arcát, az árnyékok kiemelték a jobb orcáján lévő három kis szemölcs körvonalát. Mélyet lélegeztem. – Látom, barrister vagy. – Igen, a Gray’s Innben. – Warnerrel dolgozol, a királyné ügyvédjével? – Néha. De Warner úr egyike volt azoknak, akiket eretnek beszéd miatt kihallgattak. Ő most, ha mondhatjuk úgy, meghúzza magát. Engem a királyné alkalmazott, ő maga kérte, hogy legyek a megbízottja. Széttártam a kezem. – Én pusztán egy peres ügyvéd vagyok, semmi több. Hogyan lehetne a királynénak égető szüksége az én segítségemre? Cecil kissé szomorúan elmosolyodott. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, Shardlake serjeant, hogy a képességeid ennél jóval széleskörűbbek. De, sajnálom, nem beszélhetek ma este. Ha beleegyezel, hogy eljössz, a királyné holnap kilenckor fogad a Whitehallban. Ő többet mondhat majd. Ismét eltöprengtem. Királynék nem szoktak senkit kérleli, hogy meglátogassák őket, hanem parancsba adják. Mielőtt nőül ment a királyhoz, Parr Katalin ígéretet tett, hogy még ha jogi ügyekkel meg is fog bízni időnként, sohasem fog bevonni politikai ügyekbe. Ez a mostani eset egyértelműen nagy jelentőségű volt, veszélyes, és az üzenete ily módon történő megfogalmazásával lehetőséget kínált nekem a kibúvóra. Ha akarom, nemet mondhatnék az ifjú Cecilnek. – Most nem mondhatsz nekem semmit? – erősködtem. – Nem, uram. Csak annyit kérek, hogy akár azt választod, hogy eljössz, akár nem, a látogatásomról ne beszélj senkinek. 47

Szinte minden porcikám azt akarta, hogy nemet mondjak. Eszembe jutott, minek voltam szemtanúja délelőtt; a lángok, a sikolyok, a vér. Majd Katalin királynéra gondoltam, a bátorságára, a nemességére, a kedvességére és a humorára. A legkiválóbb és legnemesebb úrhölgy, akivel valaha találkoztam, aki mindig csak jót tett velem. Vettem egy mély lélegzetet. – Elmegyek – mondtam. Azzal hitegettem magam, elég ostoba módon, hogy miután találkozom a királynéval, még mindig dönthetek úgy, hogy visszautasítom a kérését. Cecil bólintott. Az volt az érzésem, hogy nem nyűgöztem le túlzottan. Valószínűleg csak egy középkorú púpos ügyvédet látott maga előtt, akit mélyen felkavart az a lehetőség, hogy veszélybe sodorja magát. És ha így látta, igaza is volt. – Gyalog gyere a palota főkapujához kilencre. Ott fogok várni. Beviszlek a palotába, azután bekísérnek a királyné lakosztályába. Viseld az ügyvédi talárodat, de a serjeanti sapkádat ne. Jobb, ha minél kevesebb figyelmet keltesz ebben a szakaszban. Beszéd közben végigsimított vékony szakállán. Talán arra gondolt, hogy púposként amúgy is magamra vonom a figyelmet. Felálltam. – Akkor hát, reggel kilenckor, Cecil testvér. – Reggel kilenckor, Shardlake serjeant – mondta, és meghajolt – Most vissza kell térnem a királynéhoz. Tudom, hogy örülni fog a válaszodnak. V Kikísértem Cecilt. Martin kezében gyertyával feltűnt az étkezőből, és kinyitotta az ajtót a vendégnek, majd meghajolt. Mindig jelen volt, hogy eleget tegyen az inasokat terhelő kötelezettségek legapróbb részletének is. Cecil kilépett a kavicsos útra, ahol szolgája várta a fáklyavivő fiúk társaságában. Martin bezárta az ajtót. – Vettem a bátorságot, hogy felszolgáljam Malton doktornak a desszertet – közölte. – Köszönöm. Mondd meg neki, hogy rögtön ott leszek. Először azonban küldd a dolgozószobámba Timothyt. Visszamentem a szobámba. A rejtekhelyem, a menedékem, ahol a jogi könyveim kis gyűjteményét, naplókat és többévnyi jegyzeteimet tartottam. Vajon mit gondolna Barak, ha tudna erről? Azt mondaná egykedvűen, hogy félre kellene hajítanom a királyné iránti szentimentális képzelgéseimet, és kitalálni egy halaszthatatlan megbeszélést holnapra Northumberlandben. 48

Megérkezett Timothy. Gyorsan írtam egy üzenetet, amit el kellett vinnie az irodámba. Megkértem Barakot, hogy az egyik legfontosabb ügyemről készítsen el helyettem egy összegzést, amelyet másnap szándékoztam megcsinálni. – Nem, a pokolba! Baraknak elő kell kerítenie azokat a papírokat a Chancery bíróság irodájában… Átírtam az üzenet, hogy Nicholas végezze el a munkát. Mégha a kölyök össze is kever mindent, az összegzése jó lesz kiindulópontnak. Timothy komoly tekintettel nézett rám. – Jól vagy, uram? – kérdezte. – Igen, igen – feleltem ingerülten. – Csak sürget a munka. Egy perc nyugta sincs az embernek! Megbántam felcsattanásomat, ezért adtam neki egy kétpennyst, majd vis�szatértem az étkezőbe, ahol Guy csipegette Agnes finom marcipánját. – Bocsánat, Guy, váratlan elintéznivaló. Guy elmosolyodott. – Nekem is félbeszakították már étkezéseimet, amikor egy-egy szegény beteget ledöntött valami a lábáról. – És sajnálom, ha nyersen fogalmaztam korábban. De rettenetesen feldúlt, amit ma délelőtt láttam. – Megértem. Ha azonban azt gondolod, hogy ezeket a dolgokat támogatja egy reformellenes vagy közülünk azok, akik visszaterelnék Angliát a római egyház kebelére… nos, akkor nagyon igazságtalanul tekintesz ránk. – Én mindössze annyit tudok, hogy hallom, amint vihar dúl a trón körül – mondtam, szabadon idézve Wyatt versét. Ekkor ismét eszembe jutott, mit mondott Philip Coleswyn az égetésen, és megborzongtam. Bármelyikünk erre a sorsra juthat. V Másnap kora reggel Timothy felnyergelte Genesist, és végiglovagoltam a Chancery Lane-en. Lovam egyre öregebb lett, törzse gömbölyűbb, feje egyre csontosabb. Újabb kellemes júliusi nap kezdődött; a nap forrón tűzött ugyan, de enyhe hűsítő szellő mozgatta a zöld ágakat. Elhaladtam a Lincoln’s Inn kapuháza előtt, majd folytattam utamat a Fleet Streeten. Egyszer kellett az út szélére húzódnom, amikor egy juhnyájat tereltek el mellettem a Shambles vágóhídjaira. 49

Már az egész város felébredt, a boltok kinyitottak, a boltosinasok pedig az ajtónyílásokban állva kínálták áruikat. Házalók tülekedtek tálcáikkal a poros úton, egyszer pedig egy patkányfogó sétált szembe. Durva gyapjúköpenyt viselt, törzse meggörnyedt a vállán keresztben átvetett rúdról lógó két ketrec súlya alatt, amelyek tele voltak sovány, fekete patkányokkal. A fején kosarat egyensúlyozó asszony kiabált: – Forró pitét tessék! Egy házfalra hosszú papírlap fehérlett felragasztva, rajta a király legutóbbi rendeletében betiltott könyvek listájával, amelyeket be kellett szolgáltatni augusztus 9-ig. „Isten szava Krisztus dicsősége” – firkálta rá valaki keresztben. Amint elértem a Strandet, az út csendesebbé vált. Dél felé kanyarodott Westminster felé, a folyó kanyarulatát követve. Balra a gazdagok három- és négyszintes házai sorakoztak, élénk színűre festett, díszes homlokzataik alatt, az ajtókban libériás őrök silbakoltak. Elhaladtam a Charing Cross nagy keresztje mellett, azután befordultam a Whitehall széles utcájára. Már láttam magam előtt a palota magas, lőrésestornyos épületeit. Minden torony csúcsán aranyozott oroszlánok, unikornisok és címerpajzsok díszelegtek, amelyek úgy csillogtak a napfényben, mintha tükrök százai lennének ott. A ragyogástól pislognom kellett. A Whitehall palota eredetileg Wolsey bíboros londoni lakhelye volt, és York Place-nek hívták, de a bíboros bukása után a király vette birtokba. Az uralkodó folyamatosan bővíttette az elmúlt tizenöt évben; azt beszélték Európa legpompásabb és legcsodálatosabb palotáját akarta létrehozni. A Whitehall Roadtól balra álltak a főépületek, míg jobbra a kikapcsolódást szolgáló házak meg a teniszpályák, ahol a király egyszer megsérült, ott volt a kakasviadal nagy kör alakú küzdőtere és a St. James park vadászterepe. Az utca fölött ívelt át a Holbein tervezte kapu, a Great Gate, amely a palota két részét kötötte össze, és egy hatalmas tornyos, négy emelet magas kapuház. Ezen túl az utca elnevezése King Streetre változott. A palota falaihoz hasonlóan, sakktáblaszerűen fekete-fehér csempékkel rakták ki, és nagy terrakotta korongokkal díszítették, melyek római császárokat ábrázoltak. A rajta nyíló kapu eltörpült az épület méretéhez képest, mégis elég széles volt, a legnagyobb társzekerek is elférjenek egymás mellett. Kicsivel a Great Gate előtt a palota falait egy másik kapuház törte meg, amely kisebb volt, mégis gyönyörű. Ez vezetett a palota épületeihez. Zöldfehér egyenruhás őrök silbakoltak. Csatlakoztam a bebocsátásra várók rövid sorához: mögöttem négylovas hosszú szekér állt meg. Állványzathoz használt 50

oszlopok voltak rajta halomban, valószínűleg az új épületszárnyhoz kellettek, amelyet a király idősebb lányának, Máriának építettek a folyóparton. Újabb szekér érkezett, a konyhába szánt libákkal megrakva, míg előttem három fiatalember ült lóháton, gazdagon díszített nyergeikben, kisebb csoport szolga kíséretében. A nemesifjak bélelt zekét viseltek, a vállnál hasítékokkal, hogy látni lehessen a lila selyembélést, kalapjukon pávatollak lengedeztek, rövid köpenyük pedig egyik vállukon átvetve lógott az új spanyol divat szerint. – Nem vagyok benne biztos, hogy Wriothesley egyáltalán itt van ma, arról nem is beszélve, hogy elolvasta volna Marmaduke kérelmét – szólalt meg épp az egyikük. – De Marmaduke embere felvetetett minket a listára, ezzel legalább a fogadóteremig eljutunk. Ott leülhetünk kártyázni, és ki tudja, kivel futunk össze, ha egyszer bent vagyunk. A fiatalemberek udvari állásra áhítozó nemesifjak voltak, felszínes kapcsolat fűzte őket Sir Thomas Wriothesley egyik emberéhez. A potyalesők mindig az udvar környékén lézengtek, abban a reményben, hogy valaki valamilyen álláshoz, kényelmes hivatalhoz segíti őket. Emlékeztem a gyűjtőnévre, amelyet azokra használtak, akik idejöttek: az udvaronc veszedelem. Én következtem. Az őr listát és kis íróvesszőt tartott a kezében, amivel kipipálta a neveket. Éppen megadtam volna az enyémet, amikor egy kapuházon belüli beugróból feltűnt a fiatal Cecil. Röviden beszélt az őrrel, aki tett egy jelet a papírjára, és intett, hogy lépjek tovább. Miközben átlovagoltam a kapuház íve alatt, hallottam, hogy a fiatalemberek vitatkozni kezdenek az őrrel. Úgy tűnik, végül mégsem voltak rajta a listán. A kapuházon túl leszálltam a nyeregből az istállók közelében. Cecil odaszólt egy lovásznak, mire az átvette Genesis kantárját. A jogász hangja érzelemmentesen csengett: – Most elkísérlek a királyi őrség termébe. Valaki várni fog rád, aki elvisz a királyné színe elé. Cecil ma egy másik ügyvédi talárt viselt, a mellrészén rávarrt jelvény díszelgett, amely egy koronás fiatalasszony fejét és vállát ábrázolta: a királyné személyes Szent Katalin-jelvénye. Bólintottam, hogy megértettem, és körbenéztem a macskaköves külső udvaron. Jártam itt azelőtt, még Lord Cromwell idején. Jobbra a király kertjét körülvevő kerítésfal emelkedett. A másik három oldalon pompás épületek álltak, a falaik vagy fekete-fehér kockásak voltak, vagy képzeletbeli feketével festett szörnyetegek és növények díszelegtek rajta, sötét színül kiugrott a fal fehérségéből. A királyi kerten túl, délre háromemeletes épületeket láttam 51

hosszan elnyúlni a Great Gate-ig, ezekben kaptak helyet a király magánlakosztályai. Előttünk gazdagon díszített oszlopok sorával büszkélkedő épület állt. Mögötte magasodott a kápolna teteje. Az ajtónál újabb, királyi címeres egyenruhájú őrök posztoltak. Az udvar zsúfolt volt, leginkább fiatalembereket láttam. Néhányan közülük ugyanolyan cifra öltözetben jártak, mint azok hárman a kapunál: hasított és élénken díszített zekéket és tarka nadrágokat viseltek, hatalmas kitüremkedő gatyapőcöt. Voltak, akik a magas rangú hivatalnokok fekete köpenyét kanyarintották magukra, nyakukban a hivatali aranylánc lógott, és papírokat cipelő tisztviselők kísérték léptüket. Zöld-fehér ruhás királyi szolgák is feltűntek, zekéjükön HR hímzés díszelgett. Időnként munkaruhás konyhai vagy istállószolgák siettek át a várakozók között. Fiatalasszony haladt el nőcselédek csoportjának kíséretében. Divatos abroncsos szoknyát viselt; az alján széles, de a derekán lehetetlenül összeszűkülő, kúp alakú szoknyára virágokat varrtak díszítésként. Egy-két leendő udvaronc megemelte a kalapját a hölgy előtt, remélve, hogy felkelti a figyelmét, de ő nem vett róluk tudomást. Úgy látszott, a gondolataiba merült. – Lady Maud Lane – mondta Cecil. – A királyné unokatestvére és első udvarhölgye. – Nem tűnik boldognak. – Sok minden leköti a figyelmét mostanság – mondta Cecil szomorúan. Ránézett az udvaroncokra. – Állásvadászok. Hivatalkeresők, talpnyalók, még szélhámosok is. – Cinikusan elmosolyodott. – Persze amikor először jelentkeztem, magam is kerestem befolyásos embereket. Az apám a királyi testőrség tagja volt, így eleve olyan kapcsolatokkal rendelkeztem, amelyekre mindenkinek szüksége lenne. – Te is próbálsz feljebb jutni? – Csak bizonyos feltételekkel, bizonyos elvek szerint. – Tekintete az enyémbe fúródott. – Bizonyos hűség szerint. – Egy pillanatra elhallgatott, mielőtt újra megszólalt. – Nézd csak: Paget titkár úr. Már meg is pillantottam az udvaron áthaladó barna szakállú, pengeszájú, súlyos, erős arcvonású férfit, akit az égetésen is láttam. Néhány fekete kabátos szolga kísérte, egyikük a füléhez közel hajolva olvasott fel egy papírlapból menet közben. – Jól jegyezd meg őt, Shardlake serjeant – mondta Cecil. – Most mindenkinél közelebb áll a királyhoz. – Azt hittem, Gardiner püspök áll a legközelebb. 52

Cecil kissé elmosolyodott. – Gardiner suttog a fülébe, de William Paget gondoskodik róla, hogy működjön az államszervezet. Ő vitatja meg a politikát a királlyal, és ő tartja a kezében a kinevezéseket. – Mintha Cromwellről beszélnél – néztem rá. Cecil megrázta a fejét. – Ó, nem. Paget minden kérdést megvitat a királlyal, de csak azt hajtja végre, amit a király kíván, nem többet. Sohasem próbálja irányítani őt. Ez volt Cromwell hibája, és Boleyn Annáé is. Ez okozta mindkettőjük vesztét. A királyság nagyjai tanultak ebből. – Mélyet sóhajtott. – Vagy kellett volna tanulniuk. Keresztülvezetett a macskaköveken. Két királyi egyenruhás, megtermett férfi lépdelt el mellettünk, mindketten egy-egy rongyos fiút vonszoltak magukkal a kapu felé. Odaérve kiosztottak néhány pofont, majd kihajították őket az utcára. Cecil rosszallóan jegyezte meg: – Ezek az utcagyerekek mindig bejutnak valahogy. Azt állítják, hogy valamelyik alacsony rangú udvaronc szolgái közé tartoznak. Nincs elég kapuőr, hogy mind kihajítsák őket. – Nincs őrség? – kérdeztem meglepetten. – A külső udvarban nem túl erős. De odabent… meg fogod látni, ott már egészen más a helyzet. Odavezetett a királyi címeres ajtóhoz. Két királyi testőr állt ott hosszú, éles alabárdokkal, megkülönböztető vörös zekéjükön Tudor-rózsák aranylottak. Cecil odalépett az egyikükhöz: – William Cecil és egy ügyvéd, Lord Parrhoz. – A testőr ellenőrizte a listáját, és intett, hogy beléphetünk. V Hatalmas terembe jutottunk, odabenn néhány őr állt mereven. Öltözetük még a kinti őrökénél is pompásabb volt; fekete selyemruhát viseltek és nagy fekete tollas kalapot, aranyhímzésű szegéllyel. Mindegyikük nyakában nagy aranyjelvény lógott láncon. A magas, erőteljes felépítésű férfiak kezükben éles pengéjű alabárdot tartottak. A király személyi testőrségének, a Gentlemen Pensionersnek a tagjai voltak. A falakat színes faliszőnyegek díszítették, a falak mentén festett faládák álltak. Ahogy körülnéztem, megpillantottam az egyik falat teljesen beborító 53

képet, amelyről már hallottam korábban; tavaly festette a néhai Holbein mester egyik tanítványa: a királyról és családjáról. A mű a palota egyik belső termét ábrázolta, a középpontban a király áll. A vörös szakállú, széles vállú aranyfekete zekés uralkodó komolyan ült a trónon, a gazdag mintázatú baldachin alatt, egyik kezét egyetlen fia, Eduárd herceg vállán nyugtatja. A másik oldalán Eduárd édesanyja, Henrik rég elhunyt harmadik felesége, Jane Seymour ül összekulcsolt, illedelmesen ölbe tett kézzel. A királyi pár mellett egyik oldalon egy fiatal hölgy, a másikon egy kamaszlány állt: Mária, Aragóniai Katalin lánya, és Erzsébet, Boleyn Anna leánya. Két évvel korábban mindkettőt visszavették az öröklési rendbe. Mindkét fiatal hajadon mögött egy-egy kertre nyíló ajtó volt. A Mária mögötti ajtónyílásban üres arckifejezésű, kis termetű nő tűnt fel, míg Erzsébet mögött alacsony, púpos hátú férfi állt, vállán zekét és sapkát viselő majommal. Egy pillanatig mozdulatlanul álltam. A festmény lenyűgözött, ám Cecil megérintette a karomat, mire megfordultam, hogy kövessem. A következő helyiségben is rengeteg gazdagon öltözött fiatalember várakozott; álldogáltak vagy a fal melletti ládákon ücsörögtek. Úgy tűnt, soha sem fogynak el. Egyikük a belső ajtónál álló őrrel vitatkozott. – Nagy bajba kerül, uram – mondta hevesen –, ha nem enged ma be Lord Lisle inasához. Találkozni óhajt velem. Az őr egykedvűen nézett vissza. – Ha így van, szólni fognak. Addig azonban abbahagyhatná a lármázást a királyi őrség termében. Odaléptünk hozzá. Az őr megkönnyebbüléssel fordult felénk. – Lord Parr vár minket odabent – mondta nagyon halkan Cecil. – Már szóltak. Nincsenek nálad fegyverek? – kérdezte az őr végigmérve. – Tőr sem? – Semmi – feleltem. Gyakran hordtam tőrt magammal, de tudtam, hogy a királyi palotákban tilos a fegyverviselés. A nagydarab férfi minden további szó nélkül kinyitotta annyira az ajtót, hogy mi ketten beléphessünk. V Előttünk széles lépcsősor vezetett felfelé. A fokokat vastag gyékényfonatok fedték, amelyek elnyelték felfelé tartó lépteink neszét. Elálmultam a falak díszítésén; a színek pompáján, a tekervényes motívumokon. Az élénk színűre festett pajzsokon Tudor-címerek és címerpajzsokra illő szörnyek díszelegtek, 54

közéjük egybefonódó leveleket festettek a falakra, de láttam tarkára mázolt, redőzött faragott faliburkolatokat – hajtogatott anyagra hasonlító aprólékosan kifaragott fatáblákat is. A lépcsőpihenőkön további fekete ruhás testőrök álltak, közömbösen meredve maguk elé. Tudtam, hogy az első emeleten található királyi lakosztályokhoz közeledünk. Magunk mögött hagytuk a hétköznapi világot. A lépcső tetején idős, széles vállú férfi várt ránk, kezében pálcával. Fekete köpönyegén a királyné jelvényét viselte, nyakában szokatlanul pazar aranylánc. Ékkővel díszített fejfedője alól ősz haj kandikált ki. A férfi kis szakálla is őszen fehérlett, arca sápadt volt és ráncos. Cecil mélyen meghajolt, és én is követtem a példáját. – Shardlake serjeant, a királyné kancellárja és nagybátyja, Horton lordja. Lord Parr biccentett Cecilnek. – Köszönöm, William. – Kora ellenére hangja mélyen és tisztán csengett. Cecil ismét meghajolt és elindult lefelé a lépcsőn; karcsú kis alak a rengeteg pompa közepette. Mellettünk szolga sietett el halkan lefelé a lépcsőn. Lord Parr rám nézett metsző kék szemével. Tudtam, hogy amikor a királyné édesapja fiatalon elhunyt, fivére, ez a férfi volt a fő anyagi támasza a gyászoló özvegynek és gyermekeinek. Ifjú éveiben a király szövetségese volt, és segített a Parr családnak előrébb jutni az udvarban. Most közel jár­ hatott a hetvenhez. – Nos – szólalt meg végül. – Szóval te vagy az az ügyvéd, akit az unokahúgom annyira nagyra tart. – Őfelsége túlságosan kedves. – Tudom, milyen nagy szolgálatot tettél neki, mielőtt királyné lett. – Komolyan nézett rám. – Most egy újabb szívességet kér – tette hozzá. – Számíthat a teljes és feltétlen hűségedre? – Teljességgel – feleltem. – Figyelmeztetlek, mocskos, bizalmas és veszélyes ügyről van szó. – Lord Parr mélyet lélegzett. – Olyan dolgokat fogsz megtudni, amelyek ismerete rád nézve is végzetes lehet. A királyné azt mondta, magánemberként szereted élni az életed, tehát most essünk túl ezen. – Rám nézett egy hosszú pillanatig. – Az elmondottak ismeretében, még mindig segíteni fogsz neki? Azonnal válaszoltam, gondolkodás vagy habozás nélkül. – Igen. – Miért? – kérdezte Lord Parr. – Tudom, hogy nem vagy vallásos, bár valaha az voltál. – Hangja szigorúvá vált. – Mint oly sokan manapság, te is laodiceai vagy, aki azért színlel vallási ügyekben, hogy békén hagyják. 55

Mély levegőt vettem. – Segíteni fogok a királynénak, mert ő a legnemesebb és legtiszteletreméltóbb hölgy, akivel valaha találkoztam, és kizárólag csak jót tett mindenkivel. – Valóban? – Lord Parr váratlanul gúnyosan elmosolyodott. Egy hosszú pillanatig tanulmányozott, aztán határozottan bólintott. – Akkor hát menjünk a királyné lakosztályába. Végigvezetett egy szűk folyosón, közben elhaladtunk egy drinápolyi vörös kendővel letakart asztal mellett, amelyen csodálatos velencei váza állt. – Keresztül kell mennünk a királyi fogadótermen, azután a királynéén is. Fiatal udvaroncokkal lesz tele, akik arra várnak, hogy láthassák az ország nagyjait – mondta a lord fáradtan. Hirtelen megtorpant és felemelte a kezét. Keskeny kis osztott ablaknál álltunk, amely nyitva volt a hőség miatt. Lord Parr gyorsan körülnézett, hogy volt-e még valaki a közelben, azután kezét a karomra tette, és halkan, sietve beszélni kezdett. – Most, gyorsan, amíg van rá lehetőségünk. Látnod kell ezt, ha meg akarod érteni, mi történik. Nézz ki oldalról az ablakon. Nem szereti, ha így látják. Most, gyorsan! Kinéztem: kis kőlapokkal kirakott belső udvart láttam. Két megtermett, fekete ruhás testőr egy tagbaszakadt alakot támogatott a hóna alatt fogva. A férfi világos prémgalléros, sárga selyemköpenyt viselt. Megdöbbenve ismertem fel az alakban a királyt. Kétszer láttam őt közelről – az 1541-es yorki nagy menet idején, amikor még fenséges kinézetű férfi volt; és előző évben a portsmouth-i bevonulásán. Már akkor is megdöbbentett szörnyű külseje; borzasztóan kövér volt, és kiült arcára az állandó erős fájdalom. De az a férfi, akit ekkor láttam, már csak emberi roncs volt. Hatalmas lábai, amelyek még nagyobbnak tűntek a kötések rétegeitől, minden egyes lassú és fájdalmas lépésnél kibicsaklottak, mintha egy járni tanuló óriási gyermek lett volna. Irdatlan teste minden mozdulatra megingott és megrázkódott a köpeny alatt. Arca egyetlen hatalmas zsíros massza volt, kis szája és apró szeme szinte eltűnt a redőkben, a valaha horgas orra telt és húsos lett. Hajadonfőtt volt, ezért látszott, hogy szinte teljesen megkopaszodott; maradék haja ritkás szakállához hasonlóan teljesen ősz volt. Arca kivörösödött és erősen izzadt a kis sétával járó erőfeszítéstől. Miközben figyeltem, a király hirtelen felkapta karját egy türelmetlen mozdulattal, amelytől önkéntelenül visszahőköltem. Lord Parr helytelenítően rám nézett és ujját az ajkaihoz tette. Ismét kinéztem az ablakon. A király éppazon a furcsán csikorgó hangján beszélt, amelyre Yorkból emlékeztem. 56

– Hagyjatok! Magamtól is el tudok menni az ajtóig, az istenfátokat! – Az őrök elléptek mellőle. A király tett pár ügyetlen lépést, majd megállt, és felkiáltott. – A lábam! A fekélyem! Tartsatok meg, ti barmok! – Arca hamuszürkére vált a fájdalomtól. Megkönnyebbülten sóhajtott, amikor az őrök ismét a karja alá nyúltak, hogy megtámasszák. Lord Parr oldalt lépett, és intett, hogy kövessem. Halkan, furcsán színtelen hangon szólalt meg. – Ez hát ő. A nagy Henrik. Sohasem gondoltam, hogy eljön a nap, amikor szánni fogom. – Egyáltalán nem tud segítség nélkül járni? – suttogtam. – Alig pár lépést. Jobb napokon kicsivel többet. Lába csupa kelés és duzzadt erek tömkelege. Lassan elrohad. Néha kerekes kocsin kell körbevinni a palotában. – Mit mondanak az orvosai? – Ideges voltam, tudtam, hogy felségárulás a király haláláról beszélni. – Márciusban nagyon beteg volt. Az orvosok azt gondolták, hogy meg fog halni, de valahogy mégis túlélte. Azt mondják azonban, hogy még egy láz, vagy egy újabb elzáródás… – Lord Parr körülnézett. – A király napjai meg vannak számlálva. A doktorai tudják. Ahogy mindenki az udvarban. És ő is. Bár ő természetesen nem fogja ezt elismerni. – Édes Istenem. – Szinte állandó fájdalmak gyötrik, a szeme rossz. Ám továbbra sem fogja vissza az étvágyát. Azt mondja, hogy mindig éhes. Az evés maradt az egyetlen öröme. – Lord Parr egyenesen a szemembe nézett. – Az egyetlen öröme – ismételte meg. – Már jó ideje így van. Eltekintve a rövid lovaglásoktól, és az is egyre inkább nehezére esik. – Még mindig halkan beszélt, és figyelte, jön-e valaki. – És Eduárd herceg még nincs kilencéves. A tanácsot csak egyetlen kérdés foglalkoztatja: ki fog uralkodni, amikor eljön az idő? Köröznek a keselyűk, Shardlake serjeant. Ezt tudnod kell. Most gyere, mielőtt valaki meglát minket az ablaknál. Tovább vezetett, megkerültünk egy enyhe hajlatot, és újabb őrzött ajtóhoz értünk. Bentről tompa lárma hallatszott. A hátunk mögül, a nyitott ablak felől fájdalomsikolyt hallottam.

57